„A szó elszállna, de a szemfülesekhez jut”
Benő Attila új kötetéről
Azt, hogy a múlt évszázad utolsó ötven évében, a romániai kommunista diktatúra idején sorkatonaság volt, mindenki tudja. Szinte szociológiai jelenségnek is beillene az a véresen komolyan gondolt, mégis inkább a Svejk-regények világához igazodó pár hónap, vagy akár év, amelyet a besorozott újoncok – tizen-, illetve huszonéves fiatalok – végigéltek, általában szülőhelyüktől távol, hiányos felszereléssel, mindentudó tisztek és vég nélküli krumpliszedések között. A legtöbben vidáman emlékeznek vissza azokra az évekre, és szinte mindenkinek vannak a többiekéhez hasonlatos történetei, adomái, poénjai, a katonaság ennek ellenére nem volt cserkésztábor, a groteszksége miatt humorosnak ható jelenség mögött számos tragédia is húzódik: megalázott, olykor éhező kiskatonák, akik közül többen – akár apró vétségek miatt is – büntetőszázadban kötöttek ki, avagy az öngyilkosságba menekültek. A legtöbben azonban sikerrel abszolválták a sorkatonaságot, és az emlékek szépítő köde mögé húzódnak, ha azokról az időkről esik szó, és voltak-vannak, akik megírták az akkori élményeiket – általában prózában. De az, hogy valaki verseskötetet írjon a katonaságban eltöltött élményeiről – nos, az ritkaságszámba megy!
A Marosvásárhelyen született, de Kolozsváron élő Benő Attila költő, nyelvész, egyetemi tanár épp ilyen fába vágta azt a bizonyos szimbolikus fejszét, az eredmény pedig egy olyan kötet lett, amelyet többen is a szerző főműveként tartanak számon. Az Egy század arcai című verseskönyvet az idei, 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében mutatták be a vásár csütörtöki napjának délutánján a Bernády Házban. Az Erdélyi Híradó Kiadó, valamint a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában megjelent kötetet Nagy Attila marosvásárhelyi költő méltatta a szerző, valamint a könyv illusztrátora, Székely Géza kolozsvári képzőművész jelenlétében, a beszélgetés a könyvből felolvasott versek mentén zajlott.
– Benő Attila ezúttal a katonasági élményeit írta meg, Bukarestben volt sorkatona. A könyvben azokról az archetípusokról olvashatunk, amelyek mindenhol, minden besorozott életében szerepeltek: a szarházi, a besúgó, a nagyképű káplár, a bunkó tiszt – ezek minden kaszárnyában jelen voltak. Tudtuk, hogy ki fog besúgni, hogy ki az, aki segít, tudtuk, kire lehet számítani és kire nem. A könyvben szereplő huszonhárom vers ezen archetípusok tökéletes bemutatása – mondta ismertetője során Nagy Attila.
– 1987 szeptemberétől 1989 januárjáig voltam Bukarestben katona, nagyon vártuk ’89 januárját, a „szabadulás idejét”. Nem tudtuk, hogy még annál is nagyobb lesz ez a szabadulás – tette hozzá a szerző. – Az a várakozás, amely a kötetben jelen van, a szabadság várása, és én azt próbáltam megírni, hogy a különböző családi és szociális háttérből érkező fiatalemberek hogyan érték meg azt a többszörös diktatúrát, amelyet a kaszárnya világa jelentett. Mindebben benne van a nyolcvanas évek vége, annak hangulata, de a külvilág is. Prózában is meg lehetett volna írni mindezt, de én verset írok, így ezek lírai leírások lettek, arcvázlatok, jellemek. A szövegek egymásra utalnak, és általuk rajzolódik ki egy emberi világ. A kötet felépítése szerint prológusból, előzményekből, emberi arcokból, majd epilógusból áll – az egyik fő kérdése pedig az, hogy találkoznak-e a leszerelt katonák a szabadsággal, amit reméltek? Az első szöveg, a prológus a teljes egész helyzetrajza, az arcokat pedig lírai módon kíséreltem megrajzolni, hiszen az ismert archetípusok mellett különc figurákról is olvashatunk a kötetben. Mindebben ugyanakkor benne van a mai világunk is, a nyelvi türelmetlenség, a más nyelven való szólás.
– A katonaságra és országunkra is nagyon jellemző, hogy „az örök utópia a rend”. Én a legnagyobb rendetlenséget a katonaságban tapasztaltam. Van itt elmebeteg is, öngyilkos is, és az a sokak által megtapasztalt, jellegzetes momentum, amikor magyarul beszélgetsz, és a paranoiás azt hiszi, hogy... Akit elkaptak például egy rosszul értelmezhető mondattal, a Kogălniceanu-büntetőszázadba vitték, ahonnan soha senki ép elmével vissza nem került. Legfőbb a túlélés – írod. Rendkívül megrázó élményekkel is szolgált a katonaság, többen öngyilkosságba menekültek, ugyanakkor voltak, akik mélyen hívő emberként kerültek a kaszárnyába, és az ateista hatalom sem tudott velük mit kezdeni. „Lesz aki megússza ép bőrrel és sérült lélekkel” – ez a sorod telitalálat. Nagyon szerettem ezt a könyvet, mert nagyon sok minden visszajött az emlékező múltból – például a nagy népi román hadseregben rengeteg volt az alkoholista tiszt. „Kötéltáncos billenő világon” – a katonaságban mindenki kötéltáncon is járt, nagyon szép kép ez is. A sötét tónusú grafikai megjelenítés igen jól reflektál a szövegekre, és vissza is adja azt, amiről szólnak. Székely Géza hogyan olvasta ezeket a verseket, hogyan zajlott a közös munkafolyamat? – kérdezte Nagy Attila.
– Nagyon mély értelmű, akár filozofikus gondolatok is vannak a kötetben. – A felszíni arcképrajzolatok mögött emberi sorsok húzódnak meg, és ezt a kettőt a szerző együtt láttatja, nem csak poénra kihegyezett történetek ezek. Aki volt katona, tudja, hogy ott meglehetősen drámai színezetet kaptak ezek a történések, emberek haltak meg például vérmérgezésben egy fél számmal kisebb bakancs miatt. Nagyon tisztán megfogalmazott versekről van szó, amelyek nyitva maradnak. Mindez rendkívüli is, mert manapság a katonaságról a mi tájainkon nemigen írtak poémát. A költészet nyelvére átfordítani a katonaság meglehetősen prózai történéseit, meglehetősen egyedülálló vállalkozás, meglehet, ez lesz a Benő Attila főműve. Sokan kíváncsiak arra, hogy hogyan lehet ezt belülről, költői eszközökkel láttatni. Mindezek bennem kavarogtak, amikor a vázlatokat készítettem. Nem volt túl nehéz munka, mert mindezeket én is tapasztaltam, miután besoroztak. Sikerült egy olyan atmoszférát varázsolni, amely a vers üzenetét, képiségét visszaadja. Arra is törekedtem, hogy ne ismétlődjenek a mozzanatok, hogy a rajzok nagyon karakterisztikusan el is különüljenek – árulta el a képzőművész. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Egy Bernády monográfia és a biográfiák kora
A múltat nagyon sokszor egy ember életének bemutatásán keresztül próbálták láttatni már az ókorban is – ennek ellenére biográfiát írni nem könnyű. Míg a kortárs történetírás teoretikusai már fél évszázada azt hangsúlyozzák, hogy a híres emberek és nagy személyiségek históriája lejárt, a biográfiaírás töretlenül népszerű külföldön és Erdélyben is. Lehet-e ma még történetírást gyakorolni biográfiákon keresztül? Betekintést nyújthat-e egy monografikusan feldolgozott életút egy korszak történetébe? Ezekre a kérdésekre is választ adhat Fodor János történész első monográfiája, amely Marosvásárhely ikonikus polgármesterének, Bernády Györgynek foglalja össze első alkalommal politikai életrajzát.
Fodor János mintegy tíz éves kutatásának (mesteri és doktori tanulmányainak) eredményeképp jelent meg a Lektor kiadó gondozásában az igényes formátumú kötet Bernády Gyögy. Politikai életrajz címmel 2017 őszén. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetének legújabb munkatársa marosvásárhelyi gyökerei miatt kezdett el foglalkozni szülővárosának legendás polgármesterével, akiről – a személyéhez kötődő kultusz és a kegyes utókor emlékezete ellenére – nem keletkezett mindeddig részletes biográfia. A fiatal történész Romsics Ignác akadémikus doktoranduszaként mintegy félszáz levéltári vagy személyes gyűjteményben kutatott Erdélyben és Magyarországon, amelynek eredményeképp megszületett a közel 220 oldalas biográfia.
A kötet Bernády György gyermek- és ifjúkorával indít, igaz a szerző részletesen bemutatja a család származását is, a hagyományos geneaológiai módszertant követve. Tizenöt oldalban részletesen elemzi Bernády György tanulmányait, ifjúkori tanítóit, egyetemi tanárait és orvostudományi, majd gyógyszerészeti kutatásait. A történeti pszichológia számos elemét megtaláljuk ebben a rövid, de nagyon alapos elemzésben: a Bernády által olvasott kötetek, iskoláinak tantervei, főbb tanulmányi eredményei és a szülői, baráti hatások elemzésével Fodor János a Romsics Ignác féle történetírás számos fortélyát alkalmazza. Nem csoda, hiszen a Kolozsváron gyakran megforduló neves akadémikus mondhatni egyike a magyar történeti biográfiaírás egyik megújítója: két kiadást is megért Bethlen István monográfiája alapmunkának számít ebben a műfajban. Az első fejezetben még csak elszórtan észlelt holisztikus, egy személyiség komplex hálózataira és kapcsolatrendszerére kitérő történetírói technika a következő, Bernády politikai karrierjét elemző fejezetekben válik érzékletessé. Fodor részletesen bemutatja Bernády György politikai karrierjének kezdetét (1889–1902), szabadkőművességi tevékenységét, országgyűlési képviselőségét (1896–1901) valamint az ún. „véres választásokban” betöltött szerepét. Egy-egy téma elemzésekor – legyen az bármilyen mellékes szál is – például az erdélyi vasút története, Than Károly kémikus munkássága, a marosvásárhelyi rendőrség helyzete a századfordulón, a szerző rövid betekintést ad ezeknek a jelenségeknek a részletesebb, kontextuális elemezésbe. Enélkül ugyanis nem lehet megérteni sem Bernády György politikai karrierjének alakulását, sem Marosvásárhely történelmi, gazdasági és kulturális szerepét az elemzett két nagy korszakban a dualizmus és az impériumváltást követő évek idején.
A kötet harmadik, legvaskosabb fejezete természetesen Bernády György egy évtizedes (1902–1912) polgármesterségével foglalkozik, amely gyökeresen megváltoztatta Marosvásárhely urbanisztikai arculatát és kulturális életét is. A nagy városépítő programja, építkezései, amerikai útja, földgázprogramja mellett a szerző – a biográfiaírás alapvonásait követve – bemutatja Bernády mindennapjait, egyéniségének változását és családi életét is. A közel 900 lábjegyzettel teletűzdelt kötet nagy része levéltári forrásokra hivatkozik, amely jól mutatja még a szakavatatlan olvasó számára is, hogy a szerző igyekezett a lehető legteljesebb forrásfeldolgozást elvégezni. A kötet továbbá részletesen elemzi főispáni tevékenységét és az első világháború idején betöltött politikai szerepkörét és útkeresését, válságát is.
Fodor János elemzése nemcsak Bernády György új, 1920 utáni politikai szerepét vázolja fel, de a több száz személyiséget érintő monográfia egyben az Országos Magyar Párt és Erdély politikai kaleidoszkópjának a történeti összefoglalója is. A kötet utolsó előtti fejezete Bernády második polgármesterségét (1926–1929) és bukását, valamint politikai konfliktusait mutatja be, majd a hetedik fejezetben neves politikus utolsó éveit vázolja a szerző.
A gazdag függelékkel, bibliográfiával és részletes névmutatóval ellátott, elegáns borítójú, jó fogású kötet tízéves kutatás eredménye. De nemcsak ezért fontos munka ez: Bernády György Erdély egyik meghatározó politikusa volt mind a dualizmus utolsó évtizedében, mind az új utakra kényszerült Erdély első két évtizedében is. Marosvásárhelyieknek a kötet alapolvasmány, hiszen személyesen kötődhetnek a munkához. Erdélyi olvasók számára jó bevezető a kor (1889–1938) politikai történetébe és jelzi: mennyi mindent megtudhatnánk más erdélyi városokról, ha nagy polgármestereik életét európai, politikai kontextusban értelmeznénk. Történészek számára pedig azért fontos, mert a történeti biográfiaírás egyik nagy mesterének, Romsics Ignácnak a hatását érezhetjük egy erdélyi munkán, ami jó, mondhatni megújhodó, friss perspektívákat ígér a jövőbeli erdélyi történettudomány számára.
