Ott kell segíteni, ahol és amivel tudunk
Pál atya ferences rendi szerzetes – polgári nevén Bakó Béla – alázattal mesél életéről és szolgálatáról. Azt mondja, hogy életelvét Assisi Szent Ferenctől „kölcsönözte”: tettei Isten dicsőségét, az emberek javát és saját üdvösségét szolgálják. Nemrég Orbán Balázs-díjjal tüntették ki. – Milyen volt a gyerek- és ifjúkora?
– Marossárpatakon születettem 1954-ben, nagyszüleim asztalosmesterek voltak, amit édesapám is folytatott. Közben gazdálkodtak: gyerekkoromban cigány napszámosok jöttek hozzánk dolgozni. Sárpatakon, a családban megtapasztaltam, hogy mit jelent szegényeken, egyszerű emberek segíteni. Arra tanítottak, hogy ha élelmet vagy ruhát meg tudsz osztani másokkal, akkor add azoknak, akiknek erre szükségük van. Édesanyám a Ditró melletti Orotváról származik. Anyai nagyanyám bábaasszony volt, nagyapám pedig munkavezető a vasútnál. Orotvai nagyanyámtól megtanultam a növényvilág értékét, a gyógynövényeket, mivel mit lehet gyógyítani. Isten szeretetét nagyszüleim oltották belém. Sárpatakon és Szászrégenben tanultam: a gyerekkori tanulási vágy most is kísér. 1973-ban érettségiztem, utána két évet dolgoztam a marosvásárhelyi kábelgyárban, mert nem voltam annyira biztos, hogyan tovább.
– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy római katolikus pap szeretne lenni?
– Igazából a kábelgyárban döntöttem el, hogy Isten szolgálatát szeretném végezni. Nagyon fontos a meghívás és az arra adott válasz. Az én életemben nem tudom konkrétan megfogalmazni ezt a hívást: a jelekből következtettem arra, hogy Isten hívott az ő követésére, a szeretet, az emberek és a jó cselekedetek szolgálatára. Nyilvánvaló, hogy ez nem ilyen simán történt, hiszen sok kétség és bizonytalanság volt bennem, 1975-ben felvételiztem Gyulafehérvárra, a teológiára. A teológiai évek sem voltak zökkenőmentesek: nem a tanulással volt a baj, hanem időnként hivatáskrízisek álltak elő. – Az ilyen kétségeket hogyan fogadják egy papnövendéktől?
– A teológián van lelki vezető atya. Természetemtől fogva meg tudtam nyílni előtte, és el tudtam mondani, hogy mi az, ami nekem nehézséget okoz, milyen kétségeim vannak. Lelki vezetőm egy ferences atya, majd a mostani püspök volt, az irányításuk alatt kristályosodott ki az utam. A teológián elsősorban az volt a fontos, hogy találjam meg a helyemet, álljak egyenesen, tudjam, hogy afelé az út felé haladok, amit reményeim szerint vállalni tudok nemcsak megosztásban, hanem egészen. A teológiai évek alatt kristályosodott ki az, ami most is elvem: amit teszek, azt Isten dicsőségére, az emberek javára és a magam üdvösségére tegyem.
– Miként döntött a ferences rend mellett?
– A teológián határoztam el, hogy lehetőleg ferences rendi szerzetes leszek. Első lelki vezetőm, Anaklét atya segítségével megismertem Szent Ferenc életét, a rendet, annak lelkiségét és felujjongattam, hogy ez a lelkiség és életforma az én természetemnek való. A szegények, az egyszerű emberek között lenni, őket felpártolni, velük empátiában élni, mindezt Krisztus követéseként, az evangélium szellemében. Nem bántam meg soha, hogy így indultam útnak a teológiáról. Az érintett meg, hogy a ferencesek ott segítenek, ahol és amivel tudnak. Assisi Szent Ferenc evangéliumon alapuló gondolata ez: a testvérek dolgozzanak, és ha valaki nem tud, akkor tanuljon meg. Ha így sem tudnak megélni, akkor menjenek az Úr terített asztalához, azaz koldulni, kérni. Csak a rendszerváltozás után volt lehetőségem belépni a rendbe. Ez idő alatt egyházmegyés pap voltam: Csíkszeredában kezdtem, utána Déva mellett Bradon, majd édesanyám szülőfalujában, Orotván. 1990 augusztusában kértem a felvételemet a ferences rendbe. Szeptemberben kerültem Marosvásárhelyre. – Önt bízták meg a cigánymisszióval: mekkora kihívás volt ez?
– A cigánypasztorációt 1991-ben kezdtem el. A marosvásárhelyi Hidegvölgy negyedben már volt ennek előzménye, hiszen Lestyán főesperes rendszeresen kijárt oda. Előnyömre vált az is, hogy beszéltem cigányul, ezt otthon tanultam meg és ösztönösen rám ragadt. A napszámos cigányasszonyok gyerekekkel jöttek, velük játszottam. Ránk, gyerekekre a családban egy cigányasszony vigyázott, férje a lovainkat rendezte, a cigányasszony meg hozta a gyermekét, így kezdtem megérteni a beszédüket. Az asszony végig a családunknál maradt, a kommunista időkben is velünk együtt szenvedett. Közben a teológián találtam egy cigányszótárt, amiből megtanultam a rendszerezett nyelvtant. Később egy kis katekézist is kiadtam cigány nyelven számukra.
– Mennyire voltak fogékonyak a cigányok a Biblia tanításaira?
– A Hidegvölgyben megtapasztaltam, hogy nyitottak az evangéliumra, csak meg kell találni a módját a hozzájuk való közeledésnek. Nekünk nehéz azt felfogni, hogy ők teljesen másképp gondolkoznak, hiába vannak már nyolcszáz éve itt, Európában. Egészen más a beállítottságuk, másak a génjeik, a családi mentalitás, a gyermeknevelés, a hittel kapcsolatos felfogásuk. Nem állítom, hogy nagy eredményeket értem el, de sikerült közülük egy hitoktatót kinevelni, aki nagy segítségemre volt. Elek lelkesedett és lelkesített, de sajnos, hirtelen elhunyt. A Szent Pál-i módszert akartam alkalmazni a Hidegvölgyben: kis közösségbe menni, ott lenni közöttük, életformájukat felvenni, ott kinevelni egy magot és egy kis közösséget, amelynek tagjai tovább viszik Krisztus és az evangélium ügyét. Társak is akadtak volna – nem feltétlenül egyháziak –, de Elek elhalálozásával ez megakadt. 2003-ig jártam fel közéjük, végeztem az egyházi szolgálatokat, a keresztelést és temetést. Ezzel párhuzamosan 1994-ben itt, Marosvásárhelyen, a Milcovului utcában a ferences rendi szerzetesek létrehoztak egy szegénykonyhát. Azért beszélek ferences szerzetesektől, mert a rendben mindig többes számot használunk, nem egy ember, hanem a közösség munkája áll mindenben. A szegénykonyha ma is működik, de az anyagi lehetőségeink megcsappantak. – Ön börtönmisszióval is foglalkozott. Egyházi szempontból milyen világ az?
– A börtönmisszió 1994-ben kezdődött, oda is heti rendszerességgel jártam, főleg hitoktatást végeztem, a Szentírást magyaráztam. Hiába miséztem volna, ha nem értik meg a mise rendjét, hiszen ehhez sok előkészület kell. Olyan részletek, amit kell érteni, hogy a misének értelme legyen. Ha valaki úgy vesz részt rajta, hogy nem érti, miért fontos a keresztvetés vagy más mozzanat, akkor elidegenedik. Szép évek voltak ezek, a rabok nagyon igényelték a munkám, szívesen jöttek a hitoktatásra. A vezetőség részéről is sok pozitív tapasztalatot kaptam: Szőllősi igazgató csodálatos ember volt, nemcsak börtönparancsnok és katona, hanem lelki, hívő ember is egyben.
– Önt Marosvásárhelyen az árva gyermekek felkarolójaként ismerik. Hogyan alakult munkájának ez a vetülete?
– 1998-ban jött létre a Szent Erzsébet Társulás, először a ferences rend keretében, aztán önállósult. Célunk az volt hogy családi légkörben, családi típusú házakban neveljük azokat a gyermekeket, akiknek ez a lehetőség nem adatott meg. Ez a tevékenység most, december 8-án lesz 17 éves. Jelenleg tíz házunk van, hat Sárpatakon és négy Marosvásárhelyen, ahol összesem 36 gyerek és fiatal lakik: a legkisebb 5 éves, a legnagyobb 24. Nálunk nincs sem alsó, sem felső korhatár, mint ahogy a családban sincs: addig maradhatnak nálunk, amíg szükségük van támaszra, amíg el nem tudnak indulni az önállósodás útján. Isten segítségével és áldásával végezzük munkánkat.
Isten része mellé nekünk is oda kell tennünk a magunk részét. Isten mindig rendel segítőket és segítséget. Amióta elkezdtük, a szegénygondozás és gyermeknevelés terén is mindig azt tapasztalatom, hogy a gondviselésnek kézzel fogható jelenléte van. Jönnek tehetősebb és kevésbé tehetős emberek segíteni. Vannak, akik miután megkapják a nyugdíjukat, hoznak két liter olajat, két kiló lisztet, cukrot, és azt mondják, ennyit tudunk adni, és szívesen tesszük. Ez a továbbiakra is erőt és lelkesedést ad. Mi szívesen fogadunk bármit, nálunk semmi nem megy kárba. Fáj, amikor azt látom, hogy az utcán a szemetesekbe kerül a kenyér, vagy egy konferencián, összejövetelen a terülj-terülj asztalkán milyen pazarlás történik.
– Nevelőként mit tanácsolna a szülőknek, mire figyeljenek oda?
– Vegyük figyelembe a gyerek személyét, éreztessük meg vele azt, hogy ráfigyelünk. A gyermek és fiatal érezze azt, hogy mellette vagyunk, tudja, hogy ha szüksége van, akkor segítünk. Tudja, hogy számíthat ránk. A gyermeknevelésnek is vannak buktatói, de nyilvánvaló kell legyen a dicséret és a számonkérés. A szeretettel lehet előbbre haladni, és előbbre vinni. Ez nem azt jelenti, hogy mindig ideálisak a kapcsolatok a családi házainkban. Az az elvünk, hogy mentsük, ami még menthető. Nem kínlódni kell a gyermekekkel, és nem büntetni, hanem nevelni. A módszerek személyre szabottak.
– Adventi időszakban vagyunk. Mire figyeljünk?
– Adventben a Krisztus-várásunk akkor lehet igazán élményszerű és nyomot hagyó, ha életszerű is. Fontos, hogy adventben nyissuk meg szívünket. Ez azt is jelenti, hogy eldöntöm, szeretném megtapasztalni Krisztus jelenlétét, Krisztus megszületését az én életemben. Meg kell értenünk és el kell fogadnunk a Krisztus-szeretetből fakadó áldozatot, ami nem más, mint hogy eljön hozzánk, eljön az emberhez. Én ezt mivel viszonozom? Nekem csak az áll módomban, hogy én is adjam önmagam neki. Hogyan adhatom? Cselekedeteimmel, mindennapi tetteimmel, amelynek a legfőbb mozgatóereje a szeretet. Szeretet nélkül nincs jócselekedet. Tetteink Isten dicsőségére, az emberek javára és önmagunk üdvösségére, örömére kell szolgáljanak. Ha nyílt szívvel várjuk Krisztust, akkor elengedhetetlenül bekövetkezik az, hogy megérezzük, megtapasztaljuk karácsony Krisztusát.
– Nemrég kitüntették Orbán Balázs-díjjal. Ez mit jelent önnek?
– Nem vagyok megszokva a kitüntetésekkel. Munkámat, szolgálatomat nem a nagy nyilvánosság kedvéért teszem, de örvendek a díjnak. A kitüntetésben ott volt a ráfigyelés, az értékelés és ez hálaadással tölti el a lelkemet, hálával Isten irányába. Ferences szerzetesként természetes számomra mások segítése: nem gondoltam, hogy erre figyelnek. Az Orbán Balázs-díj lendületet is ad ahhoz, hogy végezzem tovább a munkám, embereken, életeken segítsek, örömteljesebbé, jobbá, szebbé tegyem életüket.
Simon Virág
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

Információs központ és honlap a népszerűsítéshez
A turizmusra épít a Nyárádmente
A nyárádmenti polgármesterek, vállalkozók jelenlétében pénteken ünnepélyesen megnyitották a Leader- pályázatból Nyárádremetén létesített turisztikai információs központot, amely a Nyárádmente értékeit hivatott népszerűsíteni. Emellett létrehoztak egy honlapot, amely a turistáknak útbaigazítást nyújt arról, milyen látványosságok, szálláshelyek, illetve sajátos, a vidéki mindennapokba betekintést nyújtó programlehetőségek vannak a térségben.
A Nyárádmente Kistérségi Társulás régóta munkálkodik azon, hogy a turisztikai potenciált, amivel a térség rendelkezik, minél hatékonyabban kiaknázzák. Ebben történt nagy előrelépés a két uniós projekt révén, amelyeknek köszönhetően Nyárádremete község egy turisztikai információs központ létesítésére nyert támogatást, valamint a Nyárádmente és a Marosmente Kistérségi Társulások összefogásának eredményeképpen sikerült több olyan, színvonalas, minőségi fotókkal ellátott albumot összeállítani és kiadni, amelyek bemutatják a turistáknak a térségeket és ezek értékeit. Antal Zoltán, a Nyárádmente Kistérségi Társulás vezetője rámutatott, valójában hármas célja volt a Remetén pénteken megszervezett eseménynek, egyrészt megnyitották a turisztikai információs központot, másrészt pedig ismertették a kiadvány-csomagot, valamint bemutatták a www.nyaradmente.ro turisztikai honlapot, ahol a turisták számára egy helyen elérhetővé válik a Nyárádmente összes látványossága, szálláshelye – online foglalási lehetőséggel -, gasztronómiai kínálata, szabadidő-eltöltési lehetőségei, programcsomagok, térképekkel és a szükséges útbaigazítással együtt. A honlapon a hasznos információk mellett gazdag fotókínálat is várja a turistákat, a vidéki ember mindennapjait megörökítő életképek, ahogyan megdolgozzák a földet, kézműveskednek, a falusi hagyományok egy-egy mozzanata által elevenedik meg a Nyárádmente az oldalra kattintók előtt. A nyárádmenti információs rendszer össze van kapcsolva a többi székelyföldivel, így azok éppen aktuális kínálatait is láthatja a turista. Antal Zoltán szerint a lehetőség adott, a továbbiakban az jelent majd kihívást, hogy élettel töltsék meg a rendszert, azaz a vendéglátók is odafigyeljenek arra, hogy mindig naprakész információk álljanak a turisták rendelkezésére, illetve hogy kellőképpen ki tudják majd szolgálni az idelátogatókat.
A táj és az emberek természet- közelsége jelenti a vonzerőt
Az eseményen jelen lévő Farkas Balázs konzul szerint a turizmus fellendítését célzó projekt a környező települések hatékony összefogásának a kiváló példája, és a nyárádmenti csapat az ország legsikeresebb Leader-akció-csoportjává nőtte ki magát. Mint mondta, a nyárádmenti prioritások fontos pillére a turizmus, hiszen az idegenforgalom által termelt bevétel helyi kisvállalkozóknak segít a megélhetésben, de emellett ösztönzi a hagyományos gazdálkodás megőrzését, és hozzájárul a helyi gazdasági fejlődéshez. – A Székelyföld vonzerejét a táj és a falusi emberek természetközelsége, vendégszeretete képezi. Ezt a turista számára eladhatóvá kell tenni, viszont úgy, hogy ne essen csorba az eredetiségben, hiszen ez esetben éppen a lényeg veszne el – mutatott rá a konzul, aki arra biztatta a helyi kisvállalkozókat, igyekezzenek minden uniós, illetve anyaországi támogatási lehetőséget kihasználni. A turisztikai kiadványokba és a honlapra felkerülő minőségi fotók elkészítésében oroszlánrészt vállalt Kósa István, aki egy éven át járta a vidéket, hogy elkészítse a felvételeket, amelyek által a térséget népszerűsítik a külföldiek előtt. A fotós beszámolója során nem lehetett nem észrevenni, mennyire elvarázsolta a nyárád-menti táj. Mint mondta, a külső hatások ellenére a Nyárádmente a mai napig olyan hely maradt, ahol az ember el tudja képzelni, milyen volt az a világ, amikor kizárólag földművelésből éltek a vidékiek. – Ahhoz, hogy egy turista ellátogasson a térségbe, tudnia kell, hogy mit talál itt, ezért tartom hiánypótlónak ezeket a kiadványokat. A legérdekesebb a Nyárádmentén az emberek és a táj harmonikus együttélése és a biodiverzitás, ami annak köszönhető, hogy évszázadokon keresztül sok kis parcellát sajátos módon dolgoztak meg az itt élők. Mindennek a megőrzésében a legfontosabb, hogy az emberek meg tudjanak élni, és ebben tud segíteni a turizmus – adott hangot véleményének Kósa István.
Az esemény zárómozzanataként dr. Köllő Gábor nyárádremetei plébános Isten áldását kérte az ötletesen megtervezett, parasztházhoz hasonló turisztikai irodára és az ott dolgozók munkájára. A Nyárádremetén, a megyei út mentén álló információs központban Péterfi Csilla és Nyulas Piroska fogadják majd a turistákat, és ők gondoskodnak a honlap működtetéséről is, hogy az idelátogatóknak naprakész információk álljanak a rendelkezésére.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Akkor és most – visszatekintés 1989-re
„Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt”
Az Új Ezerdév református központban a hét végén a romániai rendszerváltozást elindító temesvári népfelkelés forró pillanataira emlékeztek a temesvári magyarok, a Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája által szerevezett temesvári rendezvény keretében. Az Akkor és most – visszatekintés 1989-re című, filmvetítéssel összekötött előadáson és az azt követő beszélgetésen részt vett Tőkés László EP-képviselő, a temesvári forradalom „szikrája”, Gazda Árpád újságíró, akkori harcostársa, valamint Balogh László, az MDF alapító tagja, aki premierben mutatta be a romániai forradalomról 1989-ben készített megrázó dokumentumfilmjét.
A megemlékezés résztvevőit, köztük Tőkés László EP-képviselőt és EMNT-elnököt, Szilágyi Zsolt EMNP-elnököt és Toró T. Tibor alelnököt, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnököt, a hős református gyülekezet tagjait a házigazda Gazda István lelkipásztor köszöntötte, aki felidézte a 26 esztendővel ezelőtti adventi csodavárás hangulatát. Ezután a szegedi Balogh László rendező-operatőr, a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumi elnöknek Akkor és most – visszatekintés 1989-re című izgalmas előadását hallgathatták meg a jelenlevők, amelyből érdekes részleteket tudtunk meg a temesvári események magyarországi fogadtatásáról és az első segélyszállítmányok kalandos célba juttatásáról az akkori zavaros körülmények között. Balogh László elmondta, hogy valójában a romániai menekültek fogadását készítették elő Szegeden 1989 decemberében, hiszen senki sem hitte, hogy egyik napról a másikra megbukhat Ceaușescu diktatúrája. Amikor eljutott a híre a temesvári csodának Szegedre, Balogh László azonnal útra kelt egy temesvári kórházaknak szánt segélyszállítmánnyal egy francia barátja kíséretében. Első alkalommal láthattuk a már akkor is a magyar közmédiának dolgozó magyar operatőr Aradon és Temesváron forgatott 5 órás dokumentumfilmjének rövidített változatát, amely hűen illusztrálta az 1989-es román–magyar egymásra találás eufórikus pillanatait, ugyanakkor néhány megrázó képsort láthattunk a temesvári kórházakban uralkodó állapotokról és egy agyonlőtt forradalmár azonosításáról. Balogh László 1989. december 22-én elsőként lépte át Nagylaknál az addig lezárt magyar–román határt, és Aradon keresztül érkezett Temesvárra. Aradon a városháza előtt 30-40 ezres tömeg éltette a Panoráma műsor szerkesztőit és a magyar televízió képviselőjét – azokban a napokban jó volt magyarnak lenni Romániában! Temesváron már a diktátor elmenekülését követő zavaros helyzet fogadta Balogh Lászlót, aki a Gyerekkórházban leadta a segélyszállítmányt, majd mindent lefilmezett, amit látott maga körül. Láthattunk egy magyarul csak alig tudó forradalmárt, aki saját elmondása szerint napok óta nem aludt, és koffein fiolákon élve szervezte a rendszerváltó erőket, és láthattunk egy december 22-én éjjel agyonlőtt, a kórházba még élve beszállított fiatalembert, aki időközben meghalt, és a kamera előtt azonosították. Balogh László kamerája még sok izgalmas pillanatot rögzített a járműveket ellenőrző, botokkal felfegyverzett forradalmár csapatokról, szekusok elfogásáról, a terroristák számlájára írt lövöldözésekről. A magyar operatőrnek és francia barátjának másnap Jugoszlávia felé kellett elhagynia az országot, mert nem tudták szavatolni a biztonságát a Temesvár–Arad–Nagylak útvonalon (ott lőtték agyon – pontosabban Aradon – a segélyszállítmánnyal érkező hódmezővásárhelyi fiatalembert). Balogh László azt is elmondta, ezt a dokumentumfilmet többször felajánlotta a román médiáknak, de eddig senki sem volt rá kíváncsi. A film levetítése nyomán a jelenlevők – többen közülük a temesvári forradalom aktív résztvevői voltak – felidézték a 26 évvel ezelőtti forró pillanatokat, és részben azonosították a dokumentumfilm szereplőit. Szilágyi Zsolt EMNP-elnök azt javasolta, hogy gyűjtsük össze az „ellopott forradalom” dokumentumait, amilyen az imént látott dokumentumfilm, írjuk meg mi a forradalom történetét, mert Bukarest soha sem fogja megbocsátani, hogy nem onnan indult el a forradalom és nem egy ortodox pópa volt a forradalom szikrája, hanem egy magyar református gyülekezet lelkipásztora.
A megemlékezés második részében, a Baráti estéksorozat keretében Gazda Árpád újságíró tett fel izgalmas kérdéseket egykori harcostársának, Tőkés Lászlónak. Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, a rendkívüli Baráti esték rendezvény szervezője hangsúlyozta: a temesvári forradalomról 26 év után is beszélni kell, hiszen ez „a mi forradalmunk volt”. Gazda Árpád a Tőkés Lászlót ért hazaárulás és szekus kollaboráns vádak hátterét igyekezett tisztázni, mert szerinte ezek a vádak nem kis mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy elsősorban a román közvélemény előtt lejáratták az 1989-es forradalom hősét. A visszatérő hazaárulás és kém vádakkal kapcsolatban Tőkés László elmondta, hogy beperelte Theodorescu és Talpeș volt titkosszolgálati vezetőket, akik egy televíziós műsorban tették közzé ezeket a képtelenségeket. Az állítólagos beszervezésről pedig kiderült, hogy 1975-ben a frissen végzett teológust, Tőkés Lászlót valóban behívatták a Securitate-ra, és fenyegetések közepette nyilatkozatokat írattak vele, majd végül lediktáltak neki egy „Angajament” című szöveget, amelynek aláírását a fiatal lelkipásztor elutasította. Ezt a dokumentumot közölte 1990 után egy temesvári napilap, méghozzá egy aláhamisított aláírással együtt. „A 2000-res években kikértem a szekusdossziémat, és benne van az Angajament, amely ma sincs aláírva, bárki megnézheti” mondta Tőkés László, aki így summázta az elmúlt 26 év történéseit:
„Ellopták a forradalmat, ez egy közszájon forgó megfogalmazás, ennek a mélységét szeretném most megmutatni. Azért nem érdekli már az embereket és a gyülekezetet sem, a temesvári magyarokat sem – tisztelet a kivételnek –, hogy mi történt 1989-ben, mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni. A legszebb dolgok ebből az időből azok az emberi erények, a bátorság, a hűség, az odaadás, az emberség, a szolidaritás, az összetartás, amelyek, amikor nagy volt a veszély, megmutatkoztak, most pedig, amikor nem vagyunk veszélyben, alig lehet mozgósítani az embereket. Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt.” Tőkés László arra is emlékeztetett, hogy a forradalom templomának építését is eltérítették, és így történhetett meg, hogy 26 év után még mindig épül az Új Ezredév központ. „Valahogy így épül a mi jövendőnk is, mint ez a központ, de csak felépítjük” – mondta Tőkés László, amit a házigazda Gazda István azzal egészített ki, hogy az elszabotált templom helyett épülő magyar központ sokkal nagyobb szabású és jobb projekt, mint a régi. Gazda Árpád pedig arra emlékeztetett: a 26 esztendővel ezelőtt történt temesvári csoda bizonyítja, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni a harcot, mert van remény és megtörténhet az, amiben erősen hiszünk.
Nyugati Jelen (Arad)

Nem szabad a művészet prostituálása árán megszólítani a közönséget
Beszélgetés Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetőjével.
– Egy korábbi interjúnkban Kántor Lajos rendszerváltó darabnak nevezi az ön 1989-ben, még a rendszerváltás előtt bemutatott, A buszmegálló című előadását, amelynek a végén felmegy a vasfüggöny, és a szereplők tanácstalanul bámulnak bele a reflektorfénybe, mintegy a jövőbe. Sejtették bármiből is, hogy mi fog következni néhány hónap múlva?
– Éppen nyolc hónap volt még hátra a december 22-ei fordulatig – április 22-én volt a bemutató. Akkor nemcsak hogy nem sejtettük, mi következik, de egyre jobban elvesztettünk minden reményt. Persze a kétségbeesés is a remény egyik formája, de mégis a kétségbeesésünk volt erősebb. A buszmegálló a várakozásról szól, egyfajta ázsiai Godot-ra várva, egy kicsit lírikusabb, mint Beckett műve. Kao Hszing-csien – az azóta Nobel-díjjal kitüntetett kínai szerző – a darab megírásakor, és talán még a mi bemutatónk idején is, Kínában disznópásztorként töltötte valamelyik hegyi faluban a büntetését szellemi tevékenysége miatt.
Nagyon szűkös anyagi lehetőségeink voltak, a színház történetének egyik legolcsóbb előadása volt, talán háromszáz lejbe került összesen. Az első előadás volt valószínűleg az országban is, amelyben a nagyszínpadra hoztuk föl a nézőket a vasfüggöny mögé, és tulajdonképpen az egész díszlet csak két improvizált vaskorlátból állt, amely a buszmegállót jelképezte, illetve egy zongorából. Ezt a minimalista díszletet a nézők három oldalról ülték körbe, csak a vasfüggöny felőli rész volt szabad, amit aztán egy adott pillanatban a szereplők döngetnek, megállnak arccal a vasfüggönynek, ahonnan úgy tűnik, nincs tovább.
A nyolcszereplős darabnak van egy hallgatag férfi szereplője, akinek nincs szövege, és én úgy gondoltam, hogy ez a hallgatag férfi, aki egy adott pillanatban eltűnik az előadásban, egy művész. Különböző foglalkozásúak, korúak, társadalmi hátterűek a szereplők, de erről a férfiról semmit sem tudunk. Csak akkor figyelnek fel rá az emberek, amikor már nincs ott, amikor hiányzik. Valahogy így van ez a művészettel, a színházzal is: ha nem lenne, nagyon hiányozna, de ha van, akkor néha figyelembe sem vesszük, nem támogatjuk, szidjuk, és a többi. Ezt a szereplőt Demény Attilára bíztam, aki kiváló zongorista is. Az előadás végén ez a szereplő – és talán ez jelképezte a remény mozzanatát – visszatér, éppen amikor a legnagyobb a kétségbeesés, és istenien kezd el zongorázni. Annyira, hogy erre a zongorahangra fölmegy a vasfüggöny.
