Évértékelő: sikerek és kudarcok
Akadémiai tagság
Pál-Antal Sándor akadémikus, történész, levéltáros, az EME marosvásárhelyi fiókszervezetének elnöke:
– 2011 nagyon eredményes év volt számomra, ekkor vált érezhetővé, tapinthatóvá, a közönség számára is elérhetővé A székely székek a XVIII. században című sorozatom negyedik és ötödik kötete (Mentor Kiadó). Teremtő élet címmel szerkesztettem meg a marosvásárhelyi személyiségekről készült kötetet, amelyben három tanulmányom jelent meg. Csíkszeredában már nyomdában van a Jelképek a Székelyföldön. Címerek, pecsétek, zászlók című gyűjteményes kötet, amelyben öt tanulmányom kapott helyet.
A tudományos élet terén a magyar tudományos akadémiai tagságra a koronát a szeptember 15-én Budapesten megtartott székfoglaló előadásommal tettem fel. Mindezek mellett a magyar tudomány napja alkalmából sikeres tudományos ülésszakot szerveztem november 12- én Nyárádszeredában a Székelyföld történetéről. Az előadások népes hallgatóságot vonzottak a helybeliek mellett Marosvásárhelyről és Kolozsvárról is.
Bár elfáradtam egy kicsit, készülök már a következő tanulmánykötetre, A székelyek földje és népe, valószínűleg ez lesz a címe. Ezt követi A marosvásárhelyi magyarság történetének harmadik kötete, s újabb tanulmányok. Ha mindezekkel elkészülök, akkor fogok hozzá Marosvásárhely történetének a folytatásához.
A múlt év nagy vesztesége édesanyám halála, akit 93 éves korában, október elsején temettünk. Születünk, felnövünk, az idő eltelik fölöttünk, s a számunkra legkedvesebb személyek elvesztése is sajnos hozzátartozik a mindennapokhoz.
Marad a remény
Dr. Nagy Örs egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektora:
– A legnagyobb örömöt 2011-ben az unokám megszületése hozta, Dorottya lett a család szeme fénye. Szakmai téren a legmagasabb fokú elismerést jelentette számomra, hogy a Semmelweis Egyetem díszdoktorává avattak. Nagy megtiszteltetés egy európai hírű egyetem díszdoktorának lenni.
Szakmai szempontból a Megyei Kórház Ortopédiai Klinikáján, amelyet vezetek, eleget tettünk a követelményeknek, s tavaly is jó eredményeket értünk el az ortopédia és traumatológia területén. Ezt az országból és külföldről is érkező betegek nagy száma igazolja, akik értékelik az itt folyó munkát. Igyekszünk minden szempontból a legmagasabb szintű ellátást biztosítani, s a megyei tanács támogatásával sikerült már három olyan kórtermet komfortosítani, ahol magánklinikai körülmények között látjuk el a frissen operált betegeinket, s ez a folyamat idén is folytatódik. Az egészségügyi szaktárca és a megyei tanács jóvoltából egy új digitális, hordozható röntgengéppel bővült a klinika felszerelése, az öt éve meglévő Siemens gépet is digitalizáltuk, amivel megtakarítjuk a röntgenfilmekre és előhívó anyagokra költött pénzt. Ezenkívül ígéretünk van öt új monitorra az intenzív terápiai osztályra és doziméterekre, a frissen operált betegek fájdalmának megszüntetésére szolgáló korszerű készülékekre.
Amit nem sikerült elérni, holott az összeget is kiutalták, az ortopédiai kórház manzárdosítása volt. Túl későn tudtuk megtartani a versenytárgyalást, de azt ígérték, hogy idén újabb lehetőséget kapunk. Az emeletre biomechanikai laboratóriumot és egy csontbankot terveztünk. A biomechanikai labor lehetőséget teremt az alapkutatásra, a kísérletezésre, hisz a tudományos munkában a klinikai eredmények bemutatása már nem elég. A csontbank pedig lehetővé teszi, hogy a jelenlegi, a pácienstől vagy a rokonoktól vett kisebb beültetések mellett lehetőségünk nyíljon nagyobb csontok átültetésére is a megfelelő donortól, az engedélyünk ugyanis megvan egy regionális transzplantációs központ működtetésére.
A 2011-es év nagy sikertelensége egyetemi vonalon az a sok huzavona, ami a februártól életbe lépett új tanügyi törvény alkalmazása körül kialakult, s így nem sikerült megalakítani az önálló magyar tagozatot. Tudom, hogy rajtunk is múlott, s nagyobb összefogásra van szükség továbbra is, de abban reménykedem, hogy valaminek történnie kell, a jelenleg kialakult helyzeten tovább tudunk lépni, s a 2012-es év a magyar tagozat megalakítása szempontjából sikeres lesz.
”Igazi campusunk legyen”
Dr. Székely Gyula, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának dékánja:
– Miután 2010-ben visszautasították a karunkon működő kertészmérnöki szak akkreditációját, a szaktanszék oktatóinak és diákjainak odaadó munkájával sikerült a 2011. novemberi akkreditációs ellenőrzéskor olyan szinten megfelelni a követelményeknek, hogy a bizottság európai szintű oktatást állapított meg. Ennek következtében meg is született a hivatalos döntés, miszerint a kertészmérnöki szak akkreditált, és oktatási kapacitásunk elismeréséül a helyek számát 30-ról 50-re emelték. Számomra ez volt az év legnagyobb sikerélménye. Kudarcból kettő is jutott a tavalyi évre, nem tudnám rangsorolni őket. Egyrészt, bár 2010 októberében Schmidt Pál elnök úr letette az egyetem diákotthonának alapkövét, 2011-ben el sem kezdődött az építkezés. Ugyanakkor lényegbevágó és hosszas megbeszélések után úgy tűnt, hogy megindul egy magánbefektetés a Sapientia marosvásárhelyi színhelyén, a Lambda cég és a Sapientia közös fejlesztési- prototípusgyártási kutatóközpontjáról lett volna szó, 1800 négyzetméteres hasznos felülettel. Sajnos, ez a fejlesztés sem indult el 2011-ben. Szeretném, hogy az új esztendőben sikeresen szerepeljünk a kommunikáció és közkapcsolatok szak akkreditációján, kapjuk meg az 5 évre szóló működési engedélyt és növelhessük a létszámot, jelenleg ugyanis csak 30 diákot szabad felvennünk, bár folyamatosan túljelentkezés van, hárman felvételiznek egy helyre. Fontos lenne ugyanakkor, hogy elindíthassuk a tájépítész- mérnöki képzést. Ez több éve halasztódik, most reális esélyünk van rá. Jövőbeli terveim között szerepel a diákkollégium építésének elkezdése, hogy igazi campusszá válhasson ez a szép, fejlődőképes egyetemi színhely. Magánbefektetőkkel két fejlesztési és szolgáltatási központ építését is tervezzük, amelyek sok diáknak nyújtanának lehetőséget a szakmai gyakorlat elvégzéséhez, végzős szakembereinknek pedig munkahelyet biztosítanánk. Jó lenne ugyanakkor egy helyi sportklub indítványozására, közös célokat szolgálva, elindítani egy sportterem építését a marosvásárhelyi Sapientia területén.
”Sportemberként is látom a jövőt”
Gáspárik Attila színművész, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója:
– Több sikerélményben is részem volt 2011-ben, amelyeket nehéz rangsorolni. Az egyik legnagyobb elégtételem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemhez kapcsolódik, végtelenül boldoggá tesz, hogy olyan besorolást kapott az egyetem, amilyent még soha, ez óriási munka eredménye. Ugyanakkor az is örömömre szolgál, hogy sikerült befejeznünk az építkezést az egyetemen. A másik nagy sikerélményem természetesen az, hogy pályázatommal sikerült megnyernem a Nemzeti Színház vezérigazgatói tisztségét. Nem utolsósorban pedig az okozott számomra nagy örömöt, hogy újra a sportklub leigazolt sportolója lettem, régi álmom vált ezzel valóra. Ami a kudarcokat illeti, számomra egyértelműen a Művészeti Egyetemen sorra került rektorválasztás eredménye a legnagyobb. Egy nagyon jó projekt, egy nagyon jó lehetőség mellett mentünk el, és úgy gondolom, az új helyzet visszalépést jelent az egyetem életében. Számomra az jelenti a legnagyobb kudarcot, hogy nem sikerült meggyőznöm kollégáimat az általam javasolt döntés helyességéről. Az új esztendőben azt szeretném elérni, hogy még nagyobb figyelmet kapjon, még keresettebb legyen a kultúra Marosvásárhelyen. Szeretném, ha a 20. nemzetközi alternatív filmfesztivál olyasmit tudna nyújtani a vásárhelyieknek, amit a korábbi szemlék még soha. Ami pedig sportolói jövőmet illeti, nagyon szeretnék megnyerni egy triatlonversenyt.
Sikerekben nem volt hiány
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója:
– Több szempontból is sikeres év volt a tavalyi. A kiállítások terén a modern román művészeti galéria megnyitása jelentette számunkra a legnagyobb elégtételt, a közönség részéről is ennek az eseménynek volt a legnagyobb visszhangja. Egy négyéves folyamat zárult le ezzel, az építkezéstől az infrastruktúra kialakításán át a katalóguskészítésig. Ami a beruházásokat illeti, a marosvásárhelyi várban lévő régészeti, történelmi múzeum felújításához kapcsolódik a legnagyobb sikerélmény, a munkálatok 70 százalékban készültek el, októberben pedig megnyílt a múzeumkávézó. Az ideiglenes kiállítások közül a kávétörténeti bizonyult a legsikeresebbnek, ez a tárlat egy egész folyamatot generált, ennek kapcsán jött létre a múzeumkávézó is. A rendezvényeink közül a Múzeumok éjszakája volt a legsikeresebb. Kevesebb pénzből kellett megszerveznünk, mint 2010-ben, mégis legalább ugyanannyi kultúrabarátot sikerült megszólítanunk, mint akkor. Ami a kudarcokat illeti, sok panaszra nincs okunk, a múzeum folyamatosan fejlődik, és ez nagymértékben a támogatásoknak, elsősorban a megyei tanács alkalmazottai pozitív hozzáállásának, az elnök asszony kultúrával szembeni nyitottságának köszönhető. Állandó nehézséget és kudarcot jelent viszont számunkra a szakemberhiány, az, hogy a hátrányos bérezési rendszer miatt nehezen lehet idevonzani a fiatal, tehetséges szakembereket. Tavaly kevés projektet sikerült megnyernünk, a természetrajzi múzeum felújításáról szóló pályázatunk nem ért el elégséges pontszámot, ez is kudarcnak számít. Idén folytatjuk a beruházásokat, a várbeli munkálatok, illetve a Kultúrpalota előcsarnokának és lépcsőházának felújítása számít prioritásnak. Az új esztendőben szeretnénk átadni a várban lévő régészeti, történeti múzeum kincstárkiállítását, illetve egy XVII. századbeli helytörténeti kiállítást. A várban zajló munkálatoknak várhatóan ősszel kell befejeződniük. A néprajzi részlegen a fűtésrendszer cseréjére kerül sor, ugyanakkor itt is szeretnénk létrehozni egy kávézót. A természetrajzi múzeum egy új, raktárként működő, illetve múzeumpedagógiai tevékenységeknek otthont adó épülettel bővül. Azt szeretnénk, ha az elkövetkező években a megyei múzeum bekerülne a három legjelentősebb erdélyi, illetve a tíz legfontosabb romániai kulturális intézmény közé.
Bodolai Gyöngyi és Nagy Székely Ildikó írásai
Népújság (Marosvásárhely)

A dráma és a pedagógia összeolvadása
Az Országos Drámapedagógiai Napok helyszíne volt a váradi Szent László Római Katolikus Gimnázium óvodája. A kétnapos rendezvényre sokan érkeztek.
A Nagyváradi Drámaműhely szervezésében 1997 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenötödik éve szervezik meg a drámapedagógiai napokat, amelyre idén is számos pedagógus érkezett. A kétnapos képzés megnyitóján jelen volt Pető Csilla parlamenti képviselő, Szabó Emese a Szent László óvoda vezetője, János Szatmári Szabolcs a Partiumi Keresztény Egyetem rektora és Soós Sándor a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Bihar megyei elnöke. Pető Csilla elmondta, hogy a drámapedagógiai képzés mögött nagyon sok év küzdelme áll, viszont mára már bátran ki lehet jelenteni, hogy Nagyvárad a drámapedagógia fővárosa lett. Hozzáfűzte: „Sokan fenntartásokkal fogadták ezt az alternatív képzést, de az évek alatt bebizonyosodott, hogy ez a módszer helytálló és sok érdeklődőt vonz.”
Módszertan
Továbbá a nulladik osztály kérdését vetette fel. Elmondta ez egy olyan megoldás, amellyel a fiatalok iskoláztatása nem 14, hanem 16 éves korukig tart. „Eddig 14 éves korukba végezték el a gyerekek a nyolc osztályt és sok helyen már ezután munkába állították őket. Az új törvény ezt akadályozza meg.”-tette hozzá Pető Csilla, majd elmondta, hogy azok akik a nulladik osztályokban fognak tanítani hatékonyan felhasználhatják a képzésen szerzett tudást és azok a pedagógusok is akik tanulási nehézségekkel küzdő diákokat tanítanak. János Szatmári Szabolcs a színház, templom, iskola hármasságáról beszélt, hozzátéve azt, hogy a drámapedagógia lényege az ismeret közvetítése, a közösségi élmények és az önismeret. Elmondta, hogy a PKE szívesen vendégül látja a jövőben az ilyen és ehhez hasonló képzéseket. Végezetül Soós Sándor elmondta, hogy a szervezőknek nagy kihívás a minden évben megszervezni az eseményt, de a RMPSZ és a Bihar megyei szervezet a lehetőséghez mérten támogatja a drámapedagógiai képzést.
Előadók
A köszöntők végén Rusz Csilla főszervező ismertette röviden a napi programot, ami után kezdetét vette a képzés. A résztvevők négy csoportot alkotva különböző témájú előadásokat hallgathattak meg hazai és magyarországi drámapedagógusoktól. Kovács Andrásné Jászfényszaruból, Bíró Gyula Szarvasról, Dr. Előd Nóra Budapestről, Kiss Tibor és Kovács Éva Fótról, Emont Rusz Mónika Párizsból, Kunné Darók Anikó és Kun Dóra pedig Jászberényből érkezett, hogy megossza drámapedagógiai tudását és tapasztalatát a résztvevő óvónőkkel, tanítókkal és tanárokkal. A képzés alatt Nemezmesék címmel kiállítást tartottak Erős Zsuzsa, Bíró Erzsébet és Bacsó Pál Erika nemez munkáiból.
A kétnapos képzés előadásai: Árnyak játéka, Integrált Tantárgyak és művészeti nevelés, Bábjáték koktél, Kávémasina (egy magyar népmese feldolgozása), Philemon és Baucis (a hitestársi hűség jelképe), Jálob-játéka (testvérkapcsolat, szemet szemért elv, élelmesség-átverés határai), Személyiségfejlesztéstől a színpadig, Doja- a cigány tündér (Szécsi Magda művein kersztül bepillantás a cigány mitológiába), Bemutató gyerekekkel, A kíváncsiságvezérelt módszer, Szülői értekezletek szervezése drámás eszközökkel.
Nagy Noémi
erdon.ro

Maradjunk a régiben (Markó Béla elégedetlen)
Rendkívül hibásnak nevezte Markó Béla romániai miniszterelnök-helyettes azt a politikát, hogy a magyar kormánypártok nem az RMDSZ-t támogatják, hanem azokat az erdélyi politikai csoportosulásokat, amelyek a szövetséggel szemben próbálnak politikai alternatívát teremteni.
Hogy ma Románia és Magyarország viszonya nem annyira gazdag, mint amilyennek lennie kellene, a politikus erre a hibás politikára vezette vissza az Erdély TV-nek adott tegnapi nyilatkozatában. Markó szerint Magyarország és a magyarországi politikai pártok nem használták ki, hogy az RMDSZ fontos kormányzati tényező Romániában, és rendkívül ostobának nevezte azt az elképzelést, miszerint “át kell rendezni a romániai magyar politikát”. A magyarországi politikusok nem veszik észre, mekkora esélyt szalasztanak el azáltal, hogy állandóan próbálják megkerülni az RMDSZ-t – tette hozzá. A Fidesznek, az általa támogatott erdélyi politikai erőknek és az RMDSZ-nek is félre kellene tennie a megosztási próbálkozásokat, és szolidárisan, egységesen kellene fellépniük – tartja Markó Béla. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetére utalva a politikus kifejtette: a román kormány még megvárja az egyetem szenátusának következő ülését, és ha akkor sem tesznek eleget a magyar intézetek létrehozására vonatkozó minisztériumi felszólításnak, akkor a B tervet alkalmazzák. Ez egyrészt szankciók alkalmazását jelenti, másrészt megpróbálják kormányhatározattal létrehozni az intézeteket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés a magyarság esetében a parlamenti válasutási küszöb eltörlését kéri
Tőkés László egy nyílt levélben kéri Traian Băsescu államfő támogatását ahhoz, hogy a választási törvénybe bekerüljön egy, a nemzeti kisebbségek arányos képviseletét szavatoló rendelkezés. Tőkés László szerint ez a záloga annak, hogy az erdélyi magyarság jogai ne csorbuljanak a novemberi választásokon.
”2012-ben önkormányzati és parlamenti választások lesznek. Annak érdekében, hogy egyrészt az elkövetkezendő kampányidőszakban a politikai pártok képviselői valóban Románia és az itt élő emberek valós gondjaira kínáljanak érdemi megoldási alternatívákat, és ötlettelenségüket ne harsány magyarellenességgel leplezzék, illetve másrészről pedig azért, hogy a másfélmilliós magyar közösségen belül is érvényesülhessen a politikai pluralizmus és a demokratikus választásokhoz való alapjog, ismételten javasoljuk az etnikai arányosság elvének érvényesítését az amúgy is módosítani kívánt választási törvényben” – írja az EP-képviselő nyílt levelében, amit ma, egy Nagyváradon tartott sajtótájékoztató keretében mutatott be.
Tőkés szerint a parlamentbe való bejutáshoz szükséges 5%-os küszöb a magyar közösség esetében demokrácia-deficitet eredményez. Az EP-képviselő szerint az 5%-os küszöb csak a román társadalom egészét célzó pártok esetében indokolt, miközben a magyar politikai szervezetek csak a magyar közösség szavazataira számítanak.
Tőkés kijelentette, az 5%-os küszöb akadályként lép fel azoknak a kisebbségeknek az esetében, amelyek nem a pozitív diszkrimináció elve alapján kapják meg az egyetlen mandátumukat, hanem részarányos politikai képviseletre pályáznak.
Tőkés azt a megoldást javasolja, hogy a részarányos képviselet és a politikai pluralizmus biztosítása érdekében a magyar kisebbségnek a legfrissebb népszámlálási adatok alapján biztosítsanak egy meghatározott számú képviselői és szenátori mandátumot. A parlamenti helyek elnyeréséért pedig bármely magyar politikai szervezet versenybe szállhatna, anélkül, hogy a magyarság parlamenti képviselete kérdésessé válna.
Tőkés továbbá arra kéri az államfőt, hogy a nyílt levélben szereplő javaslatot bocsássa közvitára, hogy végül bele lehessen foglalni a választási törvénybe. (hírszerk./agerpres)
Transindex.ro

