DOLGOZÓ NŐ: A KOMMUNISTA ROMÁNIA LEGNÉPSZERŰBB MAGYAR NYELVŰ NŐI MAGAZINJA
A Dolgozó Nő az államszocialista, kommunista Románia legfontosabb magyar nyelvű női magazinja volt, egy folyóirat, amit tízezrek olvastak, nem csak nők, hanem az egész család, egy folyóirat, amire a harminc év felettiek ma is emlékeznek és nosztalgiával gondolnak vissza.
Nem egyszerűen egy női magazin volt: a szabásminták és a háztartási tippek mellett szépirodalom, művészetek, utazás, politikai propaganda, feminista törekvések is helyet kaptak a bizonyos években akár 42 oldalas folyóiratban.
A téma, pontosabban egy ilyen színes, sokrétű sajtótermék kutatása, történelem, szociológia, antropológia, sajtó- és politikatörténet határán mozog, a folyóiratnak rengeteg féle különböző olvasata lehet, több tudomány, tudományág számára is izgalmas kutatási témát jelenthet.
A Dolgozó nő folyóirat a teljes szocialista-kommunista időszakban megjelent, 1945-től 1989-ig, így a teljes rendszer, illetve a rendszer változásai lenyomatának is tekinthető, egy izgalmas, forráskritikát igénylő, de sok információt nyújtó forrás.
A folyóiratot Kolozsváron szerkesztették magyar szerkesztők, cenzúrázása és nyomtatása a bukaresti Scânteia házban történt. Épp a nyomtatás helyszíne miatt az egyik legigényesebb kivitelezésű folyóirat volt Romániában, mely a negyvenes évek végén 5.000 körüli példányszámban jelent meg, ám a rendszerváltás előtt már 110.000 lapot nyomtak havonta, amiből körülbelül 80.000 az előfizetők megrendelésére készült.[1]
Az első években épp csak „szárnypróbálgató” feminista szellemiségű, még képek nélküli pamflet vagy füzetszerű folyóirat 1948-ban került a Romániai Demokrata Nők Szövetségének (RDNSz) hatáskörébe, illetve irányítása alá, ami egy tudatosabb – mai szóval élve – imázs kialakítását vonta maga után, szigorúbb irányelveket és megvalósítandó célokat hozott. 1948 külalak szempontjából is fordulópontot jelent, hiszen ekkor tűnnek fel az első fotók is a címlapokon.
Sütő–Egeressy Zsuzsa, a folyóirat egyetlen korábbi kutatója szerint a kezdeti számok inkább propagandafüzetekre hasonlítottak, mintsem képes női magazinokra. Ezeknek még nem volt illusztrált címlapjuk, sem gazdag illusztrációs mellékletük, a hangsúly a szövegre, annak mondandójára esett.[2] Az 1948 után megjelenő folyóiratot egész léte alatt meghatározta az RDNSZ, s a női szervezet bőven szolgáltatott témát cikkekhez, riportokhoz. A folyóirat végig a szövetség szócsöve maradt, de nem csak az övé, hiszen a „kötelező” témák mellett még sok tartalommal megtöltendő oldal maradt, amiket a kolozsvári szerkesztőségben a korszak viszonyaihoz képest szabadon írtak tele.
A folyóiratnak sok neves, akár tudományos vagy irodalmi tevékenysége által ismert szerkesztője volt a közel 45 év folyamán. Első névvel jelölt főszerkesztője az 1947/6-os számtól Berde Mária volt – aki szépíró és újságíróként is a korai feminista törekvések egyik leghangosabb erdélyi szószólója volt. A főszerkesztői pozícióban Látó Anna, Orosz Irén, 1954-től Erős Blanka, 1973-tól Turósné Jakab Irma követték.
A Dolgozó nő szerkesztői között olyan ismerősen csengő neveket említhetünk, mint Jordáky Lajos, Marton Lili, Varró Ilona, Erdélyi Lajos, Nagy Olga, Létay Lajos, Lázár József, Kányádi Sándor, Korda István, Kovács Erzsébet, Panek Zoltán, Szilágyi Júlia, Páll Árpád, Lászlóffy Csaba. Grafikai kivitelezésével jeles erdélyi magyar képzőművészek foglalkoztak, mint például Gy. Szabó Béla, Vernes András majd Cseh Gusztáv.[3]
A folyóirat írott és képi tartalmát, tartalmait tekintve egyfajta korszakolás vezethető be a magazin történetébe. Négy jól elkülönülő, arányaiban eltérő időszakra osztható a közel 45 esztendő. A korszakolást egyrészt a két államszocialista, kommunista vezető „uralma” nyomán lehet elvégezni, így egyfelől Gheorghe Gheorgheu-Dej időszakát Sztálin 1953-as halálával két részre tagoltam, így lett egy 1945 és 1953 közötti, a szocialista berendezkedés, és a folyóiratban a milicista nőképet közvetítő időszak, és egy 1953-1965 közötti enyhülést jelentő korszak. A másik nagy tömb az 1965 és 1989 közötti időszak, az ún. Ceaușescu-korszak, amelyet szintén két különböző időszakra oszthatunk Ceaușescu sajátos politikája, illetve hatalmi törekvéseinek megnyilvánulása alapján, itt a korszakhatárt az 1974-es év jelenti.
Az első korszak lapszámai inkább általánosabb témákkal foglalkoznak, a politika és a női egyenjogúság témakörei a leghangsúlyosabbak, úgy is mondhatjuk, hogy a folyóirat nemzetközi jellegű. Egyrészt a sztálini internacionalizmus jegyében más szocialista országok nőtársadalma jelenti a fókuszt, másrészt, ha a romániai helyzetről esik szó, az összetartás, a nemzeti egység, a román és magyar nők összefogása, a munkások és parasztok közös „harca” a leggyakoribb témák.
A szovjet nő a példa, s a keleti blokk országainak megvalósításai jelentik a modellt. Ebben az időszakban a vezércikkek is valamely más országra koncentrálnak, esetleg a nemzetközi kongresszusokra, nem pedig a helyi gyárakra, építkezésekre, stb.
Természetesen az olvasói levelek között már ekkor is találunk akár Székelyföldről beküldött leveleket is, például 1948-ban több alkalommal is közöltek a katonák hazaírt leveleiből, az üzemek közti munkaversenyek is megjelennek helyi témaként, illetve a nő kérdést is igyekeznek minél közelebb hozni az erdélyi, romániai magyar olvasókhoz, így például az 1948-as forradalom nagy magyar női alakjairól is találunk cikket.
A második korszak kezdetén a témák nem igazán változnak, bár az szembeötlő, hogy eltűnnek a Sztálin-portrék, a Szovjetunió más népeit megjelenítő képek és egyre kevesebb a nehézipari munkásnő a képeken. Idővel egyre hangsúlyozottabban helyi jellegűvé válik a folyóirat, nem törekszik a szocializmus nemzetközi jellegének kiemelésére. Gyakran találunk helyi jellegű riportokat, interjúkat romániai munkásnőkkel, főleg az ország legfontosabb gyárainak dolgozóit mutatják be Aradtól Csíkszeredán át Petrozsényig, nemzetiségtől függetlenül.
Továbbá a szervezeti tevékenységre, a kis, vidéki női egyesületek, szövetségek munkájára is nagy hangsúlyt fektetnek. A munka mellett megjelenik a szabadidő és a művészet is, mint fontos témák, akár színházi ajánlót, filmes ismertetőt is olvashatunk. Fontos témává válik az utazás, Románia tájait népszerűsítik, a Békási-szoros vagy épp a Kazán-szoros jelennek meg mint turisztikai helyszínek.
A hivatalos váltás politikai téren 1965 augusztusában következett be, ekkor lett Nicolae Ceauşescu a Kommunista Párt főtitkára, ám ez a változás a folyóirat szintjén kezdetben nem igazán volt érzékelhető. Tulajdonképpen 1966-tól van nyoma is annak, hogy megváltozott valami, a májusi számtól a Dolgozó nő főcím alatt megjelenik egy alcím: Társadalmi-politikai és kulturális képes folyóirat.
Az alcím nem azt hangsúlyozza, hogy egy női magazinról van szó, nyoma sincs már a kezdetek emancipációs törekvéseinek, a korai, szinte feminista szellemiségnek, a folyóirat jellege más irányba „tolódik el”.
A Ceaușescu-korszak címlapjait egytől-egyig színes fényképek díszítik. A korszakban a portré műfaja uralkodó, de a munkásnők portréi mellett az anyákról készült fényképek is nagyon gyakoriak, illetve viszonylag gyakran látunk kis gyermekekről készült portrékat is.
A téli szünidőhöz vagy a nyári vakációhoz kapcsolódóan nem ritkán látunk családi életképeket is. Tartalom tekintetében gyakoriak a riportok, de már nem női érdekeltségűek, a beszámolók, interjúk mind általánosak. Több tanácsadó rovat is helyet kap a folyóiratban, illetve a háztartás és a család még hangsúlyos témák, külön gyerekneveléssel foglalkozó rovat is van, de azért már a divat is fontos szerepet kap.
Egyre több a folyóiratban a reklám is, oldalas vagy fél oldalas hirdetéseket látunk. A kolozsvári Dermata gyár termékeitől a sepsiszentgyörgyi Spicul ásványvíz-palackozó vállalat reklámjáig rengeteg helyi érdekeltségű hirdetést láthatunk.
A szakirodalom az 1972 és 1989 közötti éveket gyakran külön egységként kezeli, a nemzeti kommunizmus időszakaként emlegeti, ugyanakkor Ceaușescu személyi kultuszának csúcsát és diktatúrájának legnehezebb éveit jelenti.
Bár kisebbség- és sajtópolitikája is változott ebben az időszakban – ekkor kezdtek el többek között a magyarok jogai egyre inkább sérülni, valamint a magyar sajtó egyre nehezebb helyzetbe került – a Dolgozó nőt a legtöbb megszorítás elkerülte.
A hetvenes évektől a legtöbb magyar sajtótermék példányszáma csökkent, míg a román lapok, folyóiratok példányszáma látványosan nőtt, ám a Dolgozó nőt ez sem érintette.
A nőkép, valamint a témák tekintetében alapvetően a harmadik korszak folytatódik, kivételt csupán a címlapok stilizált Ceaușescu-portréi jelentenek, melyeken a diktátort teátrális környezetben, vörös háttér előtt ábrázolva jelenítik meg, illetve az őt dicsérő versikék, dalok leközlése.
A témák megmaradnak, de a minőség sok esetben romlik, a címlapoktól a folyóirat anyagáig sok területen érezhető a lassú minőségromlás. Bár a cikkek változatosak, már véletlenül sem találunk a hatvanas években gyakorinak számító szövegekhez hasonlatos cikkeket például a szürrealizmusról, Picassóról vagy egy külföldi ország szépségeiről. Ez már az az időszak, amikor nem csak a bátorok vannak „zárva”, hanem az információ terjedését is igyekeznek korlátozni.
A Dolgozó nő a kor folyamatainak izgalmas lenyomata. Természetesen az ideológiai és politikai keret miatt, tanulmányozásakor a kutató forráskritikát kell alkalmazzon, de a vizsgált anyag éppen a rendszer „tipikus” ferdítéseivel, túlzásaival együtt egy sokat mondó látlelet. Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében nagyon frappánsan fogalmaz: „A női magazinok több mint egy évszázada a női szerepek megváltoztatásának leghatásosabb eszközei, és ez idő alatt – ma még inkább, mint eddig – következetesen dicsőítették mindazt, amit a kormányzat elvárt a nőktől”.[4]
Tóth Gödri Iringó / Erdélyi Krónika
Válogatott irodalom:
Cârneci, Magda: Artele Plastice în România 1945-1989. Polirom, București, 2013.
Győrffy Gábor: Cenzúra és Propaganda a kommunista Romániában. Korunk – Kompress Kiadó, Kolozsvár, 2009.
Horváth Attila: A magyar sajtó története a szovjet diktatúra idején. [Internet http://mtmi.hu/dokumentum/410/a_magyar_sajto_tortenete_mk7_w.pdf%5D
Nézőpontok/Pozíciók – Művészet Közép-Európában 1949-1999. Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum, Budapest.
Petcu Mircea:Istoria jurnalismului din România în date: enciclopedie cronologică. Polirom, Bukarest, 2012,o.n.
Peterná Miklós: Kis magyar fotótörténet. [Internet –http://marcheo.c3.hu/index.php?inc=obj&id=42&oid=26&ref=sub&roid=7
Peternák Miklós: Új képfajtákról. Balassi Kiadó, Budapest, 1993.
Radics Vilmos: Képszerkesztés – Sajtófotó. Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Budapest.
Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Budapest. 2009.
Jegyzetek
[1] Jakab Márta szóbeli közlése.
[2] Sütő–Egeressy Zsuzsa: Nőkép egy kommunista nőlapban. in Korunk – Női szerepek. 2007/03. [Internet – http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2749.html] o.n.
[3] Dolgozó nő in http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/d.htm#DolgozóNő. o. n.
[4] http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade o. n. Erdély.ma

Huszár- és katonanóta-találkozó Csernátonban
A csernátoni Pakó András Férfidalcsoport és az Ika Egyesület, valamint a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör vasárnap az Ika-vár alatti szabadtéri színpadon második alkalommal szervezte meg a székelyföldi huszár- és katonanóta-találkozót, melyen a meghívott tizenhárom Brassó, Hargita, Maros és Kovászna megyei férfikórus és dalcsoport közül tíz vett részt. Rajtuk kívül jelen voltak a sepsibükszádi fúvósok, a kézdiszentkereszti Tisztás tánccsoport, a helybeli Pántlika néptánccsoport, Veress Hunor és zenekara.
370-en léptek színpadra. Háromszéket Székelytamásfalva, Szörcse, Gelence, Szentivánlaborfalva és Csernáton képviselte. A találkozó, akárcsak egy esztendővel ezelőtt, az alsócsernátoni hősök emlékművénél kezdődött, ahol Takács Lajos református tiszteletes és Kedves Tibor római katolikus plébános áldását követően koszorúztak, majd az egybegyűlt férfikórusok – közel négyszázan – elénekelték a magyar és a székely himnuszt. Délután az Ika-vár alatti színpadon folytatódott a rendezvény. Sajnos, a találkozó félidejénél a hirtelen érkező eső miatt meg kellett szakítani az éneklést, és csak a zápor elállta után lehetett folytatni. A találkozó nyitányaként Ágoston József helybeli művelődésszervező és Kelemen Alpár, a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör vezetője köszöntötte a megjelent énekkarokat, dalcsoportokat, illetve a közönséget. Ágoston József elmondta: ezelőtt két évvel egy kiszállás alkalmával Csíkgöröcsfalván, Máthé Sándor szülőfalujában jártak, ahol katonadalokat énekeltek, majd a végén nótáztak – ekkor született az ötlet, hogy jó lenne egy olyan fórumot teremteni, ahol ezeket a szép nótákat vissza lehet hozni a köztudatba. Annál is inkább, hogy megszűnt a sorkatonaság, megszűntek a regrutabálok, a katonanóták pedig kezdenek feledésbe merülni. Ágoston József azt is elárulta, hogy pár hétre rá egyik kollégája, Handra Árpád behívta az irodájába, és az interneten megmutatta neki, hogy Magyarországon, Abasáron is szerveznek hasonló találkozót. Annak mintájára, több kultúrával, érzéssel és hazafias lendülettel született meg ez a rendezvény hagyományteremtő szándékkal egy évvel ezelőtt. A dalostalálkozón elsőként a házigazdák Pakó András Férfidalcsoportja lépett fel, majd a dalcsoportok sorra adták elő repertoárjukat. Ezt követően a szervezők emlékplaketteket adtak át a kórus- és dalcsoportvezetőknek, majd szakmai kiértékelőt és közös éneklést is tartottak.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két órát tárgyalt az amerikai nagykövet az igazságügy-miniszterrel
Hans Klemm, az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövete ma kétórás megbeszélést folytatott Tudorel Toader igazságügy-miniszterrel a tárca székhelyén, ezt követően pedig úgy nyilatkozott, hogy a párbeszéd az együttműködés jegyében zajlott, és hatékony volt.
„Nagyon hatékony beszélgetést folytattam Toader miniszter úrral ma reggel, pozitív szellemben, amilyennek lennie kell a stratégiai partnerségünk keretében. A nap folyamán kiadunk egy közös nyilatkozatot. A párbeszéd az együttműködés szellemében zajlott. Információt és véleményt váltottunk, és alig várom a további együttműködést a miniszterrel és a kormánnyal” – fogalmazott a nagykövet.
Tudorel Toader igazságügyi miniszter hétfő este, Hans Klemm kijelentései kapcsán úgy nyilatkozott, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagykövete lehet, azért aggódik az igazságügyi törvények módosítása miatt, mivel nem javasolta, hogy a legfőbb ügyészt a szenátus jelölje.
„Talán azért aggódik, mert az igazságügyi törvények módosítására irányuló jogszabályjavaslatban nem a legdemokratikusabb, USA-ban alkalmazott rendszert javasoltam, hogy a legfőbb ügyészt a szenátus jelölje. Gondolkodom ezen a változatom, ugyanis mi is hasonló demokráciára törekedjünk” – fogalmazott az igazságügyi tárca vezetője az Antena 3 hírcsatorna műsorában.
Közölte ugyanakkor, hogy a keddi nagy folyamán találkozik Hans Klemm nagykövettel, s akkor majd kiderül, hogy az amerikai diplomata mivel indokolja az aggodalmát.
„Láttam a sajtó sajátságosnak nevezte azt a fajta hozzáállást, hogy a nagykövet párbeszédre hívta az igazságügyi minisztert. Elviekben nem hívhat be engem az irodámba. Az még elment volna, ha a nagykövetségre hív. Ez a harmadik alkalom, hogy találkozom a nagykövettel. Az igazságügyi minisztériumban több nagykövetet fogadtam, valamennyi esetben az ők kezdeményezésére. Több találkozási alternatívát ajánlott fel, megmondtam az én opciómat, amit azonnal elfogadott. Szerettem volna, ha közli az aggodalom okát is. Az üzenet a sajtón keresztül érkezett. Holnap (kedden – szerk. megj.) majd megtudom, megkérdezem valószínűleg, vagy elmondja ő maga. Bár előfordulhat, hogy nem az igazságügyi törvényekről fogunk beszélgetni, mivel az előző találkozókon meghívott, hogy látogassak el az USA-ba. Meglátjuk holnap” – fejtette ki Toader azt követően, hogy a nagykövetség aggodalmát fejezte ki az igazságügyi törvények módosítására irányuló jogszabályjavaslatok kapcsán. Mint fogalmaztak, az Egyesült Államok aggódik az igazságszolgáltatás függetlensége miatt, mivel a jogállamnak erős és független igazságügyi rendszerre van szüksége.
Medifax; Szabadság (Kolozsvár)

