Kolozsvár szupertitkos vakolathadjárata
Az emberélet fontosabb. Első helyen áll. Téged is aggasztana, ha tudnád: a városban sétálgatva vagy sietve, a járdán lépten-nyomon fejedbe eshet egy tégla. Egy gipszszobor. Egy gyámkő. Legyen akármilyen díszes. Akármilyen régi. Bármily értékes. Akármennyire történelem. Bármennyire egyedi. Pótolhatatlan. Sorsokat, történeteket, titkokat hordozó. Hiszen minden emberélet is pótolhatatlan. Megismételhetetlen lehetőségeket, ígéreteket, megváltásokat hordoz.
A megfelelő törődés hiánya áldozatokat szed. A virág elpusztul, ha nem öntözöd. A gyermek elsorvad, ha nem szereted. A kapcsolatok megbomlanak, ha nem figyelsz a másikra. Ha soha nem keresik egymást, szétsodródnak az egykori barátok. A kopjafák eltűnnek, ha soha nem mész a temetőbe, és idegen fejfák nőnek a helyükbe. A házak elromosodnak, ha nem javítgatjuk.
Van visszaút. Van utolsó pillanat. Amikor éppen még minden visszafordítható.
Megmenthető. Ha fontos neked. Nekünk. És nekik is.
Európa, a vén kontinens, tele van nagyvárosokkal, nem száz, nem ötszáz, de sokszor ezer, kétezer éves kövekkel, díszes épületekkel, emlékekkel, amelyeknek sok romboló viszontagságot kellett túlélniük, s lyukasra rágta őket az idő. Mégsem bontották el tömegesen egy öreg település díszeit. Nem tették tucatjával feketelistára Európa épített örökségét egy angol, német, olasz városban. Nem kezdték el a sérült épületeket helyrehozhatatlanul lecsupaszítani a veszélyesen meglazult „felesleges sallangoktól”. Nem. Bécs, Berlin, London, Róma tatarozott. Megmentett. Kijavított. Akár a sajátjaik voltak azok, akár a háborús határmódosításokkal örökül kapott „idegen” kultúrák emlékei, egykori uralkodó fennhatóságok által létrehozott műemlékek – mint például Kolozsvár belvárosa. Annál inkább így kellene lennie az emberiség legbőségesebbnek ítélt 21. századában, a feltétlen jólét évtizedeiben.
Az emberéletek védelmére való törekvés nem jelenthet egyet a megoldások, eszközök válogatatlanságával. Nem zárja ki a megfontoltságot. A szakmai gondoskodást. Nem egyenlő az elhamarkodottsággal. A kolozsvári önkormányzat ilyetén megoldását nem értékelhetjük másnak, mint egyértelmű kampányfogásnak. Sajnálom, de teljesen annak látszik. Választási évben egy kétségtelenül súlyos gondot azonnali megoldással kezel – többéves vérszegény kezdeményezéseket, megoldási próbálkozásokat felgyorsítva.
A gyorsaság dicséretes. Az eljárás szakmaisága nulla.
Ami az épületen rozoga, azt eltávolítják. Akár a jégcsapokat – nyilatkozta egy illetékes… Azt mondják, eltávolítás előtt fénykép készül a veszélyes épületelemekről. Tényleg készül. Szerény fényképezőgépekkel, tíz-húsz méter távolságról, alulnézetből. Azt mondják, ami menthető, azt tárolják, majd rekonstruálják és visszahelyezik az eltávolított elemeket. Amire állításuk szerint még a pénzük is megvan – Romániában ez igen fontos részlet. Ha nem lettünk volna tanúi, mi zajlott műemlékileg Kolozsváron az utóbbi huszonöt évben, akkor mindezt szikrányi gyanakvás nélkül elhinnénk, nyugodtan hátradőlnénk, és örvendezve várnánk a restaurálást.
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)

Feladták Budapestet Székelydályáért (Életmódváltás)
Both Gábor és felesége, Tünde 2015 áprilisában költözött Budapestről Székelydályába. Az elöregedő településre nem csupán színt vittek, a helyi közösséget is szándékukban áll felrázni – indítja Both Gáborral készült beszélgetését Nagyálmos Ildikó a Varosunkudvarhely.ro-n, melynek rövidített változatát olvashatják. 
– Volt annyi bátorságotok, hogy Budapestről egy kis székely faluba költözzetek. Miért hoztátok meg ezt a döntést? 
– Nagy váltás Budapest után, de sok ember életében eljön az a pillanat, amikor felteszi magának a kérdést: jó-e az az életmód, amit élünk, ahogyan élünk. Ez nálunk is bekövetkezett – de persze hosszabb folyamat eredményeként. Évekkel ezelőtt elhatároztuk, hogy elég volt a nagyvárosból, a panelből, elég abból, hogy nem tudjuk, milyen élelmiszerek kerülnek az asztalunkra. Tervezgettük, hogy a jövőt mindenképpen vidéken képzeljük el, hogy közelebb legyünk a természethez, hogy magunk termelhessük meg az élelmiszereink java részét. Volt több elképzelés, aztán egy családi esemény hatására döntöttünk úgy, hogy Székelydályába költözünk... Sokan meglepődtek még a faluban is, hogy Budapestről, a kényelemből egy olyan falut választunk, ahová még tisztességes aszfaltút sem vezet, csak egy gidres-gödrös valami... A mai pénzközpontú, elanyagiasodott világban élők nem is értik ezt a gondolkodást, így őket nem nagyon lehet erről meggyőzni, de nem is kell, elegendő, ha magunk cselekszünk, s példát mutatunk ezáltal. Ahogy a mondás is tartja: a világ a példától változik, nem a véleményedtől. Hosszasan lehetne még mesélni arról, mennyi minden vezet odáig egy ember életében, hogy ne úgy gondolkodjon, nem az a fontos, hogy mennyi pénzed van, nem az, miként tudsz lefelé taposva, felfelé kapaszkodva minél dúskálóbb – anyagiakban gazdagabb – életmódot vagy társadalmi pozíciót elérni. Mind hamis illúziók, bár kétségtelen, hogy a többség számára ezek számítanak. Fontos volt ebben a döntésben az a könyvsorozat is, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberiség mennyire eltávolodott ma attól, ami egykoron volt. Az Anasztázia-sorozat (Vlagyimir Megre a szerző) sokat alakított a gondolkodásunkon. A tíz kötetről egyébként készítettem egy összefoglaló könyvet (Útmutató az Élethez a Föld nevű bolygón), és ennek nyomán eddig 28 előadásra hívtak meg négy országba.
– Van-e tapasztalatotok, jártasok vagytok-e a falusi életben, a mezőgazdaságban, vagy most tanuljátok? – A nagyobb lépést két okból is én tettem, hiszen Budapesten születtem, ott is éltem eddig, tehát semmi közöm nem volt a vidékhez, a földműves munkákhoz. Másrészt mondhatnánk, hogy egy másik országba jöttem, bár én egyáltalán nem érzem úgy, hogy idegen lennék itt, sőt, inkább itthon érzem magam. A páromnak könnyebb volt, hiszen gyerekkorának jó részét Székelydályán töltötte, tehát Pestről ő visszatért a gyökerekhez. Megtapasztalta, milyen a városi lét, hét évig volt ott, de tudja, hogy mi a hamis csillogás, és melyek a valódi értékek.
– Falun kevesebbet költ az ember, a kertben megterem a szükséges élelmiszer, de azért itt is vannak kiadások. Miből éltek?
– Én 18 éve fotózok, 7–8 éve videózok, s ez kellő szabadságot ad az életben... Tünde korábban fodrász volt, Budapesten nemzetközi képesítést szerzett előbb divatsminkes, aztán sminkmester szakon. Szerencsére már Székelyföldön is voltak, vannak munkáink... Túl azon, hogy a saját kis életünket építgetjük, sok egyéb dolog is fontos számunkra. Lényeges a példamutatás, hogy másokat is ösztönözzünk arra, merjék megtenni ezt a lépést, otthagyni a nagyvárost, ha nem érzik jól magukat. Nekünk sem voltak millióink félretéve ehhez a váltáshoz, kevéske spórolt pénzzel vágtunk bele. Amikor az ember tiszta szándékkal vágyik valamire, akkor a lehetőségek úgyis megmutatják magukat, s megteremtődnek a jó dolgok... Ahogy a könyvemben is idézem Anasztáziát, a világon a legerősebb energia az emberi gondolaté, hiszen amit elképzelünk, ahogyan megtervezzük, úgy válik valósággá... Van egy videós blogom is, ahol igyekszem megmutatni azt, hogyan lesz egy városiból falusi ember. A címe: Ásó, kapa, kamera. A példamutatás mellett fontos számunkra a közösségi lét is. 2010-ben találtam ki a társadalmi és önismereti kérdésekkel foglalkozó weboldalt, az Emberiseg.hu-t. Cikkek, előadások, filmek kerülnek fel olyan témákkal, amelyekkel az átlagember egyáltalán nem találkozik a közszolgálati vagy a kereskedelmi média csatornáin. A dolog lényege pontosan az, hogy nemcsak a karosszékben ülve „osztom az észt”, hanem igenis, megléptem a vidékre költözést, mi túrtuk a földet nyáron, nem vegyszereztünk, és a kertből ősszel rengeteg terményt tudtunk a kamrába tenni. A közösség formálásával is ugyanígy vagyunk. Nemcsak beszélünk róla, hanem igyekszünk cselekedni. – Hogyan lehet felrázni az alvó közösséget, megmozgatni egy kicsit az évtizedes állóvizet?
– Elkészítettük a falu honlapját, a Szekelydalya.com-ot. A falu eseményeihez önként járulunk hozzá. Például a rendezvények megörökítésével. Sőt, mi is szerveztünk már közösségi eseményt... A lényeg, hogy történjenek jó dolgok, s ebbe minél többen kapcsolódjanak be, hogy a fiatalok maradjanak vagy térjenek akár vissza, de úgy, hogy egyrészt felismerik a falu értékeit, másrészt meg is tudnak ott élni tisztességesen.
 Székelyföldön ilyen „telepesek”, fészekrakók, fiatalító családok után kiált pusztuló aprófalvak egész sora... Megmaradásukért indult az Élhető kis falvakért mozgalom, honlapja: www.azenfalum.ro, melynek elkészítését a Háromszéki Közösségi Alapítvány támogatta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Izgalmas boldogság
Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel, muzikológussal
Karakteres véleményével városunk szellemi életének meghatározó egyénisége. Művészeti titkárként, igazgatóként, majd tanácsosként évtizedeken át irányította a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tevékenységét. 2006-tól a Művészeti Egyetem Zenetanárképző Karának tanára. Tagja a román és a magyar zeneszerzők szövetségének. Tartalmas, érdekes rendezvények szervezésével vezeti a Kemény Zsigmond Társaságot, a Pro Európa Liga társelnöke, részt vesz a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának munkájában, az 1990-ben alakult városi tanács művelődési bizottságában tevékenykedett nyolc éven át.
2003-ban kapta meg a Marosvásárhely díszpolgára címet, és a munkásságát elismerő számos kitüntetés közül itt csak a budapesti Liszt Ferenc Akadémia Bartók–Pásztory-díját, a Román Akadémia George Enescu-díját, a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díját és a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét említjük.
Egy délutánba hajló borongós hétköznapon szőttük, fontuk a szót életéről, a zenéről, a városról, s beszélgetés közben Csíky Boldizsár időnként a zongorához ült, hogy játékával is érzékeltesse a mondottakat. Végül pedig megmutatta azt a rendkívül szakszerű módon felszerelt ötvösműhelyt, ahol ezüst ékszereket készít a családjának.
– Ízig-vérig vásárhelyiként szülővárosodban futottál be figyelemre méltó pályát. Gondolom, nem tévedek abban, hogy a városhoz való ragaszkodásod nagyon mélyről ered.
– A Bolyai középiskolában látható nagyapám tablóképe, aki az Osztrák-Magyar Monarchia királyi közjegyzőjeként a Márton Áron és Bolyai Farkas utcák sarkán álló tornyos házat építtette, s jelentős adománnyal járult hozzá a Kultúrpalota építéséhez is. Édesapám a Vártemplom református lelkésze volt, az ő és az én 1954-es érettségi-tablóm is ugyanennek az iskolának a folyosóin található. Anyám és feleségem családjának élete is e városhoz kötődött.
– Mikor és hol kezdtél el zongorázni?
– Öt-hat éves koromban, az édesapám nyomában, aki elég jól játszott. Később a Kultúrpalota első emeletén levő városi zeneiskolába jártam Erkel Sári nénihez.
– Olvastam, hogy kétszer érettségiztél, hogyan is volt ez?
– A Bolyai középiskolában tettem először érettségi vizsgát, majd egy évre rá a művészeti iskolában is. Improvizációs készségem és a meghallgatott zeneművek kotta nélküli visszajátszása késztette tanáraimat, hogy a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium zeneszerzés szakán meghirdetett helyre irányítsanak. 1955-ben kezdtem meg tanulmányaimat, a zeneszerzés szak hat évre volt tervezve, így diákéveim alatt sokféle nagy élmény részese lehettem, felemelőké, mint az ’56-os események kolozsvári hullámverései, lesújtóké, mint azon a gyűlésen való kényszerű jelenlét, ahol a Diákházban a még nem főtitkár Ceausescu a maga terrorisztikus stílusában kikényszerítette a Bolyai és Babes egyetemek összevonását. Az a feszült hangulat is mély nyomot hagyott bennem, amelyben vártuk, mikor kerül sor ránk, akik 1956 októbere végén a Mátyás-ház lovagtermében megszavaztuk követeléseinket, és társaink egymás után tűntek el közülünk. Ma sem tudom, hogyan úsztuk meg, talán nem voltunk rajta bizonyos helyszíni fényképeken?
– Tanáraid közül kire emlékszel szívesen?
– Az européer műveltségű Sigismund Toduta zeneszerzés-tanárként szigorú professzionális igényességre nevelt. Az egyáltalán nem kevésbé széles látókörű Jagamas Jánostól magyar folklórt és formatant tanultam, esztétikát az imponáló fantáziájú Földes Lászlótól.
– Egyetemi hallgató korodban mire készültél, mi volt az elképzelésed?
– "Gyanús" származásom miatt nem mertem nagy terveket szőni, ezért, amikor lehetőség nyílt, hogy hazatérjek, azt választottam. 1961-ben meghirdették a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkári állását, amire sikeresen vizsgáztam. Csak később jöttem rá elődöm, Bârceanu Klára kitörő lelkesedésének okára, amikor is átadta nekem a posztját. A művészeti titkár ugyanis mindenért felel, attól kezdődően, hogy a vendégművész milyen repertoárt választ, melyik szállodában helyezik el, ki várja érkezésekor, hogy a kiszállásra induló autóbusznak van-e ülésrendje, a partitúrában előírt hangszerek ott vannak-e a próbán, műsorfüzeteket, szakmai jelentéseket ír, ellenőrzi, hogy rendben van-e a koncert kottaanyaga, próbarendet ír, plakátokat tervez, számtalan jóváhagyó aláírásért előszobáz a gyanakvó cenzoroknál és párttitkároknál (mert ugyebár egy értelmiségi már eleve gyanús, egy művészeti értelmiségi kétszeresen, egy nemzetiségi művészeti-klerikális származású értelmiségi négyszeresen gyanús volt), és sorolhatnám tovább.
– Milyenek voltak az első évtizedek? Így kérdem, mert négy évtizedről van szó.
– 1961-ben neveztek ki. Különös érzés volt egy – általam addig idealizált – zenekar életének boszorkánykonyhájába belelátni. A zenekarban magas képzettségű hangszeresek mellett féldilettánsok ültek, akik kijavították a kottában a számukra érdesebbnek tűnő harmóniákat (Bartók is így járt). A párttitkár karmesterek egymást jelentgették fel a városi pártbizottságnál, botcsinálta funkcionáriusok magyarázták a szocialista művészet szerepét, időnként ankétok zajlottak, ahol egyszer a városi pártmegbízott a zenekar morális profilját kivizsgálva, az általa összehívott közgyűlésnek azt dörögte: "elvtársak, eljött az ideje, hogy a felsőbb szervek jól megmossák az alsóbb szerveiket". Néha megjelent egy bőrkabátos fedőneves alak, aki a külföldi művészek kijelentései után érdeklődött. Állandó bakalódás folyt a nagyteremért Tompa Miklós színházigazgatóval (akkoriban a színház is a Kultúrpalotában működött), mindazonáltal szerda esténként egészen jó színvonalú hangversenyek hangzottak el.
– Pályád alakulását illetően miben volt jó és miben nem a művészeti titkári állás?
– Ekkor kezdődött kettős életem. A zeneszerzés egész embert kíván, a zenekar melletti munka szintén. Nagy haszonnal járt viszont egy zenekar mellett annak minden szakmai titkát kitanulni. Nagyzenekari műveimben a karmesterek a hangszerelést szokták dicsérni. Az ifjúságnak szánt hangversenyek alkalmával tartott előadásaimban megtanultam – sok év alatt –, hogy hogyan lehet szakmailag hibátlanul, de számukra érthető nyelven közel hozni a zene üzenetét. Ennek ma tanárként is hasznát veszem. Kikísérleteztem, miképpen lehet a szigorúan cenzúrázott repertoárt finoman kijátszani, hol van az az érzékeny egyensúly, ahol a műsorpolitikában helyet kaphatnak a magyar előadóművészek is (szinte minden élenjáró magyarországi művész fellépett nálunk, még a legnehezebb időszakokban is), működésem alatt mindvégig kétnyelvű plakátok és műsorfüzetek jelentek meg.
– Voltak-e összetűzéseid a hatalommal?
– Sok alkalommal, de egy ideig nem volt szó véres összetűzésekről, és némely praktikákkal sikerült megúszni a párttagságot is. Ez 1988-ig tartott, ekkorra a fölém kinevezett új vezetőség miatt annyira sűrűsödött körülöttem a levegő, hogy áthelyezésemet kértem a bábszínházba. Boldog egy év volt, házi szerzőként végre zeneszerzésből éltem.
– Fesztiválok elindítása, szervezése kötődik a nevedhez, beszéljünk ezekről!
– 1971-ben Szalman Lóránttal megkerestük a zenekedvelő megyei főtitkárt, Veres Nicolaét, és engedélyt kértünk egy fesztivál szervezésére, ezt meg is adta. 1972-ben, a második Marosvásárhelyi Zenei Napokra készült el a város zenei múltjának a feltárása. Összeállítottam egy lexikont a város zenei alakjairól (1864-től kezdődően), a köztudatba kerülhetett végre Metz Albert, László Árpád, Erkel Charlotte, Zsizsmann Rezső és még 32 elfeledett muzsikus neve.
A Musica sacra fesztivált az 1990-es márciusi események nyomán találtam ki, hogy a cenzúra alól nemrég felszabadult vallásos zene erejével próbáljuk meg oldani a városban vibráló feszültséget. Az első műsorfüzettől kezdve mottóként szerepelt minden vallás képviselőjének az üzenete, s a város valamennyi templomában felléptünk. A Silvestri-fesztivál már az újabb idők eredménye volt.
– Hogyan kerültél vissza a filharmóniához?