Végezetül, egy személyes megjegyzés: mi, történészek, akik valamilyen fura oknál fogva a múltba mélyedés misztikus tudományán keresztül akarjuk megérteni önmagunkat és a világot, gyakran vállalkozunk a biográfiaírásra. Jómagam is megtettem ezt Cserni Béla, Erdély első városi régészének életrajzában. A folyamat, amely során több száz forrást kell átolvasni, egy személy kézírását kiböngészni, lelki világának, baráti hálózatának, szakmai kapcsolatainak a viszonyrendszerét regionális vagy akár európai kontextusba helyezni, a kutatás hónapjai vagy akár évei alatt kicsit átalakítja a kutatót is. Nemegyszer, lelki kapcsolatba helyezve a megelevenített személyiséggel. Fodor János, mint egykori vásárhelyi lakos kötetében szinte azonosult a nagy városépítővel: csak így lehet biográfiát írni. T. Szabó Csaba
A szerző ókortörténész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)

Közelkép az Erdélyi-Alpokról (Székely Árpád könyvbemutatója)
A gelencei származású Székely Árpád csütörtök este Sepsiszentgyörgyön mutatta be legújabb, Erdélyi-Alpok című kötetét. Ebben a Székelyudvarhelyen élő földrajztanár a Déli-Kárpátok földrajzi neveit vizsgálja úgy, hogy közben kedvet teremt a magashegyi túrázáshoz, a térség megismeréséhez is.
Jó érzékkel és megalapozottan csábít a magas hegyekbe, hiszen a negyvenesztendős Székely Árpád korábban már négy túrakönyvet írt, a mostani Erdélyi-Alpok című kötetét pedig tudományos munkának szánja, amely a Fogarasi-havasok, a Páring, a Retyezát, a Bucsecs és a Királykő, azaz a Déli-Kárpátok uralkodó vonulatainak földrajzinév-anyagát taglalja. Az Erdélyi-Alpok a térség magashegységeit jelöli, e név már a 19. század második felében felbukkan külföldi térképeken. Mint a Székelyföldi Vadászati Múzeumban tartott bemutatón elmondta, a helynevek alakulását az első térképek megjelenésétől kezdődően tekintette át, követve a román névadási szokásokat, a magyar geográfusok tizenkilencedik században kezdett kutatásait, a földrajztudományi előzményeket, illetve a napjainkban meghonosodott névadási szokásokat is. Utóbbiak kapcsán megjegyezte, a táj- és földrajzi nevekkel nem szabad játszani, figyelmeztetett egyben a nevetséges névadás veszélyeire, több cáfolható, rossz példát is említve. A történeti előzmények kapcsán arról is szólt, hogy például Szalay Béla geográfus több mint ötezer helynevet kutatott a Fogarasi-havasokban, és mintegy ötszázszor járt a térségben, ez ma már megismételhetetlen teljesítmény. Székely Árpád öt hegység jelzett túraútvonalait járta be és fotózta, víztükrös fényképeiből csütörtök este is vetített. A kötet képanyaga egyébként a szerző mellett több fotós munkájából állt össze, köztük a csernátoni Bereczki Barna hegyi vezető is szerepel. Lapunk érdeklődésére Székely Árpád elmondta, 2008 óta foglalkozik alaposan és következetesen túrakönyv-sorozatával, egy év alatt akár 35–40 alkalommal is magas hegyekbe megy anyagot gyűjteni, eddig mintegy 220 túrán vett részt. Természet- és hegyjárásra neveli iskolás diákjait is, ezt fontosabbnak tartja, mint azt, hogy esetleg egyetemen oktasson, illetve tervezi, hogy az eddigi négy kötet anyagát – a Királykő adataival kiegészítve – jövőre újabb túrakönyvben foglalja össze. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sükösd Ferenc színvilága (Emléktárlat Sepsiszentgyörgyön) (1937–1972)
Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek többsége a sikeres tehetségkutatásnak köszönhetően jutott el az 1949-ben alakult marosvásárhelyi líceumba, majd később a kolozsvári főiskolára, s melynek a sóvidéki Sükösd mellett a háromszéki Plugor Sándor és Kosztándi Jenő vagy a gyergyói Márton Árpád és Gaál András lehetnének beszédes példái.
Jól ragadja meg a faluról a nagyvárosba érkezés elfogódott hangulatát az akkori tanárok közül Barabás István, aki 1950 körül megfestette a Beiratkozás az iskolába című festményét, és Izsák Márton szobrász-igazgató, aki egy bekecses legénykében az öntudatos Márton Árpádot örökítette meg. Közös volt bennük s későbbi munkásságukban is meghatározó maradt a hamar dologra fogott gyermekek szívóssága – Sükösd az apja mellett törte az útépítésnél felhasznált követ –, valamint az otthoni élmények és bevésődések élethosszig tartó vállalása. Már elindulásukkor mércét jelölt ki számukra a Kultúrpalota Bernády-gyűjteményének gazdag anyaga, többek között Munkácsy Mihály és Paál László festményei, melyek természetértelmezése és színfelfogása sokuk kezdeti korszakában nyilvánvaló hatásként mutatható ki. Közeli barátai és pályatársai rá emlékezve gyakran alkati fegyelmezettségét hozták fel, ami azonban nagyfokú lelki fűtöttséget, a képeken is nyomot hagyó, belső izzást leplezett. „Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég, és soha nem jön senki, hogy megmelegedjék annál. Az arra menők nem vesznek észre többet, mint egy csöppnyi füstöt a kémény fölött, és aztán mennek tovább az útjukon. Őrizzük ezt a tüzet magunkban, hordozzuk a föld sóját, és türelemmel – de mégis mily türelmetlenül – várjuk az órát, míg jön valaki, aki meg akar telepedni ennél a tűznél, aki maradni fog” – jegyezte fel inkább csak saját magának Sükösd. Amit jelképesnek olvasunk, az maga az élet: a kőtömbről vissza-visszapattanó kalapács ütemes hangja mögött mindennapi viaskodása az anyaggal, az izmokat estére elnehezítő, könyörtelenül nehéz munka realitása húzódott meg. A tapasztalati örökség predesztinál: a művész minden képét látszólag súlyos matéria borítja, ami megjelenítésben szűkszavú, balladás hangvételt eredményez, miközben csupán képzeletünk szövi elmesélhető történetté a képek által közvetített látványt (Cantata profana). Főiskolai tanárainak szellemi és technikai befolyása, Kádár Tibor folyamatos figyelésre, kísérletezésre buzdító személyisége, Miklóssy Gábor gyakran kíméletlen kritikája, egy-egy téma vagy beállítás akár hetekig-hónapokig tartó rajzoltatása nemcsak a művészeti életre készítette fel, hanem emberi kitartással is felvértezte a növendékeket. A világ töredékeire, a hétköznapi élethelyzetekre mint lehetséges képtémára tekintő, fürkésző kíváncsiság és a magas szintű szakmai tudás inspiráló kettőssége Sükösd Ferenc életművében is tetten érhető. A magyar művészettörténetben leginkább Nagy Istvánhoz köthető az a reduktív hozzáállás, amely a lényeges formai elemeket összeválogatva a tájképeknél sommázó kompozíciókhoz, a portréknál drámai lélekbelátáshoz vezetett. Rendkívül találó és Sükösd művészetére is alkalmazható Egry József idevágó gondolata: „A képtérből igen sokat kell elvennünk, hogy üres ne legyen.” Ha csak felületesen is végigsiklunk a Sükösd-képeken, egyértelmű a szerkezet, a racionális képépítkezés és a gáttalanul áradó színzuhatagok közötti egyensúlyozás, a korstílusnak is megfeleltethető szintézis megtalálása. Más művein viszont a művész gondosan egymáshoz igazítja az árnyalatokat, ilyen az egységes tónusban tartott Kerítés, ahol a lépésről lépésre történő keverés következtében a deszkák orgonasípjai a meszes fehértől egészen a puha barnákig és zöldekig terjedő regiszterben szólnak. Némely képeken emberi figurák, sok esetben konkrét családtagok bukkannak fel, máskor csupán a hiányukat érzékeljük egy ottfelejtett, kék festőkabát láttán (Műteremhangulat). Minden motívum ténylegesen tapintható, egyszersmind elvonatkoztatott, időtlen, nem evilági dimenziókat sejtet. A sóvidéki gyermekkorból ismert állatok mozdulatai a művész stilizáló szándéka ellenére pontosak, mégis a jelenet egy pillanata alatt a meg nem verselt balladák, az el nem mesélt mítoszok tartományába hurcolnak minket (Viadal). Önálló sorozatot képeznek a Kultúrpalota egyik folyosójából elrekesztett műtermének képkivágatai. A szikár megfogalmazás, a művész szinte rejtőzködő jelenléte, a kenyércsendélet szociális üzenete, a háztetőn fészkelő fekete madarak sejtelmessége, a visszafogott pasztellszínek használata a Derkovits-hagyomány felfedezésére utalnak, melynek különféle rétegei Nagy Albert, Nagy Pál vagy Simon Endre művészetében is felfejthetőek. Sükösdnél az enteriőröket ablakkeretek, festmények, ajtónyílások, falsíkok kontúrozzák. A műterem falai mindig ferdék, néha az a benyomásunk, hogy ránk dől az egész konstrukció: itt jelentkezik árulkodóan a felfokozott lelki töltet. Ziffer Sándorról jegyezték fel, hogy csendéleteit mindig tükörből nézte és festette meg, hogy ne a konkrét valóságot, hanem annak sűrítményét, a képet lássa. A nagy előd, az 1930-as évek embert próbáló időszakában dolgozó Derkovits még talán joggal vélhette úgy, hogy a család, a műterem valamiféle védelmet jelent a külvilág „zajával”, ridegségével, szuronyos menetelésével szemben. Pár évtizeddel később Sükösd megértette, hogy az intim szféra védelmet nem, legfeljebb vigaszt nyújthat, de a lélek belsejébe menekített emlékek és érzések kifestésével szellemi társakra lelhetnek a rossz korban született, didergő művészek is. Sükösd sok mindent tudott, ami speciálisan az övé volt. 1983-as székelyudvarhelyi kiállításának leporellóján állapította meg rövid írásában a pályatárs Balázs Imre, hogy helye az erdélyi festészetben már többé-kevésbé körvonalazható, viszont ebben a széles mezőnyben kell elhelyezni sajátosan egyéni látásmódját. Az egyes cikkekben, visszatekintésekben például gyakran fel-felmerül a különös, fanyar, mégis megnyugtató zöldjeinek említése. 1978-ban, már halála után igen találóan fogalmazta meg Jakobovits Miklós nemzedéke legjobb koloristájának tartott művészbarátjáról: „Hisz hol találunk olyan kesernyés, szelíd, mély, sejtelmes zöldeket, mint a Sükösd bivalyos képein? Kinél olyan gondolatébresztők és lelket simogatóak, bensőségesek a színek, mint az ő Sóvidéket ábrázoló tájképein?” Elgondolkodtató felvetés: valóban, milyen zöldeket ismerünk egyáltalán? Almazöld, méregzöld, fűzöld, smaragdzöld, krómoxid-zöld… A napi használat és a képzőművészeti szaknyelv praktikus és bevált megjelölései sorjáznak elénk. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a művész festményei alapján összeállítható a csak rá jellemző színskála képi világának bartóki zengésű alaphangjaiból: sófehér, bivalyfekete, kézvörös, árnyékkék, keselyűsárga, és persze a legfontosabb: a Sükösd-zöld. Szücs György,
a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rozsdaidő
Könyvbemutató a Bernády Házban
Amint arról korábbi híreinkben is olvashattak, december 12-én, kedden 16.30 órától a marosvásárhelyi Bernády Házba könyvbemutatóra hívja a szép könyvek barátait a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület: Bögözi Attila Rozsdaidő című verseskötetét Kuti Csongor ajánlja az olvasók figyelmébe. Meghívottak: a Cantuale énekegyüttes, Demény Péter költő, szépíró, a kötet lektora és Eperjesi Noémi képzőművész, a borítóterv, illetve az illusztrációk készítője. A bemutató házigazdája Szucher Ervin újságíró.
A szerző, Bögözi Attila, 1955. január 28-án született Marosvásárhelyen. 1984-ben újságírásból, majd 2009-ben jogból diplomázott. Szülővárosában él, korábban az Előre, a Romániai Magyar Szó, az Új Magyar Szó marosvásárhelyi tudósítója, később a Vásárhelyi Hírlap szerkesztője, majd a vasarhely.ro és az Erdélyi Riport internetes portálok munkatársa. Újságíró, könyvszerkesztő, szenvedélyes Afrika-utazó, útijegyzeteit folytatásokban lapunk is közölte. Az utóbbi években hat riportkötetnek is társszerzője, versei többek között a Látó, a Várad, az Irodalmi Jelen folyóiratokban jelentek meg. 2005-ben a Súrlott Grádics irodalmi kör logójával kiadott Pokol tornáca című verseskötetében – saját meghatározás szerint – „nem könyvében” (nemkönyv) „nem költő” (nemköltő) „nem versek” (nemversek) írójaként vall önmagáról. Méltatói szerint „nemversei” talán mégiscsak… Népújság (Marosvásárhely)

Kató Béla: Akkor lehetünk erősek, ha összefogunk
Befejeződtek Kolozsváron a reformáció jubileumi rendezvényei
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök a Krisztusban való egységet, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) püspöke pedig a keresztyén emberek és a közösségek közötti közeledés fontosságát hangsúlyozta szombat este a kolozsvári belvárosi evangélikus templomban megtartott ünnepi rendezvényen, amellyel befejeződtek Kolozsváron a reformáció 500. évfordulójával kapcsolatos események. A több mint két órán át tartó ünnepségen a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Járosi Andor-díjjal tüntette ki Kató Béla püspököt és Gerhard Ulrich németországi evangélikus püspököt, a világi személyeknek járó Reményik Sándor-díjat a barcaújfalusi alpolgármester és egyházi gondnok, Pál Gyula kapta. Magyar Levente miniszterhelyettes, magyar parlamenti államtitkár a nemzet megmaradásáról, míg Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke a reformáció 500. évfordulóját megünneplő események eredményéről beszélt.
