Sylvester Lajos (1934–2012)
Sylvester Lajos romániai magyar író, újságíró, drámaíró, a Magyar Írószövetség tagja, a háromszéki művelődési élet tevékeny szervezője, a székely nemzetrész múltjának és jelenének jó ismerője, széleskörűen művelt, szociografikus hajlamú esszéista Alsócsernátonban született 1934. június 3-án.
Tanulmányait szülőfalujában kezdte, a kézdivásárhelyi tanítóképzőben folytatta, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett tanári oklevelet. Néhány évig Kézdi rajon főtanfelügyelője, majd az újonnan alakult Kovászna megye művelődési osztályának vezetője, vidékünk kultúrmindenese. Már a rendszerváltás előtt nagyjaink szoborállítójaként ismerték Erdély-szerte. Nevéhez fűződik számos történelmi emlékjel, többek közt ő állíttatta vissza a parkban levő 1848-as emlékmű kőoroszlánjait Sepsiszentgyörgyön, Gábor Áron szobrát Kézdivásárhelyen, Zágonban Mikes Kelemen, Csernátonban Bod Péter mellszobra, valamint a Barót melletti véczeri 1848–49-es emlékmű is neki köszönhetően áll.
1974 és 1985 között az akkori Sepsiszentgyörgyi Magyar Színház igazgatói tisztségét töltötte be, nagy hatású Tamási Áron-, Illyés Gyula-, Sütő András-, Csurka István-bemutatók kötődnek nevéhez. 1978-tól Sylvester Lajos szervezte az akkori Romániában egyedülálló Kisebbségi Színházak Kollokviumát, mígnem 1985-ben megelégelték a rendszer korlátait feszegető munkásságát, s úgymond a "sajtóba száműzték", 1985–1989 között a Megyei Tükör, 1989 december végétől haláláig a Háromszék napilap főmunkatársa. Írói, riporteri munkássága ez idő alatt bontakozott ki.
FŐBB MŰVEI: A gyanú, színmű; Báthory Anna, történelmi dráma; Úz-völgyi hegyomlás (1996); Az őrnagy hazatér (2001); Csupa csapás az élet (2001); Frigyre lépni a szülőfölddel (2001); Szőttesünkben török minták (2008); Ojtoz völgye a hadak útján (2008); Halak, vizek, sziklaszirtek (2011).
DÍJAI, KITÜNTETÉSEI: 1992: Széchenyi István-emlékérem; 1996: MÚRE publicisztikai nívódíj; 1996: MUK – Sajtószabadságért-díj; 2003: MUSZ – Aranytoll-díj; 2006: Bethlen Gábor Alapítvány Teleki Pál érdemérme. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Búcsú Úz-völgyi Sylvester Lajostól
Erdély fővárosában örökre eltávozott közülünk Háromszék nagy tiszteletnek, szeretetnek és megbecsülésnek örvendő aranytollú írója. Most, amikor kinyíltak a májusi gyöngyvirágok, virágoznak minden helységben a májusi orgonák, Csernátonban boroszlánok integetnek, "mégis hiányzik valaki ebből az utcából".
Tudom, hogy ő, bár nagy horgász volt, nem szerette a giccses dalokat, melyben pesti híd alatt valaki aranyhalat halászott ki, inkább arra figyelmeztetett, hogy a Tatros partján nem jó elaludni, s a székelyek, a 18 évesek, ne rukkoljanak bé Romániába.
Előnevét azzal érdemelte ki, hogy felvilágosította a hadtörténészeket: az első helység, ahová a szovjet hadsereg magyar földre lépett, nem a Békés megyei Battonya, hanem az Úz-völgye volt, 1944. augusztus 26-án, ahová 1994-ben emlékművet állítottunk! Már abban az évben vezérkari főnöknek neveztük ki, mert kard helyett éles tollával megszúrkodta a Bukarestig eljutó támadókat, akik ellenezték a több száz elesett magyar honvéd emlékművének felállítását. Amíg az Úz-völgyi hegyomlást próbálta megállítani, a csórékolbász fogyasztása mellett mesélte a vezérkari főnök esetét, aki hadseregparancsnokával Ökör­mezőnél átment az ezeréves határon. Lajos barátunk nem ment át az oroszokhoz, hanem két helyen is átlépett az ezeréves magyar határon: Sós­mezőnél és Dormányfalva felől a Veresvíznél, ugyanis kerülni kellett az Ojtozi-szoros felé, hogy elérhessük a zarándok­hellyé alakult Úz-völgyét, a M. Kir. honvéd kaszárnyákkal, hadikápolnával és hadi temető emlékhellyel együtt.
Úz-völgye mellett nem felejtjük el azt sem, amikor Sylvester Lajos nem írhatta le a helységnevek eredeti, ősi magyar neveit. Ekkor az Őrkő alatti, Cenk alatti városokról, az Óriáspince melletti helységekről értesített, közben hazahozta az őrnagyot, és a Véczeri-emlékmű helyreállításáért folyó küzdelmében állását vesztette. De cserébe a világraszóló deszkákra állította Csurka István, Sütő András, Illyés Gyula drámáit.
Sylvester Lajos azzal a meggyőződéssel távozott az örök harcmezőkre, hogy Háromszék népe és szerte a világon, ahol írásait olvassák, követőkre, tisztelőkre és emlékezőkre talál.
Dr. Szőcs Dániel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos: „Apjafia” vagy apa és fia?
Kórházi ágyon fekve nézem a marosvásárhelyi klinikán hétszámra a mennyezetet. Hozzátartozóim aggódnak értem, és jelzik, hogy Zoltán fiunk – geológus kutatómérnök a Shell houstoni kutatóintézeténél – haza akar "ugrani" Amerikából, hogy személyesen is meggyőződjék egészségi állapotomról. Nem szeretném, ha olyan "még életben lássam" íze lenne a dolognak. Családtagjaimmal kölcsönösen kerülgetjük, mint macska a forró kását ezt a témát. Egyébként betegségem nem olyan természetű, hogy hirtelen... Eh, nem akarok meghalni!
Csak két napot szakíthat ki zsúfolt programjából – mondja az anyja. Éppen hazaszalad, fordul is vissza, mert Új-Zélandra kell utaznia egy szakmai konferenciára. Tudom, hogy erre rég készül. A nagyvilág geológus hírességei közül sokan részt vesznek az új-zélandi programban, köztük a kaliforniai Stanford Egyetem professzorai is, akikkel mintegy másfél évtizede számos konferencián és expedícióban vett részt több kontinensen a világ geológusképzésének éllovas egyetemén. Apjaként, természetesen, örülök ennek a meghívásnak.
Heteken át folyik az időpont-egyeztetés a családdal, és vélem is. Szerencsémre a számítógépet is magammal hoztam a klinikára. Így Skype-on is tudunk értekezni, de telefonon is többször keresett. Leg­nagyobb meglepetést akkor okozta, mikor bejelentette: programja annyira felpörgött, hogy visszamondja az új-zélandi szereplést, és egy hétre hazautazik.
Majdnem pánikba esve próbálom meggyőzni, hogy ne tegye. Betegségeim nem olyanok, hogy a "két kaszás" – 77 évem – egyik napról a másikra "vágjon le". Vegyen részt a konferencián, s utána jöjjön haza, de remélem, hogy az eleve tervezett március végi hazai út sem késő. És, meglepetésemre, nem tudom meggyőzni. Határozottan kijelenti: "Édesapa, így döntöttem. Egy geológus kolléga megy helyettem. Örült az ajánlatnak. Hazamegyek egy egész hétre".
Tulajdonképpen ez a mozzanat váltotta ki, hogy klinikai magányomban végiggondoljam, milyen is a mi kapcsolatunk? Zoltán apja fia-e vagy inkább apa és fia a viszony közöttünk?
Közben rá kell jönnöm újra, hogy fiam nem "apjafia", s mintegy mentségemre arra is rá kell döbbennem, hogy éppen az apai mulasztásaim révén az ő önállóságát erősítettem. Ez nem változtat azon, hogy tulajdonképpen "rossz apa" voltam. Ennek bizonyítására egy egyszerű példa: mikor gyerekeink általános iskolások voltak, és valamelyik messziről érkezett vendég megkérdezte, hogy hányadikosok a gyerekek, nem tudtam.
Családi viszonyaink úgy alakultak, hogy tanárnő édesanyjuk tudott ezt-azt, ami az iskolával kapcsolatos az Anikó lányunk és Zoltán fiunk esetében. Valószínű, hogy ebbe a viszonyrendszerbe családi hagyomány is beépült. Édesapám érdeklődött ugyan a dolgaim és történeteim iránt, de a döntést már serdülőkoromban teljesen rám bízta. Iskolás ügyeimet édesanyám rendezte. A háború után ő alkudta ki, hogy az internátusi kvótát például mi lencsével egyenlítsük ki. Cséplőgép garnitúránk volt, édesapám lencsésárpából kérte a vámot akkor is, ha búzát csépelt. Lencsénk bőven volt. Ez a gazdálkodási szokás a "kicsi magyar világ" röpke négy esztendeje alatt alakult ki. Miután apámat kuláklistára tették, és gazdaságilag teljesen lerongyolódtunk, akkor is anyám kuporgatta ki a bentlakással járó díjat. Az apai önállóságra nevelés nem tudatosan megfontolt valami volt, "jött magától".
Miután a kézdivásárhelyi Római Katolikus Nagy Mózes Főgimnáziumból, ahová reformátusként jártam, az iskolák államosítása után nagygyűlésen megszégyenítve elkergettek, édesapámnak csak bejelentettem, hogy elszegődöm a Sovrom-Társaság Derubau útépítési cégéhez. Ezzel "származásomon" is javítottam – munkáselemmé válok –, de egy év múltán a kantai iskolánál volt tanáraim figyelmeztettek, hogy a dossziém még ott van, és menjek át a gazdasági iskolába, igaz, még "Kecske" elvtárs is ott van a rajoni KISZ-bizottságnál, aki mint kulákfiókát leleplezett. Volt valami rendes neve is, de mi csak így ismertük.
El is indultam új iskolát keresni. De útközben találkoztam egykori játszó- és osztálytársammal, Buletty Jánossal, aki azt mondta: tanítóképző indul Kézdin, menjünk oda! És odamentünk. Annak ellenére, hogy amikor viszonylag jó módban éltünk, a családban többször hallottam egyik nagybátyám kapcsán, hogy csak "rongyos tanító" ne legyen belőlem.
Hát az lett. Mikor sikeres felvételi után már képzős voltam, utólag jelentettem be, hogy tanító leszek.
– A te dolgod, fiam! – mondta apám.
Szóval meglehet, hogy a magam számára meg sem fogalmazva, de ezt az "apai vonalat" vittem magammal családi örökségként, s ezért nem tudtam, hogy a gyerekek hányadikosok. Annyit azért tudtam, hogy az iskolában remekül "teljesítenek", s erre büszke is voltam, anélkül hogy dicséretekkel halmozzam el a gyerekeket. Természetes volt, hogy tanulmányi előmenetelük jó legyen.
A lendületet adó fenéken billentés
Az apa–fiú kötődés egyik érdekes mozzanata, ami a kettőnk viszonyát és a különbségeket jellemzi, már későbbi történet. Zoltán – talán negyedéves? – egyetemista. Kolozsvárott, a geológián. Egyik reggel, váratlan időpontban, kora reggel érkezett haza. A csengetést én hallottam meg. Kinyitottam az ajtót, és belépett a langaléta fiunk – egy fejjel magasabb, mint én – kérdezem, hogy mi ez a váratlan betoppanás, és visszakérdez: nem látsz semmi különöset?
Nem láttam.
Közel hajolt, és az előszoba félhomályában megláttam, hogy a bal szemén és ez alatt hatalmas véraláfutás van.
– Mi történt veled? – faggatom.
– Egy ötödéves izompacsirta a bentlakásban részegen "magyart" keresett. Ránk törte az ajtót, és behúzott egy jobb egyenest. Ennyi történt.
– A bentlakásban, a küszöbön belül történt? És ketten voltatok?
– Igen.
– És nem próbáltátok megölni? Jogos önvédelem lett volna... – túloztam el a dolgot.
– Azon a folyosón 74-en lakunk. Ordítozott, hogy ő magyart keres. Ha visszaütünk, kitesszük magunkat annak, hogy meglincseljenek.
Akkor ilyen légkör volt az egyetemen.
Nyelek egy nagyot.
– És jelentettétek-e valahol a történteket?
– Nem – válaszolta. – Vizsgaidőszakban vagyunk. Még hátravan öt vizsgám. Ha jelentjük, elkezdenek macerálni, hogy nem volt-e nőügy a dologban, nem sértettük-e meg a nemzeti büszkeségében. Idegileg tönkretesznek. Most a vizsgákra kell összpontosítanom.
Másodszor is nyelek egy nagyot az érvek tudomásulvétele közben.
– És most mit fogsz csinálni? – kérdezem.
– Oda többé nem megyek vissza! Hetenként egy vagy két vizsgám van. Itthon maradok, és vizsgázni felmegyek Kolozsvárra.
– Hat-hét óra az út vonattal.
– Nem probléma! A vonaton is tanulok.
És ingázva jelesen vizsgázott minden tárgyból.
Nos, köztünk a jelenet által kiváltott reakciókban kereshető a különbség. Engem a tanítóképzőből többször is "kicsaptak". Volt eset rá, hogy egy március 15-i felvonulás miatt. Máskor verekedés okán.
Zoltán fiunk döntése racionálisabb. Persze, hogy a rektorátuson is megtudták a történteket. Behívatták az állattenyésztő mérnök urat is. Elnézést se kért.
A történethez hozzátartozik: az egyik fiatal geológus tanár felajánlotta Zoltánnak, hogy az ő kutatási területe Máramarosban van. Egyedül kockázatos az erdőrengetegekben járni. Neki kocsija van. Válasszon Zoltán ottani témát, menjenek együtt. És egyébként is – fejezte be a beszélgetést –, sokszor egy fenéken billentés ad lendületet a továbblépéshez. Az előrehaladáshoz. Te ezt most megkaptad. Járjunk együtt.
Íme egy mozzanat, hogy fiam nem "apjafia", apa és fia két külön entitás.
(A szerző egyik utolsó írása) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Merjünk magyarok lenni!
RMDSZ-kampánynyitó ünnepség a Nemzetiben
A magyar és a székely himnusszal kezdődött, a kampányhimnusszal zárult az RMDSZ kampánynyitó rendezvénye tegnap a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. Az ünnepi eseményen bemutatkoztak a megyeitanácsos-jelöltek, a várositanácsos-jelöltek, a megyei tanács elnökjelöltje, Marosvásárhely és az RMDSZ több mint 70 városi és községi polgármesterjelöltje. Műsorvezető Nagy István várositanácsos-jelölt volt.
Tanuljuk meg, hogy ne hagyjuk magunkat!
Markó Béla szenátor azoknak üzente, akik szerint "baj van, mert nem szeretnek minket": nem szeret Ponta, nem szeret a PSD, nem szeret Antonescu, nem szeret a PNL, a román politikusok vagy a MOGYE szenátusa, hogy az RMDSZ számára ennél sokkal fontosabb, hogy "szeret-e minket a saját magyar közösségünk!" Elismerte, nehéz helyzetben vagyunk, de ennél sokkal nagyobb nehézségeket is legyőzött a szövetség és az erdélyi magyarság, és eredményre fordította. Kijelentette: az RMDSZ-nek nem a "pártcsinálókkal", hanem a magyarokkal kell szövetkeznie, a "visszacsinálóknak" pedig azt üzente, hogy csináljanak vissza mindent: a Bolyai egyetemet, a magyar orvosit, a magyar autonóm tartományt… Nagy kihívás előtt állunk, mondta, de nem szabad megengedni, hogy amit több mint 20 év alatt megszereztünk, visszavegyék. "Tanuljuk meg, hogy ne hagyjuk magunkat" – szólított fel arra, hogy június 10-én se hagyja magát Marosvásárhely, Maros megye, Erdély!
Nincs más alternatíva
Borbély László politikai alelnök emlékeztetett, hogy 1986-ban több mint hétezer román családot telepítettek be Vásárhelyre, hogy a magyarok ne legyenek több mint 50 százalékban, illetve arra hívta fel a figyelmet, hogy ez a tendencia ma is tart. Felsorolta mindazokat a jogokat, amelyeket a magyarság az RMDSZ nélkül nem ért volna el, majd kijelentette: ezen az úton kell tovább haladni, nincs más alternatíva.
Ne hallgassunk a hamis prófétákra!
Dr. Kelemen Atilla megyei elnök szerint nem lesz könnyű az újabb megmérettetés, de a megye 74 településén polgármesterjelölttel és teljes tanácsosi listával induló RMDSZ képes hatalmas sikert aratni. Emlékeztetett, hogy nehéz helyzetben a magyarság mindig összefogott, és reményének adott hangot, hogy "a jó Isten nem pont most veszi el az eszünket", és a magyarság most is megvalósítja az összefogást, nem hallgat a "hamis prófétákra". Felhívta a figyelmet, hogy az RMDSZ tudja, mi az, amikor segítség nélkül marad, és arra, hogy "valakik" két olyan versenypártot működtetnek nagy pénzekért, amelyek nem nyerők ugyan, de arra jók, hogy bomlasszák a magyarságot. Megköszönte a leköszönő polgármesterek munkáját, de a több mint 1300 jelöltnek is, hogy "belevágnak ebbe a nagy kalandba".
"Meggyőződésem, hogy június 10-én az RMDSZ hozza a formáját", jelentette ki, és arra kérte a jelölteket, hogy a következő hetekben "alázattal, de büszkén kérjék az emberek támogatását". "Merjünk a következő négy hétben magyarok lenni azért, hogy még sokáig magyarok tudjunk lenni!" – mondta végül Kelemen Atilla.
A legkeményebb férfi az RMDSZ csapatában
Így nevezte Nagy István műsorvezető Lokodi Edit Emőkét, az RMDSZ megyei tanácselnökjelöltjét, aki, miután felsorolta a megyei tanács legfontosabb megvalósításait, majd ismertette a jövőbeni terveit, kijelentette: az RMDSZ ma ismét megmutatta, hogyan kell méltón elkezdeni a politikai harcot, elkezdeni egy kampányt. Mint mondta, 1989 óta, amióta az RMDSZ tagja lett, érezte és érzi ennek a "nagy családnak" a támogatását, és reméli, a következő négy évben azon fognak az RMDSZ megyei tisztségviselői dolgozni, hogy "közös álmaink megvalósuljanak".
Változás most!
– a jelszava Frunda György polgármesterjelöltnek, aki miután röviden elmondta, hogy milyen Vásárhelyt akar kiépíteni, arra hívta fel a figyelmét mindenkinek, "aki magyarnak érzi magát", hogy a legesélyesebb jelöltet támogassa. Mint mondta, van esélye, hogy megnyerje a választást, de szeretne "szingliben" megméretkezni Dorin Floreával. Ezért reméli, hogy az utolsó héten Smaranda Enache és Benedek Imre jobb belátásra tér, és mindkettő "azt a jelöltet fogja támogatni, aki le tudja győzni Floreát".
A rendezvényen Buta Árpád és Szabó Előd énekelt.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Szobordöntő Trianon
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki csoportja sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyitóra invitált azzal a felkéréssel, hogy a kiállított fotóreprodukciók mintegy kiegészítéseként mondanék néhány szót az általam ismert háromszéki szobordöntésekről, mert a székelyföldi képanyag meglehetősen hézagos.
A felkérés, amelynek örömmel tettem eleget kedvemre való volt. Fodor András kolozsvári szobordöntéses fotógyűjteményét felette értékesnek tartom. Mindenek előtt a hatalommal szembeforduló civil kurázsiért, amellyel ezt az imponálóan gazdag képanyagot összehozta, közel félszáz olyan év alatt, amelynek többségében a fotódokumentáció egyetlen darabjának beszerzéséért és megőrzéséért bírság, rosszabbik esetben börtönbüntetés dukált, amire, sajnos, van elegendő históriai példánk.
Erdélyben a szobor- és emlékműdúlások több hullámban következtek be. Ezekre tömegesen Trianon, illetve Erdély román megszállása után kerül sor, de a históriának vannak ezt megelőző markáns eseményei is. A Brassó fölötti Cenk Millenniumi Emlékművét (1898-ban állították) már 1902-ben megrongálják a román diákok, 1913-ban robbantásos „merényletet” hajtanak végre a köztudatban „Árpád-szoborként” ismert emlékmű ellen, s 1916-ban, „az első román betörés” napjaiban ágyútűz alá fogják a hatalmas méretű alkotást.
A Cenk Millenniumi Emlékműve –Bereczky Gyula és Jankovits Gyula alkotása – a történelmi Magyarország délkeleti „határköve” volt, a kő- és ércszobor tárgyi mivolta, szimbolikus üzenete egyaránt sértőnek bizonyult a románság számára, s amint erre alkalom adódott, a romboló nemzeti indulat már Trianont megelőzően nekirontott a magyar államiság jelképének.
A nemzeti jelképek elleni harc számos esetben emberi életek kioltásával párosult, de az elszabadult szenvedélyek a szó fizikai értelmében a múlandó emberi életnél maradandóbb emlékművekre csaptak le. Az első világégés háborús kataklizmájában a csehek elvakult dühvel estek neki a dévényi Várhegy honalapító Árpád-emlékének ott, ahol a Duna átlépte Magyarország nyugati határát.
A zimonyi ezredéves emlék a szerbek bosszújának áldozata lett.
Később, Magyarország keleti őrvidékén eltüntették a Vereckei turulmadarat.
A Szobordöntő Trianon képanyagát összehozó Fodor András a négy égtáj határőrszobrai és millenniumi emlékművei által körülölelt Kárpát-medence egykori emlékműveit eleveníti elénk. A legteljesebb az erdélyi vonatkozású gyűjteménye. A kiállítási anyagban szegényesebben reprezentált Székelyföld nem irritáló, a tömbben élő magyarság históriája és a vonatkozó emlékek ma is hozzáférhetőbbek, mint Erdély magyar szórványterületeinek emlékanyaga.
A gyűjtemény rendkívüli érdeme, hogy éppen erre az anyagra, a szórványvidékekre összpontosít. A gyűjteményben megtalálható az aradi vesztőhelyen álló obeliszk korabeli képe. Az aradi Kossuth-szobor – Margó Endre és Pongrácz Szigfrid alkotása – hányatott sorsát a feliratozásból ismerjük. 1919-ben az aradi lakosság megvédi, de a nacionalista román hatalom berendezkedése után, 1922-ben kötéllel akarják ledönteni, dorongokkal feszegetnék le a talapzatról. Előbb bedeszkázzák, majd 1925-ben eltávolítják.
Buziásfürdőn a Trefort Ágoston szobrát tüntetik el, Karánsebesen I. Ferenc Józsefet „fosztják meg trónjától”, Kolozsváron a Kárpátok őre című emlékművet takarítják el, Marosvásárhelyen Köllő Miklós Kossuth-szobrát, a Bem apóét, II. Rákóczi Ferencét, áldozatul esik a Püski csata emlékére állított Bem-szobor is, Nagyváradon Szent László szobrát kell a Püspöki Palota belterületére menekíteni, Nyárádszeredából kiűzik Erdély fejedelmét, Bocskai Istvánt, Segesváron nem tűrik meg Petőfit – a szobor később Kiskunfélegyházára kerül –, Székelyudvarhelyen ledöntik a Vasszékelyt, Zilahon a Tuhutum emlékművet.
A felsorolás szemelvényes és hézagos.
A kiállítás gazdag emlékanyagot mutat be Felső-Magyarországról. (Felvidéken az elpusztított Kossuth-szobrokról külön kiadvány is megjelent.) Található néhány emlékfotó Délvidékről és Kárpátaljáról is.
Mindez azt is jelzi, hogy a képanyag tájegységenkénti kiegészítésre ösztönöz. Ezt, minden bizonnyal szívesen fogadná a gyűjtemény tulajdonosa, akit abban is támogatni kellene, hogy az erdélyi vándorkiállítás anyaga megfelelő szöveges környezetben kötetbe – albumba – foglaltassék. Ez a gyűjtemény kiegészítését is serkentené, és magyarországi körbeforgatása talán segítene visszafogni a magyar nemzeti szimbólumok ellen a kormány-, és balliberális pártkörökben keltett ostoba indulatokat. ( A XII. kerületi Turul-szobor, Teleki Pál szobra, Wass Albert szobra stb)
Erről jut eszünkbe, hogy Fodor András gyűjteményében alig reprezentált a kommunista rezsim alatti szobor- és emlékműrombolás, amely a román nacionalista elemekkel kollaboráló magyar „elvtársak” közös műve volt. Ez, meglehet, tárgyi vonatkozásban és művészi értékét tekintve nem volt olyan méretű pusztítás, mint a két világháború közötti román (cseh, jugoszláv stb) roham a magyar tárgyú emlékművek ellen, de lélekben rombolóbb volt, mert amíg a Trianon utáni brutális szobordúlások közvetve a magyar nemzettudatot erősítették, addig a kommunista éra „testvéri egységben” végrehajtott rombolásai bizonyos rétegek esetében a magyarságtudatot kezdték ki, és rokkantották meg.
Fel kellene figyelnünk arra is, hogy a II. világháború után az újra elszakított magyar területeken a „kicsi magyar világ” térplasztikai alkotásainak mi lett a sorsa. A magyar jellegű emlékművek zömét lebontották, elpusztították ugyan, de számos példa van arra, hogy a szövegeket, címereket és más jelképeket nem tüntették el, hanem vakolattal, egyébbel befedték, eltakarták. A turulmadarakat, címereket elrejtették.
Erdélyben kialakult egy sajátos térplasztikai forma is. Az Országzászló talapzatokat többségében nem bontották le. A „kényesebb” szövegeket takarták, levakolták, átfestették, a zászlótartó oszlopot lefűrészelték, s volt eset rá, amikor a zászlórúd, vagy a turulmadár helyébe egy vörös csillag repült fel. A nagy térfogatú talapzat és az apró vörös csillag a jelképi üzenettől eltekintve is groteszk térplasztikai formákat eredményezett.
A Szobordöntő Trianon kiállítás megnyitóján a nagy számú sepsiszentgyörgyi érdeklődő előtt a két világháború között elpusztított és a kommunista éra áldozatául esett és általam visszaállíttatott szobrokról és emlékművekről szóltam. A kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor hazamentéséről, a sepsiszentgyörgyi 1848/49-es Honvédemlékmű oroszlánjainak kalandos visszaszerzéséről, az Erdővidéken lerombolt Véczeri Emlékmű „illegális” visszaállításáról, amiért megyei „kultúrmindenesi” tisztségemtől megfosztottak és a szobrok, emlékművek tájékáról arrébb parancsoltak.
A kiállítást szervező Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezése nem remélt visszhangra talált. Bíztató jel, hogy a mostani huszonévesek a középgenerációhoz tartozók közömbössége és letargiája után, többnyire a nagyapa-korúakkal összefogva képesek a kiállítás megnyitóéhoz hasonlatos népességet összehozni.
A Szobordöntő Trianon kiállítás sajtóvisszhangja is figyelemre méltó volt. Persze voltak – vannak esetek, amikor a tájékozatlanság kilóg a fogalmazásból, de már az is jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról. Az egyik erdélyi lap azt írta például, hogy „Bevezetésképpen Sylvester Lajos újságíró röviden ismertette a háromszéki szoborrombolásokat és a kommunista szoborállításokat.”
Természetesen voltak „kommunista szoborállítások” is, Sepsiszentgyörgyön és Kovászna-Vajnafalván a román katona szobra, ugyancsak Sepsin Mihai viteazul többalakos emlékműve stb. Én ezekről nem szóltam.
A „kommunista szoborállításokra” mondok viszont egy velem megesett történetet.
A csernátoni tájmúzeum létrehozása után képzőművésztábort is működtettünk. Az ajánlott témák között a háromszéki jeles személyiségek emlékének megörökítése is szerepelt. Diénes Attila, akkor még Marosvásárhelyen élő képzőművész – ma magyarpolányi illetőségű, az 1956-os budapesti emlékmű egyik sikeres pályázója -, szóval a szobrász azt mondta, hogy neki elege van a felpödört bajszú, huszáros Gábor Áronok megjelenítéséből. Az őrnagy értelmes székely ezermester volt, s nem egy incifinci huszár.
„Megszoborta” az őrnagy fejét, s a pödrött bajusz helyett vastag, lecsüngő férfiékességet faragott Áron felső ajka fölé.
Mikor a hatóságok az erdővidéki ’48-as emlékművet buldózerrel lerombolták, s az általam – szerintük illegálisan – visszaállított szobrok ellen hajtóvadászatot indítottak, s ennek során eljutottak Csernátonba is. Előbb a Bod Péter és Gábor Áron ágyúöntő főmesterének, Végh Antalnak a szobrát akarták eltávolíttatni. Mikor ez nem sikerült – az intézmény belterületén voltak és nem köztéren, amihez nem volt szükséges a bukaresti engedély – akkor észrevették a Dienes Attila Gábor Áron szobrát. Bajusza csüngött az orra alatt, akárcsak az enyém akkoriban.
„Még él, s már szobrot faragtatott magának” – kiáltott fel az egyik elvtárs. Magyarnak mondta magát ő is. És harcsafűrészt kerítve bosszúálló kéjjel jeles személyiségekkel fűrészeltették le a vélt fejemet, amely ma is ott látható a Csernátoni Tájmúzeum az egyik épület eresze alatt, a csepegésben. A „testemet” – a portré talapzatát – elásták.
Ilyenek valának a „kommunista szoborállítások.”
2006. jún.23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