A vasfüggönyt akkor a nagy nézőtértől a lefedetlen zenekari árok választotta el, a szereplők közeledtek félénken az árokhoz, nem látták, mi van ott, hiszen a szemükbe világítottak a reflektorok, ugyanúgy, ahogy a nézők szemébe is. Egy nagyon keskeny hidacska vezetett át a színpad és a nézőtér közötti árkon, de arra már a szereplők nem mertek rálépni, csak leültek a színpad szélére, és lógatták le a lábukat a semmibe, háttal a nézőknek, akik így ugyanazt a nagy ürességet látták. Talán ez egy ösztönös próféciája volt az előadásnak, mert kicsit később a valóságban is fölemelkedett a vasfüggöny, de hogy aztán hogyan találtuk meg a szabadságunkat, és mit kezdtünk ezzel a ránk szakadt szabadsággal, azt most, 25 év távlatából talán keserűbben látjuk, mint a pillanat eufóriájában.
– Hogyhogy bemutathatták ezt az előadást akkor?
– Magunk is csodálkoztunk, hogy az előadást át tudtuk verni a cenzúrán. Talán szemet hunytak, talán nem mertek szembenézni azzal, hogy mi ennek az előadásnak a metaforája. Amikor fordítottuk az ideológiai bizottság egyes tagjainak a szöveget, magyaráztuk, hogy a darabban a buszvállalatról van szó, azt bírálják a szereplők. Nem gondolom annyira naivnak vagy hülyének az akkori bizottság tagjait, talán megfordult a fejükben, hogy miért nekik kellene eszükbe jusson, hogy ez mégsem a buszvállalatról szól.
– Aztán következett a fordulat, ön a színház igazgatója lett, 1992-ben pedig megrendezte Ionesco A kopasz énekesnőjét, amely sokak szerint egyfajta művészi program is volt. Mi volt pontosan ez a program?
– A program röviden az volt, hogy erős művészszínházat hozzunk létre, hogy kompromisszumoktól mentes műsorpolitikát folytassunk, hogy magaskultúrára neveljünk, és hogy fölzárkózzunk az egyetemes kulturális vérkeringésbe, ahol ugyanazon a szinten alkotunk, mint Európa legjobb színházai, anélkül, hogy feladnánk a sajátosságunkat, a magyar nyelvű kultúrát, amit egyébként nem is tudnánk feladni, hiszen ez egyfajta biológiai adottság is egyben. Azt mondtuk, hogy a magyarul megszólaló előadás Erdélyben is lehet univerzális, és ezt megértik azok is – mint a jó színházat mindig –, akik esetleg nem beszélik az előadás nyelvét.
Visszagondolva nagyon nagy volt a közeg ellenállása, talán nagyobb is, mint amire számítottunk, bár tudtuk már Harag György – akinek munkássága tulajdonképpen egyfajta modellt jelentett számunkra – vallomásaiból, hogy nagyon konzervatív közeg volt a kolozsvári közönség közege, és nem fog egyik napról a másikra áttörést hozni, ha mi magas színvonalú színházat próbálunk folyamatosan csinálni. Ami nem azt jelenti, hogy ne lettek volna bukásaink, de megpróbáltunk a szakmaiságnak egyfajta becsületességet adni, olyan színházi nyelvet beszélni, amely kerüli az olcsó politizálást, az olcsó szórakoztatást, a rutint.
A kopasz énekesnő volt az az előadás, amelyik áttette a hangsúlyt egy másfajta politikumra. Nem az volt már hangsúlyos, ami óhatatlanul benne volt egy '89 előtti előadásban, többek között A buszmegállóban is, hanem lehetőséget adott arra, hogy olyan egyetemes emberi problémákról beszéljünk, amelyek az egész emberiséget egyformán foglalkoztatják. A kopasz énekesnő például az emberi beszéd, a gondolatok és magatartásformák kiüresedéséről, a kommunikáció hiányáról beszél, arról, hogy egyre nagyobb szakadék keletkezik az emberek között. Eme abszurd, tragigroteszk műfajban vagy bárhogy is nevezzük, de valóban megszólalt az előadás. A kolozsvári magyar színház történetében először nagy nemzetközi turnén vett részt vele, Angliában öt hétig játszottuk, ez jelentette az áttörést tulajdonképpen Európa felé.
– Az áttörés itthon viszont mintha nem történt volna meg, a Szabadság napilapban a kétezres évek legelején volt egy botrányos „levelezés" a két oldal, az ön azonnali leváltását követelők és az önök színházát pártolók között, amikor is az utóbbi csoportba tartozó értelmiségiek kerekedtek felül. Hogyan élte, élték meg ezt a heves vitát?
– Ezt a pillanatot nem szívesen idézem fel, mert azt hiszem, a kulturális életünknek, a város kulturális életének sem válik dicsőségére. Egészen a boszorkányüldözésig elmenően voltak reakciók, olyan szélsőjobboldali szövegeknek, illetve olyan alpári és nem szakmai hangoknak adott helyet a sajtó, ami szerintem nagyon alacsony röptű és nagyon színvonaltalan volt. Mi azonban végeztük a dolgunkat, folytattuk a munkánkat, hosszabb távlatokban gondolkodtunk, így nem figyeltünk túlságosan oda erre. Úgy gondolom, hogy rögtön ezután ismét létrejött néhány jelentős előadás, továbbra is meg tudtunk győzni jelentős alkotókat, hogy nálunk dolgozzanak, ez pedig bizonyította a társulat erejét.
– A társulatét, amelyet a rendszerváltás után újra fel kellett építeni.
– Valóban, a nyolcvanas évek társulata nagyjából eltűnt a fordulat után, a legjobb színészek közül alig maradt nálunk néhány, sokan kivándoroltak, mások nyugdíjba vonultak, vagy sajnos eltávoztak közülünk. Amikor én a kolozsvári színházhoz kerültem Harag György hívására, 44 színésze volt a társulatnak, a rendszerváltáskor viszont mindössze 15 színésszel maradtunk. Nagyon fontos volt a fiatalítás, a kilencvenes évektől megpróbáltam a legerősebb évfolyamokat, többségüket legalábbis ide szerződtetni Marosvásárhelyről és Kolozsvárról egyaránt.
Elég hosszú út volt, nem volt sima, sok mindenért meg kellett küzdenünk. Azt gondolom azonban, hogy egy erős társulat jött létre – éppen azért, mert sok mester kovácsolta, hiszen olyan nagy rendezők fordultak meg nálunk, akikkel a munka egy-egy új iskolát is jelentett a színészeknek. A fiatalítás ugyanakkor továbbra is egyik célunk, de a vérátömlesztés is nagyon fontos: olykor nemcsak fiatal tehetségeket, hanem más színházak erős színészegyéniségeit is szívesen látjuk. Megemlíthetném, hogy Szatmárról szerződött hozzánk például Szűcs Ervin és Kató Emőke, Marosvásárhelyről Kézdi Imola, Sepsiszentgyörgyről Péter Hilda, Váta Loránd, majd nemrégiben Kicsid Gizella, akik szerintem mind-mind gazdagították és erősítették a társulatot.
– 2009-ben volt egy újabb kellemetlen vita a Hosszú péntek, illetve a Visszaszületés című előadások kapcsán. Előbbit Visky András Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye alapján írta át színpadra, ön pedig megrendezte 2006-ban, utóbbi Visky saját műve, amelyet ugyanazzal a díszlettel, illetve rendezői koncepcióval mutattak be két évvel később. Voltak, akik szerint a Visszaszületés nem a Kertész-mű alapján készült előadás továbbgondolása, pusztán azért született, mert kaptak egy meghívást a Hosszú péntekkel az Avignoni Színházi Fesztiválra, ám szerzői jogi problémák miatt azt már nem játszhatták. Hogyan emlékszik vissza erre a polémiára?
– Azt gondolom, hogy mindkét előadás érvényes volt. A Visszaszületés tulajdonképpen folytatása a Hosszú pénteknek: míg az a náci koncentrációs táborok világát próbálta megidézni, addig a Visszaszületés a kommunista lágerek világát, de a szereplők gyakorlatilag színpadi értelemben ugyanazok maradtak. Erre mintha egy kantori modellt láttam volna, aki ki is jelentette, hogy minden előadásában ugyanazok a szereplők. Egyfajta ismétlése volt a formának, de mégiscsak kiegészítés is egyben, úgy tekintek rá, mint egy ikerelőadásra. Nagyon sokan látták mindkét verzióját, köztük Patrice Pavis is, aki hosszú esszét írt mindkét előadásról francia szemiotikai lapokban. Emlékszem, egy nagyon butácska kijelentés hangzott el az egyik ilyen vitairatban a hazai sajtóban: „Patrice Pavis rosszul látta az előadást". Nagyobbat rég nem nevettem leírt mondaton, mint akkor.
Azt gondolom, megint csak egy nagyon provinciális vita volt ez, amiben én nem is kívántam részt venni. Nem az a lényeg, hogy az előadás valaminek az esetleges formai megismétlése, hanem az, hogy működik-e önmagában, még akkor is, ha a Hosszú péntekkel párban, egyfajta összecsukható ikerikonként volt elképzelve. Tény, hogy a Hosszú péntek című előadásunkra íródott az új szöveg is, azt mondtam, mi lenne, ha ezt a formát egy új szöveggel, ha nem is teljes mértékben, megismételnénk, de ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazzal a díszlettel továbbgondolnánk.
Most már nem foglalkoznék azzal, hogy miért született meg a Visszaszületés. Lehet, hogy azért, mert volt egy meghívásunk Avignonba – a francia kritikusok egyébként meg is választották a fesztivál off-programja legjobb előadásának –, de megszületett, és ez a fontos. Kár lenne, ha nem lenne, hiszen irodalomként önálló életet él Visky műve, és mások majd másképpen nyúlnak hozzá. Akörül is volt egyébként nemrég egy országos vita – és az is igen középszerűre sikeredett –, hogy joga van-e egy rendezőnek ugyanolyan formában megrendezni egy előadást, mint ahogy egy másik színházban korábban tette. Hát hogyne volna joga! A színháztörténet folyamatosan remek példákkal bizonyítja ezt. Én magam is megrendeztem például A kopasz énekesnőt Párizsban is ugyanabban a formában, ahogy itthon 1992-ben, és nagyon jól működött. A színészek a maguk módján ott is érvényessé tették a formát.
– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a közönséget az étteremben és a bordélyházban kell kiszolgálni, nem a művészetben. Milyen a jó közönség?
– A jó közönség nyitott, kíváncsi, hagyja, hogy megérintsék, képes kapcsolatba kerülni a művel, az előadással. Matthias Langhoff, a nagy német rendező, aki két előadást is rendezett nálunk (Mértéket mértékkel, 2010; Don Juan ünnepélyes vacsorája, 2013), azt mondta, hogy van színházművészet, és van nézőművészet is. Nem szabad előítéletekkel színházba menni: éppen úgy, mint a színész, amikor egy szereppel találkozik, a néző is próbáljon meg kiüresedni, hogy aztán be tudja fogadni mindazt, amit lát. Aztán elutasíthatja, ha mégsem tudta megérinteni a mű, de csak akkor, ha esélyt adott neki.
Sajnos nálunk sok olyan ember szidja a színházat, aki húsz éve nem is járt itt. A néző nagyon fontos, nincs olyan színházi ember, aki ne szeretné megszólítani a közönség minél több rétegét, de hogy ezt mindenáron, akár a művészet prostituálása árán tegye meg, azt visszautasítom. Akinek ez kell, vannak olyan intézmények, amelyekben az olcsó szórakozásnak jól megszabott ára van.
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház rendszerváltás utáni időszakának nyilván fontos szereplője Visky András is, akivel hosszú ideje együtt dolgoznak. Hogyan kezdődött az együttműködésük, és hogyan hatott ő az ön munkájára, az intézmény útjának alakulására?
– Visky Andrással a nyolcvanas évek elejétől ismerjük egymást, versekkel is szerepeltünk együtt különböző romániai magyar folyóiratokban, antológiákban. Ő akkor Szatmárnémetiben dolgozott mérnökként, de rendszeresen járt a kolozsvári magyar színház előadásaira, több előadásomról (Tangó, Hamlet, Szerelemeső) írt is A Hétben és másutt is. Már akkor, ezekben az esszékben is felfigyeltem sajátos színházi látásmódjára, a teatralitás iránti érzékenységére, és bizonyos voltam benne, hogy kiváló dramaturg válna belőle, ha színházban dolgozhatna. A színházról azonos nézeteket vallottunk, és ez rendkívül fontos. Többször próbálkoztunk már akkor Kötő Józseffel, hogy áthívjuk Kolozsvárra, de ez a nyolcvanas években lehetetlen volt.
1990-ben aztán átszerződött a színházhoz. Akkor írtuk közösen a Romániai Magyar Négykezesek verseit, ami a pécsi Jelenkor Kiadónál jelent meg. Hosszú beszélgetéseinkből, gyakori együttlétünkből rajzolódtak ki a 90-es évek hosszú távú művészi programjának körvonalai. András hatására tudatosult bennem, hogy a nyolcvanas évek erősen átpolitizált előadásai után a színházban a szakrális, metafizikus réteget kell keresnünk, ez az, ami előidézheti színészben és nézőben egyaránt az átváltozást, ami a színház lényege. Drámáinak kolozsvári ősbemutatói is külön fejezetet jelentettek színházunk életében. Az évek során András jelentette számomra folyamatosan azt a szeretetből, szakmai pontosságból és őszinteségből fakadó kritikai szellemet, amely nélkül az alkotásban annyira fontos önvizsgálat és művészi megújulás elképzelhetetlen.
– 2007-től San Diegóban tanít, de azt beszélik, hogy amikor éppen ott tartózkodik, akkor is mindig pontosan tudja, mi történik a kolozsvári színházban. Ugyanakkor egyes elégedetlen hangok kifogásolják, hogy „San Diegóból vezeti a kolozsvári színházat".
– Nagy kihívás volt elvállalni a rendezői tanszék vezetését Amerika három legnagyobb színházi egyetemi programjának egyikében. Miután szenvedélyesen érdekel a rendezőoktatás, és kissé csalódottan vonultam ki a „átbolognizált" és botcsinálta doktorokkal tarkított itthoni egyetemi csendéletből, úgy döntöttem, hogy ezt ki kell próbálnom, nem utasíthatom vissza. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz úgy, hogy évente négy-öt hónapot is távol leszek. Szerencsére kialakult egy olyan, javarészt fiatalokból álló csapat a színházban, akikre nagyon sok mindent lehetett bízni. Esetenként talán túl sokat vagy legalábbis többet a kelleténél, és ebből többször adódtak feszültségek, nézeteltérések is. Ugyanakkor az én ottani munkám – amit 2017 nyaráig vállaltam – az erdélyi magyar kultúra és a romániai színjátszás világhírét is öregbíti az óceánon túl is. Valószínűleg ezért tüntettek ki New Yorkban a Magyar Kultúra Követe címmel.
Természetesen, amikor távol vagyok, naponta tartom a kapcsolatot a színházzal, interneten, telefonon, Skype-on, és nem hárítom másra a fontosabb döntések felelősségét. Az évad bemutatóit, az előadások és próbák rendjét jó előre meg szoktuk tervezni, a színház naptára hál'istennek itthoni és külföldi projektekkel egyaránt rendkívül zsúfolt. Munkatársaim folyamatosan tájékoztatnak a mindennapi gondokról. Ugyanakkor egy színházban egészségesebb, ha mindenki tud élni a hatáskörével (anélkül, hogy azt átlépné!), ha személyes felelősséget vállal a maga helyén, és saját kezdeményezéséből fakadó döntéseket is hozhat. A kérdés mindig az, hogy működik-e a színház, milyenek az előadásai... Fontos, hogy ugyanannak a célnak az érdekében dolgozzunk, és ez a folyamat minden pillanatban a teljes színházi közösség számára áttekinthető legyen. Vagyis hogy folytonosan kommunikáljunk egymással. Ez a közösség működésének alapfeltétele, és ezen a téren van még bőven tennivaló.
– Immár 25 éve áll a sétatéri teátrum élén. Ha jól tudom, az országban egyedülálló, vagy legalábbis nagyon ritka, hogy egy állami fenntartású intézményt ilyen sokáig vezesse ugyanaz a szakember. Mi a titka?
– Valószínűleg a bizalomnak köszönhető, amely irányomban megszületett, azért, mert az eredmény felől nézték, amit képviseltem vagy jelentettem. Másrészt soha nem is ragaszkodtam az igazgatói székhez, hiszen bármikor vezethetnék más színházakat is, akár más országokban, ha szabadúszó lennék, akkor pedig sokkal többet dolgozhatnék rendezőként. Azt mondtam, hogy amíg rám bízzák ezt a feladatot, azokat az elképzeléseket szeretném megvalósítani, amelyeket a legjobb tudásom szerint a legjobbnak tartok.
Édesapám, aki 21 évig igazgatta Marosvásárhelyen az általa alapított Székely Színházat, azt mondta, hogy az igazgatói szerepkör a leghálátlanabb és a legmagányosabb feladatok egyike. Számomra két dolog segített ebben. Egyrészt sikerült az utóbbi években egy olyan fiatal csapatot összehozni, amely most már a színház különböző vonatkozásait – gazdasági, marketing, irodalmi titkárság – kézben tudja tartani. Másrészt maga a társulat egy olyan fajta nyitottságot mutatott, amelynek köszönhetően nagyon sok stílust, irányzatot, hitvallást képviselő rendező otthonra talált, így meghívhattam ide olyan nagyszerű, világhírű művészeket, akiknek a munkáját csodálom.
– Igen szigorú vezetőnek tartják, aki igazgatóként is, rendezőként is kemény kézzel fogja össze a társulatot. A színház tehát diktatúra?
– Az azért túlzás. Semmiképpen sem önkényuralom a színházvezetés, hanem egyfajta rendre való törekvés, és a rendet erős kézzel, de szeretettel kell valahogy fenntartani. A színészvilág, a színházi világ sokban hasonlít a gyerekek világához, másként nem is működne, hiszen itt a játék a fontos, játszani pedig csak gyermeki hittel lehet. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gyerekeket rendre kell szoktatni. A tiszteleten, a szakmánk iránti alázaton alapszik ennek a nagy családnak a működése, a legfontosabb mindig az, ami a színpadon történik, és annak érdekében kell mindent megtenni, hogy ez a legmagasabb színvonalon történjen.
A színház egy olyan demokrácia, ahol mindenki egyformán fontos, de mindenkinek fel kell ismernie a maga helyét. Például nem mindenki rendezhet, nem játszhat bárki Hamletet, nem dönthet bárki bizonyos kérdésekben. A magyar nyelv nagyon pontosan kifejezi a szakmám lényegét: a rendező szó gyökere a rend. A rendezés nemcsak egy színmű színpadra állítását jelenti, hanem egyfajta egyensúlyteremtést, a világban való káosz és rend közti egyensúlynak a keresését minden előadásban.
A színház fegyelmezett játék, még ha néha felszabadult is tud lenni. A felszabadultság és a fegyelmezettség a két legfontosabb színészi irányvonalat is adja a Sztaniszlavszkij-féle és a Brecht-féle iskolában. A színészi munka a szerepből való ki- és belépés, azaz átlényegülés, és közben ennek az átlényegülésnek a kontroll alatt tartása. Kell lennie a színházon belül egyfajta értékrendnek, és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie.
Tompa Gábor
1957. augusztus 8-án született Marosvásárhelyen, világhírű rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője, egyetemi oktató, költő. Egyetemi tanulmányait a bukaresti Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán végezte. 1981-től a kolozsvári teátrum rendezője, 1990-től tevékenykedik igazgatóként az intézményben.
Irányítása alatt a teátrum világhírű művészszínház lett, a társulat Európa és a világ számos nagy színházában vendégszerepelt, fontos fesztiválokra kaptak meghívásokat. Tompa meghívására ugyanakkor rendszeresen nagynevű rendezők dolgoznak a kolozsvári társulattal. 2007 óta szervezik meg az Interferenciák színházi biennálét. Irányítása alatt a sétatéri intézmény felvételt nyert a mindössze 18 tagszínházat számláló Európai Színházi Unióba. Tompa 2007-től a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen oktat, világszerte rendez előadásokat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Adventi hétköznapon
Kosztolányit, a költőt rebbentve a félig fagyos karácsonyi mezők és emberek közé: nézz, Uram, nincseimre… Hát nincsekben gazdagok vagyunk, még akkor is, ha Ferenc pápa mostani szavait idézem, Kosztolányi légszomja után: „Az egyház legnagyobb kincsei a szegények.” Nos, én ebből a keresztény kincstárból enyéim javára nem kérek. Nincseinkből éppen elég van. Ám abban is nagy az igazság, hogy a szegények tudnak csak imával megrakottan-meghatottan és meghatóan könyörögni kenyérért, meleg szobáért, maréknyi szabadságért az élet dolgaiban
Most dübörögnek a román hatalmasok megfélemlítésünkre. Most is. Most vadabbul, mint két hónappal ezelőtt, s februárban még vadabbul, hogy még létezünk itthon-földünkön. Már aki itt van e lében-létben. Sok rendbéli szegényedéseinkben megszoktuk, hogy átnézzünk hegyeinken, tova a szórvány magyarság, a megcsappant számú magyarság felé, tova… tova az időben s karnyújtásnyira a Barcaságtól, a Bánságtól, olyan egykori magyar kultúrközpontoktól, mint Nagyvárad, Arad, Kolozsvár.
Mit viszen a kis Jézus a magyarjaiból kifogyott falvakba, városokba Erdélyben, a Mezőségre? A romániai magyarság kincse a maradék, a szórványmagyar, a csángó. És kicsinyég még elkerülgetve az ünnepi szózatokat szeretetről, miegymásról – amiből van bőven –, az jut eszembe a csöndben, hogy ezekből a nincsekből, kincsekből egyre több van nekünk. Noha a magyarságnak egyáltalán nem a szegénység a meghatározó lételeme.
Tessék elképzelni azok sorsát, akiknek nem jut magyar pap a falujukba. Iskolájukat is belepték a románok, szlovákok, szerbek. A szellemi szegénység hamarább pusztítja le a nemzetet, mint az anyagi. Pedig mennyire összefügg a kettő! Akinek itthon nem jut kapanyél, munkahely, az nekifut a nagyvilágnak kenyérért. Még számlálnunk is bizonytalan, mennyi magyar, tán 3 millió került Romániához 95 esztendővel ezelőtt. Ma hányan vagyunk? Nem csak a kenyérgond miatt fogytunk, de inkább a lepedékes állapot miatt, a fölmorzsolódás okán.
Az ők adventes megváltó-várakozása jut eszembe maradék hétköznapjaimon, s ma is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Huszonhat év után
Népfelkelés, forradalom, államcsíny vagy a külföldi titkosszolgálatok összeesküvése volt, ami 1989 decemberében történt? Kik lőttek a fegyvertelen emberekre? Kik voltak a terroristák? Ezek azok a kérdések, amelyek vitákban, elemzésekben vagy csak "sima" beszélgetések során is gyakran elhangzanak. És amelyekre máig sem kaptunk választ.
Tény, hogy a forradalom szikrája Temesváron pattant ki. 1989. december 16-án Temesváron felháborodott tömeg akarta megakadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását. A következő napokban a megmozdulások átterjedtek az ország más városaira is, és forradalommá nőve elsöpörték Ceausescu uralmát. A hatalom és a román politikusok Temesvár szerepét az utóbbi 26 évben folyamatosan igyekeztek csökkenteni, mellőzni. A tankönyvekben vagy az állami szintű megemlékezéseken évről évre kevesebb szó esik arról, hogy egy temesvári magyar lelkész parókiájánál kezdődött az a megmozdulás, amely a rendszerváltozást elindította.
26 év után Tőkés László úgy látja, ellopták a forradalmat. Véleménye szerint azért nem érdekli már az embereket, hogy mi történt 1989-ben, "mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni". (…) Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt".
Tegnap délelőtt Marosvásárhelyen maroknyi forradalmár gyűlt össze a városháza előtt, hogy elhelyezzék az emlékezés koszorúit a forradalom napjaiban elesett harcostársaik emlékművénél. Sajnálatos módon, a hivatalosságokon kívül alig pár érdeklődő lézengett a téren.
A forradalmárok több mint negyedszázad óta ugyanazokat a kérdéseket fogalmazzák meg konokul, újra és újra, egyre reménytelenebbül. Hiszen lezárták a forradalom dossziéját. Kérdésünkre sorolták is sérelmeiket: "Nem tudjuk, hogy kik lőttek ránk, nem tudjuk, kik a tettesek, rengeteg halottunk van, rengeteg sebesült, és felelősök nincsenek. 26 év után, úgy látjuk, visszarendeződtek a dolgok, a szekusok és a kommunisták vagy azok utódai vezetik az országot".
Másvalaki megkérdezte: látja, milyen kevesen vagyunk, mit gondol miért? És a választ is megadta: mert senki nem beszél az akkor történtekről. Az iskolában nem mondják meg, mi volt a kommunizmus, mit csináltunk mi, és mit kockáztattunk abban az időben. Minden esély megvan arra, hogy a valós demokráciából egyre távolabb kerüljön ez az eredeti demokráciánk. Azért mégis érdemes volt, de az, hogy a dolgok rossz irányba haladnak, a politikusok hibája.
Valaki megjegyezte: 26 év után az az érzése, hogy a forradalom nem ért véget. Ellopták azt, ami eredetileg elkezdődött, sok csaló beférkőzött a pártokba és az állami szervekbe, a forradalmárokról elfelejtkeztek. Felelősök pedig nincsenek. Mégis van még remény, hogy jó irányba folytatódik, nem fegyverekkel, hanem mentalitásváltozással, másfajta politizálással.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (II.)
