Markó: nagy dilemma, hogy folytatnom kell-e az RMDSZ élén
Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke tegnap egy rádióinterjúban azt mondta: „valóban hatalmas dilemmát” jelent számára, hogy folytatnia kell-e tevékenységét az RMDSZ élén. Hozzáfűzte: még nem döntött arról, hogy versenybe száll-e egy újabb elnöki mandátumért a 2011. februári kongresszuson.
Az RMDSZ szövetségi elnöke azt követően nyilatkozta ezt, hogy a Gândul napilap azt írta, Markó Béla lemondhat a megmérettetésről a szervezet jövő évi kongresszusán. A lap tudni véli, Markó Kelemen Hunort támogatná az RMDSZ elnöki tisztségére, de nem kizárt, hogy Borbély László is versenybe száll.
„2011 februárjában tisztújító kongresszust tart az RMDSZ. Ha folytatni akarom elnöki tevékenységemet, újabb mandátumra kellene pályáznom. Jelenleg még nem döntöttem erről. 1989 decembere óta vagyok a politikai életben, és valóban hatalmas dilemma számomra, hogy folytatnom kell-e, de, a megfelelő pillanatban döntök erről” – nyilatkozta Markó.
A Gândul napilapnak RMDSZ-en belüli források azt nyilatkozták, hogy Markó Béla Kelemen Hunor művelődési minisztert, az RMDSZ ügyvezető elnökét támogatná az elnöki tisztségért folyó versenyben. „Markó Béla vissza akar vonulni. Jelenleg ez a helyzet, de, persze, még változhat”, nyilatkozták a források.
Ugyanezen források szerint, amennyiben Markó úgy látja, hogy az általa támogatott jelöltnek nem lesz elég ereje, hogy megnyerje a belső harcot, akkor maga száll versenybe az elnöki tisztségért.
„Az ellenfelek tábora még nem eléggé körülhatárolt. A szövetségen belül Borbély László indulásáról beszélnek, de szóba került még Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök és Olosz Gergely képviselőházi frakcióvezető neve is” – állítja a Gândul.
A lap szerint a Markóhoz közel álló Borbély szeretne az RMDSZ élére kerülni, és kérte is a szövetségi elnököt, hogy őt nevezze meg utódjaként.
„Miután elutasították kérését, Borbély a szövetségen belül kampányol, alternatívát kínál a Markó-féle politizálásra. A kongresszuson Borbély a Demokrata Liberális Párttal való szakítást szorgalmazhatja a szociáldemokratákkal és a liberálisokkal való szövetkezést javasolva.
Néhány demokrata liberális politikus egyébként azt állítja, hogy 2008-ban Borbély javasolta, hogy szavazzák meg a bizalmatlansági indítványt, pedig Markó nem támogatta a kormánybuktatást. Másfelől Borbély kollégái azt állítják, hogy tulajdonképpen az ügyvezető elnöki tisztséget szeretné megszerezni a környezetvédelmi miniszter, ha ezt megkapná, nem is szállna versenybe az elnöki székért” – írja a Gândul.
Borbély László szerdán azt mondta: Markó Béla egyelőre nem döntött az esetleges jelöltségéről. Mint mondta, ő jelenleg nem érdekelt a jövő évi kongresszus jelöltségeinek ügyében.
Markó Béla nem pályázná meg az RMDSZ elnöki tisztségét az érdekvédelmi szervezet jövő évi tisztújító kongresszusán – írta tegnapi számában a Gândul című napilap. Belső forrásokra hivatkozva a lap úgy tudja: az RMDSZ jelenlegi vezetője Kelemen Hunor (képünkön) ügyvezető elnököt, illetve művelődési minisztert látja utódjaként. Lehetséges szövetségi elnökként felvetődött még Borbély László (képünkön) környezetvédelmi miniszternek, Borboly Csabának, a Hargita megyei tanács elnökének és Olosz Gergelynek, az RMDSZ képviselőházi frakciója vezetőjének a neve is.
„Markó Béla vissza szeretne vonulni. Ez a jelenlegi helyzet, ami persze, a jövőben még változhat” – írja a lap. Kiszivárgott hírek szerint abban az esetben, ha Markó Béla úgy ítéli meg, hogy támogatottjának kevés az esélye, akkor mégis vállalni fogja a jelölést.
A lap úgy tudja továbbá, hogy Borbély László komolyan pályázik az elnöki tisztségre, ennek érdekében már el is kezdte a kampányt a szervezeten belül. A Gândul által idézett források szerint a környezetvédelmi miniszter a közelgő kongresszuson a Demokrata Liberális Párttal (PD-L) való koalíció felbontását indítványozná, s a Szociáldemokrata Párttal (PSD) és a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) való közös kormányzást javasolná.
A Gândul kitér arra is, hogy a Fidesz Borboly Csabát vagy Olosz Gergelyt látná szívesebben az érdekvédelmi szervezet élén. Az RMDSZ vezetői állítólag rossz néven vették azt, hogy Schmitt Pál magyar államfő bukaresti látogatásán nem találkozott az RMDSZ vezetőivel. Erdély.ma

Bernády-napok 2010
Marosvásárhelyen a Bernády Házban tegnap nyílt az idei Bernády-napok rendezvénysorozat. A Dacolva korral, idővel című album Bálint Zsigmond fotográfus műemlék templomokról és templombelsőkről készült felvételeit tartalmazza a tárlat ezen képeket mutatja be. A Bernády-napok ma délelőtt 10 órakor folytatódnak: koszorúzás a református temetőben, 10.30 órától Bernády szobránál, 12 órakor a diákvetélkedők kiértékelése és díjkiosztás a Bernády Házban, míg 18 órakor a Kultúrpalotában átadják a Bernády-emlékplaketteket, az ünnepséget Kovács Kati koncertje követi. Népújság (Marosvásárhely)

Csűry István püspököt újraválasztották
Csűry István nagyvárad-őssi parókus lelkészt kérték fel tegnap a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöki tisztségének ellátására, azaz a korábbi helyettes püspöki és egyéves időtartamú missziója után egy teljes, hatéves mandátummal bízták meg. A választó közgyűlés viszont új főgondnok vezetése mellett döntött, így a szatmárnémeti Varga Attila váltja az érmihályfalvi Kovács Zoltánt.
A partiumi–bánsági reformátusok egyházkerületének választó közgyűlését a nagyváradi püspöki palota dísztermében tartották meg. Összesen 84-en rendelkeztek választói jogosultsággal, közülük csak egyvalaki nem jelent meg, azaz határozatképesek voltak.
A temesvári Fazakas Csabának egyházmegye esperesének – aki az Esperesek Kollégiumának is az elnöke – az igehirdetésével hangolódtak rá a történelmi jelentőségűnek mondott választásra. A bibliaolvasó-kalauz aznapi passzusa (Jel 19, 1–10) nagyon is találónak bizonyult, hiszen – amint az igehirdető rámutatott – a szavazóknak „olyan vezetőket és kísérőket kell a tisztségekre választaniuk, akik a nyájat a bárány menyegzője felé vezető úton tartják”.
A közös imádkozás után leköszönt az eddigi elnökség, s megválasztották a héttagú szavazatszámláló bizottságot, ennek elnökévé pedig Pásztori Kupán Istvánt, a Kolozsvári Protestáns Intézet oktatóját kérték fel. A választás két menetben zajlott le, előbb a püspöki és a főgondnoki tisztségről, majd a többi egyházkerületi lelkészi és világi funkcióról döntöttek. Még az első menet előtt kisebb tanácstalanság alakult ki, amiért az egyházkerületi választási bizottság listáján egy keresztnév rosszul szerepelt, továbbá kiderült, hogy a lelkészi aljegyzői tisztségre az egyik jelölt nem vállalta el a jelöltséget. A testület vezetője, Szűcs András Ottó – hosszabb diskurzus után – a közgyűlés tagjainak szíves elnézést kérte a fáradságból fakadó hibáért. Amúgy az is felmerült, hogy esetleg halasszák el a döntést, ám végül úgy határoztak, hogy a második menetre új, hibátlan listákat készítenek el.
A Királyhágó-mellék püspöki tisztségére jelöltekre két érvénytelen szavazat érkezett, 21 voksot kapott Csernák Béla bihari parókus lelkész, 60-at pedig az eddigi püspök, azaz Csűry István. A főgondnoki feladatok ellátásával megbízott személy megválasztásakor egyvalaki érvénytelenül voksolt, 57-en a szatmári parlamenti képviselőt, Varga Attilát támogatták, míg a korábbi egyházkerületi világi elöljárót, Érmihályfalva polgármesterét, Kovács Zoltánt 25-en pártfogolták szavazatukkal.
Az eredmények ellen 15 napon beül lehet óvást benyújtani, a választási bizottságnak 10 napon belül kell ezek jogosultságáról határoznia, majd az egyházkerület új, alakuló közgyűlésre várhatóan december elején kerül sor.
Megfigyelők úgy értékelik, hogy a két elöljáró személyének ily módon történt megválasztásával létrejött egyfajta összeborulás a folytonosságot óhajtó egyház és a nagyobb befolyást követelő politikum között, hiszen Csűry püspököt Tőkés László hívének, míg Varga főgondnokot az RMDSZ emberének tartják.
Megyeri Tamás Róbert, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Október 23-i megemlékezés Brassóban
Október 23-án 15 órától emlékezett meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Brassó megyei szervezete a Reménység Házában az 1956-os forradalomról. Toró Tamás brassói EMNT-elnök köszöntőbeszédében a forradalom magyarországi eseményeit vázolta fel, utána Lay Imre, az EMISZ egykori titkára beszélt a forradalom erdélyi és brassói vonatkozásairól.
Toró Tamás kihangsúlyozta, hogy az 1956-os forradalom jó ürügy volt a román kommunista hatalom számára, hogy befejezze mindazokat a kegyetlenségeket, amelyeket az erdélyi magyar értelmiségen 1945-ben nem sikerült végrehajtania. Lay Imre azt emelte ki, hogy nemzetet csak félelem nélkül, lelkes emberek segítségével lehet építeni.
Ezt követően a nagyszámú közönség Pongrátz Gergely, a Corvin-köz főparancsnoka által készített dokumentumfilmet tekinthetett meg.
Az ünnepi megemlékezésen sor került a brassói EMNT szervezete által megvalósított, A kommunizmus és intolerancia áldozatai címet viselő tárlat megnyitására. A Kovács Lehel István által összegyűjtött 80 fénykép olyan Brassó megyei épületek, emlékművek láthatók, amelyek Trianon óta áldozatul estek a nemzetiségek közötti intoleranciának, a román kommunizmusnak. A sort a régi határépületek és határkövek, valamint a Cenk tetején álló Árpád-szobor nyitotta, de bemutatásra kerültek a lerombolt négyfalusi emléktáblák és szobrok, valamint az 1200 éves Tatárhányás is. Külön megemlékeztünk a felszámolt Zajon-fürdőről, a Kárpát-kanyar lerombolt magyar menedékházairól, a Brassó–Hosszúfalu helyi érdekű vasútról. A kommunizmus nagy bűne a brassó-belvárosi református templom, valamint a brassó-bolonyai evangélikus és római katolikus temető felszámolása. Ezekről is korabeli fényképeket, helyrajzokat állítottunk ki. Először került a nyilvánosság elé a Lügeti fogolytáborban meghalt magyarok névsora is, vagy a soha fel nem épült csernátfalusi katolikus templom tervrajza, és a felépülésében megakadályozott brassói unitárius templom látványterve is, amelyet Kós Károly készített el ceruzarajzban.
A tárlatot követően megkoszorúztuk az 1956-os EMISZ-es elítéltek emléktábláját. Áldást mondott Máthé Sándor unitárius lelkész, koszorút helyeztek el a volt EMISZ-esek, Farkas Anna parlamenti képviselő, valamint Toró Tamás Brassó megyei EMNT-elnök.
Az ünnepséget állófogadás és kötetlen beszélgetés zárta.
Toró Tamás
Kovács Lehel, Erdély.ma

Az erdélyi ügy 1956-ban (2.)
A Dobai csoport nem az egyetlen, mely Erdély sorsán, népünk sorsán, jövőjén rágódott.
Egész kisgyerek korom óta tudtam arról, hogy édesapám foglalkozik egy olyan megoldással, amelyet ő akkor elfogadhatónak tartott elvben a románok és a magyarok részéről is, diákkora óta ehhez gyűjtötte az anyagokat, úgyhogy én ezt tudtam. Véglegesítette ezt a javaslatot Márton Áron püspökkel háromszor egyeztetve. '56-tal ez úgy kapcsolódik, hogy '56 körül egyeztetett Márton Áronnal, s akkor tartóztatták le. Aki betette a lábát a gyulafehérvári püspökségre, mindenkit követtek, azt remélték, hogy '56 kapcsán Erdély kérdése valamilyen formában megint időszerűvé válik, '56-ban sokan bizakodtak a nyitásban. Ezért kapcsolódik '56-hoz. Évtizedekig tanulmányozta gazdasági, népismereti, közlekedési és minden szempontból Erdély helyzetét, és neki az volt a véleménye, hogy nem egymásba ékelődve és egymással összekeveredve tud a magyar és a román együtt jól meglenni, hanem mint jó szomszédok, akik egymással nem összekeveredve élnek. Az volt a véleménye, az lenne tisztességes, hogy határkiigazítás történjen Románia és Magyarország között, de lakosságcserével, s ne egy éles beékelődéssel. Ez volt az ő javaslata szerint az a megoldás, ami tisztességes lehetett volna mind a két részről. Ő ezt kidolgozta térképen is, dokumentumban, meghatározta, hogy minden átköltöztetett helység hol találja meg azt a gazdasági és minden egyéb környezetet, amely legközelebb áll a jelenlegi helyzetéhez. Ha valakit átköltöztetünk egyik helyről a másikra, az legyen minél hasonlóbb ahhoz, ahonnan elment. Ezt is meggondolta. Nagyon sok elképzelés volt mindvégig Trianon óta. Volt olyan is, amelyik ilyesmiben gondolkodott. Ő azt szerette volna, hogy ne legyenek ezek a beékelődések, ezért lett volna szükség lakosságcserére. Ez volt az egyik felfogása. A másik pedig az, hogy ezt elfogadhatják, vagy remélte, biztos eljön az az idő, amikor ez megint aktuális lesz. Meg volt győződve, hogy ez a rendszer nem lesz végleges, s a határok sem. Ő megjárta a Szovjetuniót mint fogoly. Sok mindent előre látott. Például megmondta, hogy a Magyar Népi Szövetség igyekezete, hogy kiegyezzen a románokkal, ez is zsákutca lesz. Az is volt. Ő úgy látta, hogy a kérdés rövidesen megint időszerűvé fog válni, és legyen akkorra már egy elképzelés. (Fodor Imre, 1937, Marosvásárhely) Az elképzelések megvoltak hát, s a vélt út is: kijuttatni az emlékiratokat az ENSZ-ülésre, ott előtárni azt a háború utáni helyzetért felelős testületnek. És azelőtt szinte természetes volt, hogy minden út az erdélyi Rómába, Gyulafehérvárra vezetett, Márton Áron püspökhöz, az erdélyi magyarság legnagyobb egyéniségéhez, élő lelkiismeretéhez. A tiszta emberhez, akinek tisztaságát még ellenségei sem vonták kétségbe. Mind Dobai István, mind Fodor Pál akkor bukott le, akkor került a szekuritáté kezébe, amikor felkeresték Márton Áront. Ezt még megengedte a hatalom, hiszen Márton Áron ellen is kellett a ,,terhelő dokumentumokat" gyűjteni. Olyanszerűek ezek a vélemények, hogy vagy egyénileg vagy a testületeknek számított a véleménye, és ezek között a végén nem volt, aki Márton Áronnal beszéljen, hát menjek én. Jól ismertem Márton Áront, már azelőtt jártam nála, még a forradalom előtt, és szóval Márton Áronhoz elviszem én. Ez volt március 20-án, és hát... (Dobai István, 1924, Nagyvárad) Jöhetett és jött is a megtorlás. Dobainak és csoportjának, s jött Fodor Pálnak és mindenkinek, aki tudott az általuk végzett munkáról, kidolgozott tervről. Mert hogy is tűrhette volna el a hatalom, hogy az erdélyi magyarság nemzetközi fórumhoz forduljon az ő problémáival? Hiszen boldogságban éltünk, a legnagyobb boldogságban, mely a történelem során ráragyoghatott az emberiségre. Építhettük a szocializmust, hogy megteremtsük, megteremthessük a majdan virágzó kommunizmus alapjait, mely itt, Románia területén csak a trikolór színei alatt volt elképzelhető. Akkor már elkezdődött a parasztság beterelése a ,,boldog életbe", a kollektív gazdaságokba, már készen állt a rabszolgarend modellje, ahol a legnagyobb bűnnek számított ellentmondani a mindentudó és mindent látó, legtökéletesebb hatalom akaratának. És még ennél is nagyobbnak, ha gondolkodni mertél. És ha népedért akartál tenni valamit. Ők ezt akarták, s kis híján életükkel fizettek ezért. Amikor Márton Árontól hazafelé jöttem Gyulafehérvárról, '57 március 20-án letartóztattak az állomáson, és a szekuritátéra vittek, egyszer hat hónapra, aztán pedig háromszor vagy négyszer visszavittek újabb és újabb vizsgálatokra, háromszáz napot voltam a szekuritátén. Halálos ítéletet kértek, ha jól tudom, háromszoros életfogytiglanra ítéltek. Kényszermunkára. Hát ez nem érdekes, ha nem végzik ki az embert, én jogász vagyok, tudtam, mi van... (Dobai István) És a rendszer dühöngővé vált. Elindultak a fejvadászok. Fejüket kellett venni azoknak, akik egy kicsit fölébe emelkedtek az átlagnak. Ugyanazon éjszaka tartóztatták le Páskándi Gézát, Dávid Gyulát meg engem. Jöttek a vádak. Az a memorandum, amit ismertettek ott, az egyetemen... Kikerült külföldre. Megvolt a kapcsolatunk. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
És azoknak is, akik esetleg valamikor fölébe emelkedhettek volna, legyenek azok akár tizenéves gyermekek. Mert ugye a boldogság birodalmát nem lehetett, nem szabadott megzavarni. És ami azután következett, azt a történelem szégyenének is nevezhetnénk. Amikor a börtönök megteltek kínzásra, megtorpanásra kiszemelt tízezrekkel, s amikor ,,az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak haraggal!" Ötvenhat ébredését a terror újabb, ebben a szörnyű korban nehéz lenne leírni, hogy ,,sohasem látott" dühöngése követte. Mert a módszerek már megvoltak, itt, ezen a földön szabadon lehetett agyonverni, agyonlőni embereket, akár ítélet nélkül is. És ítélet? Mit számított az! Lehetett gyártani szükség esetén tonnaszámra is. Nem kellett ahhoz sem tény, sem ok, sem semmi. Csak szándék és utasítás. Amiként a vádanyagot is lehetett gyártani. Az Igazság volt az, ami legkevésbé érdekelte ama hatalom urait. A cél — letörni a szabadság akarásának még a gondolatát is, belefojtani a szót és a szuszt is azokba, akik a nemzetükért akartak tenni bármi keveset is — szentesítette az eszközöket. Oda voltam bilincselve, s úgy ütött. Csinálta azt is, hogy kitépte a két kicsi lábujjam körmét. Mikor a fadarabot beverte a fülembe. Olyan is volt, hogy önmagát hergelte... Tizenkilenc csonttörésem volt. Rájöttem arra, hogy az egészet mondvacsináltan fogalmazták meg, neveket tettek be ártatlanul. Nagyon jól tudták az írást is utánozni... Bevittek a tárgyalásra... Ott volt Várhegyi, Demény, Kiss Kálmán... Én akkor voltam azon a tárgyaláson, a bíróság elrendelte az orvosi kezelést, s akkor engem elvittek Văcăreşti-be, a rabkórházba, ott hónapokon át kezeltek, akkor vissza a börtönbe... A szüleim, édesanyámék fellebbeztek. Bukarestből is kijöttek, az már nem a régi bíróság volt... Nagy Tibor, a kolozsvári ügyvéd, amikor kezdett védeni, hogy elvtársak, politikai dolgok, olyan a vérmérséklete, a bíró rászólt: Felhívom a védelem figyelmét, neki is biztosítunk egy cellát Szamosújváron. Rá volt írva a dossziéra, hogy kinek mit kell adni, és azt fent, Bukarestben döntötték el. Oda mentek a szálak, ezek eszközök voltak, pribékek. Én kereken és pontosan öt évet voltam a szamosújvári börtönben... (Bartis Ferenc)
Aztán elszedték a szemüvegemet, mindenütt nekivitt a falnak, valahogy legurultunk a pincébe, ott a betegekkel ugyanabban a kabinban, s azt mondja, Ia scoateţi scaunul! Vegyem ki a széket. Mikor vettem ki a széket, azt mondja: Mi van, meg akarom ütni? Úgy pofon vágott, hogy annál nagyobb pofont azelőtt soha nem kaptam. S akkor a falnak állított, s rám öntött egy veder vizet, úgyhogy már másnap nagyon de nagyon rossz állapotban voltam, másnap reggel már reszkettem, már gyomorgörcseim voltak, már nem tudtam józanul gondolkozni sem a félelemtől, és a fázástól sem, főleg az idegességtől. Ilyen körülmények között aztán felvittek egy cellába, ott voltam vagy két órát, ott találkoztam az első politikai fogollyal, hasonlóképpen, frissen megverve éppen úgy, olyan gyenge állapotban. Alig mertük egymásnak a nevünket elmondani, gyanakodtunk egymásra, s akkor már a kihallgatáson az a szöveg hangzott el, hogy félre voltunk vezetve mi, fiatalok a reakció által, s amit ők évekig építenek, mi pár nap alatt tönkretesszük, meg ilyen szövegek. (Lay Imre, 1938, Brassó) De akkor már olyan fáradt voltam, hogy elmentem, s lefeküdtem. Lefeküdtem egy vasrácsra, mert nem volt szalmazsák. Takaróm se volt, úgy átfáztam reggelre, hogy a hónom alatt is hideg volt. Mondom a társaimnak, nézz oda, én is lefeküdtem... Ha lenne élelmem! Ha lenne ruhám! Kapnék rendes ágyat! Közben én nagyon erős voltam, tornásztam, atletizáltam, erős voltam. Addig. De nem kapok semmit, csak akkor, amikor már minden késő lesz. Ez volt novemberben, a következő év márciusában megállapította Cserna Feri orvos, rabtárs, hogy ez tébécé s tüdőgyulladás, már akkor nem tudtam se beszélni, semmi, járni még kevésbé, feküdtem a vasrácson, és... és... nahát — úgy tűnt — mentség semmi. (Dobai István) Az őrök azt mondták, hogy ti nem azért vagytok idehozva, hogy életben maradjatok, hanem hogy megsemmisítsünk. Ez a megsemmisítő osztály. Kb. 1430-an voltunk átvíve, és ebből fele, ha életben maradt. A többiek meghaltak... (Kelemen Imre, 1935, Szováta) Hát így. A pokol útjai szinte kimeríthetetlenek voltak. És a bűnöd az volt, hogy nem voltál bűnös. Vagy még egyszerűbben, hogy embernek születtél. Embernek, s esetleg magyarnak is
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A politikum bukása
Amilyen a kormány, olyan az ellenzéke – ez az állítás ugyancsak jellemző napjaink Romániájára. Oldalakat tölthetünk meg a jelenlegi hatalom ballépéseivel, listázhatjuk hiányzó intézkedéseit, és sorolhatjuk mindazt, amit elrontott vagy nem tett meg. Vitathatatlanul felelős az igen mély gazdasági, szociális válságért, társadalmi rétegeket haragított magára, az utcai tüntetéseken eluralkodó düh és harag jelzi az elkeseredés fokát, no meg azt, sok millióan szeretnék látni a Boc-kabinet bukását.
A ma vitára és szavazásra kerülő bizalmatlansági indítvány sok reményre mégsem jogosít, szinte bizonyos, nem lesz meg az elfogadásához szükséges szavazat, a tavalyi csoda nem ismétlődik meg, a rövid pórázon tartott kormánypárti honatyák meg sem közelíthetik az urnákat, így még tévedésből sem csatlakozhatnak az ellenzéki kezdeményezéshez.
A kudarc azonban egyértelműen nem ezen múlik, hisz akár nyíltan is vállalhatnák a másik oldalhoz csatlakozásukat, ha körvonalazódott volna egy reménykeltő alternatíva. A szociáldemokraták és a liberálisok azonban folyamatosan azon marakodnak, ki ellenzékibb, ki utálja jobban Băsescut, Bocot, legkevésbé sem próbálták összehangolni mondandójukat, még a leendő, esetleges kormányfőről, a legfontosabb tennivalókról sem sikerült megállapodniuk. A két ellenzéki pártelnök egymással gúnyolódik, no meg hárítja a felelősséget. Nemcsak parlamenti kollégáikat, de a közvéleményt, mi több, még egymást sem sikerült meggyőzniük, hogy valóban megoldást jelenthetnének a válságban fuldokló Romániának. Élhetünk a gyanúval, politikai színjátékról van szó csupán, valójában nem is kívánnak hatalomra kerülni, ilyen nehéz időszakban nem koptatnák hírnevüket a kényes-kínos kormányzással, az emberekre, gondjaikra való hivatkozás csak a jól bevált retorika része.
A politikusok ellenzékben és kormányon egyaránt leszerepeltek. A szakszervezetek ma rég nem látott tömeget próbálnak mozgósítani, 80 000 ember felvonulását ígérték a fővárosban. A hatalom minden eszközt bevetett, hogy elijessze a tiltakozásra készülőket, de talán éppen ez a gáncsoskodás erősíti meg az emberek elhatározását: ha szép szóval, tárgyalások útján nem sikerült, majd az utcán kiharcolják jogaikat. Választott képviselőikre nem számíthatnak, maguk lépnek a küzdőtérre.
Farkas Réka, Háromszék, Erdély.ma