– A zenekar és kórus kezdeményezésére versenyvizsga volt, évtizedek óta először az intézmény (és a város?) történetében, addig mindig "kinevezések" voltak, felülről (azóta is?). A kiváló muzikológus, Pavel Puscas volt a versenytársam, a zsűrit a zenekar és a kórus alkotta. Engem választottak. Aztán át kellett szervezni az intézményt. Egy nagyobb, szólamvezetőkből álló csoport volt a vezetőtanács, volt egy szűkebb, tagság választotta szenátus, szóval kitört az addig ismeretlen demokrácia. Négy évet ígértem, hét lett belőle. Aztán kértem a nyugdíjazásom, hátha még tudok írni valamit.
– Nem beszéltünk még Csíky Boldizsárról, a zeneszerzőről, holott szimfonikus zenekarra, kamarazenekarra, különböző hangszerekre írt darabok, sok kórusmű, színpadi zene jelzi, hogy a filharmóniánál töltött esztendők alatt az alkotóművész sem pihent. Olvasom, hogy műveidet 12 európai és Európán kívüli országban játszták, Romániában minden nagyváros zenekara előadta darabjaidat.
– Nem tartozom a könnyen alkotó szerzők közé, sokszor demoralizál a nagyok óriási opusszáma, talán a magammal szembeni éberség teszi ezt, s talán, mert attól félek leginkább, hogy az előadók vagy a közönség bőbeszédűnek tart. Egy jelenkori szerző megítélésében a legfontosabb tényező az, hogy van-e egyéni hangja, amiről őt fel lehet ismerni, és vannak-e eszközei, amelyekkel hatni tud a hallgatóságra. Elég későn éreztem azt, hogy talán közel kerültem ehhez, hogy kiműveltem saját stílusomat, amikor, vagy húsz éve, a Magyar Rádió kórusa adta elő egy Balassi-versre írt darabomat.
– Zeneszerzőként ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindig éreztem, de most már tudom, hogy Bartók. Nyilván teljesen más eszközökkel írok, de zenéjének kristályos tisztaságát, lényegmondását, robusztus erejét nem kerülhettem el, és beletörődtem, hogy a mélyből nézem őt. Másrészt vokális műveimben központi problémám a magyar nyelv és a zene bonyolult, titokzatos viszonya, a zenei prozódia végtelen lehetőségei, emellett a magyar népzene zenei anyanyelvvé válása majd minden darabomban tetten érhető.
– Viszonyod az előadókkal?
– A szerző ül a teremben, hallgat és izzad, "nem is én voltam", nagy ritkán kihúzza magát és körülnéz, figyelve a hatást.
– Feleséged, Csíky Ágnes elismert textilművész, a lakásotoknak is különleges hangulatot adnak az alkotásai, két nagyon tehetséges, szép gyermeked van, akik szintén a zenei karriert választották. A fiad bel- és külföldön elismert zongoraművész, egyetemi tanár rengeteg tanítvánnyal, a lányod csellistaként tehetséges, intelligens, sokoldalú muzsikus, az Erdély TV Visszhang című adását is vezeti. Gondolom, nagyon boldog ember vagy.
– Erősen izgalmas dolog ez a boldogság. Amikor kiállítnak, kiállnak a színpadra, ugyanazt a feszült emóciót érzem, mint mindig saját szerepléseimnél. Lehetek bármilyen edzett profi, ez az izgalom mindig átjár.
– Rendkívül meglepődtem, amikor egy rendezvényen érdeklődésemre a feleséged, Ágnes azt mondta, hogy érdekes, egyéni ékszereit te készítetted. Az ötvösséget, ami a művészi fantázia mellett kemény manuális igénybevételt jelent, sehogyan sem tudom összeegyeztetni a zongorázással, ami a kéz kímélését is feltételezi.
– Régóta izgatott, hogy régi horgász barátom, Hunyadi László szobrászművész amorf tárgyakból, egy ezüstkanálból például, ékszereket tud készíteni. Tűrte, hogy a nyakán üljek, és ellessem a mesterséget. Aztán megpróbáltam én is, kezdetben egyszerűbb, majd jobb darabok születtek, a mester is mondta, hogy: na.
Kérésemre mutatja a női nyakékeket, fülbevalókat, egyebeket. Formájukat, színösszeállításukat tekintve számomra különlegesen szép valamennyi. Ennél jobban a műhely láttán csodálkozom el, ahol szerszámok garmadája szolgálja ezt az egészen más típusú alkotómunkát.
Úgy köszönök el, hogy a beszélgetést még folytatjuk, hiszen sok mindenről nem esett szó, amit szerettem volna megkérdezni, és amiről Csíky Boldizsár is szívesen beszélt volna.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Élő lapbemutatót is terveznek a Várad szerkesztői
Gazdag évet tudhat maga mögött a Várad kulturális folyóirat, számolt be Szűcs László szerkesztő. Mind a Várad, mind a Biharország 12-12 száma megjelent (utóbbi weboldala már megújult, előbbiének átalakítását szintén tavaszra tervezik), szerveztek Berettyóújfaluban Biharország-esteket és tíz Törzsasztal-estet tartottak. Ezek egyébként idén is folytatódnak, január 15-én, pénteken Györe Balázs a meghívott, február 12-én Térey Jánost, március 5-én Tóth Krisztinát várják a váradi Törzsasztalhoz. Április 15-én Csaplár Vilmos lesz a Törzsasztal vendége, májusban, a Varadinum idején Darvasi László jön a rendezvényre, ugyancsak májusban, 15-én Gács Anna (a Törzsasztal társszervezőjének, a Szépírók Társaságának az elnöke) és Csuhai István, június 10-én pedig Schein Gábor látható-hallható Nagyváradon.
A tavalyi Varadinum alatt Makk Károly estjét, illetve a Szabó T. Annával való találkozást szervezték meg, megrendezték a Könyvmaratont, melyen két saját kiadvánnyal, Fábián Sándor válogatott verseivel, illetve Tóth Ágnes gyermekverseivel jelentkeztek. A Holnapfeszt elmaradását sajnálja, mondta Szűcs László, de idén ismét megszerveznék ezt a fesztivált is. Terveik között szerepel továbbra is a Kinde Annamáriáról elnevezett díj megalapítása, azonban nem szeretnének egy átlagos díjat alapítani.
Élő Várad címmel élő lapszámbemutatóra várják majd a közönséget február 5-én, mondta Tasnádi-Sáhy Péter, a folyóirat irodalmi rovatának szerkesztője. Mint mondta, beszédes cím ez, hiszen szeretnék élőbbé, mozgalmasabbá tenni a bemutatót, ezért négy szerző, Ozsváth Zsuzsi, Kemenes Henriett, Mátyás Zsolt és Mihók Tamás lesz majd jelen az esten. Velük többek között arról beszélgetnek, mennyire inspiráló (vagy nem) számukra Várad, a „rejtett irodalmi centrum”. A szerkesztő azt is elmondta, szeretnék, ha a helyiek mellett Bihar és Szilágy megyei, illetve Magyarországról Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szerzők is bemutatkozhatnának a lapban.
Frid Noémi Lujza. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Alájátszunk a nemzetállami törekvéseknek?
Egy erdélyi magyar kisváros önkormányzatában dolgozó ismerősöm meséli, hogy egyre nehezebb egy becsületes, jó szakembert rávenni arra, hogy a közelgő helyhatósági választásokon polgármester-jelölti vagy tanácsosi tisztséget vállaljon. Emiatt maradnak a semmitől vissza nem riadó konjunktúra-lovagok, akik úgy vélik, bármi is történjék, ellavírozhatnak a zavarosban.
Amikor vitatkoznék érveivel, hogy ez mégsincs így, ismerősöm visszakérdez: te nyugodt lélekkel bevonulnál családod mellől a börtönbe, ha a román hatalom éppen úgy gondolja, hogy ott a helyed? És hosszasan sorolja a román törvények buktatóit, azokat a kiskapukat, amelyeket a törvényhozás eleve azért kódolt a jogszabályokba, hogy azok előírásai kétértelműek legyenek, így bárkire rá lehessen fogni a korrupció bélyegét, ha a nemzetállami érdeket kiszolgáló román igazságszolgáltatás éppen így akarja.
Az ilyen és ehhez hasonló érvek távolról sem egyediek. Terjedésüknek az elmúlt években még inkább alájátszott az államhatalom számos intézménye. Az állambiztonsági kockázatnak kikiáltott autonómia közéleti képviselői ellen indított szabályos hajtóvadászat jó példa arra, hogy a magyarság szemében miként lehet hitelteleníteni a román igazságszolgáltatást, egybemosva a közösség jövőjéért kiálló magyar intézmény- és városvezetőket a valóban korrupt magyar politikusokkal. Hiába mossa kezét az igazságszolgáltatás, mert bizonyított bakijai kirívóan igazolják a magyar történészek állításait, miszerint Trianon utáni megalakulása óta Nagy-Románia sosem volt jogállam. A magyarság közösségi jogai elleni hajsza a húszas–harmincas években aprólékosan kidolgozott forgatókönyvek folytonosságára alapszik. Nincs tehát új a nap alatt.
A kérdés csak az, hogy be kell-e dobni a törülközőt? Az inkompetensekre, a hozzá nem értőkre vagy egyszerűen a jogos igényeink iránt érzéketlen román többségre kell bízni településeink irányítását, közösségünk jövőjét?
Bármennyire is kézenfekvő a válasz, azt látom, elég sok erdélyi magyar tanácstalan. Az elmúlt hetekben tucatnyi olyan emberrel beszélgettem, akik Marosvásárhely kapcsán legyintettek: a székely főváros már elveszett, kár a gőzért. Jellemzően a politikai paletta minden oldalán álló személyektől hallottam már ilyen lehangoló megállapítást.
Ha a titkosszolgálatok és egyéb államhatalmi gépezetek műhelyeiben valóban készül magyarellenes stratégia közösségünk térdrekényszerítése céljából, ennek a hangulatnak a felfokozása lehet a céljuk. Nagy kár lenne önszántunkból alájátszani román a nemzetállami törekvésnek.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Illuzórikus összefogás
Erdélyi magyar választási párt létrehozásának az ötletével rukkolt elő tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke.
A javaslat szerint a leendő párt a nyáron tartandó önkormányzati, majd az őszi parlamenti választások alatt biztosítana megfelelő keretet a romániai magyar közösség számára a sikeres szerepléshez. Az EMNP elnökének elmondásából ítélve, ez elsősorban a szórványvidékek számára jelentene megoldást, ahol a magyarság megosztottsága, erejének és szavazatainak esetleges szétforgácsolódása miatt veszélybe kerülne a közösség képviselete. Hogy ez mennyire befolyásolhatja a választások eredményét, megtapasztalhattuk a legutóbbi választásokon, ahol az egymással való versengés nyomán bizony több helyen mandátumot veszített a magyarság.
Az egyik legszembetűnőbb példa éppen a Kolozsvárral már-már összenőtt Kisbács község volt, ahol csupán öt szavazaton múlott az, hogy nem lett magyar polgármestere a településnek. Másrészt a terv szerint azokon a településeken – és itt Szilágyi feltételezhetően a Székelyföldre gondolt –, ahol a magyarság többséget alkot, a magyar pártok versenybe szállhatnak, megméretkezhetnek egymással a tisztségekért. Szilágyi a választási koalíció helyett azért javasolja inkább az erdélyi magyar választási párt létrehozását, mivel a koalíciók esetében a választási törvény a magyarság számára olyan választási küszöböt szab meg, amelyet számarányából kifolyólag nem teljesíthet.
Papp Annamária. Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Figyelemgyűrűk
Januárban mindig búsak az öregek. Szemükben könny ül, míg mesélnek. Érdes tenyerükbe fogják kezemet. Megtanultam, ilyenkor hallgatni kell, esetleg bólogatni. Nem vigasztalást vágynak, csak valakire számítanak, akinek elmondhatják bajukat.
A piacon találkoztunk. Szomorúan mesélte, hogy ha a pasztillákra költi parányi nyugdíját, akkor fája nincs, ha melege lenne, akkor szédeleg, mert ingadozik a vérnyomása, s nem jut para a gyógyszerre. Meséli. Érdes, hideg keze kagylóként zárja ujjaimat. Szeméből nem csordul a könny, áll ott berekedve, míg szívem sajog.
Emlékszem, a tavaly a lányáról mesélt, idegenből jövő unokájáról, akit annyira szeret.
Merjem megkérdezni, hogy vajon az idén mi történt?
A könnyekért, hogy csorduljanak már le, azért...
– Jött haza a gyerekeiből vagy az ünnepekkor?
És patakban folyik...
– Jött, egy... – mondja, törli is hófehér, keményített zsebkendőjébe.
Megölelem, búcsúzunk.
Lábam alatt ropog a hó, s olyan hideg szél fúj, s olyan szívesen lennék egy ékszerdoboznyi kávézóban egyik, bármelyik kedves barátnőmmel, kávéznánk, s hétköznapi dolgokról cseverésznénk, míg valamelyikünk nem venne egy nagy levegőt, hogy elmondja baját. Most indulnék, ha tehetném...
– Boldog új esztendőt, tonár nini! – magasodik elém, s a hangja hamarabb tudatja kivoltát, mint amíg a tekintetem felér a szeméig.
– Boldog új esztendőt, Valentin! – mondom!
S már kérdez is, hogy egészséges-e a leányecskám, én jól vagyok-e, voltunk-e otthonjában.
S én mesélek, s látom egyszer, hogy kezét markomban tartom.
– Ki hitte volna kilenc esztendeje, hogy ekkorára nősz! – köszönök el végül, mint mindig...
Ő még egyhelyben, int és mosolyog.
Haladok tovább, már nem is olyan élesen hideg a szél, ami az arcomat simogatja.
(2016. január 10.)
Egy póza
– Jó napot, jól vannak? Egészségesek?
– Jól, köszönöm kérdését, jön egyik nap a másik után, hogy szokott...
– Jól van akkor, még találkozunk.
– A leányecskáját hozta-e, van egy különyös tyúkunk, megmutitnám néki.
– Nem hoztam, beteg, forróságja van, lázas.
– Kell az es, hagyja el!
– Így van! Mennék es, egészséget kendeknek!
– Gyógyuljon a kisleányka, s majd jöjjék bé vele!
– Bétérünk szeredán, ha jól lesz.
– Jó, jó lesz!
– Egy pózát csiálhatok?
– Csiáljál, lelkem, csiáljál....
(2015. december 22.)
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)

Az SRI és a Székelyföld intim viszonya
Hans Hedrich politológus alaposan körbejárja a román-székely-magyar társkapcsolat mozgatórugóit.
Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely másik pontján, a helyi, őshonos lakosságnak – amilyen a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez.
Aztán a Románia által aláírt szerződések, charták és nemzetközi megállapodások, valamint – részben – a román alkotmány és törvények értelmében is, ennek a népességnek joga van nyilvánosan használnia az identitását kifejező jelképeket (pl. címereket, a székely zászlót), mint ahogy kétnyelvű szövegeket/feliratokat stb. is.
Ennek ellenére a nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikus módon kialakítottak egy valósággal eltorzított képet a magyarokról, mely szerint ez egy idegen és ellenséges népesség, mely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. Teljesen hamis! Azóta sok minden jó irányban változott (ez az egész társadalom érdeme!), de Erdélyben megfigyelhető a hardcore nacionalizmus „dühös” feléledése, beleértve és kimondottan az állami struktúrákban, aminek erőteljes visszhangja van mind a médiában/interneten, mind a helyi viszonyokban…
Következésképpen, amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök-milicisták, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság létezik), Victor Roncea (médiazsoldos, aki nevetséges érvekkel bélyegezte meg és tette gúny tárgyává a leginkább hazafi románokat – a verespataki projekt ellenzőit) vagy olyan neoszekus politikusok, mint Bogdan Diaconu (tudatosan hazudik a közvéleménynek a kétnyelvű feliratok székelyföldi alkalmazásáról; a Képviselőházban törvénytervezeteket nyújt be a nemzeti „kisebbségek” nyelvi és politikai önszerveződési jogainak megsemmisítése érdekében). Ezeknek az etno-imposztoroknak a szövegeit - akik láthatóan jó kapcsolatokat ápolnak a „szervekkel”, nulla- és féligazságok hivatásos kitalálói mindenről, ami nem illik bele a hiányos felfogóképességükbe, valamint etnikumok közötti konfliktusok és mesterséges ellenségességek buzgó gerjesztői - azonnal átveszik és felerősítik a neten az úgynevezett nacionalista trollok.
Mivel az erdélyi magyarok képviselői a mai napig nem ismerik részletesen azokat a jogokat, melyekkel az általuk képviseltek azért rendelkeznek, mert magyarokként ők is őshonosak (nemcsak egy más nemzetiségű többségnek alávetett „nemzeti kisebbség”), mint ahogy az összes többi erdélyi etnikai csoport, illetve azért, mert az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt effektív módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, melyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak az ebben a térségben élő közösségek egyes tagjainak diskurzus és jövőbeni „terveinek” szintjén megnyilvánuló radikalizálódásához.
Mivel a román hatóságok továbbra is – és mintha egyre kitartóbban – generálják a székelyek/magyarok ellen irányuló törvénysértő és provokatív lépéseket (amit az AEÁ Külügyminisztériumának egyik jelentése, az Európa Tanács jelentése és – félénken, fél szájjal – még Románia elnöki hivatala is elismert), levonhatjuk azt a logikus következtetést, hogy mesterségesen fokozni akarják a magyarok elégedetlenségét, hogy abból aztán kialakulhasson a hőn áhított (?) magyar „ultranacionalizmus, irredentizmus, sovinizmus”, amit aztán be lehet majd mutatni, és ami ellen majd éppen azok küzdhetnek, akik létrehozták és fenntartják azt (a betelepített tisztviselők ezrei és ezrei, akiket azért helyeztek át Erdélybe/Székelyföldre, hogy ’megoldják’ azokat a ’gondokat’, melyeket éppen a jelenlétük és bukaresti távirányítású tevékenységük okoz).
Ez egy banális, de még mindig működő és jövedelmező körbeforgó stratégiája a feszültségkeltésnek, mely mögött könnyen felfedezhetők nemzeti-szekusi, vagy mondjuk inkább úgy, „neo-ceauşiszta” ihletésű személyek, csoportok, struktúrák.
Az erdélyi ceauşiszta gyarmatosítás volt kiváltságosainak (és utódaiknak) a stay-behind/Gladio típusú utóvéd hadáról van szó: a térségünkből származó vagy Moldvából és a Regátból nagy számban és – nem igaz? – „szent küldetéssel” „importált” köztisztviselőkről, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék Romániát a (nagyrészt románok és a nemzetközi geopolitikai csillagzat által gyártott) „magyar veszélytől”.