– A ’60-as éveket milyen események fémjelezték?– Két nősülés: az első rövidebb életű volt, sikertelen, a második tovább tartott; jövőre ünnepeljük az aranylakodalmat. – A sport teljesen kimaradt az életéből?– A ’60-as évek végén a Reinhardt–Dumitrescu edzőpáros vezetésével feléledt az UTA focicsapata. Hoztak jó, fiatal játékosokat, többen egykori tanítványaim: Domide, Șchiopu, Sima. Meg a többiek: Pozsonyi, Leretter, Kun II. Attila. Megnyertek két bajnokságot, jöttek a nemzetközi kupaszereplések, kiverték a Feyenoordot... Én fogadtam Bukarestben a bírókat, akik a nemzetközi meccsekre jöttek, mindig eltöltöttem velük egy-két napot.– Milyen minőségben? – Az UTA klub képviselőjeként. Tudtam németül, franciául. Próbáltam kicsit puhítani a játékvezetőket. ’72-ben elvittek magukkal jutalomként Svédországba –fordítani. – Közben tanított, ugye?– Igen, az iskolában. És magánórákat is tartottam, keményen.– Akkor még divatban voltak a magánórák kémiából. Ami viszont érdekesebb: most következik Marokkó! Az volt a nagy szám!– Oda hogy jutott ki?– Románia és Marokkó között kötöttek egy kulturális szerződést; orvosokat és tanárokat küldtek ki. Dollárban kifejezve ragyogó szerződés volt. Én, aki szerettem utazni, azonnal jelentkeztem. ’74-ben mentünk ki nejemmel. Négy évig maradtunk. – Kellett vizsgázni?– Egy kis beszélgetés volt itt Aradon a marokkóiakkal, franciául. Megkötöttük a szerződést. És az országból ötszáz tanár kirepült Marokkóba, II. Hasszán király országába. – Aradról hányan mentek?– Legalább 7-8-an.– Nem volt nehéz franciául tanítani?– Nagyon jól beszéltem a nyelvet. A háború idején jártam német és francia magánórákra. Tudták a szüleim, hogy minél több nyelvet ismerek, annál értékesebb ember vagyok. – Nem volt túl sok az a négy év?– Feleségem hazajött két év után. A legjobban Casablancában éreztem magam… Mielőtt kimentünk volna, két repülőtábornok puccsot szervezett a király ellen. Egy Boeing 727-es repülőgéppel ment hazafelé a király, amikor Marokkó felett vadászgépek támadtak II. Hasszán gépére. Gépfegyverezni kezdték a királyi repülőgépet. Óriási szerencsével, valahogy sikerült elvergődniük Rabatba. Kiderült, hogy a puccs szervezője a belügyminiszter volt. Letartóztatták, és nyilvánosan kivégezték. A tévé is közvetítette a kivégzést… Ezek után kerültünk mi oda, Marokkóba. Addigra II. Hasszán erősen megszilárdította a hatalmát, Marokkó komoly, stabil ország lett.– Biztosan sok érdekes tapasztalattal jött haza onnan. – Bejártuk az egész országot, megismertük az ottani tanügyet. Francia rendszerben tanítottunk. Az érettségi majdnem ugyanúgy folyt, mint annak idején nálunk: nyolc tantárgyból vizsgáztak, de nem volt szóbeli. Más városokból jöttek a felvigyázó tanárok. Utána összeszedték a dolgozatokat, zsákokba rakták és elküldték a fővárosba, ahol idegen bizottság javította ki azokat. Nem volt lehetőség csalásra. Két hét után az újságban közölték az eredményeket. Általában a jelentkezők 20%-a ment át. Hihetetlen, hogy az akkori „elmaradt” Marokkóban ilyen szigorú érettségi volt… És évente csak egyszer lehetett vizsgára jelentkezni. – Amikor ’78-ban visszajött az országba, mi várta a hazai tanügyben?– Döbbenten szembesültem azzal, ahogy folytak a vizsgák, ahogy segítették a vizsgázókat a felvigyázó tanárok, a szóbelin mindenkinek át kellett mennie... Annál nagyobb elismerést kapott egy líceum, minél kevesebb bukottja volt. Számomra nevetséges volt ez a hórukk-rendszer. A fő cél az volt, hogy mindenkinek diplomája legyen. Nem számított, mit ér az érettségi diploma. Úgy tudom, hogy írással is foglalkozott, foglalkozik.– A hatvanas években sokáig vezettem a Vörös Lobogó sportrovatát. Később is közöltem sok sporttémájú cikket és visszaemlékezéseket. Megírtam és kiadtam 1999-ben egy könyvet: Maros-parti nyarak címmel. Az aradi tenisz és evezés története. Ezek nyári sportok, és a Maros partján voltak a teniszpályák, meg az evezősklubok is. – Van még sok barátja?– Az egész világon voltak barátaim: itthon, Budapesten, Izraelben, Németországban... De sajnos barátaim, ismerőseim nagy részét már eltemettem. Tavaly Budapesten, a Farkasréti temetőben elbúcsúztattuk szépen utolsó rokonomat, unokabátyámat is. Hárman voltunk a temetésen: a katolikus pap, a házfelügyelő és én. Az unokabátyám nagy tudású, de magányos ember volt... Ahogy álltam ott tavaly novemberben a temetőben, eszembe jutott családunk története és a magyar történelem. Családunkban női ágon volt hat lány és egy fiú. Anyámnak öt lánytestvére volt. Az egyetlen fiú tizenkilenc évesen elesett az első világháborúban. Maradt a hat lány. Ezeknek összesen két gyerekük született. Kettő! Apai vonalon három fiútestvér volt, egy gyereke lett a három fiúnak. Tehát a családból kilenc személynek három gyereke született. Ez megmagyarázza a magyarság állandó fogyását, megmagyarázza a Trianon utáni helyzetet, és megmagyarázza azt is, amit régebben egy történész mondott: „Erdély elvesztésének fő tényezői a magyar anyák voltak, mert kevés gyereket szültek.”– Élnek még barátai Aradon?– Vadász Ernő, Réhon Jocó, akikkel együtt töltöttem fiatalságomat. Mindig társaslény voltam, nagy társasági életet éltünk. Ez nagyon hiányzik... A baráti társaság nagyon hiányzik... Aki sokáig él, az szép lassan egyedül marad. Meg tudná mondani, melyek azok a pillanatok, amelyek a legmarkánsabban meghatározták az életét? Gondolkozott ezen? Emlékszik ilyen pillanatokra?– Apámnak az volt az elképzelése, hogy kimenjek Németországba, ott tanuljak, és jöjjek vissza a báró gyárába textilmérnökként – Neuman báró rengeteg külföldi szakemberrel dolgozott. Ezt a tervet keresztülhúzta a II. világháború, nem lett belőle semmi. Bennem megmaradt egy olyan érzés, hogy innen el kellene menni. Mint ahogy annyian elmentek. Számtalan alkalmam lett volna rá. Nyelveket tudtam, diplomám volt... Valami mindig visszatartott. Tulajdonképpen, én Aradon is jól éreztem magam, jól éltem, nem voltak problémáim, volt jó állásom, autóm, utaztam jobbra-balra, rengeteg barátom volt, élt özvegy édesanyám... Többször külföldön maradhattam volna. De valahogy mindig visszajöttem. Ha kint maradok, anyagilag valószínűleg még jobban éltem volna, biztosan érdekesebb, más életem lett volna. De őszintén megmondom, nem sajnálom, hogy itt maradtam. Annyi szép emlékem van, olyan kellemes életem volt és van, hogy egyszerűen nem sajnálhatom azt, hogy nem mentem el. – Szeretne-e hozzátenni még valamit ahhoz, amit eddig elmondott?– A ’80-as évekről nem sokat beszéltünk, de az elég sötét periódus, ronda tíz év volt… A ’89-es változás idején a 2-es Ipari Líceumban tanítottam. Két héttel az események után az iskolában demokratikus igazgatóválasztást tartottak. Mindenki ott volt, a szakácsnőtől kezdve a portásokig, a mesterek, a mérnökök, a tanárok… százhúsz ember. És engem megválasztottak aligazgatónak. Felálltam és mondtam a kollégáknak, hogy aznap töltöttem be a 60. születésnapomat, válasszanak fiatalabbat. Hiába. Megválasztottak s két évre elvállaltam. Aztán ’92-ben, majdnem 63 éves koromban bezárult a kör, és nyugdíjba vonultam.– Következett a „nagy pihenés” ideje. Mivel teltek azok az évek?– Visszajött Frankfurtból egy barátom, szüksége volt egy bizalmi emberre. Mellé szegődtem, és évekig elektronikai cikkek forgalmazásával foglalkoztam. Hasznos, érdekes aktivitás volt. Ezzel párhuzamosan személyem fémjelzi a DHL, az amerikai repülőposta aradi bevezetését. Ezenkívül tolmácsoltam, idegenvezetéssel foglalkoztam, elkezdtem írni a könyvemet. Aztán kezdtek jelentkezni a régi barátok, főleg az izraeliek, akik szüleik elkobzott vagyonának visszaszerzéséért küzdöttek. Egy ügyvéd barátom segítségével részt vettem a restitúciós perek megszervezésében. Csomó ház, lakás visszakerült a jogos tulajdonosokhoz. Sok embert tettünk boldoggá. Keveset mesélt eddig családjáról.– Lányaim Németországban élnek. Négy unokám van. A legkisebb most első elemista. Állandóan jártunk hozzájuk a feleségemmel, bébiszitter minőségben, felváltva. – Itthon sem unatkozott.– Jött az a nagy év, 2013, amikor a 65 éves érettségi találkozónkat rendeztük. Egyedülálló, rendkívül érdekes esemény; addig még nem volt ilyen Aradon. Összesen tizenöt érettségi találkozót szerveztünk együtt egy kolléganőmmel. Ugyanabban az évben volt a 60 éves egyetemi találkozóm Kolozsváron, a Bolyain. Megjelent egy tanárunk is, 95 évesen. Mellettem ült, nagy Fradi-drukker volt, tudta, hogy nekem kapcsolatom van a sporttal, megkérdezte: „Dinikém, a Fradi létezik még?” „Igen – mondtam –, csak elfelejtettek futballozni.”Ugyanebben az évben felvettem a magyar állampolgárságot. Kizárólag lelki meggondolásból. Szegeden történt az ünnepélyes eskütétel. Édesanyám és édesapám magyar állampolgárok voltak. Aradon született mindkettő, a római katolikus templomban esküdtek 1927-ben. Trianon után családom fele átment Budapestre. Ez az aktus nekem leírhatatlan lelki megnyugvást hozott. 2015-ben kerek évfordulót ült a Piros család.– Januárban töltöttem be a 85-öt. – Egészségileg…?– Remélem, hogy még egészséges vagyok. Nagyon keveset voltam beteg. Ha az orvosok belőlem éltek volna, nagyon sok kórházat be kellett volna zárni…– Eltervezett kérdéseim között szerepel: viszonya a nőkhöz? Azért gondoltam erre, mert a szűk családban egy feleség és két leány veszi körül. – Elmondhatom, hogy különböző más hölgyeknek a társaságát sem vettem soha rossznéven. Ez az egyik gyengém volt. Megmondom őszintén: legkellemesebb élménye az embernek, amikor tetszik egy nő, a társasága, nézi őt, beszélgetnek, s lassan kialakul a kapcsolat. Engem érdekelt a dolog, foglalkoztatott. – Úgy látom, hogy állandó optimizmus vezeti, és rendkívül derűs a hangulata.– Sohasem aggódtam, sohasem gondoltam rosszra, mindig a dolgok jó oldalát néztem, örök életemben a kompromisszumok embere voltam, nem voltak konfliktusaim a munkahelyen, baráti körben, mindig békülékeny voltam, alkalmazkodó.– Hobbija van-e? – A hobbijaim megmaradtak: az olvasás, a könyv. Ha választanom kell a tévé és a könyv között, gondolkozás nélkül a könyvhöz nyúlok. Imádom a zenét, mindenekelőtt az amerikai jazzt és az operettet.– Játszik-e valamilyen hangszeren?– Zongorázom. De nem komolyzenét.– Kedvenc írója?– Legjobban az angol irodalmat szeretem. Fiatalon rengeteg detektívregényt is olvastam.– Tévét nézni szokott-e?– Jobban szeretem a rádiót. Rengeteget rádiózom. Annyira leköt a budapesti rádió műsora, mint semmi más. Megszoktam. Reggel, ahogy kinyitom a szemem, bekapcsolom. Fél nyolckor már tisztában vagyok a világ eseményeivel. Szerencsés embernek tartja magát?– Megmondom őszintén: nagyon szerencsésnek. Az életemben nem voltak megrázó, drámai események… Kivéve egyet: 2004-ben nagyobbik lányom férje autóbalesetben meghalt. Szörnyű tragédia volt. Épp Németországban tartózkodtam. A vejem tehetséges mérnök volt, egy amerikai cégnél dolgozott menedzserként. Egy éjjel épp a hannoveri világkiállításra ment a cég részéről. Fáradt volt, esett az eső, elaludt a volánnál. Szörnyű sokk, amikor éjjel jön a rendőrség, és hozzák a hírt.Ezt leszámítva, mondhatom, hogy szép nyugodtan átsétáltam az életen. – Reggel hány óráig szeret aludni? – Mindig korán keltem. Most is. Hat óra után, fél hétkor ébredek. Viszont kora délután mindennap alszom egy órát. Az engem megnyugtat és feldob. Este sem fekszem le korán; nem mondhatom, hogy elpazaroltam az életem az alvással. – Januárban lesz 86 éves. Adja magát a kérdés: Mi a hosszú élet titka?– Ezt már többen kérdezték, a diákjaim is. Akkor azt mondtam, szerintem öt tényező befolyásolta döntő módon az életemet: 1. Sohasem dohányoztam, nem ittam erős szeszes italokat és a kávét is elkerültem, bár ez utóbbi nem meghatározó. 2. Racionális étkezés. Mindig úgy kelek fel az asztaltól, hogy még nyugodtan tovább ehetnék, mindig éhesen. Én állandóan éhes vagyok. Ide tartozik a racionális testsúly megtartása. Ötven éve 72 kiló vagyok. 3. Az állandó aktivitás. Az egyetem befejezésétől, 60 éve, állandóan dolgoztam. Sok mindent csináltam. 4. Mindig igyekeztem alkalmazkodni, hajlottam a kompromisszumokra, igyekeztem jó viszonyban lenni az emberekkel. A baráti kapcsolatok, a biztos családi háttér, meg az, hogy mindig érdekelt minden: politika, sport, a világ… 5. A sport. Nem csak sportolni, hanem sportolói közegben lenni. A sport, a klubokon belüli kapcsolatok rendkívül fontos tényezők az ember életében, egészségi és lelki szempontból is.– Ilyen egyszerű?– A diákjaimnak mindig mondtam: „Fiúk, tanuljatok, képezzétek magatokat, és soha ne kerüljétek el a lányok társaságát! Mert egy lány, egy nő az ember életében rendkívül megnyugtató és stimuláló érzést teremt.” És meggyőződésem, hogy ez is hozzájárul az ember egészségének megtartásához. Végül, még két szubjektív tényező: a genetika, vagyis miből gyúrták a mamát, a papát, a családot. És – megvallom – nem árt, ha az embert elkíséri… egy kis szerencse!– Isten éltesse még nagyon sokáig!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Szilvágyi Zsolt kötetének aradi bemutatója
Újra felfedezni keresztény értékeink alapjait
Ahogyan azt meghirdettük, szombaton a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében mutatták be ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános Alapkövek című kötetét. A gyülekező közönséget Miskovits Tibornak és Miltaller Lajosnak az emelvényről szolgáltatott, kellemes klasszikus zenéje fogadta, megalapozva a rendezvény adventi hangulatát. A nagytermet megtöltő tisztelőket, barátokat, rokonokat Hadnagy Éva, a Főgimnázium igazgatója köszöntötte, kifejtve: a díszteremben általában az iskolai rendezvényeket vagy az Alma Mater Alapítvány által szervezett összejöveteleket tartják, ahova meg szokták hívni a Főgimnázium olyan végzőseit is, akiknek a munkássága példaértékű, sikeres emberekké nőtték ki magukat. Éppen ezért, példaként kívánják bemutatni őket a jelenlegi diákoknak. Ilyen meghívott volt Szilvágyi Zsolt egykori diákjuk is, aki idén ünnepelte a 20. érettségi találkozóját. A mostani rendezvény azért rendhagyó, mert mindnyájan ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános meghívására gyűltünk össze első kötetének a bemutatójára. Az osztályfőnöke lévén, 20 évvel ezelőtt Zsolt neki mondta el, hogy a papi hivatást választja. A kérdésre, hogy jól meggondolta-e, határozott igennel válaszolt. Döntésének helyességét az elmúlt két évtized odaadó, lelkiismeretes munkája bizonyítja. Ehhez kíván neki további sok sikert és lelki erőt.
Könyv, amiben minden szó a helyén van
Az igazgatónő felkérésének engedve az Alapkövek című kiadványt ft. Király Árpád marosi főesperes, arad-ségai plébános mutatta be, aki előrebocsátotta: megilletődve tesz eleget Zsolt felkérésének, mert könyvbemutatókon vett már részt, de bemutatásra első alkalommal vállalkozik. Ugyanakkor a felkérést megtiszteltetésnek tekinti, boldognak érzi magát, büszke arra, hogy a fiatal lelkészgenerációhoz tartozó Zsoltnak első alkalommal jelenik meg a szívünkhöz, a lelkünkhöz közel álló, példamutató alapossággal, mindenki számára érthetően megfogalmazott, a Szentírást megmagyarázó kötete. Ehhez ismerni kell a szerző életét is: Szilvágyi Zsolt 1977. március 22-én született Aradon, Zimándújfalun nevelkedett, középiskolai tanulmányait az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban végezte, ahol 1995-ben érettségizett. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron, Fuldában és Münsterben végezte, 2001. október 6-án szentelték pappá Temesváron. Papi tevékenysége szinte az egész egyházmegyére kiterjedt, mégis inkább Temesvárhoz köthető, ahol püspöki titkár, ifjúsági lelkész, a Gerhardinum tanára, püspöki helynök, jelenleg józsefvárosi plébános.
Könyvének – Alapkövek – címe az alapok fontosságára utal. Akárcsak a keresztény egyháznál, aminek az alapját sziklára építették. A továbbiakban hallgatóságát végigvezetve a három fő témakör, a szentségek, a tízparancsolat és a főbűnök részletes, az átlaghívő számára is érthető magyarázatán, eljutva a végkövetkeztetésig: ez olyan könyv, amiben minden szó a helyén van. Állítása alátámasztására a hátsó borítólapon található méltatók, Excellenciás Roos Márton temesvári megyés püspök, dr. Bodó Márta irodalomtanár, teológus és dr. Diósi Dávid teológus, egyetemi docens (BBTE) sorait idézte.
Adventben, a csodavárás időszakában a főesperes a család fontosságát, megtartó erejét emelte ki a könyvben található példával, miszerint rohanó világunkban nincs idő a szeretteinkkel foglalkozni. Egyik gyermek a munkából hazatérő apjától megkérdezte: mondd apa, mennyi a te órabéred? Mivel az apa azt hitte, a gyermeke pénzt akar kérni, bosszúsan fordult ki a szobából, de az ajtóban meggondolta magát, és visszaszólt: ha tudni akarod, az órabérem 10 lej. Egy kis idő múlva a gyermek 10 lejt szorongatva a markában, az apja elé ált: tessék a 10 lej, szeretnék tőled venni egy órányi együttlétet. A könyv minden szava tanítás, útbaigazítás, segítség nemcsak a hívek, hanem a papok számára is, ezért mindnyájunknak ajánlotta: olvassuk figyelmesen, szeretettel!
A közérthetőségre törekedett
A szerző, ft. Szilvágyi Zsolt köszönetet mondott egykori osztályfőnöknőjének, Hadnagy Évának, amiért a Főgimnáziumban tarthatta meg a bemutatót, ugyanakkor ft. Király Árpádnak is a kötet részletekre menő bemutatásáért, a paptestvéreknek és a közönségnek a jelenlétért. A továbbiakban inkább a könyv hátteréről, a céljáról, a motivációjáról kívánt szólni. 2012-ben XVI. Benedek pápa meghirdette a Hit Évét, vagyis próbáljunk párbeszédet folytatni a világgal, választ adni az emberek kérdéseire, segítsünk elmélyülni azoknak az embereknek is, akik élik a hitet, de talán nem értik igazán. Ugyanabban az évben a temesvári parókián is elindították a jelzett beszélgetéssorozatot, amivel nem álltak le az év végén, hanem folytatták. Idén eljutottak a hét főbűnhöz, ami nagyon érdekli az embereket, ezért kéziratokat készített róluk. A híveket a téma annyira érdekelte, hogy elkérték a kéziratot is, ezért e fokozott érdeklődés sarkallta a könyvkiadásra. Elsősorban a közérthetőségre, a felvetődő kérdésekre történő válaszadásra törekedett. Kerülte az ítélést, az elítélést, a kritikát, szeretetteljesen próbált magyarázni, az eddigitől kicsit más világban. A jelenlegi posztmodern korra jellemző a relatívizmus, ami nagyon veszélyes, mert eszerint nincs alapvető érték és igazság, hanem úgy van, ahogy én gondolom, és ahogy te gondolod. Ha megtagadjuk életünk alapvető értékeit, akkor a relativizmus nagy zűrzavarában a ma embere nehezen találja a helyét, életének az értelmét.
Manapság szép, de nagyon nehéz fiatalnak lenni, ezért segíteni kell nekik felfedezni azokat az értékeket, amelyek élhető jövőt ígérnek számukra. Nem kell szociológusnak lenni ahhoz, hogy láthassuk: a nyugati világ megtagadta keresztény gyökereit, miközben Kelet-Európában a vasfüggöny a sok jó mellett, sok rossztól is megvédett bennünket. Látva e politikai helyzetet, minden ember felteheti a kérdést: megértjük-e az idő jeleit? Európát a kereszténység formálta olyanná, amilyennek most ismerjük, de kereszténység nélkül a keresztény értékeken nyugvó Európa nem fog létezni. Ezért fontos visszatérni, újra felfedezni keresztény értékeink alapjait. Innen származik a könyv címe is, az Alapkövek – sommázta könyve megírásának a motivációit ft. Szilvágyi Zsolt, aki zárszavában szeretetvendégségre, finom zimándújfalui sütemények, egy pohár üdítő vagy bor melletti beszélgetésre hívta vendégeit, akiknek szívesen dedikálta első kötetét. Miközben a szerző dedikált, az emelvényről hangzó klasszikus karácsonyi zeneszámok kiváló aláfestést nyújtottak az adventi csodaváráshoz, a szeretetteljes, baráti beszélgetésekhez.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

1989 értelmezése
Lassan puszta, történelmi adat marad az 1989-es romániai forradalom.
Egy szám lesz a sok közül a történelemkönyvekben, és egyre kevésbé kelti fel a diákok érdeklődését. Ez részben természetes folyamat, de annak számlájára is írható a fiatalok érdektelensége a 26 évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatban, hogy a hatóságok mai napig nem tisztázták megnyugtatóan, mi történt azokon a zűrzavaros decemberi napokon. Ma sincs egyértelmű válaszunk, hogy kik tehetők felelőssé mintegy ezer ember haláláért. Értelmetlennek tűnhet a véráldozatuk, hiszen az elmúlt negyed században hány remény foszlott szét, hány család bomlott fel az elvándorlási hullám miatt. Sok szempontból elégedetlenek lehetünk a jelennel. A forradalmat átélt személyek többsége többnyire csalódott.
Kiderült, hogy az élhető demokrácia és a kapitalizmus meghonosítása elsősorban a társadalom műveltségétől, nyitottságától, éberségétől és tanulni vágyásától függ. A demokráciát és a kapitalizmust meg kellett tanulni, ami különösen nehéz egy olyan országban, ahol a kollektív emlékezetből szinte teljes mértékben hiányzott a hagyományuk. Sok hamis képet alakítottunk ki róluk, amelyekkel le kellett számolnunk, mert vagy túl romantikusak, vagy tévesek voltak. A demokrácia és a kapitalizmus nem egy végső állapot, hanem egy állandó mozgásban lévő folyamat, amelyek fölött folyamatosan őrködni kell, és építeni kell őket. Egyre nagyobb létjogosultságot kezd nyerni a közbeszédben az az álláspont, miszerint államcsíny történt 1989-ben. Az értelmezési keret átalakulása részben érthető, hiszen a forradalomnak voltak olyan elemei, amelyek inkább államcsínyre utaltak, de az akkori eseményeknek megkérdőjelezhetetlen módon forradalom jellegük is volt, ami a lakosság utcára vonulásában nyilvánult meg. Ha az emberek otthonaikban maradtak volna, és tovább tűrték volna a hallgatást, akkor távolról sem biztos, hogy Nicolae Ceauşescu zsarnoki hatalma megdönthető lett volna.
Borbély Tamás
Szabadság (Kolozsvár)

Jónás-sorsú próféta-publicista: Adorjáni Dezső Zoltán tükörképe
„Hogy szerzőnk mennyire próféta, mennyire népszerű egyházvezető «saját hazájában», azt nem tudom megítélni. Azt azonban bizton állíthatom, hogy az egyetlen magyar nyelvű lutheránus hetilap, az Evangélikus Élet olvasóinak körében Adorjáni Dezső Zoltán püspök felettébb tisztelt és kedvelt személyiség. És aligha tévedek, amikor azt gondolom, hogy népszerűségét – az országhatár innenső oldalán – elsősorban az e kötetben csokorba szedett publicisztikáival vívta ki” – vallja T. Pintér Károly, a Magyarországon megjelenő Evangélikus Élet főszerkesztője Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök Tükörkép című, még nyomdaillatú kötete kapcsán, amelyet pénteken délután mutattak be Kolozsváron a Reményik Sándor Galériában, a Téli Kolozsvári Magyar Napok keretében. A kiadvány a szerző 2006 és 2014 közötti publicisztikai írásait tartalmazza, amelyek néhány kivételtől eltekintve az Evangélikus Élet harmadik oldalán 2006 februárjától rendszeresen közölt Égtájoló című rovatban jelentek meg. Az evangélikus hetilap főszerkesztője az eseményen – amely Csinta Samu újságíró moderálásával zajlott – elmondta: a rovat beindításában nagy szerepe volt Adorjáni Dezső Zoltánnak, aki egyike volt azoknak, akik leginkább szorgalmazták a határokon átívelő integrálódást, együttműködést és összefogást. T. Pintér Károly szerint Adorjáni Dezső Zoltán cikkeit szokatlan bátorság, időnként meghökkentő szókimondás és éleslátás jellemzi, és olyan új stílussal, dinamizmussal izzította át a rovatot, amelyre nem lehetett nem odafigyelni.
