Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. június 18.
EMNP: Szász Jenő személye az összefogás akadálya
A Magyar Polgári Párt (MPP) politikusai úgy vélik, nincs más lehetőség az erdélyi magyar jobboldal pártjai számára, csak az összefogás, a labda pedig az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) térfelén pattog. Az EMNP vezetői szerint ugyanakkor a két párt értékrendeiket illetően közel áll egymáshoz, az együttműködésre helyi szinten nagy szükség van, ám országos szinten Szász Jenő pártelnök személye miatt ez kivitelezhetetlen. A Krónika annak kapcsán kereste meg a két párt vezetőit, hogy a múlt vasárnapi önkormányzati választások után Bakk Miklós politológus lapunknak úgy nyilatkozott, az eredmények arra utalnak, hogy az MPP-nek és az EMNP-nek csak akkor van lehetősége növelni politikai részesedését, ha komolyan fontolóra veszi a koalíciót, sőt a fúziót.
Feloldhatatlan ellentét? Toró szerint Szász miatt nem tud együttműködni a jobboldal két pártja
EMNP: Szász gátlástalan
A jobb- és baloldali tipológia nem használható sem Erdélyben, sem Magyarországon – fogalmazta meg a Krónika megkeresésére Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. „Az RMDSZ 15 éven keresztül pragmatikus, hatalomorientált politikát folytatott, ennek alternatívájaként jött létre az értékelvű politizálását zászlójára tűző Magyar Polgári Párt, ám nem váltotta be a hozzá fűzőtt reményeket, és ezért volt szükség a harmadik politikai erőre, az erdélyi magyar fiatalok erősen értékelvű pártjára, a néppártra” – fogalmazta meg a politikus.
A két párt értékrendileg közel áll egymáshoz, elsősorban az önkormányzatokban van szükség az együttműködésre, a két alakulat helyi képviselői egymásra vannak utalva, mondta Toró. Rámutatott: a néppárt az új egység programját hirdette meg, ennek a laboratóriuma az erdélyi önkormányzatokban lesz, ott kell bebizonyítani, hogy a magyar közélet gondjainak megoldásában van létjogosultsága a pártpolitikának.
„Az MPP-nek meg kell oldania legnagyobb problémáját, hiszen amíg Szász Jenő áll az élén, sem rövid, sem hosszú távon nem látjuk az együttműködést. Szász Jenő ebben a kampányban is hozta a formáját, nincs tekintettel semmire, ha a hatalom megszerzéséről és megtartásáról van szó, nem válogat az eszközökben, gátlástalan. Az RMDSZ-nek is vannak ilyen politikusai, ám az ilyen emberekkel a néppárt nem tudja elképzelni az együttműködést” – mondta Toró T. Tibor.
Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke hasonlóképpen vélekedik. Mint a Krónikának elmondta, az EMNP és az MPP egy tőről fakad, helyi szinten szoros együttműködésre lesz szükség az önkormányzati képviselőik között, hogy az autonómia kérdését markánsan tudják megjeleníteni. „Szász Jenő az önkormányzati választások után is úgy nyilatkozott, azért indult, hogy „helyretegye” a néppártot, tehát nem a székely főváros gondjaira keresett megoldásokat, hanem a néppártnak akart keresztbe tenni, ilyen körülmények között a vele való együttműködés a lehetetlen felé közelít” – fogalmazta meg Papp Előd.
Szász: az MPP a vezető erő
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke a Krónikának kifejtette, már az önkormányzati választások előtt szorgalmazták az összefogást, és ha a néppárt hallgatott volna rájuk, sokkal jobb eredményt tudtak volna felmutatni. „Az erdélyi magyar jobboldalt az EMNP osztotta meg, ezentúl is nekik kell eldönteniük, hogy a következőkben kivel fognak össze: az RMDSZ-t segítik, mint ahogy ezt már több esetben megtették, vagy elkezdik a polgári párttal a nemzeti alternatíva építését” – nyilatkozta Szász.
Az MPP elnöke szerint egyértelmű, hogy az erdélyi magyarság két pólust bír meg, a jobboldalt tovább megosztani nem lehet. Mint kifejtette, a baloldali RMDSZ alternatívája akart lenni 2008-ban a Magyar Polgári Párt, akkor jó eredményeket tudott elérni, ám 2012-ben az EMNP-vel együtt sem szereztek annyi szavazatot és mandátumot, mint az MPP négy évvel ezelőtt. „Számomra vigasz, bár a keserűségemet teljesen nem enyhíti, hogy a néppárttal a házi versenyt megnyertük, mi vagyunk a jobboldal vezető ereje” – mondta a politikus, aki szerint két lehetőség van: összefognak és megépítik a nemzeti alternatívát, vagy felszámolódik a demokratikus berendezkedés, és az erdélyi magyarság visszatér az egypártrendszerhez.
Nem minden szinten ilyen éles az ellentét a két párt között. Csép Sándor, az MPP Kolozs megyei elnöke, aki az önkormányzati választásokon az MPP–EMNP közös jelöltjeként mérkőzött meg a Kolozs megyei tanács elnöki tisztségéért, a Krónikának elmondta, Kolozs megyében megvalósult a koalíció, az együttműködést az RMDSZ-nek is felajánlották, ha pedig elfogadta volna, szerinte jobb eredményeket tudtak volna elérni, és Eckstein-Kovács Péter lehetett volna a polgármester. „Együtt le tudnánk küzdeni a kiábrándultságot, hiszen a választópolgárok nehezen tudják elfogadni, hogy politikusaik képtelenek megegyezni.
A demokráciánk éretlenségére vall, hogy az egyéni ambíciókat, a gőgöt nem tudjuk magunk mögött hagyni. A pártsovinizmus politikai kulturálatlanságra vall” – fogalmazta meg Csép Sándor. Arra a kérdésünkre, mi a véleménye a háromszéki szervezet korábban megfogalmazott javaslatáról, hogy a parlamenti választások előtt, legkésőbb szeptemberben meg kell tartani a párt kongresszusát és meg kell választani a vezetőit, Csép Sándor leszögezte: az MPP-ben jövőre esedékes a tisztújítás.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

… "a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk"
Sütő András közelében
Időkút fölé hajoló barátok, pályatársak, hangszalagon és filmkockákon rögzített pillanatok hozták vissza az emlékezni vágyók közé Sütő Andrást szombat délután. A 85 éve született író nevét viselő baráti egyesület a marosvásárhelyi református temetőben, Sütő sírjánál gyülekezett. A koszorúzás előtt Gálfalvi György elevenített fel néhány emléket: Sütő 1987-ben a diktatúra által megtiltott, az Új élet szerkesztőségében mégis megtartott születésnapi ünnepségét, amely annyira meglepte a kommunista hatalmat, hogy elmaradt a leszámolás, és a tíz évvel későbbi születésnapot, amelyet a Kultúrpalotában óriási tömeg előtt ünnepeltek.
– Nemtelen támadások sorozata érte őt az évek során, és mi nem mindig találtuk meg a módját, hogy megvédjük. (…) Most már kezdjük megtalálni az arányokat, kezdjük megérteni, hogy mit jelentett, mit jelent nekünk Sütő András. (…) Nekünk van szükségünk az ő tisztánlátására, elemzőkészségére, szavai univerzumára – mondta Gálfalvi György. Az emlékezők Demeter József református lelkésszel imádkoztak, majd közösen elénekelték az író kedvenc zsoltárát, a 90. zsoltárt, mely így kezdődik: Tebenned bíztunk elejitől fogva...
Az emléknap a Bernády Házban folytatódott, ahol az első felszólalások előtt kivetített fekete- fehér fényképek meséltek Sütő gyermekkoráról, ifjúságáról, későbbi éveiről. Nagy Pál író, a Sütő András Baráti Egyesület elnöke az ünnepségre hivatalos, külföldön élő családtagok, ismerősök, pályatársak leveleit olvasta fel, melyben a meghívottak sajnálatukat fejezték ki, amiért nem tudtak jelen lenni a rendezvényen, majd Farkas Ernő magyar szakos tanár izgalmas, mozaikszerű előadásban a mai Sütő-recepciót járta körbe. A mindennapok világából kiemelt szövegdarabokkal illusztrálva mondandóját, Sütő periferizálásáról, kánonból való kimozdításáról értekezett a magát "gyalogos olvasónak" nevező pedagógus.
– Az új európai értékrendbe nem fér bele a transzszilvanizmus. Ami a globális, univerzális mintától eltér, az torzult, törmelék. A Sütő-támadások egy értékrend eltörlését célozzák. Az új kánon szerint az irodalomnak nem feladata a tanítás. Ez megfelel a gyökértelenítés követelményeinek – szögezte le az értekező, majd az író műveit valamilyen módon lefokozó, vagy éppenséggel az írót vállon veregető irodalomtörténetekből idézett. Farkas Ernő arra is felhívta a figyelmet, hogy a tankönyvekből az utóbbi időben eltűnt a romániai magyar irodalom.
A Trianon utáni magyar irodalmat ki kell zárni, mert regionális. Csak a politikában van régió – jegyezte meg a pedagógus, aki szerint a Sütő-recepció egyik akadálya a terek lemorzsolódása.
Napjainkban a tér leküzdendő. Sütőt nem érti, aki nem ismeri a mezőségi tájat, a sarat, a magányos akácfákkal körülvett tanyát. A Sütő-hely benn ég minden művében.
Kiss Jenő soraival idézte meg ezt a világot az értekező, majd így zárta mondandóját:
Isten éltesse Sütő Andrást.
Jászberényi Emese, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője egy 1982-ben készült interjúval tette még közvetlenebbé, élőbbé az együttlétet az íróval, akit 1962-ben ismert meg, és akiről számos hanganyagot készített az évtizedek során. A felvétel Sütő 55. születésnapja alkalmából készült. Versírásról, az orgonajáték szeretetéről, első színházélményéről, a vígjátékokról a drámára való áttérésről kérdezte a riporter az alkotót, és kedvenc nótáját is elénekeltette vele. Művei lefordítása kapcsán mintha Farkas Ernő gondolatait támasztotta volna alá az író, amikor arról beszélt, nem fordították le olyan sok nyelvre ezeket az alkotásokat, amennyire szerette volna, "lehetséges, hogy az abszolút világgal nem tudom felvenni a versenyt". Az interjúból az is kiderült, mennyire szórakoztatta Sütő Andrást, amikor ifjú korában, az ötvenes években összetévesztették Majtényi Erikkel. A felvétel az író egész életművét átható idézettel zárult: "Amikor mindenhol elfelejtettek, a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk." Tízperces szünet után Györffy András színművész tolmácsolta az író gondolatait, majd Sándor Csaba, a marosvásárhelyi márciusi események szemtanújaként elevenítette fel azt a napot, amelynek egyik áldozata Sütő volt. A megrázó múltidézés után Kincses Elemér író, rendező pillanatok alatt vidám hangulatot teremtett, az íróval közösen átélt, mulatságos történetekkel nevettette meg az egybegyűlteket – ha azt mondták neki, hogy valaki férjhez megy, azt kérdezte, ki ellen?, emlékezett az egykori jó barát –, majd levetítette a Sütőről készült utolsó videofelvételt.
– Az a feladatunk, hogy hallgassuk a könyveit – mondta zárszóként Kincses Elemér.
Az utolsó utáni percben, mikor az emlékezők már felálltak helyeikről, egy idős hölgy, Holitska Magdolna osztotta meg váratlanul megható Sütő-élményét az egybegyűltekkel.
– 1986-ban vagy 87-ben az Advent a Hargitán budapesti bemutatóján a nézőtéren az egyik szék üresen állt, egy kosár virág volt rajta. Ott kellett volna ülnie Sütő Andrásnak, de nem engedték ki az országból. A szervezők azt kérdezték, jött-e valaki Marosvásárhelyről, és amikor szóltam, hogy én vagyok az, megkértek, hogy üljek oda, Sütő székére.
Az emlékezés vasárnap, Sütő András születésnapján szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódott.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

2012. június 20.
Csontokról a mozgólépcsőn
Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című, a Kossuth Kiadó által megjelentetett kötetét mutatják be a Kós Károly Akadémia Alapítvány és Minerva Művelődési Egyesület szervezésében június 21-én, csütörtökön délután 6 órakor Kolozsváron a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16 szám). A könyvről a szerzővel beszélget Demény Péter és Markó Béla. A kötet bevezető írását az alábbiakban közöljük.
– Vannak csontjai?
– Tessék?
– Vannak csontjai?
Ez meg miféle őrület? Sebestyén nem érti, ki szólította meg, honnan jön a hang. Jó ideje üldözik a hangok, de nem ilyen agresszíven szokták megszólítani. Most tulajdonképpen nem is hang jön, csak kép, képről a szöveg, ahogy halad fölfelé, a kijáratnak. Egyszerű Sandoz-reklám, reklámok a mozgólépcső két oldalán, a kalciumhiány pótlását sulykolják beléd. Egymást érik, most már a belső képernyőn is.
Csontok, csontok… Párhuzamosan a reklámmal, egy vers sorai motoszkálnak Sebestyénben, persze nem a sajátjai, egy barátja írta, a híres kolozsvári ortopéd professzornak ajánlotta őket; a saját csontjait szólította meg, még abban az időben, amikor biztatta magát: „hogy: előre! – vagy csak tovább!” Azt is leírta, ami tulajdonképpen mindenkire érvényes, ha nem vesszük is tudomásul: „Időm egyre kevesebb”, viszont hozzátette: „s ez nem keresztény misztika”. Vajon hogyan reagálta le a dedikáció címzettje, jó emlékű dr. Fazakas János (valamikor Sebestyén is járt nála a klinikáján) a Sandoz-reklámot? Ó, dehogy, most nem a Sandoz szól az aluljáróban, hanem Szisz verse.
Csontok, csontjaim, csikorogtok,
amíg élek, amíg éltek.
S ha a halál késes angyalai
húsomból kiheréltek:
ti őriztek engem tovább,
évszázadoktól meggyötörten.
Tanúm leszel, ásványi váz.
Hogy nem hajlottam. Hogy csak törtem.
Végül is miben segít a Sandoz? Hogy ne törjünk, hanem csak hajoljunk? Mit válaszolna erre Fazakas professzor? Vagy mai utódja, akinél Sebestyén épp mostanában járt? És mit ők hárman, ahogy kezdik befészkelni magukat Sebestyén agyába? Most már SzGSz, vagyis az idősebb és a fiatalabb Sz, meg évtizedek óta vitafelük, főleg az idősebbik Sz-é, a híres szerkesztő, G. Sebestyén szerint még annyira sem fognák fel a mozgóbeli kérdést, mint ő. És mégis, mintha együtt válaszolnának, Szisszel.
– Csak csontjaink, csak csontjaink.
Már ha azok is el nem porladtak. Jóllehet mind a hárman fiatalabbak Sebestyénnél. Bizonyára valamennyien kalciumhiányban – de élnek. De élnek? Sebestyén László rögeszmésen ragaszkodik hozzá, hogy együtt kérdezze őket, hogy együtt válaszoljanak. Ők négyen együtt élnek. Négyen most már, a mozgólépcsőn haladó túlélővel, egyben-másban utóddal. Akinek ugyancsak elszámolni valója van. Velük.
Mi az, hogy él? Nehéz erre válaszolni. Él a celeb, a világ ura. Él „a világ bajnoksága”, Dél-Afrikától Kolozsvárig. Élnek a labdarúgás hősei. Él a mikrofonba hangját beeresztő énekes, a vele dübörgő zenekar. Él a mindenütt jelen lévő politikus. A tévésztár. A celeb, mindenekelőtt.
És mi az, hogy celeb? SzGSz ezt még nem hallotta.
Ha le akarná fordítani a benne, Sebestyénben sajátosan élő hármast, többé-kevésbé pontosan így nevezné őket: Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos, a 20. századi Erdélyből, a Kárpát-medencéből. Főképpen Szabédi, ő nem hagyja nyugton Sebestyént, már évtizedek óta. De a szerkesztő előd G.G. és a fiatalon távozott Szisz (nem csak mint ellensúly). Ki ismeri még őket? Celebritások? Az ő, mármint SzGSz idejében (hármuk idejében) híres volt a költő, de akár a szerkesztő, a professzor, pláne ha akadémikus. Tévé? Internet. Csak nézi(k) Sebestyént. A sajtó, az más. Bulvár? SzGSz-szel nem illik, nem kellene viccelni. Bár ifjabbik Sz értette a viccet. Tervezett közös szemináriumaik előtt Sebestyén mai kortárs költő (nem parlamentbe választott celeb) mondatából idéz, most olvasta egy hetilapban: „…a tömegnyilvánosság, ez a celebidióta látványhomály a művészi megnyilvánulások zömével nem tud mit kezdeni”.
Akkor hát menekülni kellene a látványhomályból. Távol a metró reklám- és embersűrűjétől, keresni egy helyet, ahol Sz, G és a náluk nemzedéknyivel fiatalabb Sz vitatkozhat, Sebestyén pedig kihallgathatja, illetve faggathatja őket. A két idősebb erősen hitt, fiatalon, a világmegváltó eszmékben, később is kereste a világmagyarázatot. Az ifjú Sz-nek a kételkedés maradt. A mesternek választott Sz, az előd, huszonévesen a század, a huszadik betegségéről akart könyvet írni. De ő írta le a naplójában, hogy az igazság igen általános fogalom, s ha jól utánajársz, nem takar semmit; vagy nagyon is sok mindent takar, de csak úgy, mint a szekér ponyvája: olyan dolgokat, amik nem tartoznak együvé. Hát most erről kellene beszélni. Tőle olvasta Sebestyén azt is, hogy nem az eszet s a szívet kell magyarrá tenni, hanem az életet; lehet szép a magyar élet, és mindenki irigyelni fogja, nem gyűlölni. Létezhet ilyesmi? G egészen másokat gondolt. Legalábbis másként. Ő egész életében azt próbálta magyarázni, tanítani, hogy mindenütt előbújik a rosszul tanított múlt. És mint a valóságirodalom teoretikusa figyelmeztetett, ha úgy ítélte meg: mindennapjaink elköltőiesítve, elfabulázva ködlenek fel egy-egy lírai futamban. Ő a magyar életet, a kisebbségit különösen, internacionalista mértékkel mérte. De tudta: a kisebbségi élet nem teljesség, nem valódi és őseredeti egyetemesség; tartozéka volt egykor az egésznek, melyben, ha zavartalanabb egyéni vérkeringése volt is, rész és függelék jellege sosem volt eltagadható. Ifjú Sz már ebbe a nem-teljességbe született bele.
Három helyzet. Együtt: SzGSz. Több, mint három név, több, mint három élet külön-külön.
Sebestyén úgy gondolja, a csontokat össze kell rakni*. És azt, ami a csontoknál is fontosabb.
Egy korszak. A múltunk.
A jelenünk?
* A csontok összerakásához Sebestyén a Szabédi László, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos leírt (tehát ellenőrizhető) szövegeit használta fel, megőrizve a három szerző – helyenként pedig a barátaik – eredeti fogalmazását
Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

2012. június 21.
Nastase, a politika korruptságának szimbóluma
A szerdán öngyilkossági kísérletet elkövető Adrian Nastase volt kormányfő az elmúlt években enyhe ítéletekkel úszta meg az ellene indult korrupciós eljárásokat, szerdán azonban véglegessé vált: börtönbe kell vonulnia. A román sajtó szerint ez fordulópont, az 1989-es forradalom után most először tapasztalhatják meg politikusok azt, hogy nem tehetnek meg mindent büntetlenül.
Kisebb sérülésekkel túlélte öngyilkossági kísérletét Adrian Nastase volt román kormányfő, akinek szerdán fogdába kellett volna vonulnia, miután újabb korrupciós ügyben ítélték el. A politikust csütörtökön megműtötték, orvosai szerint még két hétig kórházban kell maradnia. Ügyvédei a büntetés-végrehajtás elhalasztását kérik.
Vajon mi válthatta ki az öngyilkosságot, hiszen Nastase az elmúlt években már hozzászokhatott a kihallgatásokhoz, a bírósági eljárásokhoz és ítéletekhez. Két másik ügye is folyamatosan a román sajtó címoldalán szerepelt, és ezekben is születtek már nem jogerős felmentő és enyhébb, elmarasztaló ítéletek. A mostani kampányfinanszírozási ügyben ráadásul a román legfelsőbb bíróság már január 20-án kiszabta a két év letöltendő börtönbüntetést befolyással üzérkedésért. A politikus valószínűleg azért fordította maga ellen fegyverét, mert szerdán a legfelsőbb bíróság elutasította fellebbezését, így véglegessé vált: 24 órán belül börtönbe kell vonulnia.
Mérföldkő 23 évvel a forradalom után
Az Adevarul című napilap kommentátora szerint június 20. ezért mérföldkő lehet Romániában. Az 1989-es romániai forradalom óta eltelt időszakban ugyanis a román igazságszolgáltatás ezen a napon „zárta le hosszúra nyúlt átmeneti időszakát". Immár nem politikai parancsoknak tesz eleget, hanem függetlenül dönt, és innentől egyik politikus sem hiheti többé azt, hogy nem eshet bántódása. Nastase és a magyarok
A sikeresnek számító Nastase 2004-ben miniszterelnökként részt vett a Gyurcsány Ferenc által Balatonőszödre összehívott balközép csúcstalálkozón is, ami a „Haladó kormányzás" címet viselte.
Ennél is emlékezetesebb volt 2002. december 5-i magyarországi látogatása. Medgyessy Péter miniszterelnök társaságában Budapesten, a Nemzeti Színház épületében ünnepelte a román nemzeti ünnepet, amely történetesen Erdély Romániához csatolására emlékezik. A pezsgős koccintás visszatérő eleme a radikális jobboldali mitológiának, tíz éve folyamatosan támadják ezzel Medgyessyt és az akkor regnáló MSZP-t.
Nastasét a mostani ügyében korábban született elsőfokú bírósági ítélet indoklása a román politikai élet korruptságának megtestesítőjeként aposztrofálja. A politikus az ellene indult vádakkal kapcsolatban gyakran mutat politikai ellenfelére, a vele amúgy elvileg egy oldalon álló szociáldemokrata Traian Basescu jelenlegi államfőre. Basescu a kilencvenes évek közepétől építette fel saját baloldali pártját, és 2004-ben az államfőválasztáson megverte Nastasét. Már akkor utalgatott a Nastase elleni korrupciós ügyekre, és az eljárások az ő hivatali ideje alatt gyorsultak fel. Nastase pártja, a PSD egyértelműen a román államfő bosszújának tekinti a Nastase elleni eljárásokat. A volt kormányfő sorsa ráadásul most is Basescu kezében van, aki államfőként kegyelemben is részesítheti a volt kormányfőt.
Az eredetileg nemzetközi joggal foglalkozó Adrian Nastase politikai karrierje még a Ceausescu-érában indult, 1987-ben a bukaresti egyetem jogászprofesszora lett. Abban az időben a nemzetközi emberjogi szervezetek ülésén Oslóban és Strasbourgban meggyőződéssel képviselte Ceausescu ideológiáját. 1989 novemberében, a forradalom kitörése előtt néhány héttel még Moszkvában volt a román–szovjet fiatalok baráti társaságának ötödik összejövetelén. Itt azt fejtette ki, hogy Gorbacsov peresztrojkája a szocializmus alapjait teszi tönkre. 1989 decemberében Nastase is a forradalom oldalára állt, 1990 tavaszán már a Nemzeti Megmentési Front szóvivője volt.
A forradalom után felálló kormányban Nastase végül külügyminiszter lett, 1990-1992 között töltötte be ezt a posztot. A szociáldemokrata politikus 2000-ben lett Románia kormányfője. Politikáját a gazdasági növekedés élénkítése, a nagy állami tulajdonú vállalatok privatizációja és a Nyugathoz való erőteljesebb közeledés jellemezte. Az ország ekkor csatlakozott a NATO-hoz és az ő kormánya fejezte be az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalásokat.
A Minőség trófeája
Nastase 2000. december 28-tól 2004. december 21-ig volt miniszterelnök. Posztjáról azután távozott, hogy a 2004 decemberi elnökválasztáson, szoros versenyben kikapott Traian Basescutól. Ebből az időből datálódik három korrupciós ügye, amelyeket hivatali idejének lejárta után évekkel kezdett vizsgálni a román ügyészség. Ezek a hosszadalmas, és az eljárási szabálytalanságok miatt újra megismételt eljárások tavaly, illetve idén jutott el bírósági szakba.
Most azért kellene börtönbe vonulnia, mert amikor 2004-ben az államfői posztért indult, illegális eszközökkel gyűjtött pénzt kampányához. A vádirat szerint rávette a Bákó (Bacau) megyei építkezési felügyelet vezetőjét egy szakmai tanácskozás megszervezésére. A „Minőség trófeája" címet viselő konferenciára főként építési vállalkozásokat hívtak meg. Részvételi díj címén magánszemélyektől 125, a cégektől pedig 400 eurós belépődíjat szedtek.
A rendezvényen végül 1,6 millió euró gyűlt össze. A pénz ezután négy olyan céghez került, amelyet Nastase két bizalmasa ellenőrzött. Innen egy másik társasághoz folyt át, amely aztán pénzelte a kampányt. Nastase végül az államfőválasztáson alulmaradt Traian Basescuval szemben.
A Zambaccian utca
A volt kormányfőt tavaly márciusban a Zambaccian-ügyben három év felfüggesztett börtönre ítélték zsarolásért, de a csúszópénz elfogadásának vádja alól felmentették (a Zambaccian annak az utcának a neve, ahol Nastase egyik háza található). Szintén három év felfüggesztettet kapott a politikus felesége, Dana Nastase, Irina Jianut, az állami építkezési felügyelőség volt igazgatóját pedig három év letöltendő börtönnel sújtották.
A szerteágazó ügyben 2010-ben emelt vádat a korrupcióellenes ügyészség (DNA) a Nastase házaspár ellen. A nyomozás több szálon indult. A vádhatóság figyelmét egy 1998-as ingatlanügy keltette fel, amikor Nastase még szociáldemokrata politikusként egy 700 négyzetméteres telket vásárolhatott meg jóval áron alul, 11 ezer dollárért, azaz a valós piaci ár huszonötödéért.
A vád szerint Nastasét és feleségét 2002 és 2004 között több alkalommal összesen mintegy 630 ezer euró értékben vesztegették meg készpénzzel, értéktárgyakkal és különböző anyagi ellenszolgáltatásokkal. A pénz egy része Irina Jianutól, a Bákó megyei építési felügyelőség volt vezetőjétől származott. Ő tulajdonképpen így „vásárolta meg" funkcióját, azaz Nastase kormányfősége idején is megtarthatta a fontos posztot.
A házaspár nagy értékben kapott Kínából bútorokat, elektromos berendezéseket és dísztárgyakat. A megvesztegetés része lehetett Nastase családi házainak felújítása is, az ügyészek szerint ugyanis a volt kormányfő ezeket a munkálatokat soha nem fizette ki. Az egyik ingatlan a bukaresti Zambaccian utcában található.
A vádirat tartalmazta azt is, hogy amikor 2006-ban az ügyészség már vizsgálódott, Nastase a képviselőház elnökeként megfenyegette az ügy egyik érintettjét, Ioan Păunt, Románia akkori kínai konzulját, aki az egyik tanú volt a volt kormányfő elleni megvesztegetési gyanúsítások perében.
Tamara néni pénzt utalt
A „Tamara néni” néven elhíresült ügyben végül felmentették Nastasét, nem volt ugyanis bizonyítható a korrupció ténye. A vádirat szerint 2000 novemberében, amikor Nastase még csak parlamenti képviselő volt, arról értesítette őt Ioan Melinescu a Pénzmosást Megelőző Országos Hivatal egyik tagja, hogy a hivatal vizsgálódni kezdett ellene egy ügyben. Felesége bankszámlájára ugyanis 400 ezer dollárt utalt át egy Tamara Cernasov nevű magánszemély.
A vádirat szerint a pénzmosás elleni hivatal munkatársa azt ajánlotta fel Nastasénak, hogy eltünteti a dossziét. A politikus elfogadta az ajánlatot, és amikor miniszterelnök lett, Malinescut azonnal kinevezte a pénzmosás elleni hivatal elnökévé. A hivatalban ezután el is tűnt a 400 ezer dolláros utalásról szóló akta. Az ügyészség szerint Melinescu a dossziét az ügyben korábban is közvetítő szerepet vállaló Ristea Priboinak, a miniszterelnök tanácsosának adta át azzal, hogy juttassa el Năstaséhoz. A dossziét mégsem sikerült teljesen eltüntetni. 2007-ben az Evenimentul zilei napilap közölt belőle részleteket. Nastase felesége ezután nem tudta igazolni a bankszámláján megjelent pénz eredetét. Azt állították, hogy egy örökösödési ügyről van szó, ők festményeket és ékszereket kaptak Tamara nénitől, akinem más, mint a a kormányfő feleségének 91 éves nagynénje. Kiderült az is, hogy a „gazdag nagynéni" egy bukaresti tömbházban lakik igencsak szerény körülmények között.
Nastase hevesen védekezett vádak ellen. Azt mondta, Melinescut nem is ismerte személyesen és nem is ő nevezte ki, hanem a korábbi igazságügy-miniszter javasolta a tisztségbe, a kormány csak elfogadta ezt. Az ügyben vizsgálat indult Ristea Priboi ellen is, akit megvesztegetésben és kenőpénz elfogadásában való bűnrészességgel gyanúsítanak.
Ebben az ügyben végül 2011 decemberében első fokon, nem jogerősen felmentették Nastasét, miután az ügyészeknek nem sikerült bizonyítaniuk, hogy azért nevezte volna ki 2000-ben Ioan Melinescut a pénzmosás elleni hivatal élére, hogy az megakadályozhassa a felesége elleni vizsgálatot. MTI. Erdély.ma

