Tudor Arghezi és József Attila
Izgalmas és fordulatos nyomozás eredményeként bizonyította be hitelt érdemlően Ferenczes István költő a korábban már többször felmerült állítást, hogy Tudor Arghezit egy Bukarestben került székely cselédlány hozta a világra. A múlt század egyik legjelentősebb román költője ezek szerint annak az Ergezi Rozália nevű nőnek a gyereke, akinek – számtalan sorstársához hasonlóan – meglehetősen sanyarú sors jutott a regáti kiszolgáltatottságban, de akivel a Teodorescuként anyakönyvezett, apja által elismert fia végig törődött valamilyen formában, jó ideig például háztartásában, gyermekei mellett tartotta. (Igaz, Ergezi Rozália életét végül öregotthonban fejezte be.)
A tények tisztázásának magyar szempontból nem csupán az édesanya székely kötődése miatt van jelentősége, hanem azért is, mert összevethető azzal, mennyire más összefüggésbe kerülhet egy hasonlóan „zűrös” tényállású származás, a József Attiláé egy másik nemzet műveltségében. Arghezi maga ugyan nem titkolta, hogy valódi édesanyja kicsoda, de azt csak szűk baráti köre ismerte, s a tény annyira nem volt köztudott, hogy bizonyos irodalomtörténészek kimondott fabulációnak állítják be. De még ezen is túltesz az, aki valóságos misztifikációként küzd ellene, és agyal ki egy képzelt, szalonképesebbnek vélt származást a költőnek.
A sokat szenvedett Arghezinek meglehettek a maga indokai, amiért a kérdésben nem kívánt külön homályoszlatásba kezdeni, ezeket nem firtatjuk. A tény, hogy írói nevét édesanyja családnevéből faragta, mindenképpen ékes bizonyítéka marad ragaszkodásának.
József Attila a maga kendőzetlenül megvallott származásából – „Anyám kun volt, az apám félig székely, /félig román, vagy tán egészen az”– átütő erejű példázatot formált A Dunánál című versében a néptestvériség eszméje védelmében. A gondolat, miszerint „rendezni végre közös dolgainkat” – ez lenne a Duna menti népek fő adóssága is közös jövőjük iránt – tulajdonképpen nem volt idegen Tudor Arghezitől sem, s Ferenczes István, a csíki költő tanulmánya a Székelyföld folyóirat januári számában ezt valóságos kultúrtörténeti tett erejével hangsúlyozza.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az egységre kell törekednünk
Római katolikus plébánosként református templomban vett úrvacsorát. Munkája során arra törekszik, hogy Isten igéje szerint éljen, tehát a felebarátot és ne a más vallásút lássa szomszédaiban, falustársaiban. Erdély-szerte egyetemes imaheteket tartanak, ennek kapcsán Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébánossal beszélgettünk.
– Egy gyergyószéki településen született, majd Gyulafehérváron tanult: mikor találkozott először a más felekezetű hívekkel?
– Borzonton születtem, a templom mellett laktunk, édesapám gondnok volt, sokat jártunk templomba, ministráltam is. Édesapám tizenhárom éves koromban halt meg, és már akkor elhatároztam, hogy Gyulafehérvárra megyek kántoriskolába, majd teológiára. A gyergyói falvak nagy része egynyelvű és egyvallású volt, de azért tudtam, hogy van református, evangélikus és unitárius egyház. Gyulafehérváron eléggé zárt életünk volt, mégis eljártunk a református lelkészhez és a templomba is, hogy megismerjük a közösségüket. Jakab Antal püspök 1984-ben szentelt pappá, utána Kolozsváron a Szent Mihály templomban voltam négy évig káplán. Kolozsvár lakosságának többsége ortodox, a katolikusokhoz képest többségben voltak a reformátusok is, és egy erős unitárius és evangélikus közösségeket is megismertem. Jó viszonyt építettem ki az evangélikus és az unitárius püspökkel, így a hívekkel is.
– Már akkoriban eljárt protestáns gyülekezetekbe?
– Akkor épült a Hajnal negyed. Főnököm, Czirják Árpád elküldött feltérképezni a területet, összegyűjteni a híveket és meglátogatni őket az új tömbháznegyedben is. Becsengettem a magyar nevű családokhoz, kerestem a katolikusokat. Sokan mondták, hogy ők evangélikusok, reformátusok vagy unitáriusok. Mivel az unitáriusok kevesebben voltak és az akkori lelkésszel, Bálint Benczédi Ferenccel jó viszonyt ápoltam, lejegyeztem az unitáriusok nevét és címét, s mindig betettem a postaládájába, hogy kiket látogasson meg. Kialakult egy gyakorlati ökumenia, hiszen a családok együtt éltek és én sokszor találkoztam különböző felekezetekhez tartozó hívekkel. Foglalkoztam a siketek és nagyothallók csoportjával: bejöttek a plébániára, volt közöttük más vallású is.
– Marosszentgyörgyön miként folytatódott ez a sokszínűség?
– Marosszentgyörgy kilencezer lakosú nagyközség, 14 felekezete van: 1600 római katolikus, 2200 református és unitáriusok is élnek a településen. Itt régóta működik az ökumenia. Amikor idekerültem, Adorjáni László református lelkészt kértem meg, hogy vezessen be a szentgyörgyi életbe, így közel kerültem a református hívekhez is. Pár év múlva felkeresett a székelykáli unitárius lelkész, hogy megszervezze az itteni unitárius egyház életét. Megkérdezte, adnék-e helyet számukra. Igent mondtam, és három évig nálunk tartották az istentiszteleteket. Három alkalommal magam tartottam az istentiszteletet, mert az unitárius lelkész nem tudott eljönni.
– A hívek hogyan élik meg az ökumeniát?
– Marosszentgyörgyön kevés a „tiszta” katolikus házasság, a családok többnyire vegyesek. Az ökumenia útja az is, hogy az egyházközségi csoportokban is különböző felekezetűek vannak együtt. A Hit és fény közösséget a református Pethő Mária doktornővel alakítottuk Marosvásárhelyen, majd itt folytatódott Marosszentgyörgyön: mindig Jézus Krisztus és a fogyatékos gyermek miatt szenvedő család maradt a középpontban, soha nem kérdeztük, kinek mi a felekezete. A megalakult cserkészcsapatunk kezdetben katolikusnak indult, de miután a helyi református cserkészcsapat megszűnt, ők is átigazoltak hozzánk, így most vegyes a csapat. A Kolping családba, illetve a Jubliláté csoportba is vegyes házasságban élő házastársak kapcsolódtak be. Jézus Krisztus azt mondja: aki hozzám jön, azt nem utasítom el. Minden egyes embernél azt kell meglátni, felfedezni, hogy ő elsősorban Isten gyermeke, Krisztusban testvérek vagyunk. Jó példa az ökumeniára, hogy a plébánia szomszédságában mindössze két katolikus család él, a többiek más vallásúak. Amikor az elején kalákára gyűltünk össze, a 10–12 emberből csupán ketten-hárman voltak katolikusok. Ha az életben közösen éljük a mindennapokat, akkor máshol sem szabad megélnünk az elkülönülést. Természetesen azt szeretném, ha vasárnap mindenki elmenne a maga templomába, hogy ott feltöltődjék, utána pedig ismét tudjuk élni közös hétköznapjainkat.
– Voltak-e a vegyesházasságok miatt vitái?
– Mindig azt kerestem, ami közös. Házasságkötéskor a katolikus egyházban van egy régi gyakorlat, amely azt kéri a jegyesektől, hogy ígérjék meg: gyerekeiket katolikusnak keresztelik. Ennek kapcsán mindig voltak nehézségek, mert a más vallású fél is azt szeretné, hogy az ő vallását vegye fel a gyermek. Elvileg szót értettünk, én azonban soha nem erőszakoskodtam, hogy katolikusnak kereszteljék a gyereket. Katolikus papként természetesen azt szeretném, hogy a gyerekek katolikusok legyenek, de ezt a családok belátására kell bízni. Ebből személyes konfliktusaim nem származtak, minderről a református és az unitárius lelkésszel egyaránt beszélgettem. Esetenként a temetések is elégedetlenséget szülnek. Káplán koromban Kolozsváron visszautasítottuk olyan személy eltemetését, aki nem tartozott az egyházhoz. Akkor döntöttem el, hogy ha önálló plébános leszek, mindenkit eltemetek. Ez szó szerint kiteljesedett. Ha valaki visszautasítja a halott hozzátartozóit, nyugodtan jöhetnek hozzám. Ezt a községben tudják, sőt a városi temetkezési vállalat is. Tavaly hat ilyen esetem volt. Úgy gondolom, az Úrra kell bízni az ítéletet, és amit emberileg meg kell tennünk, tegyük meg. A halottnak mindegy, hogyan temetik el, de ha emberséges körülmények között kerül erre sor és a gyászolók és hozzátartozók a hit jelével kísérik utolsó útjára, akkor ez számukra is egyfajta megnyugvás. Talán még egyházukkal is felveszik a kapcsolatot, hogy az ő esetükben ne legyen majd ilyen nehézség.
– Igaz-e, hogy ön református templomban úrvacsorázott?
– A 90-es évek elején, Gyergyószentmiklóson elindítottuk a pasztorálpszichológiai hetet Dósa Jenő marosvásárhelyi pszichológussal. Katolikus részről én voltam a szervezője. Amikor körbejártuk a templomokat, a katolikus templomban szentmise volt, utána elmentünk a református templomba is, ahol úrvacsorát osztottak, és én is részesültem belőle. Egy idősebb paptestvérem megszidott, hogy milyen magatartás ez. Azt mondta, rossz példát mutatok a katolikusoknak, hitközömbösségre vezethetem őket. Azt válaszoltam: a katolikus hitvallás szerint nem lehet a szent áldozáshoz járulni szentgyónás nélkül, ezért egy református ezt nem teheti meg. De a református egyházban mindenki magába száll, és ha elvégzi a belső tisztulást, a bűnbánatot, akkor úrvacsorához járulhat. Ezzel jómagam is megtiszteltem az istentiszteletet, illetve a szent eseményt. Igaz, egy darabig még beszéltek róla a városban.
– A római katolikus egyháznak mi a hivatalos álláspontja az ökumeniával kapcsolatban?
– A katolikus egyház már a harmincas években kiadott preorátorban – ami a református egyházban használt ágendás könyvhöz hasonlatos – megjelölte az egység imahetének különböző napjaira szóló imádságokat. Itt, a faluban hallottam, hogy bár meg volt jelölve a közös imádság, az idősebbeknek gyermekkorukban megtiltotta a katolikus pap, hogy bemenjenek a református templomba. Ugyanezt hallottam az idősebb reformátusoktól is, őket is eltiltották az ökuméniától. Ezen már rég túl vagyunk. Mindenki a maga hite szerint éli a keresztény életet. Keresni kell a lehetőségét annak, hogy megismerjük a másik felekezet tanításait, keresztény megnyilvánulásait, s ne előítélettel közeledjünk mások felé. A katolikus egyház minden új iránt nyitott. Jézus azt mondta: vizsgáljátok meg az írásokat, ami jó, tartsátok meg, és ami nem jó, utasítsátok el. 1948-ban jött létre az Egyházak Világtanácsa, aminek a katolikus egyház nem tagja, csupán megfigyelője, de ebben a minőségében is mindent megtesz azért, hogy a nagy krisztusi közösség közelebb kerüljön az egyházhoz. Azt valljuk, hogy Jézus Krisztus a főpásztor, a római pápa az ő földi helytartója, de nehéz elképzelni, hogy az egész kereszténység a pápához tartozzon. Mindenképp keresnünk kell a közös lehetőségeket, ahol együtt imádkozunk, ahol egymás szertartásain részt vehetünk és ezáltal a válaszfalakat megpróbáljuk lebontani és ösvényeket, hidakat építeni. A megosztottság a nem keresztények előtt szinte botrány. Egy Japánban élő és dolgozó jezsuita mesélte, hogy ottani egyetemi tanárok mondták neki, a keresztények előbb egyezzenek meg azon, hogyan nevezik Istent, s csak azután hirdessék. Tanúságot tenni Jézus Krisztusról valóban csak egységben lehet. Jézus egyetlen egyházat alapított, és ezt az egyházat kellene kifele mutassuk, befele pedig éljük.
– Mennyire erős ma a keresztény ember hite?