Adorjáni Dezső Zoltán kicsit az Isten elhívása elől menekülő, perlekedő próféta, Jónás sorsához hasonlította magát
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

„Önállóságra, függetlenségre vágyakoztam és törekedtem kora ifjúságom óta”
Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkipásztor és történész önéletrajza
Százöt évvel ezelőtt, 1910. szeptember 6-án hunyt el Szilágyi Farkas, akinek alapvető történelmi munkái a mai napig, sőt az elkövetkezendők során is nélkülözhetetlenek maradnak mindazok számára, akik az enyedi, valamint az alsófehérmegyei 1848–49-es eseményekkel, a helybéli református egyház történelmi múltjával foglalkoznak. Élete, életműve példaértékű református egyházunk, lelkészeink számára, most, amikor lassacskán haladunk a Reformáció 500 éves évfordulója felé, s amelynek megünneplése komoly felkészülést, alapos egyházi munkát igényel. Egyházközségeink múltjának feltárása, jeles személyiségeinek felkutatása fontos lenne az elkövetkezendőkben. Ugyanakkor a karácsony közeledtével, ezekben az adventi napokban adózzunk kegyelettel egyházaink mindenkori fenntartóinak, támogatóinak s a harangok hívó szavára gyülekezzünk minél többen örvendező szívvel hálát adni kicsi fehér templomainkban az Úr Jézus Krisztus megszületésének. E keretben tartom méltónak és érdemesnek fölidézni, sajátkezűleg lapra vetett emlékezése alapján, egykori enyedi református lelkipásztorunk életútjának legfontosabb vetületeit. Bárcsak minél több, hozzá hasonló erdélyi református lelkészről készülne hasonló feltárás, megemlékezés, tiszteletteljes főhajtás a továbbiak során. Alábbiakban közöljük Szilágyi Farkas önéletrajzát, amelyet a szerzőnek 1910. szeptember 6-án bekövetkezett halála után pár hónappal Jancsó Sándor enyedi református lelkész és teológia tanár helyezett el a Bethlen Könyvtárba. (Győrfi Dénes)
„Születtem Alsófehérvármegyében, Csekelakán 1839. évi október 20-án. Atyám Kövesdi Szilágyi Károly régi alsófehérvármegyei birtokos, nemes családból származott, anyám farczádi Sándor Zsuzsánna. Tanulásomat Nagyenyeden kezdettem a Bethlen Kollégium mellett 1847-ben, mint magántanuló. Magántanuló társaim voltak Antal Géza és Antal János, Antal László jónevű enyedi főorvos fiai, Antal János erdélyi református püspök unokái. Tanítónk Incze János később nagyenyedi s még később szászvárosi pap. Mint magántanulók gyakran a püspök lakásán, a szép tavaszi és őszi napokon pedig lakásának díszes kertjében tanultunk. Tanulásunkkal 1848. év tavaszán már annyira előre voltunk haladva, hogy az azon évi szeptember hóban megnyílandó tanévben a harmadik, vagyis a »gimnazista classisba« lettünk volna felvehetők. Azonban, mint tudjuk, 1848. szeptember hóban a közbejött nagy események miatt az enyedi Bethlen Főiskola is zárva maradt. Magántanulásunkat sem folytathattuk, mert tanítónk, Incze János belépett a Zeyk Miklós enyedi tanár által szervezett és vezényelt »Szabad csapat«-ba s mint katonának nem volt ideje arra, hogy minket tanítson. Az 1848-ik év nyarának nagyobb részét Csekelakán töltöttem szüleim körében.  
A vármegyei magyar birtokosság helyzete Alsófehérvármegyében azon év október hóban annyira rosszra fordult, hogy a falvakból menekült, aki csak tehette. Szüleim is menekültek Csekelakáról s Enyeden vonták meg magukat itteni rokonaik körében. Enyedről november 8-án sietve elvonult az összes magyar véderő. Az elvonult véderővel menekült a magyarajkú polgárságnak legalább 2/3-ada.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

Összefogás?
Szorosabbra fűzte együttműködését az RMDSZ és az MPP, ennek nyomán pedig még annak ellenére is az RMDSZ járt jobban, hogy a polgáriak elvileg parlamenti helyeket is kaphatnak.
Az RMDSZ-nek szüksége van a minél több szavazatra, hogy biztosan a rá leadott voksok arányában küldhessen képviselőket a törvényhozásba, és ne szoruljon az alternatív küszöbre, amelynek megugrását a székelyföldi és a partiumi megyék biztosan öszszehozzák, de a Bukarestbe küldhető képviselők számát lecsökkenti.
Első ránézésre az MPP számára is pozitívnak tűnhet a mérleg, hiszen országos jelentőségű politikai tényezővé válhat azáltal, ha politikusai a parlamentbe jutnak – más kérdés, mennyire képviselhetik a polgáriak politikáját azok, akiknek a tulipános listán való indulás érdekében le kell mondaniuk párttagságuktól. A tapasztalatok alapján kétséges, hogy az RMDSZ mennyire hagyja kibontakozni az MPP-s jelölteket. Ugyancsak kérdéses, hogy megvalósulhat-e egy összmagyar összefogás, vagy az RMDSZ csupán az „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazva csábította magához az MPP-t, hogy az semmiképp se a másik autonomista párttal, az EMNP-vel fogjon össze.
A helyzetet valamelyest egyszerűsítené, ha csak egy, az RMDSZ-szel szemben álló erő létezne. Az MPP azonban az EMNP helyett az RMDSZ-t választotta partnerül, ami az esetleg elérhető politikai funkciók, anyagi előnyök tekintetében valamelyest érthető, de kétségessé teszi, mennyire képviselheti a párt korábban meghirdetett, autonomista elveit. Ebben a helyzetben két lehetőség adódik: vagy beveszik valamilyen formában az EMNP-t is a „buliba”, közösen küzdve a polgáriak és a néppártiak céljaiért is, vagy így valósul meg az erdélyi magyar kétpártiság az RMDSZ-szel és az általa „bedarált” MPP-vel az egyik, a néppárttal a másik oldalon.
Érdemes ugyanakkor megjegyezni: az összefogás és a nagyobb létszámú magyar képviselet nem öncél, attól ha számszerűen több magyar honatya van a törvényhozásban, még nem fordul automatikusan jobbra a romániai magyar közösség sorsa. A hatékony érdekképviselethez a közös célok – önrendelkezés, jogbővítés, gazdasági fellendülés – megfogalmazása és következetes képviselete is elengedhetetlen.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Mindenki az ernyő alá vágyik?
Az elmúlt hét híre, hogy választási együttműködési paktumot kötött az RMDSZ és az MPP. Az eset – különösen a polgáriak 2012 után folytatott önfeladó politikájának ismeretében – egyáltalán nem hatott meglepetésként. Az egyezség szerint a helyhatósági választásokon az MPP jelöltjei az RMDSZ listáin indulhatnak, kivételt képeznek azok a helyek – többnyire Székelyföldön –, ahol a verseny nem érinti hátrányosan a magyar jelöltek esélyeit, nem veszélyezteti az önkormányzati képviselőtestületi jelenlétet. Cserében az MPP egy-két jelöltjének bejutó helyet biztosítanak az RMDSZ parlamenti jelöltlistáin. Szavazóbázisának folyamatos erodálódása, az erdélyi magyarok politikától való elfordulása miatt a paktum az RMDSZ számára volt a fontosabb. A regionális pártoknak kedvező alternatív küszöb – négy megyében húsz-húsz százalék – „átugrása” esetén is biztosított bejutása a törvényhozásba, csakhogy ez igen jelentős presztízsveszteséggel járna, amit nehezen lehetne megmagyarázni, győzelemként eladni a választóknak. Az MPP önveszélyes simulékonysága arról árulkodik, hogy a folyamatos és visszafordíthatatlan lemorzsolódás okán a párt annyira kiürült, hogy esetleges feltámasztásában már vezetői sem hisznek, ezért látszólagos önállóságukról is hajlandók lemondani egy-egy biztos önkormányzati, illetve parlamenti mandátumért cserébe.
A hét elején aztán újabb találkozásról kaptunk hírt: ezúttal az EMNP elnökével, Szilágyi Zsolttal tárgyalt Kelemen Hunor. Ezek szerint mindenki az RMDSZ-ernyő alá vágyik. Az RMDSZ ismertetett elképzelése szerint Soós Zoltán, a vásárhelyi előválasztások győztese az RMDSZ-MPP-EMNP színeiben indulna, az önkormányzati képviselői helyekért pedig a magyar politikai pártok külön-külön állítanának jelöltlistát. Az esetleges közös vásárhelyi jelöltlistáért cserébe az RMDSZ elnöke azt kérte, hogy a parlamenti választásokra a Néppárt egyetlen megyében se állítson jelöltlistát. Szilágyi abszurdnak és aránytalannak nevezte Kelemen feltételét, aki minden bizonnyal kevesebbel is beéri majd, ha eléri célját, hogy a Néppárt ne induljon a jövő évi parlamenti választásokon. Kérdés: megéri-e ez az EMNP-nek?
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Nagyszabású produkcióra készül a Tompa Miklós Társulat
A Csárdáskirálynő Marosvásárhelyen!
Igencsak jelentősnek ígérkező premierrel készül szilveszterre a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Kálmán Imre méltán örökzöld, az elmúlt évszázad során világhírűvé vált operettjét, a Csárdáskirálynőt mutatja be az óév utolsó estéjén a társulat – a közelgő, számos vendégművész részvételével alkotott bemutatóval kapcsolatosan hétfőn délben tartott sajtótájékoztatót a színház vezetősége.
A megjelenteket Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója köszöntötte, aki elmondta: a Csárdáskirálynő ez évben 100 esztendős, a színház 70 éves, e kettős évfordulót ünneplik a nagyszabású szilveszteri bemutatóval. – Remek csapat és nagyszerű rendező hozta létre a produkciót. A díszlet, a jelmez, a zene, a koreográfia egyaránt csodálatos. Utóbbit Ladányi Andrea jegyzi, aki a Győri Balett prímbalerinája, majd a finn királyi balett balerinája volt, jelenleg a barcelonai művészeti egyetem tanára. Verecki Szilvia sanzonett szerepére Fülöp-Gergely Tímea kolozsvári operaénekesnőt kértük fel, a kart a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói alkotják, akik téli vakációjukat és szilveszterüket áldozták fel ezért az előadásért, a produkciót pedig a Magyarországról érkezett Tasnádi Csaba rendezi. Bízunk benne, hogy ezen mű, ezen monarchikum csodavilága Vásárhelyen is olyan frissen jelentkezik, mint amilyen frissnek az elmúlt száz év során meg tudott maradni.
– Nagyon sikeres naptári évet zártunk, a célkitűzésünk a harmincezres nézőszám volt, jelenleg már a 33.000-nél tartunk – tette hozzá a produkcióban is fellépő Gáspárik Attila vezérigazgató. – A Csárdáskirálynő ugyanazon íven készült, mint a Van, aki forrón szereti, a Kőműves Kelemen, a My Fair Lady, avagy a Mágnás Miska. Ez számunkra nem muszájfeladat, ugyanarra a közönségre számítunk, mint például a Karamazovok vagy A nyugalom esetében. Nincs kompromisszum, ezt az előadást véresen komolyan vesszük. Csak a szereposztásban több mint hatvan embert láthatnak majd a nézők, mögöttük őrületes méretű és elszántságú stáb dolgozik. Nem szabad hibáznunk! Az Edvin szerepében fellépő Bokor Barna és Fülöp-Gergely Tímea szeptember óta próbál, a koreográfiát két hónapja gyakoroljuk. Szórakoztató előadást készítünk – de csak az igényesek számára! Nagy öröm, hogy közösen dolgozhatunk a Nyíregyházáról érkezett Tasnádi Csabával. Egy társulat erejét az méri fel igazán, amikor először dolgozik együtt egy számára új rendezővel.
– Ez a mű örökzöldként élt túl száz évet – mondta Tasnádi Csaba. – Ugyanolyan friss maradt mind történetében, mind zenéjében. Dalai méltán váltak divatslágerekké. A bécsi bemutatóra 1915 novemberében került sor, és pillanatokon belül 35 színház játszotta Európa-szerte, az első világháború alatt egyszerre futott Szentpéterváron és Berlinben: a művészet felülemelkedett az emberi gyarlóságon és frontvonalakon. Példátlan sikertörténetet futott be Amerikában, Afrikában és Japánban is. Az első világháború szibériai hadifogolytáboraiban megengedték a színjátszó körök létesítését, ahol ez volt a legnépszerűbb darab. A rabok fejből kottázták le a dallamokat, jelmezeket készítettek, a női szerepeket eljátszani tudó "primadonnák" pedig hatalmas tiszteletnek örvendtek. A mű kulturális közkinccsé vált. Kálmán Imrének Kodály és Bartók is az évfolyamtársa volt, ő pedig célul tűzte ki, hogy operai nehézségű szólókat, duetteket, különösen nehéz finálékat ír a műveibe. Ezért is hívtuk meg Fülöp-Gergely Tímea operaénekesnőt, aki a prózában is otthonosan mozog, Bokor Barna prózai színész létére pedig operai magasságokba tud emelkedni. És megpróbálunk mikroportok nélkül belevágni! A színház mindezzel nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, de ismeri a fejsze méretét. Annyira tehetséges a társulat, hogy Tímea kivételével minden szerepet ki lehetett közöttük osztani. A produkció hagyományos megközelítés lesz, a felkérés is erre szólt. Klasszikus, hagyománytisztelő, a mesei irányba kifutó előadást viszünk színpadra, amelyben vállaltan nincs benne az első világháború borzalmaihoz kapcsolódó mellékíz. A kor, a színészi eszköztár persze változott a mű megírása óta, de mi egy "le-lassított", színpadképében, jelmezeiben nagyon szép produkciót viszünk a vásárhelyi Nemzeti színpadára.
– Nagyon nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy játszhatok ezen világklasszis remekműben, egy álmom teljesedik be ezzel – vallotta be Bokor Barna. – De a színpadi meló gyötrelmes, az ének nagyon nehéz, szerencsére nagyon sokat tanultam Tímeától. És nem hangosított hanggal énekelünk majd, egy egész zenekart kell majd túlénekelnünk! Mindez egy másik szakma, és ezért számomra nagyon nagy kihívás. – Szintén nagy megtiszteltetés a felkérés, lévén ez az első operettszerepem, eddig csak operát énekeltem – tette hozzáFülöp-Gergely Tímea. – Az opera a legsúlyosabb műfaj, az operettet könnyebb átérezni, de ugyanúgy klasszikus hangtechnikát igényel. Kőkemény két heten vagyunk túl, de remek kollegáim vannak, akik fölkaroltak, biztattak, és közöttük megtanultam, hogy a színpadon ne csak énekben, hanem prózában is ki tudjam fejezni magam.
A Kálmán Imre, Békeffi István, Kellér Dezső és Gábor Andor szerezte Csárdáskirálynő bemutatójára december 31-én, csütörtökön 19 órakor kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. A produkciót Tasnádi Csaba rendezte, a díszleteket Fodor Viola, a jelmezeket Safranek Zita jegyzi. Zenei vezetője, karmester: Incze G. Katalin, koreográfus: Ladányi Andrea, dramaturg: Tasnádi István, koreográfusasszisztens: Vámosi Judit és Ruszuly Ervin, korrepetitor: Strausz Imre István, rendezőasszisztens Fülöp Bea.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Lélekemelő istentisztelet a megújult ágyai templomért
Az Úr jóvoltából „soha nem fogyott ki a liszt és az olaj”
Vasárnap, a belülről teljesen felújított ágyai református templomban tartott hálaadó istentiszteleten nt. Farkas Zsolt egyházkerületi pályázati felügyelő igehirdetésében Pál apostolnak a korintusbeliekhez írt I. levele IV. fejezetének az V. verséből kiindulva, örömének adott hangot, amiért az Aradi Egyházmegyében újabb templom felújítását ünnepelhetik. Ennek a fényét emelik az úrasztala előtt égő adventi gyertyák, amelyek hirdetik: közel a világ világossága. Isten megdicséri mindazokat, akik az Ő szolgálatában állnak, akik erőt, energiát, anyagiakat nem sajnálva, áldozatokat hoztak azért, hogy a felújított templomban zavartalanul, meghitt környezetben együtt lehessenek a hívek.
Manapság sokszor tapasztalhatjuk, hogy a világ nem tud igazán örvendeni Isten ajándékainak, noha Ő lehajol az emberhez. Sajnos, sokan elfordultak Istentől, ezért nem ismerik fel a jóságot az embertársaikban sem. Mert e világ már régóta vár Jézus eljövetelére, aki el is jött, megszületve a betlehemi jászolban, majd felemelkedett a mennybe. Most újra várjuk az eljövetelét, csakhogy az apostol figyelmeztet: ne ítéljetek senkit, főleg ne egymást, hanem várjátok türelemmel, szelídséggel és hálaadással azt a Krisztust, aki meg fog érkezni. A világtörténelemben kétféle adventet különböztetünk meg: egyik az ószövetségi, ahol várják a megváltót, de miközben sokáig várják, az emberi lélek elfordul tőle, s amikor végre megérkezik, kijelentik: mi másképp gondoltuk, nem őt akartuk. Mi azt akartuk, hogy a Megváltó azt hozza számunkra, amit mi kérünk. Az újszövetségi adventben is várjuk az eljövetelét, aminek nem tudjuk a módját és az idejét, csak azt, hogy előjele lesz. Közben felkészít bennünket a fogadására, hogy legyen értelmes életünk. A felújított templomban való együttlétünk is az isteni útmutatásnak a része, amit hiba lenne összekeverni a világi útmutatásokkal, amelyek sajnos, gyakran túlkiabálják szívünkben az isteni útmutatást. Hiszi, hogy Isten azért adta e templomot, engedte a felújítását, mert az Úr másképp képzeli el a jövőnket. A világ azonban kifordult magából. Megállapítását egy nyugati példával támasztotta alá, miszerint egy ötgyermekes házaspártól elvették a gyermekeket, mert úgymond radikális kereszténységre nevelték őket. Azaz, a kislányuk az iskolában karácsonyi éneket adott elő. Mi viszont valljuk, hogy kegyelmi időszakban élünk, amikor a templomaink megújulásával, sok-sok lélek is megújul. Isten mindazok felé fordul, akik a lélek tisztulását akarjuk. Ha nyitott lélekkel fordulunk Isten felé, az ő gondoskodását, szeretetét mindenkor érezhetjük.
Legyen áldott minden adakozó, minden templomért imádkozó kéz!
A továbbiakban nt. Módi József, az egyházmegye esperese, ágyai lelkipásztor köszönetet mondott a lélekemelő igehirdetésért, illetve a pályázati támogatásért nt. Farkas Zsolt egyházmegyei tanácsosnak, pályázati referensnek. Köszöntötte a hálaadáson részt vevő nt. Molnár Kálmán nyugalmazott esperest és feleségét, Király András oktatási államtitkárt, akinek köszönetet mondott a pályázatban nyújtott segítségért, Faragó Pétert, az RMDSZ Arad megyei elnökét, köszönetet mondva neki a közösségnek nyújtott mindennemű támogatásért, Erdős Bálint szintyei polgármestert, megköszönve neki a közösségért végzett kitartó, áldozatos munkáját, az egyházközségnek nyújtott önzetlen támogatását. Románul köszöntötte, mondott köszönetet a belső felújítási munkálatok irányításáért Petru Fălcuşan vállalkozónak, köszöntötte a falu szülöttét, Benedekfi István zongoraművészt és zeneszerzőt, akinek megköszönte, amiért az orgonajátékával kívánja emelni az alkalom ünnepélyességét, köszöntötte továbbá a körösközi lelkészeket, akik a jelenlétükkel tették ünnepélyesebbé az eseményt, a jelen volt baptista lelkipásztort, illetve tolmácsolta a kisjenői katolikus, valamint a nagyzerindi és a feketegyarmati református lelkészeknek az ünneplő gyülekezethez címzett üzeneteit. Tolmácsolta Venter Miklós egyházmegyei főgondnok áldását. Végszavában köszöntötte a helybeli és a vendég presbitereket, valamint a híveket, akik együtt óhajtottak ünnepelni az ágyai gyülekezettel.
A továbbiakban visszatekintett az elmúlt két hónapban véghezvitt teljes belső felújításra, melynek során felújították a villanyhálózatot, belülről leverték, majd újravakolták, újrafestették a falakat és a padokat, amelyek alatt térkővel burkolták a padlót, illetve kicserélték rajtuk a járódeszkákat. A padlócsempét is felújították, a kegytárgyakat is újracsiszolták. Kívül, a templomtetőre új esővíz-elvezető csatornákat szereltek. Megköszönte Erdős Sándor főgondnoknak és Hadi László gondnoknak a munkálatok irányításában, felügyeletében tanúsított önzetlen munkájukat. Köszönetet mondott a presbitérium tagjainak a felújítás során tanúsított önzetlen áldozatvállalásukért, mivel mindennap főtt ételt biztosítottak a munkásoknak, a pedagógusok, valamint a gyülekezeti tagok segítségéért. A templom belseje megújult, a munka azonban nem fejeződött be, jövőre a külső festést kell végrehajtani. Legyen áldott minden adakozó, minden templomért imádkozó kéz! A továbbiakban az úrasztalán kiállított, szintén példásan megcsiszolt kegytárgyakról beszélt, közülük az első 1732-ből, a legújabb 1908-ból származik. A kegytárgyakra vésett személyek leszármazottai manapság ágyai lakosok. A munkálatok során sokszor elcsüggedtek, de rendszeresen megtapasztalták: „a liszt és az olaj soha nem fogyott el”. Túl sok soha nem volt, de amennyire szükség volt, annyi mindig előkerült.
Ünnepi műsor
Miután lélekemelő gondolatokat szólaltatott meg a felújítási munkálatokat támogató Mindenhatóról, Kiss Anikó iskolaigazgató vezetésével az ágyai összevont kórusnak a karzatról elhangzott pallérozott karácsonyi énekeit élvezhették a templomot megtöltő hívek. Ezt követően Kiss Evelin és Hevesi Mária szavalatai között a Módi Kinga vallástanár által felkészített gyermekkórus énekelt. A továbbiakban az ágyai születésű Molnár Kálmán nyugalmazott esperes, Király András oktatási államtitkár, Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök, valamint Erdős Bálint szintyei polgármester szólaltattak meg fennkölt gondolatokat a hálaadási ünnepséggel kapcsolatban. Ugyancsak a falu szülötte, Benedekfi István zongoraművész Bach- és Chopin-művek avatott megszólaltatásával emelte az esemény ünnepélyességét. Erdős Sándor főgondnok a presbitérium nevében Módi Kinga tiszteletes asszonynak, Kiss Attila és Székely Levente presbiterek nt. Módi József lelkipásztornak virággal kedveskedve mondtak köszönetet a felújítási munkálatok során tanúsított áldozatos munkájukért. A hálaadó istentisztelet záró részében Tolnai Ferenc bélzerindi, Papp József erdőhegyi, Lőrincz Lóránd Péter vadászi és Tóbiás Tibor György kisperegi lelkipásztorok alkalmi igeversekkel alátámasztva méltatták az alkalmat. Az ünnepi istentisztelet nemzeti imánk eléneklésével zárult, a híveket a templom előtt adott szeretetvendégségen, a vendégeket és a meghívottakat a közösségi házban adott ünnepi vacsorán látták vendégül, ahol újabb tanúbizonyságát tapasztalhatták az ágyai háziasszonyok ügyességének, vendégszerető magatartásának.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Az anyaországi tévék a legnézettebbek az erdélyi magyarok körében
Elsősorban a magyarországi tévéket nézik az erdélyi magyarok, derül ki egy, a médiafogyasztási szokásokról készített friss felmérésből.
A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet ez év szeptemberében és októberében készített felmérését a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) felkérésére, ennek eredményeit Kiss Tamás és Barna Gergő szociológus mutatta be hétfőn este Kolozsváron. Az MTI beszámolója szerint az erdélyi magyarságra reprezentatív mintán végzett felmérést egy hasonló, 2007-ben készített kutatás adataival is összevetették.
Kiss Tamás elmondta, míg 2007-ben az erdélyi magyarok preferenciáját a Duna Televízió vezette, jelenleg az RTL Klub az erdélyi magyarok legnézettebb programja. A jelenlegi nézettségi sorban a Duna tévé, a TV2 és a Pro TV következik. A tájékozódás legfontosabb forrásának azonban az erdélyi magyarok is a román nyelven sugárzó Pro TV-t jelölték meg.
Kiss Tamás elmondta: erőteljesen visszaesett a román közszolgálati televízió magyar adásainak a nézettsége. A rádiózási szokások az autózási szokásokhoz igazodtak. Az erdélyi magyarok többsége autózás közben hallgat rádiót azokban az idősávokban, amikor munkába megy vagy munkából hazafelé tart. A felmérés azt jelzi, hogy előretörtek az erdélyi magyar kereskedelmi rádiók, de a közszolgálati rádió magyar adásai is jól őrizték a pozíciójukat.
Barna Gergő elmondta: az elmúlt hét évben keveset csökkent az erdélyi magyar lapok olvasottsága, az írott sajtó piaca azonban rendkívül töredezett, a kínálatot jobbára a kis területen terjesztett helyi lapok jelentik. A mérés szerint a Háromszéknek, a Székely Hírmondónak és a szatmári Friss Újságnak van a legnépesebb olvasótábora. A hírportálok közül a Székelyhon a legolvasottabb, ezt a Maszol.ro és a Transindex követi.
A kutatás szerint az erdélyi magyarok többnyire magyar nyelvű médiát fogyasztanak, elsősorban azonban a rádiózás terén érzékelhető a román csatornák hallgatottságának az előretörése.
Krónika (Kolozsvár)

In memoriam – dr. Hints Miklós emlékére
„Halnak, halnak, / Egyre halnak, / Színe, lángja a magyarnak. / Itt is egy név, / Ott is egy név, /
Hányat elvisz minden egy év.
S aki még él, / Minden névnél / Összerezzen, búsan, árván: / Mint a néma / Lomblevél, ha / Egy-egy társa hull le sárgán.” (Arany János: Néma bú)
Hetvenévesen távozott közülünk Hints Miklós marosvásárhelyi nyugalmazott vegyészmérnök /Marosvásárhely, 1945. máj. 16. - Marosvásárhely, 2015. dec. 18./
az Erdélyi Kárpát Egyesület tagja. Polihisztornak tartottam, minden érdekelte, mindennel foglalkozott. Iskoláskorában lencsét csiszolt távcsőhöz, nagy türelemmel, hosszú hónapokon át. Édesapjával motorbiciklin bebarangolta egész Erdélyt. Később a vegyészettel kötelezte el magát.
A változások után, a kétes módú privatizációt követően profilt kellett változtatnia; a világ végén, szeretett hegyei között oktatta a móc gyerekeket mindenre, ami a tantervben volt, de azon túl is. Ott, a hegy tetején szerény szobát bérelt, ahol télen megfagyott a víz a lavórban. Nyaranta helynévgyűjtő utakat tett biciklivel, gyalogosan, hogy megmentse a magyar falvak még ismert helyneveit az enyészettől. Az Erdélyi Kárpát Egyesület aktív tagja volt.
Az Erdélyi Gyopár hasábjain érdekfeszítő beszámolókat írt a Törökországban, Iránban, Indiában és más országokban megtett útjairól, ahol a helyi lakosság életmódját, kultúráját tanulmányozta, és ahová – akárcsak Kőrösi Csoma Sándor – alkalmi szállítóeszközökkel, szerény körülmények között utazott, példát mutatva, hogyan lehet kevés pénzzel, nyelvtudás nélkül is nagy távolságokat bejárni.
Természetet és kirándulásokat népszerűsítő előadásokat tartott többek között a Kolozsvári Rádióban – nagy érdeklődéstől övezve. Optimizmussal, bizakodva viselte alattomos betegségét. Azt hittük győztes lesz. Nem így történt. Végső akarata szerint szülei mellett, Marosvásárhelyen fogja égi turistaútjait járni. Volt osztálytársa és kiránduló cimborája búcsúzik tőle. Isten veled, Miki!
Fodor András
Emlékeztető:
Művelődés (Kolozsvár). 1995. 11. sz.