Marosvásárhely magyar lakossága
Ki gondolná, hogy Erdély 1100 éves történelme során az erdélyi magyarság lélekszáma az 1977-89-es években volt a legnagyobb? Márpedig a száraz statisztikai adatok ezt egyértelműen bizonyítják!
Paradox helyzet, hogy Marosvásárhely magyar lakossága a Ceausescu-korszakban tetőzött! Sajnos nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mely évben, mivel 1977 és 1992 között nem volt népszámlálás. 1977-ben Marosvásárhelyen a magyarok száma 81234, míg 1992-ben 83239 volt. Kérdés, hogy e két évszám között mikor volt maximális a magyarok lélekszáma.
Észre kell vennünk, hogy Erdélyben három lokális maximuma volt a magyarok számának, 1910-ben, 1941-ben és a kommunizmus éveiben, pontosabban Ceauşescu Romániájában, az 1980-as években. A lokális maximum azt jelenti, hogy a lélekszámot szemléltető görbének van három csúcspontja. A csúcspontok jól kifejezik a lényeget: abban az időben a magyarok lélekszáma viszonylag a csúcson volt!
A statisztikai összeírások és adatok alapján egyértelműen kimutatható, hogy Erdélyben a magyar lakosság sohasem érte el a 2 milliót. Persze abszolút számról beszélünk, az erdélyi magyarok maximális száma nagyjából 1740000 körül volt! (Nagyon jelentéktelen eltérés, hogyha Románia teljes területén vizsgáljuk a magyarok számát, akkor az 1977-es összeírás szerint Romániában 1713928 magyar volt, míg Erdélyben 1691048).
Ez az adat elgondolkoztató. Az 1980-as évektől kezdtünk el fogyni, míg a Székelyföld területén a fogyás enyhe, addig Erdély többi régiójában a fogyás igen jelentős! Ezt igazolja a 2002-es összeírás és az utána eltelt tíz esztendő!
A Marosvásárhelyen történt összeírások sok érdekes adattal szolgálnak. Természetesen Marosvásárhely – akár a többi székely város – esetében kiemelkednek azok az időszakok, amikor közigazgatásilag a városhoz csatolják a peremfalvakat, községeket, így Meggyesfalvát, Remeteszeget stb. Mi ezt nem vizsgáljuk külön, mert a lényegi tendenciát nem befolyásolja.
Érdemes egy kicsit visszapillantani Marosvásárhelynek, a két Bolyai városának történelmébe. A Marosvásárhelyi Állami Levéltárban a Bolyaiak korából a következő évekből őrizték meg az összeírási könyveket (egy kis része hiányos): 1832, 1833, 1835, 1836, 1838, 1839, 1841, 1843, 1847, 1849,1850, 1857.
Eddigi kutatásaim alapján Bolyai Farkas csak az 1835-ös és 1843-as összeírási íven szerepel. Persze ha több összeírási íven is szerepelne Bolyai Farkas lakása, akkor abból pontosan megtudhatnánk, mikor lakott vele Bolyai János (véleményem szerint Bolyai János korai nyugdíjaztatása után csak néhány hetet!), milyen volt az anyagi helyzete, tartott-e háziállatot? Ugyanis ez akkortájt igen gyakori volt. Természetesen érdekel Bolyai Farkas szomszédsága is. Ezekkel az emberekkel naponta találkozott, részesei voltak életének, mindennapjainak. Bolyai János – eddigi kutatásaim alapján – név szerint az 1847-es és 1857-es összeírási íven szerepel. Természetesen csak albérlőként és nem tulajdonosként.
Viszont megvannak a gazdasági összeírások és lakossági összeírások is. Minket most csak a lakossági összeírások érdekelnek1.
Mind Csíkszereda, mind Sepsiszentgyörgy magyar lakosainak száma a kommunizmus idején ugrott meg. A város infrastrukturális fejlődésében is ez a szakasz a meghatározó, ellentétben Marosvásárhellyel, ahol a város modernizálása Bernády polgármester idején volt a meghatározó! Látható, hogy az első világháború és a trianoni békediktátum után a magyarság száma egy kicsit megfogyatkozott, de utána újból növekedni kezdett. A második világháború egy újabb jelentősebb lakosságfogyást eredményezett, utána már csak a 1990-as évek utáni szakasz hozott igen számottevő csökkenést. A statisztikai előrejelzések azt mutatják, hogy ez a csökkenés folytatódik!
Összefoglalás
A statisztikában a számok értelmezhetősége igen sokszínű: Sepsiszentgyörgy polgármestere mondja, hogy Erdélyben Sepsiszentgyörgy a legnagyobb magyar város.
Mire is gondolhat a polgármester? Valóban, ha rendezési kritérium az, hogy melyik a legnagyobb város, ahol többségében élnek magyarok, akkor az Sepsiszentgyörgy.
Ha viszont azt vesszük, hogy abszolút számban melyik városban él a legtöbb magyar, akkor az Marosvásárhely. De ha azt vesszük, hogy arányban melyik a legmagyarabb város, akkor az Székelyudvarhely. De könnyen fel tudunk állítani olyan rendezési feltételt, hogy például Csíkszereda legyen az első. Például, ahol arányában a legmagyarabb a megyeszékhely. Ez a jó a statisztikában, mindenkinek lehet igaza. Tény, hogy a magyarság száma erősen fogy. Vigasztaló lehet, hogy Erdély aranykorában sem élt több magyar Erdélyben!
Tény, hogy Székelyföldön van az erdélyi magyarság bázisa. Székelyföldön a magyarság fogyása tíz év múlva is „csak” 15%-os, 20 év múlva 25%-os. Tehát a jelenlegi lélekszám 25%-kal kevesebb lesz 20 év múlva. Erdély más régióiban, 20 év múlva akár 50%-os is lehet a magyarság lélekszámának a fogyása.
10 év múlva Marosvásárhelyen és Csíkszeredában lesz a legtöbb magyar diák, míg 20 év múlva Csíkszeredában lesznek a legtöbben. Tehát igen jól tették a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megálmodói, amikor Csíkszeredába és Marosvásárhelyre tették az egyetem legtöbb karának székhelyét. Hol érdemes egyetemet fejleszteni? Hol lehet garantálni a diáklétszámot? Ezek az adatok hosszú távú tervezésben segítik a válaszadást.
HIVATKOZÁSOK
1. Adatainkat Varga E. Árpád monumentális munkáiból vettük: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Teleki László Alapítvány, Pro-Print Könyvkiadó, Budapest, Csíkszereda, 1998.
Szeretném hangsúlyozni: ezek az adatok ellenőrizhetők a Megyei Statisztikai Hivatal weblapján.
2. Értékes adatforrás Csata István–Kiss Tamás: Népesedési perspektívák (Az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt előreszámítása húsz és harminc- éves időtávra) c. könyv, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007 (Kiadja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ügyvezető Elnöksége megbízásából a Kriterion Könyvkiadó)
Oláh-Gál Róbert. Népújság (Marosvásárhely)