Internátust szeretne a Művészeti Líceum számára
Szeptembertől új aligazgatója van a nagyváradi Művészeti Líceumnak. Nagy Gabriella történelem-hittan szakos tanár több éven át az oktatási minisztériumnál dolgozott. Meglátásairól, terveiről kérdeztük.
Küldetésként és hivatásként fogja fel, hogy a művészeti líceum aligazgatójaként dolgozhat – bocsátotta előre Nagy Gabriella – s úgy látja, hogy a kollégák is támogatják, hiszen az, hogy a sikeres versenyvizsga nyomán négy éves mandátumot kezdhetett el, biztonságérzetet nyújt, így már tervezni is lehet. Az eddigiek során, mivel a versenyvizsgákra nem jelentkezett senki, mindig csak egy- egy évre neveztek ki aligazgatót.
Személyes kötődése is van a művészetekhez, ő maga is képzőművészeti általános iskolába járt, kántori családból származik, kórusban is énekelt. „Meggyőződésem, hogy a képzőművészeti nevelés személyiségfejlesztési szempontból felbecsülhetetlen” – vallja.
Korábbi évek
„Kezdetben három évig a kolozsvári Báthory István elméleti líceumban tanítottam, 2008-tól Bukarestben, az Oktatási Minisztérium Országos Tanterv- és Vizsgaközpontjának (CNEE) munkatársa voltam. Két csodálatos gyermeket szültem, s a szülési szabadságom lejártát követően áthelyezéssel kerültem a Nagyváradi Művészeti Líceumba, ahol 2013-tól címzetes tanérként dolgoztam” – mondta el Nagy Gabriella.
Fél év után, mivel a férje Bukarestben maradt, ő is visszaköltözött, s az ottani Ady Endre Elméleti Líceum történelem és hittan szakos tanáraként dolgozott, majd 2014 őszétől visszakerült az Oktatási Minisztérium kisebbségi osztályához, ahol az ember és társadalom műveltségi területhez tartozó tantárgyakért felelt, ezen belül három országos tantárgyversenyért. „Büszke vagyok rá, hogy beindítottam a magyarságtörténeti tantárgyversenyt hajdani tanáraimmal, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemről. Közben tanítottam is, s most, aligazgatóként is felvállaltam a kötelező hat óra mellett további négyet is. Fontos számomra, hogy kapcsolatban maradhassak a gyerekekkel, figyelemmel követhessem fejlődésüket.”
A minisztériumban eltöltött évek során statisztikai adatokkal, stratégiákkal is foglalkozott, de egyebek mellett tankönyveket is fordított – például egy kollégájával közösen ő fordította le a Románia történelme tankönyvet a magyar tagozatos nyolcadikosok számára; reméli, hogy a minisztériumnál szerzett kisebbségügyi tapasztalatai a jövőben is segítségére válnak. Már akkor észrevette, hogy az általános iskolai tantárgyversenyeken a művészeti iskolák diákjai is legalább annyira jeleskednek, mint az elméleti iskolák tanulói, s az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy a magyar ajkú diákok a legtöbb díjat a művészeti tantárgyak területén tudják felmutatni. „Számomra ebből az következik, hogy a mi erősségünk a művészet, s egyúttal nagy kiugrási lehetőség a magyar diákok számára” – mondta el az aligazgató. Egyúttal – tette hozzá – az idén, mivel Kodály emlékév is van, feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy Kodály népéhez tartozunk.
Bentlakás
Egyik fontos terve, hogy sikerüljön megszólítani a vidéki tehetséges gyerekeket, s ennek megvalósítása érdekében meg kell oldaniuk a bentlakás és az ellátás kérdését. Jelenleg az iskolának nincs bentlakása, pedig a tanintézet 758 diákjának egy jelentős hányada más településekről jött. Vannak, akik ingáznak, mások pedig kint lakók, azaz más iskolák internátusában, vagy albérletben laknak. Már elkezdte a tárgyalásokat iskolaigazgatókkal, valamint az RMDSZ-szel, s ha minden jól halad, jövő ősztől internátusa is lesz a művészeti líceumnak. A versenyvizsga során, a megbeszélésen is ezt hangsúlyozta ki: az a hivatásunk, hogy segítsük kibontakoztatni a tehetségeket, s melléjük álljunk – ebben kell az iskolának segítséget nyújtania.
A tendencia amúgy az, hogy az oktatás kompetencia alapú legyen, s mi más lehetne kompetencia alapúbb, mint a művészeti képzés, ahol a tehetségen kívül ismeretekre, motivációra, személyes kötődésre van szükség.
Bár a művészeti líceum diákjai eddig is jelen voltak a város és a megye életében (például kiállításokon vettek részt, együttműködtek a filharmóniával), de ezt szeretné hangsúlyosabbá tenni – például aktívabb részvétellel a történelmi ünnepeinken. További tervei: szeretné újraindítani az építészeti képzést mindkét tagozaton, úgy véli, jó alapot biztosít mindazoknak, akik ilyen egyetemi szakra szeretnének jelentkezni. Egyúttal szorosabb kapcsolatot szeretne kialakítani a történelmi magyar egyházakkal, amelyeknek a képviselői az közeli tanévnyitóra is hivatalosak. Eddigi tapasztalata egyébként az, hogy a kollégák bíznak benne, s abban, hogy a minisztériumi tapasztalatait itt is kamatoztatni tudja majd. „fontos, hogy tudják, van kihez fordulniuk” – tette hozzá Nagy Gabriella.
Még jelentkezhetnek
A tehetségfelmérő ugyan már megvolt, de még várják az ötödikeseket a líceum magyar tagozatú osztályába, hiszen a metodológia lehetővé teszi, hogy áthelyezéssel akár szeptember 11-ig is feliratkozhassanak. Még vannak helyek, de annak ellenére, hogy egyelőre kicsi a létszám, az osztály így is működhet egy minisztériumi engedéllyel, hiszen az egyedüli magyar tagozat nemcsak Bihar, de Szilágy és Arad megyéből is, mely művészeti képzést biztosít. A most induló magyar tagozatos ötödik osztály képzőművészeti, illetve zenei képzést biztosít. A magyar tagozatú külsős osztályokba egyúttal az idén is sokan jelentkeztek.
Előnyök
A szülők úgy gondolják, hogy a művészeti képzés miatt háttérbe kerül az elméleti oktatás – de ez csak részben igaz, vallja az aligazgató. Tény, hogy napi több óra gyakorlás mellett a gyereknek kevesebb idejük marad az elméleti tantárgyakra, másfelől a művészeti oktatás nagyobb rálátást biztosíthat minden egyébre is. Például a tantárgyköziséget itt lehet a leginkább megvalósítani. Mondjuk, maikor a A walesi bárdok című verset tanulják, meg is festhetik, s a korszak zenei műveivel is megismerkedhetnek. Ebben az iskolában megoldható, hogy sok oldalról közelítsék meg a témát. Persze nem minden gyerekből lesz művész – vannak, akik például a divattervezést, vagy a lakberendezést választják hivatásuknak. A lényeg, hogy feltárják számukra azokat a szakterületeket, ahol el tudnak helyezkedni és érvényesülni tudnak – ezt pedig az itt megszerzett tudás könnyíti meg számukra.
Neumann Andrea / erdon.ro

Újrazsindelyezték a csernátoni skanzen bélafalvi házát
A csernátoni Haszmann Pál Múzeum szabadtéri néprajzi kiállításának egyik jelentős épülete az 1726-ban készült ház, melynek középső helyiségében a mestergerendába vésték az építtető nevét és az építés időpontját: „Isten segedelmével építette Orbán Sámuel 1726-ban 36. évében György Ferencz írta és Vészi János kivágta.” Ez azt jelenti, hogy György Ferenc írástudó emberként felírta a szöveget, és Vészi János jó kezű faragómester véste azt fel az utókor számára.
A házat az 1970-es években vásárolta meg a Székely Nemzeti Múzeum Gazda Klára néprajzkutató és munkatársai ajánlására. Orbán Sámuel leszármazottja, a matuzsálemi kort megélt Orbán Lázár, a bélafalvi csűrmúzeum megteremtője is arra vágyott, hogy az épület a múzeumba kerüljön. A házat Bélafalván lebontották, darabjait leszámozták, és 1973-ban a csernátoni múzeum szabadtéri kiállításán újrarakták. A közelmúltban a Székely Nemzeti Múzeum anyagi támogatásával új zsindelytető került a bélafalvi házra, ugyanakkor az 1835-beli Rákosi-féle székely kaput is újrazsindelyezték.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Önkéntes orvosok Erdélyben
Befejeződött a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat idei májusi erdélyi gyógyító körútjának az összesítése. A szervezet önkéntes orvosai kórházban, iskolákban, óvodákban szűrték, vizsgálták és gyógyították a rászoruló gyermekeket.
Idén májusban a gyógyító körúton 32 orvos és egészségügyi szakember vett részt, akik Székelyudvarhelyre, Csíkkarcfalvára, Csíkmadarasra, Csíkrákosra, Gyimesbükkre, Kápolnásfaluba, Csíkszentmihályra, Csíkcsicsóba, Csíkszentmártonba és Csíkszeredába látogattak el.
Az orvoscsoportban csecsemő- és gyermekgyógyászok, gyermekneurológusok, gyermek-fül-orr-gégészek, gyermekszemészek, fogorvosok, szülész-nőgyógyászok, gyermekurológus, aneszteziológusok, mentőápolók és szakorvosjelöltek vettek részt.
Orvosaik közel 6000 vizsgálatot végeztek egy hét alatt, és 32 gyermek esetében javasoltak magyarországi kivizsgálást, gyógykezelést vagy műtétet.
A szemészeti szűrővizsgálatok alapján 40 gyereknek írtak fel szemüveget, ebből a szolgálat a családok nehéz anyagi helyzete miatt 31 szemüveg elkészíttetését vállalta magára, aminek értéke 600.000 Ft volt.
Ismét a csoporttal tartott a Gyermekmentő nőgyógyászati szűrőkamionja, melyben az önkéntes orvosok 348 nőgyógyászati szűrést végeztek el Csíkszentmártonban az egy hét alatt.
A citológiai leletek Magyarországon készültek el augusztus végén. Két esetben derült fény súlyos elváltozásra/betegségre, ahol esetlegesen műtéti beavatkozásra lesz szükség, 20 esetben gyógyszeres terápia javasolt. Mindez mutatja, milyen fontos a megelőzés, vagyis a rendszeres szűrővizsgálat. A szükséges műtéteket, gyógykezeléseket a csíkszeredai és a székelyudvarhelyi kollégák végzik el, akikkel az NGYSZ jó szakmai kapcsolatot ápol.
A nőgyógyászati szűrőkamion fenntartását a Waberer’s International Zrt. biztosítja, ők végzik a műszaki karbantartást, szervizelést is.
A Gyermekmentő mozgó fogorvosi buszában dolgozó önkéntes fogorvosok idén Kápolnásfaluban a Kriza János Általános Iskola 181 hátrányos helyzetű tanulója számára végeztek szűréseket, kezeléseket.
A szakemberek itt közel 100 gyermeknek kezelték a fogait, amelyek között volt foghúzás, tömés, fogkő-eltávolítás, illetve barázdazárás is.
Véleményük szerint az itteni gyermekek fogazata nagyon rossz állapotban volt, szinte minden gyereknél több szuvas fogat találtak. Ennek fő kiváltó oka a fogmosás hiánya volt, ezért az ő esetükben a fogorvosok különösen nagy hangsúlyt fektettek a felvilágosításra, a helyes fogmosási technika elsajátítására és az egészséges táplálkozás ismertetésére. A kezelések végén minden gyereket fogkefével és fogkrémmel ajándékoztak meg.
A csoport utaztatásában az OTP Bank, a Mercedes-Benz Hungária Kft., és az Oracle Hungary Kft. volt segítségükre.
Az orvoscsoport látogatásával egy időben idén is sor került a hagyományos Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupa mérkőzéseire Csíkszentdomokoson május 18-19-én, melyet a korábbi években a legendás Aranycsapat utolsó élő tagja, a Gyermekmentő Szolgálat Sportbizottságának volt elnöke, Buzánszky Jenő vezetett. Halála után az ő tiszteletére a sporteseményt Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupának nevezték el. A verseny selejtezőjébe 12 körzetből 84 csapatban több mint 500 gyermek nevezett be.
A 11-12 éves korosztályban a csíkszeredai csapat, míg 13-15 évesek között Szováta csapata győzedelmeskedett. Az utóbbi csapat a Városligeti Gyermeknap OTP Bank Gyermeknapi Focikupán a nagyobb korosztályban szintén nyertesként került ki.
A Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvosai és fogorvosai legközelebb október 8–13. között utaznak Erdélybe a szolgálat egészségügyi programja keretében. Népújság (Marosvásárhely)

Ma is hatnak a kommunista bűnök
Mellőzve érzik magukat: több mint 200 volt politikai fogoly is jelen volt Félixfürdőn, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. kongresszusán, és a legtöbben panaszkodnak. Ugyanakkor elnökük szerint „nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Kétezernél is kevesebb személy él ma már azok közül, akik saját bőrükön tapasztalták meg a kommunista diktatúra romániai változatának kegyetlenségét a börtönökben, politikai foglyokként. Lassan kihal a ma még valamelyest élő emlékezet, és a meghurcoltakkal együtt beláthatatlan távolságba került a valós és teljes igazságtétel – ami a rendszerváltás után is elmaradt, és a mai napig késik. Romániában is, akárcsak a többi volt kommunista országban. A meghurcoltak azonban még próbálnak összetartani: szövetségük Félixfürdőn, az egyik szállodában tartotta országos tanácskozását, és a helyszínen újabb infókat is megosztottak velünk arról, hol tart (illetve hol stagnál) a romániai elszámolás, a szembenézés a közelmúltbeli vészkorszakkal.
Módosítást akarnak
Tegnap zárult tehát a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. Kongresszusa, és a háromnapos tanácskozáson arról is határoztak, hogy több törvénymódosítást kezdeményeznek. Az AFDPR-nek 34 megyében van helyi szervezete, ezeknek a képviselői vettek részt a legfőbb döntéshozó és konzultációs fórumukon, mintegy 200 küldött volt itt, Félixen. Köztük például a néhai Corneliu Coposu rokonai, valamint egy olyan nő, akit 15 évesen ítéltek 20 éves börtönbüntetésre, ellenállási tevékenysége miatt. Octav Bjoza, a szervezet elnöke elmondta: az országban 37.737 olyan személy van még, aki a kommunizmusban elszenvedett meghurcoltatásokért jogosult életjáradékra, közülök 995 Bihar megyében. Gond azonban, hogy a közvetlen hozzátartozóik (többnyire a gyermekeik) sokszor nehezen juthatnak be a kedvezményezetti körbe. Ezért a tömörülés arról döntött: kezdeményezik, hogy a parlament módosítsa a vonatkozó, 1990/118-as számú jogszabályt, tételesen bevéve annak hatálya alá a meghurcoltak gyermekeit is. Továbbá változtattatnának a jogállásukkal kapcsolatos 2015/217-es számú törvényen is, mert az szerintük túlságosan interpretálható jelenleg.
Octav Bjoza egyébként kongresszusi záróbeszédében azt mondta, a kommunista bűnök sok vonatkozásban még ma is kísértenek az országban. Ugyanakkor többször panaszkodott a központi sajtóra, amely szerinte „Teljesen semmibe vesz minket, nem törődik velünk, nem, hogy ők nem keresnek, de ha mi megyünk, akkor is agyonhallgatnak. Amikor személyesen mentem be például az Adevărulhoz, akkor sem változott semmi”. További gondja a szervezetnek például, hogy ugyan a kommunista visszaélések egyes konkrétumairól szóló dokumentumaik archívumszerűen rendezve vannak, ám mégsem tudják archívumszerűen működtetni az egészet, mert az előírt tárolási körülményeket (nedvességszint, hőfok, stb.) már nem tudják biztosítani. Ezért olyan megoldást keresnek (egyelőre hiába), amely révén biztosan megmenekülnének a dokumentumok. Az elnök hozzátette: az AFDPR támogatja ugyanakkor az bukaresti ortodox gigakatedrális, a románok által is sokat bírált Nemzet Megváltása Katedrális építését, sőt, azt szeretné, hogy az épületben emlékhelyet kapjanak a kommunista diktatúra áldozatai. Belső szervezési ügyeikre térve Octav Bjoza ironikusan jegyezte meg, hogy náluk nem nagyon szokott tisztújítás lenni, mert az előrehaladott életkorok miatt „itt nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Bihar, a hóhér
Kivétel viszont az AFDPR Bihar megyei szervezete, amelynek élén viszonylag fiatal vezető van: Lucian Silaghi, aki a nagyváradi színház igazgatója is volt, jelenleg a műemlékvédelmi hivatalt vezeti. Ő a kongresszuson azt emelte ki: Váradon legalább igyekeznek méltó emléket állítani az áldozatoknak. Ennek egyik jeleként azt ajánlotta mindenki figyelmébe, hogy a váradi várban idén április óta külön múzeuma van a témakörnek. Váradon is volt ugyanis olyan tranzitláger, ahol a hatalomba berendezkedő kommunisták az elhurcolandó németeket, románokat, magyarokat gyűjtötték össze. Ez a vár mai E szárnyában működött. 2011-ben például a G épület falába rejtett feljegyzést is találtak az egyik elhurcolttól: a sárguló lapra rótt pár sorban bizonyos Andreas Dittrich emlékez(tet)ett arra, hogy itt dolgozott. „Ma 1947 augusztus 21. van, és 1947 március 20-a óta vagyok itt a lágerben. Német vagyok, és így állnak a dolgok itt ma. Andreas Dittrich, 42 éves” – áll a lapon. Az összegyűjtöttek többségét aztán jellemzően Târgu Jiuba, vagy Temesvárra vitték, kényszermunkatáborba, a német nemzetiségűek többségét viszont a Szovjetúnióba deportálták. Nagyváradon más épületekben is működtek fogdák, kínzókamrák, vallatószobák: a Securitate ingatlanában, illetve a börtönben is.
Bihar megye egyébként a román gulágok feltöltésében is az élen járók között volt a második világháború után, amikor a kommunisták megszerezték a hatalmat. Ekkor a náci kollaboránsok ellen való harcot ürügyként használva tízezrekkel igyekeztek leszámolni: lehetőleg mindenkivel, aki ellenállt volna az újabb önkényes hatalom kiépülésének, aki aktuális, vagy akár potenciális ellenséget jelentett a kommunistáknak, vagy akár csak úgymond túlságosan független volt. Megyénkből a lakosság 1,4%-át hurcolták el, ami az első tízben biztosított helyet Biharnak. A legfiatalabb áldozat 15 éves volt.
Táborok
Fürtös Róbert kutatása szerint már a háború vége után, azaz 1945 végéig, a legfontosabb táborok Zsilvásárhely, Slobozia, Ciurel (Bukarest közelében), Turnu Măgurele, Caracal, Felsőtömös (Timişul de Sus) voltak. Voltak megyék, ahol öt vagy három tábor is létezett: Arad megyében Borossebes (Sebiş), Pankota (Pâncota), Doroszlófalva (Drăuţi), Nagyhalmágy (Hălmagiu) és Arad, Brassó megyében Földvár (Feldioara), Barcaszentpéter (Sânpetru) és Brassó, Bihar megyében pedig Köröstárkány (Tărcaia), Belényes (Beiuş) és Nagyvárad. Gyakorlatilag minden megyében működött hosszabb-rövidebb időszakban internáló tábor, vagy legalább a csendőrség/rendőrség által felügyelt fogva tartási központ. A fogdák, börtönök és munkatelepek 1958-ban már adminisztratíve is két nagy csoportra tagolódtak: a „forradalmárok” fogva tartására szánt létesítmények (Nagyenyed, Szamosújvár, Fogaras, Galac, Zsiláva, Csíkszereda, Piteşti és Râmnicu Sărat) és a köztörvényes elítélteknek szánt helyek. Az 54 börtön, 37 munkatábor, 8 kiskorúak és 2 gyerekek befogadására szánt létesítmények mellett, a Börtönök Főigazgatóságának számos „termelő” jellegű egység volt alárendelve. És ne legyenek illúzióink: Sztálin halála után ugyan átmenetileg enyhültek a fogva tartás körülményei (katasztrofálisról nagyon rosszra), ám az 1960-as években ismét romlottak. És a kommunista rezsim a bukásáig, azaz 1989-ig folyamatosan figyelte, zaklatta, üldözte, büntette azokat, akik nem a szekerét tolták…
Brosúra az elnyomásról
A kongresszuson mutatta be és osztotta ki a jelenlévők között dr. Cristina Puşcaş kutató azt a kiadványt, amely az Ellenállás és elnyomás Bihar megyében címet viseli. A brosúra jellegű kiadvány külön-külön román, magyar és angol nyelven is megjelent, összesen azonban csak 500 példányban. Nyolcezer lejes uniós támogatásból adták ki, és adatokat tartalmaz a kommunista elnyomás Bihar megyei vonzatairól. Fő célja ugyanakkor a váradi várban idén megnyitott múzeum és emlékhely népszerűsítése. Ez a lapunkban már bemutatott létesítmény a vár K épületében van.
Szeghalmi Örs / erdon.ro