Célhámosok
Bár nem törekszem politikai babérokra, az esetleges kivizsgálást megelőzendő, gyorsan beismerem, hogy plagizáltam. A cím lopott, Markó Béla Egy magyar-magyar egyetértés esélyeiről című 2004-es esszéjében találtam a következő állítást. „Nem tudom, a Kárpát-medencei magyar politika szereplői között vannak-e szélhámosok. Remélem, nincsenek. De “célhámosok” bizonyosan vannak!”
Ez jutott eszembe, amikor a napokban azt olvastam, hogy az erdélyi „jobboldali pártok” összefogásának egyetlen akadálya Szász Jenő személye. Állítólag minden erdélyi magyar szervezet/párt, így az MPP és az EMNP szeme előtt is ugyanaz a cél lebeg: a kisebbségi sors hátrányainak enyhítése, a közösség erősítése, jövőjének biztosítása. Látszatra a két párt az RMDSZ-től leginkább az eszközök tekintetében határolódik el, elutasítja azt a típusú szoros együttműködést a román köz- és politikai élet szereplőivel, amelyet az érdekérvényesítés leghatékonyabb fegyverének tart a szövetség. Ám ha egymástól személyi rivalizálás folytán fordulnak el, az a sanda gyanú ébred a külső szemlélőben, hogy az erdélyi magyar szervezeti osztódva szaporodás mögött sem a meghirdetett nemes célok és eszmék, hanem nagyon is prózai, személyes sértődöttségek álltak. Valahogy így képzelem el én a célhámosságot, s az a benyomásom, hogy egyesek ezt mesteri fokon művelik. Jól emlékszem még a kolozsvári Szabadság napilapban 2000 környékén leközölt egykori Reform Tömörüléses titkos jegyzőkönyvre, amelyben a jelenlegi versenypártok prominens figurái, még RMDSZ színekben, arról tárgyaltak, hogy miként és hogyan vehetik át belülről a szövetség vezetését. A Fidesz, az akkori Orbán-kormány ezt várta el tőlük, támogatta is, a kérdés csak az volt, hogy mit kezdjenek Tőkés Lászlóval, akinek személyéhez ragaszkodik Orbán, de „sem püspöknek, sem politikusnak” nem jó. Akkor is hivatalosan az autonómia, a magyar egyetem, meg hasonló közismert célok fogalmazódtak meg a Reform Tömörülés háza táján is, ám a nyilvánosságra hozott dokumentumból feketén-fehéren látszott, mennyire másodlagos mindez.
Nem kevésbé tisztán emlékszem arra is, amikor a Láncos templomi nemzeti tanácsos zászlóbontás után egy ideig békés egyetértésben éltek a mindenféle tanácsok, mindaddig, míg ki nem derült, hogy Szász nem kíván Tőkés másodhegedűse lenni. A riválisok célja akkor is azonos volt, olyannyira, hogy ugyanazok a személyek bábáskodtak az MPP létrejötténél, ugyanazok vádolták az alternatíva kiiktatási kísérletével az RMDSZ-t, akik most EMNP színeiben kiáltják ki bűnbaknak a volt polgármestert. Szász Jenő akkor sem volt épp egy szűzleány, de 2008-ban, amikor Tőkés László és Orbán Viktor személyesen tolták kampánya szekerét, amikor a mai néppárti vezetők és a választásokon induló jelöltjeik jó része még MPP színekben szolgálta a szent célt, nos, akkor már nemcsak Szász személyisége, hanem viselt dolgai is végképp közismertek voltak. Valahogy, valamiért mégsem zavart ez senkit a határ egyik oldalán sem.
Az egykoron még magát polgárinak, ma már néppártinak nevező csapat évek óta azt hangoztatja, értékelvű politizálást folytat az RMDSZ pragmatikus, hatalomorientált politikájával szemben. Végül is, nézőpont kérdése. Ha az az érték és az a cél, hogy Tündérkertben minden Tőkés László akarata szerint történjek, akkor bizony nagyon következetes ez a csapat, és bizony nagy akadály a kis székelyudvarhelyi, akinek esze ágában sincs leszállni arról a képzeletbeli trónról, amire épp mostani vádlói ültették.
Azon tűnődöm, ha akkor, az első Orbán-kormány idején, összejön a tervezett puccs az RMDSZ-ben, vagy ha a 2008-as választási zakó után sikerül Szász elnöki helyére a Tőkés unokaöcsöt ültetni, ahogyan tervezték, akkor is létezne-e ma MPP, illetve EMNP. Aligha. Akkor most Tőkés László még mindig vagy az RMDSZ tiszteletbeli elnöke lenne, vagy ha az öcsi-projekt valósul meg, akkor még ma is minden erdélyi igaz magyar polgári, nem pedig néppárti lenne.
Célhámosság ez a javából, nevezzék bár értékelvű politizálásnak, nemzetegyesítésnek, akárminek.
Gál Mária. Új Magyar Szó (Bukarest)

Bumeránghatás
A Ceauşescu-korszak oktatáspolitikája szorosan beleilleszkedett a nemzetiségek nélküli, egységes román nemzetállam megteremtésének programjába.
A román történelmet finoman szólva túlhősiesítették, a történelmi szempontból komolyan vehetetlen dákóromán kontinuitás hipotézisét államideológia szintjére emelték, a magyar oktatásprogramból pedig gondosan kiszemelgették a nemzeti szellemű verseket és műveket. Reményik Sándornak és Dsida Jenőnek legfontosabb versei legjobb esetben családi vagy baráti körben terjedtek, a hivatalos tananyagnak nem képezhették részét. Más szerzőket pedig egyszerűen kitörölni igyekeztek a közemlékezetből, nem sikertelenül. Így nem csoda, hogy sokan Szabó Dezsőről, Wass Albertről, Tormay Cecile-ről vagy Nyíró Józsefről csak a rendszerváltás után hallottak először.
Mindeközben Magyarországon a nemzeti öntudat tervszerű roncsolásán, a történelmi folytonosságtudat megszüntetésén munkálkodott a kommunista hatalom. A rendszerváltás után a magukat liberálisnak mondó erők karöltve a szociáldemokratává vedlett kommunistákkal a libertariánus kozmopolitizmus égisze alatt folytatták azt a rombolást, amit korábban a proletár-internacionalizmus jegyében műveltek. Az említett szerzők reneszánsza itt sem a hivatalos oktatásnak volt köszönhető. A FIDESZ-kormány, miközben érthetetlen módon továbbra is pénzeli az országra, a nemzetre és a kormányra rágalmak özönét zúdító balliberális sajtóorgánumokat, baloldali műhelyeket és könyvkiadókat, tett néhány lépést a jó irányba is.
Ezek közé tartozott Nyirő József újratemetése, illetve újratemetésének kísérlete. A székely írófejedelem hazatérését jobb lett volna nem kampányidőszakban megszervezni, s ha már kampányidőszakban került megrendezésre, szerencsés lett volna egyfajta „párt-ökuméne” jegyében cselekedni. Nem így történt, s ez a szervezők felelőssége. Sokkal súlyosabb felelősség terheli azonban azokat az erdélyi politikusokat, akik beálltak a fasisztázók kórusába. Politikai érdekből, minden bizonnyal tényismeretek nélkül. A román kormány illegitim fellépéséről és a hamvak „kézre kerítésének” törvénytelen, jogállami normákat lábbal tipró igyekezetéről inkább nem szólok, a román kormány csak önmagát adta.
Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy mind a román, mind az ál-magyar Nyirő-ellenes mocskolódás ürügye, hogy a jeles író nem mondott le parlamenti mandátumáról Szálasi Ferenc hatalomátvétele után. Egy egyetlen sort, egy egyetlen konkrétumot, egyetlen idézetet nem sikerült a népszavás-népszabadságos-indexes fröcsögőknek felmutatni, amivel alátámasztották volna a fasizmus vádját. Hasonlít ez a hajsza ahhoz, mint amikor hónapokon keresztül annyit tudtak felhozni a Jobbik állítólagos cigányellenségének igazolására, hogy honlapot indítanak a cigánybűnözésről. A balliberális média már ilyen, nemcsak nálunk, a Kárpát-medencében. Kötetet kellene kiadni a Magyarországot az Alaptörvény és a médiatörvény kapcsán ért mocsok-cunami egyes darabjaiból, melyeknek megfogalmazói jellemzően el sem olvasták a szóban forgó jogszabályokat. Mint ahogy a fasisztázók sem olvasták Nyirő József munkáit. Mert ha kézbe vették volna a Kopjafákat, az Isten igájábant, a Sibói bölényt, a kommunista időszakban indexre tett Néma küzdelmet, tudnák, hogy írójuk mély érzésű humanista volt, akitől alkatilag távol állt bármiféle embertelen szélsőség.
Annyi haszna volt a mesterségesen keltett hisztériának, hogy a nemzetben gondolkodó polgárok figyelmét ráirányították Nyirő József életművére, a könyvesboltok visszajelzései szerint megnégyszereződött-megötszöröződött a Nyirő-művek iránti kereslet, így pont a fordítottját érték el annak, amit akartak. A bumeránghatásnak köszönhetően pedig az egyetemes magyar kultúra, a Kárpát-medencei magyar köztudat és öntudat gazdagodott.
Borbély Zsolt Attila. Nyugati Jelen (Arad)