Az anyanyelvi ­mozgalom számvetése (Huszadik évforduló)
A mai magyar kormány a jogkiterjesztés vonalán haladva politizál, a nyelvi többletjogok biztosítását látja szükségesnek a határokon túl, s azon van, hogy a magyar közösségek minél nagyobb mértékben dönthessenek saját kérdéseikben – jelentette ki Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai államtitkár az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) alapításának huszadik évfordulóját ünneplő konferencia díszmeghívottjaként tegnap a szentgyörgyi színházban –, ezért a jogtudatos cselekvéshez fog ezentúl is segítséget nyújtani.
Tisztelt nyelv- és nemzettársak! – ezzel a megszólítással köszöntötte az AESZ ünnepi gyűlését Péntek János, a mozgalom elnöke, aki beszámolójában a lepergett két évtized eredményeit vette számba. A történelmi fordulat a magyar nyelv nyilvános megjelenésének élményével ajándékozott meg bennünket, mondotta, s nem utolsósorban azzal, hogy sok román is elővette rejtett magyar nyelvtudását. Az AESZ végül Háromszéken került bejegyzésre, mai székháza is itt található. A nyelvpolitika a kisebbségpolitika szerves részeként fungált az eltelt években, ennek komoly jogi hozadéka volt, kár, hogy pontosan az anyanyelvművelés kapott kisebb hangsúlyt benne, holott nyilvánvaló: abban vagyunk érdekeltek, hogy anyanyelvünk maradjon a hangsúlyos, domináns elem a kialakuló magyarromán kétnyelvűségben. Az előadó rámutatott, a szövetség tevékenysége nagyot lépett előre, hozzájárult ahhoz, hogy az évszázadig tartó távolodás után a közeledés legyen a túlsúlyos elem határon innen és túl, pontosan a határtalanítás értelmében.
A mozgalom hálózatszerűen épült ki és fonódott össze az anyaországi és az utódállamokbeli társszervezetei munkájával. Ezek legfiatalabbika – jelentették be a konferencián – a nemrég megalakult kárpátaljai szövetség. Az előadó szerint mindamellett a második évtizedben némileg lankadt a mozgalom lendülete, s köznyelvünk állapota sem kielégítő, a sajtó nyelvhasználatában, a tankönyvekben is sok a gondatlanságnak, a nyelvi igénytelenségnek, a restellni való provincializmusnak tulajdonítható hiányosság. A korszak egyik legkiemelkedőbb megvalósítása annak a kutatóhálózatnak a felállítása és működtetése volt, mely pontosan a mozgalom égisze alatt jött létre, és mely mára komoly kutatási eredményekkel dicsekedhet. Az előadó végül a nyelv presztízsének további növelésére hívott fel, rámutatva, az emberi méltóság értékének felismerése emelhet ki kisebbségi létünkből nyelvi vonatkozásban is.
Az anyaországi mozgalom részéről Wacha Imre főiskolai docens, a kolozsvári Georgorius Aranka Kör részéről Egyed Emese egyetemi tanár, az RMPSZ részéről Lászlófi Pál tiszteletbeli elnök köszöntötte a konferenciát, szót kapott Szabó Ágnes a Simonyi Zsigmond helyesírási versenyek, Nagy R. János, az Implom József helyesírási verseny szervezője, valamint Demeter Emőke volt miniszteri tanácsos, Zsigmond Győző alapító elnök és Tapodi Zsuzsa mint a vetélkedők egyik szervezője. A konferencia délután a Kárpát-medencei anyanyelvi mozgalom helyzetének szentelt tanácskozással folytatta munkáját, a diákok vetélkedőire szombaton kerül sor. Délután kirándulni mennek a diákok, a Zágon–Csernáton–Kézdivásárhely vonal településeit látogatják végig, a vasárnap délelőttöt a díjkiosztásnak szentelik.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Id. Haszmann Pálra emlékeztek (Múzeum Alsócsernátonban)
Tegnap, születésének 110. évfordulóján leszármazottjai, rokonai, falusfelei, tisztelői határon innen és túlról rótták le tiszteletüket id. Haszmann Pál (1902–1977) emléke előtt Alsócsernátonban a Damokos–Cseh-kúria előtt felállított óriássátorban.
A kinn rekedtek a kertben hallgatták végig D. Haszmann Orsolya múzeumvezető megnyitó szavait, aki a Kerekes Zoltán operatőrrrel közösen készített hetvenperces dokumentumfilmről szólva elmondta, huszonkét kortárs közéleti személyiség emlékezik a csernátoni múzeum alapítójára. A film megtekintését követően a helyi népi tánccsoportok léptek fel, majd a női és a vegyes kórus az alkalomhoz illő énekeket adott elő. A kulturális műsor után ünnepélyes keretek között avatták fel az id. Haszmann Pál-emlékszobát egykori lakóházában. A nap folyamán tisztelői a kegyelet virágait helyezték el az 1999. szeptember 25-én a Damokos–Cseh-udvarház homlokzatán felavatott, id. Haszmann Pált ábrázoló bronz emlékplakett alá. A múzeum az említett napon vette fel alapítója nevét.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pusztuló kúriák – Málladozó történelem
A 11-es számú országút mellett két olyan település van, amit a kúriák földjének lehet nevezni: Csernáton és Dálnok. Sajnos, mind Bod Péter, mind Dózsa György szülőfalujában egyre inkább mennek tönkre ezek a gyönyörű épületek, Dálnokban a legtöbb lakatlanul áll.
Beczássy, Darkó, Gaál, Hadnagy István, Hadnagy Gyula és a Lázár András kúriák valódi építészeti kincsek, egyedi bájt sugárzó épületek, amik a turizmus sarokbástyái is lehetnének. Sajnos, legtöbbjük rossz állapotban van, csak a Hadnagy István és a Kenderes falurészen található Lázár-kúria tartja magát, ez utóbbiból panzió lenne.
Szép látványt nyújt a Hadnagy István-kúria impozáns épülete is: 1908-ban készült egy korábbi udvarház helyén, aminek emlékét ma csak egy falba vakolt kőtábla őrzi. A kommunizmus sok mindent szétdúlt, hiszen ez utóbbi körül 1949-ben még 16 épület állt (magtár, istállók, raktárak, még pékség is), viszont a dálnoki állami gazdaság által használt ingatlanokat annyira tönkretették, hogy ma már csak a kúria és a magtár létezik, a többit le kellett bontani.
Székely Hírmondó. Erdély.ma

„Ottfelejtett” államtitkárok
Három államtitkár is „képviseli” az RMDSZ-t a Szociál-Liberális Szövetség (USL) kormányában. Király András, Borbély Károly és Markó Attila annak ellenére őrizhette meg tisztségét, hogy a szövetség miniszterei és több száz alacsonyabb szinten dolgozó bukaresti szakértője elvesztette állását.
Három államtitkár is „képviseli” az RMDSZ-t a Szociál-Liberális Szövetség (USL) kormányában. Király András, Borbély Károly és Markó Attila annak ellenére őrizhette meg tisztségét, hogy a szövetség miniszterei és több száz alacsonyabb szinten dolgozó bukaresti szakértője elvesztette állását. A három államtitkár mellett amúgy az RMDSZ több kormányzati tisztségviselője, vezető beosztású szakembere is megőrizte – egyelőre – posztját.
Az oktatásügyi minisztérium honlapja szerint Király András, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke a tárca államtitkára maradt. Lapunk érdeklődésére Király András tegnap elmondta, értesülése szerint politikai egyezség született arról, hogy az érettségi végéig megőrzi tisztségét. „Eredetileg is én voltam az érettségiztető bizottság országos elnöke, tehát nem zárkózom el e feladat elől. A vizsgák levezénylése egyébként sem kizárólag az oktatási minisztériumtól függ, és szerintem megnyugtató, hogy az új kormány átlátható vizsgáztatásra törekszik, nem vezet be radikális változtatásokat” – nyilatkozta az Új Magyar Szónak az oktatásügyi államtitkár. Hozzátette, egyelőre nincs információja arról, hogy az érettségik lejártával mi történik.
Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője is államtitkári rangban van még. „Nálunk egyelőre béke és nyugalom van, valószínűleg azért, mert ez az intézmény soha nem jelentett senki számára nagy kihívást, itt soha nem tülekedtek az ajtóknál” – magyarázta lapunknak Markó. Elmondta, váltás mindenképp várható a közeljövőben, de remélik, a cserénél az új kormány képviselői figyelembe veszik majd az RMDSZ azon javaslatát, hogy legalább egy magyar legyen a továbbiakban is a hivatal vezetőségében. „Az intézménynek mindig volt magyar anyanyelvű, vezető pozíciót betöltő képviselője. Ezért alternatív megoldásként most azt javasoltuk az USL-nek, hogy legalább egy államtitkár-helyettesi beosztást biztosítsanak. Rajtuk múlik, várjuk a válaszukat” – fogalmazott Markó Attila. Hozzátette, bár jómaga bizakodó, a Ponta-kormány tisztogatási lendületét alapul véve fennáll annak is a lehetősége, hogy semmibe veszik az RMDSZ javaslatát.
Borbély Károly, a gazdasági minisztérium államtitkára lapunknak tegnap arról számolt be, hogy tisztségét már csak papíron tölti be, be sem jár a gazdasági minisztériumba. Amint azt az ÚMSZ-nek elmondta, fel sem merült annak a lehetősége, hogy a posztján maradjon az RMDSZ ellenzékbe kerülése után. „Megszűnt az a politikai támogatás, amely engem erre a tisztségre felhatalmazott. Pár hivatalos találkozón a napokban részt vettem, útbaigazításokat is adtam az új kollégáknak, de ennyi” – fogalmazott Borbély, hozzátéve: valószínűleg a héten a hivatalos váltás is megtörténik. Új Magyar Szó (Bukarest)

AI: nem súlyos jogsértés az állampolgárság elvétele
Nem minősül súlyos jogsértésnek az, hogy Szlovákia megfosztja szlovák állampolgárságuktól a más ország állampolgárságát is megszerző személyeket – nyilatkozta Jeney Orsolya, az Amnesty International Magyarország igazgatója a Kossuth Rádió 180 Perc című műsorában.
„Az Amnesty súlyos emberi jogsértésekkel foglalkozik, és sajnálatos módon a szlovák állampolgársági törvény szerint az, aki a magyar állampolgársághoz folyamodik, tudatában van annak, hogy el fogja veszíteni az állampolgárságát. Innentől kezdve ez nem egy önkényes, nem egy kiszámíthatatlan dolog. Nagyon sajnáljuk, főleg mi az AI Magyarországnál, de ez egy politikai döntés, politikai dolog, és mi a politikába nem szólunk bele, nem tudjuk kivizsgálni. Az ügy nem meríti ki a súlyos emberi jogi probléma fogalmát” – mondta szerdán Jeney.
Az AI Magyarországra vonatkozó jelentése egyébként a vallásszabadság korlátozásáról, a szabad szólás és véleménynyilvánítás elégtelenségéről és a romák diszkriminációjának súlyosságáról szól. Krónika (Kolozsvár)

Románia roma bűnlajstroma
Románia továbbra sem tartja tiszteletben a romák jogait – állapította meg az Amnesty International (AI) nemzetközi emberjogi szervezet.
Legfrissebb jelentésük szerint Traian Băsescu államfő több ízben negatív etnikai sztereotípiákkal jellemezte a romákat, emiatt az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNDC) vizsgálatokat indított ellene. A jelentés több említést tesz Nagybánya polgármesteréről is, aki betonfallal választotta el a város többi részétől a romatelepet. Az ügyben a CNDC eljárást indított, ennek nyomán a városvezetőségre hatezer lejes büntetést róttak ki és elrendelték a fal lebontását. A nagybányai polgármesternek azt a tervét is bírálta a nemzetközi szervezet, hogy a város bizonyos részeiből kitelepítse a roma lakosságot. Az AI említést tesz a kolozsvári roma közösségeket érintő kitelepítésekről is, valamint arról, hogy – a legfelsőbb bíróság megállapítása szerint is – nyílt diszkrimináció zajlik azokban a craiovai iskolákban, ahol különválasztották a roma gyerekeket a többi diáktól. A szervezet továbbá ellenzi a 2011. október 1-én életbe lépett Polgári Törvénykönyv azon rendelkezését, amely megtiltja az egynemű felek párkapcsolatát és házasságát, valamint érvénytelennek nyilvánítja a más országokban hivatalosan megkötött egyneműek közti házassági szerződést. A jelentésben említést tesznek 67 romániai kórház bezárásáról is; az Amnesty International szerint az intézkedés az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés miatt aggasztó. A beszámolóban szó esik arról a vitatott feltételezésről is, hogy Románia befogadta volna az ország területére a CIA által titokban működtetett börtönöket. A kormány azonban cáfolta ezen az intézmények létezését.
B. R. Új Magyar Szó (Bukarest)

Lapszemle
Hunyad Megyei Hírmondó 2012. május, 142. szám
Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű havilapja megpróbálja összefoglalni a térség legjelentősebb politikai, kulturális és közéleti eseményeit. A májusi szám részletesen foglalkozik az április végén, május elején megtartott Hunyad Megyei Magyar Napok eseményeivel. Ugyanakkor közelednek a helyhatósági választások, erre készülve az első oldalon fényképes beszámoló tudósít a Déván megtartott kampánynyitóról. Az első és második oldalon szerkesztőségi interjú olvasható Kelemen Hunorral, az RMDSZ szövetségi elnökével. A második oldalon Deák Levente jogász magyarázza, mennyire volt alkotmányellenes a 2006. évi egészségügyi törvény 259. szakasza, és ismerteti a nyugdíjasok egészségügyi hozzájárulással kapcsolatos jogait. A harmadik oldalon Winkler Gyula, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke a helyi és parlamenti választások fontosságáról ír. Az oldal második felében Csatlós Erzsébet beszélget Kun Kriza Ilona óvónővel, aki több mint 38 év pedagógiai tevékenység után a tanév végén nyugdíjba vonul.
A negyedik és ötödik oldalon interjúkat, beszámolókat olvashatunk a III. Hunyad Megyei Magyar Napok eseményeiről. Így beszámolnak a vajdahunyadi hivatalos megnyitóról, ahol fellépett a népszerű Republic együttes. Majálisoztak május elsején Déván, erről számol be László Anna tanárnő. A vulkáni eseményekről Illyés Katalin, a lupényiról Antal Amália tudósít. Csernakeresztúron májusfát állítottak, olvashatjuk a negyedik oldalon. Három könyvbemutatóról is szó esik: Vajdahunyadon Könczey Elemér karikatúráiból összeállított könyvet ismertettek, Markó Béla új kötetét is bemutatták, és egy 19-20. századi Vajdahunyadról készült képeslapgyűjteményt is közkinccsé tettek. Dr. Hauer Erich a VII. Hauer Erich fizika-emlékversenyről ír, amelyet a dévai Téglás Gábor Iskolaközpontban tartottak. Az utolsó oldalon a családi vasárnappal zárult Magyar Napok rendezvénysorozat összefoglalója olvasható. Végül az utolsó oldalon találjuk Kun Árpád ismertetőjét a 14. században épült nagyrápolti református műemléktemplomról. Ebben a régi gyülekezetben, ahol a múlt század első felében még önálló lelkészi állás volt, ma a hívek számát két kezünkön is megszámlálhatjuk. A lapot Csatlós Erzsébet szerkesztette. Szabadság (Kolozsvár)

