Markó Béla: Pártcsinálók
Otthon, Háromszéken, apám szűkebb pátriájában, Erdővidéken már kisgyerekkoromban megtanultam, hogy nemcsak az emberektől, hanem a tárgyaktól is lehet bocsánatot kérni. Ha elhamarkodva félredobtak egy sokat használt eszközt, és a helyette vásárolt újról kiderült, hogy nem a legjobban fungál, gyakran elsóhajtották: bocsánatot kérünk mi még a régitől. De a gazdaember óvatos volt az ilyesmiben természetesen, nem hajította el a megdrótozott vizeskorsót vagy az agyoncinezett fazekat sem, hanem gondosan félretette, így aztán egy tréfás bocsánatkéréssel valóban orvosolható volt a baj, ha valami felmondta a szolgálatot. Legtöbbször inkább a nekünk, gyermekeknek szóló figyelmeztetésként hallottam ezt a bocsánatkéréses szólásmondást, amikor az alig kopott, de éppen megunt játékot szemétre vetettük. A kenyeret az utolsó morzsáig meg kellett enni, a használható szerszámot használni kellett, és ami elromlott, azt meg kellett javítani. Egyszerű, világos, működő törvénye volt ez egy olyan közösségnek, amely még elképzelni sem tudta a fogyasztói társadalmat. Elsüllyedt világ ez természetesen, de azon gondolkodom mostanában, hogy nem kérünk-e hamarosan bocsánatot azoktól a politikai-erkölcsi értékektől, amelyeket, mielőtt felocsúdnánk, szemétre dobatnak velünk, és ráadásul nincs is helyettük semmi vadonatúj, semmi más, ami kihúzhatna a pácból.
Huszonegy esztendeje vitázom-vitázunk Romániában egymással mi, magyarok, és újabban már nem is annyira egymással, hanem magyarországi politikusokkal elsősorban, hogy kell-e közös politikai szervezet nekünk, ér-e valamit az időnként kétségtelenül Prokrusztész-ágyhoz hasonlító egységpolitika, és érdemes-e egyáltalán a bukaresti parlamentben vagy kormányban toldozgatnunk-foldozgatnunk a szakadt jövőt, vagy pedig hajítsuk el ezt az egész retyerutyát, és tegyünk helyette valami újat, kényeset-fényeset, radikálisat, forradalmit, lélegzetállítót. Nem értek egyet, persze, azokkal, akik nyűtt szerszámnak látják az RMDSZ-t, én egy számos koloncot cipelő, de mégis mindig megújulni képes, kemény politikai gépezetnek látom ezt a szövetséget, sőt, azt gondolom, hogy a térség legstabilabb magyar szervezete volt 1989 után. Igaz, nem mindenkinek érdem ez, vannak, akik unják a változatlant, új arcokra, új pártjelvényekre, új tisztségekre vágynak. Csakhogy! Csakhogy vissza szoktam kérdezni ilyenkor: ha szétverjük a régit, mit is teszünk a helyébe? Óvatos székely parasztemberek és parasztasszonyok – na jó, legyenek lófők! – unokájaként szeretném látni ugyanis a következő lépést. Az RMDSZ megfontolt előrehaladását lassúnak tartó opponensek általában érzelmes, de semmitmondó válaszokat adnak az ilyen kérdésekre, bár ezekből is kitapintható valamiféle eszközrendszer. Kezdetben, különösen a kilencvenes években a gazdag örökséget „tál lencséért” eladó, mérsékelt bukaresti politizálás hatékony alternatívájaként elsősorban a nemzetközi fórumok és szervezetek, a „nyugat” beavatkozását, illetve az országon belüli radikális fellépést, polgári engedetlenséget, passzív vagy akár aktív rezisztenciát emlegették, az utóbbit nyilván félszájjal. Emellett természetesen mindig ott volt a heves illúzió, hogy Magyarország képes gátat vetni a szomszédos országok többségi nacionalizmusainak, és megfelelő európai háttérrel kikényszeríteni a helyzetünk rendezését. Én magam sem gondoltam soha, hogy nincsen szükség nemzetközi támogatásra és Magyarország mellénk állására, sőt, az erdélyi magyarok „erődemonstrációit”, tüntetéseket, tömeggyűléseket is eszköztárunk szerves részének tekintettem, viszont eltérően a velünk szembeforduló, valamikor az RMDSZ-ben politizáló, de ott véleményüket érvényesíteni nem tudó mostani pártcsinálóktól mindezt az eredményes parlamenti politizálás kiegészítőjeként szemléltem. Tudatában voltam annak, hogy a román parlamentben vagy kormányban ránk nemcsak szavazatainkért, hanem a jó nemzetközi megítélésért, a Magyarországgal való gazdasági-politikai együttműködésért, illetve a Romániában élő másfél millió magyar egységes erejéért, az ország érdekében végzett munkájáért van szükség. Ez a gondolat az itteni magyarok előrevivő vagy visszahúzó szerepéről egyébként már Kós Károly kiáltványában, a Kiáltó Szóban jelen van. Mi az RMDSZ-ben önálló romániai magyar politikában gondolkodtunk, tudtuk, hogy nekünk kell dönteni és cselekedni, mert más nem teszi meg helyettünk, de számítottunk ebben a magyarországi pártok, a mindenkori magyar kormány segítségére folyamatosan. Volt pártütés, volt pártalakítás ebben a két évtizedben többször is, de alapvető egységünket máig megtartottuk. Máig, de még meddig, kérdezhetném, és nem véletlenül éppen most, amikor ismét pártcsinálók járják Erdélyt, és úgy tűnik, minden eddiginél nagyobb magyarországi támogatással.
Lehetne ugyan, de fölösleges, netán félrevezető lenne ezt a pártcsinálási szándékot erkölcsi kérdésként kezelni, és morális kifogásokat támasztani vele szemben. A dolog ennél súlyosabb: megítélésem szerint egy tragikusan szűk látókörű politikáról van szó, amely nemhogy a Kárpát-medencéből, de még a hegyekkel nem árnyékolt magyar alföldről sem képes kitekinteni, és azok a magyarországi politikusok – még mindig remélem, hogy nem pártokról, csak politikusokról kell beszélnem -, akik ezt a pártcsinálást propagálják, sőt, úgy hírlik, a sebtében létrehozott demokrácia-központokon keresztül közvetve pénzelik is, hiába járják be keresztül-kasul Erdélyt, mert a lényegből nem sokat vesznek észre. Ők csak annyit látnak, hogy a renitens, megbízhatatlan, önállóskodó RMDSZ helyett kellene egy engedelmes magyar párt, amely megszoríthatja, vagy „jó” esetben akár ki is ütheti a szövetséget a választásokon. Nem úgy, hogy ez az új párt jusson be helyette, hiszen ekkora naivságot azért nem kell feltételeznünk az alapítókról. Nekik már az is elégtétel lenne, ha a gyűlölt ellenfelet elüthetnék a parlamentbe jutástól. Hogy ezáltal a magyarokat is elütik a parlamenti képviselettől? Sebaj! Legalább nem kell Bukarestben tárgyalni, egyezkedni, kompromisszumot kötni, végre jöhetnek a tiszta, erős, hatékony eszközök, jöhet a részegítő szabadság, a nagy lépések politikája. És egy ilyen politika mellé már teljes mellszélességgel odaállhat Magyarország, a magyar kormány is. Így nézhet ki valahogy az erdélyi pártcsinálók eufóriája, és körülbelül eddig a pontig tart a koncepció is, mert a többi érzésem szerint sűrű homály, olyasmi, mint a novemberi köd az erdélyi utakon, elgázolt kutyák és macskák tetemével szegélyezve. Végül is jól ismerem pártcsinálóinkat, ott voltak az RMDSZ-ben, egyikük-másikuk művelt, kulturált ember, de szerintem kívül vagy belül ennyire képesek a politikában. Megpróbálni lebontani egy várat, és építeni helyette egy kulipintyót!
A magyarországi támogatókat viszont már nem vagyok hajlandó megértéssel nézni, hallgatni. Még akkor sem, ha a morális kifogásoktól eltekintünk, hiszen amint azt mondani szokás, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Két elv, két eszme, két koncepció ütközik ma már élesen egymással a határon túli magyarokkal kapcsolatos elképzelésekben, és ezt nem először ugyan, de most, egy általam drámainak ítélt pillanatban szeretném ismét nyomatékosan kimondani: az önálló erdélyi – felvidéki, vajdasági, kárpátaljai? -, de Magyarország által partnerként támogatott politika eszméje áll szemben egy távirányított, zsinóron mozgatott, és saját országában emiatt korlátozott cselekvőképességű határon túli elit koncepciójával. A kettős állampolgárság lehetőségét meg kellett adni, ez fontos jóvátétel, és rendben van. De amikor a román parlamentben arról folyik a vita, hogy a nemrég törvénybe foglalt anyanyelvű oktatási jogokat miképpen lehetne visszavenni, és a többségi székely megyéket hogyan lehetne egy Szlovénia-méretű óriásmegyébe olvasztani, közben pedig egyesek rá se hederítenek erre, hanem azon lelkendeznek, hogy szavazati joguk lesz a magyar országgyűlési választásokon, akkor ez bizony nincs rendben. Kivéve, ha.... Ha ott, a budapesti Országházban, abban az épületben, ahol az én szívem is nagyobbat dobban, amikor belépek, szóval ha ott dőlnek el majd ezek a dolgok. De nem ott dőlnek el. Sajnos, rólunk, határon túli magyarokról ma, többek közt egy rossz XX. századi magyar politika következményeként is, más államok fővárosaiban döntenek. Ott, ahol keserves dolog magyarként politizálni, de időnként elégtétellel is jár: nyelvhasználati törvényt, anyanyelvű oktatást, alkotmánymódosítást, önkormányzatiságot, erdők, földek, ingatlanok restitúcióját csikartuk ki az elmúlt években. Hogy egy számot is mondjak példaként: több mint hatvan önálló magyar középiskolát indítottunk újra ebben a két évtizedben.
És végig tudtuk: mindez elrontható, visszafordítható, lebontható. Egyetlen garancia van rá, hogy nem lesz baj: csakis mi magunk, erdélyi magyarok. Akik tudjuk, hogy még Magyarország kolozsvári és csíkszeredai főkonzulátusa sem nyílhatott volna meg a mi következetes politikánk nélkül – aki nem hiszi, járjon utána! -, és azt is tudjuk, hogy soha semmi nem ér véget: íme, fogunkat csikorgatva látjuk, hogy megint nem hagyják békén a kolozsvári Mátyás-szobrot.
De mondom, most ennél is nagyobb lehet a baj, és ha ezt ki-ki felismeri, talán előbb-utóbb megjön a kijózanodás is. Hátha sikerül végre helyes válaszokat találni arra, ami Szlovákiában történt, és ami Romániában is akármikor megtörténhet. Hátha valamikor sikerül feloldani azt az ordító paradoxont, hogy a jelenlegi jobbközép kormányt Romániában az RMDSZ tartja össze, nélkülünk nem lenne többsége, de a magyarországi jobbközép egy része mindent megtesz azért, hogy az RMDSZ-t a nyeregből kiüsse, miközben ugyanez a jobbközép büszke arra, hogy néppárti alapon baráti viszonyt ápolhat a román kormánykoalícióval és magával az államfővel, akik az RMDSZ jóvoltából kormányoznak immár másfél éve.
Ugye hogy még mondatnak is képtelenség, amit itt leírtam? Pedig ez maga a képtelen igazság. Nem kellene-e vajon elgondolkozni ezen? Nem kellene-e végiggondolni azt, hogy mi lesz, ha egy legyengített, körbeharapdált RMDSZ nem képes majd kivédeni egy olyan javaslatot, mint ami ezekben a napokban lázban tartja Romániát. Ha a tervezett közigazgatási reformot végrehajtják, megszűnik a 74 százalékos magyar többségű Kovászna megye (223 750 lakos) és a 85 százalékos magyar többségű Hargita megye (326 347 lakos), ahol magyar az önkormányzati vezetés, illetve Maros megye (38 százalék, összesen 583 210 lakos), amelyet szintén mi vezetünk (egyfordulósan, relatív többséggel közvetlenül választanak Romániában megyei elnököt), és beolvadnak abba a tervezett Közép-régióba (Brassó, Szeben és Fehér megyével együtt), amelyben attól kezdve 28-29 százalékos aránya lesz a magyarságnak (összesen 2 638 809 lakos, 34 100 négyzetkilométer). Mindezt, ismétlem, akkor kell elképzelni, amikor Erdélyben négy megyének (Hargita, Kovászna, Maros, Szatmár) magyar, RMDSZ-es önkormányzati elnöke van.
Egy ilyen egyébként sem funkcionális, megvalósítása esetén valószínűleg az egész országban komoly közigazgatási zavarokat okozó tervet, sajnos, meg lehet ma pillanatok alatt szavazni Romániában. Nem kell hozzá más, csak törvénymódosítás a parlamentben. Megakadályozni pedig nem fogja Brüsszel, miért is tenné, hiszen az etnikai szempontok nem érdeklik, más normákat pedig nem sért egy ilyen átszervezés, és nem fogja elakasztani más sem.
Tudom, vannak, akik kétkedve csóválják a fejüket, hát kíváncsian várom tőlük: ki fogja ezt a szándékot eredményesen vétózni? A NATO? Magyarország? Az ENSZ? A szlovákiai közigazgatási átszervezést ki akadályozta meg néhány éve? Senki. Nálunk is ez történne, ha ebben a pillanatban nem lenne ott az RMDSZ, ahol van. A maga önálló politikájával, önálló kompromisszumaival, önálló egyezkedéseivel és – igen! – önálló víziójával a romániai magyarság nemzeti integrációjáról egy erős, cselekvő bukaresti politikai jelenlét segítségével is.
Ezt nem értik a pártcsinálók. De legalább a támogatóik értenék! Mert az a kisebb gond, hogy az esetleg félrehajított RMDSZ-től kér-e jó székely szokás szerint valaki később bocsánatot. Az igazi kérdés: ki kér majd bocsánatot magyarországi szavazati joggal felvértezett és romániai képviseletüktől végképp megfosztott gyermekeinktől?
Markó Béla
Élet és Irodalom, jún. 24. – újraközölte: Népújság (Marosvásárhely), 2011. június 30.
(A Népújság csak Markó Béla írását közölte, Demeter Szilárd reagálását /Pártkicsinálók – Válaszféle Markó Bélának, Erdély.ma, jún. 28./ nem.)
Erdély.ma

Nem belügy a kisebbségek joga (Konferencia a nemzeti és nyelvi közösségek védelméről)
Túl kell lépni a nemzeti és etnikai közösségek jogainak kizárólag belügyként való kezelésén – hangsúlyozta Tőkés László EP-alelnök azon a konferencián, amelyet Gál Kinga EP-képviselő és az EU soros magyar elnöksége rendezett az Alapjogi Ügynökség részvételével Brüsszelben az Európai Parlamentben.
Tőkés felszólalásában rámutatott: az emberi − és kisebbségi − jogok unión belüli érvényesítésének és betartatásának kezdettől fogva komoly akadályát képezi a helsinki alapelvek közötti azon ellentmondás, mely “az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartásának” (7. alapelv), másfelől pedig “a belügyekbe való be nem avatkozásnak” (6. alapelv) a követelményei között áll fenn. Vagyis azokban az esetekben, amikor valamely tagállamban sértik meg az emberi és kisebbségi jogokat, az uniónak nem áll rendelkezésére megfelelő eszköz ennek számonkérésére, hiszen az európai jog az egész kérdéskört a nemzeti kompetencia körébe utalja – jelentette ki Tőkés László. Megítélése szerint a Lisszaboni Szerződés jó kiindulópontként szolgál, hogy hosszabb távon egy kötelező jogi erővel bíró, hatékony uniós kisebbségvédelmi rendszert alakítsanak ki, mely képes lesz feltartóztatni az őshonos nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek pusztulását, eredményesen meg tudja őrizni a kontinens kulturális sokszínűségét, és érvényre juttatja a sajátos értékek és identitások megőrzésének és integrációjának alternatíváját az Európa-szerte eluralkodott asszimilációs tendenciákkal szemben. Ehhez viszont az unió kisebbségpolitikájában és kisebbségvédelmi joggyakorlatában valóságos paradigmaváltás szükséges, melynek részeként többek között a “be nem avatkozás” dogmatikus elvének a feloldásával le kell mondani arról a jogkorlátozó megkötésről és gyakorlatról, mely a kisebbségi kérdés rendezését az egyes tagországok kizárólagos belügyének tekinti, valamint ki kell küszöbölni az unión kívüli és belüli viszonylatban alkalmazott kettős mércét – szorgalmazta Tőkés László. Mindehhez egységes uniós kisebbségvédelmi jogrendszer bevezetése szükséges – tette hozzá az EP alelnöke.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés László: Nem belügy az etnikai jog
Túl kell lépni a nemzeti és etnikai közösségek jogainak kizárólag belügyként való kezelésén – hangsúlyozta Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke azon a konferencián, amelyet Gál Kinga EP-képviselő és az EU soros magyar elnöksége rendezett az Alapjogi Ügynökség részvételével hétfőn Brüsszelben, az Európai Parlament épületében.
Az erdélyi képviselő felszólalásában rámutatott: az emberi – és kisebbségi – jogok Unión belüli érvényesítésének és betartatásának kezdettől fogva komoly akadályát képezi a helsinki alapelvek közötti azon ellentmondás, mely „az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartásának” (7. alapelv), másfelől pedig „a belügyekbe való be nem avatkozásnak” (6. alapelv) a követelményei között áll fenn.
Vagyis, jelentette ki Tőkés László, azokban az esetekben, amikor valamely tagállamban sértik meg az emberi és kisebbségi jogokat, az Uniónak nem áll rendelkezésére megfelelő eszköz ennek számonkérésére, hiszen az európai jog az egész kérdéskört a nemzeti kompetencia körébe utalja. Megítélése szerint a Lisszaboni szerződés jó kiindulópontként szolgál arra, hogy hosszabb távon egy kötelező jogi erővel bíró, hatékony uniós kisebbségvédelmi rendszert alakítsanak ki, mely az őshonos nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek pusztulását képes lesz feltartóztatni, és az Európa-szerte eluralkodott asszimilációs tendenciákkal szemben a sajátos értékek és identitások megőrzésének és integrációjának az alternatíváját fogja érvényre juttatni.
Ehhez viszont az Unió kisebbségpolitikájában és kisebbségvédelmi joggyakorlatában valóságos paradigmaváltás szükséges, melynek részeként többek között a „be nem avatkozás” dogmatikus elvének a feloldásával le kell mondani arról a jogkorlátozó megkötésről és gyakorlatról, mely a kisebbségi kérdés rendezését az egyes tagországok kizárólagos belügyének tekinti, valamint ki kell küszöbölni az Unión kívüli és belüli viszonylatban alkalmazott kettős mércét – szorgalmazta Tőkés László. Mindehhez egységes uniós kisebbségvédelmi jogrendszer bevezetése szükséges – tette hozzá.
A Lisszaboni szerződés utáni időszak nemzeti és nyelvi kisebbségeinek védelmét témaként körüljáró konferenciára a nemzetközi és az európai jog rangos szakértői kaptak meghívót. Kiemelt előadói között Martonyi János magyar külügyminiszter, Morten Kjaerum, az Alapjogi Ügynökség igazgatója, Stefan Oeter, az Európa Tanács Regionális és Kisebbségi Nyelvi Chartája szakértői bizottságának elnöke, Herbert Dorfmann dél-tiroli EP-képviselő, Bauer Edit felvidéki EP-képviselő és Korhecz Tamás, a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács elnöke is jelen volt
Krónika (Kolozsvár)