Kétnapos dínomdánom (Torja első írásos említésének 710. évfordulója)
Tizennegyedik alkalommal szerveztek négy esztendővel ezelőtt Szeptemberfesztre átkeresztelt falunapokat hétvégén a 710 éves Torján. A rendezvényen átadták a felújított házasságkötő termet, hatvanméteres puliszkát készítettek, nemzetközi főzőversenyt tartottak, tegnap pedig a Mária-kápolna kertjében ünnepi szentmisét celebráltak. A falunapokon Torja három magyarországi testvértelepülése – Gádoros, Kistarcsa és Csokonyavisonta – és Rinyaújlak képviseltette magát. Csokonyavisonta és Torja között ezer kilométer a távolság. A két község vezetősége ezelőtt tíz évvel írta alá a testvértelepülési szerződést.
A falunapi rendezvénysorozat szombat délelőtt az új házasságkötő terem átadásával kezdődött, amelyen a meghívottak, a magyar történelmi egyházak lelkészei és a testvértepelülések küldöttségei voltak jelen. Daragus Attila polgármester elmondta: eddig is volt házasságkötő termük, de a négyezer lakosú községben az kicsinek bizonyult, több esetben az új párt annyian kísérték el, hogy sokan nem fértek be a terembe. Ebből a meggondolásból vágtak össze két helyiséget – a volt gyűléstermet és egy raktárt –, nyílászárókat és parkettát cseréltek. Az új házasságkötő termet Tímár Zoltán feltorjai római katolikus plébános és Egyed László Levente református lelkipásztor áldotta meg, az avatószalagot Daragus Attila, Luka Medárd alpolgármester és Kerekes Tibor jegyző vágta el. Az avató után közös fénykép készült a községháza előtt felállított életfánál, majd Egyed László Levente református lelkipásztor és Tímár Zoltán feltorjai római katolikus plébános megáldotta az újszülötteket és azok szüleit. Ezt követően a művelődési otthon nagytermében megtartották a nagykorúsítási ünnepséget, az ötvenhárom fiatalnak Kerekes Tibor jegyző gratulált, átadta a díszoklevelet és Torja képes albumát. Az ünnepség közben felléptek a kézdivásárhelyi Tanulók Klubja mazsorettcsoportjai. Daragus Attila polgármester bejelentette: a 710. évforduló tiszteletére és a falunapokra három – torjai, futásfalvi és bálványosi – képeslap készült el, amivel megajándékozzák az újszülötteket és a tizennyolc éveseket. Idén az önkormányzat az életműdíjat a nemrég nyugdíjba vonult Opra Vilmos testnevelő tanárnak, volt iskolaigazgatónak ítélte oda, aki harmincnégy évig tanított Torján, és aki aktív szerepet vállalt a település művelődési életében, a március 15-i ünnepségek megszervezésében. A Torjáért-díjat Harasztia Attila és Laki Dezső, Csokonyavisonta polgármestere, illetve alpolgármestere, valamint Nagy József, a kaposvári Somogyi Huszárok Hagyományőrző Egyesület huszárkapitánya kapta meg. A község vezetői emléklapot, bekeretezett életfás képet, Torja képes albumát és egy-egy szál virágot nyújtottak át a jelen levő édesanyáknak. Délután torjai önkéntesek és a községháza alkalmazottjai elkészítették a 2008-ban világrekordként jegyzett, 150,32 méteres feltűrt túrós puliszka hatvanméteres „kistestvérét” (fotó). A szombati nap leglátványosabb eseményét a nemzetközi főzőverseny jelentette, amelyen tizenegy hazai és határon túli csapat mérte össze tudását. Tegnap délelőtt az altorjai plébániánál gyülekeztek huszárok, cserkészek, népviseletbe öltözöttek és csokonavisontaiak, majd indultak lóháton és feldíszített szekereken a középtorjai Mária-kápolnához. A menet élén a kézdivásárhelyi Tanulók Klubja fúvószenekara, torjai cserkészek, szentegyházi és kaposvári huszárok, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület kézdiszéki huszárjai haladtak. A Mária-napi búcsús szentmisét a Mária-kápolna kertjében Szabó Lajos kanonok, a sepsiszentgyörgyi Szent József-templom plébánosa a környékbeli papság közreműködésével celebrálta, a szentbeszédet Kedves Tibor alsócsernátoni plébános mondotta el. Daragus Attila polgármester köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik hozzájárultak a 710 éves Torja búcsús szentmiséjének lebonyolításához. A falunapokon első alkalommal részt vevő torjai, jelenleg 27 tagot számláló Bálványos Fiai Hagyományőrző Egyesület tegnap délelőtt a sportcsarnok előtt jurtát állított, kézműves-foglalkozásokat és játszóházat tartottak, íjászatra is lehetőséget biztosítottak. Péter Barna egyesületi elnök elmondta: az egyesület jelenleg huszonhét tagot számlál.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népzenei műhelymunka Csernátonban
Péntek délután a felsőcsernátoni Hanna Panzióban egymásnak, illetve a hozzátartozóknak és az érdeklődőknek bemutatott gálaelőadással, egyéni és közös műsorral ért véget az egyhetes, hetedik Mozsika népzenei műhelymunka. A Kovászna Megyei Művelődési Központ és Kovászna Megye Tanácsa által szervezett táborban idén harmincöt Hargita, Kovászna és Brassó megyei tanuló vett részt.
Mágori István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársa szerint a tábor hosszú távú célja népzenénk, néptáncaink, népszokásaink ápolása, megőrzése, éltetése és a nagyközönség körében történő népszerűsítése volt. Rövid távú célként a népzeneápolást, a népzenei együttesek kialakulásának elősegítését, illetve népi hangszereink megszerettetését tűzték ki. A népdaloktatás kiscsoportokban történt. A népzenét a műhelymunka első napjaiban egyesével vagy hangszerenként – hegedű, brácsa, nagybőgő és cimbalom – alkotott kiscsoportokban tanulták, a további napokban egy népi zenekar felépítése szerint gyakorolták a csoportban, zenekarban való zenélést. A legtöbben hegedűsök voltak. Kiegészítő programpontként a résztvevők népi játékokon vettek részt. A hangszeres oktatást a sepsiszentgyörgyi Heveder zenekar tagjai – Fazakas Levente (hegedű), Szilágyi László (brácsa), Bajna György (nagybőgő), Fazakas Albert (cimbalom) és Román Hunor (hegedű) – vezették le, a népdalokat Erőss Judit, a Háromszék Táncegyüttes énekese oktatta. A résztvevők Szatmár megye népzenéjét és táncait tanulták kezdő és haladó szinten, zenei ismeretüknek megfelelően.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Leleplezték Bethlen Gábor szobrát Aranyosegerbegyen
A Reformáció 500. évfordulójára és a Bethlen Gábor (1580-1629) által 400 éve megadott vásártartási jogra emlékezve az erdélyi fejedelemről készült bronzszobrot lepleztek le vasárnap délelőtt a Kolozs megyei Aranyosegerbegy településen. Az ünnepségen Daróczi Attila helyi református lelkész elmondta: a több éves álom valósult meg a szoborállítással, amely Fábián Zsigmond nyugalmazott aranyosgerbegyi történelemtanár ötlete volt. A rendezvény már szombaton elkezdődött három népszerűsítő előadással, majd kulturális programokra került sor a helyi kultúrotthonban.
Vasárnap igét hirdetett Szegedi László lelkipásztor, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, majd a résztvevők átvonultak a parókia udvarára, ahol leleplezték Bethlen Gábor kő talapzaton álló, bronzból készült mellszobrát, Vetró András szobrászművész alkotását, akinek vallomása szerint a munka során népünk gazdagításának érzése hatotta át.
„Ötszáz évvel ezelőtt adatott meg nekünk az ige magyarul, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem pedig négyszáz évvel korábban oly módon támogatta ezt a közösséget, hogy még ma is ennek áldásaiból élnek. Hallgassuk meg Isten szavát, mert másképp mindennapi munkánkat nem kíséri áldás, hiszen Isten igéje örök igazságot hordoz” – mondta vasárnapi igehirdetésében Szegedi László lelkipásztor, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora.
Csernáczki Andrea aranyosegerbegyi pedagógus arra emlékeztetett: Bethlen Gábor fejedelem 1617-ben a falunak vásártartási jogot, a helyi református egyháznak pedig területet adományozott templomépítésre, működésének támogatására.
„Bethlen Gábor és a reformáció elválaszthatatlan egymástól. Bethlen Gábor kiváló politikus és stratéga volt, aki pártolta a művészetet és az oktatást, s olyan időszakban vezette Erdélyt, amelyet később Erdély aranykorának neveztek” – méltatta az erdélyi fejedelmet Barabás János konzul.
Csutak Lajos a Tordai Református Egyházmegye részéről Isten áldását kérte az aranyosegerbegyi gyülekezetre.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

ÍRÓK GYŰLTEK ÖSSZE ÁRKOSON – SZÜKSÉG VAN A TERVEZÉSRE
Szeptember 7–10. között Irodalomstratégiák Erdélyben és a Kárpát-medencében címmel tartotta az árkosi Európai Tanulmányi Központban XVI. táborát az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL). A felolvasásokkal és közönségtalálkozókkal fűszerezett együttlét alkalmat teremtett a magyar irodalom jelenlegi helyzetével kapcsolatos vélemények kifejtésére is.
A Kárpát-medencében alkalmazandó irodalmi stratégia körvonalazásával László Noémi költő, szerkesztő irányításával péntek délután próbálkoztak. A heves vitától sem mentes, Lakatos Mihály (osztályvezető, Emberi Erőforrások Minisztériuma, Magyarország), L. Simon László (költő, író, országgyűlési képviselő, Magyarország) és Kósa András László (igazgató, Balassi Intézet, Bukarest) között lezajlott beszélgetés során azonban nem jutottak közös nevezőre. Abban viszont egyetértettek, hogy tervezésre mindenképpen szükség van az irodalmi élet terén is.
Kósa András László hozzászólását egy felmérés eredményének az ismertetésével kezdte, mely szerint Romániában a lakosság 1%-a olvasó, beleértve a tankönyvforgatókat is. Ez vezethetett talán oda, hogy fenntartása érdekében a Román Írószövetség kénytelen volt a bukaresti székházát bérbe adni, így ebben jelenleg egy kaszinó működik. Az országnak pedig olyan megyéje is van, ahol egyetlen könyvüzlet sem található.
A Magyarországra vonatkozó adatok L. Simon László általi felsorolásából kiderült, hogy a könyvkereskedés árbevétele az elmúlt évben 55 milliárd forintot tett ki, vagyis az elmúlt 20 esztendőben a felére csökkent. Ugyanakkor, az olvasói kedv lanyhulásának dacára a kiadott könyvek címlistája megnyúlt, ami viszont nem a minőségi irodalom térnyerését, hanem annak térvesztését tükrözi. Drasztikusan csökkent továbbá az egy címre eső darabszám, hiszen míg a ’80-as évek közepén egy rangos magyar író műve 15 ezer példányban is elkelt, addig ez a szám most 800 körüli.
Lakatos Mihály rámutatott, a történelem folyamán a kultúra és ezen belül az irodalmi tevékenység mindig támogatásban részesült. Természetes tehát, hogy a magyar állam anyagi segítséget is nyújt a határon innen és túli magyar kultúra műveléséhez. Éppen ezért véleménye szerint napjainkra nem a kultúra vált rokkanttá, mert támogatni kell, hanem lelkileg azok az emberek, akik mindezt kifogásolják.
Az irodalom oktatásában, valamint népszerűsítésében felmerült és az idő múlásával egyre súlyosbodó gondok orvoslására Kósa András László alternatív irodalomórák bevezetésében látja a megoldást, L. Simon László pedig a magyar kifejezések következetes használatában és ezáltal a klasszikus szövegek értelmezésének elősegítésében. Ezzel szemben Lakatos Mihály, határozottan elutasítva a művek átírt és könnyített változatának a használatát, a hagyományos irodalomórák mellett tört lándzsát.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Szederháti templombúcsú, könyvbemutatóval
Emlékállítás egykori munkaszolgálatosoknak
Nem valószínű, hogy a szederháti, Mária nevére szentelt római katolikus templom búcsújáról beszámolt volna az újság (maga az esemény nem újdonság és különlegesség, évente megtartják minden r. kat. egyházközségben), ha nem lett volna egybekötve a nyomdát most elhagyott, a Pro Identitas Egyesület és Faragó Péter parlamenti képviselő irodájának támogatásával megjelent könyv bemutatójával, amelynek szerzője ráadásul a Nyugati Jelen (távolról sem túlzás és szóvirág: oszlopos) munkatársa, Balta János.
A kicsiny helybeli templomban a szentmisét ft. Király Árpád marosi főesperes celebrálta. (A kívül-belül nagyon szépen karbantartott templom érdekessége az egykori helybeli magyar családok által rendelt és finanszírozott, bibliai jeleneteket ábrázoló falképek sokasága.) A celebráns a szeretet családon, társadalmon belüli fontosságáról és erejéről szólt, ékesszólóan és meggyőzően a helybeliekhez és elszármazottakhoz, vendégekhez, kifejezve reményét, hogy a jövőben is lesznek olyanok, akik vigyáznak erre a templomra, hitükre, magyarságukra.
Szívből kívánjuk, hogy úgy legyen. Bár a szederháti magyar katolikus közösség létszámban évtizedek óta rohamosan csökken, az ittmaradtak életkora pedig ugyanilyen mértékben nő. A vasárnap délutáni misén negyven körülire becsültem a résztvevők számát (egy helybeli pontosan 44-et számolt), de közülük sok elszármazottként vagy vendégként volt jelen, s mindössze ketten-hárman gyermek- és ifjúsági korúak).
Balta János egy éve az ugyancsak Szederháton bemutatott, szülőfalujáról készült könyve több adalékkal szolgál e tekintetben.
A helybeli kultúrotthonban („Művelődési ház”, olvasom bejárata mellett a még magyarul is szereplő megnevezést) mintegy félszázan jöttek össze a Láthatatlan „hadsereg” c. könyv bemutatójára, amelyet a szerző szülőfaluja iránti tiszteletből és elkötelezettségből legelőször itt tartott meg.
A kötetet a Nyugati Jelen egyik munkatársa mutatta be, és kiemelte: a „láthatatlan hadsereg” azoknak a munkaszolgálatosoknak állít emléket, akiket a múlt rendszerben valósággal elhurcoltak (katonai mozgósítással) országos építőtelepekre (köztük bukaresti Nép Háza, cernavodai atomerőmű, Duna–Fekete-tengeri-csatorna), hogy ott a legtöbben elképesztően rossz munkakörülmények, lakás- és ellátás-gondok közepette dolgozzanak, akár több szériában, családjuktól elszakítva. Rengetegen munkabalesetben haltak meg vagy szereztek maradandó, egész életükre kiható egészségi károsulást. S az „elfelejtett hadsereg” cím jogos, mert a témát, érdemben és részletesen azóta sem dolgozták fel, s ma már kevesen tudják – a jövő egyre inkább hajlamos a feledésre – milyen iszonyú áldozatok árán jöttek létre a „nagy megvalósítások”.
A szerzőnek „volt szerencséje” részt vennie a „nagyszerű szocialista építőmunkában”, Ceauşescu megalomániás terveinek kivitelezésében. (A Nép Háza, például, a világ legnagyobb épületeinek egyike.) De lám, részben legalább ezúttal beigazolódik a mondás, miszerint minden rosszban van valami jó. Ha a fiatal kora dacára (felkészültsége okán) igen magas szakmai besorolású, és számunkra nem mellesleg újságírói vénájú vagongyári, itthon beteg szülőket, rajongva szeretett feleséget, két kisgyermeket hátrahagyó munkást annak idején, az 1980-as évek második felében nem viszik el keserves munkaszolgálatra Bukarestbe, a Nép Házához, ma biztosan nem vehetnénk kézbe ezt a személyes élményeket is tartalmazó, de azokon jóval túlmutató, majdnem félszáz tanút megszólaltató megrázó könyvet. Amelyről, talán nem mellesleg, tegnap délben egyik olvasója – aki már vasárnap este „nekiesett” a több mint 230 oldalas könyvnek – arról értesítette e cikk íróját: nagyon érdekes és megdöbbentő.
Olyan könyv, amelyet érdemes, sőt kötelező lenne elolvasnia a reális múlt iránt érdeklődőnek.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Tanévkezdő beszélgetés Burus-Siklódi Botonddal, az RMPSZ elnökével – A magyarokat nem szólították meg a tankönyvtörvény kidolgozásakor
Az idei tanév abban különbözik az előbbiektől, hogy a 2011-es tanügyi törvény reformintézkedéseinek alkalmazása elérkezett az ötödik osztályba indulókhoz. Ám gyakorlati megvalósításokról idén sem lehet a tanévnyitó napján gördülékenyen beszélni. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége országos elnökét, Burus-Siklódi Botondot kértük a helyzet általános értékelésére.
– A legfőbb panasz, ami a szülők, a pedagógusok, de a diákok részéről is megfogalmazódott Romániában: a túlzsúfolt tananyag, amelyeknek gyakorlati hasznát ritkán vagy egyáltalán nem vehetik. Minisztériumi szinten korszakváltó elmozdulás körvonalazódott az idei tanévre. Hol tartunk tanévkezdéskor?
– Új helyzettel állunk szemben. Nagy reményeket fűztünk ahhoz, hogy az V–VIII. osztálynak, és reményeink szerint a IX–XII. osztálynak készülő tantervek is új szemléletet, gyakorlatiasabbá alakító oktatási módszereket és tananyagot fognak előirányozni, és ennek megfelelően készülnek el a tankönyvek. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy tankönyveink nincsenek. Mondjuk, ez nem teljesen új helyzet, nagyon sokszor előfordult már, ahogy az is, hogy az aktuális tantervvel köszönő viszonyban nem levő tankönyvvel kellett a kollégák tanítsanak. De most minden ígérgetés arról szólt, hogy szeptember 11-én a gyerekek padján ott lesznek az új tantervi program szerint megírt új tankönyvek! A többségieknek is nagyon kevés tankönyve van, magyar diákjainknak pedig csak a román nyelv és irodalom tankönyve lehet a padjukon, illetve a magyar nyelv és irodalom. Igaz, mindkettőből két-két, tehát az alternativitásnak lehetőséget kínáló tankönyvről van szó, de hiányzik minden összes többi tantárgynak a tankönyve!
– A román nyelvet a kisebbségiek számára elkészített speciális tanterv szerint kezdik el tanítani. Hogyan készültek erre?
– Új helyzet a diákoknak, hogy ők már ennek a tantervnek és tantárgyi programnak megfelelő kimeneti vizsgán fognak majd részt venni, s ez a tanárkollégákat is nagy megpróbáltatás elé állítja. Mi igyekeztünk a nyár folyamán is erre ráhangoló, az új módszereket felvonultató továbbképző programokkal segíteni a kollégákat, így a Bolyai Nyári Akadémia keretében a román nyelvet kisebbségi magyar iskolákban tanító kollégákkal szerveztünk programot a tankönyvírókkal, tantervírókkal. Előállíttattunk kiadónkkal egy tanári kézikönyvet, útmutatót, amellyel ezeket a sokkal diákközelibb módszereket alkalmazhatják, elsajátíthatják, gyakorolhatják. De ugyanaz a helyzet a magyar nyelv és irodalom oktatásával is: itt is teljesen új szemlélet van kialakulóban, ennek a kezdeténél, az első lépéseinél tartunk. A kolozsvári tankönyvműhelyben dolgozó tankönyvírók egy csoportjának a közreműködésével feladatbank is elkészült, tanároknak, diákoknak egyaránt. Ennek a kiadását támogattuk az Ábel Kiadó által, és el is juttatjuk minden V. osztályban magyart oktató magyar tanárnak. Az előbbiekben említett román kézikönyvet is eljuttatjuk minden magyar tagozaton tanító román tanárnak – tehát mi igyekeztünk bizonyos lépéseket megtenni, hál’ istennek ezekből a tantárgyakból a tankönyvek is megvannak. Reméljük, hogy el is jutnak az iskolákba, és meg is kapják. De kérdem: mi lesz az összes többivel?!
– Július közepén jelentették be a kormány prioritáslistáját, s a javaslatcsomag határidőket rendelt a szaktárcának a tankönyvtörvényhez is. Hogyan zajlik ez a szakmai folyamat?
– A miniszter által bejelentett tankönyvtörvény elkészüléséről a bejelentést követő időszakban semmi hírünk nincs. Azt biztosan tudjuk, hogy kisebbségi vonalon senkit nem szólítottak meg, hogy ennek a szövegének a kidolgozásában részt vegyen – magyar részről egészen biztos, hogy nem. Aggodalommal tölt el minket és foglalkoztat ez a téma, hogy milyen módszertan vagy törvény fog születni, amelyekről ez a fajta kisebbségi megközelítés kimarad. Most például ott tartunk, hogy a jelenleg érvényes rendelkezések és szabályok szerint egy matematikakönyvet magyarul egy magyar matematikatanár nem írhat meg – csak a tanítás lehetősége áll rendelkezésünkre. Ugyanígy van a többi tantárggyal is.
– A civil közösségek hogyan tudnák segíteni az önök munkáját, mire figyeljenek az év folyamán, mire reagáljanak ahhoz, hogy ne maradjanak válasz nélkül a fontos kérdések?
– Mivel az előbbiekben vázolt teljesen új helyzet előtt állunk, nagyon fontos lesz mindenfajta visszajelzés, legyen az diák vagy tanár-, tanítókolléga részéről, mind a tantervet, mind a tankönyveket illetően. Nagyon szívesen összegyűjtjük és továbbítjuk a megfelelő helyekre – bár ebben a tanfelügyelőségeknek, iskolavezetésnek, és az érdekelt állami intézményeknek is külön szerepük van. Ugyanakkor ajánljuk időnkénti találkozók, fórumok megszervezésének a lehetőségét, hogy igyekezzünk alakítani ezeket az eszközöket – amelyek segédeszközök ugyan az oktatásban, de mégiscsak fontosak a jelen pillanatban –, például itt van a digitalizálás bevezetésének évről évre történő fokozatos elmaradása. Itt óriási infrastrukturális fejlesztésekre lenne szükség! Bár a tankönyveknél elvárás a tankönyvírók és kiadók részéről, hogy a digitális változatát is előállítsák, mégis ennek a konkrét oktatásbeli vagy az otthoni használata megkérdőjelezett. Tehát temérdek kérdés van, amely foglalkoztat, és nagyon nagy kérdőjelekkel állunk szemben a tanévkezdéskor. Én mindettől függetlenül, bár nehéz eltekintetni ezektől, sok szeretettel kívánok az országos elnökségünk nevében tanárkollégáknak, diákoknak és szülőknek sokkal könnyebb tanévet! Bár tudom, hogy ezt nehéz megvalósítani, de legyünk optimisták, reménykedjünk abban, hogy pozitív változások is várnak a még elkövetkező időszakban.
Gergely Edit / Hargita Népe (Csíkszereda)