Kövér: barbár módon viselkedik a román kormány
A Magyar Országgyűlés elnöke román-magyar kapcsolatokról és a Nyirő József újratemetése körüli problémákról nyilatkozott újságíróknak.
– Mit szól ehhez az egész történethez? Lehet ebből bármiféle diplomáciai kavarodás, bonyodalom? – Hát ez nem politikai ügy, nem kormányközi ügy, nem tekinthető diplomáciai bonyodalomnak, egész egyszerűen az történt, hogy hosszú-hosszú évtizedek adósságát teljesítve végre valakinek eszébe jutott, hogy Nyirő József hamvait haza kéne hozni, úgy, ahogy a végakaratában ez szerepelt.
Erre felkértek bennünket, a Magyar Országgyűlés Hivatalát: erre azért volt szükség, mert a madridi temetőben a sírgondnokság a magyar államé volt, a magyar államon kívül más nem tudta volna elindítani ezt a folyamatot. Hosszú hónapokon keresztül ment nyugodt, csöndes mederben a szervezés, informális és formális üzengetések, egyeztetések zajlottak, én még a korábbi román kormány kulturális miniszterét is szóban, személyesen felkértem arra, hogy valamilyen formában vegyen részt ebben az ünnepségben.
Ez nem csak egy kegyeleti szertartás, egy újratemetés lett volna, hanem valamilyen módon Nyirő József hazatértének a megünneplése is. Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, derült égből a villámcsapásként jött az új kormánynak ez a meglehetősen barátságtalan, civilizálatlan, barbár viselkedése, hogy egy halottól akarják megtagadni azt a jogot, hogy a saját szülőföldjében feküdhessen és mindenféle nemtelen, gyalázatos vádakkal illetnek bennünket, őt is személyesen. Az a hajtóvadászat, amit az urnák után folytatott a mai román kormány meg annak a belügyminisztériuma, az már a komikum határát is jócskán átlépte. Én egyik pillanatban majdnem sírtam, a másikban a térdemet csapkodtam a nevetéstől, ilyen abszurd komédiának még nem voltam a részese, kŹülönösen akaratlanul nem. – Ilyenkor mi a megoldás? Valamilyen jegyzéket, vagy levelet küld-e ezentúl? – Én annyit megtettem korábban, amikor elkezdődött ez a feszültségkeltés az új bukaresti kormány részéről, hogy Anastase házelnök asszonynak, akivel már volt személyes kapcsolatom, vendégül láthattam Magyarországon, illetve a román felsőház elnökének is írtam egy-egy levelet. Kértem jószolgálati közbenjárásukat az ügyben és úgy tudom, ezt természetesen nem tőlük, hivatalosan, hogy azért a román politikai elit, a román politikai pártok ebben nem egységesek, tehát nem mindenki érdekelt hál' Istennek a román politikusok közül a nemzeti feszültség újraélesztésében, abban, hogy itt minden áron konfrontációra törekedjék.
Én fölfogom agyilag, hogy így mondjam, az abszurditás ellenére is, hogy az új román kormánynak választások előtt kell az, hogy a magyar kártyát ismételten kijátssza. Kell neki a feszültségkeltés, mert mi mindent tudna ígérni a jövőre nézve a román embereknek. Az új román kormány pontosan ugyanazt az utat fogja folytatni, ami a megszorításokat, a gazdaság- és a szociálpolitikát illeti, mint az elődje, amibe belebukott.
Most, hogyha nem tudnak ígérni, akkor muszáj valamivel elterelni a figyelmet. Ez egy ezeréves trükk – sajnos bizonyos körökben mindig beválik, de mégis azt gondolom, hogy az Európai Unión belül, hiszen most már mind a két ország ezen kereten belül van, másfajta módozatokat kéne az egymással való bánás tekintetében eltanulnunk.
Mi, a magunk részéről nem vagyunk érdekeltek a feszültségkeltésben és én azt hiszem, meg vagyok győződve róla, hogy a magyar-román államközi, kormányközi és az emberek, népek közötti kapcsolatnak csak az együttműködés az egyetlen járható útja. Ennek nincs alternatívája.
Előbb-utóbb szerintem azok is be fogják látni, akik most hirtelen kormányra kerültek, vagy ha nem fogják belátni, akkor annak szerintem elsősorban ők fogják a kárát látni.
Együttműködésről beszél, de hát a jelen állás szerint erre szinte nincs is lehetőség.
– A jelen állás az most ilyen, amit látunk: egy hisztérikus, paranoid és ugyanakkor komikus reakciósorozat az új román kormány részéről. Ezt már hadd ne kommentáljam tovább, hiszen mindenki tapasztalhatta az elmúlt néhány napban. El fog múlni, ez az ünnepség szépen, méltóságteljesen lezajlik, talán még egy helikopter is néz bennünket fölülről, ahogy ez errefelé szokás évtizedek óta.
Mikor elmegyünk szépen haza, akkor úgy érzik, hogy diadalt arattak rajtunk, mert megakadályozták Nyirő József újratemetését. Én pedig azt mondom, hogy addig ameddig a román kormány nyíltan föl nem számolja a jogállamot Romániában, addig nincsen módja megakadályozni Nyirő József hamvainak újratemetését itt székelyföldön.
Az egy vízválasztó lesz, amikor minden olyan papírt beszerzünk, ami eddig is megvan, csak ők ezt vitatják és majd június 20-án a bíróság eldönti, hogy az a hiba, amit nem mi követtünk el, tehát ránk nézve semmilyen negatív következményekkel nem lenne szabad, hogy járjon, az a hiba az milyen súlyú és akkor hogyan és miképpen kell kiküszöbölni.
Zárójelben jegyzem meg, hogy a román törvények szerint maximum 40 eurós pénzbüntetéssel lehet súlytani, ha ezt a szabálysértést valaki elköveti és egy ilyen papírt nem ad ki a temetés előtt, és kettőlejes illetéki igazolást kellett benyújtani hozzá, tehát egy ekkora súlyú ügyről beszélünk.
Amikor majd mindent, annak rendje és módja szerint türelmesen teljesítünk, és a végén kifogynak az ellenérvekből, hogy most éppen még mi hiányzik, akkor el fogjuk temetni Nyirő Józsefet, akkor is, hogyha ez bizonyos román politikusoknak nem tetszik.
Arra szeretném őket is felhívni, hogy ugyanolyan tisztelettel viseltessenek a mi emberi és közösségi méltóságunk iránt, mint amilyen tisztelettel mi szeretnénk az ő emberi és közösségi méltóságuk iránt viseltetni.
Szasza
Uh.ro. Erdély.ma

Becsületbeli kötelességünk
Több mint két évtizede bukott meg a 20. század egyik legrettenetesebb, legtöbb áldozatot követelő és legsúlyosabb emberi-lelki-szellemi nyomort hozó diktatúrája, a kommunizmus, s annak egy helyi változata, a csausizmus. Árnyai mégis itt settenkednek körülöttünk. Az alkotmányjogi rendszerváltást nem követte elitváltás és alapvető szemléletcsere a politikában. A román politikum magyarellenessége tulajdonképpen semmit nem változott. Mondvacsinált jogi indokokra hivatkozva, az állami erőszakszervezetek pártállamot idéző gesztusaival – román és magukat magyarnak mondó politikusok rágalmaitól kísérve – akadályozták meg a bukaresti politika alakítói, hogy örök nyugalomra helyezzék az egyik legnagyobb magyar írót, Nyirő Józsefet.
Nyilván el lehet gondolkodni azon, hogy nem lett volna szabad választási kampány idején belefogni ebbe a nagyszabású, nemzetpolitikai reakciókat kiváltó, a magyar lélek mélyrétegeit érintő vállalkozásba. A fő felelősség mégsem azokat terheli, akik ezt az időpontot választották ki – vélhetően tudatosan, e mellett szólt a csíksomlyói búcsú tömegeket mozgató ereje –, hanem azokat, akik beszálltak a szélsőségesek kórusába, akik eszmei muníciót adtak az eddigieknél nyíltabban magyarellenes új román kormánynak.
Aki egyetlen Nyirő-könyvet elolvasott, pontosan tudhatja, hogy a Madéfalvi veszedelem, a Kopjafák, az Isten igájában, A sibói bölény vagy a Néma küzdelem írója távol állt mindenféle embertelenségtől vagy diktatúrától. A vita azonban már rég nem erről szól, mint ahogy Wass Albert, Tormay Cécile esetében sem számítanak a tények. A magyar szellemi életben igen komoly pozíciókat birtokolnak mindmáig a kádár-aczéli nemzeti öntudatpusztító kultúrpolitika örökösei, akiknek fő célja a liberális kozmopolitizmus cégére alatt folytatni azt a lelki roncsolást, amit a korábbi rendszerben a proletár internacionalizmus zászlaja alatt műveltek. Olvasom az egyik legnépszerűbb anyaországi internetes portálon, hogy az MTA irodalmi lexikona egy sort sem ír Nyirő Józsefről. Nos, ez az, ami nem Nyirőt, hanem az Akadémiát, a lexikont és annak szerkesztőit minősíti. S tanúskodik az Akadémia rendszerváltás idején jelszavakat cserélt, de nemzetellenességében töretlen maradt hatalmáról. Erdélyben is csak egy fokkal jobb a helyzet.
Magyar ember csak egyet tehet ebben a helyzetben. Becsületbeli kötelességünk kiállni a nemzeti méltóság, a holtában megtiport székely próféta mellett – a félművelt közírókkal és félig sem művelt álmagyar politikusokkal szemben. Kiállni az igazság és igazságosság, az emberségesség és tisztesség, a magyarság és az emberiség egyetemes eszméi mellett.
Nyirő József emléke és életműve mellett.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A háború állása
A rendkívül demokratikus és kulturált országban szimbolikus háború folyik, a bal- és a jobboldal a történelem értelmezésén folytat mélyenszántó vitát. Előbb az egyik állít szobrot a tengernagynak, aztán a másik a műszerésznek. Az egyik eltávolítja az ország fő teréről a baloldalinak tekinthető első köztársaság elnökét, a másik festékkel szennyezi, leönti a fasisztának minősített szobrokat. És ez így megy kedélyesen, mint egy történelemről folytatott kulturált párbeszéd. Kihívásra válasz, szóra szó, tettre tett.
A sajátosan magyar vitakultúra (hogy ne tartsuk tovább kétségek között az olvasót, igen, Magyarországról van szó, de érintik a kérdések a szomszédos államokat, az európai politikát, sőt időnként Izraeltől is bocsánatot kell kérni, amikor valaki tudományos hevülettől elragadtatva vérig sért pár milliónyi érzékenységet), szóval ez a ránk jellemző vitastílus tanulmányozásra érdemes, idővel exportcikk válhat belőle. Nem először adunk a világnak valami originálisat, amiért hálás lehet nekünk, magyaroknak.
Nézzük, mondjuk, Nyirő József esetét. Végakarata volt szegénynek, hogy hazai földben nyugodhasson. S ha valamelyik erdélyi egyházközség (ahol paposkodott) vagy az írószövetség (romániai magyar tagozat) méltó alázattal címzettnek érzi magát, akkor a kellő engedélyekkel felszerelkezve, szépen céltudatosan hazahozza, eltemeti, évenként koszorúzza, lelke rajta. De a baloldal csak azt tudja mondani, hogy fasiszta volt, kitartott Szálasi mellett, megszavazta a zsidótörvényeket… És a jobboldal csak azt tudja mondani, hogy a szülőföldről írt, a hazáról, arról az érzésről, amit tanítani kellene, mert kiveszőben van a világból… És mindkettőnek igaza van: egy közepes író, aki egyben középszerű fasiszta. Semmi különös, nem volt egyedül a maga idejében. Csak most mindkét oldal emeli a tétet, zajlik a licit, már a legnagyobbak között van. Nagy író, nagy fasiszta.
Ebben az országban és ebben a közösségben az emberek leszoktak az olvasásról és a saját vélemény kiküzdéséről. Egyik fele a fasisztára mozdul, a másik a hazaszeretetre, s máris tudja hová kell állni ebben a csatározásban. Nálunk Wass Albertnek több szobra és rajongója van, mint olvasója. S az, hogy a román kormány és hatóság nem aszszisztál a mi elképzeléseinkhez a Nyirő-újratemetés konfliktuskereső külsőségeiben, ad az egésznek még egy adag hazaffyas bukét. Hogy azért is megcsináljuk! Nekünk nem parancsol Ceauşescu népe és szelleme!
Mellékesen választási kampány zajlik, és szívesen szavazunk – mi magyarok – a tökös legényekre.
Krebsz János. Új Magyar Szó (Bukarest)

Iskola-alapkőletétel Érmihályfalván
Bihar megye – Vasárnap délben, a délelőtti istentiszteletet követően, gyülekezet-történeti eseményre került sor az érmihályfalvi református közösségben: letették a Bernáth József református iskola új épületének alapkövét
Az ünnepség keretében az alapkőbe tett “időkapszulában” különböző dokumentumok formájában “üzenetet küldtek a jövőbe”, majd mindenki, aki a közösség építésén dolgozik (lelkészek, presbiterek, pedagógusok, de gyerekek is – képünkön) egy-egy serpenyő betont tett az alapba. Erdon.ro

Teleki és a revíziós politika
Évtizedek teltek el úgy, hogy a magyarok tudatában a politikai propaganda mélyen elültette azt, hogy a két világháború közötti politika, középpontjában a revízióval, bűnös politika volt a németek oldalán.
A kommunista internacionalizmus és a győztesek logikája szerint a magyar nép, de legalábbis politikusai lettek a múlt század bűnösei. A rendszerváltás folyamán egy illúzió: a határok átjárhatósága, valamint az Európai Unió jegyében minősül okafogyottnak és politikai öngyilkosságnak Trianon revíziójának még a gondolata is, nemhogy nyílt felvetése. Arról van tehát szó, hogy nem a bűnös és ostoba trianoni békediktátum a bűn, hanem annak bármikori felülvizsgálata volna az. Magyar államférfiak a két világháború között nem így gondolkodtak, nem is gondolkodhattak így. Nekik akkor a trianoni katasztrófa következményeivel kellett birkózniuk, és a revíziónak a magyar társadalom zömében, lényegében a nemzet egészében élő követelményét magukévá téve kellett annak lehetőségét keresni. Gróf Teleki Pál e revíziós politikának alighanem legtudatosabb és legfelkészültebb képviselője volt, nemcsak a Területvédő Liga révén, majd a Magyar Revíziós Liga létrehozójaként, hanem a Magyar Élet Pártja elnökeként és külügyminiszterként, miniszterelnökként, azaz politikai tevékenysége egészében.
Teleki nemcsak azt tudta jól, hogy a magyar érdek és a magyar lélek mit követel, de tájékozott európaiként azt is tudhatta, hogy az európai politikai közvélemény már 1921-ben elítélte az egy évvel korábban hozott igazságtalan trianoni döntést. A francia Henri Pozzi írja Századunk bűnösei című könyvében, hogy a francia szenátus 1921. július 11-én a trianoni szerződés végleges jóváhagyását megtagadta, és annak felülvizsgálatát követelte, amit azonban nem teljesítettek. Ezért – írja Pozzi 1935-ben – „Jog szerint tehát ebből az következik, hogy a trianoni szerződést még ma sem szentesítette Franciaország.” Majd folytatja: Nagy-Britannia „határozottan megtagadta, hogy garantálja Közép-európában a »status quót« …A mai angol közvélemény egyhangúan elismeri, hogy a dunai államok minden problémája 15 év óta Magyarország földarabolásából és megnyomorításából ered.” Azután említi az olasz és az amerikai álláspontot, majd hozzáteszi: „Mindenki nyíltan elismeri, hogy a Magyarországon osztozó győztesek makacs ellenállása – amellyel visszautasítanak minden változást az 1920-ban megállapított határokon –, továbbá a rettentő elnyomatás, amelyben a néprajzi kisebbségeknek részük van, olyan helyzetet teremtett Európa szívében, amelyen nem javíthat semmiféle szövetségi rendszer, semmilyen megegyezés vagy diplomáciai elgondolás.” Mintha a mához is szólna.
Teleki első miniszterelnöksége idején arra kényszerült, hogy éppen ő ratifikáltassa a nemzetgyűléssel a békediktátumot, és éppen az ő idején hozták tető alá az első „numerus clausus” törvényt. Második miniszterelnöksége alatt a második, súlyosabb numerus clausust, és kénytelen bizonyos német követeléseket tudomásul venni, egyre nagyobb nyomás alatt. Ugyanakkor sorolhatnánk mindezek ellentételezését a politikájában, köztük a német hadsereg átvonulásának elhárítását, a lengyel, zsidó és más menekültek befogadását, szociális programját, a viszonylagos biztonság megteremtését mindenki számára. Mindezt a csonka Magyarország, a pángermán és pánszláv hatalmi szorongattatás háborús körülményei között, hazai nyilas és kommunista törekvéseket is féken tartva. Ám az igazságtétel, vagyis Trianon szükségszerű revíziója volt a legfontosabb cél. Ezért nem volt más választás, mint a kisebbik rossz politikája, a képtelenségig korlátozott körülmények, a korlátozott demokrácia keretei között, de ez a politika, minden nyűgével, hibájával együtt is hasonlíthatatlanul különb, emberibb és főként magyarabb volt, mint az, ami a háború után következett.
Már csak azért sem mindegy, hogyan ítéljük meg múltunknak ezt a részét, mert nem állíthatjuk, hogy sokkal jobb helyzetben vagyunk ma, mint voltunk akkor. Az elcsatolt területeken az utódállamok vannak birtokon belül, így némi túlzással mondhatjuk, hogy azok nemzettársainkkal ma is azt tesznek, amit akarnak, és az Európai Uniónak szava sincs. Holott éppen az Európai Unió létrehozásával és kiterjesztésével lett volna alkalom és európai erkölcsi kötelesség kimondani az ítéletet a trianoni döntésről, és főképp biztosítani az idegen uralom alá vetett magyarság védelmét és jogainak gyakorlását minden téren. Az európai hatalmak és az unió azonban ugyanannak a bankárkasztnak az észjárását követi, amelyet a trianoni időkben is követett.
Országon belül sem sokkal jobb a helyzet. A magyar nemzeti érdekek balliberális politikai ellenzéke ma nemcsak hangosabb, de hatékonyabb is, mint akkor volt, mert a mi sajátos demokráciánkban gátlástalanabbul képviselhet idegen érdekeket, a korábbinál is jelentékenyebb nemzetközi háttérrel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a szimbolikus tény, hogy miközben egyre inkább szobrokkal folyik a belháború, Teleki Pál szobrának fővárosi felállítását sikerült megakadályozniuk mind a mai napig. Az ő személyében olyan államférfit akarnak kirekeszteni a magyar történelmi tudatból, aki az európai hatalmak alighanem leggyalázatosabb döntésével szemben akart bölcs és méltányos revíziót szétszaggatott nemzete és a megszégyenített Európa számára.
Bíró Zoltán
irodalomtörténész. Magyar Hírlap