A legnagyobb csoda, hogy 500 év után is együtt vagyunk
– Sokfélék vagyunk, de összeköt minket Krisztus, ez pedig szétszakíthatatlan kötelék számunkra. Ezen a kontinensen azoké a jövő, akik a hit, remény és szeretet jegyében élnek. Hitünk közügy, amelynek központjában a kereszt áll. Kemény, megpróbáló időket élünk, manipulált korszakban, amikor a biztos alternatíva a kereszt útja lehet. Éljük meg tehát hitünket hitelesen és bátran, erről szóltak a reformáció 500. évfordulójával kapcsolatos rendezvények is – köszöntötte az egybegyűlteket Adorjáni Dezső Zsoltán evangélikus-lutheránus püspök.
– Az elmúlt ötszáz év tapasztalata az, hogy mi, keresztyének sokszor bántottuk meg egymást. Sok erős falat építettünk egymás közé, ám ezek a falak Jézus Krisztusban omlanak le, és az ő szeretetében tűnnek el az emberek közti különbségek. Aki Jézus Krisztust követi, annak úgy kell cselekednie, ahogy Jézus tette. Akkor lehetünk erősek, ha összefogunk. Kisebbségi sorsban, kisebbségi egyházként ezt meg kell tanulnunk. Ugyanakkor meg kell őriznünk saját hitünket – hirdette Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) püspöke. Szemerei János, a magyarországi Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke kifejtette: a legnagyobb csoda az, hogy 500 év után is együtt vagyunk.
A történelmi magyar egyházak közötti keresztyén kapcsolatok ápolásáért, a nemzeti kisebbség helyes vezetéséért a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Járosi Andor-díjat adományozott Kató Béla református püspöknek. – Minden elismerés megerősítést jelent. Az evangélikus egyháztól elfogadhatom ezt a kitüntetést, mert biztos nem fogják visszavonni – ezekkel a szavakkal vette át a díjat Kató Béla, akit Fehér Attila evangélikus egyházi főtanácsos laudált.
– Ez a díj bátorítás, hogy tovább harcoljak a hitért – mondta a másik Járosi Andor-díjazott, Gerhard Ulrich, az Észak-Németországi Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke, majd az egyházi ökuménia fontosságáról és a jövőbeli egységről értekezett. A német püspököt Koszta István, a Brassói Evangélikus Egyházmegye lelkésze laudálta.
Pál Gyulát, a barcaújfalusi egyházközség presbiterét és gondnokát Reményik Sándor-díjjal tüntették ki, laudált Zelenák József esperes. A mérnök-vállalkozó díjazott arról biztosította a jelenlevőket, hogy a továbbiakban is szívvel-lélekkel egyháza mellett lesz. Ezt követően Adorjáni Dezső Zoltán és a németországi evangélikus egyház jelenlevő képviselői partnerségi egyezményt írtak alá.
Kelemen Hunor: az erdélyi magyar közösség nem adja fel
– A ránk szabott feladatokat el kell végeznünk még akkor is, ha a körülményeink nem mindig kedvezőek. Mi keresztyén alapokon állunk. Sokkal több az, ami a keresztyéneket összeköti, semmint, ami szétválasztja. A keresztyénség ma is nemzetmegtartó erő. Nekünk ma nem fegyverrel, hanem békével kell védekeznünk. A hit harcát mindenkinek meg kell harcolnia. Megmaradtunk, megtartottunk keresztyénnek, magyarnak, folytathatjuk tehát küzdelmeinket – osztotta meg gondolatait a magyar kormány nevében Magyar Levente miniszterhelyettes, parlamenti államtitkár.
– A reformáció évének végéhez közeledve fel kell mérnünk: mivel maradtunk? Mit hozott számunkra ez az év? Ezelőtt több száz évvel Erdély jól vizsgázott. A tordai országgyűlés határozata példamutató volt. Elődeink bölcs döntése olyan örökség, amely megtart minket a régi és az új problémák közepette is. Az örökség jó gazdái maradtunk, ez pedig közösségünket lelkiekben erősebbé tetté. Szükségünk is van erre, hiszen az ezelőtt közel száz évvel hangoztatott ígéretek nem teljesültek. Megtanulhattuk: a jogot nem elég kivívni, hanem harcolnunk kell ezekért, és élni kell ezekkel. Közel száz éve tudjuk: a szülőföldünkön való megmaradásunkért meg kell küzdenünk. Szükségünk van még polgári öntudatra, kritikai szemléletre. Az erdélyi magyar közösség hosszú életének titka, hogy soha nem adta fel anyanyelvét, kultúráját, vallását – mondta az est utolsó szónoka, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
Az ünnepi eseményen közreműködött Horváth Zoltán orgonaművész, a Mátka énekegyüttes, a Borica néptáncegyüttes, a Fonte de Gioia barokkzene együttes (Amalia Goje – csembaló, Dénes Anna Júlia, Dénes Csongor – hegedű, Gebe-Fügi Renáta – ének, Csata István – viola da gamba).
A reformáció jubileumi évének zárórendezvénye pénteken délután kezdődött a Borica néptáncegyüttes és a Mátka énekegyüttes főtéri fellépésével. Ugyanaznap a Járosi Andor Kulturális Műhely kerekasztal-beszélgetésén A reformáció 500 éves jubileumának aktualitásai és jövője Európában címmel tartottak kerekasztal-megbeszélést. Szombaton 12 almafát ültettek el az Evangélikus Püspökség udvarán, és Reformáció és szabadság címmel német nyelvű pódiumbeszélgetés zajlott a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Német Tanulmányok Intézetében. December 10-én, vasárnap ünnepi istentisztelet volt a lutheránus templomban. A programsorozatot adventi vásár és sokadalom zárta az Evangélikus Püspökség udvarán. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Szellem a kastélyban – A Duna Könyvtár-ajándékáról számol be a Határok nélkül és a Térkép
Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. szokatlan adománnyal kedveskedik a partiumi Ottomány településnek: a kommunizmus korának válogatott könyveit viszi el Érmellékre.
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének őszi, érmelléki rendezvényén az ottományi vendéglátók különös kéréssel fordultak a közmédia jelenlévő képviselőihez. A falu büszkeségében, a Lovass kúriában egy, a kommunizmus időszakával foglalkozó kutatószoba berendezéséhez kértek segítséget. A Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. örömmel tett eleget a kérésnek, mivel szívén viseli a térségben élő magyarság sorsát, kulturális értékekben való gyarapodását. Ennek nyomán a közmédia már számos filmben tárta a nyilvánosság elé a vidék problémáit, Pekár István 2005-ben készült húszrészes alkotása az egész világnak bemutatta Érmellék tájait, értékeit, gondjait.
„A kommunizmus időszakával foglalkozó kutatószoba ötletét jónak tartjuk – írta adományozó levelében Dobos Menyhért, a Duna Zrt. vezérigazgatója. – Önök számos konferenciát szerveznek, s a fiatalabb résztvevők, s a község polgárai így jobban megismerhetik a feledésre ítélt kor valódi arcát. Kollégáink sikeres gyűjtése nyomán a település, s az iskola könyvtárát is gyarapítani tudjuk, s a diákok év végi könyvjutalmához is hozzátehetünk.”
A 900 kötetes könyvtárhoz számos intézmény járult hozzá, a kötetek javarészét a Duna dolgozói, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány és a Scolar Kiadói Kft. bocsátották rendelkezésre.
A Határok nélkül december 13-án, a Térkép december 16-án számol be a nem mindennapi kezdeményezésről. Zsoldos Barnabás és Egyedi Bernadette mikrofonja előtt megszólal Horváth Béla polgármester, s Dr. Csermák Zoltán, a közmédia kiemelt szerkesztője, az ajándék átadója is.
A közmédiának nagy hagyományai vannak a külhoni könyvgyűjtésben, a kezdeményezések közül kiemelkedik a „Könyvet könyvért Kárpátaljára”, „A könyv, mely célhoz vezet” (roma gyermekkönyv-gyűjtés), valamint a székelyudvarhelyi árvíz sújtotta könyvtárak megsegítésére végzett akció. Az elmúlt negyedszázad alatt a közmédia mintegy 900 ezer (!) könyvvel gazdagította a külhoni könyvtárakat. Erdély.ma

Húszéves a Szövétnek
Megjelent aradi kulturális szemlénk ünnepi száma
Már az elején közzétesszük húsznál több olvasónk válaszát kérdésünkre: Mit jelent számodra a Szövétnek? Köszönjük az őszinte, dicsérő szavakat.
Következik a változatos tartalmú IRODALOM, MŰVÉSZET rovat. A versek (Böszörményi Zoltán: Az arc, Ablakok, Fiegel Erzsébet: Játék, Arany-Tóth Katalin: Cselekvés, Szabó Péter: /régi karácsony/, Grosz László: Örök ünnep, Regéczy Szabina Perle: Karácsonyi elmélkedés, Radnai István: Alzheimer dicsérete, Köteles Nikolett: Örök éjszín), a rövidpróza (Simpf Angelika: Menekülj!, Jámbor Ilona: Az óceánjáró kísértete, Juhász Béla: Festménya falon, Dr. Markovics Radmila: Rohangáló agysejtjeim, Kocsik Krisztina: Vaddisznók, Brauch Magda: A boldogság világnapja avagy boldog-e a „Boldog ember”?, Kurunczi Mária: Szív). Vége felé közeledik Nótáros Lajos: Arad marad című népszerű, folytatásos regénye, amelyet nemrég egy beszélgetés során a szerző „csupán ujjgyakorlat”-nak nevezett. Jubilál az Aradi Kamaraszínház: tizedik születésnapját ünnepeljük. Ebből az alkalomból tesz közzé egy összeállítást a budapesti Vendégváró Fesztivál idején megjelent, a Kamaraszínházat elismerő írásokból Fekete Réka, művészeti titkár és „mindenes” (Tízéves az Aradi Kamaraszínház). A gazdag aradi színházi hagyományokat mindig hitelesen felelevenítő Piroska Katalin Szabálytalanságok az egykori aradi színházban címmel idéz fel néhány érdekességet. Új programot indított útjára a megyénk kulturális értékeit, épített és természeti örökségét népszerűsítő civilszervezet, a Pro Move Arad Egyesület, Aradi Magyar Költészet Napja címmel, tudtuk meg Pataky Lehel Zsolt újságírótól, az egyesület elnökétől. Egy nappal Tóth Árpád halálának évfordulója után a városunkban született költőről emlékeztek meg a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében (Tóth Árpádra emlékeztek a Magyar Költészet Napján).
A HITÉLET rovatban Bátkai Sándor karácsony ünnepét, a Megváltó születését idézi szívhez szóló eszmefuttatásában (Az okos ember lát, a hívő tovább lát). Szilvágyi Zsolt, temesvár-józsefvárosi plébános a temesvári, illetve aradi zárdákban tanító apácákra emlékezik Iskolanővérek című cikkében. Ódry Mária képzőművész-költő beszámol Brittich Erzsébet kiállításairól, amelyeken bemutatták a „Reformáció 500” ünnepi rendezvénysorozat keretén belül, Arad megye református, illetve evangélikus templomairól készült linómetszeteit (Jó ennyi templomot egyszerre látni!). Horváth Csaba lírai sorai szintén a közelgő Karácsonyra irányítják az olvasók figyelmét (A várakozás). Matekovits Mihály Minorita anekdotái biztosítják a rovatban a derűs hangulatot.
A dezsőházi temetőben ünnepélyesen átadták a restaurált, első világháborús magyar emlékművet, amelyet a Pro Move Arad Egyesület újított fel. Erről az eseményről számolunk be a TÖRTÉNELEM rovatban (Átadták a felújított első világháborús magyar emlékművet Dezsőházán.)
Gazdag tartalommal jelentkezik a HELYTÖRTÉNET rovat. Ujj János egy kiemelkedő tehetségű zeneművész életét és munkásságát eleveníti fel (Elfeledett aradi híresség: Weil Magda hegedűművész). Újra képbe kerül Siska-Szabó Zoltán Régi és új Arad című fotósorozata, amelyben Arad főutcája (a volt Andrássy tér) tárul elénk egy valamikori és egy mai képeslapon. A kisiratosi őseit mindig büszkén vállaló Sarusi Mihály új dokumentum-sorozatot indít (Szalbekék), amelyben a Kisiratost 1818-ban újratelepítő jeles Szalbek családnak állít emléket. Puskel Péter, több ezer Aradhoz és aradiakhoz kapcsolódó anekdota tudója ezúttal városunkban elhangzott kijelentéseket, véleményeket sorakoztat fel, amelyeknek egy része szólássá vált (Híres és hírhedt emberek mondták Aradon). Hónapok óta készül Stefanov Titusz Sever Dan igen jól dokumentált, az aradi turizmus múltját és jelenét bemutató, gazdagon illusztrált sorozata (Az aradi turizmus rövid története – 1.).
Az OKTATÁS rovatot egy aktív kémia–fizika szakos tanár, Rogoz Marianna visszaemlékezése (Egy pályakezdés margójára) és egy nyugalmazott pedagógus, Matekovits Mihály írása (Szórványban) teszi érdekessé.