Egy kiló almát kérni románul a piacon – rendhagyó nyelvoktatás indul Kolozsváron
Októbertől indul az a kolozsvári nyelvoktató központ, amelyben rendhagyó módon sajátíthatjuk el többek között a román nyelvet. A tankönyvízű megoldásoktól eltávolodó szemléletről, a Musafir Centre kínálatáról Gyöngyösi Csilla projektigazgatóval beszélgettünk.
A honlapotokon az áll, új szemléletet vezettek be a kolozsvári nyelvtanítása piacra. Milyen a jelenlegi kínálat, amely mellett alternatívát nyújt a Musafir Centre?
A mi piackutatásunk alapján több probléma is van: az egyik az, hogy főleg nagy csoportos nyelvtanulási lehetőségeket kínálnak – ami főleg az európai nyelvekre igaz –, illetve tankönyveket használnak. Nálunk egyetlen európai nyelv lesz elérhető a román mellett, a francia, amelyet egy olyan módszerrel oktatunk, amit a franciák régóta alkalmaznak: az eredeti dokumentumok módszere, amelynek Adorjáni Mária a szakértője.
Mi csakis kis csoportos nyelvtanfolyamokat indítunk, ez a kulcsa annak, hogy egy nyelvet el lehessen sajátítani. Ezt nagy csoportban nehéz elérni, a sok ember óhatatlanul a minőség rovására megy. Ennek megfelelően vannak beárazva a kurzusaink is, ez egy exkluzív nyelvtanulási lehetőség, ahol mindenkire nagy figyelmet fordítunk.
Mit jelent az eredeti dokumentumok szerinti oktatás?
Az illető nyelvtanár olyan eszközöket használ – legyen szó szövegről, videóról, hangfelvételről vagy egyéb „dokumentumról” – amelyeket nem nyelvtanítás céljából hoztak létre, hanem anyanyelvi beszélők írtak anyanyelvi beszélőknek. Nem is az a fontos, hogy ennek minden elemét megértsük, hanem hogy egy eredeti szöveg alapján bizonyos dolgokat megértsünk belőle, mintha anyanyelvi környezetben lennénk.
Ezt a tudást képes lesz használni az ember, ugyanakkor ezeket a dokumentumokat a saját érdeklődési körök szerint állítjuk össze. Ha valaki kapott egy állásajánlatot Franciaországból, például orvos, és tudja, hogy egy év múlva oda költözik, akkor célszerűen olyan dokumentumokat használunk, amelyek az első lépéseken túllendítik őt.
Mire figyeltek oda a román nyelv oktatásánál?
Arra helyezzük a hangsúlyt, hogy a gyerekek anyanyelvi beszélővel kommunikáljanak, ami nagyon fontos, mert ha megnézzük, hogy jelen pillanatban a gyerekek hogy sajátítják el a román nyelvet, hát leginkább sehogy (nevet). Ez egy olyan városban is probléma, mint Kolozsvár, ahol van valós kétnyelvűség, Székelyföldön pedig még nagyobb a baj.
Gyerekek úgy érkeznek el a nyolcadik osztályig, hogy a vizsgán nem tudnak megszólalni románul, mi pedig azt szeretnénk biztosítani, hogy legyen idő számukra, amikor kénytelenek román nyelven tevékenységeket folyatni. Ez azt jelenti, hogy például elmennek a piacra és kérnek románul egy kiló almát, kenyeret vesznek a boltban, a kórházban szóba állnak az orvossal, megszólalnak az utcán, bemutatkoznak és így tovább. Nem nyelvtani szerkezeteket, hanem szituációkat fogunk tanítani, ahol azt kell elérni, hogy ne féljen, hanem feltalálja magát.
Miért tartjátok fontosnak a hatékonyabb román nyelvoktatást?
Ha nem lesz, ahol megtanulnia románul a gyereknek, azt segítjük elő, hogy kialakuljon belőle egy frusztráció, és elvesszük a lehetőséget tőle, hogy jól érezze magát az országban – ezért máshol akar majd boldogulni. Fontos, hogy mennyire vagyunk magabiztosak az identitásunkban. Azt gondolom, hogy ennek egy fontos fokmérője, hogy mennyire vagyunk képesek elsajátítani egy idegen kultúrát anélkül, hogy veszélyben éreznénk magunkat. Szerintem lehet arra törekedni, hogy az erdélyi magyarok egy ilyen magabiztos identitást építsenek saját maguknak.
Az is fontos, hogy a kultúra elsajátításának egyik eszköze a nyelv, ha pedig részei akarunk lenni a romániai társadalomnak, akkor fontos, hogy magabiztosan szólaljunk meg románul. A magyarok nagyrésze eljut arra a szintre, hogy meg merjen szólalni románul, de ez nem elég: magabiztosnak kell lennie. Le kell bontani azt a kelet-európai gátlást, hogy csak akkor használunk egy nyelvet, amikor tökéletesen bírjuk – mert akkor soha nem fogjuk használni.
Emellett oktatni fogtok arab és perzsa nyelvet is. Milyen igény van ezekre?
Jelen pillanatban az arab nyelv oktatásában egyedül vagyunk a kolozsvári piacon, nincs orientalisztika tanszék sem, illetve az Európai Tanulmányok intézetében létrejött egy mediterrán tanulmányokat elősegítő központ.
Románia nem fogja elutasítani a menekültek befogadását, muszáj olyan szakembereket képezni, akik szóba tudnak állni velük. Ha Szíriában így zajlik a háború továbbra is, és a Közel-Keleten ekkora káosz marad, akkor a menekülthullám nem áll meg. Nekünk ezért fontos „előremenekülnünk”, képezni olyan embereket, akik a középszintű nyelvtudáshoz három-négy év múlva eljutnak, és képesek lesznek megszólalni arabul. Ez már lépéselőnyt jelent Romániának – Bukarestben vannak szakemberek, de Kolozsváron is szükség lesz rájuk.
A román nyelvtanfolyamról itt lehet többet megtudni, a Központ azokat is várja, akik önkéntes munkában vennének részt. A csapattal ezen a linken vehető fel a kapcsolat.
A különféle nyelvek mellett az iszlámmal is meg lehet majd ismerkedni. Milyen ismereteket nyújtotok az érdeklődőknek?
Orientalista vagyok és kifejezetten az iszlámra mint vallásra és mint filozófiai térre specializálódtam. Ilyenkor nyilván az az emberek első gondolata, hogy itt térítés zajlik, de nem. Egy fontos kulturális tudásról van szó, amelyet talán elfelejtettünk a haladásba vetett hitünk során: függetlenül attól, hogy mi mit gondolunk ezekről a vallásokról, onnantól kezdve, hogy vannak vallásos emberek, ezzel a jelenséggel foglalkozni kell. Az nem járható út, hogy startból elutasítjuk őket, az első és legfontosabb lépés megérteni, hogy miért úgy épül fel a vallásos hitük, ahogyan.
Ez egy vallásfenomenológiai kurzus, ahol az iszlámot úgy tekintjük mint társadalmi jelenséget, és úgy próbáljuk megérteni, mintha szociológiakurzuson lennénk. Románul oktatunk, és arról lesz szó, hogy honnan jött az iszlám, ki volt Mohamed, miért olyan az arca az iszlámnak, amilyen, mennyire sokszínű ez. Kevés szó esik az iszlám teológiáról, mert ahhoz sok előképzettség kell.
Az a lelkesedés, amivel mi idegen nyelveket és kultúrákat tanítunk, egy missziót is jelent, ami azt célozza, hogy lefordítsunk egy másik kultúrát az itteni emberek nyelvére. Szeretek úgy gondolni magamra mint egy tolmácsra, aki nemcsak nyelvet, hanem kultúrát is fordít. A gyakorlati haszna mindennek, hogy az ember elmegy Tunéziába vagy Iránba, és meg tud szólalni a helyiek nyelvén, és tapasztalja, hogy mennyire hálásak ezért.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

KISEBBSÉGBEN: Az erdélyi magyar oktatás néhány jellegzetessége
1. Általános vonatkozások
Az átfogó képhez én az erdélyi magyar nyelvű közoktatás néhány sajátos jellegzetességét szeretném hozzáilleszteni. Olyanokat, mint a törvényhozás, az iskolahálózat és a beiskolázás mutatói vagy az oktatás szervezésének tartalmi vonatkozásai.
Induljunk ki abból, hogy az erdélyi magyar nyelvű oktatás szerkezete nagyjából megegyezik a román nyelvű oktatáséval, de a tanítás nyelve a magyar. Ez a lényeges különbség a két oktatási forma között. Sajátos tantárgyai pedig az anyanyelv, a kisebbségi történelem és hagyományok, az ének—zene és az állam nyelvének az oktatása (Lásd erről bővebben az 5671/2012-es miniszeri rendeletet. Monitorul Oficial al României. Partea I. /Románia Hivatalos Közlönye. Első rész/ 657/2012). Ezeket a tantárgyakat sajátos, magyar nyelvű tantervek alapján tanítják, amelyeket erdélyi magyar szakemberek dolgoznak ki. Csak a román nyelv és irodalom tantervek koncipiálói között vannak román ajkú pedagógusok is. A sajátos tantervek alapján sajátos tankönyvek látnak napvilágot, amelyeket az iskolák számára, akárcsak a többi tankönyvet, az oktatási szaktárca biztosítja. A többi tantárgyat (matematika, fizika, földrajz stb.) egységes,román nyelvű tantervek alapján tanítják. A tankönyvek ez esetben lehetnek anyanyelven írottak vagy a román nyelvű könyvek fordításai. A tantervek és tankönyvek kérdéskörére később még visszatérünk.
2. A törvény és vonzatai
Ez az oktatási forma a Kárpát-medencében a versailles-i békediktátum közvetlen hatásaként jött létre. A törvényhozást Románia államiságának kialakulásától, azaz Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésétől számíthatjuk. Az első román tanügyi törvény 1864-ben jelent meg.
Az oktatási szerkezet kialakulását időben a XX. század második—harmadik évtizedére tehetjük. A román oktatási törvényhozásban a nemzeti kisebbségi oktatás szabályozásáról először Az állami elemi iskolai és az elemi szintű pedagógiai oktatás 1924-ben kihirdetett törvényében olvashatunk hét szakaszt. Lényeges, hogy a törvény engedélyezi a kisebbségi iskolák létrehozását és működését az ország azon területein, ahol nemzeti kisebbségek (is) élnek. A két világháború közötti időszakban, abban a négy kihirdetett oktatási törvényben, amely a kisebbségi oktatást szabályozta, az engedményeket csak a tiltások múlják fölül. Példának okáért: iskolákat lehet indítani, de kötelező a román nyelv tanítása, bizonyos tantárgyakat csak románul szabad tanítani. Széleskörű negatív hatást fejtett ki az a szabályzó, amely a magyar pedagógusok kötelező román nyelvvizsgájáról rendelkezett (1/7-es cikkely). Eszerint, azok a magyar pedagógusok, akik nem tettek sikeres román nyelvvizsgát, elvesztették állásukat. Ennek a rendelkezésnek az eredményeként sok pedagógusnak búcsúznia kellett a tanügytől, sőt Erdélytől is. Hányan tudtak/tudhattak a húszas-harmincas években pl. a székelyföldi vagy a pártiumi pedagógusok közül olyan szinten románul, hogy sikeres nyelvvizsgát tehessenek? Legtöbben az első román szavakat az érkező román állami alkalmazottaktól hallották.
Az 1944-es hatalmi változás után az ország oktatásának „szocialista” átalakítását az 1948-ban kihirdetett Dekrétum (Decret nr.175 pentru reforma învăţământului, 1948. - a 175-ös Dekrétum, a tanügy megreformálására, 1948.) tartalmazta. Az 1989-es rendszerváltásig még 1968-ban, illetve 1978-ban hirdettek ki új oktatási törvényt. Demokratikus fejlődési folyamatot egyik sem indukált. Ellenkezőleg: a tanügyre ideológiai és politikai nyomást gyakoroltak. Főleg az 1978-ban kihirdetett törvény az oktatás erőltetett politechnizálását szorgalmazta. 1948-tól 1977-ig a romániai középiskolai oktatás nagyobb méretű átszervezést nem szenvedett. Azonban ettől az évtől kezdve a reál és a humán gimnáziumok sorra ipari, technikai iskolákká alakultak anélkül, hogy az anyagi alapjuk, humán erőforrásaik erre megfelelőek lettek volna. 1977-ben a szaktantárgyak tanítására még tankönyvek sem voltak. A Tankönyvkiadó a szakprofiloknak megfelelő politechnikai egyetemek tanárait kérte föl a tankönyvek megírására. A fölkért mérnök tanárok, természetesen a saját „egyetemi” jegyzeteiket „alakították át” tankönyvekké. Így készültek a 400—500 lapos „szaktankönyvek” a szakközépiskolások számára. Természetesen tele olyan elméleti ismeretekkel, amelyeket nem az iskolában tanítanak. 1977 szeptember 15-én úgy indult a tanév, hogy több középiskolában csak a cégtábla változott.
Az általános trend érvényesülésén túl a sajnálatos vonatkozás ebben a periódusban az volt, hogy az ötvenes évek végén a magyar tannyelvű középiskolákba egy, sőt esetenként két párhuzamos, román tannyelvű IX. osztályt telepítettek, amelyek aztán szép lassan, de biztosan mind az iskolán belül, mind országos viszonylatban, gyarapodtak. Ez azt jelentette, hogy a tanórákon kívül a legtöbb iskolai vagy iskolán kívüli tevékenységet román nyelven kellett szervezni, mert azokban román és magyar tanulók egyaránt részt vettek. Az előbbiek viszont általában csak románul értettek.
1968-ban a csak magyar tannyelvű középiskolák újra zöld utat kaptak. Az 1965-ben kinevezett diktátornak ekkor még bizonyítania kellett, többek között a kisebbségi kérdés megoldásában is. Pontosabban nem minden magyar nyelvű iskola nyert zöld utat, mert Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyen és Zilahon a helyi vezetés nem engedélyezte azokat. Az indok erre általában az volt, hogy a helyi lakosok egy része jogainak megsértését véli fölfedezni ezekben az iskolákban. Az sincs kizárva, hogy a “helyi ellenállásra” szintén felülről jött az utasítás.
Maradtak a román és magyar tagozattal működő iskolák. Pozitívum volt viszont, hogy 1977-ig még mind a tíz alapprofilú középiskolában folyt magyar nyelvű oktatás. Aztán, pár éven belül előbb a magyar tannyelvű osztályok száma csökkent, majd a filológiai, az egészségügyi, a közgazdasági, a képzőművészeti vagy a zenei profilú magyar osztályok teljesen eltűntek.
Egyetlen kivétel akadt. Mivel Romániában ebben az időben a pedagógus képzést középiskolai fokon szervezték (Lásd erről bővebben Murvai László: Kulcsok és zárak. Corvin kiadó. Déva, 2005. 190—198.), ezt a profilt magyar nyelven sem lehetett megszüntetni, mert ez a magyar tanítóképzés végét jelentette volna. A diktatúra ezt nem vállalta be. Viszont a beiskolázási számok az oktatás igényeitől messze elmaradtak. A nagyenyedi és a marosvásárhelyi tanítóképző osztályok a beiskolázási számok megvonása miatt fokozatosan megszűntek. Maradt a székelyudvarhelyi és a nagyváradi képzőben egy-egy sor magyar osztály. Pedig, még a folyamatos lemorzsolódás ellenére is, az1988—1989-es tanévben 929 óvodában és 408 elemi iskolában szerveztek magyar csoportokat, illetve osztályokat. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szakminisztériumi statisztika a fent említett tanévben 44 837 magyar óvodást, illetve 74 000magyar elemistát tartott nyilván (Forrás: a szakminisztérium archívuma.). Ekkora igénynek a kielégítése az évi 90—100 végzőssel különös gondot jelentett.
A szomorú időszaknak (1978—1989.) az lett az „eredménye”, hogy az 1968-ban újraalakított, csak magyar nyelvű középiskoláink sorra tagozatokká zsugorodtak vagy eltűntek. Az 1988—1989-es tanévre Romániában csak 107 magyar nyelvű középiskolai osztályokkal is rendelkező tagozatunk maradt.
Elgondolkodtató, de még inkább a nemzeti memóriánkba vésendő ez a folyamat: ilyen többet ne történhessen! Az is érdekes, hogy a diktatúrában ezeket a diszkriminatív intézkedéseket az akkori törvények nem tartalmazták. Azokban az állt, hogy a magyarok által is lakott területeken szervezhető magyar nyelvű oktatás, hogy a kisebbségi kérdés megoldása Romániában példaértékű. Viszont a törvényeknél erősebb hatásúak voltak a pártdirektívák. Ha azok kimondták, hogy példának okáért, Romániában „a nemzet homogenizálódása” az egyik legfontosabb feladat, a pártszervek, mind országos, mind megyei, mind helyi szinten, tették a dolgukat.
Az 1989-es változás új hatalmat és új törvényhozást jelentett. Az oktatást 1990 és 1995 között kormányrendeletek mentén szervezték, amelyeket évente adtak ki. Természetesen, ezek az egész román oktatást szabályozták., mert, amint már említettük(lásd az 1-es alcímbe foglaltakat), a magyar nyelvű oktatás szerkezeti szempontból megegyezik az országos struktúrával. A „reformok” mindkettőt érintették. A foganatosított intézkedéseket én inkább reparatórikusaknak nevezem, mert a tanügy alapvető megreformálása csak az átfogó társadalmi reform keretében teljesedhetett (volna) ki. Erre pedig a kilencvenes évek Romániájában sem politikai akarat, sem idő, de főként pénz nem volt. Ez utóbbi mintha ma is egyre kevesebb lenne. Ezekkel együtt vagy ezek ellenére a törvényes keretekbe iktatott változtatások az 1989 előtti oktatáson sokat javítottak. Ami nem volt különösebben nehéz.
Melyek voltak ezek a változtatások? Megszűnt a pedagógusok röghözkötöttsége. Azaz már nem az állam akarata szerint helyezték ki őket, hanem a munkahelyüket önmaguk választhatták meg. Hátrányai ennek az előre mutató intézkedésnek is voltak, hiszen az emberek a nehezebb körülményektől igyekeztek szabadulni. Ebből kifolyólag számos vidéki iskolában azon mód pedagógus hiánnyal lehetett/kellett számolni. A tanárok kötelező heti óraszámát 22-ről 18-ra írták át. Az egyébképp pozitív intézkedés szintén a humán erőforrás biztosítását nehezítette meg, mert egyik napról a másikra több tanárra lett szükség. Kisebbek lettek az osztálylétszámok. Ezek 1989 előtt - főként a keresett, városi középiskolákban - 38 és 41 között mozogtak, de az általános oktatásban sem volt sokkal jobb a helyzet. Az új kormányrendelet a középiskolákban az oszálylétszámot 25-ben határozta meg. Az alacsonyabb oktatási fokozatokon az osztálylétszámok ennél kevesebb gyereket jelentettek (10 és 20 között). Reformintézkedések feszegették a hermetikusan zárt, régi oktatási szerkezetet. 1990-től újra lehetett magánoktatást vagy egyházi oktatást szervezni és működtetni. Megjelentek a posztliceális osztályok, alternatív oktatást is lehetett indítani. A lehetőséget a leggyorsabban a Waldorf oktatás használta ki, de a Step by step vagy a Montessori is gyorsan követte a Waldorfot. Történelmi egyházaink is hamar léptek (Lásd Murvai L. (2008). The Place of Denominational Schools in the Hungarian Education of Romania. In Pusztai G. (ed.): Education and Church in Central and Eastern Europe at First Glance. Debrecen, Center for Higher Education Research and Development, 105–115.).
A magyar nyelvű egyházi iskolákkal volt egy sor gond, mert az ortodox középfokú oktatás vidéki papokat képez, a magyar egyházi középiskolák pedig csak az egyházi nevelés szempontjából különböznek a világi társaiktól. Ezt mind az egyházi, mind az állami vezetők sokáig nehezen tudták vagy akarták megérteni.
A pozitív változásokból a magyar oktatás is hasznot húzott. Mindenek előtt a régi jogok visszaszerzését emeljük ki: a magyar nyelvű, évszázados történelmi háttérrel rendelkező középiskoláink újra alakulását, a szintén nagy hagyományokkal rendelkező egyházi iskoláink újra indítását. Emellett viszont egy sor diszkriminatív szabályzó maradt a rendszerben. Ezeket most nincs terünk részletezni, mert az egy másik tanulmány tárgya lehetne.
Régi-új iskoláink, kisebb-nagyobb erőfeszítések eredményeként, többnyire működni is kezdtek. Azonban a kilencvenes években is voltak olyan fékező hatások, amelyekről már a hatvanas—hetvenes évek elemzésekor említést tettem. Így például a marosvásárhelyi Bolyai, szintén igen kemény politikai ráhatás eredményeként, a kétezres évek elején alakult fokozatosan egynyelvűvé úgy, hogy a román osztályok nem kaptak IX-iket. Így a romántagozat fokozatosan felszámolódott. Az RMDSZ és az akkori tanügyminiszter(nő) hosszas kötélhúzása heteken keresztül híranyaggal szolgált a román és magyar sajtó számára. Az aradi magyar középiskola is csak a kilencvenes évek végére indult újra. Vagy 1990-ben a bukaresti magyar iskola visszaszerzése nyílt konfrontációhoz vezetett a magyar tanügyminiszter helyettes és az elhíresülten román nacionalista, bukaresti szenátor és pártvezér között. Azok számára, akik nem ismernék/ismerhetnék ezt az „incidenst”, fölelevenítem, hogy Demény Lajosról és Corneliu Vadim Tudorról van szó. A dolgok jobb megértéséhez szükség van némi háttérismeretre. A bukaresti magyar iskola és óvoda, amelyet ma Ady Endre neve fémjelez, olyan épületben működik, amelyben civilizált körülmények között csak az óvodai csoportok és egy sor I—XII. osztály fér el. A nyolcvanas évek végén ennek ellenére még bezsúfoltak nyolc román középiskolás osztályt. Nem annyira a bukaresti gyerekek túlnépesedése, mint okult politikai és ideológiai szempontok miatt. Ilyen körülmények között a román tanulók is rosszul érezték magukat. Nemkülönben a magyar osztályok tanulói. Vagyis 1990-ben jogos volt az az igény, hogy a román tagozat más iskolába kerüljön. A politikai közbeavatkozás sem a román, sem a magyar diákoknak nem használt. Olyannyira, hogy ez utóbbiak egy ideig, amíg a felkorbácsolt hullámok el nem símultak, a bukaresti Calvineumba voltak kénytelenek “iskolába” járni. Viszont a konfliktust másként nehezen lehetett kezelni.
Ennek az időszaknak az a jellegzetessége tehát, hogy az 1989—1999-es időszak végére visszaszereztük nagymúltú iskoláinkat. A 107 magyarul is beiskolázó középiskolánkból 136 lett. Ezeknek több, mint a fele csak magyar osztályokkal szerveződött. Magyar nyelvű képzésben részesülő óvodásaink és iskolásaink összlétszáma 231 893-ra növekedett. Tanulóink a következő tanévre még többen lettek. A statisztikák 236 708 magyarul tanuló ifjút mutattak, annak ellenére, hogy az országos diáklétszám az 1990—1991-es tanévre 5,3 millióról 4,8 millióra csökkent.
Sajnos, pár év elteltével a magyarul tanuló fiatalok száma is csökkenő tendenciára váltott. Az 1998—1999-es tanévre már csak 197 279 tanulót tartottunk nyilván. (Lásd erről bővebben Murvai László: A számok hermeneutikája. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága kiadásában. Budapest, 2000. 180—183.)
(Folytatjuk)
Murvai László / maszol.ro

