A német deportáltakra emlékeztek
Vasárnap délben a német származásúk miatt deportált túlélőkért és az elhunytakért imádkozva mutatott be szentmisét Exc. Böcskei László megyés püspök a nagyváradi kapucinus templomban.
1945 elején több mint 70 ezer németet deportáltak Romániából a Szovjetunióba, mely eseményről a Német Demokrata Fórum ebben az évben is megemlékezett.
Az alkalomra való tekintettel vasárnap délben Exc. Böcskei László római katolikus megyés püspök mutatott be szentmisét a váradi kapucinus rendi templomban, az evangéliumi részlet Szent Lukács könyvéből szólt. Elmélkedésében arra hívta fel a figyelmet: általában, amikor valaki azzal áll elénk, hogy tekintsünk fel rá, mert ő annyi mindent megvalósított, megcsinált és elért, akkor azt gondoljuk az illetőről, hogy milyen beképzelt és dicsekvős. Ugyanakkor mindennapi életünk folyamán az is gyakran előfordul, hogy az idősebb generáció tagjai próbálnak útmutatást, tanácsokat adni a fiataloknak. Vannak kivételes esetek tehát, amikor a magamutogatás érthető, megmagyarázható. Páldául Pál apostolt se kell elítéljük, amiért azt kéri a filippiektől, hogy tartsák őt példaképnek, hiszen a damaszkuszi úton a Krisztussal való találkozás hatására Saulból Pállá lett, átélte tehát azt az élményt, hogy Isten nagysága akkor is munkálkodik, érvényesül, amikor szimbolikusan vagy keresztény értelemben a legmélyebb szakadékban vagyunk. Amikor pedig a 71 évvel ezelőtt történetre emlékezünk, és azokra gondolunk, akik a rossz, az agresszió és az erőszak áldozatai lettek, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ők megtapasztalták azt is, hogy mennyire értékes az életük, amit Isten ajándékozott számukra, és nem adták fel azt a reményt, hogy sorsuk egyszer jobbra fordul, és ezzel mintául szolgálnak nekünk. Sajnos napjainkban is jellemző, hogy sokszor az ember a saját felebarátjának a legnagyobb ellensége, és jelenti a legnagyobb veszélyt, azonban ha bízunk abban, illetve hiszünk benne, hogy Isten sohasem távolodik el tőlünk, hanem közelít hozzánk, akkor joggal remélhetjük, hogy az emberiesség és a szeretet győzedelmeskedni fog- hangsúlyozta a főpásztor.
Egyre kevesebben
Nagyváradról, illetve Bihar megyéből a második világháborút követően 546 személyt- férfiakat és nőket, időseket és fiatalokat egyaránt- hurcoltak a Szovjetunióba német származásúk miatt, az ország újjáépítése érdekében. Hideg és nagyon nehéz életkörülmények vártak rájuk, 116-an közülük ott maradtak, s ismeretlen sírokban nyugszanak. Jelenleg 23-an élnek közülük, sajnos egyre kevesebb az élő tanúk száma.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ma

Kultúrával tisztelegtek a Bocskai Napokon
Kulturális és közéleti programokkal ünnepelték pénteken és szombaton a nyárádszeredaiak és vendégeik a huszonharmadik alkalommal rendezett Bocskai Napokat.
Pénteken labdarúgó tornával és történelmi vetélkedővel vette kezdetét a rendezvénysorozat. Tóth Sándor polgármester méltán nevezte nívósnak azt a két-három napot, amikor a kultúra révén „tiszteljük a múltunkat, értékeljük jelenünket, hogy holnaptól a jövőn munkálkodhassunk”. A művelődési ház előcsarnokában irodalmi műsorral köszöntötték az egykori fejedelmet ünneplő szeredaiakat és vendégeiket a középiskolások.
Ezt követően Kelemen Ferenc mutatta be munkatársunk, Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című riportkötetét. A szerző a mai Románia különböző szegleteibe vetődött, szórványban élő magyarokról készített száznál több dokumentumriportot, ebből huszonötöt fűzött össze ebben a kötetben. Anyanyelvünk segélykiáltásait hallatja a szerző torokszorítóan fájdalmas és lélektisztítóan felemelő riportokban.
Első alkalommal mutatkozott be Nyárádszeredában Dávid Júlia festőművész is, akit gyökerei idekötnek. Ő a festészet nyelvén, a lelken „átszűrve” láttatja a világot, munkáival is figyelmeztetve, hogy mennyire fontos megőrizni és alkalomadtán felmutatni sajátos értékeinket. A most kiállított hatvan munka a honfoglaláskorig visszanyúló gazdag népművészet elemeit hordozza, egy szép és sejtelmes világot tár fel – mondta el Nagy Miklós Kund művészeti író.
Szombat délután díszüléssel avatták fel a helyi tanács megújult termét a városházán. A napirenden egyetlen határozattervezet szerepelt, amelyet egyöntetűen fogadott el a grémium: a város fejlesztésében, az élet különböző területein végzett kiemelkedően hasznos munkája elismeréséül az önkormányzat Bocskai-díjjal tüntette ki Jakab Tamást. Jakab 1920-ban született Gegesben, 1949-ben ott volt a Nyárád kisipari termelőszövetkezet alapítói között, majd 1954-től szinte harminc évig volt a vállalat vezetője, amely az ő irányítása alatt felvirágzott, az 1970-es években már másfél ezer alkalmazottja volt. Ügybuzgó és jó gazda volt, vasakarattal és nemes lélekkel vezette a gyárrá fejlődött szövetkezetet, jelentős érdemeket szerzett a településnek, és minden politikai gáncs ellenére maradandó értékeket hozott létre. A 96 éves Jakab Tamás meghatódva, és nagy hálával vette át a díjat, megígérve, hogy élete hátra levő részét is becsülettel, hittel éli. Mivel 1941-48 között a marosvásárhelyi magyar királyi 23. honvéd határvadász zászlóaljban teljesített katonai szolgálatot, a hasonló nevű hagyományőrző egyesület is elismerő oklevelet nyújtott át neki.
Szombat este táncgálára hívták a közönséget. A műsor első felében a Bekecs Néptáncegyüttes öt korosztálya vonult színpadra, bemutatva az elmúlt egy év munkáját. Az est második felében a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes mutatta be az Itt a farsang, áll a bál című nagyműsorát, amelyben a néptáncok mellett farsangi játékokkal is szórakoztatták a nagyérdeműt, és nem hiányzott az egykori Széllyes Sándor „utóda”, a makfalvi Gyepesi László sem, aki a nagy mókamester monológjaival mulattatta a háromszáz nézőt.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro

Hetvenöt éve született Baász Imre (Kereplő és Tükörút)
(...) Baász Imre nagy művész volt, emellett pedig – és távolról sem törvényszerű, hogy ez így legyen – nagyformátumú ember, toronymagasan kiemelkedő személyiség. Elmosódott, szürke arcokkal teli világunkban hallatlanul ritkának számít az olyan markáns, az olyan összetéveszthetetlen, az olyan sugárzó megjelenés, fellépés és életstílus, mint amilyen az övé volt. Komplex, nyughatatlan lényéből fakadt, hogy nemcsak művészként élt és alkotott, hanem mint művészetszervező, mint elméleti szerző, mint kovász, közügyek ügynöke, mint démon, nonkonform fenegyerek és katalizátor, egyszóval mint olyan hajtómotor, amilyenből nincs még egy. SZŐCS GÉZA
Próbálom megérteni, ki volt Baász Imre. Számomra ez elsősorban műfaji probléma: ha rájövök, hogy milyen műfajban kell írnom, máris könnyebb megoldani ezt a – szinte lehetetlennek látszó – feladatot. (...) Teoretikus esszé volna jó, vagy művészettörténeti összefoglalás, mely kijelölné Baász helyét, jelentőségét a késő újkori közép-kelet-európai művészetben, de ezt ő maga mindenkinél pontosabban fogalmazta meg maga számára – feladatként: „...önálló értékeket kell teremtenünk, és ezt nem erdélyi magyarként, hanem romániai magyarként és európai románként és európai magyarként hirdetném, szeretném hirdetni”. Ezt a tömör ars poeticát monográfusa, Chikán Bálint idézi, aki – úgy tűnik – minden lényegeset megírt már a művészről, aztán maga is meghalt.
Nekem tehát az a lehetőség maradt, hogy reprodukciók és a kevés megmaradt írás alapján összegyúrjak egy olyan személyiségképet, amely lehetőség szerint hiteles és még inkább: érvényes. Ez annyit jelent, hogy halála után is segít életben tartani és továbbvinni az életművét meg a szellemiségét. Nem tudom, végül is ez milyen műfaj...
Hogy ennek a lehetetlen feladatnak elvégzésébe mégis belevágtam, köszönhetem Baász Szigeti Pálma fáradhatatlan unszolásának, és még inkább egy Apám, Baász című döbbenetes írásnak, amelynek szerzője Baász Orsolya. Ezt a vallomást nem akarom kommentálni, de aki olvasta (sokszorosítva volt!), egyet fog érteni velem, hogy erről a művészről csak úgy lehet írni, hogy megküzd vele.  Mégis megtaláltam volna a műfajt: küzdelem. Vagy inkább küszködés?
Baász Imre a jelek szerint – a reprodukciók, az írások, az elmondások alapján – óriási energiákat vetett be az erdélyi/romániai/magyar/román művészet, a saját művészete és élete megszervezésébe, azaz időnként helyesebb a kézbevételét mondani.
Megszervezte maga körül a művészeti életet (kísérletek fesztiválja, a Médium és a Médium2 című kiállítás, 1981, 1991), 1990-ben beindította az AnnART performanszfesztiválokat a Szent Anna-tónál, megpróbált performanszaival utat mutatni. Mindezek a törekvések reprezentálhatóak egy sereg művével: a Rácstörő című linómetszeten (1976) valóban látható egy rács, mely egy zsaníros ajtófélfára van erősítve, e mögött egy ülő királyfigura kehellyel vagy még inkább szócsővel, s ami a leglátványosabb: balra egy szeszélyesen szögletes kontúrú, absztrakt alakzat. Hogy miről is van szó, értelmezi egy fotó (Cím nélkül, évszám nélkül): két összekötött kéz egy kereplőt markol, a kötelék – ha jól látom – gyújtózsinór. Ezzel a két képpel az írást akár abba is lehetne hagyni, a metafora vagy még inkább parabola annyira tömény.
Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy Baász jelképei meghatározott rendszert alkotnak, melyhez grafikai jelek és háromdimenziós tárgyak mint jelek egyaránt tartoznak. Egyszerűbbnek látszanak ebből a szempontból a 70-es évekbeli grafikák, főleg, ha alig többek, mint zaklatott firkák vagy faktúrák, melyek között időnként számok bukkannak fel, vagy grafikonszerű képződmények, sőt, a grafikai jelek helyébe lépő, árnyékot vető grafikai ál-jelek. A konceptualizmussal és a fotóhasználattal kacérkodó kísérleti grafikai biennálék virágkorát éljük (lásd még Magyarországról Kondor Béla, Maurer Dóra vagy Szabados Árpád ekkori munkásságát), és ebben a szellemben nyílik meg 1974-ben a szárhegyi alkotótelep, melynek létrehívásában Baász kezdettől fogva részt vesz!
De menjünk tovább: a grafikák igen gyakran tárgyak képét mutatják fel, melyek eredeti formájukban environmentek vagy performanszok részei. Folytassuk felsorolásukat: a kereplőn, a kötélen és szögesdróton túl, az összekötözött, használhatatlanná tett olló, a járom, a kerék, a kocsi, a szék (utóbbi három kombinációinak és variációinak jelentéseit a monográfus Chikán Bálint elemzi szépen), a kulcs, a kard, a trombita, a (felhúzós) madár, a biztosítótű, a vaskampók. Nyilvánvaló itt a pop art, majd a punk Kelet-Európát meghódító hatása, de még fontosabb számunkra a Hajas Tiborral, Altorjai Sándorral és más hiperexpresszív, olykor öndestruktív művészekkel öntudatlanul létesített – s mindeddig regisztrálatlan – szellemi rokonság. „Egy motívumrendszerben építkezem, ezt bele lehet építeni hagyományosba, performanszba, videóba… A jelképeim? Agresszívek. Kötél, biztosítótű, szögesdrót” – állapítja meg tárgyilagosan Baász Imre. De mond még valamit, ami radikalizmusával akár a szemiotika arculcsapásaként is felfogható. Ha legalább Wittgenstein óta tudjuk, hogy a jelentés a kontextustól függ, Baász felforgatja a közhellyé váló összefüggést, mondván: „A jel pusztítója mindig a közeg, megszokott közegéből kell kivonni tehát, s egészen friss jelentéstartalommal feltölteni.” Gúlát építeni ágakból a réten, s még mielőtt sátorrá válna, szekér tetején újra felépíteni – a műveletet ő Házi feladatnak nevezi –, s még mielőtt a jelentés rögződnék, a felaprított faágakat egy Tükörúton egy tükrös szekér hátoldalán tükröztetni.
 Persze az első és az utolsó állomás között a valóságban nyolc év telt el, jelenlétbeli összefüggéseket pedig én állapítottam meg önkényesen, hozzákapcsolva őket ahhoz a sorshoz, mely Munkácsy rőzsehordó asszonyától Ady „rőzsedalain”, Erdély Miklós rőzséből „összeszerelt” költeményein át vezet. A Tükörút a művész halálának évében készült –, egyelőre nem világos, hogy merre vezet.
BEKE LÁSZLÓ
Budapest, 2003. október
(1941. február 22., Arad – 1991. július 16., Sepsiszentgyörgy) grafikus, képzőművész, művészetszervező. 1972-ben végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, számos díjat nyert grafikáival, többek közt Kalevala-illusztrációiért. 1976 és 1982 között a sepsiszentgyörgyi képtárat vezeti, ő kezdeményezi a Zenélő Képek sorozatot, 1981-ben megszervezi a Médium1 országos, 1991-ben a Médium2 nemzetközi kísérleti kortárs művészeti kiállítást Sepsiszentgyörgyön. A Médium1 után kirúgják, 1983 és 1990 között hivatalosan munkanélküli. 1990-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színház díszlettervezője, attól az évtől haláláig a bukaresti Képzőművészeti Főiskola tanára. 1990-ben ő szervezi meg az akkor még egynapos AnnART performansznapot, amely később nemzetközi élőművészeti fesztivállá fejlődik Ütő Gusztáv és társai gondozásában. 1991-ben, nem sokkal a második AnnART előtt, szerencsétlen baleset (sterilizálatlan fecskendőtől kapott vérmérgezés) következtében hunyt el. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyelvismeretfüggő sürgősségi ellátás
Egy friss külföldi tapasztalat jut eszembe, ahogy a kolozsvári sürgősségi gyermekkórházban megalázott kislány esetét olvasom. A svájci kórházban, ahol ismerősömet megműtötték, az ágyához ki volt függesztve, hogy angol nyelven lehet hozzászólni, műtét előtt pedig megkérték az intézmény magyar nemzetiségű asszisztensét, hogy a betegnek anyanyelvén is pontosan magyarázza el, hogy mi vár rá. Hol áll ettől a kolozsvári sürgősségi gyermekkórház, ahol a balesetet szenvedett olaszteleki 17 éves lánnyal, aki az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) által meghirdetett versenyen népdaléneklésben az első lett, sértő módon bántak. Állítólag azért, mert ő és szülei nem beszélnek jól románul, és segítőkész emberek vállalták, hogy fordítanak. A lányt egyébként Kolozsvár egyik főtéri átjáróján ütötte el egy szabálytalanul közlekedő autóbusz, amely áthajtott a lábfején, s összetörte annak csontjait. A kolozsvári sebészorvost, aki ellen indult már eljárás azért, mert a hálapénztől tette függővé a gyermekek ellátását, annyira feldühítette, hogy a verseny szervezői is segíteni akartak a fordításban, hogy a szerencsétlenül járt lányt kiutalta a kórházból.
Korábban Marosvásárhelyen is tudósítottunk olyan esetekről, amikor a beteg nemzetisége miatt utasították el az orvosi ellátását, vagy a kórházba utalt vidéki székely asszonyra napokig rá se néztek, életfontosságú gyógyszereit sem biztosították. És voltak mások is, akik elpanaszolták, hogy emberi méltóságukban sértették meg őket, de nem merték vállalni a nyilvánosságot. Ha a kolozsvári eset nyomán nem mondják ki tisztán és világosan az egészségügyi szolgáltatásokhoz való feltétel nélküli hozzáférés jogát Romániában, akkor hasonló történetek fogják még borzolni a kedélyeket. Annál is inkább, mivel a nemzeti türelmetlenségről tanúskodó szellemiség a legfelsőbb fórumokról indul. Emlékezzünk csak vissza, hogy a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Hatóság az alkotmány, a betegjogi törvény és a nemzetközi egyezségek előírásait figyelmen kívül hagyva a MOGYE chartája kapcsán megtiltotta a magyar nyelv használatát egyetemi hallgató és beteg között. Ilyen előzmények után miért ne basáskodhatna a kolozsvári sebészorvos? És vajon nem ebbe az irányba tartanak-e azokon a marosvásárhelyi klinikákon is, ahonnan módszeresen kiiktatták a magyar alkalmazottakat? A Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház 2-es Számú Általános Sebészetén például 18 sebészorvosból egy magyar nemzetiségű, a 31 középkáderből pedig hat-hét. Az Ortopédiai és Traumatológiai Klinikán 11 orvosból egy magyart találunk, 22 középkáderből öt-hatot. A dialízis részlegen a 11 alkalmazottból mindössze egy magyar nővér dolgozik, és említhetnénk még az intenzív terápiai klinikát, és néhány kivételtől eltekintve másokat is. Ilyen káderpolitika láttán nem nehéz elképzelni, hogy a szóban forgó egységekben, ahonnan fokozatosan kiszorul a magyar személyzet, hogyan fognak viszonyulni, szót érteni azokkal a betegekkel, akik a román nyelv hiányos ismerete mellett a nemzeti különbözőség feloldására alkalmas hála eszközével sem rendelkeznek.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

A zádokfakürt híradása
Mit jelent a zádokfa? Ott áll a kötet szójegyzékében: zádokfa (szádok, száldok, szódok): hárs. A háncsából készített kürttel egymásnak adtak jelt, hírt veszedelem, baj esetén a hegyek pásztorai. Jó esetben viszont akár egy könyv is betöltheti a jeladó kürt szerepét.
Egy esős, borús szerda délután, 2016. február 3. Szépszámban érkeznek, gyülekezeti tagok és a bemutatóra sereglő irodalomkedvelő érdeklődők a Marosvásárhely-Felsővárosi Református Templomba, ahol a bibliaóra keretében, Kántor Attila lelkész, házigazda szolgálata után Donáth László lelkész-író Zádokfakürt című novelláskötetét ismerteti.
A Kriterion Könyvkiadónál tavaly megjelent könyv a 2013-as, A pap tehene című válogatást követi.
A szöveget gondozó Bölöni Domokos rövid méltatásával indul a bemutató,  ezáltal nyerünk rövid bepillantást a szerző írói világába, aki „későn érkezett utasként”, az irodalom perifériájára kényszerülve, a kiadóknál afféle írogató falusi papként elkönyvelve rótta elbeszéléseit, történeteit, többnyire az asztalfióknak, de rendíthetetlenül...
Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: „Bizony, bizony, kökényt szüreteltem”, majd ezzel zárja: „Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik.Valaki tán feljegyzi, ami még hátra van?”
Az író unokája, a Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin meghatódva köszönte meg a Kriterion Kiadó igazgatójának, H.Szabó Gyulának a lehetőséget, a kiadásban nyújtott segítséget, valamint Bölöni Domokosnak a válogatás és szöveggondozás munkáját. Elmondta, hogy a könyvvásárok alkalmával, látogatóként hallotta, amint egyik-másik író, költő könyvbemutatójára hívják a résztvevőket. Eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha egyszer a hangosbemondó  Donáth László kötetének bemutatóját hirdetné? Innentől kezdve küzdelmes, de egyenes út vezetett a 2013-as és 2015-ös bemutatókig. Családja segítségével és áldozatos munkájával, az álom valóra vált. A nagyapa kézirataiból előbb kézzel másolta át a szövegeket, majd számítógépre kerültek.  „Vannak még a kökénybokron leszedegetni való kökényszemek” – mondta befejezésképpen Nagy Donáth Katalin, jelezve hogy talán egy harmadik könyvre való anyag is összeáll majd. 
Ifjabb Nagy Donáth Katalin, a dédunoka felolvasta a kötetből A székely s a jókedvű úr című történetet. H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója méltatta Donáth László rokonszenves írói világát, gazdag és humoros, de a tragédiát sem kerülgető szemléletét, népi gyökerű elbeszélői stílusát. Példaértékűnek tartja Nagy Donáth Katalin konok kitartását a nagyapa munkásságának feltárásában, művei kiadásában. Jelzés ez az olyan utódoknak, akik kevésbé felelősen kezelik a hagyatékokat, pusztulni hagyják felmenőik munkáját, rosszul sáfárkodnak az ölükbe hullott tálentumokkal. Az igazgató nem érkezett üres kézzel, három másik kötetet is hozott magával, friss termést, Cseres Tibor: Őseink kertje, Erdély, Dienes András: Négy nap című regényeit, valamint Ambrus Lajosnak A sünkirályfi című mesekötetét.
Az estet beszivárványozta a Vártemplom Musica Humana  női kamarakórusa, amely Csíky Csaba karnagy vezetésével magas színvonalú műsorral foglalta kezdési-zárási keretbe az együttlétet (Bartók Béla: Bolyongás; Levél az otthoniakhoz, Kerényi György: Hej, tulipán, Csíky Boldizsár: Forgós-ropogós; Szól a nóta, Kodály Zoltán: Esti dal). Csíky Csaba karnagy érdekes adalékként jegyezte meg: az 1999-ben készült Erdélyi magyar novellafüzér című hármas tévéfilm zenéjét, melynek egyike éppen egy Donáth László-novellából készült, ő írta.
„Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót” – mondotta H.Szabó Gyula az első kötet megjelenésekor; és lám, immáron másodszorra is sikerült. 
A szűkebb pátria képviseletében megtisztelték jelenlétükkel a találkozást Gilyén Levente etédi, Gilyénné Bódi Katalin kőrispataki református lelkészek és Nagy Endre etédi önkormányzati tanácsos. Remélhetőleg A zádokfakürt, A pap tehene című kötethez hasonlóan, bemutatásra kerül majd az év folyamán az író szülőfalujában, Etéden is. 
Doszlop Imre, Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely) 