2012. június 22.
Magyar veszteség a szórványban
Versenytársak, nem pedig ellenfelek az erdélyi magyar pártok
A június 10-i helyhatósági választások után bő egy héttel egyre árnyaltabb a kép a három magyar párt által elért eredményekről és kudarcokról. Szász Alpár Zoltán politológussal, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusával készült interjúban a választási eredményeket értelmezzük. – A helyhatósági választások eredményeihez a három erdélyi magyar párt vezetői sajátos módon viszonyultak: az RMDSZ hurráoptimizmussal élte meg „mindent elsöprő” győzelmét, a Magyar Polgári Párt elnöke a felelősséget a Néppárt nyakába varrta, amiért nem jött létre jobboldali koalíció, az EMNP elnöke pedig óvatos optimizmussal értékelte az eredményeket... – A végleges eredmények ismeretében megállapítható, hogy az RMDSZ átlagban húszezer szavazattal szerzett többet, mint a négy évvel korábbi önkormányzati választásokon. Ez a kis növekedés azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozza az országos szinten regisztrált magasabb részvételi arányt, így korábbi százalékarányos eredményét csak a megyei képviselő-testületekre leadott voksok vonatkozásában sikerült túlszárnyalnia. A helyi képviselő-testületek szintjén csaknem egy százalékkal kevesebb szavazatot szerzett. Az RMDSZ voltaképpen csak annak örülhet, hogy székelyföldi támogatói jutalmazták az utóbbi években végbement infrastrukturális fejlesztéseket, illetve a fiatalítást. Az MPP-elnök kijelentését talán azzal kellene árnyalni, hogy az összesített jobboldali eredmény százalékarányait tekintve ugyan romlott a négy évvel korábbiakhoz képest, de abszolút számokban – az RMDSZ-éhez hasonlóan – jobb, sőt helyi szinten lényegesen jobb a párt 2008-as eredményénél. Az EMNP elnöke az első eredmények láttán értelemszerűen nem ünnepelt, de nem is tűnt különösebben kedveszegettnek. Érezhetően óvatosan és visszafogottan nyilatkozott.
– Hogyan értékelné Erdély különböző régióira levetítve a választás eredményeit: hol mutatható ki magyar gyarapodás, és hol érhető tetten veszteség?
– Az effajta értékelésnek kellőképpen árnyaltnak kell lennie, hiszen nem elég azt kimutatni, hogy valamely pártnak hol sikerült több mandátumot szereznie a helyi/megyei végrehajtó-hatalomban, valamint a helyi/megyei döntéshozó-testületekben, illetve a korábbi állapotokhoz képest hol vesztek el helyek. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy nem fontos a mandátumszerző képesség. Igenis lényegesnek tartom, csakhogy nem szabad eltekinteni attól, hogy a választási rendszer hatásaihoz mérten mégiscsak a mozgósítás az elsődleges. Amennyiben alapos elemzésre törekszünk, meg kell vizsgálnunk mindhárom magyar párt mobilizációs és mandátumszerző képességét. – Nyilván már ilyen elemzések is napvilágot láttak, de bő egy hét után melyek a politológus első benyomásai? – Első ránézésre megállapítható: Székelyföldön a kiélezett verseny az RMDSZ előretörését és ezzel együtt az összmagyar képviselet erősödését is előidézte a helyi/megyei döntéshozó- és végrehajtószervekben, bár ez utóbbihoz – igaz jóval kisebb mértékben – versenytársai is hozzájárultak. A szórványban és az etnikai ütközőzónában komoly veszteségeket szenvedett a magyar képviselet. Szatmár megyében például mind a megyei önkormányzati testület elnöki széke, mind a megyeszékhelyi polgármesteri mandátum elveszett. Ez Maros megye esetében is így történt, azzal a különbséggel, hogy a megyeszékhely magyarságának immár harmadik alkalommal nem sikerül visszaszereznie a polgármesteri tisztséget. Kérdés, persze, hogy erre mekkora reális esély van és milyen körülmények között. Összességében tehát olyan jelentős pozíciókat veszített(ek) az erdélyi magyarságot képviselő párt(ok), amelyeket az újonnan megszerzett tucatnyi – ám kisebb jelentőségű – mandátum nem tud ellensúlyozni.
– Sok jobboldali ember számára érthetetlen, hogy miért veszített az autonómiaformák kiharcolását zászlójára tűző EMNP és MPP az útaszfaltozással kampányoló RMDSZ-szel szemben... – Pedig szerintem érthető, és a választói magatartás fogalomtárának segítségével viszonylag könnyen magyarázható. A legtöbb szavazópolgár számára egyértelmű és kézzelfogható dolog az infrastruktúrafejlesztés (pl. az útjavítás) vagy a bérek és a nyugdíjak emelése, esetleg csökkentése. Ezekkel az egyszerű politikai tényekkel kampányolt az RMDSZ. Például olyan öntapadós matricákat ragasztott a kukákra, amelyek azt hirdették: ő védte meg a kisnyugdíjasok jövedelmét. Ehhez képest az autonómia és annak formái bonyolult fogalmak, nehéz politikai kérdések, amelyeket inkább csak a politikában jártas, képzettebb választó ért meg; bár számára is pusztán távlati célokat jelentenek.
– Ezek szerint a romániai magyar választók többsége elégedett az RMDSZ tevékenységével... – Az erdélyi magyar szavazók többsége nem – illetve ezúttal sem – kereste az alternatívát a Szövetség versenytársaiban, hiszen nem érezte úgy, hogy kormányzati tevékenysége miatt büntetnie kellene a román pártok majdnem örökös koalíciós partnerét. Mi több, a MOGYE-ügy is – más magyar jogsérelmekhez hasonlóan – szimpátiahullámot eredményezett, és növelte az RMDSZ népszerűségét, hiszen a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvostudományi és gyógyszerészeti oktatás önálló intézményesedését a Szövetség próbálta kieszközölni.
– Az RMDSZ „fénykorában” – amikor a két jelenlegi tábor még egy platformon működött –, a mai ellenzéki pártok magvát jelentő Reform Tömörülés és annak holdudvara az RMDSZ belső arányai szerint hozzávetőlegesen 40 százalékot jelentett. Azóta két párt is lett, de ezt az arányt a választásokon nem sikerült megközelíteniük. Vajon mi ennek az oka? – Hatalmas különbség van a párton belüli frakció és a szakadár párt között. Ugyanis a frakciót vagy szárnyat támogatók az anyapárt kötelékében teszik ezt, de korántsem biztos, hogy tömegükben átpártolnak a szakadár (ellen)elithez, s megmaradnak továbbra is annak támogatói, amennyiben megalakul az új párt. Az erdélyi magyar politikát közel másfél évtizedig a (kvázi)monolitikus egység (a sokszínűségben) jellemezte, s az ezt alátámasztó retorika. Az RMDSZ egykori belső – azóta külsővé vált – ellenzéke jelenleg is részben e retorika dominanciája miatt szorul háttérbe. De nem szabad megfeledkezni az RMDSZ két évtizedes sikeres konszolidációjáról, szervezetépítéséről és ön)kormányzati, közpolitikai eredményeiről sem. Ezeken a területeken mindkét versenytársnak komoly hátrányt kell ledolgoznia.
– Sok emberben fevetődik a kérdés: az RMDSZ ma is olyan erős, mint régen, vagy az ellenfelei gyengék? Az elmúlt két választás eredményeinek az ismeretében kialakulhat-e olyan „rendszerváltó” párt a romániai magyarság soraiban, amely maga mögé szoríthatná a Szövetséget? – E tekintetben fontos meghatározni az összehasonlítási alapot, tehát azt, hogy mihez mérjük hozzá az RMDSZ erejét. Önmagához, a román pártokhoz vagy kihívóihoz? Önmagához mérten – a kezdeti időszak, a 90-es évek elején történt kivándorlási hullámmal magyarázható veszteségeitől eltekintve – a Szövetség választási ciklusonként 2008-ig körülbelül százezer szavazót veszített el. De hová tűntek azok, akik továbbra is Erdélyben élnek? Otthon maradtak vagy esetleg más pártokra szavaztak? Rávenni őket, hogy újból éljenek állampolgári jogukkal és voksoljanak, nagyon nehéz. A két kihívó megkísérelte, azonban ez igen kis mértékben sikerült nekik. A román jelöltekre (vagy pártokra) szavazókat azonban részben vissza lehetne hódítani. Ebben a tekintetben tehát az RMDSZ veszített erejéből, de ezt a gyengülést sok esetben ellensúlyozta a magyar kisebbségen belüli magasabb részvételi arány. Az RMDSZ egy ideig lépést tudott tartani a román pártokkal, de újabban ez a tartalék is kimerülni látszik. Végül a harmadik összehasonlítási alap tekintetében azt kell megjegyezni, hogy azok a szereplők, amelyek 2007-et megelőzően a Szövetség kihívói voltak, etnikai értelemben is törpepártnak minősülnek, az újabbak viszont etnikai értelemben már nem, hiszen a román választási pártrendszer törpepártjainak a szintjén találhatók. (Eredményeik nagyjából azonosak a szebb időket megélt román Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártéival.) Noha a magyar kisebbség szavazataiért vetélkedő versenytársaival szemben most is hegemón szerepet tölt be, pozícióját, népszerűségét tekintve az RMDSZ némileg erodálódott. Hangsúlyozom: az EMNP-t és az MPP-t inkább a Szövetség versenytársainak, mintsem ellenfeleinek tekintem. Versenytársaknak, akikkel együtt kell működni, nem pedig ellenfeleknek, akiket mindenáron le kell győzni. Ez a logika fordítva is érvényes: nem föltétlenül szükséges az RMDSZ-t legyőzni és leváltani képes „rendszerváltó” magyar párt megjelenése. Arról nem is beszélve, hogy ezt a forgatókönyvet valószerűtlennek tartom.
– A választásokat mindig az új kezdet követi. A három pártnak együtt kellene működnie, hiszen mindhármuk elemi érdekei ezt követelik. Várható-e egy erdélyi magyar kerekasztal vagy más hasonló együttműködési forma?
– Az erdélyi magyar pártok alapvető célkitűzései értelemszerűen azonosak, de vannak eltérő elképzeléseik is. Jogos elvárás tehát, hogy együttműködjenek. Nem igen látok okot arra, hogy ez másként történjen, hacsak valamelyik párt nem tud előrukkolni olyan programponttal, ami könnyen megvalósítható, ennek révén pedig eredménnyé váltható. Ez a politikai verseny logikája. Az eltérő programpontok tekintetében viszont a versengés és a kerekasztal körül történő egyeztetés egyaránt elképzelhető. E feltevések tükrében inkább úgy fogalmaznék: az együttműködés elsődlegesen az erdélyi magyar választópolgárok elemi érdeke, amelytől a pártérdekek olykor eltérhetnek. Ennek ellenére azt hangsúlyoznám, hogy bízom a három párt elitjének bölcsességében, politikai tisztánlátásában, aminek segítségével felül lehet kerekedni az önös pártérdekeken, és el lehet kezdeni vagy folytatni a gyümölcsöző önkormányzati munkát. Ha ez így történik, illetve sikerre is vezet, nem kizárt, hogy az életbe lépő választási rendszertől függetlenül az őszi parlamenti megmérettetést inkább a magyar pártok együttműködése és nem egymásnak feszülése fogja jellemezni.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2012. június 23.
Frigyre lépni a szülőfölddel – Megtörni a székely kevélységgel keveredő magyar erőt...
Húshagyókedd éjszakáján vittek el minket is. Dr. Horváth Miklós orvos, későbbi marosvásárhelyi orvosprofesszor volt az államosítási bizottság elnöke. Tudta ő is, akárcsak Nagy Viktor főispán, hogy állapotos vagyok, hiszen nem első látogatásuk volt nálunk – mondta magnószalagra több mint egy évtizeddel ezelőtt Gál Máriának Temesváryné Gerlóczy Marietta, Gerlóczy Gábor tábornok leánya. „A szeszgyárat már előzőleg elvették. De ezeknek az embereknek semmi sem számított... Már elkezdődtek a szülési fájdalmaim, amikor megérkeztek. A későbbi professzor azzal kezdte az ügyködését egy vajúdó asszony mellett, hogy kitépte a fülbevalót a fülemből, majd lelkiismeret-furdalás nélkül felcsomagolt a teherautóra. Nagyon hideg volt azon a hajnalon, magamra akartam venni a kisbundámat, de ő nem engedte. Szabadulásom után, a Miskolczy Dezsőné temetésén felismertem a bundámat dr. Horváth feleségén. Azonnal odamentem és felszólítottam, hogy adja ide, különben szóvá teszem a ravatalozóban. Kijött és ellenvetés nélkül ideadta. Ott rögtön átadtam a temető gondnokának.
Az átélt izgalmak és a zötyögő teherautón való utazás következtében leállt a szülés.
Gyermekem meghalt, én vérmérgezést kaptam. Öt nap múlva kapartak ki.” Régi barátom, egykori sepsiszentgyörgyi színházi rendező, S.K.A. azért utazott Budapestről Háromszékre, hogy engem rávegyen arra, hogy dokumentum filmet kellene készíteni a legkisebb székelyföldi megyéből 1949-ben kiemelt és kényszerlakhelyre, kényszermunkára hurcolt nagyszámú földbirtokos másfél évtizedes dél-romániai (dobrudzsai) száműzetéséről. A témát, s a még élő személyek egy részét ismerem, érvelt S.K.A., s magyarországi áttelepedése előtt az „átkosban” több ízben is beszélgettünk a Háromszékről elhurcolt vagy sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyen fogott földbirtokosok tragédiájáról. És az elhárító gesztust mintegy megelőzve a téma fontosságának nyomatékául az asztalomra helyezte Gál Mária D.O. (KÉNYSZERLAKHELY) című könyvét, amely valamiképp a kiadás évében (Minerva Könyvek, Kolozsvár, 1996) elkerülte a figyelmemet.
Napok múltán, egyik álmatlan éjszakán, nem is gondolva a Kommunizmus Áldozatainak közelgő Emléknapjára, beleolvastam a Kényszerlakhelybe. Előbb az ismerősök visszaemlékezéseibe lapoztam bele. Annak idején egyetlen tanévben Dózsa szülőfalujában, Dálnokban is tanítottam, ezt megelőzően apám elbeszéléséből is hallottam a dálnoki „mintagazdákról”, Beczássy Istvánról, a háromszéki „lencsekirályról”, a Hadnagy-testvérekről, tudtam, hol voltak a földjeik, a Beczássy-tag, az Albis-völgyében a Hadnagy-tag, amely éppen szemben volt a mi albis-völgyi földjeinkkel.
Dálnokban megismertem azt a társadalmi- gazdasági környezetet is, amelyet a „kiemelt” földbirtokosok maguk körül és a maguk számára teremtettek, a Beczássy- és a Hadnagy-kúriákat, a „sztálinvásár” korszakában elpusztított dendrológiai parkot, s dálnoki tanárkodásom évében érzékelhettem azt az osztályharcos agresszivitást is, amelyet a magukat Dózsa örököseinek tartó elvtársak gyakoroltak.
Az ismerős dálnokiak visszaemlékezésének olvasása után tágítottam a kört, s Garlóczy Marietta sorsának alakulásánál egyrészt azért ragadtam le, mert vallomása életesen élményszerű, no meg azért is, mert a háromszéki földbirtokos-sorsba beágyazódik a Kárpát-medence magyarságára a háborút követő esztendőkben rázúdult szenvedésözön. Marietta Horthy Miklós közvetlen környezetéhez tartozó édesapját 1944. október 16-án a nyilasok tartóztatták le. December elején megszökött a Margit körúti börtönből, két napra rá a szovjetek törtek rá a családra, apját ismeretlen helyre hurcolták, őket internáló táborba szállították, ahol 1946 március 7-ig tartották fogva.
Marietta szabadulása után Temesváry János uzoni földbirtokoshoz ment feleségül, és hazaköltöznek Háromszékre. Még azt sem mondhatjuk, hogy szerencsétlenségükre, mert ha Magyarországon maradnak, ott is elkapja őket az osztályharcot meghirdetők és gyakorlók hevülete, s több mint bizonyos, hogy a Hortobágyon, vagy valami ehhez hasonló helyen kötnek ki, Hortobágyon, ahol még ma is élénken vöröslik a Kun Béla utca.
Mariettát 1949. szeptember 22-én férjével együtt dobrudzsai kényszermunkára hurcolják. Nem voltak tekintettel magyar állampolgár voltára sem. Sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyükön egy hivatalosan kiutalt fáskamrában laktak, a várostól nyolc kilométerre levő legelő takarításán dolgoztak. Egyedüli nő volt tizenegy férfi társaságában. A férfiak dolgoztak kőbányában, útépítésénél is, az asszonyok, ki hol tudott.
„Egyszer, amikor a szekun ablakpucolás után Beczássy Jucit és engem felküldtek a padlásra, hogy ott csináljunk rendet, találtunk ott egy iratcsomót. Feljelentések voltak, amelyek alapján a sepsiszentgyörgyi internáló táborba vittek nagyon sok embert, apósomat is. Ellene a falubeli kocsmáros tette a legsúlyosabb kijelentéseket. (…) A feljelentések nem számítottak. Pusztán a formaságok betartása végett íratták őket. Általában az abszentistákat zárták ide, azokat, akik az oroszok bejövetelekor elmenekültek, de később visszatértek. Apósomék akkor sem hagyták el Uzont, mégis internálták. Ellene azt hozták fel, hogy fia, vagyis a férjem aki akkor Budapesten tartózkodott, a németekkel ment el. Természetesen nem volt igaz, de ez nem számított. Apósom bele is halt 1947-ben a táborban szerzett tüdőbajba.”
Akkor sem volt semmi magyarázat, amikor Sepsiszentgyörgyről Dobrudzsába hurcolták őket. Természetesen senki sem tudta, hová viszik. A Duna-Fekete-tengeri csatornára gondoltak, voltak, akik Szibériát emlegették. Marietta szerint elhurcolásukat „...valószínű azért tették, mert meg akarták törni bennünk a székely keménységgel keveredő magyar erőt, azt a jellemességet, amellyel Háromszék ellenállt. A legnagyobb bűnnek azt tartottam, hogy mindezt sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt. (...)”
Mikor Marietta édesapja Budapesten megtudta, hogy magyar állampolgárságú lányát Romániában deportálták, megpróbálta felvenni a kapcsolatot a magyar követséggel. „De hát akkor Magyarországon is kommunizmus volt, sehol sem szenteltek figyelmet a kérdésnek. Máskülönben én úgy sem hagytam volna soha el a férjemet.”
A Temesváry-család 1960-ban kapta meg a hazatelepedési engedélyt Magyarországra – Marietta nevére állították ki -, férje két napra rá, barátai körében Kolozsvár főterén összeesett és meghalt. Dobrudzsában szerzett szívizomgyulladása volt. A kényszermunka a halálba vitte. A temetés miatt két napot késtek, de közben a hatóságok az engedélyt a családi tragédia ürügyén sem hosszabbították meg, s emiatt engedéllyel a kezében sem tudott Magyarországra visszatelepedni.
„Ugyanilyen tragikus hirtelenséggel hunyt el Teleki Mihály is. Ő Magyarországra kérte a kitelepedését, de a Kádár-rezsim nem adta meg, azt válaszolták, hogy Magyarországnak nincs szüksége Telekiekre. Németországi kérésére igennel válaszoltak, nyolc és félév után, 1969-ben. A család, Telekiné Bethlen Mária és két fia már fenn voltak a vonaton. Keresték Mihályt. A vonat indulásakor látták meg az ablakon keresztül, hogy óriási tömeg gyűlt össze a pályaudvar egyik részén. Teleki Mihály ott halt meg, 51 évesen. Ezt a stresszt már nem bírta ki. Máriáék az első állomásról visszamentek, és a temetést követően hagyták el véglegesen Romániát.
A marosvásárhelyi vártemplom lelkésze búcsúztatójában azt mondta: „Két embert nem engedett el Erdély földje, visszatartotta őket, Teleki Mihályt és Temesváry Jánost”.
A Telekiekre vonatkozó akkori szentencia a mai Magyarországon is érvényben van.
A dobrudzsai viszonyokról még annyit, hogy táplálkozásuk leírhatatlanul szörnyű volt, köleskása döglött svábbogárral, korpacibere. Ünnep volt, ha puliszkát ehettek.
Patkányokkal, rovarokkal, piócákkal küszködtek. Egyik társukat a patkány, a másikat a disznó harapta meg. A Duna vizét itták, abban mosakodtak, mostak, ebbe hugyoztak az állatok. Néhány napig lavórjuk is volt, de Mikes Éva grófnő nem ismerte ennek a használatát, beleállt és a lavór feneke lekerekedett.
Télen szörnyen szenvedtek az orosz puszták felől érkező széltől, a Kriváctól, egyetlen istálló-szerű barakkba zsúfolt nyolcvan ember vödörben tartotta az ivóvizet, egy másikat kübliként használtak. Éjjel nem tudtak a hófúvástól kimenni, tüzelőfa nem volt, kukoricacsutkával, napraforgó kóréval tüzeltek. A dálnoki Bene Zoltán mondta a riporternek: Emlékszem, egy kövér makedón cigányné volt a szakácsnőnk. Hát egyik este látom, hogy mossa a lábát abban az üstben és abban a vízben, amiben és amiből reggel nekünk majd a teát főzi. Egy hétre rá kimosta benne a ruháit. (…) A Duna vizét ittuk, iszapos volt, halízű...
Szóval Dálnok, Dózsa szülőfaluja. A '70-es években, amikor átmenetileg Romániában lazult a politikai szorítás – amíg a Kárpátok Géniusza a saját hatalmát konszolidálta – Dózsának két emlékművet is sikerült összehozni. Az egyik, bevallom, a hatalmat froclizó szélhámia magasiskolájában is példaértékű lehetne. Dózsa, a parasztkirály neve jó, politikai húzó név volt, amelyet az osztályharc ürügyén érvényesíteni lehetett. Háromszék kultúrmindeneseként felterjesztettem és jóváhagyattam egy emléktáblát. Bukarestben, a szakminisztériumban természetesen nem kérdezték meg, hogy mire helyezzük el, mert, bizonyára, úgy vélték, hogy Dózsa muskátlis ablakos háza épségben áll. Mivel az emléktáblát a levegőre nem lehet ráhelyezni, állítottunk mögéje egy hatalmas kőoszlopot. Hogy a csordába járó marhák ne dörzsöljék hozza a marjukat, építettünk egy kőoszlopos, ráfvasból kalapált lándzsából, pallosból, kiegyenesített kaszákból megalkotott kerítést. És hogy a ganédombra néző háttért esztétikailag feljavítsuk, göcsörtös gyertyánfából egy bojt erdőt ültettünk.
Az emléktáblából így lett emlékmű.
Aztán amire a tulajdonképpen Dózsa-szobor – Szobotka András munkája – elkészült, arra már engem is eltanácsoltak a szobrok mellől.
Benkő Samu írja a Gál Mária könyvének előszavában, hogy A vidéki földbirtokosság felszámolása és az azt követő kollektivizálás olyan méretű társadalmi szerkezetváltást eredményezett, amelyre az 1514-es Dózsa vezette parasztlázadás leverése óta nem került sor. A humánum azonban a XX. században nagyobb vereséget szenvedett, mint amilyenről hírt hagytak ránk a XVI. századi források. A D.O.-val megbélyegzett földbirtokosok jogilag rosszabbul jártak, mint az 1514-ben felkelt parasztok, mert ez utóbbiakat csak a szabad költözés jogától fosztotta meg a Werbőczy István Hármaskönyvében rögzített törvény, de a román jogszabály magát a mozgást, a szabad helyváltoztatást korlátozta, amikor előírta, hogy az intézkedés hatálya alá esők csak különleges esetekben hagyhatják el – rövid időre is – a kényszerhelyül kijelölt várost.”
(A D.O. A román Domicuilu Obligatoriu – kötelező lakhely, kényszerlakhely rövidítése. Ezt a betűkombinációt lila pecséttel ütötték be a személyazonossági igazolványokba.)
Csupán Dálnokból, amely egy néhány száz fős falu hat családból húsz embert hurcoltak el, Beczássy Imrét, feleségét, leányát és fiát, Beczássy Istvánt, feleségét, két leányát, Beczássy Arankát, Margitot és Ilonát, Bene Józsefet, feleségét és fiát, Hadnagy Gyulát és a feleségét, Hadnagy Istvánt, feleségét, leányát, fiát.
A számkivetettek halottaikat Dobrudzsa földjébe hantolták el – hosszú ideig semmiféle orvosi ellátás és gyógyszer nem volt -, és nemcsak a deportáltak pusztultak, vesztek, ment tönkre egészségük, hanem az itthon elrabolt vagyon is ebek harmincadjára jutott, a szó fizikai értelmében is tönkrement, s a mozdítható dolgokat pedig széthordták. Volt község, ahol a „sztálinvásár” önkiszolgáló vevői és hozzátartozóik évek múltán is a bútorszövetből, bársonyfüggönyből összefércelt szoknyában, köntösben feszítettek, s legendák, valós történetek keringtek arról, hogy a „kiemelt” földbirtokosok arany és ezüst holmija hova tűnt el.
A D.O. hatálya alá eső földbirtokosok és családtagjaik, akik élve megúszták, 14 év múltán 1963. augusztus 23-án hagyhatták el kényszerlakhelyüket. Háromszékről mintegy 80 személyt hurcoltak el, ezek közül 1995-ben már a fele sem élt. Országszerte 3500 családot telepítettek ki, s ez mindenek előtt a magyar arisztokráciát és a földbirtokos réteget érintette. 1949-ben, az 1946-os földosztás után meghagyott 50 hektáros birtok felszámolására került sor. Egy évre rá ezt követték a kulákosítások. 1949-ben országszerte mintegy 80 ezer földműves, gazdaember ellen foganatosítottak kényszerintézkedéseket. Háromszék különleges helyzetét illusztrálja, hogy az itteni földbirtokosok zömével különleges kegyetlenséggel jártak el, két provokációs kollektív elleni „lázadást” is mímelve tömegesen deportálták őket Dobrudzsa kietlen és kíméletlen idegenségébe.
És a folytatás?
Hogy mennyire kísérte végig életemet a D.O.? – ismétli meg a kérdést Apor Márta, Apor László kisebbik leánya. Bizonyára furcsának hangzik, de csak a kényszerlakhely évei alatt éreztem magamat szabadnak. Utána a zaklatás, megkülönböztetés időszaka következett. Az iskolával kezdődött mindez. Nagyon nehezen tudtam elvégezni, állandóan eltanácsoltak a Brassaiból. Minden negyedévben félrehívtak, megkérdezték, hogy miért nem tanulok magánúton? (…) Állami munkahelyet nem kaphattam. 1956-tól Kolozsvár zárt városnak számított, kolozsvári személyazonosságit tehát nem kaphattam, anélkül pedig, még ha származásomtól el is tekintettek volna, szó sem lehetett állami alkalmazásról.
Cselédként helyezkedtem el. (…)
Háromszéken még él néhány személy, Apor Csaba, Beczássy István, mások, úgy jóval 80 év fölött. Élnek olyan nyugdíjas korban lévők is, akik apró gyermekként kerültek szüleikkel Dobrudzsába, vagy akik éppenséggel ott születtek.
És húzzák még az élő emlékezet szálát valamennyi ideig.
Mi annyi nép és annyi ember gondját-baját, annyi üldözött, a nácizmus, a kommunizmus rémuralmának áldozatául esett népcsoport, társadalmi réteg szenvedéstörténetét ismerjük, csak a magunké, a mieinké felejtődött és olvadt bele az amnéziás semmibe. Ha Seprődi Kiss Attila dobrudzsai tényfeltáró dokumentum film-elképzelése nem valósulhat meg, akkor majd, illő akasztófahumorral azt tanácsolom neki, hogy válasszon ázsiai vagy afrikai témát, valami jó Che Guevara-kultuszba építhető történetet, s menten a megtekintésre ajánlott művek élére tornássza magát.
Még díjat is nyerhet.
2007. március 23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