Hogy került a csizma az asztalra? Avagy miért foglalkozik tankönyvekkel az RMDSZ Oktatási Főosztálya?
Jogosan vetődhetett fel a kérdés minden jóhiszemű olvasóban, midőn Péntek János professzor úr megnyilatkozásait olvasta a Krónika október 1-jei számában B. Kovács András tollából (Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek, Szempont).
Egy kis emlékeztető a nyilatkozatból: „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét. A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel”.
A fentiek alapján akár fel is háborodhatna a tisztelt olvasó, de a helyzet az, hogy a minden kétséget kizáróan igazolható események és kordokumentumok komolyan cáfolják az idézett állítások igazságtartalmát, megkérdőjelezve hitelességüket. Számomra fölöttébb bizarr, mi több, groteszkbe hajló, hogy a professzor úr annak az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsnak a kizárásával vádolja az RMDSZ-t, mely az Ügyvezető Elnökség kezdeményezésére jött létre 1993-ban és Péntek Jánost választotta kuratóriuma elnökének.
Az első időszakban (1993–1997 között) a Fiser Fülöp Ildikó és Cs. Gyímesi Éva (mindketten az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnökei voltak) által bejegyeztetett Collegium Transsylvanicum Alapítvány keretében tevékenykedett, majd ezt követően a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség szaktestületeként fejti ki tevékenységét. Az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács megalakulását követően az Ügyvezető Elnökség két munkatársat foglalkoztatott az anyanyelvű oktatásunkkal kapcsolatos problémák megoldása érdekében. Fóris-Ferenczi Rita a tanügyi reform, oktatási programok, míg Székely Győző a magyar nyelvű tankönyvkiadás kérdésköréért felelt.
De hagyjuk a korai előzményeket, térjünk vissza a közelmúlthoz. Kezdjük ott, hogy a Péntek professzor úr által említett miniszteri rendelet (OMEC nr. 3950) nem 1999-ben, hanem 2005. április 25-én jelent meg, az RMDSZ igen erélyes fellépésének köszönhetően. Ebben az időszakban az oktatási minisztériumot Mircea Miclea vezette, az RMDSZ képviseletében pedig Kötő József töltött be államtitkári funkciót. A 9 cikkelyt magában foglaló – ma is érvényben levő – rendelet szabályozza a kisebbségek nyelvén folyó oktatásban, a kötelező oktatás szintjén használható tankönyvek ügyét. Néhány fontosabb kitétel:
A kisebbségi oktatásban használhatóak az anyanyelven megírt és engedélyeztetett tankönyvek. • A magyar kisebbség számára minden tantárgyból legkevesebb 2 alternatív tankönyvet kell biztosítani. • Az anyanyelvű oktatásban – államközi protokoll alapján – lehet alkalmazni az anyaországban használatos tankönyveket. • A kisebbségi tankönyvkiadást a kötelező oktatás szintjén az állami költségvetésből finanszírozzák. • A román nyelvből fordított tankönyvek csak a minisztérium Kisebbségi Főosztálya jóváhagyását követően nyomtathatók ki.
Ez utóbbi rendelkezés befoglalását az RMDSZ pontosan azért szorgalmazta, hogy lehetőség nyíljon a silány minőségű fordítások kiiktatására. A rendelet mellékletében a fordítások szakmai ellenőrzésének lebonyolítására az RMDSZ-t és az RMPSZ-t (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) nevesíti. A rendelet megjelenését követően, mint az Ügyvezető Elnökség Oktatási Főosztályának vezetésével frissen megbízott ügyvezető alelnök megbízatást kaptam a szakmai szervezetek és a magyar érdekeltségű tankönyvkiadók vezetőivel folytatandó érdemi tárgyalásokra annak érdekében, hogy mihamarabb találjunk megoldást a rendeletben foglalt jogosítványok gyakorlatba ültetésére. Az első közös megbeszélésre 2005. május 28-án került sor Kolozsváron, az Ügyvezető Elnökség Majális utcai székházában.
Hogy milyen fontosságot tulajdonított az RMDSZ a tankönyv-problematikának, gondolom, egyértelműen jelzi, ha közlöm a tanácskozásra általam meghívott és ott megjelent személyek névjegyzékét: Markó Béla – szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes, Takács Csaba – ügyvezető elnök, Kötő József – oktatásügyi államtitkár, Asztalos Ferenc – képviselő, a parlament oktatási szakbizottságának elnöke, Lászlófy Pál – az RMPSZ elnöke, Péntek János – professzor, az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács kuratóriumának elnöke, Gyenge Csaba – egyetemi professzor, P. Dombi Erzsébet – docens, Fóris-Ferenczi Rita – adjunktus, Veres Valér – adjunktus, Balla Júlia – középiskolai tanár, Székely Győző – tankönyvszerkesztő, Tőkés Elek – a Stúdium Kiadó igazgatója, Szikszai Ildikó – az Ábel Kiadó igazgatója, Varga Károly – a Corvin Kiadó igazgatója és Tulit Zsombor – a T3 Kiadó igazgatója.
A többórás tanácskozáson a jelenlevők egyhangúlag elfogadták Lászlófy Pálnak, a pedagógusszövetség elnökének javaslatát. „Az én javaslatom az, hogy a közoktatás általános problémáinak és ezen belül a tankönyvellátás gondjainak megoldására hozzuk létre a Romániai Magyar Közoktatási Tanácsot (RMKoT – a felsőoktatási Tanács mintájára), amely legyen egy hárompillérű testület: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletével. (Az idézet az ülésen készült jegyzőkönyvből származik.)
A tanácskozás végén Markó Béla szövetségi elnök megbízott, mint oktatásért felelős ügyvezető alelnököt, hogy egy héten belül dolgozzam ki az RMKoT szervezési és működési szabályzatát, és Lászlófy Pállal közösen készítsük elő a testület következő ülését. Folyamatos információcseréket és egyeztetéseket követően került sor az RMKoT az év július 9-i ülésére, ugyancsak a Majális utcai székházban.
Ez alkalommal közösen egyeztettünk a románból történő tankönyvfordítások minőségi ellenőrzésének procedúráját illetően. A 9 tagú testületből e sorok íróján kívül jelen voltak: Kötő József államtitkár, Asztalos Ferenc képviselő, Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó igazgatója, Lászlófy Pál RMPSZ-elnök, Székely Győző, az Erdélyi Tankönyvtanács képviselője és Tulit Zsombor a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletében. Döntések sorát hoztuk meg arra vonatkozóan, hogy kiket kérünk fel a már lefordított és a kiadók által lektoráltatott tankönyvek újralektorálására, milyen mértékű legyen az elvégzett munka honoráriuma, hogyan történjen a kapcsolattartás és információcsere a szerzők-kiadók-oktatási főosztály-szaklektorok-minisztériumi Kisebbségi Főosztály- láncolatban. Néhány név azon személyek közül, akiket az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács és a magyar tankönyvkiadók javaslatára kért fel az RMDSZ Oktatási Főosztálya a fordítások ellenőrzésére: dr. Gyenge Csaba – műszaki tudományok, dr. Kerekes Jenő – gazdaságtudományok, dr. Ágoston Katalin – műszaki tudományok, dr. Orbán Béla – matematika, dr. Lányi Szabolcs – ipari kémia, dr. Makkai Ferenc – kémia, dr. Csibi Vencel – mérnöki mechanika, Darvay Béla – fizika, dr. Ráduly-Zörgő Éva – pszichológia, dr. Péntek Imre – pszichológia, dr. Ionescu Klára – informatika, dr. Robu Judit – informatika, Vincze Zoltán – történelem. Kötelességem, hogy ez alkalommal is megköszönjem mindegyikük felelősségteljes és magas szakmai igényességgel végzett munkáját. Tekintettel arra, hogy az RMPSZ anyagiak hiányában nem tudta teljesíteni előzetesen vállalt pénzügyi kötelezettségeit, 2005. augusztus 30-i dátummal a Communitas Alapítvány együttműködési szerződést kötött az RMPSZ-szel, mely alapján átvállalta a költségtérítések 60 százalékát.
Nos, a fenti – egyértelműen dokumentálható – tények ismeretében úgy érzem, jogos a kérdésfelvetés: hogyan beszélhetett kizárásról Péntek professzor úr megnyilatkozása során? De azt hiszem, erre a választ nem nekem kell megadnom!
A történelmi hűség kedvéért kell megemlítenem, hogy a „pártirodának” titulált Oktatási Főosztály 2008-ban arra is mert vállalkozni, hogy a CENTA Közép-európai Tanárakadémia együttműködésében Tankönyveink megújításáért címmel továbbképzést indított romániai magyar tankönyvszerzők számára. Tavasszal a Kolozsváron megszervezett képzésen mintegy 200-an vettek részt, és többek között olyan szakmabeliek tartottak előadást, mint: dr. Hoffmann Rózsa – egyetemi docens, dr. Vass Vilmos – egyetemi docens, Csapó Benő – egyetemi tanár, Antalné Szabó Ágnes – egyetemi docens, Valaczka András – tankönyvszerző, a Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt. vezetője, Kojanitz László – a Tankönyvkutató Intézet igazgatója, Horváth Zsuzsanna – az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főmunkatársa. A képzés folytatására ősszel került sor Budapesten azon 40 személy részvételével, akik teljesítették az előzetes megállapodás értelmében elfogadott feltételeket. A hallgatók két nap alatt külön csoportokban vettek részt a saját szakterületükre vonatkozó előadásokon és képzéseken. Az sem mellékes, hogy a két program lebonyolításához szükséges 160 ezer lejt (1,6 milliárd régi lej) szintén az Oktatási Főosztály „járta ki”, pályázva a Communitas Alapítványnál, a romániai és magyarországi oktatási minisztériumoknál.
Végezetül szinte félve merem leírni, hogy „pártirodaként” arra is volt bátorságunk, hogy magyar nyelvű tankönyvek megírására írjunk ki pályázatot a Communitas Alapítványon keresztül, és elkészülhetett hat olyan hiánypótló tankönyv, melyek elnyerték a szakemberek elismerését. Arról, hogy a folyamatosan megjelenő tanügyi törvénytervezetek elfogadtatására való hivatkozással az oktatási minisztérium évek óta nem ír ki pályázatot új tankönyvek megírására és ennek következtében az általunk megíratott tankönyvek nem kerülhettek a tanulók padjára, mi nem tehetünk. Amit viszont sikerült megtennünk, az, hogy az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) és az RMDSZ által létrehozott Communitas Alapítvány támogatásával az elmúlt kilenc évben – pályáztatási rendszerben lebonyolítva – több mint 92 ezer tankönyvet osztottunk ki ingyenesen 11. és 12. osztályos diákjainknak.
Hogy került tehát a csizma az asztalra? A legkézenfekvőbb válasz: odatették! Miért foglalkozik az RMDSZ tankönyvekkel és egyáltalán oktatással? Hát azért, mert egyrészt a választópolgárok szavazatokban kifejezett bizalma odatette és erre kötelezi, másrészt tudjuk, hogy helytálló a magyar közmondás, miszerint: segíts magadon, Isten is megsegít.
Lakatos András, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke, gyakorló tanár, iskolaigazgató.
Előzmény:
Krónika (Kolozsvár), 2010 október 1.
Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek
A Krónika kiemelt helyen foglalkozott a román nyelv oktatásának évtizedek óta vajúdó kérdésével, lévén annak megoldatlansága a kisebbségi oktatás egyik legégetőbb gondja.
Kimutatta: nem egy esetben ideológiai elfogultság siklatta ki a pedagógiai meggondolásokat, a didaktikailag indokolt elvek érvényesítését, s amikor a helyzet jobbra fordulhatna, a soros tanügyi reform elakadt, a legújabb törvénytervezet politikai időhúzás áldozataként a szenátusban vesztegel. No de az adott jogi lehetőségek kihasználásával is adósok vagyunk, miként az kiderül Péntek János nyelvészprofesszornak, az MTA kolozsvári akadémiai bizottsága és az erdélyi tankönyvtanács elnökének megállapításaiból. Az egyetemi tanár a tankönyvkiadás és a nyelvtanítás elvi szempontjai, az aktuálpolitikai helyzet beható ismeretében pontos diagnózist tud felállítani, és a bajok orvoslásához megoldásokat is sugall.
Alternatív tankönyvválaszték
Az alábbiakban a professzor úrnak a Sapientia- egyetem csíkszeredai karán a kétnyelvűségnek szentelt konferenciáján elhangzott előadásából vett gondolatokat szerkesztettük egybe egy, a témában folytatott beszélgetéssel.
Péntek János azzal kezdi, hogy még Andrei Marga minisztersége idején, 1999-ben a magyar tankönyvek ügyét rendeletben rábízták az RMDSZ-re, hogy az a Romániai Magyar Pedagógusszövetséggel karöltve gondoskodjék az új tankönyvek megírása fölötti felügyeletről. Ez Péntek János szerint nem valósult meg, illetve ami megvalósult belőle, azt mutatja, hogy e törvény adta lehetőséggel egyáltalán nem éltünk, illetve egyesek visszaéltek vele. Súlyos a vád, íme az indoklás. „A pályázatokra valóban elkészültek az alternatív tankönyvek. Kötelező módon több tankönyvnek kell lennie minden tárgyból, így a román tantárgy számára is több készült. Nos, én úgy látom, hogy ami ezek közül a leggyengébbnek bizonyult, amit nem mertek bevinni a román iskolákba, arra ráütötték, hogy jó lesz a kisebbségi oktatásnak – magyarázza a kolozsvári egyetemi professzor –. Látnivaló, ezeknek a tankönyveknek a szerzői kizárólag román anyanyelvűek, a kisebbségi nyelvekről nem tudnak semmit, ezek a tankönyvek egyáltalán nem kapcsolódnak semmilyen kisebbségi nyelvhez.
Kiegészítették ugyan őket magyar szójegyzékkel, de abból is látni, fogalmuk sincs, kinek készült, ugyanis a főnév mellé oda van írva, milyen nemű az a főnév, holott az a magyarban képtelenség. Találtam benne olyan feladatot: adjál példát a te nyelvedből arra, hogy a hangsúly alapján jelentős különbség keletkezik a szavak között. A hazai kisebbségek közül a magyarban, a szlovákban, a lengyelben stb. kötött a hangsúly, a feladat tehát abszurd elvárással lép fel.”
Magam is tanúsíthatom, hogy általam ismert kisebbségi iskolában elutasították e könyv használatát, nem a kisebbségeknek szánt, hanem inkább a kimondottan románoknak írott tankönyvet választotta a romántanár, mert azt tartja didaktikailag jobbnak. „Könnyebb belőle oktatni a magyar tanulókat is” – indokolta döntését a pedagógus. Ma tehát Romániában nem igaz, hogy a kisebbségi gyerekek nyolcadikig számukra készült románkönyvekből tanulnak, illetve nem úgy igaz, ahogy gondolnók.
A szakembernek lesújtó a véleménye ezekről a tankönyvekről, szerzőiket több szarvashiba elkövetése miatt is elmarasztalja. Mindenekelőtt képtelenségnek tartja, hogy „a kisebbségeknek” mint olyanoknak készítsen valaki tankönyvet. Annak ugyanis anyanyelv-specifikusnak kellene lennie, azaz valamennyit a diákok anyanyelvéből kiindulva kellene megalkotni, ráépítve az anyanyelvi tudásra azt, amit a másik nyelvből neki meg akarunk tanítani. Tehát nem lehet egy kalap alá venni olyan különféle szerkezetű és szemléletű, eredetű nyelveket, mint például a szlovák, a török, az ukrán, a magyar vagy a szerb. E kérdés megoldásához tehát még csak hozzá sem láttak nálunk, bár az oktatási minisztérium nemzetiségi osztályának mindig magyar volt a vezetője, s bár a törvényes lehetőség már tíz éve adott lenne hozzá.
Esélyegyenlőtlenség
Péntek János professzor elmondja, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács elé került ügy hasonlóképpen fájó és újabb fonákságra vet fényt. „Hátrányos megkülönböztetés, ha ugyanolyan vizsgakövetelményeket támasztunk a román és nem román anyanyelvűekkel szemben. Mert bármilyen jók lesznek, ha javulnak majd a román oktatás tantervei és a könyvei, akkor sem fogadható el, hogy érettségi vizsgán ugyanazokat a tételeket kapják a magyarok, mint a többségiek, és ugyanazon pontozással bírálják el teljesítményüket – állapítja meg a neves nyelvész –. Ott vannak a parlamentben az idegen nyelveket beszélő képviselők.
Vajon mit szólnának hozzá azok, akik azt állítják magukról, jól beszélnek franciául, ha odaállítanák egy francia anyanyelvű mellé őket, hogy együtt vizsgázzanak vele? Helyt tudnának-e állni egy ilyen vizsgán? Képtelenség. Ezt nem lenne szabad megengedni! Ezzel nyilvánvaló, hogy hátrányos helyzetbe hozzuk a gyermekeket. És nem csupán a vizsgáról van szó. Évente kimutatják statisztikailag, hogy románból hány magyar iskolás bukik meg, hogy mindez mennyit nyom átlagos osztályzatukban. Az egyetemi bejutás ma sok helyt pontozás alapján folyik, az érettségieredményeket is beszámítják, és ettől függ az is, hogy tandíjas lesz-e, vagy sem a diák. Ha átment ugyan románból, de a jegye gyenge, akkor ez méltánytalan hátrányba taszítja… És ennek orvoslására nem kell semmilyen előkészítés, mert a tantervi és tankönyvreformhoz több idő szükségeltetik, ez viszont egyszerű politikai döntést kíván csupán. Azaz más tételeket kell kidolgozni a magyar iskolák számára és kész!”
Péntek professzor úgy véli, az alternatív tankönyvek meglétét előíró paragrafus máig sem működik Romániában. Szerinte legalább két nyelvi szituációból kiindulva kellene az alternatív tankönyveket kidolgozni. „Az egyik az, amikor a gyerek viszonylag jól tud románul már korábbról, mert környezeti nyelve a román, a másik pedig, amikor gyengén vagy egyáltalán nem tud. Mint például a Székelyföldön. Ezeket a helyzeteket külön kellene kezelni. A törvény pedig megengedi ezt, mivel úgy fogalmaz: legalább két tankönyvnek kell léteznie a kisebbségi oktatásban minden tárgy esetében.
Ez tehát megoldható, és akárcsak a magyar oktatásában, a román esetében is az lenne a célravezető, ha minden osztály számára legalább két tankönyvünk lenne. Nem abból kell kiindulni, hogy a tankönyvszerzőnek mi van a fejében, hanem abból, hogy a tanulónak milyen a nyelvi környezete. Szórványban, esetleg olyan vidéken él-e, mint például Kolozsvár, ahol már hoz tudást magával az iskolán kívüli világból, vagy tömbvidéken, a Székelyföldön, ahol nem hoz. Tudnunk kell, merre akarjuk irányítani a gyermeket akár magyarból, akár románból. A lényege ugyanis az, hogy a kétnyelvűség fontos ugyan, de a hangsúlyok külön figyelmet érdemelnek, arra kell ügyelnünk, hogy az anyanyelv maradjon az elsődleges.
A kétnyelvűségnek magas szintűnek és jól hasznosíthatónak kell lennie, de úgy, hogy a második nyelv ne szorítsa háttérbe az anyanyelvet, különben a dolog elcsúszik a nyelvcsere fele. A második nyelv dominanciája a kétnyelvűségben asszimilációhoz vezet” – figyelmeztet Péntek János. A professzor egyrészt külön tantervet tart szükségesnek minden kisebbségnek (az anyanyelv-specifikusság elve alapján), legalább két tankönyvet szorgalmaz románból úgy, hogy az egyik a szórványnak, a másik a tömbnek készülne (a területspecifikusság elve), és ennek megfelelően külön vizsgatételeket és elvárásokat javasol.
Az egyetemi tanár egyébként felhívja a figyelmet az ún. törpe kisebbségekre, amelyek között akad nem egy, amelynek nem anyanyelvén folyik az oktatása, csak anyanyelvi óráik vannak a különben román tannyelvű iskolákban. Nos, esetükben a mai rendszer nem alkalmas a nyelv megőrzésére, fontos lenne számukra a külön nyelvi revitalizációs programok kidolgozása. Ismerős a probléma: a csángók hasonló kezelést igényelnének, külön nyelvélesztő oktatásra lenne szükségük. Ennek ma a jogi keretei, taneszközei is hiányoznak. Bár a Moldvai Magyar Csángószövetség és az ottani magyar nyelvoktatásban részt vevők rendkívüli erőfeszítései minden tiszteletet és támogatást megérdemelnek, ők sem az őket megillető szakmai segítséget, sem a jogi támogatást nem kapták meg eddig – miként még legalább tíz másik romániai kisebbség sem.
Vívmánnyá feltupírozott hamis megoldások
Péntek János úgy látja, a nyelvoktatásban nemcsak, hogy nem sikerült új jogi garanciákat hozni, de még az adott lehetőségek kiaknázása sem következett be, s miként az ún. „kisebbségieknek szánt” tankönyv mutatja, módszertanilag és színvonalát tekintve egyaránt elvétett „megoldás”. „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét.
A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel” – panaszolja Péntek János nyelvész.
B. Kovács András