– Az európai kereszténység még a migránsok érkezése előtt elindult a szórványosodás felé: egyre kevesebb a hitét megélő, tanúságtévő keresztény. Ezt kellene újraértékelje mindenki magában, hogy közelebb kerüljön Istenhez és egyházához, és ezáltal közelebb kerüljön embertársához is. A mai helyzet részben arra kényszeríti a keresztényeket, hogy összefogjanak, és közösen éljék meg a hitüket, s ez által egységes frontot mutassanak a nem keresztényekkel, a muszlimokkal szemben. Ma jobban, mint bármikor, szükség van az összefogásra, ettől nem kell félnünk. Hiszem, hogy ez valamikor, valamiképp megvalósul: Jézus azért imádkozott főpapi imájában, hogy a benne hívők egyek legyenek.
Baricz Lajos
Borzonton született 1958-ban, általános iskoláit szülőfalujában végezte, Gyulafehérvárra került kántoriskolába, majd a római katolikus teológiára. 1984-ben szentelték pappá, pár évig káplánként tevékenykedett Kolozsváron, majd Marosszentgyörgyre helyezték, ahol napjainkban is szolgál. Több verseskötete is megjelent. 2015-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át az erdélyi magyarság, a Maros megyei magyar katolikus közösség érdekében végzett odaadó szolgálata és sokszínű civil tevékenysége elismeréseként.
Simon Virág. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Menyő több, mint menedék 1.
Másfélszáz magyar református él közel ugyanennyi ortodox román mellett a Szilágy megyei Menyőn, mely 1989 decemberében vált egyik napról a másikra ismertté a szélesebb nyilvánosság előtt. A tövisháti falut – visszatérőként – Szilágyi Aladár kereste fel, kétrészes riportját Tasnádi-Sáhy Péter fotói illusztrálják.
Bár már kétszer megfordultam ott, régóta tervezem, hogy riportútra menjek Menyőbe. Első alkalommal 1990 januárjának elején – amikor még le sem száradt a tojáshéj újdondászi fenekemről – egy Budapestről hozzánk szalajtott kollégát kellett elkísérnem a Tövishát hirtelen hírhedetté vált falujába. A pesti aszfaltról lelépett riporter elárulta, hogy nagyon-nagyon hamar – a céhlegények közül elsőként – könyvet akar írni Temesvár hőséről, Tőkés Lászlóról. Tényleg sietős volt a dolga, sima utakhoz szokott járgányával száguldva úttalan útjainkon hamar megérkeztünk a Menyő bejáratánál felállított sorompóhoz. Az ott posztoló, vasvillával felfegyverzett, karszalagos civil forradalmárok közölték, hogy „domnu’ Tocheş ” – idehurcoltatása óta először – alig egy órája hagyta el száműzetése színterét. Épp hogy néhány fotográfia erejéig beburrogtunk a faluba, már fordultunk is vissza. A könyv alig egy hónap elteltével valóban megjelent. „Menyő” nagyon jó biznisznek, menő témának bizonyult, annyira, hogy néhány hét alatt elkapkodták a százezer példányt. Nekem is jutott belőle egy dedikált kötet. A szöveg első sorainak olvastán rádöbbentem, szerzője a legelemibb ismeretekkel sem rendelkezik, se Romániáról, se Erdélyről, se a református egyházról, egyáltalán: a történtekről. Már az indító mondat ígéretesre sikeredett: a pesti aszfaltbetyár emlékezete szerint (nem, nem Váradról!) Aradról indultunk a menyői kalandra.
Másodízben 1992. december 16-án, a püspök Tőkés László oldalán – immár főgondnoki minőségemben – érkeztem a Temesváron elkezdett egész napos zarándoklat végén Menyőbe, hosszú autókaraván élén. Késő este volt, hideg, sötétség, tömeg, mit sem lehetett látni. Akkor határoztam el, hogy egyszer még visszatérek, csak Menyőt látni, csak a menyőieket, a varázslatos templomot és a mellette őrködő haranglábat…
Felcserélt szolgálati hely
Az Úristen úgy intézkedett, hogy – esős-havas napok után – szikrázó napsütésben indulhassunk utunkra. Péter kollégám élvezettel kanyarogtatja szerkesztőségi kocsinkat Élesd fölött, a Szilágysággal határos dombokon. Egy-egy ködfoszlányon, eljegesedett szakaszon kívül simán gördülünk Somlyó irányába, Szilágyszegen balra térve, egy nemrég leaszfaltozott mellékúton érkezünk Menyőbe, ahol nem az úttesten haladó járókelők, hanem az előttünk zavartalanul szaladgáló mókusok miatt kell lassítanunk.
A parókián a lelkészházaspár fogad bennünket, a főgondnok és egy presbiter társaságában. Hamarosan előkerül a papné édesapja, majd egy kedves néni is mellénk telepedik. Némi feszültséget, bizalmatlanságot érzek a levegőben. A hangulatot kedvezőre fordítandó, közlöm a helybeliekkel, hogy annak idején, ’89 őszén apám, Szilágyi Sándor nyugalmazott lelkipásztor is beszolgált néhányszor a Temesvárról Menyőbe parancsolt, de az ideköltözést megtagadó fiatal lelkésztársa helyett. Igen, igen, megőrizték jó emlékezetükben – bólogatnak – a közeli „Bősházáról átjáró papbácsit”…
Utamra készülve – bevált szokásom szerint –„háttereztem”, minél többet megtudandó előzetesen a településről, az emberekről, akikhez megyek. Rögtön elgondolkoztatott: vajon mostani házigazdánk, Paniti-Teleky Zoltán miért cserélt szolgálati helyet mintegy két esztendővel ezelőtt, miért választotta a közel kétszer népesebb, könnyebben elérhető domahidai gyülekezet helyett az alig másfélszáz lelket számláló, eldugottabb menyőit? Bevallom, számomra inkább menekülésnek tűnt ez a döntés, és rá is kérdezek. „Valóban »menedék« számunkra Menyő – mondja némi rezignáltsággal Zoltán –. Belefáradtunk a bennünket ért kudarcokba, ezért kapva kaptunk az alkalmon, amikor Menyő megüresedett.”
A párjával, Rékával, a szavukat egymásba szőve teregetik elém a történetüket. A teológiáról frissiben kikerült ifjú lelkipásztor nagy ambícióval, számos elképzeléssel látott munkához a Nagykárolytól 13 kilométerre fekvő, háromszáz lelkes domahidai gyülekezetben. Öt évig szolgált az egyházközségben, már családostól költözött oda. Domahida – mint jónéhány Szatmár, illetve Bihar megyei helység a környéken – etnikai és felekezeti szempontból rendhagyó település. „A határtól néhány kilométerre fekvő falu, illetve a Majtény községhez tartozó többi hat település lakosságának többsége görög katolikus magyar volt – akár a Trianonban meghúzott gránic túloldalán. A határtól keletre viszont, azon a vidéken immár közel egy évszázada beindult az intenzív elrománosítási folyamat. Előbb a lelkészeiket cserélték fokozatosan román ajkú, románul miséző papokra, majd amidőn 1948. december elsején – orosz mintára – felszámolták a Rómával egyesült egyházat, a pásztoraikat bebörtönözték, a nyájat pedig az ortodox egyház aklába hajtották, végképpen eldőlt a magyar görög katolikus közösségek sorsa. Bár a rendszerváltást követően sokan visszatértek az unitus egyház kebelére, a templom nyelve a román maradt. ottani magyar nevű lakosság többsége nem tud se magyarul, se románul helyesen írni, beszélni sem.”
Igen, erősítem meg magam is a tényállást, hisz sokatmondó hírre bukkantam a határon inneni helyzetre vonatkozóan a Miskolci Görög Katolikus Egyházmegye honlapján: Máriapócson – a görög katolikusság legendás kegyhelyén – 2015. szeptember tizenkilencedikére szabadtéri, román nyelvű szent liturgiát hirdettek a domahidi zarándokok üdvére.
Nem kellett az óvoda
Paniti-Teleky Zoltán 2008-ban érkezett feleségével és gyermekével ebbe a – ha nem is ellenséges, de nem túl toleráns – közegbe. „Amikor 800 lejes mínusszal átvettem az egyházközséget – idézi fel a kezdetet –, sokan azzal riogattak, hogy a domahidai református gyülekezet életképtelen. Amikor távoztam, 48 hektár tulajdonlappal rendelkező földet és egy felújított óvodaépületet hagytam az utódomra örökül. Az általunk felújított óvoda egyházi iskola volt régen, az állam elvette, negyven év alatt szétrombolta. Sikerült kellő támogatást szereznünk hozzá, kívül-belül renoválnunk, korszerű napközi otthonná varázsoltuk, tanulási, étkeztetési, pihenési lehetőséggel, mosdókkal, kisvécékkel, udvari játszótérrel. Gond abból kerekedett, hogy több mint hetven családunkkal egyetértve, mondhatom: kifejezett óhajára – ha már visszakaptuk az ingatlant, sikeresen pályáztunk a felújítása érdekében –, felekezeti, tehát református napközit szerettünk volna létrehozni, közel hatvan gyermek számára. Ekkor vált ellenségessé a hangulat: az illetékesek formai kifogásokkal élve nem engedélyezték a napközi otthon egyházi intézményként való beindulását.
A kudarchoz »érdemben járult hozzá« a község román polgármestere épp úgy, mint az állami iskola magyar igazgatója. Az RMDSZ keretében is vállaltam tevékenykedést, de Kismajtény nem volt hajlandó átadni Domahidának a soros elnökséget, amikor mi következtünk volna, mi több: érdekvédelmi szervezetünk egyik prominens személyisége azzal hárította el az ügyünk támogatását, hogy – úgymond – »nem divat ma már felekezeti óvodát működtetni, örüljünk annak, hogy van magyar nyelvű állami óvoda«. Inkább megpályáztak egy EU-s fejlesztési projektet, sok pénzen felhúztak egy új épületet, s a miénk ott áll üresen, kihasználatlanul, pedig még bért se igényeltünk érte, két pedagógust is alkalmaztunk volna.”
Távmunka Menyőből
Számomra nem volt nóvum ez az eset, az sem, hogy nem csak Zoltánnak, hanem a párjának is van mit sérelmeznie. Ugyanis a tiszteletes asszony, teljes, szép nevén: Paniti-Teleky Orsolya-Réka, aki Kolozsvárott nyert mezőgadász képesítést, és a méhészetre szakosodva szerzett doktori diplomát, az egyetemi kutatóintézetet öt évi tevékenység után ott hagyva követte Domahidára a férjét. Több tudományos alapmunka szerzőjeként nem ült ölbetett kézzel, ahhoz kezdett, amihez értett: a parókia kertjébe telepített 160 méhcsaládot, kidolgozott egy projektet, megírt és beadott egy nagyívű pályázatot Exploataţia agricolă Paniti-Teleky Orsolya-Réka, în localitatea Domăneşti, Moftin címmel. Az elutasító választ követő fellebbezésére közel egy év multán, 2012 márciusában kapott újabb elutasítást. „Édesapám nagy tapasztalatú méhész, ez nálunk nemzedékekre visszanyúló, családi hagyomány, ebből tartott el a tanulmányaim idején. Hogy milyen indokkal lehetett a pályázatomat visszautasítani? Arra hivatkoztak az illetékesek, hogy túl sok projekt van letéve. Feltételezem, hogy a nevem sem aratott túl nagy sikert Bukarestben, de inkább az lehet a magyarázat, hogy nem voltam hajlandó csúszópénzt adni. Azt mondtam, legyen meg a Jóisten akarata, ha nyer, nyer, ha nem, nem. Legalább nem vagyunk lekötelezve senkinek. Itt is van méhészetünk, 14 család erejéig, de most egyébbel foglalkozunk. Ott, abban a csűrben, a meghosszabbított féleresz alatt több mint száz kecskét tartunk. Azon kívül egy kanadai humángenetikai cégnek dolgozom, ők emberi betegségek kutatásával foglalkoznak, van egy adatbázis, amit a közölt cikkek, szakanyagok alapján állítunk össze. Ez nagyon jó dolog, mert Menyőből is lehet csinálni, csak legyen biztosítva az internetkapcsolat.”
(Vissza)hódít a természet
A domahidi kitérő után visszakanyarodunk Menyő helyzetére. „Jelenleg 158 egyháztagunk van, olyanok is, akik elköltöztek ugyan, de ragaszkodnak a gyökereikhez, ide fizetik a fenntartói járulékot, itt házasodnak, itt kereszteltetik a gyermekeiket, és gyakran járnak haza. Egy 1715-ös adat szerint a teljes lakosság magyar volt. Most fele református magyar, fele ortodox román. Roma egy szál sem, pedig azt mondják, ahol cigány nincs, az nem falu. Harmadik éve szolgálok itt, összesen öt keresztelő volt és tíz temetés. Tavaly volt a legtöbb: hat.”