A MEMOÁR rovat szerzői emlékeznek: dr. Vajda Sándor a C-vitamin felfedezőjére (Nyolcvanévvel ezelőtt kapta meg Szent-Györgyi Albert a Nobel-díjat), Szabó István pedig Nagyvarjas két jellegzetes alakjára, akik „még a magyar időkben” váltak hírhedté (Ami a ’Nagyvarjasi harangszó’ című könyvből kimaradt – de jeleztük’).
Ha december, Szilveszter, vidám óévbúcsúztatás, akkor kicsit terjedelmesebb a HUMOR rovat. Köszönet érte elsősorban a németországi Kölnben élő Kövér testvérpárnak (Kövér Péter: Marsbéli migráncsok; Kövér Miklós: Iluska és Jancsi meséje). És nem hiányoznak Grosz László könnyed bökversei sem (Bökik hírességekről).
Jeles munkatársunk, Koreck Aladár a thaiföldi Bangkokból Phi Phi szigetére utazott feleségével egy decemberi napon, hogy a lehető legegzotikusabb körülmények között lépjen át az új évbe. Ezt az élményét osztja meg olvasóival az ÚTINAPLÓ rovatban (Szilveszter Phi Phi szigetén).
A decemberi Szövétnek részére – szokás szerint – Brittich Erzsébet „faragott” KERESZTREJTVÉNYt (A Zerindi Galéria egyik büszkesége).
Szomorú hírt kaptunk Sarusi Mihály barátunktól: Szolnokon elhunyt Vágner Szabó János, régi, kedves munkatársunk, akinek utolsó írása nyomtatásban a Szövétnek októberi számában jelent meg. (Erdély szerelmese volt). Nyugodjék békében!
Végezetül ki szeretnénk emelni a lap grafikai díszletét. A belső oldalakon Kett Groza János virtuóz rajzai, grafikái, illetve Czernák Dorottya művészi illusztrációi színesítik a fekete-fehér oldalakat. A címlapon Allerhand István ünnephez remekül illő fotója (Bronzba öntött angyal), a hátsó borítón pedig Ady Endre kevésbé ismert karácsonyi verse alatt Szász Eszter Jégcsapok című háttérképe látható. Az első belső színes borítón: Aradi pillanatok, a hátsó belső borítón: válogatás Móré-Sághi Annamária Kék című kiállításának falikárpitjaiból.
A 20. születésnapját csendben, méltósággal ünneplő Szövétnek decemberi számában meglepetést kínál: a megszokott 40 belső oldal mellé +20 ajándékoldalt nyújt hűséges, kitartó olvasóinak.
Áldott, békés karácsonyt és jó egészségben, boldogságban eltöltött új évet kíván minden kedves olvasójának és munkatársának – a 20 éves Szövétnek! Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

„Okos az arca, mint egy kovácsnak”
Népi mesterségek diákszemmel
A Kovászna Megyei Művelődési Központ által meghirdetett Népi mesterségek vetélkedőjébe kapcsolódott be az a hattagú, baróti diákcsapat, mely – a versenykiírás egyik feladataként – a múlt héten a kovácsmesterségről tartott bemutatót Erdővidék Múzeumában. Szépszámú közönség előtt beszéltek az ókorban is ismert szakmáról és annak egyik jeles erdővidéki képviselőjéről, az olaszteleki Nagy Györgyről.
Moroianu Anna, Mojsza Panna, Kovács Dorottya, Egyed-Kese Erika, Szász Mónika és Tordai Ákos – mindnyájan a baróti Gaál Mózes-iskola VII. osztályos tanulói – meglátogatták a (már) messze földön híres olaszteleki kovácsmestert, róla és műhelyéről rövidfilmet is készítettek, melyet lelkesedéssel mutattak be a nézőknek.
Elmondták róla, hogy munkáit – jelesen egyik ajtópántját – már nemzetközi kovácsversenyen is díjazták, és hogy a manapság inkább díszkovácsolással foglakozó mester szabad kezűleg, saját ötleteit megvalósítva alakítja üllőjén a tárgyakat, szebbnél szebbeket. Közülük néhányat a helyszínen is bemutattak.
„Figyelmesen dolgozik” – állapították meg róla, és az sem kerülte el a gyermekek figyelmét, hogy munka közben a mester néha az üllő mellé ütött, ami felkeltette kíváncsiságukat.
– Az anyagon néha fordítani is kell, ám ilyenkor jobb mellé ütni, mint megállni, és aztán ismét felemelni a kalapácsot – hangzott a válasz.
Bemutatták a kovácsok öltözetét, szerszámait, megtudhattuk tőlük azt is, hogy a kovácsüllő súlya jócskán meghaladja a mázsát, és hogy Nagy György kovácsoltvasból készült, régi tárgyakat bemutató gyűjteményében még egy hajvágógép is található.
„A népmeséinkben, mondókáinkban, de irodalmunkban és a művészetekben is mindig jelen voltak a kovácsok” – hangsúlyozták a fiatal előadók, büszkén jelentve ki azt is, hogy bizony, e mesterség gyakorlóit a történelem folyamán is mindig a bölcs emberek soraiban tartották számon, nem véletlen, hogy mondás is fennmaradt róluk: „Okos arca van, mint egy kovácsnak”.
Beszéltek még a fém megmunkálásának magyarországi kezdeteiről, de mitológiai alakokról is: Héphaisztoszról, a kovácsmesterség istenéről, vagy Ptah-ról, akit a kézművesek isteneként tiszteltek a régi egyiptomiak.
A baróti Bőrhegedű csapat – ahogy magukat elnevezték – nem titkolt vágya az, hogy dobogós helyezést érjen el a vetélkedőn. A vonzó díjak közül pedig leginkább annak örvendenének, amelyik helyet biztosítana számukra a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban jövőben megrendezendő népi mesterségek táborba. Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az 1989-es romániai forradalom évfordulója alkalmából
Az 1989-es temesvári népfelkelés egyenes úton vezetett el a romániai forradalom kirobbanásához és a gyűlöletes Ceauşescu-diktatúra bukásához. Erre emlékeztetett december 11-i, hétfő esti felszólalásában Tőkés László volt temesvári lelkipásztor az Európai Parlamentben.
A decemberi évfordulók sorában az egykori kommunista hatalomátvétel 70. évfordulójáról – Mihály király trónfosztásáról és elűzetéséről – is megemlékezett.
A kommunista uralom idején „Nagy Októberi Szocialista Forradalomként” dicsőített szentpétervári puccs centenáriumának évében fontosnak tartotta annak veszélyére figyelmeztetni, hogy a hatalomba ismételten visszatérő újkommunisták és titkosszolgák – népi megfogalmazás szerint – „ellopják a forradalmat”. Az említett évfordulók viszont mementó gyanánt figyelmeztetnek arra, hogy a romániai forradalomárok hősi áldozatát ne hagyjuk veszendőbe menni, és az időről-időre utcára vonuló tüntetők százezreivel együtt álljunk ki a szabadság ügye mellett.
A Parlament plenárisán elhangzott beszédében erdélyi képviselőnk a romániai magyar nemzeti közösségegyüttérzésének is hangot adott a román nép I. Mihály király halála miatti gyászában.
Közvetlenül a diktatúra bukása után Őfelsége svájci rezidenciáján fogadta Tőkés Lászlót, aki ez alkalommal személyesen győződhetett meg a száműzetésbe kényszerített volt uralkodó hazaszeretetéről, valamint a román nép szabadsága és a demokratikus rendszerváltozás iránti elkötelezettségéről. Sokan a neokommunisták által foglyul ejtett köztársasági államforma alternatíváját látták Mihály király személyében – írja egyik méltatója. Európai parlamenti képviselőnk az alkotmányos monarchia megtestesítőjeként emlékezett meg róla. Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája; Nyugati Jelen (Arad)

Kinek /nem/ lehet zászlaja?
Kezembe került egy elég friss Hivatalos Közlöny, a december 6-i, amelyben megjelent öt közigazgatási egység hivatalos, kormány által elfogadott zászlaja. Nagy érdeklődéssel csaptam le rá, és lapoztam, kinek milyen zászlaja van.
Érdeklődésemet az fokozta leginkább, hogy a 2015-ben kiadott zászlótörvény megjelenése után Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy városa azonnal, a törvényes határidők betartásával elfogadta saját jelképét. Ez nem elég a boldogsághoz, hiszen a végleges döntést a kormánynak kell meghoznia, de ahhoz előbb az iratcsomót el kell juttatni a közigazgatási minisztériumba, amelynek ki kell kérnie az országos címertani bizottság véleményét is. A háromszéki és a megyeszékhelyi önkormányzat annak rendje és módja szerint még akkor leadta az iratcsomót, de még nem jelent meg a zászlók elfogadásáról kormányhatározat. Nos, lapozgattam a Hivatalos Közlönyt, hátha szembeköszönnek az ismerős jelképek. De semmi. Nézem a zászlókat: egyszerűek, mint amilyennek egy zászlónak lennie kell. Egy- vagy kétszínűek, és mindenik közepén ott a község címere. És mindenikre ráírták a község nevét is. Ez már nem tetszik. A törvény megengedi, sőt, a szöveget úgy is lehet értelmezni, hogy ajánlott ráírni, de tulajdonképpen felesleges. Egyrészt, mert egy jelképnek önállóan kell élnie, mindenféle szöveges magyarázat nélkül, másrészt ott van rajta a címer, amely ugyanazt jelképezi, mint a szöveg, csak éppen képi alakban, jelképrendszer által. A lényeg az, hogy egyszerű zászlókról van szó, a szövegtől eltekintve nincsenek azon fölösleges elemek. No de miért lovagolok ennyire ezen az egyszerűségen? Azért, mert a háromszéki zászlókat nem akaródzik elfogadni a román fővárosban. Pedig azok is ilyen egyszerűek, sőt, még felirat sincs rajtuk. Két szín és a címer. Az a címer, amelyet Románia kormánya még 2007-ben elfogadott, megjelent a Hivatalos Közlönyben. A megyezászló vízszintesen sávozott, kék-arany-kék, a középső széles arany sávban az osztatlan, kék mezejű pajzsban a megye címere látható. A kék a pajzs, az arany a címerben levő nap máza. Sepsiszentgyörgy esetében a pajzs kékkel és arannyal vágott, ezért a zászló lapja ellentétesen, arannyal-kékkel vágott. A legegyszerűbb zászlótani szabálynak megfelelő, ebbe nem lehet belekötni. Gondolja a szakember. De nem így a politikusok! Mert bizony belekötöttek. A minisztériumból érkezett levél szerint a megyezászló sérti a románságot, a városzászló meg azért nem megfelelő, mert nincsenek abban dák elemek!
De hát a most elfogadott öt közigazgatási egység zászlajában sincsenek dák elemek. Pedig mindenik színromán település: a Hunyad megyei Berény és Kőfalu, a Brăila megyei Surdila Greci, a Suceava megyei Suceviţa és a Botoşani megyei Coşula. Korábban sem fogadtak el sokat, mindössze egy-egy Argeş, Brăila és Dâmboviţa megyei közigazgatási egység, valamint a Temes megyei Gyüreg község (ahol mindössze 1,8 százaléknyi magyar él) zászlaját és elsőként a Konstanca megyei Cernavoda jelképét, amely természetesen a híres hidat tartalmazza. Szóval nem látunk dák elemeket. Miért kellene épp nekünk dák elemeket beszerkesztenünk a zászlónkba?! Amikor még csak nem is jellemző, hogy itt lépten-nyomon dák emlékekbe botlanánk.
A székelyföldi zászlókkal mindig is baj volt Romániában. Amíg nem volt zászlótörvény, az önkormányzatok tanácshatározattal fogadtak el helyi zászlót. Nem csak itt, Románia-szerte. Míg a más megyeiek szabadon lenghettek, a háromszékieket, Hargita megyeieket megtámadták a prefektusok, és a román igazságszolgáltatás nekik adott igazat, indoklásul azt hozva föl, hogy jogszabály nem rendelkezik zászlóhasználatról, tehát nem lehet. A valós demokráciákban épp fordítva van, amit nem tilt a törvény, azt szabad. Ráadásul ott a kettős mérce, hisz „román” megyékben a prefektusoknak meg sem fordult a fejükben, hogy megtámadják a jelképeket.
Most már van zászlótörvény, a háromszékiek azt betartva fogadtak el saját jelképeket, de arra Bukarestnek nem akaródzik rábólintania. Kies országunkban mindenki másnak lehet zászlaja, csak éppen Székelyföldön – mert ugyebár szerintük ilyesmi nem is létezik – nem. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mihez kezdtek a románok az ölükbe hullott műemléki örökséggel? (A nagy egyesülés centenáriuma)
Alexandru Diaconescu történészprofesszor az épített és egyéb örökség állapotáról
„Ki aggódja magát halálra a centenárium miatt?” – kérdezi prof. dr. Alexandru Diaconescu, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem Karának oktatója. Saját maga adja meg a választ, mert nincsenek sokan: „a vén kutya a hosszú útba döglik bele, az ostoba a másokért aggódva, az értelmiségiek pedig általában bonyolult erkölcsi vívódásokba. Csak a politikusok nem halnak bele soha a szégyenbe, sem az istenfélésbe!” – ez volt a kolozsvári NCN tévéadó november végi, Célkeresztben (În vizor) című műsorának tanulsága.
Már csak egy év van a centenárium megünnepléséig, és minden bizonnyal hamarosan láthatunk majd katonai parádékat, hazafiaskodó beszédekkel megtűzdelt, ünnepélyes ceremóniákat, népi együtteseket és „művészeti brigádokat” és főleg sok-sok tűzijátékot. De azt tudnunk kell, hogy az esemény az elmúlt száz év felülvizsgálatára is késztet: mi, románok miként irányítottuk Erdélyt ezen idő alatt.