1956 és következményei Romániában
Volt-e forradalom Romániában 1956-ban? Ha nem, miként jellemezhetjük az akkori eseményeket, és mivel lehet magyarázni az 1957-64 közötti súlyos megtorlásokat?
Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően indult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni.
Az SZKP XX. Kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlanságának és a reformok hiányának hátterében nem pillanatnyi zavar áll, hanem ez strukturális eleme a Vladimir Tismăneanu politológus által „szovjetellenes sztálinizmus”-nak nevezett konstrukciónak. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait és a XX. Kongresszus gyenge recepcióját, kiváltva ezzel a pártvezetés önvédelmi reflexeit. A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése. A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába.
A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanu- és Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése.
Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll.
Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni.
Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan dehonesztáló szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászló marosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt.
A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról.
A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: egy 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet.
Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát.
Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra.
Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság.
A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per, 2 halálos ítélet, EMISZ-per, 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb szerep hárult az (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre.
Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok is: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását.
A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is.
A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”).
Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek.
Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer.
Stefano Bottoni, Transindex.ro

Turulszárnyak az Érmelléken és az ezeréves határ felett
Majd minden népnek van eredetmondája, eredettörténete. A mi népünké az egyik legszebb, amely ma is misztikus borzongással tölt el minden magyar érzületű embert az ezeréves határon belül. Eredetmondánk óriás turuljainak, kerecsensólymainak, torontáljainak vasszárnyai tekintélyt parancsolón ott terjeszkednek a Kárpát-medence felett mind e mai napig. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus a Gesta Hungarorum című munkájában a következőképpen ír Álmos nagyfejedelem születésének történetéről a 13. század végén: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, (…) Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Õnedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia születet, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy rászállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak.”
A turulmadár így vált kapoccsá égi és földi hatalom között őshitünk, ősszellemiségünk szent madaraként, amely hírül adta Emesének, hogy fia, Álmos a magyarság elhivatott nagy fejedelme lesz. Õ foganatosítja vérszerződéssel a nemzetszövetséget, melynek eredményeként elfoglalják majd a Kárpát-medencét, és lerakják a magyar birodalom alapjait az elkövetkezendő hatszáz évre.
Tudat és szimbólum
A kommunista korszak Kelet-Európa legsivárabb, legtorzabb korszaka volt. Csupán sekélyes, hamis értékrendek ötvenéves fenntartásával tudta beírni magát a történelembe. Az 1945-ös „felszabadulásnak” titulált esemény nem volt más, mint Kelet-Európa nyíltszíni kifosztása. A gúzsba kötött magyarságtudatot a mai napig nehéz kiszabadítani a hazug bolsevista eszmékkel, eszményképekkel beszőtt kötelékekből. Nagy ellensége volt ennek a korszaknak ez a vasmadár, ugyanis a nemzet identitástudatának elsorvasztása volt a cél. A kommunista internacionálé nem tűrt meg nemzeteket megkülönböztető sajátosságokat, eredetmondákat, legendákat, hitet.
Millenium Az országban 1896-ban a milleniumi ünnepségek alkalmával hét helyen állítottak emlékművet az akkori kormány megbízásából: Dévény, Nyitra, Munkács, Brassó, Pannonhalma, Zimony és Pusztaszer helységekben – ezekből csak Pusztaszer és Pannonhalma található a mai országhatárokon belül. Dévény, ahol a Duna hazánkba belép, az ország nyugati kapuja; Nyitra az északnyugati országrész püspökségi központja, (ezen a talapzaton négy turul is állott); a Székelyhídon is feszíti szárnyait
Vereckéhez közeli Munkácson a legenda szerint Árpád és serege pihent meg; Brassó volt a délkeleti kapu; a zimonyi turul Nándorfehérvár (a mai Belgrád) felé tekint, a Hunyadi, Kinizsi, Dugovics védte falakra. A pusztaszeri madár a honfoglalásnak és az Árpád tartotta első országgyűlésnek állít emléket, míg Pannonhalmán ősrégi kultúránk jelképeként őrzi a múlt árnyait, mintegy határkőként az ázsiai és az európai kultúra között. A dévényi, a munkácsi, a zimonyi és a brassói emlékművek az ország négy kapuját szimbolizálták. Mindegyik „átnézett a határon”, azaz az országból kifelé fordult. Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelezték a magyar államhatár integritását.
A turulok drámája Trianon és a kommunista rezsim alatt
Az első világháborút követően nem csak a magyarságtudatot irtották tűzzel-vassal, de mindent, ami a nemzet egykori nagyságára, múltjára, eredetére utalt. Az elszakított részeken elpusztították, tönkretették, a nemzet jelképeit, emlékműveit, műemléképületeit pedig lebontották, vagy átépítették. A magyarok óriás madarának széttárt szárnyai az ezeréves határon belüli területeken rossz ómen volt minden olyan nemzet részére, akik részesültek a turul birodalom területeiből, így azokat minden erejükkel igyekeztek eltüntetni. A munkácsi vár bástyáján őrködő turulszobrot is a trianoni békeszerződés után bontották le, majd a Vörös Hadsereg parancsára 1945-ben beolvasztották vörös csillagok alapanyagának. Ezt 2008. márciusában állították vissza eredeti helyére. Lengyel Zoltán, Munkács polgármestere a történelmi igazságtétel pillanatának nevezte a szobor visszaállítását. A zimonyi vártornyon álló óriás madarat, a dévényi várhegyen levőt és a brassói Cenk-hegyen állítottat 1918-ban a megszálló kisantant államok csapatai ugyancsak megsemmisítették. A Felvidék (a mai Szlovákiához tartozik) turulszobrait majdnem mind ellopták.
A Tatabánya melletti Kő-hegy tetején lévő turul Európa legnagyobb madarat ábrázoló szobra: a kiterjesztett szárnyak fesztávolsága majdnem 15 méter. Kézai Simon krónikája szerint a honfoglaló Árpád vezér seregei a mai Tatabányánál győzték le Szvatopluk szláv fejedelem hadait. A millennium alkalmából helyi kezdeményezésre felállított turulszobor Donáth Gyula alkotása. 1992-ben felújították, és újra felavatták. Az ungvári, a munkácsi, a dolhai, a viski (Kárpátalja) a málnásfürdői (Székelyföld), a budai várban „fészkelő”, a szikszói (Magyarország) a legtekintélyesebbek talán az egész Kárpát-medencében, a közel 270 Torontál közül. Magyarországon mintegy 195 szobor áll 183 településen. A Felvidék szlovákiai részén 8, Kárpátalján 5, Erdélyben 32, Partiumban 16, Délvidéken 7 szobor áll. Az ausztriai Burgenland területén, Rábakeresztúron van az egyetlen turulszobor. Ezek a számok állandóan változnak, hisz a kerecsen sólymok most élik reneszánszukat az ezer éves határon belül. A történelem cinizmusa, hogy az egykoron róla elnevezett Torontál vármegyében (a Magyar Királyság délvidéki része) „fészkel” a legritkábban.
Érmelléki szárnyak
Ha megnézzük, hogyan repül egy sólyom, mennyire kecses és könnyed a röpte, mintha magát az emberi lelket jelképezné, amely időn és téren felül áll. Valamint olyan villámgyors irányváltoztatásokra képes, akár a fény. Ezért is nevezik a turulmadarakat a fény madarának. A fény pedig az isteni dolgok kifejezésére is szolgált az őseinknél. Ezen óriás madarak Napból való származtatása több ezer éves fénykultuszra tekint vissza. A mai érmelléki turultelepülésekre majd minden évben fészket rak egy-egy eredetőrző madár. Albison, Ottományban, Székelyhídon, Értarcsán már leszállt őrizni az ősálmot. Ma már nem olvasztja be őket a békeszerződések gyűlölete, a kommunista rezsimek hitet, legendákat nem tűrő átka. Kitaláltunk ezek helyett egy veszedelmesebb kohót, a globalizációt. Az is egyfajta egyenruha.
Sütő Éva
Reggeli Újság, Erdély.ma