Mondom, „láttam a Facebookon egy konfirmációi felvételt Menyőről, jelen volt az ünnepi alkalmon a kolozsvári magyar konzul is”. „Igen – kapom a választ – akkor két leányzó konfirmált, tavaly egy konfirmandusunk volt, az idén is egy lesz. Házasságkötés tavaly egy sem volt, az idén egy lesz. Egyre kevesebb a fiatal, legtöbben Szilágycsehbe vagy Zilahra költöztek. Helyben nincs munkalehetőség, bár jó néhányan gazdálkodnak sikeresen. Több kecskefarm is van, sokan juhot tartanak.
Tavaly a farkasok 37 juhot marcangoltak szét, egy hívünk, Osvár Imre juhait, a Nagycser völgyben, a falutábla mögött. Közel az erdő, a dombokon körbeöleli a falut, errefelé a szarvas, az őz, a vaddisznó vígan megél. Sok helyről jönnek a vadászok, nem bánjuk, hiszen ha túlszaporodnak a vadak, benyomulnak a kertekbe, mindent felesznek, lerágnak.“
„Tehát a természet kezdi lassan visszahódítani a falut” – állapítom meg.
„Amit én biztatónak látok – váltja Zoltán tiszteletes komolyra a szót – a Duna Televízióban most mutatták be az Ajánlóban Tövishátat, Menyőt is. Itt van a szomszédunkban Désháza, tiszta magyar falu, több mint 1200 lélekkel, Szilágycsehnek is a 65 százaléka magyar – több mint 3200-an vannak –, vagy itt van a közelünkben a Szatmár megyéhez csatolt, de ugyancsak tövisháti Bogdánd is, a maga ezer magyarjával. Tavaly 25 éves ígérgetés után leaszfaltozták a bekötőutunkat is. Most már több mozgásterünk van, közös rendezvényekre, közösségi alkalmakra gondolok. Járjunk át egymáshoz, látogassuk egymást, ismerkedjenek, barátkozzanak a fiatalok, és találjanak maguknak társat. Házasodjanak, költözzenek ide, mert vannak üres házak, föld bőven, a vidékünk sem utolsó. Már kevesebb a parlag, mint öt évvel ezelőtt, két társulás működik a faluban. Vannak nagyobb gyümölcsösök is.”
Többre hivatottan
Bár sejtem a választ, az anyanyelvű oktatásra terelem a szót. „Az óvoda vagy négy éve, az iskola hat éve szűnt meg. Szilágyszegre járnak többen, ott csak román iskola van. Akik magyarul akarnak tanulni, azok a tíz kilométerre fekvő Désházára mennek. Többen Szilágycsehbe hordják a gyereküket, tizenkét kilométerre, a mi fiunk is oda jár a nulladikba, van egy presbiterünk, Angi István, ő viszi-hozza a gyermekeket kocsival. Él itt néhány fiatal házaspár, és lesz még egy, a főgondnok úr lányát nemsokára elveszi a Komlósi Zoliék fia, Németországból jönnek vissza a fiatalok. Ők maradni is akarnak, visszagyökereznek Menyőbe. István is, aki hordja a gyerekeinket, házat épít, építkezési vállalkozása van. A testvére, Levente – ő is presbiter –, most még Ausztriában dolgozik, de hazahozza a pénzt. Tibor tizenöt tehenet vett, két gyerekük van. Vannak elképzelések, van mozgás, van hozzáállás, be fog itt indulni az élet! Bízom benne, ha a fiatalabb családok összefognak, akkor meg lehet mozgatni a közösséget. Hiszen segítik egymást, sokat számít, hogy ez az út is meglett végre, 25 perc alatt Zilahra lehet érni, Szilágycseh itt van tíz percre.
Már nem áll fenn az a helyzet, mint amikor a Szekuritáté kereste, hová dughatná el Tőkés Lászlót. Már nem vagyunk annyira elszigetelt hely. Annak köszönhetően, hogy megannyi magyar településsel vagyunk körülvéve, sokkal jobban állunk, mint a Mezőség. Menyő több, mint MENEDÉKHELY.
Nem elég, ha hajtogatjuk, hogy Menyőből szállott fel az angyal, itt ezer éves múltunk van, minden eszközzel hirdetném az értékeinket, önök, sajtósok is segíthetnének ebben. Uniós projekten töröm a fejem: ha itt menedékhely van, akkor létre lehetne hozni egy szeretetotthont, elférne itt, az udvar végében. Munkalehetőségeket kell teremtenünk. Ha lenne segítség a vidékfejlesztésre, Menyőben létrehoznánk valamit, egy varrodát, egyebet, akár a szilágyszegiek is ide járhatnának dolgozni, hiszen már a műút is megvan. Nálunk a házak is olcsók. Jó példa minderre Zsobok, ahol a gyerekotthon is van, öregotthont is működtetnek, kertészetet, malmot, sütődét, nyári táborokat. Igenis, többre hivatattunk, mint hogy csak menedéket kínáljunk, képesek vagyunk életteret teremteni.”
 (Folytatjuk) erdelyiriport.ro

Veszélyben a magyar osztályok Bihar megyében
A Bihar megyei magyar oktatási nyelvű iskolák igényeihez képest kilenccel kevesebb magyar tannyelvű ötödik és kilencedik osztályt indítana a megyében a tanfelügyelőség. A magyarok tiltakoznak, az elmúlt napokban szülői aláírásgyűjtés is zajlott.
Mint ahogy arról már beszámoltunk a Bihari Naplóban, a Bihar Megyei Tanfelügyelőség a magyar oktatási intézmények igényeihez képest kevesebb magyar tannyelvű osztályt indítana a 2016–2017-es tanévben. A csütörtöki nap folyamán nyilvánosan is megszólalt az ügyben Biró Rozália RMDSZ-es szenátor, így most már pontos képünk van a tanfelügyelőség szándékairól. 
Biró Rozália elmondása szerint a tanfelügyelőség megszorításai a leendő ötödik és kilencedik osztályokra vonatkoznának, ami azt jelenti, hogy Bihar megyében összesen kilenccel kevesebb magyar tannyelvű ötödik és kilencedik osztály beindítására tett javaslatot a tanfelügyelőség, mint amennyire a magyar tannyelvű iskolák felmérései alapján igény lenne. Azt egyébként korábban már elmondták magyar iskolák vezetői, hogy ugyanannyi ötödik, illetve kilencedik osztály beindítására tettek javaslatot, ahány negyedik, illetve nyolcadik osztály jelenleg működik a megyében, éppen azért, hogy minden magyarul tanuló diáknak legyen lehetősége a következő tanévben is magyar osztályban továbbtanulni.
Magyar igény
Biró Rozália azt is elmondta lapunknak, hogy a tanfelügyelőség már felküldte a beiskolázási javaslatot a minisztériumnak, de hangsúlyozta azt, hogy a szaktárca változtathat ezen a terven. Hozzátette, hogy megalapozottnak tekinti a Bihar megyei magyar tannyelvű oktatási intézmények által a tanfelügyelőségre beküldött beiskolázási igényeket, de mivel a főtanfelügyelőségen nem voltak nyitottak arra, hogy a magyar közösség kéréseit figyelembe vegyék, ezért ő, Cseke Attila és Szabó Ödön képviselőtársaival együtt tegnap írásban kérvényezte az oktatási minisztertől a Bihar megyei beiskolázási tervek felülbírálását. Hozzátette: „Alátámasztjuk ezt a kérésünket részben közel négyezerötszáz szülői aláírással, akik igénylik azt, hogy gyermekeik magyar tannyelvű osztályba kerüljenek, illetve a törvényes kerettel, ami részben a tanügyi törvényben, részben pedig a nemzeti kisebbségek anyanyelvén történő oktatására vonatkozó, Románia által aláírt nemzetközi egyezményekben található” – fogalmazott Biró Rozália.
Aláírások A Bihar megyei magyar tannyelvű iskolákban az elmúlt napokban lezajlott szülői aláírásgyűjtés kapcsán a politikus így fogalmazott: „Úgy hiszem, hogy az a tény, hogy három nap alatt négyzezerötszáz ember gondolta azt, hogy aláírja az igénylő nyilatkozatot, kellő indok arra, hogy a minisztérium változtasson azon a beiskolázási terven, amelyet a megyei főtanfelügyelőség felküldött.” Biró Rozália kérdésünkre válaszolva kijelentette, hogy nem kaptak tájékoztatást arról, hogy a főtanfelügyelőség milyen indokok alapján kívánja ilyen drasztikusan csökkenteni a magyar osztályok számát. Tegnap délután egyébként igazgatótanácsi ülést tartott a Bihar Megyei Tanfelügyelőség, amelynek egyik napirendi pontja a jövő évi beiskolázási terv volt. Kerestük telefonon Novac-Iuhas Alin Florin főtanfelügyelőt, hogy nyilatkozzon az ügyben, de lapzártánkig nem tudtuk elérni őt.
Pap István
erdon.ro
Erdély.ma

Közös ellenfeleink
Hogy az RMDSZ mennyire gondolta komolyan a magyar–magyar összefogást az idén esedékes választások során, az eléggé egyértelműen kiderül Kelemen Hunor szövetségi elnök tegnapi, az Erdélyi Magyar Néppárt irányában megfogalmazott ajánlatából: induljon mindenki a tulipán jele alatt.
Az RMDSZ vezetője tisztában lehet azzal, hogy az összefogás mozgósító erővel bírhat, de továbbra sem kíván felülemelkedni ama – versenyhelyzetben különben érthető, demokratikus mércével nézve, nemzetpolitikai tekintetben viszont annál elítélendőbb – törekvésen, hogy politikai vetélytársait bekebelezze. Ráadásul Kelemen Hunor azt is jól tudja: az MPP országos elnökével kötött paktumnak köszönhetően a továbbiakban azt kommunikálhatja, hogy ők nyitottak az együttműködésre, lám, létre is jött az összefogás, csak a Néppárt képtelen erre.
Az Erdélyi Magyar Néppárt eleve nem volt könnyű helyzetben. Ha elfogadja az RMDSZ ajánlatát, saját választói érezhetik becsapva magukat, egyben megkérdőjeleződik az alakulat létjogosultsága. Ha elutasítja azt, várhatóan megbélyegzik, és azzal vádolják, hogy képtelen az együttműködésre. Az első változat alighanem a párt végét jelenthette volna, így aztán korántsem meglepő, hogy Szilágyi Zsolték inkább az utóbbit választották. A nehéz helyzetből így még nehezebbe kerültek: vállalniuk kell, hogy a rendkívül hatékony RMDSZ-es propaganda egységbontással, együttműködésre való képtelenséggel vádolja őket, s számolniuk kell azzal is, hogy gyenge szereplés esetén hosszú időre lekerülhet napirendről a magyar–magyar verseny, a magyar többpártrendszer, az erdélyi magyar pluralizmus kérdése. Márpedig jó eredményt mindkét tábornak nehéz lesz elérnie. Elsősorban azért, mert miközben egymás térdre kényszerítésével foglalatoskodnak, közös „ellenfeleikre” alig jut energia. Pedig mindannyian jobban járnánk, ha elsősorban ezekre összpontosítanának: az egyre súlyosabb demográfiai helyzetre, a megállíthatatlannak tűnő elvándorlásra, az erdélyi magyar közösség egyre nagyobb fokú közömbösségére, kiábrándultságára. Valódi megtisztulásra, korrupciós ügyekbe keveredett, régóta lejárt szavatosságú politikai dinoszauruszok helyett új, hiteles emberekre, itthon maradást ösztönző programokra, a fiatalok számára vonzó jövőkép felmutatására sokkal nagyobb igény volna, mint taktikai-kommunikációs csatákra vagy éppen politikai marketingeszközként szolgáló, valójában az egypártrendszer irányába mutató tessék-lássék összefogásra. 
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apróka eszponka
Kivert az áldott nap
– Fáj valamije, tonár nini?
– A fejem egy cseppet.
– Kivert az áldott nap, attól-e?
– Hogy mondod? – kérdem tegeződésünkön elcsodálkozva.
– Kivert az áldott nap a fehír (fehér) hóra, attól fáj, nem?
Eltelik egy kis idő, mire megértem a tizenegy esztendős fiú beszédét.
(2016. január 20.)
Lovacskás
Annyira meglep a jelenléte, hogy azonnal szólongatni kezdem. Úgy megiramodik a hangomra, hogy egyből szólok neki, hogy nincs murkom, de még egy fonnyadt almám sem.
Beéri a simogatásommal, szemében nagy-nagy hála.
– Kend a lúval es ilyen szípen beszélget? – szólal meg a hátam mögött egy középkorú emberismerősöm.
