Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2010. december 6.
Vége a békének
Új magyar párt alakulásáról döntött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) legfőbb döntéshozó testülete a hétvégén. A szombati székelyudvarhelyi tanácskozáson az történt, amire mindenki számított, hiszen senki nem gondolta komolyan, hogy az EMNT irányító grémiuma felülbírálhatná a Tőkés László és szűk csapata által korábban meghozott döntést, miszerint autonomista pártot alapítanak.
Nehéz megjósolni, mekkora sikere lehet egy ilyen politikai erőnek, egyáltalán sikerül-e majd teljesíteni a bejegyeztetéshez szükséges formai követelményeket, hiszen Romániában a szigorú törvényes előírások miatt nem olyan egyszerű hivatalosítani egy kisebbségi pártot. Várhatóan számos akadályoztatással kell majd szembenézniük a pártalapítóknak, akik minden bizonnyal az EMNT szűk vezetőrétegéből kerülnek ki.
A pártalapítás és -építkezés meg fogja változtatni az erdélyi magyar belpolitikában uralkodó viszonylagos békét, amelyet az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) szavatolt. Mostantól kezdve ez a testület háttérbe fog szorulni, nem mintha eddig olyan nagyon fontos szerepet töltött volna be az erdélyi magyar politikában. Az EMEF egy választás erejéig, a 2009-es európai parlamenti választásokon remek ernyőként szolgált, de kitalálói csak alkalmi eszköznek tekintették, hiszen az EMEF alapvető problémája az volt, hogy nem egyenrangú felek alkották.
Az RMDSZ nem tekintette igazán partnernek az EMNT-t, amit választási eredmények garmadával tudott is igazolni. Tőkés Lászlóéknak ezen a téren sokkal szegényebb a bizonyítványuk, egyedül a volt református püspök 2007-es önálló választási szereplését tudták felmutatni, amelynek emléke megfakult, így az RMDSZ-re már egyre kevésbé lehetett vele hatást gyakorolni.
Az RMDSZ és az EMNT, másrészt a Magyar Polgári Párt közötti harc vegytiszta hatalmi küzdelem, hiszen minden politikai pártnak az a célja, hogy hatalmi pozícióba kerüljön, különben programját, elképzeléseit nem tudja megvalósítani. A Tőkés-féle pártnak egyértelműen az a célja, hogy részt vegyen a 2012-es helyhatósági választásokon, sikerrel vegye a megmérettetést, és minél előnyösebb pozíciót alakítson ki magának az erdélyi magyar politikában. A Tőkés-párt fő szándéka, hogy megkerülhetetlen tényezővé tegye magát az RMDSZ számára, és a két év múlva sorra kerülő parlamenti választáson erős alkupozícióból, minél több helyet követeljen magának egy esetleges közös listán. Az úgynevezett erdélyi magyar jobboldal szétforgácsolódása után az EMNT megpróbálja tehát helyzetbe hozni magát, miután sem az MPP-ben, sem a Székely Nemzeti Tanácsban nem talált igazán partnerre.
Kockázatos próbálkozás ez, hiszen egyrészt végleg kifulladhat a Tőkés László márkanevének húzóereje. Egy esetleges kudarc végképp bebizonyítaná, hogy az RMDSZ ellenzéke nem tud reális alternatívát felmutatni az érdekvédelmi szervezet által képviselt politizálással szemben. Másrészt azért is veszélyes az egymásnak feszülés, mert a remélt serkentő hatás ellenére az emberek még inkább elfordulhatnak a politikától, és akkor a nagy versengésnek nem építő, hanem romboló hatása lesz. Ennek könnyen lehet a következménye az, hogy politikai képviselet nélkül marad a romániai magyarság. Óriási bölcsességnek és felelősségtudatnak kell uralnia ezentúl a feleket, hogy az ilyen romboló hatású, és általában gyorsan burjánzó energiákat idejekorán megzabolázzák.
A versengés fő kedvező hatása lehet a politikától nagymértékben elfordult tömegek aktivizálása, és a romániai magyar közösségnek a mostani vegetálásból és letargiából való kimozdítása. Nehéz lesz ilyen irányba befolyásolni az eseményeket, hiszen már a 2009-es európai parlamenti választásokkor látszott, hogy az összefogás ellenére sem sikerült lényegesen több szavazatot begyűjteni, mint akkor, amikor a felek közül csak az egyik, az RMDSZ szállt versenybe.
Tőkés Lászlóék és az RMDSZ nagyjából ugyanazon szavazóréteg kegyeiért versengenek. Ezeknek a szavazóknak a száma egyre rohamosabban apad. Van egy jelentős urbánus vállalkozó, aktív korosztályú tömeg, amely az erdélyi nagyvárosok régi és újkeletű lakótelepein él. Megszólításuk egyelőre reménytelennek tűnik, mert olyan szakadék keletkezett az erdélyi magyar politikai elit teljes egésze és a szavazóbázis között, amit nehéz gyorsan betömni.
A lemorzsolódás, persze, részben természetes folyamat része, de akkor is jó lenne megállítani, még mielőtt kiteljesedne az erdélyi magyar politika önfelszámolódása. Ehhez nagyon sok bölcsességre van szükség, amit az új pártalapítás nyomán kialakult helyzet kitermelhet, de akár el is veheti az eddig létező tisztánlátást.
Borbély Tamás, Szabadság (Kolozsvár)
Új magyar párt alakulásáról döntött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) legfőbb döntéshozó testülete a hétvégén. A szombati székelyudvarhelyi tanácskozáson az történt, amire mindenki számított, hiszen senki nem gondolta komolyan, hogy az EMNT irányító grémiuma felülbírálhatná a Tőkés László és szűk csapata által korábban meghozott döntést, miszerint autonomista pártot alapítanak.
Nehéz megjósolni, mekkora sikere lehet egy ilyen politikai erőnek, egyáltalán sikerül-e majd teljesíteni a bejegyeztetéshez szükséges formai követelményeket, hiszen Romániában a szigorú törvényes előírások miatt nem olyan egyszerű hivatalosítani egy kisebbségi pártot. Várhatóan számos akadályoztatással kell majd szembenézniük a pártalapítóknak, akik minden bizonnyal az EMNT szűk vezetőrétegéből kerülnek ki.
A pártalapítás és -építkezés meg fogja változtatni az erdélyi magyar belpolitikában uralkodó viszonylagos békét, amelyet az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) szavatolt. Mostantól kezdve ez a testület háttérbe fog szorulni, nem mintha eddig olyan nagyon fontos szerepet töltött volna be az erdélyi magyar politikában. Az EMEF egy választás erejéig, a 2009-es európai parlamenti választásokon remek ernyőként szolgált, de kitalálói csak alkalmi eszköznek tekintették, hiszen az EMEF alapvető problémája az volt, hogy nem egyenrangú felek alkották.
Az RMDSZ nem tekintette igazán partnernek az EMNT-t, amit választási eredmények garmadával tudott is igazolni. Tőkés Lászlóéknak ezen a téren sokkal szegényebb a bizonyítványuk, egyedül a volt református püspök 2007-es önálló választási szereplését tudták felmutatni, amelynek emléke megfakult, így az RMDSZ-re már egyre kevésbé lehetett vele hatást gyakorolni.
Az RMDSZ és az EMNT, másrészt a Magyar Polgári Párt közötti harc vegytiszta hatalmi küzdelem, hiszen minden politikai pártnak az a célja, hogy hatalmi pozícióba kerüljön, különben programját, elképzeléseit nem tudja megvalósítani. A Tőkés-féle pártnak egyértelműen az a célja, hogy részt vegyen a 2012-es helyhatósági választásokon, sikerrel vegye a megmérettetést, és minél előnyösebb pozíciót alakítson ki magának az erdélyi magyar politikában. A Tőkés-párt fő szándéka, hogy megkerülhetetlen tényezővé tegye magát az RMDSZ számára, és a két év múlva sorra kerülő parlamenti választáson erős alkupozícióból, minél több helyet követeljen magának egy esetleges közös listán. Az úgynevezett erdélyi magyar jobboldal szétforgácsolódása után az EMNT megpróbálja tehát helyzetbe hozni magát, miután sem az MPP-ben, sem a Székely Nemzeti Tanácsban nem talált igazán partnerre.
Kockázatos próbálkozás ez, hiszen egyrészt végleg kifulladhat a Tőkés László márkanevének húzóereje. Egy esetleges kudarc végképp bebizonyítaná, hogy az RMDSZ ellenzéke nem tud reális alternatívát felmutatni az érdekvédelmi szervezet által képviselt politizálással szemben. Másrészt azért is veszélyes az egymásnak feszülés, mert a remélt serkentő hatás ellenére az emberek még inkább elfordulhatnak a politikától, és akkor a nagy versengésnek nem építő, hanem romboló hatása lesz. Ennek könnyen lehet a következménye az, hogy politikai képviselet nélkül marad a romániai magyarság. Óriási bölcsességnek és felelősségtudatnak kell uralnia ezentúl a feleket, hogy az ilyen romboló hatású, és általában gyorsan burjánzó energiákat idejekorán megzabolázzák.
A versengés fő kedvező hatása lehet a politikától nagymértékben elfordult tömegek aktivizálása, és a romániai magyar közösségnek a mostani vegetálásból és letargiából való kimozdítása. Nehéz lesz ilyen irányba befolyásolni az eseményeket, hiszen már a 2009-es európai parlamenti választásokkor látszott, hogy az összefogás ellenére sem sikerült lényegesen több szavazatot begyűjteni, mint akkor, amikor a felek közül csak az egyik, az RMDSZ szállt versenybe.
Tőkés Lászlóék és az RMDSZ nagyjából ugyanazon szavazóréteg kegyeiért versengenek. Ezeknek a szavazóknak a száma egyre rohamosabban apad. Van egy jelentős urbánus vállalkozó, aktív korosztályú tömeg, amely az erdélyi nagyvárosok régi és újkeletű lakótelepein él. Megszólításuk egyelőre reménytelennek tűnik, mert olyan szakadék keletkezett az erdélyi magyar politikai elit teljes egésze és a szavazóbázis között, amit nehéz gyorsan betömni.
A lemorzsolódás, persze, részben természetes folyamat része, de akkor is jó lenne megállítani, még mielőtt kiteljesedne az erdélyi magyar politika önfelszámolódása. Ehhez nagyon sok bölcsességre van szükség, amit az új pártalapítás nyomán kialakult helyzet kitermelhet, de akár el is veheti az eddig létező tisztánlátást.
Borbély Tamás, Szabadság (Kolozsvár)
2010. december 7.
Mi fog változni az RMDSZ alapszabályzatában?
A legégetőbb alapszabályzat-módosítási javaslat valószínűleg a regionális önkormányzati tanácsok megalakulása, illetve a szövetségi alelnöki tisztség létrehozása lesz.
Nomber 25-ig lehetett benyújtani a javaslatokat az RMDSZ Alapszabályzat-módosító nyilvános konzultációján. Összesen 18-20 módosító javaslat érkezett be. Többek között az RMDSZ több platformja, Frunda György szenátor, Kelemen Hunor kulturális és műemlékvédelmi miniszter, Borboly Csaba és Tamás Sándor Hargita, illetve Kovászna megyei tanácselnök nyújtott be módosító javaslatokat. Utóbbit ismételt megkeresésünkre sem sikerült elérni. A szakbizottság véleményezte a módosító indítványokat, amelyeket valószínűleg a február 6-i SZKT javasol majd elfogadásra vagy elutasításra az alapszabályzat-módosító bizottság véleményezése alapján. Végső döntést az RMDSZ Alapszabályzata értelmében a jövő évi, február 26-27-én, Nagyváradon sorra kerülő Kongresszus hoz. Körkérdésünkben a politikusok ismertették a benyújtott dokumentumok tartalmát.
"Két javaslatot nyújtottam be a bizottsághoz. Az egyik módosító javaslatom az elnök mandátumának két ciklusra való korlátozására vonatkozik. A másik javaslatom az SZKT hatáskörét illeti. Most az SZKT-nak kell jóváhagynia a kormányba való belépést, illetve kilépést. Én azt szeretném, hogy a tárgyalásokat, amelyeket az RMDSZ vezetősége folytat, szintén hagyja jóvá előzetesen az SZKT, és csak utána tárgyalhasson az RMDSZ vezetősége, a Szövetségi Állandó Tanács, illetve a szövetségi elnök a kormányra lépésről az SZKT által megszabott feltételek mentén" - mondta el kérdésünkre Frunda György szenátor.
Eckstein Kovács Péter, a Szabadelvű Kör elnöke személyesen nem írt indítványokat, azonban az RMDSZ platformjainak kerekasztala javasolt néhány módosítást az alapszabályzatot illetően. Az RMDSZ Szabadelvű Körének elnöke megkeresésünkre ezekről a módosítás-tervezetekről beszélt.
"A módosító indítványok lényege, hogy a platformok képviselve legyenek az RMDSZ gyakorlatilag minden konzultatív és döntéshozó testületében. Azt indítványozzuk, hogy a Szövetségi Állandó Tanácsban (SZÁT) rotációs alapon legyen két képviselője a jelenleg az alapszabályzat szerint bejegyzett nyolc platformnak. Azt szeretnénk tehát, hogy az Autonómia Tanácsban, az SZKT-ban, és az RMDSZ kongresszusán a platformok által delegált emberek nagyobb számban legyenek jelen. Egy indítvány szerint a platformok azt akarják beszövegezni, hogy a platformok a támogatottságukat időről időre erősítsék meg aláírások formájában. Mi ezt úgy tekintjük, hogy mihelyt egy megyei szervezetnek nem kell egy ilyenszerű procedúrának alávetnie magát, akkor nem méltányos, hogy a platformoktól ezt elvárják. Azt nem kérdőjelezzük meg, hogy legalább három megyéből kell legalább 750 aláírás, és megyénként az aláírások száma meg kell haladja a 150-et. Mi ezt úgy tekintjük, hogy ez egy olyan elvárás, amely végső soron a platformoknak is érdeke olyan szempontból, hogy legyenek reprezentatívak. Itt a regisztráció négyévenkénti felújítását kérdőjelezzük meg" - tájékoztatott Eckstein.
Néhány javaslatot Kelemen Hunor kulturális és műemlékvédelmi miniszter is beterjesztett a bizottsághoz. "Az egyik javaslatomat, a politikai és társadalomszervezési funkciók nagyon jó meghatározását és megerősítési elvét elfogadta mindenki, és fontosnak is tartom, hogy az alapszabályzatban ez nagyon határozottan megjelenjen. A másik javaslatom az lenne, hogy hozzunk létre egy politikai alelnöki tisztséget, az ügyvezető elnökséget pedig át kellene alakítani főtitkársággá. A főtitkár társadalmi kérdésekkel, adminisztrációval és az RMDSZ pénzügyeivel foglalkozna. A politikai alelnök pedig természetesen minden olyan üggyel foglalkozna, amely politikai munkát jelent az elnök mellett. Továbbá azt javasoltam, hogy az Országos Önkormányzati Tanácsot alakítsuk át regionális önkormányzati tanácsokká, mivel az OÖK jelenlegi formájában nem működik, ugyanis más-más problémákkal szembesülnek a székelyföldiek és a partiumiak, vagy a szórványban, illetve a tömbben élő magyarok. Az elmúlt években mi már próbálkoztunk regionális önkormányzati konferenciák szervezésével, és az jól működött. Ezért én azt javasolom, hogy legyen három önkormányzati tanács: egy székelyföldi, egy partiumi, illetve egy közép-erdélyi, szórvány tanács. Ezenkívül a SZÁT kibővítését javasoltam, hogy lehessen az önkormányzatokat a döntéshozatalba jobban bevonni úgy, hogy közben megőrizzük a korporatív elvet. Egy 19 tagú SZÁT-ot javasolok a mostani helyett. Ebben helyet kapnának a megyei önkormányzati vezetők, a regionális önkormányzati tanácsok vezetői, a területi elnökök (amúgy három területi elnök eddig is tagja volt a testületnek). Emellett azt is javasoltam, hogy a testületben rotációs elv alapján a platformok egy-egy képviselője is kapjon helyet, hogy az Állandó Tanácsban jelenjen meg ez az ideológiai érték, pluralizmus. Nyilván a főtitkár és a politikai alelnök is tagja lenne a testületnek – mindkettőjüket az SZKT választaná meg a szövetségi elnök javaslatára. A platformok képviselői akár egy éves, akár fél éves gyakorisággal váltanák egymást, azonban ezt nem írtam bele a javaslatomba. A területi elnökök is a rotációs elv alapján lennének jelen, és ők évente cserélnék képviselőiket az Állandó Tanácsban. Az egy éves rotációs elv a platformok esetében is érvényesíthető, de ezt nyilván a platformokkal is egyeztetni kell, a lényeg a képviseletük biztosítása az Állandó Tanácsban."
Márton Árpád képviselő ismertette a felmerült, összesített kérdéseket, amelyekről határozatot kell hozni. "Egy olyan dokumentumot nyújtottam be, amely számba veszi, hogy milyen kérdésekről kellene dönteni, és felsoroltam, hogy melyek azok a kérdések. Tehát nincs olyan módosító javaslat, amelyet én szövegeztem volna meg, mert arról volt szó, hogy előbb elvi döntéseket hozunk. Az volt az egyezség, hogy elvi kérdésekről hozunk döntést. November 25-én járt le a módosító javaslatok begyűjtése. A bizottság első ülésén megbeszéltük, hogy melyek azok a témák, amelyek szóba kerülhetnek, és egy eljárást dolgoztunk ki: november 16-ig a bizottsági tagok eldöntésre váró elvi kérdéseket kell benyújtsanak. Azontúl 25-ig bárki benyújthatott javaslatot. Azoknak a kérdéseknek a kapcsán, amelyek 16-ig elhangzottak, készítettem egy számbavételt, hogy melyek voltak a témák és az alternatívák. Az egyik ilyen kérdés az volt, – amit egyébként én hoztam fel – hogy kell egy egységesített szabályozás, amit minden szinten alkalmazni kell, bizonyos választott tisztségek visszavonására. Néhány tisztség esetében le van írva, hogy ki, és milyen körülmények között kezdeményezheti a mandátum lejárta előtt a visszavonását. Például a szövetségi és az ügyvezető elnök esetében van szabályozás, más tisztségek esetében viszont nincs. A másik téma, ami felvetődött, hogy az ügyvezető elnökség megmarad-e intézményként a jelenlegi szerkezetben, vagy egy másik szerkezetben kellene működnie. Egy másik téma az önkormányzati tanácsok működésével, illetve a regionális szerkezet megjelenítésével kapcsolatos. Itt volna nekem amúgy egy opcióm: én annak vagyok a híve, hogy egy nagy országos önkormányzati tanács helyett jobb lenne, ha három regionális önkormányzati tanács működne, mert régió-szinten léteznek közös témák, kérdések, megbeszélnivalók. Lehetne egy országos egyeztetés, ahol a három regionális önkormányzati tanács vezetősége van jelen, amely egyeztetési fórumként működhetne. A másik kérdés a platformok jelenléte különböző vezetőségi szinteken. Felmerült az is, hogy kellene valamilyen fellebbviteli lehetőség a jelölésekkel kapcsolatosan: például kellene-e léteznie egy felsőbb testületnek, amely jóváhagyja vagy felülbírálja a községi vagy városi szintű polgármesteri, tanácsosi jelöléseket. Be kellene-e vezetni az előválasztást, avagy továbbra is szabadon kellene hagyni a jelöléseket? A korábbi beszélgetések során felmerült, hogy a politikai szerkezeten túl mennyire erősítjük meg a szervezet társadalmi szerepvállalását, milyen jellegűek lesznek az operatív döntések, vagy hogy bővülne vagy sem a Szövetségi Állandó Tanács, illetve annak hatásköre, mi lesz a Kulturális Autonómia Tanáccsal és annak hatáskörével, összetételével. A témalista mentén ahhoz fogok ragaszkodni, hogy akiknek van konkrét elképzelésük, azok jöjjenek egy szerkezettel, és annak függvényében döntünk. Nekem amúgy az a véleményem, hogy a jelenlegi szabályzattal nem feltétlenül olyan nagy a gond, hogy feltétlenül módosítani kellene. Valóban van néhány probléma, amit egységesíteni kellene, mert vannak elnézett dolgok is benne: vannak hiányosságok, és az is előfordul, hogy valami kétszer szerepel benne.
Kelemen Hunorhoz hasonlóan Borboly Csaba is úgy gondolja, meg kellene szüntetni az ügyvezető elnökséget, helyében pedig egy alapvetően adminisztratív teendőket ellátó titkárságot kellene létrehozni. "Jelenleg átfedés van az Ügyvezető Elnökség, az Állandó Tanács és a szövetségi elnök politikai jogosítványai között. Szerintem nem jó, ha az ügyvezető elnökség politikai jogosítványokkal rendelkezik. Az Állandó Tanács esetében egyfelől egy átnevezést javasolok. Hívjuk ezután elnökségnek, mert a hasonló szerveknek minden politikai alakulatnál elnökség a neve itthon és külföldön is. Az Állandó Tanács elnevezés nem fejezi ki a lényegét, jobb, ha nevén nevezzük, tehát elnökségnek. De e téren érdemi javaslatot is megfogalmaztam. Nevezetesen azt, hogy a megszűnő ügyvezető elnökségi delegáltak helyett kapjanak Állandó Elnökségi/Állandó Tanácsi tagságot az RMDSZ megyei tanácselnökei, illetve megyeközponti városokat vezető polgármesterei. A javaslat célja, hogy az emberek mindennapjait ismerő, komoly mozgástérrel rendelkező önkormányzati politikusok helyet kapjanak az RMDSZ vezetőségében. Jelenleg csak én vagyok ott önkormányzatisként mint OÖT elnök. Az önkormányzati szféra jelenti az RMDSZ alapját, ezért sokkal nagyobb hangsúlyt kell kapnia a vezetőségben, mint amiben eddig részesült. Harmadik javaslatommal tulajdonképpen csatlakoztam ahhoz a Háromszékről jövő kezdeményezéshez, amely regionális RMDSZ szervezetek létrehozását, közöttük egy székelyföldi RMDSZ szervezet létrehozását célozza. Egy olyan országban, ahol élesen elkülönülő regionális jellegzetességek vannak, a politikai struktúrában is hangsúlyt kell ennek a jellegnek adni. Én követendő példának tartanám az RMDSZ szempontjából az osztrák illetve svájci pártokat. Ott képesek sikerrel ötvözni az országos és regionális struktúrákat. Jó lenne, ha mi is tanulnánk tőlük e téren. Negyedik javaslatom pedig arra vonatkozott, hogy alapszabályzat feloszlatási lehetőséget biztosítson az Állandó Tanácsnak/elnökségnek, ha egy alapszervezet lefagy, nem működik, illetve súlyosan veszélyezteti az RMDSZ politikáját. Szórványban olyan helyzetre is volt példa, hogy a magyar elnök román nemzetiségű tagok toborzásával lett elnök. Szóval lehetnek olyan szituációk, amelyek csak radikális intézkedésekkel orvosolhatóak. Az ötlet egyébként a Fidesztől származik. Az önkormányzati választások előtt néhány hónappal feloszlatták és újjáalakították számos nagy taglétszámú alapszervezetüket, ahol azt látták, hogy nem halad jól a választási felkészülés, illetve ahol belháború dúl. Vannak helyzetek, amikor gyorsan kell lépni, cselekedni. Az RMDSZ-ben ez eddig nem volt szokás, de változik az a környezet, amelyben élünk és dolgozunk, adaptálódni kell az új kihívásokhoz. A ma hatályos alapszabály elfogadásának idején még nem volt rivális magyar párt, időközben átalakult a politikai mező. Ezért tartanám fontosnak javaslataim elfogadását" - osztotta meg elképzeléseit a Hargita megyei tanácselnök.
Kertész Melinda, Transindex.ro
A legégetőbb alapszabályzat-módosítási javaslat valószínűleg a regionális önkormányzati tanácsok megalakulása, illetve a szövetségi alelnöki tisztség létrehozása lesz.
Nomber 25-ig lehetett benyújtani a javaslatokat az RMDSZ Alapszabályzat-módosító nyilvános konzultációján. Összesen 18-20 módosító javaslat érkezett be. Többek között az RMDSZ több platformja, Frunda György szenátor, Kelemen Hunor kulturális és műemlékvédelmi miniszter, Borboly Csaba és Tamás Sándor Hargita, illetve Kovászna megyei tanácselnök nyújtott be módosító javaslatokat. Utóbbit ismételt megkeresésünkre sem sikerült elérni. A szakbizottság véleményezte a módosító indítványokat, amelyeket valószínűleg a február 6-i SZKT javasol majd elfogadásra vagy elutasításra az alapszabályzat-módosító bizottság véleményezése alapján. Végső döntést az RMDSZ Alapszabályzata értelmében a jövő évi, február 26-27-én, Nagyváradon sorra kerülő Kongresszus hoz. Körkérdésünkben a politikusok ismertették a benyújtott dokumentumok tartalmát.
"Két javaslatot nyújtottam be a bizottsághoz. Az egyik módosító javaslatom az elnök mandátumának két ciklusra való korlátozására vonatkozik. A másik javaslatom az SZKT hatáskörét illeti. Most az SZKT-nak kell jóváhagynia a kormányba való belépést, illetve kilépést. Én azt szeretném, hogy a tárgyalásokat, amelyeket az RMDSZ vezetősége folytat, szintén hagyja jóvá előzetesen az SZKT, és csak utána tárgyalhasson az RMDSZ vezetősége, a Szövetségi Állandó Tanács, illetve a szövetségi elnök a kormányra lépésről az SZKT által megszabott feltételek mentén" - mondta el kérdésünkre Frunda György szenátor.
Eckstein Kovács Péter, a Szabadelvű Kör elnöke személyesen nem írt indítványokat, azonban az RMDSZ platformjainak kerekasztala javasolt néhány módosítást az alapszabályzatot illetően. Az RMDSZ Szabadelvű Körének elnöke megkeresésünkre ezekről a módosítás-tervezetekről beszélt.
"A módosító indítványok lényege, hogy a platformok képviselve legyenek az RMDSZ gyakorlatilag minden konzultatív és döntéshozó testületében. Azt indítványozzuk, hogy a Szövetségi Állandó Tanácsban (SZÁT) rotációs alapon legyen két képviselője a jelenleg az alapszabályzat szerint bejegyzett nyolc platformnak. Azt szeretnénk tehát, hogy az Autonómia Tanácsban, az SZKT-ban, és az RMDSZ kongresszusán a platformok által delegált emberek nagyobb számban legyenek jelen. Egy indítvány szerint a platformok azt akarják beszövegezni, hogy a platformok a támogatottságukat időről időre erősítsék meg aláírások formájában. Mi ezt úgy tekintjük, hogy mihelyt egy megyei szervezetnek nem kell egy ilyenszerű procedúrának alávetnie magát, akkor nem méltányos, hogy a platformoktól ezt elvárják. Azt nem kérdőjelezzük meg, hogy legalább három megyéből kell legalább 750 aláírás, és megyénként az aláírások száma meg kell haladja a 150-et. Mi ezt úgy tekintjük, hogy ez egy olyan elvárás, amely végső soron a platformoknak is érdeke olyan szempontból, hogy legyenek reprezentatívak. Itt a regisztráció négyévenkénti felújítását kérdőjelezzük meg" - tájékoztatott Eckstein.
Néhány javaslatot Kelemen Hunor kulturális és műemlékvédelmi miniszter is beterjesztett a bizottsághoz. "Az egyik javaslatomat, a politikai és társadalomszervezési funkciók nagyon jó meghatározását és megerősítési elvét elfogadta mindenki, és fontosnak is tartom, hogy az alapszabályzatban ez nagyon határozottan megjelenjen. A másik javaslatom az lenne, hogy hozzunk létre egy politikai alelnöki tisztséget, az ügyvezető elnökséget pedig át kellene alakítani főtitkársággá. A főtitkár társadalmi kérdésekkel, adminisztrációval és az RMDSZ pénzügyeivel foglalkozna. A politikai alelnök pedig természetesen minden olyan üggyel foglalkozna, amely politikai munkát jelent az elnök mellett. Továbbá azt javasoltam, hogy az Országos Önkormányzati Tanácsot alakítsuk át regionális önkormányzati tanácsokká, mivel az OÖK jelenlegi formájában nem működik, ugyanis más-más problémákkal szembesülnek a székelyföldiek és a partiumiak, vagy a szórványban, illetve a tömbben élő magyarok. Az elmúlt években mi már próbálkoztunk regionális önkormányzati konferenciák szervezésével, és az jól működött. Ezért én azt javasolom, hogy legyen három önkormányzati tanács: egy székelyföldi, egy partiumi, illetve egy közép-erdélyi, szórvány tanács. Ezenkívül a SZÁT kibővítését javasoltam, hogy lehessen az önkormányzatokat a döntéshozatalba jobban bevonni úgy, hogy közben megőrizzük a korporatív elvet. Egy 19 tagú SZÁT-ot javasolok a mostani helyett. Ebben helyet kapnának a megyei önkormányzati vezetők, a regionális önkormányzati tanácsok vezetői, a területi elnökök (amúgy három területi elnök eddig is tagja volt a testületnek). Emellett azt is javasoltam, hogy a testületben rotációs elv alapján a platformok egy-egy képviselője is kapjon helyet, hogy az Állandó Tanácsban jelenjen meg ez az ideológiai érték, pluralizmus. Nyilván a főtitkár és a politikai alelnök is tagja lenne a testületnek – mindkettőjüket az SZKT választaná meg a szövetségi elnök javaslatára. A platformok képviselői akár egy éves, akár fél éves gyakorisággal váltanák egymást, azonban ezt nem írtam bele a javaslatomba. A területi elnökök is a rotációs elv alapján lennének jelen, és ők évente cserélnék képviselőiket az Állandó Tanácsban. Az egy éves rotációs elv a platformok esetében is érvényesíthető, de ezt nyilván a platformokkal is egyeztetni kell, a lényeg a képviseletük biztosítása az Állandó Tanácsban."
Márton Árpád képviselő ismertette a felmerült, összesített kérdéseket, amelyekről határozatot kell hozni. "Egy olyan dokumentumot nyújtottam be, amely számba veszi, hogy milyen kérdésekről kellene dönteni, és felsoroltam, hogy melyek azok a kérdések. Tehát nincs olyan módosító javaslat, amelyet én szövegeztem volna meg, mert arról volt szó, hogy előbb elvi döntéseket hozunk. Az volt az egyezség, hogy elvi kérdésekről hozunk döntést. November 25-én járt le a módosító javaslatok begyűjtése. A bizottság első ülésén megbeszéltük, hogy melyek azok a témák, amelyek szóba kerülhetnek, és egy eljárást dolgoztunk ki: november 16-ig a bizottsági tagok eldöntésre váró elvi kérdéseket kell benyújtsanak. Azontúl 25-ig bárki benyújthatott javaslatot. Azoknak a kérdéseknek a kapcsán, amelyek 16-ig elhangzottak, készítettem egy számbavételt, hogy melyek voltak a témák és az alternatívák. Az egyik ilyen kérdés az volt, – amit egyébként én hoztam fel – hogy kell egy egységesített szabályozás, amit minden szinten alkalmazni kell, bizonyos választott tisztségek visszavonására. Néhány tisztség esetében le van írva, hogy ki, és milyen körülmények között kezdeményezheti a mandátum lejárta előtt a visszavonását. Például a szövetségi és az ügyvezető elnök esetében van szabályozás, más tisztségek esetében viszont nincs. A másik téma, ami felvetődött, hogy az ügyvezető elnökség megmarad-e intézményként a jelenlegi szerkezetben, vagy egy másik szerkezetben kellene működnie. Egy másik téma az önkormányzati tanácsok működésével, illetve a regionális szerkezet megjelenítésével kapcsolatos. Itt volna nekem amúgy egy opcióm: én annak vagyok a híve, hogy egy nagy országos önkormányzati tanács helyett jobb lenne, ha három regionális önkormányzati tanács működne, mert régió-szinten léteznek közös témák, kérdések, megbeszélnivalók. Lehetne egy országos egyeztetés, ahol a három regionális önkormányzati tanács vezetősége van jelen, amely egyeztetési fórumként működhetne. A másik kérdés a platformok jelenléte különböző vezetőségi szinteken. Felmerült az is, hogy kellene valamilyen fellebbviteli lehetőség a jelölésekkel kapcsolatosan: például kellene-e léteznie egy felsőbb testületnek, amely jóváhagyja vagy felülbírálja a községi vagy városi szintű polgármesteri, tanácsosi jelöléseket. Be kellene-e vezetni az előválasztást, avagy továbbra is szabadon kellene hagyni a jelöléseket? A korábbi beszélgetések során felmerült, hogy a politikai szerkezeten túl mennyire erősítjük meg a szervezet társadalmi szerepvállalását, milyen jellegűek lesznek az operatív döntések, vagy hogy bővülne vagy sem a Szövetségi Állandó Tanács, illetve annak hatásköre, mi lesz a Kulturális Autonómia Tanáccsal és annak hatáskörével, összetételével. A témalista mentén ahhoz fogok ragaszkodni, hogy akiknek van konkrét elképzelésük, azok jöjjenek egy szerkezettel, és annak függvényében döntünk. Nekem amúgy az a véleményem, hogy a jelenlegi szabályzattal nem feltétlenül olyan nagy a gond, hogy feltétlenül módosítani kellene. Valóban van néhány probléma, amit egységesíteni kellene, mert vannak elnézett dolgok is benne: vannak hiányosságok, és az is előfordul, hogy valami kétszer szerepel benne.
Kelemen Hunorhoz hasonlóan Borboly Csaba is úgy gondolja, meg kellene szüntetni az ügyvezető elnökséget, helyében pedig egy alapvetően adminisztratív teendőket ellátó titkárságot kellene létrehozni. "Jelenleg átfedés van az Ügyvezető Elnökség, az Állandó Tanács és a szövetségi elnök politikai jogosítványai között. Szerintem nem jó, ha az ügyvezető elnökség politikai jogosítványokkal rendelkezik. Az Állandó Tanács esetében egyfelől egy átnevezést javasolok. Hívjuk ezután elnökségnek, mert a hasonló szerveknek minden politikai alakulatnál elnökség a neve itthon és külföldön is. Az Állandó Tanács elnevezés nem fejezi ki a lényegét, jobb, ha nevén nevezzük, tehát elnökségnek. De e téren érdemi javaslatot is megfogalmaztam. Nevezetesen azt, hogy a megszűnő ügyvezető elnökségi delegáltak helyett kapjanak Állandó Elnökségi/Állandó Tanácsi tagságot az RMDSZ megyei tanácselnökei, illetve megyeközponti városokat vezető polgármesterei. A javaslat célja, hogy az emberek mindennapjait ismerő, komoly mozgástérrel rendelkező önkormányzati politikusok helyet kapjanak az RMDSZ vezetőségében. Jelenleg csak én vagyok ott önkormányzatisként mint OÖT elnök. Az önkormányzati szféra jelenti az RMDSZ alapját, ezért sokkal nagyobb hangsúlyt kell kapnia a vezetőségben, mint amiben eddig részesült. Harmadik javaslatommal tulajdonképpen csatlakoztam ahhoz a Háromszékről jövő kezdeményezéshez, amely regionális RMDSZ szervezetek létrehozását, közöttük egy székelyföldi RMDSZ szervezet létrehozását célozza. Egy olyan országban, ahol élesen elkülönülő regionális jellegzetességek vannak, a politikai struktúrában is hangsúlyt kell ennek a jellegnek adni. Én követendő példának tartanám az RMDSZ szempontjából az osztrák illetve svájci pártokat. Ott képesek sikerrel ötvözni az országos és regionális struktúrákat. Jó lenne, ha mi is tanulnánk tőlük e téren. Negyedik javaslatom pedig arra vonatkozott, hogy alapszabályzat feloszlatási lehetőséget biztosítson az Állandó Tanácsnak/elnökségnek, ha egy alapszervezet lefagy, nem működik, illetve súlyosan veszélyezteti az RMDSZ politikáját. Szórványban olyan helyzetre is volt példa, hogy a magyar elnök román nemzetiségű tagok toborzásával lett elnök. Szóval lehetnek olyan szituációk, amelyek csak radikális intézkedésekkel orvosolhatóak. Az ötlet egyébként a Fidesztől származik. Az önkormányzati választások előtt néhány hónappal feloszlatták és újjáalakították számos nagy taglétszámú alapszervezetüket, ahol azt látták, hogy nem halad jól a választási felkészülés, illetve ahol belháború dúl. Vannak helyzetek, amikor gyorsan kell lépni, cselekedni. Az RMDSZ-ben ez eddig nem volt szokás, de változik az a környezet, amelyben élünk és dolgozunk, adaptálódni kell az új kihívásokhoz. A ma hatályos alapszabály elfogadásának idején még nem volt rivális magyar párt, időközben átalakult a politikai mező. Ezért tartanám fontosnak javaslataim elfogadását" - osztotta meg elképzeléseit a Hargita megyei tanácselnök.
Kertész Melinda, Transindex.ro
2010. december 9.
Egy helytörténeti múzeum jelentősége egy kisváros életében – A múlt tárháza
Az Andrássy Ernő nevét viselő érmihályfalvi helytörténeti múzeum alig három éves fennállása óta négy termet működtet állandó jelleggel. Arról, hogyan is jött létre ez a múzeum, és hogyan állt össze az a helytörténeti és néprajzi gyűjtemény, amely most a kiállítás állandó, valamint raktározott anyagát képezi, SZALAI ILONA mesélt.
A múzeum nem hivatalosan 2006-ban jött létre, amikor a helyi önkormányzat megvásárolt egy tájjellegű régi tornácos házat a római katolikus templommal átellenben. A ház talán az utolsó tanúbizonysága volt a hajdani „Nagyderíknek” a mai Márton Áron és a Kazinczy Ferenc utca sarkán. Ma restauráltan, jellegzetes rusztikus formáját megőrizve a hely jellegének és múltjának őrzője lett. 2007 májusában Csorba Sándor történész, muzeológus irányítása alatt nyílt meg a látogatók számára, majd átmenetileg Szalai Ilona könyvtáros, később Carmen Zima vezette az intézményt.
Egy ideje ismét Szalai Ilona vigyáz a település múltjára. Tőle tudjuk, hogy a múzeum jelenleg mintegy ezer darab néprajzi és helytörténeti tárgyat, leletet tart nyilván. Ezeket egytől egyig magánemberek, lelkes mihályfalviak adományoztak a közgyűjteménynek. A legtöbb régiség és lelet Toroczkai László Károly természetjárótól és gyűjtőtől származik. A régészeti leletek, valamint a felbecsülhetetlen értékű régi könyvek szinte egyediek a megyében. Az 1800-as évek elejéről származó könyvritkaságok eredetéről megtudtuk, hogy a Toroczkai család két felmenőjének – Peszeki Ferenc pápai kamarás, zilahi esperes-plábános, valamint testvére, Peszeki Gergely szalacsi plébános – hagyatéka, akik a múlt század első felében szolgáltak a fent említett településeken. A könyvek között megtalálható Aquinói Szent Tamás latin nyelven megjelent Summa theologiae híres műve is. Lupsa János neve is sokszor előfordul az adományozók listáján, valamint az Andrássy Péteré is. Utóbbi a múzeum névadójának fia, Hetényi Kovács János (1816–1906) dédunokája. Hetényinek – akit világviszonylatban az első magyar Afrika-kutatóként tartanak számon – a hagyatékai az Andrássyak mellett és révén szintén megtalálhatók a múzeumban. Az adományozók sorában Máté Andrást is megtalálni, ő régi kovácsszerszámokat adományozott az intézménynek, valamint Jokk Erzsébet pedig elsősorban néprajzi vonatkozású tárgyakkal gazdagította a tárházat. De látunk itt egy boltíves régi ablakkeretet is, amely az egykori Bernáth-kastély egyik eredetei darabja, és Kovács Zoltán egészségügyi dolgozó mentette át az utókornak. Ugyanis az egykori épületet, amelyet manapság Bujanovics-kastélyként emlegetnek, a hatvanas évek végén kórházzá alakították, ekkor kicserélték a régi nyílászárókat is. Egyik ilyen eredeti darab tehát fellelhető a városka múltjának raktárában.
Arany János-leveleket is látni a tárolók üvegei alatt, amelyek Hetényi Kovács Jánosnak íródtak. Kettőjük barátságát az 1848–49-es szabadságharc utáni időszak határozta meg, amikor a világjáró beajánlotta a bujkálni kényszerülő költőt a gyermek Tisza Istvánhoz házitanítónak, megmentve ezáltal a nélkülözéstől és a számonkéréstől.
A múzeum egy másik kuriózuma a helyi ipartestületi zászló, amely a kisváros nyolcszázas évek végi és kilencszázas évek eleji iparosodásának bizonyítéka. A piros bársonyra arany szálakkal hímezték ki az iparos jelképeket, valamint a korszakot felölelő időszak évszámait (1887–1912). A múzeumban egyébként találhatók őskori régészeti leletek és Árpád-koriak is. A legrégibb helyi darab egy bizonyítottan hatezer éves, darabjaiból rekonstruált gabonatároló cserépedény. Ugyanakkor a helytörténeti teremben egy Toroczkai László Károly által készített és jól dokumentált, kezdetleges őskori patics-ház makettje is fellelhető, amely sok kisdiák érdeklődését felkeltette már. Egyik szoba falumúzeumnak van berendezve. Egy hátsó helység az időszakos kiállításokat szolgálja. Itt tekinthetők meg a régi mesterségek munkaeszközei és szerszámai.
Szalai Ilona szerint, annak ellenére, hogy a tárház már három éve folyamatosan látogatható, az csak most került igazán a figyelem középpontjába. A látogatók száma növekszik. A hagyományaikhoz foggal-körömmel ragaszkodó mihályfalviak pedig szinte naponta gyarapítják közgyűjteményük leltárát.
Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad)
Az Andrássy Ernő nevét viselő érmihályfalvi helytörténeti múzeum alig három éves fennállása óta négy termet működtet állandó jelleggel. Arról, hogyan is jött létre ez a múzeum, és hogyan állt össze az a helytörténeti és néprajzi gyűjtemény, amely most a kiállítás állandó, valamint raktározott anyagát képezi, SZALAI ILONA mesélt.
A múzeum nem hivatalosan 2006-ban jött létre, amikor a helyi önkormányzat megvásárolt egy tájjellegű régi tornácos házat a római katolikus templommal átellenben. A ház talán az utolsó tanúbizonysága volt a hajdani „Nagyderíknek” a mai Márton Áron és a Kazinczy Ferenc utca sarkán. Ma restauráltan, jellegzetes rusztikus formáját megőrizve a hely jellegének és múltjának őrzője lett. 2007 májusában Csorba Sándor történész, muzeológus irányítása alatt nyílt meg a látogatók számára, majd átmenetileg Szalai Ilona könyvtáros, később Carmen Zima vezette az intézményt.
Egy ideje ismét Szalai Ilona vigyáz a település múltjára. Tőle tudjuk, hogy a múzeum jelenleg mintegy ezer darab néprajzi és helytörténeti tárgyat, leletet tart nyilván. Ezeket egytől egyig magánemberek, lelkes mihályfalviak adományoztak a közgyűjteménynek. A legtöbb régiség és lelet Toroczkai László Károly természetjárótól és gyűjtőtől származik. A régészeti leletek, valamint a felbecsülhetetlen értékű régi könyvek szinte egyediek a megyében. Az 1800-as évek elejéről származó könyvritkaságok eredetéről megtudtuk, hogy a Toroczkai család két felmenőjének – Peszeki Ferenc pápai kamarás, zilahi esperes-plábános, valamint testvére, Peszeki Gergely szalacsi plébános – hagyatéka, akik a múlt század első felében szolgáltak a fent említett településeken. A könyvek között megtalálható Aquinói Szent Tamás latin nyelven megjelent Summa theologiae híres műve is. Lupsa János neve is sokszor előfordul az adományozók listáján, valamint az Andrássy Péteré is. Utóbbi a múzeum névadójának fia, Hetényi Kovács János (1816–1906) dédunokája. Hetényinek – akit világviszonylatban az első magyar Afrika-kutatóként tartanak számon – a hagyatékai az Andrássyak mellett és révén szintén megtalálhatók a múzeumban. Az adományozók sorában Máté Andrást is megtalálni, ő régi kovácsszerszámokat adományozott az intézménynek, valamint Jokk Erzsébet pedig elsősorban néprajzi vonatkozású tárgyakkal gazdagította a tárházat. De látunk itt egy boltíves régi ablakkeretet is, amely az egykori Bernáth-kastély egyik eredetei darabja, és Kovács Zoltán egészségügyi dolgozó mentette át az utókornak. Ugyanis az egykori épületet, amelyet manapság Bujanovics-kastélyként emlegetnek, a hatvanas évek végén kórházzá alakították, ekkor kicserélték a régi nyílászárókat is. Egyik ilyen eredeti darab tehát fellelhető a városka múltjának raktárában.
Arany János-leveleket is látni a tárolók üvegei alatt, amelyek Hetényi Kovács Jánosnak íródtak. Kettőjük barátságát az 1848–49-es szabadságharc utáni időszak határozta meg, amikor a világjáró beajánlotta a bujkálni kényszerülő költőt a gyermek Tisza Istvánhoz házitanítónak, megmentve ezáltal a nélkülözéstől és a számonkéréstől.
A múzeum egy másik kuriózuma a helyi ipartestületi zászló, amely a kisváros nyolcszázas évek végi és kilencszázas évek eleji iparosodásának bizonyítéka. A piros bársonyra arany szálakkal hímezték ki az iparos jelképeket, valamint a korszakot felölelő időszak évszámait (1887–1912). A múzeumban egyébként találhatók őskori régészeti leletek és Árpád-koriak is. A legrégibb helyi darab egy bizonyítottan hatezer éves, darabjaiból rekonstruált gabonatároló cserépedény. Ugyanakkor a helytörténeti teremben egy Toroczkai László Károly által készített és jól dokumentált, kezdetleges őskori patics-ház makettje is fellelhető, amely sok kisdiák érdeklődését felkeltette már. Egyik szoba falumúzeumnak van berendezve. Egy hátsó helység az időszakos kiállításokat szolgálja. Itt tekinthetők meg a régi mesterségek munkaeszközei és szerszámai.
Szalai Ilona szerint, annak ellenére, hogy a tárház már három éve folyamatosan látogatható, az csak most került igazán a figyelem középpontjába. A látogatók száma növekszik. A hagyományaikhoz foggal-körömmel ragaszkodó mihályfalviak pedig szinte naponta gyarapítják közgyűjteményük leltárát.
Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad)
2010. december 10.
Hangok, színek szövetsége
Zene- és képzőművészet ünnepi találkozásának adott teret a Kemény Zsigmond Társaság keddi rendezvénye. Selmeczi György zeneszerző, zongoraművész, karmester az új magyar egyházi zene misztériumába avatta be a Bernády Ház nagyérdeműjét, ezt követően Nagy Miklós Kund Kákonyi Csilla festőművésznő három, különböző időpontokban készült Krisztus-ábrázolását méltatta.