Toró T. Tibor: jövő év derekára megszülethet az új autonomista párt
A közelmúltban a romániai magyar sajtó felröppentette a hírt: új párt bejegyzésére készülődik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Lapunk újraindulásával fontosnak tartottuk már az első lapszámban körüljárni a témát, hiszen az EMNT kezdeményezése több szempontból is fontos: a szavazóit durva gazdasági megszorításokkal kiábrándító RMDSZ, illetve a semmitevés béklyójában vergődő Magyar Polgári Párt mellett egyre nagyobb azoknak a romániai magyar szavazóknak a tábora, akiket a meglévő két pártnál egy sokkal hitelesebb politikai erő tudna visszacsalogatni a szavazófülkékbe. Az is fontos szempont lehet az új párt bejegyzése körüli döntésben, hogy az Orbán-kormány számára Tőkés László személye széles körű megbecsülésnek örvend. A témát egy interjú erejéig Toró T. Tiborral, az EMNT ügyvezető elnökével jártuk körül. Magától adódik a beszélgetést indító kérdés:
— Milyen elvárásaik vannak az új magyar kormánytól?
— Nagy elvárásokkal tekintettünk a magyarországi változások elé. Amint az elmúlt években Tőkés László többször is megfogalmazta: a rendszerváltozás kiteljesedése mellett valódi rendszerváltásra van szükség a magyar nemzetpolitikában is. Elvárásunk az volt, hogy mind a szimbolikus gesztusok, mind a mindennapi életet érintő konkrét cselekvések terén változás történjen. Az új kormány, és a kétharmados országgyűlési többség eddigi tevékenységében nem is csalatkoztunk. Jó érzés volt látni, hogy az Országgyűlés megalakulása után szinte azonnal napirendre kerültek a határokon átívelő nemzetegyesítésre vonatkozó törvénytervezetek. A trianoni békediktátum 90. évfordulójára időzített, a nemzeti összetartozásról szóló tanúságtétel törvénye volt az első ilyen. A második már túlmutatott a szimbolikus gesztuson, hiszen a magyar állampolgársági törvény módosítása nyomán, gyorsított eljárással adható meg a magyar állampolgárság a határon túli magyarok számára. A két jogszabály elfogadása új nemzetpolitika kezdetét jelenti. Nyilván azt szeretnénk, ha a határokon átívelő nemzetegyesítési program minden szinten megmutatkozna. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) készen áll arra, hogy minden jó kezdeményezésnek partnere legyen, illetve olyan kérdésekben, ahol közvetlenül érintettek vagyunk, akár kezdeményezők is lehessünk.
— Milyen nemzetpolitikai témában kezdeményezne az EMNT?
— A magyarországi politika régi adóssága az alkotmányozási folyamat kiteljesítése , hiszen az az alaptörvény, amely alapján az utóbbi húsz évben Magyarország működött, 1989-ben kapta jelenlegi formáját, az akkori demokratikus ellenzék erői és a meggyengült állampárt közötti kompromisszum alapján. Ez az alkotmány a rendszerváltozás elindítására elégségesnek, kiteljesítésére és befejezésére azonban kevésnek, a nemzetegyesítésre pedig alkalmatlannak bizonyult. A nemzetpolitikai rendszerváltáshoz biztos, hogy új, az egész nemzethez szóló alkotmány kell! Ennek megalkotása közös feladat, amiből mi is ki szeretnénk venni a részünket. Fontosnak tartanánk, ha az új alkotmánytervezet preambulumába a Szent István-i örökségre és a keresztény értékek fontosságára való utalás mellé az egységes magyar nemzetre vonatkozó passzus is bekerülne. A jelenlegi alkotmánynak az a mondata, amely Magyarország felelősségét érinti a határon túli magyar nemzetrészek iránt, konkrétabb megfogalmazást kell kapjon. A magyar nemzetegyesítési program megfelelő alkotmányos garanciákat igényel, amelzekre később újabb törvényeket, jogszabályokat lehet építeni.
— A magyar kormány nemzeti párbeszédet hirdetett meg Magyarországon: a magyar nemzetpolitika szerves részeként ennek a párbeszédnek szerte a Kárpát-medencében működnie kell ahhoz, hogy nemzetpolitikailag fontos kérdésekben előre tudjunk lépni. Milyen esélyt lát arra, hogy Erdélyben a különböző politikai csoportosulások között valóban jövőbe mutató párbeszéd jöjjön létre?
— Elsődlegesen az a magyarországi folyamat a fontos, amely megteremti a nemzetpolitikai műhelyeket, és az ehhez kapcsolódó intézményeket. Nagy jelentősége van a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által koordinált nemzetpolitikai államtitkárságnak, és igen fontos az a tárcaközi koordinációs bizottság, amely összehangolja a nemzetpolitikai szempontból jelentőséggel bíró kormánystruktúrák erre vonatkozó döntéseit. Az újjászülető MÁÉRT-ban szintén a nemzetpolitikában gondolkodó magyarországi és határon túli politikusokat kell közös asztalhoz ültetni. A párbeszéd erdélyi részét természetesen nekünk, idehaza kell megoldanunk. Az erdélyi magyar politika sokszínű. A Magyar Polgári Párt megjelenésével bipolárissá váló erdélyi magyar politika lassan-lassan multipolárissá bonyolódik, amelynek igazi oka az, hogy ez a két pártpolitikai szereplő közül egyik sem képes az autonómia-program hiteles és eredményes képviseletére. Ezen a helyzeten az sem segített, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak folyamatosan párbeszédre és az autonómia érdekében történő közös cselekvésre ösztökélte őket. Erre alakult 2009-ben az EP-választási együttműködés fontos melléktermékeként az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, amely azonban kevés igazi eredményt hozott: a párbeszéd is csonkára sikeredett – az MPP képviselőit nem sikerült érdemben bevonni a tárgyalásokba, a közös cselekvés pedig főleg az RMDSZ ellenérdekeltségén akadt el. Ennek ellenére úgy érezzük, van még tartalék ebben a testületben, ha sikerül a virtuális kerekasztalhoz odaültetni azokat is, akiknek széke eddig üres maradt. Konkrétan a Magyar Polgári Pártról (MPP) és a Székely Nemzeti Tanácsról (SZNT) van szó. A két szervezetet érdemes külön tárgyalni. Az SZNT, amely önmagát székelyföldi közképviseletként határozza meg – bár szerintem ettől még távol áll – elvi okokból tartotta magát távol a tárgyalásoktól, de a maga konok-kitartó módján a Székelyföld területi autonómiájának kérdését sikeresen tartja a közbeszéd napirendjén. Bár pártpolitikai célokat nem fogalmaz meg – egyféle székelyföldi autonómia-lelkiismeretként próbál viselkedni a közéletben – szerintem ott a helye, ahol az autonómia-program érvényesítésének módozatairól próbáljuk az annyira szükséges konszenzust kialakítani. A másik hiányzó szereplő, a Magyar Polgári Párt az RMDSZ pártpolitikai alternatívájaként határozta meg önmagát. Az EMNT az elején úgy vélte, hogy saját civil-politikai eszközeivel katalizálni tudja a politikai szereplőket abban, hogy határozottan vállalják föl az autonómia ügyét. Be kell látnunk, hogy ez ritkán sikerült. Az RMDSZ az autonómiát inkább csak retorikai szinten vállalja föl, amikor azonban konkrét politikai cselekvésre van szükség, megtorpan: a bukaresti politikai szerepvállalás – a kormányzati ellenérdek – felülírja az autonómia ügyét. A Magyar Polgári Párt – hogy finoman fogalmazzak –, a jóra való restség bűnébe esve, tétlenségével tesz az autonómia ellen. Csak a Székelyföldön több száz önkormányzati képviselője és tucatnál több polgármestere van, de pártként képtelen ezeknek az amúgy elkötelezett és rátermett embereknek szakmai segítséget és politikai hátországot biztosítani, hogy sikeresen képviseljék saját településük és az autonómia ügyét. Be kell látnunk, hogy civil-politikai szervezetként eszközeink igen korlátozottak: az autonómia ügye iránt elkötelezett és azért hatékonyan cselekedni hajlandó pártpolitikai szereplő nélkül nincs áttörés. Ez a felismerés vezetett oda, hogy kimondjuk: ha a létező pártok ezt a szerepet nem tudják, vagy nem akarják felvállalni, akkor létre kell hozni egy igazi autonomista pártot.
– Legalább tizenöt éve az erdélyi magyar polgári oldal igen sok kritikát fogalmaz meg az RMDSZ-szel szemben. Az MPP-nek nem sikerült hatékony alternatívát nyújtania. Vajon sikeresebb lesz-e téren az EMNT párttá alakulása?
— Az EMNT nem pártosodik, nem is szeretném, hogy párttá váljon. Az EMNT legfeljebb a maga mozgalmi eszközeivel segíthet azoknak, aki elszánták magukat a pártalapításra, közben pedig megmarad annak, aminek született: széles merítésű, pártok feletti civil-politikai mozgalomnak, amely eddig kivívott súlyával és tekintélyével az integrált – területi és kulturális — autonómia koncepcióját emberközelbe hozza. Ez a tekintély jelentős részben elnökének, Tőkés Lászlónak köszönhető, aki immár harmadik éve az Európai Parlament pulpitusáról képviseli az autonómiatörekvéseket, és néhány hónapja az EP alelnökeként még nagyobb súllyal tudja megjeleníteni követeléseinket. Az EMNT feladata, hogy az autonómia-ügyben meghatározza azt a zsinórmértéket, amelynek segítségével az ettől eltérők lepleződnek. Verbálisan az erdélyi magyar politika nagy része autonomista, de általában megrekednek ezen a szinten, és amikor konkrétan dönteni kell, megtorpannak vagy sumákolni kezdenek. Az RMDSZ ezt hosszú évek óta művészi szinten műveli, az MPP pedig most tanulgatja. Sajnos, a választás szabadságának biztosítása – bár fontos a demokrácia-deficit kiküszöbölése szempontjából – nem elegendő egy valós alternatíva kiépítéséhez, ehhez ennél több kell. Egy autonomista pártnak a dolga, hogy elkötelezett és rátermett embereket hozzon döntéshozói helyzetbe, és aztán segítse őket munkájuk végzésében. A Mozgalomnak pedig továbbra is az a dolga, hogy az autonómia ügyét közelebb vigye az emberekhez és megértesse velük, hogy mindennapi életüket fogja pozitívan befolyásolni, ha sikerül megvalósítani. Ha elegendően sok embert sikerül erről meggyőzni, az autonómia ki fogja vájni a maga medrét. Egy olyan megduzzadt folyammá válik, amelynek az egységes nemzetállam bűvkörébe zárt többségi politika nem tudja útját állni.
— Az elmúlt húsz évben sokat beszéltünk az autonómiáról, de semmi nem valósult meg belőle. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a romániai magyarság két évtizede nyomtalanul telt el. Hogyan foglalná össze e sikertelenség okait?
– A sikertelenség fő oka az, hogy politikai elitünk fősodra igazából soha nem hitt az autonómia-programban, vagy ha az elején igen, ez hamar elmúlt. A bukaresti politikát lassan kitanuló, annak sajátosságaihoz jól igazodó magyar politikusok érdeke az évek folyamán folyamatosan átalakult. Rájöttek, ha az autonómia-programot sikerre vinnék, a bukaresti érdekkijárás veszít fontosságából, mert az igazán fontos döntések a hatáskörök és a források „hazatelepítése” következtében már otthon, Erdélyben születnének, az autonómia által megteremtett közigazgatási struktúrákban. Ezért az autonómiaprogramot ügyes retorikai fogással úgy odázzák el, hogy megteremtésének esélyét mindig a bizonytalan távolba tolják ki. Az RMDSZ vezetői számára mindig van valami, ami miatt a nagy stratégiai célok nem időszerűek, ennek hátterében azonban az rejtőzik, hogy valójában nem is akarják az autonómiát, hiszen annak sikere a kijárásos politika végét jelentené. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács történelmi érdeme, hogy létrejöttével és kiállásával nem engedte azt, hogy ez az elbukarestiesedett (egyes román elemzők szerint teljesen „elmitikásodott”) magyar politikai gárda eltüntesse az autonómia-programot a történelem süllyesztőjében. Ezért az autonómia-ellenes politikusok továbbra is kénytelenek autonomista retorikába csomagolni a semmittevést vagy az elodázást, esetenként a nemzetárulás határait súroló lépéseket. Ez azonban egyre nehezebb, egyre hiteltelenebb a tartalom nélküli autonomista frázis. Az RMDSZ-nek mindeddig sikerült az egyre magasabbnak látszó parlamenti küszöböt átlépni, de tartok tőle, hogy a hitel-készlet a végét járja: jelenleg olyan kormánykoalíció tagjaként járatja le magát, amely minden eddiginél brutálisabban nyúl bele az emberek zsebébe, ellehetetlenítve mindennapi életüket. Ezért is szükség van a hitelét vesztett képviselet leváltására és a politika rehabilitálására.
— Az új magyar kormány bevallott szándéka, hogy a kárpát-medencei magyar autonómia-formák megvalósítását segítse. Elképzelhetőnek tartja, hogy a jelenlegi politikai alakulatok ezt a törekvést Erdélyben érdemben képviselni tudják?
—Nem hiszem, hogy az RMDSZ képes lenne egy új, radikális nemzetpolitikai megújulásra. A belső hatalmi játszmákban jelenleg egymással szembenálló csoportok nem abban különböznek egymástól, hogy valamelyikük a Bukarest-centrikus politikát fel akarná váltani Erdély-centrikus, az autonómiát célzó politikával, vagy ha akad ilyen, az teljesen esélytelen.. A Szövetség tisztújító kongresszusa előtt néhány hónappal nem látom annak jelét, hogy Markó Béla bármelyik lehetséges kihívója elutasítaná a bukaresti kijárásos politikát, tehát nem számítok érdemi változásra. A MPP-ben pedig éppen a semmittevés az akadálya annak, hogy az RMDSZ reális alternatívája legyen. Az MPP-s önkormányzatok nem azért nem dolgoznak autonómia-ügyben, mert nem lennének rátermett embereik, hanem mert semmiféle segítséget nem kapnak a központi pártvezetéstől. Mindezek után megalapozottan állítható: ma nem úri passzió az autonomista párt létrehozása, hanem erkölcsi és politikai kötelessége azoknak, akik hisznek az autonómiában. Meggyőződésem, hogy Erdélyben ezek alkotják a többséget, még akkor is, ha ideig-óráig megtéveszti őket a hamis retorika.
– Mikorra jegyeznék be az új pártot?
— Ha azt akarjuk, hogy már a következő választásokon tényezővé válhasson, jövő év első felében létre kell hozni. Én azt szeretném, ha a pártalapításról az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács testületeiben konszenzusközeli álláspont alakulna ki. Az EMNT november végén tartja esedékes évi küldöttgyűlését. Itt világos döntést kell szülessen: a küldöttek egyetértenek-e egy igazi autonomista párt létrehozásával, és a mozgalom támogatja-e a kezdeményező személyeket ezen törekvésükben? Ha a döntés megszületik, egy fél év alatt össze lehet hozni az új pártot. Én hiszem azt, hogy erre létezik igény és értelemszerűen megfelelő támogatottság. Fontos kimondani, és a kétkedőket megnyugtatni: nem egy harmadik pártra van szükség, hanem az első valódi AUTONOMISTA pártra. Másként fogalmazva: végre egy igazi Tőkés Pártra. Nem Tőkés László személyes pártjára – bár nem tagadom, azt szeretném, ha a párt és Tőkés László, az EMNT elnöke és a Kárpát-medencei magyar nemzetegyesítés szimbolikus alakja között olyan szoros viszony alakulna, hogy kölcsönösen segíthessék egymást a nemzetpolitikai szolgálatban – hanem egy olyan pártra, amely hűséggel, alázattal és konok következetességgel képviseli az erdélyi politikában azt az értékrendet, amelyet Tőkés László neve fémjelzett az elmúlt húsz évben. Azt a programot, amelyet Tőkés László jelenített meg egyházi vezetőként, politikusként, közéleti emberként, az egyik legismertebb magyarként szerte a nagyvilágban.
— Ismerve a politikai realitásokat, és azt, hogy ön a párbeszéd híve, meg kell kérdeznem: az új párt a meglévő erdélyi magyar pártok valamelyikének koalíciós partnere lesz-e a választásokon?
— Az új párt megjelenésével nem veszíti értelmét az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum. Az EMEF-nek igazából ezt követően lesz tétje. Ma azért nem tud eredményt felmutatni, mert az RMDSZ lebecsüli tárgyalópartnerét. Az RMDSZ a parlamenti és a kormányképviselet monopóliumával rendelkezik, és úgy gondolja, hogy mindez elegendő eszköz ahhoz, hogy ne kelljen érdemben egyeztessen döntéseiben, a párbeszédet pedig csak tessék-lássék, propaganda-célzattal folytatja, nem azért, mert számolni akar partnere álláspontjával.. Amennyiben az EMEF keretében az EMNT, és párt-szövetségese potenciálisan rendelkezik az RMDSZ-éhez hasonló eszközökkel, a tárgyalások új tétet kapak. Innentől kezdve nem tartom kizártnak, hogy a politikai racionalitás talaján maradva, új impulzust kap az együttműködés és ez magyar választási koalíció vagy akár választási párt formáját öltse. Tehát az autonomista párt újabb tétet és újabb esélyt adhat a párbeszédnek, az együttműködésnek és az összefogásnak Az viszont előre borítékolható, hogy olyan programban nem leszünk partnerek, amelynek középpontjában nem a mi integrált autonómia-koncepciónk van.
Kisréti Zsombor, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nemzeti létparancs
Az erdélyi magyar közélet alapvető struktúrája két évtizedig igen egyszerű volt, még akkor is, ha 2003 után a nemzet sorsalakítása iránt érdeklődő polgárnak egyre több szervezet nevét kellett megtanulnia.
Egyik oldalon álltak a román hatalommal paktálók, az autonómia-program meghirdetését előbb minden eszközzel akadályozók, majd a képviseletét szabotálók, szociológiai szempontból a korábbi rendszer haszonélvezői, az új rendszer zsoldosai, a karrieristák és a megvezetettek. A másik oldalon a magyar érdek képviselői, akik nem a vélt vagy valós román elvárásokhoz mérték a célokat, hanem az erdélyi magyar nemzeti közösség létérdekeihez, a korábbi ellenállók, a politikában eladdig részt nem vevők, valamint azok, akik saulusokból tényleg paulusokká lettek. E törésvonal nemcsak a politikai vonalvezetésben, hanem a hatalom-technikában, a módszerekben is tetten érhető volt. Az egyik oldalon: Hargita megyei listahamisítás, Neptun-ügy, Nagy Benedek-féle puccskísérlet, alapszabályzat-sértő ultimátum-visszavonás, Petőfi-Schiller tragikomédia, Kincses Előd alapszabályzat-ellenes felfüggesztése a 2000-es önkormányzati választás hajrájában, a Szabályzat-felügyelő Bizottság manipulációja, központilag vezényelt kiszorítósdi; a másik oldalon: konok ragaszkodás az alapszabályzathoz, átláthatóság követelése, programhűség.
Ezt a képletet tette tönkre a Magyar Polgári Párt elnökének politikai ámokfutása. Amikor az alapító elnök szembesült azzal, hogy a megyei elnökök többsége nem az ő oldalán áll, s nem elképzelhetetlen a párt alakuló kongresszusán a leváltása, kezdetét vette egy olyan, az írott és íratlan normákat lábbal tipró politikai kurzus, amihez képest az RMDSZ Markó-korszakának szabálytalankodásai apró csínytevéseknek tűnnek, s amihez foghatót csak a bukaresti módszereket az ott töltött évtizedek alatt asszimiláló Domokos Géza manőverei között találhatunk. Ezek láttán még a magyarországi jobboldal gödörásói (ebbe ugye, a közmondás szerint maguk esnek bele, magukkal sodorva sajnos szervezetüket is többnyire), a diktatórikus hajlamú Giczy György, Torgyán József és Csurka István is elismerően csettinthetnek. Manipuláció a megyei elnökök aláírásával, szavazati jog odaítélése a meghívottaknak, kizárások okkal és teljességgel ok nélkül. A nemzeti oldal zászlóshajójának, a teljes autonomista tábor pártjának elképzelt MPP-ből Szász Jenő zsebpártja lett a maga szektariánus követőivel és a túszul ejtett, jobb sorsra érdemes, kénytelen-kelletlen maradó középgárdával. Még ez is feldolgozható lenne, ha a párt sikeres volna, és ha lenne egy következetes politikai vonalvezetése, ha tántoríthatatlanul képviselné a nemzeti érdeket. A diktatúra lehet akár hatékonyabb is, mint a demokrácia megfelelő diktátor esetén, ezt tanítja nekünk az ókori történelem.
Nem lenne ugyan könnyű mindezt lenyelni azoknak, akik az RMDSZ-en belül közel másfél évtizedig követeltek demokratikus vezetést, ám a közösségi érdek felül kell írja az egyéni lelki problémákat. Viszont: miféle következetes vonalvezetésről és nemzetszolgálatról beszélhetünk akkor, amikor Szász Jenő egyik pillanatban székely autonómiáról beszél, a másikban Cotroceni-be megy koccintani december elsején, megismételve a Kempinsky szállóban 2002-ben megesett gyalázatot? Amikor egyik pillanatban következetességről, elvhűségről, önrendelkezésről szónokol, a másikban meg hibának nevezi azt, hogy végre-valahára az erdélyi magyarság bátor képviselői, beleértve pártjának tagjait is, azokra a történelmi pillanatokra emlékeznek – tételesen Észak-Erdély visszatérésére és Horthy Miklós kormányzó erdélyi bevonulására –, melyek a magyar közösségnek ténylegesen ünnepnapjai voltak az elmúlt kilencven évben?
A belső demokráciát, a magyar érdeket és a politikai következetességet egyszerre fontosnak tartó tábor lépéskényszerbe került. Ha nem alapítja meg saját szervezetét, saját pártját, az erdélyi magyar szavazó választhat az elhasznált, a román politikának harminc ezüstért bármikor behódoló RMDSZ, és az egy politikai kalandor által kisajátított MPP között. Lényegében az alternatíva-képzés szükségszerűsége húzódik meg Tőkés László és Toró T. Tibor egy új párt bejegyzési szándékáról szóló, nagy port felkavart nyilatkozatai mögött. A képviselet nélkül maradt nemzeti demokraták színeinek megjelenítése az erdélyi magyar politikai palettán ma nemzeti létparancs.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Székelyföld a visszatérés után I. (1940–1944)
Teleki számára nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Magyarországhoz „visszatért” területek helyzetét elemző társadalomkutatók, statisztikusok, publicisták, agrárszakemberek egybehangzó véleménye volt, hogy Magyarország területe gazdaságilag elmaradott, társadalmi viszonyaiban fejletlen, hátrányos helyzetű országrésszel gyarapodott.
Az 1940-1944 közötti időszakban a magyar állam a visszatért területeken, így a Székelyföldön is, egy komplex modernizációs, gazdasági-társadalmi felzárkóztató politikát alkalmazott. A helyzet azonnali szemrevételezése után állami támogatásokat sürgető időszak következett. A közgondolkodásban egyetértés volt abban, hogy az új államkeretek közötti fejlődésbeli különbségek kiküszöbölésére a kormányzatnak kell elvégezni az „egybehangolás” és az újjáépítés munkáját. A közhangulatnak ezt az elvárását a Teleki-kormány azonnal beinduló bőkezű támogatáspolitikája megerősítette, illetve eleve generálta is.
A miniszterelnök Erdély-politikájában „nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére [...] a kormány első számú belpolitikai célja, megelőzve minden mást (zsidókérdés, földreform, szociális törvénykezés) Észak-Erdély reintegrálása volt” – írja Ablonczy Balázs.
A reintegrációs törekvések fő kivitelezői a vármegyék törvényhatóságai voltak. A közigazgatási intézmények mellett azonban Erdélyben sajátos, a trianoni területen nem létező intézmények is részt vettek a fejlesztéspolitika megvalósításában. Ilyen volt az 1940. szeptember 14-én Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezésére alakult, Erdélyrészi Gazdasági Tanács, amely „legális adatgyűjtő, javaslattevő és tanácsadó szerv.”
Az EGT közvetítői hatáskörébe az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyrészi Hangya Szövetkezet és a kolozsvári „Szövetség” Gazdasági Hitelszövetkezetek Központja tartoztak. A Földművelésügyi Minisztérium 1941 júniusában Erdélyben létrehozta a FM Erdélyi Kirendeltségét. A minisztériumnak külön erdélyi költségvetése volt.
A nagy múltú Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület is megbízást kapott tevékenysége folytatására. Állami támogatással tovább folytatta tevékenységét az erdélyi szövetkezetek csúcsszervezete, a még 1920-ban alakult, Kolozsvárt székelő „Szövetség” Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja. 1940. október 16-án a Hangya Szövetkezetek igazgatósági gyűlésén elhatározták, hogy „Marosvásárhely székhellyel szövetkezetet hoznak létre, amelynek cége lesz: az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek Szövetsége, mint szövetkezet.” A gazdasági élet fellendítését segítendő, több új intézményt hoztak létre. 1943-ban, Marosvásárhely székhellyel alakult az Erdélyi Tejgazdasági és Tejértékesítő Szövetkezet, amely tejgyűjtő állomásokat, községi tejszövetkezeteket létesített. Az EMGE, a Futura, a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete és a kolozsvári Szövetség létrehozta az Erdélyi Gazdák Magértékesítő Szövetkezetét, amely az ún. zárt erdélyi területen tevékenykedett (Háromszék, Csík Udvarhely, Maros-Torda, Szolnok-Doboka, Kolozs, Beszterce-Naszód, Szilágy vármegyék) A szociális támogatások területén a visszacsatolás után az első állami segélyszervezet az Erdélyi Szociális Szervezet volt, feladatkörét 1941 közepén az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (O.N.Cs.A) vette át. Az intézmény házakat építtetett és javíttatott, házi és kisipari támogatásokat folyósított a sokgyermekes családoknak, állatjuttatásokat (tehenek, lovak, sertések és kisállatok) bonyolított le. A házasulandóknak házassági kölcsönöket is nyújtott. A Nemzeti Önállósítási Alap kezdeti célkitűzése az értelmiségi munkanélküliek gazdasági önállósítása volt. A visszacsatolás után a szakképzett kereskedőket és iparosokat is támogatta.
A mezőgazdaság állami támogatása
A visszacsatoláskor a trianoni területen az állami gazdaságirányításnak már kialakult, sokrétű gyakorlata volt (főleg német és olasz példák nyomán). A kormányzat erdélyi mezőgazdaság fejlesztő programjában is érvényesítette ezt a tapasztalatot. A növénytermesztés színvonalának javítására kedvezményes vásárlással minőségi vetőmagakciókat szerveztek. Fontos szempont volt az ipari növények (rostlen, napraforgó, cukorrépa) és a Székelyföldön addig alig ismert, vagy kevéssé elterjedt takarmánynövények (lucerna, szarvaskerep, somkóró, baltacím) meghonosításának szorgalmazása. Marosvásárhelyen Gyümölcsészeti Felügyelőség létesült, a székely megyékben mindenütt gyümölcsészeti intézőségeket és növény-egészségügyi körzeteket állítottak fel, tanfolyamokat szerveztek, kiállításokat rendeztek. A gyümölcsösök ápolásához permetezőgépeket, vegyszereket osztottak kedvezményes áron, permetezőmester képző tanfolyamokat szerveztek ahová a nagycsaládosokat vették fel. Az állattenyésztés támogatása A FM megszervezte Erdélyben is az állattenyésző szolgálatokat, Vármegyei Állattenyésztő Állomásokat állított fel. Az állattenyésztési egyesületek (szarvasmarha-, juh- és sertés szakosztályokkal) feladata az állatkiállítások szervezése, vásárok rendezése volt. A FM törvényhatósági állattenyésztési alapot létesített, ebből támogatták a községekben az apaállattartást.
A lóállomány minőségi feljavítását a kormányzat elsősorban tenyészkanca akciók lebonyolításával támogatta. A szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésének legfontosabb eljárása a fajtafeljavítás volt, ezt a törzskönyvezett apaállatok köztenyésztésben való elhelyezésével biztosították. A tenyészbikák vásárlásánál a székelyföldi gazdakörök 25 százalékos, a községek és közbirtokosságok 20 százalékos kedvezményt kaptak. A juhtenyésztés fellendítésére 1941-ben és 1942-ben kormányzati támogatással fésűs-gyapjas cigája kosokat és bárányokat osztottak ki. A baromfitenyésztés támogatására a FM Marosvásárhelyen keltető központ létrehozását rendelte el, ól építési segélyeket folyósított. Legelő- és rétgazdálkodás korszerűsítéséhez az EMGE Zöldmező ügyosztálya a szakszerű legelőgondozás, a legelőfeljavítási ismeretek terjesztésére telente zöldmező- és pásztorképző tanfolyamokat szervezett. A FM Erdélyi Kirendeltsége 1941-ben a legelőviszonyok megjavítása végett Erdélyben „mintalegelők” felállítását határozta el. A kijelölt mintalegelők gondozásának anyagi támogatása mellett, a gazdákat gazdasági tanfolyamokon oktatták, a szakszerű legelőkezelési ismereteket és legelőmestereket képeztek ki.
A mezőgazdasági gépellátás támogatása
A kormányzat több alkalommal indított kedvezményes gépvásárlási akciókat (vetőgép-, magtisztító gép és ún. kisgép akciókat bonyolítottak le). A mezőgazdasági termények tárolása, feldolgozása, a korszerű állattartás érdekében a mezőgazdasági építkezéseket is támogatta. A FM Erdélyben gabonatárház építési programot kezdeményezett. A kisgazdaságok támogatására állami segéllyel silóépítési akció, minta trágyatelep építési akció és – Kós Károly típusterve alapján – mintaistálló építési mozgalom indult. A tejipar fejlesztésére – a feldolgozásra és értékesítésre – különös gondot fordított a FM (államsegéllyel juhtej gyűjtő és gomolyakészítő, illetőleg juhgomolya-beváltó állomásokat létesítettek.) A feldolgozóipari építkezéseknek ezekben az években szintén jelentős megvalósításai voltak (pl. a csíkszentsimoni szesz- és keményítőgyár, a szárhegyi len feldolgozó üzem). A kisvárosokban az állam vágóhidak építését támogatta.
A mezőgazdasági képzés támogatása
Az erdélyi felsőfokú gazdasági képzést a kolozsvári Gazdasági Akadémia biztosította. Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön középfokú gazdasági tanintézet létesült, szintén Marosvásárhelyen 1942-ben sajt-és vajmestereket képző mezőgazdasági tejipari szakiskola kezdte meg működését.
Székelyföldön állami támogatással tovább működött a csíkszeredai mezőgazdasági szakiskola, a székelykeresztúri, gyergyószentmiklósi, kézdivásárhelyi téli gazdasági iskola. A rendszeres intézményi képzés mellett két-három hónapos téli gazdasági tanfolyamokat, mezőgazdasági gépkezelői tanfolyamokat, a háziasszonyok részére hathetes háztartási vándortanfolyamokat szerveztek.
Az erdőgazdaság támogatása
A visszacsatolt terület magas fokú erdősültsége (31,3 százalék) követkézményeként az erdőgazdaság az egyik legfontosabb gazdasági tényező volt. A kopár területek befásítása, vadpatakok megkötése, erdők feltárása és a közszolgálat jó hírének helyreállítása volt az azonnali feladat. Az addig járatlan helyeken vágott erdei útszakaszok épültek. A kormányzat a fakitermelésre kedvezményes hitelakciót engedélyezett.
Pénzügy, ipar, kereskedelem
A Magyar Nemzeti Bank az erdélyi pénzintézetekkel szemben megkülönböztetett hitelpolitikát folytatott: „míg egyes pénzintézetek különben saját tőkéiknek csak 50 százalékáig részesülhettek a Nemzeti Bank visszleszámítolási hitelében, Erdélyben annak 100 százalékáig részesültek.” A visszacsatolt erdélyi városok iparszerkezete – Kolozsvár kivételével – kisipari jellegű volt. A kormányzat a kisiparosokat folyamatosan olcsó, olykor fedezet nélküli hitelekkel támogatta.
Infrastrukturális fejlesztés: útépítések
A megyék költségvetésében a közúti alapokból fedezték a javítások, útépítések költségeit. Hidakat, átereszeket építettek újra, úttesteket építettek át, új útpályákat építettek ki, a hegyi utakon támfalakat építettek. Az utasforgalmat az ország fővárosa felé vasúton – a déda-szeretfalvi vonalrész átadása után – három személyszállító vonat biztosította: a Sepsiszentgyörgy-Kolozsvár-Nagyvárad útvonalon egy sebes-gyors, Sepsiszentgyörgy-Zsibó-Debrecen útvonalon egy személy-sebes és az 1943 nyarán beindított „Hargita Express” székely gyorsmotorvonat, amelyen a legtávolabbi megyeszékhelyről, Sepsiszentgyörgyről 12 óra alatt lehetett az ország fővárosába utazni. Megyei középítkezések: 1941-tavaszától széleskörű építkezési, helyreállítási munkálatok indultak. Elsősorban középületek felújítására került sor, de új épületeket is emeltek. A négy év alatt a városok belső tereinek rendezésére, arculatuk modernizálására is utaltak ki állami támogatásokat. A városoktól, községektől távoli lakott helyeken 1940-44 között postaügynökségek is nyíltak: a hegyi tanyákat – a közigazgatási besorolás szerint a „lakott hely”-eket is bekapcsolták a postahálózatba.
Minden járásban tűzrendészeti felügyelőket alkalmaztak, a községekben is tűzoltó szertárakat létesítettek és tűzoltó felszereléseket vásároltak. Az ifjúsági testedzést iskolai és iskolai kereteken kívül is támogatták. A kisvárosokban részben önerőből, részben kormányzati támogatásokkal sportlétesítmények jöttek létre. Különösen a téli sportok gyakorlásának feltételei javultak a negyvenes évek első felében.
Szociálpolitika, közellátási segélyezés és egészségvédelem
A szociális támogatásokra jellemző volt a komplexitás, sokrétűség. Állami támogatással „népruházati” akciók, a népélelmezés javítását célzó különböző segélyezési akciók zajlottak (zöldkeresztes tej- és cukorakciók), háziipari tanfolyamokat, főzőtanfolyamokat szerveztek. Az egészségügyi képzés javítására az egészségügyben dolgozók tanfolyamokat, tanácsadó szolgálatokat szerveztek (zöldkeresztes egészségvédelmi körök.) Fejlesztették az intézmények eszköz-felszereltségét (gőzfertőtlenítő gépek, mentőautók), egészségházak, szülőotthonok épültek. Az állam a kisvárosokban csatornázási, ivóvíz ellátási munkálatokat is támogatta. A szociális szervezetek mellett a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok segélyezésében az erdélyi társadalmi szervezetek, vagyonközösségek is részt vállaltak. Jövedelmeik tekintélyes részét fordították kulturális, szociális támogatásokra (az Erdélyrészi Hangya Központ, a Csíki Magánjavak).
Oláh Sándor
Transindex.ro

