Kálvin-szobrot avattak (Ünnep a Kézdi-Orbai Református Egyházmegyében)
Kálvin János bronz mellszobrának leleplezésében csúcsosodott ki az idei, immár kilencedik alkalommal megszervezett Kálvin-hét rendezvénysorozata. A kovásznai belvárosi református templom kertjében állított szobrot Vargha Mihály szobrászművész alkotta, a leplet ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyhákerület püspöke, nt. Koncz Tibor, a Nagykunsági, illetve nt. Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese vette le egyházi és világi elöljárók, hívek jelenlétében.
A szombati gyülekezeti napot megelőzően a hét folyamán Szörcsén zajlott a gyereknap, Kézdivásárhelyen a nőszövetségek napja, Pákéban a presbiteri, Alsócsernátonban a konfirmandusok napja.
A hétvégi kovásznai események a református egyházközség tulajdonában lévő Deák-kertben kezdődtek. Kora reggeltől érkeztek az egyházmegye gyülekezeteinek képviselői, a barátosi Ferencz Ernő Fúvószenekar Kelemen Szilárd karnagy vezetésével térzenével várta a résztvevőket. Mindenki felhúzta saját sátrát, majd hivatalos megnyitóként a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat tagjainak részvételével került sor a magyar és egyházi zászlók felvonására. Ezt követően ft. Kató Béla püspök hirdetett igét, majd úrvacsorát szolgáltak a híveknek. Ezzel párhuzamosan a városi művelődési otthonban gyerek-istentiszteletet tartottak. Az események a belvárosi református templom kertjében folytatódtak, a Kálvin-szobor leleplezését megelőzően díszbeszédek hangzottak el. „500 évvel ezelőtt, a mohácsi vész után, néhány évtized alatt közösséget szerveztek a magyar reformátusok, elsősorban Magyarország azon részén, ahol a török mindent felperzselt” – idézte ft. Kató Béla istentiszteleten elhangzott szavait Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke. „Ugyanazt a hangulatot éljük meg ma Erdélyben, Székelyföldön, amire több száz évvel ezelőtt a reformátusok vállalkoztak. Ezer évvel a hátunk mögött nincs okunk kapkodni, idegeskedni, félni, tízszer száz éve élünk itt, Erdélyben, a mai Románia közepén, Székelyföldön. Láttunk mi már olyat, ami az elmúlt időszakban történt, de ha közösségi érdekeinket összefogva haladunk előre, akkor nemcsak ötszáz, ezer év áll előttünk, hanem annál sokkal több. Látva a féktelen magyarellenességet, ami az országban van, Kovászna Megye Tanácsa hangsúlyosabban kiáll a történelmi magyar egyházak mellett, szoborállításra is szívesen adunk az elkövetkezőkben is támogatást” – jelentette ki a tanácselnök.
Gyerő József, Kovászna polgármestere a város lakói nevében köszöntötte a jelenlévőket. Vargha Mihály szobrászművész a mellszobor megformázásának előzményeiről beszélt a közönségnek. Lelkészekkel, okos emberekkel beszélgetett arról, ki is volt Kálvin János, végül egy olyan emberi alakot mintázott meg, amelyen a középkori ruha tömegéből előtör a fej – egy szigorú fej. Miért szigorú? Egyrészt, mert Kálvin szigorú volt. Másrészt, mert nem árt a mai világban egy kis szigorúság nekünk, székelyeknek sem. „Az én Kálvinom azt kérdezi tőlünk: hogy álltok a hittel, a szülőföldhöz, egymáshoz való viszonyotokkal, székelyek, magyarok? Nemcsak a kálvinistákhoz, unitáriusokhoz szól, hanem a római katolikusokhoz is, mert ahogyan a papok nem unják mindennap, vasárnap a Bibliából idézeteket felolvasni, azokat értelmezni, azokról elmélkedni, ugyanúgy nekünk sem szabad megunni a Székelyföldhöz és közösségünkhöz való viszonyunkat” – mutatott a követendő útra a művész. Marosán Csaba színművész Tamási Áron, Ady Endre, Dsida Jenő gondolatait osztotta meg a jelenlévőkkel. A leleplezett szobrot ft. Kató Béla áldotta meg, majd a templomban kezdetét vette a református kórusok találkozója. A nap folyamán gyerek- és ifjúsági programok zajlottak, volt táncház, táncoktatás, koncert, Marosán Csaba Luther asztalánál című előadását mutatta be. Az események sorát a zászlók bevonása zárta. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnepelt a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye
Véget ért a Kálvin-hét
A Kézdi-Orbai Református Egyházmegye idén is megszervezte a nagy népszerűségnek örvendő Kálvin-hetet, az eseményeket a reformáció 500. évének ünnepe is összekapcsolta. A lelkiekben gazdag és programokban színes rendezvény idén Szörcsére, Kézdivásárhelyre, Székelytamásfalvára, Pákéba, Alsócsernátonba és Kovásznára hívta az érdeklődőket.
Hétfőn Szörcsén rajtolt a Kálvin-hét gyermeknappal, ahol Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese és Simon-Kató Barna cófalvi lelkipásztor, katekétikai előadó köszöntötték az egybegyűlteket. Biró Erika helybéli lelkipásztor Max Lucado: Különleges ajándék című történetét mondta el, a helyi gyülekezet asszonyai pedig pánkóval kínálták a gyermekeket. Kedden a céhes városban a Kézdivásárhelyi Református Egyházközség gyülekezetének ifjúsága és vezetői várták a fiatalokat. Bartos Károly elgondolkoztató kérdéseket vetett fel a párválasztással, szerelemmel, kötődésekkel és Istennel kapcsolatban, a Református Kollégium udvarán a kolozsvári IKE által szervezett flashmob gyűjtötte csapatba a jelenlevőket.
Nőszövetségek és presbiterek találkoztak
Szerdán Székelytamásfalván tartották a nőszövetségi napot. A templomban igét hirdetett Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, a Brassói Református Egyházmegye esperese, kiemelve a női szolgálat fontosságát, hangsúlyozva, hogy „a női munka lényege a segítségnyújtás”. Németh Zsuzsanna egyházmegyei nőszövetségi elnök üdvözlete után Hegyi István helybéli lelkipásztor és a vallásórások rövid műsorral örvendeztették meg az asszonyokat. Ruszka Sándor kézdivásárhelyi lelkipásztor A szeretet kicsit másképp címmel tartott előadást, majd a márkosfalvi nőszövetség átadta a vándorzászlót a házigazdáknak.
Csütörtökön Páké adott otthont a presbiter-napnak. Az istentiszteleten Incze Zsolt, a Sepsi Egyházmegye esperese, a szemerjai gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét, az egyházat és hívőket érintő felelősségre irányítva a figyelmet. A Pákéi Férfi Dalkör kis kórusművekkel köszöntötte a jelenlevőket, majd Izsán Antal helybéli lelkipásztor üdvözölte a résztvevőket. Németh Csaba főgondnok az egyházmegye elnöksége nevében szólt, ezt követően dr. Adorjáni Zoltán teológiai tanár, a pákéi gyülekezet egykori lelkipásztorának előadása következett.
Pénteken konfirmandus-napot tartották Alsócsernátonban, a templom előtti kis téren. Simon-Kató Barna, az egyházmegye katekétikai előadója és Takács Lajos helybéli lelkipásztor üdvözölték a fiatalokat, pár gondolatban ismertetve a templom történetét. A fiatalok öt különböző játékos, versenyszerű foglalkozásokon vettek részt a reformáció alaptételeit vizsgálva.
Kálvin-mellszobrot avattak
A rendezvény csúcspontjának, a gyülekezeti napnak Kovászna adott otthont szombaton. A barátosi Ferencz Ernő Fúvósegyesület és a kovásznai ifjúsági fúvószenekar toborzójának hangjaira a Deák kertben korán reggel felhúzták a gyülekezetek sátrait és a zászlókat, a Havadtőy Sándor cserkészcsapat állt őrséget. Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét, az úrvacsorai ágendát Koncz Tibor, a Nagykunsági Református Egyházmegye esperese tartotta. Ezt követően a belvárosi református templomkertben leleplezték a Kálvin Jánost ábrázoló mellszobrot, Vargha Mihály alkotását.
Balogh Zoltán esperes köszöntötte a jelenlevőket, rövid beszédet mondott Márton Árpád képviselő, Tamás Sándor megyetanácselnök, Gyerő József, polgármester, Marosán Csaba, a Kolozsvári Magyar Színház színtársulatának legifjabb tagja szavalt.
A szobrot készítő Vargha Mihály képzőművész elmondta:
– Amikor a felkérést megkaptam, utánaolvastam Kálvinnak, lelkészekkel beszélgettem, hogy megtudjam, milyen is volt Kálvin János – mellszobrának elkészítésére fél évem volt. Kálvin szigorú volt, és nem árt nekünk, székelyeknek sem szigorúnak lenni – mondta az alkotó, hozzátéve, az ő Kálvinja nem csak a kálvinistákhoz szól, hanem másoktól is megkérdi: hogy álltok a hittel, székelyek, magyarok? Hogy álltok a szülőföldhöz való viszonyotokkal?
A szobrot, aminek készítését a helyi és megyei önkormányzat is támogatta Kató Béla, Balogh Zoltán és Koncz Tibor leplezték le.
A templomban zajló kórustalálkozón a kovásznai férfidalárda, a kézdivásárhelyi Hálaadás Református Dalárda, a székelytamásfalvi református férfikar, a papolci és a felsőcsernátoni református vegyeskórus, a pákéi református dalkör, a Kovászna II. református egyházközség Hozsánna Kamarakórusa és a Kézdi-Orbai Lelkészcsaládok Kórusa vett részt. Közben a gyülekezeti sátraknál készült a finom ebéd, a gyerekeknek gyerekfoglalkozást tartott a kézdivásárhelyi Bóbita egyesület, míg a nőszövetségi sátornál kézműves vásár fogadta az érdeklődőket. Jelen voltak a kovásznai Írisz Bolt fogyatékkal élő alkalmazottai is, akik saját készítésű kézműves termékeket kínáltak.
„A legjobb dolog, amit rendezhettek”
Kérdésünkre Balogh Zoltán esperes a rendezvényt értékelve elmondta: örvendetes volt látni, ahogy évről évre nő az érdeklődés a Kálvin-napok iránt. Hozzátette, a gyülekezeti nap létszámát nagyban növelte az erdővidéki és sepsiszentgyörgyi egyházmegyék jelenléte, de érkeztek vendégek Brassó megyéből és az anyaországi Nagykunságról is.
Gyerő József polgármester örült, amiért az önkormányzat partnere lehetett ennek a közösséget összetartó rendezvénynek, a szoborállítás anyagi támogatása mellett a gyülekezeti nap támogatásában is kivette részét. Koncz Tibor, a Nagykunsági Református Egyházmegye esperese lapunknak elmondta: második alkalommal vesz részt a Kálvin-héten, s bár feléjük ilyen jellegű rendezvény nincs, ennek népszerűségét látva tervezi odahaza is javasolni.
Marosán Csaba zilahi származású színész első alkalommal vett részt a Kálvin-héten, és felemelőnek tartotta, hogy ennyire össze tudott kovácsolódni egy közösség Háromszéken. De nem csak a meghívottak voltak elragadtatva a rendezvénytől, hanem a résztvevők is. A 74 éves pákéi Vida Margit elmondta: „Minden évben jelen vagyok a Kálvin-héten, aminek legszebb pontja a gyülekezeti nap, mert ilyenkor újra találkozunk egymással, és jól érezzük magunkat, miközben a hitünk, ami kötelez, meg is erősít”. Hasonlóan vélekedett a székelytamásfalvi Tusa Gábor is, aki már 40 éve presbiter. „A legjobb dolog, amit rendezhettek, az a Kálvin-hét, hiszen amellett, hogy közösségmegtartó ereje van, számos programot kínál az érdeklődőknek. Ilyenkor érezzük igazán a református közösség erejét” – fogalmazott. Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Első alkalommal meneteltek Erdélyben az LGBT közösség tagjai
Többszöri kérvényezés után az LGBT közösség képviselői megkapták az engedélyeket a Kolozsvár Polgármesteri Hivataltól az első erdélyi Pride megtartásához. Szombat délelőtt a Donát negyedben közel 800 személy menetelt az LGBT közösség tagjainak jogaiért. A menetet követően az Új Jobboldal párt ellentüntetésére került sor, ők az azonos neműek közti házasság legalizálása ellen tiltakoztak, a hagyományos családi, keresztény értékek nevében. A két akció nem zajlott konfliktusmentesen.
Úgy zajlott az első ClujPride, ahogy szervezők megálmodták: csendben, problémamentesen, konfliktusra az ellentüntetésen került sor. Az első erdélyi ClujPride célja a szolidaritás és a párbeszéd promoválása, ezért is hangsúlyozták a szervezők: ez menet és nem parádé, a közösség tagjai a jogaikért vonulnak fel, és nem szexuális orientációjukat ünneplik, ünnepeltetik. A Pride-on megközelítőleg 800 embert vett részt, az LGBT (leszbikus, homoszexuális, biszexuális és transznemű) közösség tagjai, illetve támogatói.
A Pride szervezői elmondták, két hét kellett a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak, míg engedélyt adott a felvonulásra, az eseményt végül egy félreeső helyen, a Donát negyedi Garibaldi híd és a Grand Hotel Napoca közötti útszakaszon, a járdán menetelve szervezhették meg.
A menetet 10 órai kezdettel hirdették, ám ebben az időpontban a sajtó nagyobb létszámban volt jelen, mint a résztvevők. Az érkezőknek a szervezők #spunedrept, #mondmegőszintén feliratú fehér pólókat, szivárványos zászlókat, illetve szórólapokat osztogattak, amelyben részletezték az esemény menetét.
Az érkezőket az új Sportcsarnok melletti átjáróknál várta tiltakozóknak egy kisebb csoportja, akik közül többen részt vettek később az ellentüntetésen is, amely egy órakor kezdődött az Bocskai/Avram Iancu téren. Ők is fehér pólóban jelentek meg, viszont az említett hashtagek helyett a homófob felirat virított pólóikon. A néhány főből álló csoport szóban inzultálta az érkezőket, majd a menet indulását követően a Szamos másik oldaláról kiabáltak át az összegyűlt tömegnek. Ezt a kis csoportot is - a menetelőkhöz hasonlóan - rendőrők, csendőrök tucatjai kísérték.
A meneten hazaiak és külföldiek egyaránt részt vettek, minden korosztály képviseltette magát, heteroszexuálisok is nagy számban jelen voltak. „Az én testem fölött én rendelkezem!”, „Nyugodtabban alszol, ha elveszed mástól, hogy családja legyen?”, „Azt szeretnénk, ha hagynátok, hogy szeressünk, és békésen élhessünk Romániában!” feliratú táblákkal, a Pride-ok jelképévé vált hosszú szivárványzászlókkal vonult a tömeg, csendesen.
A felvonulás végén a szervezők felhívták a figyelmet: senki ne menjen egyedül haza, javasolják, hogy leglább 2-3 fős csoportokban hagyják el a helyszínt, ha valaki egyedül lenne, értesítse a szervezőket. Emellett felkérték a résztvevőket, minden az LGBT közösséghez kapcsolható szimbólumot tegyenek el olyan helyre, ahol nem látszik, illetve a fehér pólókat is cseréljék le.
Andra Camelia Cordoş aktivista elmondta: az LGBT közösség tagjai még nincsenek biztonságban a kolozsvári utcákon, publikus térben. A menet célja az egyenlő jogok, tisztelet kivívása, a publikus terekre való igény kifejezése, amelyet csak úgy érhetnek el, ha láthatóvá válnak, kilépnek az árnyékból. A szervezők szerint az összegyűlt tömeg történelmet írt, és a jelenlevők mindegyike nagy bátorságról tett tanúbizonyságot.
A felvonuláson részt vett Adrian Dohotaru USR-s képviselő, illetve Eckstein-Kovács Péter, aki úgy vélekedett: szégyen, hogy ezt nem a főtéren szervezhették meg.
Ellentüntetés: Romániában nem létezhet olyan család, amely nem egy férfiből és egy nőből áll
A „normális”, „hagyományos” családot promováló ellentüntetést is szerveztek ma délben, az LGBT közösség menetét követően. AMarșul pentru normalitate eseményt az Új Jobboldal, Partidul România Unită és Nagy Románia pártok tagja szervezték a Bocskai/Avram Iancu téren, a tüntetés a homoszexuálitás ellen irányult, a hagyományos családi értékeket népszerűsítette.
A tüntetést egy ima elmondásával kezdték, majd az első felszólaló kiemelte a keresztény értékek megtartartásának fontosságát, illetve azt, hogy nem létezik, és nem is létezhet Romániában olyan család, amely nem egy férfiből és egy nőből áll. A felszólaló szerint az LGBT közösség felvonulása szerinte obszcén.
A tüntetésen megjelent egy fiatal lány, az LGBT közösség felvonulásán használt fehér pólóban, aki elmondta, véleménye szerint a másik menetben nem volt semmi obszcén. A lányt végül a helyszínen levő csendőrök vitték el, mivel megszakította, megzavarta az Új Jobboldal eseményét. A ClujPride egyesület a Facebook oldalán jelezte, már elmentek a lányért a rendőrségre és az egyesület ügyvédjét is értesítették.
Pride-menet egyik tagja tiltakozik a jobbosok tüntetésén. Később kiderült, Oana Mardare színésznőről, egy kolozsvári független színtársulat tagjáról van szó, akinek – bevallása szerint – annyi volt a bűne, hogy nem hallgatta szó nélkül végig mindazt, ami a jobbosok tüntetésén elhangzott.
„A törvényt nem azok számára hozták létre, akik pszichológiai betegségben szenvednek. A homoszexualitás pszichológiai betegség, ezt a pszichológusok a 70-es években megállapították. Ezt követően a homoszexualitást, mint alternatív életformát könyvelték el” – hangzott el később a tüntetésen.
A három millió aláírás bizonyítja, Románia többsége hogyan vélekedik a homoszexualitásról, véghez fogják vinni az alkotmánymódosítást, hiszen ez az, amit az ország lakosságának nagyobb része akar, nem fogják elfogadni, hogy egy kisebbség határozza meg, hogyan épülhet fel egy család – mondta még el az Új Jobboldal egyik tagja.
Tudor Ionescu, az Új Jobboldal Párt elnöke is jelen volt a tüntetésen, ahol kiemelte: őt nem érdekli, hogy a homoszexuálisok otthon mit csinálnak, de az utcán, köztereken szexuális orientációjukat nem mutathatják ki. Számára az LGBT közösség felvonulása Kolozsváron elfogadhatatlan, Emil Boc polgármester pedig véleménye szerint, gyenge, amiért engedett a közösség kérésének. A pártelnök az LGBT közösséget a gyáva jelzővel illette, amiért eddig mindig meglapulva élt, és Romániában nem álltak ki saját jogaikért. Szabadság (Kolozsvár)

Magyarnak lenni Romániában
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ami alább következik, az tulajdonképpen kis részlete lehetne annak a tanulmánynak, amelyet már régen meg kellett volna írnom Bretter Györgyről, akiről szóltam már életében és halálában (nekem a legfontosabb a temetésén mondott beszédem volt, mert a halála – az egykori fiatal férfi első nagy személyes vesztesége – mélyen megérintett, és még mindig fáj, néha el is csodálkozom rajta).
Ez nem évfordulós cikk, Gyuri csak 1977 novemberében halt meg, most még nyár van. Nehéz lett volna őt akkor az olvasónak megmagyaráznom (kísérleteim nem sikerültek elég jól), nehéz ma is, de másért. A probléma egy része avval kapcsolatos, ami ma is égető, sajgó ügy, különösen nektek, akik ott vagytok, és remélhetőleg ott is maradhattok. De nem azért, mert be vagytok zárva.
Az 1968 (akkor voltam húsz esztendős) utáni évtizedben – és ezt őszintén aligha mondta el még valaki, pedig az emlékező próza hatalmas gleccsermorénája torlódott föl – a romániai magyar értelmiség nagyon különös helyzetben találta magát.
Románia nem vett részt a csehszlovákiai demokratikus szocialista kísérlet eltiprásában (bár döntően oroszellenes, nacionalista elfogultságból, nem demokratikus meggyőződésből), ámde a Magyar Népköztársaság igen.
Románia, bár formálisan nem lépett ki a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, nyíltan a Szovjetunió ellen fordult, közeledett a szovjet tömbön kívüli Jugoszláviához, és a Nyugat kedvencévé vált. (Nicolae Ceauşescu volt így – még Titónál is inkább – a Nyugaton valaha leginkább elismert kelet-európai vezető, több mint egy évtizedig. Václav Havel és Lech Wałęsa sose vitte ilyen sokra…)
Ebben a helyzetben a nacionalista és (neo)sztálinista Ceauşescu-rendszer engedményeket tett a mozgolódó, reformokra vágyó román értelmiségnek – mind a nacionalista, mind a demokratikus szándékú részének – , és engedményeket tett a romániai magyar nemzetiségnek, amelynek a szellemi vezetői (Méliusz József, Domokos Géza, Sütő András, Gáll Ernő) ezt az alkalmat meg is ragadták. Ez volt a romániai magyar sajtó, rádió, televízió, folyóiratirodalom, könyvkiadás, színház stb. nagy, talán legnagyobb korszaka. Ekkor indultunk el a pályánkon.
A Magyar Népköztársaság elhárítási, hírszerző és kultúrpolitikai szerveinek az volt a föladatuk, hogy éber figyelemmel kísérjék a romániai magyar nemzetiség mozgásait – , hiszen a Román Szocialista Köztársaság ekkor elárulta „a szocialista tábor” egységét, és ezért belső problémái (mindenekelőtt a magyarkérdés) élénk érdeklődést ébresztettek budapesti, moszkvai és kelet-berlini hivatalos körökben.
Az a mintegy másfélszáz magyarországi értelmiségi, aki ebben az időszakban elkezdett intenzíven foglalkozni Erdéllyel, nyilván nem Románia „föllazításának” az érdekében tette, amit tett, de épp úgy megragadta a kínálkozó alkalmat, mint ellenkező előjellel igen sokan Romániában. Romániában ez virágkora volt a magyar nemzetiségi kultúrának, és se azelőtt, se azóta nem volt az erdélyi műveltségnek ekkora magyarországi kritikai visszhangja, az „Erdély-járás” is ekkor kezdődött; mindezt félreérthetetlenül bátorította az MSZMP (és „a III. ügyosztály”) művelődéspolitikája.