Ijedtemben majd beejtem a telefonomat a lóhoz. 
– De milyen erőst szép állat, nem?
– Kényes!
– Ez a féle ló kényes?
– Mindenféle, amelyik kicsi.
Mosolygok. Betérni készül a kapun.
– Egészséget! – mondom.
– Szerencsét! – mondja.
Haladok én is, a lovacska követ, míg a kert engedi. Már elfordul, mikor visszalépek, még egy kedves szó, egy orrsimogatás. Boldogság. Hála.
(2016. január 21.)
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)

Felmérés: kivándorolna a külhoni magyar fiatalok fele
MTI - A megkérdezett külhoni fiatalok fele igényelt magyar állampolgárságot, és a fiatalok 90 százaléka szerint a kisebbségi magyarok a magyar nemzet részét képezik. Egyebek között ez derült ki abból a reprezentatív felmérésből, amelyet csütörtökön sajtótájékoztatón ismertettek Budapesten.
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet 2700 fiatal megkérdezésével készült kutatása szerint Szlovákiában csak elvétve találtak kettős állampolgárságot, míg Kárpátalján 68, Vajdaságban 82, Erdélyben 56 százalékos volt az arány – ismertette Papp Z. Attila, az intézet igazgatója.
A magyar állampolgárság igénylése mögött elsősorban érzelmi, nemzeti szempontok domináltak, illetve a legfiatalabbaknál a magyarországi és más külföldi utazással, tanulással összefüggő motivációk is megjelentek. Akik nem igényeltek, jelentős hányadban azt mondták: magyar állampolgárság nélkül is magyarnak vallják magukat.
A fiatalok 90 százaléka mondta, hogy a kisebbségi magyarok a magyar nemzet részét képezik, de közel kétharmaduk azt is vallotta, hogy a többségi nemzetnek is a részei. A megkérdezettek közel 70 százaléka nevezte a régiót vagy országot szülőföldjének és hazájának, ahol él, ugyanakkor mintegy 13 százalék a jelenlegi, illetve történelmi Magyarországot tekinti hazájának.
A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást, de az otthonukat elhagyni szándékozók közül elsősorban a kárpátaljai magyarok képzelik el jövőjüket Magyarországon. A többi régióból a kivándorlást mérlegelők 30-40 százalékban választanák az anyaországot.
A 15–29 éves magyar anyanyelvű, illetve nemzetiségű fiatalok a legnagyobb kihívásnak a munkanélküliséget, a szegénységet, a kilátástalanságot tartják, és a legkevésbé problematikus számukra a hiányzó szórakozási lehetőségek mellett az anyanyelvi továbbtanulás és az államnyelv nem megfelelő ismerete – közölte Papp Z. Attila.
Kitért arra is, hogy összevetve a 2001-es MOZAIK ifjúságszociológiai kutatással azt látható, hogy nőtt – és leginkább a Felvidéken – a felsőfokú végzettségűek aránya. A házasságban élők száma, illetve a gyermekvállalási kedv a 15 évvel ezelőtti adatokhoz képes jelentős csökkenést mutat. A fiatalok mintegy fele volt egyedülálló, közel 15 százalék élt házasságban, amelynek 73 százaléka magyar-magyar házasság. A házasulási kedv Kárpátalján a legnagyobb, itt és Erdélyben volt ugyanakkor a legmagasabb a vegyes házasságok aránya is.
Az is kiderült, hogy egyre nagyobb mértékben számítanak a materiális javak, és a karrierépítés fontossága is nőtt a fiatalok számára. A munkanélküliség közel 14 százalékos a korcsoporton belül. A vallás az értékskálán viszonylag hátul szerepelt, a legfontosabbnak Kárpátalján tartották, ezt követte Erdély, és Felvidéken, Vajdaságban voltak a legkevésbé vallásosak. A felmérésben arra is rákérdeztek, mennyire érzék boldognak magukat a fiatalok, és a 10-es skálán 8-as átlagot regisztráltak.
A négy külhoni régiót – Erdélyt, Felvidéket, Kárpátalját és Vajdaságot – érintő kutatás során ugyanakkor minden vonatkozásban jelentős eltérések mutatkoztak az egyes területek és korcsoportok között – összegzett Papp Z. Attila. Krónika (Kolozsvár)

Szétfogás
Különösebben nem meglepő, hogy az RMDSZ és az EMNP elnöke nem tudott megállapodni a választási összefogásról.
Legfeljebb elszomorító, hogy még akkor sem lehet kompromisszumos megoldást találni, amikor a román állami szervek minden szinten megpróbálják megnyirbálni a magyar közösség szerzett jogait.
Az önkormányzati választási törvény kilencedik cikkelyére való RMDSZ-es hivatkozás – miszerint a kisebbségi szervezetek csak saját néven és saját logóval indulhatnak – inkább hárításnak tűnik, hiszen egy új párt már önálló entitást, új szervezetet jelentene, amely saját jogon indulhatna. De ha ez tényleg ennyire rizikós, akkor az RMDSZ is előállhatna alternatív megoldásokkal. Hiszen a szövetség retorikájának visszatérő eleme az, hogy kiváló szakemberek garmadájával rendelkezik – ha pedig ez így van, csak képesek lennének kidolgozni egy olyan formulát, amely azt eredményezi, hogy az összefogás is megvalósul, annak jogszerűségéhez sem férhet kétség, és az összefogásban részt vevő alakulatok sem érzik úgy, hogy többet veszítettek, mint amennyit nyertek.
Azonban a jelek szerint az RMDSZ továbbra is betegesen irtózik attól, hogy elismerje: rajta kívül létezhet más alternatíva – pedig riválisait a választópolgárok legitimálták, még ha kevesebben is. Az MPP-t némi befutóhelyek meglebegtetésével meggyőzte arról, hogy ne akarjon önálló arculattal megjelenni, inkább indítson jelölteket az RMDSZ-es listákon. Ebbe a vonulatba látszik illeszkedni a mostani marosvásárhelyi trükk is, miszerint függetlenként indítanák a közös magyar polgármesterjelöltet, hogy inkább az RMDSZ logója se legyen a neve mellett, semhogy amellett ott virítson az EMNP és az MPP jelképe is.
Persze tény, hogy amennyiben az összes részt vevő fő célkitűzéseit programjában felvállaló koalíció – vagy összefogás, nevezzük bárhogy – sikeres lenne, az nem feltétlenül azt bizonyítaná, hogy az RMDSZ eddig az egyedüli helyes utat képviselte, ez pedig jelentős presztízs-, illetve bevételi veszteséget jelenthetne a számára. De hogy egy klasszikust – jelesül Kelemen Hunor csütörtöki kijelentését – idézzünk: az összefogásnak a magyar emberek érdekeit kell szolgálnia, és nem a politikai szervezetek önös érdekeit.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Multikultúra és monokultúra
Korunk egyik legnagyobb hazugsága a multikulturalitás. Akik ezt tűzik zászlajukra vagy félrevezetett, naiv, idealista emberek, akik képtelenek a tényleges valóság érzékelésére és az eszmék birodalmában élnek, vagy cinikus, hazug megtévesztők, akik a világtörténelem leggonoszabb, legperverzebb és legképmutatóbb hatalmi konglomerátumának, a globális háttérhatalomnak az akarata szerint cselekednek, többé-kevésbé tudatosan.
Akik multikulturalitást hirdetnek, valójában a gyökértelenséget, az értékvesztettséget, a non-kultúrát propagálják. A tényleges multikulturalitás előfeltétele – Európában legalábbis – a nemzeti közösségek szilárd identitástudata. Ez a táptalaja a kultúrának. Európa akkor multikulturális, ha erős nemzeti kultúrákkal bír, ez ennyire egyszerű, ezen nincs mit ragozni. A multikulturalitásnak hirdetett katyvasznak nincs sok köze bármihez, ami érték, ami kultúra. 
De mindez nem elég, azoknak, akik ma naponta gondoskodnak a közemberek számára észbontás-dózisról, az erőszaktevő ellen védekező dán lány megbírságolásától kezdve el egészen a holland rendőrökig, akik nem azért pásztázzák az internetet, hogy a muszlim bevándorlók közt azonosítsák a militáns elemeket, hanem azért, hogy az öngyilkos európai menekültpolitika bírálóit kifigyeljék, majd megfélemlítsék, hogy egy sokkal rosszabb létállapotnak készítsék elő a terepet: az előbb említett non-kultúrának és gyökértelenség-tébolynak.
Ha így haladunk, Európában a legbrutálisabb monokultúra lesz, a muszlim terror. 
Frankenstein doktor teremtménye az alkotót sem fogja kímélni, s könnyen egy emberöltő alatt a múlt relikviái közé soroltatnak mindazon eszmék – az emberek közti egyenlőség, az egyéni szabadság, a lelkiismereti- és vallásszabadság, a vélemény- és szólásszabadság – melyek jegyében ma egyesek haboznak gátat vetni a hódító iszlám betolakodók beözönlésének. 
Micsoda pofátlan szemberöhögése az emberiségnek mindaz, amit Soros Györgytől kezdve a legutolsó gondolatrendőrig szisztematikusan művelnek velünk! Ott a jövőkép Európa megannyi nagyvárosának bevándorló lakta részeiben, naponta kapunk híreket nemi erőszakról, gyilkosságokról, megkövezési kísérletről(!). El kell tűrni, hogy egy kölni mecset imámja azt vágja a képünkbe, hogy az áldozatok a felelősek a megtámadásukért, mert december 31-én félig(!) meztelenek(!) voltak? És ha félig meztelenek voltak, akkor indokolt lett volna a megtámadásuk? És ezt az embert nem zsuppolják ki azonnal oda, ahol ez a vallási rangra emelt embertelenség a norma?
A szemünk előtt teszi tönkre egy megvásárolt, korrupt gazemberekből és/vagy agymosott hasznos idiótákból álló európai „elit” mindazt, amit ez a kontinens évezredeken keresztül megteremtett s közben Európára hivatkoznak. Mi több, azokat kiáltják ki Európa-ellenesnek, akik az európai értékeket elseperni készülő csőcseléknek útját akarnák állni.
Ide jutottunk. 
Sajtószabadságról szónokolnak azok, akik a legkönyörtelenebb véleményterrort képviselik, Európát éltetik, akik Európa elveszejtésén munkálkodnak, valamint azok, akik multikulturalitást mondanak egy intoleráns, embertelen, követhetetlen, kiszámíthatatlan, gyökereiben beteg monokultúra térhódítását segítik elő.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma

Ne mérgezd a tündérkertet
Erdély sokakban megmozdít valamit. Ha családi gyökerei nem is kötik oda az embert, az őserő misztikuma, a történelmi haza közös öröksége alapélmény. Bár még mindig vannak, akik konzekvensen „lerománozzák” az erdélyi magyarokat, ők sem feltétlenül rosszindulatból teszik. Inkább tudatlanságból: a Kádár-rendszerben szinte semmit sem tanultak arról, hogy Erdély a történelmi Magyarország része. Naiv rácsodálkozásuk halálos sértés lehet az identitásukat kilencven év elnyomása ellenére megőrző székelyeknek, és tovább mérgezheti a 2004. december 5-e óta épphogy gyógyulgató magyar–magyar kapcsolatokat. De minél több anyaországi ismeri meg az erdélyieket és viszont, a kapcsolatok annál sűrűbb szövedéke egyesítheti újra az emberek lelkében a Kárpát-medence magyarságát.
A tájékozatlanságnál azonban akad gyilkosabb áfium is. Akkor is, ha nem ejtünk szót a korrupciós vádakkal terhelt romániai magyar politikumról vagy a védekező magyar nacionalizmus ellen az agresszív román sovinizmusban szövetségest látó Parászka Borókák rosszindulatáról.
De söprögessünk csak a saját házunk táján: a hazai jobboldal egy része csak a szimbolikus politikai tőkét látja a határon túli magyarok felkarolásában, és – learatva néhány húsz évet késett politikai gesztus gyümölcseit – úgy vonul be lovon, bocskaiban, mintha egy győztes hadsereg élén éppen most foglalta volna vissza Erdélyországot. És ez a felsőbbrendű, atyáskodó jóindulat nem csak politikusokra jellemző.