Magyar kulturális fesztivált tartanak Nagyszebenben november végén
November 25. és 28. között tartja a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda a dél-erdélyi térség kiemelt fontosságú magyar kulturális fesztiválját, az V. Ars Hungarica fesztivált.
A november 25-iki hivatalos megnyitó után a Nagyszebeni Balett Társulat gálaműsorával indul a négy napos rendezvénysorozat – olvasható a www.szeben.ro oldalon, a dél-erdélyi nagyváros térségének magyar honlapján.
November 26-án két fotókiállítást is megnyitnak. Az egyiken Alsócsernátonról láthatnak óriásfotókat az érdeklődők, a másik Nagyszebennel és Péccsel foglalkozik. Nagyszeben 2007-ben volt, Pécs az idén Európa egyik kulturális fővárosa. A Nagyszeben-Pécs, Párhuzamok a két EKF között címet viselő kiállítás megnyitóján videobemutatót is láthat a közönség.
A Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda szervezésében megrendezendő fesztivál további programjai között szerepel még könnyűzenei gálaműsor, gyermekeknek divatbemutató, író-olvasó találkozó és több könyvbemutató is.
MTI, Erdély.ma

Nyolcezer könyvcím a marosvásárhelyi könyvvásáron
Csaknem 240 négyzetméteren 23 könyvkiadó és 20 könyvkereskedő cég kínál mintegy 8 ezer könyvcímet a csütörtökön megnyílt és szombat estig látogatható Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Néhány hónapja még kérdéses volt az idei vásár megszervezése.
Tizenhat éves fennállása óta ez a legnépesebb könyvvásár a kiállítók számát tekintve – közölte Káli Király István, a rendezvényt szervező Romániai Magyar Könyves Céh elnöke. Hozzáfűzte: reméli, hogy az eladások is a gazdag kínálatot tükrözik majd.
A könyves céh elnöke emlékeztetett arra, hogy egy-két hónapja még kérdéses volt az idei vásár megszervezése az anyagi források hiánya miatt. Végül a magyar és a román kulturális kormányzat, valamint Marosvásárhely önkormányzata egészítette ki a Maros megyei önkormányzat és a Communitas Alapítvány által biztosított összeget.
Fontos a magyar kulturális kormányzat számára a marosvásárhelyi könyves seregszemle, így idén is jelentős összeggel támogatta megszervezését – mondta a vásár megnyitóján Mátis Bernadett, a magyar kulturális tárca művelődési főosztályának könyvszakmai referense. Fontosnak nevezte, hogy a rendezvény a fiatal nemzedéket is megszólítja, a könyv szeretetére, és olvasásra buzdítja a gyermekeket. Csegzi Sándor, Marosvásárhely alpolgármestere elmondta: minden évben felmerül a kérdés: lesz-e vásár, de minden évben sikerült még pénzügyi forrásokat találni.
A megnyitón kiosztották az idei Szép Könyv-díjakat is. A csíkszeredai Bookart Kiadó a szépirodalom és a gyermekkönyvek kategóriában nyerte el a Lackfi János szépíró, Albert András nyomdász és Részegh Botond képzőművész alkotta zsűri tetszését Hajdú Farkas-Zoltán A dolgok rendje, illetve László Noémi Labdarózsa című köteteivel. Az album kategóriában a marosvásárhelyi Mentor Kiadó Lázár Anna Lövéte köröpölő című néprajzi kiadványa kapta az elismerést.
Duna Tv, MTI, Erdély.ma

Ars HUNGARICA 2010 – kiállítások a fesztiválon!
Minden évben sikerült értékes kiállításokat elhozni Nagyszebenbe. Annak ellenére, hogy a helyi magyar közösség nem rendelkezik hagyományos kiállító helységgel – esetleg múzeumi terekkel – több partnerünk segítségével az utóbbi 5 évben gazdag és vonzó kiállításokkal tudtuk magyar értékeinket bemutatni.
Ezen a téren az Ars HUNGARICA 2010 fesztivál partnerei a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Hargita Megyei Tanács, a pécsi Határokon Túli Magyarságért Alapítvány és az alsócsernátoni Hassmann Pál Múzeum. Velük és Orth István helyi képzőművésszel együtt, akit idén Nagyszeben Díszpolgárává is választottak, a következő kiállításokat mutatjuk be:
– alsócsernátoni óriásfotók kiállítása szabad téren – megnyitó november 26-án, 12 órakor a Kispiacon;
– Orth István: ExLibris – megnyitó november 27-én, 12 órakor a Hungarica Kulturális Központban;
– Címer és pecsét a Székelyföldön – megnyitó november 28-án, 11 órakor a Református Templom Galériájában;
– Székely történelmi zászlók – megnyitó november 28-án, 11:15 órakor a Református Templom Galériájában
– Székely Panoráma – fotókiállítás, megnyitó november 28-án, 13 órakor a Tanács Toronyban
Ars HUNGARICA fesztiválunkat 2010. november 25–28. között szervezzük meg . erdon.ro