Hints Miklós: A romániai magyar helynévkutatás
1. Nem kell bizonygatnom, hogy a modern, korszerű magyar helynévkutatás bölcsője Kolozsvár. Kezdete Szabó T. Attila nevéhez fűződik, és az 1930-as évekre nyúlik vissza. Ezekben az években lát napvilágot Szabó T. Attila gyűjtésében és feldolgozásában néhány erdélyi kisváros: Nagyenyed (ETF. 58. sz.), Zilah (ETF. 86. sz.), Dés (ETF. 101. sz. ) helynévanyaga, valamint egy többnemzetiségű település, Szásznyíres helynévtörténeti adatainak a feldolgozása. Ebben az időben írja meg, dolgozza ki Szabó T. Attila a helynévkutatás módszerét a már klasszikussá vált tanulmányában: Miért és hogyan gyűjtsük a helyneveket? (Népművelési Füzetek 4. sz.). Az 1940-es években, részint az Erdélyi Tudományos Intézet keretében meginduló tervszerű gyűjtés eredményeként néhány olyan mintaszerű kiadvány látott napvilágot, mint a Szabó T. Attila szerkesztette Kalotaszeg helynevei (1942), Árvai Józsefnek A barcasági Hétfalu helynevei (1943) című könyve, ez talán mindmáig a legrészletesebb helynévgyűjtés, továbbá Gergely Béla és Szabó T. Attila három kiadványa a szolnokdobokai Tőki völgy (1945), a Dobokai völgy (1946) és a Kolozs megyei Borsa völgy (1945) helyneveiről. Néhány, csupán egy-egy falu helyneveit feldolgozó tanulmány is született. Gazda Ferenc Csomakőrös, Imreh Barna Mezőbánd, Márton Gyula Nagymon, Ördöngösfüzes és Árpástó helyneveit tette közzé. És ki kell emelnünk Benkő Lorándnak a későbbiekben több vonatkozásban is mintául szolgáló feldolgozását az Alsó-Nyárádmente földrajzi neveiről (1947), de ez már nem Erdélyben, hanem Magyarországon látott napvilágot.
2. S míg a háború utáni években, némi változtatással és finomítással, de lényegében a Szabó T. Attila kidolgozta módszer alapján Magyarországon a helynévkutatás lendületet vett — a megyei kiadványok sora látott napvilágot —, addig Erdélyben a helynévkutatás teljesen szünetelt. De nem azért, mintha a kolozsvári nyelvészek körében lanyhult volna a földrajzi nevek iránti érdeklődés, hanem mert az akkori hatalom és szerve: a cenzúra szemében a helynévkutatás a nacionalizmus gyanújába keveredett. Érthető: a helynév mint a népiségtörténet fontos forrása, nem azt a történelmi felfogást példázta, amely a korabeli román ideológiába beágyazható lett volna. Jóval később, két évtized elmúltával gondolt arra az 1957-ben meginduló Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztősége, az öncenzúra feladásával is, hogy próbálkozzon helynévanyag közlésével. Így jelent meg a lapban 1967-ben elsőként Csák László, Bélfenyér jelenkori helynevei című közleménye. S minthogy a cenzúra a továbbiakban sem gördített akadályt — bár itt-ott, egy-egy helynév kapcsán akadékoskodott — a NyIrK. a további számaiban is helyt adott a helynévközléseknek, s 1967-től 1994-ig bezárólag 124 település helyneveit tette közzé. Itt jelentették meg dolgozataikat nemcsak az elkötelezett helynévgyűjtők (Janitsek Jenő, Csomortáni Magdolna, Burus János, Hints Miklós stb.), hanem az „egyfalus” gyűjtők is, azok a végzős egyetemi hallgatók meg vidékre kihelyezett tanárok, akik államvizsga- vagy szakdolgozatként szülőfalujuk helynévanyagát gyűjtötték össze és dogozták fel. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékén ugyanis előbb Márton Gyula, majd B. Gergely Piroska mindig is ösztönözte e témaválasztást. Valamennyi ilyen dolgozat — ellenőrző gyűjtés után — máig sem kerülhetett kiadásra. Az erdélyi helynevek közzétételében időközben besegített a Sepsiszentgyörgyi Történelmi és Néprajzi Múzeum évkönyve, az Aluta is, hasábjain több háromszéki település — közöttük Sepsiszentgyörgy — helynévanyaga látott napvilágot. A továbbiakban spontánul, minden szervezeti keret nélkül — de talán a NyIrK. adta lehetőségek hatására — lendületet vett erdélyi helynévgyűjtés anyagának közlését, a kilencvenes évektől az ELTE kiadványa, a Magyar Névtani Dolgozatok szerkesztője, Hajdú Mihály is pártolta. A MND. egy-egy számaként több kiadvány is megjelenhetett: az erdélyi Sajó völgye (MND. 94. sz.), az erdélyi Melles-völgy (MND. 102. sz.), Torockó és Torockószentgyörgy (MND. 106. sz.), Közép-Mezőség (MND. 110. sz.), Bardocszék (MND. 118. sz.), továbbá Mezőségi magyar falvak (MND. 121. sz.) és a máramarosi Hosszumező helyneveiről.
3. A kilencvenes évektől az erdélyi helynévkutatás ösztönzésének halvány keretei is mutatkoznak. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszéke azon túl, hogy támogatja a helynévkutatással kapcsolatos témákat államvizsga- és szakdolgozatokként, helynévkutatást és -feldolgozást doktori értekezések témájául is felvett és felvesz. Ilyen volt Tibád Levente értekezése a Nyikó mente és Csomortáni Magdolna készülő disszertációja a csíki székelység földrajzi neveiről. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagilag is támogatja — igaz szimbolikus összeggel — a csíki meg a gyergyói gyűjtést és Murádin László szervezésében a háromszéki és aranyosszéki gyűjtést. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület évi pályázataira is több, egy-egy falu helyneveit bemutató pályázat érkezik. Itt kell említenünk a budapesti Néprajzi Múzeum pályázataira beérkezett pályamunkákat is. A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények továbbra is vállalja a lehetőségeihez mérten, ösztönzésül, főleg a még „ismeretlen” szerzők dolgozatainak közlését.
4. Bízva a hallgatóság földrajzi ismereteiben, mielőtt röviden áttekintenők a közölt és még kéziratos anyag alapján az erdélyi helynévkutatás eredményeit és hiányait, előre kell bocsátanunk: nem lehet célunk valamennyi erdélyi település, Erdély egész területe földrajzi neveinek összegyűjtése — függetlenül a lakosság etnikai összetételétől. Gyakorlatilag pusztán rövidebb távú céljaink lehetnek: s ez a magyar vagy magyarok is lakta tájak és vidékek, jól körülhatárolható magyar etnikai csoportok földrajzi neveinek összegyűjtése és kiadványsorozatokban való közzététele. Nem lehet feladatunk a csak román lakosságú települések helynévanyagának a felmérése, annak ellenére, hogy bizonyos esetekben a román helynevek, például a Mezőség területén, a magyar népiségtörténet szempontjából is sokatmondóak. A feladat így sem kevés, Erdély mintegy 3 800 településéből legalább 1 500 magyarok is lakta helység földrajzinév-anyagára lenne szükségünk.
A moldovai csángó települések helynévanyagának gyűjtéséről már beszélt az előttem szóló előadó, Halász Péter. Mindenekelőtt a Székelyföld helynevei tarthatnak az érdeklődésre számot. E területet tájegységekre tagolva, Csík helyneveinek gyűjtése — Csomortáni Magdolna révén — befejezéséhez közeledik. Gyűjtőt igényel ugyanakkor a Gyimesi-szoros és a Kászoni-medence. A gyergyói települések helyneveit az EME megbízásából Janitsek Jenő gyűjti. Háromszék több mint 100 helységéből befejeződőtt a gyűjtés 54 faluban, még 48 település van hátra. Főleg Kézdiszék területe hiányos, innen csupán 3 falu anyaga gyűlt egybe. A megjelent Hétfalu mellett, kéziratos anyaggal rendelkezünk a Brassó melletti királyföld területéről. A régi Udvarhely vármegyét tekintve gyűjtés folyt az Erdővidék ideeső részén, a Nyikó mentén és a megye nyugati felében, a székely Párciumban. Egy-egy gyűjtőre lenne szükség a két Homoród vidékére és a Hargita-Hegyalja falvaira. Összegyűlt a Sóvidék helynévanyaga, de innen a Kis-Küküllő mentén egészen Balázsfalváig mindössze 6 falu anyagával rendelkezünk. A Felső-Maros mentén Magyarótól Székelykocsárdig mindössze 14 faluban folyt gyűjtés, de közzé kellene tenni a nemrég elhunyt Vígh Károly remek dolgozatát Marosvásárhely helyneveiről. Folytatni kellene Benkő Loránd Nyárád menti gyűjtését, Felső-Nyárádmente területéről mindössze 2 falu anyaga gyűlt egybe. Igen nagy terület az erdélyi Mezőség. E területről a már régebben közzétett Tőki-, Dobokai-völgy, Borsa völgye, továbbá egy tucatnyi településen végzett gyűjtésen túl, magam eddig 50 település helynévanyagát tettem közzé, s alighanem, magyar szempontból e szórványvidéken még 100 olyan magyarok is lakta település van, ahol szükségszerű gyűjtést végezni. Aranyosszék, továbbá Kolozsvár környéke helyneveinek gyűjtése befejeződött, s a már említett kalotaszegi gyűjtés vált közismertté.
A Királyhágótól nyugatra eső települések közül a Szilágyság mintegy 60 falujából csupán 12-ben folyt gyűjtés. Míg Máramarosban Janitsek Jenő munkájaként a gyűjtés befejeződött, Szatmár vidéke, Bihar és a Bánság területéről csupán szórványos gyűjtéseket említhetünk, ilyen falvakból, mint Mezőfény, Albis, Érbogyoszló, Berettyószéplak, Érmihályfalva, Ottomány, Bélfenyér, Köröstárkány, Kis- és Nagyiratos, Szentpál. Tudomásunk van Bura László és tanítványainak gyűjtőmunkájáról, de a pontos terület számomra ismeretlen.
5. E futólagos áttekintés után megállapítható, hogy Erdély területéről a kívánatos 1 500 településből mindössze kb. 400–450 helység földrajzinév-anyaga gyűlt egybe. Ezek egy része nyomtatásban is megjelent, más részük még kéziratos anyag. A fentiekből következően a még hosszú évekig, évtizedekig elnyúló gyűjtőmunka eredményessége érdekében néhány közvetlenül elvégzendő feladatunk lenne:
a) Bár készült már kimutatás a közzétett erdélyi helynevekről (vö. NyIrK. 36: 113), szükségünk lenne egy átfogóbb kimutatásra, amely tájegységenként számba venné a már publikált, de a kéziratos anyagot is, főleg a Néprajzi Múzeum, az EME, a kolozsvári magyar tanszék archívumaiból, valamint az iskolák és a különböző magánszemélyek birtokában lévőket. (Ezeket újsághirdetések révén kellene felkutatni.) Csak ez esetben lennének elkerülhetőek a gyűjtési átfedések. Kapott már gyűjtési pályázaton díjat olyan személy is, akinek beküldött anyagát más gyűjtő már rég publikálta, egy magyarországi főiskola diákjai e nyáron például olyan faluban is gyűjtöttek, ahonnan már két másik, alapos gyűjtésünk is van.
b) Szerveznünk kell önkéntes gyűjtőket a pedagógusok köréből, esetleg a megyei Tanfelügyelőségek segítségével. Munkájukat a történelmi helynevek és a szükséges térképek beszerzésével segíthetjük elő.
c) Meg kellene indítanunk egy kiadványsorozatot, folyamatosan egy-egy tájegység földrajzinév-anyagának a bemutatására.
Mindehhez, persze, anyagi támogatás szükségeltetik.
-
Kiegészítés
Hints Miklós gyűjtései:
Hints Miklós: Az erdélyi Sajó völgye nyolc településének helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest),1991
Hints Miklós: Közép-Mezőség hét településének helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1992
Hints Miklós: Mezőségi magyar falvak helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1993
HINTS Miklós: A mezőségi Lúc völgye helynevei.
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1995
HINTS Miklós: A Bodoki-hegység hét településének család- és helynevei. (Sepsibükszád, Mikóújfalu, Málnás, Málnásfürdő, Oltszem, torja, Futásfalva, Ikafalva.)
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1997
Hints MiklósA Maros-Küküllő köze tizenkét településének jelenkori és történeti helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 1999
Hints Miklós Kászon jelenkori és történeti család-és helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2000
Hints Miklós: Gyimesi helynevek
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2000
Hints Miklós: Marosvécs és környéke család-és helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest),2002
Hints Miklós: A Komlód völgye hét településének család- és helynevei ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2004
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Aranyosgerend helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXIV. évf. (1990) 1. sz. 84–90. 1990
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Magyarpalatka és Visa helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXIV. évf. (1990) 2. sz. 182–187. 1990
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Székelykocsárd helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXV. évf. (1991) 1. sz. 174–177 1991
Krónika (Kolozsvár)

Az idei évről és a 2016-os kihívásokról kérdeztük Kelemen Hunort
A 2018-as év, az egyesülés centenáriuma közeledtével az RMDSZ elnöke egyre fontosabbnak tartja a többség-kisebbség paktum létrejöttét. Kelemen Hunor szerint a következő időszakban folyamatosan emlékeztetni kell a román társadalmat arra, hogy lassan eltelt száz év, és az őshonos nemzeti kisebbségek irányába tett 1918-es ígéreteket nem tartották be. A politikust a 2015-ös évről és 2016 kihívásairól kérdeztük.
A menekültválság és a terrorizmus elleni küzdelem meghatározta a 2015-ös nemzetközi évet. Menekültügyben az EU nagyon nehezen mozdult, első lépésként bevezették a kötelező befogadási kvótákat. Helyesen járt-e el Románia, amikor szeptemberben az európai uniós belügyminiszteri fórumon Magyarországgal, Csehországgal és Szlovákiával együtt a kötelező kvótarendszer ellen szavazott?
Helyesen. A RMDSZ-es EP-képviselők is nemmel szavaztak az Európai Parlamentben az Európai Bizottság kvótatervére. Sok-sok indok szól Románia álláspontja mellett, és ez nem jelenti a rászorulókkal szembeni szolidaritás hiányát. Az Európai Unió ugyanis képtelen a külső határait megvédeni. A menekültek normális ellenőrzési mechanizmus nélkül lépnek be az EU-ba, átjönnek több olyan országon, ahol az életük már nincs veszélyeztetve. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy pontosan hányan érkeznek, mert addig, amíg a külső határok védelme nincsen biztosítva, számuk folyamatosan nő. Ugyanakkor ezeknek a bevándorlóknak a nagy többsége nem is akar Romániába jönni. Ilyen körülmények között értelmetlen kötelező kvótáról beszélni. Van a kérdésnek több jogi vetülete is. Semmilyen európai uniós alapszerződésben nincs benne, hogy a kötelező kvótát el kell fogadni, másrészt a román alkotmány is tiltja különböző közösségek kényszerített betelepítését az országba. Ugyanakkor nem tudja senki garantálni, hogy ha Romániába küldenek mondjuk 4000 menekültet, regisztrálják őket és érvényes papírokkal rendelkeznek, ezek az emberek a következő nap nem utaznak el, nem mennek el Nyugat- vagy Észak-Európába. Hiszen Romániában nem lehet táborokba zárni őket. A kötelező kvóta bevezetése tehát politikailag, jogilag, szervezésileg, logisztikailag is problémás. Ám ismétlem: ez egy percig sem jelenti azt, hogy a szolidaritást fölülírnánk, és akinek az élete veszélyben van, nem kellene hogy megkapjon minden segítséget.
Romániának végül el kellett fogadnia a kötelező kvótákat, és a kormány új menekültállomások létesítését jelentette be. Az egyik ilyen központot Tasnádon nyitnák meg, ami ellen az RMDSZ elsőként tiltakozott. Miért?
Egyrészt a kötelező kvóta érvényesítése még nem biztosított, mert az Európai Bíróságon megtámadta legalább két tagállam, és ha sikerrel járnak, esik a brüsszeli terv. Másrészt pedig egyelőre van egy kötelező érvényű döntés, amire még akkor is fel kell készülnie az országnak, ha ezt Románia nem támogatta. Azt se feledjük, hogy tavasszal a menekülthullám újabb lendületet kaphat, és nem biztos, hogy az útvonala elkerüli Romániát, az embercsempészek erre terelhetik őket. Tehát fel kell minderre készülni, például menekültközpontok kialakításával. Ezt meg tudjuk érteni. Azt viszont kifogásoljuk, hogy a helyi hatóságok megkérdezése nélkül fognak bele ilyen típusú előkészületekbe. Ez ugyan az állam feladata, ám az önkormányzatiság elve mégiscsak megkövetelné, hogy a helyi önkormányzattal, a helyi közösséggel konzultáljanak, egyeztessenek, kikérjék a véleményét, s azután hozzanak döntést egy menekültközpont helyszínéről. Ez az elv nem csak a Tasnádra érvényes.
Más településekre is terveznek menekültközpontokat, és ez nem váltott ki ekkora tiltakozást, mint a magyarok lakta Tasnádon. Nem áll így fenn az a lehetőség, hogy az RMDSZ-t sokan markánsan menekültellenes politikai szervezetnek tekintsék?
Nem. Szerintem téved, aki azt gondolja, hogy hosszú távon a közösség akaratával szemben lehet olyan döntéseket meghozni, mint például menekültek befogadása. Meg kell nézni, hogy mi van ma Európában, meg kell nézni azt, hogy az európai emberek többsége mit gondol erről, és szerintem figyelembe is kell venni. Nem az az alapvető kérdés, hogy Románia tud-e valamit kezdeni 4700 emberrel. Nehogy úgy tegyünk, mintha csak 4700 emberről lenne szó, mert lehet, hogy ma 4700-ról beszélünk, de ennek a többszöröse is lehet. Nem szabad ezt a jelenséget statisztikai adatokká leegyszerűsíteni, meg kell nézni a kulturális hatását, az érzelmi fogadókészséget. Az RMDSZ a menekültkérdésben az első pillanattól árnyaltan fogalmazott. Olyan álláspontot nem lehet megfogalmazni, amivel mindenki egyetért.
Tény, hogy – különösen a párizsi merényletek óta – Schengen megroggyanni látszik, épülnek a kerítések Európában. Az EU alapvető értékei kérdőjeleződtek meg. Milyennek látja az Európai Unió jövőjét 2016-ban?
Az Európai Unió nincs semmivel sem rosszabb állapotban, mint két-három évvel ezelőtt. Csupán most szembesült egy olyan kihívással, válsággal, amelynek nyomán kiderült, hogy nincs felkészülve bizonyos kérdéseknek a megoldására, nincsenek meg azok a döntéshozatali mechanizmusok, amelyekkel ilyen válsághelyzetben gyorsan, hatékonyan lehet lépni. Ilyen körülmények között szerintem nem kevesebb EU-ra van szükség, hanem több EU-ra van szükség. Nem arra gondolok, hogy nagy léptekkel haladjunk az Európai Egyesült Államok felé (bár nagyon hosszú távon ilyen konstrukció felé kell haladni), de több Európára van szükség minden tekintetben. Abban a tekintetben is, hogy a különböző kompetenciákat újragondoljuk. Tetszik vagy nem, az élet felülírhatja egy adott pillanatban azt, ami azelőtt egy évtizeddel vagy öt évvel volt, és így a szerződéseknek a kiegészítése, újragondolása is be fog következni, másképpen nem fog tudni az EU sikeres lenni. Körülöttünk tulajdonképpen szinte mindenki abban érdekelt, hogy az EU ne legyen sikeres, hogy megroppanjon, de azt hiszem, hogy nincsen egyetlen olyan ember sem, aki azt gondolja, hogy az Európát érő kihívásokra a tagállamok külön-külön sikeres választ tudnak adni. Meg kell tehát nézni, melyek azok a kompetenciák, amelyeket uniós hatáskörbe kell utalni. A külső határok védelmét, a biztonságpolitikát, a külpolitikát, a védelmi politikát mindenféleképpen ilyen kérdéseknek tekintem. Ez azt is jelenti, hogy a szuverenitásból fel kell adni. Ha nem tudja Görögország vagy Olaszország a külső határait megvédeni, akkor ez EU-s hatáskör kell hogy legyen, mert másképpen maga az Európai Unió fog összeomlani. Másrészt pedig bizonyos kérdéseket vissza kell utalni tagállami hatáskörökbe. Nem kell az EU-nak azzal foglalkoznia szerintem, hogy az akácfákat hol kell élve hagyni, vagy az uborkának mekkorának kellene lennie, nem kell olyan kérdésekkel foglalkoznia, ami az EU-s polgárok életszínvonalát, biztonságérzetét nem fogja javítani. Van egy alapvető kérdés ma, és erre kell választ adni az EU-nak: a biztonság versus szabadság kérdésére. Amíg az emberek élete nincs biztonságban, addig nem tudnak szabadok lenni. Semmiféle szabadságjogból, még az utazás, mozgás szabadságából sem szabad visszanyesni, de a biztonságot kell tudni szavatolni. A párizsi merényletek óta az EU sem lehet olyan, mint 2015 októbere előtt volt, mint ahogyan az Amerikai Egyesült Államok sem olyan 2001. szeptember 11-e óta, mint előtte volt.
Idén több olyan lépés történt, ami nagy mértékben meghatározza a 2016-os gazdasági évet: elfogadták az új adótörvénykönyvet, jelentős béremelések voltak a közszférában, és kidolgoztak egy olyan költségvetést, amely a 3 százalékhoz nagyon közeli deficittel számol. Az RMDSZ mindezeket megszavazta. Ezek szerint nem tartanak attól, hogy jövőre elszabadul a gyeplő és kisiklik a gazdaság?
Úgy vélem, hogy amilyen állapotban most van Románia gazdasága, illetve az európai és a világgazdaság, ha nem történik egy olyasvalami, ami nem Romániától és nem a költségvetéstől függ, akkor ezek az intézkedések és ez a költségvetés 2016-ban, 2017-ben nem rejt magában vállalhatatlan kockázatokat. Kockázat persze mindig volt, mindig lesz, főleg egy olyan világban, ahol a nemzetgazdaságok szinte minden paramétere nagy mértékben összefügg a szomszéd nemzetgazdaságok, a kontinens és a világgazdaság változásaival. Emlékeztetnék arra, hogy a gazdasági válság idején azt mondta az RMDSZ: mihelyt lehetőség lesz, akkor visszaadjuk a társadalomnak mindazt, amit a megszorító intézkedésekkel elvettünk. Tehát megnöveljük a levágott béreket, csökkentjük a megemelt áfát. A megszorító intézkedésekre annak idején szükség volt, hogy elkerüljük azt a helyzetet, amibe Görögország sodródott. Amikor ezeket meghoztuk, vállalnunk kellett annak a kockázatát, hogy a választóink egy részét elveszítjük. Most úgy érezzük, hogy az akkori ígéretünket minden kockázat nélkül be tudjuk váltani. Az infláció alacsony, az állam küladóssága kicsi, a gazdasági növekedés az európai átlagnál nagyobb. A lényeg az, hogy ne veszítsük el a mértéket, és a következő egy évben ne legyenek olyan populista intézkedések, amelyek a kiadásokat megnövelik. Azt gondolom, hogy a mostani technokrata kormány sok mindenre alkalmas, többek között arra is, hogy mivel nem készül választásokra, ne engedjen a populizmusnak, ne engedje három százalék fölé a deficitet, illetve ne engedje a fogyasztást túlpörögni. Ha ezeket a paraméterek tudja tartani, akkor én azt hiszem, hogy nem lesz baj. Sőt szerintem 2017-re az adótörvénykönyv számos intézkedése éreztetni fogja a stimuláló hatását a munkahelyteremtésben, beruházásokban, kis- és középvállalkozásoknak a megsegítésében.
Pedig a független szakértőkből álló Költségvetési Tanács a földbe döngölte a büdzsé tervezetét. A testület éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy már a jövő évtől kezdődően a meghaladhatja a deficit a 3 százalékot, és 2017-ben még rosszabb lesz a helyzet. Egyáltalán mi szükség a Költségvetési Tanácsra, ha senki nem figyel rájuk?
Az EU valamennyi tagállamában léteznek a Költségvetési Tanácshoz hasonló intézmények. A testületben azok a pénzügyi, makrogazdasági szakemberek ülnek, akik mindent mindig borúlátóan állítanak be. Figyelmeztetéseiket meg kell hallgatni, észrevételeiket meg kell hallgatni, de áltatában nem következik be az, amit ők mondanak. Az elmúlt években sem Románia, sem Magyarország esetében nem vált be, amit a költségvetési tanács előrejelzett, de az elővigyázatosság, az óvatosság a költségvetés tervezésekor, a pénzügypolitikák alakításakor mindig egy alapszempont. A kérdés, hogy ki mennyire óvatos. A költségvetési tanácsnak nincs politikai felelőssége, a politikusak sokkal több kockázatot vállalnak, mint tenné azt egy bankár, aki a pezsgőhöz és a kaviárhoz van hozzászokva, nem a sáros utcához.
A belpolitikai évet Klaus Johannis államfő mandátuma, illetve a Ponta-kormány bukása határozta meg. Milyennek látja az új elnök első évét?
Traian Băsescu mandátumához képest hihetetlen pozitív változás történt a Johannis-mandátum első évében. Nincs a folyamatos cirkusz, nincs a folyamatos hol ezt, hol azt piszkáló, lejárató, nyilvános elnöki jelenlét, ami jó. Ha azt nézzük, hogy milyen elvárásokat fogalmazott meg az a nagy választóközösség, amelyik Johannist tisztségbe jutatta, akkor nem hiszem, hogy mindenben beigazolódott az elvárása, de egy elnöki mandátumot nem egy év perspektívájából kell megítélni. Klaus Johannisszal 2014 júniusában volt egyszer egy hosszabb beszélgetésem, amikor ő még csak elnökjelölt volt. Visszaigazoltnak látom, amiket akkor nekem mondott mindarról, amit ő gondol a 2015-os évről – beleértve azt is, hogy megnyerte a választásokat. Klaus Johannisnak van egy elképzelése arról, hogy milyen irányban akarja az országot vinni, még akkor is, hogyha ezt nem világosan, nem egyértelműen és nem olyan gyakorisággal mondja el, mint a politikusok nagy része. A kommunikációban, azt gondolom, hogy sokkal jobb lehetne, de ez minden politikusra igaz. Mérleget egy év után nem akarok készíteni, de ha szabad ilyet mondani, akkor sokkal több, mint az elődje, és valamennyivel kevesebb, mint a hozzá fűződő elvárások.
Az egyik első találkozón azt javasolta az államfőnek, hogy kezdeményezzen egy többség-kisebbség paktumot. Ez jelentős előrelépést jelentett volna a romániai kisebbségvédelemben. Akkor Klaus Johannis úgy reagált, hogy megvizsgálja ezt a lehetőséget. Eltelt egy év, de nem történt elmozdulás ebben az ügyben. Ezek szerint beigazolódott az RMDSZ-nek az a korábban már többször hangoztatott álláspontja, miszerint Klaus Johannisnak – származása ellenére – nem szívügye a kisebbségvédelem?