Nem olyan régen egy jobboldali véleményformáló azt fejtegette, mekkora veszélyt hordoz magában, hogy a Székelyföldön, sőt a csángóknál is van már széles sávú internet. Tönkre fogja tenni őket, elveszi az identitásukat, a nyugati kultúra egyszerűen letaglózza őket. Hallgattam az aggodalmakat, és nem értettem: miért veszélyesebb rájuk nézve, hogy két kattintással elérhetik a magyar vagy akár angol nyelvű internetes oldalakat, mint hogy évtizedekig csak románul foghatták a tévét, rádiót? Azt sem tudtam eldönteni, miért retteg az illető ennyire a változásoktól: valóban a székelyeket félti-e, vagy csak azt a Székelyföldet, amelyet ő látogatóként megszokott? A kortalan, rurális magyar eszményt Erdély misztikumába oltva, zsindelytetőstül, medvéstül, bicskástul, ahol őt mint a fényes Budapestről jött, bőkezű urat fogadják? Ha ettől tart, nem kellene ennyire félnie: amíg a látogatók részéről igény van rá, a korondi vásársoron vagy Tusnádfürdőn éppúgy megélheti Erdély sosem volt, turistákra szabott valóságát, mint eddig, és okvetetlenkedhet a kocsmában, hogy ugye jó vóna, ha magyar világ vóna.
Bűn lenne egy egész országrészt alárendelni ennek a hamis romantikának, és erőszakkal gáncsolni a fejlődését azért, hogy bizonyos emberek egyheti nyaralásukkor kikapcsolhassák a civilizáció hangjait, és örvendezhessenek a vadregényes földútnak, hogy nincs térerő a faluban, és a kútból húzzák a vizet; vagy hogy az erdélyi vidék szegényes tisztaságának tükrében gyönyörködhessenek és undorodhassanak egyszerre saját „dekadens” jólétüktől és modern életstílusuktól.
Mert mindezen körülmények a helyieknek parasztromantika helyett a küszködést jelentik. Erdély nem rezervátum: nem arra hivatott, hogy nemzeti múltunk mindennapjainak skanzenje legyen, sem arra, hogy piaci áruvá tegye az elnyomás évtizedeinek könnyeit, vagy hogy pálinkakínáló jobbágyként hajbókoljon pesti urak aprópénzéért. Az erdélyi magyarok nem igénylik, hogy mások döntsék el Budapesten helyettük, hogy mi lesz jó nekik. A székely nyakas nép, nem kér a leereszkedő fejsimogatásból. És nem lesz sem turisztikai, sem politikai termék.
Veczán Zoltán. Magyar Nemzet

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük! 
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek. 
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték. 
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ha folyóvíz volnék (Források vallatója)
Beszélgetés  Olosz Katalin  folklórkutatóval, irodalomtörténésszel
– Hogyan, mikor ébredt fel érdeklődése a népköltészet iránt?
– A néprajz irányában már korábban is tájékozódtam testvérem, Gazdáné Olosz Ella népi textíliák iránti érdeklődése folytán, a népköltészettel azonban csak harmadéves egyetemi hallgató koromban kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor Antal Árpád, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzora irodalomtörténeti szeminárium keretében azt a feladatot osztotta ki, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak dolgozatot.
Ennek a dolgozatnak az elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a későbbiekben is népköltészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam. Mindezek ellenére intézményes keretek között csupán néhány évig foglalkozhattam népköltészettel, akkor, amikor átkerültem az akadémiai kutatóintézetbe s folkloristaként dolgoztam az első években. Ekkor egészítettem ki és készítettem elő kiadásra a magyargyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, ekkor írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A hetvenes évek közepe táján aztán már nem fogadták el, hogy különutasként foglalatoskodjak, valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, s román nyelven írtam az éves penzumot. A népköltészet tovább már csak „úri passzió”-ként kapott helyet az életemben. Azonban annyit még hozzá kell tennem, hogy lehet, éppen ez volt a jó: nem kötöttek előírások és határidők, szabadon foglalkozhattam azzal, ami érdekelt, csináltam úgy, ahogy jónak láttam, s annyi ideig, amíg megnyugtató módon lezártnak tekinthettem a kutatást. 
– Mi volt első írása, amire, úgy érzi, felfigyelt a szakma?
– 1963-ban jelent meg első írásom, egy apró közlemény a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, egy akkoriban gyűjtött Kádár Kata-ballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma igazából hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt mind Romániában, mind pedig Magyarországon.
– Hogyan alakult pályája a Magyargyerőmonostori népköltészet megjelenése után?
– A gyerőmonostori kötet, elismerő fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig-alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában még sikerült csatolni függelékként Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok  túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Családi és munkahelyi kötöttségeim nem tették lehetővé a terepen folytatott gyűjtőmunkát, olyan szakterületet kellett tehát keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel zenei ismereteket. Érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Kriza János fiatalabb kortársának, Szabó Sámuelnek a tevékenysége kezdett foglalkoztatni, annál is inkább, mert a marosvásárhelyi református kollégium diákjainak folklórgyűjtő munkáját szervezte és irányította az 1860-as években. Ezzel párhuzamosan gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada-katalógushoz. E munka során bukkantam egy ismeretlen kéziratos mesegyűjteményre a Teleki–Bolyai Könyvtár kéziratai között, melyet valaki név nélkül, jeligével küldött be 1898-ban a Kemény Zsigmond Társaság mesepályázatára. 
– Sikerült azonosítania a gyűjtőt?
– Igen, Kolumbán Istvánnak hívják. Így került kiadásra mesegyűjteménye A kecskés ember. Udvarhelyszéki népmesék címen 1972-ben. Megjelenése után számolnom kellett azzal, hogy ismeretlen kéziratos népköltési gyűjtemények előkerülése nem mindennapos történet, többnyire a véletlen műve. Kialakult és állandósult az a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, nemcsak a kutatott téma szempontjából tanulmányoztam, hanem kijegyeztem magamnak minden olyan adatot belőle, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Eljárásom jelentősen lassította ugyan az adatgyűjtés menetét, évek múltával azonban hatalmas adatanyag gyűlt össze, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Így került a látókörömbe több 19. századi folklórgyűjtő tevékenysége, így bukkantam Zajzoni Rab Istvánnak, a fiatalon elhunyt 19. századi barcasági költőnek az útinaplójára és korai verspróbálkozásainak kéziratára, s így sikerült összeraknom és rekonstruálnom Szabó Sámuel szétszóródott folklorisztikai-néprajzi hagyatékát, melyről a szaktudomány jóformán semmit sem tudott, s mely negyven évvel a kutatás megkezdése után, 2009-ben jelent meg Erdélyi néphagyományok. 1863–1884 címen, kritikai kiadásban. Levéltári-könyvtári kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de olyan is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Időközben rájöttem arra is, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói anélkül, hogy utánanéznének valóságtartalmának. A források vallatása révén fogalmazódott meg bennem a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek fontos szerepe van a kutatásban, nem föltétlenül kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is.  – 1982-ben jelent meg az ön szerkesztésében a Ha folyóvíz volnék című antológia, mely a magyar népi lírából hozott válogatást.
– Tanárismerőseimtől tudtam, hogy nem áll rendelkezésükre népdal-antológia, azt is tudtam, hogy az iskolákban tilos volt a magyarországi kiadványok használata. Ezért határoztam el, hogy a Tanulók Könyvtára sorozat számára összeállítok egy válogatást a magyar népi líra darabjaiból. Természetesen a magyar nyelvterület egészéről gyűjtött népdalanyagból válogattam, nem szorítkoztam pusztán erdélyi anyagra. Emiatt csaknem zátonyra futott a kötet megjelenése. Szemet szúrt a szerkesztőnek, hogy Gyimest következetlenül hol Gyimesnek, hol Ghymesnek írtam. Jobbnak láttam, ha nem tisztázom, hogy a kétféle írásmód két külön helységnek a nevét rögzíti. Inkább arra hivatkoztam, hogy ahol Ghymes szerepel, Kodály Zoltán írta így, s én tiszteletben tartottam Kodály írásmódját. Ez igaz is volt, éppen csak azt hallgattam el, hogy Kodály a szlovákiai Ghymesben gyűjtötte azokat a dalokat. Szerencsémre ennyiben maradt a dolog, ha rájön a cenzor, hogy hol van Ghymes, és hol számos más helység, ahonnan a dalokat gyűjtötték, aligha jelent volna meg az antológia.
– Néprajzi munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor Kolozsváron megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. Milyen vele a kapcsolata jelenleg?
– Az 1989-es fordulatig – a három említett kötetet leszámítva – keveset publikáltam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályokba ütközött. Emellett hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkentett volna. A kilencvenes években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik születésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, hogy határon túli könyvtárakban és kézirattárakban kutathattam, hogy magyarországi tudományos intézmények – a Magyar Néprajzi Társaság, a Nemzetközi Hungarológiai Társaság – munkájába kapcsolódhattam be. Hogy azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult egy új tudományos műhely, a Kriza János Néprajzi Társaság, szintén nagyon sok írásom megszületését köszönhetem. Tematikus vándorgyűlései nemcsak egy adott téma tudományos vizsgálatának, sok szempontú körüljárásának fórumául szolgáltak, de ismerkedéseknek, eszmecseréknek, új szempontok, új elgondolások megvitatásának is. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Ehhez hozzáteszem, hogy négy kötetem (Egy kiállítás emlékképei, 2003, Ne mondd, anyám, főd átkának, 2009, Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából, 2011, Kriza János: Vadrózsák, II. kötet, 2013) kiadásának gondját-baját vállalta magára  a Kriza-társaság. 
– Külön foglalkozott Kriza János néprajzi gyűjtő tevékenységével és életével. 
– Én csupán törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra Kriza eredeti elgondolását.  A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat.  – Több kötete jelent meg az elmúlt ötven év során, kérem, sorolja fel ezeket. – Köteteim többségéről már esett szó, ez 2003-ban jelent meg válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. Ezt követte 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként, de halála miatt rám maradt a szöveggondozás munkája. A folklórkiadványokon kívül van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben Brassóban a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül. 
– Min dolgozik jelenleg?
– Átcsúszott 2016-ra Kanyaró Ferenc 19. század végi, 20. század eleji – négyszáz darabot meghaladó – ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban. Nem leszek „munkanélküli” a Kanyaró-kötet megjelenése után sem: abban reménykedve, hogy adatik még nekem néhány aktív esztendő, szeretném tető alá hozni a romániai magyar népballada-katalógust.
Székely  Ferenc
 Olosz Katalin Kovásznán született 1940 decemberében. Iskoláit szülővárosában kezdte, Sepsiszentgyörgyön folytatta, majd 1963-ban Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett. Ugyanettől az évtől a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola alkalmazta gyakornokként. 1967-től a Román Akadémia marosvásárhelyi Társadalomtudományi Központjában dolgozott kutatóként, onnan vonult nyugalomba. Tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Nemzetközi Hungarológiai Társaságnak. Folklorisztikai munkásságáért 2010-ben a budapesti Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékéremmel és oklevéllel tüntette ki, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület pedig ugyanabban az évben Bányai János-díjjal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jogi kisokos
Romániai magyar fiataloknak
A múlt héten a Zanza kávézóban baráti találkozó hangulatában beszélgethettek az érdeklődők a kolozsvári székhelyű Jogaink Egyesület és a Kolozs Megyei Ügyvédi Kamara tagjaival, Silye Attilával és Kis Júliával, egy erdélyi magyar fiataloknak szánt kiadvány, a Jogi kisokos két társszerzőjével.
A Rotaract Club Téka házigazdái, Barta Zoltán elnök és Csatlós Orsolya közönségkapcsolati ügyvezető a kiadvány megszületésének hátteréről, a témaválasztásról, az egyesület online jogsegélyszolgálatáról kérdezték a szerzőket. A Stúdium Kiadó gondozásában mintegy háromezer példányszámban megjelent ismeretterjesztő ingyenes kiadvány megjelenését a Kolozs Megyei Tanács és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta. Kis Júlia a Babes–Bolyai Tudományegyetem Jogi Karán, Silye Attila a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett, mindketten a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán mesteriztek közösségi magánjogból.
A könyv társszerzői Kis Júlia, Takács Kató Kata, Bitai Tünde és Silye Attila. Amint a könyvbemutatón elhangzott, célközönségük az erdélyi magyar fiatalság, ugyanis a tapasztalat szerint egyre nagyobb szükség van a mindennapokban is az alapvető jogi ismeretekre. Ügyvédi tevékenységük folytán tapasztalták, hogy az emberek mennyire sebezhetők a legelemibb jogi ismeretek hiányában. Ebben a zsebkönyvben az alapvető jogi szabályokat próbálták közérthetően és tömören megfogalmazni.
Vannak élethelyzetek, amelyeket nem lehet elkerülni, mint például a rendőrrel való találkozás. A legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy hasonló helyzetben mi a szabályos eljárás – hangzott el a szerzők részéről, akik szerint a zsebkönyv segítségnyújtás is lehet a hatalmi visszaélések felismeréséhez.