Összeomlás szélén a szász épített örökség
Több mint 600 műemlék épület áll az összeomlás szélén Romániában, elsősorban a gazdátlanul maradt szász erődtemplomokat fenyegeti a megsemmisülés veszélye, derül ki a művelődési minisztérium adataiból.
Vlad Alexandrescu tárcavezető sürgősségi pénzalap létrehozását javasolta a veszélyeztetett épített örökség megmentése céljából, miután a hétvégén két Brassó megyei erődtemplomban is jelentős kár keletkezett. A szászveresmarti templomtorony és a rádosi harangláb összeomlása után a tárcavezető válságstábot hívott össze, ahol a sürgős teendőket beszélték meg.
Mint Facebook-bejegyzésében rámutatott, a 15. században épült rádosi (Roadeş) harangláb, illetve a 13. századi szászveresmarti (Rotbav) románkori templomtorony csupán kettő a több mint 600, az összeomlás szélén álló romániai műemlék épület közül, a legnagyobb veszély pedig a gazdátlanul maradt szász épített örökséget fenyegeti.
Sürgősségi beavatkozásokat javasolnak
Vlad Alexandrescu elmondta, első körben felvették a kapcsolatot a tulajdonos evangélikus egyházzal, segítséget ajánlva a helyreállításhoz. Mint rámutatott, a szaktárca minden lehetséges támogatást megad a két erődtemplom megerősítéséhez, hogy elejét vegyék az újabb tragédiának. A minisztérium sürgősségi beavatkozásokat javasol, ezért felveszi a két ingatlant az országos műemlékvédelmi programba, melyet rövid időn belül meghirdetnek, mondta a tárcavezető.
Hozzátette, hogy a szaktárca és az épített örökségért felelős intézet egy országos szintű leltározást is kezdeményez, melynek segítségével oda tudják majd irányítani az anyagi támogatást, ahol arra a legnagyobb szükség van. Ugyanakkor az országos és megyei intézmények, szakemberek és a civil társadalom képviselőinek segítségével egy hosszú távú stratégiát is kidolgoznának az összeomlás szélén álló műemlékek megmentése céljából, tette hozzá a tárcavezető.
Hegedüs Csilla: folytatni kell a munkát
A művelődési tárcának folytatnia kell a Kelemen Hunor minisztersége alatt elkezdett értékmentő munkát, hívta fel a figyelmet Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Emlékeztetett, hogy Kelemen Hunor vezetése alatt a szaktárca jelentős keretet, évi 12–14 millió eurót különített el az épített örökség felújítására, megóvására.
Mint rámutatott, a veresmarti tragédia nem egyedi eset, a műemlékek, állami támogatás hiányában valós veszélyben vannak. A szakember szerint amennyiben a kormány hozzáállása nem változik, a jövőben visszafordíthatatlan „műemléktragédia-hullám” következhet be.
„Mindemellett, legalább ennyire fontos műemlék épületeinkre helyi szinten is odafigyelni: a közösségeknek, az önkormányzatoknak és az egyházaknak minden lehetséges pénzforrást fel kell használniuk annak érdekében, hogy felújítsák és megóvják ezeket” – nyomatékosította a szakember, rámutatva, hogy Kelemen Hunor idején nem igényeltek támogatást a szaktárcától a szászveresmarti templom felújítására.
Bár az elmúlt években történtek törekvések a számos külföldi turistát vonzó szász épített örökség megóvására, ez lassan halad, miközben a műemlékeken évtizedek óta nem végeztek állagmegőrzési munkálatokat. Egy 2011-ben indult, a Regionális Operatív Program keretében 5 millió eurót nyert projekt keretében – melynek kedvezményezettje a Romániai Evangélikus Egyház – 18 szász erődtemplomot korszerűsítettek Szeben, Fehér, Maros és Brassó megyében.
A szakma azonban kifogásolta, hogy az eredeti, jó állapotban megmaradt építőanyagok újrahasznosítása helyett csak vadonatúj téglát, cserepet alkalmaztak a „restaurálás” során. Egy második, 15 millió eurós projekt keretében újabb 12 erődtemplomot restaurálnának, melyek zöme – a hétvégén leomlott műemlékekhez hasonlóan – Brassó megyében található.
Pap Melinda. Szabadság (Kolozsvár)

Melegházasság: igenek és nemek harca az unitáriusoknál
Vitát gerjesztett az unitárius egyház berkeiben Gyerő Dávid főjegyző állásfoglalása, amelyben egyetértését fejezte ki az azonos neműek házasságának engedélyezésével. A Krónikának nyilatkozó egyházi illetékesek többsége nem ért egyet Gyerő Dávid véleményével.
Az unitárius egyház lapunk által megszólaltatott képviselői közül többen is leszögezték, nem értenek egyet Gyerő Dáviddal, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzőjével, aki az ember biológiai meghatározottságát és nemi irányultságát élettani valóságnak tekinti, és egyetért az azonos neműek házasságának engedélyezésével.
Az egyházi illetékes – amint arról beszámoltunk – február 5-én A teremtett ember méltóságáért – állásfoglalás Románia alkotmánya 48. cikkelyének módosítása tárgyában címmel tett közzé egyéni véleményt az egyház hivatalos honlapján. Mivel a Magyar Unitárius Egyház vezető testületei a kérdésben nem foglaltak állást, a főjegyző egyénileg fogalmazta meg véleményét, tiszteletben tartva az egyháztagok és állampolgárok szabad véleményalkotási jogát, ugyanakkor élve a szólásszabadság lehetőségével ebben a – megállapítása szerint – fontos lelkiismereti kérdésben.
Elekes Botond, a Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerületének főgondnoka elhibázottnak és az egyház szempontjából károsnak tartja a főjegyző állásfoglalását. Rámutatott: bár Gyerő közleményében hangsúlyozta, hogy magánvéleményének adott hangot, az unitárius és más felekezetű hívekben óriási zavart okozott azzal, hogy a neve alatt az egyházi titulusát is szerepeltette és az állásfoglalást az egyház hivatalos honlapján is megjelentette. Ezzel szerinte Gyerő azt a hamis látszatot keltette, hogy az egyház nevében fogalmazta meg a véleményét.
„A Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete elnökségének határozott véleménye, hogy a házasság egy férfi és egy nő kapcsolatán alapuló szeretetközösség. Ebben a kérdésben az unitáriusoknak a többi keresztény egyházzal azonos az álláspontjuk. A témával egyébként az egyházkerület múlt pénteki elnökségi és a múlt szombati gondnok-presbiteri találkozóján is foglalkoztunk. Mindkét testület képviselői egyhangúlag kifejezték, hogy a főjegyző személyes véleménye egyáltalán nem tükrözi az unitárius egyház véleményét. Mi ahhoz tartjuk magunkat, amit egyébként Magyarország alaptörvénye, a Szentírás és a dr. Rezi Elek teológiai professzor, az unitáriusok főjegyzője által írt unitárius erkölcstan is rögzít: a házasság a férfi és nő egyenjogúságot biztosító, szabad életre szóló önkéntes szövetsége" – mondta Elekes Botond.
Az unitárius erkölcstanra hivatkoznak
Csete Árpád, az Unitárius Lelkészek Országos szövetségének elnöke szerint az unitáriusok nagy többsége nem tartja elérkezettnek az időt, hogy ebben az – elsősorban közjogi, törvényhozási – kérdésben állást foglaljon. „Fel vagyunk háborodva a kialakult helyzet miatt. Nem tartom helyénvalónak egy általános érvényű, ám egyéni vélemény megfogalmazását és közrebocsátását, mert az megkérdőjelezi az egyházi hatóságok vezetésének a létjogosultságát. Éppen ezért a korábbi, főjegyzői állásfoglalás körülményeit is ki kell vizsgálni, és az ezzel kapcsolatos felelősséget meg kell állapítani" – fogalmazott a Krónika érdeklődésére Csete Árpád.
Rámutatott, mérvadó álláspontként ő is az unitárius erkölcstanban rögzített megállapításokat fogadja el. A lelkész a kiadvány vonatkozó részleteit is idézte lapunknak elküldött levelében. „Megértéseink és toleranciánk kinyilvánítása ellenére, mégsem hallgathatjuk el fenntartásainkat a homoszexualitással kapcsolatosan. A nemiség Isten ajándéka az élettel együtt, ezzel visszaélni vagy eltorzítani Isten, embertársaink és a társadalom elleni súlyos vétek, bűn. Az Istentől jövő természetes gyermekáldás elutasítása megkérdőjelezi a homoszexuális magatartás céljainak és lényegének helyességét. A homoszexualitás törvényesítése olyan komoly erkölcsi kérdéseket vet fel, amelyek már nem a kettőjük párkapcsolatára, hanem a családra vonatkozik, mint például: házasságkötésük esetén fogadhatnak-e örökbe gyermeket?" – olvasható az erkölcstanban, amely többek közt rögzíti: „a család alapja a házasság. A házasság a férfi és nő egyenjogúságot biztosító, szabad életre szóló önkéntes szövetsége, amely családot létesít, illetve jogokat és kötelességeket igényel."
Nagy László marosvásárhelyi esperes szerint a házasságnak egyértelműen egy férfi és egy nő kapcsolatát kell jelentenie, azonban sem az egyháznak, sem másnak nincs joga korlátozni az embereket a szabad döntésben, a szabad véleményalkotásban. Ugyanakkor úgy véli, lapunk csúsztatott a február 8-ai lapszámban megjelent Unitárius igen a melegházasságra című cikkben. Szerinte más kép alakult ki abban, aki az újságcikkből tájékozódott, illetve aki Gyerő Dávid állásfoglalását olvasta.
„A homoszexualitás nem bűn és nem betegség”
Ezzel szemben Kiss Zsuzsanna, az ikland-nagyernyei unitárius lelkész lapunknak úgy nyilatkozott, véleménye „többnyire egyezik" a Gyerő Dávidéval. „Úgy gondolom, hogy a homoszexualitás nem bűn és nem betegség. Ugyanúgy Isten gyermekei a homoszexuálisok is, mint a heteroszexuálisok. Ahogy a főjegyző is kifejtette, nem hiszem, hogy ez veszélyezteti a család épségét vagy a család szentségét" – fogalmazott. Hozzáfűzte: ha erről a kérdésről faggatják, mindig el szokta mondani, hogy már látott homoszexuális családokban felnövő gyermekeket, akik harmonikusan, „elferdülések nélkül" éltek, és látott már normálisnak mondott családban is felnőni gyermekeket, akik viszont szenvedtek, amiért a szülők épp nem úgy éltek, ahogy az erkölcsi normák megkövetelnék.
Rüsz Domokos székelyudvarhelyi unitárius lelkész viszont elutasítja a melegházasság gondolatát, Gyerő Dávid állásfoglalásával kapcsolatban pedig kifejtette: „semmilyen szentírásbeli alapja, egyházi hagyománya nincs, hogy erről eképpen és ilyen szabatosan nyilatkozzunk". „A melegházasságot a társadalom előterébe hozni nagy butaság és kétségtelenül nagy tévedés. Én ezt nem fogadom el. Eleink sem fogadták el, én sem tudok egyetérteni ezzel" – szögezte le Rüsz Domokos.
Lapunk az egyház további képviselőinek véleményére is kíváncsi volt, azonban többen is elzárkóztak a véleménynyilvánítástól.
Amint arról beszámoltunk, Gyerő Dávid azzal kapcsolatban szólalt meg, hogy a civil szervezetek által létrehozott Koalíció a családért csoport tavaly októberben aláírásgyűjtést kezdeményezett azért, hogy a román alkotmány rögzítse: a házasság egy férfi és egy nő szabad akaratából jön létre. A kezdeményezést az ortodox egyház is felkarolta, a romániai magyar történelmi egyházak vezetői közül pedig többen kifejezték támogató véleményüket.
A főjegyző közölte, számára az Isten által teremtett ember méltóságának feltétlen tisztelete és védelme teológiai alapérték, az ember biológiai meghatározottságát és nemi irányultságát élettani valóságnak tekinti, a nemi önazonosság megélése és a házastársválasztás szerinte alapvető emberi jog.
A téma kapcsán Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök a szabad véleménynyilvánítás támogatásáról beszélt korábban a Krónikának. Mint mondta, a Magyar Unitárius Egyház vezető testületei úgy döntöttek, nem foglalnak állást a házasság meghatározására vonatkozó alkotmánymódosítás kérdésében, mert úgy vélik, a civil szövetség kezdeményezése „kívülről irányított".
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Nem kérünk több „csirkefejet”!
Sajnos, az utóbbi időben a trágárság elharapódzása figyelhető meg a sepsiszentgyörgyi színház színpadján. Gyakorlatilag lassan már nincs is színdarab trágárság nélkül. Ha nem szerepel az eredeti műben, akkor a színész viszi bele, mint ahogy a Vízkeresztben is történt: egy, a szövegkönyvben nem szereplő véletlen kapcsán improvizálása dörgedelmes káromlásban csúcsosodott ki, ami a biztosíték kiütéséhez vezetett, és véleményem papírra vetését eredményezte (lásd a Székely Hírmondó február 12-i számában).
Az utóbbi időben a közönség elégedetlensége sajnos olyan méreteket öltött, hogy sokan az első felvonás szünetében otthagyják az előadást felháborodásukban (lásd szilveszteri előadás). A színpadi trágárság miatt a színház nézőket veszít, elveszíti a nyugdíjas korosztályt, akik még az Úri murin nőttek fel, elveszíti a középkorúak azon kategóriáját, amely a durva színházat nem kedveli, elveszíti a kiskorúakat (és itt értek minden 18 év alatti gyereket), mert egy szülőt sem tölt el örömmel, ha gyereke a k…va ,vagy b…meg szavakkal dicsekedve tér haza a kultúra templomából.
És akkor kik maradnak a nézőtéren?
Aki azt gondolja, hogy játszó és figyelő, illetve előadó és befogadó nélkül létezhet színház, az téved. Ez kötelező feltétele a színház működésének. Szükség van a közönségre, nemcsak a finanszírozás, hanem a feed-back szempontjából is. Ha meg szükség van, tegyék vonzóvá számunkra! Miért nem lehet színesebbé, változatosabbá tenni az évad műsorprogramját, hogy ne csak a költői trágársággal, durva beszéddel, pucérkodással, altesti gesztusokkal teletűzdelt színművek kapjanak helyet?
És akkor itt kap létjogosultságot az általam említett cenzúra, amely oly nagy port kavart előző olvasói levelemben. Szerintem némely ilyen előadást ki lehetne cserélni, esetleg átírni durva jelenetektől, beszédektől teljesen mentes színdarabbá.
Azoknak, akik a cenzúra hallatán hüledeznek, megjegyezném, a demokráciában is létezhet cenzúra – itt gondolok például a kiskorúak személyiségfejlődésének a védelmére. Emellett létezik öncenzúra is, amikor az újságírók, műsorvezetők, de akár színészek is saját belátásuk szerint hallgatnak el vagy finomítanak szavakon, híreken, személyek minősítésén.
A cenzúra csúnya formája viszont az, amikor megakadályozzuk a véleménynyilvánítást, vagy elítéljük azt, aki nyíltan felvállalja a véleményét. Távol áll tőlem a színház- és főleg a kultúrakritika, de a szentgyörgyi színház mecénásaként úgy gondolom, jogomban áll pár száz, esetleg ezer ember véleményét megfogalmazni, és feltenni azt a költői kérdést: merre tart a színházunk? Mert Lukianosz dialógusa, Tertullianus egyházatya jegyzetei, Petronius Satyriconja a sepsiszentgyörgyi átlagos színházkedvelő polgárt annyira érdekli, mint amennyi hozzászólás sorakozik fel az egyik erdélyi magyar internetes portál szerkesztőjének nekem címzett eszmefuttatása végén.
És végül, de nem utolsósorban, kedves anonymusok, „Canis sine dentibus latrat” – javasolnám, vállaljátok véleményeteket, hozzászólásaitokat a helyesírási és fogalmazási hibákkal együtt (tisztelet a kivételnek), hiszen csak akkor tudunk igazán vitázni a színházról, kultúráról. Utolsó gondolatként megjegyezném, hogy Angliában még napjainkban sem elfogadott a nyílt színen folytatott trágár beszéd, a britek még ma sem tűrik meg a káromkodást a közbeszédben.
A trágár színdarab trágárságra nevel.
Szerintem a művészet nem sétálhat bele az öncélú trágárságnak, mint olcsó eszköznek a csapdájába.
Dr. András Pál. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Együtt sütöttek tésztát fiatalok és szépkorúak
Generációkat egyesített egy kellemes közös tevékenységben a süteménykészítés hagyománya február 22-én, hétfőn, a Caritas Catolica által működtetett Szent Erzsébet Idősotthon teakonyhájában, ahol az Élet Autizmussal egyesület fiataljai kókuszos és mézes süteményeket sütöttek közösen az otthonban lakó idős hölgyekkel. A munkából mindenki kivette a részét a maga tehetsége szerint: volt aki tésztát gyúrt, mások a nyújtást, vagy a szaggatást vállalták magukra, vagy épp tepsibe helyezték a formára vágott tésztát. Az aktivitás jó hangulatban telt, s kellemes időtöltést biztosított a résztvevőknek az egész délelőtt folyamán.
„Jók az ilyen foglalkozások, mert színt visznek a mindennapjainkba. Jó látni, hogy ezek az autista gyermekek is mennyire örülnek, hogy van egy kis sikerélményük. Mi már öregek vagyunk, megvoltak a magunk sikerei és kudarcai, de nekik még nagyon fontos az ilyesmi. Én, a magam részéről máskor sem szoktam unatkozni, mindig találok elfoglaltságot magamnak. Nem várom, hogy kiszolgáljanak: amit magamtól is el tudok végezni, azt elvégzem. De azért jó az ilyen tevékenységek alkalmával közösségben lenni” – mondta Orosz Margit, a Szent Erzsébet Idősotthon lakója. A közös program ínycsiklandó eredményét a hétfői ebéd során meg is kóstolhatták a bentlakók. Az Élet Autizmussal egyesület fiataljai egyébként kétheti rendszerességgel vesznek részt közös aktivitásokon az idősekkel.
Sz. G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bocskaira emlékeztek Váradon
Az immár évtizedes hagyománnyá vált Bocskai-zarándoklat részvevői, Hajdúnánás, Debrecen, Kolozsvár, Gyulafehérvár és Nagyenyed után, az emlékút utolsó állomásaként vasárnap Nagyváradra is ellátogattak, ahol a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán megkoszorúzták Bocskai István erdélyi fejedelem, nagyváradi várparancsnok emléktábláját. A koszorúzást megelőzően az egyetem dísztermében Pintér István köszöntötte az egybegyűlteket, majd Tőkés László EP-képviselő beszélt arról, hogy Bocskai életművének mennyire aktuális üzenete van a jelenkor számára.
A váradi vár kapitánya volt, aki egész életében arra törekedett, hogy visszaállítsa a magyar nemzet egységét, ami nagymértékben sikerült is, hiszen fejedelmi minőségében a hódoltságon kívüli magyar területeket egyesítette, beleértve Erdélyt és a Partiumot is. Hozzájárult a tizenöt éves háború lezárásához és megalapozta Erdély aranykorát. Emellett a hosszú háborúskodás alatt elnéptelenedett településeket újjáélesztette az által, hogy közel tízezer hajdút telepített be a térség hét településére. „Egyik legangyobb érdeme, hogy az elszegényedett nemeseket, üldözött protestánsokat, zsoldosokat, tisztségüket vesztett végvári katonákat képes volt a nemzet szolgálatába állítani úgy, hogy a hajdúság az egyik meghatározóbb közösségévé vált a magyarságnak” – fogalmazott Tőkés László.
Ezt követően a zarándokok képviseletében Tasi Sándor, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés alelnöke emlékezett meg a 459 éve született fejedelemről, hangsúlyozva, hogy mennyire előrehaladott gondolkodású államférfi volt. A továbbiakban Kátai Zoltán énekmondó emlékezett meg tematikus reneszánsz énekekben Bocskai fejedelemről. Előadásában elhangzottak többek közt megzenésített Balassi-versek, valamint Debreceni János és Wathay Ferenc Bocskaihoz kötődő szerzeményei is. A megemlékezés koszorúzással és nemzeti imánk, a Himnusz közös eléneklésével zárult. A koszorúzásnál áldást mondott Ráksi Lajos egyetemi lelkész.
Sz, G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Milyen volt a kötelező sorkatonaság?
2006. február 23-án fogadták az utolsó behívott korosztályt a Hargita Megyei Katonai Központnál, hogy teljesítsék a kötelező katonai szolgálatot. A román hadsereg történetében véget ért egy korszak, ezzel együtt megszűntek a katonavacsorák, regrutabálok. Sokan úgy vélik, ma is hasznos lenne a fiataloknak legalább fél évnyi katonai szolgálat.
Napra pontosan tíz évvel ezelőtt fogadták az utolsó behívott korosztályt, aztán 2006. december közepén minden behívott sorkatonát hazaengedtek. A kerek évforduló apropóján a kötelező sorkatonasággal kapcsolatos élményekről faggatott néhány érintettet a Csíki Hírlap.
Kaszárnya a Mikó-várban
A csíkszentkirályi id. Ferencz András az ötvenes évek elején volt katona, 1949-ben sorozták be. „Szentmártonon soroztak be és Szeredában, a Mikó-várban volt a kaszárnya, oda vonultunk be. Abban az évben két korosztályt, a '27-ben és a '28-ban születetteket hívták be. Korosztályomból, a 32 fiúból négyen élünk. Eltelt az idő. Kilencvennek egy híja vagyok.” Csíkszeredából Fălticeni-be vitték, ott voltak kiképzésen hat hónapot. Ez idő alatt nem engedélyezték a látogatást és haza sem jöhettek. Májusban aztán Ploieşti-re került, ott töltötte le a katonaságból hátralevő mintegy három és fél évet. „Beosztottak a lovasokhoz, ennünk adtak. „Cercetások” (felderítők) voltunk, jártuk a vidéket. Este kilenc órakor feküdtünk le, s reggel öt volt az ébresztő. Mindig fúvószenekarral vittek ki a poligonra. Éppen csak amikor mínusz harminc fokos hideg volt, akkor nem vittek ki. Máskor a puskatusra a kezünk fagyott rá. Nagyon hosszú volt.”
André bácsi úgy emlékszik vissza, hogy a parancsnokokkal szót lehetett érteni. Neki szerencséje volt, mert jól tudott románul, gyakran olvastattak vele a román anyanyelvű katonák. De nem csak a román hadseregben szolgált a csíkszentkirályi férfi, a kicsi magyar világban tizenhat évesen még leventekatonai kiképzésben is részesült. „Foglalkoztak velünk. Most ki foglalkozik az ilyen fiatalokkal? Senki. A katonaságnál rend volt és fegyelem. A mostani fiatalok azt sem tudják, mi a katonaság” – véli az idős férfi. Eszébe jutottak a regrutabálok is, ahol egy egész zenekar muzsikált, és ahol a lányok bokrétát tűztek a legények kalapjába.
Nagyszabású vacsorák
Október 20-áig többnyire megérkeztek a behívó levelek. A tizennyolcadik évüket betöltött fiúk be kellett menjenek Csíkszeredába sorozásra – ezt már a 66 éves Bíró Erzsébet és a 72 éves Erőss Mária mesélte. A két jenőfalvi asszony fiait 1989-ben hívták be katonának. Egyikük Oneşti-re, a másikuk Giurgiu-ba került, onnan Bukarestbe vezényelték a decemberi eseményekkor.
„Megérkezett a behívó, kitűztük, hogy mikor lesz a katonavacsora. Erre az jött el, aki úgy érezte, hogy el kell jöjjön – keresztszülők, bérmaszülők, a rokonság – , nem meghívásos alapon volt. A katonavacsorán olyan ételek, fogások voltak, mint most a lakodalomban. Ez egy kisebb lakodalom volt” – emlékezett vissza Bíró Erzsébet. Erőss Mária hozzátette, amikor a rokonság meghallotta, hogy katonavacsorát tartanak egy háznál, mindenki vitte a tyúkot, lisztet, tojás, sütötték a kalácsot. „Akkor még ilyen volt a divat. Nem hívtak senkit, a rokonság ment, a keresztszülők és még aki úgy érezte, hogy tartozik. Olyan is volt, hogy kétszáz-háromszáz személy volt jelen. Attól függően, hogy mekkora volt a rokonság.”
Kísérés bevonuláskor
Amikor vonultak be a legények, akkor volt a kísérés. Erre az alkalomra töltött káposztát, sült húst vagy paprikást készítettek. A kísérőre már csak a szűkebb rokonság ment. „Kikísértük az állomásra, szekérrel mentünk fel Szentdomokosra. Jöttek a vendégek is, s sírdogáltunk, kinek az édesanyja, kinek a kedvese. Aztán a fiúk vonatra ültek, mi jöttünk haza, s zajlott tovább a vacsora. A katona elment, s otthon folyt tovább a mulatság” – emlékezett vissza Mari néni. „...s azok a szép katonadalok, amiket egész éjszaka énekeltek...” – jutott eszébe Erzsébetnek. Abban mindketten egyetértettek, hogy egy-egy katonavacsora szinte az egész közösséget megmozgatta. A vendégek a besorozott legénynek ajándékot, pénzt vittek, a kísérésen pedig aprópénzt adtak, hogy tudjon levélborítékot venni. Elmondták, a katonaládába alsóneműt, trikót, zoknit, meleg holmit pakoltak. „Amikor elmentek, még gyermekek voltak, de amikor már jöttek haza szabadságra, mondhatni érett legényekkel találkoztunk. Felnőttek hirtelen. Ez lehet, hogy most is hiányzik. A legtöbb idevalósi legény a katonaságnál tanult meg románul például.”
A teristák
Az utolsó években Romániában egy év volt a kötelező katonai szolgálat, de annak, aki egyetemet végzett, csak hat hónapot kellett letöltenie. „Militari cu termeni redus: ezek voltak a teristák. Éveken keresztül Hargita megyéből Sepsiszentgyörgyre vitték a teristákat. Aztán 1998-ban Gyimesfelsőlokon alakult egy ilyen részleg. Én abban az évben végeztem az egyetemmel, s az erdészetnél kezdtem dolgozni. Igazából addig állást nem nagyon kapott egy fiatal, amíg nem volt katona, nem szívesen vettek fel. Hallottam, hogy lesz ez a részleg Gyimesben, érdeklődtem, jelentkeztem, hogy minél hamarabb legyek túl rajta, s hát egyszer hívtak. Volt, aki így-úgy elintézte, kiment külföldre, vagy orvosi papírral, de úgy gondoltam, hogy ez is az élet rendje, hozzátartozik, jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta. 1998. október 28-án déli 12 órakor volt Gyimesfelsőlokon a bevonulás, Hargita megyéből ötvenen voltunk, ennek kilencven százaléka magyar. Ilyenek voltak közöttük, mint Ciugulitu Csaba, Mánya Lóri, Csucsi Róbert, Korodi Szabolcs, Tamás Zoli, Turós Endre, tehát egy olyan társaság került össze, hogy le a kalappal” – idézte fel a tizennyolc évvel ezelőtti katonaságát a madéfalvi Szentes Antal.
Jó élményekkel maradtak
Az első két hónap volt a felkészítés időszaka, megtanultak menetelni, lőni, és számos katonadalt is megtanultak. Ezután mindenki a végzettségének megfelelően kellett tevékenykedjen, segítsen a katonaságnak. „A mi esetünkben nem az volt, mint a közkatonáknál, hogy amit a tiszt mondott, az szent volt. Mi azért feszegettük a határokat. Már egy hónap után látták, hogy jobb, ha hétvégeken hazaengednek. Elég emberségesen bántak velünk, azért megadták a tiszteletet a tisztek. Minden nap reggeli után vittek ki terepre, hegyivadászok voltunk. Nagyon szép tél volt Gyimesben, óriási volt a hó.” Az esküt december 1-jén tették le, külön erődemonstrációs előadással és kultúrműsorral készültek az újoncok, ennek a programjába a román versek mellett helyet kaphatott Kányádi verse is, a Nyerges-tető. Karácsonykor kolindálni jártak, vasárnaponként pedig engedélyt kaptak, hogy részt vegyenek a szentmisén, amely után gyakran megvendégelte őket Berszán atya – tudtuk meg Szentestől.
Bankettel búcsúztak
A leszereléskor nagy bankettet tartottak közösen a tisztekkel, amely aztán Csíkszeredában is folytatódott másnap. Amint Szentes fogalmazott, tíz órán keresztül is tudna mesélni a katonaságról, annyi élményben volt ott részük. „Jó lenne, ha visszavezetnék a katonaságot, mert ott a fiatal rendet tanult, fegyelmet, figyelmet, tiszteletmegadást. Sok jó dolgot megtanítottak, most olyan világ van, hogy nem tanulnak ilyeneket. Sokan ott tanultak meg románul, vagy a fegyverrel rendesen bánni. Ugyanakkor a katonaság előtti ceremóniák, besorozási bulik jó lehetőségek voltak falun arra, hogy a fiatalok találkozhassanak, ismerkedjenek” – hangsúlyozta Szentes Antal.
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Péter Beáta. Székelyhon.ro