Másrészt azt kellett látniuk az álmélkodó olvasóknak, hogy az 1968-i szovjet agressziót, a Prágai Tavasz leverését ellenző magyarországi értelmiségiek (akiknek az írásai többé-kevésbé be voltak tiltva Budapesten) megjelenhettek az egyébként szűk pányvára fogott romániai és jugoszláviai (erdélyi és vajdasági) folyóiratokban, s a romániai (valamivel kevésbé a jugoszláviai) magyar írók (és más alkotók) munkái egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak Magyarországon.
A két, szemszögünkből fontos állam, Románia és Magyarország (meg a formálódó magyarországi demokratikus ellenzék!) ekkor valósággal versengett a romániai magyar értelmiségért – persze mindkét államvezetés ezt hátsó gondolatokkal és rosszhiszeműen tette, de ez a kis ideig tartó konjunktúra nagyon jót tett mind a romániai magyarság általános állapotának, mind kulturális és oktatási intézményeinek, mind pedig a románai magyar értelmiség (hogy is nevezzük?) karrierjének. Ennek az epizódnak a fő, voltaképpen az egyetlen ideológusa a korábbi, a sztálini korszakban börtönbe vetett Méliusz volt. Ha áttekintjük az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig keletkezett irodalmi-politikai esszéit, láthatjuk a sietséget, amellyel igyekezett elintézni a nemzedéke számára függőben maradt ügyeket: a háború előtti baloldal és ezen belül az avant-garde elátkozottainak elismertetését, rehabilitációját; a régi mozgalom internacionalizmusának, Duna-konföderációs gondolatvilágának fölelevenítését; Jugoszlávia be- vagy visszaemelését a kommunista kánonba; a két világháború közötti romániai magyar irodalomnak az 1960-as évek közepén megrekedt fölélesztését; a Szovjetuniótól elszakadó eurokommunista nyugati baloldal, sőt: alkalmanként a kimondottan szovjetellenes új baloldal megismertetését; és mindenekelőtt a magyar nemzetiség egyenjogúságának elismertetését, a magyar (magyarországi és erdélyi) antifasiszta hagyomány előtérbe helyezését, igazolva evvel a nemzetiségi törekvések „haladó” voltát. Erre igazából három-négy éve volt csak, de segített neki néhány fontos – elsősorban bukaresti – magyar intézmény, A Hét, a Kriterion Kiadó, az Előre (az országos magyar napilap) kulturális rovata, a román állami rádió és televízió magyar adása, a méltatlanul elfelejtett Ifjúmunkás (hetilap). Meg, amennyire lehetett, a kolozsvári Korunk. Ámde a „demokratikus szocialista” megújulás egy kis időre mindenüvé átterjedt, erre én is – mint a kolozsvári Utunk (ma: Helikon) egykori segédszerkesztője (1972-78) – tanú lehetek.
Persze ez csapda volt: már készen állt Ceauşescu félőrült vasgárdista-sztálinista-maoista fordulata (többek között azért, mert végül a szovjet-kínai ellentétet fontosabbnak érezte, mint a szovjet-amerikai hidegháborút), illetve az MSZMP vezetőségének Erdély-politikája konjunkturális volt és ilyenként lepleződött le, bármennyire fölhasznált őszinte és érzelmes, akkor még zömmel „demokratikus” kultúrnacionalista értelmiségieket, akik nem tudták – vagy nem törődtek vele – , hogy fölhasználják őket a moszkvai ihletésű játszmákban. De ameddig ez egyértelműen be nem bizonyosodott, volt egy pillanat – és ennek a megörökítése és hasonlatkénti használata miatt írom ezeket a sorokat – , amelyben lehetségessé és szükségszerűvé vált, hogy a követelésként így ki nem mondott romániai magyar kulturális autonómia tartalmát meghatározzák, hogy jelentése legyen a romániai magyar „különlétnek”, s ebben Bretter és barátai (a „tanítvány” kifejezés félrevezető: Bretter nem volt „mester”, így nem lehettek „tanítványai”) elszakadtak az olyan ideológusoktól, mint Gáll Ernő – bár többünk személyes jó viszonya megmaradt velük – , és Szilágyi Domokos és mások metaforikus lázadó nyelvének a szerepét is átvette Bodor Ádám jeges-ironikus prózája, amely (ma már látszó furcsa párhuzamban olyan „osztrák” írókkal, mint Kafka, Doderer, Celan, Bachmann, Bernhard, Handke – nem „hatásról” van szó!) a huszadik század történelmi tragédiájának világirodalmában az egyik legfontosabb hely.
Az 1968-as (prágai, párizsi, berkeley-i, nyugat-berlini – urambocsá, kolozsvári/bukaresti) alapeszme, mint köztudomású, emancipációs jellegű volt, és egyszerre állt szemben az akkori, igen konzervatív nyugati kapitalizmussal és a valamelyest megszelídített sztálinizmus „létező szocialista” variánsával: ez volt számunkra, kelet-európai fiatal értelmiségiek számára a politikai lényege. Az emancipatorikus és nyomatékosan tekintélyellenes (antiautoritárius) karakter alátámasztotta minden közösség – és az akkori filmek és zenék mai közönsége számára is evidens kell hogy legyen: a közösség ebben a világszemléletben és „világérzésben” mindig kisebbség(ek)et jelentett, amelyeknek (többnyire tragikus) szabadságküzdelmeket kell(ett) folytatniuk a represszív Apa különféle figuráival: az Állammal, a Tőkével, a Nemzettel, a Munkával, a heteroszexista normakészlettel és általában mindenfajta elnyomással.
A Ceauşescu-féle „etnokratikus” állammal szemben a nemzetiségi önállósági, kulturális autonomista törekvések akkor (egy pillanatra) a szabadságtörekvések párhuzamává lényegültek át, a romániai magyarság – potenciálisan – a romániai „demokrácia” bázisának tetszett, fönnmaradása a „demokráciától” függött és a romániai „demokrácia” általános érdekét is szolgál(hat)ta volna.
Az egyetemes 68-as antinacionalizmus szükségképpen kisebbségvédő volt: egyik forrása az amerikai feketék fölszabadítási (emancipációs) mozgalma volt együtt a nőmozgalommal és a Gay Liberation kezdeteivel, no meg az általános antikolonializmussal (ebben különösen fontos az algériai háború és franciaországi utóélete máig) és – a harmadik világ mozgalmaival szimpatizáló – békemozgalommal, illetve a csehszlovák esetben a forrás a nagyhatalmi hegemonizmussal való szembenállás (a kis és nagy nemzetek egyenlőségének lenini elve alapján), a kisnemzeti önállóság és önérzet kulturális alakzata.
Ezért a „mit jelent magyarnak lenni Romániában?” kérdésre akkor – mindenekelőtt Bretter rejtélyes-kódolt-ironikus esszéírásában, „fogalomköltészetében” – az volt a válasz, hogy önmagunk védelmén túl a romániai magyar kultúrának (politikai kultúrának is) küldetése van: kulcsszereplője lehet a kelet-európai fölszabadulásnak.
Tehát a romániai magyar önaffirmáció (önállítás, önkijelentés) – ez rekonstruálható – nem nacionalizmus, nem a kasztráló, fegyelmező, nőbántalmazó Apa újabb elnyomó cselszövénye, hanem ellenkezőleg: soft power, szelíd, befogadó-elismerő, toleráns magatartással elegyített követeléshalmaz, amelynek a politikai garanciája éppen a kisebbségi jelleg, a gyöngék ráutaltsága a szabadság és igazságosság eszményeire, amelyek mögött (esetünkben) nem áll materiális (azaz állami, gazdasági, katonai, területi, demográfiai-biopolitikai) hatalom.
Csak a kultúra, amely Bretter esetében – aki számára alapvető jelentősége volt Kallós Zoltán föltáró-megőrző és művészi munkájának – a népi kultúrát, a folklórt is jelentette, hamisítatlan romantikus-fölszabadító, illetve rousseau-i egyenlősítő szellemben (nem hiába volt kedves filozófusa Fichte). Tehát itt nem a ma (részben tévesen) „elitistának” nevezett „magaskultúra” a karvezető, hanem az elnyomottak népi kultúrájának szintézise az avant-garde-dal, amelyet mi itt a Duna-medencében Bartók nevével szoktunk asszociálni. Utópia, persze: mélységesen baloldali utópia.
Bretter maga nem volt utópista, távol állt tőle minden naiv derűlátás és indokolatlan reménykedés. Bonyolult és persze ellentmondásos, sok tekintetben rejtelmes és titokzatos életművét ajánlatnak tekintette, amelyet minden fölhajtás nélkül olvasói elé tárt, például az akkor százezres példányszámban megjelenő Előre vasárnapi irodalmi mellékletében közölt „Szeminárium” c. elképesztő „rovatában”, amelyre büszke lehetett volna bármelyik akkori párizsi, firenzei, New York-i, nyugat-berlini, frankfurti alternatív lap, de amely a maga gyergyószentmiklósi, lugosi, zilahi, élesdi olvasóihoz akart hű lenni. Nem tudjuk, ezek az olvasók mit gondoltak róla. Bizonyára furcsállták, de sokan érezték ki belőle azt, amit Bretter mondani akart nekik: magyarok lesztek, ha szabadok vagytok.
Furcsa tétel különben is, nem?
Ezt mindenesetre elhittük neki, és jó sokáig világos volt – világosnak tetszett – számunkra, hogy „a jó erdélyi magyar” amiatt, hogy jó sorsa az emancipációtól függ (mint minden kisebbségé), lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább, ami aztán kicsit összekeveredett a transzilvanista mitológiával a „jellegzetesen erdélyi” toleranciáról, ad vocem tordai országgyűlés, vö. Páskándi Dávid Ferenc-drámájával, Sütő Szervét Mihály-drámájával (azt hiszem, Csillag a máglyán volt a címe) és Kohlhaas Mihály-darabjával, amelyekben a vallási türelem és a ius resistendi és a természetjog persze (alig burkoltan) a nemzetiségi kérdésre utalt. Ugyanígy Méliusz antisztálinista politikai lírája és esszéisztikája, Szilágyi Domokosnak a diktatúraellenességet (bizonyára problematikusan) naturalizáló, poszt-József Attila-i költészete, és még sok minden, ami kevésbé ismert, és aminek még az említésére sincs itt terem. De a korszak emblematikus intellektuális alakja Bretter volt – ami nem azt jelenti, hogy jobb író volt mindenkinél, ez szamárság, nem ilyesmiről van itt szó.
Bretter ekkor már túl volt az „enyhülés”, a „demokratizálódás”, a „reform” mindenfajta illúzióján, teljesen elszakadt a rendszertől (meg minden szokványos „értelmiségi politizálástól”), a „humanista marxizmus” nyelvezetétől meg lassacskán minden földi köteléktől – kivéve frázistalan szolidaritását a saját veszélyeztetett magyar közösségével. (Magam a legélesebben elutasítottam a haladó establishment – ez esetben Gáll Ernő – békejobbját 1976-ban, de ez az írásom, amely kéziratban keringett, csak 2003-ban jelenhetett meg a Kellék c. kolozsvári filozófiai folyóiratban. Ám az én szakításom elméleti volt és politikai, a Bretter Györgyé már mélyebb: egzisztenciális és végleges.)
Ami – Méliusz rendkívül jelentős kivételével – hiányzott mindebből, ahogyan nem hiányzott a jugoszláviai, vajdasági magyar kultúrából (amelyhez mély köze volt a szerb eredetű, temesvári Méliusznak), az a többségi kultúrával való kölcsönhatás volt. (A George Ivaşcu szerkesztette Contemporanult, a Dan Hăulică szerkesztette Secolul 20-t sok magyar olvasta; de ez aztán elhalt.)
Ekkor Ceauşescu már előhívta a mélyből mind a görögkeleti ortodoxiához kapcsolódó, mind a pogány (dák) jellegű román ősfasizmust, ez meg csakhamar átvette a szellemi hatalmat, Marin Preda Antonescu marsallt mentegető-igazoló regényétől (Delirul, 1975), amely – Ştefan Andrei egykori külügyminiszter emlékezései szerint – mély benyomást tett Ceauşescura, egészen Adrian Păunescu ultrasoviniszta performanszaiig (a mai román oroszellenesség innen származik, ebben gyökerezik, a rehabilitált Vasgárdában), ez pedig (emlékszem jól) valósággal megőrjítette a román társadalmat, ellenerők pedig nem jelentkeztek. A pillanat elmúlt, tekintet nélkül Méliusz és Domokos Géza utóvédharcaira a Scânteia-házban.
Elmúlt, de volt.
Eleinte a román – magyarellenes élű – totalitárius román állami sovinizmusra adott [néma vagy közvetett] erdélyi magyar válasz nem a magyar nacionalizmus volt. Eleinte.)
Balogh Edgár mondta nekem, hogy 1968 magyar szempontból nem volt más, mint a kisantant (Csehszlovákia-Jugoszlávia-Románia) fölélesztése. Volt ebben némi igazság. Abban az évben másutt is visszatért az „avant-guerre”: a lengyelországi hivatalos antiszemita kampány Gomułka irányításával s a maradék lengyel zsidóság kiűzése (kivéve néhány ellenzéki értelmiségit a börtönben) volt a Párt válasza a diák- és munkáslázadásra, Csehszlovákiában pedig a reszovjetizáló, büntető „normalizáció” (Csehszlovákia szovjet-magyar-keletnémet-stb. megszállása volt a mi döntő „nemzedéki” élményünk – no meg 1967. június 2., Benno Ohnesorg meggyilkolása [rendőrgolyóval] Nyugat-Berlinben, a vérengző iráni sah védelmében), Romániában a fasizáló szovjetellenes/magyarellenes mozgósítás: „ne iau Ardealul”, Erdély veszélyben, stb. Azt a pillanatot maga alá temette az idő, ki se látszik.
Mit jelent most magyarnak lenni Romániában?
A válasz felelőssége nem az enyém, hiszen én már nem élek ott veletek. (Akármennyire reménytelenül erdélyi maradtam. Ez nem érdem, nem azért mondom. Így van, és kész.)
A negyven évvel ezelőtti – abszurd, de nem érthetetlen – kísérlet (eszmetörténetileg elkerülhetetlen volt, hogy bekövetkezzék: látni kell, hogy ez volt a prágai meg varsói/gdański 68 romániai magyar megfelelője, és nem lehetett más) aligha példamutató. Túl sok minden változott meg, és bár a szimpla diktatúraellenesség mind Romániában, mind Magyarországon jelen van még, de eléggé félrevezető, hiszen szemben a szokványos zsurnállogikával és zsurnálretorikával, a „létező szocializmusból” nem maradt semmi. (Minden nap olvassuk Pesten, hogy „ez olyan, mint a kádárizmus”. Nem olyan.)
Ha nem is példa, hát tanulság.
Ha valamely kisebbséghez tartozni – az összes hátrányokkal, a kiküszöbölhetetlen (és szívemnek kedves) provincializmusokkal – pusztán csak véletlenszerű tény (vagy ami ugyanaz: VÉGZET), akkor ugyancsak a véletlen (ez esetben az egyéni érdek) szabja meg, hogy evvel az adottsággal mit kezd valaki. Akár kivándorolhat anyagi okokból, akár csöndben asszimilálódhat, akár megtartja a magyarságát reflektálatlan, senki másra nem tartozó, következményekkel nem járó magánügynek, folklorisztikus díszítménynek, tetszőleges (ám jelentéktelen) akárminek. Mindegy. Voltaképpen a nemzeties jobboldal – amelynek ma a legnagyobb sikere van – is ezt mondja az álirredenta Trianon-gyászkultusszal: s ugyan mi az értelme és az értéke az irredentizmusnak valódi határrevíziós program nélkül? Ez csak a válasz elodázása. Zászlóerdővel dekorálva – igazából: álcázva.
Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban? Mert azért nem lehet a pusztán önérdekű regionális lobbizás, amit – korlátozott ismereteim szerint – elég ügyesen művel a nemzetiségi politikai osztály.
Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja? Pontosabban: mi a létező, de szemérmesen titkolt irányzatok – nyilvánvalóan többféle – elképzelése róla, és Erdély esetleges jótékony befolyásáról? Van valami sajátságos, amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad?
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ne feledjük, hogy a tizenkilencedik század „összmagyar” kultúrájában Erdély semmiféle sajátos szerepet nem játszott. Ez a sajátosság csak a Trianon utáni „impériumváltozással” kezdődik.
Minden erdélyi föladat és küldetés válságok terméke volt eddig.
Ha jól látom, megint van válság, de ennek a kerete a politikailag zűrzavaros, különben pedig dinamikusan „fejlődő” kapitalista Románia, ahol éppen a „jóléti állam” (újraelosztó, „haladó” társadalompolitika) és a konzervatív nacionalizmus kombinációjával próbálkozik – a magyarokkal szemben olykor elvtelenül és ravaszul gáláns – ostromlott PSD, eltérően Aleksandar Vučić neoliberális-nacionalista szerbiai rendszerétől.
De van minderre erdélyi magyar válasz? Túl a költségvetési kedvezések és befolyásos pozíciók kiharcolásán? Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb” elvontságán kívül? Ennek hamar elvész a vonzereje (attól tartok), ha nem lesz új erkölcsi-politikai tartalma. A kései kapitalizmus radikalitásában a puszta adottság soha nem elegendő. A kapitalizmus személytelen-fogalmi jellegű, fogalom (teória, stratégia) nélkül csak az alárendelt (szubaltern) populációk maradnak, amelyeknek nincs jövőjük. Ha nincs beszéd, nincs kenyér.
Tamás Gáspár Miklós / Transindex.ro

Az elhurcoltak mementója
1945. július 9-ről 10-re virradó éjszaka, 72 évvel ezelőtt történt meg a muravidéki magyarság internálása Hrastovecre, illetve Šterntalba. Az 558 internáltról – zömében idős ember, nő, illetve gyermek – már néhány éve méltóságteljesen, nem utolsó sorban a szlovén politikum kimondott bocsánatkérése mellett tudunk megemlékezni. Ily módon emlékezhetnek, emlékezhetünk a Sárvárra internált szlovénekre is. Vagyis megközelítőleg 70 évre volt szükségünk a megbékéléshez, a kölcsönös tiszteladáshoz. A 20. század mindkét nemzetre igencsak fájó, zömében a mai napig nem tisztázott, leginkább pedig lélekben még mindig nem nyugtázott eseményeket zúdított. Az emberi lélek megnyugtatása, megbékélése a mi kötelességünk, ahogy még inkább az, hogy ügyeljünk arra, a múlt században történtek ne történhessenek meg újra. Annak ellenére, hogy kissé közhelynek, elcsépeltnek tűnik az előző mondat, attól még igaz, és állandóan szükséges figyelmeztetni rá. Hogyan? Például az idén elindított rendhagyó történelemórákkal, a történelemtanítás keretében, akár rendszeres tanagyagként. Vagy például ennek a cikknek a formájában! Mert ahogy fontos megbocsátani, úgy fontos emlékezni is. Emlékezet nélkül nem létezik nemzet, ahogy nincs magyar Szent István vagy éppen az 1848/49-es hősök nélkül, úgy muravidéki magyar sem lehet, ha nem tud saját hőseiről. A 72 évvel ezelőtt internáltak is a mi hőseink. Tehát emlékezzünk meg róluk!
Tomka Tibor / Népújság (Lendva)

Engedélyezik a medvék kilövését (Székelyföldi tüntetők Bukarestben)
Ötszáz fős tömeg tüntetett tegnap délben Bukarestben a Környezetvédelmi Minisztérium előtt. A protestálók Kovászna, Hargita, Brassó és Maros megyéből érkeztek, gazdák, önkormányzati vezetők, vadgazdák követelték a tárca vezetésétől: oldják fel a medvék kilövési tilalmát, tegyék lehetővé, hogy az emberi életben, a polgárok javaiban kárt tevő vadakat kilőhessék. A tüntetők képviselőit Graţiela Gavrilescu tárcavezető fogadta, majd a másfél órás megbeszélést követően a miniszter a tüntetők közé ment, s kijelentette: még aznap aláírja a miniszteri rendeletet, amely lehetővé teszi az év hátramaradt részében 175 problémás medve kilövését. Ha a további hivatalos procedúra simán megy, leghamarabb augusztusban adhatják ki az első intervenciós kilövési engedélyeket.
A tüntetőket a csendőrség fogadta a minisztérium előtt, a tüntetés engedélyezése körüli hiányosságokra hivatkozva előbb azt kérték, a tiltakozók üljenek vissza az autóbuszokba, és hajtsanak a Román Akadémia elé, ott várakozzanak. Az embereknek nem tetszett a megnyilvánulás, és a szervezést vállaló megyevezetők is tiltakoztak, így a csendőrök visszakoztak, a minisztérium előtti zöldövezetre terelték a tömeget. A Bukarestbe utazók kérésük alátámasztására a medve áldozatául esett, széttépett állatok tetemeit bemutató nagy méretű fotókat lobogtattak a tiltakozó pannók mellett – a drámai felvételek sokkolták az arra járókat, a tévéstábok is előszeretettel örökítették meg.
Közben az épületben zajlott a tárgyalás a miniszter asszonnyal. A tárcavezető felvetette: három héttel ezelőtt tett ígéretet, hogy megoldást talál a medvés kérdésben. Egy hónapos határidőt kért akkor, ezért kissé meglepő számára, hogy a türelmetlen protestálók Bukarestbe érkeztek – jelentette ki. Meg sem hallgatta a tüntetők képviselőit, és máris jó hírrel állt elő: elkészült egy miniszteri rendelet, amelynek értelmében az idei évre 350 problémás medve kilövését engedélyezhetik. Mivel az év felénél tartunk, 175 bajt okozó medvét lőhetnek ki. Aláírja, majd eleget kell tenni az átláthatósági előírásoknak, csak azt követően léphet hatályba a rendelet. Időközben a Román Akadémia jóváhagyását is meg kell kapniuk, de nem hiszi, hogy ez gondot jelenthet, így augusztusban kiadhatók az első engedélyek – számolt be a miniszter. Az intervenciós – beavatkozási – kilövési kvótát nem osztják le a vadásztársaságoknak, a minisztériumban tartják, és szükség esetén 24 óra alatt kibocsátják. Külterületeken a veszélyes medvék kilövését a vadászokra bízzák, a helységek belterületén a csendőrség fog közbelépni – magyarázta a procedúrát. Többször hangsúlyozta: ez nem vadászatot jelent, csupán a veszélyes egyedek eltávolításáról lehet szó.