Néhány kulcsszereplője ennek erdélyi intézményesített román nacionalizmus valóságos szindikátusának, akik folyamatosan és ellenségesen nyilvánulnak/nyilvánultak meg az erdélyi magyarok/székelyek legitim jogainak ügyében: a Székelyföld székhelyére, Marosvásárhelyre/Tg. Mureş ejtőernyőztetett és oda erősen rögzített jelenlegi – import – polgármester, Dorin Florea; a volt erdőtolvaj-miniszter Mircea Duşa; a nemzeti érdek volt vészvillogós minisztere, Gabriel Oprea; a Ponta-kormány Kovászna megyei kormánymegbízottai; a milicista-pribék Moldovan Radu Sandu, a Hargita Megyei Rendőrség jelenlegi vezetője; a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok (úgynevezett) Civil Fóruma, Nagy-Románia visszasírói, akikhez seregnyi blogger (lásd fentebb), többé-kevésbé félrevezetett, intoxikált és megtévesztett bérkommentelő és bértapsonc társul, akik fejszével rontanak rá mindenkire a kommentszekcióban és az FB-on, ahol a magyarok minden románellenes provokációnak minősített jogos követelésére – mintha utasításra tennék – Erdély etnikai megtisztítását követelik (mottó: „Kifelé a magyarokkal az országból!”… ha nem tetszik nekik az az állandó üldözési és inkriminálási bánásmód, aminek minden alkalommal ki vannak téve, amikor újra előhozakodnak a nemcsak legitim, de valójában nagyon is szerény óhajaikkal).
(Videoösszeállítás Moldovan Radu Sandu, a Hargita Megyei Rendőrfelügyelőség vezetője, Románia egyetlen még hivatalban lévő nemzeti-kommunista pribékje által elkövetett atrocitásokról… Érdekes, hogy sem Dan Tănasă, sem Bogdan Diaconu, sem Victor Roncea nem háborodik fel ezen egy magát „az etnikumok közötti együttélés európai modelljének” nevező EU-államra nézve szégyenletes és méltatlan helyzeten…)
Hova akartam valójában kilyukadni: Csak egy újabb bizonyítékot kívántam bemutatni arra vonatkozóan, hogy a székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja, melyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). Konkrétan a Neue Züricher Zeitung (NZZ) neves svájci napilap egyik, 2015. október 23-án megjelent cikkéről van szó, melyben nevezett Szőcs Csongor (helyesen: Zoltán – a szerk.), akit a DIICOT (Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Igazgatóság – a szerk.) a 2015. december 1-i, kézdivásárhelyi (mindenkire nézve szerencsés módon be nem következett) „terrorista petárdázás” miatt vett őrizetbe, egyértelműen és világosan kijelenti, hogy ő és HVIM-es társai akár erőszakhoz is folyamodnak majd, amennyiben a város központjában, a nemzeti hős Gábor Áron szobra mellé felvont székely zászlót a hatóságok (törvénytelenül) újra eltávolítják. Idézet: „Sollte sie, wie vor anderthalb Jahren, von der Verwaltung entfernt werden, wären Csongor Szöcs und seine Gesinnungsgenossen augenblicklich zur Stelle, um dies zu verhindern, notfalls mit Gewalt.” Az NZZ eredeti cikke itt érhető el>>>
Az az árboc, melyre a székely identitást kifejező jelképet felhúzták ugyanakkor az a helyszín is volt, melyet a SRI (Román Hírszerző Szolgálat – a szerk.), a DIICOT, a MAI (Belügyminisztérium –  a szerk.) Székelyföldön egyre nagyobb számban jelenlévő tisztviselői által régóta ismert radikálisok a december 1-i petárdák majdani elhelyezéséhez kiválasztottak. (A székelyföldi rendőrök, katonák, SRI-sek, csendőrök, ISU-sok (Rendkívüli Helyzetek Felügyelősége – a szerk.), tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiből telepítettek be oda, egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal –, de a gondot nem annyira a származásuk, mint inkább az a SZEREPÜK jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben látensen vagy nyíltan ellenségesen viselkedő fegyveres erőt képviseljenek,
ezáltal bármikor képesek és mentálisan nyitottak válsághelyzeteket és mesterséges etnikumok közötti konfliktusos helyzeteket megrendezni/kirobbantani az őket a háttérből irányító nemzeti-szekus utóvéd érdekében…) Íme, tehát, hogyan „konspiráltak” nyíltan az úgynevezett székely terroristák: nyíltan megmondva néhány külföldi újságírónak, hogy mit terveznek tenni… ha továbbra is megsértik az őket megillető jogokat. (A Martin Woker riporterrel folytatott beszélgetésre valamikor 2015 nyarán-őszén került sor. Ez azért tudom, mert Woker erdélyi látogatása során riportot készített a környezetvédő mozgalomról, melyben a Neuer Weg Egyesület is megjelent, melynek munkatársa vagyok. Találkoztam és beszélgettem a riporterrel, így tudtam arról, hogy a riporter Székelyföldről is cikket készül írni.)
Ha a SRI-nek van magyar nyelven beszélő személyzete, de német nyelvű nincs, ez a tisztelt intézmény baja (melyet éppen egy – igaz, renegát – magyar, Asztalos Imre, azaz Virgil Măgureanu úr hozott létre… SRI, mondjatok KÖSZÖNETET a magyaroknak, hogy egyáltalán léteztek és a székelyeknek, hogy jó zsíros fizetéseket vehettek fel kockázati pótlékokkal, mert különben ugyanannyiért kellene dolgoznotok, mint az egyszerű embereknek, akiknek az adóját arra veritek el, hogy a saját cinikus kasztérdekeitek kiszolgálására ugrasszátok egymásnak őket!). De az, hogy az NZZ-ben megjelent cikkről a SRI-nak még csak nem is súgtak, vagy nem küldték azt át neki a SIE-s (Külügyi Hírszerző Szolgálat – a szerk.) kollégák, vagy legalább a volt kormányfő Ponta apósa, aki… Svájcban volt DIE-s (Külügyi Hírszerző Főosztály, a Ceauşescu-rezsim külföldön tevékenykedő hírszerző szolgálata – a szerk.), komoly aggodalmat jelent Románia számára: a meglévő (rossz)szolgálatok nem kommunikálnak egymással? Látszólag ezek csak… vannak, de NEM adják jelét, hogy valódi szolgálatokat tennének Romániának, az itteni igazi gondok (intézményesült korrupció, szervezett bűnözés, intézményesült nacionalizmus, román etnokrácia Erdélyben/Székelyföldön, az éppen a SRI-ből/DIICOT-ból és az ezekhez kapcsolódó körökből érkező nacionalista diverziók és közvélemény-megtévesztések stb.) ellen harcolva.
A SRI-nek legalább bele kellene olvasnia a nemzetközi sajtóba,
időnként, így már ősszel értesült volna a három másodrangú székely dühéről és közbe tudott volna lépni, például a sepsiszentgyörgyi nacionalista kormánymegbízottnál, akinek székelyek ellen folytatott közigazgatási zaklatása az egyik fő oka annak, hogy a Szőke testvérek és Beke tűzijátékokkal készültek megijeszteni az embereket. Mindentől függetlenül mégis úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőke 1.+2. hibáztak. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (mely végső soron diskurzus szintű és virtuális jellegű maradt).
Másrészt minden államnak annál inkább be kellene tartania az önkényesen egyetlennek és hivatalosnak kikiáltottól eltérő nyelvű és etnikumú őshonos népességekkel szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeit (Erdély esetében ugyanis olyan közösségekről van szó, melyek jóval régebbiek annál az államnál, melynek területe kiterjeszkedett a kérdéses történelmi/őshonos csoportok által lakott Erdélyre, mely állam aztán egy részüket önkényesen idegeneknek és ellenségesnek nyilvánított, hogy ezáltal megfoszthassa őket egyéni és kollektív jogaiktól – beleértve a belső önrendelkezéshez való elidegeníthetetlen jogot is, melyből az – esetleg autonómián keresztül megvalósuló – önrendelkezési jog származik). A kérdéses állam bizonyos írott és íratlan kötelezettségek és törvények megsértésével TUDATOSAN kényszeríti folyamatos frusztráltsági állapotba az adott csoportokhoz tartozó polgárai egy részét és ezáltal – elkerülhetetlen módon – radikális csoportok és szélsőséges megoldások felé taszítja őket.
Ezáltal azzal, hogy Bukarest megtagadta 1920 után, egyértelmű ígéretei ellenére, az erdélyi német felekezeti oktatás finanszírozását, mely annak kompenzálása lett volna, hogy (szintén önkényesen) kisajátították a szászok Nagyszeben környéki „Sieben Richter” erdőit, melyekből a szász oktatási rendszert finanszírozták – ezek a román nacionalista politikák vezettek a szász közösség elszegényedéséhez (saját eszközeikből kellett fenntartaniuk az oktatási rendszerüket) és ezáltal e nemzeti csoport jelentős részének gyors nacionalista-protonáci radikalizálódásához. Később aztán a szászokat hibáztatták azért, mert csatlakoztak Adolf Hitler náci mozgalmához, ami 1944–1945-ben elég ok volt ahhoz, hogy kisajátítsák házaikat, a felnőtt lakosságot pedig a Szovjetunióba deportálják, a 70-es években pedig ez vezetett a szászok eladásához is Németországnak…
Úgy tűnik, Bukarest Székelyföldön most is ezt a régi receptet alkalmazza (melyet sok más etno-kleptokratikus rezsimű államban is bevetnek):
zaklat, diszkriminál, radikalizál – hogy aztán még jobban zaklathasson, diszkriminálhasson, radikalizálhasson a diszkrimináltakban okozott frusztrációkra válaszul. Ezzel valamikor majd eljutnak annak az embercsoportnak a végső inkriminálásához és nyilvános lejáratásához, melynek célja megfosztani őket attól a joguktól, hogy egy bizonyos területen éljenek. Innen az asszimiláción és/vagy elkergetésen/eladáson keresztül megvalósuló etnikai tisztogatásig már csak egy lépésnyi távolság marad. Ceauşescu ezt is megtette – és úgy tűnik, hogy az újra összefogó neo-ceauşiszták továbbra is azon dolgoznak, hogy szétverjék az Erdélynek nevezett európai mikrokozmoszt. Az utolsó célkitűzés: Székelyföld közigazgatási és etnikai-demográfiai/nyelvi feldarabolása.
A római jog egyik alapelve a PACTA SUNT SERVANDA. Vagyis egy megkötött megállapodást be kell tartani/alkalmazni kell – tehát a romániai/erdélyi nemzeti úgynevezett „kisebbségek” jogaira vonatkozó rendelkezéseket is. Itt az ideje, hogy Románia ezeket a kötelességeit azok betűjében és szellemében teljesítse – beleértve az 1918. december 1-i Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő nagylelkű ígéretet is, mely nélkül Erdélyt nem lehetett volna elcsatolni Magyarországtól és Romániához csatolni: „III. Teljes körű nemzeti szabadság minden együttélő népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja képezni, igazgatni magát és ítélkezni, saját kebeléből származó egyéneken keresztül és minden nép az azt alkotó egyének arányának megfelelően kap képviseleti jogot az ország törvényhozó testületeiben és kormányzásában.”
An nou fericit Ardealului si ardelenilor, lipsit de petarde si aruncatori de petarde (la propriu si la figurat), scapati de sub control! (Az alább magyarul és németül is szereplő jókívánság így hangzik: „Petárdáktól és (szó szerint és átvitt értelemben vett) petárdavetőktől mentes boldog újévet Erdélynek és az erdélyieknek. –  a szerk.)
Boldog es bekes uj evet Erdelynek es az erdelyieknek!
Gutes und friedliches Neues Jahr, Siebenbürgen und Siebenbürger!
Hans Hedrich, politológus és civil/környezetvédő aktivista, Waldkraiburg (Németország) foter.ro

Bátor erdélyi magyarok, igazi hősök
Hallottak már Haynal Imréről, Bányai Júliáról, Pásint Ödönről vagy Papp Simonról? Valószínűleg nem, pedig erdélyiek voltak, s emberként-szakemberként nem hétköznapiak.
Értelmiségi- és pedagógus körökben szokás fanyalogni Nyáry Krisztián kapcsán. Ez nem is csoda, hiszen a magyar irodalom nagyjainak magánéletét bemutató, Így szerettek ők kötetek szerzője hozzá mert nyúlni egy félig-meddig tabunak számító témához, tehát volt egy eredeti ötlete, amit alapos tárgyismeret birtokában, élvezetesen és humorosan, egyszóval jól írt meg, s a mű közönségkedvenc lett. Az eredetiség, szakmai hozzáértés és siker - ráadásul nem csak erkölcsi, hanem anyagi is - pedig egy olyan egyveleg, amit mifelénk nem könnyen bocsátanak meg. Azonban nem Nyáry két sikerkönyvét akarom most megvédeni, arra sem a kötetek, sem pedig szerzőjük nem szorul rá.
Az ok, amiért másfél-két órára a számítógép elé cövekeltem magam, a Magvető Könyvkiadó igazgatójának 2015-ben megjelent kötetei, az Igazi hősök és a Merész magyarok. Ezekben a szerző összesen 63 embernek állít emléket, olyanoknak, akikben volt bátorság álmodni, és valóra váltani az álmukat, akkor is ha ehhez puszta ököllel kellett rést ütni az értetlenség, ostobaság és rosszindulat öles falán, vagy embernek maradni, tudatosan felvállalva annak minden következményét, az embertelenségnek különböző gyalázatos ideológiákkal fémjelzett időszakaiban.
Zseniális olajkutató, meg nem alkuvó szívsebész
Olvasván a két válogatást, növekvő büszkeséggel töltött el, hogy a Nyáry Krisztián hősei között szép számmal akadnak erdélyi férfiak, asszonyok. A kötetekben szereplő tucatnyi földink közül jószerivel csak Márton Áron számít közismertnek, aki, mint “Erdély rendíthetetlen püspöke” került be az összeállításba. A szerző ezekkel a szavakkal zárja Márton Áron bemutatását: Az emberség és a kérlelhetetlen becsület nem számít csodának, sokkal több annál.
Az erdélyi közvélemény számára ugyanakkor szinte teljesen ismeretlen a Torockószentgyörgyön született Pásint Ödön, Bethlen István közeli munkatársa, aki évtizedeken át töltött be magas hivatalnoki funkciókat a magyar államapparátusban, a nyilasokat és a kommunistákat azonban nem volt hajlandó szolgálni. Úgyszintén kevesen hallottak a Kapnikbányán született, Nagybányán érettségizett Papp Simonról, aki a 20-as évektől kezdve a világ egyik legjobb kőolajkutatója volt, ami nem mentette meg attól, hogy 1949-ben koncepciós peren ítéljék el.
A besztercei Haynal Imre neve is kevesek számára cseng ismerősen, pedig nem csak szívspecialistaként számított világszínvonalú szakembernek, hanem számos alkalommal emberségből is jelesre vizsgázott: a kolozsvári belgyógyászati klinikán, melynek a bécsi döntést követően a vezetője volt, zsidókat bujtatott, 56-ban pedig, mint a budapesti II. számú Belgyógyászati Klinika igazgatója, megvédte az intézmény kommunista funkcionáriusait. A Kádár-rendszerrel nem alkudott meg, ezért kényszernyugdíjazták.
Bár Gyulafehérváron született, s ott töltötte gyermekéveit, kvázi névtelennek számít Erdélyben Bay Zoltán. A kiváló fizikus, aki többek között az amerikai szabványügyi hivatal vezetője volt, több nemzetközi jelentőségű találmány megalkotója, 2003 óta egy kisbolygó viseli a nevét. Annak a Bányai Júliának a neve sem cseng ismerősen, aki Vízaknán látta meg a napvilágot, a szabadságharcban századosi rangig vitte, majd Világost követően az emigrációt választotta, s Kairóban, étterem- és panziótulajdonosként hunyt el. Varga Katalinnak volt némi kultusza a kommunista időkben, s jelenleg is viselik a nevét utcák erdélyi településeken, ám a magyar köztudatból kikopott, valószínűleg mivel nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy magyarként a társadalmilag elnyomott mócok szószólója volt. Lehet, ő úgy gondolta, az igazságnak nincs nemzetisége.
Román név, magyar szív
Mindkét kötetbe bekerült egy-egy román származású hős: az albisi Irinyi János és a nagyváradi Gozsdu Manó. Előbbit, kinek eredeti családneve Irimie, öntudata azonban száz százalékig magyar volt, a gyufa feltalálójaként tartjuk számon, ami nem felel meg a valóságnak. Nem kisebb jelentőségű azonban a biztonságos dörzsgyufa megalkotása sem, ami valóban Irinyi érdeme. Utóbbinak a neve a budapesti Gozsdu-udvar miatt csenghet ismerősen, Nagyváradon pedig iskola, emléktábla, szobor és utca őrzi az emlékét, azt azonban, hogy éppannyira volt magyar, mint román hazafi, nagyon kevesen tudják, vagy ha tudják is, nem beszélnek róla. Ő volt az első ügyvéd, aki magyar nyelvű keresetet nyújtott be a pesti és a budai tanácsokhoz, részt vett a nemzetiségi törvény előkészítésében, volt főispán, a főrendiház főjegyzője és a legfőbb ítélőszék tagja.
Richter is nálunk tanult
Bár Budapesten születtek, Madzsar József és Bédy-Schwimmer Rózsa is a tágabb értelemben vett Erdélyben nőttek fel, előbbi Nagykárolyban, utóbbi pedig Temesváron. Madzsar tragikus sorsú orvos-polihisztor volt: Magyarországon elsőként alkalmazta a fogászatban a röntgent és a műtéti altatást, létrehozta a Fővárosi Könyvtár fiókkönyvtári hálózatát és az első gyermekkönyvtárat, valamint a védőnő-hálózatot. Utóbbi nemzetközileg elismert nőjogi aktivista és pacifista volt, az I. világháború befejezését célzó legnagyobb hatású békekezdeményezés elindítója, melyben aktív részt vállalt az amerikai gépkocsigyáros, Henry Ford is. IV. Károlytól eltérően boldoggá nem avatták, ellenben 1937-ben megkapta a Világbéke-díjat, 1948-ban pedig Nobel-békedíjra jelölték.
Volt kapcsolata Erdéllyel Richter Gedeonnak, a magyar gyógyszeripar megteremtőjének is, aki a kolozsvári egyetemen szerzett gyógyszerészgyakornoki diplomat. 
Lélekemelő, s egyúttal megrázó olvasmány Nyáry Krisztián két legutóbbi kötete. Kevéssé ismert életutak bemutatása révén szólnak az emberi nagyságról, bátorságról, kreativitásról, önfeláldozásról, kitartásról, szorgalomról, szolidaritásról, de megmutatnak temérdek szennyet is, a korlátoltságot, az érdemekre magasról fittyet hányó arroganciát, az agyalágyult nemzeti- és faji gőgöt, a hangzatos szólamok mögé bújtatott gonosz ideológiákból fakadó pusztítást. Tanulságos könyvek, melyekből a magyarság elmúlt két évszázadának szubjektív, rendhagyó, nagyon emberközeli története sejlik fel.
Pengő Zoltán. maszol.ro

Felmérés a Fidesz és az RMDSZ nevében 
A kronika.ro értesülései szerint a Fidesz és az RMDSZ nevében, valamint megbízásából készül felmérés az erdélyi magyarok körében, amelynek során egyebek mellett az alanyok választási opcióira is rákérdeznek – adja hírül Rostás Szabolcs.