Az utolsó végvárat adták fel...” – Interjú Kincses Elemérrel
Tanügyi fronton Marosvásárhely siralmas helyzetben áll: a MOGYÉ-n fél éve folyik a magyar tagozatok (departamentumok) megalakításáért folyó harc, szinte ugyanennyi ideje próbálkoznak a 2-es általános iskola Bernády Györgyre való keresztelésével, a tényleges eredmény pedig közelít a nullához. Azt mondják, lehetőségekkel nem dobálózik az élet. Nekünk volt egy. Ötven államilag támogatott egyetemből egyetlen egynek magyar rektora lehetett volna, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemnek. Nem éltünk a lehetőséggel. A miértről Kincses Elemért, írót, rendezőt, drámaírót kérdeztük. – Bár többségben magyar összetételű a Színművészeti Egyetem szenátusa, mégis román nemzetiségű rektort választottak. Mit gondol, miért történt ez így? – Nem biztos, hogy egyértelmű választ lehet rá adni, de az bizonyos, hogy az átszavazók egyéni sérelmeiket fontosabbnak tartották, mint a közösség érdekeit. Pontosabban az a helyzet állt fent, hogy az új jelöltet, Bács Miklóst a régi rektor, Gáspárik emberének tartották, aki több oktatónak is antipatikus volt, és ezen nem tudtak túllépni. Ez a szavazás világos példája annak, amikor az emberek a saját sérelmeiket előbbre helyezik, mint a nemzeti közösség sorsát. Az viszont evidencia, hogy aki azt állítja, mindegy, milyen nemzetiségű rektora van a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemnek, az vagy hazudik, vagy gazember. Sokan egyszerűen nem értik azt, hogy sajnos nem egy olyan országban/városban élünk, ahol teljesen mindegy, milyen nemzetiségű egy egyetem vezetője. Az országban létező ötven állami egyetem közül egynek sincs magyar nemzetiségű rektora, ennek tükrében pedig tagadhatatlan politikai hiba volt ilyen könnyen és ilyen felelőtlenül lemondani erről a kínálkozó lehetőségről. Tudniillik, amit az átszavazó tanárok elkövettek az felelőtlenség. A tények vitathatatlanok.
– Vajon Sorin Crisan jobb menedzser, színművész, mint Bács Miklós, vagy etnikai- politikai alapú döntésről volt szó? – Az egyik jelöltről, Bács Miklósról nagyon jó a véleményem, Sorin Crisant nem ismerem személyesen. Egy biztos, Crisan nem volt jelen sem a város, sem az egyetem szellemi életében, Bács Miklós viszont országosan elismert színész, és egy olyan nagyszerű pedagógus, akit imádnak a diákjai.
Meglepő számomra, hogy bár több politikai és civil szervezet is hallatta a hangját a történtekről, „árulást”, „bundázást” kiáltottak, viszont az „ellentáborból” semmiféle érvet nem hallottunk, ami Sorin Crisan mellett szólna. Mélységes csend van, és ez módfelett gyanús. Az is gyanús, hogy az átszavazók – akiket szinte biztosan azonosítani tudnánk – kerülik a tekintetünket.
– A sajtóban azt lehetett olvasni, a volt rektor is ilyen értelemben nyilatkozott, hogy a döntést inkább emberi, mint etnikai-politikai érdekek határozták meg. Azaz Crisan engedékenysége győzött Bács szigorúsága fölött?
– Bács Miklós remek színész, emellett ő változásokat ígért, sok embernek pedig nem fűlik a foga ehhez. Valószínűleg azok, akik átszavaztak, féltek a változástól is. Nem tudom elképzelni, hogy mi járhatott a fejükben, amikor úgy döntöttek, ahogyan, de azt tudom, hogy az eredmény kétségbeejtő. Hangsúlyoznám, hogy szerintem nem politikai gyökerű a probléma, hanem azoknak az embereknek a bosszúja szülte ezt a döntést, akik haragudtak az előző rektorra. Nekik túl kellett volna lépniük azon, ami a saját kis egyéni életüket megalázta, bántotta, sértette, de ezen átszavazó hölgyeknek és uraknak ez nem sikerült. Úgy gondolom, a kérdésre a válasz itt keresendő, és nem politikai vonzatú dologról van szó elsősorban.
– Milyen megoldás lehetett volna ennek elkerülésére?
– Egyrészt megbocsáthatatlan morális vétséget követtek el a magyar szavazók, amikor a jelölt Bács Miklósnak egyöntetűen bizalmat szavaztak. Akkor kellett volna bátran kimondani, hogy nekik esetleg más véleményük lenne, és ha azt nem veszik figyelembe, akkor megmondani, hogy ők lehet, hogy a román nemzetiségű jelöltre szavaznak. Felháborító az is, hogy egy ilyen borzasztóan fontos dologban titkos szavazást szerveztek. Milyen döntés az, amikor nem kell vállalnunk annak felelősségét? Én ezt aljas dolognak tartom. Hirtelen Sütő András jut eszembe, aki azt mondta, hogy „ott kezdődik az ember, ahol összetéveszti magát a törvénnyel”, azaz nyíltan vállalja, hogy a szavazata igenis önmaga, vagy legalábbis tükörképe. Állítom, hogyha nyilvános szavazáson döntöttek volna az új rektor személyét illetően, akkor holtbiztosan magyar rektorunk lenne.
– Véleménye szerint, azon kívül, hogy magyar nemzetiségű, milyen pozitív változást tudott volna Bács hozni az egyetemnek, amit esetleg Crisan nem?
– Gondolom, hogy Sorin Crisan is jó szakember, de azt tudom, hogy Bácsnak a diákokkal való konkrét foglalkozásban sokkal nagyobb tapasztalata van. Ugyanakkor rendező, színész, tanár, művelt európai ember, akinek több köze van a színházhoz, mint Crisannak. Az előbbi gyakorlati színházi ember, az utóbbi pedig elméleti színházi ember.
– Mit gondol, fogja-e a magyar diákokat befolyásolni ez a változás?
– Remélem, hogy a csúfos átszavazás következményei nem fogják, vagy csak csekély mértékben érinteni a diákságot. Lehet, hogy az átszavazó tanárok is remek szakemberek, de korrektségüket vonták kétségbe azzal, hogy egyéni sérelmeiket a közösségi érdek elé, fölé helyezték. Valószínűleg ez vissza nem térő lehetőség lett volna, hisz a tantestület etnikai aránya többet ilyen kedvező számunkra soha nem lesz. Az öt vagy hét (tulajdonképpen mindegy is) átszavazó „elvtársak és elvtársnők”, hölgyek és urak azt felejtették el, hogy amíg a városunkban keresztes hadjáratot vívunk több tanintézményért is, ahol etnikai és politikai kötélhúzás miatt nehezítik a diákok sorsát, ők egy pecsétleütéssel adták fel az utolsó végvárat.
Pál Piroska
Központ 
Erdély.ma

Frunda György aggódik az RMDSZ parlamenti szereplése miatt
Az RMDSZ számára az a legfőbb probléma, hogy az őszi választások után is bejut-e a parlamentbe – jelentette ki hétfőn Frunda György, a szövetség szenátora, aki a jelenlegi ellenzékkel kötendő koalíciót attól tette függővé, hogy a Szociálliberális Unió (USL) pártszövetség abszolút többséget szerez-e vagy sem. Frunda a Radio France Internationale-nak (RFI) nyilatkozva kifejtette, azért aggódik a parlamenti küszöb átlépése miatt, mert a szövetségnek várhatóan meg kell fizetni a kormányszereplés árát.
„Az átlagember, az átlagos polgár úgy érzi, hogy rosszabbul él 2012-ben, mint 2008-ban, ennek az árát pedig meg kell fizetni a választásokon. Kettő: az RMDSZ-nek Tőkés László és Szász Jenő pártjai képében magyar ellenfelei is lesznek, amelyek máris sokszor erkölcstelen módon és igaztalanul vádolják az RMDSZ-t, az elkövetkezőkben pedig ezek a támadások még sokkal élesebbek és agresszívabbak lesznek” – fejtette ki Frunda.
Ennek eredményeként – folytatta a szenátor – az eddig az RMDSZ-re szavazó választópolgárok egy része kiábrándul és megundorodik a politikai csatározásoktól, és egyszerűen nem megy majd el szavazni.
„Azt se felejtsük el, hogy szavazótáborunk legalább 60-70 százalékban nyugdíjasokból áll, akik a legtöbbet veszítették, a kórházi kezeléstől a távhőszolgáltatásig és a villanyszámláig. Őket kevéssé érdeklik a jövőbeli kilátások, az oktatás vagy a többi hasonló, úgyhogy komolyan aggódom az RMDSZ bejutás amiatt” – fejtette ki Frunda.
A politikus ugyanakkor úgy véli: a magyar közösség parlamenti képviseletének léte a román többség érdeke is.
Egyúttal nem zárt ki egy esetleges koalíciót a választások után az ellenzéki USL-lel.
„Az elmúlt húsz év megtanított, hogy amikor szükség van az RMDSZ-re, akkor megkeresik. Sohasem fordult még elő, hogy egy ötven százaléknál többel rendelkező szövetség koalíciót ajánlott volna az RMDSZ-nek. Ha van egy 45-50 százalék körüli támogatottsággal rendelkező szövetség, akkor az tudja, hogy az RMDSZ lojális partner, hűséges és korrekt, amely tapasztalt, jó szakemberekből áll, és amelyre lehet számítani” – mondta Frunda.
Szerinte ha az USL-nek 50-51 százaléka lesz, akkor biztos nem fordul majd az RMDSZ-hez, de ha 48 százalékot kap, akkor biztosan megkeresi a szövetséget, mivel tudja, hogy megbízhat benne.
„Ha ötven százalékunk lesz, az orrunkra csapják az ajtót, ha meg 48, akkor kedvesek lesznek hozzánk” – fejtette ki Frunda.
Mint ismeretes, az USL vezetői már többször bejelentették, hogy egyik legfőbb céljuk az RMDSZ ellenzékbe küldése.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

kérdezett:Bakk-Dávid Tímea ELNAPOLT KATARZIS Akire 84 informátort állítottak: egy katolikus pap és a Szeku Az egyház a szocialista átalakítás ellenpólusa volt, ám kebeléből is akadtak, akik jelentettek a “veszélyes elemekről”.
Interjú Novák Csaba Zoltánnal.
Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu történész tollából tavaly év végén a Pro Print kiadónál jelen meg Az elnémult harang. Egy megfigyelés története. Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban című kötet.
Pálfi 1941-ben született Máréfalván, Márton Áron püspök szentelte pappá, még teológusként titokban kapcsolatot vett fel a Vatikánnal, egyházi könyveket, diafilmeket csempészett Romániába, Erdély-szerte megszervezte a hittanoktatást, még belső vallási mozgalmat is alapított. Tanított a gyulafehérvári teológián, ahol a magyar irodalom, kultúra, történelem ismeretének fontosságát terjesztette a hallgatók között. A “legveszélyesebb katolikus elemek” közé sorolták. Márton Áron egyik belső bizalmasa volt, a Securitatenak azonban mégis sikerült elérnie, hogy elhelyezzék Gyulafehérvárról.
Élete végéig megfigyelték, követték, sokszor behívatták a szókimondó, prédikációiban a fennálló hatalom elnyomása ellen felszólaló papot. Amikor 1984-ben gyanús körülmények között, hosszú betegség után kórházban elhunyt, elindult a szóbeszéd, hogy a Szeku végzett vele. A pap megfigyelésének történetét a két történész a román titkosszolgálat fennmaradt irataiból próbálta feltárni és tágabb kontextusba helyezni.
- Tudtommal ez az első olyan szekusdosszié-kutatása a fiatal történésznemzedéknek, amely a katolikus egyház egyik elöljárójára fókuszál. Eddig “múltfeltáró bizottságok” – ahogy a kötetben fogalmaztok – és személyek csupán részleges forrásokból dolgozva mutattak be néhány személyt. Hogyan esett a választás Pálfira? Lesznek-e még hasonló kötetetek?
Novák Csaba Zoltán: – Úgy gondolom, az erdélyi magyar és román társadalom 1989 előtti kutatásának fontos témája az egyház, ám korábban a mi generációnk számára annyira nem került előtérbe. Az egyház mint társadalomszervező tényező szerepköre háttérbe szorult az olyan kutatásokban, amelyeket én is végeztem az RKP kisebbségpolitikáját illetően. Tényleges, egyházra fókuszáló kutatás nem volt erdélyi magyar vonatkozásban.
A román történetírás előbbre áll, de ott sem beszélhetünk szervezett kutatásról, hanem inkább a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) munkatársainak különböző belügyis dossziék kapcsán létrejött munkáiról. Valamilyen szinten tehát ez egyfajta hiánypótló dolog is lenne, a kezdete egy erre fókuszáló kutatásnak.
Mégsem egy tudatos projekt része a kötet. Szerzőtársam, Denisa Bodeanu, a CNSAS munkatársa találta meg a Pálfi-dossziét, ideadta, hogy véleményezzem, mit lehetne kezdeni egy ilyen típusú iratanyaggal. Átolvastam ezeket a forrásokat, megfigyelési jegyzőkönyveket, s úgy találtam, ez egy rendkívül komplex történet, amely túlmutat egy átlagos pap vagy lelkész megfigyelésén. Pálfi esetében a megfigyelés egy nagyon hosszú folyamat volt – gyakorlatilag élete 43 évének több mint felét megfigyelte a Securitate. Ennek a megfigyelésnek a történetén keresztül számos olyan leágazásba nyerünk betekintést, ami nagyon fontos egyrészt a katolikus egyház belső életének, az egyház és a hatalom viszonyának megismeréséhez, másrészt az erdélyi magyar katolikus egyház és az erdélyi magyar társadalom viszonya tekintetében.
Olyan kis mellékszálak bukkantak föl, amelyek érdemessé tették az anyagot önálló formában is feldolgozni, és belevágni ebbe a pionírmunkába. Távolról sem gondolom a munkát tökéletesnek, nem válaszolja meg a római katolikus egyház kommunizmus alatti történetének legfontosabb mozzanatait, de úgy gondolom, jó kezdőpont lehet további kérdések felvetéséhez.
- Hogyan körvonalazódnak a kutatás további irányai?
- Pálfi pályafutása a 60-as, 70-es években és a 80-as évek elejéig számos olyan kérdést vet föl, amit érdemesnek tartanék kibontani. Egy ilyen példa a Pálfi Géza által kezdeményezett Pro Juventute mozgalom is. Nem tudott kicsúcsosodni, szervezett keretei nem igazán léteztek, utóélete is részleteiben csak egy-két személy tevékenységében érhető tetten, de mindenképpen egy érdekes példája annak, hogy a római katolikus egyház papjai milyen belső szellemi vagy vallási mozgalmakat kezdeményeztek az egyházon belül.
Érdemes lenne megvizsgálni a közeljövőben, még milyen társadalom- és egyházszervező mozgalmak léteztek, ezeket milyen tényezők befolyásolták. Ebben az időszakban, a II. Vatikáni Zsinat után Nyugaton több mozgalom szerveződött, és érdekes lenne megnézni, ezek a főképp Magyarországról érkező mozgalmak hogyan befolyásolták az erdélyi hitéletet. Pálfi Géza is aktív kapcsolatokat ápolt ezekkel a magyarországi csoportosulásokkal, ez lehetne egy érdekes kiindulópontja a történet továbbfűzésének.
A legfontosabbnak azt tartanám, hogy olyan kérdésekről kezdjünk beszélni, amelyek elhanyagolódtak: pl. hogy a katolikus egyház és Márton Áron személye milyen súllyal bírt az erdélyi magyar társadalmi életben az épülő szocializmus korszakában.
Akkor, amikor a társadalom szocialista átalakítása zajlott, az egyházak folyamatosan egy ellenpólust, egy másik világot, alternatívát kínáltak fel, s ennek alappillére volt az állami szervekkel ki nem egyező római katolikus egyház. Érdekes lenne megvizsgálni Márton Áron körleveleit, hogy milyen lépéseket tett az egyház. Mivel a források nagyrészt egyházi tulajdonban vannak, a püspökségekhez tartoznak, egy vegyes, világi és egyházi történészekből álló csoport kutathatná ezt a témát. Jelen pillanatban mondjuk túl sok esélyt nem látok erre, de mindenképp fontosnak tartanám.
Meg lehetne vizsgálni Pálfihoz hasonló kaliberű egyházi személyiségek tevékenységét, érdemes lenne egy oral historys projektet indítani a még életben lévő, ehhez a generációhoz tartozó lelkészekkel. Nem Pálfi szerepét akarom minimalizálni, de személye elhíresüléséhez hozzájárult nem tisztázott körülmények között bekövetkezett halála is. Pontosan azt kellene megvizsgálni, a halálán túlmenően mi volt fontos az ő munkásságában, s ugyanígy más lelkészek esetében is.
Kényes kérdés, és ehhez az egyházi vezetés felsőbb hozzájárulása is kellene, hogyan lehetne pont egy ilyen történet talaján kibontani azt, hogyan alakult az egyház és hatalom viszonya a szocializmus különböző időszakaiban. Pálfi esetében kiderült, hogy az egyházi intézményes hálózatba is sikerült beférkőznie a Securitaténak, és különböző módszerekkel sikerült rábírnia embereket, hogy információkat szolgáltassanak az egyházi életről.
Érdemes lenne ezt megvizsgálni, ugyanakkor hangsúlyoznám, bizonyos egyházakban már elkezdődött egyfajta átvilágítás. Bár én ezt nem tartom történészi szemmel mérvadónak, hiszen nagyon sok esetben ezek az átvilágítások egyfajta belső tisztogatással járnak, és nem vagy nemcsak az egyház múltjának az elsődleges megismerése a cél, hanem vannak személyes jellegű indokok is.
Úgy gondolom, ezt a folyamatot két szinten lehetne megvalósítani: ha egy egyház igényli ezt, szükségesnek tartja belső átvilágítását, akkor oldja ezt meg egy belső egyházi bizottság felállításával, és ez döntené el például azt, hogy nyilvánosságra hozzák a besúgók listáját, vagy sem. Egy másik szinten pedig egyháztörténészek és világi történészek bevonásával szülessenek olyan monográfiák, amelyek segítenek megérteni az embereknek ezt az igencsak bonyolult és komplex világot. Én ezt tartanám helyénvalónak.
- Két dossziéban található iratok alapján dolgoztatok. Elképzelhető, hogy lehetett vagy valahol még mindig lappang olyan dosszié vagy egyes dokumentumok, amelyekhez nem férhettetek hozzá, és amely segítene tisztázni a homályban maradt eseményeket, történetelemeket, különös tekintettel arra, hogy pont a halála előtti és utáni időszakból kevés irat maradt fenn?
- Igen, és ez a válasz, azt hiszem, minden megfigyelt személy esetében érvényes. Gyakorta történik meg az, hogy egy adott kérdésre vonatkozó dokumentum, pl. egy lehallgatási jegyzőkönyv más dossziéba, problémakatalógusba kerül be. Pálfi esetében is több irat került elő más dossziéból. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy idővel továbbiak kerülnek elő. Nagyon sok szála volt a történetnek, Pálfiról 84-en jelentettek, néhányan közülük kimondottan a Pálfi-ügyre voltak ráállítva, de voltak, akik más ügyek mentén kerültek kapcsolatba Pálfi Gézával, az ő jelentéseik közt még lehet rá utaló nyom.
Érdekes lenne összevetni ugyanakkor a Márton Áron és Pálfi Géza közti, lehallgatott beszélgetéseket, hogy megtalálhatók-e a Márton Áron dossziéjában. Átszervezés során is kerülhettek a süllyesztőbe iratok, és arról se feledkezzünk meg, hogy 1989-ben nagyon sok irat megsemmisült, a forradalmárok vagy maga a Szeku semmisítette meg ezeket. Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az egykori milícia és a Szeku épületét feldúlták, felgyújtották, szabályos legendák keringenek arról, hogy a gyerekek játszottak a lehallgatásokat rögzítő magnószalagokkal.
- Hogy lehet egyébként, hogy a Márton Áron-dosszié még nem került terítékre? – Voltak kutatások, de ez egy hatalmas téma, komplexebb kérdéseket vet föl, mint egy nem főpapi rangú személy megfigyelési dossziéja. Részkérdésekről többen írtak, és ha jól tudom, egy hosszabb dokumentumfilm készítése is zajlik a boldoggá avatási folyamata kapcsán.
- Pálfi halálának tisztázatlan körülményei azóta is tápot adnak a találgatásoknak, illetve egy kvázi mítoszteremtés eszközeivé váltak. Hogy a Securitatenek része volt a halálában, tényként állítja több forrás is. Mennyiben járulhat hozzá a történészi feltáró munka a köztudat megváltozásához?
- Pálfi a 80-as évek közepére a romániai magyar ellenállás felkapott szimbóluma lett, mert halála gyanús körülmények között következett be. A Szeku is meglehetősen zárolta az erre vonatkozó információkat. A nyugati világ, a Szabad Európa rádió, a magyar emigráció is gyorsan felkapta a hírt, és azonnal meg is jelent a fontosabb médiumokban. A Szeku megpróbált ellenlépéseket eszközölni, nagyon sok beépített embert küldött ki Nyugatra, hogy cáfolják a hírt, miszerint közük lett volna a pap halálához. A katolikus egyház is a hivatalos verziót fogadta el, miszerint Pálfi gyakorlatilag betegség következtében hunyt el.
A 80-as években vagyunk, amikor a diktatúra a legrosszabb időszakát élte. A társadalomnak akkor is és később is szüksége volt kierősített, felnagyított pozitív példákra, hogy igen, lehet másképpen is, vannak olyan kaliberű személyiségeink, akiknek vezérletével ellent lehet állni egyrészt a politikai, másrészt az egyre erőteljesebben jelentkező etnikai elnyomásnak. Pálfi Géza történetének utóélete is ide kapcsolható, és már a 90-es évektől elkezdődött egyfajta mítoszépítés körülötte. Én történészként nem szeretnék állást foglalni ebben, hogy ez jó vagy sem, de úgy vélem, gondolkodó értelmiségiként a tényeket a maguk helyén kell kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal csorbítjuk Pálfi jelentőségét, kisebbítjük kvalitásait, vagy nem ismerjük el az egyházáért és az egész erdélyi magyar társadalomért tett, nagyon fontos munkájának érdemeit. De jelenleg elsietett lenne egy mítoszt továbbgenerálni, és akár az ő, akár más, például Sütő András esetében, egy túldimenzionált kultuszfigurává emelni valakit.
Úgy gondolom, az időnek kell eldöntenie, egy adott személy tevékenysége mennyire volt fontos, mennyire volt jó. Nem tartom ildomosnak, hogy azonnal nekiugorjunk és kultuszt építsünk egy-egy ilyen személyiség köré. Ettől persze lehet emlékezni az adott személy munkásságára, lehet az emlékét ápolni.
Pálfi példája az egyházszervezésben, a hittanórák megszervezésében követendő volt, a nemzeti megmaradás gondolatkörében kifejtett eszméit is meg lehet szívlelni, ezáltal “örökké élni fog”, ugyanígy Sütőt is olvasni, értelmezni kell, és vitázni szellemi örökségén. De azt az idő majd eldönti, tágabb dimenzióban kell-e az emléküket ápolni vagy sem.
- Vajon miért nem egy olyan személy ügye került be a nemzetközi köztudatba, akit minden kétséget kizáróan a Szeku nyírt ki?
- Hogy valakit megölt-e vagy sem a Szeku, roppant nehéz bizonyítani. Ha ehhez a módszerhez folyamodtak, azt mindenképp olyan szervezés előzte meg, és olyan módon hajtották végre, hogy nagyon kevés nyom maradjon róla. Nem is nagyon dokumentálták az ilyen történeteket. Nagyon nehéz bizonyítékokat szerezni, és nagyon sok legenda él.
Sokan állítják például, hogy a Szeku sugarazta őket. A székelyföldi könyvbemutató turnénk szinte minden állomásán találkoztam olyan személyekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy őket sugarazták. Nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni ezeket a történeteket, de az biztosnak tűnik: egy ilyen szintű beavatkozás nagyon pontos szervezést igényelt. Román körökben például a Szabad Európa Rádió román szerkesztőiről terjedt el, hogy így likvidálta volna őket a Szeku, ám bizonyítékokat ott sem tudtak szerezni.
A titkosszolgálat azért végzi titokban e tevékenységeit, hogy úgymond “a földi halandók” módszereivel ne lehessen leleplezni. Király Károly is említi, őt is sugarazták a nyolcvanas években, de rá is lőttek, és különböző baleseteket rendeztek meg – ez is érdekes jelenség, erre is többen hivatkoznak, hogy baleseteknek álcázott merényletekkel próbálták meg eltenni láb alól az áldozatokat. Ez egyébként másképp működött a szocializmus építésének 50-es éveiben, amikor a kollektivizálás, a szocialista átalakítás volt a tét, és ahhoz, hogy egy falut, egy vidéket megtörjenek, szükségesnek látták az emberáldozatot. Akkor a Szeku primitív eszközökkel oldotta meg ezeket az ügyeket, amelyek ma is bizonyítékul szolgálnak számunkra, hogy szervezetten, tudatosan elkövetett merényletekről van szó. Ez a Szeku irataiból is miden kétséget kizáróan kiderül (lásd László Márton ilyen irányú kutatásait).
De az ilyen kifinomultabb módszerekre, mint a sugarazás, nem történnek utalások a Szeku irataiban. Másrészt az ismert személyekkel nem járhattak így el, mert gyanússá váltak volna – az ő esetükben a Szeku embereinek inkább az volt a szerepe, hogy eltávolítsák a személyt abból a közegből, ahol az államra nézve veszélyesnek tekintett tevékenységét végezte. Pálfinál a cél az volt, hogy elhelyeztessék a gyulafehérvári teológiáról, mert ott magukra a közösségformálókra volt tekintélyes befolyással, míg egy parókián csupán a gyülekezetére. És ez sikerült is.
- Több mint 80 informátor volt Pálfira állítva, ebből 5 tanár, 26 tanuló, 25 pap, és csupán 27 világi személy. Többségük feltételezhetően ma is él, és egy részük funkciót tölthet be az egyházon belül. Mikor tudhatja meg az “igazságot” a közvélemény, az érintett katolikus hívők, hogy kik voltak ezek? Lehetséges lenne-e, hogy akár valamilyen belső, lelkiismereti, akár valamilyen külső nyomás, mondjuk a saját feletteseik felszólítására ezek az emberek felfedjék magukat?
- Az eddigi példák azt mutatják, nagyon kevesen voltak azok, akik 1989 után önszántukból fölfedték besúgói vagy együttműködési tevékenységüket. Nem tudom megmagyarázni, milyen belső mozgatórugók miatt, talán a legtöbben ezt igyekeztek elodázni, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb az egész feledésbe merül.
A “teljes igazságot”, ahogy ezt földi halandókként értelmezzük, semmiképp sem tudhatjuk meg. De a történet nagyon sok vonatkozását, sok apró részletét meg lehetne ismerni. Az a kérdés, mikor jut el az egyház arra a pontra, hogy fontos legyen számára saját múltjának megvizsgálása, hogy mi volt a viszonya az elmúlt rendszerhez. Én ezt fontosnak tartanám, gondoljunk csak arra, a katolikus hitéletnek is milyen fontos eleme a szentgyónás. Katartikus szerepe van. Úgy gondolom, egy adott közösség akkor tud világos jövőképet felmutatni, ha tisztában van saját múltjának történéseivel. Az erdélyi magyarság esetében fontosnak tartanám, hogy a kényes kérdéseket kibeszéljük, elismerjük, hol tévedtünk, s tiszta lelkiismerettel, hatékonyabban tudjunk egy normális jövőképet körvonalazni. De ez az én véleményem, ezzel sokan nem értenek egyet.
A történet komplexitása az egyik magyarázat, amiért egyesek óvakodnak a múlt tisztázásától. Nem fehér és fekete, jó és rossz szereplős történet ez, hiszen ha akár a besúgókat vesszük, roppant sok árnyalatra kell tekintettel lennünk. Egy besúgó tevékenységét csak akkor tudjuk teljes mértékben kielemezni, ha ismerjük a teljes munkásságát, az általa feljegyzett információk összességét. Ez alapján lehetne meghatározni, mennyire volt káros a tevékenysége. Sokukat zsarolással, a papokat pl. kisebb kihágások leleplezésének fenyegetésével szervezték be, és nem mindegyikük végzett egyenértékű információközlő munkát.
Vannak, akik a túlélésért súgtak be. A Securitate követelésének is igyekeztek megfelelni, de ugyanakkor próbálták megőrizni belső integritásukat. Ilyen esetben a Szeku által kvázi használhatatlan, a megfigyelt személyre ártalmatlan információkat közöltek. Én úgy gondolom, hogy egy olyan ember, aki ugyan aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de máskülönben az általa adott információk döntő többsége nem okozott kárt a megfigyelt személynek, nem esik ugyanabba a kategóriába, mint egy olyan informátor, aki tudatosan arra játszott, hogy a megfigyeltnek ártson.
Nehéz ezeket a kategóriákat elkülöníteni, de kellő szakértelemmel, odafigyeléssel meg lehetne tenni, hogy ne minden besúgót egy kalap alá vegyünk. Ez csupán megnehezítené, de nem akadályozná meg az átvilágító munkát.
Úgy gondolom, a besúgók világa elsősorban a rendszert minősíti, és csak utána a rendszerben élő embereket. Inkább emberi esendőségünkre, gyarlóságunkra mutat rá, meg arra, hogy adott diktatórikus rendszerben, ahol különböző nyomások érnek, a társadalom különböző tagjai más-más módon reagálnak ezekre a pressziókra.
A könyvbemutatók során sokan – és jogosan – tették fel a kérdést, hogy mi történik a rendszer működtetőivel? A besúgók általában csupán szerény fogaskerekei voltak a rendszernek, amelynek voltak magasabb szintű működtetői, tisztek, belügyi alkalmazottak – velük mi történik?
Mi azt a módszert követtük, hogy az informátorok nevét nem hoztuk nyilvánosságra. Ezt is sokan kifogásolták, de én azon a véleményen vagyok, a történésznek nem az a feladata, hogy levadássza a besúgókat, hanem hogy bemutassa és értelmezze egy rendszer működését. Ám az összes, az ügyben érintett Securitate-tiszt és belügyi meg rendőrségi alkalmazott neve szerepel a könyvben. Innen továbblépve nem a történész, hanem a mindenkori román politikai elit feladata lenne, hogy az előbb feltett kérdést valamilyen szinten megoldja.
Ez a romániai rendszerváltás egyik nagy problémája már 1990 januárjától kezdődően: az új rendszer hogyan fog viszonyulni az elmúlt, bukott rendszerhez? 20 év távlatából tudjuk, hogy a román politikai elit megpróbálta elodázni ezt a kérdést. Nem látom, hogy bármilyen komoly társadalmi következménnyel járó jogi szabályzást dolgozott volna ki annak érdekében, hogy szembenézzünk a múlt e szeletével.
- Milyen volt a kötet eddigi fogadtatása?
- Nagyon sok visszajelzést kaptunk világi és egyházi körökből egyaránt. Sokan olvasták, sokan vásárolták meg, sokan érdeklődtek a munka iránt. A reakciók egyébként vegyesek. Mint említettük, Pálfi haláláról két markánsan elkülönülő vélemény létezik – ebből következően a mítosz éltetői szkeptikusan viszonyulnak a mi könyvünkben megjelenő magyarázatokhoz. De ez már hit kérdése is, túlmutat a racionalitás keretén. Ha valaki hiszi, hogy a Szeku áldozata és mártír volt, és ez neki fontos, akkor úgysem lehet meggyőzni tudományos módszerekkel ennek ellenkezőjéről. Szakmai berkekben fontosnak nevezték, hogy a kötet egy ilyen nyelvezettel, strukturáltsággal jelenik meg mind a magyar, mind a román olvasóközönség előtt. Megpróbáltuk történelmi kontextusba helyezni a történetet, a bevezető tanulmányban leírtuk, milyen volt a politikai miliő, az RKP magyarságpolitikája. Sokan kiemelték, hogy fontos, hogy ez a fajta narratíva román nyelven, egy román szerzővel való együttműködésben jött létre. Román-magyar együttműködésről beszélhetünk tehát, s az sem mellékes, hogy a román nyelvű változat a CNSAS keretén belül jelent meg.
A román nyelvű bemutató még várat magára, tél végén tervezünk egy turnét, Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Eddig csak Szebenben mutattuk be román tudományos közegben, és pozitív visszajelzéseket kaptunk.
Annak is örülök, hogy sokan kiemelték a kötet kiegyensúlyozott hozzáállását. A negatív visszajelzések szakmai téren eddig főleg a szerkesztési, tördelési, olvasószerkesztési hibákat rótták fel. Amúgy a kötet szakmai hiányosságai szerintem nagyrészt abból fakadnak, hogy a témáról eddig keveset írtak. Amikor a Pálfi-történetet tágabb, elsősorban egyháztörténeti kontextusba helyeztük, sok fehér foltba ütköztünk, és sok kérdésre nem tudjuk a választ azóta sem. Ilyen szempontból is úttörő a kötet, mert jelenlegi információink alapján ebből ennyit lehetett kihozni, sok mellékszálat évek múlva biztosan sokkal jobban lehet majd felgöngyölíteni.
Jól kiegészíti a kötetet Maksay Ágnes dokumentumfilmje. A történetet így közelebb lehet vinni az átlagemberhez, akit esetleg elriasztana a tudományos kifejezések világa, a száraz dokumentumok. Úgy vélem, a történésznek nemcsak az a feladata, hogy különböző forrásokat felhasználva értelmezze a múlt történéseit a maga szakmai közegében, hanem ezt a tudást el kell szállítania a szélesebb tömegekhez is, akár tompítani a tudományosságán, hogy az átlagolvasónak is hozzáférhetővé váljon. Hiszen pontosan az “átlagolvasó” a főszereplője ennek a korszaknak.
Transindex.ro