Kövér: Segítőkészek voltak a román hatóságok
Kövér László házelnök megköszönte a román hatóságoknak csütörtök este, hogy a hivatalos nyilatkozatok tartalmával ellentétben, a gyakorlatban a román hatóságok segítőkészen viszonyultak székelyföldi kampánykörútjához.
Kövér László a Magyar Polgári Párt (MPP) tiszteletbeli elnökeként kedden csatlakozott az erdélyi párt választási kampányához, amelynek során - három nap alatt - csaknem ötven székelyföldi települést keresett fel, és arra biztatta hallgatóságát, hogy a vasárnapi önkormányzati választásokon az MPP jelöltjeire szavazzanak.
"Minden politikai deklaráció ellenére, amely az elmúlt napokban velem kapcsolatban elhangzott, a román hatóságok a gyakorlatban, amikor segíteni kellett ezt a kampánykörutat, mindent megtettek, amit egyébként mi is megtettünk volna velük otthon. Nyoma sem volt semmilyen ideges feszültségnek az úton, amiért köszönetet mondok mindenkinek, az utcán álló rendőröknek és azoknak is, akik őket utasították" - mondta a kampánykörút tapasztalatait összegző sepsiszentgyörgyi sajtóértekezletén Kövér László.
A házelnök szerint ez reményt ad arra, hogy a kampány elmúltával a magyar-román kapcsolatok visszatérnek a bukaresti kormányváltást megelőző mederbe.
A kampány tartalmi részéről a politikus azt mondta, 2008-ban is részt vett a frissen bejegyzett MPP választási mozgósításában. Szerinte az akkori állapotokhoz képest nőtt a többpártrendszer elfogadottsága az erdélyi magyarság körében, és az MPP gyökeret vert az erdélyi magyar közéletben.
"Négy évvel ezelőtt az MPP eszköztelenül, a sajtóból kiszorítva, sok fenyegetést elszenvedve látott neki a politikai alternatíva építéséhez és a választási szabadság megvalósításához. Akkor is megjelentek néhányan a találkozón, fórumokon, most azonban össze sem vethető az érdeklődés a négy évvel ezelőttivel. Természetesen én bízom abban, hogy a megválasztott polgármesterek és tanácsosok száma is nagyobb lesz" - mondta az MPP tiszteletbeli elnöke.
Úgy vélekedett, hogy a Románai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által "erőltetett egység mítosza" kezd foszladozni, és ez az első lépés egy újfajta egység felé, amelyben a különböző pártok egymás különbözőségének elfogadásával meg tudják találni az együttműködés intézményesült lehetőségét a nemzeti célok együttes képviselete érdekében.
Arra az újságírói kérdésre, hogy látogatása vajon nem ártott-e a magyar-román kapcsolatoknak, Kövér László azt válaszolta, soha nem állt szándékában senkit sem provokálni, de soha nem tér ki egyetlen konfliktus elől sem. Hozzáfűzte, Magyarország számára a kétoldalú kapcsolatokban megkerülhetetlenül fontos kérdés a romániai magyarság helyzete.
Victor Ponta román miniszterelnök úgy véli, hogy Kövér Lászlónak, a magyar Országgyűlés elnökének erdélyi látogatása nem egyedi eset, hanem egy stratégia része, amellyel "radikalizálni kívánják a romániai magyar közösséget a román állam intézményei ellen".
Ponta erről Szatmárnémetiben beszélt csütörtökön. Szerinte Kövér nem szívesen látott vendég Romániában, amelynek nem barátja. Úgy véli, hogy a házelnök "a tisztelet és a jószomszédi viszony normáit már megsértette", és a román hatóságok figyelemmel kísérik, hogy megszegi-e a törvényeket is.
Ponta szerint Kövérnek "nem lett volna mit keresnie" egy uniós tagállamban választási kampány idején. Ponta szerint a magyar házelnök egy "szélsőséges romániai pártot" támogat, és ezzel provokálni akarja a román hatóságokat.
A román kormányfő egyebekben arról biztosította szimpatizánsait, hogy az általa vezetett kabinet határozott ebben a kérdésben, de nem akar "olajat önteni a tűzre", amit Ponta szerint Kövér "tudatosan akar meggyújtani Erdélyben". Hozzátette: a román állam intézményei "készenlétben vannak", hogy "a magyar házelnök és budapesti barátai ne érjék el céljaikat". Ponta szerint egy etnikai konfliktus senkinek sem használna, az egyedüli út a közös fejlődésé.
Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke visszaélt a határon átnyúló kampányolás jogával - jelentette ki csütörtökön Andrei Marga román külügyminiszter. A román diplomácia vezetője szerint Kövér azért élt vissza ezzel a joggal, mert "kibékíthetetlen ellentéteket hint el az állampolgárok és az országok között".
Rámutatott: Románia számára mind Nyirő József erdélyi író újratemetése, mind Kövér látogatása elfogadhatatlan, és ezt a román külügyminisztérium idejében jelezte is a magyar félnek. Mint mondta, a jószomszédság elvét - amit Marga szerint Kövér megsértett -, mindenkinek tiszteletben kell tartania.
Magyarország alkotmányának megsértésével vádolta Frunda György, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szenátora Kövér Lászlót és Németh Zsolt külügyi államtitkárt. Frunda - aki az RMDSZ marosvásárhelyi polgármesterjelöltje - úgy véli, Kövér és Németh azzal sértette meg a magyar alkotmányt, hogy a Magyar Polgári Pártot (MPP), valamint az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP) támogatják a romániai helyhatósági választási kampányban, miközben Frunda szerint a magyar alkotmány kimondja, hogy a magyar kormánynak a határon túli magyarság választott képviselőit kell támogatnia. A szenátor emlékeztetett, hogy több mint húsz éve az RMDSZ képviseli az erdélyi magyarságot.
Kövér László kabinetfőnöke szerint Frunda György, az RMDSZ szenátora nem ismeri a magyarországi alaptörvényt, ezért valótlanságokat állít, amikor annak megsértésével vádolja a magyar házelnököt. Veress László a román kormányfő nyilatkozatára is reagált az MTI-nek, és azt mondta: Kövér László azt az európai stratégiát követi, amelynek lényege, hogy összetartozunk. MTI

Trianon-trauma – Kreatív együttgondolkodás filmen
Miközben egyre távolabb kerülünk egy nemzeti minimumtól, és a különböző fórumokon történelmi kérdésekről kliséket adnak elő szakértő és kevésbé hozzáértő személyek, valamint sokak szerint „éleződik” – no, nem csak a nemzetközi helyzet – hanem a kultúrharc is, sor került egy újabb Aspektus-eseményre. A Károli Gáspár Református Egyetem díszteremében szerdán este mutatták be a tavalyi, Trianon a középiskolai oktatásban című konferencia rövidített filmes változatát.
Az Aspektus „profiljába” mindig időszerű, fontos kérdések megvitatásai tartoznak. A szervezők nem riadnak vissza a kényes és megosztó történelmi problémák elemzésétől sem, erre mutat a nemrégiben lezajlott konferencia, amely az igazságtételről szólt. Hogy Trianon kapcsán sincs egyetértés, az a közelmúlt eseményeiből is kiviláglik. Ezért is lehet fontos egy olyan sorozat, mely nem csak ütköztetni próbálja a különböző érveket, hanem a másik meghallgatására, vagyis a probléma megbeszélésére invitál, mindezt az ismeretterjesztés szándékával.
A tavalyi Aspektus-est Trianonnal kapcsolatban egy igen fontos részkérdést járt körül. Arra kereste a választ, mi lehet az oka annak, hogy a rendszerváltás után húsz évvel a fiatalok sokkal kevesebbet tudnak az első világháborút lezáró békediktátumról, mint ami logikus lenne. Az okok kutatása mellett megpróbált támpontokat, eszközöket, alternatívákat, vagyis segítséget nyújtani.
A film vetítése előtt Kurucz György, az egyetem dékánhelyettese köszöntötte az egybegyűlteket, „kreatív együttgondolkodásra” invitálva őket. A tavalyi konferenciára reagálva kiemelte, hogy a fiatal nemzedék magatartásformálásában elengedhetetlen szerepe van az ismeretátadásnak, ezért is fontos, hogy beszéljünk ezekről a kérdésekről.
Gecse Géza történész, az Aspektus-sorozat főszervezője hangsúlyozta, hogy a filmvetítésnek nemcsak bemutató, hanem kontroll funkciója is van, mert még mielőtt különböző fórumokon, esetleg csatornákon sugároznák, előzetes véleményt vagy véleményeket várnak a közönségtől. Tehát nemcsak tartalmi, hanem akár technikai problémákról is vár visszajelzéseket. Gecse szerint Trianon „kollektív traumáját” mindenképpen „ki kell beszélnünk”, máskülönben nem tudjuk feldolgozni, hiszen „lassan száz év távlatból sem tudjuk megemészteni”.
Kovács Gergely Botond a film technikai kivitelezője személyes élményeiről számolt be, mellyel Trianon élő hatását példázta. Kiemelte, hogy a film valamelyest a magyarság „különleges sorsát” is megvilágítja. Liszi János grafikus, az Aspektus-sorozat egyik szervezője a társaság céljairól számolt be. A konferencia-sorozatot nem csak az érdeklődőknek szánják, hanem főként azoknak is, akiket „riaszt a téma, vagy valamiért nem törődnek ezzel”. Éppen ezért – hogy a témákat az ő számukra is „emészthetőbbé” tegyék – a vitasorozatnak „modern arculatot” terveztek.
A huszonhat perces film nem csak a tavalyi alkalmon elhangzottakat tartalmazza, hanem kiegészült interjúkkal, amelyben fiatal egyetemisták mondják el véleményüket Trianonról, annak hatásáról – nemcsak oktatásának hiányosságáról, hanem lehetőségeiről, de ezen kívül a témához való hozzáállásukról is vallanak.
A film összeállítói sikeresen foglalták össze a tavalyi csaknem két és fél órás konferenciát, melyben Romsics Ignác történész, akadémikus, Surján László, az Európai Parlament alelnöke, a Megbékélési Mozgalom kezdeményezője, Ö. Kovács József, a Károli Gáspár Református Egyetem Történettudományi Intézetének igazgatója, Szamborovszkyné Nagy Ibolya, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, történész, Száray Miklós, az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumának vezető történelem tanára, Grynaeus András, a Baár-Madas Református Gimnázium történelem tanára, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének oktatója és Lados Balázs, a Szent Margit Gimnázium történelem tanára fejtette ki véleményét a témáról.
A film bevezetőjében Gecse Bethlen Istvánt és Lenint idézte, akik a diktátumra Magyarország feldarabolásaként és imperialista békeként tekintettek. Ezt követően egyetemisták mondták el véleményüket, majd a film készítői tavalyi előadásokból adtak közre részleteket a hallgatók és fiatalok hozzászólásaival és véleményeivel. Nem tudható, hogy a film összeállítói erre tudatosan törekedtek-e, de felfigyelhetünk arra a kontrasztra, hogy amíg a szakértők előadásai az érzelmi faktor kikapcsolására törekedve próbálták a helyzetet elemezni, és keresni a válaszokat – szinte érezhető volt az egyetértés, addig a hallgatók interjúi valamelyest a mai magyar társadalomnak a témához való hozzáállását tükrözték.
Egyesek szerint nem kellene felhánytorgatni Trianont, mert az igen megosztó téma. Sokan érzelmi alapon közelítették meg, némelyek az átpolitizáltságát emeleték ki és a siránkozást, mások a csalódottságot és a dühöt hangsúlyozták, ugyanakkor némelyek a jövő felé kívántak tekinteni vagy a probléma megoldását keresték. Kérdés persze, hogy lehet-e egyáltalán a „megosztó témákat” szőnyeg alá söpörve boldog jövőt építeni?
A filmvetítés után sok hozzászólás érkezett, és – mint ahogyan már máskor is megszokhattuk – nem kifejezetten a szűk témához kapcsolódva. Az esemény végén a szervezők még beszámoltak a terveikről, többek között egy középiskolai vetélkedő tervezetéről. A kényes témákat ezúttal sem adják fel, mivel együttgondolkodásra és véleménycserére hívnak a„Szoborháború” című következő vitaestre, amelyen Horthy, Károlyi és Tisza „szobrai” kerülnek terítékre.
Számtalanszor tapasztalhattuk – főleg a közelmúltban – hogy a magyarság történetének bizonyos fejezeteiről és személyeiről néhol még köztiszteletben álló szaktekintélyek is kliséket puffogtatnak és a politikai ideológiák játékszerévé degradálódnak. Az Aspektus-sorozat ezzel szemben pont a kibeszéletlenséget kívánja megtörni, és megértő, elemző magatartással törekszik a témákhoz nyúlni.
A történelem nemcsak múlt, hanem élő valóság is egyben, erre bizonyíték éppen történelmünk és mai viszonyaink. Nem feltétlenül szükséges az egyetértés mindenben, de ahhoz, hogy jelenünket megértsük, ki kell beszélnünk a múltat is. Mert jelen van, ahogy a rövidfilm végén a Biorobot Együttes dalában is szerepel: „Nem is értem, hogy nem telik az idő, Vártam, de csak nem múlik el a múlt, Körülöttem a réges-régi kör, Cipelem tovább, ha már így alakult…”.
K. Orosz István. Erdély.ma