A januárban kezdődött, telefonon keresztül és utcai lekérdezéssel zajló közvélemény-kutatás alkalmával a kérdezőbiztosok elsősorban afelől érdeklődnek, hogy a megkeresettek igényelték-e már a magyar állampolgárságot maguk és családtagjaik számára. (Mint ismeretes, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által működtetett demokrácia-központokhoz hasonlóan egy tavaly kötött megállapodás nyomán a magyar kormány immár az RMDSZ Eurotrans Alapítványát is támogatja a honosítási ügyintézés terén).
Ennek keretében azt firtatják, hogy milyen mértékben játszott közre az állampolgárság-igénylés során a magyarsághoz való kötődés, a Magyarországra való esetleges kitelepedési, munkavállalási szándék, ottani egészségügyi szolgáltatás igénybe vétele, esetleg külföldi utazás megkönnyítése érdekében honosultak-e. Rákérdeznek, részt venne-e az alany a romániai önkormányzati és parlamenti, illetve a majdani anyaországi országgyűlési választáson.
Azt is firtatják, mennyire elégedettek a magyarok az RMDSZ országos és helyi vezetőségével, településük RMDSZ-es tanácsosaival, polgármesterével, továbbá az MPP-s és EMNP-s önkormányzati képviselők tevékenységével. Mintegy tíz témakört felsorolva érdeklődnek arról, milyen téren – például autonómia, munkanélküliség, erdélyi infrastruktúra, nyugdíjemelés – kellene többet tennie az RMDSZ-nek. Ugyanakkor arról is kikérdezik a válaszadókat, hogy szerintük az RMDSZ-nek egyedül vagy az MPP-vel, illetve az EMNP-vel szövetkezve kellene indulnia az idei romániai helyhatósági és parlamenti megmérettetésen – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Elvándorlást hozhat a magyar otthonteremtési támogatás?
Erősítheti a határon túli magyar fiatalok elvándorlási kedvét a magyar kormány családi otthonteremtési kedvezménye – vélik erdélyi szociológusok. Szerintük az anyaország a szülőföldön maradást elősegítő programokkal csökkenthetné a migrációs hatást.
Már most viszonylag magas az elvándorlási kedv az erdélyi magyarság körében, és a magyar kormány által bevezetendő családi otthonteremtési kedvezmény (csok) további szívóhatást gyakorolhat – fogalmazta meg aggályait lapunknak Horváth István szociológus.
A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője rámutatott, hogy a szociális jogok kiterjesztése premiernek számít Magyarországon, és vannak rétegek, melyek erre rákapcsolódhatnak, a támogatás miatt áttelepedhetnek az anyaországba.
Emlékeztetett, hogy a különböző jogok kiterjesztése a külhoni magyarokra fokozatosan történt, a magyar állampolgárság megszerzésével első lépésben nem járt együtt minden állampolgársági jog, de a választási törvény módosításával szavazati jogot, tehát politikai jogot kaptak, a szociális jogokat azonban akkor is a különböző hozzájárulások befizetéséhez kötötték, vagyis csak azok részesülhettek szociális támogatásban, akik Magyarországon hozzájárultak a társadalombiztosítási alaphoz.
„A csok ilyen értelemben számít úttörőnek, hiszen bárki megpályázhatja, aki korábban az Európai Unió valamelyik államában, például Romániában hozzájárult a társadalombiztosítási alaphoz" – hívta fel a figyelmet a szakember. Rámutatott, hogy Romániában a gyerekvállalást ösztönző, a családtámogató programok nem is léteznek, ezért a magyarországi otthonteremtési kedvezmény a pályakezdők, de a stabil anyagi helyzettel rendelkezők számára is kecsegtető lehet. Horváth István szerint ez egyelőre elméleti modell, sokan kivárják majd, milyen lesz a konkrét megvalósítása, ám akkor szívó hatást gyakorolhat a külhoni magyarokra.
„Ha a gyerekvállalási kedv amúgy is megjelenik mint élet- vagy családprojekt, akkor a fiatalok mindenképpen megfontolás tárgyává teszik majd, hogy áttelepedjenek Magyarországra, ahol lehívhatják a 20 millió forintos támogatást. A fiatal családok felvállalják majd a három gyereket, de ezek a gyerekek már nem Erdélyben vagy a Székelyföldön fognak megszületni" – vázolta a lehetséges forgatókönyvet a szociológus.
Magas az elvándorlási kedv
Horváth István rámutatott, az erdélyi magyarság körében már így is viszonylag magas az elvándorlási kedv, az elmúlt években pedig új célpontok jelentek meg. 2008-ban az erdélyi magyarság körében még alacsonyabb volt a kivándorlási kedv, mint a román etnikumúak között, ám ez ma már nem mondható el, Anglia és Németország irányába jelentősen megnőtt nemcsak az elvándorlás szándéka, hanem ténye is, mondta Horváth.
Ugyanakkor a nyugati országokban most körvonalazódó migránsellenes intézkedések valamennyire elkedvetleníthetik a kitelepedni vágyókat. Például Nagy-Britannia csökkenteni akarja a bevándorlást, a megszorítás pedig a kelet-európaiakra is vonatkozna, Németország pedig megnehezíti a letelepedést – ezek az intézkedések még nem vezetnek a migráció csökkenéséhez, csak a stagnálásához, magyarázta a szociológus.
Szerinte Erdélyben még mindig létezik egy jelentős migrációs potenciál, és sokan megfontolás tárgyává tehetik, hogy igénybe veszik a csokot, és kitelepednek Magyarországra. Ez a lehetőség az eddigi elméleti migrációs szándékot elmozdítja a konkrét döntés irányába, vélte.
Székelyföldi veszteség
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy szociológus végzettségű polgármestere szerint a magyar kormány kedvezménye a már meglévő kivándorlási kedvet mozdíthatja el az anyaország irányába. Elmondta, korábban az önkormányzat korlátozott eszközeit is megpróbálta bevetni a migráció fékezésére, a fiatalok hazacsábítására: a Gyere haza program keretében ingyentelket ajánlanak a házépítésre vállalkozó fiataloknak. De a program nem hozta meg a remélt eredményeket, mert a fiatalok nem jutottak hitelhez. Kifejtette, a jelenlegi államhatárokon belüli Magyarország érdekeit szem előtt tartva az Orbán-kormány kezdeményezése mindenképp pozitív, hisz az anyaország is komoly népességfogyással küzd. Ilyen esetben az a felelős közpolitika, ha kedvezményekkel ösztönzik a gyerekvállalást, vélte.
A migráció folyamatos Kelet–Nyugat-tengelyen, elsősorban a képzett fiatalok keresik a boldogulást Nyugat-Európában, és ezt nehéz megállítani, szögezte le Antal. „Az a székelyföldi fiatal, aki azt tervezte, hogy Angliába megy dolgozni, lehet, hogy a csok hatására inkább Magyarországon telepedik le, ott vállal gyereket. Ez nemzetpolitikai szempontból kisebb veszteség, ám a Székelyföldnek mégiscsak az" – példálózott.
„Az elmúlt években a magyar kormány kevesebb szülőföldön maradást elősegítő programot kezdeményezett, mint amennyit reméltünk, elvártunk" – fogalmazta meg hiányérzetét Antal Árpád, hangsúlyozva, hogy mindenki a szülőföldjén tud a legjobban kibontakozni, így a székely ember is itthon kellene családot alapítson, gyereket vállaljon.
Azt kellene megoldani magyar kormányzati segítséggel, hogy a gyerekvállalás ösztönzése az itthon maradás támogatásával társuljon, összegezte a háromszéki RMDSZ-es politikus. Kifejtette, azok, akik felróják, hogy Magyarország pénzt költ a határon túli magyarokra, meg kellene hogy vizsgálják, hogy a külhoni magyarok milyen mértékben járulnak hozzá a magyar GDP-hez, azzal hogy ott termelnek, oda látogatnak és költenek.
„Erről nem akarok vitát nyitni, egyetértek azzal, hogy a magyar adófizetők pénzét Magyarországon kell elkölteni, de a magyar államnak felelőssége is van a határon túli magyarokkal szemben. A jól működő, bevált oktatási-nevelési támogatás mintájára a szülőföldön való boldogulást elősegítő programokat is életbe kellene léptetni" – szögezte le a sepsiszentgyörgyi elöljáró. Rámutatott ugyanakkor, hogy a magyar kormány Kárpátalján, Délvidéken komoly programokat finanszíroz. A határon túliak között is működnie kell a szolidaritás elvének, és érthető, hogy ott nagyobb szükség van a segítségre, tette hozzá, de szerinte meg kell találni a módját annak is, hogy az erdélyiek, székelyföldiek is szülőföldjükön tudjanak boldogulni.
Mint arról beszámoltunk, a külhoni magyar állampolgárok nem igényelhetik a magyar állam által beharangozott vissza nem térítendő támogatást. A magyar kormány azoknak a pároknak ad tízmillió forintos (150 ezer lej) vissza nem térítendő támogatást a lakhatási kérdések rendezéséhez, akik tíz éven belül három gyermeket vállalnak. A családi otthonteremtési kedvezmény kiterjesztéseként további 10 millió forintot is kaphatnak az anyaországi családok huszonöt éves futamidőre, ennek kamata nem lehet magasabb 3 százaléknál. A tíz plusz tízmillió forintos támogatást azok a családok is igénybe vehetik, amelyekben a már meglévő két gyermek mellé vállalnák a harmadikat.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Lejártak Neptun napjai!
Új román–magyar paktumot sürget egy kisebbségi politikus, képviseleti elitünk bukásáról értekezik egy elemző. Alighanem korszakhatárhoz érkeztünk, mert az érdekvédelem mindenütt falakba ütközik, közösségünk közhangulata sem volt még ennyire rossz a kilencvenes évek eleje óta. A demokratikus visszacsatolás rendszere nem működik, a központi hatalom helyi kiskirályai egyik visszaélést a másik után követik el, a sérelmek egyre halmozódnak.
A gazdasági válságból kivezető ösvény hiába látszik megnyílni, ha nem társul hozzá megfelelő politikai kibontakozás. A magyar népközösség esélyegyenlőségének biztosítása – mely kérdés különben állandó odafigyelést igényel, ebben szünetet tartani nem lehet még válságmentes időkben sem – teljességgel elakadt, s az ország és jogrendje kimondottan rükvercbe váltott az utóbbi fél évtizedben.
A bajok gyökere úgy fogalmazható meg – s ez ’90 februárja óta egyvégtében érvényes kórisme –, hogy az erdélyi magyar társadalom-építés tilalom alá esik. Ezt teljesen elgáncsolni ugyan nem mindig sikerült a visszahúzó erőknek, de mára úgyszólván lehetetlenné vált. Nem csoda, hogy anyaországi támogatást kérnek, akik a holtpontról a kérdést ki szeretnék mozdítani, miként az új paktum igénylése sem véletlenül most vetődött fel. A hol neptuninak, hol másnak nevezett régi ugyanis már elviselhetetlen.
Valljuk be, a magyarság parlamenti képviselete is elsúlytalanodott, mégpedig pontosan ama ellentmondás miatt, amit az akkori alku tető alá hozói agyaltak ki. Egy nemzeti népközösség képviselete nem működhet kizárólag politikai pártként, mert akkor csak töredékesen és csak hébe-hóba tudja ellátni feladatát. Elfogadhatatlan, hogy csak akkor képes érdekérvényesítésre, amikor kormányon van. (Különben láthattuk, ennek is komoly hátulütői vannak, amikor kormányszolidaritásból kénytelen önmegtagadó módon viselkedni.) Egy kisebbségnek külön kisparlamentre és saját ügyeiben vétójogra, azaz autonómiára van szüksége, különben minden egyéb csak porhintés és látszatdemokrácia.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szász kiállás a székelyek mellett
A SRI provokálja a székelyföldi cirkuszokat 
Hans Hedrich politológus, civil aktivista, a Neuer Weg Egyesület alelnöke volt az, aki egyszemélyes háborúba kezdett a romániai illegális erdőirtók ellen. Most a román-székely-magyar viszonyról írt olyan elemzést, hogy az interneten mindenki azt kérdi: a magyar pártok miért nem tudták ugyanezt elmondani?
Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely másik pontján a helyi, őshonos lakosságnak – amilyen a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez – kezdi a Főtér.ro portálon megjelent írását a magyarul tökételesen beszélő szász szerző.
A magyarok mint betolakodók
(…) A nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikus módon kialakítottak egy eltorzított képet a magyarokról, amely szerint ez egy idegen és ellenséges népesség, amely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ, és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. (…) Amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök-milicisták, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság létezik) (...)
Mitől radikalizálódunk?
Mivel (...) az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt effektív módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, amelyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak az ebben a térségben élő közösségek egyes tagjainak diskurzus és jövőbeni „tervei” szintjén megnyilvánuló radikalizálódásához.
A székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja, amelyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). 
A székelyföldi rendőrök, katonák, SRI-sek, csendőrök, ISU-sok, tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiből telepítettek be oda egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal – de a gondot nem annyira a származásuk, mint inkább az a SZEREPÜK jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben ellenségesen viselkedő fegyveres erőt képviseljenek.
(...) Úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőcs hibáztak. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (amely végső soron diskurzus szintű és virtuális jellegű maradt). Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Verni vagy nem verni
A törökök elrabolták a keresztény gyerekeket, hogy janicsárrá neveljék őket. A norvégok egyszerűen elkobozzák, hogy jó norvégokat faragjanak belőlük. A jelenség akkor került a figyelem középpontjába, amikor Norvégiában a Butnariu család öt gyerekét vették el azzal az indokkal, hogy a családban verik őket. Az utóbbi öt évben tizenhárom, Norvégiában élő román családtól 26 gyereket vettek el ugyanezen vád alapján.
Több román városban, sőt, világszerte is tiltakozó megmozdulásokat tartottak az államilag szervezett gyermekelrablások miatt. A temesvári tüntetést szervező pünkösdista lelkipásztor, Samuel Ţuţac kerek perec megmondta: „Ha az állam gyereket akar, csináljon magának!” Nálunk egyelőre más az elv. A gyerekét jóra nevelni akaró szülő, mikor éktelen haragra gerjed porontya miatt, azt mondja: Én csináltalak, én öllek meg! Nem tudom, az ortodox egyház ezt a román mondást miért nem tiltja be. Hiszen a gyerekölés főbenjáró bűn. Azonkívül a keresztény vallások még az öngyilkosságot vagy a halálbüntetést is elfogadhatatlannak tartják és mélyen elítélik, mondván, az életet az Isten adja, és csak neki van joga elvenni. 
A gyermektelenített Butnariu család feje elismerte, hogy nevelő szándékkal alkalmazott némi enyhe testi fenyítést, de korántsem olyan mértékűt, amiért elvegyék gyerekeiket. Egy másik – szintén gyerek nélkül maradt – családapa azt állította, hogy a legszigorúbb büntetés, amit gyermekeire kirótt, a sarokba állítás volt.
Egy kutatás szerint a romániai családok 63 százaléka alkalmazza a nevelésben a testi fenyítést. Az nem tisztázott, hogy egy makarenkói pofon vagy egy popsipacsi testi fenyítésnek számít-e? A verés, akár a hagyomány, apáról fiúra száll. Akit vernek gyerekkorában, az megfogadja ugyan, hogy ha neki gyerekei lesznek, nem bántja őket, de aztán, mikor felnő, és gyerekei nagyon rosszalkodnak, jól elagyabugyálja őket. És így tovább.
Egyáltalán nem lelkesedtem, amikor az iskolában egy-egy tenyerest kiosztottak nekünk. Hallottam, hogy még a hatvanas évek elején is volt olyan tanár a Mikóban, aki azt kérdezte a készületlen nebulótól, négyes kell-e vagy pofon? Már akkor dívott a választás szabadsága. Mostanra változott a világ. A pedagógusokat szóbeli agresszióért is pellengérre állítják, mutogatják a tévében, kirúgják, de az is előfordult, hogy diák vert tanárt.
Nem könnyű dolog a nevelés. Mi a teendő (megtörtént esetek), ha a hároméves gyerek egy óvatlan pillanatban lerámol mindent a polcokról, amit csak felér, kihúz, kiborogat minden fiókot, a falakat és bútorzatot az általa elérhető magasságig összefirkálja? Az ötéves kislány megmossa hároméves hugicája haját a WC-csészében? Vagy a nagyobbik gyerek elveri a kisebbiket? Nehéz kérdések. A verés – természetesen – nem megoldás! Láttam ad hoc közvélemény-kutatást a tévében, amint többektől megkérdezték, kell-e verni a gyermeket? Sajnos, többnyire azt válaszolták, hogy az ütlegelés a legjobb módszer, mert másképp elnevelődnek. A skandináv országokban nem szabad még ferde szemmel se rájuk nézni. Sepsiszentgyörgyről Svédországba elszármazott hazánkfia megszidta még kiskorú nagylányát, mert rossz fát tett a tűzre. Ezzel annyira felidegesítette a kis hölgyet, hogy az már nem bírta a szóbeli agressziót, és jól állon vágta apukáját. De ez nem volt elég, hanem felhívta a rendőrséget is, és bepanaszolta. Azok ki is szálltak annak rendje-módja szerint a tényállást rögzíteni. Apukának az volt a szerencséje, hogy kissé vérzett a berepedt szája, mire a rendőr azt mondta, hogy megérti, mert neki is van egy hasonló korú lánya, aki őt neveli.
Nálunk a gyerekverők még egyelőre elmerenghetnek a hamleti kérdésen: verni vagy nem verni – mi dőre kérdés!, két bús tenyér, mely gyáván mérlegel.
Azt mérlegelik tudniillik, hogy jobb vagy bal kézzel üssék-e csemetéjüket.
Kuti János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bölcsességéből és gerincességéből merítkeztünk
Alázatos főhajtás Tőkés István előtt
Kereken 25 esztendeje ért az a megtiszteltetés, hogy 1991. január 1-jén megajándékozott A Romániai Magyar Református Egyház élete 1945–1989 című átfogó művével, amelynek ajánlásában ezt írta: „Fodor György barátomnak az együttgondolkozás jegyében újévi üdvözlettel, Tőkés István”.
A letünt kommunizmus éveiben is többször meghallgathattam nagy teológiai tudást sugárzó, mégis közérthető prédikációit. Ezzel kapcsolatban elmondanám, hogy egyik leveléhez csatoltan elküldte az Agyagfalván 1990-ben elhangzott beszéde szövegét.
Arról is beszámolt – nem dicsekvésként –, hogy a többezres gyülekezet kizárólag az ő útkeresését tapsolta meg. „Ebből arra következtetek, hogy tulajdonképpeni szándékomat, vagyis Agyagfalvának a mai üzenetét megértették. Az elhallgatások kora talán végéhez érkezett... ” – nyomatékosította a professzor. Az 1989-et követő hónapokban, sőt 1991-ben is bármennyire furcsának hangzik, levélben tartottuk a kapcsolatot. Megindoklása szerint: „A telefont érthető okok miatt nem veszem ígénybe...”