Arcélek – beszélgetések a magyar nagyvilágban
A Jóisten politikája címmel jelent meg Csáky Zoltán, a Duna Televízió szerkesztő- műsorvezetőjének új könyve a PONT Kiadó gondozásában. A nemrég a Duna Televízió örökös tagjává választott, a csatorna alapítói közé tartozó újságíró – aki emellett többek között Julianus-díjban, Sajtótisztességért-díjban és Pethő Sándor-díjban is részesült – a Nemzet Televíziójában hetente látható portréműsorában, az Arcélekben olyan személyiségeket mutat be, akik magatartásukkal, munkájukkal, cselekedeteikkel példát mutatnak a közösségnek. A Beszélgetések a magyar nagyvilágban alcímű kötetben ezen interjúk egy részét olvashatják, többek között Jankovics Marcell rajzfilmrendezővel, Ferge Zsuzsa szociálpolitikussal, Haszmann Pállal, a csernátoni tájmúzeum vezetőjével, Bilibók Ágoston nyugalmazott vasutassal, a történelmi Magyarország gyimesbükki őrházának gondnokával, Tempfli József nyugalmazott nagyváradi püspökkel, Görgey Gábor íróval, vagy Bethlen Farkas verőcei polgármesterrel.
A kötetben az interjúkon kívül megtalálható a szerző A magyarságról, Erdélyről, a médiáról – másképp című, Zürichben elhangzott előadásának írott változata, beszélgetést olvashatnak Egyed Ákos történésszel arról, kik a székelyek, valamint a Nem vagyunk árvák, van édesanyánk... /Moldvai csángómagyar keresztalja útja Klézsétől Csíksomlyóig/ című dokumentumfilm forgatásakor készült interjúkat is elolvashatják.
"Csáky Zoltán és a Duna Televízió mondhatni együtt indulnak, hogy a Kárpát-medencében, Európában és Észak-Afrikában, majd a Duna Televízió II., azaz az Autonómia csatorna üzemeltetése óta a nagyvilág magyarjai a műholdas kommunikáció révén egymást kereshessék, és egymást meg is találják… Csáky Zoltán televíziós szerkesztőmunkájában nem csupán eseményeket és adatokat rögzít. A kommunikációs munkásnak és alkotónak azt a szerepkörét választotta, hogy a beszélgetőtársaiba, interjúalanyaiba valósággal szuggerálja az egyetemes kultúra értékei mellett a magyarságszolgálat, az értékteremtés szükségességét…" – méltatta a szerzőt Sylvester Lajos a Julianus-díj átadásán, 2009. december 5-én. Népújság (Marosvásárhely)

Egyházi levéltárosok tapasztalatcseréje
Veszprémi Érseki Levéltár és a Veszprém Megyei Levéltár közös meghívására 2010. október 25–29. között szakmai továbbképzésen és tapasztalatcserén vettek részt Veszprémben a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár és gyűjtőlevéltárainak munkatársai: Barabás Kisanna (Marosvásárhely), Bernád Rita (Főegyházmegyei Levéltár, Gyulafehérvár), Küsmődi Attila és Puskás Attila (Szamosújvár), valamint e sorok írója (Sepsiszentgyörgy).
Ott-tartózkodásunk első két napján a nyugat-európai viszonylatban is korszerűnek számító Veszprém Megyei Levéltár felépítésével, iratkezelési rendszerével és felszereltségével ismerkedtünk. Hermann István igazgató a levéltár erősségeire hívta fel figyelmünket: így az iratanyag papír alapú és elektronikus nyilvántartására, a kutatószolgálat irányítására, valamint az intézmény munkatársai által kifejtett tudományos munkára. A restaurátori laboratóriumban is értékes tapasztalatokkal gazdagodtunk. Megismertük a különböző gépezeteket és eszközöket, vegyszereket, amelyek a sérült iratok állagmegőrzését, fertőtlenítését biztosítják. De nemcsak a megismert levéltárak felszereltsége, belső rendszere, hanem jogi helyzete is különbözik a hazaitól. Míg nálunk a megyei levéltárak a Román Országos Levéltár kihelyezett fiókjaiként műkődnek, tehát állami levéltárnak minősülnek és a belügyminisztériumnak vannak alárendelve, addig magyarországi társaik a megyei önkormányzatok hatáskörébe tartoznak, akik fenntartóként gondoskodnak működtetésükről. Igaz, változó módón.
A következő napokban már a testvérintézmény, a Veszprémi Érseki Levéltár vendégszeretetét élveztük. Munkatársaik bemutatták levéltári rendszerüket, raktáraikat, ugyanakkor saját levéltáruk példáján keresztül felhívták figyelmünket a főegyházmegyei levéltárak erősségeire és hiányosságaira. Ezek között szerepeltek a gazdasági kérdések, a kiadványok, a személyzeti problémák, a levéltári iratfeldolgozás körüli nehézségek és korlátozott lehetőségek. Jóleső érzés volt megtudni, hogy a levéltári iratok begyűjtése tekintetében már mérföldekkel előttük járunk. Magyarországon ugyanis a püspöki és érseki székhelyeken működő egyházmegyei levéltárak befogadóképessége nem teszi lehetővé a plébániai iratok begyűjtését, így azok sok esetben az idő martalékaivá váltak. Ezzel szemben a Gyulafehérvári Főegyházmegyében létrejött hat gyűjtőlevéltár korszerű feltételeket teremt az egyházközségi iratok számára, állagmegóvásukat és kutathatóságukat egyaránt biztosítja. E tekintetben Erdély mintának tekinthető az anyaországnak római katolikus egyházi levéltári vonatkozásban.
A Veszprémi Érseki Levéltárban végzett műhelymunka is erről győzött meg bennünket, ahol a vörös iszap által sújtott egyik plébánia, Somlóvásárhely iratanyagának alapszintű rendezését végezhettük az ottani munkatársakkal. A fenti egyházközség ugyanis egyike annak az öt plébániának, amelynek iratanyaga az érseki levéltárban található.
A szakmai tapasztalatcserén kívül alkalmunk volt megtekinteni a királynék városának fontosabb egyházi emlékeit és muzeális értékeit, amelyek saját értékeink iránti ragaszkodásunkat is felerősítették bennünk. A szakmai és kötetlen beszélgetések folytatását egy erdélyi konferencia szervezésén keresztül tervezzük, ahol az anyaországi és erdélyi levéltárak közti kapcsolatok tovább erősödhetnek és az együttműködés szintjére juthatnak. Az ötnapos tapasztalatcsere nagymértékben hozzájárult a hazai egyházi levéltárak helyzetének meghatározásához, ugyanakkor modellt kínált főegyházmegyei levéltárunk gyűjtőközpontjainak további megszervezéséhez. Ez utóbbi intézmények szerepe az elkövetkezendőkben még hangsúlyosabbá válik, hiszen otthont kell adniuk az államtól a jövőben visszaszolgáltatandó egyházi iratoknak, ugyanakkor segítséget kell nyújtaniuk a magyar állampolgárság elnyeréséhez szükséges iratok, például anyakönyvi kivonatok kibocsátásában is.
Összegzésképpen elmondhatjuk, a múlt értékeit a jövőbe tekintve a jelen eszközeivel kell őriznünk, egyházunk és nemzetünk érdekében hasznosítanunk. Köszönet mindazoknak, akik ebben a felismerésben segítettek és megerősítettek.
Pénzes Lóránd, Vasárnap (Kolozsvár)

Ünnepeltek a Bolyai téri unitáriusok
A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomot ezelőtt 80 évvel építették, a gyülekezet ünneplésére ez a kerek évforduló adott okot. A rendezvény 11-én, csütörtökön kezdődött a Marosvásárhelyi Filharmónia művészeinek ünnepi barokk hangversenyével. Szombaton délelőtt 10 órától a templomban előadás-sorozattal emlékeztek meg az 500 évvel ezelőtt született Dávid Ferenc egyházalapító püspökről és Heltai Gáspárról. Az ünnepségen Nagy László, a gyülekezet lelkésze, püspökhelyettes foglalta össze a marosvásárhelyi unitárius egyház történetét.
– Az unitárius köztudat az egyház megalakulását az 1568-as tordai országgyűléstől számítja. Az új vallás népszerűségnek örvend, ezért az erdélyi lakosság nagy része Dávid Ferencet követi. Az 1571-es országgyűlés után Marosvásárhely lakosságának java része unitárius, de János Zsigmond fejedelem halála után és az ezt követő századokban az unitáriusok kiszorulnak Marosvásárhelyről. Központjuk a XIX. század közepéig Marosszentkirályra tevődik át, itt volt templomuk és itt voltak birtokaik is. Ekkor ez az egyházközség is elnéptelenedik, a marosvásárhelyi viszont fejlődésnek indul. 1869-70- ben felépítik a kis templomot, az imolát a Szent Miklós és a Fazakas utcák sarkán, átellenben a Teleki Tékával, ekkor 160 unitárius volt a városban. A századforduló után új és nagyobb templom építését fontolgatták, Bernády idejében ki is jelölték a telket a jelenlegi városháza közelében, az ortodox templom helyén, azonban a háború és a "váltás" meghiúsították a tervet. 1929-ben a jelenlegi Bolyai téren kezdték el az építkezést, ekkor már 700 unitárius hívőt jegyeztek. A templomot 1930 júliusában adták át. Marosvásárhelyen jelenleg 4000 unitárius él, két – a Bolyai téri és a kövesdombi – virágzó unitárius egyházközségben – mondta Nagy László, aki bemutatta azt az emlékfüzetet, amelyet erre az alkalomra adtak ki.
Ebben a gyülekezet lelkésze így vall: – Régi templomunk építésének 140. évfordulóján, az új templom 80. születésnapján azt kérem Istentől, hogy gondviselő szeretetével őrködjön az épületek fölött és adjon öntudatos, ragaszkodó unitáriusokat, akik "kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel" mennek be.
Az ünnepségen több előadás hangzott el. Pál János lelkész-történész az unitárius egyház kialakulásáról és Dávid Ferencről értekezett, dr. Rüsz-Fogarasi Enikőegyetemi tanár Heltai Gáspárról, Tófalvi Zoltán az 1956 utáni magyarság "lefejezéséről" beszélt. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója a marosvásárhelyi templomokról, míg Weisz Szidónia, a Teleki Téka munkatársa Novák Józsefnek a tanácsteremben kiállított címereiről beszélt.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

A könyvek szeretete megmarad
November 11–13. között tartották meg a XVI. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárt, amelyen jelen voltak a jelentősebb romániai magyar kiadók képviselői. Az eseménynek néhány váradi vonatkozása is volt.
Marosvásárhely egyik legjellegzetesebb és legrangosabb őszi eseményének alkalmából benépesült a Nemzeti Színház előcsarnoka. Sokféle rendezvény zajlott, folyamatosan voltak programok. A Kultúrpalotában, a vártemplom diakóniai központjában, a Bernády György Közművelődési Központban is tartottak összejöveteleket.
A teátrum előcsarnokában könyvek garmadájából lehetett válogatni. A könyvkiadók elhozták újdonságaikat. A nagyváradi Mákvirág, Riport, Várad és Europrint kiadóknak közös standja volt. A kiadók mellett néhány könyvüzlet is hozott érdekes olvasmányokat. A váradi Hobby Libri könyvesbolt munkatársai is részt vettek a könyvfesztiválon. Harmadízben állítottak föl standot a könyvvásáron.
Sajnos lehetett érezni a gazdasági válság hatását. Szeretettel, érdeklődéssel nézegették az emberek a nóvumnak számító köteteket, ám nem vásároltak úgy, mint az előző esztendőkben.
Fontos a könyv szeretetére való nevelés. E gondolat jegyében a könyv ünnepére jó néhány iskolákból is érkeztek gyermekcsoportok pedagógusok kíséretében. A könyvkiadók egyébiránt szép kivitelezésű, gazdagon illusztrált gyermekkönyvekkel jelentkeztek. Az egyik irodalmi estnek A gyermek az új magyar irodalomban volt a témája. A meghívottakkal, Lackfi Jánossal és Háy Jánossal a moderátor szerepét betöltő Láng Zsolt beszélgetett. Kányádi Sándor is megtisztelte jelenlétével a fesztivált, dedikált is a Kossuth-díjas költő. Két váradi költőnek is volt könyvbemutatója. A közönség megismerkedhetett Szűcs László új verseskötetével, a Bolondok a parton cíművel és Kinde Annamária Szandra May és Tom Vanguard című verses regényével.
A könyvfesztiválon mindig nagyon jó hangulat uralkodik, nem volt ez másként az idén sem. A vásáron az irodalombarátok találkozhatnak a kiadók reprezentánsaival, mindenféle könyvújdonsággal, már csak ezért is érdemes ellátogatni. A könyvkiadók részéről is megvolt az érdeklődés. A Polis Könyvkiadó képviselője is hangsúlyozta, hogy e rendezvény nagyon jó reklámozási lehetőség (róluk például azt hitték, hogy már nem is léteznek). Az viszont szomorú, hogy nincsen elegendő pénzük az embereknek könyvre, pedig egy új kötet megjelenése és megvásárlása mindig öröm azoknak, akik szeretnek olvasni, irodalommal foglalkozni.
T. H. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A magyar tudomány ünnepe Szovátán
A novemberi ajándéknyárban egy pluszörömben is részesült Erdély legnevesebb fürdőhelye. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, marosvásárhelyi fiókja másodszor szervezte Szovátára a magyar tudomány napja egyik legrangosabb rendezvényét.
November 13-án a polgármesteri hivatal gyűléstermében a Székelyföld múltjáról értekeztek az erdélyi magyar történelemírás nagyjai. A tudományos ülésszakot a főszervező, dr. Pál Antal Sándor akadémikus, az EME marosvásárhelyi fiókjának elnöke nyitotta meg, majd dr. Sipos Gábor egyetemi előadótanár, az EME elnöke köszöntötte a jelenlévőket.
A délelőtt folyamán dr. Sipos Gábor értekezett a székely múlt EME-gyűjteményekben lévő emlékeiről, majd dr. Egyed Ákos akadémikus a székely örökség témájának több, még kellőképpen nem tisztázott részét helyezte új megvilágításba. A néprajzos dr. Balázs Lajos csíkszeredai egyetemi tanár tartotta a nap egyik legérdekesebb témájú előadását egy keresztény kor előtti székely házasságkötési rítusról. Adatokban bővelkedett dr. Simon Zsolt marosvásárhelyi tudományos kutatónak az 1671-1672-es vámnaplók alapján írt, a csíki harmincadról szóló előadása. A Székelyföldön letelepedett örmények történetéhez is forrásértékű adatokat tartalmazott dr. Garda Dezső gyergyószentmiklósi egyetemi előadótanárnak a 18. századi és a 19. század eleji gyergyói-medencei életmódváltozásról szóló értekezése. Lírai hangulatot teremtett dr. Tüdős Kinga tudományos kutatónak egy elfelejtett 17. századi székely nagyasszonyról, Mindszenti Krisztináról szóló előadása.
A délutáni előadók sorát dr. Rüsz Fogarasi Enikő egyetemi előadótanár nyitotta meg marosvásárhelyi végrendeleteket ismertető értekezésével. Spielmann Mihály, a Teleki Téka főkönyvtárosa új oldaláról, vérbeli hadtörténészként mutatkozott be: Marosszék 17. századi haderejéről, és a harctéren elesettekről. Dr. Tamási Zsolt tanár előadása az alcsíki és a felcsíki papságnak az 1848-as forradalomban játszott szerepéről szólt. A székelyudvarhelyi céhek történetének megismerését szolgálta Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi muzeologus céhpecsét-bemutatója. 1956 eseményeinek Erdély magyar értelmiségijei általi átélést tükrözte Boér Hunor sepsiszentgyörgyi dokumentarista a Magyar Autonóm Tartomány múzeumainak kollektív tanácsa 1956. – 1957. évi irattárának bemutatásával. A magyar történetírás szombati ünnepét a főszervező dr. Pál Antal Sándor akadémikus egy elhanyagolt kutatási témakör, a kézműtörténeti kutatások számbavételével zárta.
A hagyományoknak megfelelően szovátai helytörténészek is szót kaptak. A történészként bemutatkozó Birtok György mérnök, havasgazda a legnagyobb székely tulajdon, az ős-Marosszék közbirtokosságának történetéről értekezett, napjainkig követve az eseményeket. Szinte a tragikomédia határát súrolta a közbirtok román államtól való visszaszerzésének a története, hiszen – jogtörténetünkben példa nélkül álló módon –, még a bírósági végrehajtót is kénytelenek voltak beperelni a birtokba helyezés elvégzése végett. Józsa András helytörténész Szováta legelső térképét mutatta be.
Egy-egy tudományos előadás, könyvbemutató alkalmat teremt városunk értelmiségének a számbavételére is, ami – egypár tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – jórészt nyugdíjasokra szűkül. A magyar tudomány napi előadás-sorozaton sajnos egyetlen, ma is aktív „tanügyi káder" sem volt jelen.
A rangos eseményre az EME marosvásárhelyi fiókegyesülete, Szováta Város Polgármesteri Hivatala, a szovátai Bernády Közművelődési Egylet szervezésében és a Communitas Alapítvány, a szovátai Teleki Oktatási Központ, a Nyárádremetei Közbirtokosság, a kibédi Dósa Húsüzem és a szovátai Elixon üzletház anyagi támogatásával került sor.
Józsa András, Népújság (Marosvásárhely)

Versekben tündöklő Sóvidék
A szovátai Bernády Közművelődési Egylet az önkormányzat támogatásával holnap délután 5 órai kezdettel a szovátai városháza dísztermében tartja Versekben tündöklő Sóvidék című rendezvényét, melynek során bemutatják a 111 vers a Sóvidékről című verseskötetet. Meghívottak. Ambrus Lajos, Ráduly János és Tófalvi Zoltán. Közreműködik: Kovács Katalin és Mester Zoltán. A szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak.

Évszázados szemtanúk
Régiek a régi városról
Rendezvénysorozat, esemény-maraton? Mindkettő, a hét végén zárult XVI. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár látogatói számtalan új kötet bemutatóján, igen sok szerzővel folytatott beszélgetésen vehettek részt, a sort a kiadók estjei gazdagították, amelyeken az adott kiadó több, új kötetét ismertették, legtöbbször a szerzők. Péntek délután ilyen jellegű rendezvények sorozatának lehettek tanúi azok, akik ellátogattak a Bernády Házba, az egymást követő esteket tárlatnyitó is gazdagította. Mindez a marosvásárhelyi Mentor Kiadó új köteteinek – Csepreghy András és Csepreghy Henrik Képeslapon üzen a múlt és Sebestyén Mihály Időtár II. című köteteinek bemutatójával kezdődött.
Előbbi kiadványt Szőcs Katalin méltatta, majd Sebestyén-Spielmann Mihály ismertette azt. – Csepreghy Andrásnak sikerült további 200 képeslapot összeszedni a régi Marosvásárhelyről, ami azért is fontos, mert az 1896 előtti időkből a városról elég kevés grafikai ábrázolásunk van. A szerzők kárpótolnak ezzel, a képeslapokat összeszedik, rendszerezik. Gyakran beszélgettünk a Tékában arról, hogy milyen épületeket ábrázolnak a képek, hol állhattak, hiszen ez a vásárhelyiség egyik forrása. Fontos az is, hogy mi olvasható a hátlapjukon: értesülhetünk a vendégszeretetről, az idejövők ügyeiről. A kötet egyik szerzője, Csepreghy András képeslapgyűjtő hozzátette: – A megszerzési folyamat nem mindig irigylésre méltó, 1983 óta fiammal arra törekszünk, hogy folyton bővítsük a gyűjteményt. Olyan képeket, szövegeket, épületeket keresünk, amelyeket már nem ismerünk. Olyan képeslapok is a kezünkbe kerültek, amelyeknek szövege jelenti az újdonságot, az egyiken valószínűleg éppen Jancsó Elemér ír családjának a Vásárhelyi Találkozóról. A kötet ezekről a rövid híradásokról is szól. Miután megtaláljuk a szövegeket, megpróbáljuk megfejteni azokat, közülük sok ma is aktuális. A témák jellemzik az akkori várost és nagyon változatosak, az eseményeket a szemtanú szemével látjuk, aki 90-100 évvel ezelőtt itt járt. Sok érdekes szöveg van, mégis több, fontos eseményről nem adtak hírt az idelátogatók.
Sebestyén Mihály kötetéről elsőként Gálfalvi Ágnes szólt, majd Csegzi Sándor és László Márton méltatta azt. Előbbi elmondta, olyan kötetről van szó, amelyet nem lehet letenni, Vásárhely történetét olvashatjuk benne Bécstől Trianonig. Nagyon jó a könyv ritmusa, könnyedén tér témáról témára, autentikus és komplex. Politika, magyarság, kultúra a nagy lendülettől a nagy kérdőjelig, a város fejlődésének egy igen dinamikus szakaszáról. Bernády-korszak és Bolyaiság, a román nemzetiségű polgárok viszonyulása az eseményekhez, az önfeláldozó vásárhelyi viselkedés, például Bernády vasgyűrűt aranygyűrű ellenében akciója az ínséges időkben megfelelő gazdasági alap létrehozásáért. László Márton hozzátette: – Nagyon érdekes, olvasmányos és hasznos könyv. A korszakról szól, amelyben az élet fellendül, jó érzéssel közvetíti azokat az országos eseményeket, amelyek a városra is kihatottak, tárgyalja a város románságának eseményeit is, például Eminescu látogatását. De értesülünk arról, hogy például 1910-ben alkoholmentes vendéglő nyílt, az 1913-as német érettségit egy tanuló puskázása miatt megismételték, 1910-ben a női szabók sztrájkoltak. A szerző elmondta, a kor újságírása nem volt szenzációhajhász, nem teregettek ki dolgokat. Ez egy icipici város volt, amelyben amúgy is habzott a pletyka. Amúgy ez Vásárhely legszebb, az erdélyi magyarság felívelő, legjobb korszaka, amelybe mindannyian visszavágyunk.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi macska, erdélyi Fioretti
A Pallas Akadémia új köteteiről
A hét végén immár 16. alkalommal megszervezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár nem csak dedikálásokkal, úgymond egyéni könyvbemutatókkal, hanem kiadói estekkel és kiállításmegnyitóval is várta legtöbbször telt házas vendégeit. Péntek délután a Bernády Házban több hasonló rendezvény is követte egymást, délután öt órától a csíkszeredai Pallas Akadémia Kiadó új köteteit ismerhette meg az igen szépszámú közönség. Időhiány okán ezúttal nem felkért méltatók, hanem maguk a szerzők ismertették köteteiket, a házigazda, Nagy Miklós Kund üdvözlő szavai után. A neves írók, költők, képzőművészek között diplomata vendég is helyet foglalt – Balogh György, a Magyar Köztársaság csíkszeredai konzulja, elsőként ő köszöntötte az egybegyűlteket. – Olyan emberként vagyok itt, akinek fél szíve sajnálja, hogy nem végzettsége szerinti szakmáját gyakorolhatja. Magyar történelem- filológia szakon végeztem, annak idején a jezsuita Marosvásárhelyi Gergely példázatgyűjteményét dolgoztam fel. Mi történne, ha nem lennének könyvkiadók? Az irodalom elvesztené azt a közegét, amely rengeteg lehetőséget ad megélhetésre, baráti társaságokra. Egy kultúrtársadalmat kiadói is jellemeznek, Erdély történelmileg is gazdag hely, virágzása ma is tart: folyton új kiadók jelennek meg, a Pallas Akadémia pedig 500. címe fölött tart, és nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos – hallottuk a konzultól, majd Sarány István, a kiadó munkatársa mutatta be elsőként saját kötetét. Erdélyi Fioretti (Ferencesek kényszerlakhelyen) – ez a különleges könyv címe, amely az erdélyi ferencesek '51 utáni kálváriáját tárgyalja, az időszakot, amelyben a rend 150 tagját internálták, majd szétszórták az ország különböző városaiban. Három évfolyam végzett klandesztin módon működő teológiájukon, a kötet erről a teológiáról is szól. A ferencesekre a derű jellemző, ezzel élték túl ezt a megpróbáltatást.
Kozma Mária, a kiadó igazgatója gyerekkötettel jelentkezett Marcika-mesék címmel. Mint elmondta, a mesék unokájához szólnak, aki növekszik, és a meséknek lépést kell tartaniuk életkorával. Oly sokat mesélt neki, hogy könyv született belőle. Albert Ildikó a Szentföldön, Egyiptomban és Észak-Egyiptomban járt, erről a kirándulásról írt könyvet, holott a kirándulás – mint hallottuk – zarándokútként indult. Markó Béla régi-új kötettel jelentkezett Az erdélyi macska címmel: – A könyv az idő múlásának a jele, egy tíz évvel ezelőtt megjelent kötet újrakiadása. '89 előtti esszék, kritikák, kisprózák olvashatók benne, és örvendek, hogy a kiadó szerint kiállta az idő próbáját. A cím nem véletlen, a jelzőt mind szívleljük, izgat minket Erdély, több számunkra, mint egyszerű szülőföld vagy haza – hallottuk a szerzőtől, aki az 1991-ben írt kötetcímadó rövidprózát olvasta fel. Tamás Tímea Hangyalkák című verseskötetéről beszélt: – A hangyalkák bennünk élnek. Verseimben voltam már madárijesztő, törpe, de ez nem lélekvándorlás. A hangyalkák gyakran vannak filozófiai mélységekben, és az egyidejűség érdekli őket. A könyvbemutató Váli Éva Dubaj, ahol a madár is izzad című úti beszámolójának (Utak, tájak, emberek sorozat) ismertetésével ért véget, majd rövid szünet után kezdetét vette az est részeként megszervezett kiállításmegnyitó.
Műtermek a polcon
A Pallas Akadémia sorozatban jelentet meg monográfiákat erdélyi képzőművészekről, idén hat-hét kötettel jelentkeztek, ilyen még sohasem volt – mondta Márton Árpád festőművész, a Műterem sorozat szerkesztője. Idén a sorozat külsőt is váltott, keménykötésű lett, és elhalt képzőművészeinkről is megjelent egy újabb kötetsorozat. A Műterem olyan kötetek összessége, amely egyedülálló: kortárs erdélyi képzőművészeket mutat be, mindegyik könyvvel egy-egy kis tárlatunk lesz a polcon – hallottuk Márton Árpádtól, aki a sorozatban szereplő képzőművészek idei tárlatát – a Bandi Kati, Fazakas Tibor, Köllő Margit, Sárosi Csaba, Vargha Mihály és Zsigmond Márton kiállítását – a szakértő szemszögéből mutatta be, egyenként méltatva a kiállítók életművét. Az ugyancsak kiállító Márton Árpád életművéről, művészetéről pedig – zárszóként – Nagy Miklós Kund beszélt.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Boldog népnek nincs stratégiája – Tanügyi zárókonferencia
Balázsfalva, Küküllővár és Nagyenyed után most Gyulafehérvár került sorra a Bod Péter Alapítvány és társszervezői által megrendezett és a Szülőföld Alap által támogatott tanügyi konferenciasorozat utolsó állomásaként, november 20-án. Horvát István plébános és Gudor András református lelkipásztor áldása után Gudor Botond magyarigeni lelkész, a rendezvény főszervezője és moderátora együttes szívdobogásnak nevezte a négyhelyszínű konferenciát, amelynek során nagyon sokat tanultunk egymás tapasztalatából. Ezúttal a kivetítőn az ismert gondok mellett a lehetséges megoldások is megjelentek. Ebben a közös megoldás keresgélésben volt ez a tanácskozás eredeti és más.
A házigazda szerepét ezúttal a Gróf Majláth Gusztáv Károly Szeminárium Líceum és igazgatója, Gál László vállalta magára, valamint az iskola megjelent tanerői (Dimén Erika, Pallai Rita, Köllő Tibor prefektus, Korom Imre spirituális vezető, a tanítók és mások), akik mindent megtettek, hogy a résztvevők jól érezzék magukat az ott töltött órák alatt. Az általános iskola dísztermében mintegy 40-en gyűltek össze. Az ablakból jól látszott Bőjte Csaba atya átadás előtt álló új épülete, amely évente feltölti majd az általános iskola létszámát.
Azon előadók, akik az előző tanácskozáson is részt vettek (Szabó Hajnal tanfelügyelő, Vetési László szórvány előadó, Szőcs Ildikó igazgató), megújított és aktualizált előadásokkal rukkoltak elő. Mellettük azonban megtisztelte a konferenciát Király András György, a Közoktatási Minisztérium államtitkára és Borsos László vezérigazgató, akik úgy gondolták: feltétlenül érdemes eljönni ide, és funkciójukból eredő tájékozottságukkal segíteni, tanácsokkal ellátni a megye tanügyi képviselőit. Az államtitkár elmondta: ahhoz, hogy az iskolák szintjén is minden jól menjen, „hajóinknak egy irányban kell haladniuk”, akik pedig tisztséget vállalnak, álljanak ki az igazuk mellett, amíg eredmény nem születik.
Minden eddigi tanácskozáson kiemelten kaptak szót a helyi képviselők. Nagy figyelmet keltett Gál László előadása, aki a négy tanácskozásból három rendezvényen vett részt. Szóban és vetített képeken mutatta be a katolikus egyház történelmi iskolájának históriáját, a kis szeminárium sorsát. A közelmúlt iskolatörténetéhez tartozik az óvoda felújítása és a mintegy 3 éve a városból felhozott, akkor felszámolás előtt álló magyar tagozat befogadása. Ma a magyar gyermekek együtt vannak Gyulafehérváron (iskolabusszal Vajasdról is bejárnak) a gimnáziumban, ahol vallásuktól függetlenül, jó szaktanárokkal és egyre javuló körülmények között tanulnak. Kialakult tehát egy új mikrorégiós iskolaközpont.
Ehhez társult még egy sikertörténet. Szegedi László református esperes Kőhalmon – amint azt valaki megjegyezte – egy új Magyarigent hozott létre, szórvány internátusával és gyülekezeti központjával. Véleménye szerint elsősorban az emberekbe érdemes befektetni. A romokon emelt épületekben 50 gyermek lakik. – Hit kell hozzá, hogy folytassuk, és nem lehet belőle kilépni – mondta. Kováts Krisztián megyei RMDSZ elnök szerint az esperes eredménye nemcsak példa, hanem lecke is egyben mindenkinek, aki a szórvány tanügy érdekében cselekszik.
A beszélgetések, hozzászólások során arról is szó esett, miként lehetne hitelesen népszerűsíteni ezeket a sikertörténeteket, főként a szülők körében. Hogyan lehet megőrizni a magyar nyelvszigeteket, meggátolni a leépülési folyamatot, a kishitűséget, az olyan téveszméket, hogy a többségi iskolában sikeresebb lesz a gyerek. Balázsfalván szórvány kollégium létrehozása volna a megoldás. Figyelni kellene ugyanakkor az összefogás mikéntjére és minőségére is, különösen a szórványban. Erre vonatkozóan a vadlibák példája hangzott el, akik őszi vándorlásuk során a legerősebbet küldik előre, ha elfárad, cserélnek, de az utánuk repülő csapat minden tagja „gágog” az élen haladónak, bíztatja, a leggyengébbekkel pedig ketten is leszállnak pihenni. Vajon mi, emberek, amikor fontos problémákkal küszködünk, amikor látjuk, hogy valakinek jó ötletei vannak, sokat és jelentőset vállal, tudunk-e „gágogni” neki, vagy csak irigykedve a hibákat feszegetjük. Erre kéne mindenkinek választ találnia. Szőcs Ildikó a szorosabb csapatmunkára hívta fel a figyelmet és arra, hogy a messze elől haladókat egyszer biztosan cserélni kell majd, ez pedig nem könnyű feladat, mert utánuk űr marad, amit nehéz betölteni. Erre történelmi példák is akadnak.
Az északi népek némelyikére szokás mondani: boldog népnek nincs stratégiája. Úgy tűnik, nekünk kellenek az olyan tanácskozások, ahol meghallgatják a sikerembereket, ahol „gágognak” nekik, ahol szárnyalnak az értelmes gondolatok, és a közös gondolkodásból összefogás és stratégia is születhet
BAKÓ BOTOND, Szabadság (Kolozsvár)

Furcsállott együttműködés
Furcsállotta Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke a hétvégén Marosvásárhelyen megtartott Területi Elnökök Konzultatív Tanácsát (TEKT) követően, hogy a magyar kormány megállapodást kötött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal (EMNT).
Mint írtuk, a Tőkés László nevével fémjelzett szervezet együttműködési szerződést írt alá a FIDESZ-kormánnyal, amelyben vállalta, hogy „elősegítendő az egyszerűsített honosítási eljáráshoz kapcsolódó kérelmek zökkenőmentes benyújtását” Erdélyi Demokrácia Központokat állít fel.
A húsz fiókos hálózat „önkéntességi alapon” ellenőrzi az állampolgársági kérelmeket alátámasztó dokumentumokat, hogy „az igénylők ne vesztegessenek el sok időt a sokszor amúgy is zsúfolt konzulátusokon”.
„Már azt is furcsállnom kellett, hogy az EMNT bejelentette, pártot akarnak létrehozni, és utána Magyarországon is voltak ezzel egyetértő megnyilatkozások, még ha nem is a kormány részéről” – fogalmazott Markó. Hozzátette: az erdélyi magyarságnak van érdekvédelmi szervezete, amely mindent megtett annak érdekében, hogy az egész magyarságot képviselje. „Amikor láttuk, hogy ez nem teljesen sikerül, akkor létrehoztuk az erdélyi magyar összefogást, amely működött és meghozta az eredményt.
A külön egyezségek azt sugallják, az EMNT megpróbál egy politikai alternatívát teremteni az RMDSZ-szel szemben, ahelyett hogy az összefogás folytatását szorgalmaznák. Ha itt kezdünk pártokat létrehozni, annak könnyen az lehet az eredménye, hogy egyik szervezetnek sem lesz ereje ahhoz, hogy egyáltalán megszólaljon a magyarság érdekében” – szögezte le az RMDSZ elnöke.
Még csak „tudomásul veszik” Eckstein indulási szándékát
Korábbi, lapunknak adott nyilatkozatát ismételte meg a hétvégén Markó Béla amikor leszögezte: a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) december 11-i tanácskozásán jelenti be, hogy indul-e újabb elnöki mandátumért.
Ugyancsak a hétvégén került sor Kolozsváron a szövetség Kolozs megyei éves közgyűlésére, ahol Eckstein-Kovács Péter volt szenátor, az államfő jelenlegi kisebbségügyi tanácsosa bejelentette indulási szándékát az RMDSZ legmagasabb tisztségéért folyó versenyben. A küldöttek elvi döntést hoztak arról, hogy „tudomásul veszik Eckstein-Kovács indulási szándékát”, viszont arról, hogy őt vagy más jelöltet támogatnak majd a jövő februári kongresszuson, csak a Megyei Küldöttek Tanácsának december 17-i ülésén döntik el. Új Magyar Szó (Bukarest)

Konferencia Bihar vármegye történetéről
Nagyvárad – Bihar vármegye története a 16-20. században címmel kedden szakkonferenciát szervezett a váradi Posticumban a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés, a HBM Levéltár és a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal.
A Magyarország-Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 keretében Nagyvárad és Debrecen közös európai uniós projektben vesz részt, melynek célja a Hajdú-Bihar- Bihar Eurorégió történelmi és kulturális múltjának, illetve kapcsolatainak feltárása.
A tizenkét hónapos (2010.05.01.- 2011.04.30. között zajló) program összköltségvetése 379.675 euró, melyből a váradi önkormányzat büdzséje 73.091,67 euró, amiből 71.556,74 euró (97,90%) vissza nem térítendő támogatás, 1.534,93 euró (2,10%) pedig önrész. A támogatásból 42.000 eurót korszerű berendezések beszerzésére, 6.000 eurót eseményszervezésre, 3700 eurót pedig szélessávú internethozzáférésre költenek. A cél, hogy fogékonnyá tegyék a régió lakosságát a térség múltja iránt, annak érdekében, hogy erősödjenek a határon átívelő kulturális kapcsolatok, valamint a valódi együttműködésen alapuló közös fejlesztési program által előnyöket élvezzenek a határ mindkét oldalán élő közösségek. Két digitális műhelyt is létesítenek Debrecenben, illetve Nagyváradon, az állami levéltárak keretében, hogy korszerűen feldolgozhassanak körülbelül 45-50 ezer, az 1700-1850 közötti időszakra vonatkozó kordokumentumot (térképek, jegyzőkönyvek, oklevelek, pergamenek, településfejlesztési iratok stb.).
Érdekes előadások
Ennek részeként kedden Bihar vármegye története a 16-20. században címmel kétnyelvű konferenciát rendeztek a váradi Posticum Ifjúsági Központban. Az egybegyűlteket köszöntő Lakatos-Balla Attila régész arra hívta fel a figyelmet: ha nem is egyedi, de ritka eseményről van szó, hiszen kevés alkalommal fordul az elő, hogy a határ két oldalán élő, különböző irányzatokat képviselő történészek találkozzanak egymással, az álláspontjaik közelítése, illetve a kutatási eredményeik megvitatása érdekében. Bernáth László fideszes önkormányzati képviselő, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés fejlesztési szakbizottságának elnöke azt emelte ki: a közös uniós tagság lehetőséget kinál arra, hogy együtt dolgozva bemutathassuk közös szellemi értékeinket. Biró Rozália váradi alpolgármester úgy vélte: megtisztelő Exc. Böcskei László római katolikus megyés püspök jelenléte, azt bizonyítja, hogy megvan a kellő lelkesedés ahhoz, hogy eredményes legyen a közös munka.
A bevezető szavak után felolvasásra kerültek a szakdolgozatok, dr. Nyakas Miklós, dr. Bujor Dulgău, dr. Szabadi István, dr. Radu Milian, dr. Szálkai Tamás, drd. Cristian Apati, dr. Ioan Goman, dr. Vajda Mária, drd. Georgiţă Mihai, dr. Aurel Chiriac, dr. Bakó Endre, Sándor Mária és Török Péter történészek, muzeológusok, levéltári kutatók tollából. Egyes szakemberek személyesen is megjelentek, míg mások tanulmányait a kollegáik olvasták fel. Szó esett többek közt a bihari hajdúkról, a debreceni és a váradi református kollégiumok 1660. évi egyesüléséről, az armalista nemesség demográfiai és gazdasági viszonyairól, valamint II. József váradi látogatásairól.
Kiállítás a vármegyéről
Az előadások közti szünetben Bihar vármegye gazdasági- és társadalomtörténete, építészeti öröksége a 16-20. században címmel nyílt vándorkiállítás. Dr. Radics Kálmán, a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár igazgatója kifejtette: igyekeztek új technológiákat is felhasználni a rendezvény előkészítésekor. Több blokkban (történelmi, ipari-gazdasági, népművészeti, építészeti és művelődéstörténeti) mutatják be azokat a tárgyi eszközöket, eseményeket melyek valamiképpen kötödnek a témához, a teljesség igénye nélkül. Az ingyenes tárlatot december 13-ig lehet megtekinteni, a Posticum dísztermében.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Az RMDSZ nem ért egyet a gyes időtartamának csökkentésével
Az RMDSZ álláspontja szerint a gyereknevelési támogatás időtartama továbbra is két év kell legyen – nyilatkozta Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter. Szerinte a Munkaügyi Minisztérium által javasolt törvénymódosítást alaposan át kell nézni és alternatív megoldásokat kell keresni.
"Lehetőséget kell találni arra, hogy a gyereknevelési támogatás átruházható legyen az apára vagy a nagyszülőkre, mert biztosítani kell a lehetőséget azon kismamák számára is, akik hamarabb vissza szeretnének térni munkahelyükre. A gyerek fejlődése szempontjából nagyon fontos, hogy az első két évet családi környezetben töltse. Az RMDSZ-nek az az álláspontja, hogy a gyes időtartama nem kell csökkenjen. Amennyiben a minisztérium úgy látja, hogy megszorító, spórolási intézkedésekre van szükség, akkor beszélhetünk arról, hogy töröljék el a jelenlegi, a fizetés 85%-át biztosító gyest, és állapítsunk meg egy felső határértéket, egy fix összeget, erről egyeztethetünk" – mondta Kelemen Hunor.
A kulturális miniszter hozzátette, csütörtökön vagy hétfőn a koalíciós egyeztetések során mindenképpen terítékre kerül ez a kérdés, addig az RMDSZ szakemberei is összeállítanak egy törvénymódosítási javaslatot, amely az említett feltételeket tartalmazza. Népújság (Marosvásárhely)

Toró T. Tibor: „Olyan párt szükséges, amely valóban képviseli az autonómiát”
Évi küldöttgyűlését tartja szombaton, Székelyudvarhelyen az EMNT
Az esetleges új erdélyi magyar párt létrehozására vonatkozó szándék kinyilvánítása is napirenden szerepel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szombati, székelyudvarhelyi évi küldöttgyűlésén. Toró T. Tibor a Szabadság kérdésére elmondta: a szervezet éves tevékenységének kiértékelése és a Demokrácia Központok létrehozása mellett tisztújításra is sor kerül. A pártalapítási szándékról az EMNT ügyvezető elnöke kifejtette: olyan politikai alakulat létrehozása szükséges, amely nem csak retorikai szinten és szavazatgyűjtés céljából használja az autonómia „címkéjét”, hanem valóban képviseli az autonómia törekvéseket; ezeknek az elvárásoknak az elmúlt időszakban sem az RMDSZ, sem az MPP nem tett eleget, ezért van szükség egy autonomista párta. Nem a harmadik erdélyi magyar párt akarnak lenni, hanem az első helyen szereplő politikai alakulat, a stratégiai célkitűzések tekintetében pedig nemzeti minimumot szeretnének kialakítani a többi politikai erővel.
– Székelyudvarhelyen tartja szombaton az EMNT évi küldöttgyűlését, amelyen várhatóan döntés születik az új magyar párt létrehozására vonatkozó szándék kinyilvánításáról is.
– Már néhány hónapja uralja a közbeszédet, hogy harmadik magyar párt van születőben. Ez sajnálatos módon vagy úgy ment be a köztudatba, hogy Tőkés László pártot alapít, vagy pedig az EMNT párttá alakul. Ezek közül egyik sem igaz. Az EMNT nem akar párttá alakulni, legalábbis sehol nem hangzott el ilyen javaslat, s az elnökség és a választmány elé sem került ilyen indítvány. Konszenzus van abban, hogy az EMNT-nek civil mozgalomként kell folytatnia a tevékenységét, és ezt meg fogja erősíteni a szombati évi küldöttgyűlés. A választmányban valóban felvetődött egy új párt létrehozásának a szükségessége, amely az autonómia kérdését pártpolitikai eszközökkel is képviseli. Érvényes még mindig az a megállapításunk, hogy a létező pártok ezt nem teszik meg úgy, ahogyan mi azt szeretnénk. Sem az RMDSZ, sem az MPP nem felelnek meg ennek az elvárásnak. Ezért olyan politikai alakulat létrehozására van szükség, amely nem csak retorikai szinten és szavazatgyűjtés céljából használja az autonómia címkéjét, hanem valóban képviseli az autonómia törekvéseket. Egyelőre még nem kristályosodott ki, milyen formában szülessen meg az új párt, illetve az EMNT milyen szervezethez adja erkölcsi és logisztikai támogatását. Tisztában vagyunk azzal, hogy a pártalapítás nagy feladat, Romániában a párttörvény nagyon szigorú, leginkább ezt az MPP tagjai tudják, akik már végigmentek ezen. Ugyanakkor nyilván azzal is szembesülnünk kell, hogy Erdély-szerte a politika ázsiója nagyon alacsony. Az emberek igazából azt várják a politikától, hogy oldja meg a problémáikat. Mivel már elég régóta azt látják, hogy a bukaresti politizálás nem megold, hanem teremt problémákat, egyre szkeptikusabbá válnak. Ennek mi tudatában vagyunk, illetve azt is érezzük, hogy nagyon sokan tartanak az erők szétforgácsolásától. Mindezeket a szempontokat nyilván figyelembe kell vennünk, amikor bármilyen döntést hozunk. Az is kétségtelen viszont, ha nincs olyan politikai közszereplő, amely képes pártpolitikai eszközökkel az autonómiáért harcolni, akkor azt létre kell hozni. Nyilván nem hanyagolható el a másik két pártnak a helyzete és álláspontja sem. Az RMDSZ kongresszus előtt áll, beindult egy forrongás, mozgások zajlanak a szervezeten belül. Nem feltétlenül jó irányba, de valami történik. Másrészt az MPP-ben régóta eléggé jelentős az elégedetlenség a vezetőséggel szemben. Amennyiben sikerülne valamilyen érdemi párbeszédet elindítani ezekkel a politikai szereplőkkel, és látnánk, hogy valami megmozdul, akkor gondolkodhatnánk más megoldásokban is, de igazából erre most garanciát nem látunk. Azért fogalmazok óvatosan, mert nem akarom befolyásolni a sajtón keresztül a szombati küldöttgyűlés szuverén döntését. Az elnökség többször is foglalkozott az elmúlt hetekben ezzel a kérdéssel, minden alternatívát a testület elé tárunk, és várhatóan kialakul majd egy végleges álláspont.
– Megalakult-e már az a kezdeményező bizottság, amely a küldöttgyűlés elé terjeszti a pártalapításra vonatkozó szándékot?
– Ami biztos, hogy az EMNT választmánya nemrég megfogalmazott egy álláspontot. Ezt fogja az elnökség kiegészíteni az alternatívákkal, s a szombati küldöttgyűlés elé tárni. Amennyiben a döntés pozitív lesz, megalakul az a kezdeményező bizottság, amely a nevét is adja az egészhez. Nyilván mi tudjuk, hogy kik ezek az emberek, de nem akarjuk a küldöttgyűlés előtt ezt megelőlegezni.
– Kikből állna az új párt tagsága, kiknek a támogatására számítanak? Milyen bázisra épülne fel az új politikai alakulat?
– Nyilván az autonomistákra számítunk. Mindazokra, akik az autonómiát fontosnak tartják. Naivitás azt gondolni, hogy az erdélyi magyar politikai elit egyöntetűen csak az autonómiában látja a megoldást. Az RMDSZ-ben többségben van az az álláspont, hogy nem autonómiára, hanem egyféle bukaresti politikára van szükség. Az EMNT hathatós tevékenységének köszönhetően közösségünk tagjainak nagy része azonban az autonómiában látja a megoldást. Igazából itt nem a nyilatkozatok számítanak, hanem a politikai cselekvések, a döntések. Ha hozzáértő ember megvizsgálja ezeket, akkor arra a következtésre jut, hogy igazából nem az autonómiáért harcolnak Bukarestben, hanem a jelenlegi rendszer fenntartásáért. Az autonómia kérdése kicsit olyan, mint a kollektív munkaszerződés, amely rögzíti a munkavállalók jogait a mindenkori munkaadókkal szemben. A magyarságnak is szüksége van egy ilyen kollektív munkaszerződésre, amely nem más, mint az autonómia közjogi rendszere. Ebben rögzítve lennének az alapvető jogok függetlenül attól, hogy éppen ki a „főnök” Bukarestben, azaz ki van kormányon, vagy milyen többség uralkodik a parlamentben. Az RMDSZ nem törekszik egy kollektív munkaszerződés megkötésére, hanem a mindenkori „főnökkel” próbál meg jóban lenni, ott lenni mellette, és amikor valami döntés születik, akkor megpróbál valamilyen morzsákat magának lecsípni, amiket aztán hazavisz, s eredményként mutat fel. Amennyiben létezne kollektív munkaszerződés, akkor erre nem lenne szükség, hanem arra kellene ügyelnie a mindenkori politikai képviseletnek, hogyan tartsa be azt, és az ebben rögzített jogokat miként érvényesítse. Amíg ezen a téren nem alakul ki konszenzus, vagy legalábbis nem szerez többséget ez a szemléletmód, addig nem lesz áttörés az autonómia kérdésében. Egyébként a Markó Béla vezette csapat mindig tökélyre vitte azt, hogy a „főnökkel” mindig jóban van, és akkor részesedik valamelyest, minimálisan, ebből a státusból kifolyólag. Mi ezen változtatni szeretnénk, ehhez azonban meg kell szerezni a társadalom támogatását. Jelenleg ezen dolgozunk, a pártalapítás gondolata is ennek a szellemiségnek van alárendelve. Szövetségeseket szeretnénk találni, akár a többi párt – RMDSZ és MPP –keretében egyaránt, de az egyházak és a civil társadalom körében is. Közöttük keressük a leendő autonomista párt bázisát, függetlenül attól, hogy az RMDSZ-ből vagy az MPP-ből kerülnek majd ki ezek a személyek, illetve nincsenek sehol, a kettő között, a senki földjén tengődnek.
– Egy újabb magyar párt létrehozása nem veszélyezteti-e a közösség egységét, nem vezethet-e annak további megosztásához?
– Tudatában vagyunk annak, hogy a magyar közösség azt szeretné, ha vezetői megegyeznének, s konszenzus alakulna ki közöttük. Mi is ezt a konszenzust keressük. Nem azért hozunk létre esetleg egy újabb magyar pártot, hogy feltétlenül civakodjunk, és a többiekkel versenyezzünk. Azt szeretnénk, hogy a stratégiai célkitűzésekben nemzeti minimum alakuljon ki. Amikor pártalapításról beszélünk, a többiek felé egy ajánlattal jövünk, hogy gyertek, jöjjetek ide. Nem egy harmadik párt akarunk lenni, hanem az első párt, amely végre a kollektív munkaszerződésért harcol. Ehhez szeretnénk megnyerni szövetségesnek a többieket is, illetve a többi pártnak azt a részét, akik ebben hisznek. Azt hiszem, ha ezt sikerül összerakni, konszenzust tudunk teremteni, és képesek leszünk a közösségnek az autonómián keresztül mondani valamit – akkor nem merül fel a kérdés, hogy lesz-e ennek a pártnak támogatottsága? Tudatában vagyunk annak, hogy minden ilyen dolog megosztásként csapódhat le. Azoknak, akik jelenleg úgymond birtokon belül vannak az RMDSZ-ben vagy MPP-ben, érdekük lehet, hogy ezt az érzést tovább gerjesszék. Azt hiszem azonban, ha hitelesen mondjuk a magunkét, akkor a választópolgár meg tudja majd különböztetni a propagandát a hiteles szövegtől, és ennek alapján dönteni tud.
– Hogyan képzelik el az RMDSZ-szel és az MPP-vel való együttműködést választások esetén?
– Az erdélyi magyarság különböző élethelyzetekben él Erdélyben. Ahány település, annyiféle élethelyzet van, s annyiféle megoldást kell találni. Soha nem voltunk hívei az egységes, sablonos megoldásnak. Az EMNT is három régió – Partium, Közép-Erdély és Székelyföld – szerint szerveződik, és ehhez próbáljuk igazítani a politikai döntéseket. Azt is el tudom képzelni, hogy Székelyföldön vagy az Érmelléki tömbkörnyezetben a közösség természetesnek vesz majd egy versenyt a helyhatósági választásokon. Valószínű lesznek olyan régiók, ahol a különböző politikai szereplők eleve együttműködve jelennek meg a választópolgárok előtt. Azt is el tudom fogadni, hogy országos szinten olyan típusú keretegyezményt kötünk a többi politikai szereplővel, amely megengedni ezeket az alternatívákat, és a helyi szereplőkre bízza, melyiket választják ezek közül. Azt hiszem, teljes mértékben rugalmasnak kell lennünk. Ha valaki csak a saját kicsi szemétdombjáról és alacsony perspektívából közelíti meg a helyzetet, s megpróbál ráerőltetni a többiekre megoldásokat, egészen biztosan vesztes lesz. Értem ezt az RMDSZ és az MPP egyes vezetői esetében, akik mindig saját kicsi környezetükből indulnak ki, s megpróbálják álláspontjukat rákényszeríteni a többiekre. Az EMNT soha nem volt ilyen, ezért van nekünk három régióelnökünk, és jöttek létre a regionális struktúrák.
– Konkrétan meddig kellene megalakulnia az új politikai alakulatnak, ha szombaton meglesz az elvi döntés?
– Azt szeretnénk, hogy a következő fél évben mindképpen pontot tegyünk erre a kérdésre. Valamikor a 2011-es esztendő nyaráig tiszta képet kell alkotni, hiszen 2012-ben önkormányzati választások lesznek. Úgy érzem, Tusványosnak kell lennie annak az időpontnak, amikor ezzel a kérdéssel el kell számolnunk, hiszen általában ez az alkalom, amikor mérleget vonunk.
– Milyen reményekkel néz a jövő februári RMDSZ-kongresszus elé?
– Egy fecske nem csinál tavaszt, vagyis egy személy nem elegendő a változásokhoz. Bárki lehet az RMDSZ elnöke, ha a szemléletmód nem változik meg, akkor kudarcra van ítélve. Még akkor is, ha az illető jó szándékú. Különben több olyan személy van az RMDSZ-ben, akik az autonómiában hisznek, de ezek markáns kisebbségben vannak. Információim nem annyira mélyek, mint amikor parlamenti képviselőként belülről láthattam a történéseket. De azt hiszem, hogy az RMDSZ-nek jelenleg nincs esélye megújulni. Még akkor sem, ha Markó Béla visszavonul. Nem látom azt a szándékot, hogy radikálisan megváltozzon a jelenlegi szemléletmód. Nem Bukarestben kell intézni feltétlenül a dolgokat, és nem az egyedi esetekre kell helyezni a hangsúlyt, hanem azon a bizonyos kollektív munkaszerződésen kell dolgozni. Nem látom, hogy ezt ki tudná felvállalni. Székelyföldön vannak olyan politikusok, akik erre képesek lennének, de a jelenlegi rendszerben nem látom, hogyan tudnának többséget szerezni. Annyira be van csontosodva az RMDSZ retorikájába a szemlélet, miszerint azért megyünk Bukarestbe, hogy ott kijárjunk dolgokat. Aki egyszerűen más látásmóddal jelenik meg, eleve kisebbségi sorsra van ítélve. Ezért nem is merem venni a bátorságot, hogy bármilyen nevet kiejtsek a számon az esetleges RMDSZ-elnök személyét illetően.
PAPP ANNAMÁRIA, Szabadság (Kolozsvár)

Átadták a Julianus-díjakat Csíkszeredában
Tizennyolcadik alkalommal kapták meg az elismerést azok, akik munkájukkal a legtöbbet teszik a magyarságért.
A Julianus Alapítvány elnöke szerint három szempont érvényesül az elismerés odaítélésénél: „Az első, hogy olyan kapjon díjat, aki a magyar emlékeket védelmezi. Második, olyan kapjon díjat, aki a magyar ügyet szolgálja. Harmadik, olyan kapjon díjat, aki cselekszik a magyar nyelv védelmében" – sorolta Beder Tibor.
Díjazták Kalmár Zoltán újságírót, a nagyszebeni szórványmagyar közösséget összetartó munkájáért. A szabadkai Maurer Oszkár azért kapott elismerést, mert a szerémségi szórványmagyarságot védi az asszimilációtól. Elismerésben részesült a tordai Pataki József, aki több mint 2500 magyar honvéd sírját azonosította és emlékművet állított nekik
Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere a magyar nyelv hivatalos használatáért, a párizsi Bernard Le Calloch pedig a Trianon óta szétdarabolt magyar közösségek kutatásáért kapta meg a Julianus-díjat.
Csúcs Mária
Duna TV, Erdély.ma

Az utolsó szalmaszál
Nem vállaltak könnyű feladatot az új párt bejegyzésének kezdeményezői, hisz a létező politikai alakulatok által elhiteltelenített eszméket kívánják felvállalni, arról igyekeznek meggyőzni majd az erdélyi magyarságot, hogy nem követik el ugyanazokat a hibákat, bűnöket, mint egykori harcostársaik, jól sáfárkodnak a megszerzett bizalommal, nem okoznak újabb csalódást egyre reménytelenebbé váló közösségünknek.
Az RMDSZ-nek húsz esztendő alatt sok jót és nagyon sok rosszat sikerült cselekednie. Vannak eredményei, de az általuk oly sokat magasztalt apró lépések politikája a legfontosabb célokhoz nem vitt közelebb, s bár az ellenkezőjét állítják, nem tettek semmit azért, hogy a magyarság megmaradásához szükséges autonómiák elérése többé váljék üres kampányszövegnél. A bukaresti hatalmi politizálásba belesimuló csúcsvezetés nemcsak önmagát járatta le, de ártott a magyarság megítélésének is, és bizony indokolt Tőkés László felvetése: a kormány foglyává váltak, már nem a magyarságot képviselik Bukarestben, hanem Bukarestet a magyarság körében. Az MPP-nek nem volt szüksége 10—15 évre, szűk két esztendő alatt járatta le magát rossz politikai döntések sorozatával, no meg azzal, hogy szép szavaknál, zengzetes nagygyűléseken való részvételnél többet ők sem próbáltak, tudtak tenni. Semmivé foszlott minden ígéretük, s nagy vétkük, hogy nemcsak a sokak számára reményt jelentő alternatíva eszméjét árulták el, de elkövették azt, amit korábban vetélytársuktól, az RMDSZ-től kértek számon: valóban kampányeszközzé silányították az autonómiát. Ilyen körülmények között érkezik az új alakulat, neve Erdélyi Magyar Néppárt, melynek a szinte lehetetlent kell megpróbálnia: elhitetnie a romániai magyarsággal, hogy létezhet olyan szervezet, amely nemcsak szavazataikért ácsingózik, de hajlandó és képes teljesíteni ígéreteit, nem a hatalomért akar hatalmat, hanem eszközként van szüksége erre, és ha hitelt és voksokat nyer, képes békejobbot nyújtani politikai ellenfeleinek, vetélytársainak, megteremteni azt az összefogást, amely nélkül az erdélyi magyarság egyetlen jelentős célja sem elérhető. Tőkés László és csapata a reményvesztettséget, a hitetlenséget akarja leküzdeni. Rendkívüli kihívás, hisz igen rövid idő áll rendelkezésükre — a két év múlva esedékes választásokon már megmérettetésre készen kellene állniuk —, kockázatos próbálkozás, hisz még egy kudarc, újabb illúzió elvesztése végzetes csapást jelenthet a magyarság számára. De talán az egyetlen esélyt jelenthetik, s éppen ezért lehet, hogy érdemes túllépni kishitűségünkön.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)