Karácsonyi Zsolt: Könyvek, macskák, forradalmak – Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel – Mikor dőlt el, hogy irodalomtörténész lesz? Gondolt-e arra, pályája kezdetén, hogy verseket, drámákat vagy prózát írjon?
– Sohasem akartam író lenni, verset talán csak három alkalommal „követtem el”, valamikor érettségi előtt, akkor is kifejezetten gyakorlati célzattal, csaptam a szelet egy kislánynak, és elvárta tőlem, hogy versben fejezzem ki érzelmeimet. Novellát egyszer írtam, valamikor a hatvanas évek közepén, az is inkább anekdota volt, a Magyar Nemzet egy vasárnapi számában került az olvasók elé, kaptam néhány gratulációt – ennyi volt az egész. Az irodalom története viszont mindig érdekelt, a budapesti piarista gimnáziumban, tehát egy katolikus iskolában tanultam, kiváló magyartanáraim voltak, az elsőtől, Magyar Istvántól az irodalom szeretetét, a másodiktól, Fekete Antaltól a fogalmazás szabatosságát kaptam örökül. Így jelentkeztem azután 1953-ban a bölcsészkarra, ez az első Nagy Imre-kormány időszaka volt, tehát könnyebben bekerülhetett az egyetemre egy magamfajta „klerikális” jövevény. Azonban még így sem vettek fel, anyámnak, aki orvosként dolgozott, volt egy kedves betege, akkoriban neves operettszerző, Szenkár Dezsőnek hívták, az ő közeli barátja volt Tamás Lajos, a neves romanista, akkoriban a pesti egyetem rektora, az ő „rektori keretében” kerültem be a bölcsészkarra, amely éppen akkoriban költözött be a piaristák épületébe. Az egyetemi tanulmányaimat így ugyanazokban a padokban kezdhettem el, amelyekben a gimnáziumot befejeztem.
– Nemzedékének meghatározó élménye volt 1956. Ennek következményeire, akár irodalomtörténeti hatására miként tekint vissza?
– Az ötvenhatos forradalom kétségkívül legnagyobb történelmi (és személyes) élményem volt. Negyedéves bölcsészhallgató voltam, addig távol tartottam magam minden közéleti tevékenységtől, igaz, ötvenhat nyarán már eljártam a Petőfi Kör vitáira – az írószövetség munkája mellett ezek mozgatták meg a magyarországi közéletet. Azután elkövetkezett október 23-a, mondhatni „fejest ugrottam” az eseményekbe, jelen voltam azon a tömegdemonstráción, amely a forradalom akkor lelkesítő, reményekkel teli nyitánya volt, pár nap múlva, az Egyetemi Forradalmi Bizottság felszólítására, beköltöztem a bölcsészkarra, s részt vettem a bizottság, majd a kádárista hatalom berendezkedését követve a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) munkájában, az országos elnökség tagjaként. Nagyszerű élményt jelentett, hogy én képviseltem az írószövetség december 28-i közgyűlésén az egyetemista szervezetet, ott ismertem meg személyesen Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és Veres Pétert, a szövetség akkori elnökét. Ezután rengeteg kalamitás következett, befejeztem egyetemi tanulmányaimat, elhelyezkedtem az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében mint gyakornok, majd letartóztattak, s két hónapos vizsgálati fogság után internáltak a tököli internálótáborba, onnan az 1960-as amnesztia után szabadultam (ez az amnesztia szüntette meg az internálás intézményét). A magyar forradalom öröksége azóta is életem meghatározó élménye maradt; amikor már lehetett, több könyvemben is számot vetettem a forradalom tapasztalataival és szellemi (irodalmi) örökségével. Még a rendszerváltozás korai szakaszán, 1989 őszén jelent meg Irodalmunk szabadságharca – 1956 című könyvem, ezt azóta vagy nyolc olyan tanulmánykötet és szöveggyűjtemény követte, amely 1956-nak állít emléket.
– Anekdoták terjednek arról, hogy reggel Budapesten, délután Pozsonyban, este pedig már Kolozsváron tart előadást, egyazon napon. Miként alakult ki az anekdoták által is jelzett feszes életritmus? – Valóban elég sokat utaztam az elmúlt két évtizedben, korábban erre nem igen volt hivatalos megbízatásom, bár akkor is gyakran jártam külföldön, így többször Erdélyben is. Ezeket a korábbi utazásokat részben munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete tette lehetővé, midőn ösztöndíjjal küldött külföldre, hogy ottani könyvtárakban végezzek kutatásokat, illetve vegyek részt szakmai konferenciákon. A kilencvenes években aztán számos olyan posztra kerültem, amely gyakori utazással járt együtt. 1991-ben Lőrincze Lajos utódjaként megválasztottak az Anyanyelvi Konferencia elnökének, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltöttem be, közben szerepet kaptam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, amelynek később, közel öt éven keresztül az elnöke voltam. Mindez igen sok utazással, határokon túli szolgálatvállalással járt együtt. Volt olyan esztendő, amikor az év háromszázhatvanöt napjából száznegyvenet töltöttem a szomszédos országok magyar intézményeinél, illetve közösségeinél, legtöbbször, természetesen, Erdélyben. Valóban előfordult az, hogy Pozsonyból kellett Kolozsvárra utaznom, majd onnan tovább Szatmárnémetibe és Ungvárra, és csak egy-két hét múlva térhettem haza. Elmondhatom, hogy jó lelkiismerettel és jó kedvvel vállaltam ezeket az utazásokat, úgy éreztem, hogy a kisebbségi magyar közösségek szolgálatában vállalhatok szerepet. Ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az iskolákra, kulturális intézményekre, tudományos, irodalmi, egyházi konferenciákra és találkozókra, amelyek megalapozásában az alapítvány elnökeként működhettem közre. Elmondhatom, hogy mindig nagyon szívélyes és baráti fogadtatásban volt részem, bár azzal is találkoztam, hogy pénzszerző lehetőségeim megszűnte után alig akartak megismerni azok, akik korábban nagy összegű támogatásokat kaptak.
– Erdély, az erdélyi irodalom jeles ismerője, népszerűsítője. Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, egyszer majd Erdély-szakértő lesz?
– Korábban is érdekelt az erdélyi irodalom, mi a piarista gimnáziumban olyan írókról, például Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, Nyirő Józsefről is hallottunk, akiknek neve az állami oktatásban egyáltalán nem kapott szerepet. Az erdélyi irodalom iránti érdeklődésemet azonban 1956 őszének eseményei szabták meg: akkor kellett a budapesti bölcsészkaron szakdolgozati témát választanunk, és az akkori nemzeti felbuzdulástól biztatva úgy gondoltam, hogy erdélyi íróról fogom írni dolgozatomat. Anyám mint fiatal orvos ismerte Kuncz Aladárt, aki akkor egy budapesti klinikán feküdt, nem sokkal ezután el is távozott az élők közül. Tőle kapta az akkoriban megjelent Fekete kolostor egyik első példányát, ezt a könyvet én még diákkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Így aztán úgy gondoltam, hogy Kuncz Aladárról fogom írni egyetemi záródolgozatomat. A dolgozat elkészült, megkaptam a diplomámat, nem sokkal ezután, miként az előbb már elmondtam, letartóztattak, és csak 1960 őszén folytathattam irodalomtörténet-írói munkámat. Az első könyv, amit elkészítettem, így természetes módon Kuncz Aladár munkásságát dolgozta fel, 1968 nyarán jelent meg, vagy kétéves várakozás után. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, akkor jártam életemben először Erdélyben. Könyvem, amelyet akkor már több ismert erdélyi írónak, például Kós Károlynak, Molter Károlynak, Balogh Edgárnak, Beke Györgynek és másoknak, valamint néhány kolozsvári barátomnak, így Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak elküldtem, nyitotta meg előttem az ajtókat és a szíveket. Mondhatnám, ez volt az én igazi „erdélyi útlevelem”. Mindenütt testvéri érzésekkel fogadtak, ez döntötte el azt, hogy munkásságom egy igen nagy részét az erdélyi irodalom kutatásának szentelem. Azóta közel ötven könyvem (köztük önálló művek és részben szövegválogatások egyaránt) jelent meg az erdélyi irodalomról, részben magyarországi, részben erdélyi kiadóknál.
– Az elmúlt években mély merítésű, öszszefoglaló műveket jelentetett meg, mint például az erdélyi magyar irodalom történetét vizsgáló többkötetes munkája. Terv szerint jött el az ilyen munkák ideje, vagy most érkezett el a megfelelő pillanat?
– Valóban, készítem az erdélyi magyar irodalom összefoglaló történetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál eddig három terjedelmes kötet jelent meg, most készülök befejezni a negyedik kötetet, amely az 1989 utáni fejleményekről próbál számot adni. Ez a kötet remélhetőleg az idei év nyarára az olvasó elé kerül. Már régen terveztem azt, hogy írok egy irodalomtörténeti összefoglalást, s vagy két évtizede egy kisebb összefoglaló munkám az olvasó elé is került, azonban mégis most jött el az ideje egy nagyobb szabású összefoglalásnak. Ennek alighanem két magyarázata van, egyrészt az, hogy az erdélyi magyar irodalom felszabadult az alól a nyomás alól, amellyel a kommunista irodalompolitika ránehezedett, ez a teher nemcsak egy szektás politika, hanem a nagyromán nacionalizmus részéről is megjelent. Másrészt az elmúlt két évtized olyan új fejleményeket hozott az erdélyi magyar irodalom történetében, amelyek mindenképpen átértelmezik a korábbi évtizedek eredményeit, illetve azt a képet, amelyet ezekről az eredményekről alkotnunk kell. Talán ez jelenti munkám magyarázatát.
– Intézményekben való jelenléte hosszú történet, miként látja az irodalmi intézmények jelenlegi helyzetét, állapotát, vagy magának a kortárs irodalomnak az itt és mostját? – Nem látom kedvezőnek az irodalmi intézmények jelenkori állapotát: korábban az irodalom a közéletnek szinte egyetlen színterét jelentette, a kommunista korszakban ez volt a szabad véleménynyilvánítás, igaz, korlátozott, de mégiscsak lehetőségeket kínáló fóruma. Ez a helyzet az utóbbi két évtizedben radikálisan megváltozott. A politikai élet rendkívül magabiztosan, a kulturális értékekre és folyamatokra alig figyelve kívánja irányítani az ország életét. Ennek következtében az irodalom és általában a kultúra erősen háttérbe szorult. A magyar irodalom ma is kiváló műveket és életműveket mutat fel, Magyarországon és Erdélyben egyaránt, ezekre azonban a politikai közélet csak nagyon kevéssé figyel. Nem egyszer az a benyomásom támad, hogy a hatalom birtokosai nem is olvasnak szépirodalmi könyveket. Mindezek következtében megint szükség van arra, hogy az irodalom és az írótársadalom megvívja a maga „szabadságharcát”, minthogy nemcsak saját érdekeit, hanem az ország érdekeit is képviseli, és hiteles, normális politikai közélet nem képzelhető el az irodalom ellenőrzése és esetlegesen kritikája nélkül.
– Legendás hatalmas könyvtára – családi előtörténete is van vagy saját gyűjtés a teljes anyag?
– Természetesen én is sok mindent örököltem a családi könyvtárból, a jelenlegi könyvtáram legnagyobb részét azonban magam gyűjtöttem össze, most már több mint fél évszázadon keresztül. Az első könyv, amelyet magam választottam és vettem, Vörösmarty Mihály összegyűjtött műveinek Gyulai Pál-féle nyolckötetes kiadása volt. Ezt még hatodikos gimnazista koromban vettem meg egy antikváriumban, a piarista gimnázium mellett. Arra is emlékszem, hogy negyven forintba került, ma ennek körülbelül a kétszázszorosát éri. Ezután módszeresen vásároltam, főleg antikváriumokban, könyveket. Éppen az elmúlt hetekben rendeztem újra a könyvtáramat, amely mára nagyjából harmincezer kötetből áll. Nagy gondban vagyok amiatt, hogy mi lesz ennek a könyvtárnak a sorsa, hiszen már nyolcvanadik életévemhez közeledem. Valamikor elképzeltem, hogy ezt a könyvtárat, amely elsősorban szépirodalmi, irodalomtörténeti, történeti és néprajzi művekben gazdag, az egyszer majd létrehozandó kolozsvári magyar egyetemre hagyom. Ennek az egyetemnek az ügye azonban, ahogy látom, nem fog megoldódni az én életemben. Mindenképpen azt szeretném, hogy a könyveim Erdélybe kerüljenek, és egy ottani magyar intézmény könyvtárát gazdagítsák vagy alapozzák meg.
– A macskák gyakorta felbukkannak a magyar irodalomban is, az ön életének azonban különösen fontos részét képezik.
– A macskák évtizedek óta hozzátartoznak az életünkhöz, első macskánkat több mint negyven éve találtuk és fogadtuk be. Azóta igen sok macska fordult meg nálunk és élt velünk, jelenleg öt macskánk van. Mindegyiknek saját egyénisége, mondhatnám: személyisége van, mindegyik nagyon kedves, mindegyik békét tud lopni abba a zajló életbe, ami egyébként körülvesz bennünket. A macskáinkról szólván Ottlik Gézát szeretném idézni, aki a következőket írta: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Mindezzel magam is messzemenően egyetértek. Mindeddig négy olyan szöveggyűjteményt rendeztem sajtó alá, amely a magyar, illetve a világirodalomnak azokkal a műveivel foglalkozik, amelyek a macskákról szólnak. Jó kedvvel állítottam össze ezeket a gyűjteményeket, elég nagy sikerük is volt, egyszer egy irodalmi összejövetelen egy macskakedvelő írónő a következőket mondta: Önt tartom hazánk legnagyobb élő macskaírójának. Nagyon hízelgő volt ez a vélemény.
– Az ősszel még úgy tudtuk, hogy száz kötete van, de most már talán fél tucattal többet számlál az életmű. Honnan ered ez a munkabírás, milyen új művek kerülnek ki a keze alól a közeljövőben? – Valóban, mára több mint száz önálló könyvem gyűlt össze a polcokon, az utolsó éppen a napokban jelent meg: Egy eszme indul címmel egy tanulmánysorozat Reményik Sándor költészetéről. Ez volt a száznegyedik önálló kötetem, emellett nyolcvankét általam gyűjtött és szerkesztett antológia, dokumentumkötet is napvilágot látott, közöttük olyanok, mint az 1920-as trianoni békeszerződés Erdélyre vonatkozó anyaga vagy most legutóbb, Marosvásárhelyen, az 1968–1969-es úgynevezett „kettős kötődés” vita dokumentumai, ez a vita a határon túli magyar irodalmak helyzetét próbálta felmérni. Még négy önálló folyóiratszámot is szerkesztettem, ezek között a Caiete Europene című bukaresti román folyóirat számára egy összeállítást arról a képről, amelyet a huszadik századi magyar irodalom a Nyugat szerzőiről adott. Mindez együtt százkilencven könyvet jelent, s hamarosan megjelenik még néhány, ezek már a kiadóknál vannak. Szeretek dolgozni, és azt hiszem, hogy az évtizedek múlása és a közéletben szerzett tapasztalatok következtében érzett elégikus hangulatot is a folyamatos munka teheti elviselhetővé.
Pomogáts Béla
1934-ben született Budapesten. 1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960 között internálótáborban volt. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke volt. 1991-ben József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet, 1996-ban Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2003-ban Széchenyi-díjjal jutalmazták munkásságát.
Helikon (Kolozsvár)

Kötelez a hely szelleme”
Hely szelleme igenis van, és úgy a többségnek, mint a kisebbségnek nagyon kellene vigyáznia rá, háborúsdi helyett – hangzott el a Pro Minoritate folyóirat téli számának kolozsvári bemutatóján, amelynek címe Etnikai térformáló tendenciák – Kisebbségi építészet.
A kiadvány szerzői – építészek és szociológusok – ezúttal azt a kérdéskört járták körül, miképpen igyekszik egy kisebbség a köztereket szimbolikusan birtokolni, visszaszerezni, számára otthonossá tenni. „Kisebbségi téralkotás igazából nem létezik, mert teret mindig a többség hoz létre. A kisebbség esetleg bebútorozza” – vélekedett Guttmann Szabolcs városépítész a Bulgakov Irodalmi Kávéházban. A szakember (aki az Európa Kulturális Fővárosa címet viselő Nagyszeben főépítésze volt), elsősorban a kolozsvári Főtér körül zajló szimbolikus térhódítási akciókat emelte ki: „Még egyetlen városban sem hallottam ennyi vitát, beszédet arról, hogy kié a Főtér, mint Kolozsváron” – jegyezte meg. Hozzátette: nagyszebeni munkásságának óriási tanulsága, hogy a közteret, akármelyik nemzet is hozta létre, a hatalmat birtokló többség is magáénak kell hogy érezze ahhoz, hogy a kisebbség jól érezze magát benne.
Kocsmacégér Sepsiszentgyörgyön. Nem kérdés, hogy kié
„Székelyföldön a legnehezebb az olvasás. Azt írja az állomáson, hogy Izvoru Olt, és úgy kell olvasni, hogy Csíkszentdomokos” – anekdotázott Horváth István szociológus azokra a stratégiákra utalva, ahogy a kisebbségek igyekeznek átalakítani a fizikai teret, amelyet a többség dominál a maga eszközeivel. Térszervezésként, egyfajta honfoglalásként értelmezhető az utcanév-adás, az emléktáblák, szobrok, emlékművek kihelyezése. Ezért tárgya annyi politikai és etnikumközi vitának, és ezért jelent hálás témát a politikusok számára, akik ezekkel az ügyekkel a közösséget látványosan képviselhetik. A tér ugyanis a társadalmi folyamatokat is meghatározza – tudtuk meg a szociológusok és építészek beszélgetéséből.
A Pro Minoritate folyóirat téli számában a kolozsvári Főtér „színeváltozásai” mellett a marosvásárhelyi Bernády-kultuszról, a székelyföldi települések Ceauşescu-féle, erőszakos urbanizációjáról lehet olvasni tudományos igényességgel megírt tanulmányokat. A térformálás és térbirtoklás kérdése, mint a beszélgetésen elhangzott, folyamatosan aktuális. „Ez a vita nem fog elülni” – mondta Péter László szociológus – „szükség van rá”.
T. Koós Imola
Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyarságmentés a Kárpátokon túl
A 20. század első két évtizedében vezetett ún. romániai akcióval a magyar kormányzat a székely kivándorlás veszélyes nemzetpolitikai következményeit igyekezett elhárítani. A segélypolitika távlati célja az volt, hogy a „szétszéledőket” – templommal és iskolával – nemzeti önazonosságukban megtartva a bukovinaiak példájára idővel hazatelepítsék. A romániai magyar kolóniák támogatásával az erdélyi román elszakadási törekvéseket is fékezni próbálták, egyszersmind óvni és gyarapítani a nemzet fizikai és mentális erejét.
Székely kivándorlásról akár az Árpád-kortól beszélhetünk, hiszen e szívós népcsoport gyepűvédő katonai feladatokkal huzamosabb időre megtelepedett a Kárpátok vonalán túl. Később a feudális terhektől való szabadulás vágya, hitének védelme vagy a megélhetés kényszere űzte rajait a hágókon át.
A bujdosó kurucok és Rákóczi generálisának emléke a „Berceni” városrész nevében őrződött meg Bukarestben. Egy évszázad múltán, 1815-ben itt szerveződött meg a református gyülekezet, amelynek fatemplomán az idegenellenesség figyelmeztető jeleként csillagdísz helyett keresztet állítottak. A kivándorlók vidéki közösségei ekkoriban szerveződnek meg Pitesti-en, Brailán, a moldvai Galacon stb. A főváros magyarságát jó ideig a ’48-as huszár, Koós Ferenc tiszteletes vezette, aki iskolát, olvasókört, iparosegyletet alapított, s kiadta az első magyar újságot is, míg nyughatatlan munkatársa, Czelder Márton számos református misszióegyház alapját vetette meg Turnu-Severintől Jászvásárig és Szilisztráig.
Kenyérharc és beolvasztás
A 19. század utolsó évtizedeiben nemcsak a missziói munka torpant meg, de a román gazdaság fejlődése is, ennek folytán egyre több magyar szorult a társadalom perifériájára, s vesztette el nemzeti azonosságát a nacionalizmus kohójában.
A román idegenellenesség a fanarióta görögök, oroszok és zsidók mellett immár „az erdélyi románság rabtartóit” is sújtotta, noha a magyarhoni jövevények szakértelmére jó ideig még szüksége volt a fiatal balkáni államnak. A hétfalusi csángó perecárusok, a székely cipészek, ácsok, kádárok, személyszállító fogatosok, valamint a dolgos és megbízható cselédek megbecsült – ha nem is egyenrangú – tagjai lettek a román társadalomnak. A századfordulós ipartörvények már korlátozták az idegenek alkalmazását. A kiéleződő kenyérharc etnikai feszültségeket gerjesztett. Ráadásul a „bozgorok” (jöttmentek) közül sokak állampolgársága elévült, s mint a hadkötelezettség mulasztóira itthon törvényi retorziók vártak.
Románia beolvasztó törekvéseit az önerős kulturális és egyházi szervezetek csak ideig-óráig tartóztathatták fel. Ezért fontos az a felelősségvállalás, amely a Széll-kormány idején, 1901-ben átfogó segélyakció formáját öltötte. Az újszerű nemzetpolitikai programban Klebelsberg Kunó miniszterelnökségi titkár – szakítva a meddő asszimilációs törekvésekkel – a nemzetiségi perifériák „megemésztése” helyett a magyarság kivándorlásának megfékezését s az idegenbe elszármazottak hazatelepítését szorgalmazta. S e visszavándorlási többlet révén tervbe vette a magyar szórványok tömbökbe kovácsolását, majd nyelvhatárokhoz kapcsolását.
Külföldről lévén szó, diplomáciai támogatásra is szükség volt, ám az erdélyi román és szász követségi tisztviselők ridegsége állandó feszültség forrása maradt…
A Romániával 1883 óta fennálló kényes szövetségi viszonyra tekintettel, illetve a Szentszék passzív ellenzése miatt kénytelenek voltak lemondani a román honos csángók támogatásáról is. Az akció kivitelezője – egyúttal a magyar kormány fedőszerve – a katolikus Szent László Társaság lett. Budapest újra kapcsolatba lépett a belső jogrendet és szokásokat jól ismerő romániai katolikus egyházzal: Hornstein Xavér bukaresti érsek magas életjáradék és a katolikus intézmények segélyezése fejében támogatta magyarul tudó papok és tanítók alkalmazását.
Iskolák a határon túl
A segélyezés döntően egyházi mederben zajlott. Az anyanyelvű hitélet teret adott a nemzeti kötődések ápolásának, de jól szolgált a kisiklott életű kivándoroltak (ld. a székely cselédlányok tömeges kálváriáját) erkölcsi-intézményes felügyeletére is.
Idegen főség alatt a katolikusság kevésbé lehetett kezdeményező, az alulról építkező „magyar egyház”, a reformátusság viszont a kezdetektől aktív közösségi életet élt, a századvégtől külön egyházmegyét formálva.
Az érseki székhelyül is szolgáló katolikus bázisintézményben, a ferences alapítású Barácián egyetlen magyar pap, s vegyes nemzetiségű iskolájában néhány magyar(ul is tudó) „iskolatestvér” működött. A román kormányzat katolikusság elleni kampánya miatt egy ideig késett a fővárosi magyar eklézsia megalakulása, de aztán az akció pénzügyi forrásaira támaszkodva iskolák, kulturális és karitatív szervezetek egész sora jött létre országszerte. Közülük kiemelkedik a Szent István Király Egyesület, amely azonban 1902-ben, a felekezeti ellentétek tetőzésekor szakadt ki a Bukaresti Magyar Társulatból.
Az összefogásra igencsak szükség volt, hiszen a súlyos analfabétizmus ellenére (a lakosságnak legfeljebb negyede volt írástudó) a hatóságok mindent megtettek az idegenek által fenntartott iskolák ellehetetlenítésére: a külhoni fenntartókat költséges komfortnövelő beruházásokra szorították, miközben települések százain iskola sem volt. A magyar tanodák elsorvasztását célozta, hogy a tanulóktól útlevelet, anyakönyvi kivonatot követeltek. Aki nem tudta igazolni külföldi voltát, azt román iskolába kényszerítették. A román nyelv kötelező tanítását – a fenntartó költségére – 2 óráról 6-ra emelték. A magyar tankönyvek jó részét s a hazai tantervet a román tanfelügyelet nem engedélyezte, és zaklató jelleggel előírta átdolgoztatásukat. A tanítási idő rovására bevezették a román ünnepek megtartatását s a kötelező románének-tanulást. Egy 1904-es liberális párti törvényjavaslat a külföldi iskolákban román nyelvismeretet kért számon az igazgatóktól, „állami felügyeleti díjat” helyezett kilátásba, s tiltotta volna eltérő vallású tanulók felvételét.
Mindezek ellenére a százezres romániai magyarságnak az utolsó békeévben 17 katolikus oktatási intézménye volt (közülük három óvoda, két varró- és egy inasiskola) 1839 tanulóval, míg a reformátusoknak 8 (ebből két óvoda, egy varrótanfolyam), 443 beiratkozott gyermekkel. Akik pedig a szórványban magyar iskola nélkül maradtak, azok számára (az aknavásári vagy szászkúti református missziói állomás tervének elvetése után) bentlakásos iskolákat szerveztek a határon innen, Predeálon és Berecken. A mezőgazdasági és házicselédek, ipari munkások és kisiparosok társadalmát értelmiséggel megerősíteni csak ösztöndíjas képzéssel volt lehetséges. A regáti magyarság öntudatos kisebbséggé szervezését Budapest általuk látta megvalósíthatónak.
A kivándoroltak ugyan számos nő- és legényegyletet, olvasókört, dalárdát, önsegélyző, karitatív és vigalmi egyesületet tartottak fenn, ezek java részében azonban iskolázatlan emberek voltak a hangadók, akikre az akció kevéssé építhetett. Ezért a magyar állam a kivándoroltak kulturális és erkölcsi szintjét közművelődési eszközökkel (diavetítős felolvasóestekkel, vallási fórumokkal, az EMKE által is támogatott fiókkönyvtári hálózattal) kívánta emelni. Az identitásápolás hatékony eszköze volt a Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára.
Magyar túszok Romániában
A regáti magyarság tudatállapotára komoly befolyással bíró, ámde magyarellenes romániai sajtó ellensúlyozására Budapest a regáti magyar újságokat is támogatta (amelyek a csángók falvaiba is eljutottak). Ezek a lapok (Bukaresti Magyar Újság, Romániai Magyar Újság, Romániai Hírlap, Bukaresti Magyar Hírlap) az anyaországgal való kapcsolattartás és a kivándoroltak hazafias összefogása jegyében születtek, de feladatuknak tekintették a befogadó nép és az anyanemzet történelmi ellentéteinek enyhítését is.
A Balkán-háborúk idején azonban a regáti magyar sajtó egyre sűrűbben tudósított a román irredenta kampányról és idegenellenes inzultusokról. S a világháború éveiben a kenyéradó új hazával szemben önáltatóan lojális olvasóit a magyarellenes rekvirálások és internálások tényével szembesítette. Az akcióban programszerűen támogatott visszavándorlás 1914 nyarára széles rendet vágott a magyar iskolák padsoraiban. Dél-Erdély 1916. augusztusi román lerohanása pedig csaknem derékba törte a romániai akciót. A lefoglalt magyar intézmények egy részét a hadsereg tönkretette, a lelkészeket és tanítókat összefogdosták vagy kiutasították. Ploiesti-en a magyarság fizikai jelenlétét dokumentáló református anyakönyveknek is nyoma veszett. A bevonultatott vagy fogságban lévő férfiak helyébe áldozatos munkájú tanítónők álltak, akiket 1919-ben diplomáciai különvonat menekített az időközben harmadára csonkított hazába.
Trianont követően a budapesti kormányzat még kevésbé mondhatott le a homogén nemzetállamot akaró Nagy-Románia túszává lett mintegy kétmilliónyi magyarról. A nemzeti kultúrjavak biztosítását célzó önvédelmi jellegű támogatást megcsappant „munícióval” 1920 után is folytatta.
Csakhogy a történelem szeszélye a nemzetmentő programoknak a korábbiaknál jóval szűkebb dimenziókat szabott! Mára oly sok egykori magyar tömb helyén legfeljebb sorvadó szórványok gondozása maradt a tét.
Makkai Béla
Magyar Hírlap 
Erdély.ma

Különleges könyv a magyar kultúra napjára
Köpeczi Sebestyén József, a magyar címertan és családtörténet kiemelkedő képviselőjének szerteágazó, gazdag életművét, munkásságát Sas Péter művelődéstörténész kétkötetes nagy összefoglaló műben teszi elérhetővé a szakemberek és a nagyközönség számára. A könyv kiadását a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó vállalta fel, a kiadvány rendkívül igényes kivitelezésben látott napvilágot. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány e kötetek nyilvános bemutatásával tiszteleg a magyar kultúra közelgő napja előtt. Az ünnepi rendezvény szervezője a Pallas-Akadémia Kiadó, a találkozó színhelye a Bernády Ház. A kiadvány a csíki könyvműhely 550. könyve, beajánlói: az esemény házigazdájaként dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul, Nagy Miklós Kund közíró és a szerző, Sas Péter.
Népújság (Marosvásárhely)