Amit Klaus Johannisszal kapcsolatosan 2014-ben mondtunk, azt a mandátuma első éve igazolta, de nem ez a lényeg. Továbbra is fenntartom, hogy szükség van a többség-kisebbség paktumra, és továbbra is fenntartom, hogy jó lenne, ha az államelnök részéről érkezne a kezdeményezés. De azt is látom, hogy egy választási esztendőben ennek a paktumnak az aláírása, tető alá hozása sokkal bonyolultabb, mint egy nyugodtabb időszakban. Tehát 2016-ban érveket kell újra felhozni, fenn kell tartani a szükségességét, kell keresni hozzá a partnereket, de úgy látom, hogy reálisan csak a 2016-os választások után lenne tető alá hozható ez az egyezség. A paktumot egyre inkább fontosnak tartom, ahogyan közeledik a 2018-as év, amikor a román társadalom a nagy egyesülés centenáriumát készül megünnepelni. Nekünk ezt a 2018-as esztendőt nem szabad szem előtt téveszteni. A román társadalmat emlékeztetnünk kell folyamatosan, határozottan, de elegánsan, európai módon, hogy lassan eltelt száz év, és az őshonos nemzeti kisebbségek irányába tett 1918-es ígéreteket nem tartották be. Van még idő 2018-ig, a 100 éves évfordulóig a többség-kisebbség viszony javítására, az ígéretek jelentős részének beváltására. A román államnak meg kell szereznie a kisebbségeknek a bizalmát, meg kell győznie a romániai kisebbségeket, hogy nem akarja őket beolvasztani, felszámolni. Mivel az egyesülést ünneplik, ilyenkor a nemzeti érzelmek is fellángolhatnak, erősebbek lehetnek, nagyon nagy körültekintésre, ugyanakkor határozottságra lesz szükségünk. Tehát bonyolult időszak előtt állunk, és nekünk az a kötelességünk, hogy a román társadalmat, a politikai döntéshozókat, az államelnök kezdve, próbáljuk meggyőzni arról, hogy ez a többség-kisebbség paktum Románia érdekeit szolgálná. Meggyőzni arról, hogy az 1918-as ígéretek betartása, a román állam nyitása a kisebbségek felé nem egy extravagáns elvárás, hanem európai, demokratikus igény, amitől nincs miért irritáltnak lennie a román társadalomnak
Mennyire nehezíti meg ennek a paktumnak a létrejöttét a kézdivásárhelyi „terrorista” ügye?
Ez a kézdivásárhelyi ügy nagyon nagy károkat okozott, ma még talán ezt fel sem tudjuk mérni, mekkorát. Ezért amikor az államelnökkel, majd a kormányfővel találkoztam, ennek az egész történetnek a komplexitását próbáltam hangsúlyozni, felhívni a figyelmet arra, hogy akkor járnak el helyesen, ha ezt egyéni, elszigetelt esetén kezelik. Ha vicceltek a kézdivásárhelyi vármegyések, az is baj, ha komolyan gondolták, az is, az egyéni cselekedeteinek a felelősségét mindenkinek vállalnia kell. Nem szabad egy közösséget megbélyegezni egyéni esetből kiindulva, mert annak a következményei hosszú távúak, és nem szabad egy ilyen esetet felhasználni arra, hogy a jogos törekvéseket veszélyesnek, kockázatosnak állítsanak be. Nekünk az a szükséges és nagyon fontos hozzáállásunk, hogy semmilyen szélsőségnek, erőszakos kezdeményezésnek ne legyünk és ne lehessünk a támogatói. A románoknak meg az, hogy ne túlozzanak el egyéni eseteket, és ne állítsanak be bűnösnek egy közösséget, mint ahogyan megtették egyik-másik hírcsatornán közvéleményt formáló emberek. A közös bölcsességünkön múlik, hogy hogyan tudunk ezen a helyzeten túllenni.
Az új elnök mandátuma alatt változatlanul nagyon tevékeny volt a korrupcióellenes ügyészség (DNA). Mire számít ezen a téren 2016-ben?
Nem foglalkozunk a DNA tevékenységével. Akkor nyilatkozunk róluk, amikor úgy gondoljuk, hogy nyilatkozni kell, mert túlkapást észlelünk, vagy úgy gondoljuk, hogy korrupció ürügye alatt más valami történik. Ilyenkor ezt jelezzük, mint ahogyan megtettük a Ráduly Róbert és mások esetében is. Ha mindenki a törvény szelleme és betűje szerint végezné a dolgát, akkor az égvilágon semmi baj nem lenne.
RMDSZ-es önkormányzati politikusok ellen is elkezdődtek bűnvádi perek. A kolozsvári évértékelő sajtótájékoztatóján is említett új típusú politizálás jelenti-e azt, hogy bűnvádi per alatt lévő politikusokat (például Kiss Sándor, Borboly Csaba vagy Ráduly Róbert) nem jelölik a helyhatósági választásokon?
Nem szabad fehérnek és feketének látni a világot, mert a világ árnyaltabb. Ha olyan társadalomban élnénk, amelynek 200 éves demokratikus működési múltja van, és a társadalom mentalitása is más, egészen más konklúzióra jutnék ebben a kérdésben, mint egy olyan társadalomban, mint a román társadalom. Azt nem tartom elfogadhatónak, hogy egy politikai szervezet káderpolitikáját a szervezettel és az általa képviselt közösséggel közvetlen kapcsolatban nem lévő entitások határozzák meg. Korrupción én azt értem, hogy valaki a közpénzekhez hozzányúlt és a közösségnek kárt okozott, sikkasztott, lopott, és nem azt, hogy rosszul számolt 275 lejt a szolgálati autó benzinpénzéből. Tehát esetről esetre kell megítélni ezeket az ügyeket. Mi azt mondtuk, hogy nem indítunk olyan embereket a választásokon, akik ellen bizonyítottan korrupciós vádak merültek fel, ítélet születetett ellenük. De én például nagyon szeretném, ha Csíkszereda volt polgármestere indulhatna és indulni akarna a választásokon. Nem vagyok meggyőződve, hogy Ráduly Róbert indulni akar, de én nagyon szeretném, mert jó polgármester volt, nem lopott el a közösségtől semmit.
Változott a parlamenti választási törvény. A módosított jogszabály is lehetővé teszi, hogy az RMDSZ akkor is bejusson a parlamentbe, ha nem éri el az öt százalékot. Ez nem jelent majd hátrányt a jelöltek motiváltsága, a mozgósítás szempontjából?
2012-ben is ugyanebben a helyzetben voltunk, mert akkor is volt alternatív küszöb, ilyen szempontból nem változott lényegében semmi. Másabbak azonban most a kihívások, felnőtt egy másik nemzedék, amely másképpen látja a közéletet, a politikát, mint a szüleik vagy nagyszüleik nemzedéke. Nincs emlékük, közvetlen élményük a diktatúráról, a mai körülmények jelentik számukra a normalitást, és ehhez képest fogalmazzák meg az elvárásaikat. Ennek a nemzedéknek a megszólítása teljesen más kihívás, teljesen más válaszokat vagy nagyon nagy mértékben más válaszokat is igényel, mint mondjuk 15, 20 vagy 25 évvel ezelőtt. Nem azt mondom, hogy nekem most nehezebb a dolgom, de biztos, hogy más a dolgom, nem úgy nehéz, mint volt ezelőtt 20 évvel azoknak, akik akkor voltak a politika első vonalában. Azt szeretném, ha 2016-ban az öt százalékos küszöböt teljesítve legyünk a parlamentben, ne a biztonsági háló fogjon ki bennünket. Bízom abban, hogy képesek leszünk ezt megtenni.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Ünnepi vita a tiszteletről
Mindössze néhány bántó apróságot tett szóvá a sepsiszentgyörgyi tanács tegnap reggeli, rendkívüli ülésén Cserey Zoltán helytörténész, de egyik kérdésével olyan vihart idézett elő, amelynek majd minden szemete rázúdult.
A Constantin Brâncuşi-líceum bejáratánál ugyanis a nemrég felszerelt kétnyelvű tábla mellett újra megjelent a régi román felirat is, amivel véleménye szerint azt próbálja jelezni az iskola vezetősége, hogy nekik sem az önkormányzat, sem a tanfelügyelőség nem dirigál, birtokon belül érzik magukat, és önállóan járnak el. Cserey úgy gondolja, hogy meg kellene kérdezni az igazgatónőt: mi célt szolgál ez az állandó erőfitogtatás és feszültségkeltés, kinek jó ez? Említette még, hogy a kívülről már felújított Gyárfás Jenő Képtárról egy helyen lehullott a vakolat, hogy az adventi gyertyagyújtási ünnepségen talán jó lenne magyar nyelvet ismerő román bemondót hallani, és kifejezte aggodalmát az egykori vágóhíd rohamosan romló állapota miatt. Elsőként Antal Árpád polgármester válaszolt: nem újdonság, hogy vannak, akik egész egyszerűen nem akarják betartani a törvényeket, noha ezek nem opcionálisak egyetlen oktatási intézmény számára sem. Természetes az lenne, ha a folyosókon is minden felirat kétnyelvű lenne, bármennyire idegesíti ez Rodica Pârvant, mert törvény van rá. Az még elfogadható, hogy egy román tannyelvű iskolában románul folyjon az ügyintézés, noha járnak oda magyar gyermekek is, de az előtte sétálók 80 százaléka magyar, és velük az intézmény köteles magyarul is tudatni, hogy mit látnak. Elsősorban mégis a tiszteletről, illetve annak hiányáról van szó – vélekedett. Nem lehet békés együttélésről beszélni azokkal, akik allergiásak a magyar nyelvre Székelyföldön, noha az Európai Unióban, Strasbourgban és Brüsszelben is hivatalos nyelv, Románia pedig aláírta és ratifikálta a kisebbségi és regionális nyelvekre vonatkozó chartát, tehát kötelező lenne betartania – érvelt, és hozzátette: nem érti, miért jobb román az, aki nem tiszteli a magyarokat, és nevetségesnek tartja, hogy itt beszélnek erről, hiszen elsősorban a prefektus feladata a törvények és az európai charta előírásainak betartatása, neki kellene felügyelnie, hogy ne csupán az iskolákban, hanem minden állami intézményben, a rendőrségen is érvényesüljön a kétnyelvűség. Tudjuk, hogy nem teszi, csak a román nyelvű feliratokat kéri számon, a kulcsszó ez esetben is a tisztelet – fejtette ki. Elmondta még, hogy a képtár a megyei tanács tulajdonában van, tudatták velük a vakolathibát, de ennél zavaróbb látvány, hogy a megyeháza és a prefektúra előtt nem tudták befejezni a munkálatokat, mert a prefektus a zöldövezet kiterjesztését is megtámadta. A régi vágóhíd magántulajdon, de 500 százalékos ingatlanadót vetnek ki rá, és a gazdája meggondolhatja, hogy a pénzt inkább a felújításra fordítsa; a legjobb az lenne, ha eladná a városnak az egészet, az gondot viselne rá.
Ezek után kért szót Rodica Pârvan, és ezúttal sem hazudtolta meg önmagát: közölte, hogy csak kellemes ünnepeket akart kívánni, de „önöknek se apjuk, se anyjuk, se istenük, se ünnepük” nincs, ezért „úgy válaszolok, ahogy megérdemlik”. És olyan sértő kifejezéseket vágott Cserey Zoltánhoz, amelyek között a legenyhébb az volt, hogy a köztiszteletben álló, Pro Urbe-díjas nyugalmazott muzeológust csak a rosszindulat és a sovinizmus mozgatja. Közölte, hogy törvénytelennek tartja a magyar feliratot a Brâncuşi-iskolán, amely nem a város tulajdona, és megkérdezte, hogy vajon az ő lakásán nem akar-e magyar nyelvű táblákat elhelyezni valaki? Kiosztott egy vágást Miklós Zoltánnak is, majd szóvá tette, hogy a román fiatalok egy csoportja az egyik templomban magyar és székely zászló alatt volt kénytelen énekelni, amit ő a Facebook-oldalán közzé is fog tenni... Úgy tűnik, a tisztelet akkor is hiányzik Pârvan asszonyból, amikor idősebb emberekkel beszél, akik már letettek valamit az asztalra – reagált szomorúan a polgármester, és felhívta a figyelmet arra, hogy ő maga civilizáltan viselkedik, bármennyire is haragszik rá. Talán barátságosabb lenne a hangulat, ha a kolléganő nem a hányingerét hangoztatná, de hát mindenkit a saját magatartása minősít. Ami a zászlókat illeti, a templomok egyházi magántulajdonnak számítanak, ezért bármilyen zászlót kitűzhetnek; Rodica Pârvan lakásába nem kíván bemenni, de azt nagyon várja, hogy a törvény az egész országban érvényes legyen, és sok más város után Sepsiszentgyörgynek is legyen saját zászlója, amely minden közintézményen, még a Brâncuşi-iskolán is lobogni fog. Majd, ha viszontlátjuk magunkat benne – kiáltott közbe a szociáldemokrata képviselőnő, de Antal Árpád zavartalanul folytatta: ünnepi pillanat lesz, és remélem, hogy hamarosan sor kerül rá, a városzászló elfogadásáról jövő heti ülésén szavaz a tanács.
Az ülés végén Incze Sándor nyugalmazott református lelkész a polgármester érdemeit méltatta, megköszönte odaadó munkáját, és a közelgő karácsonyra való tekintettel békességre és jóakaratra szólított fel. Kijelentette: a nagyvilágban kicsik vagyunk, románok és magyarok, ezért ne gyűlöljük, hanem tiszteljük és becsüljük egymást.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hazája: Székelyföld (Ferenczes István költővel a „ráfordított” emberöltőnyi időről)
Egy életút kanyarjai a forradalom csíkszeredai költőjétől a sikertörténetnek számító Székelyföld folyóirat alapítójáig: beszélgetés Ferenczes Istvánnal illúziókról, újrakezdésekről és Arghezi székely édesanyjáról.
– A december minden bizonnyal nemcsak az adventet és a karácsonyt jelenti önnek. Kevés embernek adatik meg ugyanis, hogy forradalmi tömeg előtt olvassa fel egy versét… – Sőt, december még az ismert tényeken túl is tele van számomra fontos eseményekkel. Karácsony másodnapján születtem, de – máig is tisztázatlan körülmények között – csak január elsejére anyakönyvezték a születésemet. Talán a háborús idők, a jövetelemet köszöntő mulatások miatt, ez már nem derül ki soha, mert amíg még megkérdezhettem volna, nem tartottam fontosnak, aztán meg már nem volt, kitől kérdezni. 1989 decemberének előzményeiről annyit, hogy én lelkileg már készülődtem a várt-remélt változásokra, éreztem a levegőben, hogy valaminek történnie kell, omlik Kelet-Európa. Egy évvel előtte írtam egy verset – nem is túl sikerültet – A diktatúra közhelyei címmel. Igazából nem is volt készen, de az első változat indigóval sokszorosított néhány példányát odaadtam az ismerőseimnek. Részben el is felejtettem az egészet, míg 1989. december 22-én déltájban el nem terjedt a hír, hogy elrepült a diktátor. Vettem néhány, még a halottak napjáról megmaradt gyertyát, lementem Csíkszereda főterére, s ott kezdtem meggyújtani a gyertyákat. Szivárogtak, majd gyülekeztek az emberek is, egyszer csak egy Trabant tetején találtam magam, valaki pedig a kezembe nyomta a vers immár egy kézzel írott változatát. Felolvastam a verset, a tömeg pedig bevitt a hátán a Fehér Házba.
– Így lesz valakiből „népvezér”?
– A jelek szerint így is lehet, de én sohasem akartam az lenni. Az azt követő három napra és éjszakára igazából nem is emlékszem, annyira tömény volt minden. Azt tudom, hogy este kiküldtek a Hargita szerkesztőségébe, hogy csináljunk új lapot a régi főszerkesztővel, Albert Antallal, abban a lapszámban meg is jelent a vers. Tele hibákkal. Még vagy háromszor a megyeháza erkélyéről felolvastam, melléje mondtuk a miatyánkot, nem tagadom, életem egyik felemelő élménye marad. Talán azért is, mert akkor hirtelen elhittük: más, jobb világ vár ránk. De ezzel az illúzióval hamar leszámoltam, miután már 1990 januárjának első napjaiban kézhez kaptam a Har–Kov-ügyet elindító feljelentést a térségben zajló „irredentizmusról”.
– Ezzel együtt elkerülhetetlen volt a közéleti-politikai szerepvállalás, ha aránylag rövid időre is?
– Akkor ez nem így merült fel. Másnap, december 23-án megalakítottuk az RMDSZ csíki szervezetét, ha nem is pontosan ezen a néven. Gyűlés gyűlés hátán, jöttünk-mentünk, szinte egybefolyik az az időszak. ’95-ig cipeltem tisztességesen az RMDSZ zongoráját, közben kiderült, hogy nem épp ilyen lovat akartam, de mindig tudtam, hogy nem akarok politikus lenni, a különböző bukaresti tisztségekre, szerepvállalásokra való jelölésemet is következetesen visszautasítottam. Ma is azt mondom: jól tettem. Ha belegondolok, hogy most is Bukarestbe kellene mászkálni, a hideg is kiráz. A főszerkesztőséget persze nem ide sorolom, az szakmai kihívás volt.
– Milyen mértékben fokozták az írói-költői termékenységet a „forradalmi” idők?
– A megjelent kötetek számából kiindulva termékenynek tekinthetők. Én mindig akkor tudtam írni, amikor bajaim voltak, amikor a legnehezebb volt. Persze hogy elhangzottak ’89 decembere után olyan kijelentések, miszerint az írók-költők szerepe megváltozott, többé nem kell politikával, közélettel foglalkozniuk, paradigmaváltás következik. De hát hamar bebizonyosodott, hogy változatlanul ugyanazok a dolgok égetik a bőrünket. Megírtam a Maniu-gárdistás könyvemet, az Ordasok tépte tájon című riportnovellás kötetemet... És közben verseket is, természetesen.
– Ezeket szülte az a periódus. Milyen tervek maradtak a vajúdás állapotában?
– Ó, nekem mindig rengeteg tervem volt, de nem szerettem beszélni róluk, mert ha kezdtem kibeszélni őket, holtbiztos, hogy nem írtam meg, elillant minden. Aminek meg kellett, megszületett. Azt vallom: nem kell mindenáron írni, csakis arról, ami igazán fontos.
– Közösségi emberként természetesen nemcsak politikusi szerepkörben lehet megnyilvánulni, írásaiban például igen erőteljesen elkötelezett Székelyföld iránt. Van ennek a kötődésnek valamiféle különleges eredettörténete?
– Ez az idő arra is jó volt, hogy rájöjjek egy fontos dologra. Még a 80-as években írtam egy verset ezzel a refrénnel: nincs hazám, nincs hazám. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség – még akkor is, ha akkor úgy éreztem –, mert nekem van hazám: Székelyföld. Ha szűkítünk, akkor Csíkország. Ha még inkább, Pálfalva. Nagyon kötődöm ide, soha nem is akartam elmenni. Talán fellengzős az állítás, de ez az én népem. Apám építő ember volt, aki a közösségnek dolgozott, templomot, kultúrházakat épített, bár sokszor ráfizetett, tőle tanultam, hogy az ember próbálja azt a rövid emberöltőnyi időt jó ügyekre fordítani.
– Almaként meglehetősen messze került ettől a fától, de nemcsak építőmester nem lett, a biológusi pályától is hamar és élesen elkanyarodott.
– Valóban volt egy-két pályamódosítás az életemben. Biológusnak készültem, élt bennem egyfajta illúzió, hogy majd kutatóintézetben, mikroszkóp mellett vizsgálom az élővilág csodáit. De már az egyetem felénél eldöntöttem, hogy az írásnak szentelem magam. Az az érzés uralkodott el rajtam: többet tudok használni a közösségnek, ha valamennyire képes leszek megírni, ami nekem fáj, ha kimondhatok olyan dolgokat, amelyeket más nem tud. E pályamódosítás a megyésítés után kapott hivatali megerősítést, amikor a Hargita újságírója lettem. Nagyon szerettem terepre járni, emberekkel beszélgetni, gyakorlatilag a teljes Székelyföldet alkalmam adódott bejárni.
– Biológusi előképzettsége sűrűn felbukkan a verseiben. Tudatos elemeknek tekinthetjük ezeket a botanikai utalásokat, vagy mindössze érdekes véletlenek?
– Teljesen véletlennek aligha, hiszen annak idején négy-ötezer növény nevét tudtam. A mesterséget persze azóta elfelejtettem, e tudásnak talán tíz százaléka maradt meg. Olyan jellegű tudás ez, amely immár a génjeimben működik, akár a balladák, a népköltészet, eggyé sűrűsödik azzal, amit nagyanyámtól, a falubeli emberektől örököltem.
– Újságírói előélet nélkül viszont aligha született volna meg a nagy érdeklődést fakasztó Arghezi-kutatása, amely a román költő anyai ági székely származását igazolja.
– Kétségtelenül így van, hiszen újságírói eszközökkel készült. Eleve nem irodalomelméleti és történészi megközelítésre készültem, dokumentarista munkát végeztem. A történet elején az áll, hogy egy ideje hosszabb családi dokumentumregényen bütykölök, ennek kapcsán pedig kiderült, hogy apám 1932–1938 között építésvezetőként a királyi palotán is dolgozott Bukarestben. Ennek kapcsán óhatatlanul eljutottam a Bukarestben szolgáló székely cselédek, főleg lányok sorsához. Így, no meg részben Kányádi Sándor ösztökélésére kezdtem el foglalkozni Tudor Arghezi édesanyjának történetével. Ez a munkám néhány napja immár dokumentumokkal kiegészített könyv formájában is megjelent. A Székelyföld című folyóirat decemberi számában pedig már annak is utánanéztem, vannak-e nyomai Arghezi költészetében a székely anyára, rokonságra való utalásoknak. És vannak.
– Honnan kezdődik, merre tart a készülő családi dokumentumregény?
– Az apám halálával kezdődik, de időben a madéfalvi veszedelemig is visszakanyarodom, odáig vezetem vissza a család eredetét. A történet a család, a falu, a közösség története, amelynek egy-egy könyvnyi fejezetét közel egy évig írom. Öt megírt fejezetnél tartok, korban valahol a múlt század ötvenes éveinél, az ötvenhatos eseményeknél, szerzetes nagybátyáimnál. Rendkívüli emberek voltak, egyiküket tizenöt évre ítélték a Fodor-perben.
– Székelyföld kulturális térképét legutóbb épp az a megyésítés rajzolta át erőteljesen, amelynek ön is köszönheti pályaváltásának intézményesítését. Az elmúlt negyedszázad milyen új „domborzati formákat” rajzolt erre a térképre?
– Ma már nyugodtan kijelenthetjük, 1968 is jó nagy átverés volt, azoknak az éveknek a reformjai a teljes hazai magyar társadalommal elhitették, hogy létezik az „emberarcú” rendszer. A kor kulturális pezsgése azonban nem más, mint a Trianon utáni történetünk egyik jellemző mozzanata: fellendülések, rombolások, majd újrakezdések sorozata. Tornyot építünk, amely rendre leomlik reggelre. Ez adja a kisebbségi lét katarzisát, szépségét is.
– A világháló által háttérbe szorított, alulfinanszírozástól nyögő kiadói világban mi magyarázza ennek a lapnak a sikerét?
– Mindenekelőtt talán az, hogy az erdélyi környezetegyüttest felmérve úgy döntöttünk, nem újabb irodalmi lapot kell csinálni, hanem egyfajta multidiszciplináris kiadványt néprajzzal, történelemmel, szociológiával – és irodalommal is. És talán azért sem süllyedtünk el a provincializmusban, mert – és ez volt életem egyik legjobb döntése – eleve az 1990-es években kirajzó fiatalokkal kezdtem dolgozni. Ha meg valamin változtatni kell, az legfeljebb a virtuális térben való helyfoglalás lehet, a lap internetes változatának fejlesztése.
Ferenczes István
Költő, író, újságíró. Csíkpálfalván született 1945. január elsején (valójában 1944. december 26-án). Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, a középiskolát a bánsági Lugoson, miután kulák származása miatt nem vették fel egyetlen székelyföldi középiskolába sem. A főiskolát Kolozsváron végezte biológia szakon 1967-ben, utána egy éven át a szülőfalujában tanított. Az 1968-as megyésítéskor a frissen alakult megyei napilap, a Hargita újságírójaként dolgozott, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították, 1979-ig szakirányító volt az Agronómusházban. 1979-ben visszakerült a sajtóba. Egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek. A Hargita megyei művelődési felügyelőség főtanácsosának nevezte ki 1990-ben Andrei Pleşu művelődési miniszter, 1992 és 1996 között szabadúszóként élt, 1996-tól a Hargita Megyei Tanácsnál elnöki tanácsadó lett. 1997-től megalapította a Székelyföld című kulturális folyóiratot, a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt. Több mint 20 könyve jelent meg, főleg verseskötetek, de értékes kordokumentumokat tartalmazó publicisztikai és riportkötetek is. Legfontosabb művei – verseskötetek: Nyári vándorlások (1972); Utolsó kenyér (1978); Ki virággal megveretett (1984); Mikor Csíkban járt a török (1986); Megőszülsz, mint a fenyvesek (1987); Indián a Hargitán (1989); Hull a hó örök vadászmezőkre (1992); Félidő, félpokol (1995); Pepita hangya (1998); Didergés (2000); Sekler songs (2000); Bacchatio Transsylvanica (Szépírás Kiadó, 2002); Mineralnaja pesznya (2004); Amor mistica (2011). Publicisztika- és riportkötetek: Gyásztól gyászig (1994); Székely apokalipszis (Csíkszereda, 1994); Ordasok tépte tájon (1997). Díjak, elismerések: Látó-nívódíj (1993); Szabó Zoltán-díj (1994); Különdíj a Székely apokalipszis c. riportsorozatért (1995); József Attila-díj (2001); Balassi Bálint-emlékkard (2005); Arany János-díj (2012); Magyarország Babérkoszorúja díj (2015).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Módi Kinga vallástanár M. Nagy Ottó-díjas
2015 decemberében a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Közgyűlése az ágyai Módi Kinga vallástanárnőnek ítélte a 2011-ben alapított, vallástanároknak járó M. Nagy Ottó-díjat, amit áldozatos nevelői munkája elismeréseként és kiemelkedő egyházi szolgálatának jutalmáért kapott.
Amint a laudációjából is kiderül, Módi Kinga elemi tanulmányait szülőfalujában, a Barcaújfalusi Általános Iskolában végezte. Innen indult útnak a nagyvárosok felé továbbtanulni: előbb Brassóba, az Áprily Lajos Elméleti Líceumba, majd Kolozsvárra, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Didaktikai Fakultás Vallástanár és Szociális asszisztens szakára. 2003-tó1 az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola vallástanára, a helybeli református egyházközség lelkes tiszteletes asszonya. Hivatásának tekinti a gyermekek hitbeli nevelését mind az iskola falain belül, mind azokon kívül. Számos ifjúsági- és gyermekprogram szervezője és lebonyolítója.
2013 augusztusától vesz részt az Egyházkerület szervezésében meghirdetett élménypedagógiai képzésen, ahol megismerkedik a módszerrel, ami annyira magával ragadja, hogy időt, energiát nem sajnálva mélyíti el tudását az élménypedagógia nyújtotta lehetőségek kincstárában. Ami számára élmény, azt másoknak is élménnyé akarja tenni, legyen szó diákjairó1, neveltjeiről vagy pedagógus társairól. Munkája elismeréseként, 2014-ben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Arad megyei szervezete Márki Sándor-díjjal tüntette ki.
2015-ben örömmel vesz részt az Egyházkerület Gyermek Bibliahetes anyagának kidolgozásában, amelyet élménypedagógiai résszel gazdagít. Gyermekközpontú foglalkozásterveiben a társas kompetenciák komplex fejlesztésére tesz javaslatot.
Minden gyermekben Isten csodálatos ajándékát látja, és abban segíti őket, hogy maguk is így tudják önmagukat elfogadni, ennek megfelelően tudjanak élni.