Az egyesület jogsegélyszolgálata
Az estébe nyúló beszélgetés során a szakemberek kifejtették, hogy az összefoglaló jellegű kiadvány iránymutatóként is szolgálhat a hétköznapi életben. A terjedelmi korlátok miatt ezúttal a középiskolásokat leginkább foglalkoztató témákra koncentráltak, de amennyiben igény lesz rá, különböző témakörökben újabb ismeretterjesztő kiadványok szerkesztését is felvállalhatják. Természetesen ehhez anyagi erőforrásokra és munkatársakra is szükség volna, ugyanis mindannyian munkaidejük mellett szakítottak időt a zsebkönyv elkészítésére. A tizenkét fejezet közhasznú témái között megtalálhatók az alapjogok, az egészségvédelem, a család, az oktatás, a tulajdon, a szerződések, az öröklés, a munka és az önkéntesség, a szabálysértések, a büntetőjog, az internet és a szerzői jogok. A beszélgetés során elhangzott, hogy az ügyvédek és jogászok alkotta kolozsvári egyesület – melynek két jelen lévő alapító tagja ismertette a tevékenységüket – létrehozott egy weboldalt is www.jogaink.ro címen, ahol a jogi fórum és jogsegélyszolgálat keretében bárki jogi kérdéseket tehet fel, amelyekre szakemberektől hiteles és pontos választ kaphat. Mint hangsúlyozták, szeretnék Erdély-szerte minél több magyar fiatalhoz eljuttatni, ezért a kiadványt népszerűsítő meghívásoknak szívesen tesznek eleget. Amint megtudtuk, azok, akik megyeszékhelyünkön is szeretnének a középiskolásoknak szánt Jogi kisokos birtokába jutni, a bartazoltan1985@gmail.com e-mail címen, vagy a 0745-781-122-es telefonszámon érdeklődhetnek.
"A jegyellenőr nem igazoltathat…"
A valóban diákbarátnak mondható zsebkönyvből – mely a felnőttek számára is sok hasznos információt tartalmaz – a drogokkal kapcsolatos bűncselekményekkel és az elkövetésükért a romániai törvények szerint kiszabható büntetésekkel foglalkozó alfejezetből tallózva többek között az is kiderül, hogy "kábítószer termesztésével, feldolgozásával, tárolásával, továbbadásával kapcsolatos bűncselekményekért 2 évtől 12 évig terjedő börtönbüntetés szabható ki, annak függvényében, hogy könnyű vagy kemény drogokról van szó." A Szabadnap szülőknek alfejezet felvilágosítást ad arról is, hogy a szülőnek évente jár egy szabadnap azért, hogy gyerekét szűrővizsgálatra vihesse. A Jegyesség alfejezetből tallózva felvilágosítást kaphatunk arról, hogy ha a jegyesség az egyik fél hibájából bomlik fel, a másik fél kártérítésre jogosult, amit egy éven belül kell igényelnie. Azokról a visszaélésekről is olvashatunk, amelyeket az utasnak kell tudnia, ha jegyellenőrrel találkozik. A jogi kézikönyv szerint a jegyellenőr csak az utazási dokumentumot, jegyet, bérletet ellenőrizheti, nem igazoltathat, mivel az nem tartozik a hatáskörébe, ezt csakis rendőr vagy csendőr teheti meg. Amennyiben jegy nélkül utazik valaki, az ellenőr nem szállíthatja le erőszakkal, nem fenyegetheti, nem tartóztathatja fel erőszakkal huzamosabb ideig, mert az előző bűncselekménynek, az utóbbi pedig szabadságkorlátozásnak minősül.
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

A Föld utcai lányok
Mostanig nem tudtam, hogy létezett egy ilyen nevű kis marosvásárhelyi utca, s az innen származó lányok irodalmat és történelmet írtak. A sorsukról írónak meséltek, ő pedig leírta az életüket, amely másként alakult, mint ahogy azt nekik eredetileg a szülőföld szánta.
A Föld utca a Városháza mögött húzódott. Ezeket az utcákat nevezték korábban Nap, Hold, Föld utcának, csak úgy, székelyesen. Voltak, akik úgy tartották, ez a világmindenség. Azon a környéken laktak egy darabig a Föld utcai lányok. Később átkeresztelték az utcájukat egy más névre, és egyéb dolgok is történtek. Aztán szét is széledtek, ki merre látott. Eltelt negyven év, amíg egyikük, Isa Schneider, egykor dr. Szálasi Izabella tollat ragadott, telefont vett a kezébe, leveleket írt, és elkezdett érdeklődni az elmúlt életek iránt. Így született meg a Föld utcai lányok ciklus eddigi tíz regénye. Az utolsó a napokban jelenik meg a Bookmann Kiadó gondozásában. A címe: Elfelejtett gyümölcsök.
A könyv a Maros partjától Izraelig és Németországig viszi el az olvasót. Néhányan már olvasták is a regényt, és röviden összefoglalták róla első benyomásaikat.
Egy művészt és egy irodalomkritikus méltató gondolatait idézzük.
Veronika Diekmann zeneművész, Németország:
Elolvastam az Elfelejtett gyümölcsöket. Aztán visszafele kezdett velem repülni az Idő, és hirtelen ott voltam, odahaza. Mindennek éreztem az illatát, mellbe vágott a Víkendtelep vizének szőke, utánozhatatlan illata – szomjas leszek, ha eszembe jut. A könyvet olvasva, szinte kortyolni lehet a cementlapi forrón bágyadt hangulatból… Nekem másak az emlékeim, mint neked. Én "más korban éltem", e vad, szuroksötét, aljas kor nem gyötört meg, mint téged, mégis sok-sok minden felelevenedett, ahogy olvastam. Úgy lépnek elém a ködből az emlékeim, mintha valaki, valami felébresztette volna őket Csipkerózsika- álmukból, és hosszasan néznek rám. Nagyon kemény visszaemlékezések a tieid. Mintha a fiókodban tennél a helyére mindent. Mint Föld utcai lány, láttam az életed, mégis kiderültek most nagy titkok, félések, keserűségek… Ezekről nem tudtam. Nagyon jó írás, nagyon tetszik, nagyon élő is. Bár emlékek, annyira élnek az indulatok, hogy a kötet valósággal magával ragad. Köszönöm, Izuka!
Dénes Ildikó irodalomkritikus, Románia:
Isa Schneider Elfelejtett gyümölcsök című könyve többféle szempontból is megközelíthető: emlékirat, történelmi regény, vallástörténet, ismeretterjesztő irodalom, útikönyv, korunk hiteles krónikája. Elbűvölő tájleírások váltakoznak döbbenetes drámai részekkel, egy fájdalmasan szép barátság története fanyar iróniával. Mindez leplezetlen őszinteséggel és nyíltsággal: "Nem kell elfeledni az ilyen dolgokat, és beszélni, beszélni kell róluk, valahányszor kinyitjuk a szánkat". "Ha elhessegetem, nem írom le, nem lesz hiteles a korrajz, amit írok…" Ez a könyv ablak arra a világra, amiben éltünk és amit túléltünk. Ugyanakkor rácsodálkozhatunk arra is, hogy mindennek ellenére mennyire szép is lehet(ne) ez a világ, ha észrevesszük. "…hiszen vannak ilyen pillanatok az életben, hogy valami elmondhatatlan csoda része leszel"… Jeruzsálem leírásánál a Mennyei királyság (Kingdom of Heaven) című film jut eszembe: "What is Jerusalem worth? Nothing. Everything!" Ez a könyv sodró, lendületes, szikrázóan szellemes, egyedi, csak Isa Schneiderre jellemző stílusban megírt zseniális alkotás. Elolvasva nemcsak rengeteg új ismerettel leszünk gazdagabbak, hanem azzal a meggyőződéssel is, hogy "az út felfele visz. Talán a Mindenségbe". Ez a tizennegyedik könyv, amit Isa Schneidertől olvastam. Minden könyve más, és minden sora magával ragad. Igazi esztétikai élvezet. Ha azt mondom, hogy Isa Schneider számomra az utóbbi évek legnagyobb könyvélményét jelenti, keveset mondtam. Tulajdonképpen életem egyik legnagyobb kalandja az, hogy rátaláltam. Köszönöm.
Szeretettel ajánlja a könyvet elolvasásra e kis előzetes szerzője is.
Mátyás Levente. Népújság (Marosvásárhely)

Helyi önkényt hoz az új adótörvénykönyv
Veszélyben a vidéki kastélyok
Kilátástalan helyzetbe sodorja a vidéki kastélytulajdonosokat az új román adótörvénykönyv – hívja fel a figyelmet Tholdy Horváth Péter, aki a marosnémeti kastély örököseként másfél évtizede küzd a hajdani családi birtok visszaszerzéséért, helyreállításáért.
Tholdy Horváth Péter 2001-ben nyújtotta be igénylését a román állam felé a család elkobzott ingatlanjainak visszaszerzése végett. Közel 8 évnyi pereskedés után, 2007-ben született meg a bírói döntés, hogy a marosnémeti kastélyt és közel hathektáros kertjét visszakapja. Ekkor döntötte el, hogy hazatelepedik Ausztráliából, és megpróbálja helyreállítani a birtokot. Azóta azonban folyamatosan akadályokba ütközik, s ezek sorában, mint hab a tortán jelenik meg az új adótörvénykönyv, mely a műemléképületek adómentességét önkormányzati döntésre (önkényre) bízza.
– Amikor a csendőrség kiköltözött a marosnémeti kastélyból, teljesen lerobbant állapotban volt az épület. Azóta önerőből próbálom helyreállítani mindazt, amit fél évszázad alatt tönkretettek: az elhanyagolt kertet, az agyonbetonozott épületet: kitörni a fejetlenül emelt választófalakat, eredetihez hasonlóra cserélni az ajtókat, ablakokat, leverni a faragott kövekre öntött araszos betont – egyszóval visszaállítani az épület eredeti arculatát. Báró Kemény Vilma leírásának köszönhetően egész pontos képünk van arról, hogy milyen volt a kastély gróf Kuun Géza idejében, de még azt megelőzően is. Ehhez igazodva nyitottuk újra egybe a kastély belterét, állítottuk vissza Kuun Géza dolgozószobáját, az ebédlőt, a szalonokat. Az lenne a tervünk, hogy állandó kiállítást alakítsunk ki az épületben a kastély történetéről, hiszen rengeteg dokumentumot, festményt, fényképet, könyvet sikerült összeszednünk, illetve tudomást szereznünk a hollétükről. Ezeket állítanánk ki, olyan formán, hogy a terek közben funkcionálisak maradjanak. Hogy pontosan milyen funkciót láthatna el a kastély, arról még nem született döntés, hiszen bármilyen ötlet, terv megvalósítása akadályok millióiba ütközik– mondja Tholdy Horváth Péter, miközben végigvezet a rengeteg munkával és komoly anyagi ráfordítással helyreállított termeken. Amint áthaladunk a kék meg a vörös szalonon, meglapogatjuk a hajdani kandallót, önkéntelenül is szárnyalni kezd a fantázia: mi mindennek nyújthatna teret ez a gyönyörű klasszicista épület. Otthonosan érezné magát benne a marosnémeti nemesi családok (akár interaktív jellegű) múzeuma, lehetne kastélyszálló, vagy bálok, esküvők színhelye. Gyermekzsivaj is betölthetné a kertet, hiszen a többhektáros hajdani arborétum így megcsonkítva is tökéletes tér, akár természetvédelmi táborok megszervezésére is...  A tulajdonos pedig csak bólogat. A mindennapokat betöltő helyreállítási munkálatok közben őt is sűrűn kísértik az ötletek. – Az első lépés mindenképp az, hogy rendbe rakjuk az épületet. Hogy visszaállítsuk az eredeti formáját. Nyolcévi munka után nagyrészt a külső vakolás maradt még, illetve a kőlépcsők helyrehozatala. Tavaly bekerítettük a kertet is, s úgy próbáltunk mindent alakítani, hogy a kastély alkalmas legyen a közösségi rendezvényekre, bármilyen formában is lenne rá igény.
Idén azonban megtorpantak. Kiderült ugyanis, hogy az új adótörvénykönyvből törölték azt a kitételt, miszerint a műemlék épületek eddig adómentességet élveztek. Sőt, a műemlék jellegű parkokra vonatkozó kedvezmény is eltűnt. Mindezt a helyi önkormányzatok hatáskörébe helyezte át az új jogszabály. A helyi tanácsnak kell eldöntenie, hogy az illető településen lévő műemlék épületek (vagy ezek egy része) adómentességet élveznek-e vagy sem.