– Az elmúlt 50 évben mindannyiunk számára létezett egy kötés Isten és a zene között. Az ihletett, áldott zenélés kapcsolatteremtés Istennel, elfogadása annak, hogy részei vagyunk a kicsinységnek, ami szemben áll ezzel a hatalmassággal. Mindig is ez volt az egyházi zene funkciója. A jó Istennel való szembesülés teremtette meg a késztetést a zseniális művészben arra, hogy monumentálisat alkosson, hogy elkezdje érzékelni a tér, az idő végtelenségét és ezt zenei formába öntse. Az isteni fogantatású zenében szövetségre lép az idő, a tér, a hang, olyan egység teremtődik, amelyben az énnek, az egónak a helyzetét csodálatos élmény meghatározni – mondta elöljáróban a zeneművész, majd arról beszélt, hogyan formálta saját képére a – nemzetkarakterológiájában ellentmondásos, a muzsikálás természeti törvényét egyrészt elfogadó, másrészt a megszokottól berzenkedő, újítani vágyó – magyar nép a gregorián énekeket. Selmeczi György arra is felhívta a figyelmet, hogy minden más kultúrnéptől eltérően a magyarnak nincsenek olyan nemzeti szerzői, akik kiemelkedő egyházzenei műveket alkottak volna.
– Zenebarátaim 1986 tavaszát tekintik mérvadónak a magyar egyházi zene létrejöttében, amikor gyermeki lelkülettel, pimaszságból megírtam az első misémet. Ennek az állításnak persze semmi alapja nincs, jó néhányan megelőztek. A rendszerváltás előtti években mindenkiben ott rejtőzött az igény arra, hogy a muzsika révén találkozzon az Úrral. Ugyanakkor, a már említett ellentmondásosságunk folytán, az újra is áhítoztunk. És ez az új azáltal lett új, hogy nagyon régi volt. Valami csodálatos, felszabadító dolog teremtődött, amelytől boldogok lettek az emberek – hallhattuk a meghívottól, aki a továbbiakban a 60-as, 70-es évek egyházi zenét ideologizáló, a zene vallásos dimenzióit rejteni igyekvő tendenciáira is kitért.
Az est második felében Nagy Miklós Kund Kákonyi Csilla három – 1987-ben, 2007-ben, illetve 2008-ban készült –, a képzőművész szándékától elvonatkoztatva trilógiának is tekinthető alkotását mutatta be az egybegyűlteknek.
– A megfeszített Krisztust a művészettörténet legnagyobbjai is megfestették, talán ebben a témában született a legtöbb kép. Kákonyi Csilla festményei mégis eltérnek a korábbiaktól. A Megfeszítve című nagykompozíciót 1987-ben alkotta a festő, az időpontból megértjük, miért ilyen magányos ezen a képen Krisztus. Ez a mű nem azt a történelmi mozzanatot hívja elő, amikor a Megváltó körül ott vannak a jól ismert alakok, itt a Messiás egyedül van. Ez az egyedüllét teszi különlegessé a kompozíciót – mondta a méltató, aki a Golgota motívumát a húsz, illetve huszonegy évvel később készült – a transzcendentális tér profanizálódásának jeleit rejtő – festménnyel hasonlította össze.
A találkozó végén Selmeczi György nem mindennapi zenei élménnyel – a Budapesti Rádió kórusa számára Csemiczky Miklóssal,Vajda Jánossal, Gyöngyösi Leventével, Orbán Györggyel közösen szerzett Öt szerző miséjével – búcsúzott a nagyérdeműtől.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)
Zene- és képzőművészet ünnepi találkozásának adott teret a Kemény Zsigmond Társaság keddi rendezvénye. Selmeczi György zeneszerző, zongoraművész, karmester az új magyar egyházi zene misztériumába avatta be a Bernády Ház nagyérdeműjét, ezt követően Nagy Miklós Kund Kákonyi Csilla festőművésznő három, különböző időpontokban készült Krisztus-ábrázolását méltatta.
– Az elmúlt 50 évben mindannyiunk számára létezett egy kötés Isten és a zene között. Az ihletett, áldott zenélés kapcsolatteremtés Istennel, elfogadása annak, hogy részei vagyunk a kicsinységnek, ami szemben áll ezzel a hatalmassággal. Mindig is ez volt az egyházi zene funkciója. A jó Istennel való szembesülés teremtette meg a késztetést a zseniális művészben arra, hogy monumentálisat alkosson, hogy elkezdje érzékelni a tér, az idő végtelenségét és ezt zenei formába öntse. Az isteni fogantatású zenében szövetségre lép az idő, a tér, a hang, olyan egység teremtődik, amelyben az énnek, az egónak a helyzetét csodálatos élmény meghatározni – mondta elöljáróban a zeneművész, majd arról beszélt, hogyan formálta saját képére a – nemzetkarakterológiájában ellentmondásos, a muzsikálás természeti törvényét egyrészt elfogadó, másrészt a megszokottól berzenkedő, újítani vágyó – magyar nép a gregorián énekeket. Selmeczi György arra is felhívta a figyelmet, hogy minden más kultúrnéptől eltérően a magyarnak nincsenek olyan nemzeti szerzői, akik kiemelkedő egyházzenei műveket alkottak volna.
– Zenebarátaim 1986 tavaszát tekintik mérvadónak a magyar egyházi zene létrejöttében, amikor gyermeki lelkülettel, pimaszságból megírtam az első misémet. Ennek az állításnak persze semmi alapja nincs, jó néhányan megelőztek. A rendszerváltás előtti években mindenkiben ott rejtőzött az igény arra, hogy a muzsika révén találkozzon az Úrral. Ugyanakkor, a már említett ellentmondásosságunk folytán, az újra is áhítoztunk. És ez az új azáltal lett új, hogy nagyon régi volt. Valami csodálatos, felszabadító dolog teremtődött, amelytől boldogok lettek az emberek – hallhattuk a meghívottól, aki a továbbiakban a 60-as, 70-es évek egyházi zenét ideologizáló, a zene vallásos dimenzióit rejteni igyekvő tendenciáira is kitért.
Az est második felében Nagy Miklós Kund Kákonyi Csilla három – 1987-ben, 2007-ben, illetve 2008-ban készült –, a képzőművész szándékától elvonatkoztatva trilógiának is tekinthető alkotását mutatta be az egybegyűlteknek.
– A megfeszített Krisztust a művészettörténet legnagyobbjai is megfestették, talán ebben a témában született a legtöbb kép. Kákonyi Csilla festményei mégis eltérnek a korábbiaktól. A Megfeszítve című nagykompozíciót 1987-ben alkotta a festő, az időpontból megértjük, miért ilyen magányos ezen a képen Krisztus. Ez a mű nem azt a történelmi mozzanatot hívja elő, amikor a Megváltó körül ott vannak a jól ismert alakok, itt a Messiás egyedül van. Ez az egyedüllét teszi különlegessé a kompozíciót – mondta a méltató, aki a Golgota motívumát a húsz, illetve huszonegy évvel később készült – a transzcendentális tér profanizálódásának jeleit rejtő – festménnyel hasonlította össze.
A találkozó végén Selmeczi György nem mindennapi zenei élménnyel – a Budapesti Rádió kórusa számára Csemiczky Miklóssal,Vajda Jánossal, Gyöngyösi Leventével, Orbán Györggyel közösen szerzett Öt szerző miséjével – búcsúzott a nagyérdeműtől.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)
2010. december 11.
Băsescu ölében
Traian Băsescu államfő másfél órára bekukkantott Kovásznára, a kereszténydemokrata mozgalom harmadik kongresszusára, majd találkozott a megye nagyjaival, s nyilatkozataiból kiderült, igen hálás az RMDSZ-nek és úgy általában a magyaroknak, székelyeknek, hogy ezekben a nehéz időkben a Demokrata Liberális Párttal együtt vállalta a kormányzás felelősségét.
Látjuk mi is, magyarjaink ott, Bukarestben jól bírják a gyűrődést, csak ritkán szegülnek szembe az államfői akarattal, s azt is, ha a megye vezetői szemtől szembe kerülnek ő elnökségével, a jól ismert lemezen kívül, miszerint el kellene már fogadnia annak a pernahajder parlamentnek a tanügyi törvényt, s végre ki kellene fizetnie az államnak a vállalkozásokat csőd szélére sodró adósságokat, esetleg instálnak még egy kis pénzt, hogy az önkormányzatok ne fulladjanak teljesen bele az anyagi gondokba — sokat nem kérnek. Nem emlegetik már az autonómiát, nem sürgetik a valós decentralizációt, sem a gazdasági régiókat, bólogatnak, s örülnek a megtisztelő látogatásnak. Lenyelik az államfő neoliberális eszmefuttatásait, miszerint az állam már nem felelős polgáraiért, minden egyén a maga szerencséjének kovácsa, elhiszik, hogy bár Európa recseg-ropog, Románia kilábalóban a válságból. S mert részesei a hatalomnak, bizonyára azon sem lepődtek meg, hogy ennek a nemes és nagyszerű koalíciónak a szebb jövő érdekében szembe kell mennie ,,a lakossággal, melyet félrevezettek, hazugságokkal megosztottak, s elhitették vele, hogy lehet az is, ami nem lehetséges". Ez magyarul annyit jelent, hogy Băsescu, a kormány, benne az RMDSZ fentről dirigált reformokkal, a lakosság akarata ellenében hozott intézkedésekkel kívánja ráerőltetni akaratát a közösségre. Ez az, ami demokratikus viszonyok közt megvalósíthatatlan.
A nagy látogatást, egyik kereszténydemokrata szervező szerint, Eckstein-Kovács Péter elnöki tanácsadó hozta össze. Mondta, hálásak nagyon neki. Lehetnek is, hisz ha be nem kukkant Traian Băsescu a Héphaisztosz Hotelben tartott kiscsoportos foglalkozásukra, az égadta világon senki nem vette volna észre, hogy kongresszust tartottak Kovásznán.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Traian Băsescu államfő másfél órára bekukkantott Kovásznára, a kereszténydemokrata mozgalom harmadik kongresszusára, majd találkozott a megye nagyjaival, s nyilatkozataiból kiderült, igen hálás az RMDSZ-nek és úgy általában a magyaroknak, székelyeknek, hogy ezekben a nehéz időkben a Demokrata Liberális Párttal együtt vállalta a kormányzás felelősségét.
Látjuk mi is, magyarjaink ott, Bukarestben jól bírják a gyűrődést, csak ritkán szegülnek szembe az államfői akarattal, s azt is, ha a megye vezetői szemtől szembe kerülnek ő elnökségével, a jól ismert lemezen kívül, miszerint el kellene már fogadnia annak a pernahajder parlamentnek a tanügyi törvényt, s végre ki kellene fizetnie az államnak a vállalkozásokat csőd szélére sodró adósságokat, esetleg instálnak még egy kis pénzt, hogy az önkormányzatok ne fulladjanak teljesen bele az anyagi gondokba — sokat nem kérnek. Nem emlegetik már az autonómiát, nem sürgetik a valós decentralizációt, sem a gazdasági régiókat, bólogatnak, s örülnek a megtisztelő látogatásnak. Lenyelik az államfő neoliberális eszmefuttatásait, miszerint az állam már nem felelős polgáraiért, minden egyén a maga szerencséjének kovácsa, elhiszik, hogy bár Európa recseg-ropog, Románia kilábalóban a válságból. S mert részesei a hatalomnak, bizonyára azon sem lepődtek meg, hogy ennek a nemes és nagyszerű koalíciónak a szebb jövő érdekében szembe kell mennie ,,a lakossággal, melyet félrevezettek, hazugságokkal megosztottak, s elhitették vele, hogy lehet az is, ami nem lehetséges". Ez magyarul annyit jelent, hogy Băsescu, a kormány, benne az RMDSZ fentről dirigált reformokkal, a lakosság akarata ellenében hozott intézkedésekkel kívánja ráerőltetni akaratát a közösségre. Ez az, ami demokratikus viszonyok közt megvalósíthatatlan.
A nagy látogatást, egyik kereszténydemokrata szervező szerint, Eckstein-Kovács Péter elnöki tanácsadó hozta össze. Mondta, hálásak nagyon neki. Lehetnek is, hisz ha be nem kukkant Traian Băsescu a Héphaisztosz Hotelben tartott kiscsoportos foglalkozásukra, az égadta világon senki nem vette volna észre, hogy kongresszust tartottak Kovásznán.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. december 13.
Markó Béla nem vállal újabb mandátumot
Egyelőre két jelölt indul az RMDSZ elnöki székéért
Azt gondolom, egy jó politikus képességeihez az is hozzátartozik, hogy tudja, mikor kell – nem visszavonulni, hanem lehetőséget biztosítani a váltásra. Persze, nem állítom, hogy én jó politikus vagyok, de véleményem szerint a politikai mérlegeléshez és a politikai képességekhez ez is szervesen hozzátartozik. Más megközelítésben pedig lényegében arról van szó, hogy 18 esztendeje vagyok az RMDSZ elnöke – elég sokan és elég sokszor a szememre is vetették. Nem arról van szó, hogy ezekre a szemrehányásokra hallgattam, hanem azt gondolom, hogy ebben a húsz esztendőben felnőttek új politikus-nemzedékek, új szemléletet is kell hozni az RMDSZ-be – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök az SZKT hét végi tanácskozásán.
A továbbiakban kifejtette: nem arról van szó, hogy az ő nemzedékének abba kell hagynia, ő maga sem akarja a közéleti szereplést abbahagyni, és a politikai jelenlétet sem, de véleménye szerint lehetőséget kell biztosítani arra, hogy új nemzedékek legyenek az RMDSZ élén.
Integráló személyre, nem pártpolitikusra van szükség
Azt is elmondta, milyen elnököt képzel el: "Olyan politikust szeretnék, aki tovább tudja vinni az RMDSZ jelenlegi irányát, jellegét. Az, hogy én a váltást tartom fontosnak, nem jelenti azt, hogy szeretném, ha az RMDSZ irányt váltana. Az RMDSZ-nek szemléletileg frissülnie, újulnia kell időről időre. Meggyőződésem, hogy ugyanabba az irányba kell tovább mennie. Ez azt jelenti, hogy politikai eszközöket kell használnia a romániai magyar érdekképviseletnek, föl kell használnia a parlamenti, és ha lehetséges, a kormányzati jelenlétet, amennyiben lehetséges, együttműködést kell keresnie a román demokratikus erőkkel. Ezt gondolom további iránynak. A másik fontos dolog, hogy olyan vezetőkre van szükség, akik együtt tudják tartani ezt a szövetséget, és akik tudatában vannak annak, hogy fontos a politikai pluralizmus a szervezeten belül annak érdekében, hogy megmaradjon az egységes képviselet. Tehát egyensúlyt tartani, integrálni képes vezetőre lenne szüksége az RMDSZ-nek, és ha megengedik, nem pártpolitikusra, még oly jó képességű pártpolitikusra sem".
A szombati Szövetségi Képviselők Tanácsának fő tétje, amelyet a politikum és a sajtó is ugyanolyan izgalommal várt, az RMDSZ elnökének bejelentése volt, hogy kívánja-e folytatni vagy sem a szövetség vezetését. Az elnök nem vállal újabb mandátumot, így a februári kongresszuson, legalábbis egyelőre, két jelölt indul: Eckstein Kovács Péter elnöki tanácsos, aki már korábban bejelentette szándékát, és Kelemen Hunor művelődési miniszter, aki az SZKT-n tette meg a bejelentést.
Az RMDSZ szövetség, és az elkövetkezendőkben is szövetségként kell léteznie
Markó Béla politikai tájékoztatójában rámutatott arra, hogy bár az elmúlt hetekben, hónapokban, amióta az RMDSZ kormányzásra vállalkozott, számos kérdésben élesen ütköztek a vélemények a szervezeten belül is arról, hogy az országot válságos helyzetéből mi módon lehetne kiemelni, stabilizálni a gazdaságot. Viták voltak szociális kérdésekben is, ami azt jelenti, hogy az RMDSZ- ben élesen ütköznek az ideológiailag is jellemezhető alternatívák, hiszen amikor megszorító intézkedésekre került sor, élesen ütköztek az álláspontok. Ezt természetesnek nevezte, mert, mint mondta, "nem tudunk mindannyian kereszténydemokraták, liberálisok vagy szociáldemokraták lenni". Egyetlen kérdés volt, amelyben nem volt vita: az oktatási törvény. Ezek függvényében határozottan állította, hogy az RMDSZ-t nem az ideológia köti össze, hanem 1990 óta az anyanyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, a magyar identitás, az, hogy méltányos helyzetet teremtsenek a romániai magyar közösség számára, illetve hogy létrehozzák a különböző autonómiaformákat.
Ha ideológiák szerint akarna az RMDSZ csoportosulni, akkor nem tartaná fontosnak, hogy egyetlen szövetségben létezzenek, s akkor igazuk lenne azoknak, akik pártokra akarják szakítani az RMDSZ-t, vagy be akarják sorolni román pártok mellé vidéki fiókokként, jelentette ki, hozzátéve: az RMDSZ szövetség és az elkövetkezendőkben is szövetségként kell léteznie. Nagy kihívás ez, de ha a Kárpát- medence tapasztalatai alapján fel kell tenni a kérdést, hogy mit választ az erdélyi magyarság: azt, ami a Felvidéken, Kárpátalján történt, vagy megmarad továbbra is egységben.
A pártalapítás kísértete járja be Erdélyt
Időről időre a pártalapítás kísértete járja be Erdélyt, jelentette ki a továbbiakban, figyelmezteve azokat a kollégáit, akik "lányos zavarukban" megengedően, amolyan "édesanyám, mit segítsek?/ törjek cukrot,/ hozzak lisztet?" stílusban nyilatkoztak az EMNT pártalakítási szándékáról, hogy az "jó, ha többen leszünk, jobban össze tudunk fogni".
Az elnök leszögezte: "Jobb, ha elítéljük, mert akik pártot akarnak alakítani, egyszer már megpróbálták. (…) Van két jeles kollégánk, aki hosszú ideig az RMDSZ-ben volt. Miért nem érvényesítették a politikai akaratukat az RMDSZ-ben? Mert a többség más állásponton volt. Aztán miután kikoptak az RMDSZ-ből, egy politikai pártot hoztak létre, s abból is kiütötték őket. Nem tudom, hányszor kell valakinek próbálkoznia, amíg rájön, hogy valamire alkalmas. Attól lehet okos, értelmes, művelt, csak nem alkalmas. Például nem alkalmas arra, hogy erdélyi politikát műveljen, mert az erdélyi politika alapja nem az intolerancia, hanem a tolerancia. Ha erre rájöttek volna a pártalapítók, rájöttek volna arra is, hogy az RMDSZ tett egy nagy lépést ama bizonyos magyar összefogással, ami nem szándéknyilatkozat volt, hanem ennek nyomán lett három képviselője az erdélyi magyarságnak az Európai Parlamentben: két képviselőnk, és még egyvalaki, aki, úgy gondolom, nem RMDSZ-es képviselő, hiszen pártot alakít, és egyszerre két helyen lenni a fizika törvényei szerint elég nehéz".
Kijelentette: "Nem akarunk abban segíteni, hogy szétverjük az egységes erdélyi magyar politikát, amelynek van eredménye". A legnagyobb eredménye, jelentette ki, az egységes politika volt, amely döcögött, lassú volt, de volt eredménye. Bárkinek joga van pártot alakítani, de megfontolandónak tartotta a dolgot, mert ez nem jogi kérdés, hanem annál sokkal súlyosabb: erkölcsi, politikai és távlati kérdés, hangsúlyozta az RMDSZ elnöke.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)
Egyelőre két jelölt indul az RMDSZ elnöki székéért
Azt gondolom, egy jó politikus képességeihez az is hozzátartozik, hogy tudja, mikor kell – nem visszavonulni, hanem lehetőséget biztosítani a váltásra. Persze, nem állítom, hogy én jó politikus vagyok, de véleményem szerint a politikai mérlegeléshez és a politikai képességekhez ez is szervesen hozzátartozik. Más megközelítésben pedig lényegében arról van szó, hogy 18 esztendeje vagyok az RMDSZ elnöke – elég sokan és elég sokszor a szememre is vetették. Nem arról van szó, hogy ezekre a szemrehányásokra hallgattam, hanem azt gondolom, hogy ebben a húsz esztendőben felnőttek új politikus-nemzedékek, új szemléletet is kell hozni az RMDSZ-be – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök az SZKT hét végi tanácskozásán.
A továbbiakban kifejtette: nem arról van szó, hogy az ő nemzedékének abba kell hagynia, ő maga sem akarja a közéleti szereplést abbahagyni, és a politikai jelenlétet sem, de véleménye szerint lehetőséget kell biztosítani arra, hogy új nemzedékek legyenek az RMDSZ élén.
Integráló személyre, nem pártpolitikusra van szükség
Azt is elmondta, milyen elnököt képzel el: "Olyan politikust szeretnék, aki tovább tudja vinni az RMDSZ jelenlegi irányát, jellegét. Az, hogy én a váltást tartom fontosnak, nem jelenti azt, hogy szeretném, ha az RMDSZ irányt váltana. Az RMDSZ-nek szemléletileg frissülnie, újulnia kell időről időre. Meggyőződésem, hogy ugyanabba az irányba kell tovább mennie. Ez azt jelenti, hogy politikai eszközöket kell használnia a romániai magyar érdekképviseletnek, föl kell használnia a parlamenti, és ha lehetséges, a kormányzati jelenlétet, amennyiben lehetséges, együttműködést kell keresnie a román demokratikus erőkkel. Ezt gondolom további iránynak. A másik fontos dolog, hogy olyan vezetőkre van szükség, akik együtt tudják tartani ezt a szövetséget, és akik tudatában vannak annak, hogy fontos a politikai pluralizmus a szervezeten belül annak érdekében, hogy megmaradjon az egységes képviselet. Tehát egyensúlyt tartani, integrálni képes vezetőre lenne szüksége az RMDSZ-nek, és ha megengedik, nem pártpolitikusra, még oly jó képességű pártpolitikusra sem".
A szombati Szövetségi Képviselők Tanácsának fő tétje, amelyet a politikum és a sajtó is ugyanolyan izgalommal várt, az RMDSZ elnökének bejelentése volt, hogy kívánja-e folytatni vagy sem a szövetség vezetését. Az elnök nem vállal újabb mandátumot, így a februári kongresszuson, legalábbis egyelőre, két jelölt indul: Eckstein Kovács Péter elnöki tanácsos, aki már korábban bejelentette szándékát, és Kelemen Hunor művelődési miniszter, aki az SZKT-n tette meg a bejelentést.
Az RMDSZ szövetség, és az elkövetkezendőkben is szövetségként kell léteznie
Markó Béla politikai tájékoztatójában rámutatott arra, hogy bár az elmúlt hetekben, hónapokban, amióta az RMDSZ kormányzásra vállalkozott, számos kérdésben élesen ütköztek a vélemények a szervezeten belül is arról, hogy az országot válságos helyzetéből mi módon lehetne kiemelni, stabilizálni a gazdaságot. Viták voltak szociális kérdésekben is, ami azt jelenti, hogy az RMDSZ- ben élesen ütköznek az ideológiailag is jellemezhető alternatívák, hiszen amikor megszorító intézkedésekre került sor, élesen ütköztek az álláspontok. Ezt természetesnek nevezte, mert, mint mondta, "nem tudunk mindannyian kereszténydemokraták, liberálisok vagy szociáldemokraták lenni". Egyetlen kérdés volt, amelyben nem volt vita: az oktatási törvény. Ezek függvényében határozottan állította, hogy az RMDSZ-t nem az ideológia köti össze, hanem 1990 óta az anyanyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, a magyar identitás, az, hogy méltányos helyzetet teremtsenek a romániai magyar közösség számára, illetve hogy létrehozzák a különböző autonómiaformákat.
Ha ideológiák szerint akarna az RMDSZ csoportosulni, akkor nem tartaná fontosnak, hogy egyetlen szövetségben létezzenek, s akkor igazuk lenne azoknak, akik pártokra akarják szakítani az RMDSZ-t, vagy be akarják sorolni román pártok mellé vidéki fiókokként, jelentette ki, hozzátéve: az RMDSZ szövetség és az elkövetkezendőkben is szövetségként kell léteznie. Nagy kihívás ez, de ha a Kárpát- medence tapasztalatai alapján fel kell tenni a kérdést, hogy mit választ az erdélyi magyarság: azt, ami a Felvidéken, Kárpátalján történt, vagy megmarad továbbra is egységben.
A pártalapítás kísértete járja be Erdélyt
Időről időre a pártalapítás kísértete járja be Erdélyt, jelentette ki a továbbiakban, figyelmezteve azokat a kollégáit, akik "lányos zavarukban" megengedően, amolyan "édesanyám, mit segítsek?/ törjek cukrot,/ hozzak lisztet?" stílusban nyilatkoztak az EMNT pártalakítási szándékáról, hogy az "jó, ha többen leszünk, jobban össze tudunk fogni".
Az elnök leszögezte: "Jobb, ha elítéljük, mert akik pártot akarnak alakítani, egyszer már megpróbálták. (…) Van két jeles kollégánk, aki hosszú ideig az RMDSZ-ben volt. Miért nem érvényesítették a politikai akaratukat az RMDSZ-ben? Mert a többség más állásponton volt. Aztán miután kikoptak az RMDSZ-ből, egy politikai pártot hoztak létre, s abból is kiütötték őket. Nem tudom, hányszor kell valakinek próbálkoznia, amíg rájön, hogy valamire alkalmas. Attól lehet okos, értelmes, művelt, csak nem alkalmas. Például nem alkalmas arra, hogy erdélyi politikát műveljen, mert az erdélyi politika alapja nem az intolerancia, hanem a tolerancia. Ha erre rájöttek volna a pártalapítók, rájöttek volna arra is, hogy az RMDSZ tett egy nagy lépést ama bizonyos magyar összefogással, ami nem szándéknyilatkozat volt, hanem ennek nyomán lett három képviselője az erdélyi magyarságnak az Európai Parlamentben: két képviselőnk, és még egyvalaki, aki, úgy gondolom, nem RMDSZ-es képviselő, hiszen pártot alakít, és egyszerre két helyen lenni a fizika törvényei szerint elég nehéz".
Kijelentette: "Nem akarunk abban segíteni, hogy szétverjük az egységes erdélyi magyar politikát, amelynek van eredménye". A legnagyobb eredménye, jelentette ki, az egységes politika volt, amely döcögött, lassú volt, de volt eredménye. Bárkinek joga van pártot alakítani, de megfontolandónak tartotta a dolgot, mert ez nem jogi kérdés, hanem annál sokkal súlyosabb: erkölcsi, politikai és távlati kérdés, hangsúlyozta az RMDSZ elnöke.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)
2010. december 14.
Hát én immár kit válasszak? (Háromszéki RMDSZ-esek a tisztújításról)
Sem Kelemen Hunor, sem Eckstein-Kovács Péter RMDSZ-elnökjelölt mellett nem foglaltak állást a szövetség háromszéki elöljárói, abban azonban egyetértés mutatkozik, hogy markánsabb Székelyföld-politizálást várnak el a leendő vezetőtől. Markó Béla visszavonulását várhatónak minősítették, ugyanakkor azonban újabb elnökjelöltek jelentkezését sem tartják kizártnak. A sajtó korábban az elképzelhető jelentkezők közé sorolta Olosz Gergelyt is, a szövetség képviselőházi frakcióvezetője nem zárta ki a lehetőséget, de sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta az információt.
Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke szerint az elmúlt időszak történéseit látva nem volt meglepő Markó Béla szombati bejelentése, miszerint nem vállalt újabb elnöki mandátumot. Az élet nem áll meg, nem okozhat ez fennakadást az RMDSZ életében, hiszen lesz a szövetségnek új elnöke. Olyan vezetőre van szükség, aki az önálló erdélyi magyar politizálást viszi tovább, elsősorban Bukarest irányába, hogy ne váljék egyetlen román párt csatlósává sem a szövetség. Mindamellett szükséges szövetkezni velük, de nem ideológiák, hanem etnikai kérdések mentén. Nem az a fontos, kivel szerződünk, hanem az, hogy mire — magyarázta, hangsúlyozva: az RMDSZ célja a kisebbségi jogok bővítése, a magyarok lakta régiók fejlesztése. Markánsabb Székelyföld-politizálást várnak el az új elnöktől, ennek hangsúlyosabban kell megjelennie a programban, éppen ezért jó néven is veszik, örülnek, hogy Kelemen Hunor személyében székelyföldi jelölt is megméretkezik a kongresszuson. Bár a területi szervezetben szó esett arról, hogy kit támogatnak, döntés még nem született. Óvatosabban nyilatkozott lapunknak Albert Álmos szenátor, aki korábban több éven át vezette az RMDSZ alsó-háromszéki szervezetét. Mint mondta, meg kell várni a jelentkezési időszak végét, hiszen a két jelöltön kívül mások is versenybe szállhatnak, programjaikat sem ismerni még teljességben. Nehéz, de inkább jó időszak következik az RMDSZ életében, új politikai kihívásokra kell válaszolnia a leendő elnöknek — vélekedik Albert Álmos, aki örvendetesnek tartja a versenyhelyzetet. Szerinte az RMDSZ-nek olyan vezetőre van szüksége, aki eléggé erős ahhoz, hogy nem csak az RMDSZ-t, hanem az egész romániai magyarságot összefogja, ugyanakkor a tömbmagyarság, a régiók kérdését is kezelni tudja. Ő is Székelyföld hangsúlyosabb megjelenítését várja el az új szövetségi elnöktől. Várható volt Markó Béla visszavonulása, meg kell újulnia a szervezetnek, vissza kell fordulnia a választók felé — vélekedett lapunk kérdésére Olosz Gergely felső-háromszéki képviselő. A szövetség alsóházi frakciójának vezetője azonban fenntartásainak adott hangot az SZKT-n elhangzott retorikával szemben. Meglepőnek tartja, hogy mind Markó Béla, mind Kelemen Hunor a független, önálló politizálást hangsúlyozta, szerinte ez nem jelenthet bezárkózást, a párbeszéd elutasítását, de egyenlő távolságtartást sem, hiszen nem lehet ugyanúgy viszonyulni Gyurcsány Ferenchez, mint Orbán Viktorhoz. Szorosabb kapcsolatra van szükség az anyaországgal, az összmagyarság vonatkozásában pedig nem újabb frontokat kell nyitni, hanem megoldásokat kell találni az RMDSZ-en belül — fűzte hozzá. Jó, hogy van alternatíva, választási lehetőség, meg kell nézni a jelöltek programját, de nem lehet kizárni újabb jelentkezőket sem, a legfontosabb, hogy az új elnök integratív személyiség legyen, és megtalálja az utat az RMDSZ összetartására. Kérdésünkre, hogy ő maga versenybe száll-e, Olosz kitérő választ adott, nem is erősítette meg és nem is cáfolta azokat a sajtóinformációkat, melyek szerint megpályázná az elnöki tisztséget. Az elnök személyénél azonban fontosabb a csapat — szögezte le.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sem Kelemen Hunor, sem Eckstein-Kovács Péter RMDSZ-elnökjelölt mellett nem foglaltak állást a szövetség háromszéki elöljárói, abban azonban egyetértés mutatkozik, hogy markánsabb Székelyföld-politizálást várnak el a leendő vezetőtől. Markó Béla visszavonulását várhatónak minősítették, ugyanakkor azonban újabb elnökjelöltek jelentkezését sem tartják kizártnak. A sajtó korábban az elképzelhető jelentkezők közé sorolta Olosz Gergelyt is, a szövetség képviselőházi frakcióvezetője nem zárta ki a lehetőséget, de sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta az információt.
Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke szerint az elmúlt időszak történéseit látva nem volt meglepő Markó Béla szombati bejelentése, miszerint nem vállalt újabb elnöki mandátumot. Az élet nem áll meg, nem okozhat ez fennakadást az RMDSZ életében, hiszen lesz a szövetségnek új elnöke. Olyan vezetőre van szükség, aki az önálló erdélyi magyar politizálást viszi tovább, elsősorban Bukarest irányába, hogy ne váljék egyetlen román párt csatlósává sem a szövetség. Mindamellett szükséges szövetkezni velük, de nem ideológiák, hanem etnikai kérdések mentén. Nem az a fontos, kivel szerződünk, hanem az, hogy mire — magyarázta, hangsúlyozva: az RMDSZ célja a kisebbségi jogok bővítése, a magyarok lakta régiók fejlesztése. Markánsabb Székelyföld-politizálást várnak el az új elnöktől, ennek hangsúlyosabban kell megjelennie a programban, éppen ezért jó néven is veszik, örülnek, hogy Kelemen Hunor személyében székelyföldi jelölt is megméretkezik a kongresszuson. Bár a területi szervezetben szó esett arról, hogy kit támogatnak, döntés még nem született. Óvatosabban nyilatkozott lapunknak Albert Álmos szenátor, aki korábban több éven át vezette az RMDSZ alsó-háromszéki szervezetét. Mint mondta, meg kell várni a jelentkezési időszak végét, hiszen a két jelöltön kívül mások is versenybe szállhatnak, programjaikat sem ismerni még teljességben. Nehéz, de inkább jó időszak következik az RMDSZ életében, új politikai kihívásokra kell válaszolnia a leendő elnöknek — vélekedik Albert Álmos, aki örvendetesnek tartja a versenyhelyzetet. Szerinte az RMDSZ-nek olyan vezetőre van szüksége, aki eléggé erős ahhoz, hogy nem csak az RMDSZ-t, hanem az egész romániai magyarságot összefogja, ugyanakkor a tömbmagyarság, a régiók kérdését is kezelni tudja. Ő is Székelyföld hangsúlyosabb megjelenítését várja el az új szövetségi elnöktől. Várható volt Markó Béla visszavonulása, meg kell újulnia a szervezetnek, vissza kell fordulnia a választók felé — vélekedett lapunk kérdésére Olosz Gergely felső-háromszéki képviselő. A szövetség alsóházi frakciójának vezetője azonban fenntartásainak adott hangot az SZKT-n elhangzott retorikával szemben. Meglepőnek tartja, hogy mind Markó Béla, mind Kelemen Hunor a független, önálló politizálást hangsúlyozta, szerinte ez nem jelenthet bezárkózást, a párbeszéd elutasítását, de egyenlő távolságtartást sem, hiszen nem lehet ugyanúgy viszonyulni Gyurcsány Ferenchez, mint Orbán Viktorhoz. Szorosabb kapcsolatra van szükség az anyaországgal, az összmagyarság vonatkozásában pedig nem újabb frontokat kell nyitni, hanem megoldásokat kell találni az RMDSZ-en belül — fűzte hozzá. Jó, hogy van alternatíva, választási lehetőség, meg kell nézni a jelöltek programját, de nem lehet kizárni újabb jelentkezőket sem, a legfontosabb, hogy az új elnök integratív személyiség legyen, és megtalálja az utat az RMDSZ összetartására. Kérdésünkre, hogy ő maga versenybe száll-e, Olosz kitérő választ adott, nem is erősítette meg és nem is cáfolta azokat a sajtóinformációkat, melyek szerint megpályázná az elnöki tisztséget. Az elnök személyénél azonban fontosabb a csapat — szögezte le.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. december 14.
Szász: Nem tudom, Máthé László Ferenc
„Nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re. Ott álltunk mögötte, mellette, szavára belementünk a jeges Küküllőbe, és eljátszotta az esélyét, a bizalmunkat” – állítja Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke, aki szerint nem időszerű most egy újabb magyar pártot alapítani.
– Hogyan fogadta a bejelentést, hogy megszületik az Erdélyi Magyar Néppárt?
– Azt tudom mondani, hogy Tőkés László az RMDSZ európai parlamenti képviselője, RMDSZ-tag, és hogy ha pártot kíván bejegyezni, akkor elsősorban annak a szervezetnek a tevékenységéről állít ki bizonyítványt, melynek keretein belül politizál. Ugyanakkor azt látom, Tőkés László húsz évet késett a pártbejegyzéssel, 1990-ben kellett volna pártot csinálnia, mint az akkori rendszerváltás egyik főszereplője. Már tudjuk, hogy nem volt forradalom, az akkori forgatókönyvet megíró puccs szervezőitől kapott szerepet, és elkövette azt a hibát, hogy posztkommunistákkal alapított pártot, ami egyfajta azonosulást is jelent ezekkel az emberekkel. Ezért persze meg is kapta a fizetségét, hisz tiszteletbeli elnök lett, ehelyett viszont létrehozhatott volna egy nemzeti pártot. 1993-ban volt még egy esélye, Domokos Géza visszavonulásakor, most pedig úgy érzem, végérvényesen elkésett.
– Úgy érveltek, a két párt nem hozta a várt eredményeket, ezért van szükség egy harmadikra...
– 2003-ban állt fel a nemzeti oldal, mely 2008-ig sikeresen együttműködött: létrejött az EMNT, az SZNT, az MPSZ, 2007-ben függetlenként Tőkés Lászlót bejuttattuk az Európai Parlamentbe, az alig bejegyzett MPP székelyföldi 40 százalékos sikere pedig politikatörténeti bravúr. Ez az időszak tehát az életről szólt. A jövőt pedig úgy látom, hogy az RMDSZ alternatívájaként 2003 és 2008 között működő nemzeti oldalt kellene tovább erősíteni. Annak, hogy most Tőkés olyan hangnemet üt meg az MPP-vel szemben, amelynek már 2004-ben megmutatkoztak a jelei, hisz a Magyar Polgári Szövetség indulásakor a bihari különítményét igyekezett előre tolni, és nem akarta, hogy én legyek a szövetség vezetője. Ez a különítmény tehát már azóta működik Tőkéssel, Szilágyi Zsolttal és Lengyel Györggyel közösen. Eltelt hat esztendő, és most külön pártot akarnak alapítani – nem látom ennek most az idejét.
– Lépésük a nemzeti oldal szétdarabolódását is jelenti...
– Tőkésék az RMDSZ-en belüli, Markóékkal szembeni pozicionálásukat akarják megteremteni, és továbbra is az RMDSZ-en belül képzelik el politikai jövőjüket.
– Olyan véleményezés is volt, hogy az új párt magába szippantja az MPP-t...
– Az RMDSZ nagyobb veszélyben van, hisz az MPP-n belül nagy a belső kohézió. Azt látom, hogy a Kovászna megyei RMDSZ fogja meghasítani az RMDSZ-t, belül vagy Tőkésék irányába. Ezt még borítékolni is merem, mint politológusi jövendölést. A Markó-vonal és örökösei számára Tamás Sándor, Antal Árpád és Olosz Gergely nem életbiztosítás, és Tőkésék erre építenek. Ez kihatással lesz az MPP életére is, hisz ha az RMDSZ-en belül egy ilyenfajta erőviszonyrendszer alakul ki, azzal meg lehet téveszteni a választókat, mint ahogy az Összefogás-lista is megtévesztette az embereket. Ez is le fog lepleződni, kérdés, hogy hány év vagy mandátum alatt.
– Lát esélyt arra, hogy az új párt 2012-ben labdába rúgjon?
– Az új párt nem fog 2012-ben megméretkezni, nem is volna semmi esélye. Ha lesz is EMNP, nem fog önállóan indulni, mert biztosan kullogó lenne, eléggé gyalázatos eredménnyel, és attól a pillanattól senki nem állna vele szóba. Mivel ezt nem fogják megkockáztatni, és nem is erre megy ki a játék, az a kérdés, hogy a nemzeti oldalt képviselő MPP-vel fognak együttműködni, vagy pedig az RMDSZ-en belül képzelik el jövőjüket. Attól tartok, hogy Tőkés és Toró T. Tibor nem tud az RMDSZ-es múltjától megválni. Nem szeretném, hogy így legyen, de attól tartok, igazam lesz. Egyébként az MPP-n nem fog múlni az együttműködés, ez egészen biztos.
– Tőkés azt közölte, nem legitim az MPP vezetősége, és kérte, rendezzék belső ügyeiket, utána szóba jöhet a tárgyalás.
– Most erre mit mondhatnék? Nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re. Ott álltunk mögötte, mellette, szavára belementünk a jeges Küküllőbe, és eljátszotta az esélyét, a bizalmunkat csak azért, hogy RMDSZ-színekben EP-képviselő lehessen.
– Egyesek tudni vélik, megvan már a forgatókönyv az MPP és az EMNP összeolvadására, sőt önnek tisztsége is van az új pártban.
– Ezt a forgatókönyvet még nem láttam, nincs kizárva, hogy ilyenek készülnek, de nem a mi konyhánkban. Ettől függetlenül – bár Tőkés az utóbbi időben műharagot mímel irányomba – ez nem befolyásolna engem, hogy az EMNT-vel együttműködjünk. Nem tud engem Tőkés úgy megsérteni, hogy ne tudjunk leülni tárgyalni a nemzeti oldal akár mesterségesen történő egyben tartása érdekében. A kérdés ugyanis nem rólam, hanem a közösség jövőjéről szól.
Máthé László Ferenc
„Nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re. Ott álltunk mögötte, mellette, szavára belementünk a jeges Küküllőbe, és eljátszotta az esélyét, a bizalmunkat” – állítja Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke, aki szerint nem időszerű most egy újabb magyar pártot alapítani.
– Hogyan fogadta a bejelentést, hogy megszületik az Erdélyi Magyar Néppárt?
– Azt tudom mondani, hogy Tőkés László az RMDSZ európai parlamenti képviselője, RMDSZ-tag, és hogy ha pártot kíván bejegyezni, akkor elsősorban annak a szervezetnek a tevékenységéről állít ki bizonyítványt, melynek keretein belül politizál. Ugyanakkor azt látom, Tőkés László húsz évet késett a pártbejegyzéssel, 1990-ben kellett volna pártot csinálnia, mint az akkori rendszerváltás egyik főszereplője. Már tudjuk, hogy nem volt forradalom, az akkori forgatókönyvet megíró puccs szervezőitől kapott szerepet, és elkövette azt a hibát, hogy posztkommunistákkal alapított pártot, ami egyfajta azonosulást is jelent ezekkel az emberekkel. Ezért persze meg is kapta a fizetségét, hisz tiszteletbeli elnök lett, ehelyett viszont létrehozhatott volna egy nemzeti pártot. 1993-ban volt még egy esélye, Domokos Géza visszavonulásakor, most pedig úgy érzem, végérvényesen elkésett.
– Úgy érveltek, a két párt nem hozta a várt eredményeket, ezért van szükség egy harmadikra...
– 2003-ban állt fel a nemzeti oldal, mely 2008-ig sikeresen együttműködött: létrejött az EMNT, az SZNT, az MPSZ, 2007-ben függetlenként Tőkés Lászlót bejuttattuk az Európai Parlamentbe, az alig bejegyzett MPP székelyföldi 40 százalékos sikere pedig politikatörténeti bravúr. Ez az időszak tehát az életről szólt. A jövőt pedig úgy látom, hogy az RMDSZ alternatívájaként 2003 és 2008 között működő nemzeti oldalt kellene tovább erősíteni. Annak, hogy most Tőkés olyan hangnemet üt meg az MPP-vel szemben, amelynek már 2004-ben megmutatkoztak a jelei, hisz a Magyar Polgári Szövetség indulásakor a bihari különítményét igyekezett előre tolni, és nem akarta, hogy én legyek a szövetség vezetője. Ez a különítmény tehát már azóta működik Tőkéssel, Szilágyi Zsolttal és Lengyel Györggyel közösen. Eltelt hat esztendő, és most külön pártot akarnak alapítani – nem látom ennek most az idejét.
– Lépésük a nemzeti oldal szétdarabolódását is jelenti...
– Tőkésék az RMDSZ-en belüli, Markóékkal szembeni pozicionálásukat akarják megteremteni, és továbbra is az RMDSZ-en belül képzelik el politikai jövőjüket.
– Olyan véleményezés is volt, hogy az új párt magába szippantja az MPP-t...
– Az RMDSZ nagyobb veszélyben van, hisz az MPP-n belül nagy a belső kohézió. Azt látom, hogy a Kovászna megyei RMDSZ fogja meghasítani az RMDSZ-t, belül vagy Tőkésék irányába. Ezt még borítékolni is merem, mint politológusi jövendölést. A Markó-vonal és örökösei számára Tamás Sándor, Antal Árpád és Olosz Gergely nem életbiztosítás, és Tőkésék erre építenek. Ez kihatással lesz az MPP életére is, hisz ha az RMDSZ-en belül egy ilyenfajta erőviszonyrendszer alakul ki, azzal meg lehet téveszteni a választókat, mint ahogy az Összefogás-lista is megtévesztette az embereket. Ez is le fog lepleződni, kérdés, hogy hány év vagy mandátum alatt.
– Lát esélyt arra, hogy az új párt 2012-ben labdába rúgjon?
– Az új párt nem fog 2012-ben megméretkezni, nem is volna semmi esélye. Ha lesz is EMNP, nem fog önállóan indulni, mert biztosan kullogó lenne, eléggé gyalázatos eredménnyel, és attól a pillanattól senki nem állna vele szóba. Mivel ezt nem fogják megkockáztatni, és nem is erre megy ki a játék, az a kérdés, hogy a nemzeti oldalt képviselő MPP-vel fognak együttműködni, vagy pedig az RMDSZ-en belül képzelik el jövőjüket. Attól tartok, hogy Tőkés és Toró T. Tibor nem tud az RMDSZ-es múltjától megválni. Nem szeretném, hogy így legyen, de attól tartok, igazam lesz. Egyébként az MPP-n nem fog múlni az együttműködés, ez egészen biztos.
– Tőkés azt közölte, nem legitim az MPP vezetősége, és kérte, rendezzék belső ügyeiket, utána szóba jöhet a tárgyalás.
– Most erre mit mondhatnék? Nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re. Ott álltunk mögötte, mellette, szavára belementünk a jeges Küküllőbe, és eljátszotta az esélyét, a bizalmunkat csak azért, hogy RMDSZ-színekben EP-képviselő lehessen.
– Egyesek tudni vélik, megvan már a forgatókönyv az MPP és az EMNP összeolvadására, sőt önnek tisztsége is van az új pártban.
– Ezt a forgatókönyvet még nem láttam, nincs kizárva, hogy ilyenek készülnek, de nem a mi konyhánkban. Ettől függetlenül – bár Tőkés az utóbbi időben műharagot mímel irányomba – ez nem befolyásolna engem, hogy az EMNT-vel együttműködjünk. Nem tud engem Tőkés úgy megsérteni, hogy ne tudjunk leülni tárgyalni a nemzeti oldal akár mesterségesen történő egyben tartása érdekében. A kérdés ugyanis nem rólam, hanem a közösség jövőjéről szól.
Máthé László Ferenc
2010. december 14.
Toldi
Arany János csodálatos elbeszélő költeménye is szóba került december 11-én, Marosvásárhelyen, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának soros ülésén. Markó Béla szövetségi elnök említette azzal összefüggésben, hogy immár közel 18 éve elnöke a romániai magyarok leghitelesebb, legerősebb szervezetének, ennyi idő pedig akár egy emberöltőt is jelenthet. Az emberöltő mértékét meghatározó gondolat, említette, irodalmi vita tárgya is olyan értelemben, hogy 20, 40 netán több vagy kevesebb évet számlál, mint ahogy Ilosvai Selymes Péter Toldi alakjának megidézésében kilenc-tíz emberöltőről írt. A barátságosan évődő Katona Ádám közbevetésére válaszolta ezt Markó Béla, majd bejelentette: nem vállal újabb megmérettetést a 2011 februárjában, Nagyváradon megtartandó kongresszuson, elnöki megbízatását akkor fogja majd átadni az újonnan megválasztandó vezetőnek.