Ünnepelt Háromszék egyik legrégebbi települése
Szeptemberfeszt a 710 éves Torján
A hétvégén lezajlottak a torjai falunapok, amiket pár éve Szeptemberfeszt néven szerveznek meg. A rendezvény keretében nemzetközi gasztronómiai fesztivált is tartottak, emellett ismét elkészült egy „részlet” a világrekorder túrós puliszkából.
Esketőterem-avatás és képeslapok
A falunapok első mozzanataként a teljesen felújított községháza épületében felavatták az új esketőtermet. A szépen elkészített kettős házasságkötő helyiségre azért volt szükség, mert a nagyközségben évente több tucatnyi pár dönt úgy, hogy összeköti az életét, és eddig nem volt megfelelő, tágas iroda, ami a násznépet be tudta volna fogadni. Az avatóünnepséget objektív okok miatt csak meghívottak jelenlétében tartották, mert ugyan a két terem eléggé tágas, félő volt, hogy a kíváncsiskodók nem férnek el.
Az egyik terem az állófogadás célját szolgálja, a násznép majd itt tudja elkoccintani a pezsgőt, a másik a majdani házasságkötések színhelyéül szolgál, a falon magyarul és románul is jókívánságok olvashatóak, így az utóbbi időben ismét erőre kapó román nacionalisták részéről sem érheti szó a torjai önkormányzatot. Tímár Zoltán feltorjai római katolikus plébános és Egyed László Levente református lelkipásztor áldását követően az avatószalagot Daragus Attila polgármester, Luka Medárd alpolgármester és Kerekes Tibor jegyző vágta el.
A jelenlevők ezután a községháza előtti életfához vonultak, ahol már várta őket a kéttucatnyi édesanya és gyerekeik. Elkészült a szokásos csoportkép, a két egyház képviselője megáldotta a párokat és az újszülötteket, a későbbiekben a családok a kultúrotthonban át is vehették az életfánál készült fotót.
Az említett helyszínen ezt megelőzően Daragus Attila polgármester üdvözölte a jelenlevőket, akiket emlékeztetett, hogy Torja első írásos említése óta pontosan 710 esztendő telt el, s ennek betudhatóan az Aporok faluja az egyik legrégebbi település Háromszéken. Az évforduló alkalmából három képeslapot is megjelentettek Futásfalváról, Bálványosról és Torjáról.
A kultúrotthonban a szokásos a nagykorúsítási ünnepséget is megtartották, a 18 évet betöltött fiatalok emléklapot és Torja, Bálványos és a Szent Anna-tó képes albumát kapták ajándékba az önkormányzattól. Kiosztották a Torjáért-díjakat, amit idén négy személynek ítéltek oda. Elsőként Opra Vilmos korábbi karatnai iskolaigazgató munkásságát köszönték meg, majd a tíz éve Torjával testvértelepülési kapcsolatot ápoló Csokonyavisonta polgármestere és alpolgármestere, Haraszti Attila és Laki Dezső, valamint Nagy József, a kaposvári Somogyi Huszárok Hagyományőrző Egyesület huszárkapitánya kapta meg a minden évben kiosztott kitüntetést. A kultúrotthonban lezajlott ünnepségen a kézdivásárhelyi Tanulók Klubja kis és nagy mazsorettjei mutattak be színvonalas előadást.
Főzőverseny és óriáspuliszka
Miközben a kultúrotthonban zajlottak az ünnepségek, az iskola előtti téren már beüzemelték a lacikonyhákat, és alágyújtottak az üstöknek. Idén tíz csapat nevezett be a gasztronómiai megméretésre, egyébként helyszűke miatt nem is fértek volna el többen. A Torjai Gazdasszonyok szokás szerint kürtőskalácsot sütöttek, jelen volt a gádorosi önkormányzat, a kistarcsai Mulatós Barátok és az ottani önkormányzat csapata, a csokonyavisontaiak, a torjai Vidámcsapat, a mikóújfalusiak, a 142-es számú Szent Miklós Cserkészcsapat, a Bálványos Fiai Egyesület, a vadászok és a juhászok is.
Fabó Dudás Róbert, a gádorosiak séfje érdeklődésünkre elmondta: mivel ő Szerbiából származik, úgy gondolták, egy kevésbé ismert ételféleséget, a sertés-, juh- és marhahúsból készített pljeskavicát mutatják be. A szerb hamburgerként is ismert étel nagyon hasonlít a miccsre, serpenyő szélén, bő olajjal locsolva sütik a húslepényeket. Megtudtuk, a pljeskavica nagyon közkedvelt Újvidéken, gyakorlatilag minden pikniken fogyasztják.
A Bálványos Fiai csapat tagjai a múltba nyúltak vissza: Voloncs Mária anyósának az anyósától származó, 1940-ből való recept alapján ún. anyósvadast készítettek. Ez egy hagymaalapú, zöldségek hozzáadásával, borjúcsontból készített, húslével felengedett és hosszúhússal gazdagított étel, amit a végén tojásos eresztékkel sűrítettek, és pergelt cukorral „bolondítottak” meg. Az asztaluknál egyébként felejthetetlen zamatú barackpálinkát is kínáltak!
A csokonyavisontaiak valódi kaszás étellel rukkoltak elő, a Somogy megyéből érkező csapat marhapörköltet készített Illó Margit-módra, tudtuk meg magától a menzát működtető névadótól, aki még dödöllével, csirkecombbal és libamájjal is kényeztette a zsűri ízlelőbimbóit. A pörkölt egyedi fűszerezése miatt viseli a nevét, paprikával és paradicsommal, illetve vörösborral dúsítják a kiadós, vegetáriánus-berkekben elképzelhetetlen ételt.
A csapatokat egyébként egy manchesteri vendéglő séfje, a portugál Vanessa Raquel, illetve Komlósi Mihály, a Vitézi Rend kulturális székkapitánya értékelte, majd szokás szerint minden csapatot díjaztak, hiszen a főzőverseny elsősorban a barátkozásról, a különböző vidékek gasztronómiai örökségének közelebb hozásáról és nem a versengésről szólt. A falunapok másik legnagyobb érdeklődést kiváltó mozzanatát a 60 méteres székely feltűrt puliszka készítése képezte. Több mint száz helybélire volt szükség, hogy az ételkülönlegesség elkészüljön, s bár a készülődés több mint két órát vett igénybe, az elkészült puliszka alig két perc alatt elfogyott.
Mária-búcsú felvonulással
A falunapok vasárnap Mária-búcsúval folytatódtak, meglehetősen szép látványt nyújtva, amikor résztvevői felvonultak a faluban. Szokás szerint az altorjai plébániánál gyülekztek, majd megindult a menet, amit a kézdivásárhelyi Tanulók Klubja fúvószenekara vezetett. Felvonultak a torjai cserkészek, a helybéli, a szentegyházi és a kaposvári huszárok, majd a népviseletbe öltözött helybéliek és csokonyavisontaiak is.
Az évszázados gesztenyefákkal övezett kis kápolnában nagyszámú hívő jelenlétében zajló eseményen a környékbeli papok mellett fejér László Ödön jelenlegi és Olosz Gergely volt szenátort is felfedeztük. A búcsús szentmisét Szabó Lajos kanonok, a sepsiszentgyörgyi Szent József-templom plébánosa celebrálta, prédikációt Kedves Tibor alsócsernátoni plébános mondott. A tiszteletes beszédében Szűz Mária anyai szerepére hívta fel a figyelmet, és arra buzdította a híveket, hogy imáikkal keressék meg a Magyarok Nagyasszonyát, kidomborítva a hit megtartó erejét. A szentmise végén Hatos Mihály, az altorjai Szent Miklós-templom plébánosa mondott köszönetet a híveknek a búcsú szervezésében nyújtott segítségért és az önkormányzatnak azért, mert szívén viseli az egyházi hajlékok sorsát.
Daragus Attila megerősítette: azon vannak, hogy felújítsák a község összes templomát, mind Futásfalván, mind Torján megújulnak a katolikus és a református egyházak tulajdonát képező istenházák. A szentmise a magyar himnusz, a Szózat és a pápai induló eléneklésével ért véget.
Hagyományőrzés és agrokiállítás
A kétnapos rendezvény során mezőgazdasági termékkiállítást is meg lehetett tekinteni, amin nagyméretű zöldségek és gyümölcsök voltak ízlésesen közszemlére helyezve. A teljesség igénye nélkül ragadunk ki pár nevet: Dobri Gábor kertjében focilabda méretű karalábé termett idén, Kádár Attila nagyméretű piros pityókát állított ki, Pánczél Tünde pedig remek zöldségkompozíciót mutatott be. Márton Piroska különböző méretű paradicsomból és paprikából készített kompozíciója is sokak tetszését elnyerte, akárcsak ifj. Luka Medárd összeállítása; ez utóbbinál egy madárijesztő vigyázott az őszi levelekkel keretezett dísztökökre és más kerti növényekre. Nem maradtak ki az apikultúrával foglalkozók sem, Pakocs István vegyes virágmézet, repcemézet és propoliszt, illetve tinktúrát állított ki egy olyan lép kíséretében, aminek kockái között mi Nagy-Magyarország körvonalait véltük felfedezni, de lehet, hogy tévedünk.
A falunapokat a 27 tagú, négy hónapja működő Bálványos Fiai Egyesület tevékenysége is színesítette, amely a sportcsarnok előtt jurtát állított fel, kézműves foglalkozásokat, játszóházat szervezett, és íjászkodásra is lehetőséget kínált. A falunapon ezen kívül szóhoz jutottak a torjai iskolások, este koncertek zajlottak, vasárnap este pedig tűzijátékban lehetett gyönyörködni.
Bartos Lóránt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Utcára, román!
Vadim Tudor örök. Hitvallása, eszméi és rögeszméi, vadnacionalizmusa, leplezetlen magyargyűlölete ma is él, s bár Románia parlamentjébe hosszú évek óta nem jut be szélsőséges párt, ez valójában csak annyit jelent, hogy mindezek a retrográd, soviniszta erők és gondolatok mintegy „szétterültek” a törvényhozásban képviselettel rendelkező politikai szervezetek között.
Így aztán a valamikori Nagyrománia Párt szellemi örökségét megtaláljuk a kormányzó Szociáldemokrata Pártban, de még a mindmáig kiismerhetetlen, heterogén Mentsétek meg Romániát Szövetségnek is voltak magyarellenes megnyilvánulásai, idegengyűlölet és paranoid hangulatkeltés tekintetében pedig a Traian Băsescu nevével fémjelzett Népi Mozgalom Pártja helyenként már-már megelőzni látszik Vadim Tudor egykori alakulatát. De a legfőbb ellenzéki erő, a szociáldemokraták egyetlen alternatíváját jelentő Nemzeti Liberális Párt sem akar kimaradni e vadnacionalista versenyfutásból, újabban attól sem riadnak vissza, hogy már-már utcai tüntetésre szólítsák híveiket és az igaz román hazafiakat a magyarok ellen. Múlt héten még csak afféle rossz viccnek tűnt, hogy Florin Roman liberális politikus tüntetéseket helyezett kilátásba arra az esetre, ha a jelenlegi 20 százalékról 10 százalékra csökkentenék az anyanyelvhasználati jogok biztosításához szükséges küszöböt a közigazgatásban. Igaz, a kezdeményező tisztsége miatt – Roman nem valamiféle mezei párttag, hanem a Nemzeti Liberális Párt alelnöke! – és a marosvásárhelyi római katolikus líceum megszüntetése, illetve a (talán éppen ezt a jogsértést elfedni, a nacionalista hangulatot pedig megalapozni hivatott) székelyudvarhelyi szekus diverzió miatt amúgy is feszültté vált közhangulatban, a magyar–román viszony elmérgesedése közepette a kijelentés amúgy is jókora adag felelőtlenségről árulkodott. De az már tényleg több a soknál, amikor az alakulat elnöke is magyarellenes utcai megmozdulásokat helyez kilátásba. Márpedig Ludovic Orban ezt sugalmazta Cebén, az Avram Iancu-megemlékezésen, amikor a magyar jogkövetelések kapcsán azt találta mondani a jelenlevőknek: meglehet, hogy harcba lesznek hívva. Teszi ezt tehát annak a pártnak az elnöke, amely a jelenlegi erőviszonyok közepette a korruptaknak, gazembereknek, szélhámosoknak, retrográdaknak, Európa-elleneseknek, kommunistáknak bélyegzett szociáldemokraták egyetlen alternatíváját jelentené… Vadim Tudor büszkén húzná ki magát: harca nem volt hiábavaló, íme, a romániai politikai élet minden sejtjét áthatja a nemzetféltő sovinizmus, nyíltan hangoztatott magyarellenesség.
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Várja a képzőművészek jelentkezését az EMME
Viszonylatok címmel hirdeti meg következő kiállításának témáját az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME).
Az ötszáz éves reformációra, Arany János születésének 200., valamint Kodály Zoltán halálának 50. évfordulójára emlékező tárlatot két helyszínen rendezik majd meg: november 7-én a kolozsvári Reményik Sándor Galériában tartanak megnyitót, majd december 7-én a marosvásárhelyi Bernády György Közművelődési Egyesület székházának galériájában.
A szervezők várják az alkotásokat, amelyek bármilyen technikában készülhetnek, de lehetőleg ne haladják meg az 50x70 cm-es formátumot. Sorozatban kivitelezett művek esetében két alkotásnál több is beküldhető.
A kiállításrendezésben, valamint a dokumentáció összeállításában segítséget jelentene, ha az elérhetőséget (lakcím, mobilszám, email), valamint a tárlatra szánt alkotások adatait (repró, cím, technika, méret) legkésőbb 2017. október 24-ig elküldik a résztvevők a következő email-címre:csszgeza@yahoo.com.
A munkák leadási határideje: 2017. október 31. Cím: Liceul Teoretic Apáczai Csere János Elméleti Líceum / str. I.C. Brătianu/Király utca26. szám. Kolozsvár / Cluj-Napoca/ telefon: 0264-597251, e-mail: csszgeza@yahoo.com, telefon: 0745113396. Szabadság (Kolozsvár)