Volt egyszer egy város
Szelíd dombok között, a még jobbára zöldesen hömpölygő Maros partján. Álmos kisváros barátságos lakosokkal, munkásemberekkel, kézművesekkel, kereskedőkkel, értelmiségiekkel, akik szinte valamennyien egy nyelvet beszéltek. Szerettek dolgozni és tudtak szórakozni. Rendszeresen megtapsolták a Székely Színház előadásait, jól ismerték és tisztelték a színészeket, elegáns közönség hallgatta hétről hétre a Filharmónia zenészeit, a művészvendégeket. A klinikákon a helyi és a szomszédos megyékből érkező betegeket lelkiismeretes orvosok gyógyították, köztük sokan tudós tanárok, akik anyanyelvükön tanították az orvosjelölt fiatalokat. S munka után maradt idejük zenélni, festeni, szórakozni is. Tanítványaik, akik közül később egyre kevesebben maradhattak egyetemi éveik városában, szétszéledtek Erdélybe, kényszerűségből Moldvába, s a világ minden táján elismerésre méltó karriert futottak be. A város az 1946-ban Marosvásárhelyre költöztetett magyar orvosi karral, amely később a gyógyszerészettel bővült ki, olyan esélyt kapott, ami kiemelte a többi hasonló kisváros köréből.
Volt egyszer egy város, ahol egymást érték a patinás régi iskolák, köztiszteletben álló tanárokkal. Egy város, ahol jó volt gyermeknek lenni, s elbámészkodni a Kultúrpalota hűvös előcsarnokában, kibetűzni az üvegablakokon megörökített hírességek nevét. Jó volt végigmenni a rózsákkal beültetett főtéren, beosonni a hűvös templomhajókba, megállni a békás szökőkútnál, s fülelni arra, amit a szüleink egykori szobrokról suttognak; a Gulliver gyermeküzlet kirakata előtt kisiskolásként az elérhetetlen hajas baba után sóvárogni, később felpróbálni egy-egy Gubán cipőt, majd a tágas méteráruboltban megtapintani a finom szöveteket, kartonanyagokat, s betérni a városházával szembeni rövidáruboltba tűért, cérnáért, fonalért; balett- és hangszerórára járni a szakszervezetek házába, könyvet kölcsönözni, s a folyosón a fotóklub tagjainak fényképeit nézegetni.
Volt egyszer egy város, amelynek főterén a Maros vendéglőbe járt esténként, hét végén, aki finomat akart enni, s táncolni, mulatni vágyott, s a kisvendéglőknek, Hargitának, a Muskátlinak stb., kocsmáknak, cukrászdáknak is megvolt a sajátos vendégköre. A városháza mögötti piac környékén, a Lajos király utcán reggelente nagy volt a nyüzsgés, majd a déli órákban elcsendesedett a központ. Délután pedig megélénkült a korzó s nyáridőben a Ritz-fürdő, később a Cementlapok és a Víkend, a csónakázásra csábító tavirózsás Holtággal.
Volt egyszer egy város, ahol a hetvenes években módszeresen fogtak hozzá ennek a régi világnak az eltüntetéséhez, s az ipari létesítmények felépítésével járó lakosságcseréhez, olyan új lakosok betelepítéséhez, akiknek nem ide szólt a gyermekkoruk. Tudom, hogy minden változik, országok, kultúrák virágoztak fel és tűntek el, globalizálódik, keveredik a világ. Mindezek ellenére, amit e kettévált, kétarcúvá lett hajdani városból őrzünk még, arról nem lenne szabad önként lemondanunk.
Bodolai Gyöngyi. Szabadság (Kolozsvár) Népújság (Marosvásárhely)

Háromszéken tarolt az RMDSZ
Nagy volt a hangzavar tegnap este az RMDSZ eredményt váró sepsiszentgyörgyi rendezvényén, a Park vendéglő előtti téren összegyűltek a jelöltek, támogatók, s az újságírók többsége is itt várta a párhuzamos számlálást, a tapasztalat szerint ugyanis ez a leggyorsabb módja a végleges eredmények megismerésének. Háromszéken a részvétel jelentősen jobb volt, mint négy évvel ezelőtt, a szavazásra jogosultak 54,47 százaléka adta le voksát. Ahogy telt az idő, és érkeztek az eredmények, úgy vált mind mámorosabbá a hangulat, „Győztünk, győztünk!” – hangzott jobbról is, balról is. Település- és polgármesternevek röpködtek, fél tizenegy felé már lehetett tudni, hogy Bokor Tibor győzött Kézdivásárhelyen, és hamarosan érkezett a hír, az MPP elveszítette Barótot is, Lázár-Kiss Barna lett az erdővidéki központ polgármestere 2035 vokssal, Nagy István 1215 szavazatot kapott. „Megvan a legnagyobb győzelem” – hangzott az újabb bejelentés, valóban meglepő hír érkezett: az alig 9 százalékban magyarok lakta Előpataknak magyar polgármestere lesz, Kovács László felülkerekedett három román ellenjelöltjén. Fél tizenkettőig csupán két községben nem született RMDSZ-es győzelem: Nagyborosnyón az EMNP-s Szőcs Levente nyert, Maksán szintén néppárti polgármester lesz, Bács Benke László. Független nyert Nagybaconban, az MPP által támogatott Simon András. Hivatalos, jegyzőkönyv szerinti eredmény először Sepsibükszádról érkezett, az RMDSZ-es Bács Márton Csaba a voksok kétharmadát, 621 szavazatot szerzett meg, Mikóújfaluban Nyáguj Vilmos maradt a polgármester, fölényes győzelmet aratott MPP-s vetélytársával szemben. Dálnokon RMDSZ-es, de új polgármester lesz: Bartók Ede Ottó. Gyorsan érkeztek a hírek azokból a községekből, ahol egyetlen jelölt volt: Kökösből, Rétyről, Sepsibodokról, Gidófalváról, és már éjfél előtt lehetett tudni, hogy Sepsikőröspatakon is megtört Silviu Ioachim uralma, Kisgyörgy Sándor lesz a község polgármestere. Kommandón újrázott Kocsis Béla, Málnáson Kasléder József. Gelencén MPP-s győzelem született, Cseh József lesz a polgármester – hangzott el éjfél után alig pár perccel, Árkoson Máthé Árpád folytathatja eddigi községvezetői munkáját, Zágonban Kis József fölényesen nyert. Illyefalván Fodor Imre marad a polgármester, 80 százalék fölötti győzelmet aratott, és Gelence kivételével a felső-háromszéki falvakban RMDSZ-es győzelem született: Barátoson Keresztély Csaba, Bereckben Dimény Zoltán, Csernátonban Bölöni Dávid, Esztelneken Varga Attila, Kézdialmáson Molnár István, Kézdiszentkereszten Páll Endre, Kézdiszentléleken Balogh Tibor, Lemhényben Lukács Róbert, Ozsdolán Brânduş Dendyuk Szilveszter, Szentkatolnán Tusa Levente, Torján Daragus Attila. Ráduly István marad Uzon polgármestere, és Ádám Attilának is sikerült újráznia Zabolán, Sikó Imrének Bölönben, Ilkei Ferencnek Vargyason. Kovásznán Lőrincz Zsigmond 80 százalékos győzelmet aratott. Lapzártáig nem érkezett hír Hidvégről és Bardocról. Tamás Sándor háromnegyed egykor érkezett meg Sepsiszentgyörgyre, hatalmas taps és győzelmi zene fogadta (ezt aztán újrajátszották a sorra érkező megválasztott polgármesterekkel), bár megyei eredményeket még nem összesítettek, egyértelmű volt, no meg az RMDSZ megyei elnökeként is learathatta a babérokat a „visszaszerzett” ülésekért. Sepsiszentgyörgyön nem volt kétséges Antal Árpád győzelme, a találgatás a százalékról folyt, sikerül-e megőriznie a 80 százalék fölötti arányt, no meg, hogy milyen összetétele lesz a tanácsnak. A nem végleges, de számottevő eredmények szerint 78 százalékos eredményt ért el Sepsiszentgyörgy polgármestere. Az RMDSZ-nek sikerült megszereznie a kétharmados többséget a városi tanácsban. Az EMNP-nek, a liberális pártnak és a szociáldemokratáknak két-két önkormányzati képviselője lesz, az MPP-nek egy.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyed Emese írószövetségi díjat kapott
Egyed Emese kapta a Román Írószövetség 2011-es évi, nemzeti kisebbségi szerzőknek járó díját. A Kolozsváron élő írónő a Briszéisz című, az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában megjelent kötetével nyerte el a Dan Cristea irodalomkritikus által vezetett zsűri elismerését.
Egyed Emese (képünkön) kapta a Román Írószövetség 2011-es évi, nemzeti kisebbségi szerzőknek járó díját. A Kolozsváron élő írónő a Briszéisz című, az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában megjelent kötetével nyerte el a Dan Cristea irodalomkritikus által vezetett zsűri elismerését.
Az Írószövetség Országos Nagydíját Norman Manea kapta. A 76 éves, 1986 óta az Egyesült Államokban élő írót az egyik legnagyobb elvándorolt román szerzőként tartják számon, műveit húsz nyelvre fordították le. A költészeti díjat Gabriel Chifu vehette át az Însemnări din ţinutul misterios (Feljegyzések titokzatos vidékről) című könyvéért, a széppróza kategóriában pedig Alexandru Vladot tüntették ki Ploile amare (Keserű esők) című munkájáért. A legjobb kritikusnak járó elismerés Mihai Zamfirhoz került, román irodalomtörténeti munkájáért, Gellu Dorian a drámairodalom kategóriában kapta meg a díjat, Confort Freud című alkotásáért. A zsűri különdíjat adott Cassian Maria Spiridonnak, debütdíjat pedig Gabriela Gherghişornak Mircea Horia Simionescuról írt munkájáért. A legjobb fordítónak Dinu Flămând bizonyult, Fernando Pessoa verseinek románra ültetéséért. Új Magyar Szó (Bukarest)

Papírforma Erdélyben
Az a tény, hogy az RMDSZ vasárnap hatalmas fölénnyel utasította maga mögé magyar riválisait, cseppet sem meglepő. Még csak nem is fejlemény – papírforma.
Akik azt gondolták, hogy a két polgári-jobboldali párt, Szász Jenő MPP-je és a Toró-féle EMNP néhány hét alatt lefaragja két évtizedes hátrányát, alaposan tévedtek. Egyik alakulat sem ismeri annyira a bukaresti hatalmi praktikákat, mint az RMDSZ, sem pénzük, sem hátterük, sem társadalmi beágyazottságuk nem olyan, mint a Kelemen Hunor vezette érdek-képviseleti szervezetnek. Az RMDSZ húsz éve azt hangoztatja, hogy nélküle nincs magyar élet Erdélyben, és ezt valóban botorság vitatni. A szórványban, ahol az RMDSZ jelenti az anyanyelvet, a tolerancia egyetlen esélyét, egyszóval mindent a kisebbségi létben, a másik két párt eddig sem rúgott labdába. Most Székelyföldön is az RMDSZ kerekedett felül, és a tulipán jegyében kormányozza majd a legfontosabb városokat, falvakat.
Az RMDSZ korifeusai óriási baklövést követnek el, ha most hátradőlnek, és ünneplik magukat. Legyőzték ugyan magyar riválisaikat, de azért azok is ott lesznek az önkormányzatokban. Arról nem is beszélve, hogy a változás csírája megfogant az erdélyi magyarságban: Szászék és Toróék most még csak szerény alternatívát kínáltak, de néhány év múlva egészen más lehet a helyzet, ha az RMDSZ továbbra is adós marad az erdélyi magyarság valódi sorskérdéseire adott válaszokkal.
Mert Erdélyben, szórványban vagy többségben, korántsem olyan jó a helyzet, ahogyan azt Kelemenék kampánya sugallta. A fejlődés – úgy önmagában – meglehetősen megfoghatatlan dolog: nehéz eldönteni, hogy a leglátványosabb változtatásokat (úthálózat, infrastruktúra, szaporodó vállalkozások) egy-egy erdélyi városban az RMDSZ szállította-e házhoz, vagy az általános romániai változásokból fakadtak. Erdélyi honfitársaink persze hihetnek a kis lépések politikájában, és ez rendjén is van, a baj csak az, hogy az apró araszolgatások nem mindig segítik a megmaradást.
Mert a romániai magyarság, éppen úgy, mint a Kárpát-medence többi elszakított nemzetrésze, versenyt fut az idővel. Ebben a küzdelemben nem mellettünk szólnak az esélyek: ha a statisztikák rideg világát tekintjük, semmi jót nem várhatunk.
Tulipános győzelem ide, fanfár oda: ha a Bukaresthez nőtt lobbisták, az örökös szenátor-üzletember és köre, valamint az RMDSZ-ifjútörökök – akik, mint elnézem, most éppen az örökös szenátor-üzletembert és barátait próbálják kiszorítani – nem mernek olykor nagyot lépni, és örökké megalkudnak, az erdélyi magyarság néhány emberöltőn belül végleg visszaszorul a Székelyföldre.
Azt ismerik, hogy a mostani kampányban elvetődik az RMDSZ-politikus a felcsíki faluba? Győzi, győzködi a csíki bácsit, hogy szavazna mégis rá, minden érvet elmond, valamennyi jótéteményét felsorolja. Aztán amikor nagyot fújtatva hátradől egy óra múlva, az öreg székely megböki a szalmakalapját, és így szól:
– Ahhoz képest, hogy román az úr, szépen megtanult magyarul.
A csíki bácsi most még az RMDSZ-re szavazott. Még akkor is, ha „román létére” csak magyarul buggyantotta ki választási szövegét a mi bukaresti emberünk. De hogy a politikában semmi sincs kőbe vésve, az is biztos, az élet megy tovább, és hamarosan kiderül, valóban olyan fényes-e az RMDSZ kínálta jövő.
Magától az RMDSZ-től pedig annyit kérhetünk a világ magyarsága nevében, hogy legyen nagyvonalú győztes. Ha már Marosvásárhelyt elbaltázta – a másik két magyar párttal egyetemben –, legalább lélegezni engedjen másokat. Például ha Gyergyószentmiklós újraválasztott MPP-s polgármestere ismét felkerekedik Bukarestbe, és kijár ezt-azt több tízezer magyarnak a Gyergyói-medencében, ne az RMDSZ fogja le az aláírásra lendülő román kezet.
Mert ez, ugye, alávaló tempó… Az volt eddig is, és ezután is az: mindenféleképpen mocskos játék, ha magyar tart be a magyarnak.
Szentesi Zöldi László
Magyar Hírlap. Erdély.ma

Kelemen Hunor: az RMDSZ megnyerte a választásokat!
"A részeredmények ismeretében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megnyerte a választásokat. Megnyerte úgy, hogy két magyar versenypárt indult ellene, és megnyerte a 2008-as eredményekhez képest is az idei választásokat. Ebben a pillanatban a részeredmények szerint 203 polgármestere van a szövetségnek, amely 19-cel több, mint 2008-ban volt, valamint növeltük a tanácsosi mandátumok számát is. Nagyon nehéz és nagyon szoros versenyben győzött az RMDSZ. Úgy is mondhatnám, hogy tulajdonképpen győztek a romániai magyar emberek, akik úgy döntöttek, hogy a járt utat járatlanra nem cserélik fel, akik úgy döntöttek, hogy az eredményekre épített programokat értékelik. A romániai magyar emberek a szavazataikkal eldöntötték, hogy az RMDSZ-en belül kell kialakítani azt az egységet, amely nélkül a politikai képviseletnek nem lehet és nincsen alternatívája. Az önálló erdélyi magyar politizálás mellett döntöttek a választók, ezért köszönet nekik" – mondta el Kelemen Hunor szövetségi elnök tegnap Kolozsvárott, ahol Borbély László politikai alelnökkel és Kovács Péter főtitkárral közösen a választási eredményeket értékelték sajtótájékoztató keretében.
A szövetségi elnök ugyanakkor köszönetet mondott az RMDSZ minden jelöltjének, akik az elmúlt négy hétben tisztességesen végezték a munkájukat, miközben egy nagyon erős negatív kampány folyt az RMDSZ ellen országszerte.
"Fontos az a tény, hogy idén nagyobb volt a részvétel, mint 2008-ban, ám a magyar emberek részvétele sajnos alacsonyabb volt, mint a románoké. Az már biztos, hogy a magyar-magyar verseny a részvételen, a mozgósításon nem segített, hisz azt láthatjuk, hogy leginkább az interetnikus környezetben, ott, ahol a magyar-magyar verseny a közösség hátrányára volt, a magyar emberek kisebb számban mentek el szavazni. Azok, akik azt mondták, hogy a pártokat azért hozzák létre sejtburjánzáshoz hasonlóan, hogy a részvételt növeljék, és 600.000 szavazatot visszahozzanak, most bebizonyosodott, hogy tévedtek. Elriasztották az embereket az urnáktól, és nem hoztak semmiféle eredményt, esetleg annyit, hogy néhány helyen mandátumot veszít az RMDSZ, a magyar közösség, anélkül, hogy a magyar versenypártok bármit is nyertek volna. Ezt hozta a Magyar Polgári Párt és Tőkés pártjának, az EMNP-nek az önkormányzati választásokon való részvétele: rosszat, kárt okoztak. Székelyföldön viszont határozottan kijelenthetjük, hogy a magyar-magyar versenyt megnyertük. Itt mindenhol jobb eredményeket értünk el, mint 2008-ban, és olyan, számunkra kiemelten fontos településeket nyertünk meg, mint Kézdivásárhely, Barót, Farkaslaka, Zetelaka, Bögöz, Szentábrahám. Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön a helyi tanácsokban az RMDSZ-nek kétharmados többsége van. A két magyar versenypárt, a Szász Jenő-féle MPP és a Tőkés László-féle EMNP összesen kevesebb szavazatot kapott, mint 2008-ban az MPP egyedül" – nyilatkozta az RMDSZ elnöke. Hozzátette, a számok magukért beszélnek, "azok, akik 600.000 magyar szavazat visszahozásáról beszéltek, nem hoztak vissza még hatot sem. Az már világosan látszik, hogy egy pillanatig sem az erdélyi magyar közösség érdekeit tartották szem előtt, hanem az önös pártérdeküket" – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
A szövetség partiumi eredményeiről Kelemen Hunor elmondta: bár Szatmárnémetiben Ilyés Gyula több szavazatot kapott, mint 2008-ban, ez idén sajnos nem hozott mandátumot. Nagyváradon Cseke Attila 3000-rel több szavazatot kapott, mint 2008-ban az RMDSZ jelöltje. A marosvásárhelyi eredményeket értékelve a szövetségi elnök elmondta, Frunda György szinte ugyanannyi szavazatot kapott, mint 2008-ban, a szenátusi mandátuma megnyerésekor. Bebizonyosodott, hogy az MPP jelöltjének, Benedek Imrének és az EMNP által támogatott Smaranda Enachénak nincsen társadalmi támogatottsága.
"Az RMDSZ az elkövetkező időszakban részletesen elemzi az önkormányzati választások eredményeit, és ennek függvényében meghozza a szükséges döntéseket a területi szervezeteket illetően. Azt már most látjuk, hogy ahol építkeztek, erősítették a helyi és megyei szervezetet, ott nagyon jó eredmények születtek. A hibáinkat be kell ismernünk, és minél hamarabb korrigálni kell őket, hiszen a marosvásárhelyi szervezet esetében már a választások előtt látszott, hogy igény van a váltásra, a városi tanácsban lévő frakció hozott olyan döntéseket, amelyekkel a marosvásárhelyi magyar emberek nem voltak elégedettek. Az elkövetkező periódusban ezeket a hibákat nekünk ki kell javítanunk" – összegezte Kelemen Hunor.
Újságírói kérdésre válaszolva kijelentette, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség azt üzeni Kövér Lászlónak, a magyar Országgyűlés elnökének, hogy bár rosszkor ültette el a fenyőfákat Erdélyben, ezekre az RMDSZ vigyáz majd, és körbeülteti tulipánnal.
"Az RMDSZ két év nehéz kormányzást tud a háta mögött, mindennek ellenére azonban bizonyított. Bebizonyította azt, hogy meg tudja szólítani a magyar embereket, el tudja vinni őket szavazni. A szavazók az egységre szavaztak, és az ma világos, hogy nincs szüksége az erdélyi magyar közösségnek az Erdélyi Magyar Néppártra vagy a Magyar Polgári Pártra. Az általuk összegyűjtött szavazatok sok településen nem számottevőek, viszont az olyan településeken, mint például Marosvásárhely, kimondottan rontják a magyarság esélyeit abban, hogy a jelöltjeik bekerüljenek az önkormányzatba" – mondta Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke.
Az RMDSZ az elmúlt 22 év alatt sikeresen tudta képviselni a közösség érdekeit, és amint azt a 2012-es választási eredmények mutatják, erőt tudott felmutatni.
"Egységesen léptünk fel és továbbra is egységesen fogunk fellépni, mert erre kaptunk felhatalmazást a szavazóinktól, a magyar emberektől. Az RMDSZ-nek mint érdekvédelmi szervezetnek az a célja, hogy hatékonyan érvényesítse a magyar emberek érdekeit, ezért a napokban tárgyalni fogunk a román pártokkal annak érdekében, hogy hogyan tudunk együtt dolgozni az önkormányzatokban"- mondta Borbély László. Népújság (Marosvásárhely)