Rohamosan fogy a Hunyad megyei magyarság
Megállíthatatlan mélyrepülés
Minden bizonnyal lehangoló eredményeket hoz a tavaly őszi népszámlálás a Hunyad megyei magyarság számát illetően. A megye teljes népessége is közel 16%-kal csökkent 2002-höz és 25%-kal 1992-höz képest, a magyarság körében azonban a visszaesés jóval nagyobb méretű, akár a megyei átlag duplája.
Hány magyar él még Hunyad megyében?
Az 1992-es népszámlálás szerint olyan 32 000-ren voltunk, a 2002-es összeírás viszont már csak 25 000 körüli számot mutatott ki. A népszámlálás nem hivatalos előzetes adatai szerint 16-17 000-re csökkent, vagyis a húsz évvel ezelőtti szám felére, jócskán a korábban becsült 20 000-es szint alá.
A fogyás, sajnos, nem a statisztikai manipulációból adódik, a magyar egyházak adatai ugyanis évről évre megerősítik a drasztikus fogyatkozást. Míg az előző években itt-ott előfordult pozitív mérleg, 2011-ben valamennyi egyházközségben több volt a temetés, mint a keresztelő. Sőt, az sem ritkaság, hogy a keresztelők és az esküvők száma együttesen sem éri el a temetésekét. Különösképpen a városokban.
Központi problémák
Déván, Vajdahunyadon és a környékükön lévő településen, néhány magyar faluban él a Hunyad megyei magyarság legjelentősebb része. Mit mondanak az éves adatok, mire utalnak a puszta tények?
A dévai belvárosi római katolikus egyházközösségben 4 esküvő, 23 keresztelő, 36 temetés volt a nemrég lezárult évben, és 12 ifjú volt elsőáldozó.
A dévai csángótelepi római katolikus egyházközösségben 10 esküvőt, 15 keresztelőt és 27 temetést regisztráltak, s 11 fiatal volt elsőáldozó.
A dévai református gyülekezetben 3 pár kötött házasságot, keresztelő csupán 1 volt, temetés viszont 19! Tavaly 4 fiatal konfirmált.
A dévai unitárius egyházközségben 1 keresztelő és 1 temetés volt, esküvő és konfirmálás viszont egy se.
A megyeszékhelyen csökken a magyarság. Lehangoló, főleg ha figyelembe vesszük, hogy itt van a legmagasabb életszínvonal a megyében. A katolikusoknál a keresztelők és az esküvők száma még együttvéve sem éri el a temetésekét, a reformátusoknál pedig majdnem ötször kisebb! Roppant egyensúlytalan arány, ami jelentős apadásra utal.
Hasonló a helyzet a szomszédos kohászvárosban: a temetések száma ott is majdnem duplája volt a keresztelőkének.
A vajdahunyadi római katolikusok 14 keresztelőt, 8 esküvőt és 36 temetést tartanak nyilván 2011-ben, s 14 fiatal volt elsőáldozó.
A vajdahunyadi református egyházközösségben 15 keresztelőre, 2 esküvőre és 28 temetésre került sor tavaly. Ráadásul úgy, hogy konfirmálás nem is volt.
Sajnos, a megye központjában lévő kisebb településeken sem jobb a helyzet, a temetések száma itt is duplája a keresztelőkének.
A csernakeresztúri római katolikus egyházközségben 7 keresztelő, 3 esküvő és 114 temetés volt tavaly, 12 fiatal volt elsőáldozó. Az egyházközséghez tartozó Piskin 5 keresztelő, 2 esküvő és 10 temetés volt, elsőáldozó egy se.
A piskii református egyházközségben kivételesen aránylag kiegyensúlyozott a helyzet, hiszen 1 keresztelőre és 2 esküvőre csak 2 temetés jutott, konfirmálás pedig nem volt. Az idetartozó Haró faluban viszont 1 esküvőt és 3 temetést regisztráltak, keresztelő és konfirmáció viszont nem.
A rákosdi református egyházközségben is drámai a helyzet: 2 keresztelő, 1 esküvő és 9 temetés volt tavaly, konfirmálás viszont nem.
A szászvárosi református egyházközségben 1 esküvő, 1 keresztelő és 3 temetés volt tavaly, konfirmáló egy se.
Siralom völgye?
Menjünk tovább, talán az egykor még szapora Zsil-völgyében jobb a helyzet. Az adatok, sajnos, az ellenkezőjére utalnak.
A petrozsényi római katolikus egyházközösségben 16 keresztelőt, 11 esküvőt, és 46 (!) temetést regisztráltak a tavalyi év során. 32 fiatal volt elsőáldozó.
A petrozsényi reformátusoknál még rosszabb az arány: 3 esküvőre és 3 keresztelőre nem kevesebb, mint 20 temetés jut a tavalyi év során! 4 fiatal konfirmált.
A petrozsényi unitárius egyházközösségben talán a legtragikusabb az éves mérleg: keresztelő, esküvő és konfirmálás egyáltalán nem volt, temetés viszont 9!
A vulkáni reformátusoknál hasonló a helyzet: keresztelés nem volt, esküvő sem, viszont volt 6 temetés volt. 3 fiatal konfirmált.
A lupényi római katolikus egyházközösség is azon kevesek közé tartozik, ahol aránylag kiegyensúlyozott az éves mérleg, noha még mindig negatív: 30 keresztelő, 8 esküvő, és 36 temetés történt tavaly, illetve 12-en voltak elsőáldozók.
A lupényi református gyülekezetben viszont már lényegesen aggasztóbb az arány: 4 keresztelőre 16 temetés jutott. Esküvő egyáltalán nem volt, ami egyedi eset az egyházközség 100 éves létezésében! 5 fiatal konfirmált, ami viszont az utóbbi évek legnagyobb száma.
A lupényi unitárius egyházközségben 1 keresztelő, 1 esküvő, 1 konfirmálás és 2 temetés volt.
A petrillai református egyházközségben 4 keresztelőt, 2 esküvőt és 7 temetést jegyeztek be, s 2 fiatal konfirmált.
Összességben véve, a Zsil völgyében is rohamosan csökken a magyarság, habár nem olyan mértékben, mint másutt. Komoly csökkenésről van szó, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a házasságok jelentős hányada vegyes, sőt, az egyetemes jellegű római katolikus egyházban gyakori, hogy egyik fél sem magyar. A magyar nemzeti egyházaknak számító reformátusoknál és unitáriusoknál az ilyesmi még mindig ritkaság, viszont ott is jóval kevesebb a tiszta magyar házasság, mint a vegyes magyar–román egybekelés. Mivel évek óta tartó folyamatról van szó, aligha meglepő, hogy a megkeresztelt gyermekek nem mind magyarok. Ellenben az elhunytak – ritka kivételtől eltekintve – szinte mind magyarok, valamennyi felekezetnél.
Lehet még fokozni? Sajnos, lehet. A keresztelők és esküvők egy része ugyanis nem az állandó gyülekezetet erősítik, sok esetben olyan külföldön dolgozó párokról van szó, amelyek csak megesküdni, vagy gyermekük keresztelésére jönnek haza, de nem élnek Hunyad megyében. Ez különösen a Zsil-völgyére jellemző.
A megyei adatok nem engednek túl sok derűlátást a Hunyad megyei magyarság jövőjét illetően. Immár a falvakban sem kiegyensúlyozott a mérleg, a városokban pedig roppant egyoldalú. A temetések száma jócskán meghaladta a keresztelőkét, még kivételesen sincs olyan egyházközség, ahol fordítva lett volna! A népszámlálás minden bizonnyal megerősíti az egyházak évről évre romló adatait, s a Hunyad megyei szórványmagyarság további drasztikus fogyatkozását mutatja ki.
Aligha bánnánk, ha megtörténne a csoda, s 2012-ben a szórványban is jelentkezne az, amit a kolozsvári demográfusok jeleznek, s amelyet az előzetes népszámlálási adatok megerősíteni látszanak. De ennek, sajnos, kicsi a valószínűsége.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Közösségteremtő életek
A Mentor könyvkiadó legújabb kötetét mutatták be a hétvégén Marosvásárhelyen a Bernády Házban
A teremtő életek című kiadvány tizenkilenc szerző munkáját közli olyan, Marosvásárhely életében meghatározó személyiségekről, akik tevékenységükkel a várost szolgálták, a közösségért cselekedtek. Pál-Antal Sándor és Simon Zsolt történészek, a könyv szerkesztői arról beszéltek, hogy 1990 után lehetőség adódott a történészek csoportjának fiatalodására, a kutatásokra, a múlt olyan szeleteinek feltárására, amelyekkel korábban nehézkes volt foglalkozni. „Amikor 1997-ben megalakult az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókja és elnökének választott, arra gondoltam, számunkra a legmegfelelőbb, ha tanulmányköteteket adunk ki” – idézte a közelmúltat Pál-Antal, akinek célja, hogy tanulmánykötetben jelentessék meg a tudományos konferenciákon elhangzottakat. Ez részben sikerült is, hiszen többen is hozzájárultak munkájuk közléséhez, de mások, nem marosvásárhelyiek is éltek a lehetőséggel és nyilvánossá tették Marosvásárhelyre vonatkozó kutatásaik eredményeit.
A most megjelent kötetben egykori marosvásárhelyi orvosok, tanárok, lelkészek,  tudósok, politikusok életpályájáról vagy tevékenységének egy-egy momentumáról olvashatunk. „Egyszer összeszámoltam, kik azok az emberek, akik az utóbbi 200–300 évben Marosvásárhely szellemi, kulturális életét gyarapították. Több mint kétszáz ilyen személyiség nevét írtam össze. A mostani kötet csak a kezdet, a munkát folytatni kell” – mondta Pál-Antal Sándor.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

A magyar heraldikus, aki megalkotta Románia címerét
Köpeczi Sebestyén József neve alighanem ismeretlen a nagyközönség számára. Kevesen tudják, hogy az egyik legnagyobb erdélyi címerfestő, képzőművész, család- és művelődéstörténész nevéhez fűződik Románia első világháború utáni címerének megalkotása is. Sas Péter budapesti művelődéstörténész kétkötetes könyvében a heraldikus Köpeczi Sebestyén József életét és életművét átfogó alkotását szerda este mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Sas Péter A heraldikus. Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága című kétkötetes alkotását mutatták be a szerző jelenlétében szerda este a Bernády Házban. Az esemény „fogadott házigazdája” dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul volt, a kiadványt Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta. „A jó könyvnek még inkább kell a cégér, szűk a vásárlóréteg, ezért nagy hírverésre van szükség ahhoz, hogy minél több emberhez eljuthasson” – fejtette ki a főkonzul.
A Köpeczi Sebestyén József életét és munkásságát bemutató alkotás mélyen erdélyi, ugyanakkor az összmagyarság könyve is, amely mélyen a múltba gyökerezik, ám a mába is beleágyazódik – méltatta a kétkötetes vaskos alkotást Nagy Miklós Kund, aki azt is hozzátette: azon sem csodálkozna, ha a mostanában meghirdetett Szép Magyar Könyv Versenyen e két kötet is megjelenne. „Az alkotással Köpeczi Sebestyén József heraldikus, családtörténész, képzőművész, művelődéstörténész előtt tiszteleg a szerző, aki egy jól felvértezett kutató, író, ezért kellő kitartással és az értékek iránti hűséggel alkotta meg a könyveket” – mondta a tudományos igényességgel, ám olvasmányosan megalkotott, illusztrált kötetekről. 
Legendás személyiség
Az erdélyi heraldikus, Köpeczi Sebestyén József 1878. november 12-én a Beszterce-Naszód megyei Széken született, ifjúkorát Besztercén töltötte, majd 1902-ig festészetet tanult a budapesti Országos Mintarajziskolában. Tanulmányait Bécsben, Münchenben a festészeti főiskolán és Párizsban tökéletesítette. Hazatérése után élt Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban és Budapesten. A monarchia összeomlása idején hadnagyként teljesített szolgálatot a Székely Hadosztályban. Hadifogolyként a brassói fellegvárban együtt raboskodott Márton Áron főhadnaggyal, lelkésszel, ahol sikerült a kivégzést elkerülnie. Az anekdota szerint azért, mert olyan magas volt, hogy nem sikerült felakasztaniuk.
Kiszabadulása után előneve miatt Köpecre száműzték, ahol korábban soha nem járt. Itt élt egyszerű gazdálkodóként húsz éven át. „Legendás személyiségéhez sok anekdota, karikatúra fűződik. Sok felesége volt, jó kedélyű, színes egyéniség volt, bohém életéről, személyiségéről filmet lehetne forgatni” – részletezte Nagy Miklós Kund. 
A bohém heraldikus
Sas Péter budapesti művelődéstörténészt, kutatót már ismerheti a marosvásárhelyi közönség, ugyanis két éve Kós Károly képeskönyv című könyvének bemutatóját is Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota Tükörtermében tartották. Az anyaországi történész időt és fáradtságot nem kímélő munka során kutatta fel az erdélyi heraldikus életművét, akiről úgy tartja: nem volt igazi tudós ember, hanem olyan bohém, aki szerette a bort, az asszonynépet és a jó társaságot, ám a munkáját komolyan vette, a címereken keresztül pedig festőművész lehetett. „Erdélyi kutatásaim origója Kelemen Lajos, marosvásárhelyi születésű levéltáros, történész, aki Gidófalvy István királyi közjegyző családjának házitanítója volt. Legjobb barátja pedig a tőle teljesen különböző habitusú Köpeczi Sebestyén József” – mondta Sas Péter. 
Románia királyi címerének megalkotója
A Székely Hadosztályban szolgált címerfestő fél szemére megvakult, majd több mint két évtizedig a Kovászna megyei Köpecre száműzték, ahol gazdálkodásból tartotta el kétgyermekes családját. Ezért akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy I. Ferdinánd román király az eke szarvától hívta Bukarestbe, Románia államcímerének megtervezésére. A feladatot heraldikailag kifogástalanul teljesítette, Erdély is méltóképpen van rajta ábrázolva. Jutalomképpen 1922. július 6-án egy villásreggeli keretében a sinaiai palotában maga a király részesítette a legfelsőbb elismerésben: Királyi Koronarend Kitüntetést kapott – mesélte a szerző. Az ország mai, 1992-ben elfogadott címerének alapjául is a Köpeczi Sebestyén József által tervezett címer szolgált. 
A gyűjtés volt a legnehezebb
A heraldikus 1942-ben családjával Kolozsvárra költözött. Kelemen Lajos, levéltári főigazgató és jó barátja ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselőjeként alkalmazták. „Itt születtek a csodálatos alkotásai, ma is a címertan alapvető munkái ezek” – mondta Sas Péter, aki azt is bevallotta: kutatómunkája során a gyűjtés bizonyult a legnehezebb feladatnak. „A heraldikus kolozsvári felesége nem volt tisztában férje hagyatékának jelentőségével, ezért rengeteg okmány, műalkotás elkallódott” – részletezte a szerző. Köpeczi Sebestyén József számos anyagát beadta a Kolozsvári Állami Levéltárba, 1961-ben próbálta visszaszerezni azokat, ám hiába. A heraldikus levelezéseinek kutatása során jött rá Sas Péter erre, és végül a nyugalmazott kolozsvári levéltáros Kiss András segítségével jutott hozzá az anyagokhoz, amelyek munkája kétharmadát teszik ki. Az első kötet a címerfestő életét, a második pedig a megjelentetett és kéziratban maradt munkáit – rajzait, családok, városok, múzeumok és a székelység címerfestményeit – tartalmazza.
A nemesi családból származó Köpeczi Sebestyén József neve – mint általában a heraldikusoké – a szűk szakmai és családi körön kívül nem túl ismert. Sas Péter hiánypótló, „fehér foltokat kitöltő” kutatómunkájának gyümölcse pontosan ezért bír óriási jelentőséggel. A szerző arra kéri az erdélyieket, hogy amennyiben valakinek a birtokában Köpeczi Sebestyén József által festett címer van, értesítse a Pallas-Akadémia Könyvkiadót, hogy lefényképezhessék, hogy majd a kötet egy bővített kiadásába bekerülhessen.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

„Rendkívül eredményes évet zárt az AMISZ”
Ifjúsági kiértékelő
Elérkezett a mérlegvonás ideje az Aradi Magyar Ifjúsági Szervezet (AMISZ) életében, 2011 viszonylatában. Három fő irányvonal mentén terveztük meg tavalyi eseménynaptárunkat: programszervezés, a tagságunk számának gyarapítása, illetve a megyei magyar ifjúsági háló bővítése.
Programjaink tekintetében 2011 igen gazdagnak bizonyult. Nem telt el hónap úgy, hogy az AMISZ ne állt volna elő valamivel. Hagyományosnak számító rendezvényeink (Kaszoja. Fesztivál?, illetve az Arad Megyei Magyar Ifjúsági Találkozó) mellett sikerült új programokkal válaszolni az aradi fiatalok igényeire. Ilyen például az Egy doboznyi odafigyelés, amely közel 150 rászoruló, nagycsaládban élő gyermek részére kiosztott ajándékot takar, vagy gyermeknapi vetélkedőink, de beszélhetünk önkénteseink faültetési akciójáról, szemétszedésről, focikupáról, szabadtéri bulikról is.
Konferencián értekeztünk a megyénkben működő ifjúsági struktúrák vezetőivel és tárgyaltuk meg prioritásainkat, illetve azt a jövőképet, amely előttünk, erdélyi magyar fiatalok előtt áll.
Két nagy koncertet is szerveztünk: júliusban eleget tett meghívásunknak a fergeteges bulit teremtő BEATRICE, majd az Aradi Magyar Napok keretében megtartott ifjúsági napon vendégünk volt a BIKINI.
Kiemelt fontossággal kezeltük 2011-ben, hogy minél több fiatalt vonjunk be az ifjúsági életbe és buzdítsunk önkéntes munkára. Az Európai Unióban ez nagyon jól működő rendszer, amely megtanít csapatban dolgozni, hatékonyan tenni egy általunk érzékelt probléma megoldásáért, ugyanakkor igazi lehetőséget biztosít élettapasztalat gyűjtésére, a személyes kapcsolatrendszer bővítésére. 
Mindenképpen újdonságnak számít, hogy lehetővé tettük az aktív, fizető tagság mellett egy új státusz, az úgynevezett szimpatizáns-tagság megszerzését olyan fiatalok számára, akik értékelik munkánkat, részt vesznek rendezvényeinken, kötődnek szervezetünkhöz, de még nem szánták rá magukat tagdíj befizetésére.
Három új fiókszervezetünk alakult a megyében: Zimándon, Simonyifalván illetve Ágyán. Ezáltal is elősegítettük, hogy fiatal önkénteseink aktív módon kapcsolódjanak be településeink kulturális életébe, különféle programokat: gyermeknapot, táncházat, diákszínjátszókört, sport- és szabadidő programokat szervezzenek a teljes közösség számára.
Sikeres és igen eseménydús évet zártunk, amelyben egy lelkes fiatal csapat, teljesen önkéntes alapon, megfeszített, precíz munkával színvonalas programokat hozott magyar közösségünk szolgálatába. Rendezvényeink több ezer Arad megyei magyar fiatal (és magát fiatalnak érző) számára jelentettek alternatívát szabadidejük hasznos eltöltésére, lehetőséget biztosítva az együttlétre, ismerkedésre, közös gondolkozásra.
Albert László AMISZ-elnök
Nyugati Jelen (Arad)