A rendszerváltás utáni, még bizonytalan hónapokban elsők között kerestem fel. Sokan viszont szó szerint elkerülték a családot. Köztudomású, hogy arra az időszakra is érvényes a mondás, miszerint: háború után sok az öndicsekvő hős, akik azonban még puskát sem láttak... Akkor a Valóság című Bukarestben – Bogdán Tibor kolozsvári születésű kiváló publicista főszerkesztésében – megjelenő tényfeltáró napilap hitéleti munkatársaként készítettem vele egy átfogó interjút.
Fodor György. Szabadság (Kolozsvár)

Ki kábít kit?
Az erdélyi magyarság megkapta kábító csokját – hirdette a Népszabadság bombasztikus címe azt követően, hogy kiderült: a magyar kormány által kitalált családi otthonteremtési kedvezményt, amelynek keretében a három gyereket vállaló párok tíz plusz tízmillió forintos támogatást kapnak, a határon túli magyar állampolgárok is igényelhetik, ha átköltöznek Magyarországra.
A napilap azt követően kezdett el látványosan „aggódni" az erdélyi magyarokért, hogy Horváth István szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője fölvetette: a csok kivándorlási hullámot idézhet elő.
A balliberális sajtó ilyetén aggodalmai még akkor is mérsékelten hitelesek, ha amúgy a felvetés jogosnak tekinthető. Az ilyen és hasonló tartalmú címekkel ellátott cikkek mögött nem annyira az erdélyi vagy a felvidéki magyarok elvándorlása miatt érzett őszinte aggodalom érhető tetten, sokkal inkább az, hogy ha már nem találtak mást, ami miatt beleköthetnének a programba – elvégre nehéz hitelesen bírálni egy olyan kezdeményezést, amely az állampolgárok otthonhoz jutását segíti elő, egyben pedig a népességfogyás megállítására vagy legalább lassítására is kíséretet tesz –, akkor a határon túliakat ürügyként felhasználva próbálnak fogást találni a csokot kitaláló kormányon.
Vagyis inkább ezek az írások nevezhetők mérgezett csóknak, hiszen úgy hullatnak látványosan krokodilkönnyeket a potenciális elvándorlás miatt, hogy közben burkoltan – vagy nem is annyira burkoltan – a határon túliak ellen uszítják az anyaországiakat, azt sugallva, hogy az erdélyi „bevándorlók" elhappolhatják előlük a támogatást. Hogy ez máris eredményes, arról bárki megbizonyosodhat, aki a cikkek alatti kommentárokat elolvassa.
Mindezek mellett ismételten megjegyezzük: a csok valóban járhat elszívó hatással mindaddig, amíg Romániában nincs hasonló otthonteremtési támogatás. Ezt azonban meg lehet kísérelni orvosolni: ha a román pártok számára ez nem prioritás, azért vélhetően senki sem akadályozza meg az RMDSZ-t abban, hogy az elvándorlás veszélyének elhárítása érdekében, román támogatókat is toborozva, beterjesszen a magyarországihoz hasonló támogatásról szóló tervezetet a törvényhozásban.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Rajtvonal előtti helyezkedések
Gőzerővel folyik az idei választási versenyfutásra készülődő erdélyi magyar politikai pártok, szervezetek rajtvonal előtti helyezkedése. Minden hasonló igyekezet arra irányul, hogy ki-ki – a Fidesz-KDNP 2010-es választási győzelme után kidolgozott Nemzeti Együttműködés Rendszerébe illeszkedően – a lehető legelőnyösebb pozíciót megszerezze. 
A hagyományosan a magyarországi balliberális oldalhoz vonzódó, azzal széleskörű politikai és egyéb természetű kapcsolatokat ápoló RMDSZ-nek – lásd az ex-elnök Markó Béla esetét, aki kizárólag a baloldali és liberális kötődésű médiában közli politikai jellegű cikkeit – egy ideje sikerült valamelyest rendeznie viszonyát az Orbán-kormánnyal. Hogy magával a Fidesz-szel mennyire sikerült, az nehezen átlátható. Mindenesetre az RMDSZ részéről komoly az igyekezet, hogy megnyerjék a kormányzó pártkoalíció egyes tagjait. Egyeseket sikerült, másokat kevésbé. Semjén Zsolt KDNP-elnököt, nemzetpolitikáért felelős kormányfőhelyettest a jelek szerint sikerült a maguk oldalára állítaniuk. Bizonyítja ezt a kereszténydemokrata politikus néhány korábbi ilyen irányú nyilatkozata, köztük a legutóbbi, miszerint „nemzeti parancs” a Kelemen Hunor vezette alakulattal való összefogás.
A másik oldalon – az MPP-nek az RMDSZ-be való sikeres bekötése után, bizony nem három, csak kétosztatú az erdélyi magyar politikai felépítmény – az EMNP próbál kiszabadulni a 85 százalékos választói támogatottságra hivatkozó szövetségi szorításból. Hogy az említett 85 százalék mindössze a választásra jogosult erdélyi magyarok alig 1/3-a, nem elég nyomós ellenérv, ti. választás esetén csak a szavazatukat leadók véleménye számít. Szilágyi Zsoltnak egy választási párt, az Erdélyi Magyar Szövetség létrehozására vonatkozó javaslata mindenesetre éles politikai érzékről tanúskodik. Nem szólva arról, hogy a választási párt megalakítására vonatkozó indítvány kiválóan illeszkedik a nemzeti együttműködés rendszerébe, s ilyenként a Fidesz támogatását is élvezi. Ennek visszautasítását elfogadhatóan megindokolni, s az összefogás – jelentsen bármit a kifejezés – bűvöletében vergődő választópolgároknak eladni, bizony nem lesz könnyű az RMDSZ-nek.
Szentgyörgyi László. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Két lábon járó lexikon volt
Dr. Borbáth Károly hagyatéka Vargyason 
Születésének 85. évfordulóján dr. Borbáth Károly történészre, pedagógusra és könyvtárosra emlékeztek pénteken szülőfalujában, Vargyason.
Az ünnepség megnyitóját az unitárius templomban tartották, ahol Andorkó Ferenc lelkész köszöntő szavai után Fazakas Tünde, a vargyasi iskola igazgatója, Ilkei Ferenc, Vargyas község polgármestere és Vass Csilla megyei tanfelügyelő méltatta az 1980-ban, tragikus körülmények között elhunyt tanárember életútját. A felszólalók szerint dr. Borbáth Károly példaképe volt falujának, de nem csak annak, hiszen hűséggel és kitartással szolgálta az erdélyi magyar közösséget, embersége, szerénysége, igazságos, becsületes és kiegyensúlyozott természete ma is követendő útként körvonalazódik sok tisztelője előtt.
„Dr. Borbáth Károlyra, Vargyas község tiszteletbeli polgárára kötelességünk emlékezni, hiszen Erdély és az egész székelység egyik legnagyobb történésze volt. Egész életében kutatott, ki is derítette a magyar igazságot, de azt leírni, a rendszerben, amelyben élt, nem volt lehetősége. A hatalom elnyomta értelme és tisztánlátása hangját” – értékelték.
Az emlékezők népes csoportja ezután megkoszorúzta Borbáth tanár úrnak az iskola udvarán található mellszobrát, majd a nap a vargyasi kultúrotthonban folytatódott, ahol a helyi iskolások előadással és vetélkedővel készültek feleleveníteni emlékét. A kisebb diákok egy fonóban lejátszódó jelenetet adtak elő, közben a gyermek Borbáth Károly viselt dolgairól beszéltek. „Nagyon szeretett olvasni. Egyszer ételt kellett volna vinnie a mezőn dolgozó szüleinek, de annyira belemerült az olvasásba, hogy egyszerűen megfeledkezett róluk. A patakban is nagyon szeretett fürödni, egy alkalommal még a vihar is ott érte” – mesélték. Az 
V–VIII. osztályos diákok iskolaújságok szerkesztése révén emlékeztek iskolájuk volt tanárára. A tíz diákújság mindegyike tartalmazott egy olyan interjút vagy visszaemlékezést, melyben Borbáth Károly kortársai szólaltak meg.
Tisztességes, jó humorú, nyugodt lelkületű, nagyon szerény és okos ember volt. Iskoláit Vargyason, Székelykeresztúron és Kolozsváron végezte. Mindenki két lábon járó lexikonnak nevezte. Testvérével, Lajossal lakott Vargyason, szülői háza ma is áll. Kitűnő tanuló volt az iskolában, csupán rajzból és testnevelésből kapott jó minősítést. Soha nem kérkedett tudásával, mindig azon volt, hogy a gyengébbeket segíteni tudja. Kedvenc éneke az iskola himnusza lett. 1964-ben nősült meg, 1968-ban a nagyenyedi könyvtárhoz került, 1977-től haláláig pedig tanár volt Vargyason – tudtuk meg egyebek mellett a visszaemlékezésekből.
A diákok rajzokat is készítettek Borbáth Károlyról. A legjobb alkotások készítőinek, valamint a tartalmilag, formailag legjobb diáklapok szerkesztőinek díjakat és okleveleket adtak át. 
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

BANÁLIS TÖRTÉNET. HELYSZÍN: MAROSVÁSÁRHELY
Valójában nem érdekes, hogy Soós Zoltán kemény jelölt vagy krumplipüré, a választásokat nem ez dönti el, hanem a magyarok közhangulata.
És az jelenleg úgy áll, hogy a marosvásárhelyiek nem akarnak változtatni, mert nem hisznek a változásban.  A fenti verdikt nem sajátom, hanem többeké, akik benne voltak, vagy közel vannak a politikához. És a gondolat úgy megy körbe, hogy lassan általánosan elfogadottá válik. 
Mi a teendő a nagy letargiával? Először is azonosítani kellene a speciálisan marosvásárhelyi mizéria okait. Ez egy olyan szüzsé, amiről beszélni aztán lehet. Amikor az ember problémalistákat ír, adott pillanatban annyira belejön, hogy nem bírja abbahagyni (értelmiségi betegség). És ha már megvan az alapos, jól kidolgozott, sőt, imponáló problémalistánk, már szinte be is bizonyítottuk, hogy a helyzet teljesen reménytelen, kár a gőzért. 
***  Mégis, úgy gondolom, a szétbeszélt problémalista, ami egyébként szintén helyi specifikum, csalóka. Mert a sok probléma redukálható egyetlen eggyé. Többször próbáltam megfogalmazni, de csak elég hozzávetőlegesen sikerült. Aztán a napokban hallottam egy történetet, amivel talán szemléltetni tudom azt, hogy szerintem mi az oka annak, hogy a vásárhelyiek nem hisznek saját politikai eszközeikben.  A csalódások elkerülése végett szólok előre, ez nem valami nagy sztori. És természetesen nem azért osztom meg, hogy moralizáljak. Struktúrájában jó sztori és tipikus, egyre tipikusabb sztori. Íme: 
Marosvásárhelyen évek óta szokás rendezvényeket szervezni a Magyar Kultúra Napján, azaz január 22-én. Az egyik klasszikus rendezvény a 24 órás felolvasó maraton. Tavalyelőtt a szervezők gondoltak egy vakmerőt, és már január 15-én is szerveztek felolvasó maratont. Miért? Mert aznap van a Román Kultúra Napja. Minthogy Marosvásárhelyen a közös buszozáson és a hajnali részegedésen kívül nem sok interetnikus program van, az esemény, vagyis a román és magyar kultúra napjának külön és mégis együttes megünneplése egészen eredeti. Nekem specc nagyon tetszik. 
A felolvasómaratonok hagyományosan a Zanza nevű középkategóriás bisztróban zajlottak. A Zanza be is társult a rendezvénybe némi szubvencionált kávéval. Jófejek voltak. És ez az idén is így lett volna. Ha nem lett volna másképp. A Zanza részben új tulajdonosa tudniillik aggódik a pénteki bevételkiesésért, és amit fel tudott volna ajánlani, egy apró, a célra nyilvánvalóan alkalmatlan szoba. Minthogy a szervezők későn eszméltek arra, hogy idén a Zanza már nem eszmei és gyakorlati partner, úgy döntöttek, ha nem tudják jól megcsinálni, idén inkább nem lesz román-magyar 48 órás felolvasómaraton.  Tavaly óta a Zanza tulajdonosi köre megváltozott. És az új tulajdonos nem szeretne az esetleges nagyobb hétvégi profittól elesni a felolvasómaratonok miatt. És hát a szabályokat azok diktálják, akiké a hely, vagyis olyan rendezvényt engednek be, amilyet akarnak, akkor, amikor akarnak, és olyan profitreménnyel, amilyet csak remélnek. Ez nyilvánvaló. Sőt, így van jól. Nem hiszem, hogy a kultúra versus profit, vagy a közösségi gondolkodás versus profit vita egy értelmes vita lehetne. 
A magam részéről pedig semmi okot nem látok arra, hogy fájjon, hogy a Zanza tulajdonosainak jól megy. Nem is lenne a legkisebb fenntartásom sem. Hacsak nem fűszerezné a történetet egy tényező. Ez a tényező a Zanza tulajdonosának szerintem bizarr identitása. Tudniillik a Zanza új többségi tulajdonosa aktívan részt vesz a közösségi magyar politizálásban is. Úgy gondol magára, mint aki Borbély László elintéző emberére, mindeközben egy olyan szürke eminenciást is üdvözöl önmagában, aki nem akar jelöltként részt venni a politizálásban, de strómankákat küldözget be az RMDSZ helyi testületeibe, és mint valami grundi padre próbálja leosztani a helyi RMDSZ-es homokozóban a vedreket és lapátokat. Kibédi Zoltán – minthogy róla van szó – klasszikus gazdasági-politikai érdekcsoportot épít, részben a Borbély Lászlóét, részben sajátját, miközben csak rágalmazni lehetne azzal, hogy közösségi ügyek is foglalkoztatnák. A nyerészkedő új generációs RMDSZ-es prototípusa. 
A történtek után, a magam részéről csak nagyon indokolt esetben fogok pénzt költeni a Zanzában vagy más, a Kibédi Zoltán hálózatába tartozó helyeken. És jó ötletnek tartom azt is, hogy azok, akik számára fontos volt a felolvasómaraton, minden nap szavaznának Kibédi Zoltánra azzal, hogy nem neki fizetik a sört, a kávét, stb. hanem másoknak. Ott van a Mini, a Frei, a WokBox, az Emma és még számos remek magyar tulajdonban lévő hely, vagy, miért ne, egy csomó barátságos román vagy éppen olasz alternatíva. És persze várom, hogy Kibédi Zoltán megkeresse a felolvasómaraton szervezőit, és nagyvonalú felajánlást tegyen a jövő évi rendezvényekkel kapcsolatban.  ***  Igen, tudom, ez nem valami nagy sztori. Mert naés? Sakkor mi van? Akár úgy is értelmezhető, hogy valamilyen személyes konfliktusban lennék az illetővel (akivel amúgy soha egy mondatot nem váltottam). Miért írtam mégis le ezt a történetet? Válaszként arra a gyakran politikusoktól érkező vádra, hogy tudniillik a vásárhelyeik kiábrándultak. Hát igen. Miért is? 
Talán azért, mert azzal, hogy hagyjuk, hogy közösségi ösztön nélküli emberek politizálhatnak, már be is lőttük a magyar közösség bizalmi indexét. És Kibédi Zoltán csak egy közülük. De a gond nem a hozzá hasonlókkal van, hanem velünk, vagyis azokkal a többiekkel, akik pragmatizmusból, nagyvonalúságból, naívságból vagy éppen azért, mert nincs hozzá gyomrunk, hagytuk, hogy a hasonló ügyek a szóra sem érdemes kategóriába essenek. Mert nem elég dolgozni (ha tetszik, harcolni) nem elég gondolni vagy célokat kitűzni, hanem néha el kell mondani: ez nem szép, ezt nem illik, ez nem méltó, ez nem méltányos, vagy azt: ez sok. 
KELEMEN ATTILA ÁRMIN. Transindex.ro

Stratégiai pereket indítanak az anyanyelvhasználatért
Stratégiai pereket készül indítani állami intézmények ellen a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) a romániai magyar közösség anyanyelvhasználatára vonatkozó törvények hiányos, részleges vagy nem alkalmazása miatt. A civil aktivisták és ügyvédeik egyelőre három erdélyi nagyváros önkormányzatát „célozták” meg: a marosvásárhelyit, a nagyváradit és a szatmárnémetit.
Vége az udvarias hangnemű levelezésnek és az ismételt felkéréseknek; a marosvásárhelyi székhelyű Civil Elkötelezettség Mozgalom bekeményít, és néhány héten belül három erdélyi nagyváros polgármesteri hivatala ellen is pert indít a 2001/215-ös helyhatósági törvény valamint a Románia által ratifikált nemzetközi kisebbségi és nyelvjogi egyezmények be nem tartása miatt.
Az első pereket a kétnyelvű utcanévtáblák hiánya miatt kezdeményezik Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Szatmárnémetiben. „Mindamellett, hogy Románia azt vallja, hogy a kisebbségekre vonatkozó törvényes előírásokat betartja, számos településen, mint például a felsorolt három városban, ahol nagyszámú magyar közösség él, az utcanévtáblákon mindmáig nem sikerült az utcák és terek neveit kétnyelvű formátumban kifüggeszteni. Az Európai Unióban úgy tekintenek Romániára, mint egy olyan tagállamra, amely törvényei által példás módon rendezte a kisebbségi és anyanyelv-használati kérdést. Csakhogy ezekből a törvényekből alig-alig tartanak be valamit” – indokolta meg a CEMO döntését a szervezetet irányító Szigeti Enikő.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom nem számít csodákra, de, amint vezetője fogalmazott, próbálkozni kell, akár nemzetközi szintre is terelni a kérdést. A civil aktivista szerint a bírósági eljárások kimenetelétől függetlenül az erdélyi magyarságnak nyert ügye lehet: vagy azért, mert az igazságszolgáltatási szervek fogják kötelezni az önkormányzatokat a törvények tiszteletben tartására, vagy azért, mert kiderül, és majd ország-világgá lehet kürtölni, hogy Romániában nem fontos betartani a kisebbségi jogokat.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom nagyjából megtalálta azt a jogászcsapatot, mely hajlandó panaszait a bíróság előtt képviselni. Szigeti szerint komoly háttérmunkára van szükség, ezért a szakemberek közösen fogják összeállítani a peranyagokat. A brassói Ambrus Izabella, aki a vásárhelyi önkormányzat ellen képviseli majd a CEMO-t a tárgyalásokon, a Kovászna megyei prefektúra elleni sepsiszentgyörgyi zászlóperben már bizonyított. A nagyváradi Menyhárt Gabriella – aki majd a saját városában illetve Szatmáron száll majd szembe az önkormányzatok jogtanácsosaival – szintén azon kevés romániai magyar ügyvédek közé tartozik, aki tapasztalatot szerzett a kisebbségi jogokért való harcban. Mindketten komoly kihívásnak tekintik a rájuk váró jogi képviseletet. „Reméljük, hogy a perek és főként az ítéletek által majd meg tudjuk győzni az állami szerveket, hogy tartsák tiszteletben saját törvényeiket” – fejtette ki Ambrus Izabella. Partiumi pályatársa hazugságnak nevezte a romániai kisebbségbarát politikát. Ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy amennyiben a magyar közösség nem ragaszkodik az anyanyelvű ügyintézéshez, az tíz éven belül annyira kikopik majd a köztudatból, hogy az érdektelenségre hivatkozva Románia vissza is vonhatja a jelenlegi törvénytárból. Menyhárt Gabriella szerint az utcanévtáblák csak a jéghegy csúcsát képezik, a hivatali ügyintézéstől a közérdekű információkig szinte semmi nem érhető el magyar nyelven. „Ha nem igyekszünk, a román állam egyszer csak azzal állhat elő, hogy nincs közösségi igény” – figyelmeztetett az akciót koordináló Szigeti Enikő.