A vizuális kultúra fejleszti a szépérzéket 
Muhi Sándor rajztanárral, grafikus művésszel, művészettörténésszel beszélgettünk képzőművészetről, vizuális kultúráról a Mezei Józsefről szóló új kötet kapcsán. A művészt arról is faggattuk, hogy miért tartja fontosnak a világhálós oldalak működtetését.
— Mióta foglalkozik kismonográfiák írásával?
— Túlzás lenne állítani, hogy ezzel foglalkozom, de írtam néhány ilyen jellegű tanulmányt, könyvet is, mert a művészettörténet, műkritika tanult szakmám. A rajztanári diplomám mellé a nyolcvanas évek elején művészeti muzeológia szakot is végeztem. Az első kismonográfiát a Kriterion Kiadó felkérésére készítettem Balla Józsefről harminc éve, ők kértek egy Erdős I. Pál kismonográfia megírására is, de a megjelentetésre az 1989-es változások után már nem volt igény. Írtam még két kisebb kötetet Sarkadi Sándorról, Haller Györgyről, az ötödik ilyen jellegű munkám nemrég, 2015 végén jelent meg a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadónál, ebben Mezei József tevékenységét mutatom be az olvasóknak.
— Megítélése szerint miért fontos, hogy az olvasók közelebbről ismerjék meg a fenti alkotóknak a tevékenységét, életművét?
— A nagy hatású, országos, nemzetközi hírű művészek munkáiról sokan, sokszor és sokat írtak, ezek hálás, könnyen kiaknázható témák. A kismesterekkel szinte senki sem foglalkozik, pedig az ő tevékenységük is tartalmaz olyan tanulságokat, amelyek egy-egy közösség számára kiemelten fontosak lehetnek. Sarkadi Sándor képzőművészeti munkásságát Szatmáron kívül még a kismonográfia megjelenése után se sokan ismerik, de az itt lakók számára nem csak fontos, hanem példamutató az egész tevékenysége, szakmai, emberi tartása, életszemlélete. A mezőteremi születésű Haller György tárlatának az anyagát a leszármazottak és Gnandt Pista hozta Budapestről Nagykárolyba, az ő hosszú ideig feledésbe merült életműve újrafelfedezésének köszönhetően mára valamennyien kicsit gazdagabbnak érezhetjük magunkat. Az európai kulturális élet perifériáján elhelyezkedő térségünkben nem dúskálunk megőrzésre méltó értékekben, tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fenti teljesítményeket sem.
— Hogyan döntötte el, hogy könyvet ír Mezei Józsefről?
— A csíkszeredai Nagy Gyöngyvérnek oldalági rokona volt Mezei József, odahaza talált egy dedikált verseskötetet tőle. Eleinte azt hitte, hogy csak költő volt, de amikor egy költeményében utalást talált a festészetére, keresgélni kezdett, és a képzőművészeti tevékenységéről nagyon sok adatra lelt a világhálón. Többek között a honlapomon bukkant rá azokra a cikkekre, amelyeket Mezei Józsefnek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében kifejtett tevékenységéről írtam. Rövidesen felkeresett, felkért a kismonográfia megírására, amely a rendelkezésemre bocsátott adatoknak, reprodukcióknak köszönhetően viszonylag rövid idő alatt készült el. Arról, hogy miért vállaltam a megírását, a kötet zárszavában is lehet olvasni: „Mezei megérdemelt és hosszan tartó népszerűsége nem véletlen. Ismert, sokat és sok helyen foglalkoztatott festő és népszerű költő volt abban a korban, amikor még országszerte elég kevés művész tevékenykedett a térségben. Ismertsége alig kopott a halálát követő években, évtizedekben. Népszerűvé tette Petőfihez fűződő barátsága, harcostársi viszonya, Orbán Balázs nagyszabású vállalkozásában való részvétele is hozzájárult ehhez. A közvetlen, barátságos természete mellett egész tevékenysége összhangban volt a kor törekvéseivel, elvárásaival. Magyarországon a szabadságharc bukása után még hosszú ideig dicsfény övezte a küzdelmek hőseit, áldozatait, és ő honvédtisztként harcolta végig az erdélyi hadjáratot. Festő volt, költő, fotográfus és a művészek egészen más, sokkal jelentősebb közéleti szerepet játszottak abban a korban. Tragikus sorsa — amelyet emelt fővel, férfiként fogadott — együttérzést és tiszteletet keltett kortársaiban, akik közül többen mellé álltak, segítették a bajban. A kultúra iránt fogékony, érdeklődő emberek tudtak oltárképeiről, költeményeiről, és becsülték ezek miatt. Tudomásuk volt vakságáról, anyagi gondjairól is, ennek és a folyamatos hirdetéseknek köszönhetően élt meg három kiadást az 1870-ben kiadott verseskötete.” Mezei József jórészt Hám János püspöksége (1827–1857) idején és közvetlenül ez után hozzávetőlegesen 50 oltárképet készített a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye számára, az impériumváltáskor ezek közül több a határon túli területekre került, de néhánnyal naponta találkozhatnak a hívek Szatmárnémetiben, Szaniszlón, Csomaközön, Nagybányán, Máramarosszigeten anélkül, hogy tudnák, kinek az alkotásai előtt imádkoznak. Festőművészi tevékenységét az is fontossá teszi számunkra, hogy Szatmárnémetiben készítette el 1846-ban azt a Petőfi Sándort ábrázoló portrét, amely egyike a költő hiteles, modell után készült arcképeinek. Ezt jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában őrzik.
— Olvasnak-e az emberek manapság életrajzi könyveket, kismonográfiákat?
— Egyre kevesebben, ez egy erőteljesen vizualizálódó világban már-már természetes jelenség. A mostani kismonográfia viszont a Pallas-Akadémia Könyvkiadónak köszönhetően egy szép, remekül tördelt, gazdagon illusztrált, keménykötésű munka, amelynek egyszerű átlapozásával is tucatnyi értékes információhoz jut az érdeklődő. Az ehhez hasonló felismerések sokat segíthetnének a hazai sajtó és könyvkiadás gondjain is. Azokat a tanítványaimat, kollégáimat, akik nálam írják államvizsga illetve fokozati dolgozataikat is, arra buzdítom, hogy szépen tördelt, gazdagon illusztrált munkákat készítsenek, ha arra vágynak, hogy a kollégák el is olvassák ezeket. A magvas tartalom, a színvonalas, igényes fogalmazás ma már önmagában kevés, vonzóan, gazdag és változatos illusztrációs anyaggal kell tálalni a mondandót.
— Ha a tanítást említette, mondana néhány szót arról, hogy milyennek látja a vizuális nevelés helyét, szerepét napjainkban?
— Egy olyan korban, amikor egy átlagos európai lakosnak naponta tonnányi képanyag zúdul az ölébe a számítógépeknek, táblagépeknek, okostelefonoknak, kábeltelevíziónak köszönhetően, létkérdés lenne, hogy tanuljunk szelektálni, és megtanítsuk a gyerekeinket, unokáinkat is erre. Ehhez vizuális kultúra kell, amit legkönnyebben, leghatékonyabban a képzőművészeti neveléssel, a kézműves tevékenységekkel lehet kialakítani. Szomorú, kétségbe ejtő, hogy állami szinten mennyire elhanyagolják ezt a területet. Száz éve még heti két rajzóra volt kötelező az általános iskolákban, ma már csak egy maradt. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb intézményben nincs teljes katedra, sokszor még fél sem, és ezért, jobb híján képesítetlen emberekre bízzák a világ megismerésének, az információszerzésnek egyik rendkívül fontos, kézenfekvő, hatékony, aktivizáló és a tanulók által kedvelt eszközét. Ezek az emberek helyrehozhatatlan károkat okoznak anélkül, hogy tudnának erről. Miközben pedagógushiányra panaszkodunk, jó lenne végiggondolni, hogy melyik egyetemet végzett fiatalnak éri meg éhbérért dolgozni három-négy intézményben, amelyeknek vezetői a napi feladatok mellett még az iskola díszítését, a versenyeken való eredményes részvételt és ezernyi más dolgot is számon kérnek. Döbbenetes, de valahol érthető, hogy a legtöbb tanítóképző főiskolán se szakember oktatja a fenti tantárgyakat, ez a magyarázata annak, hogy nyugdíjas létemre máig vállaltam a munkát a BBTE szatmári kihelyezett tagozatán. A fentieket természetesen már minden lehetséges fórumon elmondtam, leírtam, megfogalmaztam, közzétettem, egyelőre úgy tűnik, nincs foganatja. Valószínűleg olyan okos emberek szervezik, vezetik tanügyi rendszerünket, akik mindent tudnak, és az ilyeneket sohasem érdekelte a gyakorló szakember véleménye. Csak miniszterből volt már vagy két tucat az utóbbi negyedszázadban, a politikai alapon kinevezett államtitkárokkal, vezérigazgatókkal pedig Dunát lehetne rekeszteni.
— A kortárs művészet segíthet abban, hogy közelebb kerüljünk korunk nem mindig egyértelmű képi üzeneteihez?
— A művészet ismerete, szeretete mindig sokat segít, de ennek megértéséhez, befogadásához is kialakult ízlésvilágra, vizuális kultúrára van szükség. Az emberek nem azért ragaszkodnak a giccshez, a képzőművészeti alkotásként reklámozott olcsó tucattermékekhez, mert képtelenek a jót, az egyedit, a minőségi kultúrát befogadni. Megfelelő neveléssel többségük nemcsak alkalmas lenne erre, hanem a mindennapi életben is igényelné a szebb, esztétikusabb, kulturáltabb környezetet. Ezért a nemes célért a szakembernek az ízlésformáláshoz minden lehetséges fórumot igénybe kell vennie.
— Ön több olyan világhálós oldalt működtet, amelyek nemcsak az esztétikai nevelést, hanem a helyi építészet, képzőművészet értékeit is évek óta, napi rendszerességgel népszerűsítik. Melyek ezek?
— Ez a kommunikációs lehetőség azok számára, akiknek vannak közlésre méltó dokumentumaik, gondolataik, elképzeléseik, megkerülhetetlen, hiszen a módszer nemcsak interaktív, hanem rendkívül gyors és hatékony, néhány óra alatt emberek ezreihez jut el az üzenet, kép, hír, írás akár a világ túloldalára is. Természetesen a világháló ésszerű, hasznos és hatékony használatára is követhető példát kell nyújtani, hiszen a többség a társasági oldalakat önreklámozásra vagy jelentéktelen, mások számára teljesen közömbös, gyakran idegesítő cukiságok megosztására használja. Van egy szakmai jellegű honlapom, ennek eddig közel negyedmillió látogatója volt. Létrehoztam jó 5–6 éve egy Facebook-oldalt, amelyen elsősorban kulturális tartalmakat osztok meg, ennek 3500 kedvelője van. Hasonló érdeklődés követi az általam szerkesztett Szatmári Kultúra és Régi Szatmár oldalakat. Bedolgoznak természetesen külső munkatársak is Kanadából, Németországból, Svédországból, Ausztriából, Magyarországról, Romániából. Ezeken naponta nem csak a képek, reprodukciók, fotók, kulturális információk tucatjait közlöm, hanem helytörténeti, kultúrtörténeti jellegű vetélkedőket indítottam, amelyeken a résztvevők az oklevelek százait nyerhették el. Van youtube-csatornám, itt 60 saját készítésű, a szatmári építészetet, képzőművészetet népszerűsítő kisfilm tekinthető meg. Nemrég látott napvilágot a Sugárút. Szatmári műhely című, negyedévenként megjelenő kulturális folyóirat, amelynek egyik szerkesztője vagyok. Ennek is szüksége van a népszerűsítésre, de a lap szerkesztőinek is a folyamatos párbeszédre az olvasóval. Ilyen meggondolásból indítottam be pár napja a Sugárút. Szatmári műhely Facebook-oldalt, amelynek mára már több mint 300 kedvelője van.
— Vannak további tervei?
— Természetesen vannak, de egyelőre megelégszem azzal, ha az eddigi, jórészt önként vállalt feladatnak eleget tudok tenni. A tervekről akkor érdemes beszélni, ha már sikerült valami kézzelfoghatót megvalósítani belőlük, hiszen szándéknyilatkozatokkal, elképzelésekkel tele a padlás, meg a pince is, de ezektől nem leszünk se okosabbak, se szebbek, se boldogabbak.
Elek György. frissujsag.ro

Ráduly Róbert Kálmán: „hármunkon áll vagy bukik”
Nem mondta ki egyértelműen, hogy lesz-e polgármesterjelölt. Bár azt sem szögezte le, hogy nem. Azt viszont határozottan kifejtette, hogy szerinte az RMDSZ az utóbbi időszakban szétesett. A Csíki Hírlapnak adott interjúból az is kiderült, sokkal többet várt el mindazoktól, akik a város ügyeit jelenleg kézben tartják.
– Nem túlzás kijelenteni, hogy az egész várost érdekli: indul-e a polgármesteri tisztségért Csíkszeredában?
– A lemondásom óta a helyzet alapvetően nem változott, illetve ezt mondtam volna egy héttel ezelőtt is. Időközben annyiban változott, hogy elkezdődött Antal Árpádnak, Sepsiszentgyörgy polgármesterének meghurcoltatása is. Amikor egy éve Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós polgármesterét a maszkosok megrohanták és 24 órára visszatartották, néhány nappal később Antal Árpáddal közösen elhívtuk egy beszélgetésre Tusnádfürdőre. Ott azt mondtam Árpinak, nem az a kérdés, hogy minket mikor visznek el, hanem az, hogy téged vagy engem visznek-e el hamarabb. A múlt heti fejleménnyel annyiban változott számomra a gyerek fekvése, hogy szeretnék egy alapos beszélgetést folytatni az említett két sorstárssal, mert immár hármunkon áll vagy bukik a magyar politikai tartás ügye.
– Kérem, fejtse ki ez utóbbi kijelentését.
– Látni kell, hogy az RMDSZ szétesett, gyakorlatilag a mostani választási keménykedésen túl nem létezik. Én például szerettem volna, ha Verestóy Attila szenátor úr Bukarestben olyan kemény az autonómia ügyében vagy a nyelvhasználat kérdésében, ahogy Bunta Leventével, Székelyudvarhely polgármesterével szemben megmutatta, hogy tud kemény lenni. Szerettem volna azt is, hogy Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ugyanezekben a kérdésekben ennyire kemény és határozott, nem pedig egy olyan emberrel szemben, aki ha saját érdekében is, de két évtizeden keresztül tolta az RMDSZ szekerét. Lassan már csak hármunkon áll, hogy az autonómia ügye lesz-e újra közbeszéd témája, mert amióta engem is elvittek, azóta a rettegésen és a hallgatáson túl különösebb fejlemény nincs. Holott elmondhatjuk, hogy az utóbbi kilenc hónapban – amióta pályán kívül vagyok – a „községháza” és „városháza” felirat, a városzászló, de a nyelvhasználat terén is igen erőteljes vereségeket szenvedett a közösségünk. Homályosan megfogalmazott jogszabályi mondatok alapján az igazságszolgáltatás elmeszel, kiiktat, megszüntet. Az a baj, hogy a félanalfabéták most elmagyarázzák a nyelvújító szavakat: a városháza és a községháza a polgármesteri hivatal, az önkormányzat pedig a helyi tanács, mert románul „consiliu local”. Ezeknek a téves fogalmaknak a közbeszédbe való beépítése, a másodrendűvé lealacsonyító agymosás sajnos egyik-másik választott elöljárónktól sem idegen. Van egy másik vonatkozás is, amit mérlegelni kell: miért próbálkozzon az ember olyan tisztséget vállalni, amelyet úgysem gyakorolhat, mert a román állam mindenféle aljas eszközzel megakadályozza. Mérlegelnünk kell tehát nekünk is, és a közösségnek is, hogyan tovább.
– Csak hát közben az idő telik...
– Persze hogy telik, de drámai az, hogy mennyire nem voltunk felkészülve Csíkszeredában arra, hogy amennyiben polgármester és alpolgármester nélkül hagyják a várost, akkor ki lép majd a helyükre. Ha az önkormányzati képviselő-testületnek van olyan tagja, aki azon gondolkodik, hogy indulna polgármesternek, akkor azonnal kellett volna jelentkeznie: „Emberek válasszatok meg átmeneti polgármesternek, hogy bizonyítsam tudásomat a közösségnek!”. Ne pedig automata üzemmódba kapcsolni a várost, hogy minden úgy maradt, ahogy Szőke Domokos alpolgármesterrel hagytuk még tavaly áprilisban.
– Tizenegy évig vezette a várost. Ön szerint milyen városvezetőre lenne szüksége Csíkszeredának?
– Szűk tizenkét éve is embert próbáló feladat volt felrázni a városházát és irányt adni, illetve ritmust diktálni a hétköznapi munkában. Ehhez tudás, kapcsolatrendszer és támogatás kellett, amit a városvezetés meg is kapott a választásokon, akkor a szavazatok 73 százalékát szereztük meg. Mi nem egy gyökértelen, kozmopolita város élére kerültünk, hanem egy római katolikus többségű, értékcentrikus, szabálytisztelő közösség élére. Voltak nehéz küzdelmek, amiket gyorsan elfelejtünk: ilyen volt például a vörös csillag kitűzése az emlékműre. Akkor felhívtam a tűzoltóparancsnokot és leordítottam a fejét: fél órája van, hogy levegye. A csillag el is tűnt. Kíváncsi vagyok, ki lesz az a székely elöljáró, aki egy ilyen típusú történetben lépni mer és megoldja. Számos olyan történet volt, amikor a közösségi becsület nevében lépni kellett, és léptünk is. Ettől más ma Csíkszereda, mint mondjuk Marosvásárhely. Érdemes ma elmenni Marosvásárhelyre, és a főtéren bemenni egy üzletbe, ahol a magyar eladó nem mer megszólalni magyarul, ha van az üzletben egy román. Ez bizonyára összhangban van azzal, hogy ott a magyar önkormányzati képviselők az ülésen nem használják az anyanyelvüket. Nekik most nem a választási listákról kellene beszélniük, hanem arról a tartásról, amit bevisznek a választás után a városházásra, és onnan „szétterítik” a városra: azt, hogy a magyar nyelv pont olyan fontos, mint a hivatalos nyelv.
– Egyszerű polgárként hogyan látja napjaink Csíkszeredáját?
– Egyértelműen látszik, az önkormányzat nem volt felkészülve arra, hogy két alapembert egyik napról a másikra elveszít. Ebből kifolyólag nem csoda, hogy nem is találta meg a megfelelő kiutat abból az átmenetből. Amikor négy éve az emberek előválasztásra jelentkeztek, mindenki abban a tudatban tette, hogy Ráduly Róbert Kálmán lesz a polgármester, Antal Attila és Szőke Domokos pedig alpolgármesterként folytatja a munkát. Tehát olyanok jelentkeztek, akik kizárólag döntéshozatali szerepkört akartak vállalni, nem végrehajtóit. Ez így is lett, így nem kell csodálkozni azon, hogy nem volt úgynevezett árnyékkormány, amit elő lehetett volna léptetni. Én nem engedtem volna meg azt a luxust, hogy ne legyen háromfős vezetés, vagyis egy megbízott polgármester és két alpolgármester abban a helyzetben, amikor a testületre rászakadt a végrehajtói szerepkör is. Minden komoly emberre szükség lett volna. Ez a hiányosság rányomta mindenre a bélyegét.
– Mire érti ezt? Mondjon néhány példát!
– Minden önkormányzati képviselő kellett volna kapjon két tömbházat, amit napi rendszerességgel ellenőriz, hogy zajlik-e a hőszigetelés. Ez sajnos nem történt meg. Mivel sem a megbízott polgármester (Antal Attila), sem a Szőke Domokost helyettesítő alpolgármester (Füleki Zoltán) nem volt képes megfelelő módon pótolni Domokost a hőszigetelés kérdésében, ezért ennek egyik fontos lenyomata egy ötmillió lejes veszteség a városnak, ami lehet még több is, mert június végéig minden hőszigetelést be kell fejezni. Ebben a tavaszi februárban a cégeknek már rég kellene dolgozniuk.
– Ha már nincs is ott a városházán, szavaiból kitűnik, hogy folyamatosan figyeli a csíkszeredai fejleményeket. Ha kérnék, adna tanácsokat?
– Ha elválsz a feleségedtől, a gyerekek még a tieid, így az teljesen természetes, hogy ha még el is tiltanak tőlük, aggódsz a sorsukért. Így az is természetes, hogy figyelem a közügyeket. Csak egy példát mondjak: rendkívül kellemetlenül érintett a nyolc rendőrnek megszavazott ingyenes úszóbérlet ügye. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor levelet írtam az RMDSZ városi elnökének (Füleki Zoltánnak), hogy kifejezzem: értem én, hogy valaki fél, hogy alkalmazkodni, sorakozni akar, de ez mégis több a soknál. Ne felejtsük el, hogy még nem telt el két év sem a három halálos áldozatot követelő közúti balesettől, amit részeg rendőrök okoztak, és ami még a mai napig nincs részletekbe menően tisztázva. Ugyanakkor a megyei rendőrparancsnok (Radu Sandu Moldovan) mind a mai napig nem kért bocsánatot a helyi közösségtől. Sőt, mivel én kértem a lemondását, ennek hatására indult el ellenünk az első akció, amikor a szekus világ szolgái mondvacsinált dolgokra hivatkozva az életünkre törtek. Szóval bennem kérdőjeleket hagyott, hogy hol van a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testületben az a tartás, amit mi képviseltünk. Ezek szerint csak én és Szőke Domokos képviselte volna? Nekem fájna, ha így lenne.
– Mivel nem kaptam egyértelmű választ, ezért visszatérek: vállalna újabb mandátumot polgármesterként?
– Ezelőtt egy héttel egyértelműen azt mondtam volna, hogy nem, hiszen azok a körülmények, amelyek miatt becsületből lemondtam, azok továbbra is állnak. Azóta egy újabb, rendkívül kellemetlen esemény következett be. Sepsiszentgyörgy polgármesterének elvitele kapcsán most már ott van az is, hogy lassan mindenhol Fazekas Jánosok (miniszter volt a Ceaușescu-korszakban – szerk. megj) lesznek, akiknek egyedüli gondjuk, hogy a székben megmaradjanak, kifelé pedig el lehessen mondani, hogy a magyarok közöttünk vannak. És ha valahol gond akad, akkor oda lehessen küldeni, hogy elmondhassa, mint Fazekas János: „emberek, én vagyok a ti képviselőtök a román kormányban, hát bennem nem bíztok? Csendesedjetek el”. Nagy baj volna, ha ez a típusú magatartás teret hódítana Székelyföldön.
Kozán István. Székelyhon.ro

Beszélgetés dr. Bodonea Izabellával
„Ez nem szakma, ez hivatás”
Dr. Bodonea Izabella azon ritka és értékes emberek közé tartozik, akik megízlelték a magyarországi életet, és karnyújtásnyira voltak a nyugati karriertől, mégis visszatértek. Szeptemberben fogta magát, és, ahogyan ő is fogalmazott, „hazajött.” Magánéletében nem tudott azonosulni az ottani környezettel. Bár szakmai szempontból nem lett volna szabad eljönnie onnan, mégis megtette. Külön megkért, hogy hangsúlyozzam: ő kisiratosi. Nem aradi, nem partiumi vagy bánsági. Ő kisiratosi és magyar. Ezt beszélgetés közben is elmondta – és rögtön az elején megkért, hogy tegeződjünk. 
– Hol végezted tanulmányaidat?
–  Aradon, a Vasile Goldiș Tudományegyetemen végeztem, 2002-ben államvizsgáztam. 2005-ben kerültem ki Magyarországra, Orosházára, ahol elkezdtem nőgyógyászként dolgozni, először mint osztályos orvos. Aztán felvételit nyertem a rezidensképzésre Szegedre. Végül Budapesten, a Semmelweis Egyetemen adtam le a szakvizsgámat. Ez 2011-ben történt.
– Miért választottad a nőgyógyászatot?
– Mint az orvos hallgatókban általában, bennem is kavarogtak a gondolatok, hogy mi lenne az a szakterület, ami nekem legjobban feküdne. Egy dologban voltam biztos, már gyermekkorom óta: orvos akartam lenni! Már általános iskolás koromban valami miatt vonzódtam ahhoz, hogy emberekkel foglalkozzam, embereket gyógyítsak. Már a középiskolát is úgy végeztem el, hogy különórákat vettem. Az egyetemen ötödévben, mikor elkezdtük a nőgyógyászatot, akkor valami megfogant bennem. Nem is tudom megfogalmazni, micsoda. Azt láttam, hogy ez nekem tetszik, és hogy én ezt szeretném csinálni.
– Vannak olyan személyek, akik kiemelkedő mértékben hozzájárultak sorsodhoz?
– Szeretném kiemelni dr. Furău György főorvos úr nevét, akihez gyakorlatra kerültem. Ő erősítette meg bennem, hogy jól választottam szakterületet, és még jobban megszerettette velem a nőgyógyászatot. Amikor befejeztem az egyetemet, és szakvizsgára készültem, már céltudatosan azt mondtam: ha nem nőgyógyászat, akkor semmi más! Várnom is kellett rá két évet… Amikor végül kikerültem Orosházára, akkor biztos voltam benne, hogy más szóba se jöhet.
Orosházán egy kicsi kórház van. De olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik megtanították nekem, hogy az orvosi pálya nem szakma, hanem hivatás. Volt egy idős kollégám, főorvos, dr. Felek Csanád. Az ő neve szintén nagyon fontos részévé vált az életemnek. Nagyon komolyan vette a nőgyógyászatot, de nem látta a nőknek a helyét ebben a szakmában. Azt mondta, hogy 65 évesen az első pozitív csalódás voltam az életében. Én voltam az első női nőgyógyász náluk! Felek Csanád főorvos úr három hónap múlva ezt mondta nekem: „Mindent, amit tudok, Izabella, én át szeretném neked adni. Ha te akarod, ezt megtanulod.” Én természetesen akartam. Apám helyett apám és tanárom volt, és egy egész élet tapasztalatát megpróbálta nekem átadni. Én pedig, amit csak tudtam, eltanultam tőle.
– Hogyan látod saját karrieredet, hogy alakul?
– Hullámzóan! Ez a legjobb megfogalmazás, de alapból optimista ember vagyok, és most már pozitívan látom a dolgokat. Amikor kikerültem Magyarországra, nem karriert kerestem, hanem hogy ezt a hivatást elsajátítsam. Szakmai karrier szempontjából Magyarországon 34 évesen már olyan szintre jutottam, amiről álmodni sem mertem. Én ott egy külföldről jött magyar voltam – mert én magyar vagyok, és ragaszkodom ahhoz, hogy ezt mindenki értse is meg –, de nem az övéké. Külföldiként nem könnyű olyan szintre elérni, de elértem! És valamilyen szinten büszke vagyok rá, mert nem szántak meg. Nem azért haladtam előre a ranglétrán, mert szegény külföldi nő voltam a szemükben, hanem azért, ahogyan a munkámat végeztem. Két évvel ezelőtt az orosházi kórház minőségbiztosításának átvettem a vezetését. Egy uniós pályázatnak lettem a vezetője. És a szakterületen belül: hat nőgyógyász volt a kórházban, én voltam köztük a legfiatalabb, de beteglétszám és műtét szerint a harmadik helyen álltam. Ezért sokat kellett dolgozni, de én örültem, hogy csinálhattam. Mikor visszajöttem Romániába, akkor nem tudtam, hogy fog alakulni az életem ebből a szempontból, de mivel nem karrierfüggő vagyok, nekem az volt a lényeg, hogy ugyanazt csinálhassam, mint ott. Nehezebben indult, de nagyon jól alakul az egész. Egyre több helyen keresnek meg, és egyre többen keresnek fel. Nem országtól függ, hogy az ember milyen szintre fejlődik fel.
– És miért döntöttél úgy, hogy visszajössz Romániába? Milyen volt hazatérni?
– Nem mondhatom, hogy szakmai dolog miatt – abból a szempontból nem lett volna szabad visszajönnöm. Maximálisan jól éreztem magam a betegeimmel, a kollégákkal, mint orvos. De mint magánember, nem találtam a helyem. Egy embernek nemcsak dolgoznia kell, hanem élnie is, én pedig nem tudtam beilleszkedni az ottani társadalomba. Én tíz évet dolgoztam Magyarországon, és egyszer sem éltem Magyarországon. Nekem, mikor lehetőségem adódott, beültem az autóba és hazajöttem. A kollégák is megjegyezték, hogy én soha nem mondtam, hogy Dorobáncra megyek, vagy Kisiratosra megyek, vagy Aradra megyek. Én mindig azt mondtam, hogy haza megyek. Amikor Orosházára mentem, munkába mentem. Elértem egy kort, amikor azt mondtam, hogy a hivatásomat ugyanúgy tudom végezni itt is, de itthon vagyok. Hazatérni nem volt könnyű, mert szerettek az emberek, szerettek a betegek, szerettek a kollégák, mégsem találtam meg kórházon kívül a boldogságomat. Meg kellett érteniük, mint embert. Itt megvan a magánéletem, megvan a szakmám, és otthon érzem magam. Ennyire egyszerű a válasz.
– Mikor a munkádról beszélünk, mi elégtétel számodra?
– Szász százalékosan meggyógyítani egy beteget. Egy olyan mondat, hogy „köszönöm szépen, doktornő” többet ér, mint bármilyen anyagi haszon. Nincs olyan dolog (pénz, autó, ház, vagyon vagy más), ami egy kézfogást vagy egy hálás tekintetet pótolni tud. Szívvel-lélekkel végzem a hivatásomat és kiélem magam benne. Mikor egy beteg elégedett, és látom rajta, hogy mennyire örül annak, hogy én kezeltem, én voltam az orvosa… Ennél többet semmi nem tud nyújtani. Azért lettem orvos, hogy ezeket megkapjam.
– Csinálnál valamit másképp? Szerintem már eldőlt, hogy erre negatív választ adsz, azért megkérdezem. De azzal együtt, hogy mit szeretnél elmondani még?
– Akkor azzal kezdem, hogy nem változtatnék semmin. Örülök, hogy Magyarországon végeztem a szakorvosit, rendkívül felkészült emberektől tanulhattam. A tíz évet sem sajnálom. Nem bántam meg, hogy visszajöttem. Beilleszkedni kicsit nehéz, mert más társadalomban éltem 10 éven keresztül, de nem bántam meg, hogy visszajöttem. Az életben semmi nem könnyű.
Én magánklinikákon dolgozom. A magánklinikák ugyanis vannak olyan szinten Aradon is, mint azokon a helyeken, ahol én végeztem és tanultam. Azért vagyok úgymond rákényszerülve erre, mert az állami kórházakban, még ha akarja sem tudja az ember megfelelően végezni a munkáját. Nem örülök neki, hogy a betegek fizetik a társadalombiztosítást (mert rá vannak kényszerülve, hogy fizessék), és egyszerűen nem tudnak nekik megfelelő szintű szolgáltatást nyújtani. Magyarországon ennek az ellenkezőjét szoktam meg. Jelen pillanatban tehát nincs jobb megoldás a magánkórházaknál.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én is köszönöm szépen!
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Ráduly Róbert: az RMDSZ dezintegrálódott
Hevesen bírálta az RMDSZ-t Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda volt polgármestere, aki szerint a szövetség szétesett, a „választási keménykedésen” túl nem is létezik. A Csíki Hírlapnak és a Krónikának adott interjúban a korrupcióellenes ügyészség által hivatali visszaéléssel és összeférhetetlenséggel vádolt politikus nem adott egyértelmű választ arra, hogy indulna-e egy újabb polgármesteri mandátumért a júniusi helyhatósági választáson.
– Nem túlzás kijelenteni, hogy az egész várost érdekli: indul-e a polgármesteri tisztségért Csíkszeredában?
– A lemondásom óta a helyzet alapvetően nem változott, illetve ezt mondtam volna egy héttel ezelőtt is. Időközben annyiban változott, hogy elkezdődött Antal Árpádnak, Sepsiszentgyörgy polgármesterének meghurcoltatása is. Amikor egy éve Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós polgármesterét a maszkosok megrohanták és 24 órára visszatartották, néhány nappal később Antal Árpáddal közösen elhívtuk egy beszélgetésre, Tusnádfürdőre. Ott azt mondtam Árpinak, nem az a kérdés, hogy minket mikor visznek el, hanem az, hogy téged vagy engem visznek-e el hamarabb. A múlt heti fejleménnyel annyiban változott számomra a gyerek fekvése, hogy szeretnék egy alapos beszélgetést folytatni az említett két sorstárssal, mert immár hármunkon áll vagy bukik a magyar politikai tartás ügye.
– Kérem, fejtse ki ez utóbbi kijelentését.
– Látni kell, hogy az RMDSZ dezintegrálódott, gyakorlatilag a mostani, választási keménykedésen túl nem létezik. Én például szerettem volna, ha Verestóy Attila szenátor úr Bukarestben olyan kemény az autonómia ügyében vagy a nyelvhasználat kérdésében, ahogy Bunta Leventével, Székelyudvarhely polgármesterével szemben megmutatta, hogy tud kemény lenni. Szerettem volna azt is, hogy Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ugyanezekben a kérdésekben ennyire kemény és határozott, nem pedig egy olyan emberrel szemben, aki ha saját érdekében is, de két évtizeden keresztül tolta az RMDSZ szekerét.
Lassan már csak hármunkon áll, hogy az autonómia ügye újra közbeszéd témája lesz-e, mert amióta engem is elvittek, azóta a rettegésen és a hallgatáson túl különösebb fejlemény nincs. Holott elmondhatjuk, hogy az utóbbi kilenc hónapban – amióta pályán kívül vagyok – a községháza és városháza felirat, a városzászló, de a nyelvhasználat terén is igen erőteljes vereségeket szenvedett a közösségünk. Homályosan megfogalmazott jogszabályi mondatok alapján az igazságszolgáltatás elmeszel, kiiktat, megszüntet.
Az a baj, hogy a félanalfabéták most elmagyarázzák a nyelvújító szavakat: a városháza és a községháza a polgármesteri hivatal, az önkormányzat pedig a helyi tanács, mert románul consiliu local. Ezeknek a téves fogalmaknak a közbeszédbe való beépítése, a másodrendűvé lealacsonyító agymosás sajnos egyik-másik választott elöljárónktól sem idegen. Van egy másik vonatkozás is, amit mérlegelni kell: miért próbálkozzon az ember olyan tisztséget vállalni, amelyet úgysem gyakorolhat, mert a román állam mindenféle aljas eszközzel megakadályozza. Mérlegelnünk kell tehát nekünk is és a közösségnek is, hogyan tovább.
– Csak hát közben az idő telik...
– Persze hogy telik, de drámai az, hogy mennyire nem voltunk felkészülve Csíkszeredában arra, hogy amennyiben polgármester és alpolgármester nélkül hagyják a várost, akkor ki lép majd a helyükre. Ha az önkormányzati képviselőtestületnek van olyan tagja, aki azon gondolkodik, hogy indulna polgármesternek, akkor azonnal kellett volna jelentkeznie: „emberek, válasszatok meg átmeneti polgármesternek, hogy bizonyítsam tudásomat a közösségnek!”. Ne pedig automata üzemmódba kapcsolni a várost, hogy minden úgy maradt, ahogy Szőke Domokos alpolgármesterrel hagytuk még tavaly áprilisban.
– Tizenegy évig vezette a várost. Ön szerint milyen városvezetőre lenne szüksége Csíkszeredának?
– Szűk tizenkét éve is embert próbáló feladat volt felrázni a városházát és irányt adni, illetve ritmust diktálni a hétköznapi munkában. Ehhez tudás, kapcsolatrendszer és támogatás kellett, amit a városvezetés meg is kapott a választásokon, akkor a szavazatok 73 százalékát szereztük meg. Mi nem egy gyökértelen, kozmopolita város élére kerültünk, hanem egy római katolikus többségű, értékcentrikus, szabálytisztelő közösség élére.
Voltak nehéz küzdelmek, amiket gyorsan elfelejtünk: ilyen volt például a vörös csillag kitűzése az emlékműre. Akkor felhívtam a tűzoltóparancsnokot és leordítottam a fejét: fél órája van, hogy levegye. A csillag el is tűnt. Kíváncsi vagyok, ki lesz az a székely elöljáró, aki egy ilyen típusú történetben lépni mer, és megoldja. Számos olyan történet volt, amikor a közösségi becsület nevében lépni kellett, és léptünk is. Ettől más ma Csíkszereda, mint mondjuk Marosvásárhely.
Érdemes ma elmenni Marosvásárhelyre és a főtéren bemenni egy üzletbe, ahol a magyar eladó nem mer megszólalni magyarul, ha van az üzletben egy román. Ez bizonyára összhangban van azzal, hogy ott a magyar önkormányzati képviselők az ülésen nem használják az anyanyelvüket. Nekik most nem a választási listákról kellene beszélniük, hanem arról a tartásról, amit bevisznek a választás után a városházára, és onnan „szétterítik” a városra: azt, hogy a magyar nyelv pont olyan fontos, mint a hivatalos nyelv.
– Egyszerű polgárként hogyan látja napjaink Csíkszeredáját?
– Egyértelműen látszik, hogy az önkormányzat nem volt felkészülve arra, hogy két alapemberét egyik napról a másikra elveszíti. Ebből kifolyólag nem csoda, hogy nem is találta meg a megfelelő kiutat abból az átmenetből. Amikor négy éve az emberek előválasztásra jelentkeztek, mindenki abban a tudatban tette, hogy Ráduly Róbert Kálmán lesz a polgármester, Antal Attila és Szőke Domokos pedig alpolgármesterként folytatja a munkát. Tehát olyanok jelentkeztek, akik kizárólag döntéshozatali szerepkört akartak vállalni, nem végrehajtóit.
Ez így is lett, így nem kell csodálkozni azon, hogy nem volt úgynevezett árnyékkormány, amit elő lehetett volna léptetni. Én nem engedtem volna meg azt a luxust, hogy ne legyen háromfős vezetés, vagyis egy megbízott polgármester és két alpolgármester abban a helyzetben, amikor a testületre rászakadt a végrehajtói szerepkör is. Minden komoly emberre szükség lett volna. Ez a hiányosság rányomta mindenre a bélyegét.
– Mire érti ezt? Mondjon néhány példát!
– Minden önkormányzati képviselőre ki kellett volna osztani két tömbházat, amit napi rendszerességgel ellenőriz, hogy zajlik-e a hőszigetelés. Ez sajnos nem történt meg. Mivel sem a megbízott polgármester, Antal Attila, sem a Szőke Domokost helyettesítő alpolgármester, Füleki Zoltán nem volt képes megfelelő módon pótolni Domokost a hőszigetelés kérdésében, ezért ennek egyik fontos lenyomata egy ötmillió lejes veszteség a városnak, ami lehet még több is, mert június végéig minden hőszigetelést be kell fejezni. Ebben a tavaszi februárban a cégeknek már rég kellene dolgozniuk.
– Bár már nincs ott a városházán, szavaiból kitűnik, hogy folyamatosan figyeli a csíkszeredai fejleményeket. Ha kérnék, adna tanácsokat?
– Ha elválsz a feleségedtől, a gyerekek még a tieid, így az teljesen természetes, hogy ha még el is tiltanak tőlük, aggódsz a sorsukért. Így az is természetes, hogy figyelem a közügyeket. Csak egy példát mondok: rendkívül kellemetlenül érintett a nyolc rendőrnek megszavazott ingyenes úszóbérlet ügye. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor levelet írtam az RMDSZ városi elnökének, Füleki Zoltánnak, hogy kifejezzem: értem én, hogy valaki fél, alkalmazkodni akar, de ez mégis több a soknál.
Ne felejtsük el, hogy még nem telt el két év sem a három halálos áldozatot követelő közúti balesettől, amit részeg rendőrök okoztak, és ami még a mai napig nincs részletekbe menően tisztázva. Ugyanakkor a megyei rendőrfőkapitány, Radu Sandu Moldovan mind a mai napig nem kért bocsánatot a helyi közösségtől. Sőt mivel én kértem a lemondását, ennek hatására indult el ellenünk az első akció, amikor a szekus világ szolgái mondvacsinált dolgokra hivatkozva az életünkre törtek. Szóval bennem kérdőjeleket hagyott, hogy hol van a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testületben az a tartás, amit mi képviseltünk. Ezek szerint csak Szőke Domokosban és bennem volt meg? Nekem fájna, ha ez így lenne.
– Mivel nem kaptam egyértelmű választ, ezért visszatérek korábbi kérdésemre: vállalna újabb mandátumot polgármesterként?
– Ezelőtt egy héttel egyértelműen azt mondtam volna, hogy nem, hiszen azok a körülmények, amelyek miatt becsületből lemondtam, azok továbbra is állnak. Azóta egy újabb, rendkívül kellemetlen esemény következett be. Sepsiszentgyörgy polgármesterének elvitele kapcsán most már megértük azt is, hogy lassan mindenhol Fazekas Jánosok (székelyföldi kommunista káder, miniszter volt a Ceauşescu-korszakban – szerk. megj.) lesznek, akiknek egyedüli gondjuk, hogy a székben maradjanak, kifelé pedig el lehessen mondani, hogy a magyarok közöttünk vannak. És ha valahol gond akad, akkor oda lehessen küldeni, hogy elmondhassa, mint Fazekas János: „emberek, én vagyok a ti képviselőtök a román kormányban, hát bennem nem bíztok? Csendesedjetek le.” Nagy baj volna, ha ez a típusú magatartás teret hódítana Székelyföldön.
Kozán István. Krónika (Kolozsvár)

A fehér holló beszéde
Közhelyszámba megy, hogy az Egyesült Államokban – és általában a nyugati demokráciákban – a haláltól és az adóhivataltól nem szabadulsz. Lehetsz államelnök, miniszter vagy a világ leggazdagabb polgára, ha hibáztál, fizetsz. A törvények mindenkire érvényesek, és nem képezik alku tárgyát.
Nem így keleten, ahol a helyzet negyedszázada változatlan. Ahol még mindig csak mankóval vánszorgunk a jogállamiság felé. És ahol nagyon sokan úgy gondolják, hogy a törvények betartása opcionális. A fehér hollónál is ritkábban megszólaló román államelnöknek – egy mondvacsinált politikai és médiahisztéria közepette – egyetlen beszólásával sikerült lenulláznia mindazt, amit magáról kiépített: a hitelességét. Olyan módon mondott ellen mindannak, amit a választási kampányban hirdetett, hogy az ember csak hüledezik. Aki azt hitte, valamiféle elegáns szemérmességből hallgat az elnök az év nagyobbik felében, most rájöhetett, hogy téved. Azért van csendben, mert nem mer beszélni. Nehogy megsértse azokat, akik a minap még mocskolták, sárba tiporták, megalázták. Az ország első embere azok mellett állt ki, akik – akárcsak egy hazaárulónak – az elnökválasztási kampányban ki sem ejtették a nevét. És azokat sajnálja le, akik naivan bedőltek, hogy eljött a „jól elvégzett munka” ideje.
Az államfő kijelentései, miszerint egy állami hatóság intézkedései egy magánvállalkozás ellen „hejruppista” módon történtek, és hogy nem szabad a sajtószabadságot „banális adminisztratív okokra hivatkozva” korlátozni, valamint a szenátusban történt felhördülés a törvényesség betartása ellen annak bizonyítéka, hogy a legfelsőbb román hatalom magasról tesz a saját maga által alkotott törvényekre, a jogállamiságra. A parlamentben lebzselőktől – mély tisztelet a kivételnek – csak ennyire telik. Dehogy mögéjük beáll a sorba Nagyszeben, az ország, a világ, a kozmosz nagy reménysége? Ez már szégyen.
Amit a napokban művelnek azon a bizonyos tévéadón, azt az újságírói egyetemeken kellene tanítani, mint a legmocskosabb manipuláció, a félrevezetés, a hazugság, az önimádat és önsajnálat, a felbujtás és a megalázás fényes példáját. Ezt védeni: nagy hiba.
Értsük meg: az egész ízléstelen botránynak semmi köze sincs a sajtószabadsághoz. Az országos adóhatóság egy 2014-es jogerős bírósági ítéletnek akar érvényt szerezni az Antena 3 kilakoltatásával, ugyanis a televízió székhelyéül szolgáló ingatlan másfél éve az állam tulajdonába került. Magyarán: az okozott kárt meg kell téríteni, az ellopott pénzt vissza kell fizetni. A cirkuszra az államelnök is felébredt téli álmából.
Bár ne tette volna.
Nánó Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Moldvában nem lehet keveset ülni
Az újtusnádi származású Petres László hat éve él és tanít magyar nyelvet a moldvai Lujzikalagorban. S bár elsősorban tudományos céllal költözött Moldvába, ottléte alatt mesemondó versenyt szervezett, csángó népviseletek gyűjtésébe kezdett. Az egyelőre vándorkiállítás formájában működő tárlatnak igazi helye Moldvában lenne, mondja, ahol egy tájházban nemcsak a turisták nyerhetnének bepillantást a csángók mindennapjaiba, de talán a helyiek is ráébredhetnének: a réginek, avíttasnak képzelt kultúrájuk olyan érték, amelyhez tudatosabban kellene viszonyulniuk.
– A kolozsvári Apáczai Gimnáziumban január második felében nyílt meg a Kalagori nagy hegy alatt… című kiállítása. Hogyan jött létre ez a tárlat?
– Az Apáczai Gimnázium képzőművész-rajztanárának, Székely Gézának van egy rendezvénysorozata, amelyben különböző erdélyi régiókat mutat be a diákoknak. Tavaly Székelyföld volt a téma, idén Testvéreink a csángómagyarok címmel a moldvai csángók kerültek a középpontba. Ez ügyben Székely Géza megkereste Tánczos Vilmos néprajzkutatót, javasoljon neki témákat. Tánczos tudta, hogy Moldvában viseleteket is gyűjtök, beajánlott hát az Apáczai tanárának. Így került a gyűjtemény egy része Kolozsvárra. Többnyire női viseleteket hoztam el, fele részben Lujzikalagorból, fele részben a környező falvakból. Moldvában, Csángóföldön ez a viselet még élő hagyomány, az idősebb nemzedék a katrincának nevezett szoknyát, házi szőttes inget még a mindennapokban is hordja. A fiatalabb nemzedék pedig valamilyen szinten el akar határolódni ettől az örökségtől – ezért a nagyszülők halála után a ládákban őrzött hozományokat nagyon sok esetben eltüzelik, szemétre dobják.
– A fiatalabb nemzedék elhatárolódása minek köszönhető?
– Egyértelműen az életmódváltással függ össze ez a fajta szemlélet. Ami a fiatalabb generációnak ma értékes, abban a régiségnek nincs helye, hiszen az az elmaradottság szimbóluma. Így az egész kultúra, a nyelv, amelyért a néprajzkutatók gyakran bejárnak Moldvába, és ami egy letűnt világ része, az nagyon sokszor a szegénységgel, nélkülözéssel kapcsolódik össze – ők is egy modern, új világban szeretnének élni.
– Egy gyűjtőnek szívesebben odaadják a tárgyaikat, ha tudják, hogy megőrzésre kerülnek?
– Nem, ez nem így működik. A legtöbb esetben könyörögni kell az idősebbeknek, hogy eladják a ruhadarabokat, hiszen sok-sok éjszakát töltöttek a petróleumlámpa mellett, amíg megvarrták ezeket a ruhákat, amíg megtanulták a hímeket, a mintákat, amíg megtermelték a lent, kendert, megszőtték a vásznakat – benne van fiatalságuk egy része. Azt szoktam mondani nekik, hogy nem azért kérem, hogy üzletet indítsak a tárgyaikból, hanem egy múzeum számára gyűjtöm. Ami persze nekik sokszor felfoghatatlan, hiszen a viselet még a mindennapjaik része.
– Van helyben is egy múzeum, ahol meg is nézhetik, valóban jó helyre kerültek a viseletek?
– Volt egy tájház Kalagorban, amit egy darabig működtettünk, egy 150 éves boronaház. Ebben állítottuk ki a tárgyak egy részét – de végül a tulajdonosnak más szándékai voltak az épülettel, ezért ki kellett abból költözzünk. Így a gyűjtemény, melyet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége finanszírozott kezdetben a Kovászna megyei tanács támogatásával, és amit majd saját pénzemből folytattam – egyelőre vándorkiállítás formájában tekinthető meg, Kolozsvár után április közepétől Csíkszeredában lesz látható. Erdélyben két nagyobb csángóviselet-gyűjtemény van, az egyik Kallós Zoltáné Válaszúton, a másik Pozsony Ferenc gyűjteménye Zabolán, tehát egyik sem az eredeti közegében. Pedig fontosnak tartom, hogy Moldvában is megtekinthető legyen egy ilyen reprezentatív gyűjtemény, hiszen minden, ami a csángó örökség része, többnyire Erdélyben, de leginkább Magyarországon található. Egy élő tájházat álmodtam meg, ahol ez a letűnőben lévő fantasztikus és titokzatos világ vitalitásában mutatkozhat meg táborozó gyerekeknek, látogató felnőtteknek.
– Ha jól értem, a legnagyobb probléma, hogy saját kulturális hagyományaikat nem tekintik értékként. Lehet ezen változtatni?
– Moldvában ezek a dolgok sokkal bonyolultabbak és mélyebben gyökereznek. Mindegyik falunak megvoltak a saját jellemzőik: színhasználatban, motívumhasználatban, viselési módban különböztek egymástól, amelyekről meg tudták állapítani, ki honnan származik, milyen életkorú stb. Az utóbbi időben ezek a régi hímek felhígultak – megváltoztatták őket, nagy, virágos mintákat használnak, a len és kendervászon is egyre nehezebben beszerezhető. Lassan a finom kis különbségek eltűnnek. Ezzel együtt érdekes módon nagyon sok helyen a katolikus papok karolják fel a viseleteket. A helyi hatalom, a polgármester arra ösztönzi a helybélieket, hordják a viseleteiket, alapítsanak táncegyütteseket – s ezeket román viseletként, táncként definiálják. Az idősebb nemzedék már nem tiltakozik ez ellen, a középnemzedék számára már nem életbe vágó. Például a bákói televízió egy műsort készített decemberben guzsalyaskodó kalagori gyerekekkel – román viseletről, román szokásokról beszéltek mindvégig. Miután az iskolában elfogadott lesz, hogy ezek a román népi kultúra részei, akkor nyilvánvaló, hogy az ősök is románok voltak. S ekkor nyilván felteszik a kérdést, hogy miért is van szükség magyarórára, miért beszélünk itt magyar múltról, ha mindenki román volt.
– Ha már szóba kerültek az iskolai magyarórák – hogyan került Moldvába? Filozófia szakot végzett Kolozsváron, majd doktori tanulmányai során a 19. századi emlékiratokkal foglalkozott...
– Egyfajta tudományos érdeklődés miatt mentem Moldvába: érdekelt az a nyelv, amit ott beszélnek – a 18–19. századi emlékiratok nyelvezetének élő formája. De Moldvában nem lehet keveset ülni: egy kis idő elteltével óhatatlanul részese leszel ennek a világnak. Sok mindent elterveztem, elkezdtem, aminek hosszabb kifutása volt, mint egy év. Elindítottam a Baka András csángó mesemondó találkozót. Baka diószéni kántor, „diák” volt, háromszéki származású, tudatosan gyűjtötte a csángó meséket. Kitűnő mesemondóként szórakoztatta az egész falu népét. Az ő szellemi örökségéhez akartam visszanyúlni. Ezekre eljönnek a helyi mesemondók is – egyébként ők tréfás beszédeknek is hívják ezeket a történeteket, s még mindig a mindennapjaik részét képezik, bele-beleszövik a beszélgetéseikbe. A zsűribe helyi mesemondó asszonyokat, csíkszeredai színészeket, zenészeket, tanárokat is vendégül láttunk már. Zsigmond Emese főszerkesztő asszonnyal – aki nagyon lelkén viseli a moldvai csángó magyar gyerekek sorsát – állandó kapcsolatban vagyunk, a szerkesztőségNapsugár-különdíjjal jutalmazza a legjobbakat, akik részt vehetnek a Kriza János Ballada- és Mesemondó Versenyen Sepsiszentgyörgyön.
– A gyerekek hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a tanárok jönnek-mennek?
– A kalagori gyerekek egy részével én kezdtem el foglalkozni, ezért ők azt látják, hogy én odaköltöztem hozzájuk. De sokszor megkérdezik, nem vagyok valakinek a rokona Kalagorban? Persze, kialakul egy erős kötődés – azok, akik belekezdenek a csángóföldi oktatásba, előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy sok olyan dolog hárul rájuk, amely az iskolai oktatásban nem szokványos. Más világot képviselsz, több vagy számukra, mint egy pedagógus. Sokszor elmennek a házam előtt, „berikojtanak”, egy-két szót váltunk, a gyerekek megmutatják új ruhájukat, elmondják, milyen volt az iskolában, adnak egy szem cukorkát. A szülők pedig, mikor befogadnak, akkor majdnem családtagként kezelnek. Az elején, ha elmentem hozzájuk, „kirikojtottam” őket, kijöttek a kapuba s ott eldiskuráltunk. Ez nem távolságtartás a részükről, hanem így működnek, ezek a szokások. Utána már behívnak a ház elé, a harmadik-negyedik alkalommal már beinvitálnak a házba, aztán már természetes, hogy te bemész hozzájuk. Sokszor hívnak, menjek hozzájuk, „járjam meg” őket, s részükről ez természetes kérés: ha családtagként kezelnek, miért nem akarnál elmenni hozzájuk?
– Hat év után hogyan látja, milyen kifutása van a magyar nyelvű oktatásnak Moldvában?
– Ezt nagyon nehéz megítélni. Moldvából nagyon sokan elmentek a kilencvenes évek végétől Nyugat-Európába. A gyerekek előtt majdnem egyetlen alternatíva áll: elmenni innen. Nagyon él bennük az a meggyőződés, hogy pénzt csak külföldön lehet keresni. Az első nemzedék, amely elment, még azt tervezte, hazajön, minden falu szélén van egy ún. „új negyed”, amely üresen áll, mert nem jöttek haza. Kiürültek a falvak – eltűnik lassan az a nyelvi világ, ami a moldvai csángóknak nagy értéke, s amely generációról generációra öröklődött. Az elvándorlással pedig épp azok a generációk estek ki, amelyek tovább tudták volna adni, éltetni ezt az örökséget, amelyek példamutatók lehettek volna a közösség számára. Abban bízom, hogy a magyarórák kapcsán a gyerekek pozitív élménnyel maradnak, s a saját gyerekeiket már olyan irányba tudják terelni, hogy már tudatosabban vállalják identitásukat.
– Beilleszkedés szempontjából mi volt a legnehezebb?
– Amikor először odakerültem, füleltem, ki beszél magyarul. Mindenki románul beszélt – aztán rájöttem, magyarul beszélnek, csak amikor valaki idegen közeledik feléjük, akkor váltanak át románra, mert hát nem lehet tudni, ki az az idegen. Most már csak a magyar beszédet hallom, a titokzatos kalagori nyelvjárást. Elfogadtak, befogadtak, most már kalagori vagyok, annak ellenére, hogy „magyarkának” is neveznek, aki ott szolgál tanárként. Hihetetlen hitük, vallásosságuk mai napig meglep – az a mély meggyőződésük, hogy Jézuska és Szűz Mária a mindennapjaikban tevékenykedik, közöttük van. Ez nem bigottság, hanem egy nagyon mélyből jövő vallásosság, ami hihetetlenül szép és felkavaró. Meg hát a nyelvük is lenyűgöző – Varga Mihály volt a szomszédom, most decemberben halt meg, vele sokat beszélgettem, azaz inkább csak hallgattam, milyen tömören és kifejezően beszél. Amit én több mondatban elmondtam, azt ő pár szóban ki tudta fejezni, így azt éreztem, fecsegek mellette. Olyan kifejezéseket, mondatokat, szófordulatokat használnak, ami valóságos nyelvi kincs. Így sokat hallgatok és gyönyörködöm a beszédükben. Szép nehézség ez!
Demeter Zsuzsa. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.  – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Családfa
Nagyon fontosnak tartom, hogy kötetlen magyar nyelvű beszélgetésre is rávegyem a csángó tanítványaimat. Gyakorlatban ezek a beszélgetős órák nehezek, mert egyenként hallgatom meg őket, figyelem, hogy mennyit bővült a szókincsük, mennyire formálódnak könnyedén a szavaik.
A csoportban három 6. osztályos, nyolc 7. osztályos és hét 8. osztályos gyerek van jelen. Csütörtök van, este öt óra, a helyszín a helyi iskola. Magyaróra.
Arra kérem a diákokat, hogy készítsenek jegyzetet a füzetükben a családjukról, rajzolják fel a családfájukat, annyi ősük nevét feltüntetve, amennyit csak tudnak. Második kérésem, hogy egy számukra érdekes családtagjukról írjanak egy pár sort.
Egyenként hívom őket az osztály elé, bátran, hangosan beszélnek, mesélnek. Andrea érkezik legelőször.
– Márisról fogok beszélni! – néz rám sokatmondó tekintettel. S jön is a bátor beszéd, Marisról, a nagymamáról, aki akkora, mint egy ember, nagy, széles vállakkal, óriási tenyérrel. Ha nem viselne fejkendőt, azt hinném férfiember. De ha a szemébe nézek, mindig szíven üt az a ritkakékségének mosolygós mivolta.
Közben az unokáját hallgatom, hogy mit mesél róla, hogy mennyire szeretett régebb szőni meg fonni, mennyire szorgos egy asszonyság az ő nagymamája.
Tudom, egyedül nevelte fel az unokáit egész pici koruktól, szigorúan, következetesen, nagy szeretettel.
Andrea még a két dédanyja nevét is fel tudja sorolni, büszkén, egyenes háttal állva az osztály előtt. A magyar beszéd nem esik nehezére, nem is csoda, hisz Maris mindig magyarul beszél velük.
Andreát Gabi követi. Nem tud egy szót magyarul, így kezdi beszédét. – Nagybátyád! – segítem meg.
Ő meg elkezd beszélni a nagybátyjáról, végig bátyámként. Végtelen büszkeséggel. Az emberről, aki csobán, a juhokat őrzi fenn a dombokon. 25 juhra vigyáz, sajtot es csiál, ilyenek. – De mitől olyan erőst jó a dolga, szerinted? – kérdem leplezetlen csodálkozással. – Me’ hát a bátyám a saját juhait őrzi, nem másít! – jön a büszke válasz.
Szerre érkeznek az osztály elé a gyerekek. Szívemnek balzsam a sok régi magyar név, az őseik nevei, a sok Mária, Máris, Maris, Kata, Kató, Anna, Pistu, Anti, Lőrinc, Péter, Gyuri. Idézik sorra őket a gyerekek, mesélnek róluk unokáik.
Utoljára Péter kerül sorra. Még a nagyszüleinek a nevét sem tudja.
– De meg vannak hóva! – magyarázkodik.
– Azért, kérlek szépen, ma menj haza, kérd meg édesanyádat, hogy meséljen róluk. Jó? Bólint.
Annyira szépen zárul az óra, hogy kivételesen csendben mennek ki mindahányan az ajtón. A szembejövő kolléga meg is jegyzi, hogy csoda történt.
Másnap kimegyek a pályára, mert beszédem van az ötödikesekkel. Az iskola majd minden gyereke kint üldögél a napon. Egyesek fociznak, mások beszélgetnek, kergetőznek. Meglátom a keresett osztályt, átsétálok a pályán, elérek hozzuk, beszélgetünk, tervezünk.
Lassacskán szállingózni kezdenek felém a gyerekek más osztályokból is. Jönnek, köszönnek, kicsit megállnak, tovább mennek.
Dani, nagy már, csak kiált és int a másik oldalról.
Indulok. Hamarosan becsengetnek, elkerülném a diákbejárat előtti tumultust...
Sétálok befele.
– Tónár nini! – kiált utánam valaki.
Megállok, fordulok, majd összekoccanunk, Péter torpan meg előttem.
– Anna és Anti – mondja.
– Köszönöm, Péter!
Felnőttesen, komolyan bólint. Így készen áll az ő családfája is.
(2016. február 23.)
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)

Tánc legendás székelyekről
Az Üveghegy ösvénye című táncmisztérium lesz az Udvarhely Néptáncműhely idei évadjának első bemutatója. Kőrösi Csoma Sándor és Erőss Zsolt emléke előtt tisztelegnek az előadással, amelyet csütörtökön este 19 órától mutatnak be a székelyudvarhelyi művelődési ház nagytermében. 
Orza Călin koreográfus-rendező a produkció beharangozó sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, majdnem lehetetlen feladatot vállaltak, amikor elkezdtek egy hegymászó és egy nyelvtudós életéből táncjátékot „gyúrni”.
A koreográfus Mihályi Gáborral, a budapesti Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjével közösen Kőrösi Csoma Sándor „kacskaringós” életútját igyekezett az általa bejárt vidékek folklórján keresztül színpadra vinni. Mint mondta, Erőss Zsolt életútja kétszáz év különbséggel közös végpontban érintkezik Kőrösi Csoma Sándoréval, hiszen előbbi a Himalája egyik csúcsán halt meg, utóbbi pedig a Himalája lábánál van eltemetve. „A hegy, valamint szülőföldjük, a Székelyföld köti össze kettejüket. Egyébként sok közös nem volt életútjukban, csupán az, hogy önmegvalósító életet éltek, hatalmas áldozatokat hoztak azért, hogy megéljék álmaikat” – mondta Orza Călin.
Magát Kőrösi Csoma Sándort és Erőss Zsoltot nem jelenítik meg a műsorban, csak a hozzájuk fűződő érzéséket és eseményeket. „Nem dokumentarista előadás lesz ez, hanem balladai és szürreális képekből összeállt érzelmi folyamat, ami a tánc és a zene nyelvén szólítja meg a nézőt” – tisztázta Orza Călin. A magyar táncelemekkel párhuzamban a tibeti szarvastánc is megjelenik az előadásban, valamint magyarra fordított tibeti dalszövegek is.
A táncosok egyébként egy Kőrösi Csoma Sándorról szóló mesét is elmondanak, emellett Orza Călin egy Erőss Zsolt-interjúkból, a hegymászó utolsó rádióbeszélgetéseiből összeállított prózai jelenetet is belefoglalt az előadásba. A koreográfus elárulta, a halál motívuma többször is megjelenik, ennek ellenére mégsem negatív a végszó.
„Régi-új ismerősöm a társulat. Örvendek, hogy a közelmúlt mélypontja után sikerült talpra állítani az együttest. Fontos, hogy egy táncműhely nyitott legyen mindarra, amit pozitívumként tud belefoglalni” – mondta a koreográfus. Orendi István, az intézmény vezetője hozzátette, hogy gyakran kényszeres a nyitottság. „Ha nem egy ötpáros táncegyüttes lennénk, akkor valószínűleg nem volnánk ennyire ráutalva” – magyarázta. Az új produkcióhoz is sok bedolgozót kellett fogadniuk, amit saját költségvetésből nem tudtak volna megoldani, ám pályázati forrásokból mégis sikerült.
Veres Réka. Krónika (Kolozsvár)

Szétesett az RMDSZ?
Ráduly Róbert: az autonómia mögül kihulltak az emberek 
Ráduly Róbert a Csíki Hírlapnak adott interjúban nem fogalmazott egyértelműen arról, hogy kíván-e indulni újabb polgármesteri mandátumért Csíkszeredában, azonban jócskán beszólt az RMDSZ vezetőségének. Egy másik, a DNA által elvitt polgármester, Mezei János már nem indul újra a székért.
A polgármester a lapnak elmondta, senki sem számított arra, hogy őt és helyettesét, Szőke Domokost egyszerre viszik el, ezért a város azóta „automata vezérlésre” állt. Példának azt hozta fel, hogy a tanács nyolc rendőrnek ingyenes úszóbérletet szavazott meg. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor levelet írt az RMDSZ városi elnökének (Füleki Zoltánnak), hogy kifejezze: érti ő, hogy valaki fél, hogy alkalmazkodni, sorakozni akar, de ez mégis több a soknál. Ugyanis még nem telt el két év sem a három halálos áldozatot követelő közúti baleset óta, amit részeg rendőrök okoztak, és ami még a mai napig nincs részletekbe menően tisztázva, s amiért a megyei rendőrparancsnok mind a mai napig nem kért bocsánatot a helyi közösségtől.
Nem kemények: keménykednek
Szerinte látni kell, hogy az RMDSZ szétesett, gyakorlatilag a mostani „választási keménykedésen” túl nem is létezik a szövetség. „Én például szerettem volna, ha Verestóy Attila szenátor úr Bukarestben olyan kemény az autonómia ügyében vagy a nyelvhasználat kérdésében, ahogy Bunta Leventével, Székelyudvarhely polgármesterével szemben megmutatta, hogy tud kemény lenni. Szerettem volna azt is, hogy Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ugyanezekben a kérdésekben legyen ennyire kemény és határozott, nem pedig egy olyan emberrel szemben, aki ha saját érdekében is, de két évtizeden keresztül tolta az RMDSZ szekerét” – mondta Ráduly, aki szerint lassan már csak rajta, Antal Árpádon és Mezei Jánoson, Gyergyószentmiklós polgármesterén áll, hogy az autonómia ügye lesz-e újra közbeszéd témája. Szerinte erre szükség lenne, hiszen az elmúlt időszakban a nyelvhasználat terén is igen erőteljes vereségeket szenvedett a magyar közösség.
Mezei nem indul
A Ráduly által említett egyik autonomistával, Mezei Jánossal kapcsolatban pártja, az MPP gyergyószentmiklósi szervezete adott ki közleményt, miszerint nem indul a júniusi helyhatósági választásokon. „Mezei döntését a közösség érdekében hozta, nem gyávaságból, nem meghunyászkodásból döntött így, egyszerűen a közösség érdekét szem előtt tartva vélte jobbnak, hogy egy újabb mandátum esetleg hátrányosan érintené a város lakóit, a politikai csatározások, a politikai leszámolások legnagyobb elszenvedői maguk a város polgárai. A jelenlegi hatalom egyszerűen ellehetetleníti azokat a vezetőket, akik a közösség érdekeiért, az anyanyelv megőrzéséért, az identitástudat megerősítéséért, valamint az autonómia kivívásáért tevékenykednek” – olvasható a közleményben.
Az ellene indított eljárás évfordulóján Mezei János a Gyergyói Hírlapnak adott interjújában azt mondta, a törvényes feltételek adottak az indulásához. Hozzátette: szerinte a város érdeke a legfontosabb ebben a kérdésben. „Ha úgy látom, és úgy látja a csapat, hogy a városnak akadályozó szempont, ha újabb mandátumot vállalok, akkor nem jelentkezek újabb mandátumért” – jelentette ki a lapnak. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gazdagítani az irodalmat
Zenés irodalmi est a Tortomában 
Ízes, tetszetős, néhol keserű, viszont olykor humorba is átcsapó nyelvezettel megfogalmazott alkotásaikból olvastak fel múlt csütörtökön a Sepsiszentgyörgyi Irodalmi Kerekasztal (SIKER) tagjai. Az eseménynek a Tortoma Könyvesház adott otthont.
Amint azt a házigazda szerepét magára vállaló és a rendezvényt megnyitó M. Simon Katalintól megtudhattuk, a kerekasztal tagjai olyan tollforgató csoportként határozzák meg magukat, akik írásaikkal gazdagítani szeretnék a kortárs irodalmat. Ez pedig, amint arról a saját köteteikben, antológiákban és folyóiratokban megjelent műveik is tanúskodnak, többnyire sikerül is nekik. Ugyanakkor fontosnak tartják a székely szókincs védelmét, a székely ember érzelem- és gondolatvilágának megjelenítését, és ezek által az anyanyelv művelését.
Az est folyamán Kádár Sára Hajnalka, M. Simon Katalin, Váradi József, Sikó-Barabási Eszter, Tóth Margit, Vandra Attila és Matekovics Zoltán olvastak fel legfrissebb írásaikból. A kellemes hangulat megteremtéséhez nagymértékben hozzájáruló Miklósi Olga és Attila saját dalaik mellett a kerekasztal néhány szerzőjének zenei köntösbe öltöztetett költeményét is előadta.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Az RMDSZ-nek több Ráduly Róbertre lenne szüksége”
Bírálta egy interjúban az RMDSZ vezetését Csíkszereda volt polgármestere, aki hajlik arra, hogy induljon az önkormányzati választásokon. Kovács Péter ügyvezető elnök a kritikákra úgy reagált: az RMDSZ-nek több Ráduly Róbertre lenne szüksége.
„A mostani, választási keménykedésen túl az RMDSZ nem létezik” – jelentette ki Ráduly Róbert a Székelyhon.ro-n megjelent csütörtöki interjúban. Csíkszereda volt polgármestere elsősorban azt rója fel a szövetség vezetőinek, hogy az autonómia ügyében vagy a nyelvhasználat kérdésében nem voltak olyan kemények, mint ahogyan Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármesterrel szemben felléptek.
„Szerettem volna (…), hogy Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ezekben a kérdésekben ennyire kemény és határozott, nem pedig egy olyan emberrel szemben, aki ha saját érdekében is, de két évtizeden keresztül tolta az RMDSZ szekerét” – jelentette ki Buntára utalva.
Arra a kérdésre, hogy indul-e végül polgármesterjelöltként az önkormányzati választásokon, Ráduly kijelentette: ezelőtt egy héttel nemmel válaszolt volna, ám a sepsiszentgyörgyi polgármester elleni bűnvádi eljárás elgondolkoztatta. Arra hivatkozott, hogy Antal Árpád ellehetetlenítésével alig maradt önkormányzati vezető Székelyföldön, akiben van tartás, „lassan mindenhol Fazekas Jánosok (székelyföldi kommunista káder, miniszter volt a Ceauşescu-korszakban – szerk. megj.) lesznek, akiknek egyedüli gondjuk, hogy a székben maradjanak”,  és nagy baj volna, ha ez a típusú magatartás teret hódítana Székelyföldön.
Kovács Péter: tisztelem Ráduly szókimondását
Az RMDSZ ügyvezető elnöke a Maszolnak elmondta, elfogadja Ráduly Róber kritikáit. Kovács Péter emlékeztetett, hogy amióta közszerepet vállalt, a volt polgármester mindig is élesen fogalmazott, és soha nem rejtette véka alá a véleményét. „Ezt én mindenképpen tisztelem benne, és szerintem az RMDSZ-nek több Ráduly Róbertre lenne szüksége” – jelentette ki.
Kovács Péter meggyőződését fejezte ki, hogy az RMDSZ-t az ilyen jellegű viták viszik előre. Szerinte abban Csíkszereda volt polgármesterének igaza van, hogy a szövetséget meg kell erősíteni. „Amikor tavalyi kongresszuson azt mondtuk, hogy újratervezünk, meg kell erősítenünk, nyitottabbá kell tennünk az RMDSZ-t, akkor éppen arról beszéltünk, amire most Ráduly Róbert felhívta a figyelmet: nagyon sok helyen újra kell építenünk a szervezetet” – fogalmazott az ügyvezető elnök.
A politikus nagyon fontosnak nevezte Ráduly Róbertnek azt a kijelentését, miszerint gondolkodik azon, hogy induljon a júniusi önkormányzati választásokon. „Én a nyilvánosság előtt is többször elmondtam, hogy Ráduly Róbertre Csíkszeredának szüksége van. Az a városvezető, aki mind politikai, mind menedzseri szempontból is tudja mi a feladata, és előreviszi ezt a közösséget” – hangoztatta Kovács Péter.
Az autonómia témájában való „keménykedés” kapcsán Kovács Péter megjegyezte: nem biztos, hogy Székelyföldön kívül a kemény fellépés eredményhez vezet. Hozzátette, az RMDSZ április 17-én lezárja a jelöltállítási folyamatát, és bízik abban, hogy egy olyan csapattal tudnak továbbmenni, akik helyenként keményen tudnak fellépni, helyenként – főként a szórványban – tárgyalásokkal, kompromisszumokkal lendíti előre az erdélyi magyar közösség ügyeit.
Cs. P. T. maszol.ro

Kelemen: elfogadhatatlan helyzetben vannak a szociális ellátással foglalkozó magyar szervezetek
„Elfogadhatatlan az az áldatlan helyzet, amelyben a szociális ellátással foglalkozó magyar szervezetek vannak jelenleg. Úgy gondolom, erre semmiféle magyarázatot nem lehet elfogadni az állam részéről, hiszen ezek mind-mind olyan szolgáltatások, amelyet az államnak kellene felvállalnia: az idősgondozástól a gyermekotthonok megfelelő működtetéséig. Ha meg nem képes erre, akkor legalább biztosítania kellene az alapítványok, szervezetek működési feltételeit” – mondta Kelemen Hunor szövetségi elnök a szociális szektor legfontosabb problémáiól február 26-án, pénteken azon a munkamegbeszélésen, amelyet a Szövetségi Képviselők Tanácsa ülésének előkészítőjeként szervezett meg az RMDSZ a marosvásárhelyi Bernády Házban. 
Az RMDSZ elnöke azt is hozzátette: a szervezetekkel való egyeztetést követően a Szövetség azonnali intézkedések foganatosítását fogja kérni a kormánytól, közép- és hosszútávon viszont a törvények módosítása a fontos feladat. „Ezekben szeretnénk mi partner lenni, mert meg akarjuk teremteni a romániai magyar szociális ellátás működési feltételeit. Romániában előbb-utóbb el kell jutnunk oda, hogy a civil szervezetekre, alapítványokra ne úgy nézzen az állami, mint valamely gyanús elemekre, amelyek esetében csak azt kutatja, hogyan tud még egyet szorítani a csavaron” – hangsúlyozta a szövetségi elnök. 
Sem a törvények között, sem az alkalmazásukért felelős intézmények között nincs kapcsolat, összefüggés a szociális szektorban, és miközben működhetnek az előírásoknak meg nem felelő állami intézmények, éppen a támogatások tekintetében vannak bajban a szabályszerűen működő civil szervezetek. Mindemellett a támogatási rendszer sem egységes, nem kiszámítható, kevés a pályázati úton lehívható finanszírozás – ezek hangzottak el a vásárhelyi beszélgetésen a legaggasztóbb problémákként. 
Kovács Péter ügyvezető elnök a kerekasztal céljáról elmondta, az RMDSZ azok véleményére kíváncsi, akik közvetlenül érintettek a szociális szférában felmerülő buktatókban. Hangsúlyozta: a munkamegbeszélés azt a célt is szolgálja, hogy a Szövetség összegyűjthesse azokat az információkat, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a törvényhozás különböző szintjein is érvényesíthesse a gyakorlatból származó észrevételeket. „Az Ügyvezető Elnökségen mi mindig arra törekszünk, hogy meghallgassuk azok véleményét, akik jobban értenek ahhoz, amihez mi nem. A mai beszélgetés elengedhetetlen ahhoz, hogy megállapíthassuk, problémáink és terveink is közösek” – tette hozzá. 
„Nagyon megnehezítették a gyermekek elhelyezését, befogadását az otthonokba, egész bürokratikus rendszer akadályozza ezt. Márpedig akkor kell megmenteni valakit, amikor fulladozik és nem a megmentése módozataival, lehetőségeivel kell foglalkozni” – jelentette ki az országszerte több gyermekotthont működtető Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője, Böjte Csaba, aki szerint az állam számára elsődleges a gyermek elhelyezése kell legyen. „Adják meg nekünk a lehetőséget, hogy saját felelősségünkre fogadjunk be gyereket, hagyják nekünk, hogy elvégezzük a dolgunkat” – tette hozzá Böjte, aki azt is elmondta, hogy az otthonok lakóinak családot szeretnénk biztosítani, ám ennek a feltételei egyre nehézkesebbek, hiszen a hatóságok követelései nem felelnek meg a valóságnak. „Olyan követeléseik is vannak, amelyek pénzbe kerülnek, de nem rendelnek mellé forrást. Itt az volna a legfontosabb, hogy a gyermekek megtanulják a saját fenntartásukhoz szükségeseket, részt vegyenek a háztartási tevékenységekben. Az a benyomásom, hogy a jelenlegi rendszer nem gyermekeket, hanem ufókat akar nevelni, mert nem támogatja a gyermekek nevelését” – nehezményezte a gyermekotthonok működtetésének legfontosabb akadályait Böjte Csaba.  A Gyulafehérvári Caritast Ludescher László képviselte a munkamegbeszélésen, mint hangsúlyozta: hisz abban, hogy az erdélyi magyarság itthon maradása, jóléte azzal is összefügg, hogy mennyire sikerül egy szociális hálót kiépíteni. Bizakodó annak kapcsán, hogy az RMDSZ parlamenti prioritásai között szerepel a szociális szolgáltatást nyújtó szervezetek problémáinak orvoslása. Megemlítette: az általa képviselt szervezet lassan két éve azt észleli, bár a rendelkezések ugyanazok, az állami támogatások mértéke jelentősen megcsappant. „Ötszázezer euróval kevesebb pénzt kapunk, ami ha lefordítjuk, azt jelenti: 2013-hoz képest egy nagyobb község lakosságának megfelelő embert nem tudtunk úgy kiszolgálni, mint azelőtt” - mondta. 
A kormány elzárkózik bárminemű együttműködéstől, amint a szociális egyesületekről esik említés, sőt, azt sem tudja megszervezni, hogy a szociális ügyekért felelős minisztérium és más szaktárcák között a munka összhangban működjön – osztotta meg a Szatmár Egyházmegyei Caritas észrevételeit Szabó Bíborka. Mint említette: az országban nincs szektorsemlegesség a szociális juttatások terén: míg az állami szférához tartozó intézmények, bár nem felelnek meg a standardoknak, működhetnek, megkapják a támogatást, a magánegyesületek működésének támogatására csak bizonyos százalékot különítenek el, még annak ellenére is, hogy minden kritériumot teljesítenek. 
Dr. Sárosi Arthur, a Kolozsvári Diakónia Keresztény Alapítvány ügyvezető igazgatója azt szeretné, ha egy magánkézben lévő árvaház, öregotthon, de akár nappali foglalkoztatást felvállaló egyesület étkeztetésre szánt költségének áfája visszaigényelhető lenne, ami okos finanszírozásnak számítana az állam részéről. „Ugyanakkor természetellenesnek tartom azt, hogy egy öreg bácsinak fizetnie kell azért, hogy befogadják a magán öregotthonba, amennyiben nincs hely az államiban. Akiknek nincs pénzük, labdába sem rúghatnak, noha éppen annyira rászorulnak az ellátásra, mint azok, akik fizetni tudnak érte” – fogalmazott, megemlítve azt is: az államnak biztosítania kellene egy olyan támogatást, amely a beteg függőségi állapotától független fizeti a magánszférában történő ellátását. 
A Gondviselés Alapítványt Szabó László és Szombatfalvi József képviselte, a Máltai Szeretetszolgálat részéről pedig Dénes Mihály volt jelen a munkamegbeszélésen, amelyen a szociális szolgáltatásokra vonatkozó szakmai akkreditáció beszerzésére vonatkozó törvényes előírásokat nehezményezték. Mint mondták: rengeteg papírmunkával és adminisztratív teendővel jár egy ilyen jellegű szolgáltatáshoz szükséges hivatalos elismerés. Arra kérték a Szövetség szakpolitikusait, hogy vizsgálják meg, milyen formában lehetne egyszerűsíteni ezen eljárásokon. 
A Királyhágó-melléki Lámpás Alapítványt képviselő Vinczéné Pálfi Judit a bürokrácia útvesztőire hívta fel az RMDSZ figyelmét, továbbá azt is hangsúlyozta, hogy óriási fallal szembesülnek az állami törvénykezésben a szociális szolgáltatásokat nyújtó szervezetek mindennapjaiban. A Lámpás Alapítvány képviselője úgy fogalmazott, olyan finanszírozási módszertan bevezetésére van szükség, amely konkrétan szerepel az önkormányzatok éves költségvetésében, és az éves állami költségvetés kidolgozásakor ezt el lehet különíteni. 
A Romániai Falugondnokok Országos Szövetségének elnöke, Balázs Sándor azt nehezményezte, ez idáig egy lejnyi támogatást sem kaptak az államtól, miközben munkájuk elengedhetetlen a kisközösségek szintjén. Azt viszont elérték, hogy szervezetüket akkreditálják. „A gyermekeket reggel iskolába viszem, délután utánuk megyek, tehát biztosítom számukra a biztonságos szállítást. Az idős emberek kiszolgálását kifejezetten szükségesnek tartom, mert úgy gondolom, azok, akik a múlt század kegyetlenségeit végigküszködték, megérdemlik, hogy foglalkozzunk velük. Az államnak is így kellene tenni” – mondta. Balázs Sándor fontosnak érzi, hogy a közösség is lelki támaszt nyújtson az idős magyar embereknek, hiszen úgy gondolja: nem elég, ha csak a család részéről illeti őket hála és köszönet. 
Az RMDSZ jelen lévő tisztségviselői a felmerülő problémákra reflektáltak, javasoltak megoldásokat.  Borbély László marosvásárhelyi képviselő, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumi elnöke a találkozón elmondta, a Szövetség részéről nem ez az első, és nem is az utolsó nekifutás: az RMDSZ államtitkárjai többször megpróbálták már rendezni a helyzetet. „Egyértelmű, hogy egyelőre nincs politikai akarat, sokakat zavar még napjainkban is, hogy itt Erdélyben, és a szórványban vannak ilyen kezdeményezések, amelyek a magyar közösséget segítik. Ettől eltekintve rengeteg olyan bürokratikus procedúrába botlottunk, ami igenis megoldható. Ami a Caritast illeti, már egyeztettünk az államtitkárral, a munkaügyi szaktárcával, hamarosan találkozunk a miniszterrel is, a parlament, a kormány képviselői számára pedig egy kompakt anyagot állítunk össze, amely remélem, meggyőzi majd őket e kérdés fontosságáról, rendezésének sürgősségéről” – fogalmazott a találkozón Borbély László.  Winkler Gyula EP-képviselő emlékeztetett: a szociális kérdés nem uniós hatáskör, a felmerülő problémák tagállami megoldásokat igényelnek. „Meggyőződésem, hogy azoknak, akiket gyakran ellenőriznek, nagyon sokszor elmondják, hogy ezt az EU-s normák szerint teszik. Nincsenek kimondott európai uniós hatáskörök, viszont léteznek általános érvényű ajánlások, amelyekre a bukaresti törvénykezés nagyon gyakran hivatkozik” – mondta el. A Szövetség feladata a számon kérő–számon kért helyzeten változtatni: amikor módosításokat kívánunk eszközölni, jó, ha az uniós országokban működő gyakorlatokra hivatkozunk, így valószínűleg sokkal egyszerűbben átvihetjük elképzelésünket a hazai törvénykezésen – tette hozzá. 
A Szövetség önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke, Ilyés Gyula a téma önkormányzati vetületét ismertetve rámutatott: egyelőre a törvény nem kötelezi a polgármestereket, helyi tanácsokat arra, hogy támogatást nyújtsanak szociális szolgáltatásokat biztosító szervezeteknek. „Nincsenek standardok, feladatkörök, nincs meghatározva, hogy a megye melyik önkormányzata az országos támogatás erre fordítható összegének hány százalékát fordíthatja erre. Mindez arról szól, hogy a polgármesternek mennyire szívügye a felmerülő probléma” – részletezte. Elmondta, szerinte egy magyar polgármester által vezetett településen nagy valószínűséggel jól működik a szociális háló, mivel általában jó a kapcsolat az egyházzal és a civil szervezetekkel. 
„Az állam, a jelenleg hatályban levő jogszabályok mentén mostohagyermekként kezeli azon civil szervezeteket, amelyek szociális tevékenységeket folytatnak. Ezen szervezetek nagyon sok esetben, számos régióban gyakorlatilag az állam feladatait látják el, egészítik ki a mindennapi tevékenységeikkel, azonban a hatályos törvények ellehetetlenítik aktivitásukat. Az RMDSZ a mai találkozón feltérképezni kívánta mindazokat a problémákat, nehézségeket, amelyekkel a szociális tevékenységet kifejtő civil szervezetek munkáját megakadályozza” – mutatott rá Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője. A képviselő úgy értékelte, a szociális rendszerre vonatkozó hatályban lévő törvények mielőbbi módosításra szorulnak, hiszen sok esetben az átfedések és ellentmondó stratégiák vannak érvényben. „Az RMDSZ az elkövetkezendőkben a kerekasztal-beszélgetésen elhangzottakat figyelembe véve, konkrét módosításokat fogalmaz meg annak érdekében, hogy a csökkenjen a szociális tevékenységeket folyató civilektől elvárt adminisztratív munka, amely ellehetetleníti ezen szervezetek tevékenységét, ugyanakkor egy tiszta és átlátható elszámolási módszertant kell alkalmazni” – fogalmazott Molnár Zsolt, akit a résztvevők megbíztak a további munkafolyamat koordinációjával. 
„Romániának szüksége lenne egy, a szociális területet átfogó törvénycsomagra, amely összehangolja a jogszabályokat, illetve jobbá teszi ezeket. Sajnos, jelenleg az országnak nincs egy egységes szociálpolitikai stratégiája, és ez a szociális tevékenységeket folytató civil szervezetek rovására megy” – fogalmazott a találkozó Kerekes Károly parlamenti képviselő. (rmdsz tájékoztató) Transindex.ro