Virágzó arany-, szén- és vaskitermelést, nagy acélipari központokat (Vajdahunyad, Resicabánya és Pusztakalán) vettünk át, megörököltünk egy európai szintű vasúti struktúrát és versenyképes gördülőanyag-ipart (aradi Astra, szatmárnémeti Unio, kolozsvári Atelierele), sőt, még egy aradi gépkocsigyárat is, a nyolc évszázados történelmi városok soráról, Erdély gazdag és változatos mezőgazdaságáról nem is beszélve. Nem rám tartozik gazdaságpolitikánk értékelése. Engem a kulturális örökség, a történelmi műemlékek, a régészeti lelőhelyek és nem utolsósorban a múzeumok érdekelnek, amelyek közvetlenül tükrözik a múltunkat, és meghatározzák az itt, nálunk, Erdélyben kifejlődött civilizációt. Komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi lett az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeumból? Hol vannak a Mikó Imre gróf által ránk bízott tárgyak? Hova tűnt Erdély Nemzeti Történelmi Múzeuma? És a Bánságé meg a Partiumé? A bukaresti vagy a iaşi-i nemzeti múzeumról ne is beszéljek. Hihetetlen, de már egyik sem rendelkezik állandó kiállítással, egyik sem látja már el a rábízott kulturális feladatot! Mi lett a nagy régészeti lelőhelyekkel, mint a római Sarmisegethuza, ahol a dévai Régészeti Társaság már 1881-ben elkezdte az ásatásokat? És a dák Sarmisegethuzával? Milyen állapotban vannak Erdély kastélyai?
Jules Verne Kolcvára és ugyanannak a Kendeffy családnak a malomvízi kastélya, valamint az őraljaboldogfalvi – mindhárom a Hátszegben található. A Szamos-völgyben mi lett a csinos kapjoni Haller-palotából, a szentbenedeki Kornis-kastélyból vagy a bonchidai, nemeszsuki, válaszúti nemesi rezidenciákból, a gyalui kastélyból? Mind egészben voltak 1918-ban, egészben voltak 1945-ben is. Mit számít, hogy magyarok! „Mindaz, ami a portámon van, az enyém, és gondoskodnom kell róla, fel kell nevelnem, táplálnom kell” – tartja a népi bölcsesség. Miként bántunk ezzel az örökséggel?
E mérleg során nagyon sok kultúrával és örökséggel kapcsolatos kérdést kell megvizsgálnunk. Van még egy évünk, össze tudunk még tákolni valamit, vagy „szőnyeg alá söpörjük a szemetet”? Valószínűleg majd besöpörjük, de nem lehet elrejteni! Bűzleni fog! A mi kötelességünk, a román és különösen az erdélyi értelmiségiek kötelessége megvitatni ezeket a kérdéseket. Amúgy a romániai művelődésügyi minisztériumot éveken keresztül Kelemen Hunor úr, Hegedüs Csilla asszony és az RMDSZ más képviselői irányították. Ők saját nemzetük és saját lelkiismeretük előtt tartoznak felelősséggel. De az erdélyi megyék műemlékeiért felelős többieknek mi a mondanivalójuk? Valószínűleg beszédekkel és tűzijátékokkal bombáznak majd bennünket.
Az első kérdés az erdélyi kastélyok öröksége
Két példát említek (kényelmességből), a szentbenedeki Kornis-kastélyt és a kapjoni Haller-palotát, bár a Kolozs megyei helyzet Maros, Fehér és Hunyad megyére is jellemző. Mint a viccbeli, akit bezárnak húsz évre egyedül két golyóval, és a végén meglepetésre egyik sincs meg, mi is azt válaszoljuk: „Nem tudom, az egyik elveszett, a másik elromolhatott.” A személytelen megfogalmazásból az következik, hogy a válaszoló egyáltalán nem érintett az eltűnésükben. Az internet több mint egy évtizede vádló cikkekkel, iszonyatos beszámolókkal és e műemlékek megmentésére vonatkozó kétségbeesett felhívásokkal van tele. Nemcsak a magyar értelmiségiek háborodtak fel, de a románok is – még sok Kárpátokon túli is – hevesen és megalapozottan tiltakoztak a szóban forgó kastélyok romosodása ellen.
A szentbenedeki Kornis-kastélyt, amelyet „unikornisos kastélyként” is ismernek, 1573 és 1593 között építették reneszánsz stílusban, és 1600 környékén került a Kornis család tulajdonába. Kornis Zsigmond a család legismertebb tagja, akiből Erdély gubernátora lett. Az 1680–1720 közötti időszakban barokk stílusú felújítást hajtott végre, amivel az épületegyüttes megnövekedett és elegánsabb lett. Kornis Zsigmond nagy támogatója volt a művészeteknek, az épület központi részének felső emeletén lévő szalon adott helyet az első erdélyi komolyzenei koncerteknek.
Szintén az ő nevéhez kötődik az erdélyi román egyház egyesülése Rómával, amit a buzgó katolikus Kornis Zsigmond minden erejével támogatott a kálvinista magyarok többségével szemben, akik a maguk oldalára igyekeztek állítani a románokat. A görögkatolikus egyház az, amely aztán újra felfedezte a románok római eredetét, és tanult emberein, az úgynevezett Erdélyi Iskolán keresztül döntő módon hozzájárult a román nemzet emancipációjához. A reformátusokkal folyó versengés közepette került sor a füzesmikolai könnyező ikon csodájára, és Kornis gróf közvetlen szerepet vállalt az eseményekben. Mivel nem tarthatta meg az eredetit, kőmásolatok készítését rendelte el, amelyeket magyarázó szöveggel együtt a kapu főhomlokzatára helyeztetett. Az egyik domborművet sajnos a közelmúltban ellopták, a másikat a jobb megőrzés érdekében a dési múzeumba szállították. A bejáratnál elhelyezett, a Kornis családot jelképező híres unikornisok sem úszták meg a tolvajok mohó dühét. A család másik jelentős tagja Kornis Károly volt, akinek a XX. század elején nem kevesebb, mint 9000 kötetes könyvtára volt, köztük nagyon ritka kiadásokkal, valamint egy természetrajzi gyűjteménye, de mind szétszóródott a kommunizmus hatalomra jutása után. Utóda, Kornis Zsigmond neoklasszicista stílusú iskolát épített a falunak, amelyet hivatalosan is a helyi közösségnek adományozott. A forradalom után mégis visszaszolgáltatták, és most lepusztul, a helyi hatóságok magára hagyták, hogy restaurálása helyett néhány éve egy újabb épületet húzzanak fel.
A „kagylós kastélyként” is ismert kapjoni Haller-kastély az erdélyi barokk stílus, majd a rokokó gyöngyszeme volt. A palotát Haller János építette, valószínűleg egy korábbi épületre, aki az 1734–1755-ös időszakban Erdély gubernátora volt. Kezdetben a kastély barokk stílusú volt, de 1771 előtt rokokó díszítésekkel egészítették ki, amelyek a kolozsvári Mária-oszlopot is készítő osztrák szobrász, Anton Schuchbauer munkái. A belső díszítéseket a kolozsvári Veress Mátyás készítette a XVIII. század végén. Egy tűzvészt követően, 1920 után a többszintes barokk tetőzetet egyszerűbbre cserélték. A kastély állapota 1948 után fokozatosan leromlott. Az 1956-os építészeti felmérés még számos, mára eltűnt részletet tartalmaz. Ez rendkívül hasznos lehet egy jövőbeni restaurálás alkalmával. A Haller-palota most igen romos állapotban van. A Kornis-kastéllyal együtt történt 2010-es felvétele a történelmi műemlékek listájára formális, valós következmények nélküli aktus volt. A leszármazottak nem rendelkeznek a restauráláshoz vagy tatarozáshoz szükséges pénzügyi forrásokkal. A költségek jóval meghaladják egy új épület költségeit, csak a szaktanulmányok egy vagyonba kerülnek, megvalósításuk még inkább.
Másrészt a megyei tanács, még ha vissza is vásárolná a romokat (talán a Tulajdonalapon keresztül), nem rendelkezik egy hatékony restaurálás szükséges eszközeivel. Csak egy, a hajdani Történelmi Műemlékek Igazgatóságához hasonló, jelentős szakértőket összefogni és európai pénzeket lehívni képes országos szerv tudná megmenteni az ilyen épületeket. A jelenlegi középkori, megyés rendszerben, amelynek forrásai még a helyi újgazdagokat is alig-alig tudják kielégíteni, nem lehet igazán hatékony programokat lefolytatni. Ziar de Cluj; eurocom.wordpress.com; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ihletadó évfordulók, ihletett műalkotások az EMME vásárhelyi tárlatán
A számok bűvöletében alkottak a művészpedagógusok? Úgy is lehet mondani, hiszen Viszonylatok című kiállításuk a bűvös 3 (hármas) jegyében a záruló esztendő jelentős évfordulóihoz kapcsolódik: a reformáció 500., Arany János és Kodály Zoltán születésének 200., illetve 135. jubileumához. De pontosabb, találóbb, ha úgy fogalmazunk, hogy a három évforduló fémjelezte értékek azok, amik az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) tagjait az utóbbi hónapokban alkotásra ösztönözték, festésre, rajzolásra, mintázásra, vizuális művek létrehozására ihlették. Ezek a képzőművészeti munkákba átlényegített lelki, hitbeli, szellemi fogódzók, színekbe, formákba, vonalakba öltöztetett metaforák és jelképek teremtenek ünnepi hangulatot, sugallnak lélekderítő harmóniát a marosvásárhelyi Bernády Házban, ahol az EMME legaktívabb csoportja, a Székely Géza irányította kolozsvári alakulat mutatkozik be újra. Kolozsvárit mondunk, de a most kiállító 55 művész között vásárhelyi, brassói, sepsiszentgyörgyi, szászrégeni, máramarosszigeti, zsoboki, felvinci, zilahi, szegedi, debreceni, kocséri, soproni, budapesti, miskolci, szabadkai, sőt még montreali alkotók is vannak, akik nem csak egyénileg vállalják időről időre a megmérettetést, a kincses városban élő társaikhoz csatlakozva, alkotó közösségként is meg akarják szólítani a művészetkedvelőket. Együttes üzenetük egyértelműen a humánum hangját hallatja, külön-külön mindenik igyekszik hű maradni saját művészi hitvallásához, egyéni elképzeléseihez, irányulásához. Nyilvánvaló, hogy ebből sokféle, műfajilag, stilisztikai szempontból is tarka, eklektikus anyag tárul a nézők elé, ez azonban nem valószínű, hogy bárkit is zavarna, a munkák elrendezése jól igazodik a művészi erőterekhez. A „kevesebb több lett volna” elv talán kissé jobban érvényesülhetett volna, de a lelkes kolozsvári rendező csapat, amely személyes jelenlétével is rangosította a december 6-i megnyitót, senkit, semmit nem akart kihagyni, és végül is jól tette. Ennek köszönhető, hogy minden nemzedék képviselteti magát a kiállításon, a nyolcvanon felüliek épp úgy, mint a húsz év körüliek. A rendezvény pedig meggyőzően tanúsítja, hogy a reformáció eszmevilága, az Arany János-i és kodályi szellemiség ma is termékenyítően képes hatni, életkortól, érdeklődési köröktől függetlenül.
Természetes, hogy a közvetlen hangú, mégis emelkedetten ünnepi megnyitó is igazodott a kiállítás hármas jellegéhez, s – a szépszámú közönség örömére – hatásos összművészeti eseménnyé nőtte ki magát, amelyen Arany János halhatatlan költészetét Székely Géza tolmácsolásában A walesi bárdok elevenítette fel, a reformáció zsoltáros dallamait és a népi értékekből fogant kodályi muzsikát, énekszót pedig Madaras Ildikó és Ávéd Éva előadása közvetítette tartós élményként a jelenlevőknek. A különféle művek – olajfestmények, akvarellek, pasztellek, akrilképek, ceruzarajzok, linómetszetek, litográfiák, rézkarcok, szitanyomatok, kollográfiák, vegyes technikájú alkotások, digitális grafikák, nyomatok, fémszobor, kerámiák, terrakották, gipszmunkák, rakuművek, textíliák – bő választékából minden nézőnek juthat kedvenc. A nyitómozzanat olyan különlegességgel is szolgált, hogy miközben Kodály Zoltán Esti dalának mélyen átélt ének-zongora változatát hallgathattuk a két meghívott ihletett előadásában, szemünk ugyanannak a zeneműnek a vizuális variánsát, Starmüller Katalin Esti dal című vegyes technikájú alkotását is végigpásztázhatta. Ilyenszerű csemegék felfedezéséért is érdemes hosszasabban időzni a Bernády Galériában. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely)

Láthatóvá tennék a Barcaságot: kitörnének Brassó árnyékából a környékbeli csángó települések
Értékeik és hagyományaik erőteljes népszerűsítésével kitörnének Brassó árnyékából a barcasági csángók. A tíz vidéki település magyarsága rájött, hogy a térség népszerűsítése nélkül még a szomszédos székelyföldiek sem igazán tudnak sokat róluk.