Szimpátiatüntetés a Petőfi-szobornál
Január 21-én 17 órakor a marosvásárhelyi Kossuth utcában, a Petőfi- szobornál tart szolidaritási akciót a Magyar Polgári Párt Maros megyei szervezete. Bár meghívták a többi magyar szervezetet is, eddig csupán a Székely Nemzeti Tanács jelezte részvételi szándékát – hangzott el tegnap László György, az MPP megyei elnöke és Bíró Zsolt, az SZNT marosszéki elnöke közös sajtótájékoztatóján.
A magyar kormánnyal szolidarizálni kívánó eseményt a budapesti Hősök terére tervezett megmozdulással azonos időben tartják, és felolvassák a Hősök terén elhangzó üzenetet. Ugyanebben az időben hasonló szimpátiatüntetésre kerül sor Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Baróton. A marosvásárhelyi rendezvény kb. húsz percet tart, a résztvevők – mintegy 150 személyre számítanak a szervezők – nem csatlakoznak a főtéri tüntetőkhöz. Nem kampányrendezvényről van szó, mindenkit szeretettel várnak, nyilatkozta László György.
Arra az újságírói felvetésre, amely szerint a szerda esti tüntetésen első alkalommal hangzottak el Marosvásárhelyen is RMDSZ-ellenes szlogenek, László György kijelentette: – Csodálkozom, hogy a magyarság eddig nem tiltakozott a katasztrofális kormányzás ellen, amelynek részese az RMDSZ is. Az RMDSZ is ugyanolyan vétkes, sőt, mivel 16 éve kormányban van, a PDL-nél is vétkesebb az elhibázott kormányzás miatt. Megengedhetetlennek nevezte a kis lépések politikáját, s mint mondta, eljött az ideje, hogy ugyanúgy, ahogy 1989-ben rendszerváltás történt, az erdélyi magyar politikai rendszernek is meg kell változnia.
Az Erdélyi Magyar Néppártról az volt a véleménye, hogy ha valóban változást akarnak, hagyják az RMDSZ–EMNP koalíciót, “dolgozzanak velünk, alkossunk együtt alternatívát az RMDSZ ellen”.
Az RMDSZ–EMNP közös marosvásárhelyi polgármester-jelöltjéről azt mondta: “Vass Levente az egészségügyi miniszter főtanácsosa, két minisztert már megbuktatott. Nem hiszem, hogy Vásárhely ilyen polgármestert akarna”. Az EMNP-t az RMDSZ “zsebpártjának” nevezte, véleménye szerint így szerzi vissza a “hátsó kapun” az RMDSZ az elvesztett szavazatait.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Elszántabban nemzetiségi jogainkért (Gondolatok egy következetesebb érdekképviseletről)
A nemzeti etnikai kisebbségi lét hangosabb és hatásosabb artikulálása, az asszimilációs tendenciák elleni fellépés alapvető emberi jog. Ehhez azonban nem elegendő csupán a jó akarat és bátorság, hanem az európai szintű meghallgatás érdekében tudni kell használni az európai megszólalás billentyűzetét.
Vajon mi az oka annak, hogy Szlovákiának sikerül a magyar állampolgársági törvény állítólagos veszélye miatt európai szintű riadót fújnia anélkül, hogy ők maguk kritika alá kerülnének nyílt rasszista és alapvető EU-jogot sértő saját rendelkezésük miatt, miszerint azon személyeknek, akik idegen ország állampolgárságát felveszik, szlovák személyi igazolványuk elvesztésével kell számolniuk? Ennek oka az EU-n belüli nyelvezet tökéletes ismerete. Amíg a magyar kormány és a magyar, az anyaországon túli kisebbség képviselői állandóan, precízen a jogi finomságokat kívánják hangsúlyozni, addig más körök egészen egyszerű és tudatalatti kifejezéseket alkalmaznak, melyekkel bár a szakmai vitákat nem, de a marketingszempontból oly fontos médiafennhatóságot megnyerhetik. Ezek után minden állampolgársági joggal, médiatörvénnyel, alkotmánnyal kapcsolatos tény helyreállítása ellenére nem lehet kikerülni a diszkrimináló, alattvalóvá válási folyamat szívó hatásából. Ez az ördögi kör csak akkor törhető át, ha megértjük, hogy milyen hangon kell európai szinten artikulálni a pozitív figyelemfelkeltés érdekében. Az ehhez használatos nyelvet Franciaországban és Németországban fejlesztették ki, és jelentősen különbözik a Magyarországon használatostól. Míg utóbbit az udvariasság, visszafogottság és a részletekre való túlzott törekvés jellemzi, addig előbbi plakatív leegyszerűsítésekre és nagy hatású jelszavakra épít – és ezek hatnak. Tetszik, nem tetszik, de az Európában vitatott témák hatáshatalmát tudomásul kell venni. És éppen itt nyílik nagy lehetőség az erdélyi magyar kisebbség számára. Meg kell végre tanulniuk helyzetüknek az egész kontinenssel való megismertetését. Az erdélyiek a rendszerváltás óta túlságosan sokat foglalkoztak magukkal. Sajnálatos és jellemző, hogy a húsz éve fennálló nyílt társadalmi rendszer ellenére Magyarországon és Románián kívül alig akad európai ember, kinek ismeretei lennének Erdély különleges történelmi és etnikai helyzetéről. Itt az ideje az Erdély, illetve a Székelyföld márka népszerűsítésének. A SIC védjegynek olyan tulajdonnévvé kell válnia, mely egyediséget és összetéveszthetetlenséget jelent. Hol figyelhetők meg ezzel kapcsolatos törekvések? Testvérvárosi kapcsolatok és alapítványok célzott létrehozása, valamint turisztikai programok által széles körű tudatosságot kell teremteni az európai porondon. Csak ezután állhat fenn annak lehetősége, hogy bizonyos bukaresti érdekeltségek óvatosabbak legyenek. Eme – önmagukban véve könnyű – utak bejárása érdekében Erdély magyar politikusainak is tudomásul kell venniük azt a fontos tényt, hogy ők nem szokványos román államemberek. Ők elsősorban a kisebbségvédelem képviselői. Az ő politikai karrierjük célja nem lehet Bukarestben a rosszul értelmezett megbízhatóságért kitűzött érdemrend elérése. Minden tevékenységüket az általuk képviselt kisebbség polgári és emberi jogainak védelme alá kell vonniuk. Mert egy kisebbségi párt politikusa egyidőben mindig védenceinek kulturális harcosa is. Aki közülük ezt tudatosítani képes, az érteni fogja, hogy mikor lehet fájdalommentes kompromisszumokba bocsátkozni, és mikor kell keménynek maradni. Mivel ők nem a klasszikus értelemben vett állampolitikusok, hanem úgymond védelmezők és segítők, ezért sokkal kevesebb időt és energiát kellene fektetniük olyan döntéshozatalokba, melyek nem érintik az általuk képviselt kisebbséget. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezek a döntéshozatalok ne lennének fontosak, de megnyugodhatunk abban, hogy elegendő mennyiségű román párt és érdekeltségi kör áll rendelkezésre, melyek ezekkel a gondokkal foglalkoznak. Koncentráljanak inkább szakterületeikre, hogy keresztülvihessék az oda tartozó követeléseket. Egy politikai póker alkalmával nem szabad a befektetett munkát és vétójogokat a kisebbséget nem érintő kérdésekre elpazarolni, hanem meg kell azokat spórolni a valóban fontos témákra. Csak ilyen irányú következetességgel és szilárdsággal érhető el a nagy cél, az autonómia. Meg kell érteni azt, hogy Erdély, Székelyföld ügyein kívül eső témákban nyugodtan köthetők kompromisszumok. Túlerőltetésnek ez ügyekben helye nincs, hanem sokkal inkább minden erőt a fenti magasztos és alapvető célokba kell fektetni. Lehet, ez oda vezet, hogy eggyel kevesebbszer lehet ünnepi bankettek alkalmával a bukaresti piros szőnyegen sétálni, de éppen ezt kell elfogadni. Mert bármilyen kényelmetlen is, a sors a kisebbségi képviselőséget osztotta rájuk – mégpedig jóban és rosszban. A következmények ezek után egyszerűen fogalmazhatóak. Minden tevékenységet annak kell alávetni, hogy mi az, ami a képviselt kisebbség életét megkönnyíti és fejlődését biztosítja. A magyar nyelvű felsőoktatás és a következetes, nem csak esetenkénti magyar nyelvű táblaállítás és feliratozás csak legszembetűnőbb példák. Borzalmas tény, hogy rendészeti és jogi hivatalnokok széles köre nem beszél magyarul, és kimondottan az elbizonytalanítás céljából küldték őket Székelyföldre. Ez a diszkrimináló helyzet azonnali, európai szintű megismertetésre és megszüntetésre vár. Egyidőben utalni kell a mesterséges régiók tervezett létrehozása általi kényszerasszimilációra és kulturális alárendeltségre irányuló törekvésekre is. Ezen jelenség ellenhatásaként, a szubszidiaritás szellemében a megyék és városok felelősségét kell megerősíteni. Több feladatot, kompetenciát és mindenekelőtt hivatali hatalmat kell nekik adni – az alárendelő jellegű és egy 21. századi demokratikus országhoz nem illő prefektúrákat meg kell szüntetni. A gazdasági politikát is azon alapgondolatokhoz kell igazítani, hogy a saját régiónak mi a jó. Mert csak azok a családok vernek itt gyökeret, illetve maradnak helyben, melyeknek gazdasági biztonsága adott, hogy aztán továbbadják kulturális identitásukat és erősítsék azt az országot, melyben születtek. Ennek a gondolatnak mindent alá kell vetni. E magasztos célokat követve tudatossá válik, hogy az RMDSZ és az MPP közötti önző hatalomjátéknak nincs létjogosultsága. Amíg egy városi és megyei szintű konkurencia jó hatású és üdvözölendő, ráadásul még a választási részvételi arányt is növeli – a parlamenti választások alkalmával feltétlenül szükséges a kompromisszum megtalálása. A személyes érzelmek és csalódások ellenére: a közös sors megparancsolja a kibékülést, és ezáltal egy közös és erős magyar listát. Kisebbségi képviselőként ugyanis mindennél jobban ellen kell állni a politikai intrikák édes csábításainak. Eljött a mentalitásváltás ideje. A politikai képviselőknek jobban, mint valaha, a veszélyeztetett kisebbség megóvóinak és támogatóinak kell tekinteniük magukat. Ebben a szellemben és csakis ebben kell munkájukat végezniük. Akkor sok minden könnyebbé válik, és a közös cél, az élhetőbb és autonóm Székelyföld, is elérhető lesz.
A szerző, Vida Péter német-magyar állampolgár, 1983-ban az egykori NDK-ban született. Több évet élt szüleivel a Zala megyei Nagykanizsán. 2003-óta egy Berlin közeli városnak, Bernaunak városi képviselője. 2008 óta megyei képviselő Barnim megyében. A Brandenburgi Egyesült Polgári Mozgalmak (BVB / Freie Wähler) regionális párt elnöke. Nagy előszeretettel és minden lehetőségét kihasználva lép fel a Kárpát-medencei magyar kisebbségek érdekében. Ezt elősegítendő és az ottani állapotok németországi politikai körökben és sajtóban történő ismertetése végett évente különböző régiókba utazik. 2010 óta ügyvédként ténykedik Berlinben
Vida Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemzet tartalékosai
A kormánypárti sajtóról azt tartják, hogy az amolyan fából vaskarika. Mert az igazi sajtó minden körülmények között kritikus, figyelmet, arányérzéket ébren tartó, azaz ellenzéki. Ahogy a szakirodalom kissé közhelyszerűen fogalmaz: a demokrácia házőrzője.
Nagyjából hasonló volt eddig a helyzet a kormánypárti tüntetésekkel is. Mert, ugyebár, akkor vonulnak ki tüntetni az emberek, amikor valamivel elégedetlenek. Olyan országban, ahol többnyire rendben mennek a dolgok, legfeljebb amolyan jópofa látványosságnak, performansznak számít az ügy. A szombati budapesti, négyszázezer embert megmozgató felvonulás – és az azt támogató, több erdélyi városban szervezett rendezvény – azonban felülírta az eddigi kánonokat, egyenesen új műfajt teremtett. Minden bizonnyal az egész nem történt volna meg a közelmúlt Magyarország-gyalázó megnyilvánulásai nélkül. Éppen azért, mert a normalitás állapota szóra sem, nemhogy tüntetésre lenne érdemes. A veszélyeztetettség érzése azonban kiragadta komfortjukból az embereket. Többségük érzékeli a magyar kormány által elkövetett technikai, türelmetlenségből vagy a kétharmados többségi bódulatból fakadó hibákat, de további türelemre, bizalomra méltónak tartja az elvi szilárdságából nem engedő vezetést. A múlt koloncával és a jelen globális lobbiérdekeket szolgáló kiszorítósdijával küszködő magyar kormány szombaton olyan mértékű megerősítést kapott, amilyenről a mandátumuk közepéhez közeledő kormánypártok nem is álmodnak. A legitimációerősítő felvonulás azonban nemcsak léptéke, célja, fegyelmezettsége révén tekinthető precedensértékűnek, hanem a nemzetegység, a nemzettudat létének imponáló bizonyítékaként is. Az anyaország határain kívül rekedtek utódainak budapesti jelenléte, szerep- és áldozatvállalása fényes visszaigazolása annak, hogy a nemzet fogalma nem ismer országhatárokat, figyelmen kívül hagyja a pénzügyi internacionalizmus diktátumait, és összezár, ha méltánytalanságot tapasztal. Ők nem a sajnálatosan megszokott magyarországi lövészárokharc keretében pattantak autóbuszra, hanem az egészséges nemzetféltés jegyében. A magyar kormány szombaton hatalmas feladatot kapott: az egységesen fellépő nemzet érdekeinek feltétel nélküli képviseletét. Rövid távon az anyaország világválság által is súlyosbított gazdasági állapotának javítását, középtávon pedig az elszakadt nemzetrészek integrálását. Erdélyben ma százezrek élnek egyre hangsúlyosabbá váló nemzettudattal, arccal változatlanul Budapestnek, és ezt a folyamatot csak erősítheti, hogy egyre többen válnak “voksérettekké” is. A nemzet tartalékosai szombaton jelezték: számíthatnak rájuk
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

50 éves a marosvásárhelyi református gyűjtőlevéltár
Az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltára és a marosvásárhelyi Református Kollégium a levéltár 50 éves fennállása alkalmából tegnap emlékünnepséget tartott a kollégium dísztermében.
Az emlékünnepség témája akkor vált igazán érdekessé, amikor a szakértők szólaltak meg és mondták el, miért is fontos az erdélyi reformátusságnak és magyarságnak a levéltárak felbecsülhetetlen értékű hagyatékának az őrzése. A hallgatóságban, a részt vevő diákokban itt tudatosult, hogy e kulturális örökség milyen gazdaggá teszi közösségünket, s erről a gazdagságról sokan nem is tudnak.
– Nekünk valamit mindig bizonyítani kell, ezért jó, ha a dokumentumainkat gondosan megőrizzük – mondta megnyitójában Székely Emese, a Református Kollégium igazgatója, aki dr. Sipos Gábornak, az erdélyi egyházkerület főlevéltárosának adta át a szót. Előadásában a marosvásárhelyi levéltár emlékeit idézte fel. 1957-ben a kommunista állam meghozta a levéltári törvényt, amely kimondta, hogy az egyházak megőrizhetik levéltáraikat. Ennek szellemében az egyháznak létre kellett hoznia egy gyűjtőlevéltár-hálózatot, azonban ez a hálózat csak részben valósult meg, csupán a kolozsvári és a marosvásárhelyi gyűjtőlevéltár jött létre. A marosvásárhelyi hosszú ideig a vár egyik bástyájában, majd a Teleki-ház alagsorában kapott helyet. Az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi gyűjtőlevéltára jelenleg a Bernády tér 3. szám alatti Teleki-ház felső szintjén van. Raktáraiban 1567-1987 közötti dokumentumok találhatók. 1692-től őrizzük az esperesi vizitáció jegyzőkönyveit, a zsinati jegyzőkönyveket! Elsősorban a Marosi Egyházmegye iratai ezek, de itt található a görgényi, a bekecsalji, ludasi esperességek és egyházi intézmények 170 folyóméternyi iratanyaga is. Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő! Azt szeretnénk, ha valamelyik egyházi ingatlanban helyet kapna a levéltár. Az iratok méltó elhelyezése a legfontosabb – mondta az egyházi gyűjtőlevéltár igazgatója.
Márton Krisztina restaurátor a levéltári dokumentumok károsodásáról és konzerválásáról tartott érdekes, vetített képes előadást. – Amit itt én egy mondatban elmondok, azon hónapokig dolgozom. A levéltári anyagok, könyvek restaurálása rendkívül időigényes munka. Nagyon sok irat került rossz állapotba a szakszerűtlen tárolás miatt. Rovarok, rágcsálók, a nedves, savas környezet, a penész nagyon sok értéket kikezdett. Ezekkel kell felvennünk a harcot, s megmenteni az iratokat az utókornak – mondta a restaurátor, aki külön kitért a megrongálódott Bolyai-kéziratok restaurálására.
Ősz Sándor Előd levéltáros a kommunista rezsim által 1971-ben Bukarestbe szállított kolozsvári egyházi kincsek és levéltári anyag visszaszerzésének kálváriáját vázolta fel, melyet a “leuntatás” taktikájával próbáltak helyben tartani. Az egyház nem unt bele a hercehurcába, és 2011 tavaszán sikerült ezeket visszaszerezni. Kiderült, hogy az erdélyi reformátusok kincseit – kilenc úrasztali edényt, textíliákat, levéltári dokumentumokat, köztük egy 1518-as pápai brevét vagy Apáczai Csere János 1659-ben írt levelét, Báthory Zsigmond fejedelem adománylevelét, amelyben 150 forintot adományoz a marosvásárhelyi iskolának – a Román Nemzeti Múzeumban soha nem állították ki, a pincében őrizték, hála Istennek sértetlenül – mondta az előadó.
Az előadások során Botos Csaba somosdi lelkipásztor, Nemes Gyula nagyernyei helytörténész és Berekméri Árpád-Róbert levéltáros a rendezvény bonyolítójának előadásait hallhatták a résztvevők.
Fellépett a Kájoni János furulyaegyüttes, Enyedi Dorottya zongorán játszott.
Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely)

A barcasági csángók
Hétfalu gyűjtőneve annak a hét barcasági csángó-magyar falunak, amelyek lakosai a történelem forgatagában, a végvárak védelmében igyekeztek megőrizni önazonosságukat ebben a különleges világban, amelybe a Barca, Olt, Feketeügy, Tatrang folyók, valamint a Kárpátok, a Kárpát-kanyar összezárt magyarokat, szászokat és románokat.
Erdély e kicsiny világába, a Barcaságba, öt szoros torkollik és az eget tartó, kékes hegyek által körülvett völgyekben hét csángó-magyar falu házacskái tündökölnek, melyek közül négy teljesen összeépült – Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu –, és Négyfalut alkotják; három – Tatrang, Zajzon, Pürkerec – nagyon közel vannak egymáshoz és Háromfalut képezik.
A településrendszer alapítása a magyar királyság délkeleti határának a védelméhez kötődik. E szolgálattal kapcsolatos a „csángó” népességnév egyik magyarázata is, mely szerint jeladás volt a feladatuk. Az első írásos emlék I. Lajos király 1366. május 16-án kelt adománylevele. 
A Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság (HMMT) 1992-ben alakult meg, feladata a barcasági csángó falvak lakói részére megszervezni a művelődési, kulturális életet; támogatni minden olyan megnyilvánulást, amely a csángó hagyományok, értékek megőrzését, fejlesztését célozza meg. 
Erdély.ma

A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk
– „Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit” – vallja a két világháború közötti revíziós politika és a bécsi döntés Esztergomban dolgozó jeles szakértőjeként L. Balogh Béni levéltáros-történész, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett
- Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját?
– Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluas. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceausescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot…
- Hová került a sikeres átkelés után?
- Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem.
- Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről.
- Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti.
- Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik?
- Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni.
- Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában?
- Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi. – Ez a „viszonylag” mit takar?
- Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal. 
- Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik?
- Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország. 
1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott.
- Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez?
- Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. 
- Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt?
- Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe. 
- Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai?
- Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze. 
A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását. Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele.
- Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására?
- Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt. 
Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra.
- Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat?
- Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok. 
- Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után?
- A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez.  
- Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban…
- Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek.
- A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő?
- Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette.  A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket. 
- Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre?
- Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Egy visszahozhatatlan negyedszázad krónikája
Felejtés és irányvesztés elleni, új gondolatokat serkentő, erős “gyógyszert” ajánlott a marosvásárhelyiek figyelmébe dr. Novák Zoltán történész péntek délután a Bernády Házban.
Tapasztalt “gyártótól” származó terméket, amit az érdeklődés “súlyossága” függvényében kell használni, nagy mennyiségben nem mindenkinek javallott, mert eseménytorlódást idézhet elő, kisebb adagban viszont kötelező, függetlenül attól, sőt, annál is inkább, hogy elviselhető függőséget okoz. Sebestyén Spielmann Mihály harmadik Időtárának 674 oldalán az 1919-1944 közötti Vásárhely arculata rajzolódik ki. Két impériumváltás, Bernády második polgármestersége – amely érthető okokból nem lehetett annyira fényes, mint az 1900-1912 közötti első –, a marosvásárhelyi zsidók gettósítása és elhurcolása, gazdasági és kulturális mozzanatok – negyedszázad történései időrendben, napokra lebontva, úgy, hogy az események labirintusában az anyaországról leszakított város mindennapjait, egykori lüktetését is érzékelhesse az olvasó. A Mentor Kiadó gondozásában megjelent kötetből többek között az is megtudható, hogy 1919. április 21-én letartóztatták Csorba Andrást, a posta főnökét, 1922-ben 148 visszaadott iparűzési engedélyt regisztráltak a városban, de a Maros-völgyi famunkások tüntetéséről, a színházi élet nehézségeiről is beszámol, és arról is tájékoztat a szerző, hogy mennyibe került akkoriban a kenyér és mi történt az úri kaszinóval.
– Marosvásárhely büszke időszaka és bukása ez a huszonöt év – mondta Novák Zoltán színes, szórakoztató ismertetője végén, majd a kötet utolsó kétszáz oldalára, a helynév-, illetve személynévmutatóra és tárgymutatóra hívta fel a figyelmet, amely valóságos “manuális számítógépként” könnyíti meg a könyv használatát.
– Évekkel ezelőtt kétszer is úgy adódott, hogy városi tanácsos lettem, akkor szembesültem igazán azzal, hogy milyen gondokkal kell megküzdenie egy városnak. A könyv szereplői közül egyeseket személyesen ismertem, másokról szüleimtől hallottam, édesanyám 1940-től élt itt, de minden üzlet történetét ismerte. Ezt kellett megírnom, a város mindennapjait. Ez egy “volt” Vásárhely, egy visszahozhatatlan világ, és nekünk kötelességünk ebből a világból átadni valamit az érdeklődőknek – mondta Sebestyén Spielmann Mihály. A szerző az ismertetett kor jellegzetességeire, a Trianon utáni kétpólusú világ, a 20-as évekbeli lakásépítések – “lakást kellett adni a megszállónak, aki aztán 1940-ben elmegy, és jön helyette egy másik” –, a kevés élelem következtében megjelent kenyérjegyek és sorbanállások jelenségére – “1940-től sorban állunk, a sorbanállás bajnokai vagyunk” – is felhívta a figyelmet. Ezt követően a mű elsődleges forrásának számító sajtótermékekről, arról a hiú, kora negatívumait el nem fedő médiáról beszélt, amelyet az ötvenes évek közepétől a valóságot kilúgozó, hódolt nyelven írt szövegek váltanak fel.
– Ezért lesz hihetetlenül nehéz az 1945–1989. december 31. közötti időszakot tartalmazó következő kötet megírása, melyből eddig száz oldal készült el. Nincsenek dátumok, nem tudni, hogy pontosan mikor történtek az események, mikor indult egy gyár, egy autóbuszjárat. Nem találok megragadható napokat, órákat. Egy hazug időszak ez, amelynek a dokumentumai is hazugok, és valahogy le kell fejteni róluk az álcát – tette hozzá Spielmann Mihály, majd arra kérte a résztvevőket, ha módjukban áll, emlékekkel, dokumentumokkal járuljanak hozzá az elhallgatások, ismeretlenségek korának megfejtéséhez.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A moldvai magyartanárok egy csoportjának állásfoglalása
Az elmúlt 12 esztendőben Moldvában egy olyan értékmentő magyar oktatási program jött létre és működött, amely több ezer gyerek, szülő és csángó magyar ember életében töltött be jelentős szerepet: minőségi oktatást, pozitív alternatívát kínált az állami iskolákban működő, sok helyt még a régi rendszert idéző oktatással szemben, erősítette magyarságtudatukat, továbbtanulási lehetőséget, sok esetben szociális problémáik javítását biztosította.
Az oktatási programot Hegyeli Attila találta ki és hozta létre, majd az MCSMSZ égisze és irányítása alatt működött egészen mostanáig. Az évek során több moldvai, erdélyi, székelyföldi, magyarországi tanár megfordult az oktatási programban, akik erejükhöz és legjobb tudásukhoz mérten közreműködtek ebben a sikeres kezdeményezésben.
Éppen ezért megalázónak és szégyenteljesnek, közvetve saját személyünk elleni támadásnak érezzük mi csángóföldön tanító tanárok is az MCSMSZ elleni lejárató kampányt. Az elmúlt években a vezetőség részéről erejükhöz és tehetségükhöz mérten minden szakmai és emberi támogatást megkaptunk. Természetesen, mint minden család életében, az oktatási program közösségében is voltak nézeteltérések, de ezeket normális és jóakaratú emberi hozzáállással orvosolni lehetett.
mostani áldatlan állapotban kötelességünknek érezzük, hogy kiálljunk az oktatási programot évek óta működtető MCSMSZ vezetősége mellett. A moldvai oktatást Magyarországról távirányítani lehetetlen. Egy új szervezetnek úgy érezzük nincs meg a kellő tapasztalata, rálátása a Moldvában zajló oktatás megszervezésére, irányítására, nem beszélve arról, hogy egy ilyen mértékű oktatási struktúrát tanítási év közben átszervezni felelőtlenség.
Hozzá nem értő, csak az anyagi hasznot kereső személyekre bízni az oktatás sorsát egyenlő a lassú, de biztos halállal, a Moldvában elindult és mostanáig eredményesen működő oktatási program megszűnésével, felszámolásával.
Az építő jellegű megoldást nem egy új szervezeti forma (amely anyagilag is rengetegbe kerülne), hanem a meglévő oktatási program megreformálása, átláthatóbbá tétele, hatékonyabb menedzselési stratégia kidolgozása jelentené.
Ha ez a közös cél, meggyőződésünk, hogy a minisztérium és az AMMOA, az MCSMSZ vezetőségében, akárcsak a moldvai oktatási programban dolgozó teljes tanári karban partnerre találna, hisz mindannyiunk közös célja és érdeke a csángóföldön eredményesen működő oktatás további fenntartása. Ehhez adjon józan és indulatok nélküli döntőképességet a Jó Isten!
A moldvai oktatási program tanárainak egy csoportja: Ferencz András – kosteleki magyartanár Imre Éva – kosteleki magyartanár Vígh-Tarsonyi László – ferdinándújfalusi magyartanár Máthé Krisztina – GyES-en levő frumószai magyartanár Neagu Adrián – frumószai magyartanár Kicsi Eszter – lábniki magyartanár Juhász Péter – lábniki magyartanár Boros Rezső – pokolpataki magyartanár Niczuly Enikő – bogdánfalvi magyartanár Bartal Gábor – bogdánfalvi magyartanár
Erdély.ma