Smaranda Enache nem lép vissza
Semmiként nem tesz le Smaranda Enache arról, hogy 2012-ben függetlenként versenybe szálljon Marosvásárhely polgármesteri tisztségéért. „Legyen tiszta: nem lépek vissza egyetlen magyar jelölt vagy az őt támogató politikai alakulat kedvéért sem. Még akkor sem, ha a hetek óta folyó érzelmi zsarolás fokozódik. Bizonyos személyek ugyanis azt próbálják elhitetni velem és a választókkal, hogy én megosztanám a magyar közösséget. Ez egyszerűen politikai infantilizmusra vall” – utasította vissza a vádakat a Krónika megkeresésére az ismert emberjogi harcos, aki már néhány hónappal ezelőtt bejelentette indulási szándékát.
Annak ellenére, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Párt már több nevet felemlegetett, Jakab István EMNT-elnök pedig egyenesen kizártnak nevezte, hogy leendő pártja egy román nemzetiségű jelöltet támogasson, a város magyarsága nem feledkezett meg arról a személyről, aki 1990-től errefelé, számos magyar politikust megszégyenítő módon, kiállt a kisebbségek jogaiért. „Nagyon sokan Smaranda Enachéban látjuk azt a személyt, aki képes legyőzni a jelenlegi polgármestert és az általa képviselt és felkarolt klikkrendszert” – jelentette ki a Krónikának Kincses Előd. Az ügyvéd-politikussal azonos véleményt képvisel jó néhány magyar értelmiségi, olyanok, akik az elmúlt hetekben különböző, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, majd az EMNT által szervezett nyilvános fórumon hallatták hangjukat.
„Azt szeretném, ha a magyar politikai pártok összefognának és támogatnának. Azt is el tudnám képzelni, hogy a jelenlegi városvezetés leváltásában érdekelt Nemzeti Liberális Párt is mögém sorakozzon fel” – adott hangot reményeinek a Pro Europa Liga társelnöke. Románia egykori finnországi nagykövete belátta, hogy normális körülmények között teljesen természetesnek tűnik, hogy minden párt ragaszkodjon a saját jelöltjéhez. „A demokráciában tökéletesen megérteném a politikusok makacsságát, azt, hogy mindenik ragaszkodik a saját jelöltjéhez. De lehetetlen nem észrevenni, hogy Marosvásárhely esete teljesen rendhagyó” – szögezte le. Kérdésünkre, hogy a kisebbségi jogokért folytatott húszéves küzdelme után nem érte-e hideg zuhanyként a magyar szervezetek és főként az EMNT ellenállása, Smaranda Enache nemmel válaszolt. Szerinte a jövő évi helyhatósági választásokig mindhárom párt kinövi „a mostani politikai infantilizmusát”, és belátja, hogy az ő személye jelenti a legnagyobb garanciát a polgármesteri szék visszaszerzésére.
„Évekkel ezelőtt a kolozsvári RMDSZ-ben is volt annyi bölcsesség, hogy amikor Gheorghe Funar megbuktatása volt a tét, nem indított saját jelöltet. Én nem mondom, hogy Dorin Florea egy Funar lenne, de mind gazdasági, mind művelődési vagy társadalmi szinten pontosan úgy lezüllesztette ezt a várost, akár Kolozsvár volt polgármestere” – vélekedett a nemrég Európai Polgár díjjal kitüntetett PEL-elnök.
Felvetésünkre, hogy ellendrukkerei leginkább azzal támadják, hogy semmiféle közigazgatási tapasztalattal nem rendelkezik, Smaranda Enache azzal érvelt, hogy a városházán több száz szakember dolgozik, akinek pontosan az a feladata, hogy igazgassa a települést. „Tapasztalatom nincs, de egy tiszta, a mostani maffiózó típusú városvezetéstől teljesen eltérő vízióm van. Olyan polgármester szeretnék lenni, mint egy évszázaddal korábban volt Bernády György. A város nagyköveteként járni a világot, pénzt szerezni, és öregbíteni Marosvásárhely hírnevét. Nem akarok tizenvalahány órákat a hivatalban tölteni, és politikai intrikákat szőni” – fejtette ki lapunknak Smaranda Enache. Példaként a szintén civilként pályára lépő Klaus Johannist hozta fel, akit matematikatanárként választottak meg, és aki Európa kulturális fővárosává futtatta fel a ma is rendkívül dinamikusan fejlődő Nagyszebent. Amint arról lapunkban korábban beszámoltunk, az EMNT az RMDSZ-es Vass Leventét indítaná a polgármesteri tisztség megszerzéséért folyó küzdelemben, az egészségügyi minisztériumi tanácsost az MPP is hajlandó lenne támogatni. Az RMDSZ még nem nevezett meg egyetlen potenciális jelöltet sem, mint nyilatkozták, a választmány fog ebben a kérdésben döntést hozni.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Székelyföldnek autonóm parlament és regionális kormány kell
Beszélgetés Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével
– Elnök úr! Beszélgetésünk nyitányaként kanyarodjunk vissza a kezdetekhez: hogyan alakult meg a Székely Nemzeti Tanács?
– A SZNT létrejöttének előzményei a kilencvenes évek derekára nyúlnak vissza: 1995-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult az RMDSZ Székelyföldi Egyeztető Tanácsa a Kovászna, Hargita és Maros megyei képviselők részvételével. Dr. Csapó I. József volt a terv elindítója, aki elsőként fogalmazta meg markánsan Székelyföld autonómiájának a megjelenítését. A rendszerváltás utáni években eufóriában éltünk, hogy végre van magyar közképviselet, de hamar szembe kellett néznünk azzal a ténnyel, hogy köreinkben is vannak előítéletek a székelyföldi autonómiatörekvésekkel szemben. A Maros megyei RMDSZ-ben szembesültem ezzel: amikor felvetettük a Magyar Autonóm Tartomány visszaállításának szükségszerűségét, általános elszörnyedés, elképedés volt a válasz. Volt, aki nem restellte kijelenteni, hogy nekünk ez a három megye is elégséges, amit Ceauşescu idejében alakítottak. Akkor kerültem összetűzésbe a székelyföldi autonómiát elutasító mentalitással. Rákérdeztem, persze, hogy mi volt a baj a Magyar Autonóm Tartománnyal? Azon túl, hogy a kommunista rendszerben az ország többi tartományához hasonlóan működött, közigazgatási megoldásként nem volt rendszerfüggő. A rendszerváltás után húsz évvel még mindig az 1968-as kommunista megyerendszer működik az országban. Ha a rendszerváltást úgy érjük meg, hogy nem került volna elfogadásra a megyésítést kimondó 1968/2-es törvény, ma sokkal könnyebb dolgunk lenne: a Magyar Autonóm Tartomány hatásköreit kellene kiegészíteni, és nem újrarajzolni egy közigazgatási térképet, amely a mai megyerendszernél is több veszélyt tartogat Székelyföld számára. Az autonómia gondolata tehát a rendszerváltással egy időben merült fel, de markánsan 1995-ben jelent meg, majd 2003-ban, az RMDSZ szatmári kongresszusa után, amikor létrejött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete. Ezen belül, a székelyföldi képviselőkből megalakult a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete. Végigjártuk Székelyföld városait és falvait, és 2003 októberében, Sepsiszentgyörgyön, a Gábor Áron teremben Székelyföld autonómiájának közképviseleteként megalakult a Székely Nemzeti Tanács. Nem párt, és nem bejegyzett szervezet: a mai viszonyok között nem bír román jogi személyiséggel. Ez ellentétes lenne magával az autonómiatörekvéssel.
– Az RMDSZ a kétezres évek elején egyeduralkodó volt a romániai magyar közéletben. Miként fogadta az SZNT megalakulását?
– Az RMDSZ vezetése az SZNT megalakulásában politikai riválist látott, emiatt értetlenül fogadtak. Később megértettem, hogy a két szervezet között koncepcionális különbségek vannak. 2008-ban, amikor az RMDSZ kissé korrigálta a hozzánk és az autonómiához való viszonyát, és a szervezet elnökét, Csapó I. Józsefet, illetve jómagamat alelnökként fogadott, Markó Béla, Kelemen Hunor társaságában kifejtette: az SZNT Székelyföldben, mint autonóm entitásban gondolkodik, és székely népről beszél, az RMDSZ számára viszont egységes erdélyi magyarság létezik. Az a differenciált jövőkép, amelyet az RMDSZ programja is tartalmaz – az erdélyi magyarság különböző élethelyzetekben él, emiatt más-más megoldás tudja biztosítani Székelyföld vagy Közép-Erdély teljes egyenjogúságát –, ez az RMDSZ számára néhány évvel ezelőtt még elfogadhatatlan volt. Közben nálunk is változnak az idők, hiszen az RMDSZ-en belül ma már székelyföldi pártstruktúrát hoztak létre, ami néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. Kezdetben tehát ellenségesen, félve viszonyultak a Székely Nemzeti Tanácshoz, viszont megalakulásunk után egy évvel az SZNT-nek köszönhetően már módosították programjukat, és választási kampány-jelmondatukat. 2004-ben az RMDSZ Jó úton, Európába szlogennel ment bele a választási kampányba, és amikor észrevették, hogy az SZNT népszavazási kiírást kezdeményez – a sajtó és a közvélemény elsősorban ezzel foglalkozott –, félidőben, a kampány közepén visszavonták eredeti választási jelszavukat, plakátjaikat begyűjtötték, és egyik napról a másikra teljesen új jelszó és plakáterdő borította be Erdélyt Együtt az autonómiáért! címmel. Kevés emberben maradt meg ennek emléke.
– Hogyan alakult az SZNT kapcsolata a román közéleti és politikai elittel, és a sajtóval? Sikerült-e valamilyen párbeszédet kialakítani az évek során? – Utoljára egy román újságíró tette fel nekem ezt a kérdést egy marosvásárhelyi román televíziós műsorban. Akkor elmondtam: mindig pozitívan válaszoltunk a román média megkeresésére. Igazán jó együttműködést nem tudtunk kialakítani román pártokkal. Megkerestek román értelmiségiek, volt, aki nyitottságot is tanúsított, de a román politikai erők részéről semmiféle támogatást nem kaptunk autonómia-küzdelmünkhöz. A román közvéleményt azonban élénken foglalkoztatja mindaz, amit a Székely Nemzeti Tanács tesz. Mi természetesen a jó kommunikációra törekszünk, hiszen határozatainkat, közleményeinket eljuttattuk román fordításban a román sajtónak, a román közhatalom intézményeinek. Budapesti gyűlésünk határozatait megkapta a román államfő, a kormányfő, és a külügyminisztérium is. Ez utóbbitól érdemi választ is kaptunk, amire viszontválasszal éltünk. Pozitívumként lehet elmondani, hogy 2003-hoz képest jó irányú elmozdulás történt.
– Kronológiai sorrendben miként tudná összefoglalni az SZNT autonómia ügyben tett eddigi fontosabb lépéseit? – Elsőként említem a 2004 januárjában elfogadott törvénytervezetet, Székelyföld Autonómiatatútumát, amely a Székely Nemzeti Tanács legfontosabb dokumentuma, és az egyetlen létező törvénytervezet, amely Székelyföld autonómiájának intézményeit írja le. Ezt 2004 után 2005-ben másodszor terjesztettük be a román parla ment elé. A Szenátusnál akadt el, ahol immár hat éve nem tárgyalják. Ez a törvénytervezet azért is alapmű, mert Székelyföld autonómiájával kapcsolatban mindent tartalmaz: körülírja Székelyföld határait, az autonómia intézményeit és részletesen meghatározza azok működését.
– Melyik európai autonómia ihlette leginkább az SZNT székelyföldi autonómia-statútumát? – Az autonómia-statútum alapjául szolgáló törvénytervezet az Európai Unióban működő autonómiákra épül, azokat tekinti mintának. A dél-tiroli, a baszk, a katalán vagy a skót autonómia közös vonása, hogy regionális parlamentben, és regionális kormányban gondolkodik: ez az a közös elem, amely a székelyföldi autonómia-statútumban is fellelhető. Természetesen más közös elemek is vannak, hiszen Katalónia, Baszkföld vagy Dél-Tirol autonómiájához hasonóan a régió nyelvét – a Székelyföldön a magyar nyelvet –, hivatalos nyelvnek tekinti: a magyar nyelv Székelyföldön azonos jogállású lenne az állam hivatalos nyelvével, a román nyelvvel.
– A nyelvi jogok terén azért történt némi előrelépés Erdélyben, a létező törvényes kereteket azonban nem használjuk ki...
– A nyelvi jogokért folyó jelenlegi küzdelem arról szól, hogy a magyar anyanyelvű román állampolgároknak egyénenként biztosítsák az anyanyelv szabad használatának jogát. E logika alapján nem a magyar nyelvnek biztosítanak területhez köthető jogállást, hanem a magyar anyanyelvű román állampolgárok egyéni jogaira helyezik a hangsúlyt. A megközelítés eleve diszkriminatív: már a megfogalmazásba valótlan, hamis állítást építenek be, ami kétféle mércét takar, hiszen szabadon használhatjuk ugyan anyanyelvünket, a magyar nyelvnek még sincs hivatalos jogállása a Székelyföldön.
– Az autonómia-statútum volt tehát az alap. Mi következett ezután?
– Az autonómia-statútummal egy időben fogadtuk el a Székely Nemzeti Tanács jelképeit, amelyek az elmúlt nyolc évben Székelyföld jelképeivé váltak. Fontosnak tartom a jelképek és szimbólumok terén történő kommunikációt. Amikor egy önkormányzat vagy pártszékház épületén megjelenik a székely zászló, ennek politikai, közéleti üzenete van. Két évvel ezelőtt Marosszéken – ahol a székelység egyharmada él – egyetlen önkormányzat épületén sem volt székely zászló. Azóta nyolc önkormányzatra sikerült kitűzni. Maros megye prefektusa minden alkalommal nagy segítségünkre van a mediatizálásban, mert ő azonnal le szeretné vetetni, be akarja tiltatni, folyamatosan fenyeget, így fölkelti a közfigyelmet. Pascan prefektus akarata ellenére partnerünkké vált a székely jelképek terjesztésében. Az ő ellenkezése nélkül nehéz lett volna kitűzetni nyolc önkormányzatra zászlónkat. Nemrég törvényt javasolt a székely szimbólumok betiltására. Meggyőződésem, hogy ez újabb lendületet fog adni a székely zászló minél több helyen történő kitűzéséhez. Ma már nem csak a Magyar Polgári Párt székházain lehet látni, hanem több RMDSZ székházra is felkerült. Ez jelzi, hogy pártoktól független jelképről van szó. A székely zászló ma már minden, Székelyfölddel kapcsolatos eseménynek része. Legutóbb a brüsszeli székelyföldi iroda megnyitásán került közelképbe. Az évek során mindenhol ott szerepelt, ahol Székelyföldről szó esett. Tőkés László székelyföldi kampánya, székelyföldi plakátjai elképzelhetetlenek voltak a székelyföldi zászló nélkül. A kronológiai felsorolást a székelyudvarhelyi nagygyűléssel folytatnám, ahol tömegrendezvényen sikerült fölmutatni közösségünk akaratát, és ennek igen jelentős médiavisszhangja volt. Az ott elfogadott határozatok ma is időtállóak. A soron következő gyergyóditrói nemzetgyűlés a népszavazás-kezdeményezés elindítója és legitimálója lett.
– A székelyföldi népszavazást sokan az SZNT legfontosabb kezdeményezésének tartják. Mekkora volt ennek a hatása?
– Az akció 2006 és 2008 februárja között zajlott, és 250 ezer székelyföldi polgárt sikerült megszólítani: a megkérdezettek több mint 90 százaléka mondott igen Székelyföld területi autonómiájára! Ez ma és a jövőben is igen fontos hivatkozási alap a nemzetközi fórumok előtt. A népszavazás jegyzőkönyveit beköttettük, ezek bekerültek az SZNT archívumába. Ennek egy másolatát átadtuk a Magyar Köztársaság Elnöki Hivatalának, személyesen Sólyom Lászlónak, és felkértük, hogy a legmagasabb állami magyar közméltóságként erkölcsi és politikai védnökséget vállaljon fölötte. A köztársasági elnök úr, Sólyom László nagy empátiával fogadta munkánk eredményét. A Sándor-palota volt a legfontosabb hely, ahova jegyzőkönyveink másolatát eljuttattuk. A népszavazás végeredményéről részletesen tájékoztattuk az Európa Tanácsot, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet, de eljuttattuk a román állami hatóságokhoz is. Úgy gondolom, hogy az SZNT kezdeményezése a Trianon utáni nemzettörténet egyik kiemelkedően fontos eseménye: a trianoni határokon túl, magyar közösségek még soha nem szerveztek önrendelkezési kérdésről népszavazást. A nemzetközi figyelemfelkeltés másik fontos példájaként említhetem az SZNT tavalyi, budapesti gyűlését, amely elsősorban a magyarországi közvélemény figyelmét hívta fel a székelyföldi autonómia-törekvésre. Sikerként könyvelem el, hogy a magyar pártokkal sikerült megértetni: ez pártpolitika fölött álló törekvés. Elmagyaráztuk, hogy Székelyföld autonómiája közjogi megoldást, és nem ideológiát jelent. Az ellenzéki pártok is elfogadták törekvésünket. A Magyar Szocialista Párt ígéretet tett, hogy ha a magyar kormány a székely autonómia irányába bármilyen lépést tesz, törekvésében támogatni fogják. A Lehet Más a Politika (LMP) szintén támogatásáról biztosított. Nagy előrelépésnek tartom, hogy magyarországi önkormányzatokkal gyümölcsöző együttműködést tudtunk kialakítani, elsősorban olyan önkormányzatokkal, melyek területén székelyek élnek. A Kerepesi Székely Köröknek például 500 tagja van, de sok más települést is felsorolhatnék, amelyekkel jó kapcsolatot építettünk ki. Bízom benne, hogy amennyiben megteremtjük Székelyföld autonóm intézményeit, nagy számban fognak hazatérni a szülőföldjüket elhagyott székelyek.
– Az anyaországból és általában a Kárpát-medencéből többször fogalmaztak meg olyan véleményt az erdélyi magyar közélet felé, hogy alakítsunk ki egységes álláspontot az autonómia-statútumok ügyében, így azokat nem csak az anyaországban, hanem az európai intézményekben lobbizó magyar diplomácia könnyebben támogathatná. Kialakítható-e konszenzus ebben az ügyben? – 2004-ben, amikor az SZNT megszavazta saját törvénytervezetét, és azt Románia parlamentje elé terjesztette, RMDSZ-politikusok szájából ígéretként hangzott el, hogy az RMDSZ is ki fogja dolgozni saját, Székelyföldre vonatkozó autonómia-tervezetét. Ez azóta sem történt meg. Sokáig vártam rá, mert kíváncsi voltam arra, hogy az autonómia általánosan elfogadott intézményei az RMDSZ koncepciójában helyettesíthetők-e mással? Nem tudtam eldönteni, hogy mit takarhat az RMDSZ más fajta autonómia-koncepciója? Nos, hét esztendővel az elhangzott ígéret óta, sem az RMDSZ-nek, sem más politikai alakulatnak nincs az SZNT-től eltérő koncepciója. A Bakk Miklós-féle törvénytervezetről szokás még alternatívaként beszélni, de aki ezt elolvassa és összeveti a Csapó-féle tervezettel, rájön, hogy a Csapó-féle tervezetből indult ki, arra építette a sajátját, és ezt a szerző is elismeri. Lényeges, elvi különbség tehát nincs a két törvénytervezet között! Egy másik törvénytervezet, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács személyi elvű autonómia-statútuma az egész erdélyi magyarságra kiterjedő autonómia-statútum részként magába foglalja a sajátos jogállású önkormányzatok autonómiájának lehetőségét, illetve a tömbben élő magyarság, Székelyföld területi autonómiáját is. A törvénytervezet a romániai magyar nemzeti közösséget egységes jogalanynak tekinti, és kiragadja a kisebbségi kérdéskörből. Az EMNT két törvénytervezete azokat a jogköröket fogalmazza meg, amellyel minden erdélyi magyar rendelkezhet, azonban a sajátságos helyzetekre nem tér ki, amellyel például egy magyar többségű önkormányzatnak lehetősége és joga lenne élni. Megfogalmazása szerint a személyi elvű autonómia-statútum által szavatolt jogok gyakorlója, képviselője, megjelenítője a magyar többségű önkormányzat területén maga a választott önkormányzat. Az EMNT törvénytervezetei az RMDSZ programjában is megtalálható háromszintű autonómia-koncepcióra épülnek. Az általános szint kiterjed egész Erdélyre: ez a romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiája. Ebben a megfogalmazásban lehetőség van a sajátos jogállású önkormányzatok autonómiájára, és Székelyföld területi autonómiájára is. Minden olyan jogkört, amit a személyi elvű autonómia intézményei biztosítanak, Székelyföld esetében a regionális parlamentre és a regionális kormányra ruház. A Székelyföldön kívül lévő, magyar többségű települések esetében ez a feladatkör a helyi önkormányzatokra tartozik.
– Ehhez képest az RMDSZ kisebbségi törvénytervezete messze áll mind az SZNT, mind az EMNT elképzeléseitől... – Az RMDSZ törvénytervezetével az a legnagyobb baj, hogy megtéveszti az embereket: sokan azt gondolják, hogyha itt-ott javítanának rajta, akkor talán elfogadható lenne a romániai magyarság számára. Ez nem igaz! Rossz maga az alapkoncepció: az erdélyi magyar nemzeti közösség és a többi romániai kisebbség egy szinten van kezelve. Az erdélyi magyar nemzeti közösség nem tartozik a romániai kisebbségek közé! Érdekességként mondom el, hogy 1988-ban jelent meg a magyar és román értelmiségiek közös nyilatkozata, a Budapesti Nyilatkozat, amely egy jövőképet vetített elénk. Lényege az volt, hogy Erdély a komplementaritás tere, az egymást kiegészítő kultúráké. Ezen belül a román és a magyar kultúra egyenrangú. Ehhez a felfogáshoz képest az RMDSZ kisebbségi törvénytervezete hátrébb lép, és azt mondja, hogy van román többség és 18 kisebbség, amelynek egyike mi lennénk. Ez nem igaz! Katalónia kormánya, Katalónia parlamentje nagyon korrekt kisebbségügyi politikát folytat. Védi például az aráni nyelvet, és hivatalos rangra emeli azon a tíz katalóniai településen, ahol jelentős számban élnek. Vagyis a katalánok a maguk területén nem alanyai a kisebbség-politikának, hanem ők alkotják a kisebbség-politikát. Székelyföldön mi nem vagyunk kisebbség, 75 százalékos többséget alkotunk. A skótok nem tekintik magukat kisebbségnek, hiszen Skócia az ő hazájuk, ahol ők többségben vannak. Mi székelyek saját hazánkban, a Székelyföldön többségben vagyunk. Jobb kisebbségpolitikát folytatnánk, mint amit a román kormány jelenleg folytat. Az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetét nem lehet javítani, mert az eleve rossz. Erről közleményt adtunk ki több erdélyi magyar szervezettel közösen. Amennyiben a román kormány elfogadná a törvénytervezetet, többet ártana a magyar nemzeti közösségnek, mint amennyit használna.
– A rendszerváltás óta eltelt több mint két évtized. Traian Băsescu román államfő magyar- és autonómia-ellenes vehemenciája a kilencvenes évek elejére emlékeztet. Úgy tűnik, az autonómia területén tapodtat sem haladtunk előre, hiszen az SZNT és az EMNT autonómiatervezeteit, a több évig tartó műhelymunkát az egymást követő román törvényhozások olvasatlanul seperték le az asztalról. Még az RMDSZ által benyújtott, vérszegény kisebbségi törvénytervezet minimális jogköreit is kiiktatná a román többség. Miben látja az autonómia teljeskörű elutasításának okait? – Romániában a központosítás gondolata sokkal erőteljesebben, markánsabban élte túl a rendszerváltást, mint bármelyik más kelet-európai országban. A központi hatalom decentralizációjával a román hatalom képtelen megbirkózni. Amikor 1989 decembere után az Iliescu-rendszer a megyei elsőtitkárok funkcióját átalakította, és bevezette a prefektusok intézményét, az ellenzéki pártok, a későbbi Demokratikus Konvenció pártjai igen keményen kritizálták. Rámutattak arra, hogy az Iliescu-rendszer fenntartja a Román Kommunista Párt egykori struktúráját. Az indítvány motivációja az volt, hogy ahol Iliescu pártja nem nyerte meg a helyhatósági választásokat, ott a kihelyezett kormánybiztos érvényesítse a helyi népakarattal szemben a központi kormányzat akaratát. Az 1996-os váltással hatalomra került a Demokratikus Konvencióba tömörült ellenzék, de a prefektusi intézményt ők sem törölték el, hanem megerősítették saját klientúrájuk számára. Az 1968-as Ceauşescu-féle alkotmányba bekerült a nemzetállam gondolata, amit a háború előtti régi román alkotmányból élesztettek újjá, és ezzel folytonossá vált az egységes román nemzetállam szintagmája. Ez voltaképpen a Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésével egyidejűleg következett be, és nem véletlenül. Az egységes és oszthatatlan román nemzetállam doktrínája Európában egyedülálló partikularitás: nem tudok még egy olyan alkotmányt, amelyben ez a doktrína így szerepelne. Ez a román politikai osztály fejében mindennél fontosabb! Ma Romániában az egy főre eső nemzeti össztermék kisebb, mint a gaboni. Ez már nem annyira fontos a románok számára. A románság el tudja fogadni azt, hogy az életszínvonal még alacsonyabb legyen, csak az egységes román nemzetállam doktrínája érvényesüljön továbbra is. Az autonómia-elképzelések útjában ez a legfontosabb akadály.
– Ha a romániai magyarság közképviselete az utóbbi másfél évtizedben nem alkudott volna meg a román állami vezetéssel, vajon előbbre állnánk autonómiaügyben?
– A román hatalom mindenkori érdeke az volt, hogy az RMDSZ-szel valamiféle szövetséget alkosson. Romániában nincs vertikális, csak horizontális hatalommegosztás, így nyilván román érdek volt az RMDSZ-t szervesen beépíteni a rendszerbe. A két-három RMDSZ-es miniszter hatásköre az egységes román nemzetállam jegyében terjed ki az ország egész területére. Miközben lemondunk arról, hogy saját ügyeinkről döntsük, cserébe néhány magyar politikusnak megadják azt a lehetőséget, hogy országos ügyekben legyen befolyása. Az RMDSZ részéről ez teljesen elhibázott felfogás volt. Ma már az autonómiát nem csak a románok ellenzik, hanem nincs markáns magyar képviselet sem, amely az autonómiáért és a vertikális hatalommegosztásért fellépne. Az autonómiához kell egy központi hatalom, amely átad, és kell egy regionális akarat, regionális képződmény, amely hatalmi központtá válva a központi hatalomtól jogosítványokat kap. Nálunk hiányzik ez a regionális képződmény, amely követelni tudná a közösségi jogok képviseletét a Székelyföldön. A két fél nélkül nincs hatalomátadás, és hatalomátvétel.
– Ön szerint milyen szerepe volt az utóbbi két évtizedben az anyaország gyenge, vagy hosszú évekig hiányzó autonómia-támogatásának?
– Az SZNT budapesti gyűlésén, egyik határozatában azt kérte az anyaországtól, hogy a székelyföldi autonómia-törekvést, az erdélyi magyarság autonómia-törekvéseit tegye az államközi megbeszélések tárgyává, hiszen a román-magyar alapszerződés értelmében ezt megteheti. Az alapszerződés szerint jogaink védelme az államközi együttműködés tárgya, összhangban a nemzetközi joggal. Az autonómia nem más, mint ezeknek a jogoknak az intézményi garanciája. Mi elmondtuk, hogy nem a nyomásgyakorlás eszközét látjuk ebben, hanem éppenséggel a bizalomépítését. A dél-tiroli autonómia példája nem csak arról szól, hogy Ausztria lobbizott és nyomást gyakorolt, hanem hármas együttműködéssel jött létre: a dél-tiroli helyi közösség, Olaszország és Ausztria egyezett ki. Ebből Ausztria nem maradhatott ki: kimaradása gyengíti a bizalmat, hiszen nem világos, hogyan viszonyul az autonómia ügyéhez. Magyarországnak világos álláspontot kell kialakítania a székelyföldi autonómiáról, kormányközi együttműködés tárgyává kell tennie. Ebben a kérdésben a magyar politikát átláthatóvá kell tenni.
– Úgy tűnik, Brüsszelben is megtört a jég, hiszen a székelyföldi iroda megnyitása elmozdulás a holtpontról… – Bármennyire is sikeresnek tartom és üdvözlöm, néhány dolgot hiányolok belőle. Először is hiányzik a tartalom: önmagában a Székelyföldet jeleníti meg, de a nyilatkozók szerint Romániának akarnak pénzt szerezni. Ez Székelyföldnek kevés, de a román politikumnak túl soknak tűnt. Hiányzott az előzetes egyeztetés is. Az lett volna a természetes, hogy az iroda megnyitására a román külügyminisztérium is meghívást kapjon. Utána neki kellett volna megmagyaráznia, hogy miért nem ment el. Az autonómiatörekvés arról szól, hogy ezeket a törvényeket Bukarestben akarjuk elfogadtatni. Az SZNT budapesti nagygyűlésére Románia budapesti nagykövete is kapott meghívót. Ha nem jött el, az már nem a mi felelősségünk. Mi mindig nyitottak vagyunk a párbeszédre: rendezvényeinkre meghívjuk a román hivatalosságokat is. Ha nem reagálnak, minket felelősség nem terhel.
– A jövő évi választások fő témája ismét az erdélyi magyar autonómia-törekvés lesz. Az alakulóban levő Erdélyi Magyar Néppárt a közbeszéd tárgyává tenné a témát, ugyanakkor a választások előtt valószínűleg létrejövő erdélyi magyar politikai öszszefogás akár fordulópontot is jelenthet az autonómiaküzdelemben. Lát-e reményt az áttörésre?
– Az a kérdés, hogy egységesek tudunk-e lenni az autonómia kérdésében? Az összefogás lényege az volna, hogy egy világos autonómia-elképzelés mögé sorakozzunk fel mindannyian. A múlt keserű tapasztalatait csak így tudjuk megváltoztatni. Mondanék erre egy példát: 2009-ben a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlést az SZNT azért kezdeményezte, mert a román politikum diplomatikusan teszteli az erdélyi magyar közösséget, a magyar kormányt, hogyan fogadna egy maihoz hasonló közigazgatási reformot. Akkor is felvetődött Székelyföld beolvasztása, felszámolása. Elképzelésünk az volt, hogy az önkormányzatokat vigyük szembe ezzel az akarattal. Ha ők tesztelnek, akkor legyen világos üzenet, hogy ez nem fog menni. Az önkormányzati nagygyűlésre előkészített dokumentumokban az első és legfontosabb határozat címe ez volt: Állásfoglalás a romániai közigazgatási reformról. A szöveg kulcsmondata így szól: Székelyföld fel nem osztható, és be nem olvasztható. Székelyföldnek egyben, önálló fejlesztési régióvá is kell válnia. Az egységes fellépés lett volna kívánatos. Ezzel szemben az történt, hogy az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács összehívott egy ellen rendezvényt Csíkszeredában, ahol úgynevezett Autonómia-memorandumot fogadtak el. Ebben a közigazgatási reformról nem vettek tudomást, ráadásul egy rendkívüli balsikerű mondattal spékelték meg a szöveget: Romániában jelenleg nincs olyan központi politikai akarat, amely a nemzetiségi arányok megváltoztatását célozná ott, ahol magyarok élnek. Ez döbbenetes kijelentés volt! Ha teszteltek Bukarestből, azt láthatták, hogy a székelyföldi önkormányzatoknak mindössze az egyharmada mondja ki, hogy szembe kell menni a veszéllyel, miközben a kétharmada ország-világ előtt arról beszél, hogy ilyen veszély nincs! Ez nagyon súlyos tévedés volt! Beszélhetünk egységről, de az egységnek az a feltétele, hogy amikor ilyen veszélyek vannak, senki ne szervezzen ellen rendezvényt a közös akarat gyengítésére. Természetesen elképzelhető az egységes fellépés, de csakis az autonómiának elkötelezett, koherens és világos álláspont körül. Ha ez az egység nem valósul meg, a közvéleménynek, sajtónak meg kell értenie, hogy e mögött nem személyi hiúságokat kell keresni.
– Ezt az egységet meg lehet-e teremteni immár három erdélyi magyar párt összefogásával?
– Én szkeptikus vagyok abban, hogy politikai versenypártokkal teremthető-e egység…A Székely Nemzeti Tanács azért nem alakul párttá, és nem határozta meg magát soha pártként, hogy az autonómiáért való együttműködésnek kerete, háttere lehessen. Ha a székelyföldi választásokon három versenypárt indul, azok mindent meg fognak tenni, hogy a létező helyeket megszerezzék. A választásokig nincs esélye az egységnek: a következő egy év a kampányról fog szólni, sőt a közéletben már be is indult a kampány. Persze van ennek pozitív hozadéka is, hiszen annyian beszélnek székelyföldi autonómiáról, mint az előző években még soha. Igaz, e mögött rendszerint az a szándék áll, hogy mindenki tőkét kovácsoljon magának az autonómiával. Mégis jó dolog, mert ez befolyásolja a közgondolkodást. Hogy a választások után sikerül-e egységet kialakítani, nem tudom megjósolni.
Magyarországon ma a nemzetpolitikában erős egység alakult ki, de ez nem úgy működik, hogy a választások előtti pártok valamiben megegyeztek volna, hanem a politikai palettáról egy párt eltűnt, és egy liliputivá zsugorodott. A nemzet egysége egy kétharmados többség égisze alatt valósul meg. Nálunk például az lenne a természetes, hogy a magyar politikai közszereplők a székelyföldi megyei tanácsok tagjaiként közös határozatokkal hozzák létre Székelyföld autonóm regionális parlamentjét, ahol lehetne vitatkozni közös dolgainkról.
– A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés utoljára tavaly márciusban ülésezett. Lesz-e folytatás? – Ez az önkormányzati résztvevőkön és a házbizottság akaratán múlik. Most, hogy Székelyföld fölött lebeg az országos közigazgatási reform veszélye, szükség lenne a nagygyűlés újbóli összehívására. A Székelyföldön 150 községi és városi önkormányzat működik. Ha a 150 polgármester, és helyi tanács a központi hatalomtól markánsan követelné hatáskörök átadását, eleve előrelépnénk. Akkor nem csak az SZNT követelné mindezt, hanem egység alakulna ki az önkormányzatok részéről is. Ezért van nagy szükség a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés újbóli összehívására.
– Önök is tiltakoztak az új román régió-elképzelések ellen. Úgy tűnik, végül is nem lesz belőle semmi, hiszen a kormánykoalíció tagja, az RMDSZ ezt nem szavazza meg. Vajon elkerülhető az ilyenszerű régiós átszervezés jövőbeli veszélye?
– Ha a románságban tudatosodik, hogy ez egy magyarellenes lépés, és a román pártok a következő választási kampányt is a magyarellenességre akarják építeni, akkor keveset számít, hogy az RMDSZ mit akar. Az RMDSZ által támogatott három megyés Székelyföld szintén elfogadhatatlan: Kovászna, Maros és Hargita megye nem Székelyföld! Ebbe a régióba a két megye mellett csak Marosszék tartozik. Maros megye megalakításakor 290 ezer románt csatoltak Marosszékhez. Maros megyét a Ceauşescu-rendszer kényszerítette ránk. Az a súlyos, hogy immár mi magunk kérjük a három megyét, holott tudvalevő, hogy azok nem képezik le a történelmi Székelyföldet. Azt akarjuk szentesíteni, amit Ceauşescu 1968-ban ellenünk megtett. Miközben mindenki azt mondja, hogy rossz a Ceauşescu-féle megyerendszer, úgy tűnik, az RMDSZ mégis erre építené a fejlesztési régiókat. Kérdés az is, hogy a mezőségi románság akarja-e ezt a régiót? Őket megkérdezték? A cseléd-mentalitás érhető tetten az RMDSZ viselkedésében: ők eleve a kompromisszumból indulnak ki. Azt mondják, a románság számára elfogadhatatlan a Székelyföldet kérni, akkor meg ne is kérjük. Az eleve kompromisszumos magyar kérést a többség nem érzékeli, nem látja az RMDSZ szolgai mentalitását. Nem tudja, hogy ez nem a helyi magyar közösség kérése, hanem a párté. Ezt a megfelelési kényszert senki nem kérte az RMDSZ-től. A három megye iránti igényhez a többség éppen úgy viszonyul, mintha az RMDSZ eleve a történelmi Székelyföldet igényelné vissza.
Makkay József
Erdélyi Napló
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