Ezt a politikailag legalábbis szokatlan bevezetőt azért jegyzem, mert éppen ez a fajta "Toldi Miklós-i" szerep jutott eszembe, amikor a szövetségi elnök helyzetértékelését hallgattam. Felidéztem, hogy amikor 1993 januárjában, a brassói kongresszuson Markó Bélát választották a szervezet elnöki tisztségébe, sokan kommentálták úgy, hogy az akkori radikálisok ellenében az akkori mérsékeltek jutottak hatalomra a szervezeten belül. Azóta eltelt 18 év, és sokszor, sokan vádolták azzal az RMDSZ mindenkori vezetését, hogy megalkuvó, hogy semmit nem ért el, hogy a kis lépések politikáját vállalta fel azokkal szemben, akik azonnali és teljes beteljesülésekről szövegeltek folyamatosan. Ismétlem: szövegeltek és szövegelnek mindmáig, hiszen a gyakorlatban lényegi beleszólásuk a nagypolitikába és mindennapi életünk leglényegesebb kérdéseibe nem volt, nincs, és a dolgok jelenlegi állása és személyes véleményem szerint nem is lesz.
Természetesen tévedhetek: amennyiben sikerül újabb pártot bejegyeztetni, akár a többségi bürokrácia hathatós segítségével (hogy ne cinkosságot írjak...), akkor sikerülhet az, ami a román nacionalisták 21 éves álma: megszűnik a romániai magyar közösség parlamenti képviselete, illetve, a jelenlegi Alkotmány érvényben maradása esetén egyetlen főre szűkül ez a képviselet. Mindazok a politikai elemzők, akik arról írnak, hogy egy utolsó pillanatban esetleg tető alá hozott újabb magyar összefogás (választási szövetség) akár 8%-os választási eredményt is képes lesz elérni, véleményem szerint nem itt élnek közöttünk. Annál inkább joggal írhatom mindezt, mert szemmel láthatóan, füllel hallhatóan nem Romániában élők szorgalmazzák (és pénzelik...) az új párt megalakulását.
De hogy jön ide Toldi? Nem szeretnék erőltetett párhuzamokat vonni Markó Béla és az irodalom által népmesei magasságba emelt vitéz között, de úgy érzem, hogy illendő figyelembe venni azt, amit mindkettőjük teljesítményében becsülendőnek tartok. A vitéz Toldi Arany János elbeszélő költeményének harmadik részében (Toldi estéje) már úgy szerepel a kortársak emlékezetében, mint aki "keserű orvosság durva fakanálban", aki sarkosan fogalmazott, utólag igaznak bizonyuló megjegyzései miatt kénytelen elhagyni a királyi udvart. Markó Béla szövetségi elnök rendszeresen megtartott politikai elemzéseiben, megnyilvánulásaiban gyakran figyelmeztetett bennünket, romániai magyarokat olyan veszélyekre, amelyeket csupán bizonyos "magasságból" lehet a maguk valóságában meglátni. Hányan legyintettünk rá, hányan gondoltuk úgy, hogy immár semmilyen veszély nem fenyegeti kivívott, törvényekben is rögzített jogainkat?! Alulírott, a szövetség tisztségviselőjeként joggal írhatom, hogy voltak helyzetek, amelyeket különböző módon ítéltünk meg, ezekről a megfelelő helyen és időben eszmecserét is folytattunk, de soha nem kérdőjeleztem meg, hogy a többség által támogatott szövetségi elnök döntései ne lettek volna jogszerűek, szabályszerűek. Azt sem rejtem véka alá, egyébként annak idején köztudott volt, hogy azok között voltam, akik a 2003-as, Szatmárnémetiben tartott RMDSZ-kongresszuson nehezményeztem az egyetlen jelöltre szavazást, hiányoltam az alternatívát a vezetés élén. Megtettem, mert megtehettem, és mivel nem személyes érdek, netán valamely hatalomra törő csoport érdekében szavaztam, ha jól emlékszem, mintegy 76-od magammal az egyetlen jelölt ellen, lelkiismeretem nem terheli semmilyen furdalás. Elmondhatom, hogy utána sem örvendtem annak, hogy ez a forgatókönyv 2007- ben (immár több, időközben a politikai életből önként visszavonult, tehát nem félreállított társam részvétele nélkül) Aradon megismétlődött, ismét Markó Béla vezethette a szövetséget újabb négy évig.
A fentiek ismeretében írom most: minden ellenvéleményem, netán ellenérzésem dacára a legteljesebb és legőszintébb elismerésem azért a munkáért, amit Markó Béla felelős megbízatásában végzett. Nem tisztem hivatalosan megköszönni mindazt, amit tett, meggyőződésem, hogy jól megérdemelt elismerések sora fog megemlékezni közéleti szerepének értékelése során. Akárcsak elődje, Domokos Géza, Markó Béla is önként vonul hátrább a közéletből, fel nem adva hatalmas tapasztalata értékesítésének lehetőségét a közösség javára. Bízom benne, hogy a szervezet mindenkori vezetői megtalálják a módját annak, hogy az elkövetkezendőkben hasznosítani tudják segítő szándékát. Mint ahogy abban is bízom, a kedves olvasó nem érti félre záró soraimat, hiszen nem vágyom visszatérni semmilyen közéleti szerepben, nem "udvarlási" szándékkal fogalmaztam meg gondolataimat. Ezek a sorok pedig, hadd térjek végre vissza Toldihoz, immár Arany János megfogalmazásában:
"...kivel nem ér fel egész világ ökre, dicső híre-neve fennmaradt örökre".
Tisztelt Elnök úr, kedves Béla! Erőben, egészségben eltöltendő szép éveket, szervezetünknek pedig hasonlóan szerencsés választást és sikereket kívánok!
Virág György, Népújság (Marosvásárhely)
Arany János csodálatos elbeszélő költeménye is szóba került december 11-én, Marosvásárhelyen, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának soros ülésén. Markó Béla szövetségi elnök említette azzal összefüggésben, hogy immár közel 18 éve elnöke a romániai magyarok leghitelesebb, legerősebb szervezetének, ennyi idő pedig akár egy emberöltőt is jelenthet. Az emberöltő mértékét meghatározó gondolat, említette, irodalmi vita tárgya is olyan értelemben, hogy 20, 40 netán több vagy kevesebb évet számlál, mint ahogy Ilosvai Selymes Péter Toldi alakjának megidézésében kilenc-tíz emberöltőről írt. A barátságosan évődő Katona Ádám közbevetésére válaszolta ezt Markó Béla, majd bejelentette: nem vállal újabb megmérettetést a 2011 februárjában, Nagyváradon megtartandó kongresszuson, elnöki megbízatását akkor fogja majd átadni az újonnan megválasztandó vezetőnek.
Ezt a politikailag legalábbis szokatlan bevezetőt azért jegyzem, mert éppen ez a fajta "Toldi Miklós-i" szerep jutott eszembe, amikor a szövetségi elnök helyzetértékelését hallgattam. Felidéztem, hogy amikor 1993 januárjában, a brassói kongresszuson Markó Bélát választották a szervezet elnöki tisztségébe, sokan kommentálták úgy, hogy az akkori radikálisok ellenében az akkori mérsékeltek jutottak hatalomra a szervezeten belül. Azóta eltelt 18 év, és sokszor, sokan vádolták azzal az RMDSZ mindenkori vezetését, hogy megalkuvó, hogy semmit nem ért el, hogy a kis lépések politikáját vállalta fel azokkal szemben, akik azonnali és teljes beteljesülésekről szövegeltek folyamatosan. Ismétlem: szövegeltek és szövegelnek mindmáig, hiszen a gyakorlatban lényegi beleszólásuk a nagypolitikába és mindennapi életünk leglényegesebb kérdéseibe nem volt, nincs, és a dolgok jelenlegi állása és személyes véleményem szerint nem is lesz.
Természetesen tévedhetek: amennyiben sikerül újabb pártot bejegyeztetni, akár a többségi bürokrácia hathatós segítségével (hogy ne cinkosságot írjak...), akkor sikerülhet az, ami a román nacionalisták 21 éves álma: megszűnik a romániai magyar közösség parlamenti képviselete, illetve, a jelenlegi Alkotmány érvényben maradása esetén egyetlen főre szűkül ez a képviselet. Mindazok a politikai elemzők, akik arról írnak, hogy egy utolsó pillanatban esetleg tető alá hozott újabb magyar összefogás (választási szövetség) akár 8%-os választási eredményt is képes lesz elérni, véleményem szerint nem itt élnek közöttünk. Annál inkább joggal írhatom mindezt, mert szemmel láthatóan, füllel hallhatóan nem Romániában élők szorgalmazzák (és pénzelik...) az új párt megalakulását.
De hogy jön ide Toldi? Nem szeretnék erőltetett párhuzamokat vonni Markó Béla és az irodalom által népmesei magasságba emelt vitéz között, de úgy érzem, hogy illendő figyelembe venni azt, amit mindkettőjük teljesítményében becsülendőnek tartok. A vitéz Toldi Arany János elbeszélő költeményének harmadik részében (Toldi estéje) már úgy szerepel a kortársak emlékezetében, mint aki "keserű orvosság durva fakanálban", aki sarkosan fogalmazott, utólag igaznak bizonyuló megjegyzései miatt kénytelen elhagyni a királyi udvart. Markó Béla szövetségi elnök rendszeresen megtartott politikai elemzéseiben, megnyilvánulásaiban gyakran figyelmeztetett bennünket, romániai magyarokat olyan veszélyekre, amelyeket csupán bizonyos "magasságból" lehet a maguk valóságában meglátni. Hányan legyintettünk rá, hányan gondoltuk úgy, hogy immár semmilyen veszély nem fenyegeti kivívott, törvényekben is rögzített jogainkat?! Alulírott, a szövetség tisztségviselőjeként joggal írhatom, hogy voltak helyzetek, amelyeket különböző módon ítéltünk meg, ezekről a megfelelő helyen és időben eszmecserét is folytattunk, de soha nem kérdőjeleztem meg, hogy a többség által támogatott szövetségi elnök döntései ne lettek volna jogszerűek, szabályszerűek. Azt sem rejtem véka alá, egyébként annak idején köztudott volt, hogy azok között voltam, akik a 2003-as, Szatmárnémetiben tartott RMDSZ-kongresszuson nehezményeztem az egyetlen jelöltre szavazást, hiányoltam az alternatívát a vezetés élén. Megtettem, mert megtehettem, és mivel nem személyes érdek, netán valamely hatalomra törő csoport érdekében szavaztam, ha jól emlékszem, mintegy 76-od magammal az egyetlen jelölt ellen, lelkiismeretem nem terheli semmilyen furdalás. Elmondhatom, hogy utána sem örvendtem annak, hogy ez a forgatókönyv 2007- ben (immár több, időközben a politikai életből önként visszavonult, tehát nem félreállított társam részvétele nélkül) Aradon megismétlődött, ismét Markó Béla vezethette a szövetséget újabb négy évig.
A fentiek ismeretében írom most: minden ellenvéleményem, netán ellenérzésem dacára a legteljesebb és legőszintébb elismerésem azért a munkáért, amit Markó Béla felelős megbízatásában végzett. Nem tisztem hivatalosan megköszönni mindazt, amit tett, meggyőződésem, hogy jól megérdemelt elismerések sora fog megemlékezni közéleti szerepének értékelése során. Akárcsak elődje, Domokos Géza, Markó Béla is önként vonul hátrább a közéletből, fel nem adva hatalmas tapasztalata értékesítésének lehetőségét a közösség javára. Bízom benne, hogy a szervezet mindenkori vezetői megtalálják a módját annak, hogy az elkövetkezendőkben hasznosítani tudják segítő szándékát. Mint ahogy abban is bízom, a kedves olvasó nem érti félre záró soraimat, hiszen nem vágyom visszatérni semmilyen közéleti szerepben, nem "udvarlási" szándékkal fogalmaztam meg gondolataimat. Ezek a sorok pedig, hadd térjek végre vissza Toldihoz, immár Arany János megfogalmazásában:
"...kivel nem ér fel egész világ ökre, dicső híre-neve fennmaradt örökre".
Tisztelt Elnök úr, kedves Béla! Erőben, egészségben eltöltendő szép éveket, szervezetünknek pedig hasonlóan szerencsés választást és sikereket kívánok!
Virág György, Népújság (Marosvásárhely)
2010. december 14.
Hiányosak az egyházi levéltárak
Máig nem kerültek vissza a kommunista rezsim által elkobzott egyházi dokumentumok, születési anyakönyvi kivonatok, illetve különböző nyilvántartások az erdélyi történelmi magyar egyházak levéltárába – nyilatkozták egybehangzóan az egyházi levéltári illetékesek, amikor a Krónika arról faggatta őket: előfordulhat-e, hogy – akárcsak Kárpátalján – nem minden esetben tudnak majd segíteni mindazokon, akik a kettős állampolgárság megszerzéséhez szükséges származási dokumentumokat az egyházaktól kívánják megszerezni. Mint ismeretes, egyházi dokumentumokat is elfogadnak a honosítás megszerzéséhez.
Biztosabb, ha az önkormányzatokhoz fordulnak igazoló iratokért a Királyhágómelléki Református Egyházkerület gyülekezeteinek tagjai, mert az államosításkor az egyházi levéltárak rengeteg adata elveszett – jelentette ki a Krónika kérdésére Csűry István, az egyházkerület püspöke. Megtudtuk: a hetvenes évek elején valamennyi olyan egyházi anyakönyvet elvett az állam a református lelkipásztoroktól, ami már betelt, így annál sokkal korábbról nagyon kevés a megmaradt adat.
A püspök azt mondja, a kerület egy-két évente rendszeresen a Kulturális és Vallásügyi Minisztériumhoz fordul, hogy visszakaphassa az anyakönyveket, de mindeddig hiába. Úgy véli azonban, a magyar állampolgárság megszerzési procedúrájának könnyítése most jó alkalmat adhatna arra, hogy minden érintett egyházzal összefogva próbálják meg visszaszerezni, ami elveszett. Elmagyarázta azonban: nem minden gyülekezet esetében ugyanakkora a hiány. A kisebb közösségekben ugyanis jóval lassabban teltek meg az anyakönyvek, mint a nagyoknál, így falun még mindig valószínű, hogy a hetvenes években már régóta vezetett, de még be nem telt könyvek mai napig megvannak.
Hasonlóképpen nyilatkozott lapunknak Gyerő Dávid, az Erdélyi Unitárius Egyház közigazgatási előadó-tanácsosa. Mint elmondta, a legtöbb helyen az 1900-ig vezetett jegyzékeket kobozták el, de vannak szerencsés egyházközségek, ahol a 20. századi dokumentumok megvannak. Éppen ezért szerinte az érdeklődőknek az érintett egyházközséget kell felkeresniük, mivel mindenhol más helyzet áll fenn. Ugyanakkor Gyerő szerint dokumentumok hiányában az egyházi illetékesek esetleg valószínűsítő dokumentumokat tudnak kiállítani. Az unitárius lelkész arra is kitért, hogy rendszeresen kérik elkobzott dokumentumaikat, azonban nem sok sikerrel jártak.
Ennek oka Gyerő szerint, hogy a jelenleg hatályos levéltári törvény nem rendelkezik kielégítően az anyakönyvek és különböző nyilvántartások visszaszolgáltatásáról. Szerinte a teljes restitúcióhoz elsősorban politikai akaratra van szükség. Szintén a helyi plébániáknál próbálhatnak szerencsét mindazok, akiknek felmenői római katolikusok és szülőhelyük a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye területén található. Bernád Rita, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye főlevéltárosa lapunknak elmondta, amennyiben a helyi plébánia nem tudja kiállítani a kivonatot, akkor a kéréssel a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltárhoz kell fordulni.
A szakember kérdésünkre arra is kitért, hogy az Állami Levéltár igazgatósága 1950. június 7-én hozott 153-as számú törvényerejű rendelete kötelezte az egyházközségeket, hogy „megőrzés végett” adják át az 1870–1895 közötti időszak anyakönyveit, melyeket egy hónap múlva július 7-én vettek át az akkori néptanácsok. Az 1952-ben kiadott belügyminisztériumi rendelet értelmében az átadási kötelezettséget „mentés” ürügyén az 1870 előtt keletkezett anyakönyvekre is kiterjesztették, majd ezt a felszólítást 1971-ben megismételték.
A begyűjtött anyakönyvek kezdetben a néptanácsok anyakönyvi hivatalaihoz kerültek, majd a területileg országos hálózattá szervezett állami levéltárakhoz. A Magyar Autonóm Tartomány fennállása idején (1952–1968) begyűjtött anyakönyveket a marosvásárhelyi levéltárban központosították, majd a megyésítés után áthelyezték a megyei levéltárakhoz, ahol ma is találhatók. A gyakorlatban azonban az anyakönyvek plébániákról való tömeges összegyűjtése nem az 1895-ös évvel ért véget, hanem az ezt az évet is tartalmazó megkezdett kötetekkel, melyek sok esetben az 1950-es évekkel zárulnak.
Eközben Sipos Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának levéltárosa lapunknak kifejtette, van lehetőség arra, hogy a kettős állampolgársághoz szükséges bizonylatokat kiállítsák, az adatokat visszakeressék. A kettős állampolgárság igénylésekor a 20. században született felmenőkről kell igazolást kiállítani, a múlt századi iratok pedig megvannak az egyházközségek archívumában, szögezte le a szakember. Sipos Gábor elmondta, 1950–1951-ben az 1895 előtti anyakönyveket kellett az egyházközségek beszolgáltassák, tehát a 20. századi iratok megvannak.
Előfordult például, hogy az anyakönyvet 1893-ban kezdték el és 1940-ig vezették, így azt egészben be kellett szolgáltatni, de ezek a dokumentumok az állami levéltárakban fellelhetők. Ritka esetben fordult elő, hogy a II. világháborúban az irattár teljesen elpusztult. Levéltári dokumentumokat nem zúztak be. Ritka kivételektől eltekintve az egyházközségi irattárak, archívumok alkalmasak a rokonsági kötelékek kimutatására és a kettős állampolgársághoz szükséges igazolásokat helyben ki tudják állítani, szögezte le Sipos Gábor.
Szintén derűlátó Józsa János, a Szatmári Római Katolikus Püspökség sajtóreferense. Mint lapunk kérdésére elmondta, azok a személyek, akik a megye területén születtek, vagy itt éltek családtagjaik, a lakhelyük szerinti plébániákon kérvényezhetik a magyar állampolgárság gyorsított megszerzéséhez szükséges iratokat. „A megye plébániáin szinte hiánytalanul megvannak az anyakönyvi kivonatok, és ha valami hiányzik, az ott szolgáló plébános tud útbaigazítással szolgálni, hol érdemes érdeklődni a továbbiakban. A püspökséghez eddig még nem érkeztek ilyen jellegű kérések” – fogalmazott a referens. Józsa szerint minden település eltérő helyzetben van, és így az illető kérvényezőnek személyesen kell érdeklődnie a papírokról. A szóvivőnek nincsen tudomása arról, hogy a kommunista rezsim alatt koboztak-e el anyakönyveket, illetve szolgáltattak-e vissza ilyen regisztereket a rendszerváltást követően.
Szintén jól áll dokumentumok tekintetében a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye. Emődi András, a püspökség levéltárosa elmondta, a katolikus egyházban 1820 óta minden dokumentumról hiteles másolatot őriznek, amelyek mai napig szinte hiánytalanul fellelhetők az összes erdélyi püspökségen. A levéltáros azt is elmagyarázta, hogy az államosításkor nem vették el az éppen vezetett anyakönyveket, csak a betelteket, és ezek között a kis plébániákon ekkor még olyanok is voltak, amelyeket 1920 előtt kezdtek el vezetni.
Fehér Attila, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházkerület Püspöki Hivatalának főtanácsosa a Krónikának elmondta, az evangélikus egyházkerületektől lényegesen kevesebb levéltári anyagot vettek el és semmisítettek meg a kommunizmus alatt. Eddig még minden esetben tudtak segíteni, ha valaki a családfáját akarta felkutatni, vagy a felmenőiről kért adatokat. A Temesvári Római Katolikus Egyházmegyétől csak mára ígértek eligazítást. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Máig nem kerültek vissza a kommunista rezsim által elkobzott egyházi dokumentumok, születési anyakönyvi kivonatok, illetve különböző nyilvántartások az erdélyi történelmi magyar egyházak levéltárába – nyilatkozták egybehangzóan az egyházi levéltári illetékesek, amikor a Krónika arról faggatta őket: előfordulhat-e, hogy – akárcsak Kárpátalján – nem minden esetben tudnak majd segíteni mindazokon, akik a kettős állampolgárság megszerzéséhez szükséges származási dokumentumokat az egyházaktól kívánják megszerezni. Mint ismeretes, egyházi dokumentumokat is elfogadnak a honosítás megszerzéséhez.
Biztosabb, ha az önkormányzatokhoz fordulnak igazoló iratokért a Királyhágómelléki Református Egyházkerület gyülekezeteinek tagjai, mert az államosításkor az egyházi levéltárak rengeteg adata elveszett – jelentette ki a Krónika kérdésére Csűry István, az egyházkerület püspöke. Megtudtuk: a hetvenes évek elején valamennyi olyan egyházi anyakönyvet elvett az állam a református lelkipásztoroktól, ami már betelt, így annál sokkal korábbról nagyon kevés a megmaradt adat.
A püspök azt mondja, a kerület egy-két évente rendszeresen a Kulturális és Vallásügyi Minisztériumhoz fordul, hogy visszakaphassa az anyakönyveket, de mindeddig hiába. Úgy véli azonban, a magyar állampolgárság megszerzési procedúrájának könnyítése most jó alkalmat adhatna arra, hogy minden érintett egyházzal összefogva próbálják meg visszaszerezni, ami elveszett. Elmagyarázta azonban: nem minden gyülekezet esetében ugyanakkora a hiány. A kisebb közösségekben ugyanis jóval lassabban teltek meg az anyakönyvek, mint a nagyoknál, így falun még mindig valószínű, hogy a hetvenes években már régóta vezetett, de még be nem telt könyvek mai napig megvannak.
Hasonlóképpen nyilatkozott lapunknak Gyerő Dávid, az Erdélyi Unitárius Egyház közigazgatási előadó-tanácsosa. Mint elmondta, a legtöbb helyen az 1900-ig vezetett jegyzékeket kobozták el, de vannak szerencsés egyházközségek, ahol a 20. századi dokumentumok megvannak. Éppen ezért szerinte az érdeklődőknek az érintett egyházközséget kell felkeresniük, mivel mindenhol más helyzet áll fenn. Ugyanakkor Gyerő szerint dokumentumok hiányában az egyházi illetékesek esetleg valószínűsítő dokumentumokat tudnak kiállítani. Az unitárius lelkész arra is kitért, hogy rendszeresen kérik elkobzott dokumentumaikat, azonban nem sok sikerrel jártak.
Ennek oka Gyerő szerint, hogy a jelenleg hatályos levéltári törvény nem rendelkezik kielégítően az anyakönyvek és különböző nyilvántartások visszaszolgáltatásáról. Szerinte a teljes restitúcióhoz elsősorban politikai akaratra van szükség. Szintén a helyi plébániáknál próbálhatnak szerencsét mindazok, akiknek felmenői római katolikusok és szülőhelyük a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye területén található. Bernád Rita, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye főlevéltárosa lapunknak elmondta, amennyiben a helyi plébánia nem tudja kiállítani a kivonatot, akkor a kéréssel a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltárhoz kell fordulni.
A szakember kérdésünkre arra is kitért, hogy az Állami Levéltár igazgatósága 1950. június 7-én hozott 153-as számú törvényerejű rendelete kötelezte az egyházközségeket, hogy „megőrzés végett” adják át az 1870–1895 közötti időszak anyakönyveit, melyeket egy hónap múlva július 7-én vettek át az akkori néptanácsok. Az 1952-ben kiadott belügyminisztériumi rendelet értelmében az átadási kötelezettséget „mentés” ürügyén az 1870 előtt keletkezett anyakönyvekre is kiterjesztették, majd ezt a felszólítást 1971-ben megismételték.
A begyűjtött anyakönyvek kezdetben a néptanácsok anyakönyvi hivatalaihoz kerültek, majd a területileg országos hálózattá szervezett állami levéltárakhoz. A Magyar Autonóm Tartomány fennállása idején (1952–1968) begyűjtött anyakönyveket a marosvásárhelyi levéltárban központosították, majd a megyésítés után áthelyezték a megyei levéltárakhoz, ahol ma is találhatók. A gyakorlatban azonban az anyakönyvek plébániákról való tömeges összegyűjtése nem az 1895-ös évvel ért véget, hanem az ezt az évet is tartalmazó megkezdett kötetekkel, melyek sok esetben az 1950-es évekkel zárulnak.
Eközben Sipos Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának levéltárosa lapunknak kifejtette, van lehetőség arra, hogy a kettős állampolgársághoz szükséges bizonylatokat kiállítsák, az adatokat visszakeressék. A kettős állampolgárság igénylésekor a 20. században született felmenőkről kell igazolást kiállítani, a múlt századi iratok pedig megvannak az egyházközségek archívumában, szögezte le a szakember. Sipos Gábor elmondta, 1950–1951-ben az 1895 előtti anyakönyveket kellett az egyházközségek beszolgáltassák, tehát a 20. századi iratok megvannak.
Előfordult például, hogy az anyakönyvet 1893-ban kezdték el és 1940-ig vezették, így azt egészben be kellett szolgáltatni, de ezek a dokumentumok az állami levéltárakban fellelhetők. Ritka esetben fordult elő, hogy a II. világháborúban az irattár teljesen elpusztult. Levéltári dokumentumokat nem zúztak be. Ritka kivételektől eltekintve az egyházközségi irattárak, archívumok alkalmasak a rokonsági kötelékek kimutatására és a kettős állampolgársághoz szükséges igazolásokat helyben ki tudják állítani, szögezte le Sipos Gábor.
Szintén derűlátó Józsa János, a Szatmári Római Katolikus Püspökség sajtóreferense. Mint lapunk kérdésére elmondta, azok a személyek, akik a megye területén születtek, vagy itt éltek családtagjaik, a lakhelyük szerinti plébániákon kérvényezhetik a magyar állampolgárság gyorsított megszerzéséhez szükséges iratokat. „A megye plébániáin szinte hiánytalanul megvannak az anyakönyvi kivonatok, és ha valami hiányzik, az ott szolgáló plébános tud útbaigazítással szolgálni, hol érdemes érdeklődni a továbbiakban. A püspökséghez eddig még nem érkeztek ilyen jellegű kérések” – fogalmazott a referens. Józsa szerint minden település eltérő helyzetben van, és így az illető kérvényezőnek személyesen kell érdeklődnie a papírokról. A szóvivőnek nincsen tudomása arról, hogy a kommunista rezsim alatt koboztak-e el anyakönyveket, illetve szolgáltattak-e vissza ilyen regisztereket a rendszerváltást követően.
Szintén jól áll dokumentumok tekintetében a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye. Emődi András, a püspökség levéltárosa elmondta, a katolikus egyházban 1820 óta minden dokumentumról hiteles másolatot őriznek, amelyek mai napig szinte hiánytalanul fellelhetők az összes erdélyi püspökségen. A levéltáros azt is elmagyarázta, hogy az államosításkor nem vették el az éppen vezetett anyakönyveket, csak a betelteket, és ezek között a kis plébániákon ekkor még olyanok is voltak, amelyeket 1920 előtt kezdtek el vezetni.
Fehér Attila, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházkerület Püspöki Hivatalának főtanácsosa a Krónikának elmondta, az evangélikus egyházkerületektől lényegesen kevesebb levéltári anyagot vettek el és semmisítettek meg a kommunizmus alatt. Eddig még minden esetben tudtak segíteni, ha valaki a családfáját akarta felkutatni, vagy a felmenőiről kért adatokat. A Temesvári Római Katolikus Egyházmegyétől csak mára ígértek eligazítást. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2010. december 15.
Szász: nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re
„Nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re. Ott álltunk mögötte, mellette, szavára belementünk a jeges Küküllőbe, és eljátszotta az esélyét, a bizalmunkat” – állítja Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke, aki szerint nem időszerű most egy újabb magyar pártot alapítani.
– Hogyan fogadta a bejelentést, hogy megszületik az Erdélyi Magyar Néppárt? – Azt tudom mondani, hogy Tőkés László az RMDSZ európai parlamenti képviselője, RMDSZ-tag, és hogy ha pártot kíván bejegyezni, akkor elsősorban annak a szervezetnek a tevékenységéről állít ki bizonyítványt, melynek keretein belül politizál. Ugyanakkor azt látom, Tőkés László húsz évet késett a pártbejegyzéssel, 1990-ben kellett volna pártot csinálnia, mint az akkori rendszerváltás egyik főszereplője. Már tudjuk, hogy nem volt forradalom, az akkori forgatókönyvet megíró puccs szervezőitől kapott szerepet, és elkövette azt a hibát, hogy posztkommunistákkal alapított pártot, ami egyfajta azonosulást is jelent ezekkel az emberekkel. Ezért persze meg is kapta a fizetségét, hisz tiszteletbeli elnök lett, ehelyett viszont létrehozhatott volna egy nemzeti pártot. 1993-ban volt még egy esélye, Domokos Géza visszavonulásakor, most pedig úgy érzem, végérvényesen elkésett.
– Úgy érveltek, a két párt nem hozta a várt eredményeket, ezért van szükség egy harmadikra... – 2003-ban állt fel a nemzeti oldal, mely 2008-ig sikeresen együttműködött: létrejött az EMNT, az SZNT, az MPSZ, 2007-ben függetlenként Tőkés Lászlót bejuttattuk az Európai Parlamentbe, az alig bejegyzett MPP székelyföldi 40 százalékos sikere pedig politikatörténeti bravúr. Ez az időszak tehát az életről szólt. A jövőt pedig úgy látom, hogy az RMDSZ alternatívájaként 2003 és 2008 között működő nemzeti oldalt kellene tovább erősíteni. Annak, hogy most Tőkés olyan hangnemet üt meg az MPP-vel szemben, amelynek már 2004-ben megmutatkoztak a jelei, hisz a Magyar Polgári Szövetség indulásakor a bihari különítményét igyekezett előre tolni, és nem akarta, hogy én legyek a szövetség vezetője. Ez a különítmény tehát már azóta működik Tőkéssel, Szilágyi Zsolttal és Lengyel Györggyel közösen. Eltelt hat esztendő, és most külön pártot akarnak alapítani – nem látom ennek most az idejét.
– Lépésük a nemzeti oldal szétdarabolódását is jelenti...
– Tőkésék az RMDSZ-en belüli, Markóékkal szembeni pozicionálásukat akarják megteremteni, és továbbra is az RMDSZ-en belül képzelik el politikai jövőjüket.
– Olyan véleményezés is volt, hogy az új párt magába szippantja az MPP-t...
– Az RMDSZ nagyobb veszélyben van, hisz az MPP-n belül nagy a belső kohézió. Azt látom, hogy a Kovászna megyei RMDSZ fogja meghasítani az RMDSZ-t, belül vagy Tőkésék irányába. Ezt még borítékolni is merem mint politológusi jövendölést. A Markó-vonal és örökösei számára Tamás Sándor, Antal Árpád és Olosz Gergely nem életbiztosítás, és Tőkésék erre építenek. Ez kihatással lesz az MPP életére is, hisz ha az RMDSZ-en belül egy ilyenfajta erőviszonyrendszer alakul ki, azzal meg lehet téveszteni a választókat, mint ahogy az Összefogás-lista is megtévesztette az embereket. Ez is le fog lepleződni, kérdés, hogy hány év vagy mandátum alatt.
– Lát esélyt arra, hogy az új párt 2012-ben labdába rúgjon?
– Az új párt nem fog 2012-ben megméretkezni, nem is volna semmi esélye. Ha lesz is EMNP, nem fog önállóan indulni, mert biztosan kullogó lenne, eléggé gyalázatos eredménnyel, és attól a pillanattól senki nem állna vele szóba. Mivel ezt nem fogják megkockáztatni, és nem is erre megy ki a játék, az a kérdés, hogy a nemzeti oldalt képviselő MPP-vel fognak együttműködni, vagy pedig az RMDSZ-en belül képzelik el jövőjüket. Attól tartok, hogy Tőkés és Toró T. Tibor nem tud az RMDSZ-es múltjától megválni. Nem szeretném, hogy így legyen, de attól tartok, igazam lesz. Egyébként az MPP-n nem fog múlni az együttműködés, ez egészen biztos.
– Tőkés azt közölte, nem legitim az MPP vezetősége, és kérte, rendezzék belső ügyeiket, utána szóba jöhet a tárgyalás.
– Most erre mit mondhatnék? Nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re. Ott álltunk mögötte, mellette, szavára belementünk a jeges Küküllőbe, és eljátszotta az esélyét, a bizalmunkat csak azért, hogy RMDSZ-színekben EP-képviselő lehessen.
– Egyesek tudni vélik, megvan már a forgatókönyv az MPP és az EMNP összeolvadására, sőt önnek tisztsége is van az új pártban.
– Ezt a forgatókönyvet még nem láttam, nincs kizárva, hogy ilyenek készülnek, de nem a mi konyhánkban. Ettől függetlenül – bár Tőkés az utóbbi időben műharagot mímel irányomba – ez nem befolyásolna engem, hogy az EMNT-vel együttműködjünk. Nem tud engem Tőkés úgy megsérteni, hogy ne tudjunk leülni tárgyalni a nemzeti oldal akár mesterségesen történő egyben tartása érdekében. A kérdés ugyanis nem rólam, hanem a közösség jövőjéről szól.
Máthé László Ferenc, Hargita Népe (Csíkszereda)
„Nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re. Ott álltunk mögötte, mellette, szavára belementünk a jeges Küküllőbe, és eljátszotta az esélyét, a bizalmunkat” – állítja Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke, aki szerint nem időszerű most egy újabb magyar pártot alapítani.
– Hogyan fogadta a bejelentést, hogy megszületik az Erdélyi Magyar Néppárt? – Azt tudom mondani, hogy Tőkés László az RMDSZ európai parlamenti képviselője, RMDSZ-tag, és hogy ha pártot kíván bejegyezni, akkor elsősorban annak a szervezetnek a tevékenységéről állít ki bizonyítványt, melynek keretein belül politizál. Ugyanakkor azt látom, Tőkés László húsz évet késett a pártbejegyzéssel, 1990-ben kellett volna pártot csinálnia, mint az akkori rendszerváltás egyik főszereplője. Már tudjuk, hogy nem volt forradalom, az akkori forgatókönyvet megíró puccs szervezőitől kapott szerepet, és elkövette azt a hibát, hogy posztkommunistákkal alapított pártot, ami egyfajta azonosulást is jelent ezekkel az emberekkel. Ezért persze meg is kapta a fizetségét, hisz tiszteletbeli elnök lett, ehelyett viszont létrehozhatott volna egy nemzeti pártot. 1993-ban volt még egy esélye, Domokos Géza visszavonulásakor, most pedig úgy érzem, végérvényesen elkésett.
– Úgy érveltek, a két párt nem hozta a várt eredményeket, ezért van szükség egy harmadikra... – 2003-ban állt fel a nemzeti oldal, mely 2008-ig sikeresen együttműködött: létrejött az EMNT, az SZNT, az MPSZ, 2007-ben függetlenként Tőkés Lászlót bejuttattuk az Európai Parlamentbe, az alig bejegyzett MPP székelyföldi 40 százalékos sikere pedig politikatörténeti bravúr. Ez az időszak tehát az életről szólt. A jövőt pedig úgy látom, hogy az RMDSZ alternatívájaként 2003 és 2008 között működő nemzeti oldalt kellene tovább erősíteni. Annak, hogy most Tőkés olyan hangnemet üt meg az MPP-vel szemben, amelynek már 2004-ben megmutatkoztak a jelei, hisz a Magyar Polgári Szövetség indulásakor a bihari különítményét igyekezett előre tolni, és nem akarta, hogy én legyek a szövetség vezetője. Ez a különítmény tehát már azóta működik Tőkéssel, Szilágyi Zsolttal és Lengyel Györggyel közösen. Eltelt hat esztendő, és most külön pártot akarnak alapítani – nem látom ennek most az idejét.
– Lépésük a nemzeti oldal szétdarabolódását is jelenti...
– Tőkésék az RMDSZ-en belüli, Markóékkal szembeni pozicionálásukat akarják megteremteni, és továbbra is az RMDSZ-en belül képzelik el politikai jövőjüket.
– Olyan véleményezés is volt, hogy az új párt magába szippantja az MPP-t...
– Az RMDSZ nagyobb veszélyben van, hisz az MPP-n belül nagy a belső kohézió. Azt látom, hogy a Kovászna megyei RMDSZ fogja meghasítani az RMDSZ-t, belül vagy Tőkésék irányába. Ezt még borítékolni is merem mint politológusi jövendölést. A Markó-vonal és örökösei számára Tamás Sándor, Antal Árpád és Olosz Gergely nem életbiztosítás, és Tőkésék erre építenek. Ez kihatással lesz az MPP életére is, hisz ha az RMDSZ-en belül egy ilyenfajta erőviszonyrendszer alakul ki, azzal meg lehet téveszteni a választókat, mint ahogy az Összefogás-lista is megtévesztette az embereket. Ez is le fog lepleződni, kérdés, hogy hány év vagy mandátum alatt.
– Lát esélyt arra, hogy az új párt 2012-ben labdába rúgjon?
– Az új párt nem fog 2012-ben megméretkezni, nem is volna semmi esélye. Ha lesz is EMNP, nem fog önállóan indulni, mert biztosan kullogó lenne, eléggé gyalázatos eredménnyel, és attól a pillanattól senki nem állna vele szóba. Mivel ezt nem fogják megkockáztatni, és nem is erre megy ki a játék, az a kérdés, hogy a nemzeti oldalt képviselő MPP-vel fognak együttműködni, vagy pedig az RMDSZ-en belül képzelik el jövőjüket. Attól tartok, hogy Tőkés és Toró T. Tibor nem tud az RMDSZ-es múltjától megválni. Nem szeretném, hogy így legyen, de attól tartok, igazam lesz. Egyébként az MPP-n nem fog múlni az együttműködés, ez egészen biztos.
– Tőkés azt közölte, nem legitim az MPP vezetősége, és kérte, rendezzék belső ügyeiket, utána szóba jöhet a tárgyalás.
– Most erre mit mondhatnék? Nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re. Ott álltunk mögötte, mellette, szavára belementünk a jeges Küküllőbe, és eljátszotta az esélyét, a bizalmunkat csak azért, hogy RMDSZ-színekben EP-képviselő lehessen.
– Egyesek tudni vélik, megvan már a forgatókönyv az MPP és az EMNP összeolvadására, sőt önnek tisztsége is van az új pártban.
– Ezt a forgatókönyvet még nem láttam, nincs kizárva, hogy ilyenek készülnek, de nem a mi konyhánkban. Ettől függetlenül – bár Tőkés az utóbbi időben műharagot mímel irányomba – ez nem befolyásolna engem, hogy az EMNT-vel együttműködjünk. Nem tud engem Tőkés úgy megsérteni, hogy ne tudjunk leülni tárgyalni a nemzeti oldal akár mesterségesen történő egyben tartása érdekében. A kérdés ugyanis nem rólam, hanem a közösség jövőjéről szól.
Máthé László Ferenc, Hargita Népe (Csíkszereda)
2010. december 16.
Pénteken avatják a Bolyai János Tudomány és Technika Házat
Akadémiai központ lesz
Az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Társaság marosvásárhelyi fiókszervezete december 17-én, pénteken délután ünnepélyes keretek között nyitja meg a felújított Bolyai János Tudomány és Technika Házat. Az EMT székházaként is működő épületet manzárdosították is. A tervek szerint itt elsősorban a Bolyai János munkásságát kutató akadémiai központ fog működni. Az épület felújításáról és a tervekről dr. Csegzi Sándor alpolgármester, az EMT Maros megyei fiókjának elnöke számolt be.
A fizikus elmondta, az épület tulajdonképpen az önkormányzat tulajdona, a civil szervezet csak bért fizet, így a felújítást nagyrészt a polgármesteri hivatal állta, illetve néhány cég is hozzájárult az építkezéshez. A beruházás összege 80.000 euró, amiből rendbe tették a földszinti helyiségeket és egy manzárdot húztak fel. Az alagsorban egy család lakik.
Az alpolgármester kifejtette, mandátumának egyik célja az volt, hogy Bolyai János és Farkas szellemiségét ápolja, ezért vállalta fel azt, hogy az EMT keretében több olyan rendezvényt szervez, amely a két, Marosvásárhelyen tevékenykedett zseni munkásságát hozza nyilvánosságra és élteti tovább. Már 2002-ben táblát helyeztek el az épületen, amely annak helyén áll, ahonnan utolsó útjára kísérték Bolyai Jánost. Az EMT egy évtizedes tevékenysége alatt több tudományos rendezvényt szervezett, amelyeknek meghívottai világszerte ismert kutatók, felfedezők, akadémikusok voltak. De tartottak különböző szakterületen konferenciákat, diákvetélkedőket is. Kiemelkedő eseménynek számított a 2001-2002-es Bolyai-év, amikor a Bolyai–Gauss–Lobacsevszkij-konferenciát is itt szervezték, ezenkívül házigazdái voltak a Román Tudományos Akadémia kihelyezett ülésének. Ugyanilyen tudományos szellemben szervezték 10 éven át a Bolyai-alkotótábort, ahol több mint 150 Marosvásárhelyről elszármazott és itthon alkotó művész vett részt. Mindezek szükségessé tették a székhely bővítését.
Négy évvel ezelőtt fogtak hozzá a tervezéshez. Az építkezési munkálatok mellett kísérleti jelleggel napkollektorokat is felszerelnek, hiszen az egyik jövőbeli szándék az alternatív energiaforrások kutatása lesz, tulajdonképpen Bolyai Farkas a kályhák hőhatásfokával is foglalkozott, így a múlt összeköthető a jövővel.
A felújított épületben Bolyai Jánosról elnevezett akadémiai kutatóközpontot szeretne létrehozni az EMT fiókszervezetének elnöke. Jó alap erre, hogy sikerült Bolyai János és részben Farkas kéziratait digitalizálni, így akadémiai szintű kutatást is lehetővé tesznek majd a székházban. Ezzel kapcsolatban Csegzi Sándor már tárgyalt a Magyar Tudományos Akadémiával és a Kolozsvári Akadémikus Bizottsággal, amelynek elnöke, Péntek János professzor jelen lesz az avatóünnepségen is. A másik, szintén akadémiai munkacsoportot a megújuló energiák terén indítanák el. A munkába mindenképpen bevonják a marosvásárhelyi Sapientia és a Petru Maior Egyetem diákjait is. Távlati cél, hogy egy olyan stratégiát dolgozzanak ki, ami lehetővé teszi, hogy Marosvásárhely a megújuló energiákból annyit termeljen, amennyit fogyaszt.
Ezeknek az elképzeléseknek a megvalósításához teremt munkafeltételeket a felújított Bolyai János Tudomány és Technika Háza, amely pénteken újra megnyitja kapuit.
(vajda) Népújság (Marosvásárhely)
Akadémiai központ lesz
Az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Társaság marosvásárhelyi fiókszervezete december 17-én, pénteken délután ünnepélyes keretek között nyitja meg a felújított Bolyai János Tudomány és Technika Házat. Az EMT székházaként is működő épületet manzárdosították is. A tervek szerint itt elsősorban a Bolyai János munkásságát kutató akadémiai központ fog működni. Az épület felújításáról és a tervekről dr. Csegzi Sándor alpolgármester, az EMT Maros megyei fiókjának elnöke számolt be.
A fizikus elmondta, az épület tulajdonképpen az önkormányzat tulajdona, a civil szervezet csak bért fizet, így a felújítást nagyrészt a polgármesteri hivatal állta, illetve néhány cég is hozzájárult az építkezéshez. A beruházás összege 80.000 euró, amiből rendbe tették a földszinti helyiségeket és egy manzárdot húztak fel. Az alagsorban egy család lakik.
Az alpolgármester kifejtette, mandátumának egyik célja az volt, hogy Bolyai János és Farkas szellemiségét ápolja, ezért vállalta fel azt, hogy az EMT keretében több olyan rendezvényt szervez, amely a két, Marosvásárhelyen tevékenykedett zseni munkásságát hozza nyilvánosságra és élteti tovább. Már 2002-ben táblát helyeztek el az épületen, amely annak helyén áll, ahonnan utolsó útjára kísérték Bolyai Jánost. Az EMT egy évtizedes tevékenysége alatt több tudományos rendezvényt szervezett, amelyeknek meghívottai világszerte ismert kutatók, felfedezők, akadémikusok voltak. De tartottak különböző szakterületen konferenciákat, diákvetélkedőket is. Kiemelkedő eseménynek számított a 2001-2002-es Bolyai-év, amikor a Bolyai–Gauss–Lobacsevszkij-konferenciát is itt szervezték, ezenkívül házigazdái voltak a Román Tudományos Akadémia kihelyezett ülésének. Ugyanilyen tudományos szellemben szervezték 10 éven át a Bolyai-alkotótábort, ahol több mint 150 Marosvásárhelyről elszármazott és itthon alkotó művész vett részt. Mindezek szükségessé tették a székhely bővítését.
Négy évvel ezelőtt fogtak hozzá a tervezéshez. Az építkezési munkálatok mellett kísérleti jelleggel napkollektorokat is felszerelnek, hiszen az egyik jövőbeli szándék az alternatív energiaforrások kutatása lesz, tulajdonképpen Bolyai Farkas a kályhák hőhatásfokával is foglalkozott, így a múlt összeköthető a jövővel.
A felújított épületben Bolyai Jánosról elnevezett akadémiai kutatóközpontot szeretne létrehozni az EMT fiókszervezetének elnöke. Jó alap erre, hogy sikerült Bolyai János és részben Farkas kéziratait digitalizálni, így akadémiai szintű kutatást is lehetővé tesznek majd a székházban. Ezzel kapcsolatban Csegzi Sándor már tárgyalt a Magyar Tudományos Akadémiával és a Kolozsvári Akadémikus Bizottsággal, amelynek elnöke, Péntek János professzor jelen lesz az avatóünnepségen is. A másik, szintén akadémiai munkacsoportot a megújuló energiák terén indítanák el. A munkába mindenképpen bevonják a marosvásárhelyi Sapientia és a Petru Maior Egyetem diákjait is. Távlati cél, hogy egy olyan stratégiát dolgozzanak ki, ami lehetővé teszi, hogy Marosvásárhely a megújuló energiákból annyit termeljen, amennyit fogyaszt.
Ezeknek az elképzeléseknek a megvalósításához teremt munkafeltételeket a felújított Bolyai János Tudomány és Technika Háza, amely pénteken újra megnyitja kapuit.
(vajda) Népújság (Marosvásárhely)
2010. december 16.
A hatékonyság kockázata
Demokrácia nélkül a Szövetség Markó által is hangoztatott ernyő jellege csak írott malaszt maradhat.
Ellenségei sem igen vonhatják kétségbe, hogy az elmúlt tizennyolc esztendőben Markó Béla rendkívülit teljesített. Nagyon nagy részben az ő taktikai érzékének, tárgyalókészségének és nem utolsó sorban intelligenciájának köszönhető, hogy a romániai magyarság a Ceauşescu-korszak személyiségromboló élményei és a 90-es évek elejének szélsőséges magyarellenessége dacára visszanyerhette önbecsülését és magabiztosságát.
Markónak köszönhető, hogy nemzeti közösségünk az érzelmi politizálás, a radikalizmusra hajló kirekesztősdi zsákutcás logikájából kitörve, képes volt az RMDSZ-t a megfontolt és racionális politizálás irányába terelni, s a kis lépések politikájával számos, a közösség jövőjét is megalapozó eredményt elérni.