Amint a kitüntetett a Nyugati Jelennek elmondta, „Megtisztelő, felemelő érzés és nagy meglepetés volt számomra. Ezt a díjat a már elvégzett munkámért kaptam, mégis azt gondolom, hogy ez egy kezdet, ami újabb kihívások és feladatok elé állít, újabb ötletek és tervek megvalósítására ösztönöz. Hiszem és tapasztalom, hogy munkámban, ami Isten dicsőségét szolgája, azon áldás van.”
Módi Kinga vallástanárnak az újabb kitüntetéshez gratulálok, áldásos munkájához további lelki erőt, sok sikert kívánunk!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Karácsonyi hagyományok, szokások
Nálunk
Karácsony: Jézus születésének ünnepe a keresztényeknél. Az év legszebb, legfontosabb és legjelentősebb vallási ünnepe. De hogy valójában milyen régóta léteznek karácsonyi hagyományok és szokások, azt talán kevesebben tudják.
A legelső betlehemállításra és betlehemi játékokra 1223-ban került sor. Szent Ferenc találta ki őket Greccio városában, mert ezekkel szerette volna még szemléletesebbé tenni a történetet hallgatói számára. Egy földbirtokos barátját kérte meg, hogy egy barlangot rendezzen be úgy, ahogy az istálló kinézhetett Krisztus születésekor, és szervezzen be alkalmi színészeket, hogy a mese életre kelhessen. Greccio városa azóta pápai kiváltságot kapott, és az év bármelyik napján lehet karácsonyi szentmisét bemutatni, ráadásul minden nap karácsonyi hangulatban telik.
A magyar népi kultúra legrégebbi hagyománya, a betlehemezés, a 17. századból maradt fenn. Ennek több változata is van: a bűnbeesés, a szálláskeresés és a pásztorjáték. Kevésbé ismert talán a szentcsalád-járás, melynek során kilenc család összeáll, hogy december 15-től karácsony estig naponta, felváltva szállást adjanak a Szent Családnak, illetve a Szent Családot ábrázoló képnek. A regölés szintén fontos eleme a karácsonyi szokásoknak. Rendkívül nagy zajjal vonulnak házról házra, láncos bottal verik az ütemet. A regölés szöveganyaga gazdag és sokrétű.
A karácsonyi lakomát, az ősi hagyomány szerint, december 24. éjfélig szigorú böjt előzte meg. VI. Pál pápa 1966-ban megszüntette a böjtöt, de azelőtt az öregek egész nap kenyéren, vízen és són éltek, és az esti vacsoránál is csak növényi eredetű étel kerülhetett az asztalra.
Manapság a karácsonyfa nélkül el sem lehet képzelni az ünnepet. A fa isten ajándékozó mivoltának a jelképe; „A karácsonyfa az élet fája, mely a Paradicsom közepén a jó és a rossz tudásának fája mellett állt (Ter. 2, 9 ), s melyet a bűnbeesés után tüzes kard és kerubok zártak el az ember elől (Ter. 3, 24)” – olvasható a Magyar Katolikus Lexikonban. A fenyő örökzöldsége az örökkévalóságra utal, háromszög alakú formája pedig a szentháromságra. Az ajándékok sem voltak mindig a fa alatt: eredetileg minimális anyagi értékeket, a természet kincseit vagy kézzel készített tárgyakat adtak ajándékba, később azonban, a világ anyagiasodásával ez változott. Már nem az ajándékozás vagy az ajándékfogadás érzésének, hanem magának az ajándéknak örülünk.
Másoknál
Krisztus születésének évfordulóját számunkra furcsa módon ünneplik egyes helyeken. Az áhítatos és meghitt, családi kör, a bibliai szereplők megelevenedése nem mindenütt divat. Az ajándékokat sem mindenhol az angyaltól, a Jézuskától vagy a Mikulástól várják a gyerekek. Spanyolországban például a háromkirályok gondoskodnak a meglepetésről, Olaszországban pedig Szent Lúcia, esetleg Befana, a csúf, öreg, de jóságos boszorkány. Az oroszoknál Bábuska járkál házról házra, aki a napkeleti bölcsekkel együtt maga is meg akarta látogatni a kisded Jézust, ám elkésett. Azóta is keresi…
A skandináv országokban a fenyőfa kivágásakor az egész család jelen van, otthon pedig, feldíszítés után, vidáman körbetáncolják azt, majd kibontják az alá rejtett ajándékokat. Nemcsak templomba, hanem szaunába is eljárnak ilyenkor, és néhányan a temetőbe is kimennek.
Svédországban és Dániában csipkelődéssel és tréfálkozással telik az ünnep, mivel előbújnak a koboldok. A tomténak vagy nissének nevezett szakállak kis lények csínytevésekkel bosszantják a ház lakóit. Ellenük csak egy tál, a padláson elhelyezett rizskásával lehet védekezni, ami csillapítja éhségüket, és barátságosabbak lesznek. Norvégiában viszont el kell dugni a seprűket, mert fennáll a veszélye, hogy egy gonosz boszorka ellopja őket.
Nem annyira hagyományos, de mindenképpen szokás Japánban, hogy a család a KFC-ben fogyasztja el a karácsonyi vacsorát. 1974-ben ugyanis olyan jól sikerült kampányt folytatott az amerikai eredetű gyorsétterem-lánc, hogy befolyással volt a kultúrára is. Afrikában is kiegészül a karácsonyi menü, igaz, nem szárnyassal, sőt, nem is négylábúval. A helyiek marékszámra eszik a frissen kisült császárlepke-hernyókat.
A görögöknél a karácsonyi ünnep 12 napig tart, és ebben benne van Vízkereszt is. Feléjük azt tartják, hogy a Föld mélyén gonosz manók élnek, ún. kalikandzaroszok, akik év közben azon ügyködnek, hogy a Földet tartó fa törzsét elfűrészeljék, karácsonykor azonban inkább az embereket bosszantják. Rendetlenséget csinálnak a házban, megeszik az ételeket, összetörnek ezt-azt. Mivel a tűztől félnek, elkerülhető a látogatásuk, ha a családi tűzhelyben mindig van láng. Vízkeresztkor mennek vissza a föld alá, mikor a pap által megszentelt víz elűzi őket.
Végül egy jó tanács: az arachnofóbiásoknak valószínűleg nem árt elkerülni Lengyelországot… Egyes helyeken a karácsonyfát pókokkal és pókhálókkal díszítik, mert a legenda szerint a kis Jézus takaróját pókok szőtték. Ezért tisztelegnek ilyen furcsa módon a pókok előtt.
Források: mno.hu, femina.hu, családinet.hu, Nők Lapja Café
Nyugati Jelen (Arad)

Karácsonykor sem szabadságolnak a Telefonos Szeretetszolgálat önkéntesei
Minden csütörtökön (Marosvásárhelyen, 0265-55.55.55) és pénteken (Kolozsváron, 0264-56.56.56)15 és 20 óra között hívható a Telefonos Szeretetszolgálat, ahol az ügyeletesek feljegyzik a kéréseket és a felajánlásokat, amelyek sok esetben egymásra válaszolnak, legyen szó anyagiakról, ügyintézésről vagy minőségi időről. Sürgős kérésénél az önkéntesek azonnal kocsiba szállnak, és maguk oldják meg a problémát: ételt szállítanak, gyógyszert váltanak ki – így lesz ez szenteste, karácsony első napján, Óév és Újév napján is. A szervezet alapítójával, Sajó Norberttel beszélgettünk.
Nemrég tartotta a Telefonos Szeretetszolgálat az adventi szeretetvendégségeit. Azt hihetnénk, hogy ez évzáró alkalom, és csak jövőben lehet újra betelefonálni, hiszen a csütörtök és a péntek, a szervezet két munkanapja idén nagy ünnepekre esik.
Nálunk a legnagyobb esemény az évben az adventi szeretetvendégség, ami gyakorlatilag lehetőséget ad arra, hogy kilépjünk az irodából, és találkozzunk személyesen a betelefonálóinkkal. Ilyen értelemben tehát valamit lezár, de mi töretlenül jelentkezni fogunk Marosvásárhelyről és Kolozsvárról is. Mi folyamatosan ügyeletezünk.
A közel hét év alatt csupán kétszer fordult elő, hogy nem fogadtuk a hívásokat, de akkor is technikai okok miatt: nem üzemelt a telefonkészülék, mert véletlenül, valamilyen munkálatok során elvágták a kábelt, és mire kijött a szerelő, már elmúlt 20 óra. De mi ott ültünk a készülék mellett, bent voltunk, és vártuk, hogy hívhassanak minket. Jövő héten is és az azt követő héten is, függetlenül a hivatalos szabadnapoktól, mi várjuk a telefonkészülék csörgését, a munkatársak készenlétben állnak.
Sőt, mi több, a Telefonos Szeretetszolgálat Marosvásárhelyen egy civil szervezettel, a Vintage Velo Neumarkttal karöltve körülbelül 80 élelmiszercsomagot fog házhoz vinni karácsony előtt. Van egy frissen özvegyen maradt asszony, aki beteg is, őt szintén most akarjuk meglátogatni, hogy támogathassuk, illetve van még egy nagyon fontos ügyünk, amit ebben az évben szeretnénk elrendezni: kiváltani egy idős bácsi szemüvegét.
Csodálatos gesztus, hogy az ünnepnapokon is elérhetők vagytok. Gondolom, sokan értékelik is. Főleg, akik nagyon magányosak vagy szegények, és talán rettegnek is az ünnepektől.
Nagyon érdekes, de az ünnepi időszakokban valamiért csökken a telefonhívások száma. Nem igazán tudjuk megítélni, hogy ez mennyire jó vagy rossz, ez tény, amit most már hetedik éve tapasztalunk. Egy-egy ügyeletkor átlagosan tíz hívást kapunk, néha tizenöt- húszat is, de húsvét, karácsony közelében csak ötöt-hatot. Mi ezt azzal magyarázzuk, hogy ilyenkor hazajönnek a távol élő rokonok, hozzátartozók, vagy legalább átmegy a szomszéd, valamilyen formában összegyűlnek, találkoznak az emberek egymással, megvan az étel, megvan a gondoskodás, megvan a jó szó.
Számtalan civil szervezet az évnek erre az időszakára összpontosít leginkább. Több olyan idős embert is nyilván tartunk a betelefonálóink közt, akiről tudjuk, hogy egyszerre három, négy szervezet is meglátogatja ebben az időszakban. Ez is nagyon fontos vonása a Telefonos Szeretetszolgálatnak – én személy szerint nagyon szeretem ezt benne –, hogy nincsenek segítői túlkapások, mi tényleg csak akkor segítünk, amikor betelefonálnak. Nem mi döntjük el, hogy jaj, karácsony van, biztosan egyedül érzik magukat az idősek, és akkor beállítunk hatvanegyedik szervezetként hozzájuk, hanem meghagyjuk mindenkinek a szabadságát, méltóságát, hogy ő jelezze, amikor valamire szüksége van, és az lehet február 6-án vagy november 9-én is.
Akik betelefonálnak karácsonykor, szilveszterkor, milyen kéréssel vagy felajánlással hozakodnak elő?
Nem mondhatnám azt, hogy vannak kimondottan olyan kérések, ajánlatok, amelyek ezekre az ünnepi időszakokra jellemzőbbek. Vannak viszont karácsonyi csoda számba menő történetek. Nemrég egy távolsági buszon ellopták valakinek a pénztárcáját, de mire a lopást észlelte, már leszállt. A tárcájában volt a bankkártyája is, ezen tartotta az összes megtakarított pénzét. Bement az első bankba, és a kártyához való hozzáférést letiltatta, de útközben már elbúcsúzott az összegtől. Amikor kiderült, hogy nem nyúlt még senki hozzá, felhívta a Telefonos Szeretetszolgálatot azzal, hogy a megtakarítás már nem az övé, szeretné eladományozni olyanoknak, akiknek nincs mit enniük karácsony előtt.
Volt még ehhez hasonló, megdöbbentő eset: egy jól menő családi vállalkozás vezetője hívott fel, hogy keressem meg őket, mert szeretnék támogatni a Telefonos Szeretetszolgálatot. Már ez is meglepő, hisz általában fordítva szokott lenni, én keresem fel az esetleges szponzorokat, és nem túl gyakori, hogy olyan kitörő örömmel fogadnak, mint ahogy ez a család tette. Elém raktak egy átlátszó zacskóba csomagolt pénzköteget, száz lejesek voltak benne, és elmesélték, hogy egy meccsen a fiuk elvesztette a pénztárcáját, amiről le is mondott, de később mégis visszament a sportcsarnokba, és csodák csodájára a széke alatt megtalálta a tárcáját. A benne lévő összeget viszont egy segélyszervezetnek akarta felajánlani, és ránk esett a választása.
Úgy gondolom, hogy az természetes, ha én áldozatokat hozok a Telefonos Szeretetszolgálatért, hiszen én vagyok a megálmodója, de amikor más, idegen emberek szánnak oda nagyobb összeget vagy több időt, az szerintem nem annyira magától értetődő, ezért mindig megérint.
A Telefonos Szeretetszolgálat adventi szeretetvendégségén találkozhattak a munkatársak, önkéntesek, támogatók és rászorulók – idén nem csak Kolozsváron, de Marosvásárhelyen is.
Nagyon érdekes volt egy alkalom kapcsán meglátni a folyamatot: látni az előzményt, az új kezdetet, és látni a tapasztalatokon alapuló kibontakozást, hiszen míg Kolozsváron már hetedik éve tartunk adventi szeretetvendégséget, és mindennek megvan már a helye, megvan a felelőse, és évről évre valahogy magától – a Reményik Sándor-féle „magától” – eljön a vendégsereg is, addig Marosvásárhelyen először szerveztük meg ezt a közös estét, új körülmények között. Ami hasonló volt a két városban, ugyanakkor megkülönböztet minket más adventi ünnepségeket szervezőktől, hogy nem kifejezetten segítendőknek szóló vacsora volt, de nem is a támogatóink gálaestje vagy bálja, hanem a kettő ötvözete.
Arányaiban hogyan oszlott meg a vendégsereg, és milyen számban vettek részt?
Kolozsváron az idén 200 ember jött el, közöttük harminc-negyven önkéntes. Szépen megtelt az Agapé vendéglő díszterme, voltak ismerős és új arcok is. A harmadik évben tapasztaltunk robbanásszerű növekedést: akkor 320 embert láttunk vendégül, mindenki nem is tudott leülni. Aztán a következő években stabilizálódott a létszám 170-200 fő körül, ami már átláthatóbb és meghittebb közösség.
Marosvásárhelyen nagyobb csoportja jött el a hajléktalanoknak, még picit bátortalanok voltak az emberek. 150 ember ült le a gazdagon megterített asztalokhoz. Elég sokan voltunk, de még maradtak üres helyek, tehát a jövőre nézve egy komoly feladat számunkra, hogy megtöltsük azokat az üres helyeket is. Nyilván a megmaradt étel-ital nem veszett kárba, másnap reggel egy idősgondozó otthonba juttattuk el, hogy a lakók ebédre elfogyaszthassák, de a mi célunk az lenne, hogy minél több és minél többféle embert tudjunk egymás mellé ültetni, hagyni őket ismerkedni, beszélgetni, barátkozni. Adventben a közös ünneplésnek ez egy alapkérdése, hogy le tudunk-e állni, le tudunk-e ülni egymás mellé, mert ha nem, akkor hogyan beszélhetünk az egymásra találásról, a közösség ünnepéről? Márpedig karácsony a közösség ünnepe, nem egyéni ünnep.
Mi jót kívánhatnánk a Telefonos Szeretetszolgálatnak az új évre?
A legnagyobb álmunk, hogy minden segélykérő telefonhívást egy felajánló kövessen, mert egyelőre az előbbiek vannak túlsúlyban. Nagy problémát jelent, hogy nincsen raktárhelyiségünk, így ha nagyobb tárgyakat ajánlanak fel (mint ahogy ajánlottak már fel mosógépet, hűtőszekrényt), nincs ahová elszállítsuk addig, amíg ki nem derül, hogy hol lenne a legjobb helyen. Ezért is szeretnénk létrehozni az Erdélyi Szociális és Információs Központot (EszIK), amely számára telekre pályázunk a Román Kereskedelmi Bank programján belül. Ez több fordulós küzdelem, az elsőt könnyen vettük, a második december 17. és január 20. között zajlik, ebben az időszakban várjuk az újabb felajánlásokat, hogy február 16-án jó hírnek örülhessünk. Ugyanakkor részt veszünk az OMV Petrom által kezdeményezett Țara lui Andrei kampányban is, ahol szavazatokkal lehet támogatni minket.
ESzIK, azaz Erdélyi Szociális és Információs Központ - erre várjuk a felajánlásodat, amelyet ide kattintva megtehetsz. Sajó Norbert, a Telefonos Segélyszolgálat alapítója elmondta, jelenleg épp arra a telekre gyűjtik a pénzt, ahol felépíthetik a szervezet székhelyét. Ennek érdekében csatlakoztak a Román Kereskedelmi Bankegyik kampányához is, ahol február 16-ig lehet anyagilag támogatni a projektet.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

„Karácsonykor mindenki hazajön feltöltődni”
Három történet három udvarhelyszéki fiatalról, akik az önmegvalósítással párhuzamosan a külföldön szerzett tudást hazahozva, a helyi közösségben képzelik el életüket.
Gyakran halljuk, hogy kilátástalan itthon a fiatal diplomások jövője, vagy nem kapnak munkát, vagy rosszul fizetik őket, ezért egyedüli alternatívaként külföldre mennek boldogulni. Sokukat a kinti pörgés, a nyugati kultúra és a vonzó bérezés visszafordíthatatlanul elcsábítja, gyakran ott alapítanak családot. Előfordul, hogy gyerekeik nem is igazán beszélik a magyar nyelvet. Történeteink olyan diplomás fiatalokról szólnak, akik bár évekre elvándoroltak és szeretik is azt, amivel külföldön foglalkoztak, életüket mégsem tudják elképzelni máshol, mint itthon, Udvarhelyen.
„Mi a karácsonyt a hitünk alapján éljük meg”
Magyari Attila turizmus szakon végzett Kolozsváron, majd Dániában és Svájcban gyakornokként szerzett szakmai tapasztalatokat. A tanulás mellett természetesen az anyagiak is kinn tartották ideig-óráig. A hegyvidéki turizmus és a marketinges értékesítés a turizmusban érdekelték, olyanoktól akart tanulni, akik ebben a legprofibbak. Elmondása szerint olyan tudással jött haza, amely felénk teljesen újszerű, de remekül értékesíthető. Dolgozott már svájci ötcsillagos szállodában, nemrég pedig a Kanári-szigeteken foglalkozott étteremmarketinggel. Bár szerette kint, és rövid időre bármikor újra kimenne a szakmai fejlődés végett, nem tudja elképzelni máshol az életét, mint itthon, Udvarhelyen. Tapasztalata szerint Dániában és Svájcban nincs igazán szociális élet. „Mi a karácsonyt a hitünk alapján éljük meg, ők a hagyományaik szerint” – vont párhuzamot a tapasztaltak alapján.
Finn ételek, finn ital
Bodor Kinga homoródalmási lány, a Babeş–Bolyain volt magyar–finn szakos hallgató. Erasmus programmal cserediákként került Finnországba. Miután fél évig gyakornok tanársegédként dolgozott, elvégezte a pedagógia szakot finnül, és most egy kis lélekszámú község tanítója. Gyakran van honvágya, és bár naponta beszél skype-on szüleivel és itthoni barátaival, mégis nagyon hiányzik neki a magyar nyelv és szerettei. Őt a finn nyelv gyakorlása és a finn kultúra tartja kinn. Azt tervezi, hogy jövő nyáron hazatelepedik, és csak rövid időre utazik ki néha, nyelvápolás végett. Másodállásban egy helsinki–bukaresti cégnél online munkát végez, ami nem helyhez kötött, itthonról is végezhető. Egyik álma, hogy itthon taníthasson, felhasználhassa azt a sok jót, amit Finnországban tanult, tapasztalt. Lassan már szeretne saját családot is, ez is motiválja a hazaköltözésben, hiszen elmondása szerint a finn férfiak éretlenek, ezzel szemben az itthoniak határozottabbak, jobban tisztelik a nőket.
Kinga az idei karácsonyra finn ételekkel és hozzájuk illő karácsonyi finn itallal készül. Bár sosem karácsonyozott kinn, úgy gondolja, hogy itthon meghittebb az ünnep. Finnországban a dekorációra, az ajándékozásra fektetik a hangsúlyt, és kimarad a templom és Jézus.
„A karácsony nem egy kandallós-tévés érzés”
Mihály Alpár a csíkszeredai Sapientia kommunikáció szakán végzett. Amellett, hogy a jobb kereseti lehetőség is vonzotta, főként kalandvágyból ment ki, igyekszik minél több országot bejárni. Az elmúlt öt év alatt volt kertész Angliában, karbantartó-villanyszerelő egy németországi tévécsatornánál, cserélt futófelületet holland mezőgazdasági gépeken, majd miután már megunta kinn, hazajött pizzafutárnak. Talán a pizzakihordást szerette legjobban. Az állandó pörgés mellett alaposan megismerte szülővárosát, és élvezte, amikor az utcán beazonosíthatta megrendelőit. Azonban valahogy mindig jött egy új ajánlat és egy számára még ismeretlen ország, felderítésre váró kultúra.
Régóta kacérkodott egy svédországi kiruccanás gondolatával, aztán egy szerencsés véletlen folytán az is összejött, kihívták projektmenedzsernek egy építkezési céghez. Bár elmondása szerint nem igazán tudta, mi fán terem az egész, bevállalta, és gyorsan beletanult, olyannyira, hogy ebben az évben több mint hetven bérlakás-felújító projektet vezetett le. Stockholm külvárosi negyede, ahol lakik, diplomatikusan fogalmazva érdekes hely. „Az elején féltem lemenni a boltba” – meséli, de megtanulta kezelni a váratlan helyzeteket.
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro

Ki az a Petőfi, mi az a Kossuth?
A karácsonyra való készülődés a 220 magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. A Fehér megyei faluban a gyerekek izgatottan várják a kántálási versenyt, melyen román népviseletben, románul kolindálnak. Egyikőjük sem jár a szomszédos Bethlenszentmiklós magyar iskolájába, s egymással is románul beszélnek.
Az adventi várakozás, a karácsonyra való készülődés és ráhangolódás az egykori Kisküküllő vármegyei, mára mindössze kétszázhúsz magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. Az 1200 lakost számláló településen a gyerekek, különösképpen a fiúk, nemcsak az angyaljárásig számolják a napokat, tanító bácsijukkal együtt izgatottan várják a kántálást. A kántálásét, mely a maga nemében pont olyan felemelő, mint maga az ünnep, amelyhez kötődik. Egy kicsit azonban mégis más.
A Fehér megyei település iskolájának földszinti folyosóján szemlélődve, és a magyar tanító osztályát keresve, kedves kis karácsonyi dalra figyelünk fel. Az egyik teremből kiszűrődnek a Betlehembe tartó pásztorokról, a Kisjézusról szóló énekek. Kopogunk, és éppen abban az osztályban találjuk magunkat, amelyet kerestünk. A teremben többosztálynyi elemista van összezsúfolódva, és zengi a dalt. A „vegyes kórus" egy pillanatra elhallgat, illemtudóan fogadja köszönésünket, majd Miklós Dezső tanító bácsi jelzésére ismét rázendít.
A gyerkőcök sokadszorra ismételhetik az éneket, mert csodálatosan fújják. A „karmester" nyugodtan félrevonulhat, hogy bemutassa „kórustagjait": az első padban Ildikó és Robika ül, hátrébb Stefánia, a legvégében meg Ervin. A kultúrotthonban megtartandó, immár hagyományos községi kántálóversenyre készülnek. Ez rendkívül fontos esemény lehet a magyarbényei gyermekek életében, gondolom magamban, másként az iskolai folyosón nem foglalna el akkora helyet a pannó, melyen egy régebbi kántálófesztiválon készült képek láthatók.
„Az is, nagyon fontos!" – erősíti meg Dezső tanító bácsi, akinek intésére a kicsik ismét rázendítenek. De nem a Csendes éjt vagy az Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!-at énekelik és nem is a Pásztorok, pásztorokat. „Astăzi s-a născut Hristos..." – kezdik a csöppségek. Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin is. A magyar gyerekek éppen olyan lelkesen és átéléssel énekelik a karácsonyi dalt, mint román társaik. Számukra a kolindálás jelenti a kántálást, és – a folyosói képek tanúsága szerint – a román népviselet a karácsonyi ünnepi öltözetet.
Kényelmetlen az anyanyelvért buszozni
Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin – magyar szülők gyermekei, akiket magyar tanító bácsi tanít a református egyház telkére épült magyarbényei iskolában. A faluban a hetvenes években újraindult magyar nyelvű oktatás a következő évtizedben megszűnt. Pedig akkoriban még lett volna ki fenntartsa a magyar tagozatot, de a szülők sorra íratták át csemetéiket a szerintük jobb érvényesülést biztosító román osztályokba. Amikor szóba kerül az anyanyelvű oktatás felszámolása, egyesek ma is ujjal mutogatnak egymásra, hogy „bezzeg ha te nem veszed ki a három gyerekedet...".
Tény, hogy még jó ideig lehetett volna húzni-nyúzni a magyar tagozat létét, ám a jelenlegi demográfiai mutatók semmiként nem tennék lehetővé a működtetését. Ott van viszont a magyar többségű szomszéd falu, Bethlenszentmiklós, ahova mindössze hat kilométeres aszfaltozott út vezet, és ingyenes iskolabusz is van, a lehetőséggel mégis mindössze egyetlen házaspár él: a református pap és pedagógus felesége, akik el sem tudják képzelni azt, ami híveik számára a legtermészetesebb: hogy gyermekeik ne anyanyelvükön tanuljanak.
Az elmúlt években még ingázott egy elemis kislány, de szülei végül jobbnak látták megkímélni gyereküket a napi kétszer tízperces buszozástól. A helyi szülők mindegyre azt mondják, ha magyar iskolába jár a csemetéjük, egyik nyelvet sem tanulja meg becsületesen. Holott azok, akik legalább az elemit magyar tagozaton végezték, és ötödik osztálytól hazajöttek román tagozatra, nemcsak éltanulókká váltak az új környezetben, de jól beszélik mindkét nyelvet, feltalálják magukat, kreatívak.
Az ezerkétszáz lelkes faluban mintha elvárás volna, hogy nemzetiségtől függetlenül mindenki tökéletesen beszéljen románul. A lelkész meséli, hogy a románok el-elcsodálkoznak az utcán, amikor kiderül, hogy két és fél, hároméves kislánya még nem beszéli az állam nyelvét. „Ez a gyermek nem tud románul? – szögezik nekem a kérdést az egyébként jóindulatú román emberek. – Ez a gyermek magyarul is csak most kezd gagyogni – tudatom velük".
Magyar tanító bácsi – románul
Miklós Dezső Székelyudvarhelyen végezte a tanítóképzőt, de olyan jól elsajátította a román nyelvet, hogy a katonaságban a tisztek arra fogadtak, hogy csak a neve szerint tűnik „bozgornak", de egy árva kukkot nem tud magyarul. Akkor döbbentek meg, amikor elébe tették a párt magyar nyelvű szócsövét, az Előrét, hogy olvasson. Kiderült, hogy nemcsak a betűket ismeri, folyékonyan olvas, és a szöveget tökéletesen érti. „Az egyik tiszt egy láda sört és egy láda konyakot veszített miattam, mert meg volt győződve, hogy román vagyok, amiért annyira jól és akcentus nélkül beszéltem a nyelvet" – eleveníti fel katonaéveit a nyugdíjkorhatár felé tartó pedagógus.