Színvonalas művészeti képzés a PKE-n
Akkora sikert aratott az a debreceni kiállítás, amelyen a Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészet Tanszékének két oktatója is részt vett, hogy a szervezők július végéig meghosszabbították a nyitva tartását” – jelentette be Ujvárossy László tanszékvezető, aki maga is a kiállítók között van.
A csoportos kiállítást a CEPEVIT elnevezésű, a MODEM-mel közös projekt keretében szervezték.
Idén egyébként a PKE Képzőművészet Tanszékének hatodik tervezőgrafikus nemzedéke is sikeresen megvédte államvizsgáját. Az alapképzésen huszonheten nyertek képesítést, akik a tervezőgrafika hagyományos műfajai – könyvgrafika, plakátművészet, arculattervezés, fotóművészet – mellett a webdizájn, az interaktív könyv és animáció terén végzett kísérletekben és az ehhez kapcsolódó elméleti kutatásokban is jeleskedtek. Ez volt az utolsó olyan év, amikor monitorizálták az államvizsgát, az akkreditáció után ugyanis még három évig más egyetemekről érkező tanárokat is meg kellett hívni, a 9 tagú bizottság egyharmada Temesvárról, Kolozsvárról vagy a Nagyváradi Egyetemről jött. Ősztől megszűnik ez a gyakorlat.
Örömteli hír, hogy több hallgató diplomamunkáját is szerződtették – mondta el Ujvárossy László. A könyvművészet területén, Kovács Klaudia munkája nyomán a nagyváradi Tóth Ágnes költőnőnek A néma erdő titka című mesejátékára született könyvterv. Bartha Dániel a kézdivásárhelyi Székely titok nevű pálinkafőzdének készített új, korszerű arculatot. Havlin Levente a PKE Képzőművészet Tanszékének felkérésére alkotott weboldalt, Deák Enikő az udvarhelyi Evolution9 esküvői fotószalon számára tervezett komplett dizájnt. Tóth Zoltán a nagyváradi SisiFashion divatcég brandjét alakította ki, Virág Magor pedig a sepsiszentgyörgyi Nagymama cukrászdának tervezett kereskedelmi reklámot. De voltak jól sikerült fikciók, rajzfilmek, vizuális művészeti kísérletek is, melyek a jövőben találhatnak gazdára, mint az András Bernadette Bruno Munari olasz formatervező, képzőművész hatására készített Wass Albert-mesekönyve, Ary Eszter saját verseit sok illusztrációval ellátó Tükörkép című könyvterve és Szabó Réka rendhagyó tipográfiával Madách Az ember tragédiája nyomán alkotott, képversszerű művészkönyve.
A hallgatók készítettek mozgóképes kísérleteket, rajzfilmeket is, melyek közül a legsikerültebbek Berényi Zsófia mozgatott fotogramjai, Zoltáni Levente, Sátha Dénes, Péterffy Hunor rajzfilmjei. Ezekből az alkotásokból nyáron Szentendrén mutatnak be egy válogatást. Krónika (Kolozsvár)

Vallásosság és modernizáció a csángóknál
A címbeli témakörben tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémia keretében Peti Lehel, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Tapasztalatairól, a csángó közösségek jelenlegi állapotáról és várható jövőjéről Szilágyi Aladár faggatta a kutatót.
Éppen ma kaptam egy fura hírt arról, hogy egy lelkes anyaországi férfiú rovásírásra tanítaná a csángó gyermekeket. A csángó szövetség jelezte, nem a legszerencsésebb e kezdeményezés, hiszen örülnek, ha valamelyest megtanítják magyarul írni-olvasni őket. Az a benyomásom, hogy egyik-másik magyarhoni „csángómentő” úgy forgolódik közöttük, mint elefánt a porcelánboltban. Önnek mi erről a tapasztalata?
Igen, a rendszerváltás után megnyílt a lehetőség arra, hogy a korábban elszigetelt, elzárt, rejtélyes Moldvába egyre többen ellátogathassanak. Megerősödött az a tendencia, hogy a csángókat titokzatos népcsoportként kezeljék. Erdélyben és Magyarországon is elindult egyféle csángómentési mozgalom. Eleve archaikus, tradicionális kultúrát feltételeztek. Mindenki a saját elfogultságából kifolyólag próbált segíteni, de nem biztos, hogy erre a segítségre ilyen formában van szükség.
Ez a hozzáállás arra emlékeztet, amikor a jó szándékú misszionáriusok elmentek téríteni a bennszülötteket… Ismert antropológiai párhuzam, amikor a misszionárius beül a csónakba, egy egzotikus népet kíván felfedezni, és a maga kultúráját próbálja terjeszteni, azzal kolonizálja a megtérítendőket.
Mielőtt jobban elmélyednénk e problémakörben, hadd tegyek fel egy személyesebb jellegű kérdést: mióta foglalkozik csángókutatással?
Néprajzot tanultam, 2001-ben jártam először Moldvában, amikor a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék a Kriza János Néprajzi Társasággal közösen nagyobb kutatást tervezett, azokat a falvakat keresték fel a diákok, ahol még viszonylag jól beszélték a csángó nyelvjárást. A székelyes csángóknál és az északi csángóknál is, ott, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul. Pozsony Ferenc és Tánczos Vilmos tanár urak irányításával kezdtem Moldvában kutatni. 2001 után néhányan többször visszamentünk, és a Kriza János Néprajzi Társaság támogatásával rendszeresen búvároltuk az átalakuló csángó társadalmat, a csángók vallásosságával kapcsolatos problémákat.
Tanulmányainak jelentős része ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. Melyeket tartja a legfontosabbaknak közülük?
Nehéz volna rangsort fölállítani. Főleg a népi vallásosság témakörébe ástam be mélyebben magam, erről írtam a doktori disszertációmat is, a moldvai csángók hagyományos vallásosságáról és a vallásosság szerepéről az átalakuló társadalomban. Az új vallási jelenségek és formák megjelenéséről és hatásáról. Egyik kedvenc kutatási témám a trunki orvos rózsaillatú kútja körül kialakult vallási mozgalom, amelyben – az én értelmezésemben – a szocializmus nehéz körülményei közepette élő társadalomnak egy szimbolikus vallási lázadása testesült meg. Benedek Márton doktor történetéből dokumentumfilmet is készítettünk. 1986-ban a trunki csodakút az egész csángóföldet megmozgató kultusz színtere volt. Százával zarándokoltak el a gyógyító kúthoz a katolikus falvak hívő lakói, hogy annak csodatevő erejéből részesüljenek. A vallási megmozdulás, amely méreteiben esetenként egy búcsú színezetét ölthette magára, viszonylag gyorsan elterjedt a Bákó megyével határos régiókra is. A trunki csodakút kultusza alapján szerveződő megmozdulásoknak kezdetben nem volt politikai színezetük, mégis a felsőbb hatalom szigorú tiltásai ellenére zajlottak. A különösen szigorú felügyelet, amellyel a kommunista hatalom a Trunkban kibontakozó népi vallásos mozgalmat illette, annak tulajdonítható, hogy a gyógyító kút annak a Benedek Mártonnak a kapujában volt, akit korábban a politikai rendőrség halálra kínzott. A politikai rendőrség az ónfalvi főorvost megfigyelés alá helyezte, mivel folytatta korábban megkezdett hittudományi tanulmányait, és 1980-ban pappá szentelték. Benedek Márton vallását hithűen gyakorló orvos volt, aki azzal is kitűnt társai közül, hogy a hozzá forduló kevés pénzű betegeit ingyen kezelte. Valláserkölcsi elvei miatt, amelyek ellentétben álltak a kommunista ideológiával, többszöri meghurcoltatás után 1986-ban a securitete végzett vele.
Mikor következett be az első nagy változás, az első nagy törés a moldvai csángó közösség életében?
A leglényegesebb mozzanat: az új román állam megjelenésének az időszaka. A két fejedelemség egyesülése után függetlenült állam politikája az intézményein keresztül tudatosan asszimilálta a moldvai csángókat. A legvehemensebben akadályozott meg minden olyan kezdeményezést, amely magyar intézményhálózat, magyar értelmiségi réteg kialakulását eredményezte volna. Ez után épült ki a jászvásári papnevelde, ekkor jöttek létre a román identitást promováló egyházi elitképző intézmények, ezek révén valósult meg a csángók asszimilálása, elrománosítása.
Ha egyéb nem, legalább a vallás megmaradt számukra – akkor. Viszont amikor a kommunista uralom bekövetkezett, nemcsak jelentős társadalmi, gazdasági változások indultak be, kollektivizálás, iparosítás, ingázás, városra költözés, hanem a vallásosság ellen is fellépett a hatalom. A moldvai csángók körében miben nyilvánultak meg specifikus módon ezek az intézkedések? A szocializmus jelentős modernizációs változásokat eredményezett az ő életükben is. Tág rés nyílt a zárt, homogén moldvai közösségek számára a környező románsággal való szorosabb kapcsolatok kialakulása terén, az urbánusabb életforma irányába. Ipari telepek jöttek létre a csángóság környezetében, általánossá vált a városra való ingázás, ami jelentős modernizációs folyamatokat is eredményezett. Ugyanekkor erősödött fel egész Romániában a vallás, az egyház üldözése, s ennek következtében a moldvai csángók számára is a vallásosság zártkörűbbé vált. Sokkal inkább kisközösségi, szomszédsági, családi körbe szorult vissza. Ugyanebben az időszakban nemcsak az egyházi vezetőket üldözték, a népi vallásosságnak a specialistáit is hallgatásra kényszerítette a hatalom. Ennek is a következménye, hogy a vallásosság inkább kisközösségi formában tudott tovább élni. De a moldvai közösségekben a vallással szembeni retorzióknak is több fokozatuk volt. Az 1960-as évekre példátlan változás következett be a kommunista államnak a moldvai katolikus egyházhoz való viszonyában, s ennek részeként Moldvában felgyorsult templomépítés kezdődött, mely Kelet-Európában precedens nélküli. Miközben Románia-szerte nemkívánatosnak nyilvánították az egyházi vezetőket, Moldvában ebben az időszakban nagyszabású fejlesztése történt az egyházi intézményeknek, ami arra utal, hogy ebben az időszakban a római katolikus egyház vezetése kiegyezett az államhatalommal. Az egyháznak a kommunista hatalomhoz való viszonyában bekövetkező fordulat ára az volt, hogy az egyház kötelezettséget vállalt a moldvai csángók elrománosítására.
1992-ben egy egyházi rendezvényen Váradon járt Ioan Robu érsek. Akkoriban már magyar részről kezdték ütni a vasat a csángók anyanyelvi oktatása érdekében, egy interjú keretében megpendítettem neki a kérdést. Kijelentette: bár a csángók nem magyarok, neki semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy a csángóknak is legyen saját ábécéjük, olvasókönyvük, de minden csángó faluban másképp beszélnek, tehát minden falu számára külön ábécéskönyvet kellene készíteni…
Igen, a román nacionalizmus egyik fő érve az, hogy a moldvai katolikusok nyelve keveréknyelv, és ha tartalmaz is magyar jövevényszavakat, semmiképpen sem magyar nyelv. Azt a tényt, hogy a moldvai csángóság nem egységes, nem homogén népcsoport, és hogy a nyelvjárásuk sem egységes, ilyenformán ideologizálja meg a román nacionalizmus.
A rendszerváltás utáni időszak még nagyobb változásokat hozott a csángóság életében…
Valóban, radikális változások következtek be, a moldvai társadalom e két évtized alatt többet változott, mint korábban hosszú évtizedek alatt. Mint említettem, a szocializmus is eredményezett bizonyos modernizációs változásokat, de ezek 1990 óta pörögtek fel igazán. Elsősorban a külföldi munkamigráció következtében a nagy demográfiai potenciállal rendelkező falvakból rengetegen kimentek dolgozni. Ott találkoztak a nyugati mintákkal, és alapvetően más, erős értékátalakulás, életmódváltás történt. Ennek egyik következménye, hogy egyfajta transznacionális tudat jött létre a csángók esetében is, aminek a lényege, hogy a kommunikációs eszközök fejlődésével és elérhetővé válásával egy időben különféle kulturális közegekben lehet egyidejűleg létezni. Ma már könnyen lehet váltogatni a kibocsátó teret a nyugati országokéval.
Tehát a hagyományos életvitel, a tradíciók inkább 1990 után kezdtek eltűnni?
Így van, a rendszerváltás után nagyarányú kultúraváltás zajlik, éppen napjainkban zárul ennek a hagyományos kultúrának a teljes mértékű kicserélődése, az akkulturalizációnak a befejeződése. Mindamellett, hogy egészen a rendszerváltásig a moldvai csángóknak a társadalma nagyon sok archaikus elemet őrzött meg, a gazdálkodási formáktól a mentalitásig, a szokásoktól a folklórig, mindez a rendszerváltás után fokozatosan elvesztődik, elfelejtődik. Ráadásul kihal az a generáció, amelyik még a negyvenes évek végén ebben a hagyományos életvilágban szocializálódott. Velük együtt a hagyományos értékek, beállítódások, attitűdök, mentalitások is elvesznek. A fiatalok nem tartják fontosnak ezekkel azonosulni, modernné válásukban a tradíció akadály. A tradícióba beleértem a magyar nyelvet és mindazt, amit a hagyományos magyar kultúra jelentett a csángó közösségekben. Mindez a nemzedékek között is okozott feszültséget?
Nehéz megállapítani, hogy vannak-e súlyos feszültségek a problémák különböző megítélése miatt. Inkább azt látom, hogy az idősebb generáció is azonosul a fiatalok által követett modellekkel, sokkal inkább ezeket vélik kívánatosnak számukra is. Ez abból is látszik, hogy támogatják a fiatalok ilyen irányú törekvéseit, a különféle értékekkel való azonosulástól eladdig, hogy önmaguk is már románul beszélnek az unokákkal, és azt tartják kívánatosnak, ha a gyerek a családban először románul tanul meg. Úgy látom, a moldvai közösség a fennmaradása, a gazdasági jólét megteremtése érdekében – természetes módon egyébként – az akkulturizációt választja, mindazt, ami a modernizációval összhangban történik.
Nemde, mindazok, akik akár romantikus, akár reális csángómentő akciókba kezdtek, akik kíváncsiságból vagy tudományos érdeklődéssel érkeztek hozzájuk, már igen változó világot találtak? Valóban, nagyon változó világgal szembesültek, de valamit találtak még abból a világból is, amit a hagyományos társadalom jelentett. De aki ma látogat el a moldvai falvakba, s a fejében netalán valamiféle romantikus egzotikumkeresés van, nagyon meg fog lepődni. Erősen modernizálódott csángó társadalommal találkozik. Vannak, akik – egyébként teljes jó szándékkal – a csángó kultúra megmentésére vállalkoznak. Igazából nagyon sokfélék, a romantikum keresőitől az átgondolt, valóban hathatós eredményt ígérő segítségnyújtókig, akikre valóban nagy szükség van. Fontos, hogy segítőkész emberek a saját idejükből, a saját javaikból áldoznak arra, hogy valamiféle alternatívát nyújtsanak.
Nem véletlen, hogy ezt a témát mindkét oldalról a politikum is fölkapta. És hát vannak úgynevezett „díszcsángók” is, akiket aztán hurcolnak ide-oda, különböző rendezvényekre, ünnepségekre. Mennyire árthat ez a gyakorlat a csángók ügyének?
Különbséget kell tennünk aközött, hogy a helyi csángó társadalomnak ártalmas, vagy egyáltalán: a csángó ügynek, a csángókérdést napirenden tartóknak. Fontos megmutatni, hogy van csángó kultúra, vannak csángó hagyományok, természetes igény, hogy ezt bemutassuk, bárhol a világon. Ha vannak értékek, azokat meg kell mutatni. Viszont sok visszásságot keltett a helyi társadalmakban az, hogy gyakran egy-egy közösségen belül is kialakultak a „frontok”: ki tart úgymond a magyarokkal, kit visznek Magyarországra, és kik azok, akik ellenkező érzülettel tekintenek erre. A csángók nem úgy szeretnék magukat bemutatni, mint holmi archaizmusokat őrző vadembereket, hanem a saját értékeiket azzal a valósággal szinkronban, ami a moldvai társadalmat jellemzi. Kialakult egyfajta etnobiznisz is, ami kedvezőtlenül hatott a csángó közösség hangulatára, nem?
Nyilván, akik ebben részt vesznek, valamiképpen „áruba bocsátják” azt, amijük van. Ez önmagában nem okoz gondot, csak akkor, ha a helyi közösségekre visszahat. Sok esetben felkavarta a kedélyeket, problémássá tette akár a jó szándékkal Csángóföldre látogatóknak a tevékenységét is. Azáltal, hogy kedélyeket borzolt, hogy kiváltotta a nacionalista megnyilvánulásokat.
A hatóságok reakciója várható volt, ha jól emlékszem, 1996-ban volt az a botrányos eset, amikor az RMDSZ és a csángó szövetség küldöttei ellen hergelték a lakosságot, s egyfajta autodaféval végződött. Tud-e hasonló esetekről?
Pozsony Ferenc volt az, aki számba vette a csángók érdekvédelmi törekvéseit a rendszerváltást követően. Valóban voltak jogi és etikai visszaélések, például a néprajzosok vagy a gyerekeket magyarul tanító pedagógusok ellen, sőt az Ön által említett nyíltabb konfliktusok is. Ennyire súlyos konfliktusok a mai helyzetet már nem jellemzik. Inkább kisebb betartásokkal, elfedett módon gördítenek akadályokat a Moldvában tevékenykedők elé.
Amikor riportúton jártam Pásztor Gabriella akkori oktatásügyi államtitkár kíséretében, szerencsémre, az összes tanár ott volt Bákóban. Kifaggattam őket, és néhány helyszínre is elmentünk. Mindenütt más és más szituációt találtunk. Ön szerint jelenleg milyen a magyar nyelv oktatásának a helyzete, mi remélhető ettől a lassan terebélyesedő „mozgalomtól”?
Fontos dolog volt, hogy egyáltalán létrejött Moldvában a magyar nyelvű oktatás. Egyre sikeresebben terjeszkedik, egyre több településen tudják biztosítani a gyerekek alternatív magyarnyelv-oktatását. Kétségkívül fontos eredményei is vannak, nagyon sok gyerek számára, még ha a magyarul tudó, értő gyerekek 10-12 százaléka vesz csak részt ezeken a programokon, akkor is a csángó nyelv presztízsét emelik ezek a foglalkozások. Amióta hivatalosan is bevezették az iskolába néhány helyen a magyar nyelv oktatását, ez egyfajta legitimáló erővel bír a közösségekben. A szülők is egyre bátrabban, egyre biztosabban küldik a gyermekeiket ezekre a foglalkozásokra. Sokszor megfélemlítették őket, megfenyegették, ellehetetlenítették, arra kényszerítették, hogy visszavonják a korábbi döntésüket. Ugyanakkor illúzióink nem lehetnek ennek a programnak az eredményeit illetően sem. A magyar nyelvvesztésnek az összetevői sokkal komplexebbek, sokkal több összetevőből álló rendszert képeznek, mintsem azt egyetlen ponton megváltoztatva vissza lehetne fordítani. Az egész környezetet kellene gyökeresen átfordítani a magyar nyelv, a csángó nyelvjárások presztízsének az érdekében. Hogy ezek a folyamatok visszaforduljanak, az egyházi liturgia nyelvének is meg kellene változnia, és így tovább, hogy tömegesen hasson. De az egyént, a személyt nézve fontos az, ami Moldvában történik, nagyon sok csángó gyerek, csángó fiatal szembesülhet az alternatív lehetőséggel, az ő kultúrájának, az ő hagyományos értékének, nyelvének, történelmének tudatosításával, egy másfajta perspektívából való láttatásával.
Maradjunk még egy pillanatra az oktatás kérdésénél. Annak idején találkoztam egy olyan nénivel, aki még a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején magyarul tanulhatott, akkoriban, amikor Bákóban még magyar nyelvű tanítóképzés is folyt. Ez a nemzedék lassan kihal. A köztudatban van-e még egyáltalán nyoma annak, hogy a betűvetést hajdan magyarul is lehetett tanulni?
Még lehet találkozni olyan személyekkel, akik a Magyar Népi Szövetség által kezdeményezett magyaroktatáson vettek részt. Az MNSZ a diktatúra első éveiben negyven-ötven faluban működtetett meglehetősen alacsony színvonalú magyar iskolákat. Ennek vannak emlékei, de nem adódtak tovább a következő nemzedékek számára. A mai helyzetben ennek nincs relevanciája, az identitás alakításában játszott szerepe elhanyagolható.
Az ottani papság többsége is csángó származék. Vannak-e közöttük olyanok, akik netalán kedvezően viszonyulnak a „csángómentési” akcióhoz?
Azért létezik az Európai Tanácsnak egy ajánlása, amelyik Románia számára meglehetősen szoros előírásokat tartalmaz, többek között a csángó kultúra és a csángó nyelv védelmét illetően. Ennek ellenére vannak friss információink arról, hogy meglehetősen feudális módszerekkel próbálják akadályozni ezeket a tevékenységeket. Az más kérdés, hogy az asszimiláció, a nyelvvesztés már annyira előrehaladott nagyon sok településen, tulajdonképpen az egész Moldvában, hogy egyfajta álszent magatartás tapasztalható bizonyos papok részéről: mindegy már úgyis, tanulhatnak a csángók magyarul, ha akarnak, hiszen már annyira befejeződött a dolog. Még az elfogadó jellegű viszonyulás is ilyen álszent magatartásból fakad.
Magam is találkoztam olyan esetekkel, hogy a három „intézmény”, a pap, a polgármester és a rendőr fogott össze, például Lujzikalagorban, a megfélemlítés érdekében. Egy kereskedő asszony a saját helyiségét bocsátotta az iskolán kívüli magyaroktatás rendelkezésére, látványos hatósági kivonulást szerveztek ellene és a szülők ellen.
A néprajzkutatók jól dokumentálták, bizonyították azt, hogy a moldvai falvakban a pap még mindig a hatalmi szféra csúcsán van, olyan módszerekkel tudja ma is befolyásolni a híveket, amilyenek más helyen, egy modern társadalom esetében elképzelhetetlenek. Még mindig félnek a paptól, az egyház még mindig erős társadalmi kontrollként tud működni.
Az utóbbi években, évtizedekben megjelentek a neoprotestáns közösségek, megindult a szektásodás, ami a csángó identitás lényegi elemét: a katolikus vallást kezdi ki. Ez tovább mélyíti az identitásváltás folyamatát?
A neoprotestáns kisközösségek létrejötte megint csak a modernizációs folyamatokkal van összefüggésben. Az, hogy egyáltalán létrejöttek és megtűrtekké váltak ezek a vallási kisközösségek, azt mutatja, hogy a pap által képviselt társadalmi kontrollnak a hatásfoka gyengül. A szektásodás is annak a modernizációnak a része, amelynek következtében a nyelvvesztés is természetesen hat. Ez is elősegítheti a román identitással való azonosulást, mivel a csángók egy premodern, előnemzeti identitásformával rendelkeznek, amelynek legfontosabb része a római katolikus valláshoz való tartozás. Azáltal, hogy feladják a katolikus valláshoz való tartozásukat, a modern értelemben vett román identitással való azonosulásnak egy újabb lehetősége teremtődik meg.
Az Erdélybe átkerült csángóknak is bőven vannak negatív tapasztalataik. Bizony, az erdélyi magyarság, a székelység se fogadta megfelelően őket, a „tyármagyarokként” aposztrofált feleiket. Gondolom, ez is sokat ártott a csángóügynek?
Így van. Azok a csángók, akik akár Erdélyben találkoztak a magyar kultúrával, illetve akár a magyarországi vendégmunka mentén az ottani magyarokkal, rossz tapasztalatokkal tértek vissza, inkább érezték kulturális és nyelvi másságukat, ami paradox módon a román identitás tudatosítása irányába hatott.
Térjünk vissza a Kisebbségkutató Intézet tevékenységére. Milyen további elképzeléseik vannak a csángókutatás terén?
A csángókérdés azért fontos az intézet elképzelésében, mivel összehasonlítási-elméleti lehetőséget nyújt más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek kutatásához. Olyanokéhoz, amelyek nem feltétlenül rendelkeznek az állam által elismert, hivatalos nemzeti kisebbségek státusával. Vannak Romániában más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek, amelyek sok tekintetben hasonlítanak a csángókhoz, például ami az elmúlt évtizedekben bekövetkezett modernizációt, a nyelvvesztést, az államhoz való lojalitást illeti. A csángók körében megfigyelhető folyamatok elméletileg összevethetők például az ukrán falvakban megfigyelhető jelenségekkel. A hasonlóságok, párhuzamok új perspektívákat tesznek lehetővé.
Gondolom, nem tűnik pejoratívnak, ha azt mondom, egy néprajzkutató, egy antropológus számára mindez csemegét jelent?
Igen, ritkaságnak számít a moldvai csángók helyzete akár kelet-európai kontextusban nézve is, hiszen a rendszerváltásig a moldvai csángók közössége a legtradicionálisabbak közé tartozott. Mindamellett, hogy a csángókérdésnek már hatalmas irodalma van, léteznek még fontos, hasonló szituációban lévő kisebbségi közösségek, amelyekről alig tudunk valamit. A Kisebbségkutató Intézet feladata, hogy róluk is ismereteket szerezzünk, terepmunka folyjon, párbeszéd alakuljon ki. S ehhez jó összehasonlítási lehetőséget kínál a jól dokumentált, sokféle perspektívából láttatott csángó ügy.
Ami a román kollégákkal, a szakmával való kommunikációt illeti, tudnak-e együtt dolgozni, van-e párbeszéd, az álláspontok közeledtek-e egymáshoz?
Ezt nehéz ezt megítélni, mivel alapvető szemléletbeli különbségek vannak abban, ahogy a román kutatás tárgyalja a csángó ügyet. Az utóbbi időszakban színre léptek olyan fiatal román kutatók is, akik nyugati szemlélettel közelítenek a kérdéshez, nyugati egyetemeken tanultak, olvassák a nemzetközi irodalmat, az ő szemléletük közelít a miénkhez. Az utóbbi években megjelentek nyugati országokból származó fiatal kutatók, akiknek a szemléletmódja, a kutatásai nagyon fontosak a rendszerváltás után. Vannak olyan német, lengyel, amerikai, akár spanyol kutatók is, akik a saját iskoláiknak a perspektívájából tálalják ezeket a kérdéseket. Ami jót tesz az egész kutatásnak, nyitottabbá teszi, a szempontoknak a közelítését is elősegíti.
Vannak-e újabb tervei, amelyek révén egyéb területeket próbálnak kollégáival feltérképezni?
Az utóbbi időben megcsappantak a csángókutatásra fordítható pályázati támogatások. Mindazok, akik a csángókérdéssel foglalkozunk, nem jutunk hozzá valamiféle rendszeres támogatáshoz, a saját kutatói karrierünk lehetőségei közepette foglalkozunk a témával, személyes próbálkozások, egyéni pályázati lehetőségek révén; nincsenek összehangolt kutatási lehetőségek, mint ahogy a kétezres évek közepéig adódtak. 2000-től kezdődően több kötet jelent meg angolul, magyarul, románul a Kriza Társaságnál. A társaság több konferenciát is szervezett, és a még diákkorunkban megejtett kutatásokból felhalmozott egy olyan kutatási anyagot, amit ma már, tíz évvel a hátunk mögött nem lehetne megtenni. Tíz évvel ezelőtt még sok mindent lehetett akár pozitivista módszerekkel is abból felgyűjteni, ami még megmaradt a magyar folklórból. A jövő ennek a nagymértékű modernizációs átalakulásnak a kutatása. Nagyon fontos lett a csángó etnicitás átalakulásának a kérdése. Nagyon keveset tudunk erről, annak következtében, hogy heterogénná vált a csángó társadalom. Egymástól különböző életpályákat, egyéni sorsokat kellene megnézni ahhoz, hogy ezekről a folyamatokról valamit mondani tudjunk. Ezek a folyamatok kevéssé számszerűsíthetők, inkább a példát, a helyzetet tudjuk felmutatni, mintsem pontos számokban beszélni. Az elmúlt években fontos kvantitatív kutatásokat végzett Tánczos Vilmos tanár úr, aki 2008–2010-ben a csángók magyar nyelvismeretének a szintjét, a nyelvi kompetenciákat kutatta. Kiszámolta, hogy a ’90-es évek közepén végzett kutatásaihoz képest hányan beszélnek, hányan értenek még a moldvai csángók közül magyarul. Eredményei szerint jelentős csökkenés figyelhető meg, több mint 20 százalékos a magyarul beszélők fogyása.
Beszélgetésünket egy kis epizód felidézésével szeretném befejezni. Az egyik csángó faluban jártamban alkonyattájt terelték haza a csordát. Egy kis leányka, egy cinkocska hajtotta a tehenet, az iskola mellett haladt el, melynek kerítése piros-sárga-kékre volt festve, a leányka karjára egy magyar trikolórból álló szalag volt kötve. Megkérdeztem, honnan van a pántlikája, „a magyarországi keresztanyámtól” – válaszolta büszkén-boldogan. Valamit jelképez a szimbólumoknak ez a furcsa együttállása. Lehet-e még mindennek valamilyen perspektívája, ezek a „keresztszülők” vagy mások tehetnek-e még valamit? Egyáltalán, ha „pénz, paripa, fegyver”, minden megvolna, mit lehetne még tenni?
Ez nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem is tudom a választ, mint ahogy nagyon sokan, akik ezzel foglalkoznak, se tudják megmondani. Egészen biztos, hogy csak akkor lehetne valamit visszafordítani ezekből a folyamatokból, hogyha a teljes rendszert, ami ezt az identitásváltást előidézte, megfordíthatnánk, ami meglehetős utópia a jelen pillanatban. De minden gesztus fontos, minden törekvésnek valamilyen értéke, jelentése, eredménye van. Ez a példa is, azt hiszem, ennek a kontextusában értelmezendő. Azt hiszem, túlságosan utópisztikus, illuzórikus elképzelés lenne ebben reménykedni. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A könyvesház csődje
A háromszéki magyar értelmiség egy részét ezekben a hetekben, nyári sziesztázása idején, a Corvina Könyvesház csődje lepte meg.
A könyvesbolt bezárásának bűnbakjait nem más közegben kell keresnünk, hanem magunk között. A téma lapbéli felvetése során egyetlen pozitív jelenségre figyelhettünk fel: az érdekeltek széles körét izgatja az, ami a patinás nevű könyvesbolttal történt. Sajnos, a könyvforgalmazás s az olvasás elsatnyulása – méghozzá azon a Háromszéken, amely évszázadokon át Székelyföld egyik legtöbbet olvasó, az iskoláztatást a nemzeti megmaradás alapeszközének tekintő tájegysége volt – ennél sokkal mélyebb gyökerű. A kortárs könyvszerzők, írók, más tollforgatók legtöbbször a saját bőrükön tapasztalhatják a könyv iránti egyre inkább elhatalmasodó közönyt, a szellemi leépülés legmeghökkentőbb példáit. Néhány hónappal ezelőtt a Bánffy Miklós fő műveként jegyzett Erdély trilógiájára Sepsiszentgyörgyön nyolcan voltak kíváncsiak, és a találkozón egyetlen példány kelt el. Váradi Péter Pál–Lőwey Lilla Székelyföld-sorozatának legfrissebb kötetére a belvárosi református templomban hasonlóan kevesek voltak kíváncsiak. Ezen mit sem változtat az, hogy januárban ugyanezen a színtéren Kányádi Sándor bemutatkozásán százak vettek részt, s az sem, hogy dr. Szőcs Géza A család hangja című kötetének ismertetésén Alsócsernátonban a nyugdíjasklub tagjai testületileg részt vettek. Figyeljük meg, hogy a sokszor flancos falunapokon a településen élő vagy onnan elszármazott írókra kíváncsi-e valaki a túrós puliszka és a csórékolbász fogyasztása közben. Az érettségizők egy-egy ölnyi könyvajándékkal mennek-e haza? A családi ünnepeken divat-e, mint valaha, a könyv- és fotóalbum ajándék? Jutalom tárgya-e és kitüntetés eszköze-e a kiadvány? A tehetősebb vállalkozók, intézmények milyen mértékben támogatják helyi szerzők műveinek kiadását? Szent György-napokon, más alkalmakkor sztárvendég-e a könyv és szerzője?
A válasz egyértelműen nem. És nemcsak a pénzhiány, a tömegnyomor miatt szorul vissza a könyvvásárlás. Éltünk a mostaninál nehezebb időkben, de a könyv akkor is megbecsült szellemi táplálék volt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyulafehérvár és a régészeti műemlékvédelem
Gyulafehérvár történelmi szerepénél és gazdag régészeti és műemlékvédelmi örökségénél fogva kiváló példája a régészeti műemlékvédelem és a turistahajhász globalizáció ádáz küzdelmének, amelyben az áldozat mindig a múlt épített öröksége.
A régészeti műemlékvédelem, mint tudomány és egyben mozgalom a XIX. században születik, elsősorban az olaszországi „charták mozgalmával” amely a XX. századra az 1964-ben ratifikált Velencei Charta, az 1965-ben létrejött ICOMOS (International Council on Monuments and Sites) és ICMAH (International Committee of the Management of Archaeological Herritage) valamint az 1992-es Máltai Egyezmény révén nyert nemzetközi keretet. Ma már számos ország, így Románia is jól meghatározott jogi szabályokkal védi régészeti műemlékeit is, ám ez a gyakorlatban egyáltalán nem működik zökkenőmentesen.
Erre ad kirívó példát Gyulafehérvár esete. A város földje maga alatt rejti az egykori római provincia, Dácia egyik legjelentősebb városának, a kettős várossá lett, katonai, gazdasági és kulturális központot, Apulumot. Epigráfiai hagyatékának gazdagsága (közel 800 felirat) és területi kiterjedése jól mutatja, hogy az egykor mintegy 50 000 embernek, katonának és kereskedőnek otthont adó „aranyváros” (Chrysopolis) régészeti hagyatéka a középkori ember számára is a biztonságot jelentő fehér falakat jelentette. A több mint másfél évszázados római jelenlétnek a nyomai ma Gyulafehérvár földje alatt vannak elrejtve. A helyi hatóságok elsősorban a középkori és újkori emlékek feltárására és rekonstruálására teszik a hangsúlyt – érthető módon. A Vauban vár turisztikai potenciálból is sokkal jövedelmezőbb, mint egy római villa, vagy netalán a központi park alatt nyugvó praetorium, a XIII. Gemina római légió vezetőjének központja. Apulum feltárása azért is nehézkes és problematikus, mert, ahogy Aquincum (Óbuda) is, azon római városok közé tartozik, melyeknek nyomai beépített és lakott környezetben nyugszanak.
A várban történő nagyfokú, és a műemlékvédelem szabályainak nemegyszer ellentmondó munkálatok folyamán számos római emlék is előkerült. Ezek közül kiemelendő a katonai tábor (castrum) déli kapuja, a Porta Principalis Dextra, valamint a Vauban vár Ferenc-bástyáján 2009–2010-ben feltárt római épület (Kr.u. III. század első fele). A castrum kapujának részleges rekonstrukcióját 2009–2010–ben, állami és helyi támogatásból a Group Corint cég vállalta, amely ugyan számos bírálatot kapott (az építési technika, a felhasznált anyagok és a kivitelezés módját illetően is) mégis, az addig meglévő analógiákhoz képest, a kapu részben követi a történelmi hitelességet (a fehér kvadrátkövek utalnak a középkoriak elnevezésére, akik meglátva a római városok maradványainak fehér nyomait, „Beográdnak”, Fehérvárnak nevezték a majdani települést). Sajnálatos ugyanakkor, hogy a várban folyó nagyfokú munkálatok elsődleges célja nem a műemlékvédelmi szabályok betartása és a város kétezer éves történelmének hű bemutatása, hanem egy kirakatszerű, a turizmus igényeit kiszolgáló műkörnyezet létrehozása. Ennek számos emlék esik áldozatául a munkálatok során, míg a már feltárt helyszínek (a helytartói palota óriási thermái, az előbb említett III. századi villa vagy hotelek és ipartelepek alatt megbújó Liber Pater és Mithras szentélyek) siralmas állapotba kerülnek, ahonnan a bemutatásra érdemes cocciopesto réteggel fedett és terrakotta padlózatú emléket a járókelők kedvükre rongálhatják.
A jelenség legutóbbi áldozata a Custozza parkban markológépekkel végzett munkálatoknak a castrum egyik kapuja, amelynek feltárását a gyulafehérvári régészek nem végezték el, így az minden bizonnyal a gyors és barbár munkálatok áldozatává fog válni.
A sajtóban a gyulafehérvári hatóságok büszkén hirdetik, hogy a város hamarosan a régió központi turisztikai látványossága és vonzáspontja lesz. Erre minden esélye megvan, hisz a Vauban vár restaurálásával, a katakombák megnyitásával és a történelmi központ épületeinek felújításával potenciálisan megnőtt a turisztikai vonzóereje a városnak. Az örömünneplésből azonban fájóan kimarad a római kor gazdag hagyatéka, amely a város és egész Erdély történetében betöltött szerepe ellenére mély feledésbe és ignorált helyzetbe került. Mindez részben a régészetben dúló szakmai és erkölcsi vitáknak, részben a globalista turisztikaipar felületességének köszönhetően.
Ha a folyamatban nem történik változás, Gyulafehérvár úgy fog a régió turisztikai központjává válni, hogy múltjának talán legpezsgőbb és legkozmopolitább lapjait fogja porcikákra törni és megismerhetetlenné tenni. Sem a szakma, sem a hatóságok nem engedhetnék, hogy ez a hiba megtörténjen.
T. SZABÓ CSABA. Szabadság (Kolozsvár)