Románián keresztül vezet az egyik új migrációs útvonal
Új migrációs útvonalak alakulnak ki Spanyolországon és Románián keresztül, a Földközi-tenger keleti és központi medencéjében kialakult illegális migráció megfékezését célzó európai uniós intézkedéseket megkerülve.
Eugenio Ambrosi, a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) regionális irodájának igazgatója kedden Brüsszelben kijelentette: mindez azt mutatja, hogy a migráció leküzdésére irányuló uniós politikák hatástalanok. Az igazgató elmondta, az új útvonalakon érkező bevándorlók száma egyelőre alacsony, azonban azt jelzi, hogy az emberkereskedők alternatív lehetőségeket keresnek, és jelentős hatásfokkal találnak is az Európai Unió országainak eléréséhez.
A szervezet szerint 2017-ben eddig csaknem 10 300 ember érkezett Spanyolországba a tengeri útvonalon keresztül, amely négyszer magasabb, mint 2016 egészében. Romániába eddig néhány száz bevándorló érkezett hajókon a Fekete tenger irányából, tette hozzá. A tájékoztatás szerint
2017 szeptemberéig közel 130 ezer bevándorló érte el Európa valamely országnak partjait a Földközi-tengeren keresztül. Noha a tengeri érkezések száma 2015 óta - amikor a Földközi-tengeren 1 millió bevándorló érkezett - csökkenő tendenciát mutat, az uniós erőfeszítések ellenére még mindig jelentős.
Az Európai Unió part- és határvédelmi ügynökségének (Frontex) hétfői tájékoztatása szerint csaknem 14 ezer érkezőt regisztráltak a hatóságok Spanyolországban Marokkó felől, ebbe a szárazföldön és a tengeren keresztül érkezők is beleszámítanak. A bevándorlók többsége marokkói állampolgár.
Az uniós szervezet szerint amíg az utóbbi időben jelentősen csökkent az olasz partokra érkezők száma, a migrációs nyomás spanyolországi erősödése tapasztalható, amely bizonyos vélemények szerint a Líbia körüli szigorúbb ellenőrzéseknek tudható be.
A Frontex a növekedés egyik okaként korábban a származási és tranzitországokban fokozódó instabilitást jelölte meg.
MTI; Krónika (Kolozsvár)

Két háromszéki személyiséget tüntettek ki
Értékőrzők köreinkben
Két háromszéki személyiség is magyar állami kitüntetésben részesült: Deák Gyula Levente, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át, Kiss Jenő, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár volt igazgatója,(képünkön), a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapítója és tiszteletbeli elnöke a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Az Áder János köztársasági elnök által az augusztus 20-i magyar nemzeti ünnep alkalmából adományozott állami kitüntetéseket tegnap 18 órától a csíkszeredai Lázár-házban adták át.
A népzene és néptánc hű szolgája
Deák Gyula Levente részére az erdélyi táncházmozgalom aktív tagjaként a népzene- és néptánchagyományok továbbadása érdekében végzett sokrétű értékőrző tevékenysége elismeréseként adományozta Magyarország elnöke a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést. Nagy megtiszteltetés ez, melyről az érintett saját bevallása szerint késéssel ugyan, de annál nagyobb örömmel értesült. Odaítélése ugyanis a személyes elégtételen kívül a határon túl rekedt magyar közösségekre és azok értékeire való állami odafigyelést is jelzi.
Deák Gyula Levente 1959. május 10-én született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a helyi Bolyai Farkas Líceumban végezte, majd a korszak szokást teremtő kényszerének hatására, a Kolozsvári Mechanika Tanszék gépészmérnöki karára felvételizett. A kommunista hatalom ugyanis nem részesítette sem erkölcsi, sem anyagi megbecsülésben a humán értelmiséget.
Új állomáshelyére a népi kultúra iránti érdeklődését is magával hozta, és állandó résztvevője, valamint egyik meghatározó alakja lett a kincses városban Kallós Zoltán nevével fémjelzett táncházmozgalomnak. Így érthető módon az egyetem elvégzése és a kézdivásárhelyi Csavargyárba történt kihelyezése után azonnal bekapcsolódott a város kulturális életébe. Tagja lett az itt működő Népszínháznak, és 1985-ben újraalapította az időközben megszűnt táncházat, melynek 1990-ig szervezője és oktatója volt. 1986-ban pedig átvette a Csavargyár műkedvelő néptáncegyüttesének vezetését, ahol oktató, koreográfus és táncosaként, valamint az előadások szervezőjeként dolgozott.
Kovászna Megye Tanácsa és Kovászna Megye Művelődési Felügyelősége 1990 tavaszán kérte fel az újonnan megalapított Háromszék Állami Népi Együttes igazgatói tisztjének betöltésére, melyet elfogadott és azóta is sikeresen lát el.
Vezetésével az évek során a társulat meg- és felmutatta az Erdélyben élő etnikumok népzenéjének és táncának értékeit, széles tömegeket döbbentve rá ezek varázsára. Megőrzésüket és továbbadásukat pedig egy sajátos, a folklór hagyományait a színház eszköztárával ötvöző nyelvezet és megjelenítés kialakításával szeretné elérni. Ennek jegyében pedig olyan értékes előadások születtek, mint a Vérnász, Táncbeszéd, Csávási ballada, Böjttől Böjtig, A banda, Száz évig, Tékozló fiú, Csipkerózsika, Gábor Áron vagy az Erdély-menyegző. Ezek szakmai és közönségsikerei pedig azt bizonyítják, hogy ilyen irányú fáradozásuk nem volt hiábavaló.
A felsoroltakon kívül a népzene- és néptáncmozgalom támogatására 1992 nyarán Sepsiszentgyörgyön létrehozta a Lajtha László Alapítványt, melynek elnöki tisztét 2017-ig töltötte be. Ugyanakkor 2004-től a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnökeként is népzenénk és néptáncunk életben tartásán és átörökítésén munkálkodik. Az 1991 óta évi rendszerességgel szervezett sepsiszentgyörgyi Népzene- és néptánctalálkozók léte és sikeres lebonyolítása is az említett alapítványnak, valamint a Háromszék Táncegyüttesnek köszönhető.
Könyvvel, könyvért vívott csaták után
Kiss Jenő Sepsiszentgyörgy ismert közéleti személyisége és kultúréletének egyik főszereplője volt évtizedeken át könyvtárigazgatói minőségében. A Romániai Magyar Könyvtáros Egyesületnek alapító tagját és tiszteletbeli elnökét tegnap a csíkszeredai konzulátuson az Áder János államelnök által adományozott Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.
– A laudációt félretéve Ön mit tekint érdemének a pályafutásából? Ilyenkor nehezen megnyert csaták szoktak az ember eszébe jutni….
– Nézze, én úgy tekintek erre a díjra, mint ami egy cselekvő közösségnek szól, mert egyedül ötletelhet az ember, de ha nincsen, aki melléáll, akkor semmi sem sikerül. Dehát nem adhatják a díjat 10-20 embernek, hát nekem adták. Ettől eltekintve, a Romániai Magyar Könyvtáros Egyesület létrehozása jó dolog volt, hogy ma is létezik még inkább, de már a kollégák viszik tovább, én csak a bojt vagyok az ostoron. A Mikes Egyesület keretében belül is, amikor az önkormányzatok még szegények voltak, és nem is nagyon exponálták magukat, a szoborállításokhoz elég nehéz volt közadakozásból beszerezni a bronzot, rezet. Gyári perselyeket, kilincseket hoztak, a szárazajtai emlékműhöz a munkások saját kincsnek tekintett, eldugott, eltemetett bazaltoszlopokkal járultak hozzá. Nagyon jól együttműködtünk, egymás kezére dolgoztunk Sylvester Lajossal azokban az években…
– A kommunista érában vagy a forradalom után voltak nagyobb sikerélményei?
– Voltak a régi rendszerben is olyan jó író-olvasó találkozók, ahol még őszinte emberi szavakat lehetett hallani, persze úgy, hogy mindenki megtanulta azt a nyelvet, amelyen ezt el lehetett mondani. Sokat köszönhetek Domokos Gézának, a Kriterionnál megjelent könyvek hazai szerzői közül szinte mindenkit vendégül láttunk. Egyszer azonban, Imreh István A rendtartó székely falu című könyvének bemutatóján felállt egy ember, és miközben ott jegyzetelt a teremben a szekus kisasszony, kerek-perec rákérdezett: Mondja meg egyenesen, kik voltak itt hamarabb, mi vagy ők? Szerencsére Imreh István nagyon diplomatikus választ adott, nem lett botrány a dologból.
– Egy két évvel ezelőtti vitaindítójában nagyon sok elvárást fogalmazott meg a politikai képviseletünkkel szemben a könyvtárosok és a szakma érdekében. Mi valósult meg ezekből?
– Nem sok. A gyűjtőkönyvtár megvalósítása elindult, ezt a Kovászna megyei könyvtár vállalta fel, de az például nem, hogy fizetett munkatársai legyenek a RMKE-nek, ezek hiányában pedig nem haladt a dolog. Amikor a Szabó Zsolt szerkesztette Művelődés folyóirat melléklete, a Könyvesház még megjelent, ebben próbáltam összesíteni a kiadványokat, de borzasztó nehezen ment, többek között azért is, mert néhol (például Szatmáron) nem jó szemmel nézték a magyar könyvtárosok ténykedését, aztán pedig rohanó világban élünk, önkéntesen és ingyen már nem sokat dolgoznak az emberek.
– Nyolc éve nyugdíjas. Mik az elégtételei mostanában?
– Elsősorban hogy vagyok és normális életet tudtam élni. Hogy sok-sok mindent el tudtam olvasni, amit addig nem. Már nem keresem, hogy miért, egyszerűen, mert kíváncsi vagyok.
– Mert korábban bizonyos céllal olvasott?
– Könyvtárosként is mindenevő voltam, de nyilván kötelességből is olvastam, mert elvártam a kollégáktól is, hogy ismerjék az újdonságokat. Most már ők ajánlanak nekem írókat és olvasnivalót, így ismertem meg Tompa Andreát például.
– És mit olvas? Mi foglalkoztatja?
– Bibó Istvánt, kicsit megkésve ugyan. Ragyogó tanulmányát – Az európai kultúra értelme – kétszer is elolvastam, nagyon jó dolog, hogy már hozzáférhető. Azon kívül a könyvtár és a könyv sorsa foglalkoztat, természetesen. Nem vagyok optimista e tekintetben. Ilyés Gyula mondja, hogy „a művelődés értékei el tudnak süllyedni, mint a kalózok kincsei a tengerben”. Dehát a Nyugat folyóirat jó korszakaiban is 500 példányban jelent meg. A könyvkiadás pedig még ma is biznisz. Talán még nincs itt a vég. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Már öt éve burrogtatnak Csernátonban
Idén több traktor vonul
Tegnap megérkeztek a magyarországi gépészszakemberek a csernátoni Haszmann Pál Múzeumba, ahol hétvégén rendezik meg az Erdély-szerte egyedülálló mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményhez kapcsolódó gépésztalálkozót, a Csernátoni burrogtatót, amely elérkezett ötödik kiadásához.
A Kovászna Megye Turizmusáért Egyesülettel partnerségben szervezett idei rendezvény nemcsak a gépek és motorok szerelmeseinek szól, a házigazdák egész napos programot kínálnak minden korosztálynak. A gyerekeket kézműves-foglalkozásokra, népi gyermekjátékokra várják, ezen kívül táncházat vezet István Ildikó és a Pántlika néptánccsoport.
Szombaton a program 10 órakor motorindítással, szakmai tanácskozással kezdődik. Az igazán látványos rész 15 órakor kezdődik a veterán traktorok felvonulásával, valamint cséplésbemutatót is tartanak a múzeumkertben. A szervezők elmondása szerint idén megkétszereződik a felvonuló traktorok száma, nemcsak Magyarországról, a szomszédos megyékből is többen jelentkeztek, hogy elhozzák régi gépeiket. És hogy a munka jobban menjen, illetve a gépek zenéje mellett Mihály Pál és barátai húzzák majd a talpalávalót, a csernátoni Pántlika néptánccsoport pedig ropja. Ezt követően az Evilági-trió koncertjére várnak minden érdeklődőt. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szakbizottsági igen az anyanyelvhasználati küszöb módosítására
Zöld utat adott a képviselőház munkaügyi bizottsága a helyi közigazgatási törvény RMDSZ által kezdeményezett módosításának, miszerint húszról tíz százalékra csökkentenék az anyanyelvhasználati küszöböt a kisebbségek által is lakott településeken.
Jóváhagyta az alsóház munkaügyi bizottsága a helyi közigazgatási törvény módosítására benyújtott RMDSZ-es javaslatokat, miszerint húszról tíz százalékra csökkentik az anyanyelvhasználati küszöböt a kisebbségek által is lakott településeken.
A Digi24.ro beszámolója szerint a zömében a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselőiből álló testület sürgősségi eljárással tárgyalta a jogszabálymódosítást, melynek elfogadásáról korábban hallani sem akart. A hírportál azt írja, hogy a jóváhagyást szerdán iktatták, a munkaügyi szakbizottság tagjainak többsége egyet értett a jogszabály-módosítással, míg négy képviselő tartózkodott. A 21 tagú testületben a PSD-nek 13 képviselője van.
Liviu Dragnea, a nagyobbik kormánypárt elnöke kedden még azt nyilatkozta, „semmilyen formában” nem ért egyet az anyanyelvhasználati küszöb csökkentésével. Újságírói kérdésre, hogy szerinte mi lenne az elfogadható küszöbérték, a PSD-elnök kitérő választ adott, azt ígérve, hogy erről „intézményes keretek között” ismerteti majd véleményét. A RMDSZ májusban nyújtotta be a bukaresti parlamentben a közigazgatási törvényt módosító javaslatát, mellyel az anyanyelvhasználati jogokat kívánja bővíteni. A javasolt törvénymódosítás a jelenlegi húsz százalékról tíz százalékra csökkentené azt a küszöbértéket, amely fölött egy kisebbség tagjait anyanyelvhasználati jog illeti meg a helyi közigazgatásban.
A javaslat egy alternatív küszöböt is bevezetne, hogy a nyelvhasználati jogokat az arányukban kicsi, de létszámuk alapján mégis jelentős kisebbségi közösségek is élvezhessék. A szövetség javaslata az, hogy a 10 ezer lakos alatti településeken a kedvezményes küszöb 300 legyen, a 10−25 ezer közötti lakosú településeken 500, a 25−50 ezer közötti lakosú településeken 1000, az 50−100 ezer közötti lakosú településeken 2000, és a 100 ezer lakos feletti települések esetében pedig 10 ezer legyen a kedvezményes küszöb, amely felett kötelezővé válna az anyanyelv-használat biztosítása.
Az RMDSZ ugyanakkor szankciók törvénybe iktatását is javasolja, melyekkel azokat az önkormányzatokat lehetne sújtani, amelyek nem tartják tiszteletben a nyelvhasználati jogokat.
Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője pár napja a Krónikának úgy nyilatkozott, a szövetségnek a nyelvhasználati küszöb csökkentése az egyik fő célja a most kezdődött parlamenti ülésszakban.
Arról is beszámolt, hogy a szövetség pozitívnak értékeli, ezért folytatni kívánja az együttműködést a Szociáldemokrata Párttal. Az együttműködés folytatását Liviu Dragnea, a kormány fő erejét adó PSD elnöke jelentette be múlt csütörtökön.
A kormánypártokkal folytatandó parlamenti együttműködés kapcsán Korodi elismerte: erről politikai vita zajlott a frakcióülésen, mivel „voltak nehéz helyzetek” az elmúlt időszakban. A politikus arra a júniusi botrányra utalt, amikor a PSD tárgyalásokat kezdett az RMDSZ-szel a Sorin Grindeanu miniszterelnök vezette kormány elleni bizalmatlansági indítvány támogatásáról, és fölmerült, hogy a támogatásért cserében a magyar jogkövetelések teljesítéséhez hozzájáruló törvényeket tűzzenek napirendre.
A közigazgatási törvényhez megfogalmazott módosítási javaslatokat kidolgozó munkacsoport tagjai korábban a Krónikának úgy nyilatkoztak: az eddigi problémákból, konkrét esetekből kiindulva kerestek reális megoldásokat a kisebbségi anyanyelvhasználatra. Úgy vélték, a 215-ös helyi közigazgatási törvényt módosítani hivatott tervezet fő hozadéka, hogy szankciókat és ellenőrzési mechanizmusokat is tartalmaz. Krónika (Kolozsvár)

Százhúsz éve lesz annak szeptember 19-én, hogy Farkaslakán megszületett Tamási Áron. A szülőfalu méltó módon emlékezik meg az eseményről. Az alábbiakban Balázsi Dénes nyugalmazott tanár tesz kísérletet arra, hogy párhuzamot vonjon a székely írók életpályája között
Nem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását.
Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban.
Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.)
Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.)
„Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány.
– Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg…
– Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd:
– Szép idő van.
– Süt a nap – feleltem.
– Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal.
– Fiúkkal nem szabad.
– Engem legénynek gondola-e?
– Tőlem lehet házas is.
– Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér.
– Hol lakik?
– Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei.
– Jól ejti a román szavakat.
– Muszáj.
– Gyors járása van – mondta.
– Kell siessek tanulni – mondtam.
– Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal?
– Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy.
– Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival?
– Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam.
– Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem.
– Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron?
– Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre.
– Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.)
Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.)
A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából.
– A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós):
– Most kezdődik az új Magyar drámaírás!
Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak:
– Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy:
– Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta:
– Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott:
– Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből).
Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda)

„Sosem fogadtam el, hogy az álláspontomat azért ne tudjam érvényesíteni, mert nem tudok románul”
Hány román szót hallott gyermekkorában? Boldogult-e, amikor először kért románul kenyeret a boltban? Kinevették-e valaha az akcentusa miatt? Hogyan és miért tanult meg mégis jól románul? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sorozatunkban, amelyben olyan, székelyföldi és tömbmagyar térségekből származó, különböző életpályájú értelmiségieket kérdezünk, akik szakmájukból vagy más, személyes okokból ma hibátlanul és napi szinten használják a román nyelvet.
Elsőként a Csíkszentsimonban született, majd Csíkszeredára került Horváth István szociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökét kerestük meg. Szakterülete a kisebbségszociológia és a migráció. Beszélt gyermekkoráról, a katonaságban és az egyetemen töltött éveiről, valamint arról is, hogy a románt miért környezeti, nem pedig idegen nyelvként kellene felfognunk.
„Én mindig azt hittem, hogy a románok magyarok, csak rosszabbul beszélnek” – vezette fel gyerekkori élményeit, hiszen azt látta, hogy még a szomszéd moldovai felesége is, nehézkesen ugyan, de tud magyarul. Nem sokkal ezután, a tengerparti nyaralások alatt viszont rájött arra, hogy ez nem pont így van, és bizony vannak térségek, amelyek kizárólag román nyelven működnek.
Románul feliratozott angol és orosz filmeket néztek
Horváth István hangsúlyozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a szűk médiaválasztéknak köszönhetően sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, hiszen elsősorban románul feliratozott angol és orosz filmeket lehetett nézni, és román rádiókat hallgattak – Amerika Hangját, Szabad Európa Rádiót románul, nagy ritkán és nagyon halkan magyarul.
„Egy jelentős kollektív erőfeszítés” volt az, amikor összeültek ezeket a filmeket megbeszélni. „Képzelje csak el azt a helyzetet, amikor édesapám, aki beszélt románul, és édesanyám, aki kevésbé, értelmezték a Dallast” – mesélte. A beszűkülő rádiózás kontextusában is volt egy pár olyan adás, amelyben külföldi zenék is voltak, Adrian Păunescunak például megengedték, hogy Beatlest és román zenét is tegyen a műsorába. Ezek pedig mind egy spontán nyelvtanulást eredményeztek, mutatott rá.
Míg ma természetes, hogy a magyarlakta térségekben magyar csatornákat néznek, a kommunizmusban az volt a természetes, hogy nincs magyar adás, és a szociológus elmondása szerint föl sem merült bennük, hogy lehetne alternatíva. Tudtak róla, hogy vannak helyek, ahol a magyar televízió működik, de azt is tudták, hogy náluk ez nem lehetséges. „A mai székelyföldi gyerekekhez képest sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, és ez nem az oktatásnak volt betudható, hanem a televíziózás és a mozizás világának. Számunkra teljesen egyértelmű volt, hogy hétfő reggel megkérdeztük, hogy láttad-e A filmet” – magyarázta.
Magolástól a „mélymerüléses” nyelvtanulásig
Ennek ellenére a médiakörnyezet, az iskolai tanulás és pár táborozás kivételével nem igazán volt más alkalom arra, hogy találkozzon a román nyelvvel. „Talán negyedikes koromban édesapám elküldött a tengerparton cigarettáért, és én megterveztem előre a párbeszédet, de az elárusító nem úgy válaszolt, ahogy gondoltam, és akkor egész egyszerűen hátat fordítottam, és elmentem. Nem tudtam, mi az alternatíva” – ezt a nyelvtanulás kapcsán némasági szakasznak hívják, jegyezte meg Horváth.
Az első osztályt Csíkszentsimonban végezte, innen került el Csíkszeredába. „A román nyelvoktatás nyolcadikos koromig úgy működött, hogy meg kellett tanulni a leckéket” – idézte fel. Ez a hosszan lediktált tananyag bemagolását jelentette. Középiskolában, azaz 1980–84 között történt azonban egy váltás: egy olyan tanárnővel tanultak tovább, aki egy szót nem tudott magyarul. „Tulajdonképpen akkor tapasztaltuk meg, mit jelent a „mélymerüléses” nyelvtanulás”. Sajátos kihívás volt ez a pedagógus számára is, akinek úgy kellett tanítani, hogy nehezen kommunikált a diákjaival.
Ettől kezdve olyan tanárok egyengették a diákok útját, akik „nagy hangsúlyt fektettek a kötelező tanterven kívül a kommunikációra, például olyan fogalmazásokat írtunk, amelyek inkább a mindennapokról szóltak”, fogalmazott. Ráadásul az elméleti oktatás mellett volt egy román nyelvű szakoktatás is, amit bár a gyakorlatban magyar nyelven tartottak, a román szakszavakat ismerni kellett, mert ezeket kérték számon az ellenőrző dolgozatokban.
Versenyeztek, ki tanul meg jobban románul
A román nyelv elsajátításának következő szakasza a katonaságban jött el a számára. Míg a szakközépiskolát azzal a meggyőződéssel fejezte be, hogy jól tud románul, itt rádöbbent arra, hogy ez mégsem így van. Horváth leszögezte: nem hogy kisebbségrendű érzésük nem volt amiatt, hogy nem tudnak jól románul, egyenesen versenyeztek a székelyföldi kortársaival, hogy ki fogja jobban megtanulni a nyelvet. Emellett egyfajta létfenntartási kérdés is volt a román nyelvvel való boldogulás, hiszen „káromkodni, trágárkodni ebben a kemény világban valamilyen szinten alaptudásnak számított”, tette hozzá.
Tasi Annabella / maszol.ro