– A vidéki kastélyok esetében teljesen abszurd helyzetet szült e törvény. A kastélyok, illetve parkjaik adómentességéről ugyanis az a polgármester, illetve tanácsosi testület dönt, mellyel évekig pereskedtünk ingatlanjaink visszaszolgáltatása végett. Ritka tehát az a hely, ahol jóindulattal vagy legalább objektív hozzáállással viszonyulnak a községek területén lévő kastélyokhoz. Márpedig az adómentesség idéntől kizárólag a polgármester és a tanács jóindulatán múlik. Mindenféle szakértelem és indoklás nélkül, teljesen szabadon dönthetnek, még az országos érdekeltségű műemlék épületek, -parkok esetében is. Ez ránk nézve keserves, hiszen magáért az épületért is hatalmas összeget kell majd fizetnünk, a hozzá tartozó öthektáros kertért pedig számításaink szerint több ezer, talán tízezer eurót. A kert ugyanis, védett terület, de adózás szempontjából beépíthető kategóriába sorolják. Tehát úgy fizetem utána az adót, mintha volna egy 5 hektáros telkem, amit felparcellázhatok, és eladhatok házhelyként. De nekem sem felparcellázni nem szabad, sem eladni nem tudom, hiszen kinek kell egy ekkora terület, amiből az égvilágon semmi haszon nem jön, de jókora költséggel jár a karbantartása (fűnyírás, évszázados fák gondozása stb.), és ráadásul évente több ezer eurós adót kell utána fizetni?! – teszi fel az elkeseredett kérdést Tholdy Horváth Péter.
Merthogy a kertet eddig gondozta, hiszen kötődik hozzá – családi örökség. Most azonban az új törvény is kötelezi a rendben tartására. – Egészen komoly büntetéseket róhatnak ki, ha elhanyagolom a tulajdonomban lévő telket.Érdekes módon azonban a szomszédunk, aki nem csupán a saját telkét, de a birtokunkra vezető utat is telerakta trágyával, szeméttel és mindenféle kócerájjal, semmiféle büntetéstől sem tart – állapítja meg keserűen a kastélytulajdonos. A birtokra vezető útból ugyanis a szomszéd szabályszerű tyúkudvart csinált. Bár eredetileg 6 méter széles volt az út, a rápakolt kacatok, tüzelő és szemét miatt annyira leszűkült, hogy kisauótval is alig lehet áthajtani rajta. A kastélyt felkereső turistabuszoknak jó pár száz méterrel odébb kell leparkolniuk. De még a helyi szemétszállító vállalat autója sem tudja megközelíteni a telket, Tholdyéknak szintén pár száz méterre kell kihordaniuk a szemetet. Az új adótörvénykönyv csúcsa azonban, hogy a műemlék épület közvetlen szomszédja is adómentességet igényelhet. Akkor is, ha a műemlék épület nem kapta azt meg. – A törvény a műemlékek körül bizonyos szélességű sávot védőzónának nyilvánít. A mi esetünkben ez 200 m-es sáv, amiben bőven benne van a szomszéd tyúkolastól, trágyástól, mindenestől. Ha tehát elég jó barátja a polgármesternek, akkor akár az is megtörténhet, hogy ő adómentességet kap, mi pedig nem – mondja Tholdy Horváth Éva.
A fonák helyzetből nem nagyon látszik a kiút. – A magam részéről első perctől kezdve igyekeztem nyitott maradni a helyiek felé. Felkínáltam a birtokot, hogy bármikor igénybe vehetik közösségi rendezvényekre. De eddig nem volt rá igény. Csak ellenségeskedést tapasztalok. A bírósági határozattal visszaszerzett kastély és a park mellett az önkormányzat visszaszolgáltatott közel 100 hektárnyi területet a hajdani birtokból: legelőt, erdőt, a régi istállókat és a malom területét. Igaz ezek már mind gyenge minőségű földek voltak, hiszen senki sem gondozta őket, de esetleg el lehetett volna adni belőlük. Jókora költséggel telekkönyveztem, de 2011-ben mind visszavették őket – (önhibájukból elkövetett) procedurális vétségre hivatkozva. Hajdanán hatalmas birtokok tartoztak a kastélyhoz, amiből fenn lehetett azt tartani. Most mindent elvettek, s olyan adót akasztanak a nyakunkba, amivel egyszerűen ellehetetlenítenek. Ha évente tízezer eurókat kell adóra fizetnünk, akkor még az állagmegóvó munkálatokat sem tudjuk fedezni. Nem szívesen mondom ezt, de úgy érzem, a történelem megismétlődik. Odescalchi Eugenie hercegnő emlékirataiban pontosan leírja, hogy az 1949-es államosítás előtt is hasonló helyzet volt. Akkora anyagi terheket róttak a tulajdonosokra, hogy sokan kénytelenek voltak potom áron eladni birtokaik egy részét, hogy vajmi keveset megőrizhessenek. Ezért került annyi nagyszerű épület adás-vétel útján a román állam tulajdonába. Most is úgy nézem, hogy ha nem változtatnak a nemrég életbe lépett adótörvényen, egyszerűen ellehetetlenítik a vidéki kastélyok fennmaradását– mondja Tholdy Horváth Péter.
Véleménye szerint a törvényben szerepelnie kellene valami fajta kritériumnak, ami alapján az önkormányzatok meghozhatják az adómentességre vonatkozó döntést. Az országos érdekeltségű műemlékekről például nem helyi szinten kellene dönteni. Úgyszintén változtatni kellene a műemlék parkok adózási rendszerén, kevésbé terhes kategóriába sorolva ezeket. – A városközpontokban lévő műemlék épületek esetében más a helyzet, hiszen azok többsége némi hasznot is hoz, és nem tartozik hozzájuk ekkora telek. A vidéki kastélyok esetében azonban kész csődöt jelent az új törvény – véli a marosnémeti birtokos, számos hasonló helyzetben lévő kastéllyal példázva.
Közben kisétálunk az immár sok ezer eurós adóterhet hozó parkba. Az évszázados fák némelyikét még a Gyulaiak ültették. Törökdúlások, háborúk, parasztfelkelések, békekötések szemtanúi voltak e fák. Ifjabb társaik Kuun Géza megrendelésére érkeztek, s néhány évtizedig boldog szemlélői lehettek a pezsgő kulturális életnek, hiszen a kastélyban a főúri látogatók mellett számos hazai és külföldi tudós fordult meg. ...Eljutunk a park délnyugati sarkába. Tholdyék átölelik a 600 évesre becsült tölgyfát. Mélyre nyúló gyökereivel makacsul kapaszkodik a földbe. Törzsétől karnyújtásnyira a kerítés – szilárdan küzd a szomszéd telken ránehezedő lomokkal. Meddig bírja még?!
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

Saját darabját rendezi meg Bartis Attila Marosvásárhelyen
Saját darabját rendezi meg Bartis Attila író a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban; a bemutató kettős premiernek számít, hiszen a Rendezés című drámát először állítják színpadra, a szerző pedig első alkalommal mutatkozik be rendezőként.
Bartis Attila az MTI-nek elmondta: azt követően kapta a felkérést, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata tavaly bemutatta A nyugalom című regénye alapján készült előadást, amelyet Radu Afrim rendező jegyzett. A bemutató után részt vett egy beszélgetésen, ahol megfogalmazta, szeretne egyszer rendezni, a színház vezetősége ezt követően kérte fel a számára rendhagyó munkára. 
Az író elmondta: sokkal régebben felmerült benne a rendezés vágya, de teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy megvalósulhat. Kifejtette: annyira közel érzi magát a színházhoz, hogy ő egy „köztes lény”, aki nem teljesen színházon kívüli civil, de nem is tekinthető belső embernek. A színházzal való kapcsolatának hosszú előtörténete van – tette hozzá –, a szoros kötődés már gyermekkorában kialakult Marosvásárhelyen, ahol a színművészeti egyetem mellett nőtt fel. Szabadság (Kolozsvár)

Interjú – „Valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy”
Születésnapi beszélgetés Asztalos Lajos helytörténésszel
Kolozsvári helytörténész, műemlékvédő, nyelvművelő, műfordító, évek óta lapunk állandó munkatársa. Közismertek és mondhatni közhasznúak Kolozsvár épített kincseiről, régi utcaneveiről írt könyvei, helységnév és településtörténeti adattára, spanyol, portugál és galego nyelvű fordításai stb. Asztalos Lajosról van szó, aki vasárnap, január 31-én tölti 80. életévét. Ez alkalomból beszélgettünk, pörgettük vissza az éveket, felidézve az életét és munkásságát meghatározó fontosabb, sorsfordító eseményeket, történéseket.
– 1936. január 31., Párizs, a fények városa. Ekkor és itt látta meg a napvilágot. Miért éppen Párizs?
– 1923. elején az új, a román hatalom, az „egységesülő nemzetállam” jegyében, mindinkább éreztette magyarellenességét. Emiatt férfiszabó apám egy munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. Ezután Párizst, a divat fővárosát vették célba. Nem véletlenül, egyik munkatársuk már ott volt és biztatta őket. A francia konzul nem ellenezte odautazásukat.
Apám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Anyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Varrónő húga és az egyik dési szabó család adta az ötletet Párizsba utazásához. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, hétvégeken kirándultak, fürödni jártak a közeli Marne partjára. Könyvtáruk is volt. Így találkozott apám és anyám. Megismerkedtek, összeházasodtak.
Jó állása volt mindkettőjüknek, jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság idején, 1929 és 1933 között, miközben a francia munkások százezreit tették ki állásából, a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak.
De apámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy kolozsvári gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon, és az év augusztusában hazatért. Anyám 1933-ban hazalátogatott, és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek meg a magának saját kezűleg varrt ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért.
Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul magyarként a román hatóság sem neki, sem anyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Feketén kellett dolgozniuk, s minthogy keresetük, főleg eleinte, nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták az illetőről a regáti adóbehajtók.
– Fiatal kora óta nem volt közömbös a közélet iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy középiskolásként részt vett egy kommunistaellenes szervezkedésben, amelynek börtönbüntetés lett a vége…
– Hazatérésük után anyám női divatszalont nyitott, apámmal együtt dolgoztak, így viszonylag jól ment dolgunk. A háború vége felé azonban egyre rosszabb lett a helyzet. 1944 ősze, az újabb hatalomváltozás után, bár a regáti adóprés egyre nyomasztóbbá vált, egy ideig ment valahogy a szabóság. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után azonban anyáméknak el kellett bocsátaniuk alkalmazottaikat. Apámnak a készruhagyárban, anyámnak egy szövetkezeti varrodában kellett dolgoznia.
Mind nehezebben éltünk. Pionír nem lehettem, mert a szüleim úgymond kizsákmányolók voltak. Jó kis pofon volt az új rendszertől. Mind durvább lett a helyzet. Bárki bárkit följelenthetett, máris letartóztatták az illetőt. Jöttek a kényszerlakhelyre telepítések. Mindenki tudta, hogy ezreket hurcolnak a – nem az újabban Duna-csatornának nevezett Duna-tévéhez, hanem az igazi – Duna-csatorna kényszermunkával való, úgymond, építéséhez. Ami a „népi demokráciának” életbevágóan „fontos” volt.
A haszonélvezőkön, szekértolókon, a politikailag süketeken és vakokon kívül, jóformán mindenki rendszerellenes volt. Néztük a szovjet, lengyel, cseh partizánfilmeket. A hatalommal való szembenállás, szembeszállás a levegőben volt.
1952 kora tavaszán, a Református Kollégium utódjában, a 2-es számú Magyar Fiúlíceum egyik osztályában néhányan úgy véltük, tennünk kell valamit. IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – néven nem sokkal korábban létrejött csoportunk röpcédulát akart nyomtatni. Két kis gumibetű-készletem volt, melyekkel kétezer példányt nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket”. 1952. május elsejére virradólag a Dónát úti és a szomszédos utcák házainak udvarára juttattuk majdnem valamennyit. Föl akartuk robbantani a várost ellátó egeresi nagyfeszültségű vezetéket, de szerencsére, nem sikerült robbanóanyagra szert tennünk. 1952. augusztus 23-a előestéjén buktunk le. Három évre ítéltek, ebből kettőt ültem.
–Milyen mértékben és milyen téren befolyásolták leginkább a történtek életpályája további alakulását?
–Nagymértékben. Minden téren. Bár kiszabadulásunkkor megígérték, hogy amennyiben jól tanulunk, jól viselkedünk, akár miniszter is lehet belőlünk. Hittük is, nem is.