Bíró Zsolt: "Tizenkétezer – jó szám!"
Jó számnak minősítette Bíró Zsolt, az MPP megyei tanácselnökjelöltje a kapott szavazatok számát. A negyedik helyen végzett jelölt szerint a megbélyegző kampány ellenére örvendetes, hogy volt majdnem 11.200 ember, aki vállalta, hogy az alternatívát választja.
"Komoly erő a 10-12 százalék a magyarok körében. Ha az RMDSZ Minden magyar számít! szlogenjére gondolunk, akkor a 11 százaléknyi magyar véleménye is kell számítson" – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Bíró Zsolt. Visszautasította, hogy a Magyar Polgári Párt miatt vesztette el az RMDSZ helyenként a választásokat, szerinte az RMDSZ a versenyhelyzetnek köszönhetően sok helyen több szavazatot szerzett, mint 2008-ban. "Lokodi Editre 6000-rel többen szavaztak, mint négy évvel ezelőtt, ezt az RMDSZ a versenyhelyzetnek köszönheti. Az én 11 ezer szavazatom nem az RMDSZ szavazatai, azok választottak engem, akik elutasítják az RMDSZ szervilis politikáját" – tette hozzá Bíró Zsolt. Sajnálatát fejezte ki, hogy párbeszéd hiányában nem jött létre együttműködés az erdélyi magyar pártok között, hiszen "ha ez megtörténik, lehet, Lokodi Edit is megnyeri a megyei tanácselnöki tisztséget, Bíró Zsolt pedig alelnök lehet". Közölte, az MPP szorgalmazta a párbeszédet, de "süket fülekre talált", az RMDSZ "megengedhetetlen arroganciával kezelte az erdélyi magyarság kérdéseit". Az MPP megyei elnöke, László György elmondta, a párt alternatívát, valódi rendszerváltást akart a magyarság számára, de Maros megyében elvesztette ezt a csatát. "Tisztességesen kampányoltunk. Úgy gondoltuk, hogy három politikai szervezet harcából a magyar közösség jöhet ki nyertesen. Mára már látom, nem így van. A Maros megyei magyarság azt mondja: veszített. Az MPP is veszített, bár azt hitte, jót hoz. Eredményeink nem annyira jók, mint 2008-ban, egy polgármesteri hivatalt nyertünk (Makfalva – szerk. megj.), egyet vesztettünk (Gyulakuta – szerk. megj.). Elemezni fogjuk az eredményeket, de egy biztos: egységre, megértésre van szükség, és mindezért tenni kell. A magyar közösség megbüntetett minket, de az RMDSZ-t is. Olyan politikát kell folytatnunk, hogy a választói parancsnak eleget tegyünk. Arra buzdítom a másik két politikai szervezetet is, hogy beszéljék meg a hogyan tovább-ot, hisz Maros megyében veszélyeztetve van a magyar képviselet" – jelentette ki László György.
(antalfi) Népújság (Marosvásárhely)

Tájkép csata után – Az önkormányzati választások tanulságai
Lejártak a választások, megszületett az eredmény, és minden párt (leszámítva talán a demokrata-liberálisokat) rendkívül elégedett. Nincs ez másképp a magyar politikai erők körében sem, győzött mindenki: leginkább az RMDSZ, de büszke eredményeire az Erdélyi Nagyar Néppárt, s próbál jó arcot vágni a szavazók akaratához a Magyar Polgári Párt is.
Pedig tulajdonképpen örömre, diadalra nincs sok okuk, szórványban, úgynevezett interetnikus környezetben jelentős teret veszített az erdélyi magyarság, elkezdődött Szatmár „marosvásárhelyizálódása”, s félő, a város- és megyevezetés beindult elrománosodását ott sem lehet már visszafordítani. De lássuk, ki miben hibázott? Melyik párt, mennyire felelős?
Polgári ballépések
Az MPP négy évvel ezelőtt – igaz, többszöri próbálkozás után, de közvetlenül a választások előtt – jött létre, s alig három hónapos pártként sikerült elég jelentős eredményt felmutatnia. Akkor azonban „rendszerváltó” hangulat uralkodott az erdélyi magyarság körében, főleg Székelyföldön. Mögöttünk volt a 2007-es népszavazás, amikor az RMDSZ-szel szembementek a székelyföldi megyék, és jelentős többségben Traian Băsescu felfüggesztése ellen szavaztak. Ugyanaz év őszén Tőkés László is az itteni voksok segítségével nyert függetlenként európai parlamenti képviselői mandátumot. Volt precedens, és volt sikerélmény, meg lehetett lovagolni az RMDSZ kevés eredményt hozó, örökös kompromisszumokra kész politikáját.
Látványosan sikerült a polgáriaknak meghódítaniuk több székelyföldi várost, községet, jó néhány polgármestert állítottak, és volt, ahol a helyi tanácsban is többséget szereztek (lásd Sepsiszentgyörgy vagy Kézdivásárhely példáját). Az elnyert hatalommal azonban nem tudtak élni. Kudarcukról gondoskodott a pénzeket osztó RMDSZ-es megyevezetés is, akadt olyan elöljárójuk, aki a korrupció gyanújába keveredett, de talán még ezeknél is többet rombolt megítélésükön, hogy kiéleződött az alakulaton belüli harc. Szász Jenő pártelnök nem volt hajlandó osztozni a hatalmon, és két év alatt mindenkit kiszorított, aki szembe mert vele szállni, így sorra eltűntek azok a közismert véleményformálók, akik korábban már a Reform Tömörülés színeiben elkezdték az ellenzéki politizálást. Maradtak a másodvonalbeliek, akik mindenben szót fogadtak a „nagyfőnöknek”, ám akik helyi szinten hétről hétre, hónapról hónapra játszották el a párt hitelét, így koptak a százalékok. Voltak demagóg megnyilvánulásaik, voltak jó szándékú, de végig nem vitt, hamvukba halt kezdeményezések, és bizony gyakorta követtek el hibákat. Ilyen volt például Tőkés László megtagadása második kongresszusukon (ilyen nyílt elítélő állásfoglalást még az RMDSZ-szel szemben sem fogadtak el), ezt a vétséget utóbb semmilyen bocsánatkérés nem tudta érvényteleníteni. Tulajdonképpen az új pártot, az EMNP-t az MPP-ből kiszorítottak, a Szász Jenővel nyíltan konfrontálódók hozták létre, s ez a sérelem elegendő volt, hogy most, a választások előtt már ne tudják összefoldozni mindazt, amit korábban személyes okok miatt szétszaggattak.
Mire eljött a jelöltállítás, az MPP azzal szembesült: elfogytak emberei, s akik maradtak, nem voltak sem elég hitelesek, sem elég meggyőzőek. Pénz és ötletek hiányában csak halovány kampányra futotta (kilógott a sorból a Nyirő-temetés, de szavazatokban mérhető hatása kétséges), néhány plakát, pár sajtónyilatkozat, egy-két fórum, ahol még saját jelöltjeik sem jelentek meg mind. Meglett az eredmény, olyan mértékben veszítettek teret (Sepsiszentgyörgyön a korábbi kilenc önkormányzati képviselő helyett egyetlenegy lesz, a megyei tanácsban szintén kilenc polgári tag helyett csak három marad), hogy ma már csupán távoli, édes emlék a 2008-as siker.
Néppárti melléfogások
Várakozáson alul alakított az Erdélyi Magyar Néppárt is. Lehet utólag szépíteni, hogy alig hat hónapja jegyezték be (négy évvel ezelőtt az MPP három hónaposan sokkal jobb eredményt mutatott fel), s azzal is dicsekedhetnek, hogy a második legerősebb romániai magyar politikai erővé váltak – az itt-ott bejutott egy-két önkormányzati képviselőjük labdába sem rúghat majd, jelentős eredményeket nem remélhetnek tőlük. Az EMNP létrehozatalának létjogosultságát sokan megkérdőjelezték, s bizony, ezt az eredmények is tükrözik.
Ám még nagyobb gondot jelentett, hogy nem voltak embereik. Többnyire ismeretlen, jó szándékú fiatalok álltak össze, és melléjük csapódott néhány idősebb, tapasztaltabb személyiség (esetükben is kérdés, több voksot hoztak-e, vagy vittek). Sok helyen máshonnan kiszorult, sértett polgárok kerültek a listára. Ehhez társult egy elhibázott kampány, amely központilag kitalált, sokszor félresikerült ötletekre épült (lásd EMNP-s óvszer, RMDSZ-t lejárató szórólapok), amely során éppen a jelöltekről tudhattunk meg a legkevesebbet.
A voksolás küszöbén bizony sokan álltak tanácstalanul: miként szavazzanak, amikor azt sem tudják, kik szerepelnek a listán? Háromszéken nem annyira, de másutt erőteljes negatív kampány folyt, s ennek lecsapódása itt sem volt pozitív, no meg kételyeket ébresztett az a tudathasadásos állapot is, hogy a jobboldal képviselőiként éppen a „másik” jobboldalon, az MPP-n verik a port (ez fordított irányban is ugyanígy működött). Nem tudták lemosni magukról a megosztó párt jelzőjét, több hónapos próbálkozás után sem sikerült kompromisszumot kötniük döntő fontosságú helyeken, noha ez nem feltétlenül az ő hibájuk, így már szinte nevetséges volt, amikor a sepsiszentgyörgyi összefogásról beszéltek, azaz megkötötték ott a megállapodást, ahol ennek tulajdonképpen nem is volt jelentősége.
Az EMNP és az MPP kölcsönösen gyengítette egymást a kampány során, s ez tükröződik az eredményekben is. Ha létrehozták volna az oly sokat emlegetett jobboldali alternatívát, nem egyszerűen összeadódtak volna megszerzett voksaik, százalékokkal lenne jobb eredmény. Nem sikerült valóra váltaniuk az induláskor tett nagy ígéretüket, miszerint a politikától távol maradókat, a húsz év során lemorzsolódott 400–600 ezer magyart hívják urnákhoz. Az EMNP-re 40 ezren voksoltak, ha ezek mind olyanok, akik egyébként nem mentek volna el szavazni, a szám akkor is legfeljebb tizede az ígértnek.
RMDSZ-es siker és kudarc
S lássuk a nagy győztest, az RMDSZ-t. „Megnyertük a választásokat” – jelentette be hétfőn Kelemen Hunor, s sorolta: 19-cel több polgármesterük van, és sikerült növelniük az önkormányzati képviselőik számát is, mindezt annak dacára érték el, hogy két versenypárttal kellett megmérkőzniük. S valóban, az RMDSZ-nek sikerült legyőznie magyar vetélytársait, „visszafoglalták” Barótot, Kézdivásárhelyt, de nem tudtak eredményesen megküzdeni a román ellenfelekkel, s nemcsak Marosvásárhelyt nem tudták visszaszerezni, de immár román polgármestere lesz Szatmárnémetinek, román elnöke Szatmár megyének. Hiába sorjázza Kelemen Hunor, hogy mennyivel kaptak több szavazatot, ha ez nem volt elegendő. Próbálják a felelősséget a konkurens magyar alakulatokra hárítani, állítják, az általuk lefölözött voksokkal eredményesek lehettek volna az RMDSZ-es jelöltek. Csakhogy a jelöltállítást megelőző tárgyalások során az RMDSZ-es arrogancia nem hagyott helyet a megállapodásnak ott sem, ahol erre égető szükség lett volna. Jól emlékszünk a marosvásárhelyi huzavonára, ahol mindent megtettek, hogy megakadályozzák a közös jelöltállítást.
A szövetség az elmúlt négy évben Székelyföldre összpontosított, vissza kívánta hódítani az itt elveszett voksokat, és kormányzati pozíciójuknak is köszönhetően jelentős összegeket irányítottak tájainkra. Majd minden településen elkészült bár egy ravatalozó, iskolavécé, s dupla áron ki tudja, meddig használható útszakasz. Nagyot kellett hibáznia annak a polgármesternek, aki nem nyerte el most újból a nép bizalmát. Ugyanakkor megújították, fiatalították az itteni szervezeteket (Háromszéken teljesen kicserélődött a megyei és a városi szervezetek vezetősége), imázsváltással igyekeztek eltakarni a korábbi hiteltelen politizálást. A székelyföldi régió, az autonómia ügyében fikarcnyi előrelépés ugyan nem történt, de a jelképek használata, a székely öntudatépítés fejlődött, voltak jól festő buborékok is (lásd pereskedés a népszavazás miatt) – ezek elfödték a valóságot. Minden bizonnyal a Partiumba, Közép-Erdélybe is irányítottak pénzeket, ott is voltak változások, ám az elmúlt hónapokban feléledt magyarellenesség éppen a szórványban élő magyarságot tette sérülékenyebbé – s erre nem készült fel a szövetség, nem volt forgatókönyvük a hatalomból kikerülés esetére, de a nacionalista indulatok megfékezésére sem.
Nehéz tehát megérteni az RMDSZ vezetőinek győzelmi mámorát, amikor egyre nyilvánvalóbbá válik: az erdélyi magyarság lassan visszaszorul Székelyföldre, más régiókban egyre inkább teret veszít, erőtlenné válik. És ezért bizony a huszonkét éve önmagát egyetlen hiteles magyar képviseletnek nevező RMDSZ nagymértékben okolható.
A többpártrendszer göröngyös útja
Viták zajlanak arról, hogy ártott vagy használt a versenyhelyzet, mozgósította vagy elriasztotta az erdélyi magyarokat, épített vagy rombolt a pluralizmus? Egyértelmű következtetést nem lehet levonni. Székelyföldön például verseny volt, mégis többen elmentek szavazni, mint négy éve, Temes megyében volt a legalacsonyabb részvétel, de ott csak az RMDSZ indult. Bizonyára csappant a szavazási kedv ott, ahol éles, mocskolódó kampány zajlott, ugyanakkor voltak olyanok is, akiket éppen a román támadások vettek rá a véleménynyilvánításra. A kép tehát rendkívül összetett. Huszonkét éves demokráciánk során második alkalommal került alternatíva az önkormányzati választásokon, a romániai magyarság éppen csak kóstolgatja a többpártrendszert, s egyelőre bizony sovány, nem éppen legjobb ízű falatok jutnak. Van egy egyeduralomhoz szokott, annak visszaállítását vágyó nagy párt, amely sok hibát halmozott fel az évek során, s amely tett kísérleteket a megújulásra, de érdemben nem járt sikerrel, nyíltan vagy a háttérből ugyanazok irányítják, akik belesodorták a rossz kompromisszumokkal terhes, sokszor egyéni és nem közösségi érdekeket követő, a valós célok felé alig araszolgató politizálásba. Van két, magát jobboldaliként meghatározó párt, ezek egyelőre önmaguk létjogosultságának bizonyítására törekednek, és sokkal elfoglaltabbak a másik legyúrásával, mint valós vetélytársukkal, az RMDSZ-szel. Majdnem egyforma eredményt értek el, így egyik sem remélheti a másik feloszlását, egyetlen esélyük a megmaradásra, ha kompromisszumot kötnek, lecserélik diktatórikus hajlamú vezetőiket, egyesülnek, és kialakítják az oly sokszor emlegetett jobboldali alternatívát. A mostani kétes siker talán elegendő a személyes sérelmeken való felülkerekedésre, ha nem ezt teszik, ha továbbra is elsősorban egymással csatáznak, lassan eltűnnek majd a süllyesztőben. Nagy kár lenne, mert ma már nyilvánvaló: egészséges társadalomnak demokráciára, szabad választásokra van szüksége. A magyar közösségnek ki kell alakítania a politikai berendezkedés azon módját, amely lehetővé teszi a belső alternatívát és a kifelé mutatott egységet. Választani enged, és megmaradásunkat szavatolja.
Legnagyobb traumája azonban az idei választásoknak mégiscsak az, hogy kisebb-nagyobb koncok osztogatása közben tovaillant – még szlogenek szintjén is –, sőt, a közakaratból is kimosódni látszik a legtávosabb közös követelés: a minél teljesebb körű önrendelkezés, az autonómia igénye. S ez bizony az RMDSZ vétke, igen nagy vétke.
Farkas Réka
3szek.ro. Erdély.ma