Nyárádmenti szellemi műhely
V. Csűrszeminárium
Ötödik alkalommal szervezi meg a marosvásárhelyi Fókusz Öko Központ, a Sapientia EMTE, a PR Alpha Egyesület, a csíkfalvi önkormányzat és a Tündér Ilona vendégház a csűrszemináriumot. Nemcsak nevében, a helyszín miatt, de az ott elhangzó előadások tematikájában is különleges ez a rendezvény, amelynek célja a kistérség fejlesztési programjait támogató tudományos kutatások bemutatása.
Az idei csűrszemináriumot megtisztelte jelenlétével Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke is, aki megköszönte a szervezőknek, a tanároknak azt a munkát, amelyet a térségért végeznek és a diákoknak a jelenlétet. Elmondta, mindent, amit itt hallanak, szakmájukban, életpályájuk során kamatoztathatnak, hiszen az ötletek, a gyakorlati tapasztalat meghozza gyümölcsét. Bevezetője után az előadókat a megyei tanács nevében fotóalbummal és könyvvel ajándékozta meg.
A szeminárium idei témája az ember és az erdő kapcsolata. Szó volt a klímaváltozásról, erdőgazdálkodásról, gyümölcstermesztésről, famegmunkálásról, fafaragásról, illetve a fához, erdőhöz kötődő mítoszokról, mondákról. Szerdán dr. Füleky György, a gödöllői Szent István Egyetem tanára Az erdősültség kialakulása a Kárpát-medencében címmel tartott előadást. Dr. Makkai Gergely meteorológus az éghajlatváltozások hatásáról beszélt. A gyakorlati tapasztalataikra alapozva dr. Hajdú Zoltán környezetvédelmi szakértő, a Focus- Eco Központ vezetője az erdő, a fás környezet szerepét taglalta a vízgazdálkodásban. Érdekesek voltak Péter Pál, a Sapientia EMTE csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának tanára által bemutatott konkrét példák a gyümölcstermesztésről. Kentelky Endre, a marosvásárhelyi Sapientia EMTE kertészmérnöki szakának tanára a kertépítés szükségességéről értekezett. Dr. Gagyi József, a Sapientia EMTE, marosvásárhelyi kommunikáció és közkapcsolatok szakának tanára az erdő mitikus világáról tartott előadást. A diákoknak Birtok György, a Maros Közbirtokosság adminisztrátora révén alkalmuk volt betekinteni az erdőgazdálkodás konkrétumaiba, de szó volt még a fa jelenlétéről a népi kultúrában (Vajda András néprajzkutató). Kádár Balázs asztalos és Kilyén Domokos fafaragó pedig a bútor- és dísztárgykészítés, székelykapu-állítás rejtélyeibe vezette be őket. Az alternatív programok között szerepelt még kirándulás Jobbágytelkére, a marosszéki népzene- és néptánctáborba, Mikházára, a ferences kolostorhoz és Csűrszínházhoz és a só útja egy szakaszának megismerése.
Hajdú Zoltán a Fókusz Öko Központ vezetője, a rendezvény kezdeményezője és főszervezője lapunknak elmondta, a csűrszemináriumon minden évben más-más témát mutatnak be, olyant, amely kapcsolatban van a tájjal, az ökológiai kérdésekkel, a kulturális örökséggel, hagyományőrzéssel. A Nyárádmente tájökológiai szempontból nagyon sok olyan értékes elemet tartalmaz (ligetek, vizes élőhelyek, gyümölcsösök stb.), amely nyugaton az iparosított mezőgazdaság miatt eltűnt. Ezek nemcsak a gazdálkodás terén, hanem turisztikai szempontból is értékesíthetőek. Ilyen lehet a Bekecs alatt levő ún. Óriások árka, ami a néphagyomány szerinti régi római út mentén képződött.
– Azt szeretnénk, ha a csűrszemináriumon elhangzott tudományos előadásokat beépíthetnénk a nyárádmenti kistérség fejlesztési programjaiba, hiszen a rendezvény tulajdonképpen egy olyan szellemi műhely, amely segítséget, információt nyújt azoknak, akik a térség fejlődéséért felelnek. Reméljük, hogy figyelembe veszik majd az itt bemutatott eredményeket és nem divatos irányzatok, alkalmi ötletek alapján dolgozzák ki a helyi közösség számára fontos közép- és hosszú távú terveket – mondta lapunknak dr. Hajdú Zoltán.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Tusványos: a romániai magyar koalíció esélyei és buktatói
Nem túl jók a kilátások arra, hogy létrejöjjön az együttműködés a romániai magyar politikai szféra szereplői között – ezt a következtetést lehet levonni azon beszélgetésből, amelyet szakértők részvételével tartottak az EMNT Jakabffy sátorban szerdán délután Tusványoson.
Ifjabb Toró Tibor politológus vitaindítójában megállapította: a bejegyzésre váró Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) esélyeit jelentős mértékben nehezíti, hogy nem biztos, hogy Tőkés László EMNT-elnök népszerűsége átvihető az általa létrehozni kívánt politikai alakulatra. A kérdés az: van-e harmadik út az egységparadigma és a hárompólusú erdélyi magyar politikai élet között? Megállapította: bizonyos kérdéseket ki kell vonni a napi politikai harcból, a versenytársaknak pedig kölcsönösen el kell ismerniük egymást.
Székely István Gergő politológus rámutatott: az erdélyi magyar politikai szféra szereplői között nincs akkora konfliktus, mint a délvidéki és a felvidéki magyar pártok között, arról ugyanis konszenzus van, hogy a romániai magyarságot nem egyének szintjén, hanem teljes entitásként kell a többségi társadalomba integrálni. Problémát jelenthet ugyanakkor, hogy az EMNP autonómiája hiányos lehet – amennyiben ugyanis túlságosan összefonódik az őt támogató Fidesszel, a magyarországi kormánypárt érdekeit is képviselnie kell, ami azonban ütközhet az EMNP tagságának és szimpatizánsainak érdekeivel. Ráadásul az, hogy Tőkés László nem vállalta el a pártelnökséget, nehezíti, hogy karizmája átsugározzon a pártra. Rámutatott: jelenleg a konfliktushoz, nem pedig a versengéshez áll közelebb a viszony az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt között, az EMNP-nek akkor lehet a kiegyezésre esélye, ha abban az RMDSZ-t is érdekeltté teszi valamilyen módon.
Kósa András László szociológus rámutatott: Románia erős központosítottsága miatt jelenleg az RMDSZ azon elve tűnik hatékonyabbnak, hogy Bukarestben kell hangsúlyosabban jelen lenni, mivel a magyar kisebbséget érintő fontos kérdésekről ott születik döntés – ez azonban csak addig működik, amíg kormányon van, helyi szinten, a helyi közigazgatásban viszont gyakran nem tud hatékonyan politizálni.
Bakk Miklós politológus, lapunk korábbi munkatársa arra hívta fel a figyelmet, hogy konszenzust kell kialakítani arról, mely területeken versenyeznek és mely területeken működnek együtt a romániai magyar politikai alakulatok. Ugyanakkor azt is fontosnak nevezte, hogy ne csupán a célok, hanem az eszközök és prioritások tekintetében is konszenzus legyen.
Székely István, a Jakabffy Elemér Alapítvány elnöke szerint a siker érdekében az EMNP-nek a jövő évi önkormányzati választáson szavazatmaximáló technikát kell alkalmaznia, vagyis minden olyan településen saját jelöltet kell indítania, ahol akár csak egy szavazatot is kaphat, mivel az így kapott voksokat felhasználhatja alkupozíciói erősítésére a parlamenti választások előtt. Az önkormányzati választásokon várható éles versenyhelyzet ugyanakkor tovább mélyítheti a konfliktust, ami rontja a megegyezés esélyét az RMDSZ-szel – mutatott rá. Székely hozzátette: egyik magyar politikai alakulat sem beszél az alternatív választási küszöb meglétéről, pedig az abban az esetben is kedvező eredményt hozhat számukra, ha amúgy nem érik el az öt százalékos parlamenti küszöböt.
(Nem jön Băsescu? „Nem tudunk arról, hogy Traian Băsescu eljönne Tusványosra” – mondta el a Krónika kérdésére Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke. Mint ismeretes, a román államfő az elmúlt években részt vett az Orbán Viktor magyar kormányfő szereplésével megtartott szombati beszélgetésen, most azonban a tábor tematikája miatt – Összenő, ami összetartozik – nem kapott meghívót. Ennek ellenére fölmerült, hogy mégis eljönne. Toró közölte: jelenlegi tudomásuk szerint nincs szó arról, hogy Băsescu Tusnádfürdőre készülne.)
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Tusványos 2011: egy kis erdélyi magyar pártpolitika
Sokan úgy remélték, a július 19. és 24. között zajló Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor keretében hivatalosan is bejelenthetik egy új romániai magyar politikai szereplő, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megszületését. A párt hivatalos bejegyzése azonban – egyelőre – elmaradt. Ez azonban nem akadályozta meg a szabadegyetemen résztvevő politológusokat, szakembereket, hogy elbeszélgessenek a kialakulóban lévő új erdélyi magyar pártrendszerről.
A múlt hétvégén közzétett ítéletében a Bukaresti Törvényszék első fokon elutasította az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését. A döntés nem végleges, az egy-két hét múlva nyilvánosságra kerülő bírói indoklás után az alapítók fellebbezhetnek a Bukaresti Ítélőtáblánál. A már létező civil szervezet, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és ennek elnöke, Tőkés László körül megszülető új politikai tömörülés bejegyzésének folyamata hivatalosan idén májusban kezdődött el.
Toró T. Tibor, az EMNP létrehozását kezdeményező EMNT ügyvezető elnöke kijelentette, nem esett jól a hír, ám nem is esnek kétségbe. Véleménye szerint a bíróság indoklásában kifogásolni fogja az alapítók azon szándékát, hogy két nyelven, vagyis nemcsak románul, hanem magyarul is bejegyezzék a formációt. Toró szerint ebben semmi törvénytelen nincs, korábban a Magyar Polgári Párt (MPP) is így járt el. A második pont, amely a kedvezőtlen döntés alapjául szolgálhat az maga az „erdélyi” megnevezés, ugyanis az egyik óvás szerint nem létezik Romániában ilyen közigazgatási egység. A politikus optimizmusnak adott hangot, amikor rámutatott, örülnek, hogy a bíróság nem emelt kifogást az EMNP alapszabályával, illetve a néhány hónap alatt összegyűjtött közel 30 ezer aláírással szemben, és elutasította a kézjegyek hitelességét firtató óvásokat is.
Ez azt jelenti, hogy csak kisebb procedurális akadályok állnak az alakulat bejegyzésének útjában. Illetve van még egy ennél sokkal hatalmasabb probléma: a bíróság politikai befolyása. Toró ez utóbbi tényezővel kapcsolatban így nyilatkozott:
Tudtam, hogy nem könnyű Romániában bejegyezni egy pártot, és hogy ennek hátterében igazából politikai döntések húzódnak meg. Az EMNP esetében például teljesen nyilvánvaló volt az ügyész politikai befolyásoltsága.
Átalakulóban a romániai magyar politizálás
A részleges kudarc ellenére a kedden kezdődött Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor (rövidebb nevén: Tusványos) második napján, szerdán erdélyi magyar politológusok vitatták meg az EMNP megjelenésével beálló politikai változásokat. A beszélgetés elején leszögezték, az elmondottaknak akkor van értelme, ha az új pártot előbb-utóbb tényleg bejegyzik.
A nyilvánvaló eltérésektől eltekintve a felszólalások közös elemét olyan lehetséges modellek felvázolása képezte, amelyek alapul szolgálhatnak az átalakuló erdélyi magyar pártrendszer strukturálása számára. Bakk Miklós kolozsvári politológia-professzor azonban azt is elmondta, meg van a maga ideje az elméleti modellezésnek, elemzésnek és a politikai cselekvésnek is. Meglátása szerint az elmúlt időben a szakemberek elegendő teoretikus mintát, elképzelést gyártottak, most a politikusokon a sor, hogy tapasztalatuk és kreativitásuk felhasználásával megtalálják a számukra megfelelő változatot.
Az EMNP megjelenésével egy háromszereplős romániai magyar politikai tér születik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Magyar Polgári Párt (MPP) és a születendő tömörülés részvételével. Egy konszenzusos struktúra létrehozása, egy „magyar koalíció” vagy „magyar összefogás” megteremtése azért létfontosságú, hogy áthidalja az egység és pluralizmus erdélyi magyar dilemmáját. Az egységes politikai platform szükséges a romániai magyarság parlamenti jelenlétének tükrében, a pluralizmus előnyei pedig ennél talán még egyértelműbbek. A politikai tér többszereplős mivolta pedig nemcsak egy lehetőség, hanem egy kész tény, valóság, melyet az RMDSZ még mindig nem ismer el.
A felszólaló politológusok szerint egy olyan fajta együttműködésre lenne szükség, amelyben néhány alapvető kérdést a közpolitikai harcokon fölé helyeznének az egyes szereplők. Ifj. Toró Tibor arra is rámutatott, alapvető követelmény, hogy az egyes aktorok legitim szereplőkként ismerjék el egymást.
A kialakuló hármas politikai erőtér sajátosságait Székely István Gergő, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa vázolta fel. Véleménye szerint három törésvonal fedezhető fel nemcsak az erdélyi, hanem az egész határon túli magyar politikában. Ezek a törésvonalak jobb- és baloldalra sorolják be a különböző pártokat. Az első törésvonalat az etnopolitikai követelések intenzitása képezi. Eszerint Romániában az RMDSZ a mérsékeltebb, míg az EMNP és az MPP a radikálisabb táborba helyezhető. A központi hatalomhoz, illetve az anyaországhoz való viszony adja a másik két törésvonal alapját.
Ez utóbbival kapcsolatban Székely István Gergő rámutatott arra, hogy a magyar kormány és a Fidesz nemzetpolitikai stratégiája megköveteli, hogy mindegyik határon túli magyar párt nyíltan állást foglaljon. Vannak pártok (EMNP, MPP), melyek egyértelműen kötődnek a Fideszhez, és olyanok is (RMDSZ) melyek viszonya az anyaországi kormánypárthoz zavaros. Az választójog kiterjesztésével ez a szempont még erősebbé válik majd, minden kisebbségi magyar pártnak anyaországi partnert kell találnia (ez fordítva is igaz). A felmerülő kérdés az, hogy mennyire csökken így az határon túli magyar pártok autonómiája, mennyire válnak függővé az anyaországi pártoktól. Mi történik például az EMNP-vel, ha a Fidesz már nem lesz kormányon? – tette fel a kérdést Székely István Gergő.
Bakk Miklós bemutatta az együttműködés létrejöttét akadályozó tényezőket. Elmondta, nehéz eldönteni, melyek legyenek azok az elemek, melyek a közpolitikai verseny szféráján kívülre kerülnek, valamint melyek azok, amelyek folyamatos vita tárgyát képezhetik. Hogyan oldható meg, hogy az így létrehozott keretet időről időre felülvizsgálják, újratárgyalják és a változó körülményekhez alakítsák? Olyan aprónak tűnő technikai kérdések is gondot okozhatnak, mint az, hogy melyik párt neve alatt fusson a létrejövő választási koalíció. Ugyanis szükség van arra, hogy papíron egyetlen párt, nem pedig egy pártszövetség zászlaja alatt induljon a „Magyar Koalíció”, hiszen a választási küszöb pártoknak csak öt, pártszövetségeknek pedig 8 százalék. A politológus véleménye szerint ilyen és ehhez hasonló konfliktusok élnek a különböző felek között, azonban az esetenként túlburjánzó autonómia-diskurzus elrejti ezeket.
Tényleg szükség van magyar összefogásra?
Ezt a kérdést dobta föl Székely István, a Jakabffy Elemér Alapítvány igazgatója. Rámutatott, hogy túl sok szó esik az öt százalékos választási küszöbről, ám senki nem beszél arról, hogy a román törvények értelmében létezik egy alternatív választási küszöb is. Ezt azt jelenti, hogy olyan pártok is bejuthatnak a parlamentbe, akik nem kapják meg országos szinten a szavazatok öt százalékát, de első helyen végeznek hat képviselői és három szenátori egyéni körzetben. A 2008-as választások után az RMDSZ-nek 22 képviselője és 9 szenátora ül a bukaresti törvényhozásban. Igaz, a választási rendszer furcsasága miatt nem mindegyik politikus végzett első helyen az egyéni körzetében, de joggal feltételezhető, hogy két versengő magyar párt is elérheti az alternatív választási küszöböt. Ilyen körülmények között pedig nem is biztos, hogy a szereplők szükségét látják a megegyezésnek.
Pap Szilárd István
Kitekintő.hu

Az összefogás tétje
Az RMDSZ valójában nem akar együttműködést, nem érdeke az összefogás, egyeduralma megerősítésére törekszik – akik követik a romániai magyar politikai életet, a szövetség vezető politikusainak nyilatkozatait, azok számára nem meglepő ez a következtetés, rég kilóg a lóláb, ám így kimondva, a nyers valóság mégis riasztó.
Az egyik politológus megfogalmazása szerint az erdélyi magyar politikai erők jó ideje nem az együttműködésért, hanem annak látszatáért hadakoznak, mindenáron bebizonyítanák, ők és pártjuk valóban akarja azt, de a másik tábor csak mímeli a szándékot. S a tusványosi előadásokat hallgatva bizony egyre egyértelműbben körvonalazódik: az RMDSZ hegemóniára törekszik. Párt- és személyi érdekeket helyeznek a közösségi érdek elé, és a szövetség vezetői fennen hirdetik: az egy igaz járható utat csak ők ismerik, ez vezet el a célhoz. Csakhogy egyre nyilvánvalóbb, az általuk kidolgozott stratégia valójában csak hatalomban működik, ellenzékben tehetetlenek, hisz már el is feledték annak eszköztárát. Hatalmon lenni egyébként is jó, pénzt, funkciót nyújt helyi és országos kis és nagy királyoknak. Az RMDSZ arra alapoz hát, hogy néhány képviselővel, szenátorral – természetesen a megbízhatóakkal – mindig helyet kapnak a kormányban egyik vagy másik román párt oldalán (a román politikusok is rájöttek már, sokkal olcsóbban megússzák, ha a megbízható RMDSZ-t maguk mellé veszik, csend lesz és nyugalom, kordában tartják a magyarokat), onnan pedig csurranhat-cseppenhet valami a közösségnek is: néhány kilométer út, egy-két kisebb jogszabályi engedmény. Csakhogy ez a húsz éve gyakorolt apró lépések politikája ma már messze nem elegendő, mint ahogy a politikai vetélytársak is léteznek, függetlenül attól, hogy elismerik őket vagy sem. Az erdélyi magyarság elég jelentős, RMDSZ-ből kiábrándult rétegét képvisel(het)ik. Az alternatív választási küszöb valóban megmentheti a szövetséget a parlamentből való kieséstől, és akár az EMNP vagy az MPP is bejuttathat néhány honatyát a román törvényhozásba, ám a széthúzásért, viszályért nagy árat kell majd fizetni: a román politikum számára is egyértelművé válik, a magyar egység rég nem létezik, no meg az is, amíg több, egymásnak feszülő párt, szervezet képviseli a magyarságot, nem kell attól tartaniuk, hogy eredményesen lépnek fel követeléseik teljesítéséért. Az RMDSZ-es politikusoknak is tudomásul kellene venniük: összefogásra nem a több szavazatért, a parlamenti bejutásért van szükség, hanem azért, mert a magyar közösség megmaradását szavatoló autonómia, önálló egyetem és más fontos célok csak így elérhetőek. S ahogy nem elég tisztességesnek látszani, annak is kell lenni, úgy az összefogást sem elegendő csak mímelni.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szász: Szabadítsuk ki Tőkést az RMDSZ fogságából
Az MPP-s polgármester meghívására érkezett Tusnádra a pártelnök, aki nemzeti alternatívát szeretne létrehozni. A cél: kiszabadítani Tőkést az RMDSZ fogságából.
A 22. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor ideje alatt, de a rendezvény területén kívül, egy vendéglő teraszán tartott sajtótájékoztatót Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke.
A pártelnök aktuálpolitikai kérdésekben nyilatkozott, tájékoztatójában az RMDSZ-t vádolta az elmúlt huszonegy év elhibázott romániai magyar politikájáért és kilátásba helyezte egy nemzeti, jobboldali alternatíva felállítását.
Szász úgy vélekedett, semmi ok pánikra az EMNP pártbejegyzésének júliusi meghiúsulása miatt: a polgáriak első embere kiemelte, a nemzeti oldal jogi háttere adott, a pártként bejegyzett MPP lévén.
„Szükség van az MPP, az EMNT és az SZNT együttműködésére, az huszadlagos kérdés, hogy van-e másik nemzeti párt" - mondta a pártelnök. A polgári párt célja egy jó nemzeti szereplés a jövőben esedékes önkormányzati választásokon, majd parlamenti képviselet létrehozása.
Szász Jenő kifejtette, prioritás a romániai magyarság parlamenti képviselete, ám ugyanakkor meg kell teremteni a pluralitást, és a Fidesz mintájára Erdélyben is végre kell hajtani egy igazi rendszerváltást, le kell váltani a posztkommunista RMDSZ-t.
Üzenetében Szász egy pozitív, nemzeti építkezést kezdeményez, együttműködést kíván létrehozni a nemzeti szervezetek között.
Elképzelésük szerint a polgáriak biztosítanák a jogi keretet bejegyzett pártjukkal, valamint szükségesnek tartják Tőkés László kiszabadítását az RMDSZ fogságából, ugyanis „neki is a nemzeti oldalon kellene politizálnia". Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

„Ha már területeket veszítettünk, akkor jogokat kérünk!”
Közös záróelőadást tartott Tusványoson Orbán Viktor és Tőkés László
Összenő, ami összetartozik – magyar nemzetegyesítés a XXI. század Európájában cím alatt zajlott a 22. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szombati záróelőadása, amelyen Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, valamint Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke vett részt meghívottként. Míg Tőkés László többek között az erdélyi és magyar önazonosságtudatról, Trianon gyógyítási útjáról, a posztkommunizmus nyomasztó időszakáról, az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzési kálváriájáról beszélt, addig Orbán Viktor a nemzet fogalmának reneszánszáról, a nyugati kapitalista rendszer szabályainak megdőléséről, illetve az államnak a gazdaságban betöltendő növekvő szerepéről értekezett. Traian Băsescu államfő ezúttal nem jött el a rendezvényre, de Németh Zsolt moderátor szerint „nem volt olyan hónap az elmúlt évben, hogy Orbán Viktor és a román államelnök ne találkozzon.”
Az egyszerűsített honosítási, illetve visszahonosítási eljárással megszerezhető magyar állampolgárság biztosítása által új időszámítás kezdődött a magyarság életében – jelentette ki Tusnádon a beszélgetést moderáló Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára. Az állampolgárságot igénylő magyar polgárok olyan politikai közösséghez kívánnak csatlakozni, amely egy adott jövőképet kíván megvalósítani Magyarországon, a Kárpát-medencében és a nagyvilágon – fejtette ki.
Véleménye szerint az a tény, hogy Traian Băsescu államfő nem vehetett részt a rendezvényen, nem jelzésértékű a magyar–román párbeszéd alakulását illetően: – Nem volt olyan hónap az elmúlt évben, hogy Orbán Viktor és a román államelnök ne találkozzanak, és nem is lesz olyan a továbbiakban sem. Mint mondta, elkezdődött Traian Băsescu idei őszi magyarországi látogatásának előkészítése is.
Egyensúlyban a magyar külpolitika hagyományos prioritásai
Erdélyi és magyar önazonosságtudatunk teljességében találkozunk a mai napon – emelte ki Tőkés László, aki a nemzetegyesítő erdélyi fejedelmek emlékére, tetteik történelmi példázatára hivatkozva, a mindenkori talpraállás üzenete jegyében köszöntötte a nyári egyetem résztvevőit, vendégeit. 2010-ben Magyarországon a nemzet felszabadításával új, rendszerváltozással egyenértékű parlamenti választásoknak lehettünk tanúi: a magyar állampolgárság határokon túlra való kiterjesztését szabályozó, illetve a nemzeti összetartozást megfogalmazó törvény Trianon gyógyításának útját indította el, és mindezek lényege, foglalata az új magyar alkotmány. Orbán Viktor miniszterelnök történelmi hagyományaink folytonosságában szorgalmazza a nemzetegyesítés politikáját – fogalmazott Tőkés László.
Kifejtette: a magyar külpolitika három hagyományos prioritása van immár egyensúlyban az új magyar kormány alatt: a nagy léptekkel előrehaladó, határok feletti nemzetegyesítés folyamata mellett a szomszédságpolitika tekintetében is elmondható, hogy soha nem volt ilyen jó Magyarország kapcsolata Romániával, Horvátországgal vagy a többi környező állammal. A magyar uniónak ugyanakkor tovább kell épülnie az Európai Unióban, amelynek keretében Magyarország egy sikeres elnökségi időszakot is maga mögött tudhat – összegezte Tőkés László.
„A posztkommunizmus nyomasztó időszakát éljük”
Romániai magyar viszonylatban az elmúlt két évtizedben stratégiai fontosságú, tartós eredményt nem értünk el, posztkommunista, posztszekurista korszakban leledzünk, még mindig a kommunizmus örökségével viaskodunk – tette hozzá. – Rendszerváltozás helyett hatalomátmentés, európaiság helyett eurokonformizmus, posztkommunista korrupció, illetve harmadik világbeli mélynyomor köszöntött ránk, az átöröklött gazdasági, erkölcsi válság pedig mindannyiunkat nyomaszt – részletezte az EP-alelnök. Felhívta a figyelmet a történelmi igazságtétel folyamatának elsikkadására, a felemás tulajdon- és vagyonrendezésre, az autonómia, valamint az államilag támogatott magyar egyetem hiányára.
Az ország tervezett területi-közigazgatási átszervezése kapcsán Tőkés László úgy értékelte: az európai típusú regionalizáció ürügye alatt, a magyarság etnikai arányainak megváltoztatását eredményező átszervezési terv része annak a megnyilvánulásnak, amelynek keretében a román nacionalizmus, nacionál-kommunizmus időnként „ráront” az állam magyar nemzetiségű polgáraira, amint az a szlovákiai területi-közigazgatási átrendezés esetében is történt. – A román államfő üresen maradt helye azt hirdeti számomra, hogy ebben az ügyben nem alkuszunk – hangsúlyozta Tőkés.
Problémák, amelyekről tárgyalni szükséges
Az időszerű problémák kategóriájában a politikus felhívta a figyelmet arra is, hogy Kolozsváron a debreceni Nagytemplomra emlékeztető, klasszicista stílusban épült, alsóvárosi református – közismert nevén a Kétágú-templom mellett, a műemlék jellegét csorbító állami objektumot, a tanfelügyelőség épületét építik a kulturális és örökségvédelmi miniszter beleegyezésével. Emlékeztetett továbbá arra, hogy a Kirnyik-hegység egy részére vonatkozó, Kelemen Hunor által aláírt régészeti mentesítési bizonylat komoly akadályt hárított el a verespataki aranykitermelés útjából. Véleménye szerint félő, hogy Borbély László környezetvédelmi miniszter kénytelen lesz maga is aláírni a projekt útjában álló engedélyt, amely lehetővé teszi a ciánalapú aranykitermelést, bár az EP elsöprő többséggel kimondta: azt a teljes Európai Unióban be kell tiltani. A kitermelés elindítása esetén a Kárpát-medencei térség országai egyaránt szembesülnek a környezetszennyezés veszélyével – figyelmeztetett. Kimondandó problémának minősítette továbbá a Házsongárdi-temetőben zajló sírrongálások ügyét, a romániai magyar politikai elit opportunista politizálását, a „pán-ortodox”, „pán-román” nemzetállam megvalósítására, „az erdélyi ortodox kolonizációra” irányuló törekvéseket.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alapfokon elutasított bírósági bejegyzése kapcsán Tőkés László a Jurnalul Naţional napilapban megjelent tudósításra hivatkozva elmondta: a bukaresti törvényszék a 2011/19. számú, július 14-i határozatában azzal indokolta döntését, hogy „a párt nem a nemzeti, hanem egy közösség érdekeinek képviseletét tűzi ki céljául”. A magyarok politikai akarata, a magyar nemzeti értékek és érdekek következésképpen nem részei a román nemzeti akaratnak, értékeknek és érdekeknek – értelmezte Tőkés László, hangsúlyozva az érvelés súlyosan megkülönböztető, kizárólagos és antidemokratikus jellegét. – Az a hibánk, vétkünk, hiányosságunk, hogy magyarok vagyunk? Adjuk fel magyarságunkat, hogy itthon lehessünk a hazában? – vetette fel a kérdést Tőkés László. – Ha Románia stratégiai partnere tudott lenni Magyarországnak, ugyanabban az európai néppártban található mindkét ország kormánypártja, s Traian Băsescu államfő az, aki a legmesszebb elment a magyar–román párbeszéd terén, akkor azt kérjük a román féltől: üljünk tárgyalóasztalhoz, mint nemzet a nemzettel, ne úgy, mint többség a kisebbséggel – fogalmazta meg felhívását a politikus.
Amint a Tismăneanu-jelentés megköveti a kommunizmus bűneiért a rezsim áldozatait, joggal kérhetik, hogy a mindenkori román államhatalom kövesse meg a magyarságot a poszttrianoni és posztkommunista időszakban elszenvedett sérelmekért: – Ha már területet vesztettünk, jogokat kérünk ezen a területen, beleértve az autonómia minden formáját, a Partiumban, Székelyföldön és Erdély többi térségeiben – hangsúlyozta Tőkés László.
Internacionalista kormány távozott, nemzeti érkezett
Olyan szilárd pontnak nevezte Orbán Viktor, magyar miniszterelnök a tusnádfürdői rendezvényt, amely már az év elején bekerül a naptárba, s ahol megbízható találkozásokra nyílik alkalom, illetve megbízható találkozóhelyek alakulnak ki. Orbán kijelentette: tavaly internacionalista kormány távozott Budapestről, s nemzeti érkezett. Mondanivalójának kiindulópontját az elmúlt 100 év rövid vázolásával kezdte, a múlt század során a magyar nemzetet ért hatásokat és történéseket értékelve.
– Az első világháború után természetellenes állapot jött létre, semmi sem alakult úgy, ahogy szerettük volna. A második világégés után megszállás, illetve politikai és gazdasági diktatúra következett, szétverték a nemzetgazdaságot. 1990 után a globális piacok kora következett. Kérdés, hogy az új világban megváltozik-e a nemzet szerepe, eljön-e a nemzet ideje – fogalmazta meg a kérdést Orbán Viktor.
A politikus kifejtette: nem túlzás azt állítani, hogy egy teljesen új világ következik, amelyben alapvetően megváltoztak a szabályok, s amelynek kihívásaira más válaszokat kell adni. Megismételte a tavalyi rendezvényen már előadott gondolatát, amely szerint a kapitalista gazdasági berendezkedés válságával összefüggő korszakváltás következik be a nyugati világban.
– Tavaly már a világgazdasági válság végéről kezdtek beszélni, erre bedől Görögország, bajban van Olaszország és Spanyolország, s következhet akár Belgium is. A kontinens pereme más fejlődési pályára állt. Ugyanakkor az Amerikai Egyesült Államokban az államadósság felső határát felemelő törvényről folyik a vita, Afrikában forradalmak zajlottak, Japánban atomkatasztrófa következett be. Magyarország is a zátonyhoz közeledett, most ettől egyre távolabb vagyunk – jegyezte meg a miniszterelnök.
„Véget ért a nyugati fogyasztói társadalom”
Feltette a kérdést: mi az, ami véget ér, hogyan nézett ki a letűnt világ. Helyzetértelmezése szerint a korszakváltás az „előző világ összeomlásával indul”. Szerinte utóbbit elsősorban az eladósodás okozta, ugyanis fedezet nélküli kölcsönöket adtak és vettek fel, illetve úgy vélekedtek, hogy megkérdőjelezhetetlen a folyamatos fejlődés, a fogyasztás pedig bármeddig fokozható.
– Véget ért a nyugati fogyasztói és jóléti társadalom, kiégett azoknak a fáklyája, akiket eddig követtünk. Az új szemlélet szerint kétszer mérünk, s egyszer vágunk. A mértéktartáson van a hangsúly, a biztos kéz politikáját kell érvényesíteni. Az új korszakban jelentősen megnő az állam szerepe a gazdaságban. De ez csak úgy lehetséges, ha a közösség, pontosabban egy erős, öntudatos nemzet áll az állam háta mögött, amelyet egyébként az állam a munkájával szolgál. Magyarország megadta a helyes választ erre, ugyanis 2010-ben soha nem látott többség jött létre, a kétharmados forradalomnak köszönhetően új alkotmány született, új gazdasági építkezés indult el, s ezek alapvetően hozzájárultak a nemzeti erősödéshez – fogalmazott Orbán.
Úgy vélekedett, korábban nem volt ennyire elszánt és cselekvőképes: „a magyarok harcolni akarnak a munkanélküliséggel, kilátástalansággal”. Orbán Viktor szerint eddig a közép-európai országok a nyugati országokat követték, most viszont megfordult a helyzet. Kilátásba helyezte, hogy a készülő új angol médiaszabályozás „kísértetiesen hasonlít majd a magyarra”.
– Utánunk más országokban is bank- és válságadót vezettek be, gyökeresen átalakították a nyugdíjrendszert. Úttörő szerepe jut Közép-Európának. A nagy testű országok összedőlésének szele veszélybe sodorhatja Magyarországot – mondta, majd Széchenyit parafrazálva hozzátette: a cél az, hogy az ország a saját tengelye körül forogjon.
Elmondta: felemelkedés tapasztalható Közép-Európában, s ezáltal a súlypont erre a térségre tevődik át. A Balti-tengertől az Adriáig soha nem látott növekedési sáv alakult ki. Politikai szempontból pedig „létrejött a nemzeti alapon nyugvó demokraták összefogása” az egész térségben. – Tőkés elnök úr említést tett néhány problémás kérdésről, de ha az internacionalisták gyakorolnák a hatalmat Romániában, akkor teljesen más nagyságrendű gondokkal küszködnénk – fogalmazott.
Egy más témára térve Orbán elmondta: egyeseknek furcsának tűnt, hogy az EU soros magyar elnöksége folyamán harcoltak azért, hogy Románia és Bulgária mihamarabb csatlakozzon a Schengen-övezethez. Jelezte, hogy ezt kettős megfontolásból tették: egyrészt szolidaritás, másrészt pedig önérdek, ugyanis a csatlakozást követően nagyon sok új átkelő pont nyílik meg Magyarország és Románia között, amely hozzájárul a még szabadabb utazáshoz, kapcsolattartáshoz, s ezáltal erősíteni fogja az erdélyi magyar közösséget. Úgy ítélte meg, szükségszerűség a nemzet megerősödése, s az elkövetkező időszakban a nemzet reneszánszának leszünk tanúi.
„A Sapientia a saját gyerekünk, ha kér, adunk”
A hallgatóság egyik tagjának a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) finanszírozásával kapcsolatos kérdésére válaszolva a magyar miniszterelnök elmondta: amennyiben a romániai magyar felsőfokú oktatási intézmény illetékesei megmondják a magyar kormánynak, mit várnak el, mit tegyen a budapesti kormány, „mi azt megtesszük”. A Sapientia a saját gyerekünk, ha sír, halljuk, ha kér, adunk – összegezte mondanivalóját Orbán Viktor. Utalva a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen kialakult helyzetre a felsőoktatás témakörében, megemlítette, hogy szerinte a magyar nyelvű orvosképzés szempontjából kulcsfontosságú. Bejelentette: ősszel fogadják el azt a jogszabályt, amelynek során a határon túli magyar közösségeknek lesz politikai képviselete a budapesti Országgyűlésben.
Az erdélyi magyar összefogással kapcsolatos hallgatósági kérdésre azt válaszolta: az összes határon túli területen a közösségek képesek egységesek lenni, de vannak olyan helyek, ahol egyesek „nem érzik magukat jól az egységben, ugyanis nem tudnak élni a súlyukkal arányos befolyással”. – Nem szervezeti formákat támogatunk, hanem azokat, akik a végén a közös, egységes fellépések irányába viszik el a dolgokat – mondta Orbán.
Szintén az erdélyi magyar politizálást taglaló kérdésekre válaszolva Tőkés László élesen támadta az RMDSZ-t és Markó Béla volt szövetségi elnököt, a szervezet jelenlegi vezetőjét pedig két ízben is átkeresztelte Markó Hunorra. Előbb viszont elmondta, hogy szerinte „nagy baj van, ha az egység összeütközik a demokráciával”.
– Totalitárius egységet akarnak ránk kényszeríteni. Jobban szót értenek a román pártok vezetőivel és képviselőivel, mint saját atyafijaikkal. Markó Béla meg azt mondta, hogy az állampolgárság és a szavazati jog biztosításával a magyar kormány célja Erdély kiürítése. Hallják, hogy mivel vádolják magukat – fordult Orbán Viktorhoz és Németh Zsolthoz. – S még azt is mondta, hogy ne avatkozzanak bele ügyeinkbe. Olyan ez, mint amikor a kommunizmus alatt ugyanezt mondták. Mi is hozzászólhatunk ahhoz, ami Magyarországon történik, leváltjuk Orbán Viktort, ha nem végzi jól a dolgát – humorizált Tőkés, majd hozzátette: Budapest nem beleszól az ügyekbe, hanem együttműködik az erdélyi magyarokkal. – Plurális egységre törekszünk. Létrehoztuk az egység megteremtésére hivatott struktúrákat, ilyen volt az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum is. Az RMDSZ kihátrált ebből. Nem lehet úgy egységre törekedni, hogy kifogásoljuk az új politikai párt bejegyzési kérelmét alátámasztó aláírások hitelességét, miközben a román hatóságok ezt nem teszik meg – fakadt ki Tőkés László.
ZAY ÉVA, KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)

Felcsúttól Tusványosig
Az elmúlt éveknél alacsonyabb érdeklődés mellett zajlott Tusványoson Orbán Viktor és Tőkés László közös fellépése. Akik azonban ott voltak a szombati eseményen, nem csalódtak várakozásaikban: Orbán és Tőkés ezúttal is „kitett magáért”.
Aki a tusványosi táborban járt a diáktábor „fénypontjának” tekintett magyar miniszterelnöki fellépés előestéjén is, végigcsápolva a péntek esti Edda-koncertet, kifejezetten üresnek találhatta másnap délelőtt a tusnádfürdői Univers kemping nagyszínpadát.
Orbán Viktor és Tőkés László európai parlamenti képviselő közös fellépésére ugyanis ezúttal negyedannyian sem voltak kíváncsiak, mint Pataky Attilára és legendás együttesére. Az elmúlt éveknél alacsonyabb érdeklődést alighanem Traian Băsescu távolmaradása is okozhatta: idén a román államfőt a 22. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor szervezői nem hívták meg a magyar kormányfőnek „tercelni”.
A Németh Zsolt államtitkár által moderált tusványosi fórumon Tőkés László és Orbán Viktor vett részt. Traian Băsescu széke üresen maradt
Példás büntetés a „hazaárulóknak” Akik azonban ott voltak a Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár által moderált szombat délelőtti eseményen, nem csalódtak a várakozásaikban: Orbán és Tőkés ezúttal is kitettek magukért. Kijutott a jóból az „erdélyi magyarságot eláruló” RMDSZ-nek és a hazaárulóknak, határokon innen és túl – akiknek Tőkés példás büntetést, elszámoltatást ígért –, de kijutott a Magyarország és a világ levegőjét fertőző „internacionalistáknak” is, a földkerekség új korszakának eljövetelét kozmikus képekben vizionáló Orbán révén.
A magyar miniszterelnök hosszan ecsetelte a tábor zárónapján „az erős állam és a mögötte álló erős nemzet” közötti összefüggéseket. Orbán Viktor előadásában kifejtette: az egész világ egy új korszak határán áll, korábban erősnek gondolt államokból gyengék, a korábban gyengének hitt országokból pedig erősek lettek.
„Ez a korszakváltás az előző korszak összeomlásával fog megtörténni. A nyugati világban ugyanis az államadósság olyan mértékűvé válik, hogy a tartozásokat már nem lehet visszafizetni. A most véget érő korszakban sokan azt hitték, hogy a gazdasági növekedés és a fogyasztás korlátlan mértékben fokozható, a piaci verseny átalakult fogyasztási versennyé, de a vagyonok és az erőforrások nem nőttek ezzel arányosan” – fogalmazott a magyar kormányfő.
Kozmopolita jólét helyett nemzetépítő munka
Orbán Viktor szerint az újonnan felépülő új korszakban az államnak merőben új szerepe lesz a gazdaságban, amelyet az államnak kell újjászervezni, megteremtve a „munkaalapú társadalmi rendszert” a „pazarló, fedezet nélküli fogyasztást gerjesztő jóléti állam” helyett. „Sikeres államot azonban csak akkor lehet felépíteni, ha erős nemzet áll mögötte” – ismételte meg tézisét a magyar kormányfő, majd – átvéve a román kormánypárti retorikát – azt kezdte ecsetelni, hogyan figyeli irigykedve Európa az átütő magyar sikereket.
„Magyarország minden más európai országot megelőzve adta meg a helyes választ e korszakváltásra - szögezte le Orbán Viktor, aki szerint az utóbbi időszak főbb budapesti döntéseinek helyességét az európai országok kezdik sorra felismerni és leutánozni. A magyar kormányfő példaként említette a bankadó és a válságadó bevezetését, a nyugdíjalap államosítását, illetve a médiatörvényt – ez utóbbit egyébként szerinte London mintaként alkalmazza majd az új nagy-britanniai sajtószabályozás kidolgozásakor.
Orbán a budapesti sikerek közé sorolta a kettős állampolgárság megadását, az új alkotmány és az új közteherviselési rendszer kidolgozását, az államadósság csökkentését és a demográfiai hanyatlás megállítását célzó erőfeszítéseket. Idézte az idei tábor mottóját, amely szerint “összenő, ami összetartozik”, és úgy vélte, hogy éppen az említett korszakváltás legfontosabb következménye lesz a magyar nemzet “összenövése”.
Vélhetőleg ezt az “összenövést” volt hivatott szimbolizálni az Orbán Viktor szülőfaluja, a Fejér megyei Felcsút község népes és zajos delegációjának jelenléte is a székelyföldi Tusnádon zajló táborban...
Tőkés: területért jogokat!
A magyar kormánypártnak, a Fidesznek a határon túli magyar politikai alakulatokkal való kapcsolatainak kérdéskörét Orbán alig érintette, csupán a hallgatóságtól érkező kérdésekre adott válaszaiban tért ki erre, igen óvatosan fogalmazva. „Az egység felé az elkülönülés utáni együttműködés rendszere is elvezethet” – vélekedett egy azt firtató kérdésre válaszolva, hogy az erdélyi magyar pártok, szervezetek közül melyikkel van jóban a magyar kormány.
Tőkés László azonban nem óvatoskodott: az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a tőle megszokottnál is lendületesebben sorolta az RMDSZ-szel szembeni vádjait. Mint fogalmazott, az RMDSZ „totalitárius egységet“ akar rákényszeríteni az erdélyi magyarságra, és – felidézve a kilencvenes évek közepének politikai eseményeit és retorikáját – azt hányta a „neptunista RMDSZ-vezetők” szemére, hogy „jobban szót ért a román pártokkal, mint saját magyar atyafiaival”.
Tőkés úgy vélte, hogy az elmúlt két évtizedben kevés maradandó eredmény született Romániában. „Se autonómiánk, se államilag finanszírozott magyar egyetemünk nincs” – hangoztatta az egykori püspök, aki úgy vélte: Romániában máig nem zárult le a posztkommunista korszak, amiért szerinte szintén az RMDSZ hibáztatható.
Ami a többségi románsághoz való viszonyt illeti, Tőkés arról beszélt, hogy a románoknak bocsánatot kellene kérniük a magyaroktól a Trianon óta elszenvedett sérelmek miatt, és a romániai magyaroknak úgy kell leülniük tárgyalni a románokkal, „mint nemzet a nemzettel”, nem mint kisebbség a többséggel. Ezt a tézisét megtoldotta a románoknak szóló, követelő hangnemben előadott ajánlatával: „Ha már területet vesztettünk, jogokat kérünk cserébe. Területért – jogokat! Területért – jogokat!” – nyomatékosította a volt püspök.
Különböző utakon az autonómiához
A szombati „Orbán-koncertet” megelőző napon, pénteken Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tusványosi jelenléte és fellépése váltotta ki a legnagyobb érdeklődést a politika iránt érdeklődő táborlakók körében. Kelemen a határon túli magyar vezetők részvételével megtartott nemzetpolitikai kerekasztalon vett részt, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai vezetők társaságában. Az RMDSZ elnöke elsősorban az erdélyi magyar közösség azon igényéről beszélt, hogy „itthon, magyarként, szabadon és biztonságban” akar élni.
„Ehhez az elmúlt húsz év megteremtette az alapvető feltételeket, az autonómia eléréséhez pedig meg kell vizsgálni, melyik a járható út” – hangsúlyozta Kelemen, aki az előtte felszólaló Pásztor István, a Vajdasági Magyarok Szövetsége elnökének mondandójához csatlakozott, miszerint „az autonómiát napi munkával, következetességgel lehet elérni”.
A konfrontáció politikáját tartotta az előtte felszólalókkal szemben szükségesnek Berényi József, a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke, valamint Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke. Berényi arról beszélt, hogy a szlovák politikai erők magyarok nélküli szlovák nemzetállamot igyekeznek építeni, ezért a vajdasági magyar érdekérvényesítési lehetőségekkel szemben Szlovákiában nincs lehetőség a partnerség kialakítására.
Kovács szintén a kisebbségek megalkuvások nélküli érdekképviseletének szükségességéről beszélt. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke kifejtette: az autonómiához vezető út kérdésében erős alapra épülő nemzeti konszenzust kell teremteni, egyfajta „stabilitási egyezményt” kellene kötni az erdélyi politikai szervezetek között, meghatározva a „nemzeti minimumot”.
Nacionalista uszításra alkalmas árut koboztak el Csibi Barnától
Illegálisnak minősített árpád-sávos zászlókat és irredenta propaganda-anyagokat koboztak el a román hatóságok Tusványoson Csibi Barnától. Az Avram Iancu jelképes felakasztásával elhíresült csíkszeredai fiatalember közvetlenül az Orbán Viktor és Tőkés László beszédének is helyet adó nagyszínpad mellett állította fel standját.
A Székelyföld nem Románia! feliratú, valamint a Romániát Erdély nélkül ábrázoló térképpel illusztrált pólók, rovásírásos kiadványok iránt a nyári egyetem első három napján gyér volt az érdeklődés.
A hatóságok képviselői pénteken váratlanul érkeztek a tábor területére, és elkobozták a Csibi által forgalmazott pólókat, a rovásírásos kiadványok egy részét, mert úgy érveltek, ezek nacionalista uszításra alkalmasak. A volt pénzügyőr utóbb arra panaszkodott, hogy 3000 lejes kár érte a hatósági akcióval.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

/vezércikk:/
Internacionalista vagyok
Új szitokszót avatott fel Orbán Viktor a tusnádi táborban: a magyar miniszterelnök az „internacionalistákat” ostorozta hasonló vehemenciával, amilyen vehemenciával aggatta a magyar (szélső)jobboldal az „idegen szívű”, „liberálbolsevik”, „judeoplutokrata” és még ki tudja, milyen jelzőket az ideológiai ellentábor képviselőire.
Orbán ráadásul ezt olyan nagy ívű, látomásszerű beszéd keretében tette, amely a köznyelvben csak jóléti, fogyasztói társadalomnak nevezett „régi világ” alkonyáról szólt, és egy „új világ” eljövetelét jósolta. Orbán új – az „aki nem dolgozik, ne is egyék” elven alapuló – világa pedig semmivé tenné mindazt a civilizációs többletet, amit az emberiség az elmúlt évszázadokban létrehozott, és amely révén ma már a társadalom, az állam nem hagyja éhen pusztulni a nyomorékot, nem űzi a várfalakon kívülre a vakot, a némát, a pestisest. Hanem gondoskodik róluk, gyógyítani próbálja őket – vagy legalábbis enyhíteni szenvedésüket –, biztosítja megélhetésüket, szociális segélyt folyósítva számukra.
A „régi világ” alkonya az orbáni vízió szerint küszöbön van, és a földkerekség államférfijai közül elsőként a magyar miniszterelnök ismerte fel ezt a sorsszerűséget. A földkerekség államainak vezetői lassan már kezdenek rájönni, hogy a világ középpontjában Magyarország van, mint a válság marcangolta peremországaitól megtisztult Európa fáklyavivője, és sorra teszik hódolatukat a budapesti lángész előtt.
Intézkedéseinek jogosságát pedig már nemcsak, hogy nem vitatják, hanem követendő példaként igyekeznek alkalmazni saját országaikban, mintegy elismerve kétkedni merészelő korábbi ostoba mivoltukat. Az új világot hirdető messiás pedig elnézően megengedi, hogy a gyarló Európa kövesse példáját, hogy Németország és Franciaország államosítsa magánnyugdíjalapjait, hogy Olaszország és Spanyolország bankadót vezessen be, hogy Nagy-Britannia a magyar médiatörvényt vegye példaként saját sajtószabályozása megalkotásában. Mert ő már látja az eljövő új világot, a Felcsúton felvirradó új napot, amelynek első sugaraitól fejvesztve menekülnek majd a hitetlen internacionalisták. Meneküljünk tehát.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

A székelység történetéről tanulhatnak a székelyföldi középiskolások
A széékelység történetéről újabb, ezúttal középiskolásoknak szóló tankönyv elkészítését tervezi Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Tanfelügyelőséggel és Kovászna Megye Tanácsával együttműködve. Az alternatív tankönyvként használható kiadvány egy sorozat részének tekinthető, hiszen a fent említett intézmények koordinálásával, Hargita és Kovászna megyei szakemberek bevonásával idén őszre már elkészül a VI–VII. osztályosoknak szóló, ugyancsak a székelység történetét bemutató tankönyv, továbbá nemrég megjelent az inkább kisiskolásoknak szánt Mesés Székelyföld című, a székely székeket ismertető sorozat első kötete, valamint tavaly az óvodásoknak szóló, Székelyföld címerei című kifestőkönyv. Az alternatív tankönyvek elkészítésével foglalkozó munkacsoport tevékenységét Ferencz Salamon Alpár Hargita megyei főtanfelügyelő koordinálja, a tudományos szakirányító szerepét pedig dr. Hermann Gusztáv Mihály történész látja el. A főtanfelügyelő szerint az új tanügyi törvény lehetőséget ad helyi érdekeltségű tantárgyak, tananyagok kidolgozására és meghirdetésére. Ezt a lehetőséget kihasználva kezdte el kidolgozni az erre a célra megalakult munkacsoport azt a tananyagot, amely a székely közösségeink hagyományainak, múltjának még jobb megismeréséhez, szellemi értékeink ápolásához, átadásához, nemzeti identitástudatunk megerősítéséhez segít hozzá. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke mindennek kapcsán reményét fejezte ki, hogy a székelyföldi tanintézetek élni fognak az új oktatási törvény nyújtotta lehetőségekkel, és a kiadványok elkészülte után, egyelőre opcionális tantárgyként ugyan, de tanítani fogják a székelység történetét. (hírszerk.) Transindex.ro

Fellebbezni készül az EMNP
Nem kapták még kézhez az Erdélyi Magyar Néppárt bírósági bejegyzésének elutasításáról szóló törvényszéki döntés hivatalos indoklását, de mihelyt az megérkezik, azonnal megfellebbezik az ítéletet – számolt be lapunk érdeklődésére Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke.
"Egyelőre csak annyit tudunk, amennyit a Jurnalul Naţional és az Új Magyar Szó, azaz Dan Voiculescu pártjának szócsöve és az RMDSZ szócsöve szubverzív eszközökkel kiderített" – közölte a pártbejegyzéssel megbízott Toró T. Tibor. Amennyiben a törvényszéki döntés indoklásában valóban az áll, hogy azért utasították el a Néppárt bejegyzését, mert az nem a nemzeti érdeket, hanem csak egy közösség érdekeit képviseli, akkor eléggé tiszta az ügy – vélekedett –, hiszen egyszerű műhibáról vagy szándékos tévedésről lehet szó. Toró szerint a programban szereplő, kontextusból kiragadott mondatot semmilyen más bírói testület nem értelmezheti hasonlóképpen, hiszen a közösségek képviselete hozzátartozik Románia érdekeihez. Az indoklás kézbesítését követően azonnal fellebbeznek, mondta Toró, s mivel a párttörvény gyorsított eljárást ír elő, a táblabíróságnak az óvás benyújtásától számított tizenöt napon belül ki kell tűznie a tárgyalás időpontját. Számításaik szerint így augusztusban döntés születik a párt bejegyzéséről, addig is folytatódik a munka, a program kidolgozása, a szervezetépítés. Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke (jobbra) ugyanakkor tegnap kijelentette: az EMNT képviselői szövetkezhetnek az MPP-vel, ha elutasítják az EMNP bejegyzését. Tőkés Lászlót ki kell szabadítani az RMDSZ fogságából, fogalmazott Szász. "Az Erdélyi Magyar Néppárt kudarca után ne essenek pánikba, nyugodjanak meg. Most is van lehetőségünk megteremteni az alternatívát az RMDSZ-re. Az MPP bejegyzett párt, és most élnünk kellene ezzel a lehetőséggel" – mondta Szász Jenő. Hozzáfűzte: a helyhatósági választások esetleges megnyerése után a két alakulat az RMDSZ-szel együtt küldhet "válogatottat" a parlamentbe. A "válogatottban" részt venne "minden csapat, nem csak a Dinamo" (utalás az RMDSZ-re), ami "minőségi javulást hozhatna a magyarság parlamenti képviseletében".
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meghalt Kristóf Ágota író
Életének 76. évében meghalt Kristóf Ágota (Agota Kristof) Svájcban élő Kossuth-díjas író – tudatta családja szerdán az MTI-vel.
A francia nyelven alkotó írót, aki idén márciusban vehette át a Kossuth-díjat, neuchateli otthonában keddről szerdára virradóra érte a halál. Temetéséről később intézkednek.
Kristóf Ágota 1935. október 30-án született Magyarországon, Csikvándon. Kilencéves volt, amikor szülei nagymamájához költöztették Szombathelyre, majd internátusba került. Ekkor születtek első versei.
Az érettségi után férjhez ment történelemtanárához, majd közös gyermekükkel 1956-ban Svájcba emigráltak. A háztartás vezetése és a gyermeknevelés mellett egy óragyárban is dolgozott. Kristóf Ágota elmondása szerint a gépek ritmikus zaja beindította lírai kreativitását. 1978-tól kezdett francia nyelven hangjátékokat és színpadi darabokat írni. A Svájci Irodalmi Archívum, amely megkapta hagyatékát, 23 drámáját tartja számon, de csak kilenc került a közönség elé. A nyolcvanas években zajos sikert aratott a Nyugat-Európában, majd később Magyarországon is megjelent A nagy füzet, A bizonyíték, valamint A harmadik hazugság című kisregényekből álló trilógiájával, amely körkép a második világháború éveiről, az azt követő világról egy család történetén keresztül. A trilógia több országban kötelező iskolai olvasmány. 2004-ben elkészült Az analfabéta című rövid önéletrajza. 2005-ben jelent meg Mindegy címmel novellákat és színműveket tartalmazó kötete, s mint akkor elmondta, „most már nincs kedve többet írni”. Az írónőt 1988-ban Olaszországban Alberto Moravia-díjjal, Németországban életművéért 2001-ben Gottfried Keller-díjjal, 2005-ben pedig Schiller-díjjal tüntették ki. 2008-ban megkapta az Európai Irodalom Osztrák Állami Díját. Tavaly a Neuchateli Intézet díjátadójára nem tudott elmenni megromlott egészségi állapota miatt, viszont idén a Kossuth-díjat személyesen vette át Budapesten.
Akkor az írónő az MTI-nek úgy nyilatkozott, hogy vagy fél évtizede nem írt új művet, mert az egészségi állapota nem teszi lehetővé. „Olvasni sem tudok, mert a napjaimat kórházban töltöm, a kezelések nem engedik” – mondta, majd hozzátette: családjában, gyerekeiben, unokáiban leli örömét. Szabadság (Kolozsvár)

Kakaskodás Lehet követelőzni is persze, de nem biztos, hogy célravezető.
A Tusványos kapcsán számos cikk, értékelés látott napvilágot e lapban is, én két észrevételt tartanék fontosnak. Az egyik a magyar-román államközi, a másik az itthoni magyar–román viszony jövőjét illeti.
1. Orbán Viktor többek közt a következőket mondta a táborban: „Tőkés László előadásából hallhattuk, hogy mennyi gond van még a mostani román kormányzat és az itt élő magyar közösség között. De képzeljük el, hogy ha nem egy nemzeti jellegű kormányzat lenne Romániában, hanem visszajönnének az internacionalisták itt is. Akkor milyen konfliktusaink lennének! Képzeljük el, hogy a mai román ellenzék retorikája és politikai irányvonala állami szinten is érvényesülni tudna!”
Nem akarok itt arról értekezni, hogy a nemzeti jellegűnél akadna jobb jelző is, amikor arról a Demokrata-Liberális Pártról beszélünk, amelyik pár éve még a Szocialista Internacionálén belülről próbálta megakadályozni a Szociáldemokrata Párt felvételét ugyanoda. Az internacionalizmus (és a kozmopolitizmus) szitokszóvá avatásáról szintén értékeztek e rovat szerzői. Én másra hívnám fel a figyelmet. „Képzeljük el, ha... visszajönnek az internacionalisták... akkor milyen konfliktusaink lennének!” – mondja Orbán. Márpedig az internacionalisták alighanem visszajönnek, nem szükséges különösebben fejlett fantázia ahhoz, hogy elképzeljük: egy éven belül „a mai román ellenzék retorikája és politikai irányvonala állami szinten is érvényesülni tud”. Sőt, talán a Fidesz által jól ismert kétharmados erővel! Ilyen körülmények között az idézett mondatok úgy is értelmezhetők, hogy Orbán Viktor román-magyar konfliktust vizionál. Egy biztos: ő maga semmit nem tesz azért – ellenkezőleg –, hogy a két ország viszonya a Băsescu-rezsim után is zökkenőmentes legyen.
2. A magyarok Traian Băsescuhoz való ellentmondásos viszonyulásáról ragyogó elemzést írt Székedi Ferenc. Erről annyit, hogy az említett tekintetben Tőkés László kétségkívül magyarabb másoknál. Egyrészt jól érzi magát Traian Băsescu társaságában, sőt ugyanabból a korból és ugyanabból az eszmei vonulatból választott magának jelképet: Horthy Miklós tengernagyot. (Akihez képest „hol állunk mi”? Mint tudjuk, Traian Băsescu Ion Antonescu marsall hadvezéri eredményeit irigyeli.)
Másrészt Tőkés László azzal magyarázza Traian Băsescu hiányát a Tusványoson, hogy „mi nem alkuszunk”. Most tekintsünk el attól, hogy ezt a logikát követve tavaly és tavalyelőtt „alkudtunk”, hiszen Traian Băsescu elment Tusnádfürdőre, és a valóságban idén is szívesen látták volna az elnököt, aki az utolsó pillanatig „lebegtette” a részvételét. A lényeg más: az, hogy Traian Băsescuval mint a románok képviselőjével igenis kell alkudni. (Még akkor is, ha az eredmény nem mindig súrol Horthy-i magasságokat.) Lehet követelőzni is persze, de nem biztos, hogy célravezető.
A demokrácia nem a többség diktatúrája – jó esetben legalábbis -, de a többségtől nem is lehet eltekinteni. Egy kisebbség számára lehetetlen elérni bármit a többség hozzájárulása nélkül. A hozzájárulás nem feltétlenül jelent lelkes helyeslést a többség részéről, viszont annak a belátását igen, hogy „megéri”, ha például a kisebbség autonómiát kap. A Tőkés-verzióban ez az alkudozás a következőképpen szól: „Ha már területet vesztettünk, jogokat kérünk cserébe, beleértve a korlátozott nemzeti önrendelkezéshez, az autonómia valamennyi fajtájához való jogot”. Vajon mennyire célravezető eszébe juttatni a románoknak, hogy azokat a jogokat kérjük most tőlük, amelyeket mi nem adtunk meg, amikor a szóban forgó területek fölött mi diszponáltunk?
Ezzel együtt az állásfoglalásban nem lenne semmi kivetnivaló, ha Tőkés László történetesen magánember volna. Ismerek olyan embereket, akik a szabad véleménnyilvánításra mindennél többet adnak; fontosabb számukra az érveik hangoztatása, mint a vita eredménye; képesek sokszor a saját pozíciójukat aláásni, csak megmondhassák a magukét. Ezek kétségkívül karakán, becsületes emberek – csak hát alkalmatlanok arra, hogy akár a saját érdekeiket képviseljék. Hát még a másét! Mármost nem állítom, hogy Tőkés László ilyen becsületes ember volna, de úgy viselkedik...
Szőcs Levente. Új Magyar Szó (Bukarest)

TGM: Még van idő, állítsátok meg őket!
A hagyományosan istenverte, elátkozott ügyek egyike a magyar–román viszony
Ebben benne van a román állam és a magyar állam, a romániai magyar kisebbség és a román többség, Magyarország és az erdélyi magyarság, a székelyek és a többi magyarok, Erdély és Partium viszonya, a magyarországi jobboldal és liberális/szocialista balközép zűrzavaros kapcsolatai a romániai magyar politikai erőkkel és a román pártokkal, a román „elitek” változatos és változó „magyarpolitikái”, a kölcsönös értetlenség és tudatlanság, a „Trianon” nevű mítosz, a „bécsi döntés” nevű mítosz, a „Magyar Autonóm Tartomány” nevű mítosz, a lényegükben elfelejtett, de a szívünkbe fúródott gyilokként betokosodott, kölcsönös történelmi sérelmek; képzeltek és még a képzeltnél is rosszabbak.
A „társtalan magyarság” kihal a Kárpát-medencéből. Ez a régi magyar félelem. A magyarok és külföldi (nyugati és/ vagy orosz) szövetségeseik darabokra tördelik a soha nem eléggé egységes Romániát. Ez a román rettegés régi tárgya.
A két állam kölcsönös tudatlanságban leledzik egymás felől, s a tartalmilag üres „riválisképet” paranoid gyanakvással vizslatja. A politikai elitek ingadoznak a vaksi gyanakvás és a legcinikusabb közöny között. A kölcsönös közöny és a merőben taktikai manőverezés az elmúlt évtizedben – némi óvatossággal, józansággal és lustasággal elegyedve – többet ért el, kellemesebb viszonyokat teremtett, mint a sovinizmus heveny szakasza. Bár a józan lustaság elviselhetőbb, mint a sovén tombolás, szilárd alapnak alig nevezhető. Egymás – kölcsönösen leereszkedő – eltűrése, amiben semmi tudatosság nem volt, csak a két társadalom belső fejlődése (érése és lottyadt, szotyogós túlérése), erkölcsileg meglehetősen silány. Ennélfogva aztán ingatag, időleges, súlytalan.
A gazdasági világválság és nyomában az esztelen megszorító intézkedések tovább mélyítették a már régóta készülő politikai válságot, amelynek Magyarországon az egyre képtelenebb féldiktatúra a következménye, Romániában egyelőre a zűrzavar (ámde a román állam már ugyancsak az Übü-rezsim felé halad). Ilyenkor az államok legfontosabb legitimációs föladata a bűnbakok gondos kiválogatása. A bűnbaklisták élén Nyugat-Európában az arabok és más muszlimok állnak (EU-állampolgárok és bevándorlók vagy menekültek egyaránt), Kelet-Európában a romák, nem pusztán azért, mert „etnikailag és kulturálisan (habitusukban) idegenek”. Főleg azért, mert ők is igényelnek szociális segélyt, amelynek az összegére befolyásosabb rétegek, csoportok is szemet vetettek.
A romániai magyarok, ha nincsenek is túl jól eleresztve, semmiképpen nem hasonlíthatók a cigányokhoz. A mai körülmények között meglepő, hogy föllobbant ellenük a román többség ellenséges indulata, illetve rájuk vetül a romló magyar–román államközi viszony árnyéka. Nyugat-Európában a helyzet némileg különböző: a nyugati EU-államok között nincs gyűlölet, etnikai és regionális konfliktusok vannak, de az etnicizmus NEM nacionalizmus (a nacionalizmusnál is rosszabb, de NEM azonos vele; ám nem is tiszta rasszizmus, mert legalább annyira kulturális, mint „fajbiológiai”). Nyugat-Európában nem vetődik föl államok között a határkérdés, nincs expanzív és militarista nacionalizmus, ám a gazdag régiók igyekeznek elválni a szegényektől, pl. Flandria Vallóniától, Észak-Olaszország a Mezzogiornótól, Katalónia Kasztíliától, Asztúriától: ezek belső régióhatárok. Elválni akarnak, nem egyesülni: mint korábban a gazdag Szlovénia és Horvátország a szegény Szerbiától, Macedóniától, Koszovótól. Skócia, ahol már a függetlenségi párt van kormányon, nem akarja megosztani az északi-tengeri kőolajból származó jövedelmeket az angolokkal. Az adószeparatizmus meglehetősen viszolyogtató.
Kelet-Európában mind a hagyományos nacionalizmus él – például a hagyományos, bár néha csak mostanában keletkezett irredenták –, mind az új etnicizmus, mind a fajgyűlölet.
A magyar–román viszony sajátossága, hogy megromlásában döntő szerepet játszik a két és fél politikai „elit” (a magyarországi, a román és az erdélyi magyar) kétségbeesett igyekezete, hogy fönntartsa magát a gyorsuló hanyatlás körülményei között – hiszen ez már régen nemcsak gazdasági, hanem egyben politikai, kulturális/civilizációs válság is –, és hogy a még úgy-ahogy megjutalmazható, klienssé tehető, „államfönntartó” polgári középet a magánérdekei révén magához kösse, mint manapság minden állam. Ez a „polgári közép” azonban Magyarországon nem, de szerintem Romániában sem elég. Az Orbán-rezsim a kettős állampolgárság révén mozgósítani tudja a határokon túli magyarokat (a belső Fidesz-zsargonban: „hatumákat”), ami szinte semmibe se kerül, viszont a magyarországi adófizető állampolgárok ezért útépítést, állásokat stb. várhatnak és várnak el cserébe.
A Basescu-kormányzat („rezsimnek” nem nevezhető, ahhoz nem elég eredeti, szemben a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, amelyet a nemzeti ügyek kormánya, azaz Orbán Viktor miniszterelnök alkotott meg) azt az érdekes újítást vezette be, hogy kitűnő viszonyt ápol a budapesti kormánnyal, a kormányzati lét kisebb-nagyobb előnyeivel, olykori politikai engedményekkel kenyerezi le a romániai magyarság hivatalos vezetőit, miközben a magyar kisebbség emancipációs törekvéseinek mereven ellene szegül, és nem állja útját a magyarellenes uszításnak.
Az erdélyi magyarok nem érdeklik.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök mindent megtesz annak érdekében, hogy az erdélyi-partiumi-bánsági magyarok bukaresti parlamenti és kormányzati képviselet nélkül maradjanak, és hogy olyan kalandor akciókba zsarolja bele őket, amelyek után már csak őhozzá fordulhatnak segítségért, az egyes helyhatóságokkal – s velük is csak a kevés magyar többségű körzetben – pedig majd csak elbánik valahogy. Aztán majd sovén tűzbe boríthatja Magyarországot, amellyel újabb évtizedekre szerezhet magának „parlamenti” többséget. Orbán Viktor miniszterelnök a status quót védő (vagy rontó) bukaresti politikai osztály éles fegyvere Erdélyben.
Az erdélyi magyarok nem érdeklik.
Traian Basescu, Románia elnöke egyfolytában – lassan, ravaszul – szorítja mind szűkebb sarokba a magyar érdekeket, miközben a pokolian népszerűtlen Boc-kabinet parlamenti többségét az RMDSZ tartja fönn, az az RMDSZ, amely már évek óta hiába vár a kisebbségi törvényre (eredeti alakjában a tervezet nem is rossz!), ezért a romániai magyar közvélemény nem Basescu elnököt, hanem az RMDSZ-t okolja. Az RMDSZ kénytelen-kelletlen támogatja a román kormány megszorításos, reálbér- és reálnyugdíjcsökkentő, intézményromboló, elszegényítő politikáját, amellyel minden héten magyar etnikai (nemzetiségi) szavazatok százait veszíti el. A magyarellenes hangulatban a román ellenzék nagy pártjai (a szociáldemokraták és a liberálisok) sovén irányban előznek, a magyarok jobbágyának nevezik Basescu elnököt (haha), magyarellenességben versenyeznek a Basescu-párttal – miközben a maguk oldalára kívánják vonzani az RMDSZ-t az eddigieknél rosszabb föltételekkel.
A Basescu nélküli Basescu-párt kifutó modell, „a román baloldal” – amelynek valószínű elnökjelöltje, majd Románia lehetséges elnöke, aki épp most nevezte magát meggyőződéses monarchistának, Crin Antonescu nemzeti liberális vezető – pedig őszintén nacionalista, szemben az őszintétlen nacionalista Basescuval. (Ő képes ma helyeselni Románia részvételét a második világháborúban a tengelyhatalmak oldalán: „ő is úgy tett volna, mint Ion Antonescu” marsall, jogerősen elítélt és kivégzett háborús bűnös; mintha ez a háború nem jelentette volna egyben a transznisztriai, besszarábiai, moldvai zsidóság kiirtását, az odesszai vérengzést, majd Románia függetlenségének elvesztését. Románia elnökének nyilvánvalóan azért ellenszenves Hohenzollern-SigmaringenMihály – 1947. december 30-áig Románia királya –, mert túlságosan antifasiszta volt az elnök ízléséhez képest.)
De ez még mind semmi.
A nacionalista vetélkedés kényszere a mindeddig óvatos, reálpolitikus RMDSZ-t is nyomja. Nyomja mind a bukaresti kormány, mind a román ellenzék, mind a budapesti kormány (a magyarországi parlamenti ellenzék nem számít). Az Orbán-rezsim vélhetőleg tudja, hogy külön erdélyi magyar kedvence, az Erdélyi Magyar Néppárt nem arathat sikert, két romániai magyar párt azt jelenti: egy se.
De az elkeseredett erdélyi közvéleménynek Kelemen Hunor és Markó Béla egyszerűen nem mondhatja meg, hogy az Erdélyben (Magyarországon már nem) nagyon szeretett Orbán miniszterelnök milyen sorsot szán a gyorsan csökkenő lélekszámú magyar kisebbségnek. A névleg az RMDSZ-hez tartozó, de lélekben már Orbán Viktorhoz átállt tisztségviselők provokáló akcióit nem bírálhatják, mert akkor egyszeriben „rossz magyar ember(ek)nek” látszanának. Így a két csoport (RMDSZ, EMNP) politikája egyre hasonlóbbnak tűnik föl, miközben egyre jobban gyűlölik egymást. És politikájuk valójában nem is hasonlít, de voltaképpeni politikájukat titkolni kénytelenek.
Vegyük a Mátyás király kolozsvári szobrára illesztett „táblácska” (placuta) történetét. A „táblácska” a nagy történész, Nicolae Iorga butácska, nacionalista, ám csavaros mondata, amely egyrészt büszkélkedik vele, hogy a hírneves uralkodó román származású volt, másrészt afféle nemzetárulónak állítja be, harmadrészt azt mondja, hogy valami jelentéktelen ütközetben (amelyről nem valószínű, hogy egyáltalán hallott) legyőzték a katonáit a moldvaiak. Ez nem kevés egyetlen mondatban, de a történelmietlen őrületnek elég szép esete.
Nem kétséges, hogy Hunyadi Mátyás részben román eredetű volt. De mit jelentett a „román” és a „magyar” az ő századában? A „magyar” (a „natio Hungarica”) azt jelentette, hogy valaki nemesember („una eademque nobilitas”), ami egyben azt jelentette: katolikus. Olyan nagy hűbérurak, mint a Drágffyak meg a Kornisok, szintén román származásúak voltak, de ezt soha nem hangoztatták, mert az ő esetükben ennek nem volt jelentősége. Mátyás román eredetét az udvarában élő olasz humanisták azért hangoztatták, mert – a korabeli olasz reneszánsz propagandisták (udvari „történetírók”) szokása szerint – római (mítoszi) hátteret kívántak neki biztosítani birodalmi (császári) ambícióihoz, mellesleg mintegy balkézről megteremtve hozzá a dákoromán kontinuitáselméletet. Mátyás apja, a nagy condottiere, Hunyadi János a „törökverés” közben Magyarország legnagyobb földbirtokosa lett, ez tette Mátyást királlyá, nem a „római” eredet.
Mátyást Erdély nem érdekelte, Magyarország többi része se nagyon az adóbevételeken kívül, Bécs és Prága irányában folytatta pazarló és értelmetlen katonai műveleteit. Megteremtette ugyan szűk körű udvari asztaltársasága körében a magyar reneszánszot és humanizmust, amelynek a legjellegzetesebb alakja Janus Pannonius pécsi püspök volt, a biszexuális pornográfia jeles művelője. Annak, hogy Mátyás édesanyja véletlenül – átutazóban – a család egyik hívének a kolozsvári házában szülte meg ezt az érdekes embert, az égvilágon semmi fontossága nincs.
Jellemző a századfordulós magyar „nemzetpolitika” és nemzetpropaganda Erdély-vakságára, hogy nem a Báthoryak, Rákócziak, Bethlenek, Kemények, Apaffyak, Telekiek közül valamelyik erdélyi nagyságnak állíttattak szobrot, hanem ennek a nagy formátumú, ám Erdélytől idegen fejedelemnek. (Az egyetemet meg Ferenc Józsefről nevezték el, nem pedig – mondjuk – Kemény Zsigmondról, ha már ragaszkodunk a főurakhoz.)
Arról vitatkozni tehát, hogy Mátyás király magyar vagy román volt-e, értelmetlenség, hiszen a modern értelemben egyik se volt, hiszen maga a „nemzet” mint olyan sokkal későbbi eredetű. Tehát a „táblácska” (placuta) kitűzése – meg a magyar föliratok lankadatlan üldözése – semmi másra nem szolgál, mint a magyarok megsértésére, akik persze okosabban tették volna, ha sértődés helyett harsányan kacagnak. De már áll a bál, a kolozsvári városi tanács román tagjai minősíthetetlen hangot használnak a magyarokkal szemben, akik kivonulnak. Magyarország bukaresti nagykövete hatalmas virágcsokorral óhajtja eltakarni a „táblácskát”, a rendőrőrszemmel dulakodik. Fiatal magyar tudósok és diákok négynyelvű műanyag táblával ragasztják le a „táblácskát”, amelynek szövege történettudományi vitába keveredik Iorgával, és az évszázados magyar–román együttélést méltatja. Kelemen Hunor, romániai művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke, följelentést tesz az ügyben (a román hatóságok a szobor fölújítása előtt megígérték, hogy a „táblácska” nem kerülhet vissza), válaszul a román nyelvű internet úgy beszél a magyarokról, hogy az még egy harcedzett vasgárdistát is meghökkentene. A magyar alpolgármester reklámterületet bérel Kolozsvár határában, és több nyelven – magyarul is! – föltünteti az óriásplakáton a város nevét. A tereptárgyat „ismeretlen tettesek” lerombolják, újbóli fölállítását a polgármesteri hivatal megtiltja.
Magyar szamárságok követik a román szamárságokat, de amint most is látjuk, az adott demográfiai és hatalmi körülmények között a román szamárságok érvényesülnek (amint 1918 előtt mindig a magyar szamárságok érvényesültek). Ezért nem lehet könnyedén legyinteni rájuk.
A mindenkori és mindenünneni kisebbségek agyonhorzsolt érzékenysége, lelki sérülékenysége nem pusztán lelkiállapot: súlyos történelmi okai vannak. A román demokratikus sajtónak és közéletnek – már amennyi maradt belőle, remélhetőleg több, mint Magyarországon – ezt meg kellene értenie, még az erősödő nacionalizmus és etnicizmus hangulatában is, amely persze sokkal nehezebb föladattá teszi a méltányosságot, mint akár egy esztendővel ezelőtt.
Magyarok és románok egyaránt tágra nyílt szemmel masíroznak a csapdába, közös erőfeszítéssel teszik tönkre azt a soha nem tapasztalt együttműködést, kreativitást, amely a román közönség kedvencévé tette a kolozsvári Állami Magyar Színházat (a sepsiszentgyörgyi magyar színház mellett), amely létrehozta az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivált (TIFF), az Ecsetgyár multikulturális „alternatív hely”-ét, a problémák ellenére eleven (magyar–román) diákéletet teremtett az állami egyetemen, a legjobb alternatív kocsmákat, remek kiállításokat, kiváló könyvkiadókat, folyóiratokat. Természetesen a kultúra, még a legbátrabb se helyettesítheti a jó politikát, de még ennek a kezdetei is tapasztalhatók: megszületett a GAS (Grupul de Actiune Sociala, Szociális Akciócsoport), amely országos föltűnést okozott avval, hogy a nagy nyilvánosság előtt radikálisan szállt szembe a kilakoltatásokkal a cigánynegyedben.
Akármilyen reménytelen a romakérdés, morálisan egyszerűbb, mint a magyarkérdés. A nyomor és a diszkrimináció tisztességes emberekből fölháborodást vált ki (egyszerű, áttekinthető), de a magyarkérdés tele van történelmi tisztázatlanságokkal, az erdélyi magyar középosztály és értelmiség önvédelmi harcai – mivel a magyaroknak van szociális és kulturális tőkéjük, állítólag mellettük áll a magyarországi állam, nem ébresztenek spontán szánalmat; a magyar népességfogyás tragédiá ja a román többség számára érthetetlen – belebonyolódnak a hagyományosan kupeckedő és opportunista „nagypolitika” liános dzsungelébe, ami a balfelé radikalizálódó, de azért kisebbségben lévő román fiatalságnak nem rokonszenves. A Romániában is erősödő szélsőjobboldal, a mainstream erők dalmahodó sovinizmusa is nyomja őket, a többségében nagyon konzervatív erdélyi magyar politikai osztály pedig olyan, amilyennek bukaresti ellenfeleiket megismerték. Tehát a „magyar ügy” még a kisméretű, de fontos antinacionalista román ifjúság szívét se dobogtatja meg. Pedig már rá kellett volna jönnie, hogy a „magyarkérdést” a válság miatti mély szociális és erkölcsi elégedetlenség elterelésére, semlegesítésére fújják föl Románia vezetői, mint ahogy a trianoni gyászharangok szakadatlan kongatása Pesten ugyanerre szolgál. A felelőtlen politikai osztályok mindenre képesek a hatalomért. S az az értelmiség, amely érdekből vagy kritikátlanságból hajlandó fölülni az ilyesminek, soha nem moshatja le magáról a felelősség sarát.
A legutóbbi magyarbarát román országos párt a Kommunisták Romániai Pártja volt a föld alatt, az illegalitásban 1944/45 előtt. De hát magyarok és zsidók és bolgárok vezették (lásd erről Stelian Tanase érdekes könyveit, amelyekben minden álnevet és nom de guerre-t megfejt)...
A nacionalista hangulatkeltés a székelyföldi magyar autonómia ellen teljesen oktalan, hiszen ez a román nemzetnek nem árt (elszakadásra nincs földrajzi lehetőség), de az még kérdéses, hogy milyen hatással lesz a Székelyföldön kívüli – erdélyi és partiumi – magyarok sorsára, hiszen ők el fogják veszíteni a rájuk irányuló, amúgy is szűkülő figyelmet. Meg hogy miként föstene egy autonóm terület, ahol a lakosság fele egyben külföldi (magyarországi) állampolgár, ahol majd éles választási harcok zajlanak a magyarországi pártok között képviselői helyekért a pesti parlamentben?... Ezt nem tudjuk. A területi autonómia reménytelen ügyével azonban sikerült gyakorlatilag levenni a napirendről a kulturális és a személyi autonómia valamelyest esélyesebbnek tetsző tervét.
Az egész dolog annyira össze van kuszálva, hogy – a pesti és a bukaresti kormányok ily módon megerősített pozíciójának kivételével – semmi világos eredmény nem látszik. Ámde a politikai osztály tudatlansága, lelkiismeretlensége már megint egyre sikeresebben fordítja egymással szembe a két népet (miközben a közvélemény háta mögött, ha kell, simán megegyeznek), s az évszázados tanulság az, hogy mindig a kisebbség jár pórul. A történettudomány – amelynek újabb eredményei a művelt középosztály számára ismeretlenek, de legalább hadd említsem meg Ioan Dragan kitűnő tanulmányát a Korunk júliusi számából – megindította már a magyar és a román uralkodó osztályok szörnyű és kölcsönös bűneinek tárgyilagos elemzését. Vannak itt fájó hiányok, például annak a ténynek a széles körű ismerete, hogy a Ceausescu-rezsim egyik középponti eleme volt a magyarellenesség, s benne az etnikai arányok átszabása, továbbá az oktatáspolitika és az áttelepítések révén az erdélyi magyarság proletarizálása.
Most még a históriai tisztázás is lehetetlenné válik, pedig milyen fontos lenne!
Magyarországon néhány szaktudóson kívül alig sejti valaki, hogyan bánt az Erdélyben már évszázadok óta többségi, ám a maga egészében jogfosztott és kegyetlenül elnyomott román nemzetiséggel a gőgös arisztokrácia által vezetett magyar állam. A tanulságok kézenfekvőek, de mivel a probléma megoldása vagy enyhítése tárgyilagosságot, tudást, empátiát, visszafogottságot és humort igényelne, a jelenlegi politikai osztály képtelen a haladásra, nem is hajlandó rá, mert csak a rövid távú előnyökre néz – még kimondani is unalmas.
Ezek az államok a maguk mai alakjában népeik ellenségei, s mivel a nép erőtlen, csak arra lehet biztatni, hogy forduljon el a hagyományos nemzetállami politikától, nézzen át fölötte, bízzék a saját eszében, fittyet se hányjon a politikusaira, nevesse ki őket. És ne keveredjék ilyen ostobaságokba, mint a „táblácska”-ügy. Annyi elvárható azért a néptől is, Erdélyben és mindenütt, hogy ne működjék közre lelkesen a saját tönkretételében.
Ez az írás román nyelven is megjelenik, a 22 című bukaresti hetilapban.
Tamás Gáspár Miklós| Népszabadság