Csata után, háború előtt
Milyen következményei lesznek az önkormányzati választások eredményeinek az erdélyi magyar politikai életre? Valóban oly elsöprő-e az RMDSZ győzelme, mint azt a szövetség vezetői hangsúlyozzák?
Mi lehet a mentőöv a szakadék szélére sodródott MPP számára? Elégedett lehet-e az Erdélyi Magyar Néppárt? Külön-külön méretkeznek meg a parlamenti voksoláson is, vagy addig létrejöhet valamiféle együttműködés a magyar szervezetek között? Hogyan befolyásolhatja a magyarság parlamenti képviseletét a választási rendszer? Elemzésünkben ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ, olyan szempontokat is szem előtt tartva, melyeket a győzelmi mámorban úszók hajlamosak figyelmen kívül hagyni.
A vesztesek
Ha a magyarok körében létezik egyértelmű vesztese az önkormányzati választásoknak, akkor az kétségkívül a Magyar Polgári Párt. A Szász Jenő vezette alakulat feleannyi szavazatot sem kapott, mint négy évvel korábban, és ami a legsúlyosabb vétke: a választás szabadságának eszméjét járatta le, csalódást okozva azoknak is, akik négy éve az egypártrendszerből kiábrándulva, reménykedve voksoltak az MPP jelöltjeire. A változásba vetett hitet játszották el tehát – nem csoda, ha a harmadik magyar alakulat, az EMNP már nem tudott annyira megkapaszkodni, mint 2008-ban a polgári párt. Kudarcuknak kétségkívül vannak rajtuk kívülálló okai is – az RMDSZ-es megyevezetések megvonták a forrásokat az MPP-s irányítású településektől (jeleskedett ebben Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke is, nemcsak a polgármestert, hanem a teljes lakosságot büntetve); az EMNP-vel való versengés, illetve felemás kapcsolat is visszahúzó erő lehetett –, a leglényegesebbek azonban csakis rajtuk múltak. Ide sorolható, hogy az MPP színeiben mandátumot nyert önkormányzati képviselők, alpolgármesterek, polgármesterek a legtöbb helyen munkájukban nem remekeltek, az ellenzéki szerepet is jobbára úgy értelmezték, hogy mindennel szembe kell szállni, amit az RMDSZ javasol. Ezzel maguk biztosították a muníciót a szövetség részéről érkező olyan jellegű támadásokhoz, miszerint ők a gáncsoskodók, a fejlődést akadályozók stb. Ellenőrző szerepkört egyáltalán nem érvényesítettek, négy év alatt alig lehetett olyan vitát hallani, amelyben az ellenzék számon kérte és bizonyította volna például a közpénzek felelőtlen elköltését. Vereségük másik belső oka maga a pártelnök, Szász Jenő személye. Egyfelől azért, mert diktatórikus módon irányította az alakulatot, elmarva mindazokat, akik nem egy véleményen voltak vele, másrészt pedig azért, mert a másik két magyar pártból senki sem tekinti tárgyalópartnernek, le sem ülnek vele egy asztalhoz, ami kétségkívül elszigetelődéshez vezet. Jelenleg az MPP-nek túl sok választási lehetősége nincs. Lassan eltűnhet a politikai porondról, még személyi változások esetében sem garantált a túlélés. Legkézenfekvőbbnek valóban az tűnik, hogy nemzeti távlatokban gondolkodó tagjai egyesülnek az EMNP-vel, s együtt próbálnak alternatívát kínálni az RMDSZ-szel szemben – erre azonban a jelenlegi vezetéssel nincs esély.
A legkisebb fiú
Jobb eredményre számított a választásokon az EMNP is, ám a számok azt mutatják, csak azokat sikerült visszahozniuk az urnákhoz, akiket az MPP elveszített. A várakozásokon aluli teljesítmény okai esetükben inkább külső tényezőkre vezethetőek vissza. Ezek közül a legfontosabb éppen az, ami az MPP számlájára írható: a csalódás a polgáriakban sokakban fájdalmasabb volt, mint az RMDSZ-ből való kiábrándulás, hiszen a polgáriak felvillantották a reményt, majd eljátszották azt. Az EMNP emiatt is nehezebben tudta elnyerni a szavazópolgárok bizalmát: joggal kérdezhették a választók, meddig kell még újabb és újabb pártokat létrehozni? A felemás teljesítmény belső okai közé sorolhatjuk a negatív kampányt, amely a kormányváltás után uralgó magyarellenes hangulatban fölöttébb visszásnak tetszett, ekkor ugyanis már a magyar erők összefogását kívánta a közvélemény. Az EMNP által meghirdetett új egység elvét nem sikerült megfelelően elmagyarázniuk: létjogosultságukat igazolva ugyanis óhatatlanul bírálniuk kellett a másik két magyar pártot, ez esetben pedig legalábbis furcsának hatott az egység eszméjét hirdetni. Mindezek ellenére az EMNP sikerként könyvelheti el számos fiatal bevonását a közéletbe, s ha önkormányzati munkájuk során nem követik el ugyanazokat a tévedéseket, mint az MPP, ez alapot jelenthet a további építkezésre. A néppárt legnagyobb dilemmája a következőkben is az MPP lehet: szövetkeznek-e velük, miután ott esetleg vezetőváltás történik, és együtt veszik fel a harcot az RMDSZ-szel, vagy az új egység jegyében az együttműködés konkrét módozatainak kidolgozásán fáradoznak, tárgyalóasztalhoz ülve a szövetséggel is. Ez utóbbi esetben minden bizonnyal lesznek, akik vádolják az alakulatot, hogy az RMDSZ zsebpártjává válik, ráadásul azt is el kell viselniük, hogy szerény választási eredményük miatt Kelemen Hunorék igen magas lóról tárgyalnak majd velük – ha egyáltalán lesz párbeszéd.
Győztes csapat, melyen változtatni kell
Diadalittas nyilatkozatok hangzottak el az RMDSZ vezetői részéről a választásokat követően, a győztes csapaton azonban minden bizonnyal változtatnia kell a szövetségnek. Megnyilatkozásaikban is egyre jobban elkülönülnek egymástól a regionális szervezetek, de az eredmények tekintetében is lényeges különbségek vannak.
Ami egyértelmű: a csúcsvezetés fellegvára, Marosvásárhely, de még Maros megye is elveszett – és ezért bizony illenék vállalni a felelősséget a Székelyföld fővárosában ténykedő olyan politikusoknak is, mint Frunda György, Borbély László, Kovács Péter, Kelemen Attila. Bebizonyosodott: önmagukban nem tudnak eredményeket elérni, és megbizonyosodtunk arról is, képtelenek a párbeszédre, kompromisszumra, mi több, a kampány leghajmeresztőbb, legarrogánsabb nyilatkozatai is tőlük származnak (gondoljunk csak arra, amikor Frunda György lefasisztázta Nyirő Józsefet, de felidézhetjük a Kövér László látogatása kapcsán elhangzott nyilatkozataikat is). Nagyjából hasonló hangot ütöttek meg a szövetség partiumi képviselői is, a vereség pedig ott is látványos, lásd Szatmár megyét vagy Cseke Attila váradi levitézlését. Ezekhez képest visszafogottabbak voltak az RMDSZ székelyföldi, Kovászna megyei képviselői: valós vagy éppen felnagyított eredményeik hangoztatására épülő kampányuk során kerülték a magyar kormánypártok képviselőinek bírálatát, ellenfeleik lejáratását, helyt engedve a voks utáni párbeszédnek – győzelmükben kétségkívül szerepet játszott ez is. (Jelentős mozzanata lehet az önkormányzati választásoknak a sepsiszentgyörgyi eset, ahol a néppárt Antal Árpád RMDSZ-es polgármesterjelöltet támogatta – anélkül, hogy fennállt volna az összefogás demográfiai kényszere. Ennek egyik üzenete ugyanis, hogy az RMDSZ-en belül is vannak olyan vezetők, akik mellé felsorakozhatnak a szövetség vetélytársai, lehetséges tehát a párbeszéd, csak megfelelő partnerek kellenek hozzá.) Az RMDSZ vitorlájába fogta az elmúlt hetekben-hónapokban felerősödött magyarellenességet is, ellenfeleiknek nem sikerült elmagyarázniuk, hogy a szövetség kormányzati pozícióban sem tudott tartós eredményeket elérni.
A következő időszak egyik legfontosabb kérdése: a szövetség csúcsvezetése melyik irányba hajlik. Továbbra is az erdélyi magyar–magyar párbeszédet mereven elutasító, a magyarországi kormánypártot minduntalan támadó politikusok – Borbély László, Markó Béla, Kovács Péter, Szabó Ödön – határozzák-e meg az RMDSZ irányvonalát, vagy pedig nagyobb szerepet kapnak az eredményeket felmutató székelyföldi szervezetek képviselői közül azok, akiket politikai vetélytársaik is elfogadható tárgyalópartnernek tekintenek. A pillanatnyi diadalon túl ugyanis sem az RMDSZ, sem pedig magyar közösségünk számára nem mindegy, sikerül-e stratégiai céljaink megvalósításába bevonni azt a mintegy százezer magyar választópolgárt, aki az urnák elé járult, és nem a szövetséget támogatta.
Román nyílzáporban
Hogy mennyire szükséges a romániai magyar kisebbség érdekeinek védelme, azt eléggé jól látjuk az elmúlt hetek-napok történéseiből. Zászlócirkusz, leváltott magyar intézményvezetők – ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokra számíthatunk a hatalomra került és ősztől minden bizonnyal ismét kormányzó szociál-liberális koalíció képviselőitől. De mi lehet a megoldás? Mint látjuk, az RMDSZ ugyanazt a sémát, ugyanazt a Bukarest-központú politizálást folytatja, amikor egyfelől ostorozza a jelenlegi hatalmat, másfelől helyi szinten koalíciókat köt vele. Közben pedig nem győzi hajtogatni minden újabb jogfosztás nyomán: lám-lám, ezért van szükség a kormányzati pozícióra, hogy befolyásolni tudják a döntéseket. Sokat elárul a szövetség stratégiájáról az is, hogy magyar vetélytársaival továbbra sem kíván szóba állni, s mintha az új hatalom jóindulatát akarná elnyerni, maga is, legalább hallgatólagosan, hozzájárul ama megbélyegzés továbbéltetéséhez, miszerint ők a magyar mérsékeltek, a jófiúk, Tőkés Lászlóék pedig a szélsőségesek. Csakhogy nem első ízben láthatjuk, mit ér a kormányon hallgatásért cserében kínált néhány „kedvezmény”: mihelyt fordul a politikai széljárás, tollvonással megszüntethetőek az elnyert kisebbségi jogok.
E Bukarest-centrikus, Budapesttel szemben konfrontatív politika helyett az autonómia iránt elkötelezett, Erdély-központú, Kárpát-medencei támogatottságot élvező megközelítésre lenne hát szükség – e tekintetben az EMNP által javasolt együttműködésre, a civil szervezetek, egyházak bevonására alapuló új egység eszméje kétségkívül vonzónak tűnik, de az is világos, hogy egymagában a néppárt képtelen lesz érvényesíteni elképzelését.
Az együttműködés kényszere
Az erdélyi magyar–magyar viszony alakulását a június 10-i választások eredményein túl a következő hónapokban a román kormány fokozódó magyarellenessége és a választási törvény módosítása határozhatja meg. Abban mindhárom magyar politikai alakulat egyetért, hogy a magyarságnak erős parlamenti képviseletre van szüksége. Ez azonban azon is múlik, milyen szabályok szerint szavazunk, illetve hogy a három magyar párt egymással verseng-e, vagy hajlandó együttműködni. Vegyük sorra a lehetőségeket. Ha az alkotmánybíróság nem utasítja el a többségi választási rendszer bevezetését, a bejutási küszöb törlése könnyen arra sarkallhatja a magyar vezetőket, hogy önállóan méretkezzenek meg, annál is inkább, mert a nemzeti kisebbségeknek automatikusan jár képviselői mandátum azokban a megyékben, ahol arányuk eléri a hét százalékot. Nem érvényesül a megegyezés kényszere, szabad a verseny, és félő, az önkormányzati választásokon elért eredmények még elbizakodottabbá, gőgösebbé teszik az RMDSZ vezetőit. S bár rövid távon lehet, hogy nem okoz különösebb vérveszteséget egy újabb magyar–magyar verseny, a románság számára az az üzenete lehet, hogy megosztottak vagyunk, ily módon pedig könnyebb elbánni velünk. Az új rendszer egyúttal azt is jelentené, hogy a parlamentben jelentős többséghez jutna a Szociál-Liberális Szövetség, ez feleslegessé tenné az RMDSZ-t – és a szövetség újraválasztott polgármesterei sem tudnának majd olyan eredményeket felmutatni, mint amikor a kormányzati pozíciónak köszönhetően folytak a pénzek. Amennyiben a taláros testület megvétózza a választási törvényt, és a régi rendszer szerint voksolunk, jóval sürgetőbbé válik a magyar–magyar párbeszéd. Hiába ugyanis az alternatív küszöb, az erős parlamenti képviselet biztosításához valamiféle magyar–magyar együttműködés elengedhetetlen. Ilyen helyzetben talán az RMDSZ is inkább hajlana a megegyezésre, ennek üzenete pedig mozgósító erejű lehet. Hogy ez konkrétan milyen formát öltene, azt még van idő eldönteni, kétségtelen azonban, hogy egy ilyen, pluralizmuson alapuló egység – melyben mindenkinek meghatározott szerepe lenne – jelentősen javítaná a magyar érdekképviselet tárgyalási pozícióját is. Mennyivel könnyebben lehetne kisebbségi jogokat kivívni Bukarestben, ha a román politikusok látnák: olyan sokarcú, mégis egységes szövetséggel tárgyalnak, amely érdekei érvényesítéséhez a párbeszédet választotta, de amely mögött akár utcai megmozdulásokra kész tömegek állnak, amelyben ott vannak az úgynevezett „radikális” vezetők, a civil szervezetek, egyházak, és amely mögött teljes mellszélességgel kiáll Budapest, a Kárpát-medence egészében élő magyarság. Újfajta, „sokarcú” szövetség, egység létrehozása lenne a három magyar párt elsődleges feladata. Ez lenne jóformán az egyetlen esélyünk a hatékony politizálásra, autonómiatörekvéseink érvényesítésére akkor, amikor a román hatalom a történelem kerekének visszafordításán fáradozik, amikor a magyarság fogyása megállíthatatlannak tűnik, amikor mindinkább beszűkülünk Székelyföldre. És ez lehetne a garanciája is annak, hogy a vitathatatlanul szükséges egységes fellépésre hivatkozva némely vezetők nem valamiféle kizárólagosságra épülő egység kiépítésén dolgoznak.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. június 25.
Megmaradásunk akarat kérdése
Tele van a Kárpát-medence magyar végvárakkal. A magyarság önfeladása tette azzá őket, azé a magyarságé, amelyet más népek kiemelkedő tehetségéért, és szorult helyzetből való felemelkedési képességéért csodálnak. Melyek a magyar paradoxon mozgatórúgói?
Gazda József nyugalmazott kovásznai magyar tanár több mint 40 éve kutatja a kérdést, jóformán a világ minden szögletében. 44 országot járt be, nemcsak a Kárpát-medencei utódállamok szórványközösségeit, hanem olyan távoli egzotikus országokat is, mint Új-Zéland, Brazília vagy Zöldfoki szigetek. Mert magyarok a világ minden sarkában élnek, derült ki szombat délutáni lupényi előadásából. „Magyarokat kerestem, népem után érdeklődve jártam be a világot”, hangsúlyozta a tekintélyes székely nemzetkutató, aki Benedekfi Dávid helyi tanácsos, lupényi RMDSZ elnök meghívására érkezett a bányavidékre.
Világutazásai során Gazda József igen ellentmondásos tényekkel találkozott: az idegen népek irigyelve hangsúlyozzák a magyarok tehetségét, azt, hogy bárhova vetné őket a sors, képesek helytállni, még a legreménytelenebb helyzetekből is felemelkedni. A magyar nép számos csodára volt képes, legutóbb 1956-ban, hallotta többször külföldiektől. George Bernard Shaw, a világ huszadik századi legnagyobb drámaírója például sajnálta, hogy anyanyelve az angol volt, nem a szerinte kifejezőbb magyar. A csillagháború néven ismert amerikai rakétaelhárító rendszer kidolgozói például éppen nyelvünk logikai gondolkodást kifejező képessége miatt követelték meg a magyar nyelv megtanulását munkatársaiktól, zömében világhírű tudósoktól, ismertette Gazda József érdekes külföldi tapasztalatait.
Eközben sokan közülünk nem becsülik meg anyanyelvünket, feladják, noha különösebb felnőttkori erőfeszítés nélkül, családi környezetben kapják meg! Honnan ez az önfeladási hajlam? 1840-ben kiadott könyvek adatai szerint például Craiovan és Piteştien több mint 1000 magyar élt. Templomokat, később iskolákat is létesítettek. Mára nyomuk is elveszett. Ellenben azokban a városokban, ahol akkoriban szintén olyan 1000 körül forgott létszámuk (Arad, Kolozsvár, Nagyszeben), mára a románság száma jócskán meghaladja a 100 000-t! „Miért tűnünk el oly könnyen?”, tette fel a kérdést-következtetést a székely nyelvész. Mert nemcsak Erdélyre jellemző jelenségről van szó, több mint 40 éves utazásai során Felvidéken, Délvidéken vagy Kárpátalján hasonlókkal találkozott.
Meghökkentő? Sokkoló? Elgondolkoztató? Bizonyára az, főleg ha figyelembe vesszük, hogy utazásai során számos olyan esettel találkozott, ahol vegyes házasságokból származó gyerekek szívósan ragaszkodnak a magyarsághoz, a magyar nyelvhez, nemcsak a Kárpát-medencei utódállamokban, hanem a távoli Dél-Amerikában is vagy a világ más tájain, miközben színmagyar családok ivadékai önkéntesen adják föl nemzetiségüket. Ezért kutatásainak – több könyvben is közölt – következtetéseit Gazda József úgy fogalmazza meg, hogy „megmaradásunk akarat kérdése”. Csak rajtunk múlik.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com. Erdély.ma

Szent Iván-éj Csíkszeredában
Színházi előadással, kiállításmegnyitóval és koncertekkel zajlott hétvégén Csíkszeredában a harmadik alkalommal megrendezett Múzeumok Éjszakája, amely hajnali két órakor ért véget, és mintegy 1780 látogatót regisztráltak a szervezők.
A házigazdák – más múzeumok hasonló rendezvényeitől eltérően – erre a napra, Szent Iván napjára szervezték a rendezvényt, a hosszú nyári nappalok miatt, ráadásul a hűvös klímájú Csíkban ez a hónap kedvez leginkább az ilyen eseményeknek.
Az olyan délutáni gyermekprogramok mellett, mint az arcfestés vagy könyvkötés, illetve a pólófestés, négy órától ingyenesen látogatható volt a Csíki Székely Múzeum legújabb állandó kiállítása, A Mikó Vár története.
Este hat órától a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum ötéves erdélyi terepmunkájának fotóiból álló Erdély virágai című fotókiállítást a kiállító intézmény főigazgató-helyettese, dr. Bereczki Ibolya, valamint Vass Erika néprajzkutató – muzeológus és házigazdaként Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója nyitotta meg a múzeum Kossuth utcai galériájában.
Este nyolc órától a Nagy Imre Képtárban a Kolozsvári Állami Magyar Színház Visky András Megöltem az anyámat című művét láthatta a nagyérdemű Albert Csilla és Dimény Áron színművészek tolmácsolásában, akik egyben rendezői és előadói is a kamaraelőadásnak. Ugyanitt reggel kilenctől Zsögödi Nagy Imre életműkiállítása is megtekinthető volt, este hat órától pedig a csíkszeredai képzőművészeti élet kialakulásáról láthattak előadást az érdeklődők. Este a progresszív zenét játszó Inocsényka együttes lépett fel, majd utána a magyarországi alternatív újhullám-zene legendás alakját, Müller Péter Sziámit hallhatta-láthatta a közönség, aki Takáts Eszter zenekarával közösen létrehozott Catsandoxszal lépett fel a múzeum belső udvarán, ahol ideiglenesen sörsátrak alatt olthatta szomját a közönség.
A rendezvényt éjszakai filmvetítés zárta: a Trčs Courts Filmfesztivál anyagából készült válogatást vetítették le. A fesztivál egyébként több várossal párhuzamosan, igen nagy sikerrel még májusban lezajlott Csíkszeredában is.
Horváth Szekeres István. Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. június 26.
Nemzetért díj a Haszmann egyesületnek
A Csernátonban megtartott népművészeti konferencián adták át a hétvégén a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány által létrehozott Nemzetért díjat a helyi Haszmann Pál Közművelődési Egyesületnek. Az alapítvány életműdíját a 70 éves ikertestvérek, Haszmann József és Pál kapták az édesapjuk, Haszmann Pál által 1973-ban megalapított szabadtéri néprajzi múzeum irányításáért. Népújság (Marosvásárhely)

Választási tangó
Bár országos szinten valóban megnyerte a helyhatósági választásokat az RMDSZ, nálunk el kell már végre ismerni derekasan, hogy helyi szinten veszítettünk. A helyzet egy kicsit a Titanic zenekarára emlékeztet. Nincs megyei tanácselnök és nem lett magyar polgármester Marosvásárhelyen. Az pedig gyenge gyógyír, hogy a megyében sikerült megőrizni 38 polgármesteri széket, hiszen vidéken sok esetben nem a pártot, a jelölt programját szavazták meg, hanem a jó gazdát választották vissza, vagy váltották le a rosszul teljesítő polgármestert. S amint lenni szokott, az öntömjénezés mámorában senki sem vállalja a felelősséget a veszteségért. A konszolidált demokráciákkal rendelkező országokban is ilyen esetben fejek hullnak a porba. Igaz, volt mifelénk is követendő példa, hiszen a választási bukás miatt Emil Boc pártelnök lemondott a PDL éléről.
Nálunk, sem a megyei, sem a marosvásárhelyi szervezetben senki sem vezekelt még. Frunda György a vereség okát egyrészt a magyar választók távolmaradásával, illetve a két magyar párt ellenkampányával magyarázta. Halovány kibúvók a felelősség alól. Mert lássuk csak, mi vezethetett Marosvásárhely jelenlegi politikai helyzetének, önkormányzatának a kialakulásához. Nem lehet eltekinteni a négy, a nyolc, sőt a tizenkét évvel ezelőtti előzményektől. Fodor Imre polgármestersége alatt nem sikerült maradandó, a város általános fejlesztése érdekében megvalósított tervet kivitelezni. S bár igaz, hogy a vár és a Víkendtelep felújításának ötlete még az ő korában fogalmazódott meg, de jelentős politikai támogatottság nélkül nem tudta leküzdeni azokat az adminisztrációs és anyagi akadályokat, amelyek elvezettek volna a kivitelezésig. A többségi szavazóbázis biztonságában 2000-ben valójában nem is volt kampány, mert amolyan természetesnek tűnt a folytonosság. Aztán mégsem így történt. Máig sem tisztázott, mennyire volt jogos a 125 szavazatnyi különbség. A mókuskerék beindult.
Aztán 2004-ben dr. Kelemen Atilla vállalta a polgármester-jelöltséget. Akkor először készült választási program és volt viszonylag profi kampány. Elbukott, mert kiderült, hogy többen voltak azok, akiknek már nem jelent semmit "a város régi fénye". S jócskán voltak olyanok is, akik a jelölt személyisége miatt maradtak távol az urnáktól. Ekkor fogalmazódott meg az az igény is, hogy a jelöltet a városi szervezet, a körzetek javasolják olyanok közül, akik a helyi tanácsban tevékenykedtek, ne a funkcióra felülről "rátelepedett" legyen a polgármesterjelölt. S bár a tanácsosi lista összeállításáért akkor is folyt a lobbi, 2004-ben, a szervezet szabályzatát betartva, a körzetek javasolták és szavazták meg a rangsorolásra kerülő elöljárókat. Igaz, a "cetlik" azért jó előre ki voltak osztva. A 2008-as választásokon a körzetek Csegzi Sándor alpolgármestert javasolták. Aztán pálfordulás történt, s mint ismeretes, annak ellenére, hogy a városi szervezet Csegzit támogatta, mégis Borbély László lett a jelölt. Kétségtelenül nagy a két politikus kalibere közötti különbség, de az indulás rossz fényt vetett a szervezetre. Mi több, a jelölt elég erőszakos lobbival juttatta be embereit a helyi tanácsba, ami szintén befolyásolta a választások alakulását. Mindezek mellett el kell ismernünk, hogy a 2008-as kampány volt a legprofibb, amely minden réteghez szólt és sokféle eszközt bevetett a mozgósítás érdekében. Ennek ellenére nem sikerült visszanyerni a várost. Mert egyrészt Dorin Florea jelentős helyzetelőnybe került. Kiépítette kapcsolatrendszerét, olyan látszatmegvalósításokat ért el, amelyek elsősorban a városban legutóbb épített tömbháznegyedek új lakóinak szóltak, annak a nemzedéknek, amelynek nem a régi város kell, hanem szórakozóhely, parkoló, játszótér stb. Közben fő hitelutalványozóként osztotta a pénzt, kihasználva azt, hogy sem Csegzi Sándor, az RMDSZ alpolgármestere, sem a tanács nem tanúsított különösebb ellenállást vele szemben. Nem sikerült ténykedéseit kormánypozícióból sem ellensúlyozni. Inkább amolyan néha mindkét fél részéről az abszurd határát súroló, látszat húzd meg–ereszd meg játéknak voltunk tanúi Dorin Florea és Borbély László között. S közben azt se feledjük, hogy az etnikai arány is – hátrányunkra – igencsak megváltozott. Nem tanultak mindezekből.
Rossz ómennel indult az idei választás is. Miután az év elejétől azon folyt a vita a megalakult új magyar pártokkal, hogy ki legyen az alkalmas polgármesterjelölt, annak ellenére, hogy a város "átvételére" készülő magyar formációk programokat, terveket, ötleteket és megoldásokat egyeztettek volna, a szervezetek előrukkoltak Vass Leventével, aki az egészségügyi miniszteri felkérést utasította el a városért. Aztán a belviszályok, ami elbizonytalanította a szavazókat, nem csitultak, s amikor már úgy látszott, hogy végre sínen van a jelölt, ismét pálfordulat következett be Frunda György javára. Későn. Mert bár a szenátor ismert politikus, de egy nyerő kampányt ilyen rövid időn belül helyi szinten nem lehetett felépíteni. Különösen akkor nem, amikor egy olyan politikus vállalkozott erre a megmérettetésre, aki nem volt olyan pozícióban, hogy a városért valami konkrétumot tegyen. S ami óriási hiba volt, hogy az idén a tanácsosokat a szabályzat ellenére nem is a város jelölte, hanem egyszerűen a vezető politikusok "helyzetbe hozták őket". Ez csak fokozta az "ellenhangulatot". A kampányprogram gyenge volt, több pontjában támadható, a kampány pedig jóval alulmaradt a 2008- asnál. A szimpátiaszavazás is elmaradt, mert nem volt idő Frunda György szenátort még közelebb hozni a marosvásárhelyiekhez. S minderre csak "enyhe" ráadás az, hogy a marosvásárhelyi szavazóknak mindeddig nem igazán volt tudomásuk arról – az újságbeli tudósításokat leszámítva –, hogy miként tevékenykedtek az RMDSZ-t képviselő tanácsosok, az alpolgármester(ek). Ami csak növelte a bizalmatlanságot az önkormányzattal szemben.
Mindezek mellett különös, de nem véletlen utójáték az új alpolgármester megválasztása, abból az RMDSZ-frakcióból, amely az előzőnél – a "város dolgaiban" jártas szakemberek összetételét illetően – nem sok változást ígér az önkormányzati politizálásban. Egy olyan személyt előretolni, aki nem is volt RMDSZ-tag, nincs városfejlesztési programja és önkormányzati gyakorlata, enyhén szólva amatörizmus. Ezzel szemben négy, vagy akár nyolc évvel ezelőtt kellett volna olyan tanácsost előtérbe helyezni, akire potenciális polgármester-jelöltként idejében rá lehessen építeni egy kampányt. Ha csak nem szól Józsa Tibor mentségére az a gyakorlat, hogy eddig a polgármesteri hivatal közterület-kezelő osztályának vezetőjeként hajtotta végre Dorin Florea utasításait. Ráadásul bizalmat szavaznak neki a tanácsban úgy, hogy választmányi ülésen felelősségteljesen kijelentette: ha nem megy neki, lemond…, ez igencsak arra vall, hogy a "politikacsinálók" átverték a szavazókat, azokat, akik a nehézségek ellenére még fenn akarják tartani a süllyedő hajót, annak a tudatával, hogy más nincs nekünk, s az a csónak, amelyet az MPP és az EMNT vízre eresztett, nem kínált megfelelő alternatívát.
Jó lenne már a kottaváltás, a belső hangzavarok letisztázása, hogy minél később kelljen elját-szani a Requiemet egy süllyedő hajón.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Apróságok nagyságrendje
Folyton azzal zaklatnak – úgy tűnik, fontos lehet a véleményem, állapítom meg álszerénységgel –, hogy mondjak már valami magvasat a Kövér kontra Elie Wiesel ügyben. Holott az én vélekedésem már régóta ismert, amióta eszmélni tudok, s amióta megtudtam, ki vagyok, honnan származom, kik voltak Auschwitzot megszenvedett és munkaszolgálatot teljesítő elődeim, felmenőim. (Ezt mások is sejtik) Ez az a sorsszerűség, amely alól még árulással, elfordulással, becstelenség árán sem lehet kibújni.
Egy efféle ügyben nem az én véleményem a leghitelesebb azok előtt, akiknek meggyőzését, hiedelmeik megmásítását kell elérnie a kiegyensúlyozott tájékoztatásnak. Ide igaz keresztények szükségeltetnek. Amit én, mi, a hozzám hasonlók mondhatnánk, az csak önmagunk körében teljes érvényű, hiteles, értelmes, elfogadható. Már ha nem szenvedünk történeti tudathasadásban. K. László szerecsenmosdatása megmosolyogtató, Elie Wiesel érvelése – úgy gondolom – túlzóan aggodalmaskodó, diplomatikus és főleg arra alapoz, hogy nincs Magyarországon elegendő ellensúly, erély/esély a fasiszta eszmék és csoportok visszaparancsolására, megfékezésére, kordában tartására. Hite fogyatkozott meg a magyar demokráciában. Nem tartja valószínűnek, Kövér Nyirőről szóló vélekedését látva, hogy a kétharmados párt komolyan gondolja a szélsőjobbos eszmék kiszorítását a közéletből. Én innen, Erdélyből még nem vesztettem el teljesen hitemet a magyar demokráciában, és még mindig úgy vélem, hogy nem kötelező a magyar jobboldalnak minduntalan végső állomásként az antiszemitizmusnál kikötni, abban a téveszmében fürdeni, hogy a magyar gazdasági és a belpolitikai nehézségekre a megoldást a zsidók eltávolítása, kizárása, elűzése jelentheti. A magyar bűnbakképzés régi hagyományokra tekint vissza. Legfrissebb hajtásai egyívásúak a Trianon utáni ország önértékeléssel. Azóta csak aprócska kozmetikázást szenvedett, miként a vénülő arcra is több pírt rak föl az aggnő. Túlélte a kommunizmust, túl a diktatúrát és a demokrácia kezdő lélegzetvételeit, és ma újra itt grasszál a politika korzóján fekete fehér egyenruhában. El kellene már végre dönteni konszenzussal, hogy Horthy Miklós kormányzása siker volt-e vagy végül is bukás, illetve el kellene fogadni, hogy a Trianon után választott politikai alternatívák közül Magyarország a legtöbb rossz következménnyel sújtó alternatívát választotta. El kellene fogadnia, hogy a baloldalnak is vannak helyes értékítéletei, hogy a fasizmus, a zsidó- és cigányüldözés, a demokrácia hiánya a polgári jobboldal számára is elvetendő.
Sebestyén Mihály. Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. június 28.
Laphalálok
Aki egész életét szerkesztőségek szűkebb vagy lazább kötelékében élte le, s pályafutásáról különféle szerkesztőségek nyújtanak bizonylatot, óhatatlanul átél személyesen is egy vagy több laphalált is. Én sem lehettem kivétel.