A szakpolitikusok fűrészpor ízű szövegeinek háttere előtt Markó Béla világos, szép magyar mondatai is mindig üdítőleg hatottak. Markó még a politikában elkerülhetetlen semmitmondást is képes volt élvezhetővé tenni.
A hibáktól azonban maga sem menekedhetett.
A 90-es évek elején kemény és kellemetlen ellenféllel kellett megküzdenie. Tőkés László nemzetmentői karizmára alapozott hatalmi törekvései nem csak az RMDSZ egységét tették kockára, de a román–magyar viszony elmérgesedésével, a román nacionalizmus felszításának kockázatával is fenyegettek. Tőkés hívei a püspök (megszolgált) presztízsét próbálták felhasználni arra, hogy mindenkit, aki eltérő nézeteket vall, kiszorítsanak a politikából.
Ez volt az intolerancia, a nemzetárulózás időszaka, amikor egy ideig maga Markó és környezete is arra kényszerült, hogy legalább részben átvegye az ellenfelek diktálta beszédmódot. Így teremthettek lehetőséget arra, hogy az első kongresszusok résztvevői a mérsékeltebb politika irányába döntsék el a hatalmi küzdelmeket. Tőkés Lászlót (jól átgondolt politikai sakkhúzással) tiszteletbeli elnökké léptették elő, miközben fokozatosan megfosztották befolyásától. (Bár, igaz, új minőségében továbbra is folyton keresztbe tehetett a testületi döntéseknek.)
Markóék a Szatmári Kongresszus előtt szánták el magukat arra, hogy véget vetnek ennek az áldatlan helyzetnek. Kockázatos vállalkozás volt, hiszen a küldöttek többségének érzelmeit a tiszteletbeli elnök hívei továbbra is manipulálhatták. A leplezetlen román nacionalizmus magas hőfokon tartotta az indulatokat. Az akció azonban, amelyet Markó és csapata a rá jellemző alapossággal készített elő, sikerrel járt. Sikertelenség esetére – a kutya harapást a szőrével receptje szerint – Tőkés ellen még Sütő Andrást, mint alternatív tiszteletbeli elnököt is talonban tartották.
Sajnos – számos vonatkozásban – túl is lőttek a célon. Hogy a hasonló helyzetek kialakulásának elejét vegyék, a Kongresszussal olyan alapszabályzatot is elfogadtattak, amely a belső demokrácia érvényesülését drasztikusan korlátozta, igaz, a román pártokkal való hatékony kormányzati együttműködés előtt viszont megnyitotta az utat. Ám a hatékonyságért súlyos árat kellett fizetni. A platformok – és ezzel az eltérő vélemények – gyakorlatilag kiszorultak a döntéshozatalból.
Viták természetesen továbbra is voltak, de azokat sorra ugyanazon elv alapján, ugyanazok az emberek döntötték el. Márpedig tizennyolc év alatt a legracionálisabb elv is kifárad. Még akkor is, ha közben új arcok bukkanhatnak fel. Mert a szövetség vezetői időközben – önnön képükre és hasonlatosságukra – egy új politikai szakembergárdát is kineveltek.
Így aztán – Tőkés László országos politikába való visszatérési kísérleteinek sikertelensége nyomán – hiába teremtődött meg az esély a tényleges képviseleti demokráciához való sikeres visszatérésre. Markó Béla sem teljesen vétlen abban, hogy ez csak részben valósulhatott meg. Pedig tényleges demokrácia nélkül a Szövetség Markó által is hangoztatott ernyő jellege csak írott malaszt maradhat. Ehhez a Szövetséget a Tőkés-szavazók előtt is szélesre kell tárni, s az európai politizálásban talán bölcsebbé vált püspök számára is meg ellene teremteni valamiféle visszatérés lehetőségét. A feladat immár az utódokra marad.
Ez azonban Markó Béla múlhatatlan érdemeit aligha halványíthatja el.
Bíró Béla, Új Magyar Szó (Bukarest)
Demokrácia nélkül a Szövetség Markó által is hangoztatott ernyő jellege csak írott malaszt maradhat.
Ellenségei sem igen vonhatják kétségbe, hogy az elmúlt tizennyolc esztendőben Markó Béla rendkívülit teljesített. Nagyon nagy részben az ő taktikai érzékének, tárgyalókészségének és nem utolsó sorban intelligenciájának köszönhető, hogy a romániai magyarság a Ceauşescu-korszak személyiségromboló élményei és a 90-es évek elejének szélsőséges magyarellenessége dacára visszanyerhette önbecsülését és magabiztosságát.
Markónak köszönhető, hogy nemzeti közösségünk az érzelmi politizálás, a radikalizmusra hajló kirekesztősdi zsákutcás logikájából kitörve, képes volt az RMDSZ-t a megfontolt és racionális politizálás irányába terelni, s a kis lépések politikájával számos, a közösség jövőjét is megalapozó eredményt elérni.
A szakpolitikusok fűrészpor ízű szövegeinek háttere előtt Markó Béla világos, szép magyar mondatai is mindig üdítőleg hatottak. Markó még a politikában elkerülhetetlen semmitmondást is képes volt élvezhetővé tenni.
A hibáktól azonban maga sem menekedhetett.
A 90-es évek elején kemény és kellemetlen ellenféllel kellett megküzdenie. Tőkés László nemzetmentői karizmára alapozott hatalmi törekvései nem csak az RMDSZ egységét tették kockára, de a román–magyar viszony elmérgesedésével, a román nacionalizmus felszításának kockázatával is fenyegettek. Tőkés hívei a püspök (megszolgált) presztízsét próbálták felhasználni arra, hogy mindenkit, aki eltérő nézeteket vall, kiszorítsanak a politikából.
Ez volt az intolerancia, a nemzetárulózás időszaka, amikor egy ideig maga Markó és környezete is arra kényszerült, hogy legalább részben átvegye az ellenfelek diktálta beszédmódot. Így teremthettek lehetőséget arra, hogy az első kongresszusok résztvevői a mérsékeltebb politika irányába döntsék el a hatalmi küzdelmeket. Tőkés Lászlót (jól átgondolt politikai sakkhúzással) tiszteletbeli elnökké léptették elő, miközben fokozatosan megfosztották befolyásától. (Bár, igaz, új minőségében továbbra is folyton keresztbe tehetett a testületi döntéseknek.)
Markóék a Szatmári Kongresszus előtt szánták el magukat arra, hogy véget vetnek ennek az áldatlan helyzetnek. Kockázatos vállalkozás volt, hiszen a küldöttek többségének érzelmeit a tiszteletbeli elnök hívei továbbra is manipulálhatták. A leplezetlen román nacionalizmus magas hőfokon tartotta az indulatokat. Az akció azonban, amelyet Markó és csapata a rá jellemző alapossággal készített elő, sikerrel járt. Sikertelenség esetére – a kutya harapást a szőrével receptje szerint – Tőkés ellen még Sütő Andrást, mint alternatív tiszteletbeli elnököt is talonban tartották.
Sajnos – számos vonatkozásban – túl is lőttek a célon. Hogy a hasonló helyzetek kialakulásának elejét vegyék, a Kongresszussal olyan alapszabályzatot is elfogadtattak, amely a belső demokrácia érvényesülését drasztikusan korlátozta, igaz, a román pártokkal való hatékony kormányzati együttműködés előtt viszont megnyitotta az utat. Ám a hatékonyságért súlyos árat kellett fizetni. A platformok – és ezzel az eltérő vélemények – gyakorlatilag kiszorultak a döntéshozatalból.
Viták természetesen továbbra is voltak, de azokat sorra ugyanazon elv alapján, ugyanazok az emberek döntötték el. Márpedig tizennyolc év alatt a legracionálisabb elv is kifárad. Még akkor is, ha közben új arcok bukkanhatnak fel. Mert a szövetség vezetői időközben – önnön képükre és hasonlatosságukra – egy új politikai szakembergárdát is kineveltek.
Így aztán – Tőkés László országos politikába való visszatérési kísérleteinek sikertelensége nyomán – hiába teremtődött meg az esély a tényleges képviseleti demokráciához való sikeres visszatérésre. Markó Béla sem teljesen vétlen abban, hogy ez csak részben valósulhatott meg. Pedig tényleges demokrácia nélkül a Szövetség Markó által is hangoztatott ernyő jellege csak írott malaszt maradhat. Ehhez a Szövetséget a Tőkés-szavazók előtt is szélesre kell tárni, s az európai politizálásban talán bölcsebbé vált püspök számára is meg ellene teremteni valamiféle visszatérés lehetőségét. A feladat immár az utódokra marad.
Ez azonban Markó Béla múlhatatlan érdemeit aligha halványíthatja el.
Bíró Béla, Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. december 17.
„Veszélyes és ostoba játékot játszik a Fidesz" – interjú Markó Bélával
Fideszes hátszéllel szeretnék megosztani a romániai magyarság politikai képviseletét, de ezzel csak azt érhetik el, hogy végül megszűnik a parlamenti képviseletünk – mondta a Hírszerzőnek adott interjújában Markó Béla. Az RMDSZ elnöke tizennyolc év után távozik a szövetség éléről.
- Miért most távozik? Korábban is lett volna rá alkalma, ígérte is, mégis maradt.
- Az elmúlt 18 évben valóban többször fontolgattam a lépést, de nyilvánosan soha nem mondtam, hogy vissza fogok vonulni. Annyit igen, hogy nem tervezem hosszúra a politikai pályámat, mert szerintem író embernek, alkotó értelmiséginek nem kell hosszasan a politikában ragadnia. Aztán egy idő után rájöttem, jobb, ha ilyeneket nem mondok.
- De miért most?
- Tizennyolc éve vagyok az RMDSZ elnöke, 1989 decembere óta politizálok, bőven elég volt. Felnőttek új politikus nemzedékek, akik eleve ezt a pályát választották, nekik is módot kell már adni a szemléletük érvényesítésére
Mi az RMDSZ legnagyobb sikere és kudarca az elmúlt időszakban?
- A legnagyobb siker szerintem maga az RMDSZ léte: hogy sikerült egy folyamatos, egységes parlamenti képviseletet biztosítani a romániai magyarság számára. Ez az egység csorbult, csökkent az utóbbi időben, de folyamatosan ugyanolyan súllyal bírt. Kérdés persze, hogy ezzel mit értünk el: ezt mindenkinek módjában áll megítélni, ez klasszikusan a félig tele, félig üres pohár esete: hosszan beszélhetünk arról, ami benne van a pohárban, és arról is, ami még hiányzik.
Azt gondolom, politikailag azért az erdélyi magyar vezetők eredménye, hogy a román politikai életben mára nem lehet eltekinteni az RMDSZ-től, legyen az egy fontos parlamenti döntés, vagy egy kormánykoalíció – ezt nem én, hanem román politikusok mondják. Változni is sok minden változott, ma már a magyar nyelv nyilvánosan használható, teljes körű az iskolahálózat, széles körű egyetemi oktatás van, és az új oktatási törvényben az eddigi tiltásokat is eltöröljük.
- A román kormány hosszú ideig mostohagyerekként kezelte a magyarlakta területeket a fejlesztések szempontjából, ez mennyire változott?
- Az RMDSZ kormányzati részvételének fontos eredménye, hogy ez mára megváltozott. Kiegyenlítettük a korábbi hátrányos helyzetet, bár nem dolgoztuk le teljesen a lemaradást. Romániában kézi vezérléssel történik a költségvetés elosztása, ezért is nagyon fontos, hogy ott legyünk a kormányban, mert sajnos még ma is Bukarestben mondják meg, hogy egy erdélyi megyében milyen útfejlesztésre kerüljön sor. Mára leküzdöttük a hátrányt.
- Na és mi volt a kudarc?
- Maradjunk az infrastruktúránál: Erdélyben korábban nem volt autópálya. Elértük 2004-ben, hogy elkészült az észak-erdélyi autópálya terve, megkötötték a szerződést is. 2010-re el is kellett volna készülnie 200-300 kilométer autópályának a határtól, ehhez képest van ötven. Ez fölfogható kudarcnak is. Az autonómia ügyében is keveset haladtunk előre.
- Az RMDSZ nem is beszélt sokáig az autonómiáról, majd amikor más, rivális politikai erők elkezdték követelni, önök is programjuk részévé tették. De minta mindig is fél szívvel támogatták volna. - A riválisainknak ez mindig is komoly vádja volt az RMDSZ-szel szemben, hogy mi nem vívtuk ki az autonómiát. De ez kezdettől fogva nem volt igaz. Az autonómia a programunkban is benne volt. De valóban volt egy alapvető különbség: az RMDSZ cselekvési helyzetben volt: a parlamentben politizáltunk, el kellett érni eredményeket, majd 1996-ban kormányzásra is vállalkoztunk. Minden pillanatban szembesültünk azzal, hogy mit lehet kinyilatkoztatni, és mit megvalósítani. Ebben a helyzetben nem azt tartottuk fontosnak, hogy naponta kiabáljuk ennek fontosságáról, sőt valóban úgy éreztük, hogy néha más, fontos célok érdekében megéri kicsit nem beszélni róla. De engem egy 1995-ben Londonban tartott előadásomért az autonómiáról a román szenátus határozatban ítélt el, tehát nem igaz, hogy soha nem beszéltünk róla.
- Egyszer Szász Jenő Magyar Polgári Pártja formájában már kapott kihívót fideszes hátszéllel az RMDSZ, most itt egy másik, Tőkés László új mozgalma formájában, szintén a Fidesz-kormány által megtámogatva. Ez most mennyire jelent komoly kihívást? Nem fenyeget az a helyzet, hogy megoszlanak a szavazatok és elvész a parlamenti képviselet?
- Ahogy maga is mondta: ebben a kezdeményezésben éppen a budapesti hátszél az aggasztó. Ez elég erős, sőt tudomásom szerint döntő tényező: Tőkés Lászlóék nem fogtak volna pártalakításba, ha nem kaptak volna támogatást egy úgynevezett Demokrácia Központ-hálózatot hozzanak létre. Én ezt egy rendkívül felelőtlen döntésnek tartom, főleg annak fényében, hogy 2007-ben – igaz, sok vitával – mi egyezségre léptünk Tőkés Lászlóval. Lehet erről azt mondani, hogy ez csak egy deklaratív tett volt…
- Ők ezt mondják, hogy nem teljesült belőle szinte semmi.
- Közös listát indítottunk az EP-választásokon, bejutott három képviselőnk, köztük Tőkés László. Elismerem, ez közös érdek volt, de nem lehet azt mondani, hogy nem hajlottunk a kompromisszumra. Ezen az úton lehetett volna továbbmenni, az összefogás lenne a szándék. De itt nem erről van szó, hanem hogy ki veri jobban fejbe a másikat. A cél az RMDSZ eljelentéktelenítése, szétszedése egy új párttal. De az RMDSZ tud nyitni, és ki tudunk terjeszteni egy közös ernyőt mindazok felé, akik politizálni akarnak.
- A mindenkori magyar kormányok mennyire játszottak a határon túli magyar politika megosztására? Minden kormánynak megvoltak a maga által kedvelt szervezetei, még ha ezek nem is egyeztek a választók preferenciáival. Önről például köztudott, hogy a baloldali kormányokkal ápolt jó viszonyt. - Rám nagyon sok magyarországi politikus azért „haragszik", mert mindenkit zavart, hogy az RMDSZ önálló politikát folytat. Én senkinek nem engedtem, hogy diktáljon, se Budapestről, se Bukarestből, miközben szinte mindenki megpróbálta. Bukarestben hamarabb rájöttek, hogy ez nem megy, Magyarországról folyamatos volt a sértődöttség, hogy nem tudtak ránk telefonálni, hogy „fiúk adjatok már ki egy nyilatkozatot", vagy csináljátok ezt, vagy azt. Számtalan példát hozhatnék fel ezekre a próbálkozásokra – akiben volt bölcsesség, előbb-utóbb rájött, hogy ez nem megy. Valóban, nekem a szememre hányják, hogy a baloldali-liberális kormányokkal jó volt a viszonyom, de mit kellett volna tenni, ha nyolc évig ilyen kormánya volt Magyarországnak? Ellenzékbe kellett volna vinnem az erdélyi magyarságot? Szükségünk volt az anyaország támogatására, ezt kellett szem előtt tartanom. Számunkra a magyar kormány nem egyik, vagy másik párt kormánya, hanem Magyarországé. Lehet prédikálni a határon túli magyarok pluralizmusáról, de azt szeretném, hogy aki ezt prédikálja, otthon is eszerint cselekedjen. Számunkra két fontos tényező van: az 5 százalékos parlamenti küszöb, és a 6,9 százalékos romániai magyarság – ezen belül kell értelmezni a pluralizmust Erdélyben.
- De szükség van még etnikai alapon szerveződő pártokra? A Híd, szlovák-magyar vegyes formáció sokkal sikeresebb volt, mint az etnikai alapú Magyar Koalíció Pártja. A szlovákiai magyar választók jelentős része láthatóan pragmatikusan gondolkozik: arra szavaz, akitől fejlesztést, hatékony képviseletet remél.
- Én mindig azt mondtam, hogy egy entitásként működni akaró közösségnek szüksége van egységes képviseletre – hogy milyen formában, arról persze lehet beszélni. Mert vannak sajátos érdekek. Azt is illúziónak tartom, hogy amikor az etnikumok közti viszony már megoldódóban van, nem olyan fontos ez a képviselet. Ez egy naiv szemléletből táplálkozik, abból, hogy a történelem előre megy: a történelem visszafelé is mehet. Ha a román parlamentben most nincs ott az RMDSZ, és úgy csinálnak egy új oktatási törvényt, a nacionalizmus (főleg a gazdasági válság miatt) pillanatok alatt fölgerjed, és amit már elértünk, egy pillanat alatt visszavehető. Ezért van szükség az érdekképviseleti egységre. Szlovákiában valószínűleg arról van szó, hogy a magyar párt több éven át nem tudott eredményt elérni ellenzékben, miközben nőtt a feszültség szlovákok és magyarok között, és a magyarok a párbeszédre szavaztak inkább a feszültség helyett. Vagyis van két lehetőség, de Budapesten sajnos most éppen a harmadikon, a legostobábbon gondolkoznak.
- Hogy érti?
- Etnikai képviseletet akarnak, de azt viszont megosztva. Ezáltal magunkat verjük szét. Kárpátalján is ez történt, sikerült tökéletesen kettészakítani a magyarságot.
- De legalábbis időnként az erdélyi magyarok is túllépnek az etnikai korlátokon: amikor Traian Basescu elnök megbuktatásáról vagy újraválasztásáról volt szó, az RMDSZ jelöltje, és felhívásai ellenére is nagy részük a román elnökre szavazott. Talán azért, mert Basescu sok fejlesztést ígért.
- Gazdasági racionalitás volt emögött, meg egy olyan politikusi attitűd, ami Basescu személyében tetszett a magyaroknak. Ez nagy tanulság volt. De alig telt el egy év, és ugyanezen emberek egy része azért szid minket, hogy miért léptünk koalícióra Basescuval.
- A határon túli magyaroknak juttatott pénzeket mennyire pártalapon osztják? Most eléggé nagy a felháborodás azok között, akik nem kaptak. Mennyire próbálják a magyar kormányok kézből etetni a határon túli szervezeteket?
- Legyünk őszinték: teljes elfogulatlanságot sosem lehetett érvényesíteni. De ezek a támogatások működtek időnként jobban, időnként rosszabbul, valamikor kikérték a véleményünket, és figyelembe is vették, most egyelőre úgy tűnik, a rosszabb változat érvényesül. A Szülőföld Alap pályázatainál a kuratóriumokban részt vevő kollégáinkkal egyszerűen közölték, hogy ez van, ezek a szervezetek kapnak és kész, nem vették figyelembe a döntéseinket. A Látó című irodalmi lap sem kapott egy fillért sem – vagy azt hitték, hogy még én vagyok a főszerkesztő (holott 2005 óta már nem), vagy azt gondolták, a lap ideológiai, irodalmi hol-állásánál fogva nem támogatandó, holott kiváló gárda dolgozik ott, a főszerkesztő Kossuth-díjas költő. Szeretném azt hinni, hogy ezek balesetek, de úgy tűnik, nem csak a politikát, a kultúrát is át akarják rendezni, ami azon túl, hogy ostobaság, nem is szokott sikerülni, csak ellenállást vált ki.
- Nem érzi úgy, hogy a magyar kormányok hajlamosak egyfajta paternalista szemlélettel viszonyulni a határon túliakhoz, akik még biztos népviseletben járnak, hátrányos helyzetűek, nem tudnak önállóan dönteni? - Mindig az volt az érzésem, hogy a magyar politika a ló egyik oldaláról a másikra esik, biztos valamilyen történelmi frusztráltság az oka. Hol azzal kell szembesülnünk, hogy „ti most már önállóak vagytok, nem támogatunk titeket", hol azzal, hogy „támogatunk, de úgy, ahogy mi akarjuk, mi jobban tudjuk, és különben is nálunk van a pénz" – ami persze igaz. De biztosan van valami nagyságrendi probléma a magyar kormányok szemléletében.
- Ezt hogy érti?
- Vegyünk például engem: egy 22 milliós lakosú, 230 ezer négyzetkilométer alapterületű ország egyetlen miniszterelnök-helyettese vagyok, valós és erős hatáskörökkel. Elég nagy befolyással tudok lenni a román kormány döntéseire. A román művelődési tárcát magyar politikus vezeti. Magyarországon ezek még mindig nem tudatosultak. Felnőttek a határon túli közösségek, és szó sincs róla, hogy valami paternalizmust rájuk lehetne erőltetni. De sajnos való igaz, hogy egyesek még vállalják ezt a gyerekszerepet: rohangálnak Budapestre, és hozzák a híreket, hogy engem X támogat, őt Y, pontosan lehet tudni, hogy ki támogatja Szász Jenőt, ki Tőkés Lászlót.
- És most? Vissza az irodalmi életbe? A Látó szerkesztőségébe?
- A Látót már mások szerkesztik, bár barátaim, nem megyek vissza. Egyelőre a politikából sem lépek ki teljesen, a közéletből még kevésbé. Megtartom a kormánytisztségemet, amíg az RMDSZ úgy akarja, és a kormány bírja szusszal – ez nem biztos, hogy hosszú idő lesz. De a parlamentben is szenátori mandátumom van 2012-ig. Könyvkiadás, lapkiadás, és hasonlók – ezekkel akarok majd foglalkozni. Kósa András, hirszerzo.hu, Erdély.ma
Fideszes hátszéllel szeretnék megosztani a romániai magyarság politikai képviseletét, de ezzel csak azt érhetik el, hogy végül megszűnik a parlamenti képviseletünk – mondta a Hírszerzőnek adott interjújában Markó Béla. Az RMDSZ elnöke tizennyolc év után távozik a szövetség éléről.
- Miért most távozik? Korábban is lett volna rá alkalma, ígérte is, mégis maradt.
- Az elmúlt 18 évben valóban többször fontolgattam a lépést, de nyilvánosan soha nem mondtam, hogy vissza fogok vonulni. Annyit igen, hogy nem tervezem hosszúra a politikai pályámat, mert szerintem író embernek, alkotó értelmiséginek nem kell hosszasan a politikában ragadnia. Aztán egy idő után rájöttem, jobb, ha ilyeneket nem mondok.
- De miért most?
- Tizennyolc éve vagyok az RMDSZ elnöke, 1989 decembere óta politizálok, bőven elég volt. Felnőttek új politikus nemzedékek, akik eleve ezt a pályát választották, nekik is módot kell már adni a szemléletük érvényesítésére
Mi az RMDSZ legnagyobb sikere és kudarca az elmúlt időszakban?
- A legnagyobb siker szerintem maga az RMDSZ léte: hogy sikerült egy folyamatos, egységes parlamenti képviseletet biztosítani a romániai magyarság számára. Ez az egység csorbult, csökkent az utóbbi időben, de folyamatosan ugyanolyan súllyal bírt. Kérdés persze, hogy ezzel mit értünk el: ezt mindenkinek módjában áll megítélni, ez klasszikusan a félig tele, félig üres pohár esete: hosszan beszélhetünk arról, ami benne van a pohárban, és arról is, ami még hiányzik.
Azt gondolom, politikailag azért az erdélyi magyar vezetők eredménye, hogy a román politikai életben mára nem lehet eltekinteni az RMDSZ-től, legyen az egy fontos parlamenti döntés, vagy egy kormánykoalíció – ezt nem én, hanem román politikusok mondják. Változni is sok minden változott, ma már a magyar nyelv nyilvánosan használható, teljes körű az iskolahálózat, széles körű egyetemi oktatás van, és az új oktatási törvényben az eddigi tiltásokat is eltöröljük.
- A román kormány hosszú ideig mostohagyerekként kezelte a magyarlakta területeket a fejlesztések szempontjából, ez mennyire változott?
- Az RMDSZ kormányzati részvételének fontos eredménye, hogy ez mára megváltozott. Kiegyenlítettük a korábbi hátrányos helyzetet, bár nem dolgoztuk le teljesen a lemaradást. Romániában kézi vezérléssel történik a költségvetés elosztása, ezért is nagyon fontos, hogy ott legyünk a kormányban, mert sajnos még ma is Bukarestben mondják meg, hogy egy erdélyi megyében milyen útfejlesztésre kerüljön sor. Mára leküzdöttük a hátrányt.
- Na és mi volt a kudarc?
- Maradjunk az infrastruktúránál: Erdélyben korábban nem volt autópálya. Elértük 2004-ben, hogy elkészült az észak-erdélyi autópálya terve, megkötötték a szerződést is. 2010-re el is kellett volna készülnie 200-300 kilométer autópályának a határtól, ehhez képest van ötven. Ez fölfogható kudarcnak is. Az autonómia ügyében is keveset haladtunk előre.
- Az RMDSZ nem is beszélt sokáig az autonómiáról, majd amikor más, rivális politikai erők elkezdték követelni, önök is programjuk részévé tették. De minta mindig is fél szívvel támogatták volna. - A riválisainknak ez mindig is komoly vádja volt az RMDSZ-szel szemben, hogy mi nem vívtuk ki az autonómiát. De ez kezdettől fogva nem volt igaz. Az autonómia a programunkban is benne volt. De valóban volt egy alapvető különbség: az RMDSZ cselekvési helyzetben volt: a parlamentben politizáltunk, el kellett érni eredményeket, majd 1996-ban kormányzásra is vállalkoztunk. Minden pillanatban szembesültünk azzal, hogy mit lehet kinyilatkoztatni, és mit megvalósítani. Ebben a helyzetben nem azt tartottuk fontosnak, hogy naponta kiabáljuk ennek fontosságáról, sőt valóban úgy éreztük, hogy néha más, fontos célok érdekében megéri kicsit nem beszélni róla. De engem egy 1995-ben Londonban tartott előadásomért az autonómiáról a román szenátus határozatban ítélt el, tehát nem igaz, hogy soha nem beszéltünk róla.
- Egyszer Szász Jenő Magyar Polgári Pártja formájában már kapott kihívót fideszes hátszéllel az RMDSZ, most itt egy másik, Tőkés László új mozgalma formájában, szintén a Fidesz-kormány által megtámogatva. Ez most mennyire jelent komoly kihívást? Nem fenyeget az a helyzet, hogy megoszlanak a szavazatok és elvész a parlamenti képviselet?
- Ahogy maga is mondta: ebben a kezdeményezésben éppen a budapesti hátszél az aggasztó. Ez elég erős, sőt tudomásom szerint döntő tényező: Tőkés Lászlóék nem fogtak volna pártalakításba, ha nem kaptak volna támogatást egy úgynevezett Demokrácia Központ-hálózatot hozzanak létre. Én ezt egy rendkívül felelőtlen döntésnek tartom, főleg annak fényében, hogy 2007-ben – igaz, sok vitával – mi egyezségre léptünk Tőkés Lászlóval. Lehet erről azt mondani, hogy ez csak egy deklaratív tett volt…
- Ők ezt mondják, hogy nem teljesült belőle szinte semmi.
- Közös listát indítottunk az EP-választásokon, bejutott három képviselőnk, köztük Tőkés László. Elismerem, ez közös érdek volt, de nem lehet azt mondani, hogy nem hajlottunk a kompromisszumra. Ezen az úton lehetett volna továbbmenni, az összefogás lenne a szándék. De itt nem erről van szó, hanem hogy ki veri jobban fejbe a másikat. A cél az RMDSZ eljelentéktelenítése, szétszedése egy új párttal. De az RMDSZ tud nyitni, és ki tudunk terjeszteni egy közös ernyőt mindazok felé, akik politizálni akarnak.
- A mindenkori magyar kormányok mennyire játszottak a határon túli magyar politika megosztására? Minden kormánynak megvoltak a maga által kedvelt szervezetei, még ha ezek nem is egyeztek a választók preferenciáival. Önről például köztudott, hogy a baloldali kormányokkal ápolt jó viszonyt. - Rám nagyon sok magyarországi politikus azért „haragszik", mert mindenkit zavart, hogy az RMDSZ önálló politikát folytat. Én senkinek nem engedtem, hogy diktáljon, se Budapestről, se Bukarestből, miközben szinte mindenki megpróbálta. Bukarestben hamarabb rájöttek, hogy ez nem megy, Magyarországról folyamatos volt a sértődöttség, hogy nem tudtak ránk telefonálni, hogy „fiúk adjatok már ki egy nyilatkozatot", vagy csináljátok ezt, vagy azt. Számtalan példát hozhatnék fel ezekre a próbálkozásokra – akiben volt bölcsesség, előbb-utóbb rájött, hogy ez nem megy. Valóban, nekem a szememre hányják, hogy a baloldali-liberális kormányokkal jó volt a viszonyom, de mit kellett volna tenni, ha nyolc évig ilyen kormánya volt Magyarországnak? Ellenzékbe kellett volna vinnem az erdélyi magyarságot? Szükségünk volt az anyaország támogatására, ezt kellett szem előtt tartanom. Számunkra a magyar kormány nem egyik, vagy másik párt kormánya, hanem Magyarországé. Lehet prédikálni a határon túli magyarok pluralizmusáról, de azt szeretném, hogy aki ezt prédikálja, otthon is eszerint cselekedjen. Számunkra két fontos tényező van: az 5 százalékos parlamenti küszöb, és a 6,9 százalékos romániai magyarság – ezen belül kell értelmezni a pluralizmust Erdélyben.
- De szükség van még etnikai alapon szerveződő pártokra? A Híd, szlovák-magyar vegyes formáció sokkal sikeresebb volt, mint az etnikai alapú Magyar Koalíció Pártja. A szlovákiai magyar választók jelentős része láthatóan pragmatikusan gondolkozik: arra szavaz, akitől fejlesztést, hatékony képviseletet remél.
- Én mindig azt mondtam, hogy egy entitásként működni akaró közösségnek szüksége van egységes képviseletre – hogy milyen formában, arról persze lehet beszélni. Mert vannak sajátos érdekek. Azt is illúziónak tartom, hogy amikor az etnikumok közti viszony már megoldódóban van, nem olyan fontos ez a képviselet. Ez egy naiv szemléletből táplálkozik, abból, hogy a történelem előre megy: a történelem visszafelé is mehet. Ha a román parlamentben most nincs ott az RMDSZ, és úgy csinálnak egy új oktatási törvényt, a nacionalizmus (főleg a gazdasági válság miatt) pillanatok alatt fölgerjed, és amit már elértünk, egy pillanat alatt visszavehető. Ezért van szükség az érdekképviseleti egységre. Szlovákiában valószínűleg arról van szó, hogy a magyar párt több éven át nem tudott eredményt elérni ellenzékben, miközben nőtt a feszültség szlovákok és magyarok között, és a magyarok a párbeszédre szavaztak inkább a feszültség helyett. Vagyis van két lehetőség, de Budapesten sajnos most éppen a harmadikon, a legostobábbon gondolkoznak.
- Hogy érti?
- Etnikai képviseletet akarnak, de azt viszont megosztva. Ezáltal magunkat verjük szét. Kárpátalján is ez történt, sikerült tökéletesen kettészakítani a magyarságot.
- De legalábbis időnként az erdélyi magyarok is túllépnek az etnikai korlátokon: amikor Traian Basescu elnök megbuktatásáról vagy újraválasztásáról volt szó, az RMDSZ jelöltje, és felhívásai ellenére is nagy részük a román elnökre szavazott. Talán azért, mert Basescu sok fejlesztést ígért.
- Gazdasági racionalitás volt emögött, meg egy olyan politikusi attitűd, ami Basescu személyében tetszett a magyaroknak. Ez nagy tanulság volt. De alig telt el egy év, és ugyanezen emberek egy része azért szid minket, hogy miért léptünk koalícióra Basescuval.
- A határon túli magyaroknak juttatott pénzeket mennyire pártalapon osztják? Most eléggé nagy a felháborodás azok között, akik nem kaptak. Mennyire próbálják a magyar kormányok kézből etetni a határon túli szervezeteket?
- Legyünk őszinték: teljes elfogulatlanságot sosem lehetett érvényesíteni. De ezek a támogatások működtek időnként jobban, időnként rosszabbul, valamikor kikérték a véleményünket, és figyelembe is vették, most egyelőre úgy tűnik, a rosszabb változat érvényesül. A Szülőföld Alap pályázatainál a kuratóriumokban részt vevő kollégáinkkal egyszerűen közölték, hogy ez van, ezek a szervezetek kapnak és kész, nem vették figyelembe a döntéseinket. A Látó című irodalmi lap sem kapott egy fillért sem – vagy azt hitték, hogy még én vagyok a főszerkesztő (holott 2005 óta már nem), vagy azt gondolták, a lap ideológiai, irodalmi hol-állásánál fogva nem támogatandó, holott kiváló gárda dolgozik ott, a főszerkesztő Kossuth-díjas költő. Szeretném azt hinni, hogy ezek balesetek, de úgy tűnik, nem csak a politikát, a kultúrát is át akarják rendezni, ami azon túl, hogy ostobaság, nem is szokott sikerülni, csak ellenállást vált ki.
- Nem érzi úgy, hogy a magyar kormányok hajlamosak egyfajta paternalista szemlélettel viszonyulni a határon túliakhoz, akik még biztos népviseletben járnak, hátrányos helyzetűek, nem tudnak önállóan dönteni? - Mindig az volt az érzésem, hogy a magyar politika a ló egyik oldaláról a másikra esik, biztos valamilyen történelmi frusztráltság az oka. Hol azzal kell szembesülnünk, hogy „ti most már önállóak vagytok, nem támogatunk titeket", hol azzal, hogy „támogatunk, de úgy, ahogy mi akarjuk, mi jobban tudjuk, és különben is nálunk van a pénz" – ami persze igaz. De biztosan van valami nagyságrendi probléma a magyar kormányok szemléletében.
- Ezt hogy érti?
- Vegyünk például engem: egy 22 milliós lakosú, 230 ezer négyzetkilométer alapterületű ország egyetlen miniszterelnök-helyettese vagyok, valós és erős hatáskörökkel. Elég nagy befolyással tudok lenni a román kormány döntéseire. A román művelődési tárcát magyar politikus vezeti. Magyarországon ezek még mindig nem tudatosultak. Felnőttek a határon túli közösségek, és szó sincs róla, hogy valami paternalizmust rájuk lehetne erőltetni. De sajnos való igaz, hogy egyesek még vállalják ezt a gyerekszerepet: rohangálnak Budapestre, és hozzák a híreket, hogy engem X támogat, őt Y, pontosan lehet tudni, hogy ki támogatja Szász Jenőt, ki Tőkés Lászlót.
- És most? Vissza az irodalmi életbe? A Látó szerkesztőségébe?
- A Látót már mások szerkesztik, bár barátaim, nem megyek vissza. Egyelőre a politikából sem lépek ki teljesen, a közéletből még kevésbé. Megtartom a kormánytisztségemet, amíg az RMDSZ úgy akarja, és a kormány bírja szusszal – ez nem biztos, hogy hosszú idő lesz. De a parlamentben is szenátori mandátumom van 2012-ig. Könyvkiadás, lapkiadás, és hasonlók – ezekkel akarok majd foglalkozni. Kósa András, hirszerzo.hu, Erdély.ma
2010. december 17.
Hagyományok, jelen és jövő
A 65 éves orvosi és gyógyszerészeti oktatás ünnepe
A Nemzeti Színházban tartott nyitóünnepséggel kezdődött tegnap a Marosvásárhelyi Orvos- és Gyógyszerésztudományi Egyetem megalakulásának a 65. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat. Délben az egyetem új könyvtárát avatták fel, amely dr. Copotoiu Constantin rektor szerint a legkorszerűbbek közé tartozik országos viszonylatban. A könyvtáron kívül megnyílt az intézmény 60 férőhelyes elegáns étkezdéje, a fizio- és kinetoterápia szak fitnesz- és kezelőtermei, valamint a 28 ágyas szálláshely, amely négycsillagos kényelmet biztosít az egyetem vendégeinek. A MOGYE napjai ma délután díszdoktoravatással folytatódnak. Dr. Rosivall László, a budapesti Semmelweis Egyetem professzora és dr. Patrice André lyoni professzor kapja a kitüntető címet.
A daganatos betegségek gyógyításának újdonságairól a Budapesti Onkológiai Intézet tanárai tartanak egyetem utáni képzést dr. Kásler Miklós professzor vezetésével, a tudományos doktori cím jelöltjei nyílt ülésszak keretében védik meg doktori disszertációjukat. Ma tartják az évenként megrendezésre kerülő tudományos ülésszakot is, és megbeszélésre kerül sor a Budapesti Onkológiai Intézet, a Semmelweis Egyetem, a kisinyovi N. Testemiteanu Egyetem, valamint a lyoni Claude Bernard Egyetem képviselőivel. A 65 éves évforduló alkalmával ismertetik és indítják azt a négy újabb nagyszabású projektet, amelyek meghatározzák a MOGYE jövőbeli fejlődését.
A MOGYE a város jelképes intézménye, ahol mindig történik valami – hangzott el Constantin Copotoiu rektor nyitóbeszédében, aki a kezdetekről és az elmúlt 65 év megvalósításairól szólt, s hangsúlyozta, hogy az épületeiben és felszerelésében megújuló egyetem keretében a múlt és jelen, különböző nemzedékek és kultúrák élnek együtt. A megújulásra törekvést jelzi a folyamatosan bővülő kínálat. A három alapszak, az orvosi, fogorvosi és gyógyszerészképzés mellett bába-, élelmezési és dietetikus, fizio- és kinetoterápiai szakember, sporttanár, orvos-, fogorvos-, gyógyszerészasszisztensi, valamint fogtechnikusi képzés folyik. A doktorátusi és posztdoktorátusi hallgatókkal együtt az ötezer felé közelít a hallgatók száma. Oktatásukat 55 egyetemi tanár, 60 előadótanár, 77 adjunktus, 196 tanársegéd és 47 gyakornok végzi.
"Az egyetem megalakulása 1945-ben lényegében a kolozsvári egyetem tevékenységének a folytatását jelentette, és ez a tény mindenképpen meghatározta a színvonalát és egyéniségét. Jó néhányan közülünk még abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy azoknak a professzoroknak lehettünk a tanítványai, akiket az egyetem alapítóiként tartunk nyilván. E kimagasló értelmiségiek fáradságot nem kímélő munkája és szellemisége minden kétséget kizáróan megalapozta az egyetem jó hírnevét" – hangzott el dr. Nagy Örs rektorhelyettes beszédében. Az intézményt az Oktatásügyi Minisztérium nevében Bogdan Popoviciu igazgató köszöntötte, a felsőoktatási intézményekben folyó munka minőségét ellenőrző hatóságot (ARACIS) Ioan Curtu képviselte. A testület magas szintű bizalomról szóló oklevéllel minősítette a MOGYE-n folyó munkát.
A fennállásának 65. évfordulóját ünneplő felsőoktatási intézményt köszöntötte Marosvásárhely polgármestere és a helyi egyetemek vezetői, majd Constantin Copotoiu rektor oklevelet nyújtott át a kiemelkedő munkát végző egyetemi oktatóknak, a szép számban jelen levő külföldi vendégeknek és a legjobb eredményt elért diákoknak.
A délutáni sajtótájékoztatón dr. Brânzaniuc Klara rektorhelyettes a 2010-ben induló négy projektet mutatta be. Ezek a posztdoktorális képzésben folyó kutatómunka fejlesztésére, az egyetem adminisztrációs és menedzseri tevékenységének korszerűsítésére, az egyetemi oktatás minőségének a legkorszerűbb technológiákkal történő emelésére valamint az európai programoknak a doktori képzésbe való bevezetésére vonatkoznak.
A MOGYE könyvtára a tanári lakásoknak helyet adó épületbe költözött át, amelyet Petre Pintea műépítész tervei alapján a pincétől a padlástérig felújítottak, s jelenleg 1.700 négyzetméter felületen négy nagy szerverre kapcsolt 132 számítógéppel áll a diákok és tanárok rendelkezésére. A korszerű olvasótermeket külön alakították ki a különböző évfolya-mok számára, s a padlástér gerendáit megőrizve rendezték be a hangulatos számítógépes termet. Az épületben folyamatban van az orvostörténeti múzeum felújítása.
A volt raktárak helyén, a sportpálya mögött alakították ki az étkezdét, az oktatásra alkalmas sport- és kezelőtermeket és az egyetem szállodáját is.
A jövőbeli tervekben a gyógyszerésztudományi kar új székhelyének felépítése, a többrendeltetésű csarnok, az uszoda befejezése szerepel.
A korszerű előadótermekkel és laboratóriumokkal felszerelt egyetem az új épületek felavatásával minden kényelmet biztosít az oktató és kutató munkához, sportolásra és kikapcsolódásra. Ahogy Nagy Örs rektorhelyettes fogalmazott, most már a diákokon múlik, hogyan fognak élni ezekkel a lehetőségekkel.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
A 65 éves orvosi és gyógyszerészeti oktatás ünnepe
A Nemzeti Színházban tartott nyitóünnepséggel kezdődött tegnap a Marosvásárhelyi Orvos- és Gyógyszerésztudományi Egyetem megalakulásának a 65. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat. Délben az egyetem új könyvtárát avatták fel, amely dr. Copotoiu Constantin rektor szerint a legkorszerűbbek közé tartozik országos viszonylatban. A könyvtáron kívül megnyílt az intézmény 60 férőhelyes elegáns étkezdéje, a fizio- és kinetoterápia szak fitnesz- és kezelőtermei, valamint a 28 ágyas szálláshely, amely négycsillagos kényelmet biztosít az egyetem vendégeinek. A MOGYE napjai ma délután díszdoktoravatással folytatódnak. Dr. Rosivall László, a budapesti Semmelweis Egyetem professzora és dr. Patrice André lyoni professzor kapja a kitüntető címet.
A daganatos betegségek gyógyításának újdonságairól a Budapesti Onkológiai Intézet tanárai tartanak egyetem utáni képzést dr. Kásler Miklós professzor vezetésével, a tudományos doktori cím jelöltjei nyílt ülésszak keretében védik meg doktori disszertációjukat. Ma tartják az évenként megrendezésre kerülő tudományos ülésszakot is, és megbeszélésre kerül sor a Budapesti Onkológiai Intézet, a Semmelweis Egyetem, a kisinyovi N. Testemiteanu Egyetem, valamint a lyoni Claude Bernard Egyetem képviselőivel. A 65 éves évforduló alkalmával ismertetik és indítják azt a négy újabb nagyszabású projektet, amelyek meghatározzák a MOGYE jövőbeli fejlődését.
A MOGYE a város jelképes intézménye, ahol mindig történik valami – hangzott el Constantin Copotoiu rektor nyitóbeszédében, aki a kezdetekről és az elmúlt 65 év megvalósításairól szólt, s hangsúlyozta, hogy az épületeiben és felszerelésében megújuló egyetem keretében a múlt és jelen, különböző nemzedékek és kultúrák élnek együtt. A megújulásra törekvést jelzi a folyamatosan bővülő kínálat. A három alapszak, az orvosi, fogorvosi és gyógyszerészképzés mellett bába-, élelmezési és dietetikus, fizio- és kinetoterápiai szakember, sporttanár, orvos-, fogorvos-, gyógyszerészasszisztensi, valamint fogtechnikusi képzés folyik. A doktorátusi és posztdoktorátusi hallgatókkal együtt az ötezer felé közelít a hallgatók száma. Oktatásukat 55 egyetemi tanár, 60 előadótanár, 77 adjunktus, 196 tanársegéd és 47 gyakornok végzi.
"Az egyetem megalakulása 1945-ben lényegében a kolozsvári egyetem tevékenységének a folytatását jelentette, és ez a tény mindenképpen meghatározta a színvonalát és egyéniségét. Jó néhányan közülünk még abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy azoknak a professzoroknak lehettünk a tanítványai, akiket az egyetem alapítóiként tartunk nyilván. E kimagasló értelmiségiek fáradságot nem kímélő munkája és szellemisége minden kétséget kizáróan megalapozta az egyetem jó hírnevét" – hangzott el dr. Nagy Örs rektorhelyettes beszédében. Az intézményt az Oktatásügyi Minisztérium nevében Bogdan Popoviciu igazgató köszöntötte, a felsőoktatási intézményekben folyó munka minőségét ellenőrző hatóságot (ARACIS) Ioan Curtu képviselte. A testület magas szintű bizalomról szóló oklevéllel minősítette a MOGYE-n folyó munkát.
A fennállásának 65. évfordulóját ünneplő felsőoktatási intézményt köszöntötte Marosvásárhely polgármestere és a helyi egyetemek vezetői, majd Constantin Copotoiu rektor oklevelet nyújtott át a kiemelkedő munkát végző egyetemi oktatóknak, a szép számban jelen levő külföldi vendégeknek és a legjobb eredményt elért diákoknak.
A délutáni sajtótájékoztatón dr. Brânzaniuc Klara rektorhelyettes a 2010-ben induló négy projektet mutatta be. Ezek a posztdoktorális képzésben folyó kutatómunka fejlesztésére, az egyetem adminisztrációs és menedzseri tevékenységének korszerűsítésére, az egyetemi oktatás minőségének a legkorszerűbb technológiákkal történő emelésére valamint az európai programoknak a doktori képzésbe való bevezetésére vonatkoznak.
A MOGYE könyvtára a tanári lakásoknak helyet adó épületbe költözött át, amelyet Petre Pintea műépítész tervei alapján a pincétől a padlástérig felújítottak, s jelenleg 1.700 négyzetméter felületen négy nagy szerverre kapcsolt 132 számítógéppel áll a diákok és tanárok rendelkezésére. A korszerű olvasótermeket külön alakították ki a különböző évfolya-mok számára, s a padlástér gerendáit megőrizve rendezték be a hangulatos számítógépes termet. Az épületben folyamatban van az orvostörténeti múzeum felújítása.
A volt raktárak helyén, a sportpálya mögött alakították ki az étkezdét, az oktatásra alkalmas sport- és kezelőtermeket és az egyetem szállodáját is.
A jövőbeli tervekben a gyógyszerésztudományi kar új székhelyének felépítése, a többrendeltetésű csarnok, az uszoda befejezése szerepel.
A korszerű előadótermekkel és laboratóriumokkal felszerelt egyetem az új épületek felavatásával minden kényelmet biztosít az oktató és kutató munkához, sportolásra és kikapcsolódásra. Ahogy Nagy Örs rektorhelyettes fogalmazott, most már a diákokon múlik, hogyan fognak élni ezekkel a lehetőségekkel.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
2010. december 18.
Béla vezér feláldozásával
Annak ellenére, hogy sok szitokszó hagyta el a tollamat, valahányszor az RMDSZ-ről írtam, mindig hozzátettem, hogy az erdélyi magyarság létének vagy nem létének az egység a záloga. Az egységet nem szabad hagyni.