„Köszönöm a sorsomnak!” (Czegő Zoltán szerzői estje)
Ötven évvel ezelőtt, 1966 februárjában jelent meg Czegő Zoltán első verse az Igaz Szóban, nem sokkal később a második Forrás-nemzedék tagjai közé sorolták – mondta Szonda Szabolcs könyvtárigazgató csütörtök este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében tartott, Ötven év a betűtáblán című szerzői est rövid felvezetőjében, majd átadta a szót az ünnepelt írónak és méltatóinak: Albert Ernő szakírónak és Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatónak. Az emlékezéseket, méltatásokat Szabó Mihály zenetanár lélekemelő tárogatójátéka foglalta keretbe, végül ajándékozás, könyvvásár és a szokásos dedikációk zárták az estet.
„Én soha nem akartam költő lenni, annál jobban tiszteltem a költészetet Janus Pannoniustól a kortársakig, hogy én belevágjak abba. Mondhatni, teljesen váratlanul jött ez a kényszer, amikor megtudtam, hogy egy erdővidéki református lelkész öngyilkos lett. Huszonhat éves voltam, és sehogy sem értettem, hogyan lehet az életet, mint egy elhasznált seprűt, eldobni” – mesélte Czegő Zoltán első verse megírásának körülményeit, aztán költői, szerkesztői, regényírói életútjának más fontosabb, érdekesebb emlékeit is felidézte. Elmesélte, hogy miként fogadták első megjelent versét közeli és távolabbi ismerősei, hogyan dolgoztak együtt a Megyei Tükör költői, akiket nemcsak írásaikért, de vendéglőlátogatásaikért is gyakran felelősségre vontak. A Securitate zaklatásai miatt végül Budapestre költözött, ahol huszonkét év alatt több regényt is írt, aztán 2010-ben, ottani barátai megbotránkozására, végleg hazatért. „Ha sokat élni nem is – mondta –, legalább meghalni jöttem, bár még semmi kedvem sincs meghalni.” Közvetlen hangú visszaemlékezéseit versekkel zárta a költő. Albert Ernő először Czegő Zoltánt, az embert mutatta be. Pogány liturgia című első verseskötetének előszavát idézve elmondta, hogy igencsak konok emberről van szó – állítása bizonyításaképpen elmesélte egyik első, diákkori élményét Czegővel kapcsolatosan. Azután a regény- és versíró méltatása következett, szerinte rendkívüli olvasmányosság és újszerű nyelvezet jellemzi Czegő Zoltán írásait, melyekből idézett is néhány eredeti gondolatot: „…az emberi gyűlölködésben a Gonosz jár eliszonytató táncot temetőinkben”, „miféle nép, melynek megadatott a saját szülőföldje, de hazája nincsen?” Kiss Jenő többek között a költő és közönsége egymásra találásáról beszélt, elmesélte, hogy Czegővel együtt nagyon sok író-olvasó találkozón vett részt a hetvenes-nyolcvanas években, főleg a februári könyvhónapokban, amikor gyakran húsz-harminc helyre is eljutottak. Mint mondta, élmény volt Czegő Zoltánt hallgatni ezeken a beszélgetéseken, a propagandától megundorodott emberek pedig nagyon hálásak voltak az őszinte szavakért. Kiss Jenő szerint Czegő költészete egyenletesen fejlődött, egyre árnyaltabbá vált az elmúlt fél század során, de költészetének líraisága soha nem zárta ki azt, hogy verseivel közéleti problémákban is állást foglaljon, olykor nyíltan, máskor burkoltabb formában, de mindig határozottan.
„Köszönöm a sorsomnak, hogy hetvenhét éves koromban itt állhattam Önök előtt” – mondta végezetül Czegő Zoltán, majd saját idézettel zárta szerzői estjét: „Maradok tisztelettel, s marad végtisztességnek a saját (vélt) tisztaságom.”
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vári Attila: A közeli. Távol
„A távolság megmérhetetlen, / csak a közelség mérhető”, írtam valaha, s most az öregedés arra kényszerít, hogy igazat adjak annak a kamasz-embernek, aki voltam. Első álmomból felébresztve meg tudnám mondani, természetesen, időjárásfüggő, hogy ha beülök az autóba, akkor esőben, fagyos úton, szikrázó napfényben hány óra alatt lehetek Lemhényben, Marosvásárhelyen vagy éppen Sepsiszentgyörgyön. Mert ezek az én közelségeim.
Emlékeim között lapozgatva, nem tudom pontosan, hány éves voltam akkor, amikor először jártam Háromszéken. Talán óvodás lehettem. Nagyapám katonatársát látogattuk meg akkor. A kertjének érett szilvaillata volt, tömtem magamba a szilvát, szinte kék árnyékuk volt a fáknak a hullott gyümölcstől. Katlanon, rézüstben fortyogott a lekvár, így hát nekem Háromszék (lett légyen szó buja tavaszról, burjánzó nyárról, élveteg őszről), máig azonos azzal az illatozó képpel. Következő emlékem is távolibb múltból való, kisgyermekkoromhoz jóval közelebbi, mint mai életkorom (lám-lám, a közel és a távol fogalma, milyen viszonylagos). 1963. Tizenhét éves vagyok, egyetemista a színiakadémián, s az éjszakai vacogtató utazás végcélja a fűtetlen vonaton Sepsiszentgyörgy. A kislány. Barátom, Visky Árpád vár, aki a Színház Kalauz, Opera Kalauz mintájára, szóbeli szerzője a Bodega Kalauznak, így hát, az állomási becsületsüllyesztővel kezdve a napot, a főtér környéki (ma már lebontott) Őrkőben folytatjuk tagjaim és kedélyem oldását.  – Kettőig van órája – mondta, aztán elmagyarázta, merre van a gimnázium, mert ő próbára sietett. Rengeteg idő, reménykedtem, hogy az órák közti szünetben meglátom az udvaron a Madonna-arcú kislányt, de nem, s felfedeztem a közeli melegedőt, a Múzeumot. Kályháiból a távoli múlt fagyot lehelt. Inkább kint sétáltam a zúzmarától recsegő hóban, aztán végre megláttam Őt. Kamaszkorú félszeg vagyok, egyáltalán nem tolakodó. Ő belém karol, egészen felnőttes, s már nem is érzem a csontomig ható hideget. A főtéri park fái között térdig ér a hó, aztán felkanyarodunk egy meredek utcán. A kapuban búcsúzkodnék, de behív, olyan természetesen, hogy szabadkozni is elfelejtek. A lakásban antik bútorok, rengeteg festmény a falakon. Édesapja végigmér.  – Te a Sanyi fia vagy? – kérdi, s a felesége rátromfol. – Hát persze, hogy a Sanyikáé, a szeme állása, az orra…
Megebédeltetnek, aztán magunkra maradunk. Elmondom a verset, amit neki írtam, Áprilyt olvasunk, Szabó Lőrincet, aztán amikor már annyira oldott a hangulat, hogy megcsókolnánk egymást, indiánüvöltéssel a húga vonalzóval támadja a fejemet, s a kamaszkorú cselédlány az ajtóban vihog.  – Vá-rri-kata – kiáltja minden suhintásnál, jól megnyomva az R-eket. – Ata –, javítja ki a nővére, de még több mint harminc évvel később is úgy szólít az édesanyja, hogy „várri-kata”. Este későn Őrkő, Zsoldos Árpi jön Viskyvel és Bíró Iván Géza is, a díszlettervező. Részegség hajnalig. A színházi portást nem lehet felkölteni, nem alhatok Zsoldos öltözőjében, s marad Visky. Földszintes kis utcákon támolygunk, az a gyanúm, már megkerültük a várost, aztán végre célhoz érünk. Hideg albérlet, talán hidegebb is, mint a kinti szibériai idő. Árpi kinyitja a csempekályhát, a tűztérben karvastagságú gyertya, meggyújtja, s csak a kályharostélyt csukja vissza, villanyt olt. Mintha tűz lobogna a kályhában. A falon reszkető tűztánc-vetület.
 – Az illúzió – mondja. Valahogy elalszunk.
Ugorjunk. 1968. február. 
Sepsiszentgyörgy. Tavaly megjelent az első könyvem, januárban Budapesten jártam, s könyveket küldtek Farkas Árpádnak, azokat hozom.
Készülőben az első száma a Megyei Tükörnek. Névsor, hogy Dali, a főszerkesztő, kiket akar még a laphoz. Harmadéves vagyok ekkor Kolozsváron, s irigykedve hallgatom a neveket. Szabályos kétségbeesés fog el. Egyedül maradok nélkülük az általam sosem szeretett egyetemen. Egy hét múlva újra Sepsi, a szerkesztők a Fogolyán-szanatórium épületében működő pártszállóban laknak, nekem is jut egy ágy. Már éppen a második lapszám érkezik a brassói nyomdából. Az ideiglenes szerkesztőségben mindenki röhögőgörcsöt kap az egyetlen apróhirdetéstől. „Csak kapitális szarvasagancsokat vásárolok magam és barátaim részére. Érdeklődni titkáromnál…”  Ez valójában a szarvas-klub, a felszarvazott férjek klubjának születésnapja, ahol minden férjnek kijár a megelőlegezett zászlósi rang, s fennebb léptetheti felesége vérmessége, de a legmagasabb rendfokozat örökre Simó Ferenc ideggyógyászé. Ő a vezérezredes.
Este Bíró Iván Géza műtermében, s ha a korábban említett sepsiszentgyörgyi utam egy Madonna-arcú barna kislány miatt esett, most találkozom azzal a szőke kislánnyal, akiért aztán tavasszal, nyáron, visszajárok. Kolozsvár. Mintha izzó parázson járnék. Király Laci még Felsőbányán tanít, s az egyetlen ember, aki megért, aki miatt mégis élhető a város, az Kányádi. Többes számban. Kányádiék. Magdi és Sándor. Hallani sem akarnak arról, hogy az egyetem befejezése előtt Brassóba szegődjek az Új Idő című hetilaphoz, ahová Balogh Edgár nagyvonalúan beajánlott.
Brassó. A főszerkesztő nem rossz ember, de nem érintette meg az 1968-as esztendő szele. Itt még az ötvenes évek parazsa szunnyad a hamu alatt. Alatta, mert valóban hamuszürke a lap. De arra jó, hogy átjárjak udvarolni Sepsire, s mert közben Farkas lakást kap, Erzsébet olyan természetességgel veti esténként az ágyamat (aztán még évekig), mint aki biztosan tudja, hogy megint itt maradok... A késő ősz hazarepít Vásárhelyre, de a Vörös Zászló főszerkesztője hintáztat. Sütő szerint nem mer felvenni. Éppen Andrásnál vagyok, amikor betoppan Komáromi Misi, ő Kovásznán kórházigazgató, együtt megyünk haza a szüleimhez, ebédre hívták, s az ebéd végén azt mondja: 
– Viszlek a Tükörhöz.
1968. december. Mikulás előtti hangulat a szerkesztőségben, Dali örömmel fogad, átküldenek a megyéhez, alá kell írnom valamit, s mert éppen fizetésnap van, kiderül, hogy már rajta vagyok a listán, megkapom a szerkesztőségtől a havi fizetésemet.
Maradok. Farkasné tavasszal beköltözik Brassóba, ott van a nyomda. Ő korrektor a lapnál, babát vár, megterhelő lenne az ide-oda utazgatás. Árpáddal bitoroljuk az új lakást. Főzünk, mindenen hajba kapunk. Előzőleg hűlni tettük a teraszra a palackokat, s azok a fagyban szilánkká törtek, ezért mindegyre ellenőrzés, hogy oda ne égjen az étel. Hol én, hol pedig Cini szakácskodik. Szárazborsó-főzelék sült-füstölt kolbásszal, de a végeredmény vaddisznó-ölő golyókeménységű csapágysörét lett. – Te öntöttél rá hideg vizet, attól edződött meg – vádoljuk egymást évekig, ha jobb dolgunk nem akad. Két és fél év a Tükörnél, s amikor elszegődök Bodor Pálhoz, a tévé magyar-adásához, már nős vagyok. A feleségem Marosvásárhelyen színész, de berecki születésű, hatalmas rokonsága itt él. Lemhényben, Szentkatolnán, Kézdivásárhelyen, Kovásznán is sok a rokon. Sok értelmiségivel barátkoztam össze csavargásaim közben a megyében, s egy írásom miatt a megyei pártbizottságnál azzal jelentenek fel, hogy „minden papnál, orvosnál van fogkeféje” (sic!). Munkahelyem Bukarest. Ingázom marosvásárhelyi lakásunk és a főváros között. Ez átlagban két út hetenként. Ha nem repülök, akkor marad a vonat, s emiatt születik a „megpihenős” találékonyságom. Munkám végeztével felülök (pontosan délben) a nagyváradi gyorsvonatra, Brassóban átszállok, irány Sepsi, a Sugás vendéglő. Itt, Szentgyörgyön, a Farkas családot boldogítva bevárom az éjfél után érkező, Vásárhely felé menő vonatot, s mert ezek között nincs tizenkét órás különbség, nem számít megszakításnak, így a tévénél nem is tudják, hogy havonta többször is Sepsin van a házam-hazám. Ideköt Bogdán Laci (szigorúan titkos társaságunk), neki is félelmetes a memóriája, s feleselő játékainkban olyanokon röhögünk többek között, hogy nem hiszik, hogy létező erdélyi magyar költőről beszélünk, idézve Széfeddin Sefket bey viselt dolgait. Aztán kirúgnak a tévétől, egyre több időt töltök Farkasnál s a Sugás törzsasztalánál. Aztán ismét négy év Bukarest, filmrendezőszakos egyetemistaként a hétvégeket rendszeresen újra itt töltöm. Aztán ’83-tól végleg Magyarország…
2001–2006. Öt év diplomáciai szolgálat Bukarestben, minden hétvége: Sepsiszentgyörgy.  Távolság? Közelség? Gyermekkoromban a nővérem lovagolt, s az edző odarakott, hogy járassak egy lovat, s amikor az kitépte kezemből a kötelet, az öreg rám rivallt. – Ne engedd el a pányvát – aztán később: – Ne csavard rá a csuklódra, mert magával ránt.
Barátommal hegymászó túrán, elmagyarázza, hogy soha ne használjak teljes kötélhosszt, kell tartalék, s ugyanezt mondja egy halász, a Deltából kihajózva a tengerre. Filmeznék, s azt szeretném, ha horgonyt vetnénk. – Nem lehet, a lánc teljes hosszát kellene használni, s ha hirtelen feltámadna a szél, megfeszülne, mint egy hegedűhúr, nem lehetne lazítani a csörlőzéshez. Ez az én Háromszékem. Pányva, hegymászókötél, horgonylánc, amely azt a biztonságot jelenti számomra, hogy kötve vagyok megkötözetlenül.
Sorsom  Élhettem volna  Korondon.  lehettem vón agyag  korongon,  égettek volna,  lennék váza,  magam,  kinek hittem,  vagyok csupán  váza. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Líra kettős csendben
Rendhagyó könyv*, posztumusz kötet, apa és fia közös jelentkezése, fiatalon elhunyt költő versei és balesetben életét vesztett képzőművész édesapja szénrajzai. Kusztos Sz. Endre 33 évesen halt meg 1992-ben. A szíve vitte el. Biológus volt, és nem mellesleg a költészet elkötelezettje. Verseiből annak idején lapunk olvasói is megismerhettek néhányat. A korondi Firtos Művelődési Egylet a Hazanéző Könyvek sorozatában 37-et jelentetett meg az emberiség létkérdéseit és önmaga sorsát faggató lírikus verseiből. A kiadvány szerkesztője, Ambrus Lajos így ajánlja be a válogatást a kötet fülszövegében: "A ránk maradt, többnyire kéziratos, rövid, megvallottan szürrealista és neoavantgárd jegyeket is viselő lírai vallomásaiban – a szabad versre jellemzően – a gondolatok akadály nélkül áradnak. S ha tömörít, mert még »versprózában« is szembetűnően filmkockaként regisztrálja megfigyeléseit, azt a művészi hatás fokozásáért teszi. Korai távozása nemcsak a Sóvidék, hanem az egész erdélyi magyar irodalom vesztesége."
A kipárnázott csendben című verseskönyvet február 15-én mutatták be a költő szülővárosában, Szovátán, apja, a 90. életévében halálos autóbaleset áldozataként távozott Kusztos Endre elhunytának első évfordulóján. A versgyűjteményt a grafikus fekete-fehér "sorsmetaforái" illusztrálják. A 12 grafikai lap és a lírai megnyilatkozások szervesen egybefonódnak, egymást felerősítve ragadják meg a közönséget, és hagynak mély nyomot benne. Valahogy úgy, ahogy a szerkesztő A. L. is reméli: "Tűnhetnek itt túl komornak a versek és a rajzok, de együtt egy Áprily- féle márciusi diákkedv kitöréseként egy ős evoét egyszer majd csak a fénybe kiáltanak értünk ezeken a zenélő erdélyi tájakon".
*Kusztos Sz. Endre: A kipárnázott csendben. Versek. Szerkesztette Ambrus Lajos. Könyvterv és tipográfia: Siklódi Zsolt, Korond, 2016
(nk) Népújság (Marosvásárhely)

Nyilatkozatok az előzetes letartóztatásban maradó vármegyésekért
A vármegyések előzetes letartóztatásban maradnak – döntött a Legfelső Ítélő- és Semmítőszék, elutasítva Beke István Attila és Szőcs Zoltán fellebbezését. Közben Kézdivásárhelyen folytatódott a szolidaritási megmozdulások sora a hétvégén: ezúttal azonban a felvonulás elmaradt, a tüntetők a Gábor Áron téren gyűltek össze.
Február 26-án, péntek délelőtt zárt ülésen tárgyalták le a Legfelső Ítélő- és Semmítőszéken a Beke István Attila és Szőcs Zoltán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi, illetve erdélyi elnökének fellebbezési kérését, amelyet február 24-én iktattak, és az újabb harmincnapos előzetes letartóztatásuk ellen nyújtottak be a bukaresti táblabíróságon. A bírói testület továbbra is úgy értékelte, hogy Beke István Attila és Szőcs Zoltán szabadon bocsátása „közveszélyt jelentene”, ezért elutasította a fellebbezésüket. A két védőügyvéd ismét azt kérte, hogy a vizsgálati fogság helyett helyezzék őket házi őrizetbe vagy hatósági felügyelet alá. A szombaton kihirdetett ítélet végleges. Beke István Attila és Szőcs Zoltán újabb vizsgálati fogsága március 29-én jár le, addig mindenképpen a bukaresti rendőrség központi fogdájában maradnak.
Szombat délután Kézdivásárhelyen az ötvenfős tömeg már nem vonult végig a harminc alkalommal megtett útvonalon – a szervezők nem kértek engedélyt újabb utcai felvonulásra –, hanem a Gábor Áron-szobor mögött gyülekeztek a magukkal hozott jelmondatokkal. Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szóvivője elmondta: a legutóbbi bukaresti táblabírósági tárgyaláson jelen volt, és valamilyen csoda folytán az egész tárgyalás alatt bent maradhatott a teremben. 
Azt tapasztalta, hogy a tárgyaláson a fiatalokat védő ügyvédek olyan erős érveket hoztak elő, amelyek alapján szabadon kellett volna bocsátani ártatlanul fogva tartott bajtársaikat – ha ezek nem bizonyultak elegendőnek, azt kell mondania, hogy kommunista időket idéz az eljárás, a jogfolytonosság a múlt és a jelenlegi rendszer között nem szűnt meg. 
Azt is kijelentette: a két vármegyés szabadsága nem egy bíró vagy ügyész döntésén múlik, hanem mintha fentről, a kulisszák mögül üzennék: most ne, még ne, még hosszabbítsanak, még egy kicsit várjon a felesége, még ne adhassa át a csomagot, még ne vegye fel az ügyész a telefont. Mintha a háttérből valakik azt akarnák, hogy két ártatlan ember tovább sínylődjék előzetes vizsgálati fogságban. Mintha felmérést végeznének a székelység soraiban, hogy lássák, a székelyföldi emberek mennyire képesek küzdeni két meghurcolt társukért.
Hangsúlyozta: bár kezdetben ezres tömeg gyűlt össze, a tiltakozók száma hétről hétre csökkent, egy bizonyos mag viszont minden szombaton itt volt és itt van. A vármegyések szóvivője felhívta a figyelmet, hogy vonulás nem lesz, de akik hisznek Beke István Attila és Szőcs Zoltán ártatlanságában, kinyilváníthatják véleményüket a szobor közelében felállított asztalnál: pár sorban, kézírással román nyelven leírhatják, milyennek ismerik a két fogvatartottat. Ezen véleménynyilvánítással nagy segítséget nyújtanak mindkettejüknek a majdani tárgyalásokon. Azért szükséges románul megfogalmazni a véleményeket, hogy ne adjanak újabb időhúzási lehetőséget a bíráknak és ügyészeknek, ne hivatkozhassanak arra, hogy le kell fordítani a magyarul megírt nyilatkozatokat román nyelvre.
Minél több a vélemény, annál eredményesebb, meggyőzőbb lesz az akció – vélekedett. Szerinte azért is szükség van ezekre a véleményekre, mert a legutóbbi tárgyaláson is az fogalmazódott meg, hogy István és Zoltán a közösségre nézve veszélyes és ártalmas emberek. Ezt csak ők hiszik így, mi tudjuk, hogy ez nem igaz, hiszen minden tettükkel a közösségért és nem a közösség ellen próbáltak cselekedni – mondotta végezetül a szóvivő.
Az írásos vélemények gyűjtése ezen a héten is folytatódik, Beke Ernő, István édesapja hét közben délelőttönként is a szobor környékén lesz, és minden szombaton 16 órakor ismét találkoznak a tiltakozók, még ha felvonulás nem is lesz. Azt is megtudtuk, hogy március 15-én 11 órakor az egykori hadapródiskola előtti hősök emlékművéhez várják mindazokat, akik eddig is kiálltak a két vármegyés mellett. Iochom István
Háromszék. Székelyhon.ro

Amerika hangja
Erdélyi magyar politikusok számára régóta talány, hogy az Egyesült Államok miért nem hallatja a hangját a romániai nemzeti kisebbségek, ezen belül elsősorban a magyar közösséget ért jogtiprásokkal kapcsolatban.
A hiányérzet annál is nagyobb, hogy tudjuk, Amerika folyamatosan a demokrácia és az emberi jogok „házőrzőjeként" lép fel a világ minden táján, legyen szó Észak-Koreáról, a Közel-Kelet háború sújtotta államairól vagy az afrikai országokról.
Románia esetében az elmúlt időszakban többnyire a korrupcióellenes harc érte el Washington ingerküszöbét, kisebbségi vagy kifejezetten magyar kérdésekben viszont a hallgatás a jellemző. Még Markó Béla volt elnök is megállapította az RMDSZ miniparlamentjének hétvégi ülésén, hogy ha az Egyesült Államok befolyást akar gyakorolni a térség fölött, akkor bele kell szólnia az etnikai kérdésekbe is.
Szó mi szó, Amerika beleszól a térség országainak belügyeibe, csakhogy ebben időnként egyáltalán nincs köszönet. Nemrég például a magán hírszerző és elemző cégként működő amerikai Stratfor egyik munkatársa olyan meredek eszmefuttatást fejtett ki az egyik bukaresti lapnak adott interjúban, amitől égnek áll a józan gondolkodású emberek haja.
Robert D. Kaplan azt találta mondani, hogy Magyarország még mindig vágyik elvesztett területei visszaszerzésére, és bár ezt senki nem mondja ki nyíltan, a budapesti külpolitika szerinte többek között ebben gyökerezik. A tengerentúli kormány által támogatott agytröszt elemzője nem zárja ki, hogy Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin együttműködésének Nagy-Magyarország visszaállítása is célja.
Tudjuk, van az a pénz, amiért egy „szakértő" olyan spekulációtól sem riad vissza, ami köszönő viszonyban sincs a valósággal. Az azonban mégis magáért beszél, hogy Kaplan úgy vizionál magyar revíziós törekvéseket, hogy semmivel sem tudja alátámasztani fantazmagóriáját, közben viszont mélyen hallgat azoknak a bukaresti politikusoknak és aktivistáknak a megnyilvánulásairól, akik nyíltan síkra szállnak Románia és Moldova egyesüléséért.
Persze ha Budapest is ugyanolyan csatlósa lenne Washingtonnak, mint Bukarest, valószínűleg Nagy-Magyarország sem jelentene akkora veszélyt, mint Nagy-Románia.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Növekszik a háromszéki kórházakban hagyott csecsemők száma
Tavaly 45 újszülöttet hagytak a kórházakban, kielenccel többet, mint amennyit 2014-ben jegyeztek – közölte hétfőn Vass Mária, a Kovászna megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság vezetője.
A háromszéki gyermekvédelmi igazgatóság vezetője szerint a tavaly kórházak újszülött osztályain „felejtett” csecsemők közül 22-en a gyermekvédelmi rendszerben nevelkednek, 17 csecsemőt sikerült hatósági közbejárásra a természetes családjuk körében elhelyezni, azaz visszafogadták őket szüleik vagy befogadták rokonaik. További 4 kórházban hagyott újszülöttről pedig kiderült, hogy fogyatékkal él, ezért őket a baróti fogyatékkal élők központjában helyezték el, illetve két elhagyott csecsemő sorsa még rendezetlen.
Vass Mária ugyanakkor rámutatott, hogy tavaly ugyan megugrott a kórházban hagyott újszülöttek száma Háromszéken, de a sokéves statisztikák azt mutatják, hogy csökken a szüleik által elhagyott gyerekek száma. A gyermekvédelmi szakember rámutatott: Kovászna megyében ugyan nagyszámú leányanyát jegyeztek, azaz olyan kiskorú lányokat, akik csecsemőnek adnak életet, de mégsem közülük kerülnek ki az újszülöttjeiket elhagyók. Vass Mária magyarázata szerint többnyire a szegény sorban, rendezetlen körülmények között élő, sokgyerekes szülők hagyják újszülöttjeiket a kórházakban.
A sepsiszentgyörgyi megyei sürgősségi kórház igazgatója, András Nagy Róbert szerint azt tapasztalják, hogy egyes anyák szülés után szó szerint elszaladnak a kórházból, maguk után hagyva csecsemőiket. A kórházigazgató szerint a helyi hatóságok és állami intézmények összehangolt tevékenységére lenne szükség, hogy a terhességmegelőzés módszereiről tájékoztassák azt a társadalmi csoportot, amelynek körében leginkább előfordulnak a nem-kívánt terhességek. maszol.ro

Korunk alapvető hazugsága
A múlt héten emlékeztek meg az anyaországban a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjáról. E nap intézményesítése volt az Orbán-kormány egyik legfontosabb nemzetpolitikai tette, s ez akkor is így van, ha több fronton kihasználatlanul maradt a cselekvési lehetőség a magyar nemzeti öntudat, a magyar történelmi önkép helyreállításának tekintetében. Bátor tett volt ez akkor is, ha természetesnek vagy már-már banálisnak tűnik.
Bátor tett volt, mert szembement a második világháború utáni Európa legnagyobb alapvető hazugságával, egy olyan hazugsággal, mely az azóta felnőtt generációk tudatába nagymértékben beleivódott, melyre a fősodratú média világszemlélete épül, mellyel szembemenni igencsak kockázatos. Ez a hazugság úgy szól, hogy a nácizmus embertelenebb, bűnösebb, elítélendőbb, mint a kommunizmus, a Harmadik Birodalom gonoszabb volt, mint a Szovjetunió, s Hitler volt a világtörténelem legdiabolikusabb figurája, akivel szemben még Sztálinnal is össze lehetett, sőt, össze kellett fogni.
Holott a tények nem ezt mutatják. Aki pedig netán megkockáztat egy „sőtöt” – lásd például Jörg Haidert, aki méltatni merte a Harmadik Birodalom szociálpolitikáját –, az rögtön kívül találja magát a szalonokon, valahol a megbélyegzett, szellemileg, de akár fizikailag is kiirtandó páriák között sertepertélhet, míg élni hagyják. (Ismét Jörg Haider kínálkozik példának, aki életével fizetett „másként gondolkodásáért”.)
Bármennyire is szemben él a tényekkel ez az alapvető hazugság, a globális háttérhatalom tudatprését működtető szellemi zsoldosok minden erővel védik. S így juthatunk el oda, hogy Amerikában téma lehet a Hóman Bálintnak állítandó szobor, hogy aláírást gyűjtenek Wass Albert szobra ellen, hogy leöntik a Főméltóságú Kormányzó úr szobrát vörös festékkel, hogy éveken át kampány folyhatott a turulszobor ellen, hogy Nyirő József földi maradványait nem fogadhatja be szülőföldje, melyet ő holtáig imádva szeretett, miközben az erőszakot a politikába beemelő vagy beemelni kívánó kommunista gazemberek emlékét Ságvári Endrétől Szabó Ervinig intézmények, utcák, szobrok őrzik.
Egy okkal több, hogy örvendjünk az e téren elért eredményeknek, az említett emléknapon túl a Veritas intézet életre hívásának, a Ludovika helyreállításának, a Kossuth tér régi pompájába való visszaállításának.
Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)