Népszámlálás: cselekvést sürgetnek a magyar vezetők
Megdöbbentőnek tartják a romániai magyar pártok vezetői a tavalyi népszámlálás eredményeit. Mint a Krónika megkeresésére fogalmaztak, a magyarság ilyen mértékű fogyására nem számítottak. Amint arról beszámoltunk, 194 ezerrel csökkent a 2002-es népszámláláshoz képest a magyarok száma. Míg 2002-ben 1 millió 432 ezer, 2011-ben 1 millió 238 ezer magyar élt Romániában az Országos Statisztikai Hivatal (INS) csütörtökön közzétett, nem végleges adatai szerint. Így a jelenleg mintegy 19 milliós Romániában a magyar nemzetiségűek aránya 6,5 százalék. Ez minimális csökkenést jelent a 2002-es 6,6 százalékhoz viszonyítva.
Kelemen: elképzelhető még némi növekedés
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a népszámlálás ideiglenes eredményeivel kapcsolatosan a Krónikának kijelentette, ilyen nagyszámú csökkenésre nem számítottak, a számok mindenkit megleptek. Ennek ellenére úgy véli, többet fognak tudni mondani a végleges adatok birtokában, ezért egyelőre nem szeretne spekulációkba bonyolódni. „Mindannyiunkat meglepett a csökkenés, bár én úgy érzem, hogy vannak olyan települések, olyan régiók, ahol sok hiba csúszott be. Nagyon sok helyen nem jelenik meg a nemzetiség, több ezer ember esetében. Amikor megkapjuk az anyanyelvre vonatkozó adatokat, okosabbak leszünk. Lévén ezek mind ideiglenes számok, elképzelhető még némi növekedés” – mutatott rá a szövetségi elnök.
Kelemen szerint Románia a demográfiai csökkenés szempontjából ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint a térség más országai. Mint mondta, ez annak ellenére valós jelenség, hogy az utóbbi években észlelhető volt valamiféle stabilizálódás. Kelemen Hunor ugyanakkor elmondta, meglátása szerint a nagy elvándorlási hullám a forradalom utáni első 15 évben megtörtént, az utóbbi években enyhülés volt tapasztalható ezen a téren. „Nagyon fontos politikai szempontból, hogy az arányainkat megőriztük, én úgy látom, hogy ez a 6,5 százalék Románián belül, illetve az 1 millió 300 ezres szám továbbra is egy életképes közösséget feltételez, jelent” – szögezte le.
Toró T. Tibor bizalmatlan
Bizalmatlan eközben a közzétett számadatokkal szemben Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnöke, hiszen – mint mondja – a romániai népszámlálás körül akkora volt a káosz, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a most ismert adatok megfelelnek a valóságnak. „Ugyanakkor akár manipuláltak a számok, akár nem, a jövőben minden kutató kénytelen lesz ezekkel dolgozni, ellenőrzésre ugyanis nincs lehetőség, ám a népesség változásának trendjei még így is világosak: a fogyás mértéke több mint aggasztó. Persze a többségi nemzet esetében is megfigyelhető a csökkenés, de a drasztikus fogyás az erdélyi magyarság esetében egész régiókat sodor végveszélybe” – fogalmazott lapunk kérdésére a politikus, aki szerint a jelenség fő oka az asszimiláció, amely az interetnikus környezetekben igencsak felgyorsult az utóbbi időben.
A Bánságban és Dél-Erdélyben legalábbis biztosan ez az elsődleges ok – vallja Toró. „Alaposan végig kell gondolnunk, hogyan tudunk segíteni, ellenkező esetben a nemzethatár hamarosan beljebb költözik, területe zsugorodik, nemcsak földrajzi, hanem szellemi értelemben is” – fogalmazott a megbízott pártelnök. Úgy látja, az erdélyi magyar közéleti szereplőknek egységes stratégiát kellene kidolgozniuk, amelyben a szórványvidékek támogatására minden eddiginél nagyobb figyelmet kellene fordítani. „Ez az ügy megérne egy fegyverletételt” – véli. Hozzátette: természetesen a „magyar” megyékre is ráfér a támogatás, de ha a nemzethatár átköltözését szeretnénk megállítani, az asszimiláció által leginkább sújtott peremvidékekre kellene az erőforrások jó részét összpontosítani.
Nem kívülről kell megoldást várni
Brutálisnak nevezte a magyarság népességfogyásának mértékét Demeter Szilárd, Tőkés László központi irodájának vezetője. Felidézte: a népszámlálási adatokból kitűnik, hogy az elmúlt húsz év alatt mintegy 400 ezerrel csökkent az erdélyi magyar közösség lélekszáma, és meglátása szerint a hagyományosan magyarok által nagy számban lakott megyékben is hatalmas a fogyás – Maros megyében például húsz év alatt 41-ről 25 százalékra esett a magyar lakosság számaránya. A szórványmegyék, vagyis Dél-Erdély és Máramaros tulajdonképpen „bedőltek”.
Mindehhez hozzáadódik, hogy kutatások szerint az erdélyi magyarok mintegy 80 százaléka véli úgy, hogy az országban rosszul mennek a dolgok, a közösség fele pedig nem Erdélyben képzeli el gyermekei, unokái jövőjét. Az okok között Demeter Szilárd elsősorban azt látja szembetűnőnek, hogy hiányzik az az élhető jövőkép, amelyet a politikum, a civil és az akadémiai szféra, illetve az erdélyi magyar közszereplőknek közösen kellene megteremteniük.
„Civilként is rengeteg mindent tehetünk” – jelentette ki, szerinte ugyanis az egyik fő gond, hogy a felelősséget hajlamosak vagyunk áttolni az érdekképviseletre, a megoldásokat pedig Bukarestből várni. Arra volna szükség, hogy a társadalmi kohéziót újrateremtsük. Az önkormányzatok részéről jó lépés volna a regionális gazdaságpolitikák bevezetése – közbeszerzéseknél például a helyieket előnyben részesíthetnék –, a kaláka hagyományának felelevenítése, illetve alternatív támogatáspolitikák kidolgozása.
Szász: vissza kell fordulni a közösséghez
„Attól tartok, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk, ami a fogyási folyamat megállítását vagy esetleges visszafordítását illeti” – fejtette ki a Krónika megkeresésére Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke. Mint kifejtette, a mostani, illetve a 2002-es, az 1992-es és az 1977-es cenzusok adataira alapozott számításai szerint az elmúlt évtizedekben mintegy félmillió fővel lett szegényebb az erdélyi magyar közösség, ami az 1977-es lélekszám 35 százalékát teszi ki. Ez a veszteség óriási, és a politikus szerint, ha nem lassul a folyamat, a romániai magyarság száma egy olyan kritikus érték alá esik, ahonnan már nincs visszaút.
„Vagy sikerül egy katarzisszerű eseménnyel kapaszkodót nyújtani a közösségnek, vagy a mostani válság még jobban elmélyül” – véli Szász Jenő, aki elsősorban az autonómiák kivívását – a Székelyföldön a területi, másutt pedig a kulturális, illetve személyi elvű önrendelkezést – tekinti ilyen katarzisnak. Az MPP-elnök ugyanakkor kijelentette: szerinte az erdélyi magyar közösséget a kommunizmus kollektivizálási politikájának, illetve az 1990 utáni korszakban tapasztalható elvándorlásnak betudhatóan nagyobb veszteségek érték, mint a világháborúkban. Megoldásként az önmagunkkal való szembenézést javasolja, illetve a keresztény és közösségi értékekhez való visszatérést – mint mondja ugyanis, reményt csak a Szentlélek munkája jelenthet, vagyis az, ha az ego után végre visszafordulunk Isten, a szomszéd, a társ és a közösség felé – véli a politikus.
A csökkenés hátrányai
Jelentős mértékben módosulhat a Romániának járó európai uniós támogatások összege, az ország EU-n belüli súlya és akár a román törvényhozás összetétele is a tavalyi népszámlálás most nyilvánosságra került előzetes adatai nyomán. A 2,6 millió fős csökkenés nyomán jelentős uniós péntektől eshet el az ország, ezek aránya még nem ismert. Öröm ugyanakkor az ürömben, hogy 2020-ig még a 2002-es népszámlálás adatai alapján kiszámított összegre számíthat, a csökkenés csak azt követően kezdődő költségvetési időszaktól érvényes. Románia jelenleg – népessége nyomán – 14 szavazattal rendelkezik az EU Tanácsában (Németország és Franciaország szavazatszáma 29, a spanyoloké és a lengyeleké 27). Ez a rendszer 2014-től módosul a Lisszaboni szerződés alapján – amelynek értelmében akkortól már nem teljes konszenzus, hanem 55 százalékos minősített többség szükséges majd az Uniót érintő fontos döntések meghozatalához –, de a 2017-ig tartó átmeneti időszakban még nem lesz jelentős módosulás.
Ekkortól azonban ismét átszámolják a szavazati arányokat, és Románia esetében már a 2011-es népszámlálás adatait veszik figyelembe, ami várhatóan az országnak járó szavazatszámok csökkenését vonja majd maga után. Csökken az európai parlamenti képviselők száma is, a jelenlegi 35 helyett várhatóan 31-32 honatyát küldhet Románia az uniós törvényhozásba. De a több mint két és félmillió fős csökkenés nem csupán az uniós parlamentet érinti. Mivel a hatályos szabályozás szerint a román törvényhozásban egy képviselő 70 ezer, egy szenátor pedig 160 ezer polgárt képvisel, az eredmények nyomán itt is csökkentésre lenne szükség. Jelenleg 332 képviselő, illetve 137 szenátor ül a bukaresti törvényhozásban, ugyanakkor – ha fenntartjuk a jelenlegi képviseleti elvet – akkor a Ziare.com számításai szerint a képviselők létszámának 272, a szenátoroké pedig 119 főre kellene csökkennie. Robereta Anastase, a képviselőház elnöke ugyanakkor még csütörtökön úgy nyilatkozott: a Demokrata-Liberális Párt továbbra is 300 fős, egykamarás parlamentet szeretne, ezért ennek fényében kíván a választókerületek átrajzolásáról tárgyalni.
A szakember szerint a szórványban van nagyobb gond
„A Székelyföldön és a Partium északi részén viszonylag kedvezőek magyar szempontból a 2011-es romániai népszámlálás most nyilvánosságra hozott adatai, Közép- és Dél-Erdélyben ugyanakkor kedvezőtlenek” – fejtette ki az MTI megkeresésére Kapitány Balázs, a magyar Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Népességtudományi Kutatóintézetének tudományos titkára. Mint részletezte, összehasonlítva a 2002-es népszámlálási adatokat a 2011-es eredményekkel, Hargita és Kovászna megyében a magyarok számaránya stabil, miközben a románok száma jelentősen csökkent, a magukat cigány nemzetiségűnek vallók száma enyhén nőtt.
Az Észak-Partiumban Bihar, Szatmár és Szilágy megyékről is elmondható, hogy „nincs gond” a romániai magyarság szempontjából. Összességében a magyarság aránya minimálisan csökkent ebben a régióban, miközben a románságé jelentős csökkenést mutat, a cigányoké pedig jelentősen nőtt. A székelyföldi megyékben a cigányok többsége nemcsak magyar anyanyelvűnek, hanem magyar nemzetiségűnek is vallotta magát, míg az Észak-Partiumban a magyar nyelvű cigányság nagyrészt magyar anyanyelvűnek, de cigány nemzetiségűnek tartja magát – tette hozzá a demográfus, emlékeztetve arra, hogy ebben a két régióban él az erdélyi magyarok nagyjából fele. Egészen más képet mutat Közép- és Dél-Erdély, ahol kedvezőtlenek vagy nagyon kedvezőtlenek az adatok. Közép-Erdélyben, Maros, Kolozs és Fehér megye többségében románok lakta városaiban, településein általában gyors az asszimiláció.
Ez tapasztalható Kolozsváron is, annak ellenére, hogy a város magyar kulturális és oktatási központnak számít. Dél-Erdélyben még rosszabb a helyzet. Ott a városokban a két népszámlálás között eltelt kilenc év alatt jelentős mértékben, 30-35 százalékkal is csökkent a magyarok száma. Kapitány Balázs felhívta a figyelmet arra: egész Dél-Erdélyre jellemző, hogy magyar szempontból „nincs utánpótlás” a vegyes, magyar–román házasságok nagy aránya miatt. Emellett az elvándorlás is jelentős ebből a régióból.
Krónika (Kolozsvár)

Új kormányprogram: helyet kaptak az RMDSZ családtámogató és gyermekvállalást ösztönző intézkedései
Az RMDSZ Főtitkárságának javaslatára az új kormányprogram vállalásai között tételesen szerepel néhány fontos családtámogatási és gyermekvállalást ösztönző intézkedés – nyilatkozta Kolozsváron Horváth Anna, a Szövetség önkormányzatokért felelős főtitkárhelyettese. Az RMDSZ erre vonatkozó programja két síkon folyik: az egyik a családbarát környezet kialakítása a magyar önkormányzatok által, a másik az európai jó példákon alapuló törvénycsomag előterjesztése és elfogadtatása. Az elfogadott kormányprogramban szerepel, hogy kedvezményben kell részesíteni mindazon munkáltatókat, akik elősegítik a 6 éves kor alatti gyermekeket nevelő nők munkaerőpiacra történő visszatérését úgy, hogy gyermeknevelési szabadságon lévő szülőket, munkanélküli segélyben részesülőket vagy tartós munkanélkülieket alkalmaznak. A dokumentum kitér arra is, hogy szükség van a részmunkaidős munkavállalás és a gyermeknevelési pótlékra való jogosultság közötti összeférhetetlenség feloldására, a pótlék arányos csökkentésének bevezetésével egyidőben. Az alternatív munkavállalási formák – mint a távmunka és részmunkaidős foglalkoztatás – bevezetése és ösztönzése, valamint a munka és a családi élet összeegyeztethetőségének javítása a családbarát munkafeltételek megteremtésére irányuló kezdeményezések által,szintén az RMDSZ által kezdeményezett célkitűzések közé sorolható. „A 2011. évi romániai népszámlálás részeredményei által mutatott népességfogyási tendenciák előtérbe helyezik egy hatékony családtámogatási rendszer kialakításának szükségességét. Ennek jegyében a kormányprogramba foglalt RMDSZ-javaslatok tartalmazzák egy átfogó és koherens családtámogatási és gyermekvállalást ösztönző közpolitika megfogalmazásának, illetve az ehhez kapcsolódó törvénykezési, kormányzati intézkedés-csomag kidolgozásának szükségességét” – mondta Horváth Anna. A politikus kiemelte, hogy a családtámogató program véglegesítésében az RMDSZ Gazdasági Tanácsa is aktívan részt vesz, hiszen a napokban három konkrét törvénytervezetet készítettek elő a 6 éves kor alatti gyermekeket nevelő személyek munkaerőpiacra történő visszatérésének ösztönzéséről, a kedvezményes adózású juttatásnak minősülő taneszköz-vásárlási utalványok bevezetéséről illetve az eltartásban levő gyermekek számának függvényében meghatározott kedvezményes adójóváírásról. (rmdsz-tájékoztató)
Transindex.ro

Diákmigráció várható Magyarországról Erdélybe
A magyar kormány a diplomástúlképzésre és a piaci keresletre hivatkozva, drasztikusan lefaragta az államilag támogatott helyek számát és a felsőoktatási intézményeknek adott normatívákat, emiatt egyre több magyarországi diák dönt úgy, hogy külföldön folytatja tanulmányait. Az erdélyi egyetemek vonzó előnye lehet, hogy míg Magyarországon (szaktól függően) mintegy 700–3500 euró közötti tandíjat kell fizetni egy félévre, addig egy magyar tannyelvű erdélyi felsőoktatási intézményben egy tanév 600–1000 euróba kerül.
Ugyanakkor a jelentkezőket nem a magyarországi pontrendszer alapján, hanem a középiskolai és az érettségi eredményeik szerint rangsorolják, tudta meg a Krónika Magyari Tivadartól, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának rektorhelyettesétől. Az, hogy az osztályzat milyen súllyal számít, szakonként változik, ezért érdemes az érdeklődőnek az illető kar információi között tájékozódni.
Megosztó megszorítások
Négy kivételével valamennyi képzési területen csökken idéntől az állami ösztöndíjasok száma Magyarországon. A szeptemberben induló tanévben a korábbi 43471-ről 29162-re csökken a finanszírozott helyek száma az alapképzésben, az egységes osztatlan képzésben a teljes támogatásban részesülők száma 2420 lesz az idei 2840-hez képest. A felsőfokú szakképzésben 3500-zan számíthatnak támogatásra, további 15550 diák részösztöndíjat kaphat.
A megváltozott körülmények miatt a jelentkezési határidőt kilenc nappal meghosszabbította a tárca, így a diákok február 24-éig dönthetnek arról, hogy melyik intézménybe adják be a felvételi kérelmeiket elektronikusan, illetve a hagyományos postai úton.
A felsőoktatás átszervezése mélyen megosztotta a magyarországi társadalmat, míg a kormány különböző gazdasági érvekkel igyekszik alátámasztani a döntését, addig mások minőségromlást, egyes főiskolák csődjét és a szakképzetlen állástalanok számának növekedését vizionálják. Tény, hogy az egyetemeknek új forrásteremtő és átcsoportosító stratégiát kell kidolgozniuk, kénytelenek lesznek piaci forrásokra támaszkodni.
A keretszámok ismeretében a felsőoktatási intézmények árversenybe kezdtek, sok helyen leszállították a képzések árát, hiszen az állami férőhelyek hiányában úgy tudnak működni, ha minél több fizető hallgatójuk lesz.
Jávor András, a Debreceni Egyetem (DE) oktatási rektorhelyettese korábban az MTI-nek úgy fogalmazott: szakmailag nem támasztható alá az államilag támogatott felsőoktatási helyek keretszámának megállapítása, az sem a diákok érdekeit, sem a piaci igényeket nem szolgálja. A DE jogi kara a 2012-es tanévre egyetlen támogatott helyet sem kapott, annak ellenére, hogy jogászaik iránt jelentős a fizetőképes kereslet. Eddig 40 és 70 közötti létszámmal indult a támogatott jogászképzés évente Debrecenben, s kétszer ennyien kezdték meg tanulmányaikat a költségtérítéses jogászképzésben.
Hasonló a helyzet az igazgatásszervező szakon: tavaly 138 helyük volt, az idén egy sem lesz, miközben gazdaságtudományi területen – a közgazdasági karon, illetve az agrárcentrum gazdálkodástudományi karán – a korábbi 200 helyett összesen 10 helyet kaptak a közgazdász-alapképzésre. A professzor úgy véli, ha ez a rendszer 2-3 évig érvényben marad, akkor súlyos károkat okoz, s oktatói munkahelyek megszűnését is eredményezheti.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) oktatási rektorhelyettese Borsodi Csaba a keretszámok ismertetését követően az MTI-nek úgy fogalmazott: a költségvetés elkészítésekor fogjuk látni, hol mutatkozik hiány, s ennek tükrében milyen intézkedésekre, átcsoportosításokra lesz szükség. Az előző években felvett létszámok jóval nagyobbak voltak, és a tanulmányaikat korábban megkezdett hallgatókat továbbra is oktatni kell. Az ELTE-n 3410 államilag támogatott hely van, részösztöndíjasokkal együtt a természettudományi és az informatikai kar összességében több hallgatót tud felvenni, mint korábban.
Egyes magyarországi intézmények abban bíznak, hogy külföldről sikerül majd kellő számú hallgatót toborozni, ám egyelőre úgy tűnik, sokkal nagyobb lesz azoknak a száma, aki más országban keresnek majd olcsóbb megoldást. Alternatívát jelenthetnek az osztrák, az ír és a skóciai egyetemek, ahol ingyenes a felsőoktatás, de Szlovákia és Románia is készül a magyarországi diákok fogadására. Egyik opció a Selye János Egyetem pedagógusképző, gazdaságtudományi és teológusképző szaka lehet, a magyarországi diákok ugyanis a Duna magyar oldalán levő Komáromból könnyedén átsétálhatnak a hídon Szlovákiába.
Olcsóbb lehet Kolozsváron tanulni
Magyari Tivadar, a BBTE magyar tagozatának rektorhelyettese elmondta, a kolozsvári egyetemen a hétezer helyi diák mellett jelenleg közel 200 magyar állampolgár tanul, számuk évről évre gyarapszik. A kolozsvári egyetem magyar részlegének önállósága folyamatosan növekszik, ma már hetvenkét alapszakon és huszonnyolc mesterszakon lehet magyar nyelven tanulni. Beiratkozáskor a magyarországi érettségi bizonyítványt elfogadják, a jelentkező tanulmányi eredményeit pedig átszámítják a romániai rendszer osztályzataira.
Noha a felvételi szabályai egységesek, a külföldiek államilag finanszírozott szakokra nem jelentkezhetnek. A tandíj euróban számolva azonban jóval alacsonyabb, ugyanakkor a járulékos költségek is kevesebbek, egy két-három szobás albérletért – többen társulva – 60-70 eurót kell fizetni havonta Kolozsváron. A divatszakok ugyanazok, mint Magyarországon, egy helyre átlagosan 2-3 jelentkező versenyez, fogalmazott Magyari aki arra számít, hogy a BBTE-re idén Magyarországról – elsősorban a határ menti településekről – több diák jelentkezik, mint korábban.
Várakozó állásponton a Sapientia
A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) vezetőségét egyelőre nem foglalkoztatja a kérdés. Dávid László rektor a Krónikának elmondta, bár minden évben jönnek anyaországi diákok a Sapientiára, arányuk nem számottevő. „Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy elgondolkozzunk az új helyzeten” – vélekedett a rektor, aki szerint az egyetem számára jelen pillanatban a legégetőbb kérdés a parlament asztalán fekvő akkreditációs dosszié ügye. „Mi inkább a közös mesterképzésekben gondolkodnánk, hogy a diák két oklevelet szerezzen” – fejtette ki lapunknak Dávid László.
Példaként azokat a meghonosodni látszó kapcsolatokat hozta fel, amelyek egyre több anyaországi és nyugat-európai egyetem között jöttek létre. Szerinte a magyar kormány részéről az lenne az igazi támogatás, ha nemcsak a fiatalok kirándultatását finanszírozná, hanem a mesterképzést is. „Más, amikor egy diák eljut az anyaországból kiszakított területre, és ott van egy hétig, különböző homályos emlékekkel maradva, és megint más, ha az a fiatal egy félévet vagy akár egy évet tölthet egy mesterképzőn, és életre szóló élménynyel tér haza” – támasztotta alá álláspontját Dávid László.
PKE: várják a magyar diákokat
Jelenleg csak néhány magyarországi hallgatója van a Partiumi Keresztény Egyetemnek (PKE), de a felsőoktatási intézmény vezetősége számít rá, hogy az ősszel kezdődő új tanévben többen jelentkeznek majd – mondta el megkeresésünkre Horváth Gizella rektorhelyettes. Úgy véli, a magyarországi jogszabályok változásai biztosan több leendő hallgatót késztetnek majd arra, hogy erdélyi egyetemeken szerezzenek diplomát. A rektorhelyettes tudomása szerint legrosszabbul a közgazdaságtan szakokat érintette a költségtérítéses helyek csökkentése – országszerte nem több mint 250 helyet hirdetnek majd meg ezeken a fakultásokon. A PKE-n ugyanakkor két közgazdaságtan profilú szak is működik, a menedzsment és a turisztika, ősztől pedig egy új szak, a bank és pénzügy is indul ezen a karon. Horváth Gizella tudomása szerint a határon inneni magyar egyetemek, így a PKE által kapott magyarországi normatív támogatásra nem lesz befolyással a törvénykezésbeli változás.
Marad, aki támogatást kap
Aki Magyarországon szerez diplomát, az ne menjen külföldre dolgozni, s ha mégis elhagyná az országot, fizesse vissza, amit az állam a képzésére költött – így foglalhatók össze azok a szempontok, amelyek alapján az idei évtől módosulnak a magyarországi egyetemi és főiskolai tanulmányok szabályai, és amelyeket Hoffmann Rózsa magyar oktatási államtitkár ismertetett néhány napja. Az új szabályok értelmében a képzési idő kétszeresét kell Magyarországon dolgozniuk azoknak a diákoknak, akik államilag finanszírozott képzésre nyertek felvételt egy felsőoktatási intézménybe, és aláírják a kötelező szerződést.
Aki a szerződést megszegi, annak vissza kell fizetnie az évente több százezer forintnyi állami finanszírozást – közölte Hoffmann Rózsa. Az úgynevezett hallgatói szerződések egyes források szerint már idén szeptembertől kötelezőek lehetnek. Hoffmann Rózsa leszögezte: a szerződésben a diákok vállalják, hogy a képzési idő kétszeresét – hat, tíz vagy tizenkét évet (a tanulmányok idejétől függően) – Magyarországon „dolgozzák le” a végzés utáni 20 éven belül. A cél, hogy minél több képzett értelmiségi maradjon Magyarországon.
Nagy Orsolya, Szucher Ervin, Túrós-Bense Levente
Krónika (Kolozsvár)