Türelmi idő az RMDSZ-nek
Kérdésünkre, hogy a megcélzott települések mellé miért nem társítottak egy magyar polgármester által is vezetett erdélyi várost is, Szigeti Enikő elmondta, hogy „választási évben a CEMO nem akar pofonokat osztogatni az RMDSZ polgármestereinek”. „Amennyiben nem hajlandók eleget tenni a törvény előírásainak és a magyar közösség jogos elvárásainak, ők sem ússzák meg a pereket. A párbeszédnek viszont vége, a türelmünk elfogyott. Heteken belül elkezdjük a nehezebbével, a három nagyvárossal, utána következhetnek a magyar elöljárók által vezetett települések” – szögezte le kérdésünkre Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezetője.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Szabadságunkat is korlátoznák
Ha egy választott testületnek, a helyi önkormányzatnak arra sincs hatásköre, hogy eldöntse, milyen legyen a település főtere, akkor legalább ne beszéljünk demokráciáról, ne ámítsuk magunkat és a nagyvilágot azzal, hogy jogállamban élünk. Ha a polgármesteri hivatalnak a titkosszolgálat engedélyét kell kérnie ahhoz, hogy fát, virágot ültessen, akkor inkább beszélhetünk a hírszerző szolgálatok mindenek fölöttiségéről, rendőrállamról, diktatúráról, mintsem demokráciáról vagy önkormányzatiságról.
Márpedig Sepsiszentgyörgyön ez a helyzet: a város önkormányzata nem véglegesítheti a főtér átrendezését, mert a szolgálatos gyűlölködők, a megélhetést románságukból kovácsolók sugallatára a prefektúra megtámadta az átalakítási tervet, a törvényszék pedig – minő meglepetés! – igazat is adott a kormányhivatalnak. Így aztán ott éktelenkedik egy hatalmas földkupac a Fogolyán-ház előtt. Egyik oldalt a frissen kialakított, máris belakott, élettel teli főtér, az út túloldalán a minősíthetetlen kivitelezés ellenére is rendezettnek látszó Mihai Viteazul tér, s középen a gaz, a törmelék, a sár – az agyoncentralizált, paranoid szekusállam jelképeként.
S bármennyire ronda ez így, még mindig ez a kisebbik baj: a városkép alakítható, előbb vagy utóbb, sárkánydombbal vagy anélkül, de mégiscsak rendezik azt a részt. A nagy kérdés viszont az, hogy hová alakul az amúgy is eredetinek bélyegzett, később rossz viccé vált, hovatovább abszurdba hajló román demokrácia. Mert ha folyamatában szemléljük a dolgokat, nem csupán aggasztó, de ijesztő a kép, és immár nem csak az államhatalmi szintre emelt magyarellenesség a gond, már nem csak azt kell szóvá tennünk, hogy nehezen kicsikart jogainktól újra megfosztanak, hogy a jelképeink ellen indított háborúban attól sem riadnának vissza, hogy saját szimbólumaik használatát korlátozzák. Huszonhat évvel az 1989-es változás után ott tartunk, hogy a térrendezésre titkosszolgálati engedély kell, a korrupcióellenes harc ürügyén leállították a visszaszolgáltatásokat, és nyílt visszaállamosítási folyamat vette kezdetét, bizonyítékok hiányában tartóztatnak le magyar fiatalokat, és ennek ürügyén közösségünk egészét terrorizmussal bélyegezik meg.
Huszonhat év után Romániában immár nemcsak kisebbségi jogainkat csorbítják, de szabadságunkat is korlátoznák.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közvitán a kerettanterv
Megszűnik a magyar történelem oktatása? 
Január 23-ig közvitán van az új, szeptembertől esedékes kerettanterv. Három változat van, de mindháromban közös: a 6–7. osztályban csak heti egy történelemóra lehet, ami azt jelenti, hogy a magyar történelem tanítása, aminek jogát hosszas küzdelem után sikerült kiharcolni, most megszűnik – hívta fel szerkesztőségünk figyelmét egy olvasó. Király András államtitkárnál érdeklődtünk.
A helyzet nem jó, de ennyire nem is rossz – világosított fel Király András.
– A magyar történelemórát nem törölték el, ugyanis a minisztérium honlapján közvitára bocsátott tervezet az „alapnak” számító román tannyelvű oktatás tervezett óraszámait részletezi, ha megfigyeli, az anyanyelvórák is hiányoznak. Ez a dolog jobbik fele. A rosszabb az, hogy a magyar, illetve más, a romántól különböző anyanyelvű tanulók specifikus óráit majd ennek véglegesítése után hozzáteszik, azaz ezek az órák „nettóban” pluszban lesznek – magyarázta az államtitkár.
Király András azt mondja: a gond az, hogy az állandóan cserélődő miniszterek miatt (2010 óta nyolcat számlált meg) gyakorlatilag nem történt meg a régóta tervezett tantervi reform, azaz, hogy az új tanügyi törvény értelmében a tananyag szellősebb, érthetőbb, gyakorlatiasabb, taníthatóbb legyen.
– Arról volt szó, hogy csökken a tananyag mennyisége, hogy alkalmazható és érthető tudásanyag kerül a tantervbe. Minthogy azonban minden minisztercsere hónapokra megbénította a folyamatot, amit jó esetben folytattak, de a legtöbb esetben elölről kezdtek, a tantervi reform egyszerűen nem valósulhatott meg – mondja Király András.
Az államtitkár szerint erre azért van szükség, mert másként a magyar gyerekek specifikus órái csak pluszban kerülhetnek be az óratervbe. Nem kérhetem azt, hogyha az 5–8 osztályos román gyerekeknek két idegen nyelv a kötelező, akkor a magyaroknak csak egyik legyen az, s helyette, mondjuk, magyar vagy történelemórája legyen. A megoldás az lenne, hogy a tananyag legyen kevesebb, hogy a gyerek – ha már sokat ül az iskolában – legalább ne legyen fáradt. A tananyag csökkentése a román gyerekeknek sem „ártana meg”, hiszen ha évente, országszerte, a nyolcadikos gyerekek 40 százaléka elbukik a képességvizsgán, akkor lehet, hogy nem a tanulókkal van a baj, ám erről évek óta nem tudom meggyőzni kollégáimat – állítja Király András.
Az államtitkár attól tart, hogy a fent említett okok miatt a tantervet kidolgozó Országos Nevelésügyi Intézet munkatársai egyszerűen nem lesznek képesek 2018-ra, amire a tanügyi reformmal indult elsősök „odaérnek”, elkészíteni az 5–8 osztályos curriculumot. Véleménye szerint nagy kavarodást okozna, ha ez nem készülne el időben, de ennél sokkal károsabb lenne az, hogyha egy rosszat csinálnának, és azzal indítanák a gimnáziumi ciklust, hiszen erre épül majd a líceumi tagozat alaptanterve. 
Király arra biztatja a pedagógusokat, hogy tanulmányozzák, és szóljanak hozzá a publikált tervezethez. Határidő: január 23. 
Erdély András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Döbbenet
Vajon milyen érzés lehet magasan jegyzett értelmiségiként tudatosan, cinikusan, impertinensen hazudni, abban a tudatban, hogy a hallgatók nagy része tisztában van a valós tényekkel? 
Bizonyára sok politikus nagyon jól ismeri ezt az érzést, de hát zömük annak tudatában lett politikus, hogy a szakma velejárója az igazság tudatos megmásítása. (Persze maximális tisztelet azoknak, akik a politikát egy közösség érdekeinek képviseletéért űzik.) 
De mit mondjunk arról a filozófusnőről – írjuk le a nevét is, Heller Ágnesről van szó –, akinek szavára sokan odafigyelnek belföldön és külföldön, aki megette már kenyere javát, de aki ismételten kiáll a kamerák elé, és tudván tudva, hogy amit mond, szemen szedett hazugság, mégiscsak elmondja azokat a mondatokat. 
Emlékezetes, hogy az Európai Parlamentben öt évvel ezelőtt Morvai Krisztina kérdésére válaszolva a következőket állította a 2006. október 23-i rendőrterrorról: „Senkit nem lőttek meg, mutasson egy esetet! Senkit nem lőttek meg, senkit nem kínoztak meg. Mutasson egy esetet, amikor bárkit is meglőttek, vagy megkínoztak!” Miközben a világhálón két kattintásnyira fotók tucatjait találjuk vérben úszó emberekről, miközben kártérítési perek özöne indult, melyek esetében jellemzően az áldozatok javára ítéltek, s miközben minden pontosan dokumentálva van.
Most ugyancsak Heller Ágnes áll ki az ATV kamerája elé, és ő bizony elmondja, hogy „nem volt nemi erőszak Kölnben”. Budapestről ő csak jobban tudja, mint azok a nők, akik feljelentést tettek nemi erőszak miatt.
Első esetben azt mondhatjuk, hogy Heller saját elvtársait védte. 
Ami nem mentség, de magyarázat. 
No de most, amikor még Konrád György is elismeréssel szól Orbán menekültpolitikájáról? Amikor kulturálatlan, embertelen vadállatokról van szó, akik, ha nincs nő a közelben, akkor a velük együtt érkező hároméves kisfiút erőszakolják meg, akik levizelik, megerőszakolják menekülttársaikat is? 
Érdemes azért ebbe belegondolni, és elmerengeni azon, hogy micsoda eufemizmus „kultúrák különbségéről” meg „reménybeli integrációról” beszélni ezen sejthalmazok esetében. S azon is, hogy miféle erkölcsi lény az, aki nem a megalázott nők mellett emel szót, hanem a megbecstelenítőiket mentegeti?
Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyarország nem jelent biztonsági problémát
Román elemzők gyakran beszélnek Magyarországról „problémás szomszédként”, főként a Fidesz-vezetők éles nyilatkozatai és a magyar kormány oroszbarátsága miatt. Iulian Fota, Traian Basescu volt államfő korábbi nemzetbiztonsági tanácsosa a Népszabadságnak adott interjúban azonban azt mondta: a budapesti kormány nem jelent kockázatot sem Romániára, sem az európai vagy regionális együttműködésre.
Emlékeztetett rá, hogy a Krím félsziget orosz bekebelezése után Orbán Viktor kifogásokat emelt ugyan, de végül „beállt a sorba”, és elfogadta a Moszkva elleni szankciókat. Fota úgy fogalmazott, hogy nemzetbiztonsági tanácsadóként sem tekintett Budapestre „biztonsági problémaként”. Annyira, hogy nem is foglalkoztatta különösebben Magyarország.
Az új államfő, Klaus Iohannis politizálása radikálisan különbözik elődjétől, de egyévi regnálás után megállapítható, hogy a kül- és biztonságpolitikát illetően folytonosságról beszélhetünk – értékelte a helyzetet Fota. A 2014-ben, tíz év után leköszönt Basescu a Bukarest–London–Washington-tengelyt állította külpolitikája középpontjába, ami akkor meghökkenést keltett.
A 2008-as grúziai háború és a Krím félsziget 2014-es Oroszországhoz csatolása nyomán jelentősen romlott a regionális biztonsági helyzet. Ezzel kapcsolatos kérdésünkre Fota hangsúlyozta: az ukrajnai válságnak román szemszögből pozitív oldalai is vannak.
– Oroszország agresszív viselkedése, elsősorban Ukrajnával szemben, de szélesebb értelemben a Nyugat irányában is, felrázta a NATO-t és a Nyugatot a zsibbadtságából, és rávette, hogy komolyan kezeljék a moszkvai nyilatkozatokat és az orosz katonai akciókat, és számoljanak ezekkel.
A Krím annektálása után a NATO úgy döntött, fokozza katonai jelenlétét Közép- és Kelet-Európában. Románia fekete-tengeri kikötőiben rendszeresek a szövetséges, főleg amerikai hadihajók látogatásai, emellett a jelenlegi háromszorosára, 30-40 ezer főre bővítik a gyorsreagálású NATO-haderőt. A 48 órán belül bevethető, 5000 fős dandárok irányítására egy-egy parancsnokságot hoznak létre a keleti tagállamokban. A bukarestit december elején nyitották meg. Ugyancsak decemberben nyilvánították üzemképesnek – Moszkva sorozatos tiltakozása ellenére – a dél-romániai Deveselun a NATO rakétavédelmi támaszpontját.
Klaus Iohannis büszke rá, hogy mandátuma első fél évében mutatta be nemzetbiztonsági stratégiáját, amelyet ugyanakkor elemzők túl általánosnak, „vitakerülőnek” és sok helyütt félreértelmezhetőnek találtak. Kritikának Fota szerint is helye van, ám úgy véli, az elnöknek „nehéz, de jó éve volt”. A kérdésre, hogy mit róna fel neki mégis, első helyen említette a külügyminisztérium relatív elhanyagolását a hadsereggel szemben, elsősorban a költségvetési részesedést illetően.
Nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a román–orosz viszony javítására, „ahogy más EU-tagországok teszik”. Úgy vélte, bár Románia nem tagja a visegrádi csoportnak, érdekében áll az együttműködés a közép-európai államokkal, például a lengyel elnök által javasolt, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó összefogás keretében.
Az interjú elkészülte után látott napvilágot a védelmi minisztérium terve, miszerint Románia állandó NATO-flottára tesz javaslatot a tagállamok júliusi csúcstalálkozóján.
Szőcs Levente. Népszabadság

Új választási pártot javasol az EMNP
Közös erdélyi magyar választási párt létrehozását javasolja a 2016-os romániai önkormányzati, majd parlamenti választásokra az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) – jelentette be Szilágyi Zsolt (képünkön), az alakulat országos elnöke, Kolozsváron. Sem az RMDSZ, sem a politikai elemzők nem hisznek ennek sikerében.
Szilágyi szerint már a nyáron tartandó önkormányzati választásokon a létrehozandó választási párt színeiben indulhatnának a magyar jelöltek azokon a településeken, ahol a magyarság megosztottsága a képviseletet veszélyeztetné. Azokon a településeken, ahol a magyarság többséget alkot, a három magyar politikai alakulat versenyezhetne a tisztségekért.
Az EMNP álláspontja szerint az őszi parlamenti választásokon a választási párt teremtené meg azt a keretet, amely a magyar politikai szervezetek összefogását biztosítja, de nem számít koalíciónak. A koalíciók ugyanis a választási törvény szerint a 6,5 százalékot kitevő magyarság számára aligha teljesíthető választási küszöböt szabnak. Szilágyi Zsolt emlékeztetett, az RMDSZ decemberben azt kérte az EMNP-től, ne induljon az őszi parlamenti választásokon. Hozzátette, akkor nőnek meg a magyarok sikeres választási szereplésének az esélyei, ha a magyar pártok összeadják az erőiket, nem pedig kiszorítják egymást. Az EMNP azt javasolta, hogy Erdélyi Magyar Szövetség néven alakuljon meg a választási párt, és annak logója összesítse a három szervezet jelképeit. Mint rámutatott: az erdélyi magyar pártok összefogása egy olyan választóréteget mozgósítana, amelyet külön-külön egyik szervezet sem tud megszólítani. Szerinte a választási párt a megtisztulásra is lehetőséget teremtene. Ennek a jelöltlistáira csak olyan politikusok kerülhetnének fel, „akikre nem vetül a korrupció árnyéka”. Az EMNP elnöke elmondta: az együttműködésre vonatkozó javaslatukat az elmúlt napokban juttatták el Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének, és arra készülnek, hogy az elkövetkező napokban tárgyaljanak róla. Hozzátette, olyan kétoldalú tárgyalásokra készülnek, amelyeken egyik oldalon az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) szövetsége, másik oldalon pedig az EMNP jelenik meg.
Szilágyi Zsolt javaslatcsomaggal jön
Szilágyi Zsolt szerint az RMDSZ-nek eljuttatott javaslatcsomag az erdélyi magyar politikai pluralizmusnak a tudomásul vételén alapul. Ebben javasolták az erdélyi magyar politikai szervezetek egyeztető fórumának az újraélesztését, az autonómiatörekvések összehangolását, egy közös erdélyi magyar jogvédő szolgálat elindítását és egy olyan közös testületnek a létrehozását, amely az erdélyi magyarságnak juttatott román költségvetési források elosztása fölött őrködne. Hozzátette, hogy a források fölött jelenleg egyedül az RMDSZ rendelkezik, és e források elosztása a közösség számára átláthatatlan. Az EMNP elnöke azt is elmondta, bízik abban, hogy az RMDSZ vezetői tanulni tudnak a múltból, és belátják, hogy a közösség érdeke fontosabb, mint a pártérdek. Szilágyi Zsolt újságírói kérdésre hozzátette: ha van politikai akarat, megoldást lehet találni az összefogás technikai problémáira. Ezek közé tartozik, hogy az érvényes törvények szerint egy politikus nem lehet egy időben a saját pártjának és a létrehozandó választási pártnak is a tagja, és ha kilép abból a pártból, amelynek színében önkormányzati tisztséget nyert, elveszíti a mandátumát.
Az RMDSZ bírálja az ajánlatot
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke közleményben bírálta Szilágyi Zsolt választási párt megalakítására vonatkozó javaslatát. Kovács kiemelte: 1989-ben az alapítók szövetségi struktúrában hozták létre az RMDSZ-t, és elvetették a pártstruktúrát, mert úgy vélték, hogy a közképviseletnek egy hangsúlyos társadalomszervezői munkát is el kell látnia. „Szilágyi az elmúlt tíz évben két pártot is létrehozott, és úgy látszik, tapasztalatait egy választási párt megalakításában akarja kamatoztatni. Biztos vagyok benne, hogy a magyar képviselet megerősítése az önkormányzatokban és a parlamentben nem egy újabb párt, hanem az RMDSZ által valósítható meg” – hangsúlyozta az ügyvezető elnök. Kovács Péter sérelmezte, hogy az EMNP az RMDSZ-szel elkezdett tárgyalás két fordulója között a sajtón keresztül üzenget. Szerinte ez megkérdőjelezi az összefogásra vonatkozó javaslat komolyságát.