Az első ilyen „halál”, amely testileg-lelkileg alaposan megrázott, 1989 decemberében következett be, amikor az addig „bombabiztosnak” tudott központi Előre egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni. Méghozzá nem attól, mintha ellehetetlenült volna további megjelenése, hanem egyszerűen a rendszer omlott össze, amelyet kiszolgált, és amelynek mindennap megjelenő faliújságja volt. Ám a pillanat nemcsak rombolt, hanem egyben épített is: a fölöslegessé vált napilap kereteiből percek alatt megvethettük főnixmadarunk ágyát, s minden hatalmi beleszólást mellőzve új napilapot avattunk: a Romániai Magyar Szót.
Ami, mellesleg, pont úgy készült, mint „felejthetetlen emlékű” lapelődje, éppen csak az ideológiai iránytűzés és ellenőrzés maradt ki a játékból – legalábbis, nekünk akkor úgy tűnt –, cserében viszont kénytelen volt az ember beszállni egy mind gyorsabban pörgő mókuskerékbe, ami a mindenkori lapkészítés örömét és átkát jelenti.
A sors tizenöt esztendőt szabott ki az RMSZ-nek, ezalatt a lap mindenféle fizikai változásokon ment keresztül – az utolsó hét esztendőben már az interneten is olvasható volt, amitől nem vált ugyan világhálós lappá, csupán a naponta megjelenő papírújság dokumentumaként át lehetett tekinteni a benne foglalt információkat. Ennek tudható be, hogy amikor az új évezred hajnalán, egy terjesztői fizetésképtelenség következtében az újság kinyomtatása papírhiány miatt szünetelni volt kénytelen, pár napon át csakis az internetes változat jelezte, hogy az RMSZ nem halt meg, csupán hibernál. Annak idején a digitális tartalmak mifelénk még csak egy meglehetősen szűk réteghez jutottak el – az internethozzáférés korlátozottsága okán –, a pár napos leállást, internet ide vagy oda, a lap megérezte. Semmi nem ment már olyan simán, mint annak előtte. A „gyengélkedés”, a kiszámíthatóság megbicsaklása tovább rontotta az újság ázsióját, ami anyagiakban is egyre inkább megnyilvánult, míg 2005 júliusának végén utol nem érte a laphalál, amelyet immár nem egy rendszer pusztulása váltott ki, hanem a piac „végtelen szabadsága”.
A Bukarestben szerkesztett országos magyar napilapra való igény sokkal erőteljesebb érv és ütőkártya volt annál, hogy az RMSZ halála ne nyisson új utat a folytatáshoz. Igaz, nem másnap, nem is egy hét múlva, de ősszel már a kimúlt napilap romjait maga mögött tudva, elindult az Új Magyar Szó, jelentvén új fejezetet és egyúttal nemzedéket/szemléletet is a bukaresti magyar lapkészítésben. Az ÚMSZ hamarosan ismét internetre került, sőt internetes portált is indított, most pedig napok választják el attól, hogy belátható ideig elbúcsúzzon megszokott papírköntösétől. Ismét egy laphalál – és mi, újságírók még mindig élünk. Lapok pedig mindaddig nem halhatnak meg tartósan, amíg vannak, akik feltámasszák, tovább éltessék őket.
Az Új Magyar Szóra most kimondott internetes pályafutás vár. Ez pedig annyiban lehet majd sikeres és nagyközönséghez szóló, amennyiben a társadalmi közegben egyre nagyobb szerephez jut a digitális média.
De ennek az új lapnak a jövőjét nehéz megjósolni. Bukaresti magyar napilapra, meggyőződésem, továbbra is nagy szükség van. Hogy ezt a szükséget ki képes finanszírozni, az az ezutániakból fog kiderülni. Az interneten ugyanis még nagyobb harc dúl az információ elsőségéért, a kattintások szaporításáért. Az internetes sajtó másfajta üzlet – annak olvasásáért botorság pénzt kérni, mint a papírújság esetében. Az az internetes lap, amely csak előfizetésért, pénzért hagyja magát olvashatóvá tenni, előbb-utóbb becsukhatja a boltot. A világhálón annyian és annyiféle csomagolásban kínálják sokszor ugyanazt a hírt, egy-két szó eltéréssel, de legtöbbször ugyanazokkal a melléütésekkel és helyesírási hibákkal, hogy valami nagyon egyénit kell nyújtani ahhoz, hogy egy netes lap híveket toborozzon.
Próbáld meg, ÚMSZ!
Cseke Gábor. Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. június 29.
Mikorra várható a valós névadás?
A Dr. Bernády György Iskolanévért Akciócsoport valamint a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) tagjai tegnap délelőtt a marosvásárhelyi G-pont kávéházban tartott sajtótájékoztatón számoltak be az eddig megtett útról, s adták át próbálkozásaik és kudarcaik írott dokumentumgyűjteményét a jelen levő újságíróknak. Ezekben arra keresik a választ, hogy kit terhel a felelősség azért a kudarcért, hogy 2-es számú általános iskolát nem sikerült dr. Bernády Györgyről elnevezni, akinek emléktáblája ott található az iskola bejáratánál. Továbbá azt szeretnék tudni, hogy mikorra várható a valós névadás megvalósulása.
Ha azok, akiken múlik, nem tartják lehetségesnek, őszintén meg kellene mondani, ha viszont megvalósíthatónak érzik, akkor felületes látszatintézkedések helyett cselekedni kellene – vélekednek a szülők. Eddig ugyanis bárhova fordultak, mindenki azt próbálta nekik elmagyarázni, hogy a marosvásárhelyi tanács 2011 decemberében sürgősségileg beterjesztett határozatát, amelyet egyhangúlag szavaztak meg a képviselők, miért nem lehet életbe léptetni.
Maria Cioban, a polgármesteri hivatal jogász végzettségű jegyzője, aki az ügy közigazgatáson belüli törvényes képviselője kellett volna legyen, a szülőknek kijelentette, a névadásról szóló határozat annyira gyenge, hogy azt meg sem lehet támadni a közigazgatási bíróságon. A jegyző véleménye szerint a névadás nem a városi tanács dolga, másrészt a határozat nem tartalmaz időpontokat, s a névadás elindítására vonatkozó megfogalmazás lefékezi az ügymenetet. Egyes tanácsosok szerint a jegyző maga alakította ilyen "gyengévé" az iskolanévadást tartalmazó határozatot, aki a polgármester utasítására a magyar közösséget érintő ügyekre vonatkozó határozatokban a határidőket és a megvalósítást garantáló jogi részeket mellőzi. Ezért jutottak hasonló sorsra a kétnyelvű iskolai homlokzati táblák s a kétnyelvű utcanévtáblák is. Ha ez köztudott, miért nézte el az alpolgármester és a tanácsosok? – tették fel a kérdést a szülők. Az akciócsoport tagjai azt nehezményezik, hogy az RMDSZ részéről nem jelöltek ki egy felelős személyt, aki pontosan követte volna az ügy menetét, annak ellenére, hogy erre vonatkozó kérésüket Csegzi Sándor volt alpolgármesternek is átadták.
A megvalósítást megnehezítette, hogy a határozatban az is szerepelt, hogy egy másik marosvásárhelyi iskolát Emil Dandea polgármesterről nevezzenek el, miközben már létezik egy ilyen nevű iskola Vásárhelyen. Ezt azonban nem a határozat meghozatalakor tették szóvá a tanácsosok. A városrendészeti osztály pedig erre hivatkozva utasította el a szükséges lépések megtételét, Horvat Camelia jogász, akit az akciócsoport tagjai többször felkerestek, csupán arról volt hajlandó tájékoztatni a szülőket, hogy miért nem lehet a névadást megvalósítani. Az Emil Dandeáról szóló anyag hiányára hivatkozott a megyei névadó bizottság is, amikor döntéshozatal nélkül küldték vissza az iratcsomót a polgármesteri hivatalnak.
Azzal, hogy sürgősségi eljárásként vitték az ügyet a tanács elé, jogi alapot biztosítottak a jövőbeli feljelentéseknek. Amivel élt is Cornel Briscaru volt polgármesterjelölt, aki a közigazgatási bíróságon támadta meg a határozatot.
Ezt városi tanácsosként Dumitru Matei főtanfelügyelő is megszavazta, s később újságírók jelenlétében ígérte meg a szülőknek, hogy őszire az iskola homlokzatán lesz a Bernády név. Az akciócsoport által beadott petícióra azonban, amely a névadást támogató több ezer aláírást tartalmazta, 30 nap helyett az intézmény jogászainak aláírásával négy hónap múlva adott értelmezhetetlenül zavaros választ, amelyben ráadásul Marosvásárhelyt összekeverték Dicsőszentmártonnal. A megígért helyesbítésben viszont, amelyet Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes nem írt alá, az áll, hogy a városi tanács 2012. januári ülésén az iskolahálózatot úgy szavazták meg, hogy abban a szóban forgó tanintézmény 2-es Számú Általános Iskolaként szerepelt, ezért a névadásra már csak a 2012-13-as tanévben kerülhet sor.
Dorin Florea polgármester pedig, aki állítólag támogatta az elnevezést, válaszra sem méltatta a szülőket.
A Hivatalos Közlöny 2012. februári számában az új közoktatási törvény alapján megjelent 6.564-es miniszteri rendelet szerint azokban a helységekben, ahol nemzeti kisebbségek élnek, ezek számarányának megfelelően az oktatási intézményeket a kisebbségek jeles személyiségeiről kell elnevezni, a kisebbségeket képviselő szervezet kérésére. A névadás a helyhatóság feladata, aminek meg kell előznie a tanfelügyelőségnek az iskolahálózat megszervezésére vonatkozó kérését.
Törvényes alap tehát van, ezért az új alpolgármesternek és azoknak, akik a város lakóinak a képviseletét felvállalták, sokkal határozottabban és az esetleges félrevezetésekre jobban odafigyelve kellene szerepet vállalniuk abban, hogy meg is valósuljon. Ez derült ki a Dr. Bernády György Iskolanévért Akciócsoport és a CEMO által összeállított anyagból, amely a "mikorra várható a valós névadás?" kérdésre keresi a választ.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Bod Péter ma is üzen
Beszélgetés Gudor Kund Botond református lelkipásztorral, történész kutatóval
Beszélgetőtársunk korábban Magyarigenben dolgozott, jelenleg Gyulafehérváron teljesít szolgálatot. Mindkét közösségben a szórványban élők mentőövét, a kulturális emlékezést és életet törekedett és törekszik újraéleszteni–fenntartani. Nevével összekapcsolódik Bod Péter műve is, akinek idén 300. születési évfordulóját ünnepeljük: kutatja, népszerűsíti a felsőcsernátoni születésű tudós lelkész alkotását. Gudor Kund Botonddal tudományos és közösségi munkájáról az idei kolozsvári könyvhéten, magyarigeni témájú friss kötete bemutatója után beszélgettünk.
el és azzal a varázzsal, amelyre az előadások során figyeltem fel, de lényegében akkor kezdtem hangsúlyosabban foglalkozni vele, amikor Magyarigenbe kerültem, ahol minden épületrészletben jelen van az emléke, a parókiát ő építtette, sírja ott van a faluban. Együttvéve tehát, kolozsvári történészi érdeklődésem és az a szellemiség, amely Magyarigenben körülvett, tette hangsúlyossá számomra Bod Péter munkásságát, az a történelmi miliő pedig, amely a szórvány és közte van, megerősítette ezt. Megreszkírozom azt a kijelentést is, hogy Magyarigen lényegében azért fejlődhetett és maradhatott meg, mert ő ott dolgozott.
Próbáljuk megközelíteni konkrétabban azt, hogy milyen szellemiség tulajdonítható neki, és ez miért is ragadta meg az ön kíváncsiságát.
– Ez egy megfoghatatlan tényező, ezért kissé nehéz definiálnom. Azt mondhatnám, hogy az ember érzi valakinek a hatását abban a környezetben, ahol éppen tartózkodik, látja azt, hogy akik látogatóba jönnek, miatta érkeznek és róla beszélnek. Én azt akartam vizsgálni, hogy milyen volt az a társadalom, amelyik olyan sokat adott a 18. században, és amely, az építészeti emlékek nyomán is tetten érhetően, a régió súlypontjának számított. A társadalom részéről is éreztem egy elvárást, mind a tudományos közegből, mind a Magyarigenbe érkezőktől, hogy foglalkozzak vele.
Románul jelent meg könyve erről, Istoricul Bod Péter címmel. Várható-e magyar nyelvű változat? – Ezt a kérdést eléggé gyakran hallom. Prózai magyarázatot tudok rá adni: a doktorim megvédése ezen a nyelven történt, az anyag is nagyjából románul állt össze. De nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy a román társadalom rendkívül nagy elvárást fogalmazott meg vele kapcsolatosan, szerették volna tudni, hogy ki is ő. A könyvet használják már, a tanárok is biztattak annak idején, hogy ez elkészüljön – a magyar oldalról is ezt az érdeklődést várom…
Május elején szerveztek Bod Péter-konferenciát, akkor milyen eredményeket mutattak be? – Ez az év arról szól, hogy rengeteg ilyen jellegű találkozóra kerül sor, néha úgy érzem, hogy már túl sokra, máskor azt gondolom, hogy kevésre. Ez a konferencia azért kiemelkedő, mert üzenetértéke volt: szórvány és tömb kapcsolatát szorosra fűzte, beindított jövőbe tekintő folyamatokat, mint például egy Bod Péter-szobor állítása, magyarországi meghívottaink pedig ki szeretnék adni az elhangzottakból összeállított tanulmánykötetet. Nem pusztán szünetekkel tarkított okos előadások gyűjteménye volt ez a találkozó, hanem komoly esemény, amely az egész 18. századot átölelte, több megközelítésből.
Miért időszerű Bod Péter? Hiszen nem kapna ekkora szerepet, ha a ma számára irreleváns volna az üzenete... – Több szempontból az, nem szeretném felsorolni az összeset. Ehelyett inkább a mottókra hívom fel a figyelmet, amelyek köré egy-egy konferencia épül. Februári háromszéki találkozónkon a mottó az volt: „A tudomány hogy hasznos? Ha mással közlöd: ha titkolod, nem sokat ér”. Egy felsőcsernátoni előadáson hangzott el az a mondata, hogy „Méltatlan és haszontalan a rest ember a respublikában” – véleményem szerint a keresztény, elsősorban a görög-keleti naptárakra volna érdemes ráírni ezt a megjegyzését. Bod Péternek az utilitarizmustól az akadémiaalapításig, az alapos tudományos gyűjtőmunkájáig megannyi üzenete van.
Térjünk át az ön magyarigeni éveire. A 2002-es népszámlálás adatai szerint a faluban 13 magyar élt, ez egy igen kicsiny gyülekezet… – Igen, egy időben azt mondtam, hogy Erdélyben nincs még egy olyan hely, ahol a papi család nagyobb, mint a közösség. Ettől eltekintve nem szeretnék számháborút vívni, nem akarok például abba a tévedésbe esni, hogy egy nagyobb szám láttán rögtön minőséget sejtek. Bod Péter is egyedül dolgozott, mégis komoly munkát végzett, így van ezzel a kis magyarigeni közösség is. A településről írt monográfiám erről is szól: ha egy nemzeti tragédia történik, ez pedig erősen hat a demográfiai fejlődésre, akkor, a „mélypont” elérése után, milyen lehetőségek kínálkoznak...
A magyarigenieknek milyen pozitív, lelkesítő üzenetet tudott megfogalmazni?
– Azt hangsúlyoztam, hogy nekik lényegében egy örökségre kell vigyázniuk, ezt pedig semmiképp sem szabad magára hagyni és elárulni. De hogy egy kicsit mégis éljünk a statisztika-számmisztika trükkjeivel, elmondanám, hogy a közösségem néhány év alatt kétszáz százalékkal gyarapodott. Ez azt jelenti, hogy olyant mondtam és tettem, ami fejlesztette és odavonzotta az embereket, de nem hanyagolható a saját teljesítményem sem ebben a kérdésben (nevet). Példaképeket kell az emberek elé állítani, így Bod Péter kultuszát felelevenítettem, Magyarigenről pedig mindenhol úgy beszéltem, mint a világ közepéről.
Hogyan viszonyult a többségi társadalom a kisebbségi törekvésekhez? – Két dolgot kellett figyelembe vennem a magyarigeni közösség esetén. Egyrészt a kis, magyar társaság összetartását, másrészt a többséggel való kapcsolattartást. Ez nagy felelősséggel járt, normális, pozitív kapcsolatokat kellett kialakítani az emberekkel, ugyanakkor a két közösség kapcsolata miatt nem volt helye annak, hogy hangzatos szólamokkal és mellveregetve emlegessük etnikai hovatartozásunkat. Céltudatosnak kellett viszont lenni, a birtokok, épületek visszaszerzésétől a saját intézmények működtetéséig számos feladatot meghatároztunk, és mindvégig meg kellett tartani az etnikumok közti egyensúlyt.
Hogyan alakultak, illetve alakulnak a gyulafehérvári évek? – Ezek sem másabbak, mint a Magyarigenben eltöltött esztendők, az azonban különbség, hogy Gyulafehérvár ismert központ. Itt a katolikus egyházzal kell ápolnunk a jó viszonyt, hiszen az intézményeikben tanulnak óvodásaink, iskolásaink, de elmondhatjuk, hogy a magyarság jelentős része, négy-ötszáz ember a református egyház tagja. Érdekes közösség a gyulafehérvári, egy fiatalabb, házas nemzedék jelenléte erőteljesen érezhető a társadalmi, egyházi életben, a kisebbségi létre pedig felhozok egy példát: van olyan presbiterünk, aki vegyes házasságból származik, de református lett, és magyarul kezdett tanulni, ami mára meghozta a gyümölcsét. A jövőbe is tekintünk, leégett parókiát javítunk, imatermet és templomot, táborközpontot létesítünk. A megye számos településére kiterjed aktivitásunk, én magam alapítványi munkát is végzek, civil programokban veszek részt.
Hogyan látja, javult a kapcsolat tömb és szórvány között? – Egy jó barátom, Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke mondta egyszer, hogy „mi csak rohanunk Pest felé, és látjuk az ablakon kinézve, hogy szórványban is élnek magyarok”. Persze, sokat javult a helyzet, és annak ellenére, hogy a Fehér megyei magyarság mintha lassabban élné bele magát ebbe a kapcsolatba, jelen vagyunk mi is benne.
Gudor Kund Botond (1971, Balázsfalva)
Református lelkipásztor, tanár, kutató. A nagyszebeni Egészségügyi Középiskola elvégzése (1990) után, 1991-től, felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet Református Teológiai Fakultásának Lelkészképző Karán folytatja, ahol 1995-ben diplomázik. Eközben, 1993-tól, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történettudományi Karának Történettudomány és Filozófia Tanszékén is tanul, ahol 1997-ben szerez történelemtanári diplomát. Budapesti és szegedi egyetemek cserediákja, 1999-ben magiszteri fokozatot, 2007-ben doktori címet szerez történettudományból. 2003– 2005 között teológiából magiszteri kurzuson vesz részt, Mth fokozatot szerez az Amszterdami Szabadegyetemen, a Nemzetközi Református Teológiai Intézet(IRTI) szervezésében, amelynek tagja. 1998 májusában szentelik lelkésszé, előbb a magyarigeni református egyház lelkipásztora (2011-ig), jelenleg Gyulafehérváron szolgál. 1997-től több oktatási intézmény munkatársa volt, 2009–2010-ben a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarának vendégtanára, 2007-től tudományos kutató a Gyulafehérvári Egyetem Iuliu Maniu Történelmi és Politológiai Kutatóközpontjában. 2000-től a gyulafehérvári művelődési, közoktatási és műemlékvédelmi célokat felvállaló Bod Péter Alapítvány elnöke. Számos tanulmánya és öt könyve jelent meg, közülük kiemelkedik az Istoricul Bod Péter (1712–1769) – Kolozsvár, 2008 és a Rediviva chartophylax Igeniensis. Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története (Tatoma Kiadó, Barót – Kolozsvár, 2011).
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. július 3.
(Ön)tudatos olvasásban a megoldás?
Szerkesztőségi asztalunkról tegnaptól hiányzik egy sajtótermék, az Új Magyar Szó: nem lapozgathatjuk, nem mérjük fel és nem mérlegelhetjük tartalmát, minőségét, nem tájékozódhatunk belőle, nincs viszonyításra lehetőség. Egy termékkel kevesebb a hazai sajtó piacán. De valóban csak ennyiről lenne szó? Hogy eltűnt a polcról egy termék? Vagy valami több történt ennél? Legalább két oldalról mérlegelhetjük a helyzetet, mert egyrészt megszűnt egy munkaadó, és hozzá kapcsolódóan mindaz, ami egy munkahely/állás fogalmába kívánkozik. Másrészt azonban megszűnt egy intézmény, és ennél a gondolatnál érdemes elidőzni, továbbpörgetni a tényeket. A valóság az – és erről már jó ideje cikkeznek, tanulmányokat írnak –, hogy általában válságban az írott sajtó, hiszen két „fronton” kell küzdenie: nem csak a mindent és mindenkit sújtó gazdasági válsággal, hanem saját „tükörképével”, a világhálón megjelenő önmagával is fel kell vennie a versenyt. A gazdasági válság, pontosabban az anyagiak, a pénz hiánya minden téren befolyásolja az újságok életét/létét: ettől függ minőségük, mennyiségük, terjesztésük, kinézetük, tartalmuk, és szintén ettől függ többek között olvasottságuk is, hiszen az anyagiakkal küszködő, létfenntartási problémákkal szembesülő sajtóterméket fogyasztók kénytelenek lemondani róla. Alternatívaként ott az olcsóbbnak és könnyebben fenntarthatónak ígérkező internetes megjelenés, amelynek népszerűségéhez és sikeréhez természetesen hozzájárult az olvasási szokások változása, no meg az (egyelőre még) ingyenes hozzájutás ugyanahhoz a tartalomhoz (esetleg többhöz), amelyet az újságok nyomtatott változata kínál. Egyesek szerint ez a két tényező – az anyagiak hiánya és az internet megléte – egy virtuális világba üldözte, üldözi a nyomtatott sajtót, amely tulajdonképpen oda menekül: előre, a jövőbe.
Ez lenne a jövő, ez jelentené a túlélést, illetve valóban erre van szükségünk nekünk, kisebbségben élő magyaroknak és kisebbségi magyar sajtónak? Nem válik-e szegényebbé társadalmunk, közösségünk általában egy hagyományos termék, és mondhatni életmód megszűnésével, eltűnésével?
A kisebbségi sajtó Európa szerte nehéz helyzetben van és védelemre szorul, ez volt a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Egyesülete (MIDAS) idei, Pozsonyban megtartott évi közgyűlésének is a fő témája. Amíg azonban tőlünk nyugatra és északra, tehát a fejlett demokráciákban azt számolgatják és mérlegelik, hogy az adott állam anyagi támogatása épp hány százalékát teszi ki a kisebbségi újságok évi forgalmának vagy költségeinek, addig itt mifelénk, az egykori keleti tömb országaiban, vagy pontosan Romániában ilyen jellegű számítást nem kell elvégeznie a helyi sajtónak. Sőt, egyes kisebbségi újságoknak még azzal sem kell vesződniük, hogy netán az anyaország támogatását kelljen elszámolniuk, vagy a saját hazai állami intézmények (természetesen fizetett) közérdekű hirdetéseit lefordítsák magyarra és megjelentessék, tájékoztatva adófizető magyar olvasóikat, mivel az állami intézmények kizárólag a többségi, román nyelvű sajtótermékeket részesítik előnyben (és természetesen fizetett hirdetésben). Az állam vagy kormány (illetve intézményei) részéről jövő bárminemű anyagi támogatást a sajtó- és véleményszabadságra nézve veszélyesnek tartották többen is, a MIDAS közgyűlésén résztvevők közül. Tény ellenben az is, hogy az említett nyugati demokráciákban a finanszírozást több tíz, akár száz százalékban mérik, nálunk ellenben az egyre ritkább pályázati támogatások is egy-két százalékát teszik ki az adott sajtótermék évi forgalmának, ami távol áll attól, hogy szakmai szempontokat és elveket befolyásoljon. Az anyagi hozzáállás és hozzájárulás mellett azonban még egy nagyon fontos tényező is elhangzott a kisebbségi újságok – mondhatni létének – szempontjából: ott, tőlünk nyugatabbra és északabbra a kisebbségi lakosság legalább hetven százaléka előfizet a helyi sajtótermékre, illetve akár két-három napilapot is megrendel. Érzik és tudják (érezzük és tudjuk), hogy egymás megmaradásáért felelősek, hiszen az anyanyelvű újság egyszerre megtartja és összetartja közösségét.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)