A KÁRPÁT-MEDENCEI MAGYAR AUTONÓMIATANÁCS KONFERENCIÁJA
A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) Nagyváradon rendez autonómiakonferenciát szeptember 22-én és 23-án Hogyan lesz autonómia? Hol az ördöglakat kulcsa? címmel a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége támogatásával. Helyszín a Partiumi Keresztény Egyetem díszterme. Házigazda Tőkés László európai parlamenti képviselő, a KMAT elnöke.
A konferencia témakörei négy blokkba rendeződnek: pénteken 15–17 óra között az autonómia meghatározása, elérésének módja lesz napirenden. A megbeszélendő kérdések: Mi az autonómia és az önrendelkezés? Miféle autonómiák működnek Európában? Mik a közös alapok és mik a különbözőségek? Milyen közjogi problémákat kell megoldani? Kik a tárgyalópartnerek, és hogyan lehet elkezdeni a tárgyalásokat? A magyar politikusok és politikai szervezetek milyen autonómiameghatározásokat dolgoztak ki? Melyek a közös elemek és melyek a különbözőségek? Előadók: Elisabeth Nauclér finnországi svéd politikus és jogász, Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos. Hozzászóló: Szili Katalin, a határon túli autonómiaügyek egyeztetésének miniszterelnöki megbízottja. Levezető elnök: Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója.
A 17.30–19.30 óra közötti blokkban az eredmények, eredménytelenségek, alternatív megoldások kerülnek terítékre. A megbeszélendő kérdések: Milyen (esetleg mellékesnek látszó) eredményeket értek el az autonómiatörekvések? Milyen eredmények várhatók közép- és hosszútávon? Az autonómia kivívásának folyamatában mi a szerepe a közösség gazdaságának? Vannak-e az autonómián kívül más önrendelkezési formák, megoldások? Hogyan élünk az autonómia eléréséig? Mi a teendő akkor, ha még a tárgyalásokhoz sincs partner? Van-e és mi lehet Magyarország szerepe? Előadók: Duray Miklós szlovákiai magyar politikus, író, egyetemi tanár, Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. Hozzászólók: Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Szilágyi Ferenc egyetemi docens, a Partiumi Autonómiatanács elnöke, Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke. Levezető elnök: Szili Katalin miniszterelnöki megbízott.
A szombati első blokk (9.30–11 óra) témája: az autonómia kivívásának folyamata, közjogi vonatkozások. A megbeszélendő kérdések: Vannak-e az autonómia elérési folyamatának ismert vagy követendő, egymásra épülő lépései? Mi a kezdete, mi a közepe és mi a vége a folyamatnak? Mik voltak Dél-Tirolban a kompromisszumok? Mit jelentett Ausztria védhatalmi státusa? Hol tartunk egy egyes utódállamokban? Van-e az autonómiatörekvéseknek és az egyes országok közjogának kapcsolata? A közjog változása megelőzi-e vagy követi a gyakorlati önrendelkezést? Előadók: Elizabeth Nauclér (Åland-szigetek), Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Hozzászólók: Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Nyilas Mihály, a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának (Strasbourg) délvidéki tagja. Levezető elnök: Bedő Árpád, a KMAT titkára.
Az utolsó, negyedik blokk (szeptember 23., 11.30–13 óra) munkacíme: Oktatás és autonómia, szórvány és autonómia. A megbeszélendő kérdések: Lehet-e önigazgatásos magyar oktatás, mielőtt beteljesülne az autonómia? Mit lehet és mit kell cselekedni az átmeneti (jelen) helyzetben? El lehet-e választani az adott ország belpolitikai életének zavaró hatásaitól az autonómiáért folytatott, a teljes közösséget érintő küzdelmet? Miért nincs sehol a teljes közösséget átfogó magyar érdekvédelmi szervezet? Van-e az autonómiának kritikus tömege? Mi a civil szervezetek szerepe az autonómiaküzdelemben? A szórványban élőkön segít-e bármilyen autonómia? Előadók: Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia EMTE rektora, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Hozzászólók: Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, Bodó Barna egyetemi docens, a temesvári Szórvány Alapítvány elnöke, Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke. Levezető elnök: Mécs László, a KMAT volt titkára.
A konferencián az angol nyelvű előadások szinkrontolmácsolásáról gondoskodnak.A rendezvény sajtótájékoztatóval zárul szombaton, erre 13–14 óra között kerül sor a konferencia helyszínén, román nyelvű tolmácsolás biztosításával. Témái: a KMAT-ülés és az autonómiakonferencia. Várják a média tisztelt képviselőit.
A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács a konferencia első napjának délelőttjén tartja meg zárt munkaülését.
(sajtóközlemény)
Erdély.ma

Húsz éve segíti a nehézsorsú gyermekeket
Húsz éve segíti a nehézsorsú gyermekeket a Ház a Holnapért Egyesület.
Húsz éve nyújt segítséget árvák, szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek és fiatal felnőttek számára a Ház a Holnapért Egyesület. A civil szervezet tevékenységével az egész romániai gyermekvédelmi rendszer számára jó példát mutat – véli Sógor Csaba európai parlamenti képviselő, a Ház a Holnapért Egyesület elnöke. Az egyesület fennállásának 20. évforduló kapcsán a németországi támogatók részvételével tartottak ünnepséget szeptember 16-án Székelykeresztúron.
A Ház a Holnapért Egyesület 1996 óta igyekszik Székelykeresztúr környékén esélyt nyújtani a gyermekek számára hátrányos helyzetűk ledolgozására. Az alapítók az egykori székelykeresztúri nevelőotthon alternatívájaként képzelték el a tevékenységek beindítását.
A Rumänien Arbeitsgruppe Hemmingen nonprofit német egyesület támogatásával 1996-tól öt családi típusú házat építettek. A legelsőt 1996-ban adták át Rugonfalván, ezt követte 1999-ben egy újabb ház átadása Bögözben, majd 2000-ben két házat is felavattak Újszékelyen. Az ötödik családi házat 2011-ben Siménfalván adták át. A lakóházakban lelkes nevelőszülők gondoskodnak a nehézsorsú gyermekekről, akiknek munkáját egy pedagógus, illetve egy háztartásbeli is segíti. Az elmúlt 20 év alatt 76 gyermek nevelkedett fel, majd hagyta el a családi házakat és indult el saját sorsára. Az öt házban jelenleg 41 különböző korú gyermek neveléséről gondoskodnak.
Sógor Csaba, RMDSZ-es európai parlamenti képviselő a székelykeresztúri ünnepségen elmondta: 20 évvel ezelőtt abban bíztak, hogy gyorsabban fejlődik majd a romániai gyermekvédelmi hálózat és azt a feladatot, amelyet az egyesület elindított, később majd az állam fogja átvállalni. „A gyakorlat azt mutatja, hogy az egyesület munkájára továbbra is szükség van, ezért bízunk benne, hogy német barátainktól továbbra is kapunk támogatást a gyermekek neveléséhez és gondozásához” – hangsúlyozta a képviselő. Sógor Csaba szerint példaértékű munkát végez az egyesület, arra világít rá „hogy a civil társadalom munkája hogyan tudja sikeresen kiegészíteni, esetenként átvállalni mindazt, amit az állam nem tud megfelelően ellátni.”
Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő az ünnepségen köszönetet mondott azoknak, akik az elmúlt években az egyesület napi tevékenységét és életét szervezték: Sebestyén Lászlónak, az egyesület korábbi ügyvezetőjének és Balázs Kingának, a jelenlegi ügyvezetőnek. Sógor Csaba elmondta, az Európai Parlament Foglalkoztatási és Szociális Bizottságában képviselőtársaival azért dolgoznak, hogy olyan uniós szabályozások szülessenek, amelyekkel rábírhatják a tagállamokat a jó példát cseréjére és átvételére. „Arra ösztönözzük a tagállamokat, köztük Romániát is, hogy kezeljék prioritásként a hazai szociális háló fejlesztését és biztosítsanak elegendő költségvetést a szociális problémák kezelésére, mert az államnak elemi kötelessége és érdeke is polgárainak jóléte – magyarázta a képviselő. Nyugati Jelen (Arad)

Schengen már nem érdekes?
Fel kell venni Romániát és Bulgáriát a schengeni övezetbe – jelentette ki Jean-Claude Juncker néhány nappal ezelőtt Strasbourgban az Európai Unió helyzetét értékelő beszédében.
Az Európai Bizottság elnöke nagy barátja országunknak, májusi látogatásán sorba csókolgatta a román politikusokat – azokat is, akikkel amúgy nemigen barátkoznak a szavahihetőségre és bizonyos erkölcsökre sokat adó elegáns nyugati irodákban –, kijelentését azonban nem kapták fel a leginkább érdekeltek sem, sőt, meglehetősen nagy csend veszi körül a javaslatot, amely bő másfél évtizede fogalmazódott meg először. Bukarest az EU-s tagfelvételi eljárás kezdete után, 2001 őszén kezdett foglalkozni a schengeni csatlakozás előkészítésével, mégis igencsak lagymatagon vette tudomásul a váratlan strasbourgi hátszelet. Első látásra érthetetlen, hogy nem csaptak le rá azok, akik évek óta hangoztatják, hogy műszakilag már megfelelünk a feltételeknek. Az a tény, hogy a műszaki jelző sehogy sem kopik ki a nyilatkozatokból, jelzi, hogy az emberi tényező, azaz a korrupció, a hivatalnokok megvásárolhatósága maradt az utolsó akadály, erre is szoktak hivatkozni azok az államok, amelyek ellenzik, hogy Románia is része legyen a belső határellenőrzés nélküli európai térségnek. Álláspontjukat csak erősíti, hogy az illegális bevándorlók nagy többségét nyugati határainkon fülelik le, kilépési kísérleteik közben. A belépés tehát a modern technológiák mellett sem okoz különösebb gondot az útlevél nélkül utazóknak, és ez nem éppen bizalomgerjesztő jelenség. Valószínűleg ezt Juncker is tudja, neki azonban a brit kilépés miatt megingott EU erősítése a munkaköri feladataihoz tartozik, ezért nem meglepő, hogy szorosabbra fűzné a tagállamok viszonyát. Ez sem mindenkinek tetszik, de a Dâmboviţa partján egészen balkáni okai vannak a mostanában tapasztalható hűvös távolságtartásnak. Az egyik lehetséges magyarázatra Cristian Câmpeanu világít rá a 22 hetilapban: bármennyire csábító a 100 éves Romániának stabilitást és jólétet biztosító junckeri ajánlat, ez nemcsak egyes (pénzügyi, katonai, külügyi) hatáskörök átengedésével járna (az államoktól az EU-nak), hanem olyan kötelezettségekkel az emberi jogok, jogállamiság és független igazságszolgáltatás tiszteletben tartását illetően, amelyeket a Liviu Dragnea által irányított kormánykoalíció nem kíván vállalni, hiszen éppen az aláaknázásukban érdekelt. Ezért nem sürgetik az utóbbi időben a schengeni csatlakozást, hiszen számukra saját bőrük és piszkos üzleteik megmentése a fontos, nem fáj nekik, hogy az ünnepek és a vakációk idején több millió román állampolgár rostokol több órás sorokban a határokon. Nekünk azonban nem csupán a könnyebb utazásért fontos a schengeni csatlakozás, hanem főként a járulékos haszon, az ország jó irányban való haladása miatt. Az EU ugyan sok csalódást okozott, de a mi eredeti demokráciánknál még mindig jobb alternatívát kínál...
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szakbizottsági igen az anyanyelvhasználati küszöb módosítására
Zöld utat adott a képviselőház munkaügyi bizottsága a helyi közigazgatási törvény RMDSZ által kezdeményezett módosításának, miszerint húszról tíz százalékra csökkentenék az anyanyelvhasználati küszöböt a kisebbségek által is lakott településeken.
Jóváhagyta az alsóház munkaügyi bizottsága a helyi közigazgatási törvény módosítására benyújtott RMDSZ-es javaslatokat, miszerint húszról tíz százalékra csökkentik az anyanyelvhasználati küszöböt a kisebbségek által is lakott településeken.
A Digi24.ro beszámolója szerint a zömében a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselőiből álló testület sürgősségi eljárással tárgyalta a jogszabálymódosítást, melynek elfogadásáról korábban hallani sem akart. A hírportál azt írja, hogy a jóváhagyást szerdán iktatták, a munkaügyi szakbizottság tagjainak többsége egyet értett a jogszabály-módosítással, míg négy képviselő tartózkodott. A 21 tagú testületben a PSD-nek 13 képviselője van.
A Digi24 úgy véli, a jogszabály-módosítás elfogadása egy előzetes PSD-RMDSZ-alku része, ugyanis, mint emlékeztetnek, a szövetség még júniusban, a Grindeanu-kabinet bukásakor is ettől tette függővé a további támogatást. Ennek ellenére a hírportál szerint Liviu Dragnea, a nagyobbik kormánypárt elnöke kedden még azt nyilatkozta, „semmilyen formában” nem ért egyet az anyanyelvhasználati küszöb csökkentésével.
Újságírói kérdésre, hogy szerinte mi lenne az elfogadható küszöbérték, a PSD-elnök kitérő választ adott, azt ígérve, hogy erről „intézményes keretek között” ismerteti majd véleményét.
Az RMDSZ májusban nyújtotta be a bukaresti parlamentben a közigazgatási törvényt módosító javaslatát, mellyel az anyanyelvhasználati jogokat kívánja bővíteni. A javasolt törvénymódosítás a jelenlegi húsz százalékról tíz százalékra csökkentené azt a küszöbértéket, amely fölött egy kisebbség tagjait anyanyelvhasználati jog illeti meg a helyi közigazgatásban.
A javaslat egy alternatív küszöböt is bevezetne, hogy a nyelvhasználati jogokat az arányukban kicsi, de létszámuk alapján mégis jelentős kisebbségi közösségek is élvezhessék.
A szövetség javaslata az, hogy a 10 ezer lakos alatti településeken a kedvezményes küszöb 300 legyen, a 10−25 ezer közötti lakosú településeken 500, a 25−50 ezer közötti lakosú településeken 1000, az 50−100 ezer közötti lakosú településeken 2000, és a 100 ezer lakos feletti települések esetében pedig 10 ezer legyen a kedvezményes küszöb, amely felett kötelezővé válna az anyanyelv-használat biztosítása.
Az RMDSZ ugyanakkor szankciók törvénybe iktatását is javasolja, melyekkel azokat az önkormányzatokat lehetne sújtani, amelyek nem tartják tiszteletben a nyelvhasználati jogokat.
Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője pár napja a Krónikának úgy nyilatkozott, a szövetségnek a nyelvhasználati küszöb csökkentése az egyik fő célja a most kezdődött parlamenti ülésszakban.
Arról is beszámolt, hogy a szövetség pozitívnak értékeli, ezért folytatni kívánja az együttműködést a Szociáldemokrata Párttal. Az együttműködés folytatását Liviu Dragnea, a kormány fő erejét adó PSD elnöke jelentette be múlt csütörtökön.
A kormánypártokkal folytatandó parlamenti együttműködés kapcsán Korodi elismerte: erről politikai vita zajlott a frakcióülésen, mivel „voltak nehéz helyzetek” az elmúlt időszakban. A politikus arra a júniusi botrányra utalt, amikor a PSD tárgyalásokat kezdett az RMDSZ-szel a Sorin Grindeanu miniszterelnök vezette kormány elleni bizalmatlansági indítvány támogatásáról, és fölmerült, hogy a támogatásért cserében a magyar jogkövetelések teljesítéséhez hozzájáruló törvényeket tűzzenek napirendre.
A közigazgatási törvényhez megfogalmazott módosítási javaslatokat kidolgozó munkacsoport tagjai korábban a Krónikának úgy nyilatkoztak: az eddigi problémákból, konkrét esetekből kiindulva kerestek reális megoldásokat a kisebbségi anyanyelvhasználatra. Úgy vélték, a 215-ös helyi közigazgatási törvényt módosítani hivatott tervezet fő hozadéka, hogy szankciókat és ellenőrzési mechanizmusokat is tartalmaz.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Össznemzeti fóbiák
Mindig érdekelt, mi volt előbb: a paranoiás politikus, vagy a paranoiás nép. Vajon a politikus ragasztja a rögeszméit a népre, vagy ő igazodik a nép kényszerképzeteihez szavazatszerzés céljából? Inkább úgy néz ki, egymást gerjesztő folyamatokról van szó, ezért a szűnni nem akaró hisztéria.
Mindez a liberális Florin Romanról jutott eszembe, aki – értelmesebb ötlet híján – az RMDSZ „féktelen” követelései miatt kezdett éhségsztrájkba hétfőn a képviselőházban. Most épp arról a törvénymódosítási kezdeményezésről van szó, amelyik az anyanyelvhasználati küszöböt levinné húszról tíz százalékra. És bevezeti az alternatív küszöb fogalmát, ami lehetővé tenné, hogy minden olyan településen, ahol egy kisebbség száma meghaladja az ötezret, érvényesülhessenek a nyelvi jogok. (Ha engem kérdeznek, elsősorban nem a bukaresti többnyelvű feliratokra gondoltak a kezdeményezők. A fővárosban csupán 3500-an vallották magukat magyarnak, viszont annál többen, 24 ezren romának, de hát mindenki a maga kis fóbiájával …) A koplalás végül nem tartott sokáig, a szociáldemokrata pártvezér, Liviu Dragnea azonnal visszakozott azt állítva, ő ezt soha nem is támogatta.
Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár)