Tőkés: megégetheti magát a Fidesz az RMDSZ-szel
Az RMDSZ-szel való együttműködésnek komoly feltételei vannak, éspedig az, hogy ne árulja el a Fidesz nemzetpolitikáját – kommentálta Tőkés László a Hír Tv-nek Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős kormányfőhelyettes nemrég tett kijelentését, miszerint „nemzeti parancs” a Kelemen Hunor vezette alakulattal való összefogás. Az EMNT elnöke a budapesti csatorna Magyarország élőben című műsorában közölte: ez számára kicsit úgy hangzik, mintha azt mondanák, össze kell fognia az MSZP-nek a Demokratikus Koalícióval. „Nem tudok róla, hogy Orbán Viktor nemzetpolitikájában fordulat állt volna be. (...) Vannak olyan inkompatibilis viszonyok, amelyeket kár erőltetni; a szavazatszedési teljesítmény abszolút értékben nem jelent minőséget, gondolok itt az  RMDSZ választási fölényére” – állapította meg az EP-képviselő, aki szerint „megperzselheti” a magyar kormányt és a Fideszt a korrupciós ügyekben érintett RMDSZ-es politika. Tőkés úgy véli, meg kell találni a modus vivendit az egyetlen, román parlamenti képviselettel rendelkező magyar alakulattal, ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenben egyet kell érteni a Fidesszel. Kérdésre válaszolva leszögezte: nem azért távozott idő előtt és nem írta alá a helyszínen a záródokumentumot a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) decemberi ülésén, mert megsértődött Orbán Viktorra.
Csekély az esély az összefogásra?
Erdélyi elemzők szerint csekély az esélye annak, hogy egy erdélyi magyar választási párt színeiben egymással összefogva vegyenek részt az idei választásokon az erdélyi magyar pártok. Bakk Miklós politológus, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) tanára szerint az Erdélyi Magyar Néppárt és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség között zajló taktikai, retorikai küzdelem részéről van szó. „Azt hiszem, az EMNP is tisztában van azzal, hogy az RMDSZ nem fogadja el ezt a javaslatot” – jelentette ki az MTI-nek. Hozzátette, hogy az RMDSZ és az EMNP között „együttműködési versengés” folyik. „Mindkét fél a pozícióinak a feladása nélkül akarja bizonyítani, hogy ő az együttműködőbb. Nyilván a versenyhelyzet marad” – állapította meg Bakk Miklós. A politológus szerint a budapesti kormányzat együttműködést sürgető állásfoglalásai – melyek legutóbb Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes révén jutottak kifejezésre – azt jelzik, hogy Budapest elfogadta a létező erőviszonyokat.
Kiss Tamás szociológus, a romániai Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója is úgy látta, hogy maga az EMNP sem hiheti, hogy létrejön a választási párt. „A romániai magyar politika domináns szereplője az RMDSZ, a szövetségnek pedig ez nem felel meg” – magyarázta az MTI-nek az elemző. A szociológus a választási racionalitás szempontjából fajsúlyos érvnek tartotta, hogy az RMDSZ egy 26 éve bejáratott márkanév, amelyet nem érdemes feladni. Szerinte nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyarság összefogást vár a politikai szereplőktől, de a választók beérnék azzal is, hogy az összefogás az RMDSZ szervezeti keretében történjék meg. Kiss Tamás úgy vélte: segíti is, meg nem is az összefogást az, hogy Budapest ezt várja el a politikai szereplőktől. Hozzátette: az RMDSZ ellenzékeként megszületett Magyar Polgári Párt és Erdélyi Magyar Néppárt eddig „a magyar nemzetpolitika támogatásával” tudott részt venni a választásokon. A budapesti támogatás azonban mára elfogyott, és az RMDSZ is legalább annyira tárgyalópartner a magyar kormány számára, mint a két kis párt.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Gyilkosok és áldozatok együtt koszorúznak
A forradalmárigazolványokkal való üzérkedés nem csupán városi legenda, hanem valós történet, amely a 90-es években valóságos iparrá nőtte ki magát – állítja Hamar Alpár Benjámin, a marosvásárhelyi December 21. Mártírváros Egyesület elnöke (portrénkon). Katona-, rendőr- és szekustisztek, pártaktivisták, a ’89-es forradalmat mindössze a televízióból ismerő civilek jutottak jogtalanul igazolványhoz. A törvényt nemcsak az álforradalmárok hágták át, hanem az állami és helyhatósági szervek is szelektíven és fakultatív módon alkalmazták. A nagy kavarodás miatt az igazi harcosok becsületén esett folt. Ma már csalók, forradalmárok, a rájuk lövő hadsereg és a Szekuritáté-jogutód SRI együtt emlékezik meg a negyed évszázaddal ezelőtt történtekről és együtt koszorúzza a mártírok emlékműveit.
– Az utóbbi években egyre több álforradalmárról szerezhettünk tudomást országszerte. Maros megyében is vannak efféle csalók és konjunktúralovagok, akik forradalmárigazolványt vásároltak?
– Sajnos vannak, habár igyekeztünk vigyázni a listák tisztaságára. Közénk is beférkőztek álforradalmárok, de jóval kevesebben, mint az ország más vidékein, ahol az emberek csak a tévében láttak forradalmat. Mint ismeretes, Marosvásárhelyen kicsit más volt a helyzet, hisz 1989 decemberében itt tényleg forradalom volt, a tüntető tömeg már 21-én délután utcára vonult, és a hadsereg aznap este gyilkolt és ártatlan tiltakozókat sebesített meg.
– Az illetéktelenek miként juthattak forradalmári igazolványhoz?
– Csúszópénzzel, a szabályzat kicselezésével, áthágásával, törvénytelenségek árán – még a kilencvenes évek elején. Ebben rendkívül nagy felelősség terheli a forradalmár egyesületek akkori vezetőit, de azokat az állami szerveket is, amelyek a dossziék átvizsgálását végezték; gondolok a kormány keretében működő forradalmárok államtitkárságára, valamint a parlament illetékes bizottságára. Szerencse, hogy 1996 után már nem bukkanhattak fel újabb és újabb forradalmárok, olyanok, akiknek esetleg hatéves késéssel jutott volna eszükbe, hogy ’89 forró pillanataiban ott voltak az utcán. Persze ennek a szigornak vannak visszaütői is, nem egy olyan lőtt sebesültet ismerek, aki elmulasztotta időben kicseréltetni igazolványát, és utólag nem kerülhetett fel a frissített listára.
– Maros megyében hány okleveles forradalmárt tartanak számon?
– A nyugdíjpénztár nyilvántartása szerint kétszáznyolcvanat. Köztük a mártírok családjai, a sebesültek, a letartóztatottak és az úgynevezett harcosok; olyanok, akik Marosvásárhelyen vonultak utcára és olyanok is, akik az ország más vidékein élték át a forradalmat.
– A közel háromszáz személy között vannak volt szekusok és pártaktivisták, olyanok, akik december 22-én délelőtt még a barikád túlsó oldalán álltak?
– Régebben voltak, de a 2004-es rostán végre kiestek az egykori szekusok, azóta mindössze négy-öt katona- vagy rendőrtiszt maradt. Egyikük az a Bânzaru, akit a forradalom hevében felettesei lefokoztak, miután megtagadta a tankok utcára vonultatását, a másik pedig az a Megheşan, akiről tudjuk, hogy december 21-én éjjel több letartóztatott forradalmárt is kiengedett. Egyeseket közülük utólag ismét elkapták, és Adrian Tincã parancsára elverték. Az említetteken kívül katonatiszteink nem voltak, érdekes viszont, hogy Hargita és főleg Kovászna megye van tele állítólagos forradalmár tisztekkel. Több van belőlük, mint a civilekből! A pártaktivistákkal is volt némi gondunk, de a legnagyobb problémát a besúgók jelentik. Nem csak azért, amit a múltban tettek, azért is, amit 1990 után elkövettek. A forradalmár szervezetek gyengítésére, szétzúzására használta fel őket az új rendszer.
– Miként fedték fel az egykori besúgókat?
– Amint az egyesület élére kerültem, a bizonyított csiripelőket megpróbáltam kiközösíteni. A törvény is kimondja, hogy az, akiről a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Bizottság, a CNSAS megállapítja, hogy besúgó volt, nem részesülhet a forradalmároknak szánt juttatásokban és kötelező módon az egyesületből is ki kell őket zárni. Maros megyében is volt pár ismert, nagyszájú forradalmár, aki valóban részt vett a ’89-es eseményekben, sőt meg is sebesült és letartóztatták, azonban az irattárat tanulmányozó bizottság döntését a bíróság is megerősítette, és jogerős ítéletben mondta ki, hogy igenis szekus besúgó volt. Az egyik az a Szovátára költözött nyugdíjas, Vasile Bãrbat, akit Temesváron a feleségével és lányával együtt meglőttek, a neje bele is halt sérüléseibe. A férfi 1990 és 1992 között parlamenti képviselőként tevékenykedett. A bizonyított besúgók nemcsak hogy elesnek az előjogoktól, de ítélet kötelezi az addig kapott juttatások visszafizetésére is. Kiskapuk, mint minden területen, itt is léteznek, a CNSAS számos besúgót mosott tisztára az utóbbi időben. Például van olyan bizottsági jelentés, melyben az áll, hogy az illető személy ezt meg azt meg amazt besúgta, ahhoz, hogy a végkövetkeztetésből mégis az derüljön ki, hogy mindennek dacára nem volt kollaboráns. Olyan besúgóról is tudunk, aki a tudathasadását bizonyító orvosi papírral a kezében nyert pert a CNSAS döntése ellen.
– A törvény által rögzített juttatásokat és előjogokat tiszteletben tartják a hatóságok?
– A juttatásokat, amelyek a nyugdíjpénztáron keresztül érkeznek, igen. A többit nem igazán. A tizenkettőről évi háromra csökkentett, aztán az idéntől ismét tucatnyira növelt ingyenes, első osztályú vonatjegyhez még úgy-ahogy hozzájutunk, a városi buszokon ingyen utazhatunk, ám a maxi-taxi sofőrök rendkívül gorombán viszonyulnak hozzánk, sokszor megaláznak vagy akár le is tesznek a sajátjuknak tekintett járműből. Az ingyenes gyógyszereket, kezelést, meg gyógyüdülést már rég elfelejtettük, az önkormányzatoktól földeket ritkán, üzlethelyiségeket pedig szinte egyáltalán nem kapunk. Arról nem is beszélve, hogy a lőtt sebesülteknek az egészségügyi bizottságok szinte futószalagon vágják vissza a rokkantsági nyugdíjukat. Egy olyan személy, aki egy életen át rokkant, és nem ad csúszópénzt megfelelő helyen, és emiatt elveszíti a nyugdíját, miként boldoguljon? Hol dolgozzon?
– Ilyen körülmények között miért a könyöklés a forradalmárigazolványért? Van olyan forradalmár, aki a megaláztatások elleni tiltakozásként visszaadta a forradalmári igazolványát?
– Maros megyében nem tudok ilyen esetről. Viszont vannak olyanok, akik eleve nem igényelték, és olyanok is, akik, amikor ki kellett váltani az új bizonylatot – mivel nem adakoztak megfelelő helyen vagy megfelelő összegben –, tanúsítvány nélkül maradtak. Egyikük az, aki 1989. december 21-én este megmentette az életemet. Ő volt az, aki miután mindkét lábamat meglőtték – a családja meg a maga szabadságát kockáztatva –, a rokonaihoz vonszolt, és egy ismerős orvost hívott.
– Negyed évszázad után kiderült, hogy ki lőtte meg?
– A katonai ügyészség állítása szerint az Új Romarta vagy a Postapalota tetejéről szekusok lőhettek. Persze ezért senkit nem vontak felelősségre, a dossziét titkosították. Marosvásárhelyen, ahol december 21-én haton veszítették életüket, több tízen sebesültek meg, a letartóztatottakat pedig félholtra verték a Szekuritáté zárkáiban, mindmáig egyetlen tisztet sem számoltattak el. Pedig tudjuk, hogy Cojocaru tábornok adta ki a lövési parancsot és Tincă volt az, aki elrendelte a lecsukottak kínzását. Előbbit előléptették, fogalmam sincs, mi van vele, de Tincă él és virágzik, jól menő üzletembernek számít.
– Minek tudható be az a meglepően közeli viszony a forradalmárok és az elnyomó szervek, vagy ezek jogutódjai között egy-egy megemlékezésen? Önök együtt koszorúznak azokkal, akik akkoriban a barikád túlsó oldalán harcoltak.
– A kérdés jogos, önnek igaza van, valóban ez a látszat. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy miként szabaduljunk meg e rendkívül kellemetlen helyzettől. Évekkel ezelőtt egyedüli forradalmárként tüntettem a temesvári tömeggyilkos, Guşã tábornok szobrának marosvásárhelyi felállítása ellen. Akkor kijelentettem, hogy többé nem akarok katonákat látni a mártírok emlékművénél. Később, amikor a politikai pártok megnyirbálták jogainkat, a vezetőiket is kitiltottam a megemlékezésekről. Mivel december 22. államilag nyilvántartott ünnep, kompromisszumra volt szükség; a helyhatóságoknak nem tilthattuk meg, hogy eljöjjenek, fejet hajtsanak és koszorúzzanak. A December 21. Egyesület különben a legutóbbi ünnepélyre is csak a prefektust hívta meg, aki a maga során hozta a csendőrséget és a SRI-t is. Annyit tudtunk elérni, hogy 21-én, és ne 22-én emlékezzünk meg, ahogy Bukarest szerette volna. Nálunk 21-én tört ki a forradalom, az áldozatok akkor este estek el, az életben maradottak akkor sebesültünk meg. Számunkra az tényleg forradalom volt.
Szucher Ervin. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Zárójelbe tett kivándorlósorsok (Kávéházi beszélgetés a székelyföldi munkamigrációról)
Ismét sokakat érdeklő témáról esett szó a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban. Dr. Bodó Julianna, a csíkszeredai Sapientia egyetem professzora előadása elején leszögezte: nem a ma oly gyakran emlegetett migránsokkal foglalkozik, hanem azokkal a székelyföldiekkel, akik külföldön vállalnak munkát.  Tudjuk, a székely ember gyakran elhagyta szülőföldjét, elment dolgozni akár más kontinensre is, esetleg csak ide, a Regátba vagy Budapestre. Az el kell menni egyfajta kulturális gyakorlattá vált, tehát nem valamiféle modern átokról, hanem előzménnyel bíró társadalmi jelenségről beszélhetünk. A csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjában a 90-es években indultak az első kutatások a székelyföldi munkamigráció ’89 utáni helyzetéről, ezt később több elemzés követte, amelyek a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, illetve a KAM-nál folytatódtak csoportos és egyéni szakmai program részeként. Ilyenformán kirajzolódik egy kép az elmúlt huszonöt év migrációs tendenciáiról. Az előadás ezt a folyamatot vázolta a hallgatóságnak. Különböző, sajátos ismérvekkel rendelkező szakaszok különíthetőek el a munkamigrációs folyamatban, elsősorban a motiváció, a kommunikációs eszközök és lehetőségek, valamint a munkavállalás formája mentén.
A 90-es évek tipikus munkavállalója a kutatási eredmények alapján negyvenes férfi, akinek az első számú célországa Magyarország, motivációja a pénzkeresés, amellyel itthon beszerezhet bizonyos javakat, „hisz mindenkinek van a faluban színes tévéje, csak nekem nincs”. A kilencvenes évek vendégmunkása nagyrészt feketén dolgozott. Tere nagyon behatárolt, szabad ideje nem volt, csak a munkatársaival tartott fenn kapcsolatot, itthonról kiszakadt, időlegesen felfüggesztette kapcsolatait, mert kommunikálni drága volt. A határok nem voltak annyira átjárhatóak, mint ma, az illegális munkavállalás, a kiutasítás miatt állandó rettegésben élt. Életének ezt az időszakát szívesen zárójelbe tenné. A kétezres években változni látszott a folyamat. A határok átjárhatóságával megjelent a kétlakiság, ugyanis elfogadottá vált az „itt is vagyok és ott is”. Ezt a vonatkozó szakirodalom transznacionális migrációnak nevezi. A feketemunka lassan kifehéredett, az internet segítségével a vendégmunkás értesülhetett a legújabb itthoni hírekről. Egyre több fiatal nő indult neki „a nagy kalandnak”, és ez egyre természetesebbé vált.
Ma az figyelhető meg, hogy a kint tartózkodás időtartama egyre inkább megnő, kialakult a projektszemlélet: „Kimegyek egy évet, aztán még egyet, aztán nem tudni…” Ma már nem a pénz a kizárólagos motiváló erő, hanem az, hogy „kiszámítható, nyugodt életem legyen”, és „lássak világot”. Hogy mi lesz ebből? Mi lesz ennek a folyamatnak a vége? Ez már más kutatásoknak lehetne a tárgya. Ami biztos, hogy az itt élők és az innen elszármazottak ragaszkodnak ehhez a földhöz. És ez biztató.
Matekovics János Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetközi, jubileumi túra a Găina-hegységbe
Ötéves az Arad–Békéscsaba együttműködés
Az aradi Zaránd Barangolói Turista Egyesület és a békéscsabai, Csabai Bihargók Egyesület az elmúlt hét végén közös túrázást szervezett a Găina-hegységbe. Pénteken délután zuhogó esőben értek a túrázók a kishalmágyi panzióba, ahol jó feltételek között szállásolták el az 50 embert. Szombaton reggel kissé felhős égboltra ébredtek, de a völgy végéig a társaság még 10 kilométert tett meg autóval. A domboldalon gyalog, felfelé kaptatva, 100 méterenként érezni lehetett, hogy egyre magasabbra jutva, a hőmérséklet is fokozatosan csökken, majd megjelent a hótakaró is. 1000 méter magasságban már a túrabakancsot is ellepte a frissen hullott hó, míg a felhők fölé jutva, gyönyörű napsütésben, friss havon haladhattak az 1037 méter magas Bradói-csúcs felé. Ott a csoport kettévált: akik úgy érezték, hogy nekik elég volt ilyen magasságig eljutni, mintegy 10-en megálltak, a közelben tettek kisebb kirándulásokat, a nagy többség azonban tovább ment – egyre nagyobb hóban értek fel az 1368 méteres Dombfő-(Capul dealului) csúcsra. Ott gyönyörű időben, már térdig érő hóban jártak. Messzire el lehetett látni, csakhogy a szél is egyre erősebben kezdett fújni, ezért a csúcson készített közös fotót követően elindultak lefelé. Míg a domb lábánál -3, a csúcson, szélben, -13 Celsius-fok volt – az adott körülmények között nem volt ajánlatos sokáig maradni. Mivel a túrára nagyjából 8 órát számítottak, az összeszokottság miatt hamarább, még világosban leértek a panzióba. Ott várta őket a megérdemelt vacsora, ami egyben díszvacsora is volt, ugyanis megünnepelték a két egyesület között kezdődött együttműködés, közös túrázás 5. évfordulóját. Abban is ünnepi volt a vacsora, hogy jóllakásig ehettek rădăuți csorbát, valamint sertéssültet aranyosra sült burgonyakörítéssel. Utána következett a meglepetés, a vendéglátók által felajánlott jubileumi torta, amit a két természetjáró egyesület címerei díszítettek, azt a két elnök, Nagy Árpád és vendége, Varga Sándor vágták meg, majd jóízűen elfogyasztották. A kölcsönös ajándékváltást követően, diavetítésen mutatták be a csoportok egymásnak az elmúlt évben tett túrázásaikat. Az 1000 méter szintkülönbséggel lebonyolított aznapi túra hamar ágyba küldte a résztvevőket, akik vasárnap reggel 9 órakor indultak egy könnyebb, levezető túrára. Azt a helybeli Szerbfalu (Sârbi) környékén bonyolítottak le, amit háromórásra terveztek. Végül négyórásnál hosszabbra nyúlt, mert ott is friss havat találtak, meg aztán vadászokkal is találkoztak, akik a vadászkunyhójukban erős házi pálinkával vendégelték meg a színes társaságot. A túrázók nagyra értékelték a helybeli román lakosság barátságos magatartását, akik viszont kifejezetten örvendtek, amiért magyarországi túrázók is megtisztelik vidéküket. Magatartásuk is jelzi, hogy az emberközi kapcsolatok nem a politikát tükrözik vissza, hanem az emberséget. A vadászokkal folytatott rövid pálinkázást követően a túrázók visszatértek a panzióba, ahol várta őket a búcsúcsorba, ami után hazaindultak.