Brassó megyéről mindenekelőtt egy kiadós séta jut eszünkbe a Cenk alatti városban a kihagyhatatlan Fekete templom felkeresésével, sízés és levegőzés Brassópojánán vagy Predealon, vár- és kastélylátogatás Törcsváron és Rozsnyón, esetleg ellátogatás az evangélikus erődtemplomokba Prázsmáron és Szászhermányon. Tagadhatatlan, hogy nagyjából így fest mind a hazai, mind a külföldi látogatók kötelező turisztikai programja. A tíz barcasági csángó falut jóformán sem az erdélyi, sem a magyarországi vendégek nem fedezték fel maguknak. Legalábbis egyelőre. Ezen próbál változtatni a Barcasági Csángó Alapítvány, amely a múlt héten indította útján a világhálón www.terrabarcensis.ro régiónépszerűsítő honlapját.
Nem egyszerű feladat kimozdulni a holtpontról – látja be a civil szervezet alelnöke, Hlavathy Zsuzsánna, aki elmondása szerint gyakran szembesült azzal, hogy az anyaországban jóformán nem is hallottak a barcasági csángókról.
„Tudnak a gyimesiekről, a moldvaiakról, de rólunk nem. Sajnos az erdélyi magyarság körében sem vagyunk túl ismertek, a térségbe érkező látogatók rendszerint elkerülik a Barcaság tíz csángó faluját. Pedig abból négy éppen Brassó tövében fekszik” – számol be tapasztalatairól az alapítvány programfelelőse. Szerinte nincs is miért csodálkozni a fura helyzeten mindaddig, amíg léteznek olyan brassói magyar kulturális programok, melyeken több négyfalusit látni, mint helybélit. Fordított esetben viszont nem mondható el ugyanez a brassóiakról. „Tisztelet a kivételnek, de a brassóiak általában mellőzik Négyfalut, mert oda »ki kell menni«, ahogy mondogatni szokták” – mutat rá a csángó vezető.
Amikor hátránnyá válik Brassó közelsége
Brassó közelsége számtalan tagadhatatlan előnnyel jár – látják be a nagyvárossal összenőtt Négyfalu lakói. Ugyanakkor bizonyos hátrányt is jelent. Hlavathy Zsuzsánna szerint Brassó „skizofrén helyzetbe taszítja” a valamikor csángó többségű kistérséget. „A maga négy falujával és harmincezer lakójával Négyfalu odajutott, hogy nem is falu, de nem is város. A hagyományai, népszokásai már szinte teljes egészében kihaltak, de Brassó mellett mégsem fejlődhetett annyira, mint egy egészséges város. Ráadásul az iparosítással járó elrománosítási hullám is komoly változást okozott” – állítja az alelnök.
Míg valamikor csak a juhtenyésztéssel foglalkozó mokányok képezték az egybenőtt négy csángó falu, Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu és Hosszúfalu románságát, az etnikai arányok olyannyira átfordultak, hogy a magyarság számaránya alig haladja meg a húsz százalékot.
A Kolozsváron töltött hosszú évek után szülőfalujába visszatérő Hlavathy Zsuzsánna úgy véli, a környék másik három csángó faluja, Tatrang, Zajzon és Pürkerec éppen a néhány kilométeres távolságnak köszönhetően maradt meg nagyjából ugyanannak, ami az évszázadok során volt.
Épülő térségmárka
A térség ismertetése érdekében a megyei önkormányzatnál sikeresen pályázó civilek előbb logórajzolásra hirdettek versenyt, melyet egy négyfalusi fiatal képzőművész, Sipos Gaudi Tünde nyert. Munkája alapján a Barcaság jelképe a nap, mely mind a tíz csángó falunak a közös szimbóluma.
Az égitest ma is fellelhető a régió számos régi házának ormózatán. Második lépésként egy, a kulturális-szellemi örökséget népszerűsítő weboldalt elkészítését vállalták. A gondosan és ötletesen szerkesztett, december 9. óta elérhető honlap egyelőre három nyelven – magyarul, románul és angolul – „tud”, de a közeljövőben németül is fogja tájékoztatni látogatóit. Következik a tevékenységek és programok szervezése, valamint a turisztikai kínálatok összeállítása.
Az 50-es évektől Szecseleváros néven is ismert Négyfalu jól áll a befogadóképességgel, a vízen túli további három településen, Tatrangon, Zajzonban és Pürkerecen csak az utóbbiban sikerült életben tartani a falusi turizmust. A valamivel távolabb fekvő települések, Apáca, Krizba és Barcaújfalu nemigen tudnak vendégül látni nagyobb számú turistacsoportokat. Éppen ezért egyelőre, a kisebb csoportos vendéglátásra alapoznának.
A faluturizmust az engedélyeztetések kálváriája fojtja meg.
A jelenlegi jogszabály szerint a vendég nem veheti ki magának reggelire a tyúk alól a tojást, és nem ihat abból a tejből, melyet a szeme láttára megfejt tehén adott. Ennek ellenére a Barcaságnak Brassó árnyékában, egyetlen esélye van a kitörésre és a megélhetésre: hogy a népi hagyományokra építsen” – véli Hlavathy.
„Másfajta turizmust” szeretnének meghonosítani
A programmenedzser azt is tudja, hogy a megfakult népi hagyományaival és aránylag gyenge elszállásolási lehetőségeivel a Barcaság miként veheti fel a versenyt a megye sokkal népszerűbb turisztikai régióival: mindenekelőtt a helyi románok és szászok, illetve az általuk képviselt örökség bevonásával.
Hlavathy Zsuzsánna szerint nem szabad megfeledkezni arról, hogy a környéken van tizenhárom szász falu is, és ezek közül szinte mindenikben van egy-egy erődtemplom. „A turizmus ma már nem arról szól, mint húsz évvel ezelőtt. A látogatónak nem elég egy szép szoba, melynek ablakából szép kilátás tárul a vendég elé. Aktivitásra van szüksége, lehetőleg olyanra, amit csak itt talál meg” – mondja Barcasági Csángó Alapítvány alelnöke, majd sorolásba kezd.
Aki a kézművességre kíváncsi, ellátogathat a szövőasszonyokhoz, a bútorfestőkhöz vagy a fafaragókhoz. Aki néptáncot szeretne látni Négyfaluban, december folyamán a borica nevű hagyománnyal ismerkedhet meg, ekkor legény- és férficsoportok járják az összenőtt falvak utcáit. Februárban az apácai farsangtemetésre ajánlatos ellátogatni, húsvétkor pedig a tatárjárás óta hagyományos kakaslövést érdemes megtekinteni. A helyiek igyekeznek minden programhoz idegenvezetőt is biztosítani.
A felhozatal iránt már az országos turisztikai vásáron is nagy érdeklődés mutatkozott, ahol a Barcaság első ízben lehetett jelen önálló standdal. „Olyan látogatók keresték fel standunkat, akik hangsúlyozták, ők nem Brassópojánára, nem Predealra, nem a törcsvári kastélyhoz szeretnének kirándulni, hiszen ott már jártak, hanem egy egészen más típusú, emberközeli vendéglátásra vágynak. Kiderült, hogy valami ilyesmire gondoltak, tematikus turizmusra, amit mi ajánlunk” – állítja Hlavathy Zsuzsánna. Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Sikeres karácsonyváró összejövetel Lippán
Szerdán tartotta évzáró ülését a lippai Degré Alajos Olvasókör, amelynek a tagjai a Hildegardis-ház nagytermében gyűltek össze, ahol Czernák Ferenc körvezető üdvözölte a szép számú egybegyűltet, majd főhajtást kezdeményezett az elhunyt I. Mihály király tiszteletére.
Ezt követően Simó Lúcia Luca-napi szokásokból, hagyományokból mutatott be igen érdekes összeállítást. Az Olvasókörben kifejtett eddigi odaadó munkáját Czernák Ferenc köszönte meg egy emléklap kíséretében. A továbbiakban Czernák Ferenc tartott előadást a karácsony történetéről, jelentőségéről. Mondandóját Dsida Jenő, Pósa Lajos, Weöres Sándor, Juhász Gyula, Ady Endre, Kosztolányi Dezső és József Attila költeményeinek a megszólaltatásával színesítette.
Ezt követően Krajcsik Mária elbeszéléséből idézett részleteket Détári Katalin, Igna Ilona, Gulácsi András, Gurmai András és Veres Ildikó.
Közösen elénekelték a Mennyből az angyal kezdetű karácsonyi éneket, az évzáró ülés szeretetvendégséggel, baráti hangulatban, hosszan tartó beszélgetéssel zárult. A sikeres évzáró ülésért köszönet jár Woonert Lorándnak, aki ezúttal is kiváló házigazdának bizonyult. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városa
Szoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják.
Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra.
Jobbra Iancu, balra a katona
Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát.
Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra.
A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű.
Román párra várva
A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”.
Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt.
Hivatalos lajstrom helyett
Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé.
Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban.
ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni.
Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész.
De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes.
Nincs hely a művészetnek
Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított.
A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan.
Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek.
Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro

Kis nyelvművelők Teleki Samu nyomában
Szombaton a helyi iskola tanítói közösségének szervezésében Sáromberkén volt a Kis nyelvművelő anyanyelvi vetélkedő körzeti szakasza, negyedik osztályosoknak. A versenyen nyolc csapat vett részt, 24 tanulóval, kísérő pedagógusokkal, izguló szülőkkel.
Ismerkedés Teleki Samuval
A vendégeket Incze Jenő és Kali Gabriella igazgatók köszöntötték, majd Marton Margit tanítónő játékos kirándulásra hívta a tanulókat. A versenyzők, akik először egy hídon mentek át, aztán egy hegyre másztak fel, áthaladtak egy berken, majd egy barlanghoz értek. Ott egy képzeletbeli oroszlán elől kellett elmeneküljenek, tehát a kirándulás nem sikerült a legjobban. A tanító néni pihenés közben elmondta a gyerekeknek, hogy élt egykor Sáromberkén egy Teleki Samu nevű gróf, aki Afrikába utazva többször is találkozott oroszlánokkal. Teleki az osztrák trónörökös Rudolf főherceg és Stefánia hercegnő biztatására expedíciót szervezett Afrikába, ahová egy kitűnő térképész kísérte el Ludwig von Höhnel személyében. A felfedezők alaposan felcsomagolva indultak útnak, két évig voltak távol, és a sok viszontagság mellett számos eredményt értek el. Addig ismeretlen vidékeket térképeztek fel, tavakat, vulkánt, növényeket, állatokat fedeztek fel.
„Mit szólnátok, ha most mi is útnak indulnánk, és követnénk Teleki Samut felfedezőútján? Természetesen mi csak néhány érdekesebb megállóhelyet érintünk. Ott viszont érdekes feladatok várnak ránk, nekünk is meg kell ám küzdenünk azért, hogy minél jobb eredménnyel érjük el a végcélt. Hát akkor, kedves Afrika-kutatók, utazás indul!” – adott jelzést Margit tanító néni.
A Teleki-expedíció nyomában
A játékos vetélkedő során, jól kidolgozott forgatókönyv alapján, a tanulók sorban érintették a Teleki-expedíció fontosabb állomásait. A Zebra-szikláknál kapták az első feladatot, aztán következett a gyönyörűséges Kilimandzsáró, majd a Kenya-hegy. A versenyzők megtudhatták, hogy a Kilimandzsárót „megtámadva”, Telekinek sikerült elérni először az 5310 m-es magasságot. A próbák között – Fodor Ildikó, Porkoláb Ildikó, Triff Boglárka és Kiss Tünde tanító nénik irányításával – daltanulással, mozgásos játékokkal, nyelvtörőkkel, logikai feladatokkal lazítottak a csapatok. Azután a negyedik feladat következett a Rudolf-tónál, az ötödik a Stefánia-tónál, amelyeket Teleki a trónörökösről és annak feleségéről nevezett el. Ezt követően a Teleki-vulkánnál volt az újabb feladat, majd a hetedik és nyolcadik próbánál a Teleki által megismert afrikai népekről tudtak meg érdekességeket a tanulók. A kilencedik állomásnál elhangzott, hogy a tudományos expedíció költségeit Teleki a magánvagyonából fedezte. Itt egy olvasási próbát kellett bevállalni a csapatok kijelölt versenyzőinek, akiknek öt perc állt rendelkezésükre, hogy az ismeretlen szöveget tanulmányozzák, majd felolvassák. Margit tanító néni azt is elmondta, hogy Telekiék az út során háromezer kilométert tettek meg Afrika ismeretlen részén, gazdag állat-, növény- és néprajzi gyűjteménnyel, jelentős fotóanyaggal tértek haza, ők voltak a tudományos fényképezés úttörői.
Teleki utazóládája
A dramatizálási próba előtt a jelenlévőknek hatalmas meglepetésben volt részük. Láthatták azt az utazóládát, amely valóban megjárta a hosszú utat. A láda a sáromberki falumúzeumban található, s érdekessége, hogy Teleki Gemma fürdőkádnak használta egy ideig, miután a birtokába került. A történetek eljátszása, bemutatása után szeretetvendégség következett, majd helyi pedagógusok irányításával egy „sáromberki emlék” készült. Egy olyan plakátra kerültek fel Sáromberke nevezetességei (Teleki-kastély, Teleki-kripta, református templom, gólyák stb.), amit a kis alkotók magukkal vihettek. A kiértékelés előtt a jelenlévők megtudhatták, hogy az anyanyelvi vetélkedőt a Sáromberki Technológiai Líceum vezetősége, a Nagyernyei Polgármesteri Hivatal, az OrtoProfil, az Oracler Marosvásárhely, a Sáromberki Református Egyházközség, Haba Katalin sáromberki vállalkozó és a sáromberki szülők egy csoportja támogatta.