Falvaink – Négyfalu, Brassó megye (I. rész)
Négyfalu négy barcasági csángó település, Bácsfalu, Csernátfalu, Hosszúfalu és Türkös egyesüléséből jött létre 1950-ben Săcele néven, ami falvacskákat jelent. Ebből a román elnevezésből származott a város későbbi Szecseleváros elnevezése. Mai neve románul Săcele, magyarul pedig Négyfalu.
Lakói feltehetően a 11. századi magyar és besenyő határőrök leszármazottjai. A közeli Székelyföld lakói csángóknak nevezik a hétfalusiakat. Négyfalu másik három közeli településsel: Tatranggal, Zajzonnal és Pürkereccel együtt képezi Hétfalut.
Négyfalut 1366-ban említették először I. Lajos király adománylevelében. Hétfalu 1498-ig a Törcsvári uradalomhoz tartozott. 1498-ban II. Ulászló király a brassói szászoknak elzálogosította a hét falut, akiknek lakói így a szászok jobbágyai lettek. Szász hatásra felveszik az evangélikus vallást.
1651-ben Brassó város hűbéri birtokává váltak Négyfalu, illetve Hétfalu települései. Lakósai az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban is nagy számban részt vettek a 126-os honvéd zászlóaljba tömörülve. 1848 októberében az Agyagfalván megtartott Székely Nemzeti Gyűlésen Brassó-vidék magyar csángó falvai arra kérték a nagygyűlés vezetőségét, hogy ők is a székelység honvédelmi rendszeréhez tartozhassanak.
2000 június 6-án Négyfalut municípiumnak nyilvánították.
32 ezer hektárnyi területen fekszik. A Tatrang nevű folyó szeli át, amely Négyfalu fő ivóvíz-forrását képezi. A település a Barcasági-medence déli perempontján foglal helyet, a Nagykőhavas illetve a Csukás-hegység „bejárati kapuját” képezi.
Települései gazdag népművészeti hagyományokkal rendelkeznek. Híresek szőtteseik és hímes tojás mintakincsük is, melyből mintegy 150 mintát őriznek. Négyfalunak néprajzi múzeuma van, ahol az itteni szász hatásra létrejött csángó népviselet látható.
E népességből vált ki Zajzoni Rab István néprajzi író, költő, Tóthpál Dániel csángó költő és Istók János szobrászművész. Ebben a műsorban Daragus Endre evangélikus lelkész, Márk László Gyula református lelkész, Köpe Mihályné Domos Ilona nyugalmazott tanítónő és Barkó Etelka nyugalmazott tanárnő vallomásai alapján kapunk képet a hajdani és a jelenlegi faluról. Összeállításunk első részét hallhatják. Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

Rendőrségi meghurcoltatás magyar feliratok miatt Marosvásárhelyen
A napokban megújultak a kétnyelvű feliratok a marosvásárhelyi 2-es Számú Általános Iskolában. Szülői adománynak köszönhetően 40 új kétnyelvű, valamint 30 osztálynév-táblácska került ki az iskola belső terébe. Az elmúlt héten a szülők az aligazgató támogatásával hosszú órákon át szerelték, illesztették a körülbelül 1000 lej értékű feliratokat.
Kedden az egyik szülő, a magyarul megfogalmazott kétnyelvű táblákhoz kapcsolódó adománylevelet szerette volna iktatni az iskola titkárságán. Fontos megjegyezni, hogy a magyar nyelven megírt adománylevél a jelenleg hatályos jogszabályok értelmében törvényes, mindazáltal lehet, hogy a román anyanyelvű igazgatónő kevés ilyet szeretne látni iskolájában, még kevesebbet iktatni.
Talán ez lehetett az oka annak, hogy az intézmény vezetője, Codruţa Băciuţ, a szponzori szerződés átadásakor hálaadás és köszönet helyett, azt állította, hogy Romániában a hivatalos nyelv román, visszautasította a szponzori szerződés iktatását és mivel a szülő nem volt hajlandó román nyelven megfogalmazni a beadványt, a helyi rendőrséghez fordult, amely úgy gondolta, hogy nagy a baj, összesen 6 darab rendőrt küldött az iskolába, megvédeni az igazgatónőt a romániai kisebbségi jogok paradicsomában, ahol egy magyar beadványra nem kevesebb mint féltucat rendőr jut. Az adománylevelet benyújtó szülő kérte az igazgatónőt, hogy hívja fel Illés Ildikót – a minden magyar gyermek számít kampány marosvásárhelyi arcát – Maros megyei főtanfelügyelő-helyettest és kérdezzen rá, hogy jogos-e a magyar beadvány vagy sem. Jelenleg nem tudni, hogy Illés Ildikó mit válaszolt telefonon az iskolaigazgatónak, viszont az biztos, hogy az intézményvezető hajthatatlan maradt, a rendőrökkel elkísértette a szülőt.
Lévén, hogy a rendőrség időközben rájöhetett, hogy ez azért mégiscsak Románia és a marosvásárhelyi magyarok békében és harmóniában élnek az itteni román anyanyelvűekkel, megérthették, hogy az nem jár, hogy magyar nyelven megfogalmazott beadványért meghurcolni valakit, viszont az igazgatónő segítségükre sietett és megsúgta, hogy mégiscsak nagy szabálytalanság történt, hiszen az adománylevelet iktató személy nem jelentkezett be az iskolaszolgálatos diáknál, úgy ahogy az iskolai szabályzata előírja.
Az intézmény igazgatója viszont elfelejtette megemlíteni a rendőrségnek, hogy amikor a kétnyelvű táblákat szerelték a szülők, akkor sem jelentkeztek be, és nem is kellett, hiszen mégiscsak az iskolának nyújtottak egy nagy értékű adományt, nem törvénytelenségre készültek. Vagy talán az igazgató azt gondolta, hogy a kétnyelvű feliratok nem tetszenek neki és keresett egy mondvacsinált okot, hogy a táblákat szorgalmazó szülőt kicsit megbüntesse, megmutatva neki, hogy ki is az úr a háznál... A magyar beadványt benyújtó szülőt a rendőrség 500 RON büntetés kifizetésére kötelezte, amely megfellebbezhető. A kétnyelvű feliratok témája már 2010-ben napirendre került, amikor 50 szülő beadványban kérte a külső és belső feliratok kétnyelvűsítését, ugyanis abban az időben az egyedüli magyar felirat azon a márványtáblán volt látható, amely az iskola építtetőjéről, Dr. Bernády Györgyről emlékezik meg. 2011 május 4 -i 172-es számú Határozatában a Civil Elkötelezettség Mozgalom feljelentése alapján az Országos Diszkriminációellenes Tanács elmarasztalta a 2-es Általános Iskolát, valamint az Európa, Dacia és Liviu Rebreanu marosvásárhelyi kéttanyelvű általános iskolákat a kétnyelvű feliratok hiánya miatt. Az iskola új aligazgatója, Márton Imre, a beadványok és az iskola által küldött válaszok áttanulmányozása után saját költségén kétnyelvűsítette a tájékoztató feliratok többségét, amelyeket azonban valakik azóta rendszeresen megrongálnak, eltüntetnek. A mostani adomány az eltüntetett kétnyelvű feliratokat hivatottak pótolni.
Jelen pillanatban, amikor a „Minden magyar gyermek számít kampány” zajlik, Marosvásárhelyen a 2-es Számú Általános Iskola egyike azon kevés (számszerint három) kéttannyelvű marosvásárhelyi iskola közé tartozik, ahol részlegesen kétnyelvű feliratok hirdetik a magyar diákoknak az esélyegyenlőséget. Mindez a szülőknek és „merészebb” aligazgatónak köszönhetően valósult meg, mindennemű párttámogatás és segítségnyújtás nélkül.
A Bernády akciócsoport a rendőrségre hurcolt és ott megbüntetett szülő mellé állt és a tagok úgy döntöttek, hogy feljelentik Codruţa Băciuţ igazgatót hatáskör túllépés miatt, valamint kérni fogják az igazgató és Illés Ildikó főtanfelügyelő helyettes lemondatását.
Horváth-Kovács Ádám
Erdély.ma

Bernády-ügy: rendőrséggel kísértette ki az igazgató a magyar nyelvű adománylevelet iktatni akaró szülőt
Rendőrökkel kísértette ki a tegnap délelőtt a marosvásárhelyi 2-es számú általános iskolából az egyik szülőt Codruţa Băciuţ igazgatónő. Az intézményvezető azért folyamodott a hatóságokhoz, mert Horváth Kovács Ádám, aki maga is pedagógus, egy magyar nyelvű adománylevelet szeretett volna iktattatni az iskola titkárságán, de a titkárnő, majd az igazgatónő elutasította kérését. A szülő egy szponzori szerződést szeretett volna átadni a tanintézmény vezetőségének.
„Köszönet és hála helyett az igazgatónő azt állította, hogy Romániában a hivatalos nyelv román, és visszautasította a támogatói szerződés iktatását. Azt hajtogatta, hogy csak akkor teszi meg, ha átírom román nyelvre. Mivel a törvény és az alkotmány szavatolja az anyanyelv-használatot, elmondtam, hogy én szabályosan jártam el. Ekkor Băciuţné vette a telefont, és a rendőrséghez fordult” – számolt be lapunknak a tegnapi incidensről Horváth Kovács Ádám. Néhány percen belül a helyi rendőrség szomszédos épületéből hat rendőr jelent meg, akik 500 lejre bírságolták meg Horváth Kovács Ádámot.
A jegyzőkönyv szerint az apuka úgy ment be a titkárságra, hogy előzőleg nem értesítette a folyósón szolgálatot teljesítő diákot. „Ez kész röhej, hisz nem illegálisan, nem lopózva jutottam el a titkárságig, hanem egy hivatalos ügyintézés végett. És különben is a kisdiák ott ült, egy szóval nem említette, hogy nekem nála is regisztrálnom kellene” – mondta el Horváth Kovács Ádám, aki a bíróságon készül megfellebbezni a rendőrségi jegyzőkönyvet. A szülő ugyanakkor kilátásba helyezte, hogy hivatali visszaélés miatt feljelentést tesz Codruţa Băciuţ ellen.
A szülők újították fel a kétnyelvű feliratokat
Anyanyelvén írt adománylevelében Horváth Kovács Ádám a többi magyar szülő nevében is tudatni szerette volna az iskola vezetőségével, hogy támogatásuknak köszönhetően negyven darab új, kétnyelvű, valamint harminc osztálynévtáblácska került ki az iskola belső terébe. Az elmúlt héten a szülők Márton Imre igazgató-helyettes támogatásával hosszú órákon át szerelték, illesztették a körülbelül ezer lej értékű feliratokat. A kétnyelvű feliratok ügye már 2010-ben terítékre került, amikor ötven szülő beadványban kérte a külső és belső feliratok kétnyelvűsítését, ugyanis abban az időben az egyedüli magyar felirat azon a márványtáblán volt látható, amely az iskola építtetőjéről, Bernády György néhai polgármesterről emlékezik meg.
Ezért az Országos Diszkriminációellenes Tanács is elmarasztalta a 2-es iskola vezetőségét. Azóta a tanintézmény új igazgató-helyettese, Márton Imre a saját költségén próbálta helyenként pótolni a feliratokat, amelyeket azonban időközben megrongáltak vagy eltűntettek. A mostani szülői adomány révén ezeket a táblácskákat pótolták.
Névadás: egymásnak ellentmondó hírek
Közben a 2-es iskola magyar pedagógusai nyílt levélben adtak hangot aggodalmuknak amiatt, hogy a Bernádyról való elnevezés ügyében továbbra sincs előrelépés. „Sajnos mindezidáig a névadásról és a várható következményeiről az iskola magyar pedagógusait hivatalosan nem értesítette senki, ennek következtében az iskolában elég nagy bizonytalanság uralkodik – írják a magyar tanerők. – A jelenlegi, birtokunkban levő információkat a médiából szereztük, és azok alapján a névadás ügye mintha stagnálni látszana, nem ismerünk időpontokat, határidőket. Fontos lett volna az iskola vezetőségét is hivatalosan értesíteni, mert a két tagozat pedagógusai számára a névadás két különböző üzenetértékkel bír. A román anyanyelvű kollegáink szerint nem lesz névadás, erről folyamatosan jelennek meg információk az iskola román nyelvű blogján, amelyet olvasva olyan érzésünk támad, hogy a névadás nem fog megvalósulni.”
Szerintük az is aggodalomra ad okot, hogy az iskola román tagozatának pedagógusai, szám szerint huszonheten, január 26-án beadvánnyal fordultak a városi tanácshoz, melyben a december 22-én hozott határozat visszavonását és az iskola Adrian Păunescuról való elnevezését kérték. Az RMDSZ szerint a napokban újabb lépést sikerült tenni a Bernády nevének felvétele ügyében.
Hétfőn az önkormányzat névadó bizottsága is kedvezően bírálta el a javaslatot, amit, Kolozsváry Zoltán frakcióvezető ígérete szerint, a tanév végéig valóra kell váltani. „Jelenleg arról folyik a vita, hogy melyik törvény alapján válthat nevet az iskola. A jegyzőnk, Maria Cioban szerint a minisztériumnak kell jóváhagynia minden változtatást, mások azt mondják, hogy nem így van. Tény, hogy véleményen szerint a tanév végéig az iskolát Bernády Györgynek fogják hívni” – jelentette ki a Krónikának Kolozsváry.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

RMDSZ: magyarellenes a 2-es számú marosvásárhelyi iskola vezetője, leváltását kérik
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyarul írott adománylevél miatt tessékelték ki az iskola épületéből, és bírságolták meg azt a marosvásárhelyi szülőt, aki hétfőn délelőtt a helyi 2-es iskola titkárságán szerette volna iktatni az okiratot. Megtudtuk: a konfliktus nem megfelelő kezelése miatt a 2-es iskola igazgatónőjének az eltávolítását kéri az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete, valamint Csegzi Sándor alpolgármester.
Mossa kezeit. Codruţa Băciu intézményvezető úgy véli, nem követett el törvénytelenséget
Amint tegnapi lapszámunkban beszámoltunk róla, mivel Horváth Kovács Ádám semmiképpen nem volt hajlandó román nyelvre fordítani az adománylevelet, Codruţa Băciuţ igazgatónő kihívta a rendőrséget, amely közintézménybe való illetéktelen behatolás miatt 500 lejre büntette meg a pedagógusi végzettséggel rendelkező férfit. Az anyanyelvű okirat arról a mintegy ezer lej értékű adományról tanúskodott, amelyet a magyar gyerekek szülei gyűjtöttek össze. A pénzből elkészítették a termek kétnyelvű feliratozását, majd a hétvégén fel is szerelték a táblácskákat.
Az oktatási intézmény vezetője tegnap elismerte, hogy az általa jól ismert szülő nem sértegette, nem hangoskodott, csak épp nem akarta lefordítani a szöveget. „Mivel én nem értek magyarul, annyit kértem, két-három mondatot írjon románul, és akkor iktatjuk az okiratát. A szülő, aki egyébként kifogástalanul beszél románul azt mondta, hogy amíg nem fogadjuk el a magyarul írt levelet, nem távozik. Ekkor döntöttem úgy, hogy hívom a rendőrséget” – elevenítette fel a történteket Codruţa Băciuţ. Az igazgatónő hozzátette: az illető személy nem jelentkezett be a folyósón lévő szolgálatos tanulónál, így illetéktelen behatolónak számít.
Codruţa Băciuţ több ízben is megismételte: ő nincs a kétnyelvű feliratok ellen, sőt el is fogadja azokat. Az igazgatónő szerint azonban iktatott adománylevél híján a táblácskák törvénytelenül kerültek az ajtók fölé. Ugyanakkor azt is sérelmezi, hogy egy olyan hétvégén kerültek az ajtók fölé, amikor ő nem tartózkodott az iskolában. Márton Imre igazgató-helyettes viszont elmondta: az intézményvezető hiányában, a munkaköri leírása alapján, ő átveheti az intézményvezető hatáskörét. Ennek tudatában engedélyezte a hétvégi táblaszerelési akciót. Kérdésünkre, hogy ezek után kezdeményezi azok eltávolítását, Băciuţ azt válaszolta, hogy az ügyet az iskola vezető tanácsa elé terjeszti, majd az dönt a feliratok megőrzéséről vagy eltávolításáról.
Bretfelean a rendőreit dícséri
A helyi rendőrség vezetője, Valentin Bretfelean parancsnok elmondta, azért küldött ki hat rendőrt az iskolába, mivel sem neki, sem a szolgálatos tisztnek nem volt honnan tudnia, miről van szó. A parancsnok szerint a tanárok vagy a gyerekek esetleges bántalmazása sem lett volna kizárható. „Minket a sürgősségi diszpécserközpontból, a 112-es számról értesítettek, hogy gond van a 2-es iskolában. Munkatársaim a törvénynek megfelelően jártak el, amiért dicséret illeti őket. Az 500 lejes, minimális összegű bírság is teljesen jogos. Egy közintézménybe, az 1991/61-es törvény értelmében, csak azt követően szabad bemenni, hogy a kapus vagy a szolgálatos igazol” – fejtette ki Bretfelean.
Felvetésünkre, miszerint a törvényes rendelkezések alapján az irodájában tartózkodó újságírót is 500 lejes pénzbírsággal sújthatja, mivel ő sem mutatta fel személyazonosságiját a rendőrség portásánál, Bretfelean mosolyogva vágta ki magát: „Önt ismerem és rendelkezem az adataival.” Amint megírtuk, Horváth Kovács Ádám nem hajlandó kifizetni a büntetést, és a bírósághoz fordul annak eltörlése érdekében.
Az RMDSZ Băciuţ menesztését kéri
Megtudtuk: a konfliktus nem megfelelő kezelése miatt a 2-es iskola igazgatónőjének az eltávolítását kéri az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete, valamint Csegzi Sándor alpolgármester. „A városházára naponta érkeznek magyar nyelven írott dokumentumok, senki nem kérdőjelezi meg azok jogosultságát, annál is inkább, mivel a közigazgatási törvény lehetővé teszi az anyanyelv használatát. A kétnyelvű feliratok elhelyezése ellen sem emelt senki szót. Az önkormányzatban is teljes egyetértés van az iskola Bernády Györgyről való elnevezéséről. Mindezek fényében még zavaróbb az igazgatónő magatartása, aki egyáltalán nem objektív, konfliktust gerjeszt, vagy legalább is nem hajlandó azt kezelni” – adott hangot elégedetlenségének Csegzi Sándor, aki szerint a hétfőn történtek után Codruţa Băciuţnak távoznia kellene az intézmény éléről.
Az igazgatónő magatartása annál is súlyosabb, vélekedett Benedek István RMDSZ-elnök, mivel ezelőtt egy évvel éppen az intézményen belüli multikulturalitás és kétnyelvűség hiánya miatt büntette meg az iskolát az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD). Azóta a folyosók ajtaira és falaira több kétnyelvű felirat és pannó került ki, viszont a történelmi jellegű összeállítások továbbra is a román dominanciát hivatottak fitogtatni. „Nem tolerálhatjuk, hogy valaki így viselkedjék a magyarokkal. Úgy érzem, Codruţa Băciuţ elég rosszat tett az etnikumközi kapcsolatoknak, hogy a főtanfelügyelő leváltsa tisztségéből” – szögezte le Benedek.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)