A jubileumi közös túrázás érdekessége, hogy a 6 temesvári mellett nemcsak aradi és békéscsbai, hanem 17 magyarországi is volt, ráadásul 7 városból, köztük Budapestről is érkeztek, mivel a Zaránd-hegységben tett kemény, de jó minőségű túrázásoknak a híre a magyar fővárosba is eljutott. Tekintve, hogy 5 évvel ezelőtt, az első közös túrán összesen 7-en voltak, 2 aradi és 5 Bihargó, 5 év alatt az együttműködés annyira felfejlődött, hogy már egy-egy kirándulásra várólista is van, hiszen egyelőre csak 50 személyt tudnak fogadni a jelzett panzióban. Szerencsére, idén azt is bővíteni kívánják, így a közös túrázások résztvevőinek a számát tovább növelhetik – mondta el a Nyugati Jelennek Nagy Árpád, a Zaránd Barangolói Tuirista Egyesület elnöke, a legutóbbi közös túrázás fő szervezője.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Peti András szerint külön listákon kell visszanyerni Vásárhelyt
A kisebbségbe szorulás velejárójaként értékeli azt az évek óta tartó huzavonát, amely a Sütő András szobra felállítása és a Bodor-kút újjáépítése körül tapasztalható. Ahhoz, hogy a helyzet megoldódjon, 2016-ban a magyarságnak vissza kell nyernie Marosvásárhelyt – véli Peti András, de nem közös, hanem külön listákon.
Felemásnak ítéli meg a 2015-ös esztendőt Peti András marosvásárhelyi alpolgármester. A politikus, aki egyben a helyi RMDSZ vezetője is, elismeri, hogy a tavaly teljesen megtorpant a kétnyelvűség alkalmazása.
– Alpolgármesterként és helyi RMDSZ-elnökként mennyire tartja eredményesnek, sikeresnek a 2015-ös esztendőt?
– Felemás év volt, hisz az eredeti terveket csak részben sikerült megvalósítani. Sokkal nagyobb áttörésre lett volna szükség a kisebbségi jogok érvényesítésében és az anyanyelvhasználatban, ehhez képest rendkívül lehangoló a helyzet. Az utcanévtáblák ügyében már az óév elején született két olyan, számunkra érthetetlen és kedvezőtlen döntés, mely végérvényesen kimondja, hogy Marosvásárhelyen nem diszkriminatív a kétnyelvűség hiánya. Mi több, az ítélet indoklásában a bíróság egészen eredeti módon még értelmezni is kezdte a jogrendszert, kimondva, hogy a Románia által elfogadott nemzetközi egyezmények csak abban az esetben érvényesek az országra, ha összhangban vannak az itteni törvényekkel. Mindennek dacára, politikai vonalon mégis sikerült elérnünk, hogy az önkormányzat célirányosan elkülönítsen egy bizonyos összeget a kétnyelvű táblák elkészítésére, háromszoros próbálkozás után végre sikerült meghirdetni a közbeszerzési eljárást. Az más kérdés, hogy jelentkezők hiánya miatt a versenytárgyalást háromszor kellett elnapoljuk.
– Az RMDSZ holdudvarában egész Erdélyben nincs egy olyan cég, amelyet a versenytárgyalásra lehetett volna „irányítani”?
– Egyrészt én nem tudok ilyen cégről, másrészt törvénytelen volna részünkről bárkit is megkeresni. Ez egy nemzetközi közbeszerzési eljárás volt, amelyre bárki jelentkezhetett volna itthonról vagy külföldről.
– Hogyan tovább? Mert az mégsem vethet gátat a kétnyelvűség érvényesítésének, hogy a kiírást a városháza nem tudta vonzóvá tenni egyetlen vállalkozó számára sem.
– Két lehetőség áll előttünk: egy átfogó piackutatással felmérni, miért nem jelentkezik hónapok óta egyetlen gyártó sem, és ennek tükrében újraelemezni a kiírást, vagy a jelenlegi formában addig hirdetni a tendert, amíg valaki a negyedik, ötödik vagy tizedik próbálkozás után elnyeri. Úgy néz ki, a költségvetés elfogadása után újabb versenytárgyalást szervezünk.
– Még az sem tiszta a közvélemény számára, hogy valós kétnyelvűségről van szó, vagy amolyan Dorin Florea-féle másfélnyelvűségről.
– Itt semmi nem tiszta, semmi nem biztos. Viszont, ha jogállamban élünk, és a 2001 után elfogadott tanácsi határozatoknak van súlya, akkor egyértelmű, hogy a hivatal köteles valós kétnyelvűséget tükröző táblákat rendelni. Legutóbb a költségvetési forrás megjelölésénél is egyértelművé tettük, hogy a pénzt a valós kétnyelvű táblákra különítettük el.
– Korábban említette a magyarság számára kedvezőtlen bírósági döntést. Ennek és egyáltalán az utóbbi időben érzékelhető magyarellenes hangulatnak tudható be az, hogy 2015-ben rendőrségi „segítséggel” több kétnyelvű tábla került le Marosvásárhely épületeiről, mint amennyi felkerült?
– Nem tudom, hogy a kettő között van-e valami összefüggés, én csak azt láttam, hogy volt néhány elkeseredett, reményvesztett marosvásárhelyi lakó, aki rendelt magának kétnyelvű utcanévtáblát, amelyet aztán rendőrségi felszólításra eltávolított. Arról nincs nyilvántartásom, hogy hány tábla került fel és hány le. Tény, hogy nem vetett jó fényt sem a városra, sem az itt élő multikulturális közösségre az, hogy egy ilyen apróságon, mint a kétnyelvű feliratok – melyek senkinek nem okoznak semmiféle kárt – évek óta vitázunk. Mint ahogy nem vetett jó fényt az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyeréséért folytatott küzdelmünkre sem. Megengedhetetlen, hogy a szép, hangzatos kinyilatkozások köszönő viszonyban se legyenek a konkrét cselekedetekkel. És itt nem csak arról van szó, hogy mit biztosít a törvény. Az csak a kölcsönös elfogadás és tisztelet minimuma; ennél jóval többre lenne szükség. Ahhoz, hogy ennek a városnak jövője legyen, hogy az itt élő nemzetek egyaránt jól érezzék magukat, sokkal több olyan gesztusra és tettre lenne szükség, ami túlmutat a törvényes lehetőségeken. Ide kellene eljutnunk, még akkor is, ha jelen pillanatban ez csupán rózsaszínű álom.   
– Ugyanebbe az álomkategóriába sorolható a rég megszavazott Bodor-kút visszaépítése, a Sütő-szobor felállítása vagy a Turbina árok menti műemlék épületek megmentése?
– Köthetünk politikai egyezségeket, de akkor is a helyi önkormányzatban kisebbségben vagyunk. Tizennyolc éven keresztül, 2008-ig a döntések nagyrésze az RMDSZ kezében volt; azóta bármilyen kis célkitűzésünk van, annak támogatásáért meg kell győzzük egyik vagy másik román politikai alakulatot. Az Aranykakas megmentéséért könnyebb volt érvelni, mint a Sütő András-szoborért, amelyet a Színház téren szeretnénk felállítani. Egyelőre a térfelújítást végző tervező válaszára várunk. A román politikusok nem mondanak nemet, de folytonos időhúzás történik, ugyanez a helyzet a Bodor-kúttal is. Az eredeti helyére, ahova Trianon után ortodox templom épült, nem kerülhet vissza, a virágóra környékére fel lehet építeni, de egyesek szerint túlságosan zsúfolttá tenné azt a részt, újabban pedig szóba került a vár előtti zöldövezet meg a Petőfi tér.
– Az, hogy a jogos kérésekért is politikai alkura van szüksége egy kisebbségben lévő frakciónak, akár érthető. De szintén politikai alku következtében került vissza alpolgármesteri székébe Claudiu Maior is, azt viszont nemigen látni, hogy cserébe mit kapott az RMDSZ és a vásárhelyi magyarság.
– Már akkor, amikor megtörtént az alpolgármester váltás, hangsúlyoztam, hogy az RMDSZ nem kíván beleszólni a román politikai alakulatok közötti vitákba, hercehurcákba. Akkor is azt mondtam, most is azt vallom, hogy az efféle kérdéseket rá kell bízni a román pártokra, hogy egymás közt tisztázzák. Azt viszont nem mondanám, hogy a változás után nem történtek a magyar közösség számára meghatározó megvalósítások. Terveink, elképzeléseink közül megvalósult a Római Katolikus Gimnázium beindítása és Klastrom utcai épületének birtokbavétele. Sikerült tisztáznunk a történelmi magyar egyházaknak visszaszolgáltatott ingatlanok hosszú távú bérleti szerződéseinek feltételeit, mégpedig úgy, hogy ezen iskolaépületek felújítására uniós pénzekre pályázhassunk. Ugyanakkor a háromból két ingatlan felújításának a terve is elkészült. Szintén fontos megvalósításnak tartom, hogy a Vásárhelyi Forgatag bekerült a városba. Hogy ennél sokkal többet szerettünk volna, tény, de ismétlem: kisebbségben, a jelenlegi tíz tanácsossal a huszonhárom fős önkormányzati testületben, ennyit lehetett elérni.
– Miként nyerheti vissza a közösség a súlyát olyan körülmények között, hogy az ön által vezetett városi RMDSZ most kezd ébredezni, a marosvásárhelyi magyarság 2012 óta tovább fogyatkozott, és a hárompárti összefogás sem tűnik kőbe vésettnek?
– A városi RMDSZ csak most kezd ébredezni? Ez az ön véleménye. Marosvásárhelyen újraalakultak a kerületek, túl vagyunk egy sikeresnek nevezhető előválasztáson, javában folyik a városi konzultáció, melynek során felmérjük közösségünk mindennapi gondjait, céljait és igényeit. Önkénteseink nap mint nap kopogtattak a város legkülönbözőbb pontjain. Eddig több mint hétezer magyar családhoz jutottunk el.
– A sajtó munkatársaihoz visszajutó vélemények szerint a vásárhelyi magyarság többsége összefogáspárti. Ön miként látja ezt?
– Az összefogás megvolt az RMDSZ által kezdeményezett előválasztáson is, melynek győztesét, Soós Zoltánt, az egyezség értelmében mind a három magyar pártnak kötelessége támogatni. Ami a tanácsosi listát illeti, ha a három magyar párt külön-külön indul a választásokon, a matematikai számítások szerint nagyobb az esély, mintha egy közös listát indítanánk.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Bácsfalusi találkozások
Brassó–Derestye felől a balra kanyarodó út Bácsfalut érinti elsőként. Első települése Négyfalunak és egyike Hétfalunak. Mondhatni történelmi. A Nagykőhavas lábánál fekvő település környezete festői, a legkiválóbb turisztikai csemegéket kínálja, ugródeszka a Kárpát-kanyar tájai felé. Lépten-nyomon közös múltunkra emlékeztet, a csángó élettér felbecsülhetetlen értékeit kínálja. 
Az itt-ott anyanyelvünkön olvasható feliratok, egy emléktábla, az evangélikus-lutheránus magyar templom előtti újabb emlékmű tudatja, jó helyen járunk. Mondják, közösségi háza is van Bácsfalunak, és nem is akármilyen.
Barcsa István evangélikus lelkész szeretettel fogad, friss és új nyomtatott kiadványokkal ajándékoz meg: időt is spóroltunk, falubemutatónkhoz is forrásanyagot kaptunk. Kovács Lehel István helytörténész, Négyfalu egyik legtermékenyebb tollforgatója egy 2013-ban kiadott kötetében megkísérli azt is elmondani, hogy ez a falu – melyet képtelenek voltunk elhatárolni a szomszédos Türköstől és a főút mentén sorakozó Csernátfalutól – talán a legtöbb értelmiségit adta a környék magyarságának, akik közül mi csak a jelesebbekből válogatunk. 
Bálint András csángó tanító és krónikás, aki Sepsiszentgyörgyön kezdte a tanítóképzőt, s volt úgy, hogy gyalog bandukolt Bácsfaluig egy karácsonyi vakációban, ismert számunkra. Részese volt a hétfalusi néprajzi múzeum létrehozásának, és arról álmodozott, hogy Zajzoni Rab István csángó költőnek szobrot állítson szülőföldje. E sorok írójának legmegbízhatóbbnak Bálint András azon falutörténetei bizonyultak, amelyeket a két világháború között közölt a Csángó Naptárakban! Felkerestük Bácsfalu jeles papja, Borcsa Mihály síremlékét a falu temetőjében. Érdemei vitathatatlanok. Mint a negyvennyolcas események résztvevőjének, menekülnie kellett földink, a papolci Kiss Sándor ezredessel való kapcsolatai miatt. Bácsfalu kiemelkedő művészek fészke is volt. 
Itt ringatták bölcsőjét a nagy csángó szobrász Istók Jánosnak (1873–1972), aki a hosszúfalusi fafaragó-iskolából indult Münchenbe, Budapesten Köllő Miklós műhelyében, majd Stróbl Alajos mesteriskolájában alkotott. Beke György vele folytatott beszélgetéséről írt máig emlékezetesen az immár megsárgult lapú Csángó krónikájában, jómagam, ha tehetem, a budai Bem-rakparton hajtok fejet nagy műve, Bem tábornok monumentális szobra előtt. Sejtheti az olvasó, hogy nem cél, de lehetetlen is szólni azokról az ötvenhatos jeles személyiségekről, akik sok-sok szállal kapcsolódtak ehhez a településhez, akikről Kovács Lehel István írta 56 bácsfalusi című könyvét (2013). Nem tudtam eddig, de most tudom, hogy Bácsfalu szülötte volt Nagy Béla (1929–2010) kutató és jeles pedagógus, EKE-barát és túraszervező. Mint fika, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium kisdiákja, ismertem, emlékszem most is a nagy diákra, aki előtt köszönéskor meg kellett hajolni és Nagy úrnak szólítani! 
Kifogyhatatlan helybeli forrás A bácsfalusi evangélikus egyházközség története című monográfia (2011). Társszerzői között az eklézsia lelkésze mellett ott látni Hochbauer Gyula helytörténészt, Kovács Lehet Istvánt, az egykori szentgyörgyi politikus Rab Istvánt, Rab Sándort, a Székely Mikó Kollégium fungens történelemtanárát, jeles előadót, nemkülönben a tollat egyre gyakrabban, veretes módon és mesterien forgató Veress Emese Gyöngyvér néprajzi szakírót, közírót.
Hétfalusi idegenvezetőm, kalauzom Szecseleváros kiváló ismerője, a jeles gyógyszerész, a református hitben élő Fodor Levente. Éreztük: legalább annyira szereti Négyfalut, akárcsak őseinek faluját, a háromszéki Sepsimagyaróst. Fodor Levente falujának is több kiváló szülötte volt, többek között Kóréh Ferenc, az Amerika Hangja rádióállomás jeles szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi Székely Nép napilap (1940–1944), lapunk elődje főszerkesztője. Fodor Leventével kutattuk-fotóztuk torony magasában Bácsfalu régi harangját, amely akkor is szólt, amikor a majdani szobrász Istók Jánost keresztelték: Ezen harang csináltatta Istók István curator és öreg falnagy párj. Barthalmi Katával a maga költségén. Anno 1836 die nov. Bartha Márton idejében. Jó volt látni, miként dacol az idővel az a magyar nyelvű porladó emléktábla is, amelyet a helybeliek állítottak az egykori magyar kultuszminiszter, Báró Eötvös József 1869-béli bácsfalusi látogatásának emlékére.
A szent szabadság oltalmában
A XIX. század történelmének legmozgalmasabb időszaka és legdicsőbb eseménye kétségtelen a Barcaságon is zajló 1848/49-es forradalom és szabadságharc. A bácsfalusi csángó-magyarok követei is ott voltak az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen, és kinyilatkoztatták a többi csángó falvak követeivel egyetemben, hogy „mint magyar ajkúak, a székely nemzet honvédelmi rendelkezései alá ajánlják magukat, s a nemzet törvényes akaratát egyesített erővel támogatják!” Ez az egyetlen mondatba foglalt kijelentés is bizton elegendő ahhoz, hogy testvéreinkként emlegessük és fogadjuk a hét- és tízfalusi csángókat, tegyük ezt annak érdekében, hogy minél jelentéktelenebbé alacsonyodjék az a közigazgatási megyehatár, amely elválaszt tőlük, de amely nem lehet választóvonala közös anyanyelvünknek, mert fölötte szabadon szárnyalnak népdalaink, zenei anyanyelvünk kincsei.
Az agyagfalvi gyűlésen hétfalusi nemzetőri század alakult, de mégis véres bosszút szenvedett el a harcok színteréhez közel eső Bácsfalu népe, ugyanis 1848. december 23-án, karácsony szombatján 17 bácsfalusit lelőttek, másoknak kövön levágta nyakát az osztrák elnyomókkal tartó és felbujtott román népfelkelők serege. A 17 vértanú a bácsfalusi evangélikus templom mögött közös sírban pihen. Ezt az eseményt nevezik és emlegetik véres karácsonyként még ma is a helybeliek. Sok időnek kellett eltelnie, míg alkalom adódott, hogy a gyülekezet 2003-ban emlékjelet állíthasson az áldozatoknak. A hősök nevét őrző emléktábla és az emlékmű ott áll a templomkert főútra néző előterében.
Hétfalu szabadságharcának dicső eseményei a többi településre is kiterjedtek. Nem maradtak adósok a harcok és megtorlások dokumentált leírásával a kortárs tollforgatók – Borcsa Mihály, Orbán Balázs, Koós Ferenc –, de a jelenlegi történészek, helytörténészek, közírók – Nagy János, Hochbauer Gyula, Kovács Lehel István és mások – sem, mert semmivel sem voltak veszélytelenebbek, életet és önfeláldozást követelőbbek az itt lezajlott harcok, mint a szépmezői, az illyefalvi vagy a többi háromszéki véres ütközet. A négyfalusi csángók hősiességére is emlékezteti a fiatal nemzedéket a Bácsfaluhoz közel eső Tömösi-emlékmű, a bácsfalusi emléktábla és a Csernátfalu központjában emelt későbbi Csángó-szobor, amelyet utóbb Hosszúfaluba költöztettek, s amelynek kálváriájáról majd ott emlékezünk meg.
A falujárónak nyitott szemmel kell barangolnia. Látnia kell, hogy takarosak-rendezettek a négyfalusi porták. Gondozottak a templomok, papi lakások és a temetők is. Kedves, vendégszerető a csángó ember, jobb sorsot és kisebbségként mindenképpen több megbecsülést érdemel.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék. Erdély.ma