A tüntetőket képviselők közül elsőként Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor szólalt fel. Nem a kilövési kvóták jelentik a medvék okozta problémák megoldását, a jelenség okait kell megtalálni – vetette fel. Azt is elmondta, el kell kerülni, hogy az intervenciós kilövési kvóták „trófeakvótákká” alakuljanak, mint ahogyan szerinte ez korábban történt. Kijelentése már a teremben többek nemtetszését váltotta ki, mi több, a gyűlést követően rövid idő alatt Kovászna és Hargita megyei vadgazdák fogalmazták meg ellenvetésüket, valótlannak nevezve a szenátor kijelentését. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke beszédében hangsúlyozta: nem a miniszter, a kormány ellen tüntetnek, hanem a lakosság érdekeit képviselik, mivel a feszültség igen nagy, azonnal lépni kell az emberek és javaik védelme érdekében. A megye területe 700 medve életterét tudja biztosítani, ezzel szemben az állomány eléri az 1300 példányt. Az intervenciós kvóta csak az első és legsürgősebb lépés a probléma megoldására, egyensúlyt kell teremteni az állatok védelme és az emberek biztonsága között. Elmondta, útban Bukarest felé személyesen beszélt a WWF romániai vezetőjével, Csibi Magorral, aki egyet is értett vele abban, hogy szükség van a problémás medvék kilövésére. A gyűlést követően viszont radikálisan megváltozott Csibi véleménye – amely egy nappal korábban a sajtóban is megjelent –, és a miniszter asszonynak címzett üzenetben lépett fel az intervenciós kvóta ellen.
Ötvös Mózes, a Kovászna Megyei Szarvasmarha-tenyésztők Egyesületének elnöke felszólalásában arra hivatkozott, hogy a helyettes miniszterelnöki tisztséget is betöltő tárcavezetőnek kell hogy legyen ereje a kérdés megoldására. Ha szükséges, Dragnea SZDP-elnöknél is lépjen közbe, hiszen ő a legerősebb ember az országban. Graţiela Gavrilescu finoman hárította a felkérést: neki Tăriceanu a közvetlen politikai felettese. Ezen túlmenően Ötvös azonnali lépéseket követelt. Ha nem történik pozitív elmozdulás, tönkremegy az állattenyésztés, a növénytermesztésben is egyre több lesz a kár. Farkas Sándor, a vargyasi gazdák képviselője is a sürgősségre helyezte a hangsúlyt. Ha tél lenne, és hibernálnának a medvék, volna idő további várakozásra. De most, nyáron azonnali közbelépésre van szükség, tarthatatlanná vált a helyzet. A jelen lévő brassói, hargitai, marosi önkormányzati, gazdatársadalmi képviselők is sürgették: mielőbbi lépésekre van szükség, hiszen a medvepopuláció létszáma többszörösen meghaladta a területek eltartóképességét. A tegnapi tüntetés, az önkormányzatok, gazdák és vadgazdálkodók összefogása sikeresnek bizonyult, a Környezetvédelmi Minisztérium honlapján már este közvitára bocsátották a medvék és farkasok intervenciós kilövését szabályozó rendelet tervezetét.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egyetem nem szólhat csak arról, hogy dolgozatokat adok le, amiket futószalagon javítanak
Kiss Anna a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet, Kultúratudomány/művelődésszervező szak harmad éves diákja. Ő a Tényképek kiállítás egyik megálmodója és szervezője. Ötletgazdag, kreatív, és akkor érzi jól magát a bőrében, ha csapatban tud dolgozni.
A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet Kultúratudomány/művelődésszervező szakos harmadéves diákjai az elmúlt hónapban olyan kiállítást szerveztek, aminek keretében a tanszéken tanulók kutatási témáit a nagyközönségnek is bemutatták. A kiállítást először a Tranzit házban lehetett megtekinteni, utána felkerült a Bölcsészkar folyosóira, jelenleg a Vibe fesztiválon találkozhatunk vele. A bemutatott témákból nyújtunk ízelítőt a következő napokban – a diákoktól kérdeztük meg, miért fontos számukra kutatási területük, mit tartanak a legvagányabbnak benne, illetve mi érdekli még őket a nagyvilágból. Összesen nyolc interjú készült, amelyeket naponta fogunk közölni. Elsőként az ötletgazádval, Kiss Annával beszélgettünk.
- Mikor és hogyan fogalmazódott meg bennetek a Tényképek kiállítás gondolata?
- A kiállítás ötlete először órán fogalmazódott meg bennünk, amikor kaptunk egy egész listát arról, hogy mit csinálhatunk a félévben. Rólam tudni kell, hogy mindig valami mást akarok, nagyobbat, jobbat, vagányabbat. Szóval szóltam a tanárnak, hogy én valami mást csinálnék, akkor még nem tudtam, hogy mit. Annyi kerekedett ki, hogy mindenképp különböző művészeti ágakat érintenék, azokat keverném valahogyan a népi kultúrával. Úton hazafelé beszélgettünk Csiki Rékával (társszervező, egyben az egyetlen évfolyamtárs a Kultúratudomány/művelődésszervező szakon – szerk. megj.) és óriási ötletözön árasztott el. Végül a grandiózus ötleteimről lebeszéltek, mondván, csináljuk először kicsiben, ha működik, akkor megcsinálhatjuk nagyban is. Így lett a „kicsinek” az alapkoncepciója a tanszéken tanuló diákok bevonásával létrejövő, kutatási témákat bemutató kiállítás. Nem titok, hogy ameddig nem indult be a munkafolyamat kissé csalódott voltam, bár felfogtam, hogy idő szűke miatt tényleg nem tudtuk volna megcsinálni a „nagy” elképzelésemet.
- Miért volt fontos számotokra ezzel foglalkozni?
- Azt hiszem, vagyis szeretem azt hinni, hogy fellendítettem a diákéletet a szakon. Sok minden fogalmazódott meg bennem, miket lehetne másként csinálni, hogyan lehetne a diákságot aktivizálni, akik idő közben számszerűen is nőttek az előző évekhez képest. Azóta hallgatói önkormányzatot indítottunk, csatlakoztunk a KMDSZ-hez, pályázatot nyertünk, a szakkollégiumot fellendítettük, szakmai alkalmakat szerveztünk, és közben azt láttam, hogy az embereket kezdi érdekelni, hogy mi történik a tanszéken. Egyre több diák kapcsolódott be a különböző akciókba, ami azért nem kis büszkeséggel töltött el, hiszen a kezdet, az indulás tényleg nehéz volt. A Tényképek kiállítás egy új lépcsőfok, ami által megmutattuk és megmutattam, hogy lehet másként is csinálni, az egyetem nem szólhat csak arról, hogy dolgozatokat adok le, amiket futószalagon javítanak..
- Milyen szakmai támogatást kaptatok az egyetemről?
- Főként morális és anyagi támogatásról tudok beszélni. A kiállítás koncepciója és szervezése túlnyomó részt a mi munkánk volt, ha jól emlékszem, csak a kiállításmegnyitó menetrendjét illetően kellett segítséget kérnem. Ezt a segítséget rögtön meg is kaptam. Mivel nem ez az első általam szervezett esemény, ilyen téren, úgy érzem, az ismereteim elegendőek voltak.
- Melyek azok a lépések, amelyekre fel kell készülni egy ilyen projekt kapcsán?
- Van az a mondás, hogy ahány ház, annyi szokás. Szerintem ez igaz a rendezvényszervezésre is. Persze, nagy vonalakban össze lehet állítani egy listát, ami mindenhova érvényes, de azt hiszem, pont az adja a munka szépségét, hogy sokkal több a ki nem számított, váratlan helyzet. Számomra ezek a helyzetek jelentik a kihívást, mert nem lehet rájuk felkészülni, ezek éltetnek és hajtanak. És ha túl vagyok rajtuk, megoldottam őket, és még állok a két lábamon, a fejem a helyén és senkit nem öltem meg (nem szoktam, amúgy), akkor minden sínen van.
- Mi volt a legvagányabb élményed a kiállítás szervezése alatt?
- Ez egy gyors lefolyású szervezés volt, de ha arra gondolok, hogy hogy néztünk ki a megnyitó előtt pár órával, akkor eszembe jut néhány szép emlék. Három méter magasban álltam egy létrán, a Tranzit házban, a zsinagóga karzatáról szívtam a port és töröltem az orrom a fekete kezemmel. A nap elején bevásároltunk szép átlátszó damilból, de nem működött, nyúlt a damil, nem tartotta meg a másfél kilós pannóinkat. Gyors pánik, rövid szaladgálás után vettünk drótot, ami kevésbé volt szép, de legalább nem kellett attól félnünk, hogy a megnyitón valakinek a fejébe esik a kiállításunk. Ilyenkor nincs olyan, hogy én főszervező vagyok, és valaki más csinálja meg a kulimunkát. Amúgy is azt tanultam a pár év önkénteskedés alatt, hogy amit lehet, azt csapatban csináljunk, és ha kell valahova egy plusz kéz, akkor legyek ott, ha megtehetem és van rá lehetőségem. Ezért is volt teljesen pozitív élmény, hogy két elsőéves diáktársam egész nap velünk volt és segített. Ez mindenképp meghatározó élmény volt!
- Mi okozott nehézséget?
- A nehézségek kapcsán számomra mindig az a kérdés, hogy meg tudom-e oldani őket vagy sem. Ha meg, akkor megint volt esélyem tapasztalatot szerezni, ha nem, akkor egy kudarccal maradok, amiből valószínűleg tanulhatok valamit. Utólag visszanézve, a kiállítás szervezése szerintem gördülékeny volt, nem tudom azt mondani, hogy komoly problémákkal kellett szembenéznünk. Azokra a helyzetekre, amelyekre nem volt tutibiztos válaszunk, igyekeztünk több alternatívát előkészíteni, hogy helyszínen remélhetőleg valamelyik működjön. És még így is megtörtént, hogy nem működött egyik sem. Van ez így.
- Mit gondolsz a kiállításon bemutatott kutatási témákról?
- A kutatási témák jók, bár vannak olyanok is, amelyek távolabb állnak tőlem. Számomra egy kulturális tanulás az, hogy elfogadjam mások kutatási területeit is, annak ellenére, hogy engem teljesen más dolgok érdekelnek. Végül is egy sokszínű társaság vagyunk, és ez így van rendjén. Az egészben az a jó, hogy kisebb-nagyobb szakmai kontroll ellenére, tényleg van lehetőséged olyasmivel foglalkozni, ami érdekel.
- Művelődésszervezőként mit jelent számodra a kreatív, egyéni- vagy csapatmunka?
- A kreatív, egyéni- vagy csapatmunkát semmiképp sem kötném össze azzal, hogy művelődésszervező szakos hallgató vagyok (vagy voltam). Számomra ezek a dolgok életformát és elveket is jelentenek, amiket nem az egyetem tanultam meg. Ez sokkal személyesebb, még akkor is, ha valami nagyon gyakorlatias dologról beszélünk. A csapatmunka feltölt és lemerít egyszerre, de mindenképp olyan löketet ad, amit semmi más nem tud, kicsit olyan, mint a drog. Ha közben meg engedik, hogy szárnyaljon a fantáziám, , akkor érzem azt, hogy jó helyen vagyok, jó dolgokat csinálok. (Ajánlott mellém egyébként egy sokkal racionálisabban gondolkodó személy, aki visszahúz a földre időnként) Az egyéni munka már valami teljesen más. Más oldalról világít meg dolgokat. Az, amit én csináltam egyedül, ami az én érdemem, amit senki nem vehet el tőlem. És nem csak az érdemekért fontos ez nekem,hanem azért is, hogy valaki elmondja, mit nem csináltam jól, mire nem gondoltam. Ez számomra pontosan annyira fontos, mint a dicséret. A folyamatos visszajelzés által tudok tanulni és újabb dolgokra felfigyelni.
- Ezen kívül milyen más, „tanszék-közeli” projektekben gondolkodsz?
- Több ötlet is felmerült, hiszen a jobb napokon egészen gyorsan gyártom az ötleteket. Hogy ezekből mi fog megvalósulni, azt nem tudom, hiszen most egy időre más dolgokban gondolkodom, más terveim vannak. Ami biztos, hogy ez egy kiaknázatlan terep, megannyi lehetőséggel, támogató közeggel. (az interjút Molnár Bea készítette) Transindex.ro

Nyitva a kapu, ahol segítenek (Szociális szolgáltatások)
Vannak szülők, akik vakációban is szívesen viszik gyermekeiket reggelente a szociális napköziként ismert sepsiszentgyörgyi nappali központba, ahol reggel hat órától este hat óráig háromszor kapnak főétkezést és kétszer uzsonnát, amit a család nem tudna megadni. Az épület teljes felújítása miatt a létesítmény három és fél évig ideiglenes helyen működött, a márciusi avatót követően rendre benépesített központ tegnap tartott először nyílt napot.
Jelenleg húsz óvodás és kisiskolás élvezi a Gödri Ferenc utcai közösségi szolgáltatási komplexum nappali központjában az otthonos környezetet és a szeretetteljes ellátást, a vakációs programban mindkét korosztály reggeltől együtt töltheti a napot, egyébként az elemisták tanév közben csak délben érkeznek, ebédelnek, utána nevelők segítik őket a házi feladatok megoldásában. A nappali központ harminc férőhelyes, még tíz gyermeket tudnának fogadni rászoruló családokból.
Faragó Pálma egységvezető lapunknak elmondta, intézményük a gyermekelhagyás megelőzését célozza meg, és azokból a sokgyermekes családokból, szociálisan rászoruló, munkanélküli, gyermekeiket egyedül nevelő szülőktől fogadják be a gyermekeket az ingyenes nappali ellátásra, nevelésre, akik erre szűkös anyagi körülményeik miatt nem képesek, és ezért jött létre az épület egy másik felében működő anyás központ is, ahol olyan anyák és gyermekeik kapnak fél évig átmenetileg menedéket és teljes ellátást, akik valamilyen okból otthon nélkül maradtak. Jelenleg egy anyuka két gyermekkel, egy másik tizenegy éves kisfiával kényszerült a központba, előbbi csomagolóként dolgozik egy kereskedelmi cégnél, utóbbi munkanélküli, látogatásunk alkalmával csak vele találkozhattunk. A harminckét éves Ella készségesen mesélt történetéről. A kézdivásárhelyi gyermekotthonban nevelkedett lány korán átkerült az oltszemi kisegítő iskolába és állami gondozóba, nyolc osztály után újból visszahelyezték a céhes városba, ott végezte el a szakiskolát készruhakészítő szakon. Fiatalon szülte fiát, aki alig öt hónapos volt, amikor egy ideig az árkosi Irgalmasság Anyja Kismamaotthonban kapott menedéket gyermekével, majd egy sepsikőröspataki élettársra akadt, és nyolc évvel ezelőtt megszületett közös kislányuk. Az elmúlt évekről Ella nem szívesen mesélt, azt mondta, az árvaházi gyermek mindig kivetett marad, akárhová megy, ő sem találta meg soha nyugodalmát, nemrég pedig a cérna elszakadt.
Ella elhagyta sepsikőröspataki párját és nyolcéves kislányát, akit elmondása szerint az apa nem engedett el vele, és a megyei kórház sürgősségén jelentkezett: „Nincs tovább, tegyenek, amit akarnak”. Onnan szociális munkás kísérte az anyás központba, jelenleg ott tölti napjait fiával együtt, és reménykedik, ha munkát kap, sorsa jobbra fordul.
A nappali központban és az anyás befogadóban is van még hely, ami azért különös, mert évekig az volt a gond, hogy nem tudnak mindenkit befogadni, és az építkezés miatti több mint három évig tartó nem megfelelő körülmények miatt sokan elpártoltak az intézménytől – ecseteli Faragó Pálma egységvezető. Szerinte a nevelőkből, pszichológusból, szociális munkásból álló személyzet és az épület felszereltsége, infrastruktúrája tökéletesen megfelel annak, hogy a szegény sorsú gyermekeket segítsék a fejlődésben, és az összetört, otthon nélkül maradt anyákat támogassák az új élet kezdésében. Hangsúlyozta, a megyei szociális gondozói és gyermekjogvédelmi igazgatóság által fenntartott szolgáltatási komplexum célja azokat segíteni, akiknél fennáll a gyermekelhagyás kockázata, akik önerőből nem tudnak megbirkózni az életükben előforduló nehézségekkel.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi kérdés magyar szempontból
A Magyar Kisebbség nevű nemzetpolitikai szakfolyóirat 1995-ös újraindulásától kezdve egy-egy téma köré építi lapszámait. 1998-ban az első lapszám az erdélyi kérdéssel foglalkozott, a vitaindítót Molnár Gusztáv írta. Erre reflektált Borbély Imre alább olvasható, sok ponton ma is aktuális szövege.
A fontos az, hogy tudjuk, mi liberálisok és nem liberálisok: ameddig az erdélyi kérdés az ott élő népek önrendelkezési jogának érvényesítésével megnyugtatóan nem rendeződik, a magyar állam igen, de a magyar nemzet nem tekintheti és főként nem érezheti magát szuverénnek.
(Molnár Gusztáv: „Nemzeti liberalizmus”. Limes 1. évf. 1. szám)
A Magyar Kisebbség olvasói számára Erdély kérdése két okból is fontos lehet. Az egyik az univerzalista szempont. Érdekes végiggondolni, merre halad a világ és Európa. E szempontból Erdély sorsa, mint történelmileg kialakult kulturális és gazdasági entitásé ugyanannyira fontos, mint Padániáé, Skóciáé, Walesé vagy éppenséggel Korzikáé vagy Bretagne-é.
Molnár Gusztáv nagyívű tanulmánya (Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4) tetszetős módon helyezi el az erdélyi kérdést a római és bizánci kultúrkör feszültségterébe, és helyes következtetésekre jut, amikor a devolúciót jelöli meg az Erdély-kérdésre adott válaszként. A másik ok, amiért „az erdélyi kérdés” fontos lehet a Magyar Kisebbség olvasói számára, az a közvetlen érintettség, hiszen az olvasótábor jelentős hányada erdélyi és/vagy magyar. Az olvasóknak ez utóbbi minősége talán bír akkora súllyal, hogy érdemes e kérdéskomplexumot ebből a specifikusan etnikai nézőpontból is végiggondolni.
Erdély ősidőktől fogva lakott terület, melyet az utóbbi két évezredben sorra különböző kultúrájú népesség lakott, rövidebb-hosszabb ideig. Egyesek jelenléte a mai napig meghatározó, mások nem hagytak maguk után nyomot.
Valószínűleg a kelta vándorlásokat követő időszakban állandósult itt és a környező régiókban a trák jelenlét. Ezeknek a Dunától északra letelepült törzseit dákoknak nevezték. A dákokat Erdély területéről a római invázió és 160 éves uralom, valamint a rá következő harcos barbár hódítások nyomtalanul elseperték. A fegyverrel hódító és általuk tovaűzött törzsek mellett egy csendes szláv betelepedés is végbement, melynek emlékét számos földrajzi elnevezés mai napig őrzi.
A magyarok bejövetelét megelőzően Erdély avar, frank, majd bolgár fennhatóság alatt állt. A magyar hódítást követően létrejött egy, az egész Kárpát-medencét politikailag egyesítő apostoli királyság. A 12. században magyar királyok szászokat telepítettek Erdélybe. A tatárjárást követően, az elnéptelenedett királyságban, így Erdélyben is, az újabb germán telepítésekkel párhuzamban megjelenik a román etnosz is. A románok etnogenezise vitatott. Létrejöttük kulturális gyökereivel kapcsolatosan a kizárólag római és a kizárólag dák eredet között számtalan hipotézis van. Hasonló a helyzet az etnogenezis helyével kapcsolatosan is, amelyet egyesek a Dunától északra, mások a Dunától délre helyeznek, a kompromisszumos hipotézis szerint a Dunától délre és északra fekvő területek egyszerre is szóba jöhetnek. Az érvek elfogulatlan elemzése a roesleri tézisekhez közeli következtetésre vezetnek.[1] Ezek szerint a románság az i.e. 140-ben kezdődő, Thesszáliát és Macedóniát célzó több évszázadon át folytatott római betelepítések és a helyi lakosság latinizálódásának a terméke, amely magán hordozza a hosszas illír (mai albán) és szláv kohabitáció nyelvi jegyeit. A 12. században még a Dunától délre alakítottak a bolgárokkal együtt közös carátust, de lassú északra vándorlásuk a 13. században elérte Erdélyt.
A románság bevándorlása a következő évszázadokban folyamatos volt. E beszüremlés legfőképpen gazdasági motivációjú lehetett, a bevándorlók zömmel nincstelenekből állottak. Így az Erdélyben feldúsult románság csak nagyon gyér elittel rendelkezett, amely éppen kis számánál fogva, folyamatosan asszimilálódott a magyar vagy szász elithez. Ez a magyarázata annak, hogy nem létezett román elit, amely a később létrejött nemesi nemzetek uniójában részt vehetett volna. Le kell szögezni azt a tényt is, hogy a magyar, székely és szász elem nem pusztán a politikai elitet (nációt) adta, hanem döntően ők határozták meg az erdélyi civilizáció arculatát, mely ennél fogva szerves része maradt a nyugati (katolikus és protestáns) civilizációnak azután is, hogy a 18. és 19. században az ortodox románság az országban számbeli többséget ért el. A román nemzetmitológia alapját, a tényeken alapuló, imént vázolt történelmi úttal szemben, Románia mai területére vonatkoztatott, abszolút autochtónia és töretlen kontinuitás hite képezi.