A TKT tisztújítást írt ki a megye több helységében
Szeptember végéig át kell szervezni a marosvásárhelyi szervezetet is
Maros megyében az RMDSZ megőrizte a polgármesterek számát, 38 polgármesterünk van, remélem, legalább 45-46 alpolgármesterünk lesz, több helyi tanácsosunk van, mint 2008-ban, tehát a Maros megyei magyarság egyértelműen arra szavazott, hogy az RMDSZ-t továbbra is az egyetlen olyan legitim érdekvédelmi szövetségnek tartja, amely képviselni tudja a magyarság érdekeit a helyi tanácsokban és a megyei tanácsban, nyilatkozta tegnap Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke.
Az alelnök szerint ez nem azt jelenti, hogy nem voltak problémák. Ezekben a helységekben tisztújítást tartanak. Ezért egy öttagú bizottságot neveztek ki, amely elvégezte az elemzéseket, és a TKT egyhangú döntéssel tisztújítást írt ki Szászrégenben, Vajdaszentiványban, Makfalván, Beresz-telkén, Szászbogácson, valamint Marosludas, Erdőszentgyörgy és Dicsőszentmárton kerületekben, és a marosvásárhelyi szervezet újraszervezéséről döntött. – Ez azt jelenti, hogy felelősen elemeztük a helyzetet, most kell megújítani azokat a szervezeteket, ahol gyengébb eredmény volt. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szükségünk továbbra is azoknak a munkájára, akik eddig is dolgoztak a szervezetben akár Vásárhelyen, akár vidéken. A felelős szervezet le kell vonja a konzekvenciákat, és akkor kell újítson, változtasson, amikor egy nagyon nehéz parlamenti választás következik. Ezért öttagú bizottságot neveztek ki, amely elvégzi az elemzéseket, és ideiglenesen, a szeptemberi határidőig vezeti a szervezetet.
Borbély a következőkben arról szólt, hogy a marosvásárhelyi iskolanevek területén áldatlan állapot alakult ki a rendszerváltás után, csupán két iskola viseli magyar személyek nevét akkor, amikor Marosvásárhely lakóinak 44%-a magyar. Ezzel nemcsak hogy nem érthetünk egyet, hanem a törvény értelmében azokban a helységekben, ahol nemzeti kisebbség létezik, ott az illető nemzeti közösség arányának megfelelően, a helyi tanács kötelező módon figyelembe kell ezt vegye. Tehát itt, Marosvásárhelyen, az iskolák 45%- ának magyar nevet kellene viselnie, nemhogy egy iskolának Bernádyról való elnevezése ellen tiltakozzanak egyesek éveken át! Ezért felkérték a marosvásárhelyi RMDSZ-frakciót, érvényesítse ezt az előírást a tanácson belül, és első lépésként a 2-es iskolát már ősztől nevezzék el Bernádyról.
A továbbiakban arról beszélt, hogy kötelezni fogják a polgármestert, tartsa be a törvényeket és a jóérzés szabályait, és biztosítson irodát a két alpolgármesternek a főépületben, és ruházza fel őket hatáskörrel. Borbély arról is beszélt, hogy lesz egy beszélgetésük Csegzi Sándorral, aki szintén jóérzésből át kellett volna adja az irodáját az újonnan megválasztott alpolgármesternek, hogy döntse el, mit tesz a továbbiakban. – Véleményünk szerint az, hogy Csegzi Sándor el akarja fogadni a polgármester-tanácsosi funkciót, konfliktushelyzethez vezet a továbbiakban.
Népujság: Milyen kritériumok alapján választották ki a marosvásárhelyi szervezet tevékenységét elemző bizottságot?
Borbély László: Benedek István az eddigi elnöke a városi szervezetnek, Kelemen Márton a megyei tanács RMDSZ-frakciójának vezetője, Brassai Zsombor a megyei szervezet ügyvezető alelnöke, Csép Andrea nemcsak a fiatalságot képviseli, de tag az Állandó Tanácsban, Peti András a marosvásárhelyi tanács frakcióvezető-helyettese. Ennek alapján választottuk ki a bizottságot.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

2012. július 4.
Mr. Attila
„Mi lenne, ha magyar lennék? Netán hazafi?” – vetette fel Mesterházy Attila új mosolyvariációját tesztelve Harrynek, a tengerentúli kampánystratégának.
„Ez very good ötlet, Mr. Attila!” – mondta Harry, aki utálta a kimondhatatlan kelet-európai vezetékneveket, s még mindig nehezen értette, hogy lehet ilyen címkével terméket eladni.
„Netán lehetne nemzetpolitikám is?” – folytatta immár a patriótának szánt vigyorát villantva az MSZP-elnök. „Az nagyon jó lenne, Mr. Attila!” – értett egyet Harry, megjegyezve, hogy a nemzetpolitika jó szó, de tegyék elé az újat is, mert azt mindenki érti, meg a prioritást, mert azt meg senki sem. Obamának is valahogy így jött be az új nemzeti egészségpolitika… Habár az komoly dolog volt.
Akár amerikai kampánytanácsra, akár belterjes kútfőből merítve, de a Magyar Szocialista Párt elnöke nagy garral bejelentette, hogy pártja immár nemzetpolitikailag is megújult, mi több, ez immár prioritás is. A helyszínt is gondosan megválasztotta, a veretes lózung Bukarestben hangzott el a múlt héten.
Kell-e ennél jobb publikum, blikkfangosabb színpad? Kovács elvtársék még hárommillió hazátlan erdélyi románról beszéltek, ő már nemzeti pántlikát teker a szóvirágra. S ki kérdőjelezné meg e szózat hitelességét, amikor egy-két RMDSZ-vezér is szekundál hozzá. Az újszerű szavak – magyar is, meg nemzet is, és semmi euró vagy lej – sikerébe belemelegedve folytatta: ha a határon túli magyarokról van szó, ott nincs semmi keresnivalója a pártpolitikának!
Na, erre mondjon valamit a Kövér vagy a Németh államtitkár! A Harry is helyesel, hiszen nem csak pozitív volt, ellenségképet is fokozott egyszerre. A jó és a rossz igazi harca ez! A Meki legyűri a Burger Kinget! Erre varrjon gombot a baloskodó Szanyi kapitány!
Mesterházy úgy érezhette: dübörög. Haver közvélemény-kutató már alternatívának is nevezi, lassan már ő lesz az új tematizáló pólus is. Vagy valami ilyesmi – Harrynek a magyar nevekkel, a pártelnöknek meg az amerikai kampányszlenggel volt gondja.
A lényeg a lényeg: a nemzetpolitikai kampánytrükk is bejött.
Csak hát a valóság…
A nyüves tények.
Azok ne lennének!
Az Európai Parlamentben hétfőn felvetették, meg kellene beszélni már, mit történik Romániában. Mi van „a bukaresti balliberális kormány vitatott intézkedéseivel”? A finom strasbourgi megfogalmazás nem csak az új román kormány magyarellenes intézkedéseire vonatkozik. Szó van szép „demokrata” témákról is: az alkotmányos rendszert alapjaiban felforgató törvényekről, az „európai értékrendet” semmibe vevő, plágiumát szinte büszkén vállaló Victor Ponta kormányzási módszereiről. Ha mindez Magyarországgal kapcsolatban merülne fel, Cohn-Bendit és Lunacek már fasiszta diktatúrát üvöltene!
Most meg?
Most meg semmi.
Az Európai Parlament lángpallosos demokráciaféltői, széplelkű kisebbségi jogvédői leszavazták a kezdeményezést. A szocialista, liberális és zöld képviselőket szemernyit sem érdekelte az írt és íratlan uniós törvény és norma, amikor egy „jó elvtárs”, a szocdem bukaresti Victor Ponta került szóba. (Mellesleg a tapasztalatok szerint hasonló védettséget élvez a jó Robert Fico is.) Ezekről az ügyekről nincs is mit beszélni az unió központjában. Az indítványt leszavazták.
Nemmel voksoltak a „nemzetpolitikai prioritás” újdonsült zászlóvivői, az MSZP uniós képviselői is. Patrióta Tabajdi Csaba szerint az ügynek nem az Európa Parlament plenáris ülésén a helye, majd szakbizottságban tisztáznak. Vagy a büfében… Tabajdiékat amúgy anno, amikor a Magyarországot elítélő határozatért lobbiztak, az sem zavarta, hogy az Európai Parlament olyan kérdésekben is véleményt alkotott, amelyekben nincs is hatásköre.
Na, de akkor a fránya jobboldalról, most meg bukaresti jó elvtársról van szó.
„Elmondhatom, hogy nem zavarna, ha Mesterházy úr venné át tőlem az Európai Unió legfiatalabb miniszterelnöke címet.”
Tudják kitől származik a mondat? Egy bizonyos Victor Ponta mondta, magyarországi „barátját” dicsérve. Azt, aki azzal dicsekedett a román fővárosban, hogy pártügyeket, úrelvtársi viszonyt még véletlenül sem vesz figyelembe, ha a határon túli magyarok sorsáról van szó.
Very good, Mr. Attila!
Máté T. Gyula
Magyar Hírlap
Erdély.ma

2012. július 6.
Markó: új alkotmány kell a választások után
Okvetlenül szükséges lenne a parlamenti választások után új alkotmány kidolgozása, mert Romániának a teljes intézményrendszerét újra kell gondolnia – mondta Markó Béla szenátor, az RMDSZ korábbi elnöke tegnap, az EU-táborban tartott, Európai értékek, erdélyi érdekek című beszélgetés alkalmával. A szenátor ugyanakkor kételkedik abban, hogy a pártoknak lesz ereje minderre.
A beszélgetés az Európai Unióval (EU) szembeni elvárások témája köré épült. Az erdélyi Európa-képpel kapcsolatban Markó elmondta: „Szkeptikusabb vagyok, mint néhány évvel ezelőtt voltam, mert megtapasztalhattuk, hogy mennyire törékenyek az értékeink, és mennyire recseg-ropog a demokrácia. Nemcsak itthon, hanem az egész kelet-közép-európai térségben”. A szenátor szerint a nyugati berendezkedéstől elvárt jólét nem valósult meg, a demokráciai értékrend (mint a szabad közlekedés, vagy bizonyos értelemben a munkavállalás) azonban nálunk is „meghonosodott” kisebb-nagyobb mértékben.
Markó Béla emlékeztetett az 1993-ban az RMDSZ által benyújtott memorandumra, amely azt szorgalmazta, hogy Romániát csak akkor vegyék fel az EU-ba, amikor teljesítette a kisebbségekkel szembeni kötelezettségeit. Jelenleg azért döcög ennek a követelésnek a széles körű gyakorlatba ültetése, mert maga az EU is dilemmában van a nemzetállamokhoz való viszonyulás tekintetében – mondta Markó. A szenátor szerint az EU beleütközött a bevándorló kisebbségek ügyébe, és egyelőre nem tudja kezelni ezt a kérdést sem.
Ami az erdélyi magyarság legstabilabb erejét jelenti manapság, az az önkormányzati jelenlét – vallja a szenátor: „Nem nevezném a legerősebbnek – mert ez a parlamenti jelenlétet is feltételezi –, de mindenképpen a legstabilabb erőnk az önkormányzatiság”.
Markó szerint hiba volt úgy feltenni a kérdést, hogy „Nyugat eszi meg Keletet, vagy Kelet eszi meg Nyugatot”, ehelyett kölcsönhatásokban kellett volna gondolkodni. Hozzátette, a sajátosságokra nagyobb figyelmet kellett volna szentelni. „Nem volt rendben, hogy Brüsszel is és mi is úgy gondoltuk, hogy képesek leszünk átvenni Franciaország, Németország vagy bármely más nyugati állam intézményrendszerét. Máig nem sikerült eldöntenünk, hogy milyen rendszert akarunk: államfőit vagy parlamentit” – közölte a szenátor, aki a parlamenti rendszert pártolja, mert az elnöki kevésbé befolyásolható magyar részről.
Markó szerint ki kell tartanunk az EU mellett – és nincs is más alternatívánk –, de az EU-nak nem a nemzetállamokra, hanem a kisebb közösségek sajátosságaira kellene alapoznia.
A beszélgetés meghívottja volt Winkler Gyula, az Európai Parlament képviselője is, aki közölte: „A jövő EU-jának a régiók és közösségek uniójának kell lennie” – közölte. Az EP szembeszállhat az egyes országok kormányával, és mivel közösségek képviselik magukat az EP-ben, ezért a nemzetállamok kormányai nem hallgathatnak el semmit Európa elől.
Amint az ugyancsak meghívott Tomi Huhtanen, az Európai Tanulmányok Központja (CES) finn igazgatója jelezte: a szolidaritást hirdető néppárti törekvésekért fel kell adni részben a szuverenitást. De mint Winkler fogalmazott: az EP-ben 27 szuverenitás letétele történik, amely ilyen szinten nem vész el. „Brüsszel felé minden erdélyi magyarnak szolidáris üzenete kell hogy legyen” – mondta az EP-képviselő.
K. H. I.