Mielőtt szülőfaluja román iskolájába került volna, Miklós Dezsőnek megadatott, hogy anyanyelvén oktasson a Hargita megyei román többségű Bélboron, majd a színmagyar Szentegyházán, legvégül pedig a Fehér megyei Boldogfalván. Kérdezem, hogy ezek után nem volt furcsa az átállás, de válaszából kiderül, hogy csak az első egy-két hónap volt nehezebb. A pályafutása harminchatodik évét taposó pedagógusnak ma már természetes, hogy irodalomórán csak Creangát és Eminescut tanítja, földrajzórán pedig a falut átszelő Kis-Kükküllőt Târnava Micának nevezi, hogy – mint mondja – sokszor azon veszi észre magát, hogy magyar tanítványaival a szünetben is románul beszél. Ami talán nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy Ildikó és Robika egymással is románul társalog.
„Mondtam a szülőknek, hogy órák után szívesen tartanék magyarórát, de senki nem jelezte, hogy igényelné. Mert itt, Bényén nem az a gond, hogy a magyar gyermek nem tanul meg jól magyarul, hanem az, hogy nehezen sajátítja el anyanyelvét" – magyarázza az oktató. Szavaira ráerősít a lelkész is, aki a vallásórára járó gyerekektől tudja, többen is vannak, akik heti egy-két alkalommal órák után szívesen maradnának anyanyelvoktatáson. Ahogy szívesen eljárnak a szomszéd faluba, az újraalakult néptánckörbe is.
Miklós Dezső meséli, hogy gyerekkorában Nemes Anna személyében akadt valaki, aki képzettség nélkül, önkéntes alapon hajlandó volt megtanítani a román osztályban tanuló magyar gyermekeket anyanyelvükön írni-olvasni. A tanító bácsi „idejéről" a katedra mellett falra aggatott, berámázott képek tanúskodnak. Învăţătorul – elev al şcolii din Biia, olvasható az 1966–74-es éveket illusztráló összeállítás címe, azaz a tanító, a magyarbényei iskola tanulója. „Ugyanebben a teremben tanultam, ahol ma tanítok..." – jegyzi meg érdekességként.
A mennyből mégiscsak eljön az angyal
Ti ilyen szépen énekelitek a magyar karácsonyi dalokat is? – fordulok a szünetben a magyar gyerekekhez. Bizonytalanul, de vidáman bólogatnak, azonban amikor az ismert dalok címét mondom, a mosoly az arcukra fagy. Végül a tanító bácsi menti meg a helyzetet, súgván: „a Mennyből az angyalt csak tudjátok, nem?". Hogy megbizonyosodjak, Vinczellér Robika énekelni kezdi – elejétől a végéig, jellegzetes dél-erdélyi akcentussal, ám hiba nélkül. Ezt az egyetlen karácsonyi dalt ismeri padtársa, Szakács Ildikó Szerénke is. És verset is tudtok? – faggatom a tízéves, értelmes tekintetű gyerkőcöket. „Csak, ha ad a tiszteletes úr" – érkezik a közelgő egyházi fellépésre utaló válasz, amelyre a külföldön élő bényeiek is hazatérnek.
És azt tudod-e, ki volt Petőfi Sándor? – próbálkozom tovább Robikával. „Nem" – vágja rá, s máris rohan szünetre. Dezső tanító bácsi szerint nincs is ahonnan tudnia egy negyedik osztályos gyereknek. Egy román tagozatos magyar tanulótól már az is valami, ha kis bibliai történeteket képes felolvasni anyanyelvén. Ha Petőfit nem ismerik, Kossuthról csak hallottak... – gondolom naivan, amikor a forradalmárról kérdezem a harmadikba járó Ervint. „Mi az, hogy kossuth?" – kérdez vissza a tudatlanok teljes ártatlanságával. Másként próbálkozom: Ki volt Avram Iancu? „Ő egy... domnitor volt, nem?" – fordul segélykérő tekintettel nagymamájához a gyermek. Az öregasszony felsóhajt, fejét rázza, majd megígéri a számítógép-kezelésben sokkal jártasabb unokájának, hogy elmagyarázza neki.
„Megbánják majd ezek a gyerekek!"
„Ej, megbánjátok majd, hogy nem akartok magyarul beszélni! Pedig büszkék kéne legyetek, hogy két nyelvet tudtok, és két kultúrát ismertek!" – sóhajt fel krumplihámozás közben Ervin nagymamája, Nagy Katalin. A 68 esztendős asszony feleleveníti gyermekkorát, amikor a bényei magyarság ugyanolyan kisebbségben élt, a fiatalokban mégis volt annyi öntudat és büszkeség, hogy legalább egymás között anyanyelvükön beszéljenek.
„Én hét osztályt jártam, lelkem, mert akkoriban ennyi volt a kötelező. Ebből szinte hatot Balázsfalván, mert akkor sem volt magyar tagozat itt, a faluban. Ott tanultam, ott laktam, és két hétben egyszer ha megadatott, hogy hazajöjjek. Más világ volt... Csak a hatodik osztály végére kellett hazaköltöznöm, mert muszáj volt segítenem a gazdaságban. Másfél évet jártam itthon román iskolába, mindkét nyelvet jól megtanultam" – meséli az öregasszony, aki saját – Bényén magyar iskolát járt – gyermekeit sem érti, miért nem ingáztatják gyerekeiket a közeli Szentmiklósra, ha már minden lehetőség adott.
Amikori a közelgő kántálási versenyre fordítom a szót, Kati néninek felcsillan a szeme. Hideg telek, csikorgó hó, meleg kályhák, fenyőillat és sok szép népszokás jut eszébe, amikor a falu magyar szögének nevezett részében, karácsony éjjelén a lakosság apraja-nagyja elindult kántálni. „Tiszteletes úr, maga azt tudja, hogy annak idején a házas férfiak is jártak kántálni, és az egyház javára gyűjtöttek?!" – kérdez rá Demeter-Erdei Zoltánra, aki négy éve, hogy a faluba érkezett, de erről még nem hallott. Kati néni azt is tudja, hogy e szép és hasznos szokásnak egy feldúlt román ember vetett véget, aki az éj leple alatt főbe kólintotta Kórodi Danit. A férfi túlélte az ütést, a hagyomány nem. Magyarbényén azóta nem kántálnak a nős férfiak, a ma már etnikailag vegyes csoportokba összeverődött gyermekeket pedig nem fenyegeti az agresszió veszélye.
Kántálási lázban a falu
A kántálás „első felvonása", melyet pár nappal karácsony előtt a kultúrotthonban tartanak, nemcsak Magyarbényét, a község többi falvát is lázban tartja. Pár esztendővel ezelőtt a polgármester ugyanis versenyt hirdetett a fellépő csoportok között. Egyik évben, meséli a pap, az elöljáró bosszúságára a bethlenszentmiklósi magyar gyermekek nyerték a második helyet. Mégis kisebb jutalommal térhettek haza, mint a harmadik helyre szorult román társaik. „Kár, hogy versenyjellegű az ünnep, a kántálásból nem lenne szabad versenyt csinálni. Én hallottam könnyűzenei versenyről, rockversenyről, de a kántálási verseny csak a mi polgármesterünk fejében fordult meg" – fájlalja a kezdeményezés félrecsúsztatását Miklós Dezső.
Túl sok örömet a református lelkésznek sem okozhat az önkormányzati rendezvény. „Képzelheti, mit érzek a kántálási fesztiválon, amikor a kultúrotthon színpadán látom ezeket a szép, értelmes színmagyar református gyerekeket, hogy ők alkotják a helyi román népi együttes felét, majd rá pár napra, karácsonykor román népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék szalaggal a mellükön elindulnak kántálni" – önti ki a lelkét Demeter-Erdei. Még szerencse, hogy a „két felvonás" között van egy harmadik is, melynek karácsony szombatján a parányi gyülekezet két és fél évszázados temploma ad helyet. Ekkor Ildikó, Robika, Stefánia, Ervin és társaik tolmácsolásában felcsendülnek a magyar karácsonyi dalok, a Jézuskát köszöntő kis versek, előbukkannak a pásztorok, belépnek a háromkirályok, megjelenik Mária, és a mennyből eljön a várva-várt angyal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Bukaresti küldetés ’89 decemberében
Feladat volt, amit nem utasíthattunk vissza, Bukarestbe kellett mennünk ’89. december 24-én. Kevesen tudnak erről a háttérmisszióról, pedig egy elég érdekes adalék az akkori történésekhez – idézi fel emlékeit Péter László 26 év teltén, amikor a Román Televízió székhelyére kellett juttatniuk az új idők szellemében megjelent újságokat, felvételeket.
„December 23-án üzent értem Pataki úr (Pataki Imre jogász, a megye ideiglenes vezetőségének tagja, később elnöke), hogy menjek be a megyeházára, beszéljek a fiatalsághoz, mert szerettek engem, nem voltam kompromittálva. Újságíróként akkor a Hargitánál dolgoztam. Visszaüzentem, hogy engem ezek a dolgok nem érdekelnek, addig sem léptem be a pártba, és maradok újságírónak. 24-én délelőtt újra üzent értem, hogy menjek be, mert valami nagyon fontosat akar. Azt mondta, János Pali bácsival, a megyei múzeum nyugdíjba vonult igazgatójával beküldenek Bukarestbe, be kell vinnünk az újonnan megjelent lapokat, és az itt történtek felvételeit, hogy a tévébe mutassák be, és ez már nem kérés, hanem feladat. Megjegyzem, én dolgoztam a tévénél már azelőtt is több alkalommal” – kezd bele a történtek elmesélésébe Péter László.
Feladat, így menni kell
13 órakor indulniuk kellett, ez épp december 24-én történt, karácsonykor. Amint jött ki Pataki irodájából, találkozott Antal Előddel, volt osztálytársával, aki jelezte, tudja, hová készülnek, és Láday Karcsival együtt velük tartanak testőrként. Utóbbinak volt egy 1300-as Daciája, kiderült, azzal be is tudnak menni. „Mindenki hazament azzal, hogy 1 órakor találkozunk a megyeházán, és indulunk. Elmondtam otthon, hogy mi a helyzet, kezdődött a sírás-rívás, mert Bukarestben akkor lőttek, ezt később meg is tapasztaltuk. Mondtam, hogy ez feladat, el kell menni” – idézi fel.
Szembesülés a valósággal
„Senki nem járt az utakon, ahogy haladtunk Bukarest felé, akkor zajlottak ott a legnagyobb harcok. Brassóban a bemenetkor belekerültünk egy lövöldözésbe, megálltunk. Később kiderült, hogy két hölgy lövöldözött az ablakból, akiknek a férjük szekus, rendőr volt. Három napja ott hagyták őket töltött fegyverekkel, kiborultak, lövöldözni kezdtek, aztán összeszedték őket, így mentünk tovább. Predeal körül szembejött velünk egy harckocsi. Addig még viccelődtünk, hisz mind ismertük egymást, de erre nagy csend lett. Elcsörömpölt mellettünk, nem foglalkozott velünk, viszont szembesített azzal, hogy mi is történik körülöttünk. Este 9 körül érkeztünk Bukarestbe, addig harminchárom ellenőrző ponton haladtunk át. Volt, hogy lefektettek, más helyen csak a kezünket kellett feltartsuk, megmotoztak, de mindenhol továbbengedtek. Adtak nekünk egy-egy hosszú ficujkát – sokáig megvolt otthon –, három sor volt rágépelve, hogy mi a Nemzeti Megmentési Front küldöttei vagyunk, se fénykép, se semmi más nem került rá. Megmutatni sem mertük sok helyen, mert nem tudtuk, kik azok, akik állítanak géppisztollyal, botokkal felszerelkezve” – emlékezik.
Veszélyes út a tévéig
Útközben felvettek valakit, akinek a barátját azelőtt nem sokkal lőtték le mellette, és a zokogástól alig tudta elmesélni, mi történt. Ki kellett kerülniük Otopeni-t, mivel ott is éppen lövöldözés volt, Buftea felől jutottak be Bukarestbe. „Megérkeztünk a Scânteia ház környékére. A katonaság megállított, hogy onnan nem lehet továbbmenni, erre mi mutattuk a papírokat, hogy nekünk a tévéhez el kell jutnunk. A tiszt mondta, hogy kapcsoljuk le a lámpákat, és teljes sebességgel menjünk előre a saját felelősségünkre. Teljes sötétségben végigrobogtunk egy fás rész mellett, már amennyire lehetett a Daciával, végig lőttek ránk, szerencsére nem találtak el. Elértünk az Aviatorilor környékére. Ott viszont két tank állta el az utat, és azt mondta a tiszt, innen már csak gyalog lehet továbbmenni, a kocsit beparkoltatta egy busz mellé, hogy onnan majd visszafelé elvehetjük. Kérdeztük, hogy lehet eljutni a tévéhez, erre adott mellénk egy 12-13 éves körüli gyereket, aki ismerte az utat. El is indultunk. Egy háznál azt mondta a fiú, ebből lőnek, itt feküdjünk hasra, és kússzunk át előtte. Mi abból a lendületből így is tettünk, túl felálltunk. Pali bácsi háborgott, hogy őt még soha senki le nem fektette, és ez a suhanc hülyéskedik velünk, amikor ezt kimondta, hatalmas lövöldözés hallatszott, beszaladtunk a metrólejárathoz. Mikor elcsitult, kióvatoskodtunk, mellettünk 2-3 méterre egy fiatalember is. Egyszerre egy éles hang hallatszott, és a fiatalembert homlokon találta egy golyó, holtan esett össze. Abból a házból lőttek, amit mondott a gyerek. Aztán eljutottunk valahogy a tévéhez metróval, gyalog. Ott az egyik kapunál átvették tőlünk az anyagokat, amiket vittünk, amelyek már az új idők szellemében készültek. Minket nem engedtek be, ott végeztünk is” – vázolja a történteket.
Meg nem ismétlődő hangulat
Elhatározták, hogy már nem indulnak éjjel haza, elmennek az akkori Augusztus 23 sportkomplexumba, ott kérnek szállást, mivel voltak ott ismerőseik, lévén, hogy korábban jégkorongoztak. „Elmentünk metróval a Muncii megállóig. A metró is tele volt fiatalokkal, 12 évestől húszévesig, állítom, ők csinálták az egész forradalmat, napokig nem aludva. Udvariasan, de felfegyverezve mindenkit megnéztek, többszörös ellenőrző pontokon kellett átmenni. Vendéglőkből hoztak szendvicseket, az az utcagyerek, aki azelőtt a zsebedből a zsebkendőt kilopta, elvett egy szendvicset, és azt mondta, köszönöm, maradjon másnak is. Egy ilyen hangulat volt, ami soha meg nem ismétlődik, legalábbis itt a környéken” – legyint lemondóan Péter, majd folytatja a történtek elmesélését. „A megállótól gyalog indultunk a sportkomplexum felé. Azon a környéken nem lövöldöztek, a központban viszont igen. Húsz-harminc métert tehettünk meg, amikor megállt mellettünk egy szemeteskocsi, kiugrott belőle három magas cigány férfi, kérdezve, hová megyünk. Elmondtuk, honnan jövünk, mit csináltunk, erre megöleltek, csókolgattak, hogy magyar testvérek, ti csináltátok a forradalmat, hova mentek, elviszünk. Mondtuk, hogy a közelbe megyünk, de szinte erőszakkal beültettek a szemeteskocsiba, elvittek a sportkomplexumba, ahol még ragadtak ott sportolók, mert mindig edzőtáborok zajlottak. Ismertük az ott dolgozókat, ennünk adtak, és ott aludhattunk.”
Domokos Gézánál jártak
Másnap reggel metróval tértek vissza az autóhoz. „Gyönyörű idő volt, csak épp egy kis hó. Ahogy értünk a kocsihoz, láttuk, hogy a busz, amelyik mellé beparkoltunk, szét van lőve teljesen. Karcsi megjegyezte – sokszor eszünkbe jut –, a feleségem engem otthon megöl, megmondta, hogy ne jöjjek el autóval. Mikor odaértünk, kiderült, hogy az autó teljesen ép, csak az oldalán, ahol van egy szegély, megkarcolta egy golyó. Beültünk a kocsiba, és a Scânteia háznál Pali bácsi jött az ötlettel, hogy menjünk fel Domokos Géza irodájába. (Domokos Géza meg is említi az egyik könyvében futólagosan Pali bácsit.) Még nem volt beérve az irodájába, de mondták, hogy várják, az egyik irodában többen össze voltak gyűlve. Mikor megérkezett, beinvitáltak minket is, és gyakorlatilag mi négyen részt vettünk, teljesen véletlenül, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség, tehát az RMDSZ első ülésén. Tudtommal azóta sem lett egyikünk sem az RMDSZ tagja, de jelen voltunk a megalakuló ülésén. Ott fogalmazódott meg a kiáltvány, el is hoztuk egy példányát.”
Megköszönték, hogy elmehettek
Hazafelé a megyehatárig szintén sok ellenőrző ponton kellett áthaladniuk, de annyira már nem állították, mint menet, viszont ami feltűnt nekik, Tusnádtól látszólag senki nem ellenőrizte az utakat „Amikor hazaértünk, mondtuk is ezt Pataki úrnak, aki azt válaszolta, mi ezzel ne törődjünk, ők tudják, mi a helyzet. A történet csattanója, hogy megköszönte úgy-ahogy, amiért elmentünk, de ezt olyan természetesnek vette. Mikor jöttünk volna ki az ajtón, Láday megszólította: Pataki úr, ne haragudjon, mi az én kocsimmal mentünk, legyen szíves, adjon egy húszas benzinbont, mert ugye, akkoriban csak azzal lehetett tankolni, meg volt szabva, havonta mennyit tankolhatsz a saját pénzedre. Erre Pataki leordibálta, amiért ilyen forradalmi időben benzinjegyeket kér. Akkor mi szépen megköszöntük, hogy elmehettünk” – zárja a háttérmissziós visszaemlékezését Péter László.
Izsák-Székely Judith
Székelyhon.ro

Folytatják a vízvezetést
Az esztendő utolsó ülését tartotta tegnap reggel Kézdivásárhely önkormányzata. Az összejövetel kereken három percet tartott, a Bokor Tibor polgármester által előterjesztett három határozattervezetet egyhangú szavazattal fogadták el, mindenik a vízvezetékkel kapcsolatos.
A polgármester elmondta, a három határozattervezet összefügg: december 23-án értesült arról, hogy a már elvégzett munkálatokat a megyei regionális vízszolgáltató ki tudja fizetni, illetve azt 2016. január 4-én folytatni lehessen, szükséges ezek elfogadása. A Gosp Com Rt. mint kivitelező maximum tízmillió lejes hitelt vesz fel az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banktól. Azt is közölte, hogy megyeszinten a munkálatokkal Nyujtódon állnak a legjobban, több mint kétmillió lej értékben dolgoztak idáig. Az országút mentén a téli időszakban nem dolgoznak, nem kaptak erre jóváhagyást, de a mellékutcákban többnyire lefektették a vízvezetéket és a szennyvízcsatornát.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kézdivásárhelyi események margójára
Olvasói levél
Lehet, hogy a tömegbutító és manipuláló média különböző eszközeivel ideig-óráig félrevezeti az embereket, lehet, hogy a helyzetet nem ismerőkkel el lehet hitetni, hogy egy székely ember ártatlanok életére tör, de az, aki őszintén magába néz és lelkére hallgat, az tudja, hol az igazság.
A székelyben még ott szunnyad ősei embertisztelete, a rend és az ősi élettörvények tisztelete. A székely nem az a fajta, aki hátba támadja ellenségét, hanem az, aki elesett ellenségének kezébe visszaadja kiejtett kardját. Én is ezt hiszem. Aki nem ilyen, az nem székely. Beke István Attila székely. S mint ilyen, nem gyilkos, nem sunyin lapuló aljas gonosztevő… Ha ő tenni akart volna valamit a nagy román „ünnepen”, akkor biztosan nem robbantgatott volna, hanem kiáll szemtől szembe. Én ezt hiszem, és tudom.
Nézzünk magunkba, és válaszoljunk a saját lelkünknek feltett kérdésre: vétkes-e honfitársunk?!
Lehet, hogy a „fentről” megálmodott ébresztési akciók nem mindig jártak teljes sikerrel. Lehet, hogy zászlót lobogtatni és tüzeket gyújtani sokak számára nem volt annyira fontos. Az is lehet, hogy ez kell ahhoz, hogy megmozduljunk végre a tévét bámuló magányunk agytompító kábulatából, hogy végre már befelé is nézzünk. Kik vagyunk? Miért vagyunk? S ha megtaláltuk a választ, akkor lépjünk ki az utcára, és nézzünk már egyszer végre, úgy istenigazából egymás szemébe. Ismerjük fel a másikban Hunort vagy Magort. S álljunk már ki magunkért, igazunkért, mi, Nimród unokái!
G. Erika
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Kolozsvárról Kommandóra
Nagy István érzi a gyülekezet szeretetét
Szeptembertől új lelkésze van Kommandónak Nagy István személyében, aki nejével, Nagy-Zsoldos Eszterrel Kolozsvárról érkezett a faluba. Az alábbiakban a lelkipásztor a fogadtatásról, a helyi gyülekezetről, továbbá családjáról is beszél.
– Hogyan vezetett az út Kolozsvárról Kommandóra?
– Az egy év gyakornoki szolgálatot a kolozsvári törökvágási egyházközségben teljesítettem, míg a nejem a kerekdombiban. Ezt követően, a nagypapi vizsga után ft. Kató Béla püspök ajánlotta Kommandót szolgálati helyként, ahol két éve csak beszolgáló lelkész tartotta a lelket a gyülekezetben. Számomra nem volt ismeretlen a falu, ugyanis az előző lelkész, Pop Levente barátom meghívására már jártam itt imahéten és gyerekbiblia-héten. Így jutottunk Kolozsvárról Kommandóra, ahol szeptemberben egy új papi lakkal fogadtak a helyiek.
– Milyennek találja a települést?
– Kommandóról csak kétféleképpen lehet vélekedni: az ember vagy szereti, vagy nem, nincs középút. Mi mindig is szerettük a falut, és már szeptemberben érezhettük a gyülekezet szeretetét. Kommandó nem hasonlít egyetlen hagyományos településhez sem, hiszen annyira egyedi és különleges helyzetben van, hogy nem lehet azt szavakkal leírni. Jól érezzük magunkat, és tesszük a dolgunkat.
A szeptemberen átadott papi laknál az építkezést támogató Bige László és Kató Béla püspök vágták el a szalagot
– Milyen tevékenységek zajlanak a gyülekezetben?
– A kommandói gyülekezet papíron ötszáz lelket számlál, azonban közülük mintegy háromszázan tartózkodnak a településen, a többiek időközben elköltöztek. Örömmel nyugtázhatom, hogy ittlétünk alatt megkétszereződött a templomba járók száma. Újraindítottuk az IKE-csoportot, ugyanakkor mi oktatjuk a helyi iskolásoknak is a vallást, a pénteki vallásóra után szombaton bibliaórákat tartunk diákoknak, akik falusi viszonylatban elég szép számban, 15–20-an vesznek részt a tevékenységeken.
– Nemrég megszületett az első gyerekük…
– November 29-én született meg a kisfiunk, így a feleségem jelenleg a magyarországi Poroszlón tartózkodik, odavalósi lévén. Annak idején cserediákként jött Kolozsvárra, ahol megismerkedtünk. Az ünnepek lejártával, januárban szeretnénk az egész családot Kommandóra költöztetni.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Egy nap Jézussal
Rendhagyó rendezvények a templomban
Egyre gyakrabban lehet hallani a Berecki Református Missziói Egyházközség által szervezett egyházi programokról. A lelkiélet újszerű megközelítéséről a szórványgyülekezet lelkészével, Raff Róberttel beszélgettünk.
– Hány éve kezdődött Felsőháromszékhez kötődő munkája?
– Immár tizedik éve szolgálok szórványlelkészként. Tizennégy település tartozik gyülekezetünkhöz, összesen kb. 320 lélek. Egyetlen templomunk az oroszfalvi, viszont Lemhényben és Bereckben van egy-egy imaházunk.
– Hogyan épül fel a gyülekezeti szolgálatok rendszere?
– A céltudatos gyülekezeti modellt követjük, ez öt pilléren nyugszik: evangelizáció, közösségépítés, istentisztelet, tanítás és szeretetszolgálat. Az istentiszteletek mellett fontos számunkra jelen lenni a világban, megoldást kínálni az emberek szellemi, de sokszor testi szükségleteire is. Többek között falunapot szerveztünk Oroszfaluban, Manna-házakat hoztunk létre gyerekek megsegítésére. A szórványgyülekezet több esetben is megsegített és segít rászorulókat. Ez mindenki részére elérhető lehetőség, miután megvizsgáljuk, hogy mennyire nehéz a helyzete, és ezt nem kötjük ahhoz, hogy látogatja-e a gyülekezetet.
– Nagy hangsúlyt fektet a templomon kívüli munkára is.
– Mindig megvolt bennem a lelkesedés, hogy a lehető legtöbbet tegyem. A Kormorán-dalt parafrazálva: ha tehetjük, ott, ahol élünk, legyünk virágnak virága.
– Ha ennyire céltudatos, nyilván tervekben sem szűkölködik.
– Elsősorban az a vágyam, hogy egy olyan gyülekezet legyünk, amely kiscsoportokra építkezve, a mai társadalmi kihívásokhoz alkalmazkodva hirdeti Isten igéjét. Több évi tanulmányozás, világba való kitekintés után arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon fontos a média bevonása. Az interneten, óriásbannereken, a sajtó útján népszerűsítjük újszerű rendezvényeinket. Legutóbb, az Egy nap Jézussal elnevezésű, 24 órás templomi esemény zajlott, amelyet november végén Oroszfaluban tartottunk. Ekkor az imádság mellett énekeltünk, filmeket vetítettünk, együtt étkeztünk, felolvastunk a Szentírásból. Szinte egy éve már, hogy családos vasárnapokat tartunk havi rendszerességgel. Újszerű volt a kézdi városnapokon felállított Hitélet-sátrunk is. Gyerektáborokat szerveztünk a nyáron Oroszfaluban és Almásban, 2016-ra pedig egy nemzetközi családos fesztivál megszervezését tűztük ki célul. Az újszerű bibliatanulmányozó alkalmakat is megemlíteném, ezt is a szükség hozta létre, mivel rájöttünk, hogy hiányosak az ilyen irányú ismeretek. Meg kell jegyeznem, rendezvényeink mindig ökumenikusak.
– Hogyan alkalmazkodtak az újszerűséghez azok, akik kevésbé fogadják el a formabontást?
– Akad, aki idegenkedik, van, aki furcsállja, netán kigúnyolja, de tény, hogy a résztvevők száma nőtt, a környező településekről egyre többen jelennek meg a rendezvényeinken. Nagy hangsúlyt fektetünk a nem lelkészek szolgálatára, hiszen így mindenki érezheti, hogy a személye fontos. Ha kihozzuk az emberekből a legjobbat, velük együtt léphetünk előre.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely