Új párt az erdélyi magyar láthatáron? - interjú Toró T. Tiborral
Testületi döntés még nem született erről, de nem zárható ki, hogy a 2012-es romániai önkormányzati és parlamenti választásokon új erdélyi magyar politikai szervezet, történetesen az EMNT, vagy a körülötte alakuló politikai alakulat is részt vegyen a megmérettetésen – nyilatkozta a Krónikának adott interjúban Toró T. Tibor. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, a 21. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szervezésében szerepet vállaló Bálványos Intézet igazgatója szerint Tusványos politikát formáló tényezővé vált, és egyre többen vallják magukénak a szabadegyetem képviselte értékrendet.
A 21. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor is szolgált precedenssel: először vett részt a táborban a hivatalban lévő magyar miniszterelnök, a román államfő és az Európai Parlament – erdélyi magyar – alelnöke. Mennyire vált politikát formáló tényezővé Tusványos? – A dolgok szerencsés kimenetelén múlt, hogy idén ugyanazok a politikusok tartották a Tusványos záróelőadásait, akik a tavalyi jubileumi rendezvényen is, csak többnyire más minőségben. Orbán Viktor Fidesz-elnökből, az ellenzék egykori vezéréből azóta Magyarország miniszterelnöke lett, Traian Băsescut újraválasztották Románia államelnökévé, Tőkés László pedig az Európai Parlament alelnöke lett. Túlzás lenne azt állítani, hogy mindez Tusványosnak az érdeme, hogy az itteni boszorkánykonyhában főztük ki azokat a stratégiákat, amelyek ilyen fényes eredményeket hoztak egy év alatt, de mindenképpen volt egy kis köze ehhez. Băsescu esetében például a számok is bizonyítják, hogy tavalyi tusványosi jelenléte számos magyar szavazatot hozott neki a konyhára, amelyek sokat nyomtak a latban decemberi újraválasztásakor. Viszont szeretném azt hinni, hogy a Fidesz nem akármilyen választási eredményéhez, Tőkés László EP-alelnökké választásához Tusványosnak is van köze, hiszen itt mindig jövőbe mutató tervek születnek, a háttérbeszélgetéseken és a nyílt fórumokon egyaránt olyan típusú üzenetek hangzanak el, amelyek aztán később politikát formálnak. Nem volt ez másképp az idén sem, hiszen a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács nyílt ülése, az azt övező tárgyalások szerintem meghatározzák a magyar nemzetstratégiát, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum nyílt ülése pedig talán átrajzolja kicsit a magyar összefogást, az erdélyi magyar politikát, a magyar–magyar kapcsolatokat. De azzal is elégedett vagyok, ahogyan a szabadegyetem egyre szélesebb körben közelebb kerül a fiatalokhoz, úgy látom, egyre többen vallják magukénak a tusványosi értékrendet.
Többször elhangzott az Olt-parti üdülővárosban, hogy Tusványos kormányra került. Mit tudnak kezdeni a hatalommal az alapítók a magyar–román és a magyar–magyar kapcsolatok elmélyítése érdekében, ami már húsz évvel ezelőtt prioritás volt? – Érzem Tusványos hatalomra kerülésének felelősségét, mert egyre többen látják: azok, akik fontos szerephez jutnak a Kárpát-medencei magyar politikában, részesei a tusványosi folyamatnak. Nagy felelősség nyomja a vállunkat, hogy meg tudjunk felelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket az emberek támasztanak velünk szemben. Jelentős felelősség például, hogyan rajzoljuk át a támogatáspolitikát, miként adjuk meg az öt évig Csipkerózsikaálmát alvó Magyar Állandó Értekezlet új arculatát, milyen módon adunk határozott karaktert a nemzetpolitikának, hogyan alakítunk ki olyan erdélyi magyar politikát, amely bele van ágyazva a magyar külpolitikába, és fontos eszköz a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseiben. De említhetném azt is, miként felelünk meg a kicsivel kisebb léptékű problémáknak: az állampolgárság, az egyetem ügyének, ágazati együttműködés szintjén a szociális, munkaügyi kihívásoknak. Meg kell teremtenünk a feladatmegoldás intézményi feltételeit, aminek egyik fontos eszköze lesz a Bálványos Intézet. Ez az intézmény azokat a tevékenységeket próbálja majd rendszerbe foglalni, amelyeket eddig különböző intézményekben végeztünk, egyfajta agytrösztnek szánjuk erdélyi magyar nemzetpolitikai szinten, és ennek keretében számítunk mindazoknak az együttműködésére, akik nemzetpolitikában gondolkodnak.
Az Orbán Viktor kormányfővel folytatott megbeszélések alapján várhatóan miként körvonalazódik a Fidesz és az erdélyi magyar szervezetek viszonya? – Az erdélyi magyar szervezeteknek el kell végezniük azt a mérleget, amely szükséges ahhoz, hogy úgymond tiszta lappal és felemelt fejjel álljanak az új magyar kormány elé. Például hogyan viszonyulnak az Orbán Viktor által meghirdetett nemzeti együttműködés programjához, és mit tettek ennek érdekében eddig. A mérlegvonás alapján a politikai közéletet az elmúlt években meghatározó civil-politikai szereplőknek – RMDSZ, EMNT, MPP, SZNT – meg kell fogalmazniuk, miként akarnak együttműködni az új magyar kormánnyal, amely a nemzetpolitika motorja, meghatározó eleme, de nem tud helyettünk döntéseket hozni Erdélyben. Az a szervezet, amely ezzel az igen erős legitimitású magyar kormánnyal és parlamenti többséggel nem tud együttműködni, annak igen nehéz lesz az élete a következő időszakban. Valamennyi szervezetnek magának kell döntenie a hogyan továbbról; a magyar kormány részéről nyitottság észlelhető, mindenkinek ott a helye, aki ebben a munkában részt kíván venni. A külhoni magyar érdekvédelmi szervezeteknek, pártoknak készülniük kell a valószínűleg szeptemberben új köntösben, új célokkal, prioritásokkal összeülő Máértre, ugyanakkor a széles merítésű nemzeti integrációs intézmény mellett mozgástere és feladata van a csak a határon túli magyar szervezetek alkotta KMAT-nak is, sőt adott esetben szélesebb mozgástere is lehet, mint a Máértnek, amelyben ott a magyar kormány is, amelyet kötnek bizonyos diplomáciai szabályok. Tehát a nemzetpolitika eredményes képviselete érdekében munkamegosztás lesz a két szervezet között. Ugyanez a munkamegosztás kellene hogy jellemezze a magyar összefogást is, csak sajnos partnereink ezt sokszor nem értik, az RMDSZ nem hajlandó a munkamegosztásra. Úgy gondolja, hogy amit nem tud elvégezni, az nem is szükséges. Hosszú évekig például az erdélyi magyar politika azért maradt eszköztelen, és nem kapott hangsúlyt az érdekérvényesítésben, mert az RMDSZ kormányzati szerepet vállalt, és a román külpolitika szekerét tolta, de arra már nem volt hajlandó, hogy helyzetbe hozza a szövetségen kívüli szervezeteket, erre vonatkozó javaslatunkat támadásnak vették és ellehetetlenítették. Az érdekérvényesítés megjelenítésének kerete lenne az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, amely megmutatta ugyan magát Tusványoson is, de a hogyan továbbról nem születtek megnyugtató megoldások.
Ön Tusnádfürdőn kijelentette, nagy nyomás nehezedik az EMNT-re, hogy politikai szereplővé váljék. Ezek szerint választási részvételt fontolgat a szervezet? – Valóban nagy a nyomás azokon, akik az EMNT-ben szerepet vállaltunk az elmúlt másfél évben, amióta más pályára helyeztük a szervezetet. Ez a civil-politikai mozgalom – amely területi szinten is kiépítette struktúráit, ugyanakkor bizottságain, szakmai műhelyein keresztül ágazati szinten is építkezik – kőkemény politikai célokért civil mozgalmi eszközökkel próbál tenni. Sokan éppen ezért jöttek a sorainkba, és nem azért, mert pártpolitikai célokat fogalmaztunk meg. Mások ugyanakkor éppen ilyen típusú célokat is várnak tőlünk, azt, hogy az érdekérvényesítésben ragadjuk meg az ilyen eszközöket is. Arra a dilemmára kell megoldást találnunk, hogy folytatjuk-e tovább az építkezést az EMNT bázisának kiszélesítése érdekében, civil-politikai mozgalomként, és nem élünk a pártpolitika eszközeivel, vagy pedig engedünk ennek a pozitív nyomásnak. Amely tulajdonképpen abból fakad, hogy a jelenleg rendelkezésre álló alternatívák mindegyike kívánnivalót hagy maga után. Hiszen a mi csapatunk akkor sem akarna visszamenni az RMDSZ-be, ha tudna. Ugyanakkor az MPP létrejöttét 2008-ig megelőző várakozás átfordult türelmetlenségbe, hiszen az akkori helyhatósági választásokon elért, a körülményekhez képest kielégítő eredményekhez viszonyítva se építkezni, se jövőképet felmutatni nem tudott a polgári párt. Az MPP nemigen tud mit kezdeni azzal a szereppel, amivel felruházta őt a választópolgárok egy része, ennek oka igazából a párt elnökében keresendő. Ne feledjük, az RMDSZ 2011 februárjában tisztújító kongresszust rendez, tehát bő fél év van arra, hogy változások induljanak el valamilyen irányba a szövetségben, az MPP jelenlegi helyzete pedig tarthatatlan, ezért elképzelhető, hogy ott is változások lesznek. Ha tehát az EMNT hangsúlyos politikai eszközökkel élni kívánó vonulata nem lesz elégedett azokkal a változásokkal, amelyek a következő időszakban bekövetkeznek az RMDSZ-ben és az MPP-ben, akkor a nemzeti tanács pártpolitikával kacérkodó emberei helyet találhatnak valamelyik szervezetben, amennyiben nem sikerül megoldást találni a jelenlegi struktúrákban. De igazából nekünk azt az alternatívát sem szabad elvetnünk, hogy létrehozzunk egy harmadik pártot, pontosabban a pártot, hiszen éppen a jelenlegi állapotokkal szemben szeretnénk alternatívát létrehozni. Én ez utóbbit látom a legvalószínűbb forgatókönyvnek, mindez azonban a személyes véleményem, mert az EMNT-ben még nem született testületi álláspont ebben az ügyben.
Tehát nem zárható ki, hogy a 2012-es romániai önkormányzati és parlamenti választásokon új erdélyi magyar politikai szervezet, történetesen az EMNT, vagy a körülötte alakuló politikai szervezet is részt vegyen a megmérettetésen? – Így igaz. Beszélgetések folytak erről az EMNT-ben, de hivatalosan nem tűztük napirendre a kérdést. Tény viszont, hogy erre nekünk a közeljövőben, még ebben az évben választ kell adnunk, ha komolyan vesszük azt a felelősséget, amellyel ránk tekintenek a bennünket támogató emberek.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Honismereti és kapcsolatteremtő tábor Hunyad megyében
Idén kilencedik alkalommal került sorra Hunyad megyében a baróti Gaál Mózes Közművelődési Egyesület által szervezett honismereti és kapcsolatteremtő tábor, melyben 11 háromszéki, erdővidéki és 15 vajdahunyadi diák vett részt.
Nagy öröm volt számunkra, hogy idén a vajdahunyadi városi RMDSZ-szervezet társszervező lehetett ebben az igen hasznos táborban. A tábor célja Hunyad és Fehér megye történelmi és természeti örökségének megismerése, ugyanakkor baráti kapcsolatok kialakítása, erősítése Hunyad megyei és háromszéki fiatalok között. A tábor vezetői – Babos Aranka (Vajdahunyad), Demeter László és Fazakas Tünde (Barót) – arra törekedtek, hogy a tábor valódi élményt jelentsen a részt vevő diákoknak, ugyanakkor történelmi, természetrajzi ismereteiket is gyarapítsák.
A július 17–24. között sorra kerülő tábor idején számos érdekes helyszínt kerestek fel közösen: a vajdahunyadi Hunyadi- várkastélyt, Déva várát, az őraljaboldogfalvi református templomot és a Kendeffy- kastélyt, Alvinc nevezetes helyeit, a gyulafehérvári székesegyházat, a demsusi ortodox templomot. Csodálatos természeti környezetben gyönyörködhettek gyermekeink a hátszegi bölényrezervátumban, a csáklyai Rómaifürdőnél, az Aranyi-hegy vagy Kenyérhegy lábainál, vagy a piski arborétumban. Népszerűnek bizonyult a csernátoni Csiporkázó Játszóház Egyesület munkatársai által a vajdahunyadi magyar házban tartott kézműves- foglalkozás, a Kalánfürdőn és a csolnakosi kempingnél zajló strandolás, valamint a vajdahunyadi záróbuli.
A tábor során számos ismerettel gazdagodtak diákjaink, de talán legnagyobb hozadéka a tábornak, hogy barátságok szövődtek, megható volt a búcsúzkodás, és reményeink szerint ezeket a kötelékeket erősíteni tudjuk a jövőben.
Babos Aranka, Demeter László. Népújság (Marosvásárhely)

Érkeserűi Ifjusági Napok az újjáalakult MIDESZ–szel
Bihar megye – Július utolsó hétvégéjén rendezte meg Érkeserűben az Ifjúsági Napokat a nemrég újjáalakult helyi MIDESZ. Próbára tette őket az esős időjárás, de megoldották a feladatot.
Szombaton került sor az Anna–napi búcsúra, mely után következett volna az ünnepségsorozat megnyitója, de azt – ahogyan arról már beszámoltunk – elmosta az eső.Ahirtelen jött vihar azonban nem akadályozhatta meg az ünneplést, az eső elállta után a helyi menettánccsoport végigvonult a falun, az iskola udvaráig, ahol közben már zajlott az élet: a helyi és környékbeli csapatok kispályás focibajnokságon vettek részt. Délután került sor a megnyitóra a MIDESZ–tagok, és Nyiri Sándornak, Kiskereki község polgármesterének részvételével. Ezt követőenkezdődtek a szórakoztató programok. Voltkaraoké, a Pusztai Farkasok Íjászegyesület tartott bemutatót.
Elmaradt bográcsosfőzés
A sok által várt divatbemutatón az érkeserűi lányok sportos, estélyi és menyasszonyi ruhákban vonultak fel. Később az érmihályfalvi Street Dance csoport táncbemutatója következett, majd ismét karaoke, és végül megérkezett az est sztárvendége, asepsiszentgyörgyi Insect együttes, mely fergeteges koncertjével kitűnő hangulatot teremtett. A koncertet szabadtéri diszkó követte DJ Csukával, hajnal 3 óráig.
Vasárnap reggel bográcsosfőző verseny kellet volna kezdődjön, de sajnos az időjárásiviszonyok miatt ez elmaradt, a szervezők pedig „átköltöztették” a további programokat a helyi kulturházba.
Költözés a kultúrházba
A kártyabajnokság résztvevőit sokan figyelték, kíváncsian arra, ki mellé áll a szerencse. A helyi gyerekek műsora következett, táncprodukciókkal és énekekkel. Este a paptamási Amazon Ász együttes szórakoztatta a közönséget, míg megérkeztek a napsztárvendégei:elsőként Csabcsu Junior, majd Jency, Meli és végül, de nem utolsó sorban MC Badi. A koncertek után hajnalig tartó dizkó volt DJ Csukával és DJ Rugeszel. A 2010–es Ifjúsági Napok sok problémával és nehézségel zajlottak le, de megérte a fáradozást, kitartó munka meghozta a gyümölcsét, vélik a szervezők.
Horváth Bernadett. erdon.ro

Tőkés: zajlanak az egyeztetések egy új magyar párt indításáról
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke szerint ki kell alakítani a Kárpát-medencei magyar nemzeti együttműködés, s ennek egy ágaként a romániai magyar nemzeti együttműködés rendszerét. Ha ehhez szükség van egy új pártra, vagy új választási közszereplőre Romániában, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kész elmenni addig – mondta az MTI-nek Nagyváradon Tőkés László.
Hozzátette: szervezetük erről egyeztet a RMDSZ, az MPP és az összes romániai magyar közszereplővel.
Ugyanakkor „az EMNT vállalja azt a felelősséget, hogy a Fidesz partnereként meghatározó szerepet játsszon a romániai magyar politika alakításában” – közölte Tőkés László.
A 2012-ben esedékes romániai országos választásokra utalva Tőkés László kifejtette: plurális magyar egységre, a magyar pártok és civil szervezetek együttműködésére van szükség a romániai magyar demokratikus fejlődés érdekében.
A pártosodás nem cél, de ha az MPP nem tudja betölteni nemzetpolitikai hivatását, az alternatíva szerepét, akkor – többek véleménye szerint – az EMNT-nek hozzá kell járulnia egy új politikai párt létrehozásához. Erről már zajlanak az egyeztetések – mondta a politikus.
Tőkés László pénteki nagyváradi sajtótájékoztatóján beszámolt arról is, hogy éles támadások érték a székely autonómia kapcsán Tusnádfürdőn kifejtett álláspontja miatt. A román szociáldemokrata párt bűnvádi feljelentést tett ellene, a Konzervatív Párt (PC) elnöke pedig levélben fordult az Európai Parlament elnökéhez az ügyben.
Tőkés László ennek kapcsán megismételte: amennyiben Koszovót megilleti a függetlenség, Székelyföldet is megilleti az autonómia. Amennyiben Katalóniában másfélmillió ember tüntethet az autonómiáért, szükség esetén miért ne fordulhatnának e demokratikus joghoz Székelyföld érdekében is? – tette fel a kérdést az EP alelnöke.
Ugyanakkor türelemre intett, hozzátéve, hogy „addig kell mondani, ameddig eljutunk a demokratikus párbeszédig, a békés rendezésig”. „Mi mindig békés eszközökkel küzdöttünk a jogainkért” – tette hozzá.
MTI. Erdély.ma

Egyre kevesebben gazdálkodnak
A kilencvenes évek elején még megérte mezőgazdasággal foglalkozni. A földeket frissiben szolgáltatták vissza, a falusi emberben még élt az egyéni gazdálkodás vágya, az ősi földhöz való ragaszkodás. Ha évszázadokon át megéltek mezőgazdálkodásból, nekünk is meg kell érje, mondogatták sokan, és nekivágtak a vállalkozásnak. Igen ám, de a mezőgazdasághoz nem elég csak a föld és az ahhoz való ragaszkodás, korszerű gépek s nem utolsósorban szaktudás is kell. S ha mindez megvan, az is csak fél sikert hoz, hiszen a terményt értékesíteni kell, aminek nincs mindig felvevő piaca. E rövid bevezető után feltesszük a kérdést: vajon ezek a hiányosságok vagy valami más tényező vezetett oda, hogy a mezőgazdaság szekere megfeneklett, s a földtulajdonosok több mint fele lemondott a gazdálkodásról.
Üres a határ
Mezőbergenyében járva szétnéztünk a határon, ahogy a helybeliek mondják. A látvány siralmas. A szántók több mint felét felvetette a gaz, a kaszálókat, legelőket úgyszintén. A dűlőkben senki sem dolgozik, nem kapálnak, nem kaszálnak, nem aratnak. Sehol semmi mozgás. A mezőre vezető hátsó utcában nem járnak sem a szekerek, sem a traktorok. Nem hordják befele a szénát, a gabonát.
Pedig régebb ilyentájt tízpercenként ment egy-egy szekér, hol sarjúval, hol szénával, hol frissen aratott gabonával. Most csend honol.
Egy gazdával találkoztunk, Mihály Andorral, aki azért fogta be a lovát, hogy a nagyapjától, Szabó Mózestől örökölt birtokról egy kis "zöldet", azaz friss lucernát kaszáljon a malacoknak. Őt állítottuk meg pár percig, hogy megkérdezzük, hogyhogy csak ő van a mezőn? Hol vannak a többiek?
"Mi még nem adtuk fel!"
– Lassan mindenki lemond a gazdálkodásról. Mert nem éri meg foglalkozni vele. Mi még kínlódunk. Nagy reményeket a gazdálkodáshoz nem lehet fűzni, de én és a fiam, Levente, még abban bíztunk, hogy hátha fellendül egy kicsit ez az ágazat. Húsz hektáron gazdálkodunk. Gabonát, azaz búzát, árpát, zabot termelünk. A búzát learattuk, körülbelül 3000 kilogramm termett hektáronként. Ez még elfogadható mennyiség. De több helyen ott állnak a búzatáblák learatatlanul. Szinte nem is érdemes betakarítani. Kukorciánk a kedvezőtlen időjárás miatt kevés lesz. A legnagyobb területünk körülbelül 10 hektárnyi kaszáló. Két hektárról a szénát a föld végében el kellett égetni, mert a sok eső miatt megrothadt. Tizennyolc szarvasmarhát és tíz sertést tartunk. A tejet a mezőpaniti Therezia tejfeldolgozó üzem vásárolja fel, literenként 90 baniért. Naponta körülbelül 100 litert visznek el. Szerencsére a faluban is elkel a tej, azt egy kicsit jobb áron értékesítjük – mondta Mihály Andor, akinek végszava az volt, hogy ekkora hagyományos gazdaságból élni lehet ugyan, de meggazdagodni nem. S ahhoz, hogy élni lehessen, komolyan rá kell dolgozni. Ezt sokan nem vállalják. Inkább otthagyják parlagon a földeket.
A bozótban, a patakok mellett egyre több a vad, a lucernásban nyugodtan legelnek az őzek, senki sem háborgatja őket. Még a lószekér és a kaszás láttán sem mozdulnak. Övék lett a határ.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés László megerősítette pártalakítási szándékát
Tőkés László szerint ki kell alakítani a Kárpát-medencei magyar nemzeti együttműködés, s ennek egy ágaként a romániai magyar nemzeti együttműködés rendszerét. Ha ehhez szükség van egy új pártra, vagy új választási közszereplőre Romániában, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kész elmenni addig – mondta az MTI-nek pénteken Nagyváradon Tőkés László, az EMNT elnöke, az Európai Parlament (EP) alelnöke. Hozzátette: szervezetük erről egyeztet az RMDSZ, a Magyar Polgári Párttal (MPP) és az összes romániai magyar közszereplővel.
Az EMNT elnöke ezáltal megerősítette Toró T. Tibor korábbi nyilatkozatát, miszerint a már létező két romániai magyar párt mellett egy harmadik magyar politikai erőt alapíthat a Tőkés vezette, magát civil szervezetként meghatározó EMNT. Az EMNT ügyvezető elnöke a Krónika című napilapban kedden megjelent interjúban elmondta: az EMNT-nek nem szabad elvetnie azt az alternatívát, hogy létrehozzon az RMDSZ és a Szász Jenő vezette MPP mellett egy harmadik magyar pártot.
Tőkés László pénteki nagyváradi sajtótájékoztatóján ugyanakkor közölte: az EMNT vállalja azt a felelősséget, hogy a Fidesz partnereként meghatározó szerepet játsszon a romániai magyar politika alakításában.
A 2012-ben esedékes romániai országos választásokra utalva Tőkés László kifejtette: plurális magyar egységre, a magyar pártok és civil szervezetek együttműködésére van szükség a romániai magyar demokratikus fejlődés érdekében.
A pártosodás nem cél, de ha az MPP nem tudja betölteni nemzetpolitikai hivatását, az alternatíva szerepét, akkor – többek véleménye szerint – az EMNT-nek hozzá kell járulnia egy új politikai párt létrehozásához. Erről már folynak az egyeztetések – mondta a politikus.
Tőkés László sajtótájékoztatóján beszámolt arról is, hogy éles támadások érték a székely autonómia kapcsán Tusnádfürdőn kifejtett álláspontja miatt. A Szociáldemokrata Párt bűnvádi feljelentést tett ellene, a Konzervatív Párt (PC) elnöke pedig levélben fordult az EP elnökéhez az ügyben.
Az EMNT elnöke ennek kapcsán megismételte: amennyiben Koszovót megilleti a függetlenség, Székelyföldet is megilleti az autonómia. Amennyiben Katalóniában másfélmillió ember tüntethet az autonómiáért, szükség esetén miért ne fordulhatnának e demokratikus joghoz Székelyföld érdekében is? – tette fel a kérdést az EP alelnöke.
Ugyanakkor türelemre intett, hozzátéve, hogy „addig kell mondani, ameddig eljutunk a demokratikus párbeszédig, a békés rendezésig”. „Mi mindig békés eszközökkel küzdöttünk a jogainkért” – tette hozzá.
A Királyhágó melléki Református Egyházkerület volt püspöke sajtótájékoztatóján sürgette egyháza megtisztulását, és ismételten szorgalmazta, hogy azok, akik a kommunista rendszerben együttműködtek a hatalommal, a Securitate titkosszolgálattal, semmilyen egyházi tisztségért ne indulhassanak. Szabadság (Kolozsvár)

„Romániai magyar nemzeti együttműködést!”
(MTI) – Tőkés László szerint ki kell alakítani a Kárpát-medencei magyar nemzeti együttműködés, s ennek egy ágaként a romániai magyar nemzeti együttműködés rendszerét.
Ha ehhez szükség van egy új pártra, vagy új választási közszereplőre Romániában, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kész elmenni addig – mondta az MTI-nek pénteken Nagyváradon az EMNT elnöke, az Európai Parlament (EP) alelnöke.
Hozzátette: szervezetük erről egyeztet a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ), a Magyar Polgári Párttal (MPP) és az összes romániai magyar közszereplővel.
Ugyanakkor „az EMNT vállalja azt a felelősséget, hogy a Fidesz partnereként meghatározó szerepet játsszon a romániai magyar politika alakításában” – közölte Tőkés László.
A 2012-ben esedékes romániai országos választásokra utalva Tőkés László kifejtette: plurális magyar egységre, a magyar pártok és civil szervezetek együttműködésére van szükség a romániai magyar demokratikus fejlődés érdekében.
A pártosodás nem cél, de ha az MPP nem tudja betölteni nemzetpolitikai hivatását, az alternatíva szerepét, akkor – többek véleménye szerint – az EMNT-nek hozzá kell járulnia egy új politikai párt létrehozásához. Erről már folynak az egyeztetések – mondta a politikus.
Tőkés László pénteki nagyváradi sajtótájékoztatóján beszámolt arról is, hogy éles támadások érték a székely autonómia kapcsán Tusnádfürdőn kifejtett álláspontja miatt. A román szociáldemokrata párt bűnvádi feljelentést tett ellene, a Konzervatív Párt (PC) elnöke pedig levélben fordult az Európai Parlament elnökéhez az ügyben.
Tőkés László ennek kapcsán megismételte: amennyiben Koszovót megilleti a függetlenség, Székelyföldet is megilleti az autonómia. Amennyiben Katalóniában másfélmillió ember tüntethet az autonómiáért, szükség esetén miért ne fordulhatnának e demokratikus joghoz Székelyföld érdekében is? – tette fel a kérdést az EP alelnöke.
Ugyanakkor türelemre intett, hozzátéve, hogy „addig kell mondani, ameddig eljutunk a demokratikus párbeszédig, a békés rendezésig”. „Mi mindig békés eszközökkel küzdöttünk a jogainkért” – tette hozzá. Népújság (Marosvásárhely)

Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka*
1923–1944
Irodalom iránt fogékony diákként, majd bölcsészhallgatóként, gyakoroló magyartanárként Wass Albert író ismeretlen volt számomra. 1989-es halálhírét bemondta a Magyar Rádió, közöltem tehát én is az osztályommal magyarórán. A halálhír ráirányította nemcsak az ország figyelmét, hanem családom tagjai is emlékezni kezdtek rá. Apám, Balázs András (1909-2000), akitől az író vagy a "gróf" nevét gyerekkoromban többször is hallottam, a Wass család vasasszentgothárdi uradalmának gazdatisztje volt 1937-1938-ban. Gróf Wass Albertet képzett gazdászként, íróként és a munkaadójaként is tisztelte.
Később a családi kapcsolódás másfajta személyes kötődésre is ráirányította a figyelmem: gyerekkoromban több nyarat töltöttem apai nagyanyám, Balázs Róza falujában a mezőségi rokonoknál, Nyíresen, Déstől 8 kilométerre. Azonos földrajzi környezet, azonos kulturális, nyelvi és nemzetiségi közeg, mint Wass Albert szülőföldjén. Nyíres északi irányba mintegy húsz kilométerre van Vasasszentgothárdtól. Az ottani sós vizű, tarka kövecses patak, a szelíd lankák, kaszálók, nagy kiterjedésű, több száz éves erdők, bivalycsordák; romános akcentusú, elnyújtott beszédű, archaikus nyelvű magyarok beleépültek gyermekkorom vakációs világába. Ahogy feltámadt az író iránti országos és határokon túli érdeklődés, ugyanúgy kezdtem elmerülni nyelvi és szellemi világában – s a felismerés meglepetésével találtam meg sorai közt apám nyelvi fordulatait, szólásait, gondolkozásbeli hasonlóságokat.
Az ösztönzés viszont, hogy Wass Albert íróval foglalkozzam, műveit felkutassam, érmelléki apósomtól, Deák Andrástól (Piskolt, 1930 – ) származott. Elhangzott a Magyar Rádióban az Üzenet haza című vers, s feladatul kaptam, hogy kiderítsem, ki a szerző, és szerezzem meg a verset. Írtam a rádiónak, megküldték a gépelt szöveget. Elmentem a sárospataki városi könyvtárba, és kivettem az összes könyvét; nem volt sok. Utána kutatni kezdtem a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárában, s elém helyeztek olyan kiadványokat, melyek csodálatot és borzongást váltottak ki belőlem: az Erdélyi Szépmíves Céh abaposztós kiadványai még hagyján. Hanem az ötvenes években, Amerikában megjelent Magukrahagyottak műbőrkötésben! Olyan kiadványok, melyekhez az Országos Széchényi Könyvtár raktári állományából z-jelzettel (zárolva), csak kutatói igazolványom ellenében juthattam hozzá.
Elhatároztam, hogy feldolgozom az életművét. Konzultáló tanáromtól, Márkus Bélától azt a tanácsot kaptam, hogy a Wass- könyvek megjelenési évében kutassam át az erdélyi irodalmi folyóiratokat, keressem meg a könyvekről szóló recenziókat, kritikákat, hogy legyen kiindulási alapom. Óriási anyag tárult fel. Csak a Csaba című regényről mintegy negyven ismertetés került elő. Összeállítottam saját kutatásom megkönnyítése végett egy bibliográfiát, mely könyv formában megjelent, s amelyet végig kézikönyvként használtam a disszertáció írása során: a Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003 című művet.
A kutatás során feltárult előttem a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet – egészen más megvilágításban, mint ahogy Erdélyben a középiskolában vagy Debrecenben az egyetemen tanulhattam. Egy világ, melyhez csak kegyelettel nyúlhatunk az eltelt évtizedek távlatából: egy kisebbségbe szorult nemzet emberfeletti önfenntartó, azonosságmegőrző mozgalma, kultúra- és irodalomszervezése; a Kemény Zsigmond Társaság munkája, melynek Wass Albert fiatalon tagja volt; különböző irodalmi, közéleti és szaklapok tevékenysége, melyeknek munkatársa volt; az Erdélyi Szépmíves Céh munkássága, mely öt könyvét adta ki, valamint az Erdélyi Helikon szépirodalmi lap élete, melyben Wass Albert mintegy hússzor publikált prózát – mintha a kisebbségbe került nemzetrész panteonjában járnék.
A korabeli antológiák vizsgálata nagy értékű dokumentumanyagot fejt fel: az Új Arcvonal, a kétnyelvű Cot la cot – Vállvetve, melyben Wass Albert román szereplőjű és témájú írással szerepel; az Új erdélyi antológia, Séta bölcsőhelyem körül. Erdélyi elbeszélők és a Kemény Zsigmond Társaság által kiadott Erdélyi Hírmondó, mely a társaságnak Észak- Erdély anyaországhoz való visszatérte utáni magyarországi felolvasó-körútról tudósít.
Wass Albert végigélte a huszadik századot, beleszületett az egykori monarchiába, eszmélésének ideje az első világháború idejére esett. Írói kibontakozása a két világháború közötti romániai magyar irodalmi életbe vitt. A második világháborúban harcolt, aminek következményeként először Németországban, majd az Egyesült Államokban több mint fél évszázadot élt emigránsként. Szülőföldjére nem térhetett vissza látogatóba sem.
A Mezőség világa – a jellegzetes természeti alakzatok, az ott lakó magyar és román, valamint szórványosan előforduló örmény, zsidó, szász nemzetiségek, a különféle hit- és mondavilág – elkápráztatja a félárvasága folytán érzékeny lelkületű, érdeklődő gyermeket. A vadászat és halászat, a természetjárás fiatal életének tartozéka. Ezt írásaiba építi, mint környezetet, gondolkodási és nyelvi világot, s ebből építkezik még akkor is, amikor fizikailag nagyon távol kerül a szülőföldtől. Többféle nyelvi hatás éri: Szentgothárdon természetes a románok jelenléte – gyermekkorában megtanulja a nyelvüket. Édesanyja apjától való elválása után Bécsben él, a gyermek Wass Albert néhány nyarát ott tölti, németül is megtanul olyan szinten, hogy a későbbi külföldi tanulmányok nem okoznak gondot. A Mezőségen és Kolozsváron töltött gyermekkor és a diákévek, majd mezőgazdasági felsőfokú tanulmányai (Debrecen, Hohenheim/Németország, Párizs) után hazatér szülőföldjére gazdálkodni.
Főúri származása sokféle kötelezettséget ró rá. 1934-ben hazatér a vasasszentgothárdi családi birtokra, amelyből a román földosztást követően mindössze 200 hektár megművelhető föld maradt, valamint további pár száz hektár erdő. Ugyancsak 1934-ben veszi át nagyapjától a Széki egyházmegye gondnokságát, mely szintén kötelezettségeket rótt a családra. A Wass család ugyanis a pujoni és szentegyedi református egyházközség fenntartója volt (Vasasszentgothárdon nem volt már száz évvel korábban sem református gyülekezet, a hívek száma elenyészett. Az udvarház lakóin kívül alig éltek magyarok a faluban s az uradalomban.) A református egyházban tisztséget viselni ugyanakkor nemcsak kötelesség, hanem lehetőség is. Wass Albert műveiben – nyelvi, képi világában – többszörösen megnyilvánul református, vallásos műveltsége. Világképét átszínezi a természet szeretete és ismerete folytán valami fűben-fában élő istenben való hit – egyfajta panteisztikus-animisztikus gondolkozás. Írásainak különlegessége a megszemélyesített természetleírás, melyben mesefiguraként elevenednek meg a domborzati formák, a természet elemei. Erdélyi helyszínei a Mezőség (Kemény Zsigmond és Sütő András világa) és a Keleti-Kárpátokban a Kelemen, az Andrenyásza, az Istenszéke, a Borgói- havasok. A felvillantott helyszínek: Marosvásárhely, Szamosújvár, Kolozsvár, Szászrégen, Déda, Galonya, Ratosnya, Szalárd. A vadászat, mint írásainak toposza és életvitelének szenvedélyes tartozéka, szinte minden művében téma és motívum. Ezzel fonódik össze a komplex jelentésű puska – az emberi méltóság, önrendelkezés, hatalom – motívuma.
Ugyanebben az évben megnősül, s ez a feladat ugyancsak kötelezettségekkel jár: hat fia, akik közül öt megérte a felnőttkort, ma képzett tagja a társadalomnak. Apjuk emlékére tett alapítványuk révén az erdélyi magyarság támogatói.
Wass Albertre nemcsak irodalmi tevékenysége rótt munkát: szakcikkíróként dolgozik vadászati szaklapoknak, 1940-ben pedig Szolnok-Doboka vármegye vadászati szakfelügyelője lesz. Ugyanez év elején neki ítélik a Baumgarten-díjat írói tevékenységéért. Az első, nagy sikerű regényét, a Farkasvermet, megjelenését követően szlovákra és csehre fordítják.
Különös módon a magyarországi lapokkal és kiadókkal (Révai) is kapcsolatot tart olyan módon, hogy nemcsak anyaországi magyar, hanem a magyarországi németek lapjában is megjelennek rövidprózái német nyelven. Fordítójuk a Pester Lloyd munkatársa, akinek személyét illetően csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Később egy másik jelentős fordítója első felesége, Eva Wass von Czege (született Eva Siemers), aki még az erdélyi korszakban írt, lebegő líraiságú Tavak könyvét fordítja németre (Märchen vom See). A későbbi időszakban további két könyvét fordítja nagy empátiával, kitűnő nyelvi fordulatokkal, hely- és háttérismerettel: Erdők könyve (Märchen vom Wald) és Adjátok vissza a hegyeimet! (Gebt mir meine Berge wieder!). Egyetlen német fordítója sem érte el azt a színvonalat és mívességet, amit Czegei Wass Éva. Később összesen hat nyelven jelentették meg műveit – szlovák, cseh, német, angol, holland, spanyol nyelven –, folyamatban van japán és török fordítása. Sajnos, idegen nyelvterületen nem vált ismertté.
Erdélyi és mezőségi íróként különös téma- és motívumvilágot hozott létre. A motívum a latin ‘mozgó, mozgásban levő’ jelentésű szó a mű alapegységét, legkisebb jelentéshordozó elemét jelöli. Olyan ismétlődő, variálódó eleme, mely egy alkotó életművében, egy műfaj, nép vagy térség művészetében visszatérő és alapvető jellemző. Mivel Wass Albertről az elmúlt években – e munka vizsgálódásaiba nem tartozó okokból is – nagyon sokat írtak, szükségesnek láttunk olyan elemzési szempontot keresni, mely irodalmi munkásságának alapegységét felfejtve objektív fogódzót nyújt az életmű értelmezéséhez.
Motívumainak, világalkotó elemeinek egy része a természettel függ össze, annak valamely eleme (fa, őzbak, kék hegyek, természet), más részük a társadalom szerkezetét, folyamatait irányító képviselők, a papok. Széles teret kapnak a misztikummal, mágiával kapcsolatos elemek is, mint a rontás, szem, időből kiszakadt (látó) öregember. Ezek minden írásában visszatérő motívumok, melyek a regények, prózák szövedékét átfonják. A fáknak kivétel nélkül minden művében megelevenednek a különböző fajtái: leggyakoribb a fenyő, kőris, dió, elszórtan fellelhető a jegenye, kökény(bokor). Szorosan összefüggenek a helytállás és a hazaszeretet, az otthon és a szülőföld fogalmával. A keresztény kultúrkörben a lélek szinonimája a madár – ennek fajtái Wass Albertnél a bagoly, vércse, holló, későbbi írásaiban pedig gyakori a lappantyú. Ezek részben éjjeli, másrészt mind ragadozó madarak – uralkodói szimbólumok. A temetés motívum lehetőséget teremt a társadalmi keresztmetszet elkészítéséhez. Fiatalkori motívuma a csajka, hajó vagy csónak – a létsíkok összekötője – későbbi írásművészetében válik szervező elemmé, akárcsak a kiteljesedő nyom motívum, mely fiatalkori termésében még a vadászathoz kötődik, később az életműhöz, amit egy ember létrehoz és örökségül hagy (Elvész a nyom). A teremtéstörténet és a mítosz is teret kap Wass Albertnél (Tavak könyve, Csaba).
Figyelmet érdemel Wass Albert időfogalma, időkezelése. A természet változásainak nyomon követése, a szubjektív és objektív idő ábrázolása impresszio-nisztikus vonást kölcsönöz leírásainak. Gyakori a címadásban jelzett évszak. A köznapi (havasi, román) emberek nemcsak főszereplők számos művében, fiatalkori elbeszélésében, később pedig nagyregényeiben, hanem írói azonosulást kínáló figurák, olykor cselekvési alternatívahordozók. Bár nem minden írásában ábrázolja a más nemzetiségűeket életvitel-azonosságot kínáló alakokként, hiszen a történelem változásai a történelmi folyamatok értelmezésére, az együtt lakó népekről árnyaltabb gondolkodásra késztetik. Olyan időszakot, századot élt át egy többnemzetiségű országban (először az Osztrák-Magyar Monarchia, majd Románia részeként létező Erdélyben), melyben minden gondolkodó rákényszerült a történelmi folyamatok és azokon belül nemzeti és önazonosság- kérdések boncolgatására. Így a legtöbb regényéről nem állapítható meg egyértelműen, hogy történelmi regény lenne. A történelem nála vagy cselekményhordozó, vagy háttér. A konfliktusok többnyire a lélek síkján zajlanak.
Ha címadását vizsgáljuk, sokszor világít rá valamilyen jelenségnek a fonákjára, árnyoldalára, amit a Farkasverem, A kastély árnyékában cím asszociál. A Mire a fák megnőnek címe az életmű egyik alapvető elemét, a Csaba mítoszt tartalmazza; nevelődésregény a világgal való szembehelyezkedést kifejező című Egyedül a világ ellen. A Tavaszi szél – kettős motívumot tartalmazó cím – a lélek és újrakezdés motívumainak egyesítése. Hasonló a vihar – változás, a történelem forgataga – a történelmi témájú, a hunokról szóló kisregény címében: Vérben és viharban. Műfajilag nehezen elhelyezhető a Jönnek!, mely – címadása folytán is – a publicisztika irányába mutat: irodalmi riportregény.
Wass Albertet az erdélyi irodalom ígéretes tehetségeként tartották számon a helikoni közösségen belül. Írói termékenysége mintegy húsz év alatt mutatkozott meg, amíg Erdélyben alkothatott. Minőségi irodalmat erdélyi korszakában a Farkasverem megjelenésétől számított tíz év alatt alkot. Gyakran említik Nyirő Józseffel és Tamási Áronnal egy sorban, ám a tematikai, földrajzi- helyszíni hasonlóságokon, valamint alakjaik hasonlóságán túl mindhárom életmű olyan színesen egyéni, hogy nehéz az összehasonlítás. Az ígéretes tehetség valójában a német emigrációban bontakoztatja ki szárnyait, legszebb regénye, A funtineli boszorkány című trilógiája már ott keletkezik.
A Wass-életmű folyamatos megjelentetése az emigrációs és hagyatékban lappangó műveket is lassan hozzáférhetővé teszi. Számos apróbb részlet helyezi az életművet más megvilágításba, s mutat rá nagyobb összefüggésekre. A német emigrációs anyag feltárása folyamatos, így német nyelvű műveinek kiadása is remélhetőleg hamarosan elkezdődik.
(A kutatás lezárult 2008 áprilisában)
*A Mentor Kiadónál frissen megjelent kötet előszava. Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés: plurális magyar egység
„Az EMNT vállalja azt a felelősséget, hogy a Fidesz partnereként meghatározó szerepet játsszon a romániai magyar politika alakításában” – közölte hétvégi, Nagyváradon tartott sajtótájékoztatóján Tőkés László. Az Európai Parlament alelnöki tisztségét is betöltő volt református püspök szerint ki kell alakítani a Kárpát-medencei magyar nemzeti együttműködést, s ennek egy ágaként a romániai magyar nemzeti együttműködés rendszerét.
„Ha ehhez szükség van egy új pártra, vagy új választási közszereplőre Romániában, az EMNT kész elmenni addig” – mondta az MTI-nek Tőkés. Hozzátette: erről egyeztetnek az RMDSZ-szel, az MPP-vel és az összes romániai magyar közszereplővel. A 2012-ben esedékes parlamenti választásokra utalva Tőkés kifejtette: plurális magyar egységre, a magyar pártok és civil szervezetek együttműködésére van szükség a romániai magyar demokratikus fejlődés érdekében.
„A pártosodás nem cél, de ha az MPP nem tudja betölteni nemzetpolitikai hivatását, az alternatíva szerepét, akkor az EMNT-nek hozzá kell járulnia egy új politikai párt létrehozásához. Erről már folynak az egyeztetések” – mondta a politikus.
Védi az autonomistákat
Tőkés nacionálkommunista reflexeknek tudta be azokat a vádakat, amelyek a román politikum és a sajtó részéről érték a 21. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor alkalmával tett kijelentései miatt.
Mint ismeretes, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a Székelyföld területi autonómiájának kivívását párhuzamba állította Koszovó függetlenségének kivívásával, illetve az autonómia elérése kapcsán a politikai eszköztár részeként a tömegdemonstrációt is említette, amely eszközzel nemrégiben a katalánok éltek. A román politikum testületileg hördült fel a némiképp torzított sajtóhíradásokat olvasva, nemzetárulást és erőszakra való felbujtást emlegetve.
„Még sajnálatosabb, hogy egyes RMDSZ-es politikusok is elhatárolósdit játszanak, némelyek egyenesen populistának bélyegezve az autonómiaküzdelemről mondottakat” – fejtette ki a volt református püspök. Tőkés idézte Markó Béla miniszterelnök-helyettes szavait, melyek értelmében az RMDSZ parlamentáris eszközökkel küzd a magyar közösség érdekében, majd hozzátette: a kettő nem zárja ki egymást.
„A közakarat kifejezésére szolgáló tömeggyűlés alkotmányos jog, egyben legitim európai gyakorlat” – mondta Tőkés, majd újságírói kérdésre azt is tisztázta: semmiféle erőszakos megnyilvánulásra nem buzdított, példaként emlegetve megannyi békés tiltakozó, vagy épp jogainkért síkraszálló nagygyűlést és felvonulást az elmúlt több mint két évtizedből.
Lista a kollaboránsokról
A tájékoztató második felében Tőkés az egyházi átvilágítással kapcsolatban megjegyezte: a vezetői tisztségre jelentkezők közül nagyon sokan nem felelnek meg a követelményeknek, mert kollaboráns múlttal rendelkeznek. Ezt bizonyítandó Tőkés kiosztott két olyan listát, amely a kollaboráns református lelkészek nevét tartalmazta. Új Magyar Szó (Bukarest)

Megalázó felújítás: nem állítják helyre a magyar emlékeket Marosvásárhelyen
Nem állítják vissza a magyar történelmi személyiségeket ábrázoló vitrailokat a régi marosvásárhelyi városházára, és a megyei önkormányzatnak, illetve a prefektusi hivatalnak otthont adó épületet elcsúfító, magyarellenes szövegeket tartalmazó márványtáblákat nem távolítják el a javában zajló restaurálás során. Az egymillió lejre rúgó munkálatokat az tette elkerülhetetlenné, hogy az épület kocsifelhajtója és előcsarnoka egy öt évvel ezelőtt szakszerűtlenül elvégzett munkálat következtében megrongálódott.
Jelentős, egymillió lejt érő restaurálási munkálatokba kezdtek Marosvásárhely régi, tornyos városházán. A részleges helyreállítási munkálatok során az előcsarnokban és a lépcsőházban kicserélik a villanyhálózatot, kijavítják a plafonon megjelent repedéseket, majd sablonok segítségével festik újra a szecessziós motívumokat.
Megtisztítják továbbá a csillárokat, kijavítják a csempeburkolatot, felcsiszolják a márványpadlót. A bejáratnál ezzel párhuzamosan megerősítik a megsüllyedt boltíveket, illetve megjavítják a fölötte található erkélyt. A szakemberek szerint a hat hónaposra tervezett beavatkozást az idő és egy néhány évvel ezelőtt elkövetett hanyag felújítás tette szükségessé. Akkor úgy padlózták újra a díszteremből nyíló erkélyt, hogy az esőlevezetőket eltömítették, a magának egérutat nyerő víz pedig lényegesen megrongálta az épület szerkezetét.
A régi, szecessziós stílusban épült városháza Marosvásárhely szimbólumának számít, amely a múlt század elején Bernády György városépítő polgármester idején készült a lakosság pótadójából. A szecessziós épületet két budapesti műépítész, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte. Ottjártunkkor szorgos fiatalok ifj. Molnár Dénes, Kiss Lóránd és Pál Péter irányításával éppen az előcsarnok falait és plafonjait tisztították.
A helyreállítási tervet készítő marosvásárhelyi Proiect Rt. műépítésze, Keresztes Géza elmondta, az idei restaurálási szakaszban két fontos dolgot kell megoldani. „Az esővíz beszivárgása miatt a kocsiáthajtó egyik lába megsüllyedt, emiatt a boltív megrepedt. Mivel az a falat is húzza előre, az előcsarnok plafonján is megjelentek a repedések, mindez egy korábban, szakszerűtlenül végzett munkálatnak köszönhetően” – vélekedett a tervező. Építőmérnök kollégája, Csákány Dezső mára sem derítette ki, ki lehetett az, aki a boltívek fölötti erkélyen úgy cserélte ki a kőpadlózatot, hogy elzárta a vízlevezetőket. „A szakszerűtlen és engedély nélkül végzett munkálatnak nincs gazdája. Pedig alig néhány évvel ezelőtt végezték el” – tette hozzá.
Eredetiség – már csak az emlékezetben
A főbejárat feletti szecessziós vonalvezetésű attikafal díszítése több ízben is változott. Eredetileg a város régi címere színes majolika virágdíszek közé került, a Marosvásárhely szabad királyi város székháza felirattal. Ezt még Trianon után a bevonuló román hatalom lecserélte, majd Erdély visszafoglalása után néhány esztendeig semmiféle felirat nem ékesítette a falat. Az 1950-es évek végén a virágdíszek eltűntek, de felkerült a város új címere.
Ez sem bizonyult hosszú életűnek, mert 1965-ben az épületet átvevő Román Kommunista Párt jelvénye váltotta. Ekkor a főbejárat előtti kocsifelhajtó és nyitott terasz felépítményének kőből faragott mellvédjéről a város és a vármegye címerét is lefaragták. Hasonló sorsra jutott az előcsarnok oldalfalában lévő nagy emléktábla is, melyet összetörtek. A város egykori színes címere a főlépcső berakásos üvegablakából is kikerült, megürült helyét az ólomkeretben közönséges üveggel pótolták. A lépcsőpihenő két oldalán díszes keretben egy-egy rózsaszínű márványtáblát helyeztek el, melynek felirata örökítette meg a székház tervezőinek és kivitelezőinek nevét.
A kommunisták hatalomra kerülése után a két márványtáblát kalapáccsal törték darabokra. Nem úszta meg a magyarellenesség tombolását az emeleti gyűlésterem sem. Az öt színes ólomberakásos üvegablak közül valamikor a középső Ferenc József királyt ábrázolta Szent István palástjával, a többiekben Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Deák Ferenc és Kossuth Lajos portréi voltak. Ezeket még 1921-ben kiszedték. A vitrailok egy része néhány éve közszemlére került a megyei múzeumban. Állapotuk azonban lehetővé tenné, hogy bármikor visszakerüljenek a helyükre.
A sértő táblák maradnak
Kérdésünkre, hogy mi lesz a főbejárat körüli homlokzatra összezsúfolt, magyarellenes szöveget tartalmazó márványtáblák sorsa, sem Bartha József, sem Márton Katalin nem tudott pontos választ adni. A megyei önkormányzat gazdasági, illetve beruházási igazgatója nem tudnak arról, hogy a főbejárat restaurálása alkalmával szó lenne a táblák leszereléséről. Annak ellenére, hogy már évek óta felmerült valamennyi tábla eltávolításának lehetősége, erre nem valószínű, hogy az idei helyreállítási munkálatok alkalmával sor kerül.
„A táblák nem illenek egy ilyen jellegű épület főbejáratához. Ezt már többször is hangoztattam, és szorgalmaztam az eltávolításukat, de mindmáig nem találtam meghallgatásra. Ha jól tudom, annak idején még csak építkezési engedéllyel sem rendelkeztek azok, akik a feliratokat kifüggesztették” – nyilatkozta lapunknak a megyei önkormányzat gazdasági igazgatója. Kolléganője, Márton Katalin sem tud arról, hogy a restaurálás során a bejáratot visszaállítanák eredeti formájába. „Úgy tudom, nem volt szó a táblák eltávolításáról” – mondta. A pontos választ Lokodi Edit Emőkétől szerettük volna megtudni, ám a munkálatok leszerződtetését aláíró megyei tanácselnök nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre. „Most nincs időm nyilatkozni, mert dolgozom” – fizetett ki kurtán-furcsán.
Az 1990 után, a kolozsvári Funar-modell szerint felkerülő román nyelvű márványtáblák a Maros megyét a „horthysta terror alól felszabadító” 15 ezer román hős halottnak, a trianoni döntést megelőző balázsfalvi nagygyűlés résztvevőinek, az első világháborúban elesett román katonáknak és a ’89-es forradalom helyi áldozatainak állítanak emléket. A forradalmárszervezetek már évekkel ezelőtt elkészíttettek egy kétnyelvű táblát is, de annak felszerelését a mindenkori prefektus akadályozta, mondván, hogy a régi városháza nem karácsonyfa, ahova mindenki kiaggathatja a tábláját. A feliratos márványdarab sokáig a kabinetfőnök irodájában rostokolt. Egy ötödik tábla, amelyet 2000 után a prefektúra hallgatólagos beleegyezésével és a megyei önkormányzat asszisztálása mellett, szintén a román nacionalista szervezetek a torony talapzatára helyeztek, azokról az állítólagos bebörtönzött román embereknek állít emléket, akiket a torony alatti pincében a magyarok tartottak fogva és kínoztak meg.
„Elvonatkoztatva a táblák szövegétől, ezeknek akkor sem lenne helyük a bejáratnál, főleg a jelenlegi, összezsúfolt formában. Kifüggesztői nem is kaptak rá engedélyt. Eltüntetésükhöz sajnos nem elegendő a műemlékvédelmi hatóságok véleményezése, politikai akaratra is szükség lenne” – fejtette ki Keresztes Géza. Megítélésében a márványlapokat múzeumban kellene közszemlére állítani.
A vitrailokról szó sem lehet
Míg a magyarságot sértő táblák valószínűleg a helyükön maradnak, sem az előcsarnok falára festett címerek, sem a lépcsőházi díszes ablakok ólomkristályos vitrailjai hatvan év után sem kerülnek vissza. A nacionalista-kommunista hatalom által eltávolított magyar történelmi címerek, illetve Kossuth Lajos, Deák Ferenc, II. Rákóczi Ferenc, Bethlen Gábor arcképei és Ferenc József koronázást ábrázoló képe továbbra is múzeumi tárgy marad.
„Műemlék jellegű épületről lévén szó, mi szerettük volna valóban eredeti állapotában visszaállítani, de a prefektúra közbenjárására a művelődési minisztérium nem hagyta jóvá a címerek visszahelyezését” – sajnálkozott Márton Katalin. Az üvegfestmények már korábban a helyükre kerülhettek volna, amikor egy magyarországi szakembercsoport elvégezte az összes díszablak restaurálását és a hiányzó elemek kiegészítését. A művelődési minisztérium azonban akkor is negatívan véleményezte a teljes helyreállítást. Kelemen Hunor kulturális tárcavezetőt lapzártánkig nem sikerült elérnünk, azonban a felújítási munkálatokat még elődje, Theodor Paleologu engedélyezte ebben a formában.
Főbejárat csak főbejáróknak
A fél év múlva elkészülő munkálatokat a nagyközönségnek aligha lesz alkalma megcsodálni. Az épületben működő két intézmény, mellőzve a civilizált államok gyakorlatát, húsz évvel a diktatúra megdöntése után is mindössze az oldalsó mellékbejáratot tartja nyitva az ügyfelek számára. A főbejárat a mai napig is csak a kiváltságos helyzetet élvező intézményvezetők, alkalmazottak és politikusok előtt áll nyitva.
„Bárhol Európában a személyzet az oldalsó vagy hátsó bejáratot használja, a főbejárat az adófizető állampolgároké. Úgy látszik, nálunk megrekedt az idő, vagy csak az épületben dolgozó vezetők cserélődtek, a pórnépet lenéző mentalitás maradt a régi” – panaszolta el lapunknak a város egyik jó hírnévnek örvendő nyugdíjas pedagógusa, akit ottjártunkkor éppen a szolgálatot teljesítő őr ellentmondást nem tűrő hangon a kiskapuhoz küldött át. Hasonló véleményt képvisel Keresztes Géza is, mondván, hogy ebből is kitűnik, mennyire tiszteli a politikai hatalom adófizető szavazóbázisát.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Antal: az RMDSZ-en múlik az EMNT párttá alakulása
„Ha az RMDSZ részéről van akarat és kompromisszumkészség, elkerülhető lett volna, de még mindig elkerülhető, hogy az EMNT pártként tevékenykedjen” – jelentette ki Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester.
A szövetség városi szervezetének elnöke sajtótájékoztatóján kifejtette: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) most kényszerhelyzetben van, de párttá válását még el lehet kerülni.
Antal Árpád hozzátette: ő már többször hangsúlyozta, hogy az RMDSZ-nek a román kormányban való részvételből származó lehetőségeket, az EMNT-nek viszont a magyar kormánnyal kialakított szoros kapcsolatát kell kihasználnia az erdélyi magyarság érdekében, mert ellenkező esetben kettejük tevékenysége kioltja egymást.
A sepsiszentgyörgyi RMDSZ elnöke szerint az RMDSZ és az EMNT vezetőinek egy összefogás-projektet kellene kidolgozniuk, és azt tartalommal kellene megtölteniük, ezáltal elkerülhető lenne a pártosodás. Már a Magyar Polgári Párt (MPP) megjelenése is azt bizonyította, hogy amikor választási vetélytársa van, az RMDSZ elkezd pártosodni.
„Ha bejegyeznek egy harmadik magyar pártot, az többet ártana, mint amennyit használna” – vélekedett Antal Árpád, aki szerint ez már látszott az MPP–RMDSZ, illetve az MPP– Tőkés László-vitákból is. A pártosodás ahhoz vezet, hogy előbb utóbb bekövetkezik az, amit a román politikum akar, vagyis a romániai magyar közösség politikai doktrínák szerinti szerveződése, és a magyar szervezetek román pártokkal való összefogása.
Antal Árpád szerint Erdélyben az etnikai választóvonal a legfontosabb, nem pedig a doktrína. Ezt az is bizonyítja, hogy a román pártok magyarellenességében nincs különbség. „Ha valamelyik koalícióra lép az RMDSZ-szel, és kormányon van, akkor visszafogja magát, viszont ha ellenzékbe kerül, szabadjára engedi a magyarellenességét. Abból is látszik, hogy most a nemzeti liberálisok lettek a legvéresebb szájú nacionalisták, nem beszélve annak a veszélyéről, hogy a magyar szervezetek egymást is kiüthetik a parlamentből” – fejtette ki Antal Árpád.
Tőkés László múlt hét végi nagyváradi sajtótájékoztatóján megelőlegezte, hogy „a romániai magyar nemzeti együttműködési rendszer” létrehozása érdekében készen állnak akár arra is, hogy párttá alakuljon a civil szervezetként működő EMNT. „A pártosodás nem cél, de ha az MPP nem tudja betölteni nemzetpolitikai hivatását, az alternatíva szerepét, akkor az EMNT-nek hozzá kell járulnia egy új politikai párt létrehozásához. Erről már folynak az egyeztetések” – mondta akkor a politikus.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

A sajtó és a társadalmi élet minősége
A 9. Kárpát-medencei Nyári Egyetem keretében Nyomtatott sajtó és on-line média: ellenségek vagy szövetségesek? címmel Kácsor Zsolt, a Népszabadság debreceni tudósítója tartott előadást péntek délután a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. Majd Porcsin Zsolt, a Hajdú-Bihari Napló című megyei napilap egykori főszerkesztője, a Basahalom Boulevard nevű internetes közéleti és médiakritikai blog szerzője Internet és demokrácia – Az alternatív nyilvánosság térnyerése a közéleti kommunikációban címmel értekezett a médiaszekció keretében.
A sajtó feladata a társadalmi tájékoztatás arról, hogyan élünk, mi történik az országban, mi a döntések héttere – fejtette ki Kácsor Zsolt. Magyarországon a nagy országos napilapok jobb- vagy baloldali értékek szerint minősítenek, attól függőn, hogy milyen beállítottságúak. Lényeges, hogy a lap az objektív műfajokban a legpontosabb tájékoztatásra törekedjen. Megbízhatóan, pontosan, hitelesen tájékoztatni – ez a lényeg. Az internet világára nem voltak felkészülve. Kihívás volt számukra. Létre kellett hozni egy internetes szerkesztőséget is. Az internetes sajtó rákfenéje: az úgymond csalicímek értékválságot okozhatnak, bulvárosodáshoz vezethetnek. Föl kell kelteni az olvasó kíváncsiságát, de nem szabad félrevezetni. Mások az olvasói attitűdök és elvárások az internetes médiában, mint a nyomtatott sajtó esetében. „Néha úgy érzem, korszerűtlenné váltunk, mint a kódexíró szerzetesek. Mintha kőtáblára írnék” – jegyezte meg Kácsor.
A kommentek esetében nem a névtelenséggel van a baj, hanem a stílussal. A szalonképtelen eszmék, szavak mindinkább átszivárognak a közbeszédbe. Az előadó hangsúlyozta: nem mindegy, hogy 10-20 év múlva milyen lesz a sajtó, a közbeszéd, a társadalmi dialógus. A társadalmi élet minőségéről van szó.
Kácsor Zsolt arra is kitért: az újságíróképzés helyzete Magyarországon kritikán aluli, elfogadhatatlanul rossz.
A romos gazdasági helyzetben nincsenek meg a sajtószabadság piaci feltételei. A hatalmat gyakorlóknak nem érdekük a teljes véleménynyilvánítási szabadság. Nem erősödött még meg az érdekérvényesítő képesség. A hatalmat gyakorlók önkorlátozására ne számítsunk, nekünk kell a kezére csapni, hogy a szabadság minél jobban kiteljesülhessen – hangsúlyozta Porcsin Zsolt. Érdekes párhuzamot vont a magyarországi és romániai regionális nyomtatott sajtó között. Magyarországon lassú, fokozatos átmenet történt a rendszerváltás után. Kevés új sajtótermék jelent meg. Romániában gyors lefolyású, radikális változás történt. A sajtóéletre a hirtelen átalakulás volt jellemző, sok új lap jelent meg.
Magyarországon a pártsajtót eladták a külföldieknek. Európai multinacionális cégek érdekkörébe tartozik a vidéki média. Vannak még önkormányzati finanszírozású kiadványok, ezek a szovjet típusú médiarendszert teljesítik ki. Romániában az önkormányzatok nem forgatnak akkora közpénzeket a sajtóba. Megjelentek a helyi mágnások a sajtó világában, létezik a vállalkozói kockázati tőke a médiában. Váradon nagyobb a demokrácia, mint Debrecenben, ahol csak egy napilap létezik.
A regionális sajtó Magyarországon nem tud eleget tenni a kívánalmaknak. Passzív módon közvetítenek, szólnak a helyi történésekről. Különféle politikai, gazdasági érdekeket szolgálnak ki. Két médiaszereplő létezik csupán: az egyik az egyetlen napilap külföldi tulajdonban, amely holdudvart épít maga köré, a másik pedig az önkormányzati médiaportfólió. A külföldi tulajdonú újságok nem foglalkoznak problémás dolgokkal, a hatalom túlkapásaival, a konfliktusokkal.
Válaszreakció lehet a szamizdat jellegű alternatív nyilvánosság. Az internet adja meg a lehetőséget. A helyi médiaviszonyokkal való elégedetlenség teremti meg az alternatívát, a vélemények megjelenítését. Az alternatív nyilvánosság mögött civil kezdeményezések állnak. Az alternatív nyilvánosság megmutat, bírál, protestál. Megteremtődött a civil újságírás. Az alternatív nyilvánosság és a professzionális újságírás kiegészítheti egymást.
Tóth Hajnal, Reggeli Újság

Erdély.ma

Autonómia pró és kontra
Székelyföld autonómiájának kérdésköre határozta meg a hétvége politikai közbeszédét Romániában. Míg az Erdélyi Magyar Ifjak által „Legyen úgy, mint régen volt!” mottó alatt Gyergyószentmiklós mellett megtartott hatodik EMI-táborban az előadók nagy része – köztük Kövér László Országgyűlés-elnök, illetve Vona Gábor Jobbik-elnök – az önrendelkezési törekvések mellett szállt síkra, a szintén Hargita megyei Marosfőn megrendezett román szabadegyetemen a bírálók hangja volt erősebb. Olguţa Vasilescu szociáldemokrata szenátor például Vasile Blaga belügyminiszter lemondását követelte, amiért az nem lép fel az ellen, hogy „magyar szélsőséges szervezetek” magyar jelképeket használnak Hargita és Kovászna megyében, és a területi autonómiát népszerűsítik.
EMI-tábor: nemzetpolitikai kérdésekről beszélt Vona és Kövér
Akkor valósulhat meg a Székelyföld autonómiája, ha a romániai magyarság vezetői is ezt akarják, és meg is tesznek mindent a cél elérése érdekében – jelentette ki tegnap Kövér László, az Országgyűlés újonnan megválasztott fideszes elnöke a Gyergyószentmiklós mellett zajló EMI-táborban. A politikus mindezt annak kapcsán mondta, hogy egy nappal korábban Vona Gábor, a Jobbik elnöke az Erdélyi Magyar Ifjak által immár hatodik alkalommal, „Legyen úgy, mint régen volt!” mottóval megrendezett összejövetelen arra buzdította a hallgatóságot, hogy kérjék a magyar kormánytól a székelyföldi autonómiatörekvések támogatását
A határon túli magyaroknak nyújtandó szavazati jog kapcsán Kövér László leszögezte, a jelenleg hatályos törvénykezés értelmében csak azok a magyar állampolgárok szavazhatnak, akiknek állandó lakhelyük van Magyarországon, azonban – anélkül hogy részleteket árult volna el – közölte, módosítani kívánják a választójogi törvényt. Kövér László ugyanakkor előadásában bírálta a Jobbikot, mondván, az alakulat tagjai között igen sok a szélsőséges ember, s ha a pártvezetés nem határolódik el tőlük, az komoly gondokhoz vezethet. Az országgyűlési elnök reagált továbbá Vona azon felvetésére, miszerint a Jobbik-elnök szívesen tárgyalóasztalhoz ülne Kövérrel, hogy átbeszéljék a nemzetpolitikai nézeteltéréseiket. Kövér leszögezte, csak olyan vitákba száll be, amelyekből eredmények is születhetnek.
A Magyarországon gyakran szélsőségesnek bélyegzett Jobbik első embere szombaton arról beszélt: támogatja a Székelyföld autonómiáját, ám magyar országgyűlési képviselőként ezt nem kezdeményezheti, így az önrendelkezést azoknak kell kérniük, akik a Székelyföldön élnek. Ennek kapcsán arra buzdította hallgatóságát, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnökének vasárnap délutáni előadása közben háromszázan öltözzenek a Székelyföld autonómiáját szorgalmazó pólókba, egyikük pedig kérdezze meg a házelnököt: támogatja-e az autonómiát.
„A többit hagyják ránk a magyar parlamentben, nyomást kell gyakorolni a kormányra” – mondta Vona. A politikus a kettős állampolgárság kapcsán arról beszélt: azzal együtt szavazati jogot is biztosítani kell a határon túli magyaroknak, és úgy vélte, ez ügyben is nyomást kell gyakorolni a magyar kormányra. Vona egyúttal bírálta azt a tényt, hogy Magyarországon betiltották a Jobbik által alapított Magyar Gárdát, és úgy vélte, annak továbbra is fenn kell maradnia, mivel azok, akik betiltották, nem látták a jó dolgokat, amelyek a gárdához fűződnek, azt, hogy segített a bajba jutott embereken, például az áradások idején.
A politikai előadások mellett a szórakozásra, kikapcsolódásra is bőven akadt egyébként lehetőségük az EMI-tábor résztvevőinek. Az egyik legnagyobb sikert az Edda koncertje aratta, de szintén szép számban buliztak a NemEz, a Beatrice, a Hungarica, a Stratégia, a Kárpátia, az Ismerős Arcok, az Avatar, a Dalriada, a Piramis, a Transylmania, a Depreszszió és a No Sugar zenekarok fellépései alatt is. Ugyanakkor a nyolc tematikus sátorban – Előadósátor, Kézműves sátor, Keskeny út sátor, Szórványért sátor, Film- és borsátor, EMI- és társalgósátor, Művészsátor, valamint Gyereksátor – mindenki megtalálhatta a kedvére valót, de akinek még így is maradt ideje unatkozni, a különféle alternatív programok között válogathatott, sportolhatott, túrázhatott, íjászkodhatott vagy éppen néptáncolhatott. Krónika (Kolozsvár)

Az EMI-tábor és a hisztéria
Minden EMI-tábor környékén fellángol a „harc”: az ellenzők és a támogatók előveszik jól kipróbált érveiket, azokat sorolják. A másik fél érvei közül mindig csak arra reagálnak, amelyiket szempontjuk szerint könnyen meg tudnak cáfolni. Így egyrészt nem alakul ki párbeszéd a felek között.
Ez nem is lenne probléma, mert a pró és kontra érvrendszerek egymáshoz „idomítása” ebben az esetben lehetetlen, és nem is szolgálna semmilyen célt. Az EMI-tábort mint jelenséget kellene megvizsgálni, miért vonz ennyi embert, ennyi fiatalt. Mert nagy divat médiánkban megrettenni a szélsőjobbtól, hogy betör Erdélybe és miféle károkat okoz. De szerintem még publicisztika szintjén sem elég importálni a magyarországi érvrendszereket, mert itt erről van szó. Azokat – akárcsak az ottani politikai és egyéb törésvonalakat – nem lehet és nem is szabad a hazai magyar közösségekre alkalmazni. Inkább arról kellene beszélni, miért nincs a fiataloknak szervezett lehetőségük megélni magyarságukat, hallani nemcsak a mítoszokat (amiket bő kézzel osztanak az EMI-táborban szereplő sámánok), hanem a tényeket is. Miért nincs lehetőség (vagy nagyon ritka és esetleges) közösségileg kinyilvánítani azt, hogy magyarok vagyunk, ahol meg lehet ezt élni fiatalnak és felnőttnek egyaránt? Mert erre szükség van.
Visszaemlékszem, egyetemistaként Kolozsváron többször is előfordult, hogy elénekeltük a Himnuszt nyilvános helyen, nem rendezvényeken, hanem csak a dac, az érzés túltengése folytán. És a társaságban nem voltak „szélsőjobbosok”, sőt többségben voltak azok, akik elutasították a „magyarkodást”. És mégis fújták a Himnuszt rendületlenül, kockáztatva a bírságot és a zaklatást, mert az volt magyarságérzetünk egyetlen lehetséges kinyilvánítása (legalábbis így tűnt akkor). Miután hosszú ideig el kellett fojtani ezt a monostori meg egyéb lakónegyedek román tengerében, az érzés megállíthatatlanul feltört mindannyiunkban. Ezzel az érzéssel és megélésének problémájával nem kívánt senki foglalkozni, ennek az energiának a felhasználása nem érdekelt senkit.
Így lehetséges az is például, hogy a fiatalok történelemismerete enyhén szólva is hiányos. (Lapunk körkérdése nemrég kiderítette, hogy a tanulók nagy hányada azt sem tudja, mi a sokat emlegetett Trianon.) Ezért sokan magukat a fiatalokat hibáztatják – ez a legkönnyebb álláspont, de teljesen hamis. Ezeknek a gyerekeknek nagyon kevés esélyük van szabadon megélni magyarságukat, megtanulni ennek értelmét és jelentését. Ugyanakkor legtöbbjükben él az igény, és paradox módon, annak ellenére, hogy a megélésre nem ad alternatívát, de társadalmunk is táplálja ezt az igényt. És a szabadjára engedésnek ilyen vadhajtásai nőnek, mint a mi kolozsvári énekléseink, az EMI-tábor vagy a szélsőjobb szájhős attitűdje. Hiszen nem lehet végtelenül elfojtás alatt tartani az érzelmeket, azok feltörnek visszafojthatatlanul, de akkor már nagyon nehéz értelmesen felhasználni energiájukat.
Így az EMI-tábor elítélése nem a járható út, attól nem fog senki eltántorodni tőle. (Más kérdés, hogy az elítélőknek megvan saját bevett ideológiájuk, nem megérteni akarják a jelenséget, hanem csak egy jó alkalom, hogy szólamaikat még egyszer elfújhassák.) Meg kell érteni társadalmunk, berendezkedésünk hibáit, és ezek javításán kell dolgozni. Mert jó, hogy a nemzeti érzés ilyen energiákat szabadít fel, rossz, hogy ezek a szelek nem azokat a vitorlákat duzzasztják, amelyeket egy egészséges társadalomban kellene.
Isán István Csongor
Hargita Népe (Csíkszereda)

A szélsőség felé forduló jobboldal
Az új magyar kormányról és a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatáról írt tegnap a Libération francia lap. A cikkírónak az Orbán-bullát olvasva déja vu érzése van: a kommunista rendszer legabszurdabb pillanataira emlékezteti.
A szerző rámutat a Jobbik és a Fidesz közötti elmosódott határvonalra, amelyet szerinte a 450 ezer, Jobbikkal szimpatizáló Fidesz-szavazó, a szélsőséges kispártnak kedvező büntetőtörvénykezés, valamint a Jobbiktól szerzett labdák bizonyítanak. A harmincas évek jobboldalához hasonlóan Orbán Viktor sem tartott soha igazán távolságot a szélsőjobbtól.
Így nem meglepő, hogy egy játéktéren találja magát a Jobbikkal - vonta le a következtetést szerző, aki Konrád György íróval, egykori ellenzékivel készített interjút. Ebben Konrád úgy határozza meg a hatalmon lévő jobboldalt, mint amely „konzervatív, radikális, paternalista”, és amely „Berlusconi és Putyin közt” helyezkedik el.
Orbán a Kádár-évekre emlékezteti az írót, mivel az államapparátusban végrehajtott nagyszabású tisztogatás után Orbán egyetlen kritérium, párthűség alapján nevezett ki embereket
MTI. Új Magyar Szó (Bukarest)

Bezárt iskolák Háromszéken
Kovászna megyében idén három tanintézményt kell bezárni a gyermeklétszám csökkenése miatt – jelentette be tegnap Keresztély Irma főtanfelügyelő. Mint lapunknak elmondta: ragaszkodnak ahhoz, hogy a megye minden településén működjön legalább egy óvoda és egy elemi iskola.
„Egyetlen település esetében sajnos még ezt a minimális célt sem tudjuk teljesíteni” – ismerte el a főtanfelügyelő, aki leszögezte: az iskola átszervezésének kezdeményezője minden esetben a helyi önkormányzat illetve a tanintézmény vezetősége.
Keresztély arról is beszámolt, hogy idén megszüntetik az uzonfüzesi, lisznyói és csernátoni elemi iskolát. Utóbbi esetében a település központjában már működik a felszámolt régi helyett egy új, korszerű iskola. A diákokat minden esetben kisbuszokkal szállítják a községközpontokba vagy a legközelebbi településre.
A 2010-2011-es tanévben Kovászna megyében 332 oktatási intézmény kezdi meg működését, amiből 55 román, 201 magyar és 76 vegyes tannyelvű. Ezekben ugyan szeptember 13-án beindul a tanítás, de nem mindegyik kap egészségügyi engedélyt – figyelmeztetett az illetékes. A főtanfelügyelő úgy véli, biztosan nem kap majd engedélyt a bölöni óvoda, a helyi elemi és középiskolák, mivel nem sikerült befejezni az ezeknek otthont adó új épületet.
Engedély nélkül indul majd az esztelneki iskola is, de Miklósváron, Szacsván, Imecsfalván, és Kurtapatakon sem az óvoda, sem az iskola nem kap működési engedélyt.
Keresztély Irma ugyanakkor elmondta: idén Kovászna megyében 221 állást szűntetnek meg, de még nem tudni, hogy ez hány alkalmazottat érint, mivel az iskolaigazgatók döntenek a posztok megszüntetésének módjáról.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Himnusz
Egy meghatározás szerint a himnusz vallásos jellegű, Istent dicsőítő, hozzá segítségért fohászkodó, imaszerű ének. A vallásos költészet egyik legrégibb műfaja. Később már nem csak vallásos tartalmakat fejezett ki.
Egy másik definíció pedig így szól: a nemzeti himnuszok olyan hazafias zeneművek, amelyeket egy állam alkotmánya, törvényei hivatalos állami jelképként, nemzeti himnuszként ismernek el, illetve amelyeket egy nemzet vagy nép öntudatának zenei kifejezésére elfogad. A XIX. és XX. század folyamán a nemzetállamok felemelkedésével a legtöbb ország választott magának nemzeti himnuszt.
A diktatúrákban az volt jellemző, hogy a párt himnusza egyben az állam hivatalos himnusza is. Például a Szovjetunió himnusza 1944-ig az Internacionálé, amely a bolsevik párt himnusza is volt egyben.
A Himnusz Kölcsey Ferenc verse, 1823-ban írta. Ez ma Magyarország nemzeti himnusza. Zenéjét Erkel Ferenc szerezte, és 1844-ben a budapesti Nemzeti Színház mutatta be, ám csak 1903-ban lett az ország hivatalos himnusza. Előtte az állami himnusz Joseph Haydn Gott erhalte című műve, tehát az osztrák császári himnusz volt. A magyar nép ezt sosem tekintette sajátjának. Valójában a katolikus magyarság himnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, a református magyarságé pedig a Tebenned bíztunk elejétől fogva zsoltár volt. Egykori történet szerint Rákosi Mátyás sem tudta rávenni Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy „szocialista" himnusz szerzésére. Kodály csak ennyit mondott: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz."
A Székely himnusz szövegét Csanády György írta 1921-ben, zenéjét Mihalik Kálmán szerezte. A szerzők tulajdonképpen nem himnuszt akartak alkotni a székelyeknek, de az évtizedeken át betiltott dal óriási népszerűségre tett szert Erdélyben, Magyarországon s szerte a világon, ahol magyarok élnek, a rendezvényeken gyakran éneklik együtt a magyar himnusszal meg a Szózattal. Erdélyben egészen Ceauşescu bukásáig tiltott volt, büntették éneklését, de baráti körben, titokban mégis elhangzott az elnyomás elleni tiltakozásként. Elterjedését az erdélyi származású értelmiségiek és a hozzájuk közel állók is segítették. A himnuszt a 2009. szeptember 5-én Székelyudvarhelyen megtartott Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen fogadták el Székelyföld hivatalos himnuszának.
A tévesen régi székely himnusznak nevezett dal (Ó, én édes jó Istenem...) Bartók Béla Este a székelyeknél című művéből származik. Feltehetőleg 1920 körül írt hozzá szöveget egy ismeretlen költő. Mivel a nem katolikus székelyek himnuszként nem énekelték ezt a Mária-dalt, így vált a székelyek himnuszává a Csanády által szerzett ének.
A Csángó himnusz szövege egy XIX. századi költemény, amelyet Petrás Ince János jegyzett fel. A Ceauşescu-rezsim bukása után megnyílt a lehetőség a csángó öntudat összefogottabb formában való ápolására. Ekkor merült fel a saját himnusz iránti igény. Előkerült a Petrás által lejegyzett mű, amit egy régi csángó keserves dallamával párosítottak, s világra jött emígyen a Csángó himnusz.
Mindezek tükrében tehát valamely ország, nemzet himnusza olyan mű, amelyet utolsó betűig kívülről fújni illik, mégpedig vigyázzállásban, nemzeti imaként, és nem illő sem telefon-csengőhangként használni, sem rádióból dalként lekérni az Akácos út mellett a vasárnapi ebédhez. Jó, hogy egyre közismertebb, népszerűbb minden magyarsághoz kötődő ereklyénk, hisz hetven évig jóformán tabuk voltak mindezek, de adjuk meg nekik az illő tiszteletet.
Pálmai Tamás. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kutyafarka
Nem panaszkodhatunk, hogy az anyaországiak nem törődnek velünk. Miután a szocialisták igyekezete, hogy a globalizáció színeire átfestett internacionalizmussal (nesze semmi, fogd meg jól) oldja meg a határon túli magyarok problémáit, csődöt mondott, az új kormány egyből és határozottan a tettek mezejére lépett.
Lám a Fidesz, a magyar összetartozás törvényével és a kettős állampolgárság megadásával, sok évszázados vágyainkat teljesítve, a nemzet keblére ölelt bennünket.
A Jobbik sem akar lemaradni, ezért át-át küldi a Magyar Gárdát, hogy megvédjen bennünket az oláhok rúgásaitól. Egy új nemzeti szervezet, a Kétfarkú Kutya Párt (KKP) ingyen bort és pálinkát ígér a határon túli magyaroknak. Már csak ez hiányzott, hogy az eddigieknél sokkal jobban zsibbadjunk, a választás szabadsága nevében keményebben gyomrozzuk egymást és egy pofon helyett kettőt-hármat adjunk vissza a kötekedő románoknak. A több pálinka hatására megfogadjuk Kövér László egy régebbi tusványosi tanácsát és olyan bátran harcolunk az autonómiáért, mint a dél-tiroliak, vagyis tratata-ratata...
De az is lehet, a KKP ennek éppen az ellenkezőjét akarja, vagyis hogy igyuk le magunkat a sárga földig és fogjuk be a pofánkat, hogy se Romániának, se Magyarországnak ne okozzunk semmiféle gondot. Mivel a politika útjai kifürkészhetetlenek, nincs kizárva, hogy Romániából átszivárgott szélsőségesek fészkelődtek be a magyar nagypolitikába és az ortodoxiára jellemző fifikával, kétkulacsossággal hozták létre ezt a különös politikai alakulatot.
Mindenesetre, a magyar közvélemény kedvezően fogadra a kétfarkú kutyások színrelépését, annak ellenére, hogy kitalálói csak jópofa viccnek szánták, ami egyértelműen kiderült programjuk olyan blöffölő ígéreteiből, mint az ingyen sör vagy az örök élet. Be is jegyezték a pártot, így indulhat az őszi helyhatósági választáson, s ha lesz néhány polgármesterük, akkor csakugyan számíthatunk az ingyen borra és pálinkára. De jó dolgunk lesz, örömünkben kiugrunk a bőrünkből.
Ha csak, ha csak az OTV televízió tulajdonosának, Dan Diaconescu üstökösként feltörő politikai szervezete, a Román Nép Pártja nem ver rá a kétfarkú kutyára. Az OTV most megejtett közvélemény-kutatása szerint az új alakulat több mint biztos, hogy megoldja a román–magyar problémákat, mivel az igen szavazatok száma tizenötször felülmúlta a nemekét, ami, valljuk be, nagy reményekre ad okot.
Várhatjuk, ha Dani Diák pártja kerül hatalomra, akkor Romániában nem a kutya csóválja farkát, hanem a farok a kutyát!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Amit hittem és hirdettem”
Bura László szakíró szerint Scheffler János mártír püspök a hit, a becsület, a tisztesség kitűnő példája
Bejárta a sajtót a hír, hogy a pápa jóváhagyta Scheffler János egykori szatmári megyéspüspök boldoggá avatását. Mint ismeretes, csak azokat szokták ilyen elismerésben részesíteni, akiket az egyház különös tisztelettel és megbecsüléssel övez. A mártír püspökről az utóbbi időkig alig tudott valamit a közvélemény, talán azért is, mert 1989 után inkább a sokáig elhallgatott városépítő püspök, Hám János került előtérbe, hiszen az általa emeltetett épületek ma is meghatározzák a történelmi Szatmárnémetit. Az említett változás jórészt beszélgetőtársunknak köszönhető, aki két könyvet is írt Scheffler Jánosról.
Ön ismert nyelvész, irodalmár, néprajzos, közíró, hogyan került kapcsolatba János püspökkel, aki – mint könyveiből is kiderül – csakugyan megérdemli az egész katolikus egyház megkülönböztetett figyelmét.
A rendszerváltás utáni első szatmári püspök, Reizer Pál 1991-ben megkért: állítsak össze róla egy életrajzot, mert előterjesztik boldoggá avatását. Bár keveset tudtam róla, érdekesnek, sőt, izgalmasnak tűnt a feladat, mivel János püspök egyértelműen a kommunizmus áldozata, a hírhedt zsilavai börtönben, válogatott kínzások nyomán vesztette életét. Gyűjtöttem az adatokat, ahol csak lehetett, olvasgattam körleveleit, beszélgettem olyan személyekkel, akik ismerték. Ebből lett az első, kisebb könyv.
Aztán amint a szokásos egyházi úton megindították az eljárást, kellett egy jóval részletesebb és nagyon jól dokumentált, úgynevezett kritikai életrajz, amely Scheffler János életének és munkásságának minden mozzanatát tartalmazza, mellékelve a hiteles bizonylatokat, mint például az iskolai bizonyítvány, az egyetemi kinevezés, körleveleinek, tanulmányainak, a könyveinek és az azokról írt cikkeknek, kritikáknak a másolatai. Vagyis össze kellett szednem mindent, amit ő írt és vele kapcsolatban írtak.
Ez négy-öt évi gyűjtőmunka volt, ami naponta olykor több órát vett igénybe. Mindent elolvastam tőle és vele kapcsolatban, amihez csak hozzáfértem. Csak a naplója több hónapra lekötött. Nem mindig vezetett naplót, de amikor Rómában a Gregoriana Egyetemen tanult vagy – már a teológia és az egyházjog professzoraként – tanított, naponta feljegyezte élményeit, gondolatait.
Sikerült felhajtanom három volt zsilávai cellatársát, akik csak megerősítették azt a képet bennem, ami már előzőleg is kialakult, azaz hogy a becsület, tisztesség, az erkölcs példája volt. Mikor áttanulmányoztam az egész anyagot, végképpen meggyőződtem róla, hogy Scheffler János egy nagy formátumú, egyetemes értékű egyházi személyiség volt.
Kutatásai nyomán hogyan látszik, milyen volt ez a tragikus véget ért életpálya?
Scheffler János tízgyermekes, szegénysorú kálmándi családból származott. Mint a Nagykároly környéki falvak akkori lakói közül annyian, apja sokat kubikolt a Kraszna szabályozásánál, s a fiúcska ki-kijárt hozzá, olykor segített is neki a talicskázásban. Kiváló szellemi képességeire a helyi pap-tanító figyelt fel, ő járta ki, hogy az egyház támogatásával taníttassák.
Hogy mennyire tudatában volt családja rászorultságának és mennyire igyekezett szerény lehetősége szerint is enyhíteni az otthoni gondokon, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az olaszországi tanulmányai során kapott ösztöndíjból rendszeresen megtakarított kisebb-nagyobb összegeket, és azokat hazaküldte szüleinek. Külön kiemelném a rendszeretetét.
A középiskolában olyan latin nyelvtankönyvet állított össze, amelyből az egész osztály készülhetett az érettségire. Azért, hogy az órákon könnyebben jegyzetelhessen, megtanult gyorsírni. Tudatosan képezte magát. Az olasz mellett franciául, németül, angolul is tanult, hogy segítségükkel minél nagyobb műveltségre tegyen szert. Ugyanakkor törekedett, hogy a régi sváb nyelvet se felejtse el és hazamenve svábul beszélhessen az öregekkel.
Könyvében olvastam, hogy a püspök a börtönben szlovákul is tanult, ami azért enyhe túlzással sem nevezhető nemzetközi nyelvnek.
Ez is csak az emberi nagyságát és empátiáját dicséri. Egyházmegyéjében nem csak magyarok, de németek és szlovákok is laktak, mindenekelőtt Kárpátalján és az Avasban, és kötelességének tartotta az ő nyelvük ismerését. Körleveleit is ezen a három nyelven adta ki, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvashassa. A tudatosság, a rendszeretet, a célszerűség, a szociális érzékenység nevelői munkájában is mindig jelen volt.
Nagyon ügyelt, hogy a Trianon utáni román hatalom által megszüntetett iskolákat mielőbb visszaállítsa. Az 1919-ben felszámolt szatmári katolikus főgimnáziumot újraindította és ő lett az igazgatója. Tanított gimnáziumban, szemináriumban, teológián, de például a kolozsvári Ferenc József Egyetemen is. Dsida Jenő is a tanítványa volt, s a költő annyira szerette, hogy verset írt hozzá.
Naplójából kitűnik, hogy minden diákját igyekezett közelről megismerni, beleértve családi helyzetüket és napi gondjaikat, mert csak így tudott velük egyénileg is foglalkozni. Nevelői elvei ma is érvényesek. Nála nem számított, hogy ki milyen nemzetiségű, vallású, mindenkiben az egyetemes embert tisztelte. Kutatásaim során találkoztam olyan esettel, hogy a református fiú katolikus papnak tanult, s az apja megkereste Scheffler püspököt, hogy ő térjen-e át a katolikus hitre? Miért térne, maradjon nyugodtan eddigi hitében, válaszolta a legtermészetesebb hangon a püspök.
Mindezek után az is természetes, hogy lehetőségei szerint segítette az üldözött zsidókat. Mit tud erről a kutató?
Mondhatom, nem csak elegendő utalást, de bizonyítékot is találtam rá. Engel Köllő Károly kolozsvári irodalomtörténész, aki a püspök tanítványa volt, külön is beszélt nekem az ezzel kapcsolatos tevékenységéről, arról, hogy miként járt el vagy igyekezett eljárni különböző esetekben. De több olyan írás fennmaradt, amelyben segítségét kérik.
Az sem véletlen, hogy a szatmári zsidók hozzá folyamodtak: járjon közbe egy zsidó középiskola beindítása ügyében. Meg is tette a szükséges lépéseket, de a zsidóüldözések miatt az iskola már nem kapta meg a működéséhez szükséges kormányzati engedélyt.
A püspök első pillanattól makacsul ellenállt a kommunista hatalomnak. Az ön könyve szerint mindenáron azt szerették volna elérni, hogy a Rómától elválasztott katolikus egyház gyulafehérvári püspöke legyen.
Ő ezt kategórikusan elutasította. A Szekuritáté jelentésében is az áll, hogy csak a Szentszéket ismeri el, őt a pápa nevezte ki és esküje kötelezi. Először a Hunyad megyei Körösbányára internálják, majd amikor látják, hogy ott sem törik meg és nem lesz a békepapi mozgalom és más kommunista kitalációk híve, 1952 márciusában először Bukarestbe, majd Zsilavára viszik.
Már a belügyminisztérium cellái is a kemény testi és lelki megdolgozást, ráhatást szolgálták, ott többször kihallgatják, vallatják, próbálják „jobb belátásra” bírni.
Bura László (1932, Szatmárnémeti)
Tanár, nyelvész, néprajzkutató. A kolozsvári Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári diplomát. 1956-ban politikai elítélt, majd rehabilitálják. Mintegy harminc nyelvészeti, művelődéstörténeti, néprajzi, város- és egyháztörténeti könyv szerzője.
1973-tól a bölcsésztudomány doktora. 1971-től a szatmári magyar líceum tanára, majd 1990-től igazgatója, később a Babeş-Bolyai Egyetem szatmári tagozatának tanára. A Magyar Néprajzi Társaság levelező tagja, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon társszerzője, több kulturális és pedagógiai díjjal tüntették ki
A győzködők között volt Szenkovics Sándor, Szatmár akkori parlamenti képviselője, és Fazakas János, a párt központi bizottságának titkára. Ám János püspök szilárdan ellenállt, nemcsak azért, mert erős jellem volt, de azért is, mert jól ismerte az egyházjogot, tudta, hogy számára nem lehet más út. A borzalom hónapjai következtek.
Zsilava földalatti celláit, kazamatáit a rendszerváltás után már sokan leírták. Mindenki a pokol fenekének nevezi, ahol bármit megcsinálhattak a rabokkal. A hitvány étkezés, az embertelen bánásmód hamar kikezdte a legerősebb szervezetet is. A heti fürdésre az udvaron lévő fürdőbe futólépésben kellett menniük, az ott váltakozva rájuk engedett forró és hideg zuhany után mentek vissza a fűtetlen földalatti cellákba.
János püspök egy ilyen „kezelés” és a mínusz 20 fokos hidegben megtett „séta” után lett rosszul a cellában s halt meg 1952. december hatodikán hajnalban. Egyik cellatársa, Dan Mizrahy bukaresti zeneszerző az utolsó szavaira is visszaemlékezett: „Ibi vacabimus et videbimus...” Jól megjegyezte, mert János püspök latinra is tanította. A szent ágostoni idézet azt jelenti, hogy „Amit hittem és hirdettem, azt látni fogom...”.
Mire emlékezett még Dan Mizrahy és a másik két cellatárs?
Nemcsak Mizrahy, de a velük lévő Weiner Gusztáv zsidó kereskedő is mondta: János püspök tudta, hogy hamarosan meghal. Úgy vélte, egy katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése, a hitéhez, az elveihez való hűség jutatta oda. Külön rendelkezett, hogy ruháit cellatársai között osszák szét.
Igaz, hogy koporsó nélkül temették el Zsilaván, vagy inkább elkaparták, tehát még halálában is megalázták?
Igaz. Hogy ne kelljen új sírhelyet ásni a fagyos földben, egy még nyitott sírba helyezték, keresztbe a már benne lévő két holttest fölé. Tudva, hogy püspökről van szó, a temető ortodox lelkésze megjegyezte magának a sírt. Évvel később így lehetett János püspök földi maradványait azonosítani és hazaszállítani szeretett városába.
A székesegyház kriptájában egy fémkoporsóban nyugszik, Hám János, a másik nagy szatmári püspök mellett. Boldoggá avatása már egy olyan korban történik, amelynek eljöveteléhez az ő makacs kommunizmusellenessége és vértanúsága is hozzájárult.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Világ árnya – Világ fénye
Árkossy István és Bágyoni Szabó István könyvének bemutatójára
Tűzzel-vassal pusztított világunknak annyi közepe van, ahány szempont szerint nézzük. E szempontok között van azonban egy, mégpedig az erdélyi szellemnek a kisebbik hazában sokak által máig elfogultan ápolgatott szempontja, amely szerint a világ közepe csakis egyetlen hely lehet. Ez pedig a kolozsvári ódon Farkas utca. Azt is mondhatnám, hogy ez a hely számunkra szakrális vagy, hogy szellemi kristályosodási pontunk, amely összegyűjtötte a közösség hagyományosan oda sugárzó értékeit a szó átvitt és annak legszorosabb értelmében is. A ma bemutatandó könyv esetében, annak szerzői által, így jelenthet egyet Erdély szellemi fővárosának e hársfaillatú útja, Aranyosszék – szintén nagy ősök lépteire emlékező – utcácskáival, most éppen Bágyon főutcájával.
Az erdélyi alkotó jókedvnek vagy búbánatnak csillagait, csillagocskáit máig nem ismeri eléggé a nagyobbik haza, sokszor a nagyvilág is jobban áll e téren, de ha jól szemügyre vesszük ezt az Istennek hála kisebbfajta tejúttá terebélyesedő csillag-együttest, melyet miért ne neveznénk ismét Csaba útjának, észrevehetjük, hogy egynémely csillagai a csillagtengelyek állásának egyre különösebb ferdülései következtében kissé eltávolodtak társaiktól. Nem azért, mert valamiféle taszítás lenne közöttük, még csak nem is azért, mert külső vonzások hatalmába kerültek, hanem egészen egyszerűen azért, mert tengelyüket a gonosz megpiszkálta. Egyelőre ez a helyzet, bár Wass Albert bátyánk égi ígérete szerint olajozzák már azokat a tengelyeket, sőt rostát is likasztanak, melyen az embernek egyszerű fia mellett ama tejút tagjai is megrostáltatnak.
Hogy azok között – kik e mennyei rostálás nyomán bizonyára fennakadnak ezen az angyalok likasztotta és mindenkor egyenlő mércével működő szerkentyűn – az aranyrögöt érők csoportjában ott lesz Árkossy István és Bágyoni Szabó István is, abban bizonyosak lehetünk. Ott lesznek ők saját jogon és a Farkas utca szellemgyermekeinek jogán is.
Ami Árkossy István barátomnak a Farkas utca szó szoros értelmében vett lakójának képzőművészi mivoltát s az általa közvetített értékeket illeti, arról Banner Zoltán értő szavakkal oktatott ki bennünket. A kiállító megválasztásában is fontos szerepet vállalt ő, és azt is felvállalta, hogy Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár tiszteletbeli Farkas utcaiak után ő indítja el kiállítás-sorozatunkat a harmadik évtized útján, s kíséri majd az őreá jellemző – ugyancsak Farkas utcai – hűséggel.
Magam most a kiállítás fényét emelő beszélgetőkönyv, a Világ árnya – Világ fénye rövid bemutatására szorítkozom. Rövid leszek, mert ezt a könyvet kézbe kell venni, és szívünkbe kell emelni. Olyan könyv ez, hogy amikor a szerencsés olvasó összecsukja, legelőször arra gondol: de szívesen olvasná tovább. Minthogy azonban a kőre, agyagba avagy pergamenre betűt varázsolók után Gutenberg csillagközi útjára bocsátotta a maga galaxisát, az azóta is változatlan mindenkori könyv valahol elkezdődik s valahol véget ér. Ha azonban ez a könyv „olyan”, akkor mégsem lesz annak vége, mert az olvasó akarva, akaratlanul továbbgondolja. Azt hiszem, hogy Gutenbergnél vagy számunkra annál is bizalmasabb helyen, Misztótfalusi Kiss Miklósnál – ugyancsak a Farkas utcában – érdeklődvén, arról biztosítanának, hogy maguk is az efféle könyvek megörökítése végett szegődtek el a betű szerelmetes művészeinek.
Ha kiállítás-sorozatommal a két haza szellemüket ápoló embereit szerettem volna közelebb hozni egymáshoz elmoshatatlan lábazatú hidakkal, s hozzájuk pedig együttesen mindazokat, kik a magyar szellemi ég fényeinek s árnyainak igényes szemlélői, akkor meg kell állapítanom, hogy egymás megismerésének, a magyar világunk fényei és árnyai feletti közös szemlélődésnek e kétszerzős könyv igen sokat használhat. Használhat, hiszen írói közül az egyik, a pályán már régen jeleskedő s megérdemelt elismertséget kivívott Bágyoni Szabó István, az erdélyi magyar irodalom csillagképének sokat tapasztalt szelíd lakója, a másik pedig a képalkotó eszközeit most éppen pennára cserélő képzőművész Árkossy István, ki eme eszközcserét bámulatos könnyedséggel hajtja végre s költözik át egy időre a szomszédos csillagképbe, hogy ott a világban megismert árnyakat és fényeket a formák helyett a betűk eszközével rögzítse. Erről aztán meg is egyeznek ők ketten a könyv oldalain. Olyanok ők, mint egy kettős verseny előadói, mintha közös kottából játszanának. Árkossy a hegedű szárnyaló szólamát vállalja fel, hogy Bágyoni Szabó a gordonka lágy, de férfias búgásával válaszoljon lelkesen szárnyaló s őszinte csapongására.
Nem kételkedem benne, hogy aki ezeket az írásokat befogadja, olyan élményt nyer, amely eddig csak annak adatott meg, aki Erdély egykor volt magyar fővárosának utcáit ifjú fejjel nap mint nap rótta, s otthon volt a Farkas utcai templom címerei közt éppen úgy, mint a Házsongárd málló kövein búsongva, vagy a Tisztviselőtelep árnyas utcáin andalogva, esetleg a Deák Ferenc utca közepén feltűnő és délutánra nyomtalanul eltűnő hóstátiak piacán alkudozott. Meg az, ki ámulva járta azt a csodálatos tájat, mely a fogyással dacolva is megtartó erejű, erdélyi magyar parasztság templomtornyos élőhelyeit rejtegette zord idők keményre cserző évszázadain át, amennyire lehetett. Olvasásról lévén szó, természetesen nem feltétlenül így szó szerint, hanem a gondolatiságnak egy olyan gondoláján evezve, mely ebben a szellemi lagúnákkal behálózott szárazföldi magyar Velencében, s az általa képviselt erdélyi gondolat világában, a hajdan volt gubernátorok és alattvalóik vérrel bőven pecsételt szép történeteit s tapasztalatait megírók, és mai városbírók őrült paranoid ötleteit lelkesen elfogadók között eligazítja. De a magyarul dobogó szívét, meg hungarus csikorgással működő tekervényeit befogadásra hangoló derék olvasó azt is megismerheti e könyvből, hogy a mi nyüzsgőnek hitt kolozsvári, és onnan nem messze ásítozó bágyoni meseszobáink festett vagy odaképzelt szépséges és ősi motívumait miként mángálta bé immáron a rátelepedő korok e téren fantáziátlan, a feledtetés tudományában azonban dús fantáziájú, új meg új, s céljában örökké egyhangú, graffitikat pingáló kedve. Tette ezt falánk kétfejű sas formájában éppen úgy, mint utóbb a szoptató etruszk farkasnak öltözött hatalom, melynek, e számunkra örökké kedves világnak az átfestése közben, még saját trikolórját is sikerült siváran egyhangúvá silányítania.
S bár a történetek színpada Kolozsvár és Torda, a Farkas utca és Bágyon, ez mégis mind egyet jelent, s azt úgy hívják, hogy Erdély. Ennek pedig, mások érzelmeit s jogait elismerve is, számunkra egyet kellene jelentenie, s azt úgy mondják, hogy: magyar. Mert kevesen lehetnek rajtunk kívül e világban, akiknek fontosabb megtanulni azt, hogy mit is jelent egy haza a magasban. A bágyoni utca és a Farkas utca tehát e könyvben Erdéllyé tágul, de úgy, hogy a szerzők által bejárt évtizedeknek a története minden tanulságával, fájdalmával és fülön csípett csakazértis örömével együtt, egyetemes mondanivalót is hordoz.
Olvassák hát a könyvet, térüljenek-forduljanak szerzőivel e felszabdalt térben s forduló időben, és fogadják szívükbe annak tiszta és igaz üzenetét!
Leányfalu, 2010. augusztus
Szász István. Szabadság (Kolozsvár)

Számos tanintézetet zárnak be a gyerekhiány miatt Erdély-szerte
Bár az új tanügyi törvénytervezetben szereplő fejkvótarendszer még nem lépett érvénybe, a gyerekhiány miatt már a 2010–2011-es tanévtől számos iskolát kell megszüntetni, és osztályokat kell összevonni. Ez a magyar tannyelvű oktatásra vonatkozóan is elkerülhetetlen, bár a megyei tanfelügyelőségek magyar szakemberei saját bevallásuk szerint mindent megtesznek annak érdekében, hogy minél kevesebb tanintézetre kerüljön lakat. Keresztély Irma szerint minden esetben a helyi önkormányzat dönt a tanintézetek további működtetéséről vagy esetleges felszámolásáról. Ha a polgármesteri hivatal vállalja ezek fenntartását, a tanfelügyelőség nem kezdeményezi a felszámolásukat.
Kovászna megyében két elemi iskolát és egy óvodát kénytelenek bezárni a gyerekhiány miatt. Bár az alapelv szerint minden településen kellene működnie elemi iskolának és óvodának, ha nincs elég gyerek, ez nem tartható – mondta Keresztély Irma főtanfelügyelő. Így szeptembertől már nem nyitja meg kapuit a lisznyói elemi iskola, az uzonfűzesi óvoda és a csernátoni faluvégi kis iskola.
Keresztély Irma emlékeztetett: a háromszéki tanügyi rendszer átszervezése 2007-ben kezdődött, amikor hat egységet számoltak fel, a következő évben másik hármat zártak be. A megmaradt gyerekeket iskolabusszal szállították a községközpontba vagy a legközelebbi település iskolájába-óvodájába. Azóta sikerült egy kiegyensúlyozott iskolahálózatot kialakítani, de a gyereklétszám csökkenése miatt idén elkerülhetetlenné vált újabb iskolák felszámolása, magyarázta a főtanfelügyelő, aki szerint a fejkvótarendszer bevezetésével további iskolák, óvodák bezárására lehet számítani.
Beiskolázási kampány zajlik
Keresztély Irma szerint minden esetben a helyi önkormányzat dönt a tanintézetek további működtetéséről vagy esetleges felszámolásáról. Ha a polgármesteri hivatal vállalja ezek fenntartását, a tanfelügyelőség nem kezdeményezi a felszámolásukat, mondta. Kovászna megyében a napokban az iskolaigazgatók és osztályfőnökök otthonukban keresik fel azokat a fiatalokat, akik a nyolcadik osztály befejezése után nem akarják folytatni tanulmányaikat. A pedagógusok megpróbálják meggyőzni a szülőket és a gyereket, hogy végezze el a kötelező tíz osztályt. A megyében 92 diáknak kell pótvizsgáznia, és 111 nyolcadik osztályt végzett tanulót nem zártak le, ők vélhetően nem akarják folytatni tanulmányaikat. Ha ezek a gyerekek nem iratkoznak be kilencedikbe, négy osztályt nem tudnak megalakítani. A megyében a beiskolázási tervben 70 kilencedik osztály szerepel, de nem sikerült valamennyit betölteni. Tizenötben húszfősnél kisebb a létszám. Baróton, a Baróti Szabó Dávid-iskolában két kilencedik osztályt terveztek, ám ezekbe mindössze két-két diák iratkozott be.
Hargita megyében kilenc vidéki iskolát kell megszüntetni az új tanévtől, a gyerekek a községközpontokba ingáznak majd. Ferencz Salamon Alpár főtanfelügyelő szerint alaposan megvizsgálták mindenik tanintézet helyzetét, mielőtt a bezárásukról döntöttek volna. Zömében eldugott településekről van szó, ahol kevés a gyerek, és mostohák a körülmények a tanintézetekben, tette hozzá. Mint mondta, Székelymagyaroson, Bágyon és Lókodon óvodákat zárnak be, míg Csehétfalván, Medeséren, Hágótőn, Récefalván, Keményfalván és Bükkhavaspatakán az iskolákra került lakat. A főtanfelügyelő szerint az ezekben dolgozó pedagógusok más tanintézetekben folytatják majd pályafutásukat. Mint mondta, ahol a szülőket kellőképpen informálták a folyamatról, ott elfogadták a helyzetet, máshol azonban ellenezték a tanintézetek bezárását.
Hiányoznak az iskolabuszok
Az iskola-összevonások Maros megyében is elkerülhetetlenek. Dumitru Matei főtanfelügyelő szerint ősztől 25 tanintézetet zárnak be gyerekhiány miatt. Főleg a kis települések iskoláira és óvodáira kerül lakat, ahol már az előző években is összevont osztályok működtek minimális létszámmal. Ami a magyar tagozatot illeti, Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes lapunknak elmondta, egyetlen kis faluban sem bolygatják az elemi oktatást, az általános iskolákban viszont kénytelenek néhány osztályt felszámolni. Bár még nem született végleges döntés, egyre inkább úgy tűnik, hogy szeptember 15-étől többek között a bözödi, gerendkeresztúri és kerelői gyerekeknek kell ingázniuk. Helyzetüket azonban tovább bonyolítja az iskolabuszok hiánya.
„A minisztériumból ígéretet kaptunk kisbuszokra, azonban nem tudni, hogy ezek megérkeznek három héten belül, vagy sem” – nyilatkozta Illés. Hozzátette, bár szeptember 15. rohamosan közeleg, az új tanévet illetően még nagyon sok a kérdőjel. Maros megyében a 2010/11-es tanévben 239 önálló jogi személyiséggel rendelkező iskola működik majd, a többi 636 valamelyik központi intézmény része.
Magyar és román iskolaközpontok alakulnak
Szatmárnémetiben tizenkét magyar osztályt érint a tanintézetek összevonása – nyilatkozta lapunknak Kónya László főtanfelügyelő-helyettes. A megyeközpontban a Batizi úton található 13-as számú általános iskolát, illetve a Dariu Pop-iskola diákjait érinti az intézkedés. Az előbbiből nyolc, míg az utóbbiból három magyar tannyelvű osztályt kénytelenek átköltöztetni egy másik tanintézetbe. Ezek többsége minimális, tízgyermekes létszámmal működött, ezért is volt szükség az iskolák összevonásra, fejtette ki Kónya. Az összevonás eredményeképpen legfeljebb 500 méterrel kell majd nagyobb távot megtenniük a tanulóknak – tette hozzá. Megyei szinten 40 magyar kisdiáknak szűnt meg eddigi iskolája. Ők iskolabusszal négy-öt kilométert fognak utazni naponta, hogy iskolába járhassanak, magyarázta Kónya.
A gyakorlat szerint vidéken külön román és magyar nyelvű iskolaközpontokat alakítanak ki. Szamoskrassón például magyar nyelven folyik az oktatás, ide a helyieken kívül három környező településről érkeznek diákok, míg a szomszédos Nagykolcsra a román nyelven tanuló gyerekek járnak – magyarázta Kónya. Ugyanez a helyzet Szatmárpálfalva és a szomszédos Ombod esetében is, az előbbiben román, míg az utóbbiban magyar tannyelvű iskola működik, mondta Kónya, hozzátéve, hogy ezekben az osztályokban többnyire szimultán oktatás folyik majd.
Megússzák a tavalyi iskolabezárásokkal
Máramaros megyében idén nem szűnnek meg magyar osztályok. Váradi Izabella magyar szakos tanfelügyelő szerint azonban, ha életbe lép a minimum 15 fős osztályok működtetését előíró rendelet, a megyében komoly gondok lesznek a magyar osztályokkal, hiszen ezekben alig tanul több tíz diáknál. Felsőbányán idén tíz diákkal indul első osztály, Szinérváralján pedig nyolc tanuló kezdheti el a negyedik osztályt. Mindkét esetben minisztériumi engedély szükséges az osztályok elindításához, amit valószínűleg meg is kapnak. Tavaly egyébként 7 százalékkal csökkent a magyar osztályok száma Máramaros megyében, közölte sajnálattal a tanfelügyelő. Idén viszont örömre ad okot, hogy Égerháton például, ahol már évek óta egy négy diákból álló összevont osztályt tartanak fenn, ötfős lesz a létszám, nyilatkozta a magyar szakos tanfelügyelő.
Bihar megyében egyelőre még zajlik az összesítés, és csak péntekre derül ki, hogy hány román és magyar osztályt érint az iskola-öszszevonás, tudtuk meg Elena Bacter tanfelügyelőségi szóvivőtől. Kedvezőtlen demográfiai folyamat. Szilágy megyében 37 tanintézetben nem lesz oktatás az új tanévtől, szintén az egyre csökkenő gyereklétszám miatt. 13 óvodát, 19 elemi és öt általános iskolát zárnak be, közölte Ioan Abrudan főtanfelügyelő, aki szerint a lépésnek semmi köze a pedagógusok elbocsátásához, ez a demográfiai folyamat eredménye.
Az említett tanintézetekben ugyanis nincs meg a működtetéshez szükséges minimális létszám, óvodákban négy, iskolai osztályok esetében tíz gyerek. Ugyanakkor 15 tanintézetnek megszűnik a jogi személyisége, más iskolák vezetősége alá kerülnek. Az iskolafelszámolás a magyar nyelvű oktatást is érinti. Márkus László, a magyar tagozatért felelős tanfelügyelő lapunknak elmondta, három érintett elemi iskolában vannak magyar osztályok is, illetve három általános iskolát szerveznek át az új tanévtől. A felszámolandó boroszlói iskola diákjai Panitba fognak ingázni, illetve két tanintézet elveszíti önállóságát, az erkedi Kusalyhoz, a szilágyzoványi Ipphez fog tartozni.
Egyre nehezebb magyar osztályokat indítani Hunyad megyében is. Mint Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes a Krónikának elmondta, a megyében nem szűnnek meg magyar iskolák – hiszen vidéken már nincs is magyar tagozat –, azonban osztályokat kénytelenek összevonni. A dévai Téglás Gábor Iskolacsoportban például eddig két-két magyar osztály működött, hiszen a városi gyerekek mellett a Böjte Csaba ferences atya által felkarolt árva gyerekek is itt tanulnak. Azonban az alacsony létszám miatt a második osztályt kénytelenek összevonni, és örülnek, hogy nagy munka árán a 3., illetve 4. osztályokat sikerült megmenteni, mondta a tanfelügyelő-helyettes. Örvendetes azonban, hogy kilencedik osztályban mind a turizmus, mind a matematika-informatika szakon van elegendő diák. Lupényban és Vajdahunyadon azonban csak egy-egy ötödik osztály indul magyar tagozaton, tette hozzá Máté Márta. Krónika (Kolozsvár)

A trianoni traumát ellensúlyozó döntés
1945, főleg a háború utáni kommunista hatalomátvétel után az észak-erdélyi magyarságba iskolákban, tanfolyamokon, szabadlábon vagy a börtönvilágban évtizedeken át sulykolták ,,a bécsi döntés” negatív élményét, mint a Horthy-fasizmus szörnyű rémtettét a történelmileg is egységes és oszthatatlan román állam ellen.
És ezt nem csak a románsággal művelték, hanem a magyar kollaboránsok seregeit is próbálták több-kevesebb sikerrel ,,az ügy” mellé állítani. Többek számára kényszerpálya volt ez, a túlélés, a megmaradás eszköze, de voltak, akik lihegve túlteljesítettek, és voltak, akik el is nyerték ennek jutalmát, amely iskoláztatásban, társadalmi előrehaladásban jelentkezett.
A képmutatás magasiskolája volt ez, amely sok mindenben ma is érezteti hatását. A magyarellenes nacionálkommunista propaganda eszköze volt a Horthy-fasizmus megbélyegzése, amely lappangva már a kommunista hatalomátvétel előtt is jelen volt. Visszaemlékszem a háborús évek olyan mondókáira, hogy ,,árpacipó, facipő, ezt hozott a szebb jövő”.
A román történetírás és a köztudat a múltban és ma is másképp ítélte meg a bécsi döntést, mint a magyar közösségek. A magyar történetírást azért nem említem, mert ezt a Rákosi- és a Kádár-korszakban is nemzeti tudatépítést feladva, internacionalista szellemben írták át, hamisították meg. Ez a mai magyar társadalom egyik legsúlyosabb öröksége, szöges ellentétben az összes szomszédállam ideológiai kizárólagosságával. Sőt, a magyar balliberális ellenzék még ma is izzadja ezt a mérget. Elegendő, ha a napjainkban zajló, a magyar médiák átszervezésével vagy az oktatás átalakításával kapcsolatos, főleg az internet névtelensége mögé bújó vitákat olvassuk.
Ez a fél évszázadosnál korosabb eszmeáramlat kevésbé fertőzte meg az elszakított nemzetrészek magyarságát. Még él ugyanis egy egyre vékonyodó idősebb réteg, akiknek személyes élményük a ,,magyarok bejövetele”, ,,a kicsi magyar világ” gazdasági életet pendítő időszaka, akikkel a moszkovita beágyazottságú vagy a román, szlovák, szerb maszlagot nem lehet megetetni. És ez a gondolkodásmód az unokákra is átöröklődik.
Az 1940-es, második bécsi döntés az észak-erdélyi magyarság körében Trianon-traumát oldó időszaka maradandó lelki és tudati nyomokat hagyott. A négy év alatti gazdasági előrelépés, a civilizációs igények, a nemzeti identitás erősödése, az észak-erdélyi infrastruktúra kiépülése, a magyar kultúra térnyerése olyan evidencia, amely nélkül ma nem olyanok lennénk, amilyenek vagyunk.
A jelenlegi európai politikai konstellációban ezek azok az értékek, amelyekre a nemzeti összetartozás érzése épülhet és teret nyerhet.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Második bécsi döntés és a magyar bűnök (Hetven éve)
Bárki bármit mondhat, az 1938 és 1941 közötti években Magyarország területi gyarapodása igazságos jellegűnek tekinthető, mind történelmi, mind etnikai szempontból. Ennek keretében megegyezéses alapon került sor arra a második bécsi döntésre is, amely az 1920-as trianoni diktátum által Romániához csatolt magyar területek 42 százalékát Magyarországnak ítélte.
A visszakerült terület Erdély szegényebb, de magyar többségű régiója volt, míg az altalajkincsekben és iparban gazdagabb Dél-Erdély Románia fennhatósága alatt maradt, mivel az a régió román többségű volt. A bécsi döntés egyértelműen tekintettel volt az etnikai összetételre, bár itt-ott, a határvonalon lehetett volna még magyar településeket — így például Kalotaszeg déli részét—Magyarországhoz kapcsolni. Mivel az új határ útvonalakat és vasútvonalakat is átvágott, így például Székelyföld és Kolozsvár között, ráfért volna némi módosítás, azonban erre nem volt lehetőség, mert e határvonalat egy német—olasz döntőbíróság húzta, és elfogadására, tiszteletben tartására mindkét ország kormánya kötelezettséget vállalt. E határrendezéssel kapcsolatban elfogadható Róna Andrásnak, Teleki Pál közeli munkatársának véleménye: ,,A döntés Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak ismeretében, a »felező igazság« elvére épült.”
A döntés jellege
Ha az első világháborút lezáró békediktátum alkalmával az önrendelkezés szellemében jártak volna el, akkor bizonyára nem került volna sor a területi revíziókra. Ha valóban igazságos lett volna a trianoni diktátum (1920), akkor engedélyezte volna a népszavazást az elcsatolásra ítélt területeken. A trianoni igazságtalanságra a legjobb példa Székelyföld helyzete, amelynek népét nem kérdezték meg, hogy az önrendelkezési jog alapján akar-e román uralom alá kerülni. A több mint félmilliós székelymagyar népet, amelynek számaránya a történelmi Székelyföldön jóval nyolcvan százalék fölött volt, megillette volna a független államalapítás joga. Ha elfogultság nélkül mérlegeljük e kérdést, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez számukra indokoltabb lett volna, mint az enyhe román többségű (53,8 százalékarányú) Erdélynek Romániához való csatolása.
Ha a nagyhatalmak a történelmi igazságosság szellemét követik, és arra (is) gondolnak, hogy az igazságtalan békediktátum újabb háború forrása lehet, az utódállamokat széles körű autonómiák biztosítására kellett volna kötelezniük az uralmuk alá hajtott népcsoportok egyenjogúságának garantálása végett. A területi önkormányzatok létrehozására lett volna lehetőség Erdélyben, mert itt is találunk túlnyomóan román és túlnyomóan magyar többségű régiókat. A románok lakta Alsó-Fehér, Fogaras és Hunyad megyéből román, a székely megyékből magyar autonóm tartományt lehetett volna szervezni, míg a vegyesen lakott területeken vegyes nyelvű közigazgatási régiókat. Románia azonban a becsületes nemzetiségpolitika helyett az erőszakos beolvasztás, románosítás politikáját alkalmazta, kikényszerítve a magyar kormányzatok területi revízió melletti elkötelezettségét.
Az első bécsi döntés alkalmával, 1938-ban visszakerült Magyarországhoz a 87 százalékban magyarlakta felvidéki határsáv, majd 1939-ben a többségében ruszin- és magyarlakta Kárpátalja, 1941 tavaszán Délvidék magyar többségű területei, a Duna-Tisza köze. Észak-Erdély magyar többségű területei, köztük Székelyföld, a történelmi Magyarország egyik legmagyarabb régiója a második bécsi döntés után, 1940. augusztus 30-án egyesült Magyarországgal. Mindezek ismeretében megállapíthatjuk, hogy 1938 és 1941 között Magyarország nem idegen területeket szállt meg, hanem saját ezeréves nemzeti területeiből kapott vissza magyar többségű régiókat, és ez enyhítette Trianon igazságtalanságát. E területek visszakövetelése jogos és igazságos jellegű volt.
Horthy Miklós
Nem szabad elítélni Magyarország politikai vezetését, valamint a hat nyelvet kitűnően beszélő Nagybányai Horthy Miklós kormányzót, amiért az igazságtalan trianoni békediktátum semmissé nyilvánítását, felülvizsgálatát követelte. Ennek lényege az volt, hogy békés úton állítsák helyre a történelmi magyar állam területi egységét, és ha ez nem lehetséges, akkor szerezzék vissza a túlnyomórészt magyarlakta területeket.
Horthy Miklós kormányzót a magyar többségű területek felszabadításáért illik még ma is lefasisztázni és ,,lovas tengerésznek” csúfolni. A kommunista csőcseléknek és az utódállamok politikai elitjének a kormányzót lejárató propagandája annyira sikeresnek tekinthető, hogy Szent István napján e sorok írója azzal szembesült, Horthy nevének hallatán még Székelyföldön is elhalkul a magyar emberek beszéde. Érdekes, hogy ez egy kirándulás szervezése idején történt, és szó sem volt politikáról, csak egy megjegyzésről, arról, hogy a Horthy-időben készült el a Sepsiszentgyörgyöt Erdővidékkel összekötő (Középajtán átvezető) megyei út, mivel az 1940-es új határ elvágta az Előpatak irányába haladó, Észak-Erdéllyel összekapcsoló útvonalat.
Megdöbbentő, hogy az átlag magyar ember alig hallott arról, Horthy az Osztrák―Magyar Monarchia győztes tengernagya volt. Kevesen tudják azt is, hogy Ferenc József osztrák császár és magyar király szárnysegédje, olyan régi vágású, konzervatív politikus volt, aki talpig becsületes úriemberként szolgálta hazáját és népét. Horthy kormányzó az 1918-as összeomlás utáni káoszban talán az egyetlen olyan magyar politikus és katona, aki meg tudta teremteni azokat a feltételeket, amelyek révén az erőforrásaitól és területének 71,5 százalékától megfosztott Csonka-Magyarország újjászervezhette gazdasági, társadalmi és kulturális életét. Tér hiányában csak egyetlen példát említek, éspedig azt, hogy a háború után néhány évvel a magyar pengő Kelet-Európa legstabilabb pénzévé vált.
Mivel vádolható Horthy Miklós, hogy nevének hallatára még ma is sokan megremegnek? Már említettem, a legfőbb bűne a magyar többségű régiók visszaszerzése volt, ezért illik a tudatlanságban nevelt magyar embereknek szidalmazni őt. A magyar területek visszaszerzését sokan azért tartják hibának, mert ezzel magyarázzák Magyarország háborúba sodródását, a zsidóság egy részének a kiirtását, a háborús magyar veszteségeket, a nemzetiségek elnyomását. Nos, az alábbiakban mindezekre igyekszünk választ adni.
Holokauszt
Amíg a magyar társadalom közgondolkodásában a holokauszt közismert, addig a román társadalom alig vesz tudomást róla, mivel a román népben nem alakították ki ,,a bűnös nemzet” érzését. Magyarországon a holokauszt kérdését legtöbbször az európai összefüggés-rendszerből kirángatva ismertették, azt sugallták, hogy a magyar népet nagyobb felelősség terheli, mint másokat. A magyar médiában ritkán mondták el, hogy a zsidóság kiirtása majdnem egész Európában kiterjedt. A magyar zsidóság szenvedésének ecsetelésekor nem hangsúlyozták kellőképp, hogy deportálásukra 1944. március 19-e után került sor, amikor a náci Németország megszállta Magyarországot, és azt a németek által ellenőrzött bábkormány vezette. Még mindig vannak olyanok, akik a zsidóság sorsáért Horthyt hibáztatják.
Amíg ,,a magyar bűnöket”, a zsidóság tekintélyes részének deportálását a magyarság fejére olvassák, addig Romániában a népesség jelentékeny része még ma is úgy tudja, hogy Ion Antonescu marsall, a román állam háború alatti diktátora nemzeti hős és a zsidók megmentője volt. Mindezt akkor, amikor a zsidók mészárlása Romániában, és nem Németországban kezdődött. Romániában a szuverén román állam hadserege senkitől nem kényszerítve, Antonescu marsall parancsára mészárolta le az észak-bukovinai és transznisztriai zsidók többségét, majd a szovjet hadi sikerek hatására megszervezték kitelepítésüket. Annak ellenére, hogy az 1946 és 1948 között Bukarestben megjelent, Matatias Carp által írt dokumentumkiadvány dátumhoz, településhez kötötten tárgyalja a román holokausztot, a román nép nem szembesült a történelmi tényekkel, mert e kiadványok már a megjelenés után hozzáférhetetlenné váltak. ,,Példányait megsemmisítették, a kommunista rezsim korifeusai még attól sem riadtak vissza ― írja Takács Ferenc ―, hogy ügynökeikkel ellopassák a könyvet a világ nagy könyvtáraiból.” Ennek ismeretében érthető, hogy a háborús bűnös Antonescu tiszteletére az 1990-es években miért avattak szobrokat, miért neveztek el utcákat, tereket, intézményeket.
Az utóbbi évtizedben ― nemzetközi nyomásra ― némileg változott a helyzet, a román politikai vezetés arra kényszerült, hogy mérsékelje az egyre erősödő Antonescu-kultuszt, és elfogadja a román holokauszt tényét. Románia végül 2003-ban kénytelen volt vizsgálóbizottságot felállítani a holokauszt körülményeinek feltárására. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezetésével működő bizottság megállapította, hogy a háború alatt az akkori Románia területén 270 000 román és ukrán zsidó vesztette életét. Bár Bukarestben holokausztemlékművet is felállítottak 2009 októberében, mégis úgy tűnik, még mindig átszövi a közgondolkodást az, hogy a magyarok gyilkolták halomra a zsidókat, míg a románok megmentették őket.
E sorok írója is reméli, hogy soha többet nem fog megismétlődni népek, népcsoportok kiirtása, bántalmazása csak azért, mert más a kultúrájuk, vallásuk és nyelvük. A történelmi múltat el kell fogadni úgy, ahogy volt, és tudni kell: nincsen bűnös nemzet, de van bűnös állampolitika, és voltak bűnös személyek is. Horthy, akit a németek szintén deportáltak, sokáig védelmet biztosított a magyarországi zsidóságnak, és tulajdonképp nevéhez a zsidók százezreinek a megmentése fűződik.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Földvári Golgota (Boros Ernő: "Hogy a magyar pusztuljon")
„A földvári temetőben
Sok magyar sír van egyvégtében
Minden sírra fel van írva:
»A szenvedés vitt a sírba«."
E sorokkal kezdődik "a foglyok ajkáról leírt" s a közemlékezet által megőrzött Sirató, amely az 1944 októbere és 1945 márciusa között az ottani internálótáborban ítélet nélkül megsemmisülésre ítéltetett Szatmár megyei magyarok és svábok golgotás szenvedését örökítette meg, tizenöt versszakban. Mi is történt Földváron, abban a gyűlölet szülte táborban, amely több száz, a román csendőrség által elhurcolt székely és partiumi magyar számára a dantei pokol kínjait jelentette? Az igazság feltárásának és a hivatalos elhallgatás ködének oszlatása erkölcsi kényszerétől/parancsától indíttatva kezdett oknyomozó munkába Boros Ernő nagykárolyi újságíró. Legújabb könyvével * az ott szenvedett, valamint az ott elhunyt szatmáriak százainak kíván lerombolhatatlan, ércnél is maradandóbb emléket állítani.
Az erdélyi valóságirodalomban ismert utakon jár. Az előtte járók közül Gazda József köteteire hivatkozhatunk, amelyek a közelmúlt és a jelen népélet igen fontos eseményeire, jelenségeire hívják fel az olvasó figyelmét. Szólhatunk továbbá Beke György csodálatos "barangoló-könyveiről", különösen azok magyarországi újrakiadásairól, amelyek a történelem sodrába beágyazottan, műfajteremtő erővel tárták fel az erdélyi magyarság életét.
Ezen az ösvényen jár Boros Ernő is. Az említettektől abban tér el, hogy koncentráltabban, egy-egy témára kiterjedően ássa be magát választott témája rengetegébe. Előző munkája - "Volt minekünk jó éltünk, van most nekünk jaj" (2005) - a szatmári svábok 1945 januárjában történt deportálásának állít emléket. A most megjelent könyvében a "málenkij robot"-ra a Szovjetunióba hurcoltak szenvedéstörténetét megelőző gaztettre irányítja a figyelmet. A korabeli dokumentumokra és a túlélők, valamint a már elhunytak közeli hozzátartozói - a megszólalás félelmének görcséből még évtizedek távolából is nehezen szabaduló - tanúságtételére épülő kötet lapjairól a köztudatban és a személyes beszélgetések szintjén egyaránt tabutémának számító földvári internálótábor borzalmas világa tárul fel. A kötet írója annál is tovább lép. Az okok és okozatok összefüggésének bemutatásával a történelmi háttér földerítésével keresi a választ a mindmáig megválaszolatlan - morálisan és jogilag egyaránt indokolhatatlan, megválaszolhatatlan - kérdésre: miért?... Miért a mérhetetlen szenvedés, miért a sok éves hallgatás, miért a kegyelet megtagadása, miért a kárpótlás elmaradása, bár egy bocsánatkérés erejéig is?
Megválaszolatlan? Boros Ernő könyve a választ keresi. Előbb a túlélők megszólaltatásával. A kevesekével, akik a XX. század utolsó éveiben még éltek. A huszonnegyedik órában kopogtat be hozzájuk, kérdezi, faggatja őket, tükröt állítva a ki-kihagyó emlékezetnek, fölszaggatva az átélt borzalmak okozta, évtizedek múltán is sajgó sebeket. A valamikori internáltak, családtagjaik szavaiból az erdélyi magyarság szenvedései freskójának egy eddig homályban maradt szegmentuma körvonalazódik: a halálra szánt százak és ezrek földvári kálváriája. "...e könyv híján mindaz, ami a romániai Szatmár megyéből 1944 novemberében a dél-erdélyi Brassó-Földvárra elhurcolt emberekkel megesett, olyan lenne, mintha meg se történt volna."
A miért-re adandó válasz keresésekor nem hagyhatta ki a történelem mostoha széljárását sem: a Trianonban a magyarság sorsa fölött kimondott kíméletlen és kegyetlen ítéletet, a darabokra szaggattatást; az utódállamok összehangolt támadását a kisebbségbe sodort magyar nemzettestek ellen. Az elűzetés, a határ menti régiók nemzetiségi összetételének - betelepítés útján történő - megváltoztatása felülírta a wilsoni önrendelkezési elveket, esélyt sem adva annak alkalmazására.
Szatmár megye Romániába eső részein, a trianoni határon tucatnyi falu létrehozásával tették meg az első lépéseket a vidék elrománosítása felé. A nagykárolyi járás főszolgabírója, dr. Ioan Gherman 1937-ben megjelent könyvében így szól erről: "...a határövezet románokkal való intenzívebb betelepítésének a román államnak nem csak nagy gazdasági, de nemzeti érdekei is fűződnek.". Nyolcvan év múltán már bebizonyosodott, hogy mit is takart/jelentett ez a nem titkolt szándék: azért kellett máshonnan románokat idetelepíteni, hogy megváltoztassák a lakosság etnikai összetételét, ezáltal elősegítve a térség mielőbbi mesterséges elrománosítását.
A második világháborúból való kiugrás hónapjaiban, az etnikai szempontok szerint meghúzandó határoktól való félelmükben, a békekötést megelőzően újabb biztosítékokat kívántak szerezni a trianoni határok visszaállítása, megerősítése érdekében. Ennek egyik bevált módszere a megfélemlítés. Az Erdélyt elözönlő szovjet és román csapatok nyomában ott vonultak a hírhedt Maniu-gárdisták - a halál önkéntesei -, kiknek kegyetlenségeiről a szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vérengzések tanúskodnak. A seregeket követően telepítették vissza a román adminisztrációt, az 1940 előtt Észak-Erdélyben szolgáló csendőröket, hivatalnokokat, kiknek minden tettét a bosszú vezérelte. A bosszúé, amelynek a bukaresti román lapok adták meg a hangot: "...a magyarok most meg fognak fizetni a Kárpátok és a Tisza között élő testvéreink ellen ezer év alatt elkövetett kegyetlenségeikért." (Desrobirea, 1944. szeptember 23.) "Regnálásuk"-at a visszavonuló magyar seregekből szülőföldjükön leszakadt, civillé vált férfi lakosság internálásával kezdték. Százával, ezrével sorakoztatták őket s vitték "partizánokként" - többek közt - a földvári koncentrációs táborba. Az oda begyűjtött 32 000 férfi három negyedét tovább indították szovjet munkatáborokba, mintegy nyolcezernek viszont Földvár jelentette a poklok poklát, a szenvedés leírhatatlan fájdalmát, a halált. Ez lett az osztályrésze a Szatmár megyéből elhurcoltaknak is. A borzalmak áradatát a szovjet katonai parancsnokság szakította meg: 1944 novemberében Észak-Erdélyből kiparancsolta a román adminisztrációt, minden tartozékával együtt.
A szerző a visszaemlékezők szavaiból rekonstruálja a Földváron uralkodó állapotokat: a tábor "egy szögesdrót kerítéssel körülvett marhalegelőn volt (...) minket a domboldalba ásott, náddal fedett bunkerekben helyeztek el (...) ugyancsak földből kialakított ágyakon feküdtünk, és nagyon fáztunk (...) mindenki állandóan szörnyen éhes volt..." Életrontó hely volt, ahol egyre több volt a temetés. A megszólalók emlékezései, a táborból írott, s a hozzátartozók által megőrzött levelek megannyi örökmécsként emlékeztetnek a Földvárra hurcolt börvelyi, csanálosi, mezőpetri, csomaközi, berei, domahidai, gencsi, kaplonyi, kálmándi, szilágylelei, krasznaszentmiklósi, kismajtényi, nagymajtényi, nagyszokondi, szaniszlói, tasnádi, túrterebesi, szatmárudvari férfiak által átélt borzalmakra, az otthon maradt családok megkeserített életére. Szemléltetésképpen idézzük a kaplonyi Hevele Pál 1945. február 10-én kelt levelét. "Szeretett kedves jó feleségem, soraim friss és jó egészségben találjanak, három kis árvánkkal együtt. Én, drágám, nagyon el vagyok gyengülve, már 7 hete állandóan megy a hasam mint a víz, közben 2-3 nap az erőltetés kínoz. Gondold meg szívem, itt a koszt káposzta teljesen zsírtalan, egy olyan darab lóhús hozzá, ami 2 éves Tónika fiunk szájába belefér, apró, fagyos krumpli hajastól, mosatlanul, mint a moslék. Míg evvel félbe nem hagytak, minden nap 8-10 halott volt, most javítottak egy kicsit, és a krumplit meg kell hámozni. Két napja megkaptam a csomagot, amit küldtek, de két almán kívül még egyebet nem kóstoltam belőle, nem tudok enni. Gondold meg drágám, olyan lázas a belsőm, ha vizet látok, reszketek, annyira kívánom, de itt olyan rossz a víz, hogy ha valaki meg akar halni, hát csak lakjon jól belőle, hamar a sírba kerül. (...) Valikám, kislányom, írod, hogy kisöcséd, Palika jól tanul, örvendek neki, vigyázzatok egymásra, fogadjatok szót és imádkozzatok sokat, hogy a Szűzanya és a jó Isten segítsen haza hozzátok. Nagyon szeretlek benneteket, de most már abbahagyom az írást, mert a görcs húzza a kezem..." Hevele Pál két hét múlva maga is a halottak közé került, ott nyugszik a névtelen sírok egyikében.
A román kormány ennél is tovább kívánt lépni. Bizonyíték erre az a Román Miniszterelnökség által Nat. I./197//450-VIII. jelzéssel kibocsátott dokumentum, amely arra utasítja a végrehajtó szerveket, hogy "...a jelenleg román közigazgatás alatt élő összes magyar nemzetiségieket utasítsa ki. Indok: fasiszta magatartás, rémhírterjesztés, izgatás, oroszokkal való összeférhetetlenség, szabotázs stb. (...) Újságokban publikálandó a magyar nemzetiségiek soviniszta magatartása, amellyel lehetetlenné teszik az itt élő népek békés fejlődését és megélhetését."
Boros Ernő megszólaltatottjai arról sem feledkeznek meg, hogy a borzalmak idején is akadtak emberséges megnyilvánulások. A mezőfényi, bogdándi és a szilágyszegi román csendőrőrmester figyelmeztető üzenetének köszönhetően számosan elkerülték a Földvárra hurcoltatást, a szenvedést, a halált. Szólnak a Nagykárolytól Gyulafehérvárig gyalog menetelőket megszánó lakosságról, az éhezőknek általuk nyújtott, erőt adó falatokról. A kötetben fejezetnyi szöveg állít emléket a táborral szomszédos Hídvég református lelkészének, Lőrincz Árpádnak, szól a község csodálatos asszonyai által a foglyoknak és az őket látogató családtagoknak nyújtott segítségről. Rendkívül súlyos veszteség, hogy a lelkész által az elhunytakról, a sírok helyéről, az Oroszországba tovább hurcoltakról vezetett füzetei később megsemmisültek, velük az erdélyi magyarság szenvedéstörténete földvári fejezetének pótolhatatlan kordokumentumai enyésztek el.
A Brassóban megjelenő Népi Egység című lap 1945. február 11-i számában fölveti a kérdést: "Meddig tart még az emberirtás a földvári táborban?" Pár napra rá közli a lap Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség elnökének a kormánynak címzett nyílt táviratát, melyben többek közt az alábbiak olvashatók: "Az e táborban uralkodó állapotok a fasiszta haláltáborokra emlékeztetnek, nagyobb mértékben, mint a hírhedt munkatáborok." A Szatmár megyei internáltak számára 1945 március elején jött el a szabadulás órája. A szöges dróttal övezett táborból a túlélők kiszabadulhattak, de az ott átélt borzalmakról évtizedekig hallgatniuk kellett.
Joggal gondolhatnánk arra, hogy a 89-es fordulatot követően eljött az ideje annak, hogy a hallgatás zsilipjei kinyíljanak, hogy a földvári, többnyire jeltelen sírokban nyugvóknak emléket állítsanak, hogy az ott sínylődők, illetve utódaik kárpótlást nyerjenek. Ennek kettős aspektusa van: a történtek reális föltárása, az őszinte szembenézés a román és a magyar nép közti megbékélést szolgálná; az érintett személyek és utódaik számára lelki megnyugvást hozna, kibeszélésével megszabadulnának attól a súlyos lelki tehertől, amelyet évtizedek óta hordoznak, Földváron, jórészt ismeretlen, jelöletlen sírba nyugvó hozzátartozóiknak megadhatnák az őket megillető végtisztességet. Ehelyett mi történik? Az 1987-ben emelt obeliszket a kilencvenes években ledöntik. Ugyane sorsra jut a hídvégiek által emelt szikla-emlékmű, melyet Földvár polgármestere traktorral rántat le talapzatáról. Az elszenvedett hónapokért őket megillető kárpótlást azon a címen tagadják meg tőlük, hogy ők "csak vizsgálati fogságban voltak". E kötet íróját névtelen levélben fenyegetik. Tényfeltáró munkáját a nacionalizmus, a sovinizmus és a magyar revizionizmus megnyilvánulásaként aposztrofálják. "Nem leszel elfelejtve és nem lesz elengedve a büntetésed."
A kötet dokumentumértékét növeli a Szatmár megyei "földváriak" helységenként összeállított névsora, közte az ott elhunytak neve. A helységnévtár, valamint a falulexikon segíti az olvasót, hogy megismerje azt a vidéket, amelyről a könyv lapjain oly sok szó esik. Az utolsó lapokon közölt fotóanyag növeli a kötet olvasásakor bennünk felhalmozódó fájdalmat és együttérzést.
A győzők táborához szegődöttek és a kisebbségi lét sorsában osztozók "igazsága" közt mind a mai napig mély, áthidalhatatlan szakadék tátong. "...a múltat be kell vallani" - olvashatjuk József Attila gyönyörű szép versében. E nélkül nincs, nem lehet tovább lépni, megérni azt a kort, megoldani azt a feladatot, melyet költőnk a Duna mentén élő népek elé cselekvési programként álmodott: "A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk nem is kevés."
* Boros Ernő: "Hogy a magyar pusztuljon" (1944 vége - 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban). Második bővített és javított kiadás. Szemtanú könyvek, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2009. Hitel

Nekünk főképp a nyelvi türelmetlenséggel van gondunk!
Egy Énlakához, akár Lövétéhez hasonló településen, ahol csak székelyek élnek (több száz ilyen települése van a Székelyföldnek), olyan szabadon szárnyal a magyar nyelv, mint Magyarország bármelyik településén. A rendőrség, csendőrség, törvényszék, prefektúra és egy-két hivatal kivételével így van ez a Székelyföld többségében székelyek lakta városaiban is. Így van, de csak addig, míg többségbe nem kerül a románság. 1992-ig így volt ez Marosvásárhelyen is, és még így van Sepsiszentgyörgyön. De már nem sokáig.
Nekünk nem a román emberek, hanem a tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött amorf tömeg, amelytöbbségbe kerülve úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömbbe szerveződött székelység képes felvenni olyanformán, ha megtartja lakhe- lyének többségi arányát, sőt növeli is azt és ragaszkodik a nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassítja de nem állítja meg ezt a folyamatot.
Megvalósítható igaz történet
A történet színhelye a Székelyföld hajdani szép fővárosa, Marosvásárhely. Ezt a várost Bethlen Gábor, Erdély magyar fejedelme emelte városi rangra 1616-ban. Legimpozánsabb történelmi épületei a trianoni döntés előtt épültek, Bernády György magyar polgármester építtette ezeket. Az sem mellékes, hogy egészen a 2002-es népszámlálás időpontjáig a Székelyföld hajdani szép fővárosában az itt élő székely magyarok száma minden időkben meghaladta a betelepedő románok lélekszámát.
Ma az utcán elvétve hallani magyar beszédet, és a román feliratok mellett elenyésző számban van magyar. A kereskedelmi egységekben és az intézményekben szinte egyedülállóvá vált a román nyelv használata. Már-már úgy tűnik, mintha egy számunkra teljesen idegen városban tartózkodnánk. Pedig a város lakosságának fele még mindig magyar.
De meddig? – fogalmazódott meg a magyarok pártjának egyik vezetője fejében a kérdés. Aztán a közeledő március 15-ére gondolva merész tervet eszelt ki. Mi lenne ha ezen a napon…, és sürgősen munkához látott.
Először a szervezet vezetőivel beszélte meg, aztán sorra kapcsolódtak be a cselekvő magyarok, és egy hónap alatt a hírvivők eljutottak minden magyarhoz a városban. Már csak pár nap volt hátra az ünnepi napig, melyet izgatottan várt a város magyar része. Sokan, bár az elején nagyon nehezen ment, ki is próbálták. Volt, aki a munkahelyén, mások egy-két hivatalban vagy a bevásárlóhelyeken próbálkoztak. Többségük megrettent, amikor meghallotta saját hangját és meglátta a rámeredő szemeket. Aztán, amikor a közelükben mások is próbálkoztak, bátrabbakká váltak. Pedig az elején úgy tűnt, hogy az ég is leszakad. De nem szakadt rájuk.
Aztán elérkezett az ünnep napja, március 15. Reggeliben egymást érték a kérdések és a biztatások a családi közösségekben. Egyfolytában működtek a telefonok. Akkor abban maradunk, ahogy megbeszéltük?! És ehhez tartsuk magunkat egész nap?! – kérdezték egymástól és biztatták egymást. De voltak olyanok is, akiknek inukba szállt a bátorságuk és otthon maradtak. Nem akartak kockáztatni, na meg úgy érezték, hogy ehhez ők nem elég bátrak.
Óriási, eddig még nem látott számban gyűltek egybe a város főterén, ahol az ünnepséget tartották. Az ünnepség a szokásos forgatókönyv szerint zajlott le, felvonulás, beszédek, műsor, majd a két himnusz, a magyar és a székely eléneklésével zárult. Eddig még simán ment minden, most kezdődött az, amire már egy hónapja készültek. Aztán elindultak a családok, barátok, ismerősök, az összeverődött csoportok a vendéglők, a piac, a bevásárlóközpontok irányába. Sokuknak a homloka izzadt, másoknak a szíve vert jobban, és voltak olyanok is, akiknek a lába botladozott. De úgy mentek, mint Hunyadi János magyarjai a nándorfehérvári csatába. Itt csak előre lehetett menni, akárcsak a csata idején.
Ugyanis az egész város magyarsága felfogadta, hogy a mai nap csak magyarul szólal meg, bárkivel is találkozik, lett légyen az akár maga a prefektus is.
A vendéglőkben és más szolgáltató egységekben az elején arra gondoltak, hogy magyarországi turisták lepték el a várost, akik nem értik a román nyelvet, aztán gyorsan magyarul tudókat kerítettek, akik a tolmács szerepét töltötték be. Aztán az egyik román ajkú kiszolgáló felismerte panellakásbeli magyar szomszédját, és örömmel üdvözölte, majd megkérdezte, honnan jött ez a vendégsereg. Nagy meglepetésére szomszédja magyarul válaszolt kérdésére, mire ő megkérdezte, persze ismét románul, hogy nem ismer rá? Dehogynem, volt a válasz, de ma mi, marosvásárhelyi székelyek csak magyarul vagyunk hajlandók beszélni. Még sok ehhez hasonló eset után a románság is tudomást szerzett erről a furcsa elhatározásról. Az elején csak vonogatták a vállukat. Megjön majd az eszük, mondogatták és egy legyintéssel elintézték.
Az utóbbi húsz év legszebb napját élték meg a vásárhelyiek. Ma igazán otthon érezték magukat abban a városban, melyet székely őseik alapítottak. Bátraknak és hősöknek érezték magukat. Győztek! Egyenes tartással kiálltak a nyelvhasználati jog és a valódi kétnyelvűség mellett. Nem kellett ehhez konferencia, kongresszus meg parlamenti szereplés, az egyénekre lebontott közös cselekvés hozta meg a sikert.
Aztán nemsokára az egyházi ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor is tartottak "Csak magyarul" napokat a "Csak románul" napok ellensúlyozására. Aztán a rákövetkező év minden hónapjának első napja, majd első hete, első két hete, végül minden napja magyar nappá vált. Aztán a város román lakossága is lassan elfogadta, hogy a város magyarságának is joga van saját nyelvét használnia, saját városában. Egyre többen tanultak meg magyarul, megszokottá és gyakorlattá vált, hogy a román románul, a magyar magyarul beszélt egymással, de olyan is előfordult, hogy a román magyarul, a magyar románul társalgott egymással. Marosvásárhely példája követőkre talált Tordán, Kolozsváron és Erdély minden olyan városában, ahol magyarok éltek.
Ennek következménye, hogy napjainkra a Kárpát- medence területén a magyarság legközelebbi barátja a román nép és tűzbe mennének egymásért.
A történet álomszép. Csak azért nem tudott még valósággá válni mert…
Csíkszerda, 2010. július 29.
Beder Tibor

Kései elégtétel
Nehéz elégtételt venni az elrabolt évekért, de Fülöp Sándornak ez részben sikerült: kiírta magából1. Holott a történelem sok évet elrabolt életéből. Ilyen elrabolt esztendők voltak a katonaság – holott ezt nem így fogták fel annak idején a férfiak, éltek még olyan eszmék, mint hazafiasság, önfeláldozás, kötelességtudat –, de mindenképpen elrabolt évek voltak a hadifogságban eltöltött keserű évek és a dühöngő osztályharc áldozataként egy mondvacsinált ügyért kapott hat év fegyházbüntetés is.
Fülöp Sándor akkor született, amikor felszabdaltak egy ezeréves államot. Nem véletlenül írja a kötet bevezetőjében a szerkesztő, Papp Annamária, hogy a szerző: „egyidős az erdélyi magyarság kálváriájával, ugyanis 1920. augusztus 17-én született, valamivel több, mint két hónappal az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírása után.”
A könyv műfaji besorolását Murádin János Kristóf történész így határozta meg: „Nem tudományos történelemkönyvet tart kezében az olvasó. Olyan korrajz ez, amely élő emlékek sorából tevődik össze. A szemtanú, az események átélője írja le benne mindazt, ami vele történt. Igazi 20. századi sors az övé! Fülöp Sándornak ugyanis igencsak kijutott a múlt század pokoljárásából. Kétévi katonáskodását fél év aktív frontszolgálat súlyosbította, majd négy év szovjetunióbeli hadifogság pecsételte meg. Mindezzel azonban még korántsem ért véget a szerző 20. században átélt kálváriája, hiszen 1956 felemelő pillanatáért hat év politikai fogsággal kellett fizetnie. Emlékezéseit ezekről az időkről is följegyezte”.
„Munkája régen elveszett naplójának aprólékos rekonstrukciója” – írja Murádin. – „Igényes, pontos, mégis olvasmányos mű. Az átélt élmények – éppúgy, mint a szenvedések – elevenek, mintha nem is érződne rajtuk öt évtized kényszerű hallgatásának nyomasztó súlya.”
Állítása alátámasztásához magát a szerzőt hívja segítségül: „Emlékeim ma is frissek. Fülemben az induló szerelvényen fölzendülő hetyke katonadal, majd az ágyúdörgés, géppuskakattogás, kézigránátok lángot és fekete füstöt vető robbanása…”
Hetyke katonadal... Minden benne van ebben a két szóban. A fiatal nemtörődömség, a túlfűtött érzelem, a katonás „snájdigság”, a kaszárnya bajtársias hangulata, a felettesek oktalan zaklatása. Később a hetyke katonadal elfojtott sóhajokká alakult: a gyimesközéploki és a gyilkostói, majd a rahói tisztiiskolai kiképzés után frontszolgálat következett. S a frontszolgálat után kínkeserves és megalázó hadifogság volt a jutalom. Közben a határok ide-oda mozogtak, éppen úgy, mint Fülöp Sándor születésének évében, s így történhetett meg, hogy elindult Kolozsvárról s megérkezett Clujra.
Középkori hagyományokat éltető, de közben korszerűsödő Magyarországról vonult be s egy önmagát haladónak mondó, a proletár internacionalizmus jegyében vívott osztályharc színterévé vált Romániában szerelt le. Így örökíti meg ezt az 1948. évi nyári nap történéseit naplójában:
„VI. 24., csütörtökre virradóan
Éjfél után érkezünk haza, Kolozsvárra: Bernád Zsigmond, Dobri János, Fülöp Sándor, Kató Kázmér, Kiss Gábor, Lőrinczi Ferenc, Mihályfalvi Miklós dr., Nagy Vilmos dr., Novák Miklós, Pócsai Károly és Székely András.
Szerencsés utat kívánva a Marosvásárhelyig tovább utazó Daróczi Lacinak, meg a Székelyföld felé tartó többi volt hadifogoly-társainknak, leszállunk a vonatról, és körülnézünk. Első benyomásunk nem öröm, hanem lehangoltság. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázástól még romos az állomás épülete és annak környéke. Csak a törmeléket takarították el úgy-ahogy. Imitt-amott sápadozik egynéhány villanykörte a sötétben. Valamennyien a Főtér felé megyünk, a szőnyegbombázástól egészen a Szamos hídjáig romos utcán. Sehol egy lélek útvonalunkon. A régi vashídnak nyoma sincs. Áthaladva az ideiglenes póthídon, nemsokára ott állunk a Mátyás-szobornál testületileg. A Szent Mihály-templom zárva. Ilyenkor nem térhetünk be. Hazatérés előtti fogadalmunknak a templom falain kívül a szobor talapzatánál teszünk eleget. Egy hálaadó ökumenikus miatyánkot mondunk el szerencsés hazatérésünkért, majd egymástól elköszönve széledünk el. Ki-ki a maga otthona felé tart.
Így végződött keresetlenül kalandos utazásom Kolozsvártól Clujig.”
A hadifogságban szerzett orosz nyelvtudásával kereste kenyerét: tanított középiskolában és egyetemen, közben tanult. Hányattatásai azonban nem értek véget, az ötvenes évek osztályharca minduntalan keresztbe tett karrierjének, míg végül az 1956-os magyar forradalmat követően őt is letartóztatták egy, a zsebébe csempészett – ma már csak mosolyra fakasztó, akkoriban azonban kapitális bűnnek kikiáltott tartalmú – cetli alapján: „Pártunk és kormányunk miután a Sovietunio hathatos támogatásával kinyalta Titonak a segét, nyalják ki az enyémet is szüret után hasmenéskor, mert az egész egy alias banda, akik kiszipolyozzák a szerencsétlen népet.” A cetli alján még az állt, hogy „Elolvasás után tébd el”. Egyik „jóakarója” csúsztatta a zsebébe a cetlit, a kötetben a szerző felfedi e meghasonult nő kilétét is.
Olvasmányos, mindvégig lenyűgöző kötet Fülöp Sándor önéletírása. A legizgalmasabb talán a gyimesi korszakot, majd a frontszolgálatot és a hadifogságot leíró rész, a legdöbbenetesebb viszont a román börtönökben töltött esztendőkről szóló fejezet. A könyvet a szerző által írt versek, no meg korabeli fényképek, illetve háborús emléktárgyakról készült felvételek teszik teljessé.
A kötet kései elégtétel a napokban 90. életévét ünneplő szerzőnek, tanulság az olvasónak.
1Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra. Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon, Csíkszereda, 2010, Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Sarány Istvá. Szabadság (Kolozsvár)

Őrölnek a történelem malmai – interjú Romsics Ignác történésszel
A demokratikus viszonyok és az EU-n belüli közös lét minden korábbinál jobb feltételeket biztosít a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez – állapítja meg a Krónikának adott interjúban Romsics Ignác Széchenyi-díjas budapesti történész, a 20. századi magyar történelem neves kutatója.
Gratulálunk idén elnyert akadémiai rendes tagságához, amelyet egyesek szerint rég kiérdemelt, de megkésett elismerés. A professzor úrnak a kolozsvári Korunk Akadémia szervezésében rendezett Trianon-előadásán arra gondoltam, vajon a történelem malmai is ilyen lassan, de biztosan őrölnek?
Azt mondanám, hogy a történelem malmai néha lassan, néha gyorsan, de folyamatosan őrölnek, viszont a végeredmény biztosan sohasem prognosztizálható. A 90 évvel ezelőtti nagyhatalmi döntés hideg zuhanyként érte a magyar társadalmat. A „nemzeti nagylét” helyett, amelyre készültek, csonkolás következett, amelyet senki sem tudott elfogadni igazságos és végleges rendezésként. Az elutasítás mögött viszont különböző múlt- és jövőképek, valamint revíziós programok húzódtak meg. A „mindent vissza” jelszava mellett körvonalazódott az etnikai elvű revízió koncepciója, sőt olyan regionális és multikulturális jellegű megoldásoké is, mint amilyen a transzszilvanizmus volt. Az 1938 és 1941 közötti változások igazolni látszottak az akkori kormánypolitikát. Az ország területe csaknem megkétszereződött, s lakossága 9 millióról közel 15 millióra nőtt. Jelentős magyar kisebbség 1941 után már csak Dél-Erdélyben élt. A II. világháború utáni újabb békeszerződés, az 1947-es párizsi azonban az 1920-as határokhoz tért vissza, sőt további három falut csatolt el az országtól. Ezután közel 40 éves időszak következett, amikor nemcsak a revízió veszítette el aktualitását, hanem a magyar kisebbségek létjogait is semmibe vették. Az 1989–90-es változások óta a helyzet minden tekintetben sokat javult, ami természetesen nem jelenti, hogy ne lennének gondok és további tennivalók. Én úgy látom, hogy a demokratikus viszonyok és az Európai Unión belüli közös lét – perspektivikusan akár a közös európai állampolgárság – minden korábbinál jobb feltételeket biztosítanak a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez, természetessé válásához és napi szintű megéléséhez.
Az anyaország elszívó hatása az elmúlt kilencven évben változó intenzitással, de folyamatosan érvényesült a Kárpát-medence magyar kisebbségeivel szemben. Számszerűsíthetők-e ezek az adatok, például a három nagyobb kivándorlási hullám: a két világháború utáni idők és a nyolcvanas évek végének esetében?
Elég pontos adataink vannak az egyes migrációs hullámok mértékéről. 1919–20-ban mintegy 350–400 ezer fő érkezett – menekült vagy optált – az anyaországba. Ezek közel fele erdélyi volt. Közülük több tízezren hónapokon át pályaudvari vagonokban vagy rögtönzött barakkokban laktak. A II. világháború alatt és után körülbelül ugyanennyien kerültek át a mai Magyarország területére. Az 1949-es népszámlálás összesen 376 ezer olyan személyt mutatott ki, aki 1941 után került az országba. Közülük 134 ezren Erdélyből, 119 ezren Csehszlovákiából, 66 ezren pedig Jugoszláviából érkeztek. Ezek egy része menekült volt, más része a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében került át, harmadik része pedig egyszerűen itt ragadt. Az 1980-as évek második felében elsősorban Erdélyből érkeztek menekülők és áttelepülők. Ennek oka – a rendkívül represszív román politika – jól ismert. 1985-ben 1700, 1987-ben 6500, 1988-ban közel 10 ezer letelepülni szándékozó erdélyi magyart regisztráltak a hatóságok. Sokan viszont egyenesen Nyugatra tartottak, amelyre 1986 végéig Ausztrián keresztül volt is lehetőség. Hogy a Nyugaton szétszóródott és egzisztenciát teremtett erdélyi magyarok hányan lehetnek, azt nem tudom. Viszont bárhol járok a világban, érzékelem, hogy léteznek. Az 1991 és 1995 közötti délszláv háború a vajdasági magyarság jelentős részét késztette otthonának elhagyására. Az ottani magyarok száma 1991 és 2002 között 341 ezerről 290 ezerre csökkent. Jelentős részük Magyarországon telepedett le, másik részük továbbment Nyugatra. Az anyaország felé irányuló migráció tehát jelentős, összességében közel milliós nagyságrendű volt. Más körülmények között ez a folyamat ma is tart. Ennek átgondolása és a lehetséges alternatívák tudatosítása fontos politikai feladat.
Előző kérdésünkhöz kapcsolódva: az utódállamok hogyan viszonyultak a lakosságcseréhez, a repatriálásokhoz, illetve a kettős állampolgársághoz?
Ez nagyon bonyolult kérdés; az álláspontok korszakonként különböztek. Az I. világháború után az utódállamok lakói dönthettek arról, hogy hol kívánnak élni: addigi lakóhelyükön, avagy az anyaországban. Az utóbbiakat hívták optánsoknak. A II. világháború után egészen más volt a helyzet. A csehszlovák hatóságok akkor lényegében teljes mértékben meg akartak szabadulni a magyaroktól. Vagy azt várták tőlük, hogy nyilvánítsák magukat szlováknak, vagy azt, hogy távozzanak. A nyugati hatalmaknak, elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhetően ez a tervük nem sikerült. Ha megfogyva is, de a felvidéki magyar közösség megmaradt. Erdélyben egészen más volt a helyzet. Bár a háború alatt a román béke-előkészítők egy része foglalkozott nagyarányú népességmozgatások tervével – a székelyeket például Máramarosba, a Székelyföldön kívüli magyarokat pedig a Partiumba akarták telepíteni –, a háború után más irányt vettek az események. Itt nem történtek erőszakos kitelepítések; a román politika egy ideig adott a látszatokra. Jugoszláviában pedig, miután a véres megtorlóhullám befejeződött, viszonylag kiterjedt kulturális és önigazgató jogokat kaptak a magyarok, s ez egészen Tito 1980-as haláláig így maradt. Ma ismét egészen más a helyzet. Az Európai Unió keretében lényegében a diákok és a mobil munkavállalók is szabadon vándorolhatnak, és telepedhetnek le bárhol. Néhány évtizeden belül ez éppen magyar–magyar relációban is egészen új helyzetet teremthet. Őszintén szólva, ezt én sokkal lényegesebb kérdésnek tartom, mint a kettős állampolgárság ügyét. A 2004-es szerencsétlen népszavazás óta a helyzet mindenesetre sokat változott, és a Nyugat-Balkán integrálásával, ami napirenden van, tovább fog változni. Schengen a magyar–magyar relációban is előrelépés, ezért nem nagyon értem azokat, akik ezt kárhoztatják. Nyilvánvalóan külön feladat és belátható ideig az is marad Kárpátalja, mivel Ukrajna uniós tagsága nincs napirenden, és ha valaha napirendre kerül, az ismét egészen más helyzet lesz.
Integráció és dezintegráció egymást váltják a történelemben. A magyar huszadik század ebben a párosításban milyen példákkal, tanulságokkal szolgál?
Ha ránézünk Közép- és Kelet-Európa politikai térképére a 19. és a 21. század elején, akkor világosan látjuk az államfejlődés fő tendenciáját. 200 évvel ezelőtt három nagy birodalom – az orosz, az oszmán és a Habsburg –, valamint a Porosz Királyság uralta a térséget. Ma közel 20 független államot találunk a helyükön. Vagyis: a multietnikus nagy birodalmak több lépcsőben átadták helyüket a nyelvi-kulturális szempontból egységesebb nemzeti államoknak. E folyamat eddigi végpontja Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása volt. Koszovó példája és más térségen kívüli fejlemények (Belgium, Spanyolország) arra utalnak, hogy a dezintegrálódás még tovább is folytatódhat. Ugyanakkor jól látszik, hogy a dezintegrálódással párhuzamosan az utóbbi évtizedekben jelentősen előrehaladt az európai integráció, amelynek a jövőjét én sokkal optimistábban látom, mint néhány mai közgazdász. Ez az integrálódás már eddig is a nemzetállami jogosítványok körének szűkítésével járt együtt, és ez a jövőben is folytatódni fog. Ismerünk víziókat arról, hogy az Európai Unió idővel nem nemzetállamok, hanem régiók föderációja lesz. Azt azonban, hogy ez valóban így lesz-e, senki sem tudja megjósolni. Egy magyar akadémiai levelező tagról nagy valószínűséggel állítható, hogy 6 vagy 9 éven belül rendes tag lesz. A történelem azonban olyan soktényezős folyamat, és annyi benne a véletlen, előre nem látható elem, hogy nem tudunk felállítani biztos prognózisokat. Csak azt látjuk és halljuk, hogy a malmai őrölnek.
A nemzet televíziójában a vasárnap délutáni Törzsasztalt a legnépszerűbb, legnézettebb műsorok között tartják számon. Elképzelhető-e, hogy fájóbb vagy sürgetőbb gondjaink műsorbeli megvitatásához szalonképesebb vitapartnereket az érintett utódállamokból is meghívjanak?
A Törzsasztalnál eddig is megfordultak a határon kívüli magyarok képviselői. Legutóbb éppen egy szabadkai dramaturggal és az erdélyi Selmeczi Györggyel beszélgettünk. Korábban Duray Miklós volt többször a Törzsasztal vendége. Igazat adok azonban önnek abban, hogy ez a jelenlét lehetne gyakoribb és intenzívebb. Továbbítani fogom észrevételét a szerkesztőknek és Vizi E. Szilveszternek, akik ebben dönthetnek. Valójában én is csak vendég vagyok, még ha „törzsvendég” is.
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)

Sokaknak világítottunk
Pénteken délután 6 órai kezdettel kettős könyvbemutatóra kerül sor a Bernády Házban. Dr. Nagy Lajos és dr. Bárányi Ildikó megszerkesztette a Marosvásárhelyen 1959-ben és 1960-ban végzett orvosok és gyógyszerészek fél évszázados visszaemlékezéseit tartalmazó köteteket, Múló évek sodrásában, illetve Sokaknak világítottunk címen. A több mint 150 visszaemlékezést tartalmazó két kötet bemutatójának házigazdái dr. Bárányi Ferenc és dr. Szász István Tas. Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Irsai Zsolt
Életének 54. évében rövid, de súlyos betegség után elhunyt Irsai Zsolt képzőművész, művészetpedagógus, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója. Nagy Pál, Bretter György, Feszt László és Nica Ioachim tanítványaként, a kolozsvári Ion Andreescu főiskola diákjaként kezdett el dolgozni a hazai korszerű, alternatív művészeti oktatás megteremtéséért. 1990-1992 között a Jelenlét folyóirat grafikai szerkesztőjeként végzett hiánypótló, úttörő munkát.
A méltatlan kompromisszumokat elutasító művészi habitusára jellemző, hogy a főiskola elvégzésekor a korabeli művészeti, egzisztenciális állapotok kritikájaként három éves alkotói sztrájkot hirdetett. Széles körben ismert munkái 1996-tól Anna elrablása címmel készített installációk. Tagja volt az Apolló; MAMŰ; a RÓZSA művészeti csoportosulásoknak.
2003-tól a Marosvásárhelyen megjelenő A Hét vizuális szerkesztője, főmunkatársa. Közreműködésének köszönhető, hogy a hetilap a kortárs vizuális kultúrát naprakészen közvetítette az erdélyi olvasók számára. 2007-től a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen működő díszlettervezői szakon végzett felbecsülhetetlen értékű munkát. Alapító tagja a Marosvásárhelyen működő B5 Stúdiónak. Új Magyar Szó (Bukarest)

I. Keresdi Kulturális Kastély Nap
Marosvásárhely – A Pro Castrum Bethlen Egyesület és a Pont pályázatok.ro 2010 szeptember 11-én megszervezik az I. Keresdi Kulturális Kastély Napot, “A keresdi élő Bethlen kastély” projektzáró rendezvényét.
A rendezvényen bemutatásra kerülnek a 2010-ben megszervezett öt tábor – kertész- tájépítő tábor, marketing- és kommunikációs tábor, foto-médiatábor, építész tábor, mozgásművészeti tábor – eredményei. Ugyanakkor kerekasztal-megbeszélést is lesz a táborvezetők, a támogatók, a kastély tulajdonosok, a szervezők között, melynek témája a kastély élő központtá való alakítása lesz.
Az egy napos rendezvényt különböző programok fogják színesebbé tenni, mint a fényképkiállítás, filmvetítés, alternatív mozgásszínház és butoh performance.
Az eseményen fellép a szőlősi táncegyüttes.
A rendezvény ideje alatt a Bethlen kastély látogatható lesz a résztvevők számára.
Program
16:00 Hivatalos megnyitó beszédek
16:30 Fénykép kiállítás megnyitó – a foto-médiatáborban készült fényképanyag bemutatása – Egyed Ufó Zoltán
16:50 A marketing-kommunikáció tábor és eredményeinek bemutatása – Szabó Árpád
17:05 A kertész-tájépítő tábor eredményeinek bemutatása – Kentelky Endre
17:20 Filmvetítés: A foto-médiatáborban készült dokumentumfilm bemutatása – Simonffy Katalin
17:45 Az építész tábor eredményeinek bemutatása – Makay Dorottya 18:00 Néptánc: fellép a szőlősi táncegyüttes
18:30 Alternatív mozgásszínház és butoh performance – Bicskei Zsuzsanna rendezésében
19:20 A nyílt napok hivatalos programzárása. erdon.ro