A kalapács nyele – határon túli paradigmák
„Ennyi most a határon túli magyar politika alternatívája szerintem: egyenlő partnerségen alapuló együttműködés a határon túli magyarokkal, vagy pedig keservesen kiküzdött önállóságuk felszámolása, ami viszont előbb-utóbb a széthulláshoz vezet.” Markó Béla írása az Erdélyi Riport 2012/24. számából.
Az idén március 3-án Iaşi-ban (Jászvásáron, ahogy archaikusabb szájtartású kollégáim nyilvánosan emlegetni szokták) sor került az első román–moldáv kormányülésre, amelyen miniszterelnök-helyettesként én is részt vettem. Őszintén szólva, rendkívül kíváncsi voltam, hogy milyen külsőségekkel, milyen retorikával zajlik majd ez a tanácskozás. Ráadásul olyan pikáns tények is fűszerezték az együttlétet, mint az például, hogy mindkét miniszterelnök, Mihai-Răzvan Ungureanu és Vlad Filat is nagyjából egy időben, a kilencvenes években azon a nagy múltú egyetemen végzett, amely ennek az eseménynek helyet adott. Semmiképpen sem mindennapi dolog egy ilyen román–román találkozó. Viharos érzelmekre, sőt, érzelgősségre számíthat az ember, és bár mint mondottam, természetesen nagyon érdekelt, ugyanakkor tartottam is attól, hogy folyik majd mindenütt a ragacsos nemzeti szirup, és előkelő „idegenként”, faarccal kell majd végigszlalomoznom egy szappanopera díszletei között, amíg a végére érünk. Nos, meg fognak lepődni: semmi! Mármint semmi fölösleges szimbolika, semmi könnyes-romantikus egymásra borulás, amit mi, rafinált közép-európai szerepében tetszelgő magyarok olyan könnyedén elhiszünk balkáninak tartott szomszédainkról. Ellenkezőleg, racionális, precíz, célratörő tárgyalásokon vettem részt, ahol nem érzelmekről, hanem közös programokról, nem a véres-verejtékes múltról, hanem a közeljövő stratégiai együttmunkálkodásáról volt szó. Mint akik tudják, mit kell tenniük, ismerik a célt, és biztosak benne, hogy meg fogják valósítani. Ha akadályok merülnek fel, lassabban, hogyha nem, gyorsabban. Óhatatlanul eszembe jutott egy közkeletű román szólásmondás, amelynek talán nem véletlenül nincsen magyar megfelelője: tace şi face. Hevenyészett fordításban: hallgat és csinálja, vagy némileg átigazítva: nem mondja, hanem teszi. Sallangmentesen, a kötelező minimális ceremóniára szorítkozva ment minden. Mintha nem is az a politikai élet lenne, amit a televíziókból ismer a köznapi ember. Csak legutóbb is a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli irtózatos hangzavart, az egyik legnagyobb román író, Ion Luca Caragiale vitriolos tollára méltó televíziós vitákat figyelve, egészen más benyomásunk lehet a román politika természetéről. Pedig amit látunk, csak a színház, a cirkusz, amely talán éppen arra jó, hogy elfedje a lényeget. Azt is kénytelen voltam ott Iaşi-ban elképzelni, hogy hasonló helyzetben hogyan viselkednénk mi, és általában is hogyan nézünk ki különböző magyar–magyar találkozókon. Tele vitézkötéssel, pitykével, rovásírással, néha valóságosan is, nem csak képletesen, és közben szentistvánozva, kossuthozva lépten-nyomon. Vérmérséklet kérdése? Dehogy. Mondtam már: céltudatosságé! Ki a jelennek illegeti-billegeti magát, ki a jövőnek él. És attól tartok, ebben az összehasonlításban mi vagyunk az illegetők-billegetők, nálunk a csinnadratta, nálunk az égigérő piros-fehér-zöld zászlók, nálunk van fenn az ernyő, nálunk nincs alatta kas. A románok is bevezették a kettős állampolgárságot, de milyen csendben, mindenféle felhajtás nélkül zajlott és zajlik mindez, és talán: mennyire más okból és célból! Tudom, nem mindenkinek tetszik, amit mondok, de lassan itt lenne az ideje, hogy a lényegében végignosztalgiázott és elhepciáskodott huszadik századi történelmünkből kigyógyuljunk, és tanuljunk valamit a szomszédoktól. Igen, a románoktól és a szlovákoktól is. Amit mi elvesztettünk, ők nyerték meg, hát akkor nem győzöm ismételgetni, hogy meg kellene nézni, miképpen sikerült ez nekik. Nem akarom én most az említett román–moldáv kormányülést rózsaszínűvé édesíteni, hiszen ez a viszony nem volt végig felhőtlen az elmúlt két évtizedben, elég, ha Tiraszpolra és a háttérben dörmögő orosz medvére gondolunk, de mégsem hagyhatok ki még legalább egy fontos, általunk is megszívlelendő konklúziót. Ezúttal a viszony természetéről. Úgy tűnt nekem, és azt hiszem, nem tévedek, hogy a mindenképpen sokkal nagyobb és egyébként is uniós tag Románia képviselői kényesen ügyeltek arra, nehogy éreztessék vélt vagy valós fölényüket Moldáviával szemben. Egyenlő partnerek tárgyaltak egymással a közös asztalnál. És ez a lényeg. Két közelmúltbéli – látszólag nem egyforma súlyú – eseménnyel szeretném érzékeltetni, hogy magyar–magyar viszonylatban ez mennyire nem így van, és hogy éppen ez a határon túli magyarsággal kapcsolatos magyarországi kormánypolitika legfőbb nyavalyája. Nemcsak ma egyébként, hanem változó erővel ugyan, de az 1989 óta eltelt majdnem két és fél évtizedben mindig is jelen volt ez a koncepciós hiba, amely mostanára viszont teljesen általánossá vált, hibából bűnné terebélyesedett. Az egyenlő partnerségre gondolok, illetve az egyenlő partnerség hiányára, más szóval az önállóság kérdésére, és ez jól meglátszott abban, ahogyan a felvidéki magyarság sorsába beleszóltak Magyarországról az utóbbi években, és abban is, ahogyan nagy hirtelen zavarossá, már-már áttekinthetetlenné vált a csángókkal kapcsolatos kormányálláspont. (Apropó: Moldva és Moldávia, ami történelmileg ugyanaz: íme, nekünk is van moldvai – ha nem is moldáviai – gondunk!) Vegyük talán először az utóbbit, a csángó ügyet. Amennyit megértettem a vitákból, ezek arról szólnak, hogy a romániai Moldvában, tehát a csángók szülőföldjén működő, ottani székhellyel bejegyzett Moldvai Csángómagyarok Szövetsége a pénzügyi támogatást folyósító magyarországi hivatal szerint nem megfelelően bánt a pénzzel, és ez a vád egy adott pillanatban nem is nagyon burkolt tolvajozássá fajult. Sem csángó, sem más hasonló támogatási kérdésekkel már rég nem foglalkozom, nincs módom erről véleményt mondani, de a vehemenciából, ahogyan a csángó gyermekek magyar nyelvtudásának ügyét egy budapesti grémiumra akarják bízni, azt sejtem, hogy itt elsősorban nem hanyag pénzkezelésről lehet szó, mert ha volt ilyen, annak minden bizonnyal másképpen is véget lehetett volna vetni, hanem arról, hogy ki a dudás a csárdában. Megjegyzem, hogy aki a pénzt adja, annak joga van természetesen feltételeket szabni, csakhogy a határon túli magyar ügyekben ez sokkal bonyolultabb: önálló közösségeket akarunk építeni, vagy távirányítóval véljük megoldani a helyzetüket? Azt hiszem, mindenki tudja, mi az én válaszom erre. De úgy látom, a csángóké is ugyanaz. Egyébként szintén nagy tévedés lenne azt hinni, hogy velük Budapesten valakinek azért volt baja, mert túl közel álltak az RMDSZ-hez. Szó sincs erről. Egy időben mi is elkövettük ugyanazt a hibát – bizony a politikusok esze járása eléggé hasonló tud lenni –, irányítgatni próbáltuk őket, amit elég irritáltan utasítottak vissza. A különbség az, hogy nekünk volt annyi eszünk – tapasztalatunk, félelmünk, bölcsességünk? –, hogy rögtön hátrébb léptünk, és partneri viszonyt építettünk ki velük. Az RMDSZ még a kétezres évek első felében elérte, hogy a Csángóföldön számos állami iskolában, állami pénzből magyar nyelvet oktatnak az azt igénylő gyermekeknek. Viszont a csángó vezetőkön múlott, hogy meggyőzzék a szülőket, igényeljék a magyar nyelv tanítását, és míg 2003-ban végül is 19 gyerekkel indult ez a folyamat, ma több mint ezren vannak. Miközben az MCSMSZ ezzel egyidejűleg tovább folytatta magyarországi támogatással az iskolán kívüli magyartanítást számos gyermeknek, és sokszor ugyanaz a tanár mindkét oktatási folyamatban részt vett. De ez csak úgy működött, hogy nekünk magunknak is meg kellett tanulni: a csángók önállóságát, saját döntéseiket tiszteletben kell tartani. Én úgy látom, az egész drámai szembefeszülés Bákó és Budapest között most ugyanerről szól, csak jóval kevesebb empátiával, mint a mi esetünkben. Mintha a mai Budapest nem viselné el maga körül az önállóságot, és mintha ma már azt is jobban tudnák a Duna bal partján, valahol a Margit-híd és Erzsébet-híd között, hogy Külsőrekecsinben, Lészpeden vagy Pusztinán kinek mi fáj. Végül is ez a konfliktus fő oka, emellett persze lehettek és lehetnek mindenféle működtetési anomáliák, de akkor azokat meg kellett volna oldani, nem pedig szétverni a csángók önálló – és mi tagadás, elég törékeny – döntési mechanizmusait. De mit beszélek? Hiszen ez volt a baj az RMDSZ-szel is (és ma is ez). Persze, megkérdezhetné valaki: miért nem jó, ha Budapesten döntenek arról, hogy mi legyen egyik vagy másik határon túli közösséggel? A mindenfajta „érintettség” okán én most egy pillanatra eltekintenék a jelen időtől, és arra biztatnám magunkat, nézzünk vissza a legutóbbi száz esztendő magyar külpolitikájára, amely koronként addig ágaskodott, amíg lerántotta az egész berendezést: néhányszor már ránk dőlt a Kárpát-medence és fél Európa. Mellesleg, ahogy értettem, most már visszatérve a jelen időhöz, a mai magyar külpolitika lényege éppenséggel az önállóság. Akkor viszont mi a gond a határon túli szervezetek önállóságával? Ők sem renitensebbek Budapesttel szemben, mint amilyen renitens éppen Budapest Brüsszel irányában. Quod licet Jovi, non licet bovi? Hagyjuk az analógiákat! S hagyjuk az iróniát is, mert nekünk bizony keserves dolog, hogy Magyarország folyamatosan veszít az 1989–1990 környékén megszerzett presztízséből, hiszen nagy szükségünk lenne erre a tekintélyre. Nem örülhetünk a „segíts magadon, s az Isten is megsegít” sovány vigaszának. Kellene Magyarország segítsége Brüsszelben is, másutt is. Például a kétoldalú kapcsolatokban. Hiszen a szlovákiai példa jól mutatja, hogyan válik szinte kezelhetetlenné a probléma, hogyan lesz egy hatalmas horderejű kérdésre egyedüli válasz az eddig azért ritkán tapasztalt magyar „sumák”. Vagyis: vegyétek fel a magyar állampolgárságot, és tagadjátok le, hogy ne fosszanak meg titeket a szlovák állampolgárságotoktól. Én azt most nem minősítem, hogy milyen súlyos jogsértés, mennyire nem európai eljárás valakit megfosztani az állampolgárságától, ha közben felvesz egy másikat, de ugyancsak nem európai eljárás azzal intézni el az ügyet, hogy: vegyétek fel, és hallgassatok! Nem akarok illetéktelenül belekotyogni egy másik magyar közösség dolgaiba, de úgy gondolom, ez is visszaütött a szlovákiai választásokon. És még valamit fontosnak tartanék hangsúlyozni. Divatos ma liberális oldalról azt bizonygatni, amiben én nem nagyon hiszek, hogy tulajdonképpen a párton belüli magyar–szlovák együttműködés vitte be a Hidat a parlamentbe, és hogy ez a jövő. Jobboldalról egyelőre még nincsen egy hasonlóan egységes és sommás magyarázat, de ott meg részvételi arányokkal, ilyen-olyan százalékokkal dobálóznak, illetve szidják a kettős állampolgársággal megajándékozott választók hálátlanságát. Ezelőtt két évvel magam is őszintén kampányoltam Csáky Páléknak, több kampányrendezvényen is felszólaltam (látható, mekkora eredménnyel), most viszont azt kell mondanom, ebből a történetből senki sem okult igazán. Mert ahogy én látom, nem az a lényeg, hogy etnikailag vegyes pártra adta a magyarok nagyobb része a szavazatát, hanem hogy ezáltal olyan szervezetre voksoltak, amely (kénytelen-kelletlen) önálló maradt, saját politikát folytatott, míg az MKP a parlamenten kívül rekedvén, kétségbeesetten kapaszkodott, amibe tudott, és így kiszolgáltatottá vált. A végeredmény viszont nem egy győzelem (Híd) és vereség (MKP), hanem végül is egy hatalmas közös veszteség: nagyjából feleannyi képviselő, mint amennyi lehetett volna, és minden, ami még ezzel jár. Készséggel elismerem, hogy nem önzetlenül elmélkedem mindezekről a dolgokról. Ősszel Romániában is parlamenti választások lesznek, és itt is gőzerővel folyik a megosztás, működik éjjel-nappal a távirányító. Természetesen csak eddig tart az analógia, minden egyéb másképpen van, az ideológiai különbségek, a szervezetek múltja, jelene, és hátha a jövője is. De ebben az esetben itt is ugyanaz az alapvető dilemma: egyenlő partnerség vagy alárendeltség? És nagyon téved, aki azt hiszi, hogy ez csak a politikusok szánalmas tipródása. Már Kós Károly fölismerte: önálló politika nélkül nincs önálló közösség. Önállóság nélkül viszont éppen az a cél nem fog megvalósulni, amely amúgy ki nem fogy egyesek szájából: a szülőföldjükön megmaradó, a kettős állampolgárságot kivándorlásra fel nem használó erős, távlatos magyar közösségek. Ennyi most a határon túli magyar politika alternatívája szerintem: egyenlő partnerségen alapuló együttműködés a határon túli magyarokkal, vagy pedig keservesen kiküzdött önállóságuk felszámolása, ami viszont előbb-utóbb a széthulláshoz vezet. Ennek az első jelei máris tapasztalhatók egyébként, ha a magyarországi vastüdővel életben tartott határon túli műpártok egyre hangosabb és kétségbeesettebb lélegzetvételét hallgatjuk. Mire jó mindez? Mire volt jó a régebb egyetlen célravezető eszköznek kikiáltott brüsszeli kalapács nyelét rendszeresen és szertartásosan (majdnem azt mondtam, rituálisan, csakhogy ez a kifejezés már foglalt) összemaszatolni? Mint ahogy romániai viszonylatban is egyetlen kalapácsunk van ebben a pillanatban: az RMDSZ. Arról aztán már nem is beszélek, hogy ennek a régebb még Borson túl is jól kézügyben levő nyele hogyan néz ki az utóbbi időben. Moldáv példával kezdtem, azzal fejezem be. Háromévi huzavona után – ott sem fenékig tejfel minden – végre államelnököt választottak a kisinyovi parlamentben. Az új államfő, Nicolae Timofti mondott egy olyasmit, azt sem tudom, az ő leleménye-e, de fontos üzenet: „a nagy országok nagypolitikát csinálnak, a kis országok arra vannak ítélve, hogy okos politikát műveljenek.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2012. július 8.
A Partiumról a IX. Partiumi Írótáborban
Július 5-7. között a nagyváradi Góbé csárdában zajlott le a IX. Partiumi Írótábor, melyen számos érdekes előadás hangzott el és több könyv bemutatására került sor.
Az eseménysorozat csütörtökön délután kezdődött a hivatalos megnyitóval, majd Kisteleki Ibolya zenei vonatkozású ex libris gyűjteményének tárlatnyitójára került sor. Ezt követően dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész tartott előadást Nagyvárad irodalmi életéről. Az irodalomtörténész a város történetét felidézve beszélt Nagyvárad irodalmi nagyságairól, a jelentősebb irodalmi teljesítményekről. Elhangzott, hogy a város jelentős kulturális központja volt Magyarországnak, először Vitéz János idejében érte el ragyogásának csúcspontját, amikor is reneszánsz művelődési központ volt. Ugyancsak virágkorát élte a város a magyar reformkor idején, de talán a város kiemelkedőbb korszaka XIX. és XX. század fordulóján volt, amikor az Ady Endre nevével fémjelzett irodalmi élet a magyar irodalom egyik legjelentősebb momentumát képezi, mint ahogy korszakos jelentőségű volt a Holnap Antológia megjelenése is. Az impériumváltás után elkezdődött Várad hanyatlása, hiszen központi helyzetűből határvárossá vált, és elkezdődött a magyar lakosság visszaszorulása a román ajkú lakossághoz viszonyítva. Ez a folyamat 1920-ban kezdődött, Nagyvárad az 1970-es években vált román többségű várossá. A 80-as években a bukaresti zsarnokság ellenhatásaképpen jelent meg Nagyváradon az Ellenpontok folyóirat, de általános jellemzője ennek a korszaknak bárminemű magyar irodalmi kezdeményezés elsorvasztása, ami nem a pártcélokat szolgálta. 1990-től ismét gazdag helyi magyar sajtóélet kezdődött el, és a helyi irodalmi életet gazdagítja a kilenc évvel ezelőtt útjára indított partiumi írótábor is, mondta Pomogáts Béla. Az első napon előadást tartott még dr. Major Enikő, a Partiumi Keresztény Egyetem tanára, majd bemutatkozott a Pallas Akadémia könyvkiadó, bemutatták továbbá Pataki István (Éreosz egén heten meg én) valamint Tóth János és Péter I. Zoltán kötetét (Egy kis séta), és a jelenlevők szemelvényeket hallhattak kortárs partiumi magyar költők román nyelvre fordított műveiből.
A második nap
Másnap, pénteken is több előadás és könyvbemutató színesítette a műsort. Ennek a napnak az egyik legkiemelkedőbb programja a kerekasztal-megbeszélés volt a 21. századi partiumi magyar irodalom ismertségéről. Már a kerekasztal megbeszélés előtt polémia alakult ki annak kapcsán, hogy Papp Für Lajos költő előadásában elárulta, hogy a Poet.hu irodalmi portálon évente huszonhárom ezer vers jelenik meg. Több jelenlevőt megdöbbentett ez a szám, Szakolczay Lajos műkritikus kifejtette, hogy ekkora mennyiségű vers nyilvánvalóan nem képezhet minőséget, ez a versdömping oda vezet, hogy a költészethez nem értő közönség a gagyit olvassa a jó versek helyett. „Az olvasót a jó irodalom felé kell terelni”, szögezte le. Papp Für Lajos válaszában kiemelte, hogy a honlap segített abban, hogy igényesebb irodalmi portálok látogatottsága is megnőjön, ugyanakkor ez a honlap segített abban is, hogy valóban tehetséges költőket fedezzenek fel. A kerekasztal beszélgetésen Pomogáts Béla kifejtette, hogy a magyar irodalom általában, ezen belül a költészet különösképpen nem tudja ellátni azt a feladatot, amit hosszú éveken át betöltött. A magyar költészet mint intézmény belterjessé vált, nagyon sok költő magának ír. A korábban említett 23 ezer megjelenő vers is a költészet lényegtelenné válását bizonyítja. A költészet korábbi közvéleményformáló szerepe az utóbbi húsz évben teljesen erodálódott, de a magyar szellemi élet nem vet számot ezzel a jelenséggel, pedig rá kellene döbbenni a költészet szerepvesztésére, és ezt a nem kedvező irodalmi helyzetet valahogy meg kellene változtatni – figyelmeztetett Pomogáts Béla.
Magyar és európai kultúrpolitika
Július 7-én szombaton délelőtt Tőkés László EP-képviselő tartott előadást Kulturális politikánk az Európai Unióban címmel. Azzal a gondolattal kezdte beszédét, hogy a globalizmus, a »maradék« internacionalizmus és az erősödő kozmopolitizmus korszakában tudatában kell lennünk regionális értékeinknek, vagyis a sajátosság méltóságát kell megélnünk és megőriznünk. Beszédében hangsúlyozta az európai esélyegyenlőség gondolatát. Az Ukrajnában elfogadott nyelvtörvény, mely lehetővé teszi azt, hogy Kárpátalján a magyar hivatalos nyelvvé váljon, megmutatja azt az irányt amerre haladnunk kell – fejtette ki. Tőkés László a továbbiakban elmondta: „Elismeréssel szólhatok az európai soknyelvűség stratégiájáról, amelynek kidolgozásában Leonard Orban román biztosnak is jelentős része volt. Sajnálatos, hogy ő maga nem tudja a saját maga által meghirdetett nyelvi alapelveket például a Babes Bolyai Tudományegyetem esetében alkalmazni.” Tőkés László a kulturális sokszínűséget támogató európai intézményekről beszélt a továbbiakban, kiemelve többek között az Európai Fordítói és Tolmács Szolgálatot, és az Európai Kultúra Fővárosa intézményt. Majd rátért saját tevékenységének ismertetésére az Európai Parlament intézményén belül. Mint elmondta: „Az EP alelnökeként a vallási, egyházi párbeszéd intézményesítésével foglalkoztam. Ezzel kapcsolatban fogadtunk el az Európai Parlament elnökségében egy fontos határozatot, amely beillesztette az egyházakat az európai politika struktúráiba, és alanyi jogot biztosít az egyházaknak, a vallási közösségeknek, sőt, a nem vallási világnézeti közösségeknek is az európai politika alakításában.” Kiemelte, hogy a magyar európai elnökség kiváló alkalom volt arra, hogy a magyar kulturális művelődési politika és az európai művelődési politika terén kihangsúlyozódjon.
Magyarok Európában
Beszéde utolsó harmadában a különböző nemzeti türelmetlenségek veszélyeire hívta fel a figyelmet az előadó, kiemelve többek között azt, hogy a 250 ezres lélekszámú moldvai csángó magyar közösség ellen, kivált az első világháborút lezáró trianoni békediktátum óta vértelen genocídium folyik, melynek következtében a magyarság egyik legősibb kultúráját hordozó közösségének nyelve és identitása tűnik el. „Mindezeket meghaladva beszélhetünk egy olyan kontinentális békeprojektről, amelynek megvalósulásán fáradozik az Európai Unió, szembeállíthatjuk ezt a békeprojektet a békeszereződéseknek a lesújtó hatásával.” Tőkés László kiemelte, hogy az Európai Unióban meg lehet valósítani a magyar uniót, vagyis most a magyar érdek és az európai érdek egybeesik. „Ebben a közegben, az Európai Unióban keressük felemelkedésünk módját” – zárta előadását Tőkés László.
Díjazott
Tőkés László előadást követően Oláh József költő beszélt az érmelléki, vagy onnan származó költőkről. Majd maga Szakolczay Lajos kritikus mutatta be Vasy Géza Versvilág című, verselemzéseket tartalmazó kötetét. F. Márton Erzsébet színművésznő Régi váradi dalok gyűjtőcím alatt szavalt Váradról szóló, Váradhoz köthető verseket. A IX. partiumi Írótábor zárásaképpen és immár nemes hagyományt követve kiosztották a Partiumi Írótábor díját, melyet ez alkalommal Oláh János költő, a Magyar Napló főszerkesztője kapott meg. A laudációt dr. Kösöböcz Gábor fogalmazta meg és olvasta fel. Többek között elmondta: „Oláh János mindhárom műnemben maradandót alkotó, változatos élmény- és érzékenységformákat tárgyiasító, sokoldalú szerző.” A méltató kiemelte Oláh Jánosnak nem csak írói, hanem szerkesztői munkáját is: Oláh János az utóbbi két évtizedben szerkesztőként, kiadóként és irodalomszervezőként több ember munkáját végezte el. „A Magyar Napló című folyóiratot 1994 óta főszerkesztőként irányító Oláh János a kortárs irodalom egyik legrangosabb, széles körben ismert és megbecsült orgánumává, úgymond a magyar irodalom zászlóshajójává tette.” A kitüntetett Tőkés Lászlótól vette át az oklevelet és az emlékplakettet.
Pap István
Erdon.ro

2012. július 12.
Téka-tábor: hadüzenet a tévézésnek
Épülőben az új oktatási központ Szamosújváron
A szamosújvári Téka Alapítvány művelődési és oktatási központjában 13. alkalommal szervezték meg a nyári Honismereti és Anyanyelvi Tábort mezőségi szórványmagyar falvakból származó gyerekek számára. Változatos programok, kikapcsolódás, játszva tanulás – így foglalható össze röviden az egyhetes együttlét lényege. Mindeközben – ha nem is rohamléptekkel – épül az új Kemény Zsigmond Oktatási Központ is. Az erdélyi szórványoktatás egyik mérföldkövének számít a Balázs-Bécsi Attila tanár által megálmodott, és 1993-ban létrehozott Téka Alapítvány. A Téka-ház, amely többek között a Szórvány Művelődési Központnak és a Mezőségi Szórványkollégiumnak is helyet biztosít, a programok – és ezzel együtt a gyerekek – gyarapodásával kezdi túlnőni a mostani lehetőségeket, ezért 2009. október 9-én egy új oktatási központ alapkőletételére került sor Szamosújváron. A magyar kormány évente 45 millió forinttal támogatja a munkálatokat, a beígért román támogatást erre az évre a Ponta-kormány visszavonta – tudtuk meg az alapítvány elnökétől. Másrészt Balázs-Bécsi Attila megelégedéssel beszél a terv társadalmi támogatottságáról, hiszen az alapítványnak közel 3 millió forint értékben sikerült téglajegyet eladnia. Sürgősségi támogatást a Communitas Alapítvány is nyújtott, ebből különböző számlákat fizettek ki a munkavállalóknak. Az épület alapjának 80 százaléka már elkészült, a hétből négy modulon pedig a falazást is elkezdték. Az alapkő letételekor az építkezés befejezésének határidejét 2014-re határozták meg, ám a tények ismeretében az alapítvány elnöke nem bocsátkozik jóslatokba: „Abban reménykedem, hogy összeül egy vegyes – magyar-román – oktatási bizottság, amelynek napirendjére a kollégium ügye is felkerül, és határozottabb támogatást kapunk mindkét fél részéről” – bizakodik Balázs-Bécsi Attila. 650 férőhelyes épületről van szó, ahol bölcsődés kisgyerekektől érettségiző diákokig fogadják majd a fiatalokat. Ezzel nem szűnnek meg a mezőségi szórvány elemi iskolái, hiszen Szamosújváron, a Kemény Zsigmond Oktatási Központban ötödiktől folytathatják tanulmányaikat a fiatalok.
Játszva tanuljunk anyanyelvünkön!
Látogatásunkkor mintegy félszáz gyerek fogyasztotta jóízűen reggelijét a Téka udvarán, türelmetlenül várva az aznapi programokat. Az egyhetes Honismereti és Anyanyelvi Tábort a Téka Művelődési Alapítvány szervezi, és a Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdetektől fogva. A nyári tábor vezetője Egri Hajnal, aki arról számolt be lapunknak, hogy az egyhetes együttlét remek alkalmat nyújt arra, hogy azok a diákok, akik Szamosújváron kívánnak ötödiktől iskolába járni – és a Téka bentlakásában fognak lakni –, ismerkedjenek környezetükkel, a pedagógusokkal, illetve barátkozzanak a kollégium szabályzatával, szokják meg a bentlakás hangulatát, szabályait. Az elmúlt tanévben több mint 110 gyerek lakott a kollégiumban, ezek közül sokan a tábort sem hagyják ki vakációs programjaik közül. És ha már a vakációnál tartunk, Egri Hajnal arról is tájékoztat bennünket, hogy a tevékenységek többnyire szórakoztató jellegűek, bár a nyelvi játékoktól a cserépégetésig rengeteg programban vesznek részt a diákok.
Egy fedél alatt a szórvány
A tábor résztvevői többnyire a mezőségi falvakból – Palatka, Búza, Keszű, Füzes, Szentmárton, Feketelak – érkeztek, de vannak közöttük szamosújváriak is, akik vakációjuk egy részét a Téka programjaival töltik. Többnyire a kézműves foglalkozások nyitják és zárják a napot, közben anyanyelvi vetélkedőkön vehetnek részt a diákok, történelmi témájú vagy népmesék hangzanak el. Az igazi kikapcsolódást talán az esténként megrendezett táncház, a népdalok éneklése, illetve a rendszeres kirándulások jelentik a tábor résztvevőinek.
Szentmártonban például lovagolhattak, szekérre ülhettek a gyerekek, de látogattak tájházat is, és megismerkedhettek a népi hagyományokkal. Azt már saját szemünkkel tapasztalhattuk, mekkora sikernek örvendett a diákok körében az internetes anyanyelvi játék, ahol helyesírási és szótári ismereteiket tehették próbára a résztvevők. De ugyanilyen népszerű a tábor résztvevői között a nemezelés, a festés, a gyöngyfűzés vagy a tűzzománckészítés és a könyvkötés fortélyainak ellesése. Többnyire csoportos foglalkozásokat tartanak, az alkotások pedig a kollégiumban maradnak – a visszatérő diákok később büszkén fedezik fel egy-egy kiállított tárgyban a sajátjukat, hiszen az asztalterítőtől a virágcserepekig itt minden a gyerekek munkáját dicséri. „Szeretek részt venni a táborban – mondja a Válaszútról érkezett Szilárd –, mert minden évben tanulunk valami újat, az idén például a bogozást.” A bogozás tulajdonképpen az ostorkészítés egyik alapművelete, de cérnából karkötők is készülnek ezzel a módszerrel. A feketalaki Eliza már a hetedik osztályt kezdi Szamosújváron, a nyári tábor lehetőséget ad számára a barátnőkkel való találkozásra, de tagja a néptánccsoportnak és a dalkörnek is. Mindketten elismerik, ha nem lennének itt, valószínűleg a számítógép és a televízió előtt töltenék a vakációt. Tegyük hozzá: ha modern korunk e két vívmánya mellől sikerül elvonni a gyerekeket legalább egy időre, máris hasznosnak mondható a Téka nyári tábora.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2012. július 15.
Az egyetlen női lovas vitte el a pálmát a Székely Vágtán
Csernáton, Csíkdelne és Gidófalva lovasa jutott a második Székely Vágta döntőjébe. A szotyori versenyző a döntő előtti állatorvosi vizsgálaton nem ment át, így mind a szervezők, mind a versenybíróság, mind a versenyző maga úgy döntött, visszalépteti a lovat a versenyből. A nap folyamán többször hallani lehetett, hogy sokan a Vágta egyetlen női versenyzője mellett teszik le voksukat, ami a döntőfutamban be is igazolódott. A 19 éves csíkdelnei lány, Keresztély Beáta és Herceg lova vitte el a pálmát.
Fölényes előnnyel győzött a fiatal csíkdelnei lány a 2012-es Székely Vágtán. Keresztély Beáta már szombaton megmutatta, hogy teljes összhangban van lovával, hiszen a délelőtti díjugrató versenyt is ő nyerte meg. Az előfutamokban és a középfutamban egyaránt nagyon jól futott, ezért sokan megelőlegezték neki a győzelmet. Bár nem hazai pályán volt, magabiztosan és elegánsan győzte le hazai ellenfeleit, a gidófalvi Fazakas Jánost és a csernátoni Ugron Attilát. A döntőben egyébként második lett a 19 éves Fazakas János és Pali lova, harmadikként futott be Ugron Attila és Villám lova.
A budapesti Nemzeti Vágtán mindhárom lovas részt vehet, és a Nemzeti Vágta szervezőinek döntése alapján Sepsiszentgyörgy is képviselheti Székelyföldet, direkt benevezőként.
Keresztély Beáta gyergyószentmiklósi, lovas családból származik, édesapja fogathajtásban román bajnok, de ő maga is kiskora óta ül a nyeregben. Díjugratásban edzője, Balázs Sándor segítségével számos román díjugrató versenyen vett részt, jó eredménnyel. Másfél éve a delnei Huszár Sportklub lovasa. A verseny után Beáta elmondta: egy hétig intenzíven készült a galoppversenyre, előtte a díjugratásra összpontosított, mert azt is meg szerette volna nyerni. „Álmomban sem gondoltam volna, hogy megnyerem a Székely Vágtát is, de most már nagy reményekkel készülök a Nemzeti Vágtára” – tudtuk meg Beátától. A fiatal versenyző azt is hozzátette, hogy különösebb stratégiát nem alkalmazott, a középfutamban viszont kihasználta a helyzetet, amikor lehetősége volt rá, és a számítása bejött.
A Székely Vágta fődíja a budapesti Nemzeti Vágtára való kijutás, amit mindhárom lovasnak biztosítanak, emellett az első helyezett 2000 lejt, a második 1500 lejt, a harmadik lovas 1000 lejt vihet haza, és természetesen a győztes serlegeket. A díjakat Tamás SÁndor megyei elnök, Antal Árpád András polgármester és Horváth László kormánymegbízott adta át Székely Tibor Vágtafőkapitány jelenlétében. A rangos lovaseseményen részt vett Füzes Oszkárné Bajtay Erzsébet nagykövetné asszony, és képviseltette magát a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusa is. lapszemle.ro