A trianoni, majd párizsi békediktátumok Erdélyt és Magyarország keleti részeit az óromán királysághoz csatolta. 102 000 négyzetkilométernyi terület és csaknem kétmilliónyi magyar került a mondvacsinált történelmi jog ürügyén délromán fennhatóság alá. A békefeltételeket diktáló nagyhatalmak sok esetben figyelmen kívül hagytak saját fennen hirdetett elveik szempontjából felettébb releváns tényeket, például azt, hogy az erdélyi magyarság az önrendelkezési jog alapján 1918 decemberében a kolozsvári népgyűlésen kinyilvánította azon követelését, hogy Magyarországhoz csatoltassék. Figyelmen kívül maradt az etnikai proporcionalitás elve is.
A történelem kevés olyan szerencsés fordulatot ismer, mint amilyennel az elmaradott Ó-Romániából Nagy-Románia lett. A 80%-os analfabetizmussal, akkut korrupcióval és archaikus mezőgazdasággal küszködő balkáni országocska a területtel együtt nyugati civilizációt is nyert, olyan szász, magyar és (a 19. század második felében létrejött) erdélyi román teljesítmény-eliteket (Leistungseliten) és szakembergárdát, amelyek a világszínvonalat képviselték. A szinte hihetetlen méretű nem remélt szerencseélmény talán a mélyebb indoka annak, hogy a román politikai elitben az önfegyelmező viselkedésformák vékony rétege alatt a mai napig ott lappang az olykor hisztériába torkolló magyarellenesség. Racionális okát ennek kár is keresni, minden jel arra utal, hogy Lucian Boiának van igaza, aki a következőket írja a történelmi félelmekből fakadó s a történelmet átrajzolni igyekvő román nemzetideológiákról:
„Amennyiben nem az erő – amely mindig talál magyarázatot, beleértve a történelmieket –, hanem a jog hivatott arra, hogy döntsön, annyiban a múlt szerepének hátrálnia kell a jelen tényeivel és a választás szabad kinyilvánításával szemben. Erdélyben a román jogokat csak látszólag támasztják alá a dákok vagy a dáko-rómaiak. Viszont ténylegesen alátámasztja ezeket az a helyzet, hogy a lakosság döntő többsége román és akármikor, ha szükség lenne rá, a régió legtöbb lakosa határozottan kinyilvánítaná a Romániához való tartozás igényét. Ha Erdélyben megtörtént volna egy etnikai számaránycsere – egy olyan jelenség, amely a világ különböző részein megtörtént –, akkor a dolgok másképp állnának. Kinek lehet az az igénye, hogy több száz évvel ezelőtti határokhoz és etnikai arányokhoz térjünk vissza? Kosovo esete tanulságos: itt a szerb ősiség és kontinuitás ténye ma abba a sokkal meggyőzőbb érvbe ütközik, hogy itt egy hatalmas albán többség él. Ebből a szempontból Erdély kérdése le van tárgyalva. A magyar vagy román mitológiai gyakorlatok semmit sem változtatnak: Erdély kétségkívül román, mint ahogy megkérdőjelezhetetlen az is, hogy itt él egy magyar kisebbség, amelynek az őt illető specifikus jogait illik elismerni. Sem a kontinuitás, sem a bevándorlás nem változtathat egy fikarcnyit a probléma adatain!”[2]
Boia téziseit az igazság kedvéért azért annyiból árnyalni kell, hogy az Izrael felének megfelelő erdélyi és partiumi tömbmagyar területekre ugyanaz vonatkoztatható, mint Koszovóra. Le kell szögezni, hogy a román politikai teljesítmény- és szellemi elitek történelmi tudata, világképe (Weltanschaung) éppen azoktól a mítoszoktól van áthatva, amelyeket Boia leleplez. Az erdélyi kérdés megértéséhez éppen ezért a történelmi háttér, annak elferdült tudata a román társadalmon belül és ennek politikai-lélektani ismerete elengedhetetlenül fontos. Lucian Boia „Történelem és mítosz a román tudatban” című könyve eddig az egyedüli komoly, pártatlan, valóban tudományos munka, melynek célja a román történetírás demitizálása, nyugati alapokra helyezése. Míg Patapievici a román mitológiával itt-ott szembeszálló és azzal a szerelem-gyűlölet hangján polemizáló könyvét intenzív médiabotrány kísérte, addig Boiát agyonhallgatják.[16]
Boia felnőtt álláspontjához képest sajnos a Helsinki Bizottság bukaresti elnökének, Gabriel Andreescunak Molnár Gusztáv által idézett ajánlása az erdélyi magyarság számára nem nevezhető annak. Szerinte: „Ha az erdélyi magyarság az önrendelkezés és a különböző autonómiaformák fetisizálása helyett a versenyszellemre, a multikulturalitásra, a román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítésére helyezné a hangsúlyt, mozgásba lendíthetné Erdély egészének polgári öntudatát. Óriási fényűzés, megbocsáthatatlan mulasztás volna nem kihasználni e társadalmi mélyszerkezetben a régi Mitteleuropa civilizatórikus erejét még mindig őrző csodálatos tartomány előnyeit. Erdély ily módon modernizációs lokomotív-szerephez jutna.”
Ez sajnos felelősségáthárítás, melyet semmiféleképpen sem lehet felnőtt magatartásnak tekinteni. Milyen versenyszellemre helyezze a magyarság a hangsúlyt? (Netán a román–magyar versenyére?) A román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítését hogyan szorgalmazza a magyarság anélkül, hogy szecessziós iszonyt ébresszen a románságban? (például a szatmári magyar tömb esetében) és milyen eszközökkel? Amikor 7 évi posztkommunista és egyévi demokratikus román liberalizálás még a tömbmagyar területeken is (tehát ott, ahol a magyarok számaránya meghaladja a 75%-ot), a privatizált vagyon mindössze 15–18%-át juttatta magyar vállalkozók kezébe? Mit ért Andreescu multikulturalizmuson? Netán a magyar kultúra megőrzését, minthogy egyik hordozója a „régi Mitteleuropa civilizatórikus erejének”? Az RMDSZ egész autonómiaprogramjának nincs is más célja, sem értelme, mint éppen ez. Az autonómia az egyetlen megvalósítható, non-konfrontatív, toleráns, kompromisszumos, liberális és demokratikus, a modern integrálódó Európa paradigmájából egyenesen következtethető eszköze annak a kultúramegőrzésnek, melyből e multikulturalizmus felépülhet. Akkor miért helyezi Andreescu (s vele együtt Molnár Gusztáv) szembe az eszközt a céllal? Hogyan igényelhet az elnök a Helsinki Bizottság liberális pódiumáról egy egész közösség részéről altruizmust?! Altruizmust igényelni egyenértékű a másik eszközzé tételének szándékával, és ezért mélységesen antiliberális. A romániai politikai realitások vajon milyen magyar szerepet tesznek lehetővé a modernizációs erdélyi lokomotívon? A mozdonyvezetőét, a fűtőét, netán a fűtőanyagét?!
Nem világos, hogy Molnár Gusztáv ezt a „figyelmeztetést” miért tartja jól időzítettnek. Talán azért, hogy felhívja figyelmünket arra, hogy igenis lehetne szerepünk az erdélyi kérdés megoldásában? Ez esetben még kevésbé értelmezhető a vitaindító politológus azon megállapítása, hogy „Erdély kérdése nem magyar, hanem román kérdés.” Vajon hogyan és mennyire? Olyan mértékben, amint a többségi hatalomhoz viszonyítva nagyságrenddel kisebb Csecsenföld kérdése nem csecsenkérdés, hanem orosz, vagy amennyire Kosovo nem albán-, hanem szerbkérdés? E retorikus kérdésekre adott empirikus válasz a látszat ellenére is Molnár Gusztávnak ad igazat, hiszen Erdély kérdésében és azon belül az erdélyi magyarság kérdésében ‘89 előtt és után, az erdélyi politikai elit öngáncsoltsága és az anyaország beteg, autoimmun reflexei miatt mind a mai napig valóban csak a román nemzetstratégia érvényesült.
De a vitaindító tanulmány érvelése, felépítése és következtetései nem empirikusak, hanem elvi alapúak. Az egyik elvi premissza a Romániát átszelő kultúrhatár devolúciós ereje. Nehéz lenne elvileg vagy empirikusan ezt az erőt tagadni.
Románia északnyugati fele valóban hordozza mindazon kultúrértékeket, melyekről Andreescu vagy (az ugyancsak említett) Hurezeanu beszél. Max Weber (akit egyébként szemellenzős doktrinerek vagy kultúrvaksággal vert elrugaszkodottak éppen úgy támadnak, mint Huntingtont1) már a század elején meggyőző érvrendszerrel bizonyította, hogy a modern nyugati civilizáció előfeltétele, kovásza a protestáns etika létrejötte volt [3]. A protestáns és katolikus magyarok eleve nyugati mentalitásúak. Az erdélyi románság, habár manapság, a kommunista diktatúra erőszakos valláspolitikája következtében, zömében ortodox, valóban nyugatiasabb gondolkodású a regátinál; ez nemcsak a politikai opciókban testesül meg, hanem a munkamorálban is és olyan fontos „apróságokban”, mint az adott szó súlya, a pontosság vagy az igazmondás. A mentalitás eme építőkockái, ha nem is akkorák, mint a protestáns etikára jellemzőek, de ugyanolyan "formájúak" és ugyanúgy épülnek egymásra. Dél-Romániában más formájúak és mást eredményeznek [4, 5, 6]. Így hát a transzszilvanizmus nem pusztán a modernizáció, hanem a nyugatosítás hajtóerejévé válhat.2
Erdély pozitív szerepe viszont feltételekhez van kötve. Ahhoz, hogy a civilizációs mozdony elinduljon, először létre kell jönnie. Erdélynek el kell jutni az öndefiniálódáshoz és önrendelkezéshez. Ezt Molnár pontosan le is írja, de a megoldást – „mert Erdély román kérdés” – Romániától várja. Romániának nyújtja az alternatív jövőképet: devolúció, illetve föderáció – és akkor majd az Erdély-mozdony kihúzza az egész ország-szerelvényt a balkáni megfeneklettségéből és Nyugat felé vontatja. Vagy pedig a centralista etatizmus folytatódik, minek következtében az egész ország lecsúszik a Montenegrótól Kamcsatkáig húzódó válságövezetbe.
Nem világos Molnár Gusztáv elképzelése a devolúciós vagy föderatív modell „felajánlásáról”. Elsősorban ki az, aki a devolúció „felajánlását” megteheti? A román nép egésze? Hogyan? Plebiszcitum által? Ha félre is tennénk az ez irányú népszavazás kiírásának jogi (sőt alkotmányjogi) buktatóit – vajon eljuthatunk a kollektív bölcsesség ama fokára, hogy a horizontális transzfer (kizsákmányolás) dél- és keletromán haszonélvező tömegei a kényelmes forrásról önként lemondjanak, hogy majd a gazdaságilag önállósuló provinciák konkurenciaharcában kevesebbért többet kelljen dolgozniuk?
Ha Mancur Olson [7] fejtegetései a kollektív cselekvést illetően igazak (és annak látszanak), nem várható el, hogy a közvetlen önérdekkel szemben magasabb szintű, méghozzá hipotetikus jövőbeli haszon reményében a regáti többség "történelmileg helyesen" a devolúcióra szavazzon.
Sajnos nem tapasztalható az elsődlegesen érdekelt erdélyi románságon belül sem devolúciós tömegnyomás.
A gondolat itt-ott felbukkan, sokan helyeslik, de nem nyíltan. Vadim Tudort viszont mind többen követik, teljes nyíltsággal. Lehet, hogy a devolúciós paradigma csak egy unionista paroxizmus törvényszerű bukása után nyer majd kontúrt és tömegbázist Erdélyben.
De a tömegbázis magában nem elég. Curzio Malaparte [9] többek között az 1920-as varsói eseményeket elemezvén bizonyítja, hogy világos céllal és a megvalósítás koncepciójával felvértezett elit híján még az akut forradalmi helyzet (tehát a tömegek maximális tettrekészsége esetén) sem vezet politikai cselekedethez. 3
Erdély devolúciója tehát elsődlegesen az autochton, a decentralizációban és annak devolúciós hatalmi (államstrukturális) biztosításában érdekelt, érdekét felismerő, vállaló és önreflexióra képes elit akaratához van kötve. Sajnos e sorok írója az egyetlen erdélyi politikus, aki (parlamenti képviselőként) nyíltan síkra szállt Románia föderalizálása mellett. [11] A Parlament folyosóin folytatott magánbeszélgetések alkalmával nem egy erdélyi román képviselő jelezte egyetértését. Ezzel viszont ki is merült föderációtámogató potenciálja. Ennek a passzivitásnak nincs racionális magyarázata. Forrása a történelmileg kialakult, zsigerekben hordozott félelmekben, előítéletekben és ellenérzésekben keresendő, amelyeket a románságban az önazonosságához ragaszkodó erdélyi magyarság ébreszt.
Vilfredo Pareto [10] a történelmet kétféle politikai elit – oroszlánok és rókák – hatalmi körforgásával (cirkulációjával) magyarázza. Az oroszlánok a civilizáció értékrendjét hordozzák magukban (reziduumként), és annak megfelelően akarják a társadalmat és berendezkedéseít módosítani. Autoritásuk morális radikalizmusuknak köszönhető, és nem utolsósorban hajlamuknak az erőszak alkalmazására. Tevékenységük rendközpontú, tehát fellépnek a korrupció, spekuláció, csalás és anarchia (libertinizmus) ellen. A rókáknak nincsenek a közjóval kapcsolatos törekvéseik, igyekezetük a hatalom birtoklására és öncélú kihasználására korlátozódik. Hatalmukat éppen az oroszlánok által megvetett és üldözött módszerek bevetésére alapozzák (korrupció, libertinizmus, hedonizmus, spekuláció, csalás stb.).
Molnár is jelzi, hogy a Maniu-intermezzótól eltekintve, Nagy-Romániában a kezdetektől máig délromán érdekeltségű (és többnyire eredetű) politikai elit uralkodik. Ez az elit viszont, az első számú haszonélvezője az erős központosításnak, hiszen ez garantálja a „saját zsebre menő” újraelosztást. A kommunista hatalomgyakorlás (az ellentétes szlogenek dacára) mindenütt kontraszelekciós mechanizmusokat indított be. Ceaușescu Romániájában még inkább, mint máshol. 1989 után, Kelet-Németország és Csehország kivételével, az összes rendszerváltó országban a korábbi politikai elit átmentette hatalmát. Romániában eredményesebben, mint máshol. Ennek köszönhetően a romániai (román és magyar) politikai elitben túlsúlyba kerültek a rókák, és immáron ők diktálják az iramot. Egy olyan délromán Atatürk színrelépése, aki (a török szekularizáció kardcsapásához hasonló módon) átvágja a centralista, etatista érdekcsomót, az ország szubszidiáris, föderális alapokra helyezésével, egyelőre még várat magára.
Ha munkahipotézisként elfogadjuk Molnár Gusztáv vitaindítóban képviselt premisszáját, hogy Erdély kérdése román kérdés, akkor erre a kérdésre a következő válaszok lehetségesek:
– Erdély szecessziója
– Románia föderalizálása
– benne Erdély külön politikai entitás [11]
– Erdély feldarabolása más provinciák között
– Devolució – Erdély területére vonatkoztatott külön státus
– Egységes központosított nemzetállam
Erdély és a történelmi Magyarország egyéb Romániához csatolt területén viszont nagyszámú magyar nemzeti közösség él.4Így hát Erdély kérdése nem pusztán román kérdés – legfennebb a délromán uralkodó politikai elitet terhelő felelősség. De még e felelősség sem kizárólagos, hiszen a születő romániai demokrácia valós felelősséget ró az érintett magyar közösség politikai elitjére is (a magyarországi politikai elitnek pedig e felelősség jegyében való cselekvés egyenesen alkotmányos kötelessége).
Az Erdély körüli román–magyar disputára elvileg a következő megoldások kínálkoznak:
– a vitatott terület etnikumarányos felosztása (lakosságcserével stb.) a két ország között;
– a szecessziós megoldás (független Erdély létrejötte és a Partium visszacsatolása az anyaországhoz, ami a visszakerült területeken élő magyarság problémáját megoldaná, tehát magyar szempontból megoldást jelentene);
– a magyar nemzeti közösségek strukturális (szubszidiáris) beemelése a magyar „politikai nemzetbe”, határmódosítás nélkül (egy határokon átnyúló magyar „konföderáció” az integrált Európa paradigmáján belül);
– a magyar nemzeti közösség önkormányzatát szavatoló autonómiaformák életbeléptetése (ezen belül tömbmagyar területek devolúciós különstátusa);
– egész Erdély területére vonatkoztatott különstátus és azon belül a tömbmagyar területek önigazgatása (dél-tiroli modell);
– lassú elrománosítás, a valós megoldásokat lebegtető román politikum halogató taktikájával párhuzamban a tömbmagyar területek etnikai adottságainak mesterséges megváltoztatása és a szórvány lassú elcsángósítása (ez a megoldás van most folyamatban);
– az anyaországi magyarság fogyásával lépést tartó szervezett áttelepítés;
– a magyarok elűzése és/vagy kiirtása (az ethnic cleansing délszláv mintájára).
Ezen megoldások közül a szubszidiaritás elvén alapulók (föderáció, devolúció – a magyar közösség önkormányzatának életbeléptetésével) azok, amelyek mind magyar, mind román szempontból racionálisak és kielégítőek.5
Modernizációs szempontból (életszínvonal-növekedés) a devolúciós megoldás mind az erdélyi román, mind pedig a magyar közösség számára tagadhatatlan előnyt jelentene, hiszen az Andreescu által is jelzett kultúrértékek szabadon kibontakozhatnának és gazdasági szempontból gyümölcsözhetnének. Ennek áttételesen az óromán rész is haszonélvezője lehetne (mozdonyszerep).
Ó-Románia rövid távon a horizontális transzfer megszűntének gazdaságilag kellemetlen következményeit lenne kénytelen viselni. Közép- és hosszútávon viszont know-how átáramlás és a gazdasági kényszer hatására ott is erőteljesebbé válna a modernizáció. Következtetésképpen leszögezhető, hogy hosszútávon valamely szubszidiáris megoldás egész Románia számára előnyös: belpolitikailag gazdasági következményei folytán, külpolitikai szinten pedig az ország integrációs esélyeinek megnövelésével.
Az, hogy az erdélyi magyar kérdés megoldása a román devolúciós folyamat puszta körülménye marad-e vagy pedig egy, a magyarság számára kielégítő megoldás e devolúció feltételévé válik – már nem a román, hanem a magyar politikai elit akaratától függ.
A tranzíció éveiben meghozott döntések hosszú évtizedekre nézve meghatározóak lehetnek. A magyarság most olyan európai paradigmának megfelelő megoldást kell, hogy találjon specifikus problémájára, amely a határmódosítás kikerülésével a szubszidiaritás elvén nyugszik.
„Három és fél millió magyar, a Kárpát-medencében élő magyarság egynegyede nem integrálható sem a magyar nemzetállam, sem a környező nemzetállamok politikai rendszerébe”[12] – írja Molnár Gusztáv. Egyértelmű, hogy az ez irányú politikai cselekvés nem román, hanem magyar feladat. A nemzet sorsa iránt felelősséget érző bármilyen politikai irányzat követői számára is megszívlelendő Molnár Gusztáv nemzeti liberálisoknak szánt intelme: „Nemzeti liberális az, aki a magyar nemzet egészének, annak a bizonyos 15 milliónak a kérdésére akar liberális választ adni. Nemzeti liberális az, aki tudja, hogy a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének megteremtése, valamint állami szuverenitásunk helyreállítása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy nemzetünk életében a liberalizmus teljes és végleges győzelméről beszélhessünk. Ehhez ugyanis a teljes magyar nemzet önrendelkezési jogának maradéktalanul érvényesülnie kell.”[13]
„A nemzet […] nem lehet szabad emberek közössége, nem lehet civil társadalom, ha nem szuverén. Ez a szuverenitás nem ruházható át senkire és semmire. Ha egy állam betársul valamilyen konföderációba, vagy más államokkal együtt létrehoz egy konföderációt, a kölcsönösség és önkéntesség elve alapján lemondhat szuverenitása bizonyos ismérveiről. A nemzetre ez nem vonatkozik, a nemzet ezt semmilyen körülmények között nem teheti meg, éppen úgy, ahogy az emberi személy sem mondhat le feltétlenségéről és a civil társadalom sem a maga autonómiájáról. Ahogy a személy nem rendelhető alá semmilyen külső instanciának, és a társadalom sem a kormányzatnak, éppen úgy a nemzet sem rendelhető alá egy másik nemzetnek. Ez a nemzetek önrendelkezési jogának mélyebb – liberális – értelme.”[14]
„A liberális értelemben, tehát szabad emberek közösségeként felfogott magyar nemzet szempontjából másodlagos kérdés, hogy a nemzettestet alkotó egyes részek milyen államkeretben élnek önrendelkezési jogukkal, de életbevágó, hogy élhessenek vele, hogy az egyes nemzetrészek ne legyenek kiszolgáltatva más nemzeteknek.” [15]
Molnár Gusztávnak e régebbi okfejtéseivel maradéktalanul egyetérthetünk. Meggyőzően bizonyítják, hogy az itt élő magyarság ragaszkodása önazonosságához, valamint ősi szülőföldjéhez Erdély kérdését kiemeli az egyéb román kérdések közül és nemzetközivé teszi azt.
Az integrálódó Európa paradigmájának megfelelő választ e kérdés csak a szubszidiaritás elvének alkalmazásával nyerhet, de nem pusztán territoriális vonatkozásban, hanem etnikaiban is.
Könyvészet
[1] Robert Roesler: Romanische Studien, Untersuchungen zur elteren Geschichte Romaniens. Verlag von Duncker & Humbolt Leipzig 1871.
[2] Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta româneascã. Humanitas, Bucuresti 1997.
[3] Max Weber: Etica protestantã si spiritul capitalismului. Humanitas, Bucuresti 1993.
[4] Borbély Imre: Merre vigyük végzetünk? Az RMDSZ II. Kongresszusán (1991. május) szétosztott anyag, megjelent a Hitel 1991/13, 14-es számában.
[5] Gelu Pãteanu: Amit Romániáról tudni kell. Világszövetség I/1–2, 1992. aug. 15.