Orbán dilemmái
Kaptam egy levelet Orbán Viktortól. Aztán felhívott telefonon. Már attól tartok, holnap bekopog hozzám – mondta az egyik legismertebb ifjú humorista egy szórakoztató műsorban. Ezzel mindnyájan így vagyunk, mert hát mindnyájunkat megkonzultált a miniszterelnök szép piros-fehér-zöld díszítésű nemzeti konzultációs levéllel még a tavaly, sőt mosolygós, ifjúkori fényképét is elküldte nekünk, csekély egy milliárdért. Jönni nem jött egyelőre, csak az idei újabb konzultációs levél, újabb egymilliárdért.
Akárhogy nézem, annyiba került ez a szemfényvesztés, amennyit lecsípett a nemzeti együttműködés kormánya a határon túli támogatási keretből. Az előirányzatok megkurtítása alapján már az a gyanú is felébredt bennem, hogy vagy lesz szerencsénk az idén még egy egymilliárdos Orbán-fotós konzultációs levélhez, vagy valami nagy össznemzeti meglepetés készül. Arra tippeltem például, hogy régi jó szokása szerint ezúttal is elmegy kampányolni Erdélybe az utolsó percben, sérthetetlen diplomata autójával akár a Nyirő-hamvakat is magával viheti, ha már bajtársa és elvtársa, olyan csúnyán elpancserkodta a dolgot. De úgy látszik, nem akart újabb nyilvános lebőgést, mint 2008-ban, így csak hűséges fegyverhordozóit küldte a jól elaknásított erdélyi csatatérre. Ám Orbánt kemény fából faragták, nem adja fel egykönnyen. Betoppan akkor, amikor a legkevésbé várjuk – talán az őszi választási kampányban. Addig majd valahogy csak sikerül eldöntenie, hogy saját (Fidesz) képére és hasonlatosságára teremtett pártocskái közül melyik legyen az igazi: a 0,5 vagy a 0,6 százalékos? Esetleg megkérdezi az erdélyi nemzettársakat is egymilliárdért (maradt még annyi a megkurtított támogatási keretből, ha nem költötték el máris mind a Nyirő-temetésre, fenyőcsemetékre és demokrácia-központokra) nemzetiszínű levélben, hogy mi nőtt jobban a szívükhöz – a polgári vagy a néppárti, a fenyő vagy a csillag? Merthogy a fonnyadt tulipánt unja minden igaz magyar, az már rég eldöntetett Budapesten.
Hát, ezúttal őszintén nem irigylem a nemzet miniszterelnökét. Az előtte tornyosuló feladatot szinte nem lehet presztízsveszteség nélkül megoldani. Választási lehetőségei is nagyon korlátozottak, az egyetlen épkézláb alternatíva, az erdélyi magyarság egyetlen, többszöri választáson legitimitást nyert érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ melletti kiállás vagy legalábbis a vele szembeni semlegesség pedig kizárt, mert a be nem hódolást az orbáni gondolkodás és rendszer sem megbocsátani, sem megtűrni nem tudja. Magyarországon, két évvel a kormányváltás után is, a legfőbb rendezőelv még mindig a bosszú és a főnök iránti feltétlen hódolat. A most lezárult romániai helyhatósági választási kampány, az, hogy a fideszes politikusok mindkét kis versenypárt mellett megjelentek támogatólag, azt bizonyítja, hogy az erdélyi ideológiai pluralizmus szükségességének fideszes kormányzati filozófiája nem volt más, mint álca. Az igazi és egyetlen cél az RMDSZ megalázása, pozícióinak rontása volt, ellenkező esetben vagy otthon tartotta volna embereit Orbán, vagy kiadta volna az ukázt, hogy ki a támogatható és támogatandó. Kövér László ugyan a Fidesz egyik alapembere, közismerten kezelhetetlen, önjáró figura, de ebben a pártban rend van és fegyelem, a Főnök akarata ellenére holtbiztos, hogy egyetlen politikusa sem flangálhatna a szomszédos országban, lebarbározva annak kormányát, kampányolva olyan párt mellett, amelyet nem tart arra érdemesnek a Vezér.
Ha ősszel újra három magyar szervezet áll rajthoz, az Orbán vereségének nyílt beismerése lesz. Ha mind a népieket, mind a polgáriakat engedi indulni, akkor régen rossz. Naivitás lenne azt hinni, hogy román pártfinanszírozás, társadalmi beágyazottság és helyi gazdasági hátország nélkül ezek a klónocskák Orbán és kormánya támogatása nélkül létezhetnének. Ha mégis újra megméretkezni támad kedvük, azt is utasításra teszik. Az azt jelenti, hogy maga a Vezér is beismeri: győzni már nem tud, de bosszút állni, rombolni még mindig lehet. Akkor Orbán sem toppan be majd váratlanul fát ültetni, nemzeti konzultációs levél sem érkezik. Csupán az ára, mert bizony sokszor rombolni drágább, mint építeni.
Gál Mária. Új Magyar Szó (Bukarest)

Milyen felelősség terheli az erdélyi magyar pártokat?
Megvannak a 2012-es önkormányzati választások eredményei: döbbenet. Döbbenet, hogy milyen kevés magyar ember élt szavazati jogával. Döbbenet, hogy az erdélyi magyar aprópártok milyen eredményeket értek el, és döbbenet, hogy az a mocskos-tolvaj-inkompetens-szajha RMDSZ még ezek után is milyen népszerű.
Igen, most már azt is tudjuk a tulipédiáról, hogy melyik magyar közéleti személyiség milyen ingóságokkal vagy ingatlanokkal rendelkezik, a kapjatok.be oldalról, hogy kinek adja a pénzeszsákokat Kelemen Hunor és Markó Béla, a Krónikából, a szekelyhon.ro-ról meg sok más érdekesnek álcázott információt, amelyek hatására a bunkó választónak okosan kell majd döntenie.
Erdélyben nincs bulvársajtó. No fene. Nincs rá igény. Azokat pocskondiázni, akik szerepet vállaltak, akik részt vettek a román döntéshozatalban igen könnyű. Pláné olyanoknak, akik eddig nem tették ki magukat efféle veszélyeknek.
Az alternatívák alapvetően jók. Egyrészt a konkurencia szükségszerűen egészséges minőségbeli javulást idéz elő, másrészt lehetőséget biztosít a választásra. Az MPP és újabban az EMNP az én koncepciómban jó fejezetei lehetnek lehettek volna az erdélyi magyar közéletnek. Már a kampány előtti időszakban felkeltették érdeklődésemet: fiatalok, lendületesek, idealisták – gondoltam. Olyan, mint egy utánpótlás – erre pedig természetesen szükségünk van. Elkezdődött a kampány és elkezdődött a demoralizáló fellépések, nagy leleplezések ideje. Mindenféle médiafogyasztó vagyok – és kíváncsi is, alkati hiba… Mindent elolvastam, mindent végignéztem, eljátszottam a pénzosztós játékot is – és segített meghozni a döntést: infantilis, felelőtlen társaságot lehet cukinak nevezni, de nem tanácsos komoly dolgok közelébe engedni.
Az EMNP megbántott: mert pocskondiázta a konkurenciát anélkül, hogy valós alternatívát kínált volna. Mert eljátszotta, hogy ért a világhoz, hogy ismeri az erdélyi magyar választópolgárt, de kiderült, hogy nem így van – elszámolta. Infantilis, mert nyelvöltögetőst játszott, miközben az anyja kezét fogta – és még így is kikapott. Mert mostohatestvérként kezelt minden olyan magyart, aki felvállalta a más-pártiságot.
Elkeserítő és kiábrándító, hogy egy kalap alatt kell értékelni jó és nem annyira jó embereket, hogy Gergely Balázs önszántából magán tartja a kényszerzubbonyt, amely kudarcra ítéli és nem veszi a bátorságot arra, hogy abban a csapatban játsszon, ahol labdába is rúghat. Félő, hogy a választási eredmények margóján értékes emberek hoznak a közélettől való elfordulásra vonatkozó döntést.
Nem tudok dicshimnuszokat zengeni az RMDSZ-ről. De minek is kéne? Emberből van az is, meg a többi is. Hogy tévednek, hogy esendők? Hát persze. Utáljam, mert 22 évig regnált? Utáljam, mert mindig valakivel összefogott, mert helyezkedett, mert útszéli cédaként viselkedett, csakhogy részt vehessen a román döntéshozatalban?
Racionálisan gondolkodó erre azt mondja, hogy addig jó, míg szükség van erre az útszéli cédára, amely a magyarokat képviseli. Mert történhet úgy is, hogy nem lesz szüksége rá: sem kormánypártnak sem ellenzéknek. Az lesz az igazi görög tragédia, ha a nagyszájú radikalizmusunkkal eltoljuk a tárgyalási pozíció székét magunk alól.
És akkor hol fogjuk ugrabugrálva kikiabálni kívánságlistánkat?
Bereczki Gyöngyvér
kolozsvaros.ro. Erdély.ma

Egy út áll előttünk
Az idei helyhatósági választás volt az első, amelyen három magyar párt mérkőzött meg egymással. Az RMDSZ sajátos módon jobb eredményeket ért el, mint négy évvel korábban, noha ezúttal két kihívója is akadt. A Magyar Polgári Párt fontos pozíciókat vesztett, az Erdélyi Magyar Néppárt viszont meg tudott kapaszkodni önkormányzati szinten. Nem túlzás és nem sikerpropaganda, amit az EMNP vezetői állítanak, hogy új politikai erő született, amelynek sikerült a közösség szolgálatába állítania korábban inaktív fiatalokat, s helyenként az urnákhoz szólítania passzív választói csoportokat. Mindezt igen kedvezőtlen peremfeltételek mellett.
A vetélytársaknak jóval több idejük volt a felkészülésre, valamint az RMDSZ birtokolja mindmáig a hajdan közösen megteremtett infrastruktúrát, a kezdeti lelkesedésből született országos hálózatot és humán erőforrásokat, és rendelkezik az erdélyi magyar közösségnek címzett román állami támogatások felett.
Leltár A Magyar Polgári Pártnak 2008 óta négy esztendeje volt a tudatos építkezésre és az önkormányzati szinten való bizonyításra, más kérdés, hogy ezt mennyire használta ki. Az eredmény azt igazolja, hogy hiba volt az MPP részéről dupla vagy semmit játszani. Célravezetőbb lett volna, ha ésszerű megállapodásokat kötnek települések tucatjain. Hiba volt Szász Jenőtől, hogy csak és kizárólag kvázi kötelező jellegű országos szintű MPP– EMNP megállapodásban volt hajlandó gondolkodni, s ennek EMNP-s elutasítása után letiltotta az alapszintű megegyezéseket. Egy-két „renitens” szervezet így is akadt, országos szinten azonban hatott az elnöki tiltás, mely mindkét szervezet eredményein rontott. Alapvetően helyes volt közösségi szempontból az EMNP konstruktív hozzáállása, amely szerint nem indított jelöltet az elmúlt ciklusban jól teljesítő polgármesterek ellen – legyen az RMDSZ-es – mint a sepsiszentgyörgyi Antal Árpád – vagy MPP-s, mint a Gyergyószentmiklóst vezető Mezei János. Előzékenységük értelemszerűen a párt statisztikai eredményei ellen hatott, ám egy olyan politikai szervezet, amely komolyan veszi a nemzeti felelősség gondolatát, egyszerűen nem tehet mást. Még akkor sem, ha ellenfelei a lehető legetikátlanabb eszközöket vették elő a kampány során. A Tőkés Lászlót lejáratni szándékozó könyv megjelentetése és célzott terjesztése az erdélyi magyar politikatörténet morális mélypontja, különösen ha figyelembe vesszük az egész akció alantasságát és azt, hogy a „szerző”, akit az EMNP ellenfelei megnyertek a piszkos munka elvégzésére, a nemzetellenes kozmopolitizmus egyik legfröcsögőbb, leggátlástalanabb képviselője.
Valami új egység
Sokat lehetett hallani az utóbbi időben az új egységről, a magyar összefogásról, leginkább a Fidesz és az EMNP oldaláról. A választások eredményei nem ezt vetítik előre. Az RMDSZ már a választások előtt erőből próbált megoldani mindent, a marosvásárhelyi kudarc éppen ezzel magyarázható. E bukás dacára az RMDSZ csúcsvezetése továbbra is azokra mutogat, akik az utolsó pillanatig kiálltak a közös magyar jelölt indítása mellett, mely ügy vitathatatlanul az RMDSZ ellenállásán bukott meg. A Szövetség saját, kizárólagos pártjelöltben gondolkodott, s miután Vass Levente – akinek személye körül széles társadalmi támogatottság körvonalazódott – nem volt hajlandó belemenni a várható bukásba, Frunda György személyében olyan jelöltet indítottak, akinek veresége borítékolható volt. Ezzel az RMDSZ immár harmadszor indított olyan közösségmegosztó pártjelöltet, akinek személyéről sejteni lehetett, hogy képtelen felsorakoztatni maga mögött a magyar választói bázis teljes spektrumát. Minden jel arra mutat tehát, amit már korábban is vélelmeztünk többen is: az RMDSZ tulajdonképpen nem akart győzni Marosvásárhelyen. Az új egység gondolatkörére visszatérve: az optimális magyar erőfelhasználás és érdekérvényesítés szemszögéből nincs más alternatíva. Az EMNP élcsapatát alkotó politikusok taktikai célja 1990 óta ugyanaz: a magyar önkormányzatiság, a magyar szabadságpolitika, szaknyelven a belső önrendelkezés elvén nyugvó háromszintű autonómia megvalósítását célzó érdekképviselet.
Szintek Hadd ejtsünk itt meg egy vargabetűt. A közösségi programalkotásnak van egy paradigmatikus, egy stratégiai, illetve egy taktikai szintje. A paradigmatikus szint az alapvető értékrendet jelöli: hogy egy közösség – a maga kollektív voltában – meg akar-e maradni szülőföldjén, megőrizve önazonosságát. A felvidéki magyarság körében – ahol tömbmagyar vidékeken is számottevő az alapvetően nacionalista Ficóra való szavazás – paradigmatikus problémák vannak. A román fennhatóság alá került németek exodusa, kimenekítésük kérdése a Ceauşescu-korszak idején paradigmatikus döntés volt a németek számára. Ezen a szinten az erdélyi magyar közösség még nem ingott meg. Stratégiai kérdés, hogy milyen célokat tűzünk ki a közösségként való megmaradás érdekében. A háromszintű autonómiánál többet a jelenlegi geopolitikai körülmények, erőforrások birtokában nem tudunk elérni, kevesebbet követelnünk viszont nem érdemes, mert az egyenértékű a középtávú felmorzsolódással. A közösségi stratégia ott bicsaklik meg, hogy az autonómiát legjobb esetben is csak választási jelszóként használó RMDSZ továbbra is képes elfogadtatni a szavazói bázissal saját, komprádor jellegű, bukaresti politikáját. Ilyen körülmények között taktikai szinten mi mást tehet egy, a nemzeti önrendelkezés és autonómia célkitűzését hirdető csapat, mint hogy előbb elfogadtatja e célokat az RMDSZ-főáram ellenére a szervezeten belül (ez történt lépcsőzetesen 1990 és 1993 januárja között), majd miután sikertelen a saját hivatalos programjának RMDSZ-en belüli elfogadtatása (1996-2003), ugyanezt kívülről próbálja meg. Erről szólt a 2009-es összefogás, és erről szólna az új egység, amit a választási eredmények szerint az erdélyi magyar nemzeti közösség is elvár. Az RMDSZ választás utáni diadalittas szólamait hallgatva egyre nagyobb a kétkedésünk e stratégia sikerében. De ahogy Nagy Feró fogalmazott a rendszerváltás környékén egyik dalában: „Egy út áll előttem, melyiket válasszam?”
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)