Október végén hazalátogattam, Pápáról Szalontára, s mint ilyenkor lenni szokott, elbeszélgetek, találkozok régi barátokkal, ismerősökkel. Az egyik ilyen beszélgetést eleveníteném fel, amelynek éppen az aktuális politikai erőfitogtatás volt a témája. Hajdúvárosi RMDSZ-korifeusunk – ismerve régi jó reformtömörüléses nézeteimet – felhánytorgatta, hogy miért kell most Tőkés Lászlónak új pártot alapítani? A válaszom egyszerű volt, mégpedig egy kérdés: miért kellett Tőkés Lászlót kiebrudalni az RMDSZ vezetőségéből? Továbbá az sem tetszik RMDSZ-es elöljárónknak, hogy a Fidesz nem kíván tárgyalni pártjuk országos és helyi vezetőivel. „Merthogy nem minden erdélyi magyar Markó Béla” – érvelt nekem okosan, utalva arra, hogy Orbán Viktor valószínűleg nem kedveli Markót, merthogy emez 2002-ben, már a választások második fordulója előtt sietett gratulálni Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök-jelöltnek. Bizony, ez faragatlanság volt, hiszen minden jó „focimeccs” két félidőből áll, igazán megvárhatta volna Markó elnök a meccs végét jelentő sípszót. De nem, Markó már dörzsölte a markát, merthogy neki nem tetszett az, hogy az 1998–2002 között regnáló Orbán-kormány nem csak nekik és nem csak rajtuk keresztül juttattak pénzt a magyarországi adóforintokból az erdélyi magyarságnak.
„És most ennek isszuk a levét!” – dőlt a keserűség a szalontai RMDSZ-es prominensből, aki RMDSZ ide, RMDSZ oda, jó magyar, ehhez kétségem sem fér. Igazat adtam neki. Valóban nem minden erdélyi magyar Markó Béla. De még csak nem is Frunda György vagy Verestóy Attila...
Aztán felvetődött az új demokráciaközpontok létesítésének a kérdése is, amelyek a hírek szerint a magyar állampolgárság visszaadásában is szerepet játszanának. „Miért nem jók a státusirodák? Kiépített infrastruktúra, hálózat, kapcsolatok? Miért kell felforgatni azt is, ami jól működik?” – tette fel nekem a tulipános pártsajtóból kiolvasott kérdést, mintha én tudnám a választ... Arra gondolni sem mertem, hogy a kérdés költői volt felém, azt meghagyom a költőknek, többek között a versfaragó Markó Bélának, aki éppen a napokban vette át az Irodalmi Jelen versdíját. No de azt még Pápán is rebesgetik, hogy ezek a státusirodák az RMDSZ-pereputty „óvóhelyeiként” működtek nyolc éven át...
Hagyományőrző íjászként furcsa ötletem támadt: Markó Bélát fel kell áldozni – félreértés ne essék, csak úgy, szimbolikusan, mondhatni úgy is, hogy lenyugdíjazni –, mint ahogy tették őseink egykor Álmos vezérrel. A történészek szerint Álmost három okból áldozhatták fel: egyes feltevések szerint ekkor járt le vezéri megbízatása, és ezután feláldozták. Mások szerint a kendét – azaz a főfejedelmet, a szakrális fejedelmet – akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik, hogy meggyengült ítélőképessége. A harmadik feltevés szerint Álmos rituális feláldozásával ereje, bölcsessége és tehetsége átáramlik fiába, Árpádba.
No most ez mind igaz Markó Bélára is: lejárt a megbízatása, döntő háborúkat veszített a bukaresti politika harcterein – sőt a budapestin is –, továbbá erejére, bölcsességére és tehetségére (amelyek nem képezhetik vita tárgyát) szüksége lesz az utódjának.
Azt javasoltam RMDSZ-es barátomnak, hogy áldozzák fel már ezt a Markó Bélát, és tegyenek a helyére egy, a Fidesz számára szimpatikusabb figurát. És akkor talán egyezségre, valódi egységre tud jutni a magyarság, itt a Partiumban és Erdélyben, lezárulna ez a folytonos civódás a pénzek – romániai és magyarországi adófizetők pénzei, ne feledjük, közpénz – osztás-szorzásáról. Erre csodálkozásának adott hangot, hogy nem ilyen gerinctelennek ismert... Szerinte az gerinctelenség lenne, ha mindig a budapesti politika változásához igazítanánk az RMDSZ vezetésének színét-fonákját. Persze azt én is gerinctelenségnek tartanám, ha a szocialista-liberális – kommunista-internacionalista – erőkhöz dörgölőznénk, amelyek ki tudja hányadszor árulták már el saját nemzetüket 1919 óta. Hogy gerinctelenség-e az erdélyi magyar közösség érdekeit szem előtt tartani, vagyis az egységet, nem hinném. Szerintem meg az a gerinctelenség, ha valaki nem akarja észrevenni, hogy lejárt az ideje, hogy csatákat veszít sorjában, nem tudja magát feláldozni a közösség javára.
Persze független, szuverén is maradhat az RMDSZ (ne csak a konzervatív jobboldaltól, hanem az internacionalista baloldaltól is), de akkor ne toporzékoljon a magyarországi támogatásokért. Ebben az esetben elismerném: ez már gerincesség a javából. De addig jobb, ha széllel szemben nem pislog...
Legutóbbi hazalátogatásom óta azonban hallom, új szelek fújnak az RMDSZ ritkás erdejében. Béla vezér távozik, vagyis beáldozzák a háttérfigurák, ugyanakkor maradni is akar. Ha olvasná ezt a cikket, akkor tudnék adni neki egy tanácsot: ne maradjon. Azaz mégiscsak maradjon, csendben. Talán így esélye lesz arra, hogy egyszer még szobra is állíttatik valamelyik kies városka főterén itt, a Partiumban vagy Erdélyben. Hiszen jól-rosszul, az erdélyi magyarság kárára vagy hasznára – ezt elsősorban az ő lelkiismerete tudja –, de elvezetgette ezt az RMDSZ nevezetű Leviatánt.
Papp Gy. Attila, Reggeli Újság (Nagyvárad)
Annak ellenére, hogy sok szitokszó hagyta el a tollamat, valahányszor az RMDSZ-ről írtam, mindig hozzátettem, hogy az erdélyi magyarság létének vagy nem létének az egység a záloga. Az egységet nem szabad hagyni.
Október végén hazalátogattam, Pápáról Szalontára, s mint ilyenkor lenni szokott, elbeszélgetek, találkozok régi barátokkal, ismerősökkel. Az egyik ilyen beszélgetést eleveníteném fel, amelynek éppen az aktuális politikai erőfitogtatás volt a témája. Hajdúvárosi RMDSZ-korifeusunk – ismerve régi jó reformtömörüléses nézeteimet – felhánytorgatta, hogy miért kell most Tőkés Lászlónak új pártot alapítani? A válaszom egyszerű volt, mégpedig egy kérdés: miért kellett Tőkés Lászlót kiebrudalni az RMDSZ vezetőségéből? Továbbá az sem tetszik RMDSZ-es elöljárónknak, hogy a Fidesz nem kíván tárgyalni pártjuk országos és helyi vezetőivel. „Merthogy nem minden erdélyi magyar Markó Béla” – érvelt nekem okosan, utalva arra, hogy Orbán Viktor valószínűleg nem kedveli Markót, merthogy emez 2002-ben, már a választások második fordulója előtt sietett gratulálni Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök-jelöltnek. Bizony, ez faragatlanság volt, hiszen minden jó „focimeccs” két félidőből áll, igazán megvárhatta volna Markó elnök a meccs végét jelentő sípszót. De nem, Markó már dörzsölte a markát, merthogy neki nem tetszett az, hogy az 1998–2002 között regnáló Orbán-kormány nem csak nekik és nem csak rajtuk keresztül juttattak pénzt a magyarországi adóforintokból az erdélyi magyarságnak.
„És most ennek isszuk a levét!” – dőlt a keserűség a szalontai RMDSZ-es prominensből, aki RMDSZ ide, RMDSZ oda, jó magyar, ehhez kétségem sem fér. Igazat adtam neki. Valóban nem minden erdélyi magyar Markó Béla. De még csak nem is Frunda György vagy Verestóy Attila...
Aztán felvetődött az új demokráciaközpontok létesítésének a kérdése is, amelyek a hírek szerint a magyar állampolgárság visszaadásában is szerepet játszanának. „Miért nem jók a státusirodák? Kiépített infrastruktúra, hálózat, kapcsolatok? Miért kell felforgatni azt is, ami jól működik?” – tette fel nekem a tulipános pártsajtóból kiolvasott kérdést, mintha én tudnám a választ... Arra gondolni sem mertem, hogy a kérdés költői volt felém, azt meghagyom a költőknek, többek között a versfaragó Markó Bélának, aki éppen a napokban vette át az Irodalmi Jelen versdíját. No de azt még Pápán is rebesgetik, hogy ezek a státusirodák az RMDSZ-pereputty „óvóhelyeiként” működtek nyolc éven át...
Hagyományőrző íjászként furcsa ötletem támadt: Markó Bélát fel kell áldozni – félreértés ne essék, csak úgy, szimbolikusan, mondhatni úgy is, hogy lenyugdíjazni –, mint ahogy tették őseink egykor Álmos vezérrel. A történészek szerint Álmost három okból áldozhatták fel: egyes feltevések szerint ekkor járt le vezéri megbízatása, és ezután feláldozták. Mások szerint a kendét – azaz a főfejedelmet, a szakrális fejedelmet – akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik, hogy meggyengült ítélőképessége. A harmadik feltevés szerint Álmos rituális feláldozásával ereje, bölcsessége és tehetsége átáramlik fiába, Árpádba.
No most ez mind igaz Markó Bélára is: lejárt a megbízatása, döntő háborúkat veszített a bukaresti politika harcterein – sőt a budapestin is –, továbbá erejére, bölcsességére és tehetségére (amelyek nem képezhetik vita tárgyát) szüksége lesz az utódjának.
Azt javasoltam RMDSZ-es barátomnak, hogy áldozzák fel már ezt a Markó Bélát, és tegyenek a helyére egy, a Fidesz számára szimpatikusabb figurát. És akkor talán egyezségre, valódi egységre tud jutni a magyarság, itt a Partiumban és Erdélyben, lezárulna ez a folytonos civódás a pénzek – romániai és magyarországi adófizetők pénzei, ne feledjük, közpénz – osztás-szorzásáról. Erre csodálkozásának adott hangot, hogy nem ilyen gerinctelennek ismert... Szerinte az gerinctelenség lenne, ha mindig a budapesti politika változásához igazítanánk az RMDSZ vezetésének színét-fonákját. Persze azt én is gerinctelenségnek tartanám, ha a szocialista-liberális – kommunista-internacionalista – erőkhöz dörgölőznénk, amelyek ki tudja hányadszor árulták már el saját nemzetüket 1919 óta. Hogy gerinctelenség-e az erdélyi magyar közösség érdekeit szem előtt tartani, vagyis az egységet, nem hinném. Szerintem meg az a gerinctelenség, ha valaki nem akarja észrevenni, hogy lejárt az ideje, hogy csatákat veszít sorjában, nem tudja magát feláldozni a közösség javára.
Persze független, szuverén is maradhat az RMDSZ (ne csak a konzervatív jobboldaltól, hanem az internacionalista baloldaltól is), de akkor ne toporzékoljon a magyarországi támogatásokért. Ebben az esetben elismerném: ez már gerincesség a javából. De addig jobb, ha széllel szemben nem pislog...
Legutóbbi hazalátogatásom óta azonban hallom, új szelek fújnak az RMDSZ ritkás erdejében. Béla vezér távozik, vagyis beáldozzák a háttérfigurák, ugyanakkor maradni is akar. Ha olvasná ezt a cikket, akkor tudnék adni neki egy tanácsot: ne maradjon. Azaz mégiscsak maradjon, csendben. Talán így esélye lesz arra, hogy egyszer még szobra is állíttatik valamelyik kies városka főterén itt, a Partiumban vagy Erdélyben. Hiszen jól-rosszul, az erdélyi magyarság kárára vagy hasznára – ezt elsősorban az ő lelkiismerete tudja –, de elvezetgette ezt az RMDSZ nevezetű Leviatánt.
Papp Gy. Attila, Reggeli Újság (Nagyvárad)
2010. december 20.
Hét ferences mártírt avatna boldoggá a magyar katolikus egyház
A II. világháború végén, illetve a kommunista diktatúra alatt mártírhalált halt hét ferences rendi szerzetes boldoggá avatását kezdeményezte a magyar katolikus egyház.
Az ősszel Nagyváradon boldoggá avatott Bogdánffy Szilárd és a tavaly beatifikált Meszlényi Zoltán után a jövőben a kommunista rezsim további magyar katolikus mártírjai léphetnek a szentek sorába. A hónap elején, a testület téli rendes ülésén, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) támogatta azt a kezdeményezést, amely a 20. században vértanúságot szenvedett hét magyar ferences boldoggá avatását célozza.
A hét vértanú – Károlyi Bernát, Kriszten Rafael, Lukács Pelbárt, Kiss Szaléz, Hajnal Zénó, Kovács Kristóf és Körösztös Krizosztom – a II. világháború végén és a kommunizmus kezdeti időszakában életáldozatával tett tanúságot hitéről. Hárman szovjet, illetve jugoszláv csapatok, négyen pedig a kommunista rendszer áldozatai lettek. (Ferences mártírok: Körösztös Krizosztom (1900–1944) a déli országterületek 1942-es viszszacsatolása után lett az újvidéki kolostor házfőnöke. 1944 októberében a szerb partizáncsapatok elfoglalták a várost, Körösztös atya azonban rendtársai nélkül nem akarta elhagyni a várost, így később a helyi férfiakkal együtt agyonverték.
Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf (1914–1944), akit 1944. október 26-án tartóztattak le, később pedig hosszas kínzás után lelőttek.
Hajnal Zénó (1900–1945) Nagyatádon volt rendfőnök, és amikor 1945 márciusában a város a nemzeti szocialista és a szovjet csapatok ütközőzónájába került, a polgári lakosság az ő vezetésével hagyta el a települést. A menetelés közben egy bolgár katona kiszólította a tömegből és lelőtte a reverendát viselő papot.
A gyöngyösi növendékházban élők Kiss Szaléz (1904–1946) klerikusmagiszter vezetésével élték meg a szovjet csapatok bevonulását – az erőszakoskodó katonák elől asszonyokat menekítettek. A szerzetest 1946. április 28-án tartóztatták le azzal a váddal, hogy vezetője volt szovjet katonák meggyilkolásának, majd a koncepciós pert követően december 10-én végezték ki Sopronkőhidán.
A hatvani Lukács Pelbárt (1916–1948) atyát 1946 májusában tartóztatta le az államrendőrség. Jogellenes perét szintén a szovjet ítélőbíróság tartotta – 10 év kényszermunkára ítélték a Szovjetunióban, rabtársai szerint 1948 áprilisában embertelen kínok között halt meg gégerákban.
Ugyancsak Hatvanból hurcolták el 1950-ben Kriszten Rafaelt (1899–1952), aki a háború alatt Budapesten aktív részt vállalt a zsidók menekítésében. Rafael atyát 1951. május 26-án életfogytiglani börtönre ítélték, majd 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen körülményei között.
Ugyancsak börtönben halt meg Károlyi Bernát (1892–1954), aki 1945-ben tiltakozott a kommunista rendőrség embertelenségei miatt. 1950 novemberében ítélték el, 1954. március 2-án halt meg a budapesti rabkórházban.)
A boldoggá avatást a magyarországi ferences rend kezdeményezte. „A következő lépés, hogy Erdő Péter bíboros a Szentszék felé közvetítse a püspöki kar döntését, és ezt követően a Szentté Avatási Kongregáció végleges engedélyt adjon a boldoggá avatási eljárás megkezdésére – mondta a Krónikának Kálmán Peregrin atya, a boldoggá avatási ügy vice-posztulátora, vagyis a folyamat koordinátora. – Ezt követően a bíboros felállítja az egyházmegyei bíróságot, amely a helyi szakaszt folytatja le; ez az eljárás legalapvetőbb része”.
Ennek keretében hallgatják ki a tanúkat, akik ismerték a szerzeteseket, vagy hallottak róluk. A bíróság alá két bizottság, egy történészi és egy teológiai grémium is tartozik majd. Az első a történelmi kontextus mellett főleg azt vizsgálja, hogy nem harci cselekmények közben ölték meg a szerzeteseket, hanem azok valóban a hitükért szenvedtek mártírhalált.
A teológiai bizottság kivizsgálja a vértanúk írásait, hiszen többük után is fennmaradtak ilyen munkák, hogy azok nem tartalmaznak-e az egyház tanításaival ellentétes látásmódot. A tanúk meghallgatása, valamint a két bizottság véleményezésének elkészültét követően lezárják az aktákat, amelyek innen a Szentté Avatási Kongregációhoz kerülnek.
A Vatikánban további teológusok vizsgálják az anyagot, ők is véleményezik, majd a kongregáció prefektusán keresztül a pápa és a bíborosok testülete elé kerül a boldoggá avatás ügye. Kálmán Peregrin szerint nehéz pontosan megjósolni, mikorra zárul le a folyamat. „Erre két példa is van: Árpád-házi Szent Erzsébetet egy, Árpád-házi Szent Margitot pedig több száz év alatt avatták szentté – mondta a ferences szerzetes. – De reálisan szemlélve úgy hiszem: öt-tíz év áll előttünk”.
A katolikus egyházban a boldoggá avatás (beatificatio) és a szentté avatás (canonisatio) teológiai tartalma azonos: annak kinyilvánítása, hogy az adott személy hősiesen gyakorolta a keresztény erényeket, vagy pedig életét adta a hitéért. A különbség abban rejlik, hogy a boldoggá avatásnak területileg korlátozott hatálya van.
Csak bizonyos régióban vagy adott közösségben engedélyezik a boldoggá avatott tiszteletét, míg szentté avatás esetén az egész katolikus egyház számára kötelező az adott személy liturgikus tisztelete. Így, amennyiben a jövőben boldoggá avatják majd őket, a hét szerzetest a ferences rend, illetve a magyar katolikus egyház tiszteli majd saját ünnepnapon.
Mártírnak nyilvánított papok
XVI. Benedek pápa elfogadta azt a rendeletet, amelynek értelmében egy német és hat spanyol papot mártírnak ismer el a katolikus egyház. A német Alois Andritzki 1943-ban a dachaui haláltáborban halt meg tífuszban. A hat spanyol pap pedig 1936-ban az ibériai országban zajló polgárháború idején lett a vallásüldözés áldozata.
A papok mártíromságának elismerésével megkezdődhet boldoggá avatásuk folyamata. A Vatikán még nem tűzte ki a szertartásnak az időpontját. Parma egyik néhai püspökének a szentté avatása alkalmából 11 személyt emelnek a boldogok sorába, köztük a mártírrá nyilvánított papokat.
Kiss Csaba, Krónika (Kolozsvár)
A II. világháború végén, illetve a kommunista diktatúra alatt mártírhalált halt hét ferences rendi szerzetes boldoggá avatását kezdeményezte a magyar katolikus egyház.
Az ősszel Nagyváradon boldoggá avatott Bogdánffy Szilárd és a tavaly beatifikált Meszlényi Zoltán után a jövőben a kommunista rezsim további magyar katolikus mártírjai léphetnek a szentek sorába. A hónap elején, a testület téli rendes ülésén, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) támogatta azt a kezdeményezést, amely a 20. században vértanúságot szenvedett hét magyar ferences boldoggá avatását célozza.
A hét vértanú – Károlyi Bernát, Kriszten Rafael, Lukács Pelbárt, Kiss Szaléz, Hajnal Zénó, Kovács Kristóf és Körösztös Krizosztom – a II. világháború végén és a kommunizmus kezdeti időszakában életáldozatával tett tanúságot hitéről. Hárman szovjet, illetve jugoszláv csapatok, négyen pedig a kommunista rendszer áldozatai lettek. (Ferences mártírok: Körösztös Krizosztom (1900–1944) a déli országterületek 1942-es viszszacsatolása után lett az újvidéki kolostor házfőnöke. 1944 októberében a szerb partizáncsapatok elfoglalták a várost, Körösztös atya azonban rendtársai nélkül nem akarta elhagyni a várost, így később a helyi férfiakkal együtt agyonverték.
Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf (1914–1944), akit 1944. október 26-án tartóztattak le, később pedig hosszas kínzás után lelőttek.
Hajnal Zénó (1900–1945) Nagyatádon volt rendfőnök, és amikor 1945 márciusában a város a nemzeti szocialista és a szovjet csapatok ütközőzónájába került, a polgári lakosság az ő vezetésével hagyta el a települést. A menetelés közben egy bolgár katona kiszólította a tömegből és lelőtte a reverendát viselő papot.
A gyöngyösi növendékházban élők Kiss Szaléz (1904–1946) klerikusmagiszter vezetésével élték meg a szovjet csapatok bevonulását – az erőszakoskodó katonák elől asszonyokat menekítettek. A szerzetest 1946. április 28-án tartóztatták le azzal a váddal, hogy vezetője volt szovjet katonák meggyilkolásának, majd a koncepciós pert követően december 10-én végezték ki Sopronkőhidán.
A hatvani Lukács Pelbárt (1916–1948) atyát 1946 májusában tartóztatta le az államrendőrség. Jogellenes perét szintén a szovjet ítélőbíróság tartotta – 10 év kényszermunkára ítélték a Szovjetunióban, rabtársai szerint 1948 áprilisában embertelen kínok között halt meg gégerákban.
Ugyancsak Hatvanból hurcolták el 1950-ben Kriszten Rafaelt (1899–1952), aki a háború alatt Budapesten aktív részt vállalt a zsidók menekítésében. Rafael atyát 1951. május 26-án életfogytiglani börtönre ítélték, majd 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen körülményei között.
Ugyancsak börtönben halt meg Károlyi Bernát (1892–1954), aki 1945-ben tiltakozott a kommunista rendőrség embertelenségei miatt. 1950 novemberében ítélték el, 1954. március 2-án halt meg a budapesti rabkórházban.)
A boldoggá avatást a magyarországi ferences rend kezdeményezte. „A következő lépés, hogy Erdő Péter bíboros a Szentszék felé közvetítse a püspöki kar döntését, és ezt követően a Szentté Avatási Kongregáció végleges engedélyt adjon a boldoggá avatási eljárás megkezdésére – mondta a Krónikának Kálmán Peregrin atya, a boldoggá avatási ügy vice-posztulátora, vagyis a folyamat koordinátora. – Ezt követően a bíboros felállítja az egyházmegyei bíróságot, amely a helyi szakaszt folytatja le; ez az eljárás legalapvetőbb része”.
Ennek keretében hallgatják ki a tanúkat, akik ismerték a szerzeteseket, vagy hallottak róluk. A bíróság alá két bizottság, egy történészi és egy teológiai grémium is tartozik majd. Az első a történelmi kontextus mellett főleg azt vizsgálja, hogy nem harci cselekmények közben ölték meg a szerzeteseket, hanem azok valóban a hitükért szenvedtek mártírhalált.
A teológiai bizottság kivizsgálja a vértanúk írásait, hiszen többük után is fennmaradtak ilyen munkák, hogy azok nem tartalmaznak-e az egyház tanításaival ellentétes látásmódot. A tanúk meghallgatása, valamint a két bizottság véleményezésének elkészültét követően lezárják az aktákat, amelyek innen a Szentté Avatási Kongregációhoz kerülnek.
A Vatikánban további teológusok vizsgálják az anyagot, ők is véleményezik, majd a kongregáció prefektusán keresztül a pápa és a bíborosok testülete elé kerül a boldoggá avatás ügye. Kálmán Peregrin szerint nehéz pontosan megjósolni, mikorra zárul le a folyamat. „Erre két példa is van: Árpád-házi Szent Erzsébetet egy, Árpád-házi Szent Margitot pedig több száz év alatt avatták szentté – mondta a ferences szerzetes. – De reálisan szemlélve úgy hiszem: öt-tíz év áll előttünk”.
A katolikus egyházban a boldoggá avatás (beatificatio) és a szentté avatás (canonisatio) teológiai tartalma azonos: annak kinyilvánítása, hogy az adott személy hősiesen gyakorolta a keresztény erényeket, vagy pedig életét adta a hitéért. A különbség abban rejlik, hogy a boldoggá avatásnak területileg korlátozott hatálya van.
Csak bizonyos régióban vagy adott közösségben engedélyezik a boldoggá avatott tiszteletét, míg szentté avatás esetén az egész katolikus egyház számára kötelező az adott személy liturgikus tisztelete. Így, amennyiben a jövőben boldoggá avatják majd őket, a hét szerzetest a ferences rend, illetve a magyar katolikus egyház tiszteli majd saját ünnepnapon.
Mártírnak nyilvánított papok
XVI. Benedek pápa elfogadta azt a rendeletet, amelynek értelmében egy német és hat spanyol papot mártírnak ismer el a katolikus egyház. A német Alois Andritzki 1943-ban a dachaui haláltáborban halt meg tífuszban. A hat spanyol pap pedig 1936-ban az ibériai országban zajló polgárháború idején lett a vallásüldözés áldozata.
A papok mártíromságának elismerésével megkezdődhet boldoggá avatásuk folyamata. A Vatikán még nem tűzte ki a szertartásnak az időpontját. Parma egyik néhai püspökének a szentté avatása alkalmából 11 személyt emelnek a boldogok sorába, köztük a mártírrá nyilvánított papokat.
Kiss Csaba, Krónika (Kolozsvár)
2010. december 20.
Egyetemi jegyzet, másként
Amint az olvasó is értesülhetett róla, a Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetem hatvanötödik életévét is betöltötte. Ebből az alkalomból átadták az egyetem jelentősen átépített új könyvtárát, amely egykor a tanárok lakása volt.
Tanúsíthatom, hogy azokban a lakásokban egykor rengeteg (jó) könyv volt, sőt az egyetemi könyvtár sok-sok kötete és jegyzete éppen ebben a házban született az elmúlt hatvanöt év során.
Illett volna egy közös emléktáblát tenni ama régi kiváló orvosdoktoroknak, akik itt tengették életüket, sokszor közös konyhával és fürdőszobával (!), akik nélkül elképzelhetetlen volna az intézmény. De mit tehetünk, ha a múlt nem a mai száguldó buldózerek elvárásai szerint alakult? Legfennebb csúsztatunk itt-ott. Kisebbítjük az elődöket, hogy annál szebben sziporkázzon a digitális jelen...
A híradások szerint az ünneplés során alig esett szó arról, hogy azért van Marosvásárhelyen orvosi egyetem, mert Kolozsvárról kénytelen volt elköltözni az egykori Ferenc József Tudományegyetem, a magyar orvosi kar. Mert a Nagyszebenből visszatérő (1945), bosszúra éhes tanári kar, a hippokrátészi esküt tett humanizmus nem tűrte, hogy kétféle, kétnyelvű orvosképzés működjön a kincses Clujvárott.
Az ünneplés során a román egyetemi vezetés fél szájjal említette, hogy magyar nyelvű oktatás is buzg azon az egyetemen, amelyet a romániai magyar hallgatók számára hoztak létre, telepítettek át a kisvárosi Vásárhelyre. Sőt hozzáteszem, a város intellektuális fejlődését éppen ez a grózapéteri gesztus indította el, ugyanolyan lökést adott neki, mint Bernády a századfordulón az európai civilizációs építkezéseivel. Marosvásárhely az orvosi egyetem betelepülésével és működésével vált sokszínű kultúrvárossá, magyar és román művelődési centrummá.
A mai rektor a muszáj-magyarnál sokkal fontosabbnak tartja, hogy angol nyelvű képzés folyik az univerzumban, ami elsősorban az egyetem (hírének) fenntartásához szükséges devizaalapokat teremti meg, mert a rosszakaratú városi vélekedés szerint ide jobbadán azok iratkoznak be, akiknek nincs pénzük megfizetni az angol, svéd, francia vagy német tandíjakat.
Az épületek, amelyekben manapság a három nyelvű oktatás folyik. Egykor a város tulajdonát képzeték, Bernády György polgármestersége alatt épültek katonai alreáliskolának, Marosvásárhely polgárainak adógarasaiból (s egy kis pesti bankhitelből). Egy vesztes háború kellett ahhoz, hogy az üres épületeket a honvédelmi minisztérium kibocsássa kezéből és azokat a tanügyi átvehesse. Beköszöntött a béke.
Sebestyén Mihály, Új Magyar Szó (Bukarest)
Amint az olvasó is értesülhetett róla, a Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetem hatvanötödik életévét is betöltötte. Ebből az alkalomból átadták az egyetem jelentősen átépített új könyvtárát, amely egykor a tanárok lakása volt.
Tanúsíthatom, hogy azokban a lakásokban egykor rengeteg (jó) könyv volt, sőt az egyetemi könyvtár sok-sok kötete és jegyzete éppen ebben a házban született az elmúlt hatvanöt év során.
Illett volna egy közös emléktáblát tenni ama régi kiváló orvosdoktoroknak, akik itt tengették életüket, sokszor közös konyhával és fürdőszobával (!), akik nélkül elképzelhetetlen volna az intézmény. De mit tehetünk, ha a múlt nem a mai száguldó buldózerek elvárásai szerint alakult? Legfennebb csúsztatunk itt-ott. Kisebbítjük az elődöket, hogy annál szebben sziporkázzon a digitális jelen...
A híradások szerint az ünneplés során alig esett szó arról, hogy azért van Marosvásárhelyen orvosi egyetem, mert Kolozsvárról kénytelen volt elköltözni az egykori Ferenc József Tudományegyetem, a magyar orvosi kar. Mert a Nagyszebenből visszatérő (1945), bosszúra éhes tanári kar, a hippokrátészi esküt tett humanizmus nem tűrte, hogy kétféle, kétnyelvű orvosképzés működjön a kincses Clujvárott.
Az ünneplés során a román egyetemi vezetés fél szájjal említette, hogy magyar nyelvű oktatás is buzg azon az egyetemen, amelyet a romániai magyar hallgatók számára hoztak létre, telepítettek át a kisvárosi Vásárhelyre. Sőt hozzáteszem, a város intellektuális fejlődését éppen ez a grózapéteri gesztus indította el, ugyanolyan lökést adott neki, mint Bernády a századfordulón az európai civilizációs építkezéseivel. Marosvásárhely az orvosi egyetem betelepülésével és működésével vált sokszínű kultúrvárossá, magyar és román művelődési centrummá.
A mai rektor a muszáj-magyarnál sokkal fontosabbnak tartja, hogy angol nyelvű képzés folyik az univerzumban, ami elsősorban az egyetem (hírének) fenntartásához szükséges devizaalapokat teremti meg, mert a rosszakaratú városi vélekedés szerint ide jobbadán azok iratkoznak be, akiknek nincs pénzük megfizetni az angol, svéd, francia vagy német tandíjakat.
Az épületek, amelyekben manapság a három nyelvű oktatás folyik. Egykor a város tulajdonát képzeték, Bernády György polgármestersége alatt épültek katonai alreáliskolának, Marosvásárhely polgárainak adógarasaiból (s egy kis pesti bankhitelből). Egy vesztes háború kellett ahhoz, hogy az üres épületeket a honvédelmi minisztérium kibocsássa kezéből és azokat a tanügyi átvehesse. Beköszöntött a béke.
Sebestyén Mihály, Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. december 22.
Dan Voinea: nem léteztek terroristák 1989 decemberében
A Ceauşescu-házaspárt azért tették el az útból, hogy ne rendezhessék meg a kommunizmus perét – nyilatkozta kedden a Radio France Internationale-nak (RFI) az 1989-es forradalom évfordulója alkalmából megszólaltatott Dan Voinea egykori katonai ügyész, aki a később kivégzett diktátorházaspár elleni 1989-es perben összeállította a vádiratot. A 21 évvel ezelőtti utcai harcokban semmiféle terroristák nem vettek részt, az 1989-ben átmentett kommunista adminisztráció pedig a mai napig létezik – állítja Voinea.
Voinea, aki 1989-ben a katonai ügyészség ezredeseként jelentkezett, hogy közvádlóként szerepel a tömeggyilkossággal vádolt Ceauşescuék karácsony napján lefolytatott perében, úgy vélte, amennyiben a diktátor házaspár pere a szabályoknak megfelelően folytatódott volna, ez lett volna az első olyan ügy, amelyben elítélik a kommunizmus bűneit.
Voinea néhány évvel ezelőtt nyugdíjba vonult, miután fegyelmi eljárást kezdeményeztek ellene a forradalommal kapcsolatos ügyek – nevezetesen a Ion Iliescu egykori államfő elleni eljárás – vádiratainak szabályellenes összeállítása miatt
A cél: a kommunista hatalom átmentése
„A mai napig nem került a bíróságok elé a kommunizmus bűneivel kapcsolatos vádirat. Ez volt a Ceauşescu-házaspár fizikai megsemmisítésének oka, mivel az ellenük megfogalmazott vádak a kommunizmus elleni vádak is egyben. Stănculescu (egykori, a forradalom idején elkövetett bűncselekmények miatt börtönbüntetésre ítélt tábornok – a szerk. megj.) és azok, akik akkor átvették a hatalmat – itt Ion Iliescura, Petre Romanra, Brucanra és Gelu Voican Voiculescura gondolok –, tehát, mint utólag megtudtam, ez a hatalmi csoport döntött a Ceauşescuék fizikai megsemmisítéséről. Őket azért áldozták be, hogy ne kerüljön sor a kommunizmus perére, és hogy átmenthessék a kommunista adminisztrációt, amely, mint látják, túlélt, és a mai napig létezik. De még most sincs késő, és a társadalmi megbékélés érdekében javallott a kommunizmus elleni per, de ehhez előbb politikamentessé kell tenni az igazságszolgáltatást” – jelentette ki Dan Voinea, aki amúgy maga is a diktátor házaspár halálos ítéletére tett javaslatot 21 évvel korábban.
Voinea egyúttal azt is kijelentette, hogy az 1989 decemberi utcai harcokban – az akkori hivatalos bejelentésekkel ellentétben – nem vettek részt semmilyen terroristák. Azt is kifejtette, hogy az általa összeállított vádiratok közül több mint 35 esetében született ítélet, és többek között a Temesváron a lakosság elleni katonai fellépést irányító Mihai Chiţac és Victor Athanasie Stănculescu egykori tábornokok elleni vádirat összeállításáért is magának követelte a dicsőséget, bár ebben az ügyben Romeo Bălan ügyész járt el, aki emiatt díjat is kapott az ügyészek szövetségétől. Emellett – mint mondta – a hasonló kolozsvári és a nagyszebeni ügyekben is bebizonyította, hogy nem voltak terroristák, mivel a sortüzek minden egyes áldozata esetében sikerült kideríteni, hogy kik lőttek. Az ügyek 80 százalékában sikerült kideríteni, hogy kik lőttek, hogy kik azok, akik több ezer polgár haláláért, megsebesüléséért vagy jogtalan bebörtönzéséért felelősek – mondta Voinea.
Nincs bizonyíték Vasile Milea öngyilkosságára
Arról is beszélt, hogy semmilyen bizonyíték sincs arra, miszerint Vasile Milea, a hadsereg akkori főparancsnoka 1989 december 22-én öngyilkosságot követett volna el, mint ahogy azt akkor a halottkém megállapította. Közölte: Milea halálát követően Stănculescu tábornok bement a védelmi minisztériumba, és az akkor Milea után a hivatali rangsorban következő Ilie Ceauşescut őrizetbe véve önmagát nyilvánította védelmi miniszterré, majd ebbéli minőségében irányította az összes katonai műveletet az országban.
Voinea a katonai főügyész helyetteseként, majd főügyészként tíz évig, 1997-től foglalkozott a forradalomhoz kapcsolódó perek vádirataival, többek között a Milea-ügyével is, amelyet lezártak, és akkor Voinea nem emelt szót a végkövetkeztetés ellen. (Incidens Aradon: Kisebb incidens történt Aradon az 1989-es forradalom hőseinek tiszteletére rendezett tegnapi megemlékezésen, amikor a megjlent egykorri forradalmárok összetűztek a rendfenntartó erőkkel, mivel azok nem engedték, hogy kitűzzenek egy zászlót a vértanúk emlékművére. „Még 1989-ben sem gyakoroltak ránk olyan nyomást, mint mostanában, példa erre a hatóságok mai akciója is, akik szabotálni kívánták a mgemlékezésünket” - jelentette ki a megyei forradalmárszervezet titkára, Duka Attila.)
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)
A Ceauşescu-házaspárt azért tették el az útból, hogy ne rendezhessék meg a kommunizmus perét – nyilatkozta kedden a Radio France Internationale-nak (RFI) az 1989-es forradalom évfordulója alkalmából megszólaltatott Dan Voinea egykori katonai ügyész, aki a később kivégzett diktátorházaspár elleni 1989-es perben összeállította a vádiratot. A 21 évvel ezelőtti utcai harcokban semmiféle terroristák nem vettek részt, az 1989-ben átmentett kommunista adminisztráció pedig a mai napig létezik – állítja Voinea.
Voinea, aki 1989-ben a katonai ügyészség ezredeseként jelentkezett, hogy közvádlóként szerepel a tömeggyilkossággal vádolt Ceauşescuék karácsony napján lefolytatott perében, úgy vélte, amennyiben a diktátor házaspár pere a szabályoknak megfelelően folytatódott volna, ez lett volna az első olyan ügy, amelyben elítélik a kommunizmus bűneit.
Voinea néhány évvel ezelőtt nyugdíjba vonult, miután fegyelmi eljárást kezdeményeztek ellene a forradalommal kapcsolatos ügyek – nevezetesen a Ion Iliescu egykori államfő elleni eljárás – vádiratainak szabályellenes összeállítása miatt
A cél: a kommunista hatalom átmentése
„A mai napig nem került a bíróságok elé a kommunizmus bűneivel kapcsolatos vádirat. Ez volt a Ceauşescu-házaspár fizikai megsemmisítésének oka, mivel az ellenük megfogalmazott vádak a kommunizmus elleni vádak is egyben. Stănculescu (egykori, a forradalom idején elkövetett bűncselekmények miatt börtönbüntetésre ítélt tábornok – a szerk. megj.) és azok, akik akkor átvették a hatalmat – itt Ion Iliescura, Petre Romanra, Brucanra és Gelu Voican Voiculescura gondolok –, tehát, mint utólag megtudtam, ez a hatalmi csoport döntött a Ceauşescuék fizikai megsemmisítéséről. Őket azért áldozták be, hogy ne kerüljön sor a kommunizmus perére, és hogy átmenthessék a kommunista adminisztrációt, amely, mint látják, túlélt, és a mai napig létezik. De még most sincs késő, és a társadalmi megbékélés érdekében javallott a kommunizmus elleni per, de ehhez előbb politikamentessé kell tenni az igazságszolgáltatást” – jelentette ki Dan Voinea, aki amúgy maga is a diktátor házaspár halálos ítéletére tett javaslatot 21 évvel korábban.
Voinea egyúttal azt is kijelentette, hogy az 1989 decemberi utcai harcokban – az akkori hivatalos bejelentésekkel ellentétben – nem vettek részt semmilyen terroristák. Azt is kifejtette, hogy az általa összeállított vádiratok közül több mint 35 esetében született ítélet, és többek között a Temesváron a lakosság elleni katonai fellépést irányító Mihai Chiţac és Victor Athanasie Stănculescu egykori tábornokok elleni vádirat összeállításáért is magának követelte a dicsőséget, bár ebben az ügyben Romeo Bălan ügyész járt el, aki emiatt díjat is kapott az ügyészek szövetségétől. Emellett – mint mondta – a hasonló kolozsvári és a nagyszebeni ügyekben is bebizonyította, hogy nem voltak terroristák, mivel a sortüzek minden egyes áldozata esetében sikerült kideríteni, hogy kik lőttek. Az ügyek 80 százalékában sikerült kideríteni, hogy kik lőttek, hogy kik azok, akik több ezer polgár haláláért, megsebesüléséért vagy jogtalan bebörtönzéséért felelősek – mondta Voinea.
Nincs bizonyíték Vasile Milea öngyilkosságára
Arról is beszélt, hogy semmilyen bizonyíték sincs arra, miszerint Vasile Milea, a hadsereg akkori főparancsnoka 1989 december 22-én öngyilkosságot követett volna el, mint ahogy azt akkor a halottkém megállapította. Közölte: Milea halálát követően Stănculescu tábornok bement a védelmi minisztériumba, és az akkor Milea után a hivatali rangsorban következő Ilie Ceauşescut őrizetbe véve önmagát nyilvánította védelmi miniszterré, majd ebbéli minőségében irányította az összes katonai műveletet az országban.
Voinea a katonai főügyész helyetteseként, majd főügyészként tíz évig, 1997-től foglalkozott a forradalomhoz kapcsolódó perek vádirataival, többek között a Milea-ügyével is, amelyet lezártak, és akkor Voinea nem emelt szót a végkövetkeztetés ellen. (Incidens Aradon: Kisebb incidens történt Aradon az 1989-es forradalom hőseinek tiszteletére rendezett tegnapi megemlékezésen, amikor a megjlent egykorri forradalmárok összetűztek a rendfenntartó erőkkel, mivel azok nem engedték, hogy kitűzzenek egy zászlót a vértanúk emlékművére. „Még 1989-ben sem gyakoroltak ránk olyan nyomást, mint mostanában, példa erre a hatóságok mai akciója is, akik szabotálni kívánták a mgemlékezésünket” - jelentette ki a megyei forradalmárszervezet titkára, Duka Attila.)
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)
2010. december 28.
?Az írott sajtó 365 napja
ÚMSZ-összeállítás
Az év vége a számadások időszaka – sorozatunkban górcső alá vesszük a romániai médiaélet legjelentősebb eseményeit, melyek az újságok, rádiók és televízióadók portáján történtek. Alább a lappiacot érintő eseményeket „játsszuk vissza”.
Elbocsátások, lemondások és „átigazolások”, drasztikusan csökkenő példányszámok és fizetések, illetve tranzakciók és lapindítások jellemezték a romániai újságírás idei esztendejét. A júniusban bemutatott Media Fact Book 2010 szerint tavaly az írott sajtó piaca óriási veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, ami idén tovább tetőzik. A jelentése szerint az újságok létét biztosító reklámbevételek idén tovább csökkentek, számításaik szerint csupán 27 millió eurót számolhatnak a gazdasági igazgatók.
Laphalál és Kamikaze
Az idei évi lapmegszűnéseket már tavaly decemberben megelőlegezte az egyik legtekintélyesebb országos napilap. A Sorin Ovidiu Vântu Realitatea-Caţavencu médiabirodalmához tartozó Cotidianul december 23-án jelent meg utoljára. Január 6-án és 7-én a Gardianul és a Ziua című lapok szűntek meg. Ugyanebben a hónapban a Jurnalul Naţional napilap 50 alkalmazottjától vált meg és lemondott szombati lapszámáról, illetve mellékletéről is.
Február 3-tól az Adevărul, Academia Caţavencu, Gazeta Sporturilor, Jurnalul naţional, Libertatea és Pro Sport című lapokat szerdánként a Moldovai Köztársaságban is terjesztik. Dinu Patriciu lapja, az Adevărul december 6-tól teljes szerkesztőgárdával, hétfőtől péntekig jelen van a Pruton túli országban. A hónap elején, Cornel Nistorescu, a tavaly megszűnt Cotidianul lapigazgatója bejelentette, hogy SOV trösztjének F5 nevű új média csoportjától „bérbe vette” a cotidianul.ro-t.
Ebben a hónapban történt a 2010-es esztendő egyik legnagyobb tranzakciója: a Ringier tulajdonába tartozó Evenimentul zileit és Capitalt megvásárolta a B1 TV-t működtető társaság, melynek többségi tulajdonosa Bobby Păunescu. Sajtóinformációk szerint a két lap több mint 8 millió euróért kelt el.
Március 4-én az Academia Caţavencu című élclap mintegy 20 szerkesztője, élükön Mircea Toma lapalapítóval otthagyta a kiadót és bejelentették, hogy „alternatív Caţavencu-t” indítanak. Lapjuk március 17-én jelent meg, Kamikaze címmel. Március 12-én 75 ezer példányban megjelent az OK! című nemzetközi bulvárlap román nyelvű változata. Ugyancsak márciusban jelentette be a Google nevű keresőóriás, hogy irodát nyit Bukarestben. (Erre novemberben került sor.)
Többdimenzió és Erő
Április elsején, korántsem áprilisi tréfából lemondott az Adevărul Holdingnál betöltött tisztségéből Răzvan Corneţeanu vezérigazgató, akit másnap több, a menedzsmentben és reklámszervezésben dolgozó vezető beosztású személy követett. Dinu Patriciu a tröszt élére Imre Pétert nevezte ki.
Április 14-én az elbocsátások, bezárások stb. ellenére új, országos napilap jelent meg Romániában, Puterea (Erő) címmel. A Gardianul, Ziua és Cotidianul vezető újságírói által alapított lap ünnepélyes indításán Mihail Gorbaciov volt szovjet elnök is részt vett.
Májusban szintén érdekes médiaeseménynek lehettünk tanúi: a DailyBusiness.ro című online gazdasági lap közel három év után nyomtatott havilapként is megjelent, DailyBusiness.ro Best of the Month címmel. 29-én a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tavaszi közgyűlésén Karácsonyi Zsigmondot szavazta meg új elnöknek. A Népújság lapszerkesztője a második mandátumát záró Ambrus Attilát váltotta.
Június 2-án a Pro Sport és a Gazeta Sporturilor című sportlapok, elsőként Romániában 3D-s kiadásban jelentek meg, fókuszban a dél-afrikai labdarúgó világbajnoksággal. A PubliMedia International tulajdonába tartozó gandul.info hírportálon, a Gândul című országos napilap honlapján 21-től magyar, angol és német nyelven is megjelennek a fontosabb cikkek. Júliusban Marius Hagger bejelentette, hogy legkésőbb 2011 január 31-ig távozik a Ringier Kiadó Románia ügyvezetői posztjáról. A svájci NZZ Grouphoz igazoló szakember utódját nem nevezték meg.
Padlón a sajtószabadság
Augusztus elején a Westdeutsche Allgemeine Zeitung (WAZ) német lapkiadó konszern bejelentette: kivonul Romániából, mivel „túlságosan torz a román médiapiac”, eladja részesedéseit a kelet-európai médiapiacról és Németországra koncentrál. A WAZ tulajdonában van többek között a România liberă című napilap is.
Szeptemberben Silviu Prigoană demokrata-liberális képviselő – akinek a fővárosi szemétszállító vállalata mellett Etno Tv és Taraf Tv néven két televíziós csatornája is van – beterjesztett egy törvényjavaslatot, amellyel a nyomtatott és online lapok ellenőrzését is az Országos Audiovizuális Hatóságra bízná. A javaslatot már a beterjesztéskor többen kritizálták, így nem csoda, hogy elbukott a szavazáson.
Október 14-én ismét megjelent a korábban több mint egy éves szünetre kényszerült Erdélyi Napló című hetilap. A kolozsvári, évek óta létminimumon tengődő hetilapot a magyarországi Magyar Nemzet című újságot kiadó Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. vásárolta meg. A Riporterek Határok Nélkül sajtószervezet ebben a hónapban megjelent sajtószabadság-rangsorában Románia az 52. helyen áll, olyan EU-tagállamokat előzve csak meg, mint Bulgária és Görögország.
November hónapban indította el a CorectNews hírportált Sorin Roşca Stănescu újságíró, a portál főrészvényese Dinu Patriciu üzletember. Decembertől – az időközben megszűnésre ítélt Szülőföld Alap őszi pályázati eredményeinek nyilvánosságra hozatalát követően – immár világossá vált a budapesti kormány által ellenségesnek tekintett határon túli sajtóorgánumok vezetői számára, hogy jövőre más támogatási források után kell nézniük. Ha még létezni akarnak 2011-ben... Új Magyar Szó (Bukarest)
ÚMSZ-összeállítás
Az év vége a számadások időszaka – sorozatunkban górcső alá vesszük a romániai médiaélet legjelentősebb eseményeit, melyek az újságok, rádiók és televízióadók portáján történtek. Alább a lappiacot érintő eseményeket „játsszuk vissza”.
Elbocsátások, lemondások és „átigazolások”, drasztikusan csökkenő példányszámok és fizetések, illetve tranzakciók és lapindítások jellemezték a romániai újságírás idei esztendejét. A júniusban bemutatott Media Fact Book 2010 szerint tavaly az írott sajtó piaca óriási veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, ami idén tovább tetőzik. A jelentése szerint az újságok létét biztosító reklámbevételek idén tovább csökkentek, számításaik szerint csupán 27 millió eurót számolhatnak a gazdasági igazgatók.
Laphalál és Kamikaze
Az idei évi lapmegszűnéseket már tavaly decemberben megelőlegezte az egyik legtekintélyesebb országos napilap. A Sorin Ovidiu Vântu Realitatea-Caţavencu médiabirodalmához tartozó Cotidianul december 23-án jelent meg utoljára. Január 6-án és 7-én a Gardianul és a Ziua című lapok szűntek meg. Ugyanebben a hónapban a Jurnalul Naţional napilap 50 alkalmazottjától vált meg és lemondott szombati lapszámáról, illetve mellékletéről is.
Február 3-tól az Adevărul, Academia Caţavencu, Gazeta Sporturilor, Jurnalul naţional, Libertatea és Pro Sport című lapokat szerdánként a Moldovai Köztársaságban is terjesztik. Dinu Patriciu lapja, az Adevărul december 6-tól teljes szerkesztőgárdával, hétfőtől péntekig jelen van a Pruton túli országban. A hónap elején, Cornel Nistorescu, a tavaly megszűnt Cotidianul lapigazgatója bejelentette, hogy SOV trösztjének F5 nevű új média csoportjától „bérbe vette” a cotidianul.ro-t.
Ebben a hónapban történt a 2010-es esztendő egyik legnagyobb tranzakciója: a Ringier tulajdonába tartozó Evenimentul zileit és Capitalt megvásárolta a B1 TV-t működtető társaság, melynek többségi tulajdonosa Bobby Păunescu. Sajtóinformációk szerint a két lap több mint 8 millió euróért kelt el.
Március 4-én az Academia Caţavencu című élclap mintegy 20 szerkesztője, élükön Mircea Toma lapalapítóval otthagyta a kiadót és bejelentették, hogy „alternatív Caţavencu-t” indítanak. Lapjuk március 17-én jelent meg, Kamikaze címmel. Március 12-én 75 ezer példányban megjelent az OK! című nemzetközi bulvárlap román nyelvű változata. Ugyancsak márciusban jelentette be a Google nevű keresőóriás, hogy irodát nyit Bukarestben. (Erre novemberben került sor.)
Többdimenzió és Erő
Április elsején, korántsem áprilisi tréfából lemondott az Adevărul Holdingnál betöltött tisztségéből Răzvan Corneţeanu vezérigazgató, akit másnap több, a menedzsmentben és reklámszervezésben dolgozó vezető beosztású személy követett. Dinu Patriciu a tröszt élére Imre Pétert nevezte ki.
Április 14-én az elbocsátások, bezárások stb. ellenére új, országos napilap jelent meg Romániában, Puterea (Erő) címmel. A Gardianul, Ziua és Cotidianul vezető újságírói által alapított lap ünnepélyes indításán Mihail Gorbaciov volt szovjet elnök is részt vett.
Májusban szintén érdekes médiaeseménynek lehettünk tanúi: a DailyBusiness.ro című online gazdasági lap közel három év után nyomtatott havilapként is megjelent, DailyBusiness.ro Best of the Month címmel. 29-én a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tavaszi közgyűlésén Karácsonyi Zsigmondot szavazta meg új elnöknek. A Népújság lapszerkesztője a második mandátumát záró Ambrus Attilát váltotta.
Június 2-án a Pro Sport és a Gazeta Sporturilor című sportlapok, elsőként Romániában 3D-s kiadásban jelentek meg, fókuszban a dél-afrikai labdarúgó világbajnoksággal. A PubliMedia International tulajdonába tartozó gandul.info hírportálon, a Gândul című országos napilap honlapján 21-től magyar, angol és német nyelven is megjelennek a fontosabb cikkek. Júliusban Marius Hagger bejelentette, hogy legkésőbb 2011 január 31-ig távozik a Ringier Kiadó Románia ügyvezetői posztjáról. A svájci NZZ Grouphoz igazoló szakember utódját nem nevezték meg.
Padlón a sajtószabadság
Augusztus elején a Westdeutsche Allgemeine Zeitung (WAZ) német lapkiadó konszern bejelentette: kivonul Romániából, mivel „túlságosan torz a román médiapiac”, eladja részesedéseit a kelet-európai médiapiacról és Németországra koncentrál. A WAZ tulajdonában van többek között a România liberă című napilap is.
Szeptemberben Silviu Prigoană demokrata-liberális képviselő – akinek a fővárosi szemétszállító vállalata mellett Etno Tv és Taraf Tv néven két televíziós csatornája is van – beterjesztett egy törvényjavaslatot, amellyel a nyomtatott és online lapok ellenőrzését is az Országos Audiovizuális Hatóságra bízná. A javaslatot már a beterjesztéskor többen kritizálták, így nem csoda, hogy elbukott a szavazáson.
Október 14-én ismét megjelent a korábban több mint egy éves szünetre kényszerült Erdélyi Napló című hetilap. A kolozsvári, évek óta létminimumon tengődő hetilapot a magyarországi Magyar Nemzet című újságot kiadó Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. vásárolta meg. A Riporterek Határok Nélkül sajtószervezet ebben a hónapban megjelent sajtószabadság-rangsorában Románia az 52. helyen áll, olyan EU-tagállamokat előzve csak meg, mint Bulgária és Görögország.
November hónapban indította el a CorectNews hírportált Sorin Roşca Stănescu újságíró, a portál főrészvényese Dinu Patriciu üzletember. Decembertől – az időközben megszűnésre ítélt Szülőföld Alap őszi pályázati eredményeinek nyilvánosságra hozatalát követően – immár világossá vált a budapesti kormány által ellenségesnek tekintett határon túli sajtóorgánumok vezetői számára, hogy jövőre más támogatási források után kell nézniük. Ha még létezni akarnak 2011-ben... Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. december 29.
Erdélyi új családregény
Huber András könyvéről
Akik irodalmi értéket keresnek, vagy csupán egy könyv erejéig bele szeretnék élni magukat mások életébe, bizonyára nehezen fogják letenni kezükből Huber András nemrég megjelent regényét. Habár a regény kezdetén az események adriai- és földközi-tengeri városokba vezetnek, a későbbiekben pedig Párizsba és Budapestre, nagyrészük ennek ellenére egy kistelepülésen zajlik: Réshidán. Erről jegyzi meg a szerző: „a térképen ugyan más néven szerepel, mégis könnyen betájolható. Tipikusan erdélyi kisváros, ahol a szülői ház, és vele együtt a család fogalma sokáig meghatározó erővel bírt”.
Egy polgári család négy nemzedékének a sorsát követhetjük nyomon Huber András Ház a Domb utcában című regényében, amelyben a jelen valahogy minduntalan visszaköszön a múltnak, máskor meg a múlt fintorog, ölt nyelvet az ajtón kopogó újabb időknek. A szereplőket, legyenek szimpatikusak vagy éppenséggel ellenszenvesek, magunk között érezzük, családtagjainknak fogadjuk, és együtt találgatjuk velük: ki és mi alakította az életüket, önmaguk avagy a történelmi és társadalmi változások, amelyeket át- és megéltek?
Több mint egy évszázadot ölel fel a Ház a Domb utcában. Cselekménye a XIX. század végén indul és a XXI. század elején ér véget, ha egyáltalán véget ér a szó klasszikus értelmében... Az indíték a történet bemutatására a rendszerváltás utáni fiatalok és a szülők (ebben az esetben az apa) közötti véleménykülönbségre épül. A házát, kertjét szerető, féltő apa elmeséli gyermekeinek és azok barátainak famíliájuk történetét. Abban reménykedik, az eredmény a kölcsönös megértés lesz. Ám feloldódhat-e a nemzedékek közötti konfliktus, s hat-e még a mindig jóságos Rebike érzelmi öröksége a hovatovább elidegenedő világban? (A Rebike nevű dédmama egyébként a regény legjobban megrajzolt, legszimpatikusabb alakja.)
A család életének a bemutatása még az úgynevezett „boldog békeidő” felidézésével kezdődik, amit aztán egy katasztrofális háború, egy nemzet, egy ország erőszakos szétdarabolása követ és a továbbiakban még mennyi minden. Menekülés és a beilleszkedési kísérletek történése, az új körülményekhez való alkalmazkodás nem jár áldozatok nélkül, a család szerkezete, összetétele is változik, de az ábrázolt személyek alapos kidolgozottsága valószínűvé teszi a cselekmény pörgetését. A családban egymás mellett és ellenében állnak „a jók” és „a rosszak”, akik hála az író valóságérzékének, sem túl jók, sem túl rosszak. Emberek a maguk gyengéivel, akik közül egyesekben esetleg nagyobb mértékben érvényesül az individualizmus. Vajon csodálkozhatunk-e azon, hogy 2006 nyárutóján az ősapa ükunokái immár farkasszemet néznek saját apjukkal az otthoni maradék vagyon felosztására várva. Ekkor mondja a családfő: „Az ember csak akkor tud eligazodni az életén, amikor a vége felé jár. De annak akkor már mi a haszna?”... Tegyük hozzá: szinte semmi, bár a fiatalok tanulhatnának az előttük járók példájából...
Huber András regénye mentes a didaktikus megfogalmazásoktól s a moralizáló hangtól. Nincsenek benne „unalmas” részek, ehhez járul hozzá a helyszínek és az idősíkok kitűnő mozgatása is; nemegyszer megtörténik, hogy nemcsak egyik városból a másikba, hanem egyik országból a másikba, egyik társadalmi berendezkedésből a másikban találja magát az olvasó.
Nagy érdeme a dési írónak, hogy óvakodik a (ma sok helyt még) divatos túlzásoktól. A két világháború történései és következményei meglehetősen kiegyensúlyozva jelentkeznek Huber könyvében és főleg a család és a városka életében megjelenő apróbb-nagyobb változásokban tükröződnek. Míg a keret, amely egybefogja ezeket, valóságos (háborúk, rendszerváltások stb.), addig a beléje kerülő történet az írói fantázia sikeres terméke.
A számtalan kitűnően megformált szereplő közül, Rebikén kívül, egyiket sem emelném ki név szerint, nem kívánom az olvasót megelőzni. Ők mintegy vetületei a korabeli valóságnak, úgy is viselkednek, csak jellembeli pozitív vagy negatív tulajdonságaik teszik emlékezetesebbé egyiküket-másikukat. Van közöttük, aki elvszerűen él és van, aki épp mások divatos nézeteit vállalja fel, nem épp céltalanul, de olyanokkal is találkozunk, akik szinte láthatatlanul irányítják az eseményeket, amelyekkel aztán együtt sodródnak.
Egy család, egy század, egy kisváros... Vonzó könyvről lévén szó, még a terjedelme sem riasztó (félezer oldal), szerkesztése egységes, semmi zavaró hatás nem vonja el a figyelmet. Ennek ellenére, talán nem lett volna felesleges, ha a szerző egy vázlatos családfa közreadásával megkönnyítette volna az eligazodást a szereplők között. (A szerzőtől tudjuk, regénye kéziratát többször is átdolgozta, míg tartalmilag, formailag rálelt végső alakjára.)
Családregényt írni napjainkban nehéz feladat, mert az aktív olvasók száma mind kevesebb. Jó családregényt írni még nehezebb, mert erdélyi irodalmunkban sok magas mércét kiállott precedens van erre; Huber Andrásnak mégis sikerült, talán azért is, mert nyelvileg is egységeset alkotott, ami a műve megértését segíti. Kiemelném még a regény befejezésére vonatkozó ügyes kompromisszumos megoldást is, amely nyitva hagyja a lehetőséget és elgondolkoztatja az olvasót; az alternatíva keresése korunk jellemzője.
A könyvet Lukács Solymossy Éva művészi, figyelemfelkeltő borítója díszíti.
Huber András: Ház a Domb utcában Grafycolor Kiadó, Kolozsvár, 2010.
PÁVAI GYULA, Szabadság (Kolozsvár)
Huber András könyvéről
Akik irodalmi értéket keresnek, vagy csupán egy könyv erejéig bele szeretnék élni magukat mások életébe, bizonyára nehezen fogják letenni kezükből Huber András nemrég megjelent regényét. Habár a regény kezdetén az események adriai- és földközi-tengeri városokba vezetnek, a későbbiekben pedig Párizsba és Budapestre, nagyrészük ennek ellenére egy kistelepülésen zajlik: Réshidán. Erről jegyzi meg a szerző: „a térképen ugyan más néven szerepel, mégis könnyen betájolható. Tipikusan erdélyi kisváros, ahol a szülői ház, és vele együtt a család fogalma sokáig meghatározó erővel bírt”.
Egy polgári család négy nemzedékének a sorsát követhetjük nyomon Huber András Ház a Domb utcában című regényében, amelyben a jelen valahogy minduntalan visszaköszön a múltnak, máskor meg a múlt fintorog, ölt nyelvet az ajtón kopogó újabb időknek. A szereplőket, legyenek szimpatikusak vagy éppenséggel ellenszenvesek, magunk között érezzük, családtagjainknak fogadjuk, és együtt találgatjuk velük: ki és mi alakította az életüket, önmaguk avagy a történelmi és társadalmi változások, amelyeket át- és megéltek?
Több mint egy évszázadot ölel fel a Ház a Domb utcában. Cselekménye a XIX. század végén indul és a XXI. század elején ér véget, ha egyáltalán véget ér a szó klasszikus értelmében... Az indíték a történet bemutatására a rendszerváltás utáni fiatalok és a szülők (ebben az esetben az apa) közötti véleménykülönbségre épül. A házát, kertjét szerető, féltő apa elmeséli gyermekeinek és azok barátainak famíliájuk történetét. Abban reménykedik, az eredmény a kölcsönös megértés lesz. Ám feloldódhat-e a nemzedékek közötti konfliktus, s hat-e még a mindig jóságos Rebike érzelmi öröksége a hovatovább elidegenedő világban? (A Rebike nevű dédmama egyébként a regény legjobban megrajzolt, legszimpatikusabb alakja.)
A család életének a bemutatása még az úgynevezett „boldog békeidő” felidézésével kezdődik, amit aztán egy katasztrofális háború, egy nemzet, egy ország erőszakos szétdarabolása követ és a továbbiakban még mennyi minden. Menekülés és a beilleszkedési kísérletek történése, az új körülményekhez való alkalmazkodás nem jár áldozatok nélkül, a család szerkezete, összetétele is változik, de az ábrázolt személyek alapos kidolgozottsága valószínűvé teszi a cselekmény pörgetését. A családban egymás mellett és ellenében állnak „a jók” és „a rosszak”, akik hála az író valóságérzékének, sem túl jók, sem túl rosszak. Emberek a maguk gyengéivel, akik közül egyesekben esetleg nagyobb mértékben érvényesül az individualizmus. Vajon csodálkozhatunk-e azon, hogy 2006 nyárutóján az ősapa ükunokái immár farkasszemet néznek saját apjukkal az otthoni maradék vagyon felosztására várva. Ekkor mondja a családfő: „Az ember csak akkor tud eligazodni az életén, amikor a vége felé jár. De annak akkor már mi a haszna?”... Tegyük hozzá: szinte semmi, bár a fiatalok tanulhatnának az előttük járók példájából...
Huber András regénye mentes a didaktikus megfogalmazásoktól s a moralizáló hangtól. Nincsenek benne „unalmas” részek, ehhez járul hozzá a helyszínek és az idősíkok kitűnő mozgatása is; nemegyszer megtörténik, hogy nemcsak egyik városból a másikba, hanem egyik országból a másikba, egyik társadalmi berendezkedésből a másikban találja magát az olvasó.
Nagy érdeme a dési írónak, hogy óvakodik a (ma sok helyt még) divatos túlzásoktól. A két világháború történései és következményei meglehetősen kiegyensúlyozva jelentkeznek Huber könyvében és főleg a család és a városka életében megjelenő apróbb-nagyobb változásokban tükröződnek. Míg a keret, amely egybefogja ezeket, valóságos (háborúk, rendszerváltások stb.), addig a beléje kerülő történet az írói fantázia sikeres terméke.
A számtalan kitűnően megformált szereplő közül, Rebikén kívül, egyiket sem emelném ki név szerint, nem kívánom az olvasót megelőzni. Ők mintegy vetületei a korabeli valóságnak, úgy is viselkednek, csak jellembeli pozitív vagy negatív tulajdonságaik teszik emlékezetesebbé egyiküket-másikukat. Van közöttük, aki elvszerűen él és van, aki épp mások divatos nézeteit vállalja fel, nem épp céltalanul, de olyanokkal is találkozunk, akik szinte láthatatlanul irányítják az eseményeket, amelyekkel aztán együtt sodródnak.
Egy család, egy század, egy kisváros... Vonzó könyvről lévén szó, még a terjedelme sem riasztó (félezer oldal), szerkesztése egységes, semmi zavaró hatás nem vonja el a figyelmet. Ennek ellenére, talán nem lett volna felesleges, ha a szerző egy vázlatos családfa közreadásával megkönnyítette volna az eligazodást a szereplők között. (A szerzőtől tudjuk, regénye kéziratát többször is átdolgozta, míg tartalmilag, formailag rálelt végső alakjára.)
Családregényt írni napjainkban nehéz feladat, mert az aktív olvasók száma mind kevesebb. Jó családregényt írni még nehezebb, mert erdélyi irodalmunkban sok magas mércét kiállott precedens van erre; Huber Andrásnak mégis sikerült, talán azért is, mert nyelvileg is egységeset alkotott, ami a műve megértését segíti. Kiemelném még a regény befejezésére vonatkozó ügyes kompromisszumos megoldást is, amely nyitva hagyja a lehetőséget és elgondolkoztatja az olvasót; az alternatíva keresése korunk jellemzője.
A könyvet Lukács Solymossy Éva művészi, figyelemfelkeltő borítója díszíti.
Huber András: Ház a Domb utcában Grafycolor Kiadó, Kolozsvár, 2010.
PÁVAI GYULA, Szabadság (Kolozsvár)
2011. január 7.
[ánélé], [fénéi], [pénélé], [pérémé]
Magyarul van ez így? Bizony, nem. Mint ahogy az NVA, nálunk FMI, mint [féméi] vagy IMF, mint [ájemef], ING, mint [ájendzsi] stb. sem. Az egyesületek, pártok, szervezetek nevét az első, teljes említés után, rövidítve írjuk. Ezek az ún. mozaikszavak. Ami a pártok nevét illeti, a hazai magyar tömegtájékoztatásban a román pártok magyar nevét használjuk. Így pl. a Partidul Naţional Liberal magyarul Nemzeti Liberális Párt.
A hazai magyar lapok, a magyarországiakat utánozva, néhány éve, fölöttébb sajnálatos módon, áttértek arra, hogy a teljes név után a magyar rövidítés, mozaikszó helyett következetesen a román mozaikszót közlik. Így a fenti párt esetében a PNL-t. Ez önmagában véve nem volna baj. Csakhogy nálunk a román nyelv lépten-nyomon hat nyelvünkre, és ezzel a megoldással a magyar nyelvű lapok, mondhatni gépiesen, a mozaikszó román kiejtését sugallják, erre is ráveszik az olvasót. Annyira, hogy a magyar helyett mindenki a román betűzést követi. Senki sem mondja a PNL-t [pé-en-el]-nek, a PSD-t [pé-esz-dé], netán [pé-es-dé-]-nek, már csak azért sem, mert ezeket lapjaink, hogy teljes legyen az átvétel, kizárólag a román kiejtéshez csatolt raggal közlik: PNL-vel, PRM-vel.
Ugyanígy ANL-vel (pl. Krónika, 2010. XII. 17–19., első és hetedik oldal). Magyarul a [pé-en-el-vel], [pé-er-em-vel], [á-né-lé-vel] betűzés meglehetősen furcsán hangzik. Idegenül. Mintha a magyar nyelvben századok óta bekövetkezett mássalhangzó-hasonulás nem történt volna meg. Vagy ismeretlenné vált volna. Persze ezeket senki sem így, hanem, magyar szöveg ide meg oda, „magától értetődően”, csakis románul olvassa: [pé-né-lé-vel], [pé-ré-mé-vel], [á-né-lé-vel].
Vajon újságíróink gondoltak-e, gondolnak-e arra, hogy ez a megoldás egyáltalán nem tollforgatókhoz méltó? Nem lépten-nyomon sárba taposott nyelvünk védelmét, ápolását szolgálja? Hozzá kell tennünk, hogy e magyartalanság terjesztésében politikusaink is élen járnak. Az ő szájukból, magyar szövegben, csakis a román kiejtés hallható.
Ez az írásmód, kiejtés több szempontból is kifogásolható:
1. A magyar nyelvben a mássalhangzók kiejtése más, mint a románban. Természetszerűleg, hiszen a két nyelv nem azonos. A romántól eltérően, az f, l, m, n, r, s, sz kiejtését a magyarban nem a mássalhangzó utáni -é könnyíti meg ([fé], [lé], [mé], [né], [ré], [sé], [szé]), hanem az előtte ejtett e- ([ef], [el], [em], [en], [er], [es], [esz]). Ebből következik, hogy az ilyen betűvel kezdődő mozaikszók elé nem a, hanem az határozott névelőt kell tennünk, az ilyen betűvel végződő mozaikszók után pedig nem hasonulatlan mássalhangzóval kezdődő -val, -vel határozóragot.
2. Mivel a pártok mozaikszava a románban p-vel kezdődik, ez elé csakis a határozott névelő kerül. Ez, meg a román rövidítés a többi betű román kiejtését is maga után vonja: a PNL tehát nem [pé-en-el], hanem [pé-né-lé], a PRM nem [pé-er-em], hanem [pé-ré-mé], az ANL nem [á-en-el], hanem [á-né-lé] lesz. Vagyis az olvasó a román kiejtést követi.
3. Egyáltalán mi az értelme, a célja a párt magyar neve utáni román rövidítésnek? Mert ez ellentmondásos. Következetes használata talán emlékeztető akar lenni arra, hogy ne feledjük, Romániában élünk? És ennek a mozaikszavak román betűzésének a nyakunkba varrásával kell járnia? Tréfálni persze lehet, de ez nem egyéb, mint a román mozaikszavak román kiejtésének a magyar olvasóba való sulykolása. Ami nyelvünk sajátosságának figyelmen kívül hagyásával, tovább rontja nyelvi öntudatunkat.
4. Politikusaink, újságíróink a magyarországi példát követik. Ott pl. a németországi Kereszténydemokrata Pártot a német név rövidítése szerint csakis CDU-nak írják, a romániai Nemzeti Liberális Pártot PNL-nek, a Nagy-Románia Pártot PRM-nek. De nyilvánvaló, hogy ezeket magyarul is mondják: [cé-dé-u], [pé-en-el], [pé-er-em]. És nem románul.
Természetesen arra kell törekednünk, hogy a magyar nyelv egységét megőrizzük. De a nyelvi egységhez ennek semmi köze. Nálunk ugyanis, a magyarországival ellentétben, rendkívül erős román hatás éri a nyelvet. Ezért minden olyan lehetőséget, ami nyelvi romlást idéz, idézhet elő, ki kell küszöbölnünk. A román betűzés hatására pl. az RMDSZ-t egyesek [ré-mé-dé-szé]-nek, mások, ugyancsak magyarok, egyenesen [u-dé-mé-ré]-nek mondják.
5. Ha meggondoljuk, a más nyelvet beszélők sem ejtik ki a magyar mozaikszavakat magyarosan. Például a Magyar Távirati Iroda rövidítését, az MTI-t, románul [mé-té-i]-nek, angolul [em-ti-áj]-nak mondják. Ki-ki a maga nyelvén.
A Nemzetközi Valutaalap magyar rövidítése NVA, angolul IMF (International Monetary Fund). Nálunk viszont, anélkül, hogy teljes román neve megjelenne, mondhatni következetesen, román mozaikszava lát napvilágot: FMI (Fondul Monetar Internaţional). A nemzetközi pénzintézet román nevének átvétele szükségtelen, hiszen magyarul is írhatjuk. A román névnek „természetesen” a román kiejtését is sugallják: az FMI helyett a FMI-t írnak, sőt, mondanak is. De szükségtelen az eredeti angol név, az IMF átvétele is, ahogyan ez Magyarországon történik, és ahol ezt a magyar [i-em-ef] helyett teljesen fölöslegesen, [áj-em-ef]-nek mondják. A nálunk is fiókot nyitott egyik bank, az ING nevét, az angol kiejtést majmolók nyomban [áj-en-dzsi]-nek kezdték mondani. Pedig ez magyarul egyszerűen [ing].
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári műfordító, helytörténész. Krónika (Kolozsvár)
Magyarul van ez így? Bizony, nem. Mint ahogy az NVA, nálunk FMI, mint [féméi] vagy IMF, mint [ájemef], ING, mint [ájendzsi] stb. sem. Az egyesületek, pártok, szervezetek nevét az első, teljes említés után, rövidítve írjuk. Ezek az ún. mozaikszavak. Ami a pártok nevét illeti, a hazai magyar tömegtájékoztatásban a román pártok magyar nevét használjuk. Így pl. a Partidul Naţional Liberal magyarul Nemzeti Liberális Párt.
A hazai magyar lapok, a magyarországiakat utánozva, néhány éve, fölöttébb sajnálatos módon, áttértek arra, hogy a teljes név után a magyar rövidítés, mozaikszó helyett következetesen a román mozaikszót közlik. Így a fenti párt esetében a PNL-t. Ez önmagában véve nem volna baj. Csakhogy nálunk a román nyelv lépten-nyomon hat nyelvünkre, és ezzel a megoldással a magyar nyelvű lapok, mondhatni gépiesen, a mozaikszó román kiejtését sugallják, erre is ráveszik az olvasót. Annyira, hogy a magyar helyett mindenki a román betűzést követi. Senki sem mondja a PNL-t [pé-en-el]-nek, a PSD-t [pé-esz-dé], netán [pé-es-dé-]-nek, már csak azért sem, mert ezeket lapjaink, hogy teljes legyen az átvétel, kizárólag a román kiejtéshez csatolt raggal közlik: PNL-vel, PRM-vel.
Ugyanígy ANL-vel (pl. Krónika, 2010. XII. 17–19., első és hetedik oldal). Magyarul a [pé-en-el-vel], [pé-er-em-vel], [á-né-lé-vel] betűzés meglehetősen furcsán hangzik. Idegenül. Mintha a magyar nyelvben századok óta bekövetkezett mássalhangzó-hasonulás nem történt volna meg. Vagy ismeretlenné vált volna. Persze ezeket senki sem így, hanem, magyar szöveg ide meg oda, „magától értetődően”, csakis románul olvassa: [pé-né-lé-vel], [pé-ré-mé-vel], [á-né-lé-vel].
Vajon újságíróink gondoltak-e, gondolnak-e arra, hogy ez a megoldás egyáltalán nem tollforgatókhoz méltó? Nem lépten-nyomon sárba taposott nyelvünk védelmét, ápolását szolgálja? Hozzá kell tennünk, hogy e magyartalanság terjesztésében politikusaink is élen járnak. Az ő szájukból, magyar szövegben, csakis a román kiejtés hallható.
Ez az írásmód, kiejtés több szempontból is kifogásolható:
1. A magyar nyelvben a mássalhangzók kiejtése más, mint a románban. Természetszerűleg, hiszen a két nyelv nem azonos. A romántól eltérően, az f, l, m, n, r, s, sz kiejtését a magyarban nem a mássalhangzó utáni -é könnyíti meg ([fé], [lé], [mé], [né], [ré], [sé], [szé]), hanem az előtte ejtett e- ([ef], [el], [em], [en], [er], [es], [esz]). Ebből következik, hogy az ilyen betűvel kezdődő mozaikszók elé nem a, hanem az határozott névelőt kell tennünk, az ilyen betűvel végződő mozaikszók után pedig nem hasonulatlan mássalhangzóval kezdődő -val, -vel határozóragot.
2. Mivel a pártok mozaikszava a románban p-vel kezdődik, ez elé csakis a határozott névelő kerül. Ez, meg a román rövidítés a többi betű román kiejtését is maga után vonja: a PNL tehát nem [pé-en-el], hanem [pé-né-lé], a PRM nem [pé-er-em], hanem [pé-ré-mé], az ANL nem [á-en-el], hanem [á-né-lé] lesz. Vagyis az olvasó a román kiejtést követi.
3. Egyáltalán mi az értelme, a célja a párt magyar neve utáni román rövidítésnek? Mert ez ellentmondásos. Következetes használata talán emlékeztető akar lenni arra, hogy ne feledjük, Romániában élünk? És ennek a mozaikszavak román betűzésének a nyakunkba varrásával kell járnia? Tréfálni persze lehet, de ez nem egyéb, mint a román mozaikszavak román kiejtésének a magyar olvasóba való sulykolása. Ami nyelvünk sajátosságának figyelmen kívül hagyásával, tovább rontja nyelvi öntudatunkat.
4. Politikusaink, újságíróink a magyarországi példát követik. Ott pl. a németországi Kereszténydemokrata Pártot a német név rövidítése szerint csakis CDU-nak írják, a romániai Nemzeti Liberális Pártot PNL-nek, a Nagy-Románia Pártot PRM-nek. De nyilvánvaló, hogy ezeket magyarul is mondják: [cé-dé-u], [pé-en-el], [pé-er-em]. És nem románul.
Természetesen arra kell törekednünk, hogy a magyar nyelv egységét megőrizzük. De a nyelvi egységhez ennek semmi köze. Nálunk ugyanis, a magyarországival ellentétben, rendkívül erős román hatás éri a nyelvet. Ezért minden olyan lehetőséget, ami nyelvi romlást idéz, idézhet elő, ki kell küszöbölnünk. A román betűzés hatására pl. az RMDSZ-t egyesek [ré-mé-dé-szé]-nek, mások, ugyancsak magyarok, egyenesen [u-dé-mé-ré]-nek mondják.
5. Ha meggondoljuk, a más nyelvet beszélők sem ejtik ki a magyar mozaikszavakat magyarosan. Például a Magyar Távirati Iroda rövidítését, az MTI-t, románul [mé-té-i]-nek, angolul [em-ti-áj]-nak mondják. Ki-ki a maga nyelvén.
A Nemzetközi Valutaalap magyar rövidítése NVA, angolul IMF (International Monetary Fund). Nálunk viszont, anélkül, hogy teljes román neve megjelenne, mondhatni következetesen, román mozaikszava lát napvilágot: FMI (Fondul Monetar Internaţional). A nemzetközi pénzintézet román nevének átvétele szükségtelen, hiszen magyarul is írhatjuk. A román névnek „természetesen” a román kiejtését is sugallják: az FMI helyett a FMI-t írnak, sőt, mondanak is. De szükségtelen az eredeti angol név, az IMF átvétele is, ahogyan ez Magyarországon történik, és ahol ezt a magyar [i-em-ef] helyett teljesen fölöslegesen, [áj-em-ef]-nek mondják. A nálunk is fiókot nyitott egyik bank, az ING nevét, az angol kiejtést majmolók nyomban [áj-en-dzsi]-nek kezdték mondani. Pedig ez magyarul egyszerűen [ing].
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári műfordító, helytörténész. Krónika (Kolozsvár)
2011. január 7.
Irodalmi mozgások színpadán
Kovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi
Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben.
Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve?
– A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga.
Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos.
Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok.
Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható.
Miben látja az okát ennek?
– Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik.
Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”.
Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki.
Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai.
– Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart.
Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni.
Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta.
Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk.
Van előre elkészített terv?
– Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk.
Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely.
Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak.
Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti)
Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője.
Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik.
Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán)
– Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog.
A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő?
– Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő.
Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek.
Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó.
A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta?
– Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka.
Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt.
Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)
Kovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi
Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben.
Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve?
– A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga.
Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos.
Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok.
Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható.
Miben látja az okát ennek?
– Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik.
Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”.
Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki.
Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai.
– Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart.
Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni.
Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta.
Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk.
Van előre elkészített terv?
– Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk.
Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely.
Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak.
Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti)
Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője.
Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik.
Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán)
– Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog.
A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő?
– Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő.
Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek.
Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó.
A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta?
– Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka.
Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt.
Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. január 8.
Szellemi készenlétben
A Mentor Kiadónál 1998-ban jelent meg az Erdélyi Panteon című sorozat első kötete, Művelődéstörténeti vázlatok alcímmel, ezt 1999-ben követte a második, s 2001-ben a harmadik kötet. Azóta Erdély jeles írói, művészei, tudósai közül többen elhunytak, s mindamellett rajtuk kívül is hiányoznak többen, akiknek a harmadik kötetben lett volna a helyük ennek a sorozatnak a lapjain. Ezért döntött úgy a Mentor Kiadó vezetősége, hogy folytatják az Erdélyi Panteon sorozatot, a negyedik kötetben ezúttal elhunyt és kimaradt írókat, irodalomtörténészeket mutatnak be a szerzők – olvasható a szerkesztő Nagy Pál kötet végi Jegyzetében. Terveik szerint egy következő, ötödik kötetben szerepelnek majd a művészek és tudósok. Nagy Pál olyan szövegekből válogatott, amelyek kötetben, folyóiratban korábban már napvilágot láttak. Az alábbiakban mazsolázunk ezekből. Regénye, A zöld csillag és naplószerű önéletrajzi könyve, az Íme, az emberek! Madridban jelent meg, a szerző kiadásában. Mindkét könyv a menekülttábori lét keserveiről, a hontalanságról ad számot. A székelység írója a Mi az igazság Erdély esetében? című nemzetpolitikai tanulmányát a nyugati világ megnyerésére és jobb tájékoztatására fogalmazta. A pánszlávizmussal és a szovjet bolsevizmussal szemben erős Magyarországra van szükség, ez a nyugati világ érdeke. 1953. október 16-án a Fennvalóval és egyházával megbékélve hunyt el Madridban. Neve fennmarad, amíg magyarok élnek a földön. (Nyirő Józsefről – Medvigy Endre). Makkai, ha nem is vitatkozik mindezen, de az írásban közlés, a mondanivaló, az üzenet célba jutását tartja lényegesnek; a stílus helyenkénti ékessége csak némi hangszeres kedvderítő kísérlet hozzá – alkalmi eszköz, kellék... És maga az írás is! Makkai afféle kultúrhéroszi, népnevelői alkat, néppedagógus; nála az írás ennek a hivatásnak rendelődik alá. (Makkai Sándorról – Szőcs István) Tabéry regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánták megvilágítani. A kor tablójának gazdag és festői ábrázolására, drámai jellemek és helyzetek teremtésére, a történelmi atmoszféra érzékeltetésére törekedtek. Tabéry ennek következtében zsúfolta regényeibe az adatok bőségét, és kísérletezett a nyelvi archaizálás korfestő lehetőségeivel. (Tabéry Gézáról – Pomogáts Béla) Hunyady legmaradandóbb alkotásai elbeszélései. Az élet apró mozzanatainak megragadása, emberi sorsokat jellemző tettek, magatartás és erkölcsiség művészi formába való öntése nála az elbeszélés műfajában sikerült a legjobban. (Hunyady Sándorról – Jancsó Elemér) * A bábaasszony fiában, a minden lépten visszarúgott, a puszta egzisztenciáért tíz körömmel verekedő, a tüdővészével fiatal halálraítélt Sipos Domokos írásaiban ne lett volna drámai erő? Ő, akit az élet nap nap mellett nem feszít keresztre, és nem húz karóba, talán meg se tudta volna írni a Vajúdó idők küszöbén infernális erejű utolsó mondatait, amelyeknél megrázóbban csak az evangélista örökítette meg a pillanatot, amikor a Megváltónak a kereszten felnyújtják az ecetes vizet. (Sipos Domokosról – Szentimrei Jenő) * "...amit vetett, az termést hozott, az megmarad. Abból kenyeret sütünk ma, holnap, holnapután, kenyeret, mi, s a jövő nemzedékei. A csend, amelyről De különben csend van címmel a hazai magyar költészet egyik legszebb versét írta, örökre körülzárta őt, ám olvasói számára csupa mozgás, csupa illat, '16-féle nyelven' zengő madárdal, harangszó és hattyújáték lesz továbbra is az ő csendje. (Bartalis Jánosról – Kiss Jenő) Akik ismerték, elmondhatják: nem volt mindennapi ember. Szálfatermetű – amikor én az ötvenes évek fordulóján, nem sokkal utolsó meghurcoltatása és azt követő halála előtt megismertem, már kissé hajlott hátú –. Gorkijra emlékeztető fejjel, valóságos Gorkij-bajusszal, mélyen emberi, de mégis bizonyos fajta távolságtartó gesztusokkal. (...) Nem volt mindennapi írói útja sem, mert (...) volt ereje ahhoz, hogy levonja a következtetést tévedéseiből. (...) ezt Daday Loránd a legnehezebb időkben is tettekkel, társadalmi pozíciója, sőt olykor élete kockáztatásával bizonyította. (Daday Lorándról – Dávid Gyula) Humorista volt, vagyis olyan író, aki mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikát fújt belőle. Így csak kevesen tudták a mutatvány bámészai közül, hogy a szokatlan szemfényvesztő zokog-e vagy dohányzik. (Tomcsa Sándorról – Bajor Andor) Emberi, tiszta vallomás; kortársairól, bajtársairól szólva is magáról beszél, s magára emlékezve is a nemzetiségi történelmet mondja. Őszi fényben rezdülő lírával, az elvégeztetettség érzésével. Mindenre pontosan emlékszik, mindent környezetével együtt láttat, s mégis, mintha olykor atlantiszi mélységből, beomlott tárnák alól szivárognának fel a dallamok, amikor még hitték, hogy valamit tenni lehet az emberért, még a vidéki lapok deszkapadlós szerkesztőségeiben is. (Kacsó Sándorról – Czine Mihály) Vita Zsigmond írásai a 17. századtól a 20. századig, Gyulafehérvártól Kolozsvárig, Apáczai Csere Jánostól Áprily Lajosig járták be az erdélyi magyar művelődés és irodalom útjait. Minden megállapítását, minden felfedezését gazdag levéltári anyaggal támasztotta alá, azonban a filológiai munkán, az adatok és adalékok meggyőző bőségén is minduntalan átüt személyes vonzalma, elkötelezettsége szülővárosa és az erdélyi magyar kultúra iránt. (Vita Zsigmondról – Pomogáts Béla) Beke György és nemzedéke 1944 őszén találkozik először a történelemmel; mégpedig úgy, hogy az mindjárt harcba is dobja a népi demokrácia kivívásáért, a nemzeti előítéletek eloszlatásáért, az egyenjogúságért, az egyéni és közösségi jogokat szavatoló demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Társadalmi és nemzeti rianások befolyásolták tehát kezdeti tájékozódását; aminthogy később ugyanilyen jellegű tektonikus mozgások juttatták búvópataksorsra induláskori eszményeit, hogy aztán a hatvanas évek végén újból előtérbe kerüljenek, tudatosan megtervezett munkába állítsák, majd a nyolcvanas évek végén számvetésre késztessék, hogy a 20. századi erdélyi magyarság illúzióival leszámolva életműve kiteljesítésén munkálkodhassék. (Beke Györgyről – Cseke Péter) * Huszár küldetéstudatban élte meg bukaresti létét, az idegenségérzetet a "hazánk az anyanyelv" kompenzálta, s célként fogalmazta meg e kulturális missziót. Ehhez persze munkatársakra is volt szükség. A Hétnek nagy szerepe volt abban, hogy a protokolláris Bukarestet értékes emberek gyülekezetévé varázsolták, Huszárnak pedig abban, hogy meghatározó szava volt a szerkesztőség tagjainak kiválasztásában, ennek köszönhetően az ötvenes évek végén " elásott" Földes Lászlót főszerkesztő-helyettesi rangban maga mellé véve rehabilitáltatta. (Huszár Sándorról – Bányai Éva) Bálint Tibor, az ízig-vérig kolozsvári író, az erdélyi sors különleges szavú megörökítője, a jellegzetes közép-európai társadalmi-történelmi élethelyzetek látomásos megelevenítője és az emberiségnyi léthorizontok megvilágítója: az erdélyi és az egyetemes magyar szépírás mesterei, legkiválóbbjai közül való volt – és marad. (Bálint Tiborról – Bertha Zoltán) Páskándi Géza munkássága, különösképpen drámaírása, drámaírói életműve nemcsak a modern magyar irodalom külön fejezete, hanem, mint ahogy ma már egyre inkább látszik, s remélhetőleg mindenki számára egyre bizonyosabbá, nyilvánvalóvá is fog válni, az egész európai modernségnek és főként a kelet-közép-európai drámaművészetnek is az egyik kiemelkedően jelentős alkotása. (Páskándi Gézáról – Bertha Zoltán) Ebben a tisztes korban az életmű karaktere már jól látszódik az arcon. A világító, ám fáradt fényű szem – akárcsak gazdája – begyűjtött mindent. Jót is, rosszat is, de az utóbbit nem karéjozhatta annyi bánat, hogy ne ragyogna. Avval is, hogy Torda ama híres országgyűlésének fölszabadító erejét és Mátyás igazságát, a szülötte föld és a befogadó város, Kolozsvár fényét egybemontírozta. (Lászlóffy Aladárról – Szakolczay Lajos) Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Negyedik kötet. Szerkesztette: Nagy Pál. Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2010 Népújság (Marosvásárhely)
A Mentor Kiadónál 1998-ban jelent meg az Erdélyi Panteon című sorozat első kötete, Művelődéstörténeti vázlatok alcímmel, ezt 1999-ben követte a második, s 2001-ben a harmadik kötet. Azóta Erdély jeles írói, művészei, tudósai közül többen elhunytak, s mindamellett rajtuk kívül is hiányoznak többen, akiknek a harmadik kötetben lett volna a helyük ennek a sorozatnak a lapjain. Ezért döntött úgy a Mentor Kiadó vezetősége, hogy folytatják az Erdélyi Panteon sorozatot, a negyedik kötetben ezúttal elhunyt és kimaradt írókat, irodalomtörténészeket mutatnak be a szerzők – olvasható a szerkesztő Nagy Pál kötet végi Jegyzetében. Terveik szerint egy következő, ötödik kötetben szerepelnek majd a művészek és tudósok. Nagy Pál olyan szövegekből válogatott, amelyek kötetben, folyóiratban korábban már napvilágot láttak. Az alábbiakban mazsolázunk ezekből. Regénye, A zöld csillag és naplószerű önéletrajzi könyve, az Íme, az emberek! Madridban jelent meg, a szerző kiadásában. Mindkét könyv a menekülttábori lét keserveiről, a hontalanságról ad számot. A székelység írója a Mi az igazság Erdély esetében? című nemzetpolitikai tanulmányát a nyugati világ megnyerésére és jobb tájékoztatására fogalmazta. A pánszlávizmussal és a szovjet bolsevizmussal szemben erős Magyarországra van szükség, ez a nyugati világ érdeke. 1953. október 16-án a Fennvalóval és egyházával megbékélve hunyt el Madridban. Neve fennmarad, amíg magyarok élnek a földön. (Nyirő Józsefről – Medvigy Endre). Makkai, ha nem is vitatkozik mindezen, de az írásban közlés, a mondanivaló, az üzenet célba jutását tartja lényegesnek; a stílus helyenkénti ékessége csak némi hangszeres kedvderítő kísérlet hozzá – alkalmi eszköz, kellék... És maga az írás is! Makkai afféle kultúrhéroszi, népnevelői alkat, néppedagógus; nála az írás ennek a hivatásnak rendelődik alá. (Makkai Sándorról – Szőcs István) Tabéry regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánták megvilágítani. A kor tablójának gazdag és festői ábrázolására, drámai jellemek és helyzetek teremtésére, a történelmi atmoszféra érzékeltetésére törekedtek. Tabéry ennek következtében zsúfolta regényeibe az adatok bőségét, és kísérletezett a nyelvi archaizálás korfestő lehetőségeivel. (Tabéry Gézáról – Pomogáts Béla) Hunyady legmaradandóbb alkotásai elbeszélései. Az élet apró mozzanatainak megragadása, emberi sorsokat jellemző tettek, magatartás és erkölcsiség művészi formába való öntése nála az elbeszélés műfajában sikerült a legjobban. (Hunyady Sándorról – Jancsó Elemér) * A bábaasszony fiában, a minden lépten visszarúgott, a puszta egzisztenciáért tíz körömmel verekedő, a tüdővészével fiatal halálraítélt Sipos Domokos írásaiban ne lett volna drámai erő? Ő, akit az élet nap nap mellett nem feszít keresztre, és nem húz karóba, talán meg se tudta volna írni a Vajúdó idők küszöbén infernális erejű utolsó mondatait, amelyeknél megrázóbban csak az evangélista örökítette meg a pillanatot, amikor a Megváltónak a kereszten felnyújtják az ecetes vizet. (Sipos Domokosról – Szentimrei Jenő) * "...amit vetett, az termést hozott, az megmarad. Abból kenyeret sütünk ma, holnap, holnapután, kenyeret, mi, s a jövő nemzedékei. A csend, amelyről De különben csend van címmel a hazai magyar költészet egyik legszebb versét írta, örökre körülzárta őt, ám olvasói számára csupa mozgás, csupa illat, '16-féle nyelven' zengő madárdal, harangszó és hattyújáték lesz továbbra is az ő csendje. (Bartalis Jánosról – Kiss Jenő) Akik ismerték, elmondhatják: nem volt mindennapi ember. Szálfatermetű – amikor én az ötvenes évek fordulóján, nem sokkal utolsó meghurcoltatása és azt követő halála előtt megismertem, már kissé hajlott hátú –. Gorkijra emlékeztető fejjel, valóságos Gorkij-bajusszal, mélyen emberi, de mégis bizonyos fajta távolságtartó gesztusokkal. (...) Nem volt mindennapi írói útja sem, mert (...) volt ereje ahhoz, hogy levonja a következtetést tévedéseiből. (...) ezt Daday Loránd a legnehezebb időkben is tettekkel, társadalmi pozíciója, sőt olykor élete kockáztatásával bizonyította. (Daday Lorándról – Dávid Gyula) Humorista volt, vagyis olyan író, aki mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikát fújt belőle. Így csak kevesen tudták a mutatvány bámészai közül, hogy a szokatlan szemfényvesztő zokog-e vagy dohányzik. (Tomcsa Sándorról – Bajor Andor) Emberi, tiszta vallomás; kortársairól, bajtársairól szólva is magáról beszél, s magára emlékezve is a nemzetiségi történelmet mondja. Őszi fényben rezdülő lírával, az elvégeztetettség érzésével. Mindenre pontosan emlékszik, mindent környezetével együtt láttat, s mégis, mintha olykor atlantiszi mélységből, beomlott tárnák alól szivárognának fel a dallamok, amikor még hitték, hogy valamit tenni lehet az emberért, még a vidéki lapok deszkapadlós szerkesztőségeiben is. (Kacsó Sándorról – Czine Mihály) Vita Zsigmond írásai a 17. századtól a 20. századig, Gyulafehérvártól Kolozsvárig, Apáczai Csere Jánostól Áprily Lajosig járták be az erdélyi magyar művelődés és irodalom útjait. Minden megállapítását, minden felfedezését gazdag levéltári anyaggal támasztotta alá, azonban a filológiai munkán, az adatok és adalékok meggyőző bőségén is minduntalan átüt személyes vonzalma, elkötelezettsége szülővárosa és az erdélyi magyar kultúra iránt. (Vita Zsigmondról – Pomogáts Béla) Beke György és nemzedéke 1944 őszén találkozik először a történelemmel; mégpedig úgy, hogy az mindjárt harcba is dobja a népi demokrácia kivívásáért, a nemzeti előítéletek eloszlatásáért, az egyenjogúságért, az egyéni és közösségi jogokat szavatoló demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Társadalmi és nemzeti rianások befolyásolták tehát kezdeti tájékozódását; aminthogy később ugyanilyen jellegű tektonikus mozgások juttatták búvópataksorsra induláskori eszményeit, hogy aztán a hatvanas évek végén újból előtérbe kerüljenek, tudatosan megtervezett munkába állítsák, majd a nyolcvanas évek végén számvetésre késztessék, hogy a 20. századi erdélyi magyarság illúzióival leszámolva életműve kiteljesítésén munkálkodhassék. (Beke Györgyről – Cseke Péter) * Huszár küldetéstudatban élte meg bukaresti létét, az idegenségérzetet a "hazánk az anyanyelv" kompenzálta, s célként fogalmazta meg e kulturális missziót. Ehhez persze munkatársakra is volt szükség. A Hétnek nagy szerepe volt abban, hogy a protokolláris Bukarestet értékes emberek gyülekezetévé varázsolták, Huszárnak pedig abban, hogy meghatározó szava volt a szerkesztőség tagjainak kiválasztásában, ennek köszönhetően az ötvenes évek végén " elásott" Földes Lászlót főszerkesztő-helyettesi rangban maga mellé véve rehabilitáltatta. (Huszár Sándorról – Bányai Éva) Bálint Tibor, az ízig-vérig kolozsvári író, az erdélyi sors különleges szavú megörökítője, a jellegzetes közép-európai társadalmi-történelmi élethelyzetek látomásos megelevenítője és az emberiségnyi léthorizontok megvilágítója: az erdélyi és az egyetemes magyar szépírás mesterei, legkiválóbbjai közül való volt – és marad. (Bálint Tiborról – Bertha Zoltán) Páskándi Géza munkássága, különösképpen drámaírása, drámaírói életműve nemcsak a modern magyar irodalom külön fejezete, hanem, mint ahogy ma már egyre inkább látszik, s remélhetőleg mindenki számára egyre bizonyosabbá, nyilvánvalóvá is fog válni, az egész európai modernségnek és főként a kelet-közép-európai drámaművészetnek is az egyik kiemelkedően jelentős alkotása. (Páskándi Gézáról – Bertha Zoltán) Ebben a tisztes korban az életmű karaktere már jól látszódik az arcon. A világító, ám fáradt fényű szem – akárcsak gazdája – begyűjtött mindent. Jót is, rosszat is, de az utóbbit nem karéjozhatta annyi bánat, hogy ne ragyogna. Avval is, hogy Torda ama híres országgyűlésének fölszabadító erejét és Mátyás igazságát, a szülötte föld és a befogadó város, Kolozsvár fényét egybemontírozta. (Lászlóffy Aladárról – Szakolczay Lajos) Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Negyedik kötet. Szerkesztette: Nagy Pál. Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2010 Népújság (Marosvásárhely)
2011. január 12.
Újabb röpirat a mának
Van új a Nap alatt. Márai Sándor 1942-ben tette közzé a következőket: „A sajtó mind szívesebben és készségesebben alkalmazkodik az amerikai értesülési ipar módszereihez, beéri a címbetűs és fényképes informálással, s mind szórványosabban ragaszkodik véleményformáló, nevelő, művelő pedagógiai hivatásához”. (Röpirat a nemzetnevelés ügyében)
Olyan nagyság terjesztette ezt az észrevételt, aki hatvan évvel ezelőtt képes volt előrevetíteni napjaink nemzetközi állapotát: „A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélkül, közös óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit.” Érdemes tehát megszívlelni Márai Sándor észrevételeit, annál is inkább, mert tapasztalt tollforgatóként és kontinensünkön otthonosan mozgó utazóként, a jobbítás szándékával osztotta meg véleményét népének értelmiségével.
Akkoriban még javában dúlt a második világháború, de ő nem a katonai események, hanem a művelődési élet frontjáról ad le vészjelzést: szerinte Franciaország vezető kulturális szerepe elvesztésének oka bolygónkon „az elcivilizálódott tömegek kapzsi és mohó élvezetvágya, műveletlensége, szellemi és erkölcsi igénytelensége”. Ugyanakkor általában hangsúlyozza, hogy nemzet csak ott van, ahol él a nemzeti nyelv öntudata: a közéletben, az irodalomban, a sajtóban…
Jelenünkben is jelentős szerep hárul tehát nem csak a sajtóra, hanem általában a leírt szóra, a magyar nyelv széles körű ápolásában. Azonban ha szétnézünk az igen sokféle és színes-zavaros kínálaton, azt látjuk, hogy elburjánzott a felületesség, közönségesség, sokszor látványos vagy bizarr fotóval, képsorral, videofelvétellel vonják el a figyelmet, illetve keltik fel az érdeklődést – sajnos az olvasás, olvasva gondolkodás hátrányára. Továbbra is cél a globálisan levitézlett fogyasztói társadalom követelményeinek kielégítése, az eladhatóság még üres tartalom árán is, mindez pedig csillagászati távolságra áll attól a felelősségtudattól, amit annak idején Márai Sándor véleményformáló, nevelő, művelő pedagógiai hivatásnak nevezett.
Hogy miért van szükségünk anyanyelvünk állandó és fokozott ápolására, arról könyvtárakat lehetne összeírni, a mai divatos világpolgárokról azonban minden érvelés cinikusan leperegne. Mégis, talán meggyőzhetné őket egy olyan világnagyság felidézése, amilyen George Bernard Shaw volt, aki angolul gondolkodott és alkotott, de a következőket vallotta: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam ezt a nyelvet, meggyőződésemmé vált, ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna, mert ezen ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni parányi különlegességeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” Szabadság (Kolozsvár)
Van új a Nap alatt. Márai Sándor 1942-ben tette közzé a következőket: „A sajtó mind szívesebben és készségesebben alkalmazkodik az amerikai értesülési ipar módszereihez, beéri a címbetűs és fényképes informálással, s mind szórványosabban ragaszkodik véleményformáló, nevelő, művelő pedagógiai hivatásához”. (Röpirat a nemzetnevelés ügyében)
Olyan nagyság terjesztette ezt az észrevételt, aki hatvan évvel ezelőtt képes volt előrevetíteni napjaink nemzetközi állapotát: „A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélkül, közös óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit.” Érdemes tehát megszívlelni Márai Sándor észrevételeit, annál is inkább, mert tapasztalt tollforgatóként és kontinensünkön otthonosan mozgó utazóként, a jobbítás szándékával osztotta meg véleményét népének értelmiségével.
Akkoriban még javában dúlt a második világháború, de ő nem a katonai események, hanem a művelődési élet frontjáról ad le vészjelzést: szerinte Franciaország vezető kulturális szerepe elvesztésének oka bolygónkon „az elcivilizálódott tömegek kapzsi és mohó élvezetvágya, műveletlensége, szellemi és erkölcsi igénytelensége”. Ugyanakkor általában hangsúlyozza, hogy nemzet csak ott van, ahol él a nemzeti nyelv öntudata: a közéletben, az irodalomban, a sajtóban…
Jelenünkben is jelentős szerep hárul tehát nem csak a sajtóra, hanem általában a leírt szóra, a magyar nyelv széles körű ápolásában. Azonban ha szétnézünk az igen sokféle és színes-zavaros kínálaton, azt látjuk, hogy elburjánzott a felületesség, közönségesség, sokszor látványos vagy bizarr fotóval, képsorral, videofelvétellel vonják el a figyelmet, illetve keltik fel az érdeklődést – sajnos az olvasás, olvasva gondolkodás hátrányára. Továbbra is cél a globálisan levitézlett fogyasztói társadalom követelményeinek kielégítése, az eladhatóság még üres tartalom árán is, mindez pedig csillagászati távolságra áll attól a felelősségtudattól, amit annak idején Márai Sándor véleményformáló, nevelő, művelő pedagógiai hivatásnak nevezett.
Hogy miért van szükségünk anyanyelvünk állandó és fokozott ápolására, arról könyvtárakat lehetne összeírni, a mai divatos világpolgárokról azonban minden érvelés cinikusan leperegne. Mégis, talán meggyőzhetné őket egy olyan világnagyság felidézése, amilyen George Bernard Shaw volt, aki angolul gondolkodott és alkotott, de a következőket vallotta: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam ezt a nyelvet, meggyőződésemmé vált, ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna, mert ezen ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni parányi különlegességeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” Szabadság (Kolozsvár)
2011. január 13.
Kérdéses támogatás (Hivatalos Olosz Gergely indulása)
Indul az RMDSZ-elnökválasztáson — tegnap hivatalosan is bejelentette döntését Olosz Gergely képviselő. Nyitást és változást akar az érdekképviseletben, a Kelemen Hunor által képviselt folytonossággal szemben kíván alternatívát nyújtani — mondta. Számít a háromszéki szervezet támogatására, ez azonban kérdéses, értesüléseink szerint a döntő szót kimondó megyei Állandó Tanácsban többen ellenzik szándékát, és a megmérettetést lehetővé tevő beleegyezést sem akarják megadni.
Olosz Gergely szerint a romániai magyar közösség új kihívások előtt áll, éppen ezért új irányra, új vezetőre van szüksége. Változás kell a magyar—magyar, illetve a román—magyar viszonyban, válaszokat kell adni a gazdasági válság okozta gondokra. A január 26-án kezdődő belső kampány lehetőséget nyújt majd a kényes kérdések kitárgyalására is, ezek között említette az RMDSZ vezetőségének elfordulását a tagságtól, a szövetség viszonyát más magyar szervezetekhez (ő olyanná kívánja tenni az RMDSZ-t, ahová visszatérnek azok, akik átálltak más szervezetekbe), illetve ki kell térni a magyarországi pártokkal kialakítandó kapcsolatra. Szakítani kíván a kis lépések politikájával, radikális fellépést ígér, és azt, hogy az egyszemélyes vezetést csapatmunkára váltja, lehetőséget teremt valós testületi döntések meghozatalára. Olosz Gergely (képünkön) úgy látja, van esélye megválasztásának a februári kongresszuson. Felmérte támogatottságát, és bízik a sikerben. Értesüléseink szerint azonban már itthon sem lesz egyszerű számára megszerezni a megyei szervezet beleegyező voksát, a szövetségi elnöki tisztségre ugyanis csak az jelöltetheti magát, akit legalább egy megyei szervezet támogat. A 29 tagú Állandó Tanács szavaz erről szombaton, és a megyei vezetőség köréből kiszivárgott hírek szerint azt fontolgatják, nem adják hozzájárulásukat Olosz indulásához. Olosz erről hivatalosan semmit nem tudott. ,,Én bízom a háromszéki szervezet támogatásában, fontos számomra, hogy mellettem álljon az a testület, amelynek és is része vagyok. Nem is gondolkodom azon, hogy mi történik, ha ezt nem adják meg, meggyőződésem, hogy megkapom jóváhagyásukat, hisz ez csupán arról szól, hogy a demokrácia szabályai szerint az én szervezetem lehetőséget biztosít a megmérettetésen való indulásomhoz. Kolozs megyében megadták ezt az esélyt Eckstein-Kovács Péternek, Csíkszeredában Kelemen Hunornak, hiszek benne, hogy én is megkapom" — mondta. Ha mégis valóra válna felvetésünk, léteznek más lehetőségek — hangsúlyozta. Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök tegnap a Háromszék kérdésére elmondta, nem tudja megelőlegezni egy szuverén, széki elnökökből, polgármesterekből, képviselőkből, szenátorokból stb. álló testület az ÁT döntését. Szombaton mindhárom jelölt bemutatkozik, és utána döntenek arról, kit és hogyan támogatnak majd. Tamás Sándor szerint generációváltásra van szükség, a húsz éve feladatot teljesítő ötvenes-hatvanas generációnak át kell adnia a stafétát, de úgy véli, a mai harmincasok, köztük Olosz Gergely, még túl fiatalok, nem rendelkeznek kellő tapasztalattal, hogy a legreprezentatívabb romániai magyar érdekvédelmi szervezet elnökévé váljanak. Leszögezte, ő személy szerint Kelemen Hunort támogatja, és elnökként őt javasolja a háromszéki szervezetnek is.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Indul az RMDSZ-elnökválasztáson — tegnap hivatalosan is bejelentette döntését Olosz Gergely képviselő. Nyitást és változást akar az érdekképviseletben, a Kelemen Hunor által képviselt folytonossággal szemben kíván alternatívát nyújtani — mondta. Számít a háromszéki szervezet támogatására, ez azonban kérdéses, értesüléseink szerint a döntő szót kimondó megyei Állandó Tanácsban többen ellenzik szándékát, és a megmérettetést lehetővé tevő beleegyezést sem akarják megadni.
Olosz Gergely szerint a romániai magyar közösség új kihívások előtt áll, éppen ezért új irányra, új vezetőre van szüksége. Változás kell a magyar—magyar, illetve a román—magyar viszonyban, válaszokat kell adni a gazdasági válság okozta gondokra. A január 26-án kezdődő belső kampány lehetőséget nyújt majd a kényes kérdések kitárgyalására is, ezek között említette az RMDSZ vezetőségének elfordulását a tagságtól, a szövetség viszonyát más magyar szervezetekhez (ő olyanná kívánja tenni az RMDSZ-t, ahová visszatérnek azok, akik átálltak más szervezetekbe), illetve ki kell térni a magyarországi pártokkal kialakítandó kapcsolatra. Szakítani kíván a kis lépések politikájával, radikális fellépést ígér, és azt, hogy az egyszemélyes vezetést csapatmunkára váltja, lehetőséget teremt valós testületi döntések meghozatalára. Olosz Gergely (képünkön) úgy látja, van esélye megválasztásának a februári kongresszuson. Felmérte támogatottságát, és bízik a sikerben. Értesüléseink szerint azonban már itthon sem lesz egyszerű számára megszerezni a megyei szervezet beleegyező voksát, a szövetségi elnöki tisztségre ugyanis csak az jelöltetheti magát, akit legalább egy megyei szervezet támogat. A 29 tagú Állandó Tanács szavaz erről szombaton, és a megyei vezetőség köréből kiszivárgott hírek szerint azt fontolgatják, nem adják hozzájárulásukat Olosz indulásához. Olosz erről hivatalosan semmit nem tudott. ,,Én bízom a háromszéki szervezet támogatásában, fontos számomra, hogy mellettem álljon az a testület, amelynek és is része vagyok. Nem is gondolkodom azon, hogy mi történik, ha ezt nem adják meg, meggyőződésem, hogy megkapom jóváhagyásukat, hisz ez csupán arról szól, hogy a demokrácia szabályai szerint az én szervezetem lehetőséget biztosít a megmérettetésen való indulásomhoz. Kolozs megyében megadták ezt az esélyt Eckstein-Kovács Péternek, Csíkszeredában Kelemen Hunornak, hiszek benne, hogy én is megkapom" — mondta. Ha mégis valóra válna felvetésünk, léteznek más lehetőségek — hangsúlyozta. Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök tegnap a Háromszék kérdésére elmondta, nem tudja megelőlegezni egy szuverén, széki elnökökből, polgármesterekből, képviselőkből, szenátorokból stb. álló testület az ÁT döntését. Szombaton mindhárom jelölt bemutatkozik, és utána döntenek arról, kit és hogyan támogatnak majd. Tamás Sándor szerint generációváltásra van szükség, a húsz éve feladatot teljesítő ötvenes-hatvanas generációnak át kell adnia a stafétát, de úgy véli, a mai harmincasok, köztük Olosz Gergely, még túl fiatalok, nem rendelkeznek kellő tapasztalattal, hogy a legreprezentatívabb romániai magyar érdekvédelmi szervezet elnökévé váljanak. Leszögezte, ő személy szerint Kelemen Hunort támogatja, és elnökként őt javasolja a háromszéki szervezetnek is.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. január 15.
Földi István: A XX. század kényszerútjain
Háromszéki háborús zsebnapló
Földi István (Kézdivásárhely, 1903 — Dombóvár, 1967. június 28.) jeles tanár, közíró, színpadi szerző és lapszerkesztő fia, dr. Földi Imre édesapja 344 oldalnyi, Életem a XX. század kényszerútjain címmel posztumusz kiadásra előkészített kéziratos hagyatékából háborús zsebnaplórészletet juttatott el szerkesztőségünkhöz. Az eddig kiadatlan kéziratrészlet háromszéki (sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi) vonatkozású, korhű feljegyzés.
A Háromszékben most folytatásban közlendő három háborús naplórészlet kordokumentumként is jelentős írás. Emellett egy figyelemre méltó írói vénájú publicista eseményfeltáró és kormegjelenítő plasztikus írása.
Földi István tartalékos zászlós 1944. augusztus 30-án éjjel a katonailag már félig körülzárt Sepsiszentgyörgyről kivitte családját Málnásra, és a lelkükre kötötte, hogy onnan menjenek tovább, ahogy s amivel tudnak, Budapestre. Ő augusztus 31-én elindult — gyalogosan — Kézdivásárhelyre a csapattestéhez, a 24-es pótzászlóaljhoz. Olyan viszonyok és körülmények között, amikor a térségből hatalmas túlerővel szemben álló honvédek kivételével a Vörös Hadsereg inváziója elől mindenki menekült, többnyire csak a ,,köznép" maradt szülőföldjén. Földi István háborús zsebnaplója a tények közlése mellett mintegy összefoglalja azt, amit egy nagy műveltségű, szülőföldjét szenvedélyesen és rajongva szerető, a haza védelmére rendelt értelmiségi katonaként átélt és átérzett.
Sylvester Lajos
Búcsú Sepsiszentgyörgytől
Augusztus 31-én már hajnalban talpon voltam. Teljesen felöltözve próbáltam ugyan szundítani, ahogy Málnásról visszajöttem, de csak pillanatokig sikerült. Folyton a családom, a népem, a hazám sorsa járt az eszemben. Mindent reménytelennek láttam, barátkoztam a halál gondolatával, és alig vártam a hajnalt, hogy induljak a zászlóaljamhoz, Előpataknál harcban áll a zászlóalj, legyek én is együtt azokkal, akik most férfi módra megpróbálják védeni Székelyföldet. Vonat azonban már nem ment az állomásról, s így visszatértem a városba, és ott nézelődtem alkalmi fuvar után. Az utcák elhagyatottak voltak, majdnem állandóan szóltak a légvédelmi szirénák. Én katonaruhában, hátamon hátizsákkal úgyszólván egyedül álltam a megyeháza előtt, nem törődve az alacsony repülésben, még mindig német felségjelekkel cikázó román felderítő gépekkel. Néha leadtak egy-egy sorozatot a géppuskából, és szinte látom a pilóta arcát, ahogy vigyorog. Hát lehet is mosolyogni azon, hogy itt ellenállásra gondolnak. Katonai erő sehol. Az a kevés ember, akikkel a pótzászlóalj rendelkezik, harcban áll a román túlerővel. A fiatalabb civil férfiak vadászpuskákkal Sugás környékén verik vissza a román járőröket, a leventék pedig az Őrkő előtt ásták be magukat, és egylövetű leventepuskákkal akarnak ellenállni. Ez a helyzet, ezt szépíteni nem lehet. Kilenc óra, és újabb szirénázás közben három repülőgép köröz alacsony repülésben a város felett. S ekkor a tér közepén teljesen egyedül egy három év körüli kislány jön keresztül. Egyetlen ember sincs a téren rajta és rajtam kívül. A repülők szemtelenül a tér felett köröznek, és leadnak egy-egy sorozatot. Senki sem válaszol, nyugodtan billegtetik szárnyaikat. A kislány andalogva felnéz, csodálja, ami felette történik. Gyorsan odaszaladok hozzá, ölbe kapom, és a megyeháza mögötti kertbe, az óvóhelyre viszem. Olyan óvóárok ez, nem is óvóhely, de biztonságosabb, mint a főtér. Az árokban emberek húzódnak meg. Ezt is, azt is kérdezem, nem ismerik-e a kislányt, de senki sem ismeri. A hátizsákomban van egy doboz keksz, kibontom, és megkínálom. Majszol, és szemmel láthatóan jól érzi magát. Fél óra múlva csendesség lesz, és a kislányt kézen fogva megindulok a városháza felé. Gondolom, ott csak találok embert, aki ismeri a kicsit, és útbaigazít, hogy hol laknak a szülei. Az alsó fasorban járunk, amikor egy kibomlott hajú, síró asszonyt látok közeledni. Az édesanya volt. Csak sír, zokog, és a kezemet szorongatja...
Gyalogszerrel Kézdire Ez volt a búcsúzásom Sepsiszentgyörgyről. Ahogy megyek, egy lőszerutánpótló katonaszekér tűnik fel a Mikó utca végén. Megállítom, és felülök rá. Az állomásnál leszállok, és körülnézek. Utasok nincsenek, vonat nincs. Mindössze két vasutas van az irodában. Az egyik ismerős: Késmárky József. Nagyon örvend, amikor meglát, és elmondja, hogy nemrégen a feleségem a málnási vasútállomásról keresett. Vissza szeretne jönni. Távirdán küldök üzenetet: Igyekezzenek Székelyudvarhelyre Simon János kollégámékhoz. Én társulok egy korondi székellyel, aki hátán katonaládával két napja gyalogol. Kézdivásárhelyre, katonai beosztási helyére igyekszik. Együtt indulunk meg gyalog Sepsiszentgyörgyről Kézdivásárhelyre. Az első tíz kilométeren még emberrel sem találkozunk. Nagy, nagy árvaságban olyan elhagyott a Szépmező, mintha mindenki elszaladt volna belőle világgá. Az első pihenőt Eresztevényben Gábor Áron sírja előtt, az országút árkában tartjuk. Maksa irányából egy szekér jön, rajta Tóth Tibor bankigazgató ül a feleségével. Menekülnek Kézdivásárhelyről. Beszélgetünk, szomorkodunk, csodálkoznak rajtam, hogy én bevonulok, amikor nincs jármű, nincs vasúti közlekedés. Útbaigazítom őket Gidófalva felé, aztán a korondi székellyel megindulunk a néptelen, kihalt országúton. Maksán sem látunk két-három asszonynál többet az úton, azok is gyanakodva mustrálnak. A levegőben, magasban Ojtoz irányában német zuhanóbombázó köröz, majd bukórepülésben leszórja bombáit. A robbanások tompa zaja felveri a felső-háromszéki medence csendjét. Az Albisi-tetőn egy ökrös fogat tűnik fel. A domb tetején hirtelen úgy néz ki, mintha a világ peremén lépegetnének az ökrök. A szekéren két gyerek, a szekér mellett egy férfi és egy nő. Nem parasztemberek. Felismerem Csapó Jóska gimnáziumi tanárt a feleségével és két fiával. Szintén Kézdivásárhelyről menekül Dálnokra. Azt mondja, hogy ebben a hegyek közé ékelt faluban húzódnak meg. Hátha oda be sem megy az ellenség. Nem tudok semmiféle tanácsot adni nekik. Kicsit könnyes lesz a szemünk, amikor elbúcsúzunk egymástól, és nekem folyton a családom jár az eszemben. Vajon helyesen tettem-e, hogy útra indítottam őket? Vajon ki tudnak-e vergődni ebből a harapófogóból? Magamra nem gondolok. Az természetes, hogy nekem a parancs szerint kell eljárnom. Mindig azt hallottam a szüleimtől és a tanáraimtól is, hogy nem szabad megfutamodni a nehézségek elől. A haza mindenekelőtt... A hazát meg kell védeni... Vérünk hullatásával is, életünk árán is... Lám, ez a korondi székely két napja gyalogol, hátán cipeli a katonaládát, de eleget tesz a behívóparancsnak, és egyetlen szóval sem panaszkodik. Lassan fogynak a kilométerek, átmegyünk Csernáton kihalt utcáján, és sötét este van, amikor beérkezünk Kézdivásárhelyre, ahol azonnal a laktanyába, a zászlóalj-parancsnokságra sietek. A kapu tárva-nyitva, az udvaron német vöröskeresztes kocsik, német katonák. Az épület teljesen elhagyatottnak látszik, a sötét folyosón nehezen találom meg az irodát, de onnan sem szűrődik ki semmi fény. Kopogok, és benyitok. A szegényes és takart fénynél három embert látok lekókadt fejjel. Törpényi főhadnagy és Uszkay hadnagy egy betelepített legénységi ágyon ül, Balczár százados az íróasztal mellett. Csodálkozva néznek, aztán megölelgetnek, és azt kérdezik, hogyan jöttem. És milyen jó, hogy jöttem. — Itt minden a feje tetején áll — panaszolja Balczár. Elmondja, hogy nem tud áttekintő helyzetismeretet szerezni, Bereck már az oroszok kezén, Ozsdolán a falu között folyik a harc, a zászlóalj visszavonulóban Kászon körül jár, de távolabb kapcsolatot nem tud teremteni senkivel. A németek egyszerűen elvették a laktanyát, sebesültekkel tömve vannak a legénységi szobák... Nagyon deprimált a hangulat. Beszélgetés közben jól hallatszik Bereck és Ozsdola felől az aknavetők lövedékeinek robbanása, néha egy-egy ágyúszó és a változatosság kedvéért egészen közelről, a katolikus temető irányából géppisztolysorozatok. Idegesek, mert nincs emberük, pedig a SZÉHŐ és az ojtozi erődszázad visszavonuló legénysége kisebb-nagyobb csoportokban a városon keresztül özönlik visszafelé. Felajánlom a szolgálatomat, kérem a beosztásomat akár a zászlóaljhoz, akár a harcoló pótzászlóaljhoz Ozsdolára. Hosszasan tanakodnak, és végül mind a hárman azt szeretnék, hogy Vásárhelyen szervezzek egy gyűjtőszázadot. Ebben megállapodunk, és reggelig engedélyt kérek, hogy a szüleimet meglátogathassam.
Otthon Este 8—9 óra között lehet, egyedül bandukolok a légófényben a misztikusan kihalt utcákon a szülői ház felé. Útközben ismét megrohannak a gondolatok. Vajon nem lett volna-e jobb, ha magammal hozom a családomat? De egy-egy robbanás vagy közeli géppuska kattogása, ágyútorkolattűz villanása a vigasztalanul sötét augusztus végi estében hamar meggyőz, hogy itt nem sok keresnivalójuk van. Szüleim már lefeküdtek, de nem aludtak. Értünk aggódtak, és próbálták vigasztalni egymást. Lépteim zaját felismerik, Édesanyám nyit ajtót, és a nyakamba borul. Édes, aranyos két öregember. Édesapám, Édesanyám hetvennegyedik éves. Az egész életük munkában telt el. Értünk, gyermekeikért dolgoztak... Most éppen a mi sorsunk lett teljesen bizonytalan. Az ágyuk szélére ülök, és majdnem hajnalig beszélgetünk. Igyekszem reményt kelteni bennük, de magam is reménytelen vagyok. Nagyon tele van a szívem keserűséggel, és alig alszom néhány órát, indulok a laktanyába. A tegnapi hírt, hogy tele a város visszavonuló rendszertelen csoportokkal, már magam is tapasztalom. Egy négyes csoportot megállítok, akik ismerősek voltak, kérdezem, hogy kerültek ide. Nem hazudnak. Elvesztették a csapattestüket, és most keresik azt. Amíg velük beszélgetek, újabb csoportok jönnek. Megállunk, beszélgetünk. Vannak, akiket az oroszok Kászonban bekerítettek, elfogtak, és egy csűrben bezárva tartottak. Az emberek ismerték a környéket, éjjel megszöktek, és a szárazpataki erdőkön át jöttek Vásárhelyre. Mások a Nagy Sándor-tetőről, a Feketeügy medrében menekültek, mert a románok a hátukba vezették az oroszokat. Némelyiknél teljes felszerelés van, soknak puskája sincs. Bevezettem őket az árkászlaktanyába, és megbeszéltem velük, hogy miképpen lehetne rendet teremteni. Elmondom, hogy én mire gondolok: Kászon és Ozsdola—Ojtoz irányából le kell zárni a vásárhelyi határt, tábori őrsöket állítunk fel, és ezek bevezetik a csellengőket Vásárhelyre a laktanyába. Az őrsöket belőlük állítom össze. Mindjárt az elején két Földi nevű bélafalvi testvér jelentkezik, aztán a többiek is vállalják ezt a feladatot. Egyáltalán nem katonás, parancsoló formában csinálom azt a beosztást. Kérem őket, és megmagyarázom az okokat. Egy tábori csendőrzászlóalj is működik a megye ezen részén. Ha azoknak a kezébe kerülnek, hadbíróság nélkül nem ússzák meg. Így visszajutnak bajtársaik közé.
Egyetlen esetben sem akadékoskodott senki. Két hálótermet berendeztem, szolgálatvezetőt állítottam, őrséget szerveztem, és délre már közel hatvan emberem volt. Estére még egy szobát be kellett rendezni, annyian voltak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Háromszéki háborús zsebnapló
Földi István (Kézdivásárhely, 1903 — Dombóvár, 1967. június 28.) jeles tanár, közíró, színpadi szerző és lapszerkesztő fia, dr. Földi Imre édesapja 344 oldalnyi, Életem a XX. század kényszerútjain címmel posztumusz kiadásra előkészített kéziratos hagyatékából háborús zsebnaplórészletet juttatott el szerkesztőségünkhöz. Az eddig kiadatlan kéziratrészlet háromszéki (sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi) vonatkozású, korhű feljegyzés.
A Háromszékben most folytatásban közlendő három háborús naplórészlet kordokumentumként is jelentős írás. Emellett egy figyelemre méltó írói vénájú publicista eseményfeltáró és kormegjelenítő plasztikus írása.
Földi István tartalékos zászlós 1944. augusztus 30-án éjjel a katonailag már félig körülzárt Sepsiszentgyörgyről kivitte családját Málnásra, és a lelkükre kötötte, hogy onnan menjenek tovább, ahogy s amivel tudnak, Budapestre. Ő augusztus 31-én elindult — gyalogosan — Kézdivásárhelyre a csapattestéhez, a 24-es pótzászlóaljhoz. Olyan viszonyok és körülmények között, amikor a térségből hatalmas túlerővel szemben álló honvédek kivételével a Vörös Hadsereg inváziója elől mindenki menekült, többnyire csak a ,,köznép" maradt szülőföldjén. Földi István háborús zsebnaplója a tények közlése mellett mintegy összefoglalja azt, amit egy nagy műveltségű, szülőföldjét szenvedélyesen és rajongva szerető, a haza védelmére rendelt értelmiségi katonaként átélt és átérzett.
Sylvester Lajos
Búcsú Sepsiszentgyörgytől
Augusztus 31-én már hajnalban talpon voltam. Teljesen felöltözve próbáltam ugyan szundítani, ahogy Málnásról visszajöttem, de csak pillanatokig sikerült. Folyton a családom, a népem, a hazám sorsa járt az eszemben. Mindent reménytelennek láttam, barátkoztam a halál gondolatával, és alig vártam a hajnalt, hogy induljak a zászlóaljamhoz, Előpataknál harcban áll a zászlóalj, legyek én is együtt azokkal, akik most férfi módra megpróbálják védeni Székelyföldet. Vonat azonban már nem ment az állomásról, s így visszatértem a városba, és ott nézelődtem alkalmi fuvar után. Az utcák elhagyatottak voltak, majdnem állandóan szóltak a légvédelmi szirénák. Én katonaruhában, hátamon hátizsákkal úgyszólván egyedül álltam a megyeháza előtt, nem törődve az alacsony repülésben, még mindig német felségjelekkel cikázó román felderítő gépekkel. Néha leadtak egy-egy sorozatot a géppuskából, és szinte látom a pilóta arcát, ahogy vigyorog. Hát lehet is mosolyogni azon, hogy itt ellenállásra gondolnak. Katonai erő sehol. Az a kevés ember, akikkel a pótzászlóalj rendelkezik, harcban áll a román túlerővel. A fiatalabb civil férfiak vadászpuskákkal Sugás környékén verik vissza a román járőröket, a leventék pedig az Őrkő előtt ásták be magukat, és egylövetű leventepuskákkal akarnak ellenállni. Ez a helyzet, ezt szépíteni nem lehet. Kilenc óra, és újabb szirénázás közben három repülőgép köröz alacsony repülésben a város felett. S ekkor a tér közepén teljesen egyedül egy három év körüli kislány jön keresztül. Egyetlen ember sincs a téren rajta és rajtam kívül. A repülők szemtelenül a tér felett köröznek, és leadnak egy-egy sorozatot. Senki sem válaszol, nyugodtan billegtetik szárnyaikat. A kislány andalogva felnéz, csodálja, ami felette történik. Gyorsan odaszaladok hozzá, ölbe kapom, és a megyeháza mögötti kertbe, az óvóhelyre viszem. Olyan óvóárok ez, nem is óvóhely, de biztonságosabb, mint a főtér. Az árokban emberek húzódnak meg. Ezt is, azt is kérdezem, nem ismerik-e a kislányt, de senki sem ismeri. A hátizsákomban van egy doboz keksz, kibontom, és megkínálom. Majszol, és szemmel láthatóan jól érzi magát. Fél óra múlva csendesség lesz, és a kislányt kézen fogva megindulok a városháza felé. Gondolom, ott csak találok embert, aki ismeri a kicsit, és útbaigazít, hogy hol laknak a szülei. Az alsó fasorban járunk, amikor egy kibomlott hajú, síró asszonyt látok közeledni. Az édesanya volt. Csak sír, zokog, és a kezemet szorongatja...
Gyalogszerrel Kézdire Ez volt a búcsúzásom Sepsiszentgyörgyről. Ahogy megyek, egy lőszerutánpótló katonaszekér tűnik fel a Mikó utca végén. Megállítom, és felülök rá. Az állomásnál leszállok, és körülnézek. Utasok nincsenek, vonat nincs. Mindössze két vasutas van az irodában. Az egyik ismerős: Késmárky József. Nagyon örvend, amikor meglát, és elmondja, hogy nemrégen a feleségem a málnási vasútállomásról keresett. Vissza szeretne jönni. Távirdán küldök üzenetet: Igyekezzenek Székelyudvarhelyre Simon János kollégámékhoz. Én társulok egy korondi székellyel, aki hátán katonaládával két napja gyalogol. Kézdivásárhelyre, katonai beosztási helyére igyekszik. Együtt indulunk meg gyalog Sepsiszentgyörgyről Kézdivásárhelyre. Az első tíz kilométeren még emberrel sem találkozunk. Nagy, nagy árvaságban olyan elhagyott a Szépmező, mintha mindenki elszaladt volna belőle világgá. Az első pihenőt Eresztevényben Gábor Áron sírja előtt, az országút árkában tartjuk. Maksa irányából egy szekér jön, rajta Tóth Tibor bankigazgató ül a feleségével. Menekülnek Kézdivásárhelyről. Beszélgetünk, szomorkodunk, csodálkoznak rajtam, hogy én bevonulok, amikor nincs jármű, nincs vasúti közlekedés. Útbaigazítom őket Gidófalva felé, aztán a korondi székellyel megindulunk a néptelen, kihalt országúton. Maksán sem látunk két-három asszonynál többet az úton, azok is gyanakodva mustrálnak. A levegőben, magasban Ojtoz irányában német zuhanóbombázó köröz, majd bukórepülésben leszórja bombáit. A robbanások tompa zaja felveri a felső-háromszéki medence csendjét. Az Albisi-tetőn egy ökrös fogat tűnik fel. A domb tetején hirtelen úgy néz ki, mintha a világ peremén lépegetnének az ökrök. A szekéren két gyerek, a szekér mellett egy férfi és egy nő. Nem parasztemberek. Felismerem Csapó Jóska gimnáziumi tanárt a feleségével és két fiával. Szintén Kézdivásárhelyről menekül Dálnokra. Azt mondja, hogy ebben a hegyek közé ékelt faluban húzódnak meg. Hátha oda be sem megy az ellenség. Nem tudok semmiféle tanácsot adni nekik. Kicsit könnyes lesz a szemünk, amikor elbúcsúzunk egymástól, és nekem folyton a családom jár az eszemben. Vajon helyesen tettem-e, hogy útra indítottam őket? Vajon ki tudnak-e vergődni ebből a harapófogóból? Magamra nem gondolok. Az természetes, hogy nekem a parancs szerint kell eljárnom. Mindig azt hallottam a szüleimtől és a tanáraimtól is, hogy nem szabad megfutamodni a nehézségek elől. A haza mindenekelőtt... A hazát meg kell védeni... Vérünk hullatásával is, életünk árán is... Lám, ez a korondi székely két napja gyalogol, hátán cipeli a katonaládát, de eleget tesz a behívóparancsnak, és egyetlen szóval sem panaszkodik. Lassan fogynak a kilométerek, átmegyünk Csernáton kihalt utcáján, és sötét este van, amikor beérkezünk Kézdivásárhelyre, ahol azonnal a laktanyába, a zászlóalj-parancsnokságra sietek. A kapu tárva-nyitva, az udvaron német vöröskeresztes kocsik, német katonák. Az épület teljesen elhagyatottnak látszik, a sötét folyosón nehezen találom meg az irodát, de onnan sem szűrődik ki semmi fény. Kopogok, és benyitok. A szegényes és takart fénynél három embert látok lekókadt fejjel. Törpényi főhadnagy és Uszkay hadnagy egy betelepített legénységi ágyon ül, Balczár százados az íróasztal mellett. Csodálkozva néznek, aztán megölelgetnek, és azt kérdezik, hogyan jöttem. És milyen jó, hogy jöttem. — Itt minden a feje tetején áll — panaszolja Balczár. Elmondja, hogy nem tud áttekintő helyzetismeretet szerezni, Bereck már az oroszok kezén, Ozsdolán a falu között folyik a harc, a zászlóalj visszavonulóban Kászon körül jár, de távolabb kapcsolatot nem tud teremteni senkivel. A németek egyszerűen elvették a laktanyát, sebesültekkel tömve vannak a legénységi szobák... Nagyon deprimált a hangulat. Beszélgetés közben jól hallatszik Bereck és Ozsdola felől az aknavetők lövedékeinek robbanása, néha egy-egy ágyúszó és a változatosság kedvéért egészen közelről, a katolikus temető irányából géppisztolysorozatok. Idegesek, mert nincs emberük, pedig a SZÉHŐ és az ojtozi erődszázad visszavonuló legénysége kisebb-nagyobb csoportokban a városon keresztül özönlik visszafelé. Felajánlom a szolgálatomat, kérem a beosztásomat akár a zászlóaljhoz, akár a harcoló pótzászlóaljhoz Ozsdolára. Hosszasan tanakodnak, és végül mind a hárman azt szeretnék, hogy Vásárhelyen szervezzek egy gyűjtőszázadot. Ebben megállapodunk, és reggelig engedélyt kérek, hogy a szüleimet meglátogathassam.
Otthon Este 8—9 óra között lehet, egyedül bandukolok a légófényben a misztikusan kihalt utcákon a szülői ház felé. Útközben ismét megrohannak a gondolatok. Vajon nem lett volna-e jobb, ha magammal hozom a családomat? De egy-egy robbanás vagy közeli géppuska kattogása, ágyútorkolattűz villanása a vigasztalanul sötét augusztus végi estében hamar meggyőz, hogy itt nem sok keresnivalójuk van. Szüleim már lefeküdtek, de nem aludtak. Értünk aggódtak, és próbálták vigasztalni egymást. Lépteim zaját felismerik, Édesanyám nyit ajtót, és a nyakamba borul. Édes, aranyos két öregember. Édesapám, Édesanyám hetvennegyedik éves. Az egész életük munkában telt el. Értünk, gyermekeikért dolgoztak... Most éppen a mi sorsunk lett teljesen bizonytalan. Az ágyuk szélére ülök, és majdnem hajnalig beszélgetünk. Igyekszem reményt kelteni bennük, de magam is reménytelen vagyok. Nagyon tele van a szívem keserűséggel, és alig alszom néhány órát, indulok a laktanyába. A tegnapi hírt, hogy tele a város visszavonuló rendszertelen csoportokkal, már magam is tapasztalom. Egy négyes csoportot megállítok, akik ismerősek voltak, kérdezem, hogy kerültek ide. Nem hazudnak. Elvesztették a csapattestüket, és most keresik azt. Amíg velük beszélgetek, újabb csoportok jönnek. Megállunk, beszélgetünk. Vannak, akiket az oroszok Kászonban bekerítettek, elfogtak, és egy csűrben bezárva tartottak. Az emberek ismerték a környéket, éjjel megszöktek, és a szárazpataki erdőkön át jöttek Vásárhelyre. Mások a Nagy Sándor-tetőről, a Feketeügy medrében menekültek, mert a románok a hátukba vezették az oroszokat. Némelyiknél teljes felszerelés van, soknak puskája sincs. Bevezettem őket az árkászlaktanyába, és megbeszéltem velük, hogy miképpen lehetne rendet teremteni. Elmondom, hogy én mire gondolok: Kászon és Ozsdola—Ojtoz irányából le kell zárni a vásárhelyi határt, tábori őrsöket állítunk fel, és ezek bevezetik a csellengőket Vásárhelyre a laktanyába. Az őrsöket belőlük állítom össze. Mindjárt az elején két Földi nevű bélafalvi testvér jelentkezik, aztán a többiek is vállalják ezt a feladatot. Egyáltalán nem katonás, parancsoló formában csinálom azt a beosztást. Kérem őket, és megmagyarázom az okokat. Egy tábori csendőrzászlóalj is működik a megye ezen részén. Ha azoknak a kezébe kerülnek, hadbíróság nélkül nem ússzák meg. Így visszajutnak bajtársaik közé.
Egyetlen esetben sem akadékoskodott senki. Két hálótermet berendeztem, szolgálatvezetőt állítottam, őrséget szerveztem, és délre már közel hatvan emberem volt. Estére még egy szobát be kellett rendezni, annyian voltak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. január 18.
A demokrácia és a „központ”
Még nem halt ki az a nemzedék, amelyik tudja, hogy a „demokratikus centralizmus” a kommunista párt(ok) hatalomgyakorlatának alapelve volt. Persze, az egykori párttag ehhez másképpen viszonyulhat, mint az, akinek megadatott, hogy ne kelljen párttagnak lennie. Ez utóbbi pozícióból, és némi társadalomtudományi rálátással próbálok most röviden beszélni erről, csupán a szervezési és működési alapelvről, és az olvasó részéről tévedés lenne minden olyan vélekedés, hogy valakiket sértegetni akarok.
Nos, a demokratikus centralizmusból, emlékszünk talán, az következett, hogy az egyszerű párttag nem vethetett fel a „köz” működésére vonatkozó ötleteket csak úgy, a maga „józan paraszti eszével”, sőt még kérdést se nagyon tehetett fel a pártgyűlés keretében, se a társainak, se a prezídiumban ülő főelvtársaknak. Lehet, hogy az illegalitás idején még létezett a belső demokrácia, erről nem tudok beszámolni. De az általam ismert párt körében a nyilvános kommunikáció teljesen egyirányú, rendszerint felülről lefelé célzott beszédforma lett az egyre keményedő diktatúrában.
A pártállam-állampárt centralizmusa miatt a tagok még pártgyűléseken kívül sem nagyon merték vitatni a központból származó felvetéseket, vagyis inkább „direktívákat”, útmutatásokat. Mennél „értékesebbek” voltak az útmutatások, annál kevésbé merészelhettek beleszólni. Az ötéves terveket sem lehetett valóságosan megvitatni az egyes vállalatoknál a kollégák között, nekik naponta kuss volt, „csupán” a végrehajtás volt a dolguk, vagyis a kemény hajsza, hogy „teljesítsenek”, hiszen a beépült szolgálatos fülek éberen őrködtek azon, hogy alulról felfelé, de még horizontálisan se működjék a szó- avagy írásbeli érintkezés az emberek között. Minél elvtársabb volt valaki, annál inkább kerülnie kellett az emberi kommunikációt.
A „demokratikus centralizmus” fenntartásának elengedhetetlen része volt az elmeőrség (nálunk a Szekuritáté), amely a kimondott, sőt a ki nem mondott gondolatokon is éberen őrködött. A tagelvtárs és családja, szűkebb és tágabb környezete csakis a centrumból fújó szélnyomásnak engedhetett. A személyes lelkiismeretének, ami feltehetőleg a párttagok túlnyomó részének „Lepsénynél még megvolt”, aligha… Ha mégis az utóbbi, belső hangocska félénk suttogására merészelt figyelni az ember, jaj lehetett neki és kapcsolt részeinek is, mint tudjuk...
A „központ” tehát valójában arra ügyelt fel, hogy még véletlenül se legyen alulról induló, vagy legalább horizontális szintű kommunikáció a társadalomban, vagyis, hogy semmilyen formában ne jelenjék meg a szólás- és véleményszabadság, ami az européer liberális demokrata felfogás szerint még pártokon belül is alapvető emberi jog.
Valójában a fenti – az egykori gyakorlatra alapozó – megállapításokat már megelőzhette volna a nyelvi, fogalmi elemzés, amit a szakember és egyáltalán minden önálló fejjel gondolkodó értelmiségi is megejthetett bármikor anélkül, hogy tagja lett volna a kommunista pártnak.
Az ettől eltérő, valóban demokratikus természetű csoportosulásoknak evidens, hogy nem lehet uralkodóvá emelt centruma, és kizárják, avagy korlátozzák azt az érintkezési formát is, amit az előbb egyirányú, felülről lefelé ható (antidemokratikus) kommunikációnak neveztem. A demokratikus csoportosulásban párbeszéd szokott lenni, horizontálisan is többirányú kommunikáció, amelynek folyamatában minden egyes személy egy-egy időre centrumává lehet a közösségnek, akire odafigyelnek. Ám a demokratikus viszony feltételezi, hogy az illető birtokában van az önkorlátozás képességének is, nem kíván hatalmat gyakorolni a szóval, vagyis nem erőlteti másokra véleményét, hanem nyitott arra, hogy mindenki véleményét meghallgatva, figyelembe is vegye azokat, nem a puszta számbeli fölényből eredő, egyoldalú határozatra, hanem a konszenzusra törekedjék.
Ennek tudatában megjegyezhetné most bárki, hogy mi szükség volt a fenti bevezetőre, amikor a „demokratikus centralizmus” fogalmilag eleve fából vaskarika, vagyis logikai paradoxon!