[6] Kozma Szilárd: Kultúrzóna. Beszélgetés Borbély Imrével, az RMDSZ elnökségi tagjával, Hitel 1992/8.
[7] Mancur Olson: A kollektív cselekvés logikája. Osiris, Budapest 1997.
[8] Fernand Braudel: Gramatica civilizatiilor. Meridiane, Bucuresti 1994.
[9] Curzio Malaparte: Tehnica loviturii de stat. Nemira, Bucuresti 1996.
[10] Vilfredo Pareto: Traité de sociologie generale. 1933.
[11] Horia Alexandrescu: Scopul final al minorității maghiare din România este dobândirea statului de natiune-partener – în viziunea radicalului Borbély Imre, candidat la presedentia Uniunii. Cronica românã 1995. május 12.
Az interjú föderációs vonatkozású része:
– Ebben az értelemben támogatta ön Románia föderalizálásának ötletét Bruxelles-ben?
– Én elválasztanám a föderalizálás ötletét a társnemzetétől, mivel Romániában a magyar diaszpóra nagy területeken él. Csak Székelyföldön és Biharban élnek tömbben. Egy etnikai alapú föderáció csak ez utóbbiakat érintené. Én nem hiszem, hogy a föderalizáció egyik módozata lenne az etnikai problémák megközelítésének.
– És mégis beszélt a föderalizációról; milyen értelemben?
– Olyan értelemben, hogy én azt hiszem, hogy a föderalizáció megoldás lehetne a romániai románoknak. Különben az a véleményem, hogy mindannyiunknak jobb lenne a román országok föderizációjában élni.
– Miért ?
– Bebizonyosodott, hogy a szubszidiaritás elve nagyon jó hatással van.
– Hol?
- Mindenhol. Ez azt jelenti, hogy a megoldásokat azon a szinten kell megtalálni, ahol a probléma megjelenik. A gyakorlat bebizonyította, hogy a problémák megjelenhetnek helyi szinten, gazdasági, földrajzi, történelmi régiókban, a mentalitások szintjén és országos szinten. A föderáció, úgy, ahogyan az Ausztriában, Németországban létezik, és ahogyan Spanyolországban körvonalazódik, pontosan megfelel ezeknek a szinteknek. Én azt hiszem, hogy a bánsági jelleg például nagyon jól kialakult a történelem folyamatában, eljutva az autochton mentalitás szintjére. Ugyanez a helyzet a munténiaiakkal, olténiaiakkal, moldovaiakkal is. Egyidejűleg ezek a régiók gazdasági entitások is. És a problémákat, amelyekkel szembesülnek, meg lehetne oldani helyi szinten. Egy ilyen felosztásnak feszültségoldó hatása lenne, továbbá felszabadítana bizonyos helyi energiákat, amelyek máskülönben nem érvényesülhetnek, mivel szisztematikusan vannak elhelyezve. Mindezek mellett a régiók fejlesztése a helyi sajátosságok jegyében történne.
– És, hogyan látja ön ennek a tervnek a megvalósulását?
– Romániában én a népművészetből indulnék ki e régiók körvonalazásában.
– Tehát térjünk vissza Munténiához, Moldovához…
– …Olténia, Bánság, Crisana, Belső-Erdély, Bukovina. Ha a zene a lélek tükre, akkor a helyi népművészet, amely nagyon jól elhatárolódik, egy nagyon jó vezető volna. Ez támogatná a helyiek politikai preferenciáit is. A bánsági parlament teljesen más struktúrájú lehetne, mint mondjuk a moldovai.
– Azaz minden vidék a saját parlamentjével!
– Igen, úgy, mint Németországban vagy Ausztriában. Ezeknek a parlamenteknek nem kell méretben megegyezniük a bukarestivel.
– De Németországban létezik a Bundestag is.
– Természetesen, itt is létezne egy kapcsolat. Én azonban szigorúan csak a helyi törvényhozásra és végrehajtásra gondoltam, amely csak helyi problémákkal foglalkozna.
– Igen, de kinek tartoznának ezek elszámolni?
– A helységek a régiónak vagy a tartománynak számolnának el. Például Lugos Temesvárnak számolna el, és Temesvár Bukarestnek. A szövetségi törvényeket Bukarestben hoznák. A tanügyről, honvédelemről, egészségügyről stb. van szó, amelyek általános jelleggel bírnak. A gazdasági jellegű problémákkal viszont az úgynevezett landok foglalkoznának, ahol az adókat is be lehetne szedni, melyeknek 1/3-a az illető landnál maradna, egy-egy jutna a helységeknek és a szövetségnek.
– És ha a régiót külső támadás éri, akkor ki biztosítja a védelmét?
– Hadsereg csak egy van, mint ahogy csak egy szövetségi rendőrség és egy szövetségi polgárőrség van.
– Tehát ön azt állítja, hogy ha egy vállalat sztrájkba lépne, az már nem a központban reklamálna, hanem helyi szinten.
– Igen.
– És milyen hatalmuk legyen a helyi vezetőknek? Vannak régiók és régiók?
– Leszűkítve a problémákat egy történelmileg és gazdaságilag egységes régióra könnyebben lehet megoldásokat találni. Látja, létezik két szemléletmód: liberális és egalitarista szocialista. Egyes régiók választhatnák az utóbbit anélkül, hogy ezzel más régiók fejlődését gátolnák.
– Mi történne a moldvai csángókkal? Mit csinálnának ők, mint kisebbség?
– Azt csinálnának, amit akarnak. Alávetnék magukat a helyi hatalomnak.
– Mint az erdélyi románok, nem? Már azokra a vidékekre gondolok, ahol kisebbségben vannak.
– Ott spontán módon területi autonómiák jönnének létre Erdély belsejében. Ez az én feltételezésem. A Mócok országa pl. egy egészében román entitás a maga jellegzetességeivel. Ugyanígy a Tara Momarlanilor és a Fogaras. Én azt hiszem, hogy ezen az úton logikusan eljuthatunk a múlt újraelevenítéséhez.
[12] Molnár Gusztáv: Miért kell a konfederáció? Limes 1992/7–8. 57.
[13] Molnár Gusztáv: Az igen és nem határán – a liberalizmus esélyei Közép-Európában és környékén. Limes 1991/nov.–dec. 3.
[14] Molnár Gusztáv: Nemzeti liberalizmus., Limes 1991/okt. 20.
[15] Uo. 22.
[16] H.R. Patapievici: Cine suntem. = Politice. Humanitas, Buc. 1996.
—————————————
1 Samuel P. Huntington az Eatoni Egyetem Kormányzástudományi Karának professzora és a Harvard Egyetem John M. Olin Stratégiai Kutatási Intézetének igazgatója, az ominózus „Clash of civilizations?” című tanulmányát az általa vezetett intézet „A változó biztonsági környezet és az amerikai nemzeti érdek” elnevezésű projektje keretében dolgozta ki, és a Foreign Affairs 1993 nyarán megjelent számában publikálta. A tanulmány születési körülményei már jelzik, hogy célja a valóság megközelítése, nem pedig a rózsaszínű univerzalista-liberális mainstream-konformitás támogatása volt.
2 Au faux de mieu átveszem a vitaindító terminológiáját, habár tulajdonképpen a nyugati civilizáció két síkjáról, az anyagiról („modernitás”) és szellemiről („nyugatosodás”) van szó Fernand Braudel jól megalapozott civilizációfelfogásában [8].
3 A politikai elit nélkülözhetetlenségére már korábban Vilfredo Pareto [10] is rámutatott.
4 Az 1991-es népszámlálás szerint 1,67 millió – ez a szám viszont, ha a történelmi helyzet úgy alakul, hogy egzisztenciális előnyt jelent magyarnak lenni, nagy valószínűséggel drasztikusan növekedne. Példa erre a lengyelországi és oroszországi németek számának a természetes szaporulatot nagyságrendekkel meghaladó gyarapodási üteme, amióta megnyílt számukra a németországi letelepedés lehetősége.
5 Magyar értékkonzervatív (önazonosság-őrző) szempontból a devolúciós megoldás csak az etnikai önkormányzat kíséretében nyújt hasznot, hiszen egy föderációban a liberális demokrácia és jogállamiság keretein belül is lehet "eredményesen" nemzeti asszimilációs politikát folytatni. Ez ellen csak strukturális és szubszidiáris (szuverenitástranszferrel járó) megoldások nyújtanak megnyugtató garanciát.
Megjelent a Magyar Kisebbség 1998/1-es számában. borbelyimre.blogspot.hu

Magaskultúra és tériszony
Lassan, de biztosan marad el minden, ami különleges volt. A kisvárosi kultúra úri hobbi lett, és az is marad egy darabig.
Nem lesz G. Feszt, egyelőre megszűntek az irodalmi estek is, a kisváros lassan új kulturális dimenzióba kerül – a mainstream viszont egyre jobban nyomul, még ha nem is annyira minősíthetetlen formában, mint néhány évvel ezelőtt. De nagyon megy. Ezt bizonyították be a májusi városnapok koncertjei és más kulturális produkciói. A Székelyföldön az Udvarhely által meghonosított kocsmai kultúrrendezvényekre – legalábbis úgy néz ki – abban a formában, ahogy voltak, egyelőre nincs szükség.
Valami megváltozott
De lehet, hogy ez így is van rendjén, hiszen az aktuális Kárpát-medencei trend is az, hogy a kultúr-rendezvények nagyon szorosan kapcsolódnak a „fenntartóhoz", tehát azt a táncot járják, amit húznak nekik, más szóval szinte teljesen a támogató, a pályáztató jóindulatától függ, hogy az adott rendezvény megszerveződhet-e abban a formában, ahogy kitalálói és működtetői szeretnék, vagy meg kell változtatni benne bizonyos dolgokat, esetenként meg kell szüntetni.
Székelyudvarhelyen körülbelül húsz éve az történik kicsiben, mint Magyarországon nagyban – ennek a speciális kisvárosnak a mindennapi gazdasági-kulturális-társadalmi élete nagyvonalakban modellezhető az anyaországéval. Vegyük csak a kultúrát, ezen belül azt a magaskultúrának nevezett, nagyvárosi valamit, ami az utóbbi tíz évben nagyon betört a városka mindennapjaiba, viszont amiben az utóbbi egy-két évben előrelépés helyett visszalépés, valamint érdeklődéshiány jött létre.
Mire vagyunk vevők?
Székelyföld és ezen belül az anyavárosnak nevezett Udvarhely mindig is vevő volt a kultúrmocsokra – nem akarok itt mély sebeket tépegetni, de például a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején egymást érték a felejthető hakni-produkciók, azóta megszűnt tátogó „popzenekarok" fellépései, a tátika show-k, a felvizezett sörfesztiválok és a szórakoztatás műfajában is értékelhetetlen szépségversenyek.
Akkor egy olyan korszakban voltunk, amikor nem ártott volna odafigyelni a közízlésre, hiszen még elérhető áron voltak olyan (élő) zenekarok, produkciók, amik később megszűntek vagy elérhetetlenek lettek. Az akkori vállalkozók egy része, az akkori ifjúsági szervezetek nyomták a gázt ezerrel ezen a téren, elképesztő koncertek jutnak eszembe, de nem mondom holnap reggelig, csak egy nevet: 4FClub.Fórefkláb, bizony.
A kétezres években előbb A tánc tavasza elnevezésű, többnapos rendezvény, majd a G. Feszt vert éket ebbe a történetbe, de ide sorolnám a dráMÁt, illetve kisebb mértékben a Míves Emberek Sokadalmát – az első kettő már nincsen, a másik kettőnek is volt olyan éve, amikor érdeklődés és pénz hiányában elmaradt. Ha elapadnak az anyagi források, akkor egy idő után nem csak újítani képtelenség, hanem a szintet is nehéz tartani. És ha csak a szintet tartják, akkor néhány év alatt unalmassá válnak.
Persze, megy itt az értelmiségi siránkozás, mert éppen sok mindent lehetne elhozni, megmutatni, csak éppen az igénnyel van baj – no meg azzal, hogy nem bírunk kiszakadni megszokott, adott keretekből, s ez nemcsak a kultúrára, hanem az élet csaknem minden területére érvényes. Vevők vagyunk a csodadoktorokra, sarlatánokra, ál-tudományos előadókra, egómenedzserekre, pénzcsinálókra.
No meg olyan produkciókra, amikre húsz évvel ezelőtti vevők voltunk és húsz évvel később is azok leszünk. Őszes fejeinket fogjuk ingatni arra 2025-ben, amire 1999-ben is tettük, s ez valahol rémisztő számomra.
Mondom egyik ismerősömnek, kb. tíz-tizenöt évet adok arra, vagy még annyit sem, hogy bizonyos rendezvényeken csak és kizárólag olyan előadók léphetnek fel, akiknek színpadi üzenete vidám, humoros vagy bohém – legyen az előadó, együttes, zenekar, színjátszócsoport, satöbbi. Egyszerűen nem lesz olyan produkció ezen a szcénán, ami kicsit is elgondolkodtat, megérint, beszélgetésre késztet, meg ilyenek. Mondja az ismerősöm, hogy így is van rendjén, ne is legyenek, mert ha ez lenne, mindenki hazamenne. Befogtam.
Az irodalom is bekussolt
Befogtam jómúltkor az évad utolsó irodalmi estjén is, amikor öt magyarországi irodalmi lap főszerkesztője tette tiszteletét a G. Caféban – helyi érdeklődőkként pedig heten vettünk részt rajta.
Barátságos beszélgetés volt, csak éppen azt is megállapítottuk ezen, hogy így, ebben a formában nem biztos, hogy kell már az irodalmi est. Ami évek óta megy, kisebb-nagyobb sikerrel. Az olyan „sztárokra” mint Bodor Ádám, néhai Esterházy Péter, vagy Dragomán György nagyon sokan kíváncsiak annyira, hogy elmenjenek a rendezvényre, de egy pályakezdő író már nem annyira érdekes.
Valahogy így vagyunk ezzel a zenében is: egy befutott, ismert, évtizedek óta működő, de bizonyos szempontból avíttnak számító zenekarra még mindig sokkal többen kíváncsiak, mint egy friss, dögös, új irányokba mutató alternatív együttesre. És itt tevődik fel az a kérdés is, hogy miért van az, hogy trendi zenét játszó hobbizenekarból előbb-utóbb buli- illetve lakodalmi zenekar lesz?
Mert senki se kíváncsi rájuk, az eredetire. S valahol itt van a kutya elásva vagy elesve: egyszerűen nem érdekel az, amit nem ismerünk. Ezért nem kell a kortárs jazz, ezért nem kell a kortárs irodalom vagy a színház. Ezért kell a negyvenéves, jól ismert popsláger, a csárdáskirálynő és a hazafias szavalóverseny – még ha nem is értik azok, akikről pontosan ez szól, leírnám, hogy ezt mainstream, fősodratú kultúrának nevezzük. Ez az, amire Kárpát-medence szinten szükség van.
Nagyon egyszerű példa, de talán a legszemléletesebb: egy kicsit olyan ez a kulturális tér, mint az alma: hiába van több százféle almafajtánk, nekünk csak az a kettő, a piros vagy a zöld kell, ami az üzlet polcán van. Még ha a falun termett, sokszor nem tökéletes bingyó százszor finomabb ízeket rejt is, nekünk az kell, amit mindenki vesz. „Ajjónekünk.”
S így fogynak el a szánkból az ízek, a kertből a fák, a nyelvből a szavak, a zenéből a hangok, szívünkből az érzések, fejünkből a gondolatok.
Katona Zoltán / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Vibráló hétvége
Véget ért a VIBE Fesztivál
Vasárnap este véget ért az első marosvásárhelyi VIBE fesztivál. A Fiatalok által (főként) fiataloknak szervezett többnapos eseménysorozat az egykori Félsziget helyszínén zajlott, és méreteiben annak nyomdokaiba kíván lépni. Az első kiadást kísérő érdeklődést tekintve erre van esély, hiszen a négy nap alatt több ezren lépték át a Maros-parti fesztiválváros kapuját.
Amint azt a szervezők többször is hangsúlyozták, a VIBE több kíván lenni egyszerű mulatságnál, ezért szabadegyetemet is összehoztak az érdeklődőknek, a napközbeni víkendtelepi strandolás, sétálás és semmittevés alternatívájaként. Péntektől vasárnapig a Maros-parti ,,főutcán” már igencsak nehézkes volt a közlekedés, a jobb oldali parkolóban autók, motorok és lakóautók álltak, a Sörpatika asztalainál hol mulatozó, hol a messzi semmibe bámuló társaságok ültek, a Gokart Racing éttermének közelében színes sokaság forgolódott. Odabent zajlottak az említett nyári egyetem, a VIBE Koli előadásai. Mindennap délután a, illetve délelőtt 11 órától este 7-ig egymást követték a különböző értekezések a Koli két helyszínén: a Kertben és a Garázsban (a Gokart udvara, illetve étterme). Voltak előadások többek között a fotózásról, a nők elleni erőszakról, a tűzzsonglőrködésről, a régi egyetemekről, a mai magyar fiatalság igényeiről, különböző kommunikációs típusokról, szerelmi jó tanácsokról, a kultúrák, terek és emberek közötti összefüggésekről,
a celebségről, az erdélyi innovatív vállalkozásokról, a mai világpolitikai helyzetről, a vásárhelyi műemlékekről és közép-erdélyi kastélyokról, a regényírásról, a Brexitről, a fiatal politikusokról, a robotikáról, a menekültügyről, a drogproblémákról, mindezeket pedig irodalmi estek – Dsida-műsor, slam poetry, kreatív írásműhely – zárta. Az értekezések szépszámú közönséget vonzottak, a déli hőségben és a délutáni viharban egyaránt sokan kíváncsiak voltak az előadókra, a VIBE Kolit pedig olyan folyamatos programok egészítették ki, illetve gazdagították, mint a társasjátéksarok, a gyereksarok, a képzőművészeti és néprajzi jellegű kiállítások, a könyvsarok és a könyvturkáló, az egészségsátor vagy a különböző élménypedagógiás játékok.
A Kolit elhagyva, a gokartpálya végénél állt a fesztiválkapu, mellette mobilkórháznak berendezett csuklós busz, utána pedig a fesztiválváros. A meglehetősen nagy területen több színpad, bulisátor, kajaárusok és italmérések, miniatűr vidámpark fogadta a belépőt. Ez a többhektárnyi tér adott otthont az esti partiknak és koncerteknek, a négy helyszínen: a Magenta Stage-en, a Yellow Stage-en, a Blue Arenában, valamint a Kertben felállított Kompgyárban több mint hatvan együttes, illetve fellépő tette tiszteletét csütörtöktől vasárnapig, az esti koncerteken pedig többezres közönség bulizott együtt hajnalig. Koncertezett többek között a Koszika & The Hotshots, a Margaret Island, a Brains, a Palma Hills, a Vad Fruttik, Péterfy Bori, a Wellhello, az Intim Torna Illegál, a Moonfellas, a Sub Bass Monster, Kelemen Kabátban, a The Biebers, Borgore, a Pendulum, Sterbinszky és sokan mások.
A VIBE Fesztivál lapzártánk után, vasárnap este ért véget, így pontos adatokkal – a résztvevők számáról például – nem szolgálhatunk, de a szervezők szerint ígéretesnek bizonyult az első kiadás. Az eredeti tervek szerint sikerült megmozgatni az erdélyi fiatalságot, középiskolás és egyetemista diákságot, és összehozni a legnagyobb erdélyi diáktalálkozót.
Ha a VIBE sikeresnek bizonyul, és lesz folytatása, akkor nagy az esély arra, hogy Marosvásárhely ismét egy akkora, olyan fiatalos, színes és széles tömegeket megmozgató fesztivál házigazdája lehessen, mint a Félsziget volt fénykorában – pontosan tíz évvel ezelőtt.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Néhány méltató szó Sütő Andrásról
Most, hogy 90 éve született a pusztakamarási magyar ember, engedtessék meg egy magyar átlagembernek, hogy néhány írott szót ejtsen az egyénről: úgy is, mint emberről és úgy is, mint szakemberről (íróról).
A kettő nem ugyanaz, pedig ugyan azon az emberből valók! Szegény paraszti családból ugrott egyből az intelligenciába a két világháború közötti időből, amikor is egy régi uralkodó rendszer ment, s egy újabb jött.
Ebben az időben szellemi értékeket végeztek ki, s pótolták új „értékekkel” a szovjet rulettes internacionalista illetékesek. A tanulni és a tudni vágyó, de a történelmet kevésbé ismerő buzgó fiatalember, 1956 őszén, megfogalmazta és megírta az erdélyi magyar írók nevében, a marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztőségében, a „Veletek vagyunk magyar kommunisták…” című szégyenteljes kommunista röpiratot.
Rendszerhálából gyökereket vert az akkori mély kommunista elitbe, a politikai miheztartása miatt. A rendszer főszerkesztőséggel, nagy nemzetgyűlési képviselőséggel, autóval, nyaralóval, puskával, piával, fehérnépekkel és egyéb kiváltságokkal honorálta az 1956-os rendkívüli „ügyességét”. Ez időszakban csak selejtes írásokkal terhelte a magyar irodalmat, miközben élvezte a rendszer kényét-kedvét. Aztán amikor az 1970-es években rájött saját addigi kicsiségére, közhaszontalanságára, a rendszer álságosságára és gazemberségeire, megírta remek dráma trilógiáját: Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel.
Itt is volt egy kis bibi. Trilógiájának aktuális tartalmát csak a múltba merte ágyazni, pedig a Ceusescu-rendszer kritikái voltak. Nem kellett volna a múltba menekítenie a jelent, ha már megbátorodott, s mert is írni róla.
Sütő gyatra volt, mint ember, de remek író, legalább is 1970 után. Az írónak szobrot a színháztéren, az embernek nem.
Mikor fogjuk már erdélyi „nagyjainkat” korrektül értékelni, megítélni. Megírni róluk a rosszat is és a jót is egyaránt?
dr. Tóducz Endre, pszicháter főorvos / Erdély.ma

A tehetségekre összpontosítanak és a nagyközönség felé nyitnak a PKE-n
A tehetséggondozásra és a nagyközönség felé történő nyitásra helyezi a hangsúlyt a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) képzőművészet-grafika szaka, de a nemrég indított inkubátorprogram keretében a volt diákokat is felkarolják.