Hírsaláta
KELEMEN SZÍNE VÁLTOZÁSA. Nem értik a zöld szervezetek Kelemen Hunor pálfordulását a verespataki ciános aranybányászat kérdésében, s nyílt levélben fogalmazták meg fenntartásaikat és vádjaikat a miniszter döntésével kapcsolatban.
"Tavaly, amikor még Kelemen Hunor miniszter is keményen ellenezte a projektet, és nyíltan kijelentette, hogy ellenzi a ciántechnológián alapuló beruházást, közép- és hosszú távon a turizmust látta megfelelő alternatívaként a körzet fejlesztésére és az ott élők foglalkoztatására. Ezzel akkor is és ma is messzemenően egyetértünk. (...) Más országokban a verespatakihoz hasonló, de jóval kisebb történelmi jelentőségű bányajáratokat kiválóan értékesítenek komoly turisztikai látványosságként" – írják. FÉLIG SZABADON. A Freedom House legfrissebb sajtószabadság-jelentése szerint Románia a közel kétszázas lista félig szabad harmadában vegetál, az egyáltalán nem megtisztelő 88. helyen. Még Botswana és Burkina Faso is megelőz minket. Magyarországot az első csoportba – a szabad kategóriába sorolták. A gazdasági válság padlóra vágta a nyomtatott média egy részét, miközben a hűtlen reklámpénzek a virtuális médiához vándorolnak. (Népújság) CSAK TIZENKETTŐ. A 2011–2012-es egyetemi tanévben a felsőoktatási intézmények besorolása után csak tizenkét egyetemnek van esélye megkapni a doktorátus szervezésére szóló jogot. Az egyetemeket idén nyártól kezdődően három csoportba sorolják: az oktatásra hangolt egyetemek csak licencre készítenek fel, az oktatási és tudományos kutatási, valamint az oktatási és művészeti alkotási egyetemek licenc- és mesterképzésre szorítkoznak, a harmadik csoport a csúcskutatási és oktatási egyetemeké, amelyek licencre, mesterképzésre és doktorátusra is jogosultak. (Gândul) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Székelyföld is veszélyben!
"Dióhéjba" tömörítve bemutatjuk az elmúlt kilencvenegy év történelmét, a fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete?
Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld is veszélyben van, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát. Ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé. Az olyan régiókban pedig, ahol számottevő magyarság élt, az számszerű kisebbségbe került. Ennek illusztrálására Barcaság etnikai változását mutatom be. A Háromszékkel szomszédos Brassó lakossága 1910-ben még 70 százalékban magyar és szász többségű volt, míg a román számarány mindössze 28,7 százalék. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott: az említett két (többségi) népcsoport elenyésző kisebbséggé vált, alig 8 százalék. Ha Brassó város 1910-es népességi arányait hasonlítjuk össze a mai Sepsiszentgyörgyével, azt látjuk, hogy a nem románok számaránya 71,3 százalék, tehát közel azonos! Brassó megye 1910-ben szintén magyar és német többségű, 64,2 százalékkal. Ma már itt sem sokkal jobb a helyzet, mint a városban. Az elmúlt évszázad alatt az alig néhány százalékéban román lakosságú észak-erdélyi nagy magyar városok népességi arányai szintén megváltoztak. A népességváltozásra elsősorban az 1950-es és az 1960-as években került sor. Néhány példa: az 1941-es népszámlálás szerint a népességi arányok Észak-Erdély néhány nagy városában a következők: Marosvásárhely magyarságának aránya 95 százalék, a románoké 3,9. Szatmárnémeti magyarságának aránya 92,9 százalék, a románoké 4. Nagyvárad magyar népessége 91,8 százalék, a románoké 5,2. Kolozsvár magyar népessége 86,5 százalék, a románoké 8,9. Hogy ki kit olvasztott be – magyarosított vagy románosított –, bárki megadhatja a választ a kérdésre. A nagy tatárjárás (1241) utáni 639 év alatt az Erdélybe betelepedő románság nemhogy tömegesen elmagyarosodott volna, de 1880-ban is mindössze 5,7 százalékuk ismeri az állam nyelvét, a magyart. Ne feledjük: az alkotmányban meghirdetett "egységes és homogén nemzetállam" megteremtésének útjában ma már csupán Székelyföld magyar közössége áll! Nem véletlen az, hogy a hivatalos okmányokban, de még a megyehatáron elhelyezett turisztikai táblákon sem tűrik meg a Székelyföld név használatát! Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy ha az elmúlt huszonegy évben alig észlelhető az etnikai arányok megváltozása, akkor az a továbbiakban sem módosul. Elfelejtik azt, hogy ez a rendszerváltás, a volt szocialista vagyon megszerzésével való elfoglaltság, a nagy gazdasági világválság, valamint Székelyföld tudatos elszegényítésének taktikájával magyarázható. De ha Románia gazdaságilag talpra áll, a veszélyérzet és az önvédelem hiányában "békésen álmodozó" székelységet is gőzhengerként fogják kisebbségbe szorítani, etnikailag fellazítani. Tehát addig kell kiharcolni Székelyföld autonómiáját, amíg nem késő! Ha most nem teszünk meg mindent – természetesen törvényes eszközökkel –, akkor számításaim szerint Sepsiszentgyörgyön már a 2020-as választást nem mi nyerjük meg. Márpedig, ha nincsenek választott vezetőink, akkor – amint Marosvásárhely példája is mutatja – szülőföldünkön mások fognak intézkedni, de nem a mi érdekünkben! Ne feledjük, a Székelyföld akkor már nem a mi otthonunk lesz, nem az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat! El kell dönteni: mit akarunk?
A román nacionalizmus 1918 előtt Ahhoz, hogy a mai agresszív, türelmetlen román nacionalizmust megértsük, ismernünk kell annak mély gyökereit. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a román nacionalizmus csak most, az elmúlt huszonegy évben nehezedik ránk, illetve annak gyökerei csak a Ceauşescu-diktatúráig vezethetőek vissza. A román nacionalizmus már korábban kialakult. Természetesen ennek elemzése nem célunk, csak néhány példával szeretnénk rávilágítani arra, hogy nem új keletű. Az intolerancia, az idegengyűlölet már a Horea vezette parasztzendülés és magyargyilkolás idején is létező valóság. Hasonlóképp az 1848–49-es erdélyi polgárháborús kilengések, magyarmészárlások is erre mutatnak. A két román fejedelemség egyesítése előtt (1857-ben) a jeles román politikus, Mihail Kogălniceanu a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására, a jogfosztottság felszámolására az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen 52 javaslatot terjesztett be. Az 1866-os román alkotmány némi könnyítéseket hoz a nem keresztény idegenek számára, de ellentüntetésekre, pogromokra került sor. Az 1878-as berlini kongresszus arra kötelezi az új és független Romániát, hogy a zsidóknak, a mohamedánoknak biztosítsa az állampolgári jogokat. 1879-ig csak keresztények kaphattak román állampolgárságot. Amikor 1918-ban Románia megkapta Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatok birtokában volt. Az 1877-ben megszerzett Dobrudzsa etnikai arányait 1900-ig 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek "idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszköz az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása volt. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: "Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét..., higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz." Az óvodák többségét is a románosítás szolgálatába, a román nyelv terjesztésére állították fel. Az 1911-ig létrehozott 168 óvodából 133-at a csángó magyarok és bolgárok településein alapítottak. 1906-ban Konstancán (Küstendže) a gimnázium igazgatója, V. Dumitrescu ezt írja: "Ezen iskolának az oktatáson és nevelésen kívül az ország többi iskoláival együtt az is célja, hogy románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon a szülőiknél csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek." 1900 körül a mintegy 75 000–100 000 főnyi csángó magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. (2011-ben sincs!) Van olyan feljegyzés, amely szerint a csángó gyermek addig ismételte az első osztályt, amíg megtanulta a román nyelvet. Egymás között még a szünetekben sem beszélhetnek magyarul. 1848 után a csángó magyarok közé már olyan papokat küldtek, akik nem ismerték a magyar nyelvet. 1886-tól kezdve a jászvásári papneveldében csak román nyelven oktatnak. Az utolsó magyar papnak, aki még a századfordulón Moldvában működött, a püspök megtiltotta a magyar nyelvű misét. Erdélyben ugyanebben az időben a románoknak több ezer iskolájuk van. Az erdélyi román papok híveikkel nemhogy magyarul nem beszéltek, de 80 százalékban ők maguk sem ismerték az állam nyelvét. A román nacionalizmus 1913-ban sem esett kétségbe, amikor Romániával "egyesül" a 98 százalékarányban nem románok által lakott Dél-Dobrudzsa. Habozás nélkül fogtak hozzá az új, azaz "ősi román" föld elrománosításához is.
Fegyverszünet és megszállás Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Páduában aláírta a fegyverszünetet, elismerték az önálló Magyarországot. Azonban e fegyverszünet aláírását nem tekintették érvényesnek a szövetséges hatalmak, de a magyar területek megszerzését célul tűző országok sem. A történelmi Magyarország és Ausztria területén ekkor még idegen hadsereg nem tartózkodott. Tehát nem beszélhetünk a Monarchia katonai vereségéről. A vereség a fegyverszünet megkötése után alakult ki, amikor a magyar kormány látva a hadseregben terjedő anarchista és bolsevista mentalitást, feloszlatta azt, így akaratlanul lehetetlenné tette az aktív önvédelmet. Az új hadsereg megszervezése azonban nemcsak időigényes volt, de nagyrészt eredménytelen is. Minderre épp akkor került sor, amikor megindult a szerb, a csehszlovák és a román támadás. A magyar kormány másik nagy tévedése az volt, hogy bízott a győztes nagyhatalmakban, és úgy gondolta, ha Magyarország pacifista magatartást tanúsít, azt a béketárgyaláson méltányolni fogják. A területi egység megőrzésének céljából a magyar államvezetés a bolsevik és a szélsőjobboldali erők szervezkedései között fogott hozzá a svájci mintájú szövetségi államrendszer kiépítéséhez. Erdélyben a román, a magyar, a német és a vegyes önkormányzatú kantonok létrehozása azonban nem érdekelte a Iuliu Maniu vezette Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot. De az előrenyomuló román hadsereget sem, sőt, igyekeztek felszámolni minden magyar önrendelkezési jellegű akciót. Ilyen történelmi helyzetben fogalmazódott meg a Székely Köztársaság megteremtésének gondolata. Néhány jeles erdélyi magyar vezető, köztük Paál Árpád politikus és újságíró is – 1918. november derekán, a Székelyudvarhelyen tartott gyűlésen – letette a hűségesküt a Székely Köztársaságra. Azonban a november 28-i marosvásárhelyi székely és a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés már a magyar állam területi integritása mellett nyilatkozott. E politikai zűrzavarban, amikor az ország hadsereg nélkül maradt, miközben idegen haderők masíroztak, Kratochwil Károly vezetésével létrejött a székely és az erdélyi ezredekből, a székely önkéntesekből az a 12 000 főt számláló Székely Hadosztály, amely kis létszáma ellenére is megpróbálta a lehetetlent, szülőföldje védelmét az idegen hódító hadsereggel szemben. Nekik 1919 januárjában a Királyhágónál sikerült feltartóztatniuk a román királyi hadsereget. A magyarság jövőjének alakítására azonban nagy csapást mért az 1919. március 21-i Magyar Tanácsköztársaság megalakulása. A nagyhatalmak épp akkor vitatták meg a végleges határok kérdését. Úgy tűnik, hogy a bolsevizmus veszélye miatt még jobban büntették a magyar népet, Magyarországot. A székely hadsereggel ellenséges magatartású kommunista hatalom miatt 1919. április 25-én a Székely Hadosztály is feloszlott. A katonák némelyike beállt a Vörös Hadseregbe, és hősiesen harcolt az északi felszabadító hadjáratban, de többségüket a román hadsereg Brassóba internálta. A román hadsereg december 24-én megszállta Kolozsvárt, majd fokozatosan egész Kelet-Magyarországot. A magyarság vezetői hiába követelték Párizsban a határkérdés demokratikus, népszavazás, tehát a helyi lakosság megkérdezése általi meghúzását, kialakítását, hiába ajánlották fel, hogy a népszavazás eredményét, bármilyen is legyen, a magyarság tiszteletben fogja tartani, a magyarság meghallgatása nélkül megszületett a jelenkor történetének egyik legigazságtalanabb békediktátuma. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés eredménye a kompakt magyar területek, köztük Székelyföld elcsatolása lett.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Magyar–magyar művésztalálkozó Marosvásárhelyen
Íme egy újabb ígéretes kezdeményezés, amelynek reális esélye van arra, hogy gyökeret eresszen a Bolyaiak városában. Három napon át jeles magyarországi és erdélyi magyar képzőművészek találkoztak itt, és kötetlen párbeszédet folytatva ismerkedtek egymás munkájával, lehetőségeivel, latolgatták, miként járulhatnának hozzá hivatásuk népszerűsítéséhez és ahhoz, hogy az általuk alkotott értékek méltóképpen illeszkedjenek a köztudatba, közösségeink életébe. 
A Magyar Művészeti Akadémia és a Maros Megyei Tanács támogatásával szervezett rendezvénysorozaton pénteken, szombaton és vasárnap rendkívül gazdag és változatos program során dialogizált közös dolgaikról a meghívott félszáznyi művész. Az MMA ügyvezető elnöke, Fekete György és a megyei önkormányzat elnöke, Lokodi Edit Emőke védnökségével zajló eseménysorozat augusztus 5-én délben kezdődött a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében és augusztus 7-én késő este zárult Székelyvéckén.
A vendégeket, akik között Erdélyből elszármazott alkotók is voltak, például Péterfy László szobrász, Simon Endre festő és Katona Szabó Erzsébet textilművész, Farkas Ádám szobrászművész, budapesti egyetemi tanár vezette és mutatta be a jelenlevőknek. A találkozó megnyitóján hangsúlyozta, hogy szakmai testületük, amely több mint negyven erdélyi tagot is számlál, ily módon is szeretné segíteni az itteni képzőművészek közérzetének, érvényesülési lehetőségeinek javítását. Egyben az anyaországi művészeket is közelebb kívánják hozni Erdélyhez, a térség magyarságához. Ezt tanárként úgy is szorgalmazza, hogy nyaranta elhozza ide egyetemista tanítványai egy-egy csoportját dokumentálódni, élményeket gyűjteni. 
A lehetséges élmények egy részét Péterfy László villantotta fel, nem kis nosztalgiával idézve meg egykori vásárhelyi jelenlétének felejthetetlen mozzanatait. Simon Endre a város nagyhírű képtárát, ennek történetét ajánlotta a látogatók figyelmébe, a létesítmény helyszínén is méltatva a dr. Bernády György polgármester által létrehozott és azóta látványosan gazdagodott rangos gyűjteményt. Másnap délelőtt Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész beszélt Marosvásárhely egyik nagy nemzetközi visszhangú művészi mozgalmáról s az ezt megteremtő MAMŰ-ről. Farkas Ádám a művészet mai állásáról, a fenntartható fejlődés viszonylatrendszerében kirajzoló- dó távlatairól értekezett, majd az összejövetel résztvevői is elmondták ennek kapcsán gondolataikat.
Miután a Kultúrpalota földszinti galériáiban megtekintették a textilművészek XV. alkalommal megrendezett Ariadne kiállítását, szombat délután a magyarországiak és a több erdélyi központból érkezett művészek műterem-látogatásokon kaptak ízelítőt a Vásárhelyen zajló pezsgő alkotómunka színes, változatos kínálatából. Barabás Éva, Haller József, Fekete Zsolt, Bandi Kati, Kolozsvári Puskás Sándor, Kákonyi Csilla műhelyeinek újdonságait láthatták. Vasárnap pedig kirándulva, kötetlen eszmecsere során ismerkedhettek a környék műemlék épületeivel, helyi sajátosságaival, népművészeti kincseivel, a táj szépségeivel. Körútjukon eljutottak Nyárádszentsimonra, Erdőszentgyörgyre, Szovátára, Parajdra, Énlakára, végül Székelyvéckére, ahol Lokodi Emőke elnök asszony és Fekete Pál polgármester is csatlakozott a társasághoz, amely immár baráti közösségként ismételte meg a végkövetkeztetést: ilyen hasznos, tanulságos és kellemes rendezvényeket minél gyakrabban érdemes szervezni.
Nagy Miklós Kund
Népújság. Erdély.ma

Indul Székelyföld legnagyobb nemzeti fesztiválja
Nemrég ért véget a tusványosi diáktábor, de szerdán újabb közéleti sátorozásra várják a fiatalokat Székelyföldön: idén hetedik alkalommal szervezik meg a térség legnagyobb nemzeti fesztiválját, az Erdélyi Magyar Ifjak táborát. Az EMI kiemelt helyen kezeli az ősszel kezdődő romániai népszámlálás ügyét, és a Kárpát-medencei magyarság népesedésügyi kérdését, így a tábor mottója (Bánffy Miklós szavait kölcsönvéve) a Megszámláltattál. Híjával találtattál? gondolat lett.
A Gyergyószentmiklós melletti 3-as kilométernél sorra kerülő öt napos rendezvényen közéleti beszélgetéseket, történelmi előadásokat és egyéb szórakoztató programokat találnak az érdeklődők. Az eseményre számtalan neves előadót, közéleti szereplőt, újságírót és művészt várnak úgy Erdélyből, mint a Kárpát-medence egyéb részeiből. Előadást tart Kövér László magyar házelnök, aki szombaton beszél az állampolgárságról és a határon túl élő magyarok szavazati jogáról, de ott lesz többek között Berecz András, Böjte Csaba, Jókai Anna, Kovács „Kokó” István, Vona Gábor és még sokan mások is. Kilenc tematikus sátorban mindenki megtalálhatja a kedvére való témát, de akinek még így is marad ideje unatkozni, az bátran válogathat a különféle alternatív programok között, mint például az íjászkodás, túrázás, sportolás, néptáncolás.
A VII. EMI-tábor szervezői, erősítve a rendezvény nemzetpolitikai műhely jellegét, ez évben is nagy hangsúlyt fektettek a magyar közélet alakulásának elemzésére és a problémák továbbgondolására. Szó esik majd a közelgő marosvásárhelyi polgármester választásról, autonómiáról, népesedésről és népszámlálásról, de sok egyéb, a magyar közösség életét befolyásoló eseményről is. A tábor zenei kínálata is az előző évekhez hasonló: a rockzene a meghatározó, és a régi klasszikusok mellett a színpadon helyet kapnak az újonnan megjelent együttesek is. A táborral kapcsolatos összes információ megtalálható a www.emitabor.hu/erdely internetes címen.
Lukács Csaba. Magyar Nemzet

Megszámláltattál (EMI-tábor hetedszer)
Holnap veszi kezdetét a Gyergyószentmiklós melletti kempingben a nemzeti gondolkodású fiatalok hetedik EMI-tábora.
Az évek alatt izmosodó, bővülő rendezvény ismét egy sor, a nemzeti fejlődés szempontjából fontos kérdést tűzött napirendre.
Ehhez igazították a meghívottak névsorát is, a szervezők erősíteni kívánják a nemzetpolitikai műhely jelleget, hangsúlyt fektetve a magyar közélet alakulásának elemzésére. Szó esik majd a közelgő marosvásárhelyi polgármester-választásról, autonómiáról, népesedésről és népszámlálásról. Elfogadta a meghívást többek között Ágoston Balázs, Balczó Zoltán, Berecz András, Berszán atya, Bilibók Jenő, Bíró Zsolt, Bodó Barna, Borbély Zsolt Attila, Böjte Csaba, Csegzi Sándor, Demeter László, György Attila, Jakab István, Jókai Anna, Kovács "Kokó" István, Kövér László, Lázár Csilla, Lukács Csaba, Raffay Ernő, Sántha Attila, Szántai Lajos, Szilágyi Zsolt, Takaró Mihály, Tófalvi Éva, Vona Gábor és mások.
A szervezők kilenc tematikus sátort állítottak fel, a hangsúlyos előadásoknak, vitáknak az előadósátor ad otthont, de lesz kézműves-, film- és bor-, EMI- és társalgó-, művész-, valamint gyermeksátor, jelen lesz, az Erdély Mentőcsoport, külön sátorban foglalkoznak a szórvánnyal és a népesedéssel, és helyet kap a Keskeny út sátor is. Az alternatív programok között íjászkodás, túrázás, sportolás, néptáncolás szerepel. A hivatalos megnyitót szerdán tartják, de a nulladik napra, a bemelegítő bulira is várják az érdeklődőket. Esténként koncertek zajlanak, fellép többek között a Swetter, Charlie, Fankadeli, a Karcolat, a Kárpátia, a Role, a Bojtorján, a Kalapács, a Road, a Dalriada, a Bikini, lesz gitárest Miklós Gyurival, majd az EMI-tábor utolsó napján a húrok közé csap a Hungarica, az Ossian és a Graphic. A rendezvény mottója Bánffy Miklós szavai alapján: Megszámláltattál. Híjával találtattál? Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Román megszállás
Miután a Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött és leszerelte hadseregét, Románia – a nemzetközi jog megszegésével – megtámadta Magyarországot.
Az önkéntesekből, önszerveződéssel alakult, kis létszámú Székely Hadosztály honvédő csatákat vívott, megpróbálta feltartóztatni a megszálló erőket. Több helyi jellegű fegyveres ellenállásról is szólnak a krónikák, ilyen volt a Zsil-völgyi bányászvidék lakosságának fegyveres ellenállása. A román uralom hihetetlen brutalitással, rablással, gyilkosságokkal kezdődött, amelynek áldozatai elsősorban a magyar civil lakosok. A megfélemlítés azzal kezdődött, hogy a román hadsereg által megszállt magyar településeken a központban összegyűjtötték a lakosságot, és az elöljárókat megbotozták. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be, mert itt a magyar tisztviselők nem akarták letenni a hűségesküt. A román hadsereg nagyszámú túszt ejtett, internálótáborokat hozott létre, számos magyart vittek Romániába kényszermunkára. Kórházakat szereltek le, óriási állami és magánvagyonokat, terményeket koboztak el, elfoglalták a gazdag ezüst- és aranybányákat is. Megakadályozták a szén- és a gázszállítást Magyarországra, emiatt Budapest fűtés és világítás nélkül maradt. A Károlyi-kormány az atrocitásokról dokumentációt állított össze, amelyet könyv formájában akart a világ elé tárni. Kelet-Magyarország kirablása azonban nem az egyszerű katonák felelőssége volt. Ezt Brătianu miniszterelnök szavai egyértelműen bizonyítják: "Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk."
A francia modell
A román nemzetpolitikában már induláskor érvényesült a francia modell. A cél a központosított, homogén nemzetállam létrehozása volt. Bukarest folytatni kívánta a korábban – Dobrudzsa és Moldva területén – gyakorolt diszkriminatív és asszimilációs politikát. 1918 és 1922 között – az erdélyi, Nagyszeben központú Kormányzótanács irányítása alatt – a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert. 1922 és 1926 között nagyszámú magyar ipari vállalatot, pénzintézetet államosítottak, a kisiparosokat hátrányos megkülönböztetésnek tették ki. A gazdasági szintű diszkriminációt az adópolitika tükrözi legjobban. A magyarokra kivetett adó összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a románok esetében. A nagy gazdasági válság idején – a húszas évek iskolapolitikájának eredményeként – a hivatalokban a magyarság visszaszorult. 1934 és 1938 között tovább folytatódott az anyanyelv használatának szűkítése. Amikor a magyar revíziós politika egyre nyilvánvalóbbá vált, kiadták a Kisebbségi Statútumot. Ez külföldnek szólt, mert továbbra sem szűnt meg a diszkriminatív háttérbe szorítás. 1938-ban a királyi diktatúra egyetlen politikai szervezet működését engedélyezte: a Magyar Népközösség a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként folytathatta a magyarság érdekvédelmét. Tény, hogy a román alkotmányok (az 1923-as, az 1938-as) a nemzeti kisebbségeket csak vallási közösségként ismerték el. Kinyilvánították az állampolgári jogegyenlőséget, de az 1924-es állampolgársági törvény előírásai miatt még 1939-ben is nagyszámú magyar volt román állampolgárság nélkül. A harmincas évek diszkriminatív intézkedései közé tartozik az a jogszabály is, amely megszabta a banki és a vállalati alkalmazottak nemzetiségi arányait. A román nacionalista politika ellensúlyozására alapított Országos Magyar Párt a román pártokkal kötött paktumokkal jutott be a parlamentbe. A Nemzeti Parasztpárt 1927 és 1931 között a román társadalom megerősítése mellett a kisebbségek egyéni integrációjára, egyéni jogegyenlőségre törekedett. A Néppárttal kötött egyezségek a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérték (1923-ban, 1926-ban). Az OMP 1928 és 1938 között egymagában indult a választásokon. 1938-ban, amikor királyi rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, a Nemzeti Újjászületés Front keretében az erdélyi magyarság a Magyar Népközösségbe tömörülve folytatta tevékenységét. Névelemzés, nyelvtörvények
A román uralom bevezetése után beindult a névelemzés és a származáskutatás. A mintegy 135 000 főre becsülhető magyar anyanyelvű izraelita felekezetűt – aki magát a magyar nemzet részének tekintette – leválasztották a magyarságról. A magyar anyanyelvű cigányokat külön nemzetiségnek nyilvánították, miközben a román anyanyelvű cigányokat a románokhoz sorolták. A magyar anyanyelvű görög katolikusokat és görögkeletieket – az 1930-as népszámlálás idején – szintén leválasztották a magyarságról. A cél egyértelmű: csökkenteni akarták a magyarság lélekszámát. Annak ellenére, hogy Erdélyből 1918 és 1922 között 197 000 magyar nemzetiségű menekült el, 1930-ban a magyarság számaránya még mindig nyolc százalékra, azaz 1,6 millióra becsülhető. A diszkriminációra a kedvező feltételeket a kisebbségi jogok "alulszabályozottsága" teremtette meg. A bíróságokon 1921-ben, a közigazgatásban 1922-ben tették kötelezővé a román nyelv használatát. A tisztségek elnyerésének alapfeltétele az 1930-as évektől kezdve a román nyelvtudás. Ennek következményeként több mint tízezer magyar tisztviselő maradt munka nélkül. 1937-től a magyar földrajzi neveket, helységneveket csak románul lehetett leírni. Földreform Az 1921-es román földreform diszkriminatív volt mind a földkisajátítás, mind a földosztás terén. Erdélyben a magyarság számaránya alapján a földosztásból mindössze 16 százalékban részesült, bár a lélekszáma megközelítette a 30 százalékot. A magyar egyházak földbirtokának 84,5 százalékát, a magyar oktatást és közművelődést szolgáló 314 000 holdnyi földbirtokot is elvették. Kisajátították azokat a birtokokat is, amelyek tulajdonosai 1918 után külföldön tartózkodtak, és magyar állampolgárok voltak. Mindezt a trianoni szerződés előírásainak semmibevételével. A diszkriminációra a legjobb példa az azonos jogi eredetű határőrezredek birtokrendezése. Miközben elvették a csíki székely határőrezred vagyonát, a 62 000 holdnyi erdőt, a hasonló jogállású naszódi román határőrezred vagyona továbbra is a helyi közösségek tulajdona maradt. Az a tény, hogy Románia négy történelmi régiójában más-más földreformtörvényt hoztak, tükrözi annak diszkriminatív jellegét. Habár a legkiegyensúlyozottabb földbirtokrendszert Erdélyben találjuk, mégis itt volt a legnagyobb mértékű a kisajátítás. Mindez egyértelműen jelzi a magyarság gazdasági gyengítésére célzó politikát. A kisajátított földnek csak egynegyedét osztották ki, mert a földek kétharmadát közlegelők és erdők formájában az erdélyi román közösségek anyagi megerősítésére használták. A földreform lehetővé tette több mint 111 román telepes falu létrehozását is. Oktatás A magyar iskolák többségét államosították. Az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben "az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához" való jogát, de ez nem került be az 1923-as román alkotmányba. Mivel az állam teljesen felszámolta a magyar óvodákat (645), a gyermekmenhelyeket (59), ismétlő népiskolákat (3500) és az ipari és kereskedelmi iskolákat (200), ezért engedélyezte a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Az 1930 és 1931-es tanévben Romániában 525 protestáns elemi iskola (483 református, 36 unitárius és 6 evangélikus) és 197 katolikus elemi iskola működött. Az egyetemi képzés hiányát a kolozsvári központtal megszervezett egyházi kollégiumokkal pótolták. A román hatalom az 1872-ben alapított kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet még 1919-ben bezáratta. Az egyetemet végzettek számaránya országosan 6 és 7 százalék körül mozgott, miközben a magyarság számaránya 8 százalék volt. A magyar tanulók 57,6 százaléka járt egyházi iskolákba. Az 1934 és 1935-ös tanévben 32 felekezeti polgári iskola (17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felső kereskedelmi és 4 téli gazdasági) működött. Az állami magyar tannyelvű iskolák száma mindössze 112. A magyar középiskolások közel fele nem tanulhatott anyanyelvén. A magyar nyelv visszaszorításának élharcosa Constantin Anghelescu közoktatási miniszter volt. Nevéhez fűződött a kultúrzóna intézménye, a magánoktatási törvény és a baccalaureátusi rendszer bevezetése. A kultúrzóna Románia 20 megyéjét fogta át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok 50 százalékos fizetéskiegészítést, 10 hektár földet és költözési segélyt kaptak. Kötelezővé tették három tantárgy (történelem, földrajz és alkotmánytan) román nyelvű oktatását is. Amikor az erdélyi magyarság panasszal élt, és a Népszövetség elé vitte e kérdést, akkor Anghelescu az 1907-es Lex Apponyira hivatkozva, ügyes csúsztatással meghamisítja az 1907-es magyar törvény szövegét. Elhitette, hogy az említett magyarországi törvény által öt tantárgyat oktattak magyarul, mindezt akkor, amikor a Lex Apponyi csak a hivatalos tanterv alapján való tanítást követelte meg. Az 1925-ben kiadott magánoktatási törvény azt jelentette, hogy a magyar egyházi iskolák külön engedélyeztetés nélkül nem adhattak ki továbbtanulásra jogosító bizonyítványt. A magyar diákoknak az érettségi vizsgákat a baccalaureátusi törvény szerint idegen állami iskola tanáraiból alakított román bizottság előtt kellett letenniük. Ez gyakran azzal járt, hogy még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amit magyarul tanultak. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1925-ben érettségiző magyar diákok 73 százaléka megbukott.
Kultúra, közművelődés
E korszakban a magyarság a már meglévő intézményeinek fenntartására törekedett, mert a román állam igyekezett meggátolni ezek fennmaradását, működését. Így például a nagy múltú Erdélyi Közművelődési Egyesületet – miután a húszas évek elején megfosztották vagyonától – csak 1926-ban ismerték el, Alapszabályzatát pedig 1935-ben. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület is sokáig stagnált, míg végül 1936-tól gyors fejlődésnek indult. A Szász Pál elnöksége idején megszervezett falusi tagozatok hamarosan 40 ezer gazdát fogtak össze.
Az erdélyi magyar művelődési életben (1930-ban) a Romániai Magyar Dalosszövetség játszott aktív szerepet, mintegy 150 tagszervezetet működtetve. A közvélemény formálásában jelentős szerepet vállaltak az egyházak, amelyek szócsövei a magyar lapok és időszakos kiadványok. Ilyen téren az erdélyi magyar kultúra viszonylag gazdagnak mondható. Mintegy 30 hírlap (Erdélyi Lapok, Brassói Lapok), folyóirat (Magyar Nép), irodalmi, társadalompolitikai kiadvány (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk, Erdélyi fiatalok) jelent meg. A szépirodalomban a Kemény János vezette Helikon írói társaság szerepe kiemelkedő. Kiadták az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, miközben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában nagyszámú könyvet publikáltak. Az Erdélyi Irodalmi Társaság is folytatta tevékenységét, folyamatosan megjelentették az Erdélyi Irodalmi Szemlét. A harmincas években az Erdélyi Múzeum Egylet is újraindítja az Erdélyi Múzeum folyóirat közlését. Egyház A Vatikán és a román állam 1927 májusában kötött konkordátuma értelmében az erdélyi római katolikus püspökség másfél milliós lélekszámú közösségét alárendelték az alig 26 egyházközséggel rendelkező bukaresti érsekségnek. Ennek hátulütője az volt, hogy a szenátusban a román érsek képviselte a magyar római katolikusok érdekeit. Összevonták a szatmári és a nagyváradi püspökséget. Új görög katolikus püspökség létrehozását engedélyezték, de a magyar és a román katolikus közösség vagyonát közös kezelés alá helyezték. Azokból az egyházközségekből, amelyek korábban a Debreceni Református Egyházkerülethez tartoztak, de a politikai határok megvonása által Romániához kerültek, megszervezték a nagyváradi székhelyű Királyhágó-melléki Egyházkerületet. (folytatjuk)
Kádár Gyula

Interjú Péter Sándor sepsiszentgyörgyi pedagógussal, kiadóval
1941. szeptember 9-én született Bögözön, a középiskolát a székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium utódintézetében végezte. 1964-ben diplomázott Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom szakon. Baróton és Sepsiszentgyörgyön tanár, 1968 és 1991 között a Megyei Tükör, illetve a Háromszék című lap rovatvezetője. 1990-ben kiadót alapít Cathedra, később Proserved Cathedra néven, elsősorban iskolai segédkönyvek megjelentetése céljából. 2007-ben doktori címet szerzett, a MTA köztestületének a tagja, az Akadémia főtitkára által odaítélt tudományos díjban részesült, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életműdíjasa, az RMPSZ keretében működő Tudományos Tanács megalakításának kezdeményezője és alelnöke, Apáczai-díjas, jelenleg az RMPSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, a Háromszéki Magyar Tudományos Társaság társelnöke. Kutatási területe a névtan, de jelentek meg néprajzi munkái is. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője.
– Lassan húsz éve, hogy megjelent az első Metszet, a középiskolás diákok irodalomtanulásának elengedhetetlenné vált segédeszköze. Amikor kikerült a nyomdából az első versfüzet, gondolt-e arra, hogy ilyen hosszú időn át, ennyi rengeteg embernek fog a „közkezén forogni”?
– Kezdetben csak a pillanatnyi szükséglet hajtott: nem voltak szöveggyűjtemények, a legtöbb iskolai könyvtárból sok olyan irodalmi alkotás hiányzott, amelyeket tanórákon használni lehetett, verset elemezni a tanulókkal viszont csak úgy lehet, ha mindenki előtt ott a szöveg. Közel húsz év eltelte után viszont valóban büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltás után máig ezek a kiadványok is alapul szolgálnak Erdély legtöbb középiskolájában a magyar irodalom tanításában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az indulás, ám az is nyilvánvaló volt, hogy a gyűjteményben szereplő költemények a magyar irodalom gyöngyszemei lévén, bárhogy változzanak a tanítási szempontok, ezek mindenképpen szerepelnek majd a tanrendben. Az első Metszet, a szürke borítós 1992-ben jelent meg, a kezdetektől a 20. század végéig nyújtott betekintést a magyar lírába. Akkor még az erdélyi magyar irodalmat egy egész éven át tanítottuk a 12. osztályban – innen származott a külön kiadvány ötlete: ez lett a zöldcsíkos Metszet, a két versgyűjtemény mellé pedig egy harmadik – piros – a Mondák, legendák, szépprózai írások című gyűjteményé. Sajnos az utóbbi évtizedben az erdélyi magyar irodalom és vele együtt a zöld csíkos Metszet „kikopni” látszik az iskolából, ám ha esetleg lesz rá igény – legalább a könyvtárak számára –, talán újból kiadnánk. Mellesleg jegyzem meg, hogy régóta foglalkoztat: kinek is írnak az erdélyi magyar írók? Nemrég kérdezett rám az egyik diákom: élnek-e ma is költők, vagy csak mi nem hallottunk róluk?!
– Ne vegye gúnyolódó tyúk-tojás kérdésnek, de mi volt előbb: a Metszet kiadásának szükségessége vagy a kiadóalapítási büszkeség? És egyszemélyes vállalkozásban gondolkodott-e, avagy csapatmunkában?
– Huszonkét év kihagyás után kerültem vissza a katedrára, mivel baróti tanári indulásom után Sepsiszentgyörgyön az alakuló Megyei Tükör belső munkatársa lettem, bár évekig betanítottam az akkori Matematika–Fizika Líceumba, a későbbi Székely Mikó Kollégiumba. A tanítást tartottam fő hivatásomnak, de az újságírást is nagyon megszerettem. Az iskolában én voltam a szerkesztő úr, a szerkesztőségben pedig a tanár úr. 1990-ben merült fel először a kiadólétesítés ötlete: az első kiadványok inkább az anyagi megalapozást szolgálták, reklámlapban is gondolkodtunk, a szöveggyűjtemény tehát nem az első kiadványunk volt. Csapatmunka nélkül nem vághattunk volna bele: hárman fogtunk össze, és – nálunk újdonságként – munkafüzetek közreadását kezdtük meg. Közben meg kellett válnom a helyi napilaptól, és visszatértem a tanügybe. A kiadói csapat összetétele is változott, így az elnevezésünk is módosult: a kezdeti Cathedra névből Proserved Cathedra lett. Munkatársaknak olyanokat kértem fel, akikről tudtam, hogy nemcsak a szakmájukban van tekintélyük, de a tollforgatásban is helytállnak. A legtöbb kiadvány ötlete tőlem származott, különösen az első években, ehhez kellett megtalálnom azokat, akik az ötletből könyvet „gyúrnak”. Egyik-másiknál magam is társszerzőként szerepelek, de a szerkesztés, a lektorálás és végső soron a korrektúra is az én hatásköröm. A szerzői csapat nem volt állandó, sok mindenkivel dolgoztam együtt az eltelt évek alatt, ráadásul – eléggé sajnálatos módon – olyasmivel is szembesülnöm kellett, hogy egyik-másik ötletemet egyszerűen „lenyúlták”, vagy a mi már megjelent munkafüzeteinket némi átírással, hivatkozás nélkül mások is kiadták. Háborogtunk is eleget, de annyival maradtunk. Illetve, hát azzal vigasztalgattuk magunkat, hogy a lényeg: minél több tanulóhoz jusson el az ismeretszerzést szolgáló segédanyag.
– A munkafüzetek és a Metszetek mellett milyen más kiadványaik vannak?
– Különösen az első években sok mindent kiadtunk, mivel tulajdonképpen hiányt pótoltunk. Legnagyobb példányszámban A romániai magyarság rövid története című, három részből álló kisméretű könyvecske jelent meg 1991–’92-ben. Több mint 30 ezer darab kelt el belőle, hihetetlenül olcsón. 1991 elején több történésznek is felajánlottam az ötletet, de nem vállalták. Aztán Kádár Gyula ráharapott, hamar elkészült az első rész – A kezdetektől 1541-ig –, helyi történészek mellett Egyed Ákos professzort is megkértem, hogy véleményt mondjon. Szívesen tette, rá is bólintott, s biztatott, hogy jó lesz igyekeznünk, mert egy kolozsvári történészcsoport májusig ki akar adni pontosan egy ilyen könyvet. A mienk márciusban már az iskolákban volt, a másik máig késik. Örülök, hogy az ügynek meg tudtam nyerni néhai Kónya Ádámot, aki az erdélyi magyar művelődéstörténetet írta meg röviden, tisztán, izgalmasan. Az erdélyi reneszánszról talán ennél közérthetőbben nem is írtak. Az egyik tanítványom nevetve mesélte, hogy amikor hazavitte a kis könyvet, édesapja kikapta a kezéből, s addig nem állt fel a fotelből, amíg végig nem olvasta. Következett a második és a harmadik kötet, 1920-ig, majd jött a hivatalos reagálás: a tanügyminisztérium egyik tisztségviselője óriási cirkuszt csapott, be akarták tiltani, de ennyivel maradtak.
Ma is úgy érzem, jól cselekedtem, amikor úgy döntöttem, hogy a mi történelemmagyarázatunk mellett, függelékként, szerepeljen az iskolában tanított hivatalos román felfogás is. Lehet, ez is olajat öntött a tűzre. Elsők voltunk a matematikai példatárak terén is: Számbirodalom címen adtunk ki legalább ezer feladatot tartalmazó gyűjteményt, benne az összes mértékegység is átszámítva 1–4. osztályosok számára. Ezt követte a 2. és 3., illetve az 5–8. osztályosoknak írt számtangyakorlókönyv. Az éveken át minden szünidőre külön játékos, humoros összeállítású vakációs füzetek is roppant kedveltek voltak, de tartalmilag ma is versenyképesek: a megmaradt példányokra még most is akadnak igénylők, különösen, ha a tanító néni megmutatja a gyerekeknek. Feltétlenül meg kell említenem a Magyar nyelvtan iskolásoknak című kiadványunkat, amely mondhatni nélkülözhetetlen az 6–7. osztályokban a magyar nyelvtan tanításában. De adtunk ki a német nyelvtanulást segítő öszszeállítást, román–magyar és magyar–román irodalmi szótárt, illetve román irodalomból is jelent meg az érettségire való felkészülést segítő, a román költészet keresztmetszetét nyújtó versantológia. Csakis ott volt sikere kiadványainknak, ahol a tanár, a tanító is szívesen vállalta a feladatmegoldás és az ellenőrzés többletmunkáját. Nem hiszem ugyanis, hogy a tanulókon vagy a szülőkön múlna, hogy míg az egyik településen vagy iskolában fontosnak tartják és használják a kiadványainkat, a szomszédban senkinek sem kell. Ezt azért is el kellett mondanom, mert különösen az utóbbi három-négy évben eléggé megcsappant a megrendelések száma, feladni a munkát mégsem akarom.
– Az alternatív tankönyvek, illetve a nem föltétlenül szerzőhöz és műcímekhez ragaszkodó tantervi „vajúdásban” milyen szempontok szerint állították össze, illetve változtatták-bővítették a Metszeteket?
– A Metszetek összeállításában mindig a tantervhez igazodtunk. Lehetőleg vigyáztunk arra, hogy minden vers, ami szerepel a programban, a tankönyvben, bekerüljön a gyűjteménybe, kiegészülve más, a mi számításaink szerint olvasásra, elemzésre számot tartható alkotással. Azért volt aránylag könnyű ezt megtennünk, mert igen jól képzett gyakorló tanárok segítettek. Mivel az erdélyi irodalom kiesett a „kegyekből”, a Metszetnek is lépnie kellett: a sárga a 20. századig, a zöld a 20. századot öleli fel. Epikai és drámai művekből részleteket bemutató Metszeteink is vannak: a barna a 19. század végéig, a kék a 20. század irodalmába nyújt bepillantást.
– A versgyűjtemények mellett igazi slágernek számít az Emlékeztető: bár címe arra utal, hogy elolvasott művek felidézésére szolgál, minden gyakorló tanár tudja, hogy manapság folyamatos, aktív könyvolvasást elvárni a középiskolástól, enyhén szólva utópia. Legföljebb szinopszisokat olvasnak, vagy még inkább ezt is zanzásítva, vagyis a szinopszis szinopszisát. Ezt szeretné az Emlékeztető némiképp tágítani?
– Megjelenésekor az egyik kolléga neheztelését fejezte ki, mondván: a cselekménykivonatok közreadásával a diákok egyszerűen nem fognak többet olvasni. Megkérdeztem tőle: ha régebben olvasott regényt tanít, honnan idézi fel a szereplőket, cselekményszálakat. Azonnal a hasonló tartalmú, magyarországi könyvet említette… A kiadvánnyal az volt a célunk, hogy lehetőleg mindenkihez szóljon: ahhoz is, aki szeret olvasni, ahhoz is, aki könyvet sem vesz a kezébe. Egyszóval: nem bánom, hogy kiadtuk.
– A terjesztés és az adminisztráció emberpróbáló munka: nem érzi úgy időnként, hogy elég volt? Vagyis terveznek-e új kiadványokat, netán újrakiadásokat, magyarán: a jövőben a tanár vagy a kiadóvezető élvez-e majd elsőséget a mindennapjaiban?
– Igaz, hogy évről évre csökkent az érdeklődés, de most is nagy szeretettel végzem ezt a munkát. Megjelentek más kiadók, nehéz versenyképesnek maradni olyanok mellett, akik erős anyagi és – tegyem hozzá – politikai hátszéllel rendelkeznek. Mindenesetre nagy öröm az igényeket kielégíteni. Persze bosszúságra is van időnként éppen elég okom. Különösen, amikor az elküldött példányok ellenértéke nem akar megérkezni, a sűrű, ám egyoldalú levelezés dacára sem. Tehát egyszerű a válaszom: nem unom. Ötletek pedig mindig vannak: a meglévő kiadványok maradnak, ha igény lesz rájuk, és születnek, remélem, újak is, érdekesek meg hiánypótlók, a szegényebb diákok zsebéhez szabottak. Gondolom, ez majd a példányszámon is érződni fog, hisz az újnak mindig nagyobb a keletje. Nálam a tanár és a kiadóvezető szempontjai egyformán számítanak. Tanárként szeretném a legjobb kiadványokkal meglepni a tanulókat, az olvasókat, kiadóvezetőként pedig arra összpontosítok, hogy időben, aránylag olcsón jussanak el az érdeklődőkhöz ezek a kiadványok. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy a nyomdai munkát mindig rendesen, idejében ki kell(ene) fizetnem! Bíró Blanka, Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)