A külhoniak honosításával foglalkozó irodák elnevezése is önellentmondást rejt magában, felismerjük, ha közelebbről vesszük szemügyre ezt a szókapcsolatot. Lehet, hogy részemről ez szakmai ártalom, ugyanis a nyelvész érzékeny a szóhasználatra, mert tapasztalatai szerint a helytelenül összefűzött szavakban olykor súlyos fogalomzavarok juthatnak kifejezésre, amelyek félrevezetik a kommunikációt. Ez az elnevezés – „demokrácia központ” – ugyan csak ártatlan szószerkezetnek látszik, nem egész mondat, de nekem a „demokratikus centralizmust” és óhatatlanul Babitsnak azt a megállapítását juttatja eszembe, hogy: „A rossz mondaton át rossz gondolatra látni”. A helytelen elnevezés is éppen úgy eltájolhatja az embert, ahogyan a rosszul megfogalmazott mondat.
És nem csupán a demokrácia és a központ fennebb kifejtett kapcsolatának nyelvhasználati csapdáját foglalja magában, hanem konkrétan, az így elnevezett irodáknak itt és most, az erdélyi, a romániai társadalmi és szövegkörnyezetben gyakorolt funkcióját tekintve is problematikus.
Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.
A hatalom országos és helyi képviselői pedig – többségükben, úgy tűnik – manapság adnak arra, hogy európaiaknak tekintsük őket, mert EU-tagok vagyunk és a schengeni határok tágítását is egyhangúlag óhajtjuk, tehát – ennek megfelelően – a hatalom nem büntet, hanem igyekszik jobbára civilizáltan reagálni a polgári szólásszabadság megnyilvánulásaira.
Mi több, Romániában egy ideje már, ha lassan is, de folyik az intézmények decentralizálása, vagyis a túlközpontosított államhatalom lebontása, hogy ne egyetlen (teszem azt: minisztériumi) központban összpontosuljon az irányításuk (például a kórházaké), hanem többé-kevésbé autonóm módon működjenek, a szubszidiaritás elvének megfelelően. Ezt az elvet már a római katolikus egyház Második Vatikáni Zsinatának fejezetei is megfogalmazták, jómagam onnan kezdtem tanulni, kissé talán megkésve, de még a múlt század hetvenes éveiben. Magyarán ez azt jelenti, hogy magam döntök – értékrendemnek megfelelően – a sorsom alakulása felől, közügyekben pedig – alulról kezdve – az adott helyi vagy intézményi közösség, egyesület, települési önkormányzat, megyei tanács, az elképzelhető regionális közösségi önkormányzat és így tovább, önrendelkezik. Ez az emberi minőséggel eleve nekünk adatott jogunk. A döntési jogkörök tehát már egészen lent, az alsóbb szinteken érvényesülhetnek a demokráciával együtt járó „központtalanságnak”, decentralizációnak megfelelően. Például a városi önkormányzat eldöntheti, hogy az államnak fizetett adóból visszaosztott önrészt mire fordítja, mibe fekteti be, milyen uniós pályázatokkal egészíti ki, és az egyetem szenátusa is határozhat, milyen fejlesztésre fordítja a büdzsét, vagy a versenyvizsga bizottságok azt, hogy ki a legalkalmasabb az adott tanszéken meghirdetett oktatói állás betöltésére… Akik a kommunista központosított pártállamban még csupán kiszolgáltatott alattvalóknak számítottak, most magukra vehetik a döntési jogköröket, ami persze egyszersmind terheket is jelent, mert nagy-nagy felelősségtudatot is követel.
Az önállósodás mindennapi magán- és közgondjait, zökkenőit, válságait pedig nem spórolhatja meg senki, ez személyes jog lett, helyettünk mások nem gyakorolhatják, valamely „legújabb” párt sem, legkevésbé az állam bácsi. A szubszidiaritással élni nem más, mint maga az autonómia gyakorlása, nap mint nap. Cselekvési irányok, feladatok, alternatívák közt mérlegelni, másokkal meg-megütközni, olykor kompromisszumot is kötve, felelősen dönteni, és a közösen hozott döntéseket – például egy település gazdasági, szociális stb. kérdéseire vonatkozólag – közösen végrehajtani.
Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely „centrumból” várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.
Nos, a „demokrácia központ” elnevezés olyan ügyintézés céljából, mint a honosítási eljárás lefolytatása, mindenekelőtt anakronisztikus a hazai demokratizálódás húsz éve elindult, és természetesen irgalmatlanul nehézkes folyamatában. Vagyis: történelmietlen. Logikailag indokolatlan. Mondhatnám, provokatív fogalomkapcsolatként hat a hatalommegosztás fent vázolt, szüntelenül érzékelhető, leírható itthoni kontextusában.
Elnézést kérve az ügyintéző intézmény ártatlan, fiatal személyzetétől, akik benne oly szorgalmasan és odaadóan dolgoznak, mint ahogy azt a sajtóból tudni lehet, ez az elnevezés tetszelgő nyelvi pózolásként hat. Mintha nem vett volna tudomást a számunkra teljesen ismeretlen névadó, elnevező, avagy írnok arról, hogy egy már létező demokratikus közegbe telepíti ezeket a központokat. Felülről lefelé, mint a diktatúrában. És kívülről befelé, ami példátlan. Antidemokratikus.
Avagy a névadó nem tanulta még, mi az, hogy tárgyi önellentmondás?
GYIMESI ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
Még nem halt ki az a nemzedék, amelyik tudja, hogy a „demokratikus centralizmus” a kommunista párt(ok) hatalomgyakorlatának alapelve volt. Persze, az egykori párttag ehhez másképpen viszonyulhat, mint az, akinek megadatott, hogy ne kelljen párttagnak lennie. Ez utóbbi pozícióból, és némi társadalomtudományi rálátással próbálok most röviden beszélni erről, csupán a szervezési és működési alapelvről, és az olvasó részéről tévedés lenne minden olyan vélekedés, hogy valakiket sértegetni akarok.
Nos, a demokratikus centralizmusból, emlékszünk talán, az következett, hogy az egyszerű párttag nem vethetett fel a „köz” működésére vonatkozó ötleteket csak úgy, a maga „józan paraszti eszével”, sőt még kérdést se nagyon tehetett fel a pártgyűlés keretében, se a társainak, se a prezídiumban ülő főelvtársaknak. Lehet, hogy az illegalitás idején még létezett a belső demokrácia, erről nem tudok beszámolni. De az általam ismert párt körében a nyilvános kommunikáció teljesen egyirányú, rendszerint felülről lefelé célzott beszédforma lett az egyre keményedő diktatúrában.
A pártállam-állampárt centralizmusa miatt a tagok még pártgyűléseken kívül sem nagyon merték vitatni a központból származó felvetéseket, vagyis inkább „direktívákat”, útmutatásokat. Mennél „értékesebbek” voltak az útmutatások, annál kevésbé merészelhettek beleszólni. Az ötéves terveket sem lehetett valóságosan megvitatni az egyes vállalatoknál a kollégák között, nekik naponta kuss volt, „csupán” a végrehajtás volt a dolguk, vagyis a kemény hajsza, hogy „teljesítsenek”, hiszen a beépült szolgálatos fülek éberen őrködtek azon, hogy alulról felfelé, de még horizontálisan se működjék a szó- avagy írásbeli érintkezés az emberek között. Minél elvtársabb volt valaki, annál inkább kerülnie kellett az emberi kommunikációt.
A „demokratikus centralizmus” fenntartásának elengedhetetlen része volt az elmeőrség (nálunk a Szekuritáté), amely a kimondott, sőt a ki nem mondott gondolatokon is éberen őrködött. A tagelvtárs és családja, szűkebb és tágabb környezete csakis a centrumból fújó szélnyomásnak engedhetett. A személyes lelkiismeretének, ami feltehetőleg a párttagok túlnyomó részének „Lepsénynél még megvolt”, aligha… Ha mégis az utóbbi, belső hangocska félénk suttogására merészelt figyelni az ember, jaj lehetett neki és kapcsolt részeinek is, mint tudjuk...
A „központ” tehát valójában arra ügyelt fel, hogy még véletlenül se legyen alulról induló, vagy legalább horizontális szintű kommunikáció a társadalomban, vagyis, hogy semmilyen formában ne jelenjék meg a szólás- és véleményszabadság, ami az européer liberális demokrata felfogás szerint még pártokon belül is alapvető emberi jog.
Valójában a fenti – az egykori gyakorlatra alapozó – megállapításokat már megelőzhette volna a nyelvi, fogalmi elemzés, amit a szakember és egyáltalán minden önálló fejjel gondolkodó értelmiségi is megejthetett bármikor anélkül, hogy tagja lett volna a kommunista pártnak.
Az ettől eltérő, valóban demokratikus természetű csoportosulásoknak evidens, hogy nem lehet uralkodóvá emelt centruma, és kizárják, avagy korlátozzák azt az érintkezési formát is, amit az előbb egyirányú, felülről lefelé ható (antidemokratikus) kommunikációnak neveztem. A demokratikus csoportosulásban párbeszéd szokott lenni, horizontálisan is többirányú kommunikáció, amelynek folyamatában minden egyes személy egy-egy időre centrumává lehet a közösségnek, akire odafigyelnek. Ám a demokratikus viszony feltételezi, hogy az illető birtokában van az önkorlátozás képességének is, nem kíván hatalmat gyakorolni a szóval, vagyis nem erőlteti másokra véleményét, hanem nyitott arra, hogy mindenki véleményét meghallgatva, figyelembe is vegye azokat, nem a puszta számbeli fölényből eredő, egyoldalú határozatra, hanem a konszenzusra törekedjék.
Ennek tudatában megjegyezhetné most bárki, hogy mi szükség volt a fenti bevezetőre, amikor a „demokratikus centralizmus” fogalmilag eleve fából vaskarika, vagyis logikai paradoxon!
A külhoniak honosításával foglalkozó irodák elnevezése is önellentmondást rejt magában, felismerjük, ha közelebbről vesszük szemügyre ezt a szókapcsolatot. Lehet, hogy részemről ez szakmai ártalom, ugyanis a nyelvész érzékeny a szóhasználatra, mert tapasztalatai szerint a helytelenül összefűzött szavakban olykor súlyos fogalomzavarok juthatnak kifejezésre, amelyek félrevezetik a kommunikációt. Ez az elnevezés – „demokrácia központ” – ugyan csak ártatlan szószerkezetnek látszik, nem egész mondat, de nekem a „demokratikus centralizmust” és óhatatlanul Babitsnak azt a megállapítását juttatja eszembe, hogy: „A rossz mondaton át rossz gondolatra látni”. A helytelen elnevezés is éppen úgy eltájolhatja az embert, ahogyan a rosszul megfogalmazott mondat.
És nem csupán a demokrácia és a központ fennebb kifejtett kapcsolatának nyelvhasználati csapdáját foglalja magában, hanem konkrétan, az így elnevezett irodáknak itt és most, az erdélyi, a romániai társadalmi és szövegkörnyezetben gyakorolt funkcióját tekintve is problematikus.
Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.
A hatalom országos és helyi képviselői pedig – többségükben, úgy tűnik – manapság adnak arra, hogy európaiaknak tekintsük őket, mert EU-tagok vagyunk és a schengeni határok tágítását is egyhangúlag óhajtjuk, tehát – ennek megfelelően – a hatalom nem büntet, hanem igyekszik jobbára civilizáltan reagálni a polgári szólásszabadság megnyilvánulásaira.
Mi több, Romániában egy ideje már, ha lassan is, de folyik az intézmények decentralizálása, vagyis a túlközpontosított államhatalom lebontása, hogy ne egyetlen (teszem azt: minisztériumi) központban összpontosuljon az irányításuk (például a kórházaké), hanem többé-kevésbé autonóm módon működjenek, a szubszidiaritás elvének megfelelően. Ezt az elvet már a római katolikus egyház Második Vatikáni Zsinatának fejezetei is megfogalmazták, jómagam onnan kezdtem tanulni, kissé talán megkésve, de még a múlt század hetvenes éveiben. Magyarán ez azt jelenti, hogy magam döntök – értékrendemnek megfelelően – a sorsom alakulása felől, közügyekben pedig – alulról kezdve – az adott helyi vagy intézményi közösség, egyesület, települési önkormányzat, megyei tanács, az elképzelhető regionális közösségi önkormányzat és így tovább, önrendelkezik. Ez az emberi minőséggel eleve nekünk adatott jogunk. A döntési jogkörök tehát már egészen lent, az alsóbb szinteken érvényesülhetnek a demokráciával együtt járó „központtalanságnak”, decentralizációnak megfelelően. Például a városi önkormányzat eldöntheti, hogy az államnak fizetett adóból visszaosztott önrészt mire fordítja, mibe fekteti be, milyen uniós pályázatokkal egészíti ki, és az egyetem szenátusa is határozhat, milyen fejlesztésre fordítja a büdzsét, vagy a versenyvizsga bizottságok azt, hogy ki a legalkalmasabb az adott tanszéken meghirdetett oktatói állás betöltésére… Akik a kommunista központosított pártállamban még csupán kiszolgáltatott alattvalóknak számítottak, most magukra vehetik a döntési jogköröket, ami persze egyszersmind terheket is jelent, mert nagy-nagy felelősségtudatot is követel.
Az önállósodás mindennapi magán- és közgondjait, zökkenőit, válságait pedig nem spórolhatja meg senki, ez személyes jog lett, helyettünk mások nem gyakorolhatják, valamely „legújabb” párt sem, legkevésbé az állam bácsi. A szubszidiaritással élni nem más, mint maga az autonómia gyakorlása, nap mint nap. Cselekvési irányok, feladatok, alternatívák közt mérlegelni, másokkal meg-megütközni, olykor kompromisszumot is kötve, felelősen dönteni, és a közösen hozott döntéseket – például egy település gazdasági, szociális stb. kérdéseire vonatkozólag – közösen végrehajtani.
Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely „centrumból” várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.
Nos, a „demokrácia központ” elnevezés olyan ügyintézés céljából, mint a honosítási eljárás lefolytatása, mindenekelőtt anakronisztikus a hazai demokratizálódás húsz éve elindult, és természetesen irgalmatlanul nehézkes folyamatában. Vagyis: történelmietlen. Logikailag indokolatlan. Mondhatnám, provokatív fogalomkapcsolatként hat a hatalommegosztás fent vázolt, szüntelenül érzékelhető, leírható itthoni kontextusában.
Elnézést kérve az ügyintéző intézmény ártatlan, fiatal személyzetétől, akik benne oly szorgalmasan és odaadóan dolgoznak, mint ahogy azt a sajtóból tudni lehet, ez az elnevezés tetszelgő nyelvi pózolásként hat. Mintha nem vett volna tudomást a számunkra teljesen ismeretlen névadó, elnevező, avagy írnok arról, hogy egy már létező demokratikus közegbe telepíti ezeket a központokat. Felülről lefelé, mint a diktatúrában. És kívülről befelé, ami példátlan. Antidemokratikus.
Avagy a névadó nem tanulta még, mi az, hogy tárgyi önellentmondás?
GYIMESI ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
2011. január 19.
A demokrácia a középpontban
Válasz Gyimesi Évának
Demeter Szilárd (jelen esetben: az egyik ötletgazda)
Gyimesi Évát örömmel olvasom (és ha elfogad vitapartnerként, bocsátkozok vele párbeszédbe), hiszen van bátorsága megidézni az 1989 előtti életgyakorlatai(n)kat. Ritka erény. Annál is érthetetlenebb részéről az azóta eltelt több mint két évtized óvatos apologetikája.
Elöljáróban én is leszögeznék egy dolgot: ez az írás nem az RMDSZ ellenében született, tehát ahol szó lesz az érdekképviseletről/pártról, azért történik, mert „szabadulásunk” hosszú évei során monopóliumot épített ki rengeteg területen, magyarán – nemigen lehet másra mutogatni.
Gyimesi Éva majdhogynem ideális (szöveg)környezetet skiccel, „Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.”, írja.
Formailag akár igaza is lehet a Tanárnőnek, bár a legfontosabbak, az anyanyelvű sajtóorgánumaink tabuéltetési szokásait nézve aligha lehet tényleges ellensúlyként számítani rájuk. Ezzel természetesen nem a magyar nyelvű médián szeretném elverni a port – érthető módon, amíg a politikumtól egzisztenciálisan függenek (a közpénzek szétosztása, vagy a tulajdonosi kör miatt), nem fogunk példának okáért a politikusaink vagyonosodásáról oknyomozó írásokat olvasni. Ellentétben a román sajtóval, ahonnan valódi gyöngyszemeket lehet kimazsolázni; ám az sem véletlen, hogy a „tiszta” Romániáért alakult civil szövetség arra panaszkodik, hogy Románia korrupciós térképén Hargita és Kovászna megyék fehér foltnak számítanak.
Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy korlátozva lenne a szólásszabadságunk. (Sőt, az alternatív nyilvánosságot tekintve tobzódunk a korlátlan szólás- és véleményszabadságban.) Hanem – amint arra médiaszociológusok is rámutattak – vannak tabutémáink, valamint túlélési technikaként gyakoroljuk az öncenzúrát. Mert a regnáló hatalom (magyar vonatkozásban jelenleg országos szinten egy párt) visszaüthet, és vissza is üt, lásd a támogatáspolitikai összegek alakulását az ún. szocialista-liberális magyar kormányzat alatt, amikor is az elvtársak laza csuklómozdulattal áttolták a pénzt (és a felelősséget), esetünkben az RMDSZ-nek, amely formáció potentátjai ezen privilegizált helyzetükkel vissza is éltek – a „Markó Béla veszi a kicsi piros ceruzáját” életkép több főszerkesztő rémálmaiban visszatérő elem lehetett.
A közpénzek átpolitizálásához, a klientúra-építéshez pedig a véleményformálók csendben asszisztáltak, mi több, cselekvően is hozzájárultak akkor, amikor éltek a vertikális kapcsolódás (értsd: mindenkinek van a kuratóriumokban egy politikusa) demokráciaidegen gyakorlatával. És tudom, hogy erős a megfogalmazás, de odáig jutottunk, hogy jobb sorsra érdemes művészeink, tudósaink, papjaink beejtőernyőzött fél analfabéta politikusok előszobáiban pitiznek egy kis alamizsnáért.
Ami viszont a mostanában divatszóvá nemesedett decentralizációt illeti, e témában még ennél is ellentmondásosabb a helyzet: jelen pillanatban a kormányzati gazdaságpolitika a központi költségvetés lyukait foldozgatja önálló mozgástér nélkül, IMF-direktíváknak kényszeresen megfelelve vesz el minél több pénzt az állampolgároktól és az önkormányzatoktól. Erre valóban lehetne válasz az önkormányzatok öngondoskodása, ha létezne erre politikai akarat és szakmai felkészültség. (Jelzésértékű, hogy az RMDSZ-ben most jutottak el odáig, hogy érdemi változásként ez évi kongresszusuktól remélik a regionális szervezetek létrehozását.)
Gyimesi Éva helyzetértékelését kevés fenntartással magam is osztom: „Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot – írja a Tanárnő –, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely »centrumból« várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.”
Ezzel szemben – a húszévnyi politizálásunknak megfelelően – általánosabban bevett gyakorlat, hogy városi és megyei elöljáróink Bukarestbe ingáznak (akár különalkukat kötve) annak érdekében, hogy valami pluszforrást kijárjanak településeiknek. És valahol megértem őket: a politikai realitás azt mutatja (amint fentebb érintettem), hogy a pénzeszközök jelentős része fölött még mindig Bukarest diszponál. Mégpedig diszkriminatív módon: kimutatható, hogy az elmúlt húsz évben, arányaiban és összegszerűen is sokkal kevesebb pénz jutott például Székelyföld fejlesztésére. Egyesek még egy „etnikai szorzót” is valószínűsítenek, tehát arról beszélnek, hogy a magyarlakta vidékeknek juttatott X összeg esetében, automatikusan annak többszöröse megy románok lakta régióknak ugyanabból a keretből és ugyanarra a célra – tényszerűen ezt nem ellenőriztem, de a központosított nemzetállam logikájába belefér.
Vagyis lehetséges, hogy a kijárásos politizálás az egyetlen módja annak, hogy a romániai nagypolitikában valamifajta eredményeket érjünk el – de az is igaz, hogy azért nem tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét, mert 1996-tól kezdődően az RMDSZ még csak kísérletet sem tett az alternatíva felvillantására.
És akkor nem is beszéltünk még közösségünk politikai szocializációjáról. Az egységdemagógia, az „alanyi jogon ott kell lennünk” pártpolitikai programja, a kampányjelszavak szintjén kifulladó stratégiák, illetve az érdemi, összehangolt és következetesen képviselt szakpolitikák hiánya, a hosszú távon érdekeink ellen ható megalkuvások (leginkább fájó példája a Petőfi-Schiller „multikulturális” egyetem belengetése) éppen olyan kiszolgáltatott helyzetbe juttattak bennünket, mint ahonnan szabadulni reméltünk 1989 decemberében.
Kis kitérő: az RMDSZ antidemokratikus irányvétele érdekes módon a politikai szótárunk beszűkülésével is járt, manapság a képviseleti demokrácia és a többpártiság fogalma az erdélyi magyar közösség lexikájában majdhogynem értelmezhetetlen, ráadásul folyamatosan összetévesztjük az eszközöket a célokkal.
Ami ellenben lényeges különbség, hogy most saját (?) választottjaink döntenek rólunk nélkülünk – és anélkül, hogy bármikor bármiért felelősséget kellene vállalniuk. Az érdekvédelmi szervezet döntéshozatalának központosítása, a sokszínűség bedarálása, a kritikai hozzáállás kiszorítása egy versenypárt életében érthető változások; ám kérdés, hogy az erdélyi magyar közösségnek országos szinten, távlatilag erre van-e szüksége. Szűk egyéves ellenzékiségének ideje alatt Markó Béla is eltöprengett az általa „etnikai paktumként” nevesített alternatíva lehetőségén, ám az újbóli kormányzati szerepvállalás hamar elfeledtette ezt az izgalmas gondolatkísérletet. Márpedig manapság tényleg a bőrünkön érezhetjük: ez egy kudarcos történet és opció volt.
Amikor tehát mi a demokráciaközpontok hálózatának felállításán kezdtünk gondolkodni (bő egy évvel ezelőtt), akkor abból a tapasztalati tényből indultunk ki, hogy erdélyi közösségünk esetében a demokráciadeficitünknél csak a tudásdeficitünk a nagyobb.
Éppen ezért az alapkoncepcióban egy – csúnya, ám élő szóval – multifunkcionális szolgáltatóközpont hálózatot írtunk le, és erre szereztünk elvi támogatást jóval azelőtt, hogy az anyaországi állampolgársági törvény módosítását elfogadták volna. Vagyis az RMDSZ-es körökből érkező vádakkal ellentétben: a honosítási fejlesztésekre a magyarországi költségvetésben elkülönített 830 millió forintból egy fillér sem jutott a demokráciaközpontokat létrehozó és fenntartó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, a honosításban nyújtott segítség többletvállalás, amit valóban lelkesen és elkötelezetten végeznek – ingyen – a munkatársaink.
A demokráciaközpontok hálózatának többek között a tudásbevitel, az önkormányzati monitoring, valamint a többirányú információáramoltatás a feladata. Szándékaink szerint irodáink regionális, és ha lehetséges, kisrégiós központokként látnák el a feladataikat, nagyfokú autonómiával, rugalmasan viszonyulva a helyi sajátosságokhoz.
Eszközök és nem öncélok. Nem fogják levenni a helyi közösségek vállairól a gondokat, viszont hozzásegítik az adott közösségeket ahhoz, hogy saját problémáikat egyáltalán megfogalmazhassák, a megoldáshoz eszközöket, tudást és gyakorlati útmutatást találjanak.
Röviden: az élhető demokrácia és az öngondoskodás generálói.
Kiváló tisztelettel,
Demeter Szilárd. Szabadság (Kolozsvár)
Válasz Gyimesi Évának
Demeter Szilárd (jelen esetben: az egyik ötletgazda)
Gyimesi Évát örömmel olvasom (és ha elfogad vitapartnerként, bocsátkozok vele párbeszédbe), hiszen van bátorsága megidézni az 1989 előtti életgyakorlatai(n)kat. Ritka erény. Annál is érthetetlenebb részéről az azóta eltelt több mint két évtized óvatos apologetikája.
Elöljáróban én is leszögeznék egy dolgot: ez az írás nem az RMDSZ ellenében született, tehát ahol szó lesz az érdekképviseletről/pártról, azért történik, mert „szabadulásunk” hosszú évei során monopóliumot épített ki rengeteg területen, magyarán – nemigen lehet másra mutogatni.
Gyimesi Éva majdhogynem ideális (szöveg)környezetet skiccel, „Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.”, írja.
Formailag akár igaza is lehet a Tanárnőnek, bár a legfontosabbak, az anyanyelvű sajtóorgánumaink tabuéltetési szokásait nézve aligha lehet tényleges ellensúlyként számítani rájuk. Ezzel természetesen nem a magyar nyelvű médián szeretném elverni a port – érthető módon, amíg a politikumtól egzisztenciálisan függenek (a közpénzek szétosztása, vagy a tulajdonosi kör miatt), nem fogunk példának okáért a politikusaink vagyonosodásáról oknyomozó írásokat olvasni. Ellentétben a román sajtóval, ahonnan valódi gyöngyszemeket lehet kimazsolázni; ám az sem véletlen, hogy a „tiszta” Romániáért alakult civil szövetség arra panaszkodik, hogy Románia korrupciós térképén Hargita és Kovászna megyék fehér foltnak számítanak.
Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy korlátozva lenne a szólásszabadságunk. (Sőt, az alternatív nyilvánosságot tekintve tobzódunk a korlátlan szólás- és véleményszabadságban.) Hanem – amint arra médiaszociológusok is rámutattak – vannak tabutémáink, valamint túlélési technikaként gyakoroljuk az öncenzúrát. Mert a regnáló hatalom (magyar vonatkozásban jelenleg országos szinten egy párt) visszaüthet, és vissza is üt, lásd a támogatáspolitikai összegek alakulását az ún. szocialista-liberális magyar kormányzat alatt, amikor is az elvtársak laza csuklómozdulattal áttolták a pénzt (és a felelősséget), esetünkben az RMDSZ-nek, amely formáció potentátjai ezen privilegizált helyzetükkel vissza is éltek – a „Markó Béla veszi a kicsi piros ceruzáját” életkép több főszerkesztő rémálmaiban visszatérő elem lehetett.
A közpénzek átpolitizálásához, a klientúra-építéshez pedig a véleményformálók csendben asszisztáltak, mi több, cselekvően is hozzájárultak akkor, amikor éltek a vertikális kapcsolódás (értsd: mindenkinek van a kuratóriumokban egy politikusa) demokráciaidegen gyakorlatával. És tudom, hogy erős a megfogalmazás, de odáig jutottunk, hogy jobb sorsra érdemes művészeink, tudósaink, papjaink beejtőernyőzött fél analfabéta politikusok előszobáiban pitiznek egy kis alamizsnáért.
Ami viszont a mostanában divatszóvá nemesedett decentralizációt illeti, e témában még ennél is ellentmondásosabb a helyzet: jelen pillanatban a kormányzati gazdaságpolitika a központi költségvetés lyukait foldozgatja önálló mozgástér nélkül, IMF-direktíváknak kényszeresen megfelelve vesz el minél több pénzt az állampolgároktól és az önkormányzatoktól. Erre valóban lehetne válasz az önkormányzatok öngondoskodása, ha létezne erre politikai akarat és szakmai felkészültség. (Jelzésértékű, hogy az RMDSZ-ben most jutottak el odáig, hogy érdemi változásként ez évi kongresszusuktól remélik a regionális szervezetek létrehozását.)
Gyimesi Éva helyzetértékelését kevés fenntartással magam is osztom: „Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot – írja a Tanárnő –, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely »centrumból« várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.”
Ezzel szemben – a húszévnyi politizálásunknak megfelelően – általánosabban bevett gyakorlat, hogy városi és megyei elöljáróink Bukarestbe ingáznak (akár különalkukat kötve) annak érdekében, hogy valami pluszforrást kijárjanak településeiknek. És valahol megértem őket: a politikai realitás azt mutatja (amint fentebb érintettem), hogy a pénzeszközök jelentős része fölött még mindig Bukarest diszponál. Mégpedig diszkriminatív módon: kimutatható, hogy az elmúlt húsz évben, arányaiban és összegszerűen is sokkal kevesebb pénz jutott például Székelyföld fejlesztésére. Egyesek még egy „etnikai szorzót” is valószínűsítenek, tehát arról beszélnek, hogy a magyarlakta vidékeknek juttatott X összeg esetében, automatikusan annak többszöröse megy románok lakta régióknak ugyanabból a keretből és ugyanarra a célra – tényszerűen ezt nem ellenőriztem, de a központosított nemzetállam logikájába belefér.
Vagyis lehetséges, hogy a kijárásos politizálás az egyetlen módja annak, hogy a romániai nagypolitikában valamifajta eredményeket érjünk el – de az is igaz, hogy azért nem tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét, mert 1996-tól kezdődően az RMDSZ még csak kísérletet sem tett az alternatíva felvillantására.
És akkor nem is beszéltünk még közösségünk politikai szocializációjáról. Az egységdemagógia, az „alanyi jogon ott kell lennünk” pártpolitikai programja, a kampányjelszavak szintjén kifulladó stratégiák, illetve az érdemi, összehangolt és következetesen képviselt szakpolitikák hiánya, a hosszú távon érdekeink ellen ható megalkuvások (leginkább fájó példája a Petőfi-Schiller „multikulturális” egyetem belengetése) éppen olyan kiszolgáltatott helyzetbe juttattak bennünket, mint ahonnan szabadulni reméltünk 1989 decemberében.
Kis kitérő: az RMDSZ antidemokratikus irányvétele érdekes módon a politikai szótárunk beszűkülésével is járt, manapság a képviseleti demokrácia és a többpártiság fogalma az erdélyi magyar közösség lexikájában majdhogynem értelmezhetetlen, ráadásul folyamatosan összetévesztjük az eszközöket a célokkal.
Ami ellenben lényeges különbség, hogy most saját (?) választottjaink döntenek rólunk nélkülünk – és anélkül, hogy bármikor bármiért felelősséget kellene vállalniuk. Az érdekvédelmi szervezet döntéshozatalának központosítása, a sokszínűség bedarálása, a kritikai hozzáállás kiszorítása egy versenypárt életében érthető változások; ám kérdés, hogy az erdélyi magyar közösségnek országos szinten, távlatilag erre van-e szüksége. Szűk egyéves ellenzékiségének ideje alatt Markó Béla is eltöprengett az általa „etnikai paktumként” nevesített alternatíva lehetőségén, ám az újbóli kormányzati szerepvállalás hamar elfeledtette ezt az izgalmas gondolatkísérletet. Márpedig manapság tényleg a bőrünkön érezhetjük: ez egy kudarcos történet és opció volt.
Amikor tehát mi a demokráciaközpontok hálózatának felállításán kezdtünk gondolkodni (bő egy évvel ezelőtt), akkor abból a tapasztalati tényből indultunk ki, hogy erdélyi közösségünk esetében a demokráciadeficitünknél csak a tudásdeficitünk a nagyobb.
Éppen ezért az alapkoncepcióban egy – csúnya, ám élő szóval – multifunkcionális szolgáltatóközpont hálózatot írtunk le, és erre szereztünk elvi támogatást jóval azelőtt, hogy az anyaországi állampolgársági törvény módosítását elfogadták volna. Vagyis az RMDSZ-es körökből érkező vádakkal ellentétben: a honosítási fejlesztésekre a magyarországi költségvetésben elkülönített 830 millió forintból egy fillér sem jutott a demokráciaközpontokat létrehozó és fenntartó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, a honosításban nyújtott segítség többletvállalás, amit valóban lelkesen és elkötelezetten végeznek – ingyen – a munkatársaink.
A demokráciaközpontok hálózatának többek között a tudásbevitel, az önkormányzati monitoring, valamint a többirányú információáramoltatás a feladata. Szándékaink szerint irodáink regionális, és ha lehetséges, kisrégiós központokként látnák el a feladataikat, nagyfokú autonómiával, rugalmasan viszonyulva a helyi sajátosságokhoz.
Eszközök és nem öncélok. Nem fogják levenni a helyi közösségek vállairól a gondokat, viszont hozzásegítik az adott közösségeket ahhoz, hogy saját problémáikat egyáltalán megfogalmazhassák, a megoldáshoz eszközöket, tudást és gyakorlati útmutatást találjanak.
Röviden: az élhető demokrácia és az öngondoskodás generálói.
Kiváló tisztelettel,
Demeter Szilárd. Szabadság (Kolozsvár)
2011. január 19.
Aggasztóan fogy a Hunyad megyei magyarság
Jobban porlik, mint a szikla
Alighanem kellemetlen eredményeket hoz a tavaszra tervezett népszámlálás. A Hunyad megyei magyarság száma folyamatosan csökken, méghozzá aggasztó mértékben.
Hány magyar él még Hunyad megyében? Az 1992-es népszámlálás szerint olyan 35 ezren voltunk, a 2002-es összeírás viszont már csak 25 000 körüli számot mutatott ki. Most bizonyára kevesebben vagyunk, minden bizonnyal immár a húszezres szint alatt. A magyar egyházak tavalyi adatai megerősítik a drasztikus fogyatkozást. Míg az előző években itt-ott előfordult pozitív mérleg, 2010-ben valamennyi egyházközségben több volt a temetés, mint a keresztelő. Sőt, az sem ritkaság, hogy a keresztelők és az esküvők száma együttesen sem éri el a temetésekét. Különösképpen a városokban. Hosszú évek óta tartó folyamat, méretei azonban évről évre aggasztóbbá válnak.
Gyengülő bázis
Déván, Vajdahunyadon és a környékükön lévő településeken, néhány magyar faluban él a Hunyad megyei magyarság legjelentősebb része. Mit mondanak az éves adatok, mire utalnak a puszta tények?
A dévai belvárosi római katolikus egyházközségben 7 esküvő, 11 keresztelő, 27 temetés volt a nemrég lezárult évben, s 10 ifjú volt elsőáldozó.
A dévai csángótelepi római katolikus egyházközösségben 11 esküvőt, 21 keresztelőt és 44 temetést regisztráltak, 19 ifjú volt elsőáldozó.
A dévai református gyülekezetben 4 pár kötött házasságot, keresztelő csupán 3 volt, temetés viszont 23! Tavaly 5 fiatal konfirmált.
A dévai unitárius egyházközségben 1 esküvő és 2 temetés volt, keresztelő és konfirmálás viszont egy se.
A megyeszékhelyen csökken a magyarság. Lehangoló, főleg ha figyelembe vesszük, hogy itt van a legmagasabb az életszínvonal a megyében. A katolikusoknál a temetések száma több mint duplája a keresztelőkénél, a reformátusoknál majdnem nyolcszorosa! Roppant egyensúlytalan, jelentős apadásra utaló arány.
Hasonló a helyzet a szomszédos kohászvárosban. A temetések száma ott is legalább duplája volt a keresztelőkének, s meghaladja az esküvőkét és keresztelőkét együttvéve.
A vajdahunyadi római katolikusok 16 keresztelőt, 10 esküvőt és 38 temetést tartanak nyilván 2010-ben, s 8 fiatal volt elsőáldozó.
A vajdahunyadi református egyházközösségben 9 keresztelőre, 4 esküvőre és 22 temetésre került sor a tavalyi évben. Ráadásul úgy, hogy konfirmálás nem is volt.
Jobb a helyzet a városok mellett lévő magyar falvakban, ahol a statisztika aránylag kiegyensúlyozott. Sajnos a megyében csak ott.
A csernakeresztúri római katolikus egyházközségben 8 keresztelő, 5 esküvő és 10 temetés volt tavaly. Elsőáldozó 2010-ben nem volt, mivel az egyházközségben csak kétévente szerveznek ilyen ünnepséget. A hozzátartozó Piskin 2 keresztelő és 5 temetés volt.
A rákosdi református egyházközségben kiegyensúlyozottak az adatok: 5 keresztelő, 2 esküvő és 5 temetés. Tavaly 2 fiatal konfirmált.
A szászvárosi református egyházközséghez tartozó Lozsádon 1 esküvő, 1 temetés és 1 konfirmáló volt tavaly. Keresztelőt azonban nem tartottak. A szászvárosi anyaegyháznál ebből a szempontból eseménytelen év volt, keresztelő, esküvő, temetés, konfirmálás nélkül.
Itt sem túl bíztatóak az adatok, noha a városokhoz képest kétségtelenül jobbak.
Bizakodás völgye?
Menjünk tovább, talán az egykor még szapora Zsil völgyében jobb a helyzet. Az adatok, sajnos, éppen az ellenkezőjét bizonyítják.
A petrozsényi római katolikus egyházközségben 27 keresztelőt, 10 esküvőt, és 50 (!) temetést regisztráltak a tavalyi év során. 40 fiatal volt elsőáldozó.
A petrozsényi reformátusoknál még rosszabb a helyzet: 1 esküvő és 6 keresztelő mellett nem kevesebb, mint 21 embert temettek a tavalyi év során. Egyetlen fiatal sem konfirmált!
A petrozsényi unitárius egyházközösségben esküvő egyáltalán nem volt. Volt viszont 2 keresztelő és 9 temetés, és 3 fiatal konfirmált.
A vulkáni római katolikus egyházközösség aránylag kiegyensúlyozott évet zárt, hiszen a 22 keresztelőre 7 házasságkötés és 23 elhalálozás jutott, s 10-en voltak elsőáldozók.
A vulkáni reformátusoknál viszont már rosszabb a helyzet: keresztelés nem volt, se konfirmálás, esküvő csupán 1, viszont volt 4 temetés.
A lupényi római katolikus egyházközösség is azon kevesek közé tartozik, ahol aránylag kiegyensúlyozott az éves mérleg, noha még mindig negatív: 28 keresztelő, 9 esküvő és 32 temetés történt tavaly, illetve 16-an voltak elsőáldozók.
A lupényi református gyülekezetben viszont már lényegesen aggasztóbb az arány: 4 keresztelőt (ebből az egyik felnőtt), 3 esküvőt és 20 (!) temetést regisztráltak. 7 fiatal konfirmált.
A lupényi unitárius egyházközségben keresztelő és esküvő egyáltalán nem volt, csupán 1 konfirmálás és 2 temetés.
Összességben véve, a Zsil völgyében is csökken a magyarság, habár nem olyan mértékben, mint másutt. Mert igenis komoly csökkenésről van szó, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a házasságok jelentős hányada vegyes, sőt, az egyetemes jellegű római katolikus egyházban gyakori, hogy egyik fél sem magyar. A magyar nemzeti egyházaknak számító reformátusoknál és unitáriusoknál ilyesmi még mindig ritkaság, viszont ott is jóval kevesebb a tiszta magyar házasság, mint a vegyes magyar–román egybekelés. Mivel évek óta tartó folyamatról van szó, aligha meglepő, hogy a megkeresztelt gyermekek nem mind magyar, sőt, a katolikusoknál nagy többségük nem magyar. Az eltemetett viszont – ritka kivételtől eltekintve – szinte mind magyar, valamennyi felekezetnél.
Lehet még fokozni a rosszat? Sajnos lehet. A keresztelők és esküvők egy része ugyanis nem az állandó gyülekezetet erősíti, sok esetben olyan külföldön dolgozó párokról van szó, amelyek csak megesküdni, vagy gyermekük keresztelésére jönnek haza, de nem élnek Hunyad megyében. Ez különösen a Zsil völgyére jellemző.
A megyei adatok nem engednek túl sok derűlátást a Hunyad megyei magyarság jövőjét illetően. Csupán néhány faluban kiegyensúlyozott a mérleg, a városokban viszont roppant egyoldalú, s a temetések száma jócskán meghaladta a keresztelőkét! A népszámlálás minden bizonnyal megerősíti az egyházak évről évre romló adatait, s a Hunyad megyei szórványmagyarság további drasztikus fogyatkozását mutatja ki.
Aligha bánná valaki, ha másképp lenne, vagy ha megtörténne a csoda, s 2011-ben megfordulna a születések és elhalálozások aránya. De ennek, sajnos, kicsi a valószínűsége.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)
Jobban porlik, mint a szikla
Alighanem kellemetlen eredményeket hoz a tavaszra tervezett népszámlálás. A Hunyad megyei magyarság száma folyamatosan csökken, méghozzá aggasztó mértékben.
Hány magyar él még Hunyad megyében? Az 1992-es népszámlálás szerint olyan 35 ezren voltunk, a 2002-es összeírás viszont már csak 25 000 körüli számot mutatott ki. Most bizonyára kevesebben vagyunk, minden bizonnyal immár a húszezres szint alatt. A magyar egyházak tavalyi adatai megerősítik a drasztikus fogyatkozást. Míg az előző években itt-ott előfordult pozitív mérleg, 2010-ben valamennyi egyházközségben több volt a temetés, mint a keresztelő. Sőt, az sem ritkaság, hogy a keresztelők és az esküvők száma együttesen sem éri el a temetésekét. Különösképpen a városokban. Hosszú évek óta tartó folyamat, méretei azonban évről évre aggasztóbbá válnak.
Gyengülő bázis
Déván, Vajdahunyadon és a környékükön lévő településeken, néhány magyar faluban él a Hunyad megyei magyarság legjelentősebb része. Mit mondanak az éves adatok, mire utalnak a puszta tények?
A dévai belvárosi római katolikus egyházközségben 7 esküvő, 11 keresztelő, 27 temetés volt a nemrég lezárult évben, s 10 ifjú volt elsőáldozó.
A dévai csángótelepi római katolikus egyházközösségben 11 esküvőt, 21 keresztelőt és 44 temetést regisztráltak, 19 ifjú volt elsőáldozó.
A dévai református gyülekezetben 4 pár kötött házasságot, keresztelő csupán 3 volt, temetés viszont 23! Tavaly 5 fiatal konfirmált.
A dévai unitárius egyházközségben 1 esküvő és 2 temetés volt, keresztelő és konfirmálás viszont egy se.
A megyeszékhelyen csökken a magyarság. Lehangoló, főleg ha figyelembe vesszük, hogy itt van a legmagasabb az életszínvonal a megyében. A katolikusoknál a temetések száma több mint duplája a keresztelőkénél, a reformátusoknál majdnem nyolcszorosa! Roppant egyensúlytalan, jelentős apadásra utaló arány.
Hasonló a helyzet a szomszédos kohászvárosban. A temetések száma ott is legalább duplája volt a keresztelőkének, s meghaladja az esküvőkét és keresztelőkét együttvéve.
A vajdahunyadi római katolikusok 16 keresztelőt, 10 esküvőt és 38 temetést tartanak nyilván 2010-ben, s 8 fiatal volt elsőáldozó.
A vajdahunyadi református egyházközösségben 9 keresztelőre, 4 esküvőre és 22 temetésre került sor a tavalyi évben. Ráadásul úgy, hogy konfirmálás nem is volt.
Jobb a helyzet a városok mellett lévő magyar falvakban, ahol a statisztika aránylag kiegyensúlyozott. Sajnos a megyében csak ott.
A csernakeresztúri római katolikus egyházközségben 8 keresztelő, 5 esküvő és 10 temetés volt tavaly. Elsőáldozó 2010-ben nem volt, mivel az egyházközségben csak kétévente szerveznek ilyen ünnepséget. A hozzátartozó Piskin 2 keresztelő és 5 temetés volt.
A rákosdi református egyházközségben kiegyensúlyozottak az adatok: 5 keresztelő, 2 esküvő és 5 temetés. Tavaly 2 fiatal konfirmált.
A szászvárosi református egyházközséghez tartozó Lozsádon 1 esküvő, 1 temetés és 1 konfirmáló volt tavaly. Keresztelőt azonban nem tartottak. A szászvárosi anyaegyháznál ebből a szempontból eseménytelen év volt, keresztelő, esküvő, temetés, konfirmálás nélkül.
Itt sem túl bíztatóak az adatok, noha a városokhoz képest kétségtelenül jobbak.
Bizakodás völgye?
Menjünk tovább, talán az egykor még szapora Zsil völgyében jobb a helyzet. Az adatok, sajnos, éppen az ellenkezőjét bizonyítják.
A petrozsényi római katolikus egyházközségben 27 keresztelőt, 10 esküvőt, és 50 (!) temetést regisztráltak a tavalyi év során. 40 fiatal volt elsőáldozó.
A petrozsényi reformátusoknál még rosszabb a helyzet: 1 esküvő és 6 keresztelő mellett nem kevesebb, mint 21 embert temettek a tavalyi év során. Egyetlen fiatal sem konfirmált!
A petrozsényi unitárius egyházközösségben esküvő egyáltalán nem volt. Volt viszont 2 keresztelő és 9 temetés, és 3 fiatal konfirmált.
A vulkáni római katolikus egyházközösség aránylag kiegyensúlyozott évet zárt, hiszen a 22 keresztelőre 7 házasságkötés és 23 elhalálozás jutott, s 10-en voltak elsőáldozók.
A vulkáni reformátusoknál viszont már rosszabb a helyzet: keresztelés nem volt, se konfirmálás, esküvő csupán 1, viszont volt 4 temetés.
A lupényi római katolikus egyházközösség is azon kevesek közé tartozik, ahol aránylag kiegyensúlyozott az éves mérleg, noha még mindig negatív: 28 keresztelő, 9 esküvő és 32 temetés történt tavaly, illetve 16-an voltak elsőáldozók.
A lupényi református gyülekezetben viszont már lényegesen aggasztóbb az arány: 4 keresztelőt (ebből az egyik felnőtt), 3 esküvőt és 20 (!) temetést regisztráltak. 7 fiatal konfirmált.
A lupényi unitárius egyházközségben keresztelő és esküvő egyáltalán nem volt, csupán 1 konfirmálás és 2 temetés.
Összességben véve, a Zsil völgyében is csökken a magyarság, habár nem olyan mértékben, mint másutt. Mert igenis komoly csökkenésről van szó, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a házasságok jelentős hányada vegyes, sőt, az egyetemes jellegű római katolikus egyházban gyakori, hogy egyik fél sem magyar. A magyar nemzeti egyházaknak számító reformátusoknál és unitáriusoknál ilyesmi még mindig ritkaság, viszont ott is jóval kevesebb a tiszta magyar házasság, mint a vegyes magyar–román egybekelés. Mivel évek óta tartó folyamatról van szó, aligha meglepő, hogy a megkeresztelt gyermekek nem mind magyar, sőt, a katolikusoknál nagy többségük nem magyar. Az eltemetett viszont – ritka kivételtől eltekintve – szinte mind magyar, valamennyi felekezetnél.
Lehet még fokozni a rosszat? Sajnos lehet. A keresztelők és esküvők egy része ugyanis nem az állandó gyülekezetet erősíti, sok esetben olyan külföldön dolgozó párokról van szó, amelyek csak megesküdni, vagy gyermekük keresztelésére jönnek haza, de nem élnek Hunyad megyében. Ez különösen a Zsil völgyére jellemző.
A megyei adatok nem engednek túl sok derűlátást a Hunyad megyei magyarság jövőjét illetően. Csupán néhány faluban kiegyensúlyozott a mérleg, a városokban viszont roppant egyoldalú, s a temetések száma jócskán meghaladta a keresztelőkét! A népszámlálás minden bizonnyal megerősíti az egyházak évről évre romló adatait, s a Hunyad megyei szórványmagyarság további drasztikus fogyatkozását mutatja ki.
Aligha bánná valaki, ha másképp lenne, vagy ha megtörténne a csoda, s 2011-ben megfordulna a születések és elhalálozások aránya. De ennek, sajnos, kicsi a valószínűsége.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)