A legkorszerűbb infrastruktúra és sokrétű szakmai tevékenység várja a jelentkezőket a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) képzőművészet szakán, ahol alapképzésen két szakirány – mozgó- és tervezőgrafika – működik, mesterin vizuális kommunikációt tanulhatnak. A nagyváradi felsőoktatási intézmény a tehetséggondozásra helyezi a hangsúlyt, legyen szó jelenlegi vagy volt diákokról – mondta a Krónikának Balázs Zoltán, a Művészeti tanszék vezetője. Igyekeznek minél több tehetséggondozó programot indítani, de az idén átadott új épületben inkubátorstúdió is van, ahol saját és közös projekteken dolgozhatnak a hallgatók és az intézmény volt diákjai.
„Ez nyitott kapu az egyetemen belül, ahol lehet alkotni, együttműködni” – magyarázta a tanszékvezető, aki szerint itt cégekkel, intézményekkel közösen dolgoznak. Legutóbb egy IT-cégnél dolgozó volt diákjuk tartott applikációs workshopot a hallgatóiknak.
Emellett jól felszerelt fotó-videó stúdió, rajzterem is várja a fiatalokat, és a hagyományos grafikai műhely is megújul. „Felszereltség szempontjából rendben vagyunk” – fogalmaz a tanszékvezető, hozzátéve, hogy a szak újraakkreditálása is folyamatban van. A két szakirány szétválasztása után – melyek közül első év befejeztével választanak a diákok – a szakmesteri fejlesztését tervezik, de távlati terveik között szerepel egy kurátori mesterképző indítása is. „Ezek a hallgatók segíthetnék a művészeket” – fogalmaz a tanszékvezető, indoklásul hozzátéve, hogy csupán Bukarestben lehet kurátori ismereteket szerezni. Az elmúlt évtizedben az érdeklődők köre változott, míg kezdetben a hallgatók mintegy 70 százaléka székelyföldi volt, mára megfordult az arány, a diákok zöme a térségből és Magyarországról érkezik. „Minden évfolyamon van két-három magyarországi” – meséli Balázs Zoltán hozzátéve, a diákok egyharmada rendszerint mesterin is marad, de a Sapientiáról és a Nagyváradi Egyetemről is jönnek végzősök.
Vizuális nevelés elemista kortól
A tehetséggondozás mellett a nagyközönség felé való nyitás is hangsúlyt kap: második alkalommal szerveztek kreativitási versenyt középiskolásoknak, grafikai szekcióban 80 pályamű érkezett, de videószekcióban is egyre több, jobb minőségű nevezés van. Fontos volt, hogy elkezdjünk kommunikálni a középiskolásokkal” – fogalmazott Balázs Zoltán, aki szerint egy-egy versenyzőt később a felvételin látnak viszont. A vizuális nevelést a többi korosztályra is kiterjesztenék, a hallgatók bevonásával elemistáknak is szerveztek workshopokat, és a jövőben az 5–8. osztályosokat is bevonnák a projektbe.
„Művészek is” születnek.
A tehetséggondozás részét képezi a volt hallgatókkal való foglalkozás is, számukra egy kiállítássorozatot indítottak, idén Szabó Réka, Kovács Kinga és László Hajnalka tárlatát láthatták a váradiak, míg ősszel újabb volt hallgatók kerülnek sorra. Közülük többen már nemzetközi szinten is bemutatkoztak, Indiában, Dél-Koreában. Szeretnénk folytatni, hogy lássák, hogy itt művészek is születnek” – fogalmaz Balázs Zoltán, aki szerint a projekt „lépésről lépésre” indult be, és pozitív példa a hallgatóknak, támogatás a pályakezdőknek. További tervük egy kortárs művészeti galéria és egy szakfolyóirat indítása is. „Kialakult egy művészetkedvelő közönség, amely, ha szervezünk valamit, jön” – mondja a tanszékvezető. Programokból pedig nincs hiány, a workshopok, szakmai kirándulások mellett táborok újraindítását tervezik, míg a nagyközönséget számos tárlat, filmvetítés várja. Első vidéki helyszínként évente megszervezik a Filmtettfesztet, levetítik a BuSho (Budapest Short) Nemzetközi Rövidfilmfesztivál és a budaörsi Primanima Nemzetközi Első Filmes Animációs Fesztivál legjobbjait, de a Mediawave-vel és a kecskeméti Animációs Filmfesztivállal (KAFF) is együttműködnek. Emellett számos tárlattal mutatkoznak be jelenlegi és volt diákjaik Nagyváradon és más városokban egyaránt, például a Szent László Napokon egy nap négy kiállítást nyitottak meg. Az Antik Sándor képzőművész, egyetemi tanár által immár harmadik éve vezetett Art Generator tehetséggondozó műhely Multimédia alkotások tárlata és a Photo Ludens fotótárlat a hallgatók munkáiból állt össze, de bemutatták a váradi vár 3D-s rekonstrukcióját is, melyet a mesteris Bíró Róbert készített.
A másik két kiállítás a sepsiszentgyörgyi dizájnhéttel és a csernátoni dizájntáborral való partnerségnek volt köszönhető, melyeknek a PKE diákjai rendszeres résztvevői, de Sepsiszentgyörgy és Székelyudvarhely után ősszel Csíkszeredában is bemutatkoznak. A PKE képzőművészet-grafika szakán 35 (23 ingyenes, 12 költségtérítéses), a vizuális kommunikáció mesterképzőn 23 (10 ingyenes, 13 fizetéses) hely várja a jelentkezőket, július 17-étől lehet beiratkozni.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Reménykeltő gesztus Máriaradnán
Első román koszorú a honvédsíron
Tegnapi lapszámunkban, Tartalékos román és magyar katonatisztek barátsága címmel tudósítást közöltünk a Ziridava Arad Megyei Tartalékos Katonatisztek Egyesülete és a Csongrád, illetve Békés Megyei Tartalékos Honvédtisztek Egyesületeinek az aradi Megbékélési parkban szervezett közös kegyeletéről. Miután megkoszorúzták a maguk, illetve egymás emlékműveit, hasonlóan tettek a Vesztőhelyen, de a máriaradnai temetőben lévő, a II. világháborúban elesett honvédek síremlékénél is. Itt Czernák Ferenc beszélt a honvédek maradványainak a hányatott sorsáról, majd a jelenlegi síremlékük megépítésének a módjáról. Ezt követően, a tartalékos magyar, de a román katonatisztek is megkoszorúzták a jelzett emlékhelyet.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Fülöp-szigeteki díj a Bözödújfaluról szóló dokumentumfilmnek
A Kopjafa a házunk helyén című, a vízzel elársztott Bözödújfaluról készített, Barabás Eszter rendezte alkotás nyerte a Fülöp-szigeteki Manilában tartott iChill International Film Festival legjobb dokumentumfilmnek járó díját – olvasható a szemle honlapján.
A romániai falurombolás jelképévé vált Bözödújfaluról, egykori lakóiról készítette dokumentumfilmjét Barabás Eszter, aki tavaly végzett a Sapientia egyetem filmművészet, fotóművészet, média szakán Kolozsváron. A visszaemlékezéseken alapuló, 28 perces alkotás az elárasztott Maros megyei település sorsát mutatja be egykori lakói visszaemlékezésein keresztül. Sajnos mi nem, csak a filmünk vett részt a Fülöp-szigeteki fesztiválon, a szervezők e-mailben értesítettek, hogy a legjobb dokumentumfilm díjára jelölték a filmet, kedden pedig kihirdették a nyerteseket. A díj maga a legjobb dokumentumfilm cím, meg már az is elismerés, hogy vetítették a filmünket a Fülöp-szigeteken. Nagyon örülünk ennek” – mondta el a Krónika megkeresésére Barabás Eszter.
Hozzátette, úgy gondolja, a feliratoknak köszönhetően meg lehet érteni a többnemzetiségű falu tragikus sorsáról szóló filmet külföldön is.
Bözödújfalu mellett 1975-ben 625 méter hosszú, 28 méter magas gát építése kezdődött, a felduzzasztott Küsmöd-patak vize a nyolcvanas években elárasztotta a falut, amelynek lakóit a szomszédos településekre költöztették, sokan közülük külföldre távoztak, a világ több mint 30 országába szóródtak szét. A gátépítés 1977-ben leállt, de 1984-től újraindult, és a tó vízszintje 1992-ben érte el maximális magasságát, a vizet idén márciusban kezdték leengedni. A leeresztésre azért volt szükség, mert a vízgazdálkodási vállalat szakemberei meg akarják javítani a gátat és a tóban álló irányítótornyot összekötő hidat, amelynek egyik betoneleme februárban a vízbe esett.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Kezdődik a Nyári Színházi Fesztivál
A nyíregyházi Mandala Dalszínház, az RMDSZ Bihar megyei szervezete, együttműködve a Nagyváradi Magyar Diákszövetséggel (NMD) az idén is megszervezi a váradi Nyári Színházi Fesztivált.
Az előadásokra, amint az előző években megszokhatták a nézők, a tervek szerint továbbra is a várszínházban kerül majd sor. A szervezők rossz idő esetére a közelben lévő Szakszervezetek Művelődési Házába tervezik az előadásokat. Az idei sorozaton szintén közismert magyarországi színészek lépnek színpadra Nagyváradon.
Az első előadás komoly felütése lesz a színházi fesztiválnak július 16-án, vasárnap 21 órától, amikor Gregor Bernadett és Szarvas Attila főszereplésével mutatják be a Titkok egy hálószobából című kétrészes vígjátékot. Július 22-én, szombaton 21 órától Mikó István játssza a főszerepet a Háry vagyok, az angyalát! című zenés darabnak. Július 27-én, csütörtökön 21 órától Kálmán Imre Csárdáskirálynő című klasszikus operettjét mutatják be az anyaország méltán híres színművészei, Szeredy Kriszta, Domoszlai Sándor, Csonka Zsuzsa, Bozsó József, Galambos Lilla, Kelemen Csaba, Heller Tamás és Kokas László. Augusztus 6-án, vasárnap 21 órától Michael Stewart Szeretem a feleségem bohózatát állítják színpadra Magyar Attila rendezésében. A rendező-színművész mellett közreműködik a darabban Timkó Eszter, Szakács Tibor, Pikali Gerda és Czakó Ádám. Augusztus 13-án, vasárnap 21 órától a Tanulmány a nőkről című zenés vígjátékot láthatja a nagyérdemű a Magyar Zenés Színház előadásában, melynek Nagyváradon fellépő művészei: Csonka Zsuzsanna, Csomor Csilla, Némedi-Varga Tímea és Steinkohl Erika, illetve Bozsó József, Dósa Mátyás, Fehérvári Péter és Kovács István. Augusztus 21-én, hétfőn 21 órától Arany János Toldi című elbeszélő költeményéből összeállított műsorral lép a közönség elé a Vígszínház Jászai Mari-díjas színművésze, Csőre Gábor. Augusztus 25-én, pénteken 21 órától, a Nyári Színházi Fesztivál záró előadása egy különleges musical lesz Egy tányér napfény címmel Mikó István, Varga Miklós, Nagy Gábor és Szabó Anikó főszereplésével.
Bérletvásárlás
– Továbbra is nagy érdeklődésnek örvend a nyári színházi fesztiválunk. Kevesebb mint két hét alatt immár ott tartunk, hogy több mint 450 bérletet sikerült eladni. Azt javaslom mindenkinek, aki még szeretne, hogy a pénteki nap folyamán vásárolja meg a bérletét az RMDSZ székházában, mert összesen 500-nál többet nem fogunk eladni, tehát körülbelül még 40-50 bérletre van lehetőség. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy már az első előadás iránt igen nagy az érdeklődés, és az előrejelzés alapján úgy tűnik, az időjárás is jó lesz. Azt gondolom, sokan kíváncsiak Gregor Bernadettre és Szarvas Attilára. Ahogy az interjúkban is elmondták, hogy egy nagyon jó előadással készülnek, a közös, személyes családi életükből is merített, vígjátékkal ötvözött drámával. Remélem tehát, hogy jól fognak szórakozni mindazok, akik eljönnek a várbeli nyári színházi előadásra. Sok szeretettel várunk mindenkit- nyilatkozta honlapunknak Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke. Hozzátette: a Gekko pub is csatlakozott a jegyeladáshoz, így délelőtt az RMDSZ-nél, délután pedig a Gekko-ban lehet jegyeket vásárolni.
A Nagyváradi Nyári Színházi Fesztivál médiatámogatója a Bihari Napló. Figyeljék lapszámainkat ugyanis a szerencsések belépőket nyerhetnek az előadásokra.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Szakmai gyakorlaton a néprajzosok
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézete és a Kriza János Néprajzi Társaság július 3–12. között Háromszéken és Moldvában szervezte meg a néprajzszakos egyetemisták ez évi szakmai gyakorlatát. A hallgatók megismerkedtek a csernátoni és a zabolai néprajzi múzeum, valamint a klézsei tájház kiállításaival, belső szerkezetével, tárgyi állományának nyilvántartásával. Orbaiszéken és Somoskán családi fotókat digitalizáltak, interjúkat készítettek a 20. század helyi eseményeivel kapcsolatban. Tanulmányi kirándulás során pedig meglátogatták a kézdivásárhelyi és a bákói múzeum legújabb kiállításait, valamint a nagypataki és a somoskai csángó temetőket és néprajzi gyűjteményeket. Az egyhetes szakmai gyakorlatot a Communitas Alapítvány támogatta.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ismeretszerzés, barangolás és vetélkedő
Gyümölcsöző testvérkapcsolatok
Az elmúlt héten Hagyományaink, meséink és legendáinkcímmel szervezett a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Gimnázium és testvériskolája, a kecskeméti Vásárhelyi Pál Általános és Alapfokú Művészeti Iskola 30 tanulója és 4 kísérőtanára számára diáktábort Csomakőrösön. Ennek célja pedig, amint azt Kátai Zsuzsa és Kustán Tünde kísérőtanároktól megtudhattuk, az anyaországi és sepsiszentgyörgyi tanulóknak a háromszéki mesékkel, mondákkal és legendákkal való megismertetése, valamint a két testvériskola tanulói között már meglévő kapcsolatok elmélyítése volt.
Első nap a helyszínnel való ismerkedés után Dancs Attiláné, Annuska néni jóvoltából a gyerekek betekintést nyertek a rezgőnyárfa alapanyagú kalap készítésének rejtelmeibe. Innen a református templomba és a felújított Kőrösi Csoma Sándor Emlékházba vezetett az útjuk, ahol Bende Tamás helybéli lelkipásztor tartott nekik rögtönzött előadást a híres kutató és nyelvtudós életútjáról. Délután legendákat meséltek nekik, majd lerajzolták mindazt, amit a hallottakból lelki szemeikkel rögzítettek.
Másnap a megye nevezetességeivel való ismerkedés során elsőként a vulkáni utódműködés két kovásznai helyszínét, a Pokolsárt és Bene-mofettát keresték fel. Kézdivásárhelyi sétájukat az Incze László Céhtörténeti Múzeum megtekintésével kezdték, ahol Dimény Erika múzeumpedagógus gyerekközpontú tárlatbemutatójának köszönhetően, maradandó élményben részesültek. Végül a Gyűjtemények Házában kiállított tárgyakról Beke Ernő tartott nekik érdekfeszítő előadást.
Útjuk következő állomása a legendából már ismert felsőcsernátoni Ika vára volt, melynek látványa saját bevallásuk szerint, rendkívüli hatással volt a gyerekekre. Innen Dálnok mentek, ahol Dózsa György szobránál felidézték a nagy hadvezér és lázadó tetteit, majd Gábor Áron eresztevényi síremlékénél a székely szabadságharcosról és ágyúöntőről is megemlékeztek. A táborba a Rétyi Nyír érintésével érkeztek vissza fáradtan, de élményekkel feltarisznyálva.
Harmadnap a Mikes Kelemen és Kiss Manyi emlékét őrző Zágonba látogattak, majd Brassó következett, ahol nem csak az állatkertet, hanem az óvárost és kívülről a Fekete templomot is megtekintették.
Együttlétük negyedik napján a ragyogó napsütést kihasználva a sepsiszentgyörgyi strand nyújtotta élményeket is megízlelték, majd a fogadógyerekek szüleinek kíséretében városismerkedés következett.
Zárónap az elhangzott legendákhoz fűződő vetélkedőt szerveztek, majd kiértékelték annak eredményeit és átadták a jól megérdemelt okleveleket.
A résztvevők egyöntetű véleménye szerint, az ismeretek bővülésén túl a tábor legnagyobb hozadékát az együttlét öröme, a közösen megélt élmények és a hatásukra szövődő barátságok jelentették. A két iskola közötti immár több mint 20 éve tartó testvérkapcsolatot jövő esztendőben a sepsiszentgyörgyi gyerekek Kecskeméten történő nyaraltatása fűzi még szorosabbra.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Éheznek a szeretetre (Csernátoni tábor rászorulóknak)
Tizenöt önkéntes segédkezik a Kovászna Megyei Vöröskereszt rászoruló gyermekek számára szervezett huszonhatodik ingyenes táborában, és talán mindannyiuk nevében fogalmazta meg a XI. osztályt végzett Tompos Szabolcs, hogy ez a munka minden fáradságot megér, mert azt látják, a gyermekek éheznek a szeretetre.
Az ötven gyermek, két vöröskeresztes táborvezető és tizenöt önkéntes kedden népesítette be a felsőcsernátoni Hanna Panziót, a Háromszék több településéről érkező táborozók hamar összebarátkoztak. A gyermekeket a Vörökereszt alegységei választják ki a helyi önkormányzatok segítségével olyan családokból, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy fizetős táborba küldjék kicsinyeiket. A szervezők idén is felkészültek arra, hogy lesznek gyermekek, akik csereruha és cserecipő, fogkrém és fogkefe nélkül érkeznek, így is történt, kinek mi hiányzott, pótolták.
Első nap karkötőket és képeslapokat készítettek, és többen azzal fejezték ki ragaszkodásukat a csapatvezetőkhöz, hogy nekik is adtak alkotásaikból. Csütörtökön az elsősegélynyújtás alapjaival és a Vöröskereszt szimbólumaival ismerkedtek, batikoltak, zászlót készítettek, néptáncot tanultak. Tegnap kirándultak, ma az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumot látogatják meg.
A hétfőig tartó táborban nem csak a színes programok és a táborvezetők, önkéntesek szeretete miatt érzik jól magukat a gyermekek, többen azt is elmondták, otthon nem esznek ennyi finomságot.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lovas ünnep Maksa fölött (Hetedik Székely Vágta)
A lovassport iránt elkötelezettek, futamokon indulók, hagyományőrző huszárok, szervezők vonultak fel szombat délben immár hetedik alkalommal az Óriáspince-tetőn kialakított körpályán. Az idén jubiláló Nemzeti Vágta hivatalos előfutamán, a Székely Vágta megnyitóján hatalmas székely zászlót vontak fel, s az első napon egyebek mellett megtartották két versenyszám előfutamait, este pedig A csillagösvény népe eredettörténeti táncköltemény ősbemutatóját is. Tegnap délután a nézők két döntőn is szurkolhattak, a Góbé futam, illetve a Székely Vágta legjobbjainak. Az előbbit a csíkkozmási Bálint András, utóbbit a kézdivásárhelyi Berde Loránd nyerte.
Barátságtalanul indult ugyan a szombat, ám az Óriáspince-tetőre folyamatosan érkeztek az érdeklődők, akiket elsőként a rétyi fúvósok rövid műsora fogadott, s készültek a lovas ünnepre a két éve felújított emlékmű körül gyülekező vásárosok, lacikonyhák, gyermekfoglalkozások szervezői egyaránt. „Székelyföldet mi a lelkünkben hordozzuk” – fogalmazott köszöntőjében Tamás Sándor megyei önkormányzati vezető, aki hangsúlyozta: sokan még nem tudják, hogy éppen ezért nem lehet tőlünk elvenni. „Amit a földrajzi Székelyföldtől idegen hatalmak elvettek, az a lelki Székelyföldnek mindig része maradt” – mondta. Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke kifejtette: Székelyföldön a nagyközönség számára a Székely Vágta méltán a legismertebb lovasverseny, emellett azonban fontos a hagyományos lovassportok fennmaradására is figyelni. Az előfutamok előkészületeit és első köreit már számos látogató követte, közben a körpálya fölötti tér, valamint a kézművesvásár is benépesülni látszott. Bőrművesek, fafaragók, gyöngyfűzők hozták el portékáikat, s kínáltak lószerszámokat, kiegészítőket, kerámiatárgyakat, játékokat, könyveket, a levendula és hagyományos népviselet mellett szőnyegeket, varrottasokat, mézeskalácsot, szalmakalapot és dísztárgyakat is felsorakoztattak a kézművesek. Közelükben három sátorban fogadták a gyermekeket különféle foglalkozásokra, és nagy sikert aratott, főként a fiúk körében, a kisvasút: többen kézbe is vették a távirányítót, próbálkoztak a szerelvények mozgatásával. Az idei Székely Vágta programjai közt érdekes színfoltot jelentett a Balassi Intézet kiállítása, mely annak a ménesnek állít emléket, amelyet 1689-ben Bánffy György, a későbbi gubernátor alapított, s amelyet 1944-ben a szovjet hadsereg a menekítés ellenére elpusztított. Szebeni Zsuzsa igazgató, A Varázslatos-Bánffy-ménes című tárlat kurátora lapunknak elmondta: régi álma valósult meg azzal, hogy a Székely Vágtán jelen lehetett az erdélyi ménesek egyik legjelentősebbikének és legrégebbikének emléket állító kiállítás. Az anyaggyűjtés kapcsán megjegyezte: felfigyelt arra, hogy a Bánffy-dokumentumok szinte mindegyike magában foglal a lovakra vonatkozó valamilyen információt. A gazdagon illusztrált kiállítás révén az érdeklődők gróf Bánffy Miklós lovas és lótenyésztő elköteleződését is megismerhetik. Akinek pedig nem nyílt alkalma a Székely Vágtán betérni a tárlatot befogadó sátorba, az augusztusban tájékozódhat a Bánffy-ménesről, Sepsiszentgyörgyön immár kibővített változatban mutatják be történetét.
Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A színházi ember (Sylvester Lajos-emléknap)
A csernátoni községi könyvtárban a névadó Sylvester Lajosra (1934–2012) emlékeztek tegnap. Az író, drámaíró, újságíró, művelődésszervező, volt színházigazgató, a Háromszék főmunkatársa nevét 2013-ban vette fel a szülőfalu könyvtára Haszmann Pál muzeológus javaslatára.
A zsúfolásig telt központi teremben Ágoston János könyvtáros köszöntötte a közönséget, kiemelve, Sylvester Lajos annyi terhet vett vállára, amennyit három-négy ember nem bírt volna el, mindenütt ott volt. Váry O. Péter újságíró, író, Sylevester Lajos veje, hagyatékának gondozója felelevenítette, a névadás után igény mutatkozott arra, hogy évente emlékezzenek Sylvester Lajosra. 2014-ben a szobor- és emlékműállító, utána a historizáló Sylvester Lajosra emlékeztek, tavaly objektív okokból szüneteltek, idén a színházi ember került előtérbe. Éppen ezért – az előadások mellett – az épület alagsorában a témához illő kiállítást, állandó tárlatot rendeztek be. Váry O. Péter kurátor elmondta, annak első része a csernátoni népi színjátszást mutatja be, a második Sylvester Lajos színházigazgatói tevékenységét eleveníti fel. Fülöp Margit nyugalmazott tanítónő a csernátoni népszínjátszás korszakát elevenítette fel, hiszen Sylvester Lajos 1957–1958-ban ott tanított, és az iskola oktatóiból álló színjátszó csoport tagja volt. Bródy Sándor A tanítónő című darabjában szerepelt, mégpedig kiválóan, mondotta az előadó, hozzátéve, Sylvester párja későbbi felesége, Kacsó Teodóra volt. László Károly színművész, mindenki Puki bácsija a színházigazgató Sylvester Lajosra emlékezett. Ugyanis a szoborállító megyei kultúrbizottsági vezetőt, aki kényelmetlen volt az akkori rendszer számára, fölfelé buktatták, meglehet azért, hogy civilként a színházi világ kikészítse. De nem ez történt. Sylvester Lajos 1973 és 1985 között állt a színház élén, addig, amíg ténylegesen kihúzták a talajt a lába alól. László Károly személyes élményekről számolt be, verseket dalolt Sylvester Lajos emlékére. Mint fogalmazott, Sylvester rendetlenség helyett viselkedésbeni mértéktartást hozott, mellébeszélés helyett őszinte szót, hatalmas kultúrát, kitekintése volt a hazai és a világirodalomra, belelátott az ember lelkébe, megbecsülte azt az embert is, aki őt nem szerette, ez nagyon fontos, hangsúlyozta Puki bácsi, kiemelve, nem volt megalkuvó, de bölcs humorral és toleranciakészséggel a székely virtust úgy tudta fékezni, hogy minden közegben megtalálta a megfelelő hangot ahhoz, hogy célját elérje. Nemzetiségi színházi kollokviumot szervezett, ennek harmadik kiadását már nem engedték megtartani. Ő nyitotta meg a színház számára a kaput Európába – hangsúlyozta László Károly. Nagy B. Sándor dramaturg, a Háromszék munkatársa a sepsiszentgyörgyi színház történetét elevenítette fel, Sylvester Lajos igazgatóságának idejére fókuszálva. Kiemelte szervezőkészségét, társulatépítő szerepét, műsorpolitikáját, mely az identitásmegőrzésen alapult. A nemzetiségi színházi kollokviumok fontosságát ecsetelve ezeket a mai Reflex színházi fesztivál előképeként jellemezte. Nagy B. Sándor szólt a külföldi előadásokról, a veszprémi színházzal ápolt testvéri kapcsolatról. Kiemelte a színház által játszott Tamási-ciklust – talán ezért is nevezték el Tamási Áronról a színházat, tette hozzá. Szólt még Sylvester Lajos művészi alkotómunkájáról, a drámaírásról is.
Az előadások végeztével, a kiállítás megtekintése előtt megkoszorúzták a könyvtár utcai homlokzatán elhelyezett Sylvester Lajos-emléktáblát, Vargha Mihály alkotását.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

AJÁNLÓ
ÖTÉVES AZ OLVASÓTÁBOR
Ötödik kiadásához érkezett a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár és a csernátoni Haszmann Pál Múzeum szervezte, 5–8. osztályosoknak szóló olvasó- és kézművestábor. Ezt a kis léptékű, de jelentős évfordulót idén egy közös, emlékező délutánnal szeretnék megünnepelni a szervezők, amelyet Fűszál-koncert zár. Erre hívnak szeretettel július 21-én, pénteken 16 órára a csernátoni múzeumkertbe minden korábbi táborlakót, kísérőtanáraikkal együtt.
RAJZPÁLYÁZAT
Az Incze László Céhtörténeti Múzeum rajzpályázatot hirdet Városunk kincsei címmel, melynek célja az 590 éves Kézdivásárhely bemutatása. Nevezni a város történetével kapcsolatos esemény(ek) és helyszínek bármilyen technikával (vízfesték, tempera, ceruza, zsírkréta, kollázs, stb) történő ábrázolásával lehet, A4-es méretű munkákkal. Az augusztus 15-ig a múzeumba eljuttatott munkákat az Őszi Sokadalom idején állítják ki, 3–6, 7–10, 11–14 éves korcsoportokban egyet-egyet díjazunk. 15–18 éves korosztályban olyan pályamunkákat (szórólap, térkép, plakát stb.) várnak, amelyek minél érdekesebben, kreatívabban mutatják be és ajánlják Kézdivásárhely turisztikai látványosságait. A pályamunkák hátoldalára írják fel a munka címét, készítő nevét, életkorát, elérhetőségét.
KIÁLLÍTÁS
Július 20-án, csütörtökön 17 órától az Erdélyi Művészeti Központban Antal Imre a Németh–Kriza-gyűjtemény tükrében címmel nyílik kiállítás. Köszöntőt mond: Antal Árpád András polgármester, Sógor Csaba EU-parlamenti képviselő, Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke. A kiállítás kurátora: Szepes Hédi művészettörténész. Közreműködnek: Fintu Dezső (furulya) és Csillag Gergely György (ének).
BARDOCZOK TALÁLKOZÓJA
Augusztus 6-án tartják a Bardócz, Bardocz, Bardoczi családok és leszármazottjaik világtalálkozóját a csíksomlyói kegytemplomban. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kortárs művészeti fesztivál Marosvásárhelyen
Nagyon sokszor leírtuk már, hogy Marosvásárhely a fesztiválok városa. Fölösleges nekifogni a számolgatásnak, az esztendő mindegyik évszakában rengeteg szemlét rendeznek a városban a klasszikus zenétől kezdve a filmművészeten keresztül a – mondhatni – olyan, szélesebb tömegeknek kínált rendezvényekig, mint a Forgatag, avagy az ez évben első alkalommal megszervezett Vibe. Ezen, jellegzetes eseménysorozatok közé tartozik a Szféra Kortárs Művészeti Fesztivál is, amelyre az idei Vásárhelyi Forgatagot megelőző hétvégén, augusztus 18-a és 20-a között kerül sor. A szemle egyedi módon közelít közönsége igényeihez, hiszen amint azt a szervezők is hirdetik, ha emberek együtt gondolkodnak, dolgoznak, táncolnak vagy csak együtt kikapcsolódnak, lehetnek bármilyen különbözőek, ez a közösségi lét egy olyan kapcsot képez köztük, amelyen keresztül jobbá tehetjük és élvezhetjük az életet. A Szféra Kortárs Művészeti Fesztivál három napig tart, és egy csodálatos helyszínen, a szebb napokat megért Aranykakas kertjében zajlik. A szervezők ízelítőt kínálnak a művészetek valamennyi ágazatából: zene, irodalom, utcai művészetek, szobrászat, film és sok minden más.
A Szféra zenei kínálata a kortárs zenei szcéna legújabb és legérdekesebb alkotóit mutatja be, nagy hangsúlyt fektet az új zenekarokra és zenei kollektívákra. A szervezési koncepció szerint a még nem teljesen kiforrt, a kísérleti és spontán művészeti megmozdulások legalább olyan izgalmasak, mint a már nagy népszerűségnek örvendő alkotók és alkotások, mert ezek megmutatják, hogy ma hol vagyunk és merre tartunk.
Akik már biztosan fellépnek az idei Szféra fesztiválon: Manaky (Magyarország) – eredeti jamaicai reggae lüktetés, soul, funk és hip-hop elemekkel, friss hangzással és társadalomkritikus szövegekkel. A lélek mélységeit kutatják Apey-vel (Magyarország) egy költői és közvetlen akusztikus koncerten, de itt lesz Magyarország legrégebbi és legismertebb alternatív zenekara, a Pál Utcai Fiúk is.
A szervezők büszkén jelentették be, hogy idén a hazai alternatív zenei világ legjelentősebb zenészközössége, a The Jam Community is ellátogat a Szférára. A közönség tagjai nemcsak koncerten hallhatják és láthatják őket, hanem együtt is bulizhatnak majd velük a Bunkerben. Vasárnap pedig egy közös alkotóműhelyre hívják a Maros megyei zenészeket, ismerkedni és együtt muzsikálni.
Pénteken és szombaton, esténként 10 óra után a Bunkerben folytatódik a hajnalig tartó buli, a legjobb hazai underground dj-kkel.
A Szféra a művészetekről, örömről, barátságról, a környezetünkről és a kreatív közösségi életről szól – áll a fesztivál ismertetőjében.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Fiatal néprajzkutatók XIV. szemináriuma
Módszeres elemzés
A zabolai Pro Museum Egyesület és a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke július 13-16. között a Csángó Néprajzi Múzeumban szervezte meg a Fiatal Néprajzkutatók XIV. Szemináriumát.
Ennek keretében néprajz szakos egyetemisták, pályakezdő kutatók ismerkedtek a háromszéki és az erdővidéki, valamint a barcasági néprajzi múzeumok, falusi gyűjtemények és tájházak állagaival, állandó és időszakos kiállításaival. Módszeresen kielemezték a szász urbánus kultúrát, valamint az erdélyi nemesi életmódot bemutató brassói, illetve miklósvári múzeum alapkiállításait. Vidékünkön dolgozó szakemberek és néprajzkutatók rendszeres előadásokat tartottak a pályakezdő fiataloknak: dr. Szőcsné Gazda Enikő a sepsiszentgyörgyi női ipari iskola működését és hatását levéltári források és sajtócikkek alapján mutatta be, Kedves Anett pedig Székelyföld vizuális reprezentációit vázolta fel Andory Aladics Zoltán „kicsi magyar világ” idején készített képeslapjainak segítségével.
Dimény-Haszmann Orsolya a csernátoni tájmúzeum alapítását és történetét privát levelekkel, emlékkönyvbe bejegyzett szövegekkel, sajtócikkekkel, filmekkel és visszaemlékezésekkel dokumentálta. Dr. Dimény Attila a kézdivásárhelyi református temető épített örökségét mutatta be, míg dr. Kinda István a székelyföldi temetők kősírjeleinek kivételes művészettörténeti és társadalomnéprajzi értékeit, valamint a helyreállításukra és megmentésükre irányuló programokat (pl. Havadtő) vázolta fel. Végül pedig Kozma Anikó tanárnő a népi kultúra, táncos hagyományok iskolai oktatásának módszereit és buktatóit ismertette. A rendezvényt ebben az évben is a Communitas Alapítvány támogatta. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Művelődés – 2017. júliusi lapszám
„Hosszan sorolhatnék még érveket, hogy miért gondolom úgy, nincs veszve semmi, miért gondolom úgy, hogy igenis többet olvasnak az emberek, mint régen. Sokat bővült a kínálat a (magyar) könyvkiadók is fejlődtek, éppen azért, mert a csúcstechnológiával – televízió, 3D-s mozi, számítógép, stb – kell felvenniük a versenyt; tehát szebbnél szebb könyvek látnak napvilágot. „ – írja A könyv marad című vezércikkében Dimény-Haszman Árpád költő, szerkesztő, az idén immár ötödik alkalommal megrendezésre került, csernátoni kézműves és olvasótábor egyik szervezője.
A Közösség rovatban Dáné Tibor Kálmán idézi fel, hogy a rendszerváltás utáni másfél évtizedben hogyan indult be Erdélyben, sok szempontból Balázs Ferenc nyomdokain, a népfőiskola mozgalom. Az írás az Unitárius Egyház által szervezett Balázs Ferenc Emlékkonferencián 2017 május 26-án elhangzott előadás szerkesztett szövegváltozata.
Az Enciklopédia rovatban Szekernyés János, Temesváron élő bánsági újságíró, helytörténész idézi Bartók Béla nagyszentmiklósi éveit, a nagy magyar zeneszerző életének ehhez a bánsági településhez kötődő mozzanatait.
Az Emlék-lapok rovatban Süli Attila budapesti hadtörténész, korabeli dokumentumokra támaszkodva, idézi a Köpecen született Móricz Sándor ezredes 1848-49-es forradalomban és szabadságharcba vállalt szerepét.
A Galéria rovatban Suba László Tordán élő képzőművész ír az erdélyi szobrászatról és mutat be néhány jeles hazai képzőművészt.
A Könyvesház rovatban Balla Sándor ír Lapohos András: Pro Natura Park Ördöngösfüzesen című, a kolozsvári Grafikolor Kiadónál idén megjelent, kötetéről. A Tudomány rovatban a Marosvásárhelyen élő Jakab Sámuel geológus, egyetemi tanár, földrajzi szakíró emlékezik a 135 évvel ezelőtt született Balogh Ernőre, aki meghatározó személyisége volt az erdélyi magyar természettudományi életnek.
A Szabadidő rovatot Farkas György egyetemi oktató jegyzi, A közel-vagy makrofotózás izgalmai és fortélyai címmel, melyben hasznos tanácsokkal látja el mindazokat, akik hobbiból, kedvteleséből, vagy éppen szakmájuk révén foglalkoznak, főleg a természet világának, „közelebbi” megismerésével.
A Híradó rovatban a lap újra közli a brassói Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület a XXIV Bartalis János versmondó és énekelt vers vetélkedő versenyfelhívását. Erdély.ma

Tusványos – Először folytatott nyilvános vitát egymással az RMDSZ és az EMNP ügyvezető elnöke
Először folytatott nyilvános vitát pénteken a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos) keretében Porcsalmi Bálint, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) ügyvezető elnöke és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ügyvezető elnöke. Mindketten úgy vélték, hogy helye van a két alakulat közötti párbeszéd folytatásának.
Porcsalmi Bálint kijelentette: a párbeszéd szükséges, de meg kell keresni annak a módját is, hogy a két politikai alakulat “akcióegységet” hozzon létre, és közös munkát végezzen. Példaként a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés támogató aláírásainak az összegyűjtésében kívánatos összefogást említette. Az RMDSZ ügyvezető elnöke szerint a partneri együttműködéshez arra is szükség lenne, hogy az EMNP politikusai tegyék félre a sérelmeiket, és kerüljék az RMDSZ politikusait megbélyegző kijelentéseket. Porcsalmi Bálint kijelentette: “újfajta politikai realitás alakult ki” azáltal, az RMDSZ rendezte viszonyát a Fidesszel, és álláspontja immár megkerülhetetlen. Ennek tulajdonította azt is, hogy idén az RMDSZ vezető politikusai is nagy számban vettek részt a szabadegyetemen, amelyről korábban általában politikai okokból maradtak távol. Toró T. Tibor arra emlékeztetett, hogy mindig is meghívták a Tusványosra az RMDSZ elnökét és politikusait, és nem rajtuk múlt, ha ők nem jöttek el. Biztosította vitapartnerét, hogy az európai polgári kezdeményezés aláírásgyűjtésében meglesz az akcióegység. Hozzátette: a tusványosi folyamat részének tekinti, hogy ezzel az eszközzel próbálják rávenni az EU-t a kisebbségvédelemnek az európai jogrendbe való beiktatására. Megjegyezte azonban, hogy nélkülözhetetlennek tartja az erdélyi magyar politikai szervezetek közötti intézményes párbeszédet. Ezáltal lehetne biztosítani, hogy az olyan sarkalatos kérdésekben, amilyen például Székelyföld területi autonómiája, “ne húzzon kétfelé” az erdélyi magyar politika. Toró T. Tibor szerint a két alakulat úgy oszthatná el a feladatokat, hogy az RMDSZ viszi a bukaresti politikát, de bizonyos ügyeket a hatékonyság érdekében átenged a versenytársainak. Példaként hozta fel, hogy nem lehetnek hitelesek azok az árnyékjelentések, amelyeket a szövetség készít az Európa Tanácsnak a kisebbségvédelmi keretegyezmény és a nyelvi charta romániai helyzetéről, amikor sok esetben épp az RMDSZ polgármesterei nem teljesítik a két dokumentum előírásait. Nem értett egyet a két politikus abban, hogy milyen román partnerekkel lehet erdélyi regionális politikát folytatni. Toró úgy vélte, a nagy román pártok erdélyi képviselői a bukaresti nézeteket képviselik, ezért az erdélyi román regionalista kezdeményezéseket kell bátorítani, hogy megszülethessen az az erdélyi párt, amelyik aztán partnere lehet a magyar politikai erőknek. Ezt a nézetet Porcsalmi utópiának tartotta. Kijelentette: akkor lesz az erdélyi regionalizmust hirdető erős román párt, amikor Erdélyben regionális választásokat rendeznek. Mind az RMDSZ, mind az EMNP ügyvezető elnöke úgy látta, hogy Erdély és Románia egyesülése kinyilvánításának a jövő évi centenáriuma erős kihívások elé állítja majd az erdélyi magyar közösséget. Porcsalmi Bálint szerint ebben az időszakban a magyar politikusoknak közérzetjavító üzeneteket kell küldeniük a saját közösségük felé, és alternatív csatornákat kell keresniük arra, hogy a román közösség felé is eljussanak a magyar üzenetek. Toró T. Tibor úgy látta, az évforduló nemcsak veszélyforrás, hanem esély is. A várható külső nyomás ugyanis az összefogást is elősegíti. Porcsalmi Bálint vetette fel, hogy jó lenne, ha a nyár végétől már csak mint lehetőségről beszélnének a román egyesülés jövő évi centenáriumáról.
MTI; erdon.ro

„Nem iskolák, hanem a kisebbségi magyar oktatás van veszélyben”
A magyar kisebbségi oktatás helyzetéről és főleg jövőjéről beszélgettek Tusványoson, egy oktatási panelen.
A kisebbségi oktatás veszélyeztetett, attól függetlenül, hogy tömbvidékről vagy szórványról van szó, hiszen a többségi társadalomnak nem az az érdeke, hogy minél több segítséget nyújtson a kisebbségi oktatás fennmaradásához, már csak abból az egyszerű logikából kiindulva sem, hogy a kisebbségi oktatás többletköltséggel jár – elég csak a magasabb fejkvótára vagy a kisebbség nyelvén írt tankönyvek kiadására fordított összegekre gondolni. Ez nem jelenti azt, hogy az illető kisebbség nem találhatja meg azokat az alternatív módszereket, amelyekkel a saját kisebbségi oktatásán javíthat, és messze hatékonyabb a folyamat, ha ebbe az anyaország pénzügyi, morális és nemzetközi színtéren politikai támaszt is nyújt - így foglalható össze az a panelbeszélgetés, amelyen oktatásügyi szakértők arra keresték a választ, hogy a magyar iskolákat a létszámcsökkenés és/vagy a stratégia hiánya veszélyezteti inkább. A Tusványos második napján tartott beszélgetést Csíky Csengele, a Katolikus Teológiai Líceum szülői bizottságának szóvivője moderálta, aki magával hozta az iskola díszegyenruhájába öltözött kisfiát is, hogy mindenkit emlékeztessen: az iskola ellehetetlenítésével igazi, hús-vér gyerekek jövője forog kockán. Erdei Ildikó, a temesvári Bartók Béla Líceum igazgatója szerint hiányzik egy oktatáskutató intézet, vagy egyéb keretek, fórumok, amelyek szakmai támaszt nyújthatnának az erdélyi magyar pedagógustársadalomnak.
Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke egyetértett azzal, hogy hiányzik a háttérintézményi rendszer, amely segítené a szakmai munkát, amit ad-hoc jelleggel összehívott csoportok próbálnak pótolni, azonban nem sok sikerrel. Az oktatáskutató intézet hiányát felvető véleményre reflektálva Burus-Siklódi Botond úgy vélekedett rendszerszintű hiányosságok vannak, az oktatással kapcsolatos teendők megosztásával vannak gondok. Mint kifejtette, a romániai magyar oktatás ügyét számos szinten képviselik politikusok, oktatási szakemberek, kezdve az erdélyi magyar törvényhozókkal, magyar személy által vezetett kisebbségi oktatásért felelő államtitkársággal, tanfelügyelőség szintjén működő kisebbségi oktatásért felelő tanfelügyelőkkel, és a civil szférában tevékenykedő szervezetek, személyek sokaságával befejezve. Ezeknek a szinteknek – oktatáspolitika, oktatásirányítás és a civil szervezetek – a koordinációját meg kell oldani a magyar oktatás felzárkóztatása és az iskolák veszélyeztetettsége csökkentése érdekében. Viszont szerinte nem világos, hogy ezt a koordinációs munkát kinek kellene irányítani. Erdei Ildikó szerint nem lehet rendszerről beszélni ott, ahol nem tudni, hogy kinél van a döntés joga. A Barna Gergő, Kapitány Balázs, Kiss Tamás, Márton János és Toró Tibor által készített tanulmánykötet, a Iskolák veszélyben című tanulmányban számos javaslat létezik arról, hogy mit kellene tenni, tehát a stratégiák léteznek, nem kell kitalálni őket. Viszont ezidáig nem történt semmi a tanulmányok eredményeivel, mert a makroszintű döntéshozatal és a koordináció hiányzik. Burus-Siklódi Botond szerint sem a stratégia hiányzik, sokkal inkább a kivitelezés, a nyomon követés és a számonkérés mechanizmusai nem épültek ki. Orosz Ildikó, II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektora szerint nem szabad elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy az állami, tehát többségi oktatási rendszernek az alrésze a kisebbségi oktatás, aminek fenntartásához és működtetéséhez a többségi hatalom adja az eszközöket. A kisebbségi oktatásszervezők mozgástere ilyen értelemben korlátozott, hiszen egy rendszerszintű problémát nem fognak tudni kisebbségi közösségként megoldani. Sikereket akkor érhetnek el, ha alternatív megoldásokban gondolkodnak, amely vonzóbbá teszi a magyar oktatást a szülők számára. Csáky Csongor, a Rákóczi Szövetség képviseletében vesz részt a kerekasztalon, ő elsősorban a szervezetnek azt a jó gyakorlatát mutatta be, amellyel a Kárpát-medencében segítik a magyar vagy vegyes családból származó gyerekek magyar tannyelvű intézményekbe való beiskolázását. A gyerekeket születésüktől fogva nyomon követik, tartják a kapcsolatot a szülőkkel magyar iskolaválasztásra buzdítva őket. Ferencz S. Alpár, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola igazgatója, volt főtanfelügyelő szerint a folyton változó oktatásra vonatkozó törvényekkel van a baj, a kiszámíthatatlanságuk és ellentmondásosságuk vezet olyan helyzet kialakulásához, mint amelyben most van a marosvásárhelyi katolikus iskola. A másik nagy probléma, hogy az oktatási hálózatot a rendelkezésre álló pénzügyi kerethez szabják. Éppen ezért önkormányzatok megerősítésében látná a megoldást, amelyek képesek fenntartani iskoláikat. Emellett az oktatási törvénykezés szintjén kellenek olyan egész, koherens és legalább középtávon megváltoztathatatlan törvények, amelyek által kiszámíthatóvá válik a rendszer. A megoldás az önkormányzat megerősítésében van, bővíteni kell azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével a helységek fenntarthatják a saját közoktatásukat. Egy decentralizált rendszerben kellene megoldani az oktatást, azok a hátrányos helyzetű települések lehetnének kivételek, ahol a kormányzati beavatkozás nélkül nem lehetne fenntartani a közoktatást. Burus-Siklódi Botond úgy vélte, a demográfiai mutatók, a migráció, az asszimiláció a fő problémák. A szakmának is felelőssége, hogy olyan minőségi oktatási intézményeket működtessen, amelyek odacsábítják a tétovázó szülőket is, és egyértelművé teszik azt, hogy érdemes magyar oktatásban részesíteniük a gyerekeiket. Erdei Ildikó szerint szórványban és tömbmagyar vidékeken egyaránt arra kell törekedni, hogy minél több gyerek magyar iskolába járjon. Szórványban pedig fontos arra is figyelni, hogy ne csak az iskola nyelve legyen a magyar. Szerinte jó lenne, ha sikertörténetek bemutatása is téma lenne a médiában, nem csak a kudarcok, amint az az érettségi eredmények esetében történt. A pályát vonzóvá kell tenni a magyar pedagógusok számára, ehhez a státusuk megerősítésére és a munkájuk erkölcsi elismerésére is gondot kell fordítani. Andrási Benedek unitárius lelkész, a Magyar Unitárius Egyház oktatási előadója, volt iskolaigazgató arra a kérdésre kereste a választ, hogy kinek lenne a tiszte a koordinációs munka felvállalása. Szerinte erre az RMPSZ lenne alkalmas, hiszen neki az összes szóba jöhető döntéshozóval vannak kapcsolatai: az erdélyi magyar politikummal, a magyar kormánnyal, a pedagógusokkal, szülőkkel, oktatáspolitikai szakemberekkel és rendezvényei azok, amelyek keretében minden szereplő egy asztalhoz szokott ülni. Csíky Csengele azt javasolta, hogy a beszélgetés résztvevői 2-3 pontban fogalmazzanak meg olyan célkitűzéseket, amelyek a kerekasztal lejártával meg lehetne valósítani, hiszen a beszéden túl konkrét cselekedetekre van szükség.
Kertész Melinda / Transindex.ro

Lesz-e munkamegosztás az erdélyi magyar pártok között? (Toró–Porcsalmi vita Tusványoson)
Van helye a párbeszédnek az Erdélyi Magyar Néppárt és az RMDSZ között, és fontos, hogy valamiféle munkamegosztás, illetve akcióegység alakuljon ki a fontos ügyekben, de nem lehet visszahozni azt a szervezeti egységet, amely a kilencvenes években volt – ez volt az egyik legfontosabb következtetése annak a vitának, melyet tegnap Tusványoson folytatott Toró T. Tibor és Porcsalmi Bálint, az Erdélyi Magyar Néppárt és az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Ez volt az első alkalom, hogy nyilvános vitát folytattak a két politikai alakulat vezetői, az eszmecsere pedig igazi „tusványosi” eseménynek bizonyult: noha volt egymásnak feszülés, adok-kapok, a beszélgetés mindvégig civilizált, kulturált hangvételben folyt, a nézetkülönbségeken túl pedig több kérdésben is közös álláspontra helyezkedtek. A vita egyik konkrét hozadéka az is, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt és európai pártcsaládja, az Európai Szabad Szövetség (EFA) támogatja a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés nemrég indult aláírásgyűjtési kampányát – mint ismert, a kezdeményezés célja, hogy rávegye az Európai Uniót, hogy a tagállamokra kötelező érvényű kisebbségvédelmi szabályozást vezessen be. A két politikust három újságíró: Kozán István, Cseke Péter Tamás és Makkay József faggatta, így több téma felmerült, de egymás szavaira is reagáltak. Az első kérdések egyike azt firtatta, minek köszönhető a masszív RMDSZ-es részvétel az idei Tusványoson: Toró T. Tibor azt hangsúlyozta, hogy a tábor mindig is nyitott volt, és küldtek meghívót az RMDSZ vezetőinek, csak nem mindig éltek vele. Porcsalmi Bálint úgy látja, az RMDSZ és a Fidesz kapcsolatának rendeződése is hozzájárult az erőteljesebb részvételhez, de a beszélgetések témái között is vannak olyanok, amelyekben megkerülhetetlen a szövetség. Lehet-e ez egy intézményes párbeszéd kezdete a két párt között? – szinte adta magát a következő kérdés. Toró T. Tibor szerint nem lehet vissza¬hozni azt a szervezeti egységet, amely régen jellemezte az erdélyi magyar közéletet, de valamiféle akcióegység kialakítására, munkamegosztásra törekedni kell – példaként Klaus Iohannis székelyföldi látogatását említette, utalva Szilágyi Zsolt EMNP-elnök nyílt levelére és a térség elöljárói által felvetett problémákra, amelyek kiegészítették, erősítették egymást. Porcsalmi Bálint is úgy látja, nem érdemes azon siránkozni, hogy visszahozzák azt, ami volt, inkább pontszerű megállapodásokat lehetne kötni, megosztani a munkát – példaként a Minority Safepack kisebbségvédelmi kezdeményezést említette, kérve is a Néppárt segítségét az aláírásgyűjtésben. Toró T. Tibor azonnal reagált, amint azt korábban is hangoztatta, valamiféleképpen Tusványos szellemi termékének tekinti azt, hiszen e szabadegyetemen már akkor beszéltek róla, mikor felmerült az európai polgári kezdeményezés lehetősége, így természetes, hogy az ügy mellé állnak, már európai pártcsaládjuk, az EFA támogatását is megnyerték. A párbeszéd intézményesítésének kérdésében viszont eltérőek az álláspontok. Az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum sorsát felvető kérdésre Porcsalmi Bálint azt hangoztatta: kell ugyan beszélgetni, de tisztázni kell, mi a cél, melyek a jogosítványai egy ilyen kerekasztalnak, és túl is kell lépni az egyeztetéseken, a közös munka legyen az első helyen. Toró T. Tibor viszont az intézményesített párbeszéd fontosságát hangsúlyozta annak érdekében, hogy a kétpólusúvá vált erdélyi magyar közéletben – fontos ügyekben ne húzzák két irányba a szekeret, mint történik például az autonómia ügyé¬ben, hogy a meglévő statútum mellé készült még egy autonómiatörvény. Az akcióegység lenne a közös nevező, ahhoz azonban valamiféle kiegyezés kellene, de annak meg előfeltétele az is, hogy partnerként viszonyuljanak egymáshoz, és a néppártosok kerüljék az RMDSZ-t megbélyegző nyilatkozatokat – labancok, Bukarestben jól érzik magukat stb. – replikázott Porcsalmi.
Kisebb adok-kapok alakult ki arra a kérdésre is, amely arra irányult, hogy milyen Erdély-képet képzelnek el. Toró T. Tibor a Néppárt történelmi régiókon alapuló föderatív államberendezkedést szolgáló, kampányban is tematizált programját említette, és úgy vélte, az RMDSZ esetében a szlogen nem találkozik a tettekkel. Porcsalmi azzal érvelt, hogy programjuk konkrét intézkedéseket tartalmaz, amelyek Erdély fellendítését célozzák, és a románság megszólításának fontosságára hívta fel a figyelmet, emlékeztetve: a legutóbbi magyarellenes hisztéria éppen erdélyi román képviselőktől indult. Toró azzal válaszolt, hogy nem a központosító román pártokkal kell keresni a szövetséget, amelyek Bukarest érdekeit követik, hanem az erdélyi román regionalisták körében kell partnerekre lelni – azt azonban maga is elismerte, hogy ők egyelőre kevesen vannak. Porcsalmi Bálint viszont utópiának nevezte, hogy valaha is létrejöhet egy erdélyi román regionális párt, amellyel szövetkezni lehetne. Egyetértett viszont a két politikus abban, hogy a 2018-as év – amikor Romániában nagyszabású állami centenáriumi ünnepségek zajlanak majd – új kihívásokat jelent az erdélyi magyar közösség számára, amelyre a politikumnak fel kell készülnie. Porcsalmi Bálint úgy látja, mivel nincs egy komoly országprojekt, ami uralhatná a centenáriumot, az űrt hazafias szólamokkal, esetleg magyarellenes retorikával töltik majd ki. Jövőre Magyarországon választásokat rendeznek, és kialakulhat egy olyan kommunikációs spirál, amelynek mi ihatjuk meg a levét. Ezt kellene valamiképpen megelőzni, ellensúlyozni ezt a kampányt, illetve az alternatív médianyilvánosságot kihasználva – nem muszáj feltétlenül a Realitatea hírtelevízió kivégzőosztaga előtt bizonygatnunk igazunkat – a románok felé is eljuttatni a magyarság üzeneteit. Toró T. Tibor is hasonlóan látja a kérdést, javasolta, hogy a magyar pártok, a szellemi elit és a magyarországi együtt gondolkodjanak, és közös stratégiát találjanak ki arra összpontosítva, hogy az évforduló nemcsak veszélyforrás lehet, hanem esély is: új kezdet, kitörési lehetőség – a nagy nyomás ugyanis az ellenállást, az összefogást is erősítheti.
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés László Tusványoson: Trianonban kerékbe tört nemzet
Ma Tusványoson Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke elmondta: szerinte jelenleg „a keresztyén gyökereit megtagadó és azok szilárd alapjairól elrugaszkodó Európa újabb végzetes fenyegetésekkel találja szembe magát” azt követően, hogy a kontinens polgárai alighogy maguk mögött hagyták a vérzivataros huszadik századot és szabadulni tudtak a gyilkos totalitárius világhatalmak jármából.
Úgy gondolja, ez a megállapítás nem csupán az európai országokra, hanem „Trianonban kerékbe tört nemzetünkre” is érvényes, ugyanis „a globalista internacionalizmus és liberalizmusszuverenitását és létét fenyegető veszélyeivel kell szembenéznie”.
Megítélése szerint jelenleg Erdélyben Románia kisebbségellenes, elnemzetietlenítő politikájával is fel kell vennünk a harcot.
Megítélése szerint az, amit a posztkommunista magyar és román politikai pártok művelnek, „az már önmagában kész kabarénak számít”, ugyanis elég ha a „pehelysúlyú” budapesti ellenzék kusza összevisszaságát vagy a bukaresti kormánypártok tragikomédiába forduló teljesítményét szemléljük. Ezzel szemben, vélekedik Tőkés László, Tusványos hű maradt önmagához, elveihez, eszményeihez, hitéhez. Visszaemlékezve a nyári szabadegyetem és diáktábor kezdeteire, elmondta, hogy eleinte a résztvevők a román-magyar megbékélés útját kereték, de útközben a román partnereket sajnos elveszítették.
Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

Ügyvezető titánok harca: Toró T. Tibor versus Porcsalmi Bálint
Kedélyes, gesztusértékű megnyilvánulások és nyilatkozatok, a közeledési szándékot jelző célzások, ugyanakkor éles bírálatok és kritikák hangzottak el pénteken Tusványoson a Kettő az ügyvezető! című politikai konfrontáción Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke között. Ugyanakkor észlelhető volt, hogy a két politikus szándékosan kerüli a kényes témákat.
Igen nagy érdeklődés kísérte, hogy egy asztalhoz ült az RMDSZ és az EMNP ügyvezető elnöke, hiszen erre az elmúlt évtizedben nem volt precedens. Mit ír a munkaköri leírásukban, illetve miben merül ki a munkájuk? Eddig miért nem volt hasonló esemény? Lesz-e még Erdélyi Magyar Kerekasztal? Milyennek látják Erdélyt, s politikai stratégiájukban hol foglalnak helyet a románok? Hogyan látják a Trianoni Békeszerződés századik évfordulójával kapcsolatos, vélhetően felerősödő román nacionalista retorika ellensúlyozását? – többek között ezekről faggatta a két politikust az újságíró-trió: Kozán István, a Csíki Hírlap, Cseke Péter Tamás, a maszol.ro és Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője.
Olaj, de hova? Masszív RMDSZ-jelenlét
„Olajat önteni a kerekek közé, nem a tűzre” – fogalmazott Porcsalmi Bálint az első kérdésre válaszolva, míg Toró T. Tibor úgy vélekedett: személy szerint kevesebb reprezentációt és több párbeszédet és vitát szeretne bevinni a szervezetbe. Miért nem került sor eddig az ügyvezető elnökök vitájára? – A szervezők minden évben meghívják Tusványosra az RMDSZ szövetségi és ügyvezető elnökét, illetve vezető politikusait és tisztségviselőit. Lévén, hogy a korábbi esztendők tapasztalata alapján Porcsalmi Bálintot bevállalós embernek ismertem, szinte biztosra vettem, hogy pozitívan válaszol majd a felkérésre – mondta Toró. Álláspontja szerint eddig nem a nagyszabású rendezvénysorozat szervezőin múlott, hogy az RMDSZ vezetői nem jelentek meg s fejtették ki álláspontjukat akár a nemzetpolitikai kérdésekkel kapcsolatban. Porcsalmi Bálint pragmatikus választ adott: Erdélyben új politikai realitással állunk szemben. – Az utóbbi időben szerencsére rendeződött az RMDSZ és a FIDESZ viszonya, a két alakulat és vezetői közötti kapcsolat más alapokon nyugszik. Fontos, hogy itt is elmondhassuk, nyomatékosítsuk álláspontunkat – mondta.
A WebSzabadságnak adott videóinterjújában kifejtette: közel húsz RMDSZ-es vezető politikus vesz részt Tusványoson. - Ez egyrészt a megváltozott erdélyi politikai realitásnak tudható be, és annak, hogy a FIDESZ stratégiai partnerként kezeli az RMDSZ-t, van egy élő és működő partnerség. Ugyanakkor rengetek olyan kérdés és téma van terítéken Tusványoson, amelyben megkerülhetetlen a RMDSZ véleménye, álláspontja, legyen szó gazdasági kérdésekről, kisebbségi politizálásról és jogvédelemről. Ezért vannak itt a képviselők, szenátorok, RMDSZ-es politikusok. Megjegyezte, örömmel hallja, hogy az érdekvédelmi szervezet képviselőinek jelenléte élénkíti a vitát, nem annyira egyoldalú egy-egy panelbeszélgetés.
Visszatérve az ügyvezető elnökök vitájára: Toró T. Tibor úgy ítélte meg, Porcsalmi révén beindulhat egy intenzívebb párbeszéd az EMNP és az RMDSZ között. – Hátha Bálintnak sikerül meggyőznie elnökét, hogy üljön le a mi politikai alakulatunk vezetőjével. Ilyen vonatkozásban nekem könnyű dolgom lesz Szilágy Zsolttal – humorizált a politikus. Úgy vélekedett, jó volt a közös fellépés Klaus Johannis államfő székelyföldi látogatása alkalmával. – Hogy ismét közös szervezetben tevékenykedünk majd, akárcsak hajdanán? Ez már túlhaladott – hangsúlyozta az EMNP ügyvezető elnöke.
Egyeztetés, de munka is
Porcsalmi Bálint úgy reagált: az RMDSZ nem csak az egyeztetést, hanem a munkát is szereti. – Egyértelmű, hogy már nem hozható vissza az, ami régen volt. Amennyiben folyamatosan azon siránkozunk, hogy milyen volt, amikor ez működött, akkor képtelenség előre haladni. Azt várom el az EMNP-től, hogy aktívan bekapcsolódjon a közös munkába, mint például a Minority SafePack, az európai szintű kisebbségi jogvédelem kapcsán általunk elindított aláírásgyűjtésbe – mondta az RMDSZ-es politikus. Kijelentette, hogy sem Kelemen Hunor, sem pedig Szilágyi Zsolt nem volt olyan helyzetben, hogy összeállítsa Klaus Johannis székelyföldi látogatásának napirendjét, de pozitív volt az ezzel kapcsolatos egyeztetés.
Ezzel szemben Toró úgy értékelte, hogy a Minority SafePack kezdeményezés tulajdonképpen „a bálványosi folyamat sikere és eredménye”, s Porcsalmi „nyitott kapukat dönget”. Felajánlotta, hogy az EMNT által működtetett Demokrácia Központokon és különböző hálózatokon keresztül is hozzájárulnak majd ahhoz, hogy az európai kisebbségvédelmi kezdeményezés megfelelő számú aláírással rendelkezzen.
Kuruc-labanc, jó magyar-rossz magyar
Lesz-e még Erdélyi Magyar Kerekasztal? Erről a két politikus másként vélekedett. Porcsalmi szerint elemezni kell, mit lehet tenni a jelenleg lélegeztető gépre helyezett, hibernáló politikai egyeztető fórum újraélesztésére. – Helmut Kohlt idézném: a beszéd legyen rövid, a kolbász pedig hosszú – jegyezte meg Porcsalmi. Ezzel szemben Toró úgy vélekedett, jó, ha az erdélyi politikai egyeztetésnek intézményesített formája van. – Tulajdonképpen magyar vonatkozásban csak két párt maradt, az MPP ugyanis azt követően, hogy az utóbbi időben egyre rövidebb sugarú pályán gravitált az RMDSZ körült, mára már beolvadt a Kelemen Hunor vezette alakulatba. Úgy vélem, az autonómiának kell lennie a fő témának, irányvonalnak és stratégiának. Székelyföld esetében már volt egy, az autonómiát előirányzó törvénytervezet, nem értettük, miért kell másnak egy párhuzamosat csinálni. Persze, nem érdek, hogy csak egy ilyen dokumentum legyen – ismerte el az EMNP-vezető, majd hozzátette, hogy szerinte Erdélyben a magyarság vezetőinek „szüksége van egy új egyeztető fórumra”. - Ahhoz, hogy úgymond kiegyezésről beszélhessünk, s partnerségi viszonyt alakíthassunk ki, előbb pontot kell tenni a kuruc-labanc, jó magyar-rossz magyar paradigmának. Ez a politikai retorika nem segít. Ugyanakkor túl kell lépni azon is, hogy ki, mikor, mit nyilatkozott, mit üzent valaki valakinek. Másrészt túl kell tennünk magunkat a múltbeli vagy a jelenlegi személyes ellentéteken, problémákon – mondta Porcsalmi.
Bukaresti és erdélyi politizálás
Toró támadott: úgy gondolta, nehezen jöhet létre az erdélyi magyar-magyar párbeszéd, mivel „az egyik társaság Bukarestben politizál s jól érzi ott magát”, a másik meg Erdély-centrikus. – Mondhattátok volna nekünk amolyan összekacsintós módon, hogy né, fiúk, csináljatok ti kisebbségi vonatkozású árnyékjelentést, mert ti hitelesen tudjátok ezt megjeleníteni. Ti félig kormányon vagytok, mégsem tehetitek meg azt, hogy kvázi saját magatok ellen állíttok össze dokumentumot - mondta Toró arra utalva, hogy tavaly nyáron az RMDSZ elkészítette és elküldte Strasbourgba az Európa Tanácshoz azt az árnyékjelentést, amely a regionális és kisebbségi nyelvek chartájának ratifikálásakor vállalt román kötelezettségek teljesítésére vonatkozik. Mint ismert, a román kormány mintegy két és fél éves késéssel, 2016. március 2-án nyújtotta be jelentését, és abban a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak a kiterjesztéséről számolt be úgy, hogy a dokumentum csak a 2010 és 2013 közötti időszakot öleli fel.
Ki, milyen Erdélyt képzel el?
Toró a transzilvanista értékek érvényesítése mellett tette le voksát. A régió jövőjére és a románokkal való együttműködésre vonatkozó moderátori kérdésre azt mondta: aktívan keresik a kapcsolatot a transzilvanista román pártokkal, csakhogy azok nem léteznek. Porcsalmi egyaránt az erdélyiség érvényesítése mellett foglalt állást, de úgy gondolta, hogy az EMNP által képviselt föderális Románia álláspontot, amelyet a 2014-es kampányban Szilágyi Zsolt képviselt, lépéseknek kellett volna követnie. – Ilyen esetben módosítani kell az alkotmányt, a törvényeket – mondta Porcsalmi, aki szerint a jövő évi román egyesülés száz éves évfordulója kapcsán a magyarságnak pozitív üzenettel kell előrukkolnia. – Azt kell például hangsúlyoznunk, az elmúlt száz évben mit adtak a magyarok Erdélynek az elmúlt évszázadban. Ugyanakkor tökéletes románsággal kell kommunikálnunk álláspontjainkat, csakhogy nem egyből az autonómiával kell kezdeni. Induljunk el a kályhától –vélekedett az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)