2012. július 16.
Bemocskolnak
Baráti viszonyt ápolnak olyanokkal, akikkel a tárgyalás lehetőségét is meg kellett volna szüntetniük. Hadat üzennek azokkal szemben, akik a mi mindenkori anyaországi védnökeink kellene legyenek, mintha nem egy nemzethez tartoznánk. Lépten-nyomon megszegik a jóérzés határát. Itthon azt nyilatkozzák, hogy „majd megmutatják nekik, nem szövetkeznek az ellenséggel, és megharcolnak az érdekeinkért”. Aztán az erdélyi magyar pártsajtó mély hallgatása mellett, különféle hírforrásokból megtudhatjuk, hogy bizony mégsem mutattak meg nekik semmit, mégis szövetkeztek azokkal, akikkel eddig harcban álltak, és feladták az érdekeinket az olcsó hatalmi pozíciók megszerzéséért. Mindehhez pedig egy olyan politikai köntöst öltöttek, amelyről az álszentség és az alantas kétszínűség sugárzik. Soha nem volt, és remélhetőleg soha nem is lesz ilyen „elismerésben” részünk, mint amilyent a mi képviselőink szereztek az utóbbi években. Feladták az elveiket, meghazudtolták önmagukat, koalíciót kötöttek a partnereik ellenfeleivel, illetve az ellenfeleik partnereivel, és nem jutott más magyarázat minderre, csupán az, hogy „ilyen a politika”. Olcsó és átlátszó indoklás ez a választók számára, de jobb alternatíva hiányában ők mégis úgy vélték, hogy az RMDSZ érdemli meg leginkább a bizalmukat. Ez az eredmény felelősséggel jár, amivel nem kellene megint visszaélniük az alakulat vezetőinek, a követendő politikai irányvonal meghatározóinak. Az elemzések talán rávilágítanak arra is, hogy itt nem valakiknek a sikeréről van szó, hanem a kétségbeesés irányította a szavazókat arra, hogy jobb lehetőség hiányában megint a hatalomközeli párt mellett álljanak ki.
Azon túlmenően, hogy a kormányzati szerepvállalás távolról sem hozta meg az elvárt eredményeket, az öncélú és rövidlátó politizálás súlyos erkölcsi károkat okozott a mi megítélésünkben is. Elveszítettük a Kárpátokon kívül valamikor még – a gerincességünk, illetve szavahihetőségünk okán – minket megillető tiszteletet. Egyértelművé vált, hogy a magyarok is bármire képesek a hatalom megszerzéséért. Néhány év „kemény” munkájával eljátszották az elődeink által, több évszázados verejtékezéssel megszerzett becsületünket. És hogy teljes legyen a kép, ezt az imázsrombolást nemcsak a román nemzet felé hajtották végre, hanem az anyaországgal szemben is. Valakik számára nagyon fontos volt, hogy minél ellenségesebb üzeneteket küldjenek a mindenkori magyar kormány felé, hatékonyan rombolják az erdélyi magyarok megítélését Magyarországon, a történelmi hátteret mellőző és az aktuálpolitikából táplálkozó magyar-magyar viszályt gerjesszenek. Mindehhez kitűnő alanynak bizonyult az egyeduralom bűvkörében élő erdélyi magyar érdekképviselet. És ha még maradt egy cseppnyi becsületünk, vagy egy távoli hely a világon, ahova még nem jutott el a mi „jó hírnevünk”, erre is kapóra jött a parlamenti képviseletünk hallgatólagos – és szavazatokkal alátámasztott – beleegyezése abba a nemzetközi hírű politikai cselszövésbe, amely a teljes körű hatalomátjátszást tűzte ki céljául a balliberális, magyarellenes erők kezére. Lehet még ennél is mocskosabban?
Ferencz Zsombor
kozpont.ro

Óriáspince-tető, a lovas zarándokhely (II. Székely Vágta)
Akár egy zarándokhely, úgy festett az elmúlt hét végén a Maksa szomszédságában emelkedő Óráspince-tető, ahová több ezren látogattak ki a Székely Vágta második rendezvénysorozatára.
Az igényes programkínálat, illetve a lovasbemutatók, megmérettetések mellett az ünnep látogatottságát emelte az is, hogy a szervezők fohásza idén meghallgatásra talált, a domboldalon gyalogolók pedig gyakran emlegették is: itt aztán nem lehet fázni… Szombat délelőtt verőfényes napsütésben az immár kétnaposra bővült Székely Vágta ünnepi megnyitóján Tamás SÁndor, a megyei önkormányzat elnöke, valamint Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere köszöntötte a látogatókat, Orbán Viktor magyar kormányfő üdvözletét Horváth László miniszterelnöki megbízott tolmácsolta. Díjugratással indult a lovas esemény első napja, a pályán gyergyószentmiklósi, csíkdelnei, csíkszeredai versenyzők, köztük meglepően sok hölgy vette sorra az akadályokat lóháton, a nézők elismerő tapsa a nap folyamán nem csupán nekik, de a puszta ötös és csikós bemutató résztvevőinek, a díjlovaglóknak és a díjugratóknak is szólt. Sokan szurkoltak szombaton Kézdivásárhely ifjú versenyzőjének, az alig hat és fél éves Botondnak is, aki fogathajtásban indult.
Székely vágta harapnivaló
Tűző napsütésben igencsak nehéz volt egy-egy bemutatót, versenyszámot a nézőtérről végig követni, így sokan a domboldalon felállított három jurtához tartozó sátrak alatt kerestek menedéket. Szomjoltóként főként csapolt sört, üdítőt, vizet kínáltak a megfáradt, bágyadt közönségnek, s a bátrabbaknak egy jól ismert, mínusz húsz fokosra hűtött szeszes italból kupicányit is mértek. Harapnivalóból volt választék, aki a kánikula ellenére is enni tudott, rostonsültek, bográcsban készült ételek közül választhatott, egy óriási üstben hatalmas adag babgulyás rotyogott, hozzávalóit – a szakács pólóját díszítő felirat szerint – székely vágta, fűszerezte, sütötte-főzte. Kürtőskaláccsal, lángossal is csábították az éhes látogatókat, a maksai fiatalok pedig hatalmas fonott kosarukkal járták a sátrakat, frissen sült fánkot kínálva.
Vásárfia mindenkinek
Kézművesek munkájuk legjavát ajánlgatták a vágta egyik legsikeresebb rendezvényén, a népművészeti és lovastermékek vásárán. A székelyföldi termékmustrán székelyszenterzsébeti szíjgyártó, kőrispataki szalmafonó, nagykárolyi kötélfonó, szovátai ostorkészítő, sepsiszentgyörgyi nyeregkészítő, valamint rézműves is bemutatkozott. Ismerkedhettünk a tojáspatkolás türelmet próbáló munkafolyamatával, egy szomszédos asztalon pedig sepsiszentgyörgyi cipész kifényesített csizmái mellett sorakoztak a zetelaki szűcs, egy Fancsalról érkező kádár, illetve bodosi mézeskalácsos és viseletkészítők portékái egyaránt. Gyepre terített szőnyegen és asztalok mellett fehér, fekete és sárga lovacskák készültek az Ispiláng Egyesület sátrában, a gyermekeknek szánt foglalkozáson Péter Kinga nagy türelemmel igazította a kicsik mozdulatait, így rövid idő alatt életre keltek a lobogó sörényű bot-lovak. A Bodvaj Egyesület sátrában arcfestéssel, lovagi játékokkal várták a gyerekeket, a Sikló Egyesületnél puhakönyves meséket olvastak, a csernátoni Csiporkázó Játszóházasok ostor- és körmön-fonást, ügyességi játékokat tanítottak. Sokan ellátogattak a Székely Vágta vasárnapi kulturális kísérő rendezvényére, a Székely Székek találkozójára is. A történelmi székek szellemi, tárgyi és gasztronómiai hagyományainak seregszemléjén mások mellett a Sóvidék, Csíkszék, Gyergyó- és Kászonszék, Orbaiszék, Kézdiszék, valamint Erdővidék is bemutatkozott. Lovak szerelmesei
Bármerre fordultunk, mindig megakadt a szemünk egy-egy paripán az Óriáspince-tetőn, a sátrak közt árnyékot keresve pillantottunk meg egy póniló hátán érkező kislányt. A tizenegy éves Babos Edina magabiztosan szállt le a nyeregből, s ahogy azt illik, kikötötte lovát egy közeli bokorhoz. Szendvicsmajszolás közben mesélte: hat éve lovagol már, két éve lovas iskolába jár, Sári nevű lovát pedig öt éve kapta édesapjától, aki megjegyzi: lányának babája nem volt soha, mindig a lovak érdekelték. Hozzá hasonlóan lovak iránt vonzódó gyerekek tucatjai fordultak meg hét végén a Székely Vágta rendezvényein. Sűrűn váltották egymást a lovak kísérői az árkosi Barabás Lovarda számára kijelölt pályán, ahová – a kánikula ellenére – folyamatosan érkeztek lovagolni kicsik és nagyok egyaránt. Szombaton kora délutánig már több mint százan rótták a köröket lóháton náluk – mesélte Berde Orsolya, aki évek óta rendszeres látogatója a lovardának. Fiatal kora ellenére tapasztalt lovasnak számít, társaival együtt komolyan kivette részét a hét végi munkában is: jegyet vágott, kobakot osztott, vizet hordott az állatoknak, s közben megszállottan mesélt Barabásék kettőről 27 fősre gyarapodott lóállományáról is. S bár nem mondta ki, így is meggyőzött: amit a lovak iránt érez, az több, mint szeretet…
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. július 17.
Egy hét csendes eső menthetné meg a mezőgazdaságot
Szükségállapot kihirdetését kérik a termelők az aszály miatt
Országszerte tartós aszály sújtja a mezőgazdaság minden ágazatát, aminek következtében a termelők már most komoly károkkal számolhatnak, főleg a burgonya-, a napraforgó- és kukorica ültetvényeken. A nagytermelők és a vidéki lakosság zöme nincs felkészülve az aszályra, nem áll rendelkezésükre öntözési lehetőség, és ráadásul többségük nem kötött biztosítást természeti katasztrófa esetére. A természeti csapás a növénytermesztés mellett az állattenyésztést is érinti, de az emberek életminőségét is befolyásolja: hírügynökségi jelentések szerint számos hazai település ivóvízgondokkal küzd, és már napok óta ciszternákkal biztosítják az ellátást a hatóságok. A meteorológusok nem biztatnak sok jóval a következő hetekre, a további rossz hír, hogy az aszály természetesen a fogyasztói árak emelkedését és az élelmiszerbehozatal növekedését vonja maga után az év hátralevő részében és a jövő esztendő első felében.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke szerint – aki korábban a Halászati és Vidékfejlesztési Kifizetések Ügynöksége Kolozs megyei fiókjának vezetői tisztségét töltötte be – az előző években is volt tartós szárazság, de nem ilyen rendkívüli melegrekordokkal, mint az idén.
Kétféle szárazságról kell beszélni – mondta lapunknak. – Az egyik a föld víztartalmára vonatkozik, amikor a talajvíz szintje nagyon alacsony lesz. A másik pedig a levegő szárazsága, amikor a növények, főként a kukorica levelei megcsavarodnak.
A mostani víztelenség növényt és állatot egyaránt nagyon próbára tesz. Például a gabonafélék jó minőséget produkáltak, de ha heves záporok vagy jégesők verik el, akkor sok mag kárba megy. Legalább egy heti lassú esőre lenne szükség ahhoz, hogy pótolni tudja a mostani vízhiányt. Ahol a vetéseket kutakból vagy más eredetű ivóvízzel öntözik, ott az emberek mindennapos megélhetése kerülhet veszélybe. Ahol pedig folyóvizekből pumpálják ki, ott plusz termelési költségekkel kell számolni. Sokat számít, hogy milyen minőségű technológiai munkálatokat folytattak a gazdák a nagy szárazság beállta előtt. De minden plusz munkálat plusz költségekkel jár, ami végső soron a fogyasztó zsebén csattan. És azt sem kell elfelejteni, hogy a szárazság különféle betegségek terjedését is növeli. Az idei károkról még nincsenek adatok, de jelentőseknek látszanak – mondta lapunknak nyilatkozva a kertészmérnök.
Aggódnak, panaszkodnak a vidékiek
A Kolozsvár környéki falusi emberek aggódnak az idei termésért, a kertekben, a határban a föld megrepedezett a szárazságtól. Az elmúlt napok esőzései kissé megáztatták a talajt, de ez vajmi kevés a növényzetnek. A mezőgazdasággal foglalkozók elmondása szerint főleg a kukoricatermés van veszélyben, a búza nem annyira, hiszen az már beérett, most már lassan aratni kell. Ugyan akadt egy-egy főzetre való, de a paszuly sem igen akar kivirágozni. Az uborkatöveken megjelent helyenként a termés, és indái elkezdtek felfelé kúszni a kukoricaszárakon, kérdéses azonban, hogy ez idén milyen bőséges lesz. A paradicsommal, a paprikával sem jobb a helyzet, fejlődésük elengedhetetlen feltétele a víz. Az emberek mesterséges öntözéssel próbálják beitatni a szomjas földet, növényzetet, gyümölcsfákat, de ez kevés ahhoz képest, hogy a hálás terméshez mire lenne szükségük. Ráadásul sok helyen a mesterséges öntözés sem egyszerű, ugyanis a szárazság miatt a források is kezdenek kiapadni, és csak bizonyos órákban engedik meg a csapokat. Ezért többen arra kényszerülnek, hogy palackokban, nagyobb edényekben vizet tartalékoljanak, hogy legalább főzésre, mosogatásra és mosdásra jusson. Az állattartók is panaszkodnak, a szárazság miatt idén nincs nagy remény, hogy a sarjú felnőjön, és azt újra lekaszálják.
Ivóvíz – kút helyett ciszternából
Az elmúlt hetekben tapasztalt kánikula a hegyi patakokat, tavakat is kiapasztotta. A Retyezát-hegységben például, amint azt hétvégén saját szemmel láttuk, a kisebb vízgyűjtő tavak szintje jelentősen csökkent, egyik esetben a mérnökök kihasználták a szokatlanul alacsony hozamot, leengedték a maradék vizet, és több hetes javításnak vetették alá a gátat. A Bucura-tó vízszintje is csökkent – tudtuk meg a hegyimentőktől, az ország legnagyobb és leglátványosabb glaciális tava környéki tengerszemeket tápláló patakok, csermelyek vízhozama szintén csökken.
A patakok, tavak, források vizének csökkenését országszerte tapasztalhatjuk, de az aszály a kutakat sem kímélte. A Beszterce megyei Szászszentjakabon és Fügén például a lakosok a tűzoltók segítségét kérték, mivel kiszáradtak a falu kútjai. Az eset nem egyedi: országszerte tucatnyi község küzd hasonló gondokkal, Botoşani megyében például olyan községek is vannak, amelyekben már 10 napja csak ciszternából kapnak ivóvizet a lakosok. Városon pedig az ivóvízszolgáltató hívta fel a figyelmet arra, hogy a vízgyűjtők szintjének apadása miatt a lakosok ne használják öntözésre az ivóvizet.
A szárazság kiszárított nagyon sok természetes itatót is, ezért egyes vadásztársaságok mesterséges itatók és dagonyázók készítésével próbálják növelni a vadállomány túlélési esélyeit. Másfelől megnőtt az erdőtüzek, parlagtüzek kialakulásának a veszélye, ezért különösen fontos, hogy a vasúton utazók, az erdőben kirándulók, a mezőgazdasági területeken dolgozók a cigarettacsikket ne dobják el, mert ez fokozott tűzveszéllyel jár. A hétvégén egyébként Hargita megyében jeleztek komoly erdőtüzeket, amelyek oltásán még tegnap is dolgoztak a tűzoltók és az önkéntesek.
Szükségállapotot hirdetnek ki?
A szárazság kapcsán a napokban Victor Ponta miniszterelnök felszólította a mezőgazdasági tárcát, hogy a pénzügyminisztériummal együttműködve találjon megoldást az aszály sújtotta mezőgazdasági termelők támogatására.
Daniel Botănoiu mezőgazdasági államtitkár szerint az idei búzatermelés 20%-kal lesz kevesebb a tavalyinál, a kedvezőtlen időjárási viszonyok következtében, a búza emiatti drágulása pedig egy hónapon belül érezhető lesz a kenyér árában.
Az őszi árpa, amelynek aratása a szárazság miatt már megkezdődött (az elmúlt időszak rendkívül száraz és meleg időjárása ugyanis felgyorsította a kalászosok érését), 17%-kal hoz gyengébb termést az elmúlt évhez képest, és veszélyben van a kukorica- és a napraforgótermés is, amennyiben egy héten belül nem esik eső.
A termelők ennél is sötétebbnek látják a helyzetet: a kormányhoz intézett beadványban szükségállapot kihirdetését kérik, mivel szerintük, ha 4-5 napon belül nem lesz csapadék, egyes termőföldeken a termés 90-100%-ban megsemmisül. Szerintük jelenleg a három hete tartó szárazság és kánikula miatt 30–70%-ban károsodtak a kukorica-, napraforgó-, szója-ültetvények, miközben a búza, repce, árpa hozama 50%-kal kevesebb, mint az átlagos években.
Becslések szerint a mezőgazdasági ültetvények egyötöde rendelkezik biztosítással természeti károkra.
Nemzetközi klímamodellek szerint egyébként nagy a valószínűsége annak, hogy térségünkben is egyre gyakoribbá válnak a mostanihoz hasonló, sőt még melegebb hőséghullámok.

Megjelent az Acta Siculica 2011
Az utóbbi évek szokásától eltérően nem az adott év vége előtt, hanem jócskán a következő esztendőben, azaz idén májusban jelent meg a Székely Nemzeti Múzeum 2011-es évkönyve, az Acta Siculica. A kézirat nyomdakészen állt, a hazai bürokrácia szólt bele az elképzelésbe: módosították a közbeszerzési eljárás futamidejét, így kicsúszott az évből, aztán meg kellett várni az idei költségvetés jóváhagyását, s lefuttatni a közbeszerzési ceremóniát a nyomtatásra. De immár készen áll a tartalmas, szaktanulmányokat összesítő kiadvány.
A kötet főszerkesztője Kinda István, akit Boér Hunor segített a munkában. A fejezetek szerinti szerkesztést Barti Levente és Kocs Irén (természettudományok), Szőcsné Gazda Enikő (néprajz), Bordi Zsigmond Loránd és Sztáncsuj Sándor József (régészet), valamint Csáki Árpád és Demeter Lajos (történettudományok) végezte.
A kiadvány Vargha Mihály igazgatói jelentésével kezdődik. A beszámoló az utóbbi két évkönyv kéziratlezárása közötti időszakot – 2010. november–2011. október – öleli fel. Az évkönyv gazdagon tartalmaz háromszéki témákat és számottevő a megyénkbeli szerzők jelenléte is. Bordi Zsigmond Loránd a sepsiszentkirályi unitárius templom 2008–2009-ben zajlott régészeti kutatását, s annak eredményeit mutatja be, Süli Attila gróf Mikes Kelemen ezredest, a szabadságharc hősi halottját, Szőcsné Gazda Enikő a Zathureczky család székelyföldi ágának 19. századi történetéből szemelvényez, Nagy Botond a dualizmuskori székely kivándorlást tárgyalja, Nagy Szabolcs az 1916-os román megszállást Balázsovich Sándor, szerb származású sepsiszentgyörgyi patikus naplója felhasználásával mutatja be, és Sepsiszentgyörgy első világháború végi közállapotait is ismerteti. Az Orbaiszékből 1916-ban elhurcoltak, illetve elmenekültek lajstromát közli Koszta István Schmidt Tibolt kémelhárító hadbíró iratai alapján, a történelmi háttér ismertetésével. Több tanulmány foglalkozik Kézdivásárhellyel. Tóth-Bartos András a város 1940–1944 közötti történetéhez fűz adalékokat. Dimény Erika a Céhtörténeti Múzeum gyűjteményében található, 19. századi kiváltságleveleket, Dobolyi Annamária az Épületmesterek és a Szépítő Bizottság tevékenységét, valamint a kis sétateret és gőzfürdőjét mutatja be. Dimény Attila a polgárság egyesületi életéről értekezik.
Szekeres Attila István a sepsiszentgyörgyi állami levéltárban őrzött armálisok közül a háromszékieknek adományozottak – alsócsernátoni Kelemen, angyalosi Forró, lisznyói Damó – címereit mutatja be, Tudor-Radu Tiron bukaresti heraldikus a Székely Nemzeti Múzeum kőtárában található, Béldi Lászlóné Zenone Jozefa bodolai címeres síremlékéről értekezik. Bernád Rita és Pénzes Loránd a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Sepsiszentgyörgyi Gyűjtőlevéltárát, Zepeczaner Jenő a Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen megőrzött céhpecséteket, Csáki Árpád – kalendáriumi bejegyzései kapcsán – Solymosi Incze Simeon erdővidéki református esperest mutatja be. A Háromszéki Árvafiú- és Szeretetház alapítványairól Tóth Szabolcs Barnabás értekezik. Barabás Hajnalka Sovánka István felvidéki származású sepsibükszádi üvegművest, Pozsony Ferenc a pávai család- és háztartásszerkezetet, Kinda István egy száztíz esztendős erdővidéki vőfélykönyvet és íróját, Gyenge Andrást mutatja be. Dimény Haszmann Orsolya Végh Antalra, Albert Ernő a kétszáz éve született Kriza Jánosra emlékezik. Végezetül a volt múzeumigazgatóra, Kónya Ádámra (1935–2008) emlékezik Boér Hunor és Kinda István, közlik a művelődéstörténész irodalomjegyzékét, a legapróbb újságcikkeket is beleértve.
Szekeres Attila

2012. július 19.
RMDSZ-demokrácia: csak a nevek cserélődnek
Kevés politikai fogalommal éltek annyiszor és oly mértékben vissza, mint a demokráciáéval. Ugyanakkor kevés politikai értékkategória tekintetében fogalmazódott meg annyi illúzió, mint a demokrácia kapcsán. Negyedszázaddal ezelőtt úgy véltük, az intézményesített demokrácia, a pártok versenye automatikusan biztosítja a népakarat leképződését, a társadalmi problémák politikai színtéren való megjelenését, az igazságos újraelosztást, általában véve a közjólétet. Ha le is számolunk minden illúzióval, és csupán a kérdés gyakorlati vetületeit nézzük, leszögezhetjük: az erdélyi magyarságnak érdeke, hogy a romániai demokrácia és a román jogállam rendeltetésszerűen működjön. Nem mindegy hát, hogy közösségünk legerősebb, magát érdek-képviseletinek tekintő szervezete – az RMDSZ – miként viszonyul a jelenlegi, úthengerszerű, mélyen antidemokratikus, posztkommunista nyomuláshoz, amely még az Európai Unió ingerküszöbét is elérte. Hogy miként viszonyul az RMDSZ saját belső demokráciájához, az már ismeretes. A Szövetség ismételten áthágta saját alapszabályzatát: a nemzeti önkormányzat és belső önrendelkezés elvén alapuló háromszintű autonómia programját szorgalmazókat szívós kitartással szervezeten kívülre kényszerítette, a programot pedig tulajdonképpen feladta, miközben saját önkormányzati struktúráját pártelvűre szabta át. Azt is tudjuk, miként viszonyul az RMDSZ az erdélyi magyar közösség demokráciájához, az erdélyi magyar pluralizmushoz. A szervezet vezetői nem kevesebbet állítottak a legutóbbi választások után, mint hogy az RMDSZ önfeladó politikájával szemben alternatívát kínáló autonomista pártokra – az MPP-re és az EMNP-re – nincs szükség. Nem vagyok az elhamarkodott címkézések híve, de ha ez nem tipikus bolsevik gondolkodás, akkor mégis micsoda? Az elmúlt hetekben pedig megtudhattuk, hogy mennyire fontos az RMDSZ-nek az ország demokráciája. Szó sincs arról, hogy Traian Bãsescu pozícióban maradását a demokrácia zálogaként aposztrofálnám. A Ponta-kabinet azonban – a hatalomátvételt követően – egy pillanatig sem habozott kinyilvánítani „magyarbarát” voltát, egyik hatalmi pozíciót szerezte meg a másik után. Ehhez képest Bãsescu elnök mégiscsak egyfajta hatalmi egyensúly képviselőjeként működhetett volna. Nem sok büszkeségre ad okot, hogy az RMDSZ képviselőjén múlott, hogy az alkotmánybíróság zöld utat adott az elnök felfüggesztéséhez, mint ahogy az sem, hogy a képviselőház és a szenátus elnökének puccsszerű leváltásakor is az RMDSZ képviselőinek jelenléte biztosította a határozatképességet. A Szövetség cinkossága a posztkommunista, mélyen antidemokratikus és magyarellenes hatalommal egyszerűen tagadhatatlan, ami különösen az RMDSZ Európai Néppárti tagsága miatt fonák helyzet. Tőkés László és Toró T. Tibor tájékoztatták a kialakult helyzetről Wilfried Martenst, az Európai Néppárt elnökét, kiemelve, hogy az „RMDSZ parlamenti képviselői – vélhetően egyöntetűen – megszavazták Traian Bãsescu államelnök tisztségéből való felfüggesztését”. Kelemen Hunor levélben fordult a Néppárt vezetőihez – magyarázva a magyarázhatatlant –, azt azonban maga sem tudta letagadni, hogy a néppárti RMDSZ képviselői nem álltak ki a néppárti államelnök mellett. Sajnos ilyen az RMDSZ hivatalos propagandája 1999 óta, amikor retorikájuk véglegesen levált a politikai gyakorlatról. Az akkor elfogadott tanügyi törvényt, amely megannyi diszkriminatív passzust tartalmazott a magyarság, valamint az egyházi oktatás vonatkozásában – többek között állami tulajdonként telekkönyveztetett több mint ezer, az egyháztól 1945 után eltulajdonított iskolaépületet –, az akkori, Markó-féle vezetés jelentős előrelépésként értékelte, a törvényt a tények fényében elemző Tőkés Lászlót pedig pellengérre állította. Azóta mintha ismételné magát a történelem, legfeljebb az RMDSZ elnökét hívják másképp.
Borbély Zsolt Attila