Eredményhirdetés
Az öttagú zsűri (Barabási Enikő, Sükei Mária és Zongor Judit tanítónők, Borbély Lajos magyartanár) döntését az elnök, dr. Szilveszter László egyetemi adjunktus ismertette, aki megdicsérte a versenyzők és a felkészítő pedagógusok munkáját, majd észrevételeit, javaslatait osztotta meg a jelenlévőkkel. Két csapat jutott tovább a megyei döntőbe: a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskolából érkezett Szóművesek (Dóczi-Keresztesi Anna, Kovács Bernadett, Tamási Csenge; felkészítő pedagógus Nagy Ilonka), és a Szász Adalbert Sportiskola Gepárdok csapata (Molnár Zsófia, Someşan Anetta, Pap László Tétény; felkészítő pedagógus Mátyás Emőke). A résztvevők díjakat, emléklapokat kaptak. Berekméri Edmond / Népújság (Marosvásárhely)

Ügyes diákok népszerűsítik a mesterségeket
Jó népi mestereink vannak
Kedden a megyei könyvtár Gábor Áron-termében díjazták azokat a lelkes kis diákcsapatokat, akik novemberben beneveztek a Kovászna Megyei Művelődési Központ által meghirdetett Népi mesterségek vetélkedőjébe, és becsülettel kiállták a próbát.
– Még 2015-ben történt, hogy a Kovászna Megyei Művelődési Központ megnyert egy 80 ezer euró összértékű pályázatot a Norvég Alapnál népi mesterségek művelőinek felkutatására, munkásságuk dokumentálására. Nagy volt a központ munkatársainak meglepetése, mikor a becsült 250 mester helyett ezresre kerekedett a lista. A pénzből egy igényes honlapot is szerkesztettek, amelyen 43 népi mesterséget dokumentáltak, 300 mestert mutattak be, illetve 382 különböző eszköz leírását, fotóját is feltöltötték. Elkészült 10 kisfilm is, és továbbra is készül évente 2-3. Eme munka folytatását képezik a témával kapcsolatban szervezett további rendezvények is – foglalta össze a verseny előtörténetét Imreh-Marton István, a központ igazgatója.
Novemberben öt-nyolcadikos diákokat vonzottak-vontak be ebbe a vetélkedőbe, melynek célja, hogy a fiatalok megismerjék, népszerűsítsék, tovább éltessék a hagyományos mesterségeket és művelőiket. A verseny nagydíjának, a Depo cég által felajánlott 1000 eurós vásárlási utalványnak az elnyerésével a csapatok ugyanis falujuk egyik (vagy akár több) mestere műhelyének a felszerelését segítik elő.
Izzasztó munkát adtak a Kinda István néprajzkutatóból, Dimény-Haszmann Orsolya muzeológusból és Vargyasi Levente filmes szakemberből álló zsűrinek a lelkes kis csapatok, akik vállalták a négy próbát. Ugyanis sokféleképpen megmérettettek: fogalmazást kellett írniuk a mesterségről, 5 perces portréfilmet szerkeszteniük a mesterről, prezentációt egy bizonyos munkafázisról vagy egy termék elkészítéséről, és végül egy rendezvényt is kellett szervezniük, minél többeket bevonva, így növelvén a mesterség népszerűségét.
A zsűri elsősorban az eredetiséget értékelte: milyen mértékben használtak fel terepmunka során készített felvételeket, fényképeket, illetve hány embert vontak be a tevékenységekbe, mekkora hírverést csaptak azoknak. Természetesen a nyolcadikosokkal kicsit szigorúbbak voltak, mint az ötödikesekkel, mégis úgy esett, hogy az első díjat az utóbbiak szerezték meg, a kisbaconi Reszeltesek csapat a fődíj mellé még 3000 lej értékű reklámozási lehetőséget is nyert a bemutatott kovácsmesterség népszerűsítésére. A második helyezés a szövést és Csog Jolán szövőasszonyt ismertető erdőfülei Fülemüle csapat (VII–VIII.), amely ilyenformán értékes könyvcsomaggal gazdagítja iskoláját, harmadik a lemhényi Mi a kő (VII.), amely a kőfaragást és annak mesterét, Zsigmond Miklóst népszerűsítette. A dobogósok nyáron 5 napig a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban táborozhatnak és gazdagodhatnak tovább néprajzi ismeretekben. Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ahány műhely, annyi szokás (Népi mesterségek vetélkedő)
A kisbaconi Reszeltesek csapat nyerte a Népi mesterségek vetélkedőt, amelyen a részt vevő kilenc település diákjai a legkülönfélébb ötletekkel, megoldásokkal rukkoltak elő a verseny négy szakaszában. A verseny célja az volt, hogy a diákok megismerjék a saját településükön élő népi mestereket, az általuk művelt mesterségeket, és lehetőségeik szerint népszerűsítsék azokat. A Kovászna Megyei Művelődési Központ pályázatának eredményhirdetését kedden tartották a sepsiszentgyörgyi megyei könyvtár Gábor Áron Termében.
Az első fordulóban a csapatoknak az általuk választott népi mesterség múltját kellett bemutatniuk egy leírásban, a második feladat egy rövidfilm elkészítése volt a mesterekről, a harmadik körben vetített képes bemutatót kellett beküldeniük, amelyben ismertetik az adott mesterség egy vagy több szakaszát. Az utolsó mozzanat egy rendezvény szervezése volt, amelyen a mesterséget kellett népszerűsíteni lehetőleg a mester jelenlétében. A díjkiosztón Kinda István néprajzkutató ismertette az elbírálás szempontjait, majd a kisfilmek bemutatása után a zsűri másik két tagjával – Haszmann Orsolya, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum vezetője és Vargyasi Levente filmes szakember – egyenként értékelték a csapatok munkáját. A kisbaconiak – Bedő Mátyás, Benedek Adrienn, Benedek Tamás János, Incze Gyopár, Kolcza Etele és Kosza Ottó, felkészítő tanár Kolcza Judit – plakátot készítettek, amelyet a falu több pontján függesztettek ki, segítségül hívtak nyugdíjas pedagógust, a helyi tiszteletes asszonyt, a Bodvaj Egyesületet, az Ifjúsági Keresztyén Egylet tagjait, iskolásokat, óvodásokat, a nőszövetséget, valamint az Erdővidék Térségi Televíziót az esemény dokumentálásához. A kovácsolást választó csapat a beszámolóban azt írja, hogy december 9-én nagy volt a sürgés-forgás a régi paplakon. „A fiúk beöltöztek kovácsnak, Ottó és Alpár illendően fogadta az érdeklődőket már a kapunál, kipróbálhatták erejüket azok, akik az üllőn szét tudtak kalapálni egy söröskupakot, vagy patkót tudtak dobálni Etele és Mátyás irányításával. A lányok székely ruhában fogadták a vendégeket. A gyerekek kézműveskedtek, a Bodvaj Egyesület tagjaival papírlovacskákat készítettek, színeztek. A terem egyik felében kiállítottuk az elmúlt évben összeállított, Népi mester(ség)ek tárháza című gyűjtőmunkánkat, Bakó László kovácsmester munkaeszközeit (reszelő, fogó, kalapács, bőrkötény), Baló Gyula kovácsmester kalapácsait, valamint egy olyan láncot, amit egy régi kisbaconi cigány kovács készített.” Az eseményen Baló Gyula kovácsmestert mézeskaláccsal ajándékozták meg.
Csog Jolán viseletkészítő és anyósa, Lídia néni elvarázsolta a hallgatóságot az erdőfülei egykori óvodában tartott törökbúzaesten – számoltak be a második helyezett Fülemüle csapat tagjai. „A régi óvoda épülete ismét megtelt élettel, sürgő-forgó diákok takarítottak, díszítettek, tüzet raktak. A régi, féltve őrzött szőttesek előkerültek, ki-ki elhozta dédije, nagymamája, édesanyja egy-egy féltett örökségét, emlékét. Az est legidősebb vendége a 82 éves Szőcs Sára Magdolna (Sári mámi) volt, aki elhozta a szövésre kapott okleveleit. A régen meszelt falakat színes szőttesek díszítették, ropogott a tűz, héjalt kukorica illata lengte be az óvoda termeit. Úgy éreztük, mintha visszarepültünk volna az időben.” Csog Jolán szövőmester segítségével a jelenlévők kipróbálták a szövést, régi viseleteket mutattak be, fellépett a Dobó Néptánccsoport, és természetesen nem maradt el a hajalt főtt kukorica és a kalács sem. „Közel három hetet vett igénybe a készülődés. Felkerestük Zsigmond Miklós kőfaragót, és megkértük, jöjjön el hozzánk az iskolába, beszéljen a kőfaragás mesterségéről, mutassa be eszközeit, adjon nekünk, tanulóknak ízelítőt arról, hogyan is kell a követ alakítani, faragni, életet vinni egy élettelen tárgyba” – számolt be a harmadik díjas Mi a kő nevű lemhényi csapat. A Bem József Általános Iskolában tartott mesterségbemutatóra a falu elöljáróit is meghívták, szép számban voltak jelen érdeklődők, a tombolához pedig a helyi Kéknefelejcs Egyesület járult hozzá. Bemutatták a Zsigmond Miklós kőfaragóról készített kisfilmet, majd a mester mesélt életéről, mesterségéről.
A zsűri gratulált a nyerteseknek és a többi csapatnak: a szövést választó ozsdolai Gyémántoknak és a bardoci Szorgos kezeknek, a mézeskalácsos árkosi Árkostolónak, a zsindelykészítést tanulmányozó gelencei Zsendelyezőknek, a kovácsolást felgyűjtő Felsőcsernátoni Aranypatkóknak és a baróti Bőrhegedűnek. Imreh István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója elmondta, a helyi DEPO cég által fődíjként felajánlott 1000 euró értékű vásárlási utalványt az első díjas csapat a mesternek vagy mestereknek nyeri, eszközökkel támogathatják munkájukat, a pályáztató által a második díjasnak felajánlott háromezer lejt pedig népszerűsítő anyagok készítésére lehet fordítani. A harmadik helyezett csapat könyvcsomagot kapott, és minden résztvevőt megajándékoztak a szervezők a Népi mesterségek Háromszéken című könyvvel és trikóval.
A Népi mesterségek vetélkedője több volt megmérettetésnél, igazi mozgalommá alakult. A több mint félszáz versenyzőnek és felkészítő tanáraiknak sikerült bevonniuk a települések lakóit, civil szervezeteit, és ami a legfőbb: azokra a népi mesterekre – és mesterségekre – irányították a figyelmet, akik közöttünk élnek, és gyakran közvetlen környezetükön kívül kevesen tudják, hogy munkájuk révén milyen értéket képviselnek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarbarátság vagy képmutatás? (RMDSZ–MRSZ pengeváltás)
Az erdélyi magyarság intelligenciája elleni támadásként értékelte Benkő Erika, az RMDSZ háromszéki parlamenti képviselője a Mentsétek meg Romániát Szövetség immár második nyílt levelét, amelyet az erdélyi magyar közösségnek címeztek és a Facebookon tettek közzé.
A háromszéki képviselő a mostanság inkább a cirkuszba illő parlamenti tiltakozásairól ismertté váló ellenzéki alakulatnak a magyarkérdésekben ellentmondásos viszonyulását rója fel.
A Mentsétek meg Romániát Szövetség múlt csütörtökön tette közzé második, az erdélyi magyar közösségnek címzett nyílt levelét – az előző az igazságügyi törvények módosításának vitája alatt látott napvilágot, és Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke válaszolt rá –, amelyben a marosvásárhelyi római katolikus líceum megalapítását célzó parlamenti döntéssel kapcsolatos pozitív viszonyulásukat magyarázzák. Eszerint a támogatásuk hátterében a következő érvek állnak: egyrészt képviselőik a toleranciáért, a multikulturalizmusért és egy modern Romániáért szavaztak, illetve nem szeretnének belevegyülni a régi pártok nacionalista és néha szélsőséges politikai játékába. Megállapítják ugyanakkor: az alakulat annak ellenére támogatta az RDMSZ kezdeményezte törvénytervezetet, hogy nem létezik semmilyen egyezmény a két párt között (ellentétben a kormánykoalíciót alkotókkal), mivel hisznek abban, hogy a marosvásárhelyi magyar gyerekeknek a magyar oktatáshoz joguk van, illetve a magyaroknak, mint a románoknak, szükségük van a jogállamra és egy működő jogrendszerre. Meglátásuk szerint az MRSZ a magyarok és a románok alternatívája, a párt, amely „tisztességesen szeretné képviselni az ország minden egyes tagját, betartva mindenkinek az alapjogait”.
A Mi baja az USR-nek a székely ötévessel? című, pénteken a közösségi médiában közzétett állásfoglalásában Benkő Erika rámutat: a pártnak a magyarokhoz intézett sorai olvasása közben az jut eszébe: december 20-án ugyanennek az alakulatnak a képviselői leszavazták, hogy az erdélyi magyar gyermekek magyar nyelven nézhessenek mozifilmeket Erdélyben. „Úgynevezett toleranciaszintjüket nyilvánvalóan meghaladja az, hogy egy ötéves kisgyermek a Verdákat magyarul nézhesse a sepsiszentgyörgyi moziban” – fogalmaz a törvényhozás tagja.