Romokból feltápászkodó kisnemesek
Dél-Erdély magyar múltja az egykor pompázatos kastélyok, templomok és arborétumok maradványaiban mérhető fel. Ebből a mérhetetlen örökségből próbáltunk riportutunkon körbejárni néhányat. Az ott tapasztaltak legtöbb esetben megrázó élményt nyújtottak.
A Hátszegi-medence Erdély egyik legpazarabb és leggazdagabb része, amelynek minden szegletét átlengi a történelem hol hűvös, hol langyos szele. Román többségű vidék, ahol a magyarokat vagy az elmagyarosodott nemeseket általában becsben tartották egykor is, most is. Leszámítva persze a Trianon utáni időszakot, majd a kommunisták hatalomra kerülésének máig lesújtó következményeit. Ha nem is a történelemkönyvből, de szülei vagy nagyszülei elbeszéléseiből mindenki tudja: a vidéken szinte nincs olyan település, amelynek létesítése vagy felvirágoztatása ne kötődne valamelyik nemes család nevéhez.
Az impériumváltás, majd az államosítás után kisemmizett családok közül többen is visszakapták, visszaperelték ősi jussukat, ám közülük csak páran tértek vissza a környékre.
A térségben szolgáló lelkészek szerint kevesen tartják fontosnak, hogy ősi szokáshoz híven falvaik, egyházuk, közösségük vezéregyéniségévé váljanak. Visszahúzódva a maguk kis világában próbálják leélni életük hátralévő részét. Van, aki megérti őket, van, aki nem.
Mindenhol a középkor örökségébe botlunk
A Sztrigy és a Nagy-Víz völgyében – ha lepusztult vagy egyenesen romos állapotban is – többségében még állnak azok a várak, őrtornyok, kastélyok, udvarházak vagy kőhalmazok, amelyek léte az úri családok több évszázados történelmi örökségét jelzik. Mint ahogy még dacolnak az idővel azok a templomok és toronycsonkok is, amelyek falai – ha beszélni tudnának – sokat mesélhetnének a környék tehetős magyarjainak a hithez és az egyházhoz való ragaszkodásáról.
A Maros-mentéről Déva felől érkezve Hátszegnél elénk tárul a Déli-Kárpátok fenséges kincse, a többtucatnyi tengerszemet és egyedülálló növényfajokat rejtegető Retyezát. A műút is kettéválik: dél-kelet felé a Merisor-hágón keresztül a Petrozsényi-medencébe, dél-nyugatnak indulva az Erdélyi Vaskapu és a Bisztra-völgy mentén a Bánságba jutunk. Bármelyik utat vagy annak későbbi leágazását választanánk, szinte biztos, hogy egy középkori várba, kastélyba, templomba botlanánk. Vagy legalábbis azok romjaiba.
Csipkerózsika-álomba szenderülve
A hátszegi királyi várnak már csak a feltételezett helye ismert, de a környék sziklás hegycsúcsaira épült családi váracskák és őrtornyok romjai ma is könnyűszerrel megtalálhatók. A felsőszálláspataki kenézek malajesdi lakótornyos vára külön kategóriát képez: a helyi önkormányzat gondoskodott az újjáépítéséről.
A térség egykori ékszerdobozkastélyai közül is alig maradt néhány. Az államosítást követően a kernyesdi Torockay-kastélyt lebontották, parkját felszámolták. Ez a sors várt az őraljaboldogfalvi és a szacsali kastélyok arborétumára is. A nalácvádi és részben a poklisai megúszta a láncfűrészek könyörtelen támadását, ám a méteres gazban bóklászva aligha idézhető fel az elmúlt századok hangulata.
Az udvarházként is emlegetett alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastélynak és a boldogfalvi Kendeffy-palotának a termelőszövetkezet, a nalácinak a kórház, a poklisainak és a szacsalinak a fogyatékkal élő gyerekek beköltöztetésével volt szerencséje.
Ezek közül az őraljaboldogfalvit visszakapták a Kendeffy-, a poklisait a Pogány-örökösök. Előbbit valamennyire kipofozták, szállodának használták, utóbbi viszont évtizedek óta lelakatolva hever. És pusztul napról-napra.
A Kendeffyek malomvízi kúriája és a mellette lévő kápolna teljes romhalmaz. A nalácvádi Pekry–Fáy-kastélyért a család pereskedik, a szacsali Nopcsa-örökségért nem jelentkezett senki. Amióta az állam kiürítette a naláci kastélyt, a fosztogatók szabad prédájává tette. Előbb a csempekályháknak, később az ajtóknak és ablakoknak kelt lába, újabban minden, ami mozdítható és tüzelhető, eltűnik. A szacsali kastély ennél is siralmasabb állapotban van. Egyetlen „szerencséje”, hogy a múlt rendszerben teljesen körülbástyázták szocreál betonskatulyákkal – elrejtve a világ szeme elől.
A demsusi Nopcsa-kúriát már csak a Szentlélek tartja egyben.
A fehérvízi egykori Bágya-, későbbi Pietsch-udvarházat a Marák ugyan visszaszerezték és lakhatóvá tették, de az évszázados épületen és udvarán még sok a csinosítanivaló ahhoz, hogy visszanyerje a száz évvel ezelőtti fotográfiákról ismert fényét. Jelentős beruházásra vár a család nagypestényi kúriája is, csakhogy az anyagi forrásokat egyelőre a gazdaság fellendítése emészti fel. Mara Ernő nem csekély szellemi és anyagi befektetéssel azon kevesek közé tartozik, aki felmenői hagyományát követve igyekszik az ősi birtokot jó gazdaként kezelni. Alakulgat a Lészayak nehezen visszaszerzett puji udvarháza, amelyet a Magyarországról hazatért Lészay Zoltán igyekszik visszahozni szörnyen lelakott állapotából. Nagypestényben a Brázovayak kúriája kezdi visszanyerni eredeti arculatát, az örökös Bernád család – szintén komoly peres kálvária után – ízlésesen csinosítgatja.
Nemesek: jönnek, kapnak, eladnak?
Hátszeg katolikus templomát a Nopcsa család építette 1745-ben, amiről gondosan őrzött emléktábla is tanúskodik. Ezen túlmenően a felsőszilvási bárói família hosszú időn keresztül hozzájárult egyháza fenntartásához. Nem véletlen, hogy a Nopcsák javarésze a templom kriptájában lelt nyugalomra. Itt alussza örök álmát többek között a legendás prefektus és egyben haramiavezér Nopcsa László is, akiről Jókai Mór 1860-ban írt Szegény gazdagok című regényében Fatia Negra álarcos rablóvezérét mintázta. A térség többi templomának építése, tatarozása, fenntartása is az egykori nemes családok bőkezűségének köszönhető. Amellett, hogy gyakran a zsebükbe nyúltak, közösségformáló és összetartó erejüket, tekintélyüket is latba vetették. Hogy milyen az egyház és a leszármazottak közti viszony 2017-ben?
Semmilyen – foglalja össze a lehető legtömörebben Szász János római katolikus plébános. – Egyetlen utód sem kapcsolódott be gyülekezetünk életébe. Személyesen nem ismerem őket, nem láttam a templomban.” A pap nem neheztel senkire, viszont kissé furcsának tartja, hogy miközben az ősök az egyház fenntartói voltak, sem a közelben élő, sem a Nyugatra vándorolt leszármazottak nem lépik át a templom küszöbét – még egy dél-erdélyi látogatás erejéig sem. Magyarázatként szolgálhatna a kisnemesek felekezeti hovatartozása: a Nopcsákon kívül mindenki Kálvin útját követte. Csakhogy Szász János protestáns kollégája, Bódis Miklós, Hátszeg és további kilenc környékbeli település református lelkésze sem igen érti, a visszaszivárgott nemesi családok miért nem kapcsolódnak be az egyházi életbe. Tudja, hogy mindnyájuk számára nagy érvágás volt az agrárreform címen 1921-ben elkövetett első államosítás, amire 1948-ban a kommunisták rádupláztak, és valósággal földönfutóvá tették Erdély arisztokráciáját. Azzal is tisztában van, hogy a vagyontöredék visszaszerzéséért sokszor hosszú szélmalomharcot kell vívniuk, de nem érti, mindezért miért lenne hibás az egyház és a közösség. „A megfogyatkozott gyülekezetnek vezéregyéniségekre, példaképekre lenne szükségük. Ahogy az elmúlt évszázadokon keresztül, amikor magyar nemeseink a helyi közösség élére álltak, követendő módon viselkedtek, templomot építettek, az egyházban világi szerepet vállaltak. Nem értem…” – néz el a semmibe a lelkész.
Ugyanezt a távolságtartást érzékeli Székely István is. Az RMDSZ elnöke nem várja el egyetlen kisnemestől sem, hogy mindössze nemzetiségére való tekintettel iratkozzon be a szövetségbe, azonban azt sem tudja elfogadni, hogy politikai hovatartozása miatt sértegessék. „Nem a tegnap történt, mégis mindmáig rosszul esik, hogy egyikük lekommunistázott, holott soha nem szerettem a vörösöket. Amiért egyszerű mozdonyvezetőként a munkásosztályhoz tartoztam, nem hinném, hogy ezt érdemeltem voltam – főleg egy nemes ember részéről. Én nem tehetek arról, hogy az RMDSZ-ben fentről mindegyre a szociáldemokratákkal való együttműködést zongorázzák nekünk, én úgyis meggyőzött jobboldali maradok” – mondja a hátszegi RMDSZ-elnök. Persze az éremnek van egy másik oldala is. A restitúciós törvény irigységet, esetenként torzsalkodást is szült. Az addig barátságos falubeliek közül sokan ismét a népnyúzó ellenséget látják némely uraság leszármazottjában. Holott az csak a neki járó birtokot igényelte, semmi többet… A legkevésbé az RMDSZ-re és annak Hunyad megyei vezetőire neheztelhetnek a környékbeli nemesek – állítja Winkler Gyula, a szervezet térségi elnöke és jelenlegi EP-képviselő, aki számadatokkal igyekszik alátámasztani mondandóját. Mint fejtegeti, Hunyad megye már az ő alispánsága korában jobban állt az ingatlanok visszaszolgáltatásával, mint Hargita vagy Kovászna megye napjainkban. Pedig annak már bő másfél évtizede, amikor 1999 és 2000 között Winkler a kormányhivatal második embere volt… Mi megtettük a kötelességünket, a törvény értelmében mindent visszaszolgáltattunk, amit csak lehetett. A nemesek megkapták, ami őket megillette. Ám néhány kivétellel továbbálltak áruba bocsátva földeket, erdőket, kastélyokat, udvarházakat. Kollégám, Dézsi Attila, aki a kétezres évek végén prefektusként felügyelte a restitúciós folyamatot, a mai napig járja az ügyészséget és a bíróságot. Nem vártuk el, hogy hálálkodjanak nekünk, de legalább ne ígértek volna fűt-fát a közösségnek vagy a dévai magyar iskolának. Mert kérdem én: mit nyer mindebből a helyi és az erdélyi magyarság? A nemesek leszármazottjai zsebre vágják a pénzt, visszamennek Nyugatra, a kastélyok és az udvarházak pedig elveszítik a magyar jellegüket” – tér a lényegre Winkler Gyula. Fájó, de igaz.
Ha román kézre kerül a magyar kúria…
Az EP-képviselő által felvázoltak ékes példája az alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastély, amelybe a Román Tudományos Akadémia rendezkedett be. A két világháború között az épület és a hozzá tartozó szántó, gyümölcsös és erdő annak az Henri Mathias Berthelot francia tábornoknak a birtokába került, aki az első világháborúban a romániai francia katonai misszió vezetője volt. Erdély Romániához való csatolásában elért érdemeit Ferdinánd király többek között állampolgársággal és a Lónyai családtól elkobzott kastéllyal hálálta meg. Nem sokkal halála előtt a magas rangú katonatiszt az akadémiára testálta birtokait, cserébe pedig tiszteletbeli tagságot kapott. Sőt róla nevezték át a románul addig Fărcădinul de Jos néven ismert Alsófarkadint. A kommunista időben az épületet a termelőszövetkezet használta, majd az akadémia mentette meg a pusztulástól. Az uniós támogatással helyreállított kastélynak egyetlen, de lényeges szépséghibája van. Falain nincs semmiféle említés vagy legalább utalás a Nopcsákra. Pedig a birtok egykori tulajdonosa, a paleontológus, geológus és albánológus Nopcsa Ferenc is akadémiai tag volt. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, nem a románé… A kastély csak Berthelot generálisnak állít emléket, mintha a 19. századi épületnek 1922-ig nem is létezett volna gazdája. Ezek alapján nincs miért csodálkozni azon, hogy Bethlen Gábor dévai Magna Curiája elé miért került éppen a három magyargyilkos – Horea, Cloşca és Crişan – szobra, vagy a Hátszegi-medencében fellelhető szinte összes turisztikai jelző miért említi kizárólag csak Cândeaként a Kendeffy családot. A lován ülő, bronzba öntött Decebalt és az ezerkilencszáz évvel ezelőtti bőrcsizmáját a románok is megmosolyogják, hiszen emlékeznek szüleik, nagyszüleik bocskorára. Eközben Nopcsa Ferencnek Albániában állítottak emléktáblát, ott neveztek el róla utcát és a tiranai egyetemen egy termet.
A román állam hozzáállását a magyar építészeti örökséghez, az alsófarkadini esettől eltérően, a puji Naláczy-udvarházzal szemben tanúsítottak is hűen tükrözik. A kúriát a Szoboszlay család kapta vissza, majd eladta a helyi önkormányzatnak. A vásár megkötése és a vételár kifizetése után a polgármesteri hivatal szinte azon nyomban lebontotta.
Kevesebbet ér az ingatlan, mint egykori lakójának mellszobra?
Minimális esély mutatkozik arra, hogy az alsófarkadini Nopcsa-kastélyhoz hasonlóan a Pogány család poklisai birtoka magyar tulajdonosra leljen. A leszármazottaknak visszaszolgáltatott kastélyt a bukaresti Artmark Historical Estate aukciós iroda próbálja értékesíteni. A kezdetben úgy tűnt, az állam visszavásárolja az elhanyagolt állapotba került kétszintes, saroktornyos, manzárdtetős kastélyt, azonban a művelődési minisztérium nem kívánt élni elővásárlási jogával. Az évek során kiderült: mások sem állnak sorban a 18 hektáros park közepén fekvő, szabálytalan alaprajzú épületért, amelyet látható módon több szakaszban húztak fel. A kastély üresen áll a parkban, a szocialista érában beépült betonskatulyákat mindmáig szellemi fogyatékos gyerekek népesítik be. Érdeklődők ugyan meg-megjelentek időnként, volt köztük olasz, izraeli, román, ám magyar egy sem. „Anyagi körülményeink nem teszik lehetővé, hogy felújítsuk és megtartsuk a kastélyt. Most viszont úgy tűnik, egy, a környékbeli Kernyesdről származó román vállalkozó venné meg. A Călăraşi mellett élő módos férfi arról biztosított, hogy szívügyének tekinti a kastély megmentését” – mondja Sepsi Márta, a Nagyenyeden élő leszármazott. Hangjában derűlátás és kétség váltakozik: a déli megyei farm és lovarda tulajdonosa volt az egyetlen komolynak tűnő vevő, azonban a szerződés aláírása még várat magára.
A románok főként azok után kezdték felkapni a fejüket Poklisa és a Pogány név hallatán, miután bizonyos történelmi forrásokból arról értesültek, hogy valamikor a 19. században itt élt és alkotott Pogány Margit, a kor ismert festőművésze, aki azonban Constantin Brâncuşi múzsájaként és modelljeként tett szert igazi hírnévre. Az örökösök inkább legendának tartják az egészet, tény, hogy a kastély utolsó lakóinak, Teleki Leoninnak és férjének, Pogány Károlynak az azonos nevű unokaöccse úgy távozott néhány évvel ezelőtt e világból, hogy semmit nem tudott állítólagos felmenője és a híres román képzőművész kapcsolatáról.
„Nem tudjuk, hogy ez a Pogány-lány lett volna Brâncuşi múzsája. Igaz, nem is kutattuk a múltat, sőt, a szocializmus ideje alatt jóformán nem is beszéltünk róla, hiszen a szeku mindenütt a nyomunkban volt” – mondja Pogány Károly György özvegye, Pogány Erzsébet, aki bevallása szerint hosszú évekig nem is tudta, hogy orvos férje kisnemesi családból származik.
A legenda szerint a neves szobrásznak egy párizsi szállodai étteremben tűnt fel Pogány Margit, a különleges nő, akiről később a híres Mademoiselle Pogany című mellszobor-sorozatát formálta meg. Hármat márványváltozatban, kilencet bronzötvényben készített el. A Pogány kisasszonyról készült művei ma olyan intézményekben állnak, mint a New York-i Kortárs Művészeti Múzeum vagy a Philadelphiai Művészeti Múzeum. A festőnőt ábrázoló bronzszobor 1997-ben egy New York-i árverésen 5,6 millió euróért cserélt gazdát. Ehhez képest a Pogány-birtok kastélyostól, parkostól ma még a félmilliót sem éri el. Pedig közvetlenül az államosítás után még a kommunisták is jobban ügyeltek rá, mint az 1990 után hatalomra került utódjaik. A hetvenes éveit taposó Schreiber Éva most is szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, amikor apjának köszönhetően megadatott, hogy néhány évig a Pogány-kastélyban lakjon. A cseperedő kislány számára nem csak az akkor még jó állapotban lévő épület, a szemet kápráztató berendezése és a csodálatosan rendben tartott park vésődött az emlékezetébe. Feltűnt, hogy fiútestvérein kívül az összes körülötte lévő gyermek valamiféle fura nyelvet beszél, ráadásul vágott szemű. Az 50-es évek elején a kommunista hatalom a koreai gyermekeknek nyújtott menedéket. A háború elől Poklisára menekített és szüleiket nélkülöző csöppségeknek a román hatóságok igyekeztek teljesen a kedvükben járni. „Finomabbnál finomabb ételeket kaptak, én például akkor ettem először ikrát – meséli a jelenleg a Déva melletti Boholton élő özvegyasszony. – De ahhoz is úgy jutottam, hogy az ázsiai gyermekek nem akarták megenni, ők inkább békákat és gyíkokat fogdostak a parkban meg a tóban, s azzal táplálkoztak.” Bezárt kastély bezárt tulajdonossal A poklisai Pogány-birtokról a Hátszegről is jól látszó őraljaboldogfalvi Kendeffy-kastély felé vettük utunkat. A 18. századi épület csak kis töredéke a turisztikai irányjelző táblákon Cândeaként feltüntetett Kendeffyek hatalmas birodalmának. A Hunyad megyei erdészeti hivatal ellenállása dacára a földosztó bizottság mintegy 14 ezer hektár erdőt és legelőt szolgáltatott vissza a családnak. Ennek egy része a Retyezát Nemzeti Park területén fekszik, továbbá Pujban, Malomvízen, Várhelyen és Petrillán.
Egyes források szerint a Kendeffyek a román királyi családnál is gazdagabbak voltak – még 1918 után is. Miután a család 2003-ban visszakapta a szállodaként használt kastélyt, gyorsan bérbe is adta egy vállalkozónak, aki a továbbiakban is vendéglátóipari egységet üzemeltetett a középkori francia lovagvárak világát idéző tornyos épületben. A vállalkozó hirtelen halálát követően annak felesége visszamondta a szerződést, a külföldön élő tulajdonos pedig lakatot tett az impozáns épületre. Az őr szerint, ha kemény pénztárcával rendelkeznénk, akár meg is egyezhetnénk a tulajjal a vételárban. Hiába magyarázzuk, hogy nem éppen kastélyvásárra érkeztünk, arra bíztat, járjuk körbe az épületet. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál lehangolóbb látvánnyal szembesülünk. Az is visszataszító, amibe az utóbbi időben pénzt fektettek. Azon töprengünk, ki adhatott engedélyt az A-kategóriás műemlék ajtainak, ablakainak fehér műanyagkeretes nyílászárókra való lecserélésére. Az 1943-ban Budapesten született, német állampolgársággal is rendelkező grófi sarjnak most viszont a legkisebb gondja is nagyobb ennél. Főként amióta kiderült, hogy a kastély egyik szobáját kiskorú lányokkal való kéjelgésre használta. Nem csupán helyi folklór, jogerős bírósági ítéletben rögzített tény: az idős úr két kerítőlegény segítségével cserkészte be áldozatait, akik közül a legfiatalabb tizenhárom éves volt, a legidősebb be sem töltötte a tizenhatot. A 2013. június 26-i keltezésű bírói határozat négy kiskorú áldozatot említ név szerint, akik 2008 és 2010 között Darányi Pál ágyában kötöttek ki. A jogerős döntés szerint a Hátszegen és környékén csak Palkó grófként emlegetett öregurat hároméves börtönbüntetésre, gyermekkereskedelemmel vádolt csatlósait öt esztendőre ítélték el. Darányi azzal védekezett, hogy a cigányok csapdát állítottak neki, kihasználták, meglopták, átverték. Bárhogyan is történt volna, mihelyt a rokonság is elhidegült tőle, a Kendeffyek sarja aligha számíthat arra, hogy a hátszegi magyarok ezek után közösségi példaképnek tekintsék.
(befejező része jövő heti lapszámunkban)
Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)