Benkő Erika továbbá megjegyzi: az MRSZ felhívását jócskán árnyalja, hogy az erdélyi magyarság nyelvi jogainak bővítését zsigerből elutasították, illetve ellenzik a közösség számára oly fontos székely zászló használatát, s annak is ellenállnak, hogy március 15-e hivatalos ünnep legyen. A magyarság elégedjék meg december 18-ával, elvégre az például a tatár közösségnek is jó. „Mert egy USR-s jogállamban ugyebár nem a nemzeti közösségek dolga dönteni saját nemzeti ünnepükkel kapcsolatosan” – jegyzi meg ironikusan az RMDSZ parlamenti képviselője. Benkő Erika szerint az MRSZ-nek ezen kérdéskörrel szembeni általános viszonyulását véve egyértelmű: „úgy szólnak a magyarokhoz, hogy közben azért azt nem szeretnék, hogy az anyanyelvhasználati küszöb csökkenjen, vagy hogy regionális identitásunkat szabadon kifejezhessük, és persze nemzeti ünnepünk se legyen”.
A képviselő szerint egyre egyértelműbb, hogy az alakulat tagjai a legkevésbé sem értik a magyar közösséget, amint azt sem, hogy mit jelent erdélyi magyarnak lenni, mit jelent a székely identitás, és azt sem, hogy a székelyföldi magyaroknak milyen hosszú távú elképzeléseik vannak a közösség jövőjéről.
Az RMDSZ képviselője ugyanakkor azon túl, hogy üdvözölte, az alakulat támogatta szavazataival a marosvásárhelyi katolikus iskola létrehozatalát elősegítő törvénytervezetet, felhívta az MRSZ vezetőinek és tagságának a figyelmét arra a tényre, amely szerint „egy normális államban nem kellene erre törvényt hozni, a nemzeti közösségeknek ugyanis alapvető joguk van az anyanyelvükön, saját felekezeti iskoláikban tanulni”. További következtetésként megállapítja: „akkor lenne ez ügyben joguk a magyar közösség jóérzésére apellálni, ha maguk küzdöttek volna az elmúlt hónapokban oroszlánként azért, hogy a vásárhelyi iskolát újra lehessen alapítani. Akkor tényleg lenne reális alapjuk arra, hogy a magyar közösség barátjaként ábrázolják magukat. Így azonban mindössze kisajátítanák azon kollégáim kínkeserves munkáját, akik mindent megtettek azért, hogy a marosvásárhelyi magyar gyermekek továbbra is magyarul tanulhassanak a katolikus gimnáziumban.”
Zárásként az RMDSZ képviselője felidézi: az MRSZ megnyilvánulása nem az első próbálkozás arra, hogy az erdélyi magyar közösség erejét szétforgácsolják, szétzilálják. Ennek kapcsán megjegyzi, hasznosabb lenne, ha a román alakulat tartózkodna a magyar közösség intellektusának „sértegetésétől”. Nagy D. István / Háromszék; Erdély.ma

Kovács Sándor halálára
Hiába mondjuk azt, néha túlságosan is magabiztosan, hogy régi ismerősünk a halál, mert amikor a saját házunk táján látogat meg, olyan, mint hogyha sohasem találkoztunk volna vele. Nos, ez is egy ilyen halál.Az alig két hónappal ezelőtt meghalt Kádár István kolozsvár-monostori paptestvérünket Búzásbesenyőn még ő búcsúztatta, és lám, most tőle kellett elbúcsúznunk karácsony másodnapján a Szent Mihály oltalma alatt álló gótikus kolozsvári templomban.
A halál képezi tulajdonképpen annak a nagy fontosságú kérdésnek a kulcsát, hogy mi is az ember. Ezért mondhatom talán azt is, valójában születése pillanatában hal meg az ember, még akkor is, ha ez a pillanat majdnem 70 évig tart.
Kovács Sándor a Maros megyei Székelykálon született 1948. április 25-én. Elemi és középiskolai tanulmányai, majd a gyulafehérvári katolikus teológia elvégzése után Isten szolgája, Márton Áron püspök szentelte pappá 1972. április 9-én. Segédlelkészként kezdte papi pályafutását Sepsiszentgyörgyön, majd folytatta Marosvásárhelyen, aztán önálló plébános lett Csíkszentgyörgyön. Ezt követően 23 esztendőn keresztül székelyudvarhelyi lelkipásztorként működött igen eredményesen, s kereken 10 évig kolozsvári plébánosként, illetve a kolozs-dobokai kerület főespereseként bizonyította lelkipásztori és vezetői rátermettségét, a Szent Mihály egyházközség és templom felelős papjaként.
Kovács Sándor közösségépítő és a szó szoros értelmében templomépítő munkáját kell méltatnom elsősorban. Ő építtette a székelyudvarhelyi Lisieux-i Kis Szent Teréz tiszteletére szentelt templomot, Boldogfalván az új templomot és plébánia épületet, valamint a multifunkcionális közösségi házat, és köztudottan ő fejezte be a kolozsvári Szent István király oltalma alá helyezett korszerű istenházát is, a Dónát úton.
Valamennyi állomáshelyén természetesen lelki téren is nagyon figyelemreméltó munkát végzett. Fontos feladatának tartotta a hagyományos egyházi és nemzeti ünnepek precíz és mozgósító erejű megszervezését, népes elsőáldozások és bérmálások előkészítését és levezetését, a gondjaira bízott fiatal segédlelkészek hosszú sorának a sokrétű pasztorációs munkába való szakszerű bevezetését, ezzel párhuzamosan újabb papi hivatások ébresztését, valamint a különféle társadalmi és kulturális igényből született rendezvényeknek, nem utolsósorban a kerületéhez tartozó plébániáknak és lelkipásztoraiknak az anyagi és erkölcsi segítését. A sok egyéb teljesítmény mellett külön is kiemelendő a mallersdorfi szegény ferences nővérek újraletelepítése a küküllőmenti városban, a Márton Áron Ifjúsági Ház létrehozása, a tanuló ifjúsággal, a helyi iskolákkal, a társadalmi szervezetekkel és a polgári hatóságokkal kiépített gyümölcsöző kapcsolata. Tovább is sorolhatnám persze a megvalósításokat, amelyeknek a sora ezzel korántsem teljes, de egy kicsit visszakapcsolok a Kincses Városba. Tíz évvel ezelőtt történt Kolozsvárra helyezése óta sokrétű tevékenysége mellett, hogy egyebeket ne említsek, sikerrel működtette a testi táplálékot és megpihenést nyújtó, Czirják Árpád által létrehozott Agapé-szállót és éttermet, valamint mind a helyieknek, mind az átutazóknak szellemi-lelki felüdülést kínáló nőszövetségi dísztermet, illetve az ott megszervezett rendszeres és színvonalas előadásokat, nem utolsósorban pedig a helyi Szabadság napilapban közölt egyházi ünnepekhez kapcsolódó írásokat.
XVI. Benedek pápa hét évvel ezelőtt, 2010-ben szentelte fel a spanyolországi Barcelonában az újkori világ egyik építészeti csodáját, az Antonio Gaudi által tervezett, időben 100 évig épült Sagrada Família (Szent Család) tiszteletére emelt templomot. A szentatya a világhírű Gaudit laudáló beszéde elején azt emelte ki, hogy: az 1926-ban meghalt Mester, saját bevallása szerint, egész művészi pályája során, három könyvből inspirálódott: a nagy természet könyvéből, a Bibliából és a templomi liturgiából. Hasonlósági alapon állíthatom: szerényebb méretekben ugyan, de ugyanezek a „könyvek” inspirálták munkássága során a szépet szerető kolozsvári főpapot is, Kovács Sándort. A szép istentiszteletek liturgikus és zenei megszervezése mindvégig szívügye volt. Így aztán a liturgia nem is vált soha letargiává!
Isten vegye be őt égi kórusába. Lux æterna luceatei! Az Örök Világosság fényeskedjék neki! Jakab Gábor / Hargita Népe (Csíkszereda)

Ezred nélkül maradt verselő ezredes
Ha kell, templomban vagy vetélkedőn szaval; ha kell, honvédsírokat gondoz, vagy fakultatív magyarórákat szervez, de vállal idegenvezetést helytörténeti előadással megspékelve. Ő a helyi RMDSZ elnöke és az olvasókör vezetője is. Az Arad megyei kisvárosban szinte mindenki ismeri: a nyolcvan esztendős Czernák Ferenc a lippai magyarság mindenese.
Ha az Egyesült Államok hadseregében szolgált volna, az amerikaiak most afféle One-Man-Show-ként jellemeznék az ezredesi rangban nyugalomba vonult férfit. Az idegen légióban a L’Homme Orchestre titulus illetné. Mifelénk a lippai magyar közösség mindenesének tartják. Pedig Czernák Ferenc csak egy a még megmaradt pár száz lippai magyar közül. Ám ő az egyetlen, aki fáradtságot nem ismerve,a kilencedik ikszébe lépve is kitartóan úszik az árral szemben, és magával ragadja azt a maroknyi közösséget, amely hajlandó őt követni. Az az ember, aki Sajó Sándor felvidéki költővel vallja: „Nem akarok gyáva csendet, / Amíg élek, zúgok-zengek”.
Mindig akad egy vers a tarsolyban
Szinte nincs kérdés, nincs élethelyzet, amelyre Czernák Feri bácsi ne tudna rímekben válaszolni. Úgy húzza elő az idézeteket, mint cirkuszi mágus cilinderéből a fehér nyuszit. Utcán, asztalnál, templomban, mindenütt, ahol úgy érzi, hogy a helyzet megkívánja.
Feri bácsi néha a templomba betérő turisták előtt is megcsillogtatja lexikális tudását
Nem saját költeményeit adja elő, még csak nem is improvizál; egyszerűen a memóriájába „nyúl” valamelyik magyar klasszikus soraiért.
Merthogy leszerelése óta kedvenc hobbija a versmondás. „Műkedvelő szavaló vagyok” – szerénykedik, de amikor sorolni kezdi, hol és milyen rendezvényeken lépett közönség elé, kiderül, nem kispályás versmondó vágja haptákba magát előttünk.
A verselő alkalmi közönség előtt is bizonyít. „Egy kis figyelmet kérnék!” – szól a máriaradnai kegytemplom Magyarországról érkezett látogatóihoz. Mire minden szempár rávetődne, már mondja is II. János Pál pápa Mosolyod című versét: „Mosolyod, mely szívből fakad, / Aranyozza be arcodat! / Mosolyod nem kerül pénzbe, / Mégis sokat ér testvéred szemében. / Gazdagítja azt, aki kapja, / S nem lesz szegényebb az sem, aki adja. / Pillanatig tart csupán, / De örök nyomot hagy maga után. / Senki sem oly gazdag, / Hogy nélkülözni tudná, / És senki sem oly szegény, / Hogy meg nem érdemelné. / Az igaz barátság látható jele, / Hintsd be a világot egészen vele. / Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak, / Bátorság a csüggedőnek, / Vigasztalás a szomorkodónak. / Mosolyod értékes, nagyon nagy jó, / De semmiért meg nem vásárolható. / Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem, / Mert csak abban a percben van értéke, / Amelyben arcodon megjelen. / És, ha ezután olyannal találkozol, / Aki nem sugározza a várt mosolyt, / Légy nagylelkű, s a magadét add, / Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra, / Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja”.
A pápa sorai célba találnak, az anyaországi látogatók arcán a mosoly és a meghatódottság keveréke rajzolódik ki. Köszönetet mondanak az egyik oszlop mögül felbukkanó, számukra ismeretlen versmondónak, majd kérdezősködni kezdenek, mint olyantól, akiről azt hiszik, a katolikus egyház alkalmazásában áll.
Lippa volt Európa első városa, amelynek a közvilágítását acetilénes lámpák biztosították
Az öreg ezredest nem zavarja, sőt örömére szolgál, hogy lexikális tudását is megcsillanthatja, és információözönnel látja el az érdeklődőket.
„Maresch Bélától, a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári színház Aradra hazatelepedett nyugalmazott művészétől loptam el valamit a versmondás művészetéből. Amikor látta, hogy komolyan érdekel a szavalás, még koreográfiát is tanított hozzá” – árulja el, amikor a templomból kijövet a nem mindennapos fellépésről faggatjuk. Kiderül, amikor csak teheti, itthon és határon túl kamatoztatja tehetségét, versenyekre nevez, szavalóesteket tart, ünnepi beszédeit idézetekkel szövi át. A 2015-ös Kárpát-medencei Ki mit tud?-on Heltai Jenő A vén kocsis dalával az első helyre futott be az Operettszínházban. E mellett még számos díjjal büszkélkedhet, de nem teszi. Pedig nincs könnyű dolga, főként az anyaországi vetélkedőkön. „Magyarországra átmenni és szavalni kicsit olyan, mint sört vinni a németeknek vagy konyakot a franciáknak” – állítja, de a díjai bizonyítják, hogy az anyaországban „tálalt” versei nem akadtak meg a közönség torkán. Az öregúrnak kedvencei is vannak: mindenekfölött Petőfi és Vörösmarty, de költőként – és ezt kétszer is nyomatékosítja: csakis úgy! – nagyra becsüli Ady és József Attila munkásságát is. A legszívesebben „igazmondó, elgondolkodtató verseket” szaval. „Én nem mondok olyanokat, hogy kék az ég és zöld a fű, meg zümmögnek a méhek. Lehet, hogy az afféle versek is szépek, de én azokat a sorokat kedvelem igazán, amelyekből mi, magyarok, következtethetünk is valamit.” Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)