1955-ben érettségiztem, majd a vásárhelyi orvosira felvételiztem. Arra gondolva, hogy e foglalkozásnak semmi köze a politikához. De nem vettek föl, mert megtudták, hogy be voltam zárva. No, gondoltam, a szabadulásunkkor tett ígéret nem sokat ér. 1956-ban mégis újabb kísérletet tettem, ezúttal a Bolyai Egyetemen. És nehézség nélkül bejutottam a Természetrajz–Földrajz Karra. Két év múlva, miután a szovjet csapatok maradékát is kivonták Romániából, az elvtársak elérkezettnek látták az időt a szemüket szúró Bolyai fölszámolására. Ezért, a biztonság kedvéért, minden volt politikai „bűnözőt” eltávolítottak az egyetemről. 1958 őszén, harmadév előtt, amint „szíveskedtek” értesíteni, engem is „kiiktattak az egyetem hallgatóinak sorából”. Miután már azt hittem, az életem rendeződött, úgy éreztem, számomra minden összeomlott.
Másnap a kari titkárságra mentem érdeklődni. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy mit sem tudnak. Nyugdíjas törvényszéki írnok nagynéném azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük a rehabilitálásomat, s akkor visszavesznek az egyetemre. Mikor a katonai törvényszéken ítéletem kivonatát kézhez kaptam, mondtam a drága nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntésére törő ellenforradalmi szervezet tagja voltam. És valóban, nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat.
Nem élősködhettem a szüleim nyakán, dolgoznom kellett. De az akkor is létező, ám ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Végül egy napig beálltam egy papírraktárba, a súlyos papírkötegek azonban nem nekem valók voltak. Később a Varga Katalin kötöttárugyárban sikerült szakképesítéssel kecsegtető álláshoz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak. „Különleges” fegyvernemhez: a dombelhárítókhoz. Vagyis munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél ásni, lapátolni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni.
Szerettem volna visszajutni az egyetemre, s mikor 1959 késő őszén „leszereltek”, egyik sorstársammal együtt, az immár „egyesített” egyetem rektorához, Daicoviciu „elvtárshoz” fordultam. Amint meghallotta, mi járatban vagyunk, fölugrott székéből, s miközben ököllel verte az asztalt, hangját kieresztve mondta, hogy neki az egyetemi ifjúság tisztaságára kell ügyelnie.
Nagyon elkedvetlenedtem.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetelni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis közölte, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1962 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy egykori röpcésként a betű, a rendszerre „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, bánkódni, mi lett volna, ha… Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen nem hagytam abba, s mind az egyetemen, mind a tanügy-minisztériumban rendszeresen kértem visszavételemet. Persze, következetesen elutasítottak.
–Volt tehát munkaszolgálatos, kötöttárugyári munkás, nyomdai gépszedő stb., közben pedig autodidakta módon képezte magát. Honnan merítette azt az óriási erőt, amely a nehézségek ellenére arra ösztökélte, hogy semmilyen körülmények között ne adja fel a küzdelmet?
–Nem tudom, erő, akaraterő, törekvés vagy mi volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen, apám nyomdokát követve, egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot, könyveket, térképeket cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnhet. De nekem világos volt, hogy így, egyetem nélkül is remekül lehet tanulni. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Végeztem hát a munkát, amit elkezdtem.
–Nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító tevékenysége mellett elsősorban helytörténészként tartja számon Lajos bácsit a közvélemény. Miért éppen ez a témakör keltette fel különösebben az érdeklődését?
–A történelem mindig érdekelt. A Bolyai felszámolása után még inkább. Elkeserítő volt, hogy a háború utáni demokráciával a hatalom csak álcázta magyarellenességét. Ez időtől fokozatosan lecserélték az üzletek addig kétnyelvű cégtábláját. Sutba vágták Románia történetének az iskolában addig tanított, az igazsághoz viszonylag közelálló változatát. Leporolták, elővették és a történelmi igazság, a kizárólagosság rangjára emelték a bizonyíthatatlan dák-római fellegjáró történetet. 1964 januárjában a magyar meg a kétnyelvű utcanév-táblák villámgyors leszedése ugyancsak elkeserített. Ezek után, mondhatni magától értetődően, a helytörténet is előtérbe került. A régi feliratok, emléktáblák szövegének lejegyzésével kezdtem. Sajnos, akkor erről nemigen lehetett közölni. Csodálkoztam is, mikor 1985-ben a Dónát-mondát körüljáró írásom napvilágot látott. De folytattam. Úgymond, az íróasztalfióknak. Ennek a munkának aztán 1990-től hasznát vettem. Immár lehetőségem volt kiterebélyesíteni.
–Közben megtanult spanyolul, portugálul, galegóul is, számos fordítást közölt ezekből a nyelvekből. Egyszerű kedvtelésről van csupán szó?
–Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a moziban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Köztük egy portugál–magyarral. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunk című irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Nyelvi ismereteim mind jobban elmélyültek. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, eszperantóból való fordítása miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor meg is kellett szólalnom spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. Megkérdeztem tőle a szótárban nem szereplő helyi spanyol szavak jelentését, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. E kiadóktól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a Spanyol Akadémia értelmező szótárát megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a Spanyol Akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. A Központi Bizottság illetékes „elvtársa” föltette a kérdést: hogy is gondolom az állam pénzét utazásra költeni, mikor „Ceausescu elvtárs tervei megvalósításához minden fillérre szükség van?”. Vagyis a pénznek az ablakon való kilapátolására. Egy másik „illetékes” azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet.
Nem lehet, hát nem lehet. És meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni.
Mindeközben hat év alatt majdnem minden kalotaszegi falut bejártam, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány – brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol, lengyel stb. mesével, a mesék eredetét tárgyaló fejezettel kiegészítve – A teknősbéka tilinkója című kötetben látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás – mivel a cenzúrának nem tetszett, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyar mesékkel – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra és spanyolra Madách Imre Tragédiáját. Galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche (kiejtése [kocse]), a baszk kotxe [kocse] ’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
–Ha visszapörgetnénk az éveket, vajon ma másként cselekedne adott helyzetekben, vagy mindenek ellenére ugyanazt tenné, mint akkor és ott?
–Szerencsére az időt nem lehet visszafordítani. De ha mégis, valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy. Ha mégsem, úgy vélem, nem én volnék.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Helyi önkényt hoz az új adótörvénykönyv – Veszélyben a vidéki kastélyok 
Kilátástalan helyzetbe sodorja a vidéki kastélytulajdonosokat az új román adótörvénykönyv – hívja fel a figyelmet Tholdy Horváth Péter, aki a marosnémeti kastély örököseként másfél évtizede küzd a hajdani családi birtok visszaszerzéséért, helyreállításáért.
Tholdy Horváth Péter 2001-ben nyújtotta be igénylését a román állam felé a család elkobzott ingatlanjainak visszaszerzése végett. Közel 8 évnyi pereskedés után, 2007-ben született meg a bírói döntés, hogy a marosnémeti kastélyt és közel hathektáros kertjét visszakapja. Ekkor döntötte el, hogy hazatelepedik Ausztráliából, és megpróbálja helyreállítani a birtokot. Azóta azonban folyamatosan akadályokba ütközik, s ezek sorában, mint hab a tortán jelenik meg az új adótörvénykönyv, mely a műemléképületek adómentességét önkormányzati döntésre (önkényre) bízza.
– Amikor a csendőrség kiköltözött a marosnémeti kastélyból, teljesen lerobbant állapotban volt az épület. Azóta önerőből próbálom helyreállítani mindazt, amit fél évszázad alatt tönkretettek: az elhanyagolt kertet, az agyonbetonozott épületet: kitörni a fejetlenül emelt választófalakat, eredetihez hasonlóra cserélni az ajtókat, ablakokat, leverni a faragott kövekre öntött araszos betont – egyszóval visszaállítani az épület eredeti arculatát. Báró Kemény Vilma leírásának köszönhetően egész pontos képünk van arról, hogy milyen volt a kastély gróf Kuun Géza idejében, de még azt megelőzően is. Ehhez igazodva nyitottuk újra egybe a kastély belterét, állítottuk vissza Kuun Géza dolgozószobáját, az ebédlőt, a szalonokat. 
Az lenne a tervünk, hogy állandó kiállítást alakítsunk ki az épületben a kastély történetéről, hiszen rengeteg dokumentumot, festményt, fényképet, könyvet sikerült összeszednünk, illetve tudomást szereznünk a hollétükről. Ezeket állítanánk ki, olyan formán, hogy a terek közben funkcionálisak maradjanak. Hogy pontosan milyen funkciót láthatna el a kastély, arról még nem született döntés, hiszen bármilyen ötlet, terv megvalósítása akadályok millióiba ütközik – mondja Tholdy Horváth Péter, miközben végigvezet a rengeteg munkával és komoly anyagi ráfordítással helyreállított termeken. Amint áthaladunk a kék meg a vörös szalonon, meglapogatjuk a hajdani kandallót, önkéntelenül is szárnyalni kezd a fantázia: mi mindennek nyújthatna teret ez a gyönyörű klasszicista épület. Otthonosan érezné magát benne a marosnémeti nemesi családok (akár interaktív jellegű) múzeuma, lehetne kastélyszálló, vagy bálok, esküvők színhelye. Gyermekzsivaj is betölthetné a kertet, hiszen a többhektáros hajdani arborétum így megcsonkítva is tökéletes tér, akár természetvédelmi táborok megszervezésére is... A tulajdonos pedig csak bólogat. A mindennapokat betöltő helyreállítási munkálatok közben őt is sűrűn kísértik az ötletek. – Az első lépés mindenképp az, hogy rendbe rakjuk az épületet. Hogy visszaállítsuk az eredeti formáját. Nyolcévi munka után nagyrészt a külső vakolás maradt még, illetve a kőlépcsők helyrehozatala. Tavaly bekerítettük a kertet is, s úgy próbáltunk mindent alakítani, hogy a kastély alkalmas legyen a közösségi rendezvényekre, bármilyen formában is lenne rá igény.
Idén azonban megtorpantak. Kiderült ugyanis, hogy az új adótörvénykönyvből törölték azt a kitételt, miszerint a műemlék épületek eddig adómentességet élveztek. Sőt, a műemlék jellegű parkokra vonatkozó kedvezmény is eltűnt. Mindezt a helyi önkormányzatok hatáskörébe helyezte át az új jogszabály. A helyi tanácsnak kell eldöntenie, hogy az illető településen lévő műemlék épületek (vagy ezek egy része) adómentességet élveznek-e vagy sem.
– A vidéki kastélyok esetében teljesen abszurd helyzetet szült e törvény. A kastélyok, illetve parkjaik adómentességéről ugyanis az a polgármester, illetve tanácsosi testület dönt, mellyel évekig pereskedtünk ingatlanjaink visszaszolgáltatása végett. Ritka tehát az a hely, ahol jóindulattal vagy legalább objektív hozzáállással viszonyulnak a községek területén lévő kastélyokhoz. Márpedig az adómentesség idéntől kizárólag a polgármester és a tanács jóindulatán múlik. Mindenféle szakértelem és indoklás nélkül, teljesen szabadon dönthetnek, még az országos érdekeltségű műemlék épületek, -parkok esetében is. Ez ránk nézve keserves, hiszen magáért az épületért is hatalmas összeget kell majd fizetnünk, a hozzá tartozó öthektáros kertért pedig számításaink szerint több ezer, talán tízezer eurót. A kert ugyanis, védett terület, de adózás szempontjából beépíthető kategóriába sorolják. Tehát úgy fizetem utána az adót, mintha volna egy 5 hektáros telkem, amit felparcellázhatok, és eladhatok házhelyként. De nekem sem felparcellázni nem szabad, sem eladni nem tudom, hiszen kinek kell egy ekkora terület, amiből az égvilágon semmi haszon nem jön, de jókora költséggel jár a karbantartása (fűnyírás, évszázados fák gondozása stb.), és ráadásul évente több ezer eurós adót kell utána fizetni?! – teszi fel az elkeseredett kérdést Tholdy Horváth Péter.
Merthogy a kertet eddig gondozta, hiszen kötődik hozzá – családi örökség. Most azonban az új törvény is kötelezi a rendben tartására. – Egészen komoly büntetéseket róhatnak ki, ha elhanyagolom a tulajdonomban lévő telket. Érdekes módon azonban a szomszédunk, aki nem csupán a saját telkét, de a birtokunkra vezető utat is telerakta trágyával, szeméttel és mindenféle kócerájjal, semmiféle büntetéstől sem tart – állapítja meg keserűen a kastélytulajdonos. A birtokra vezető útból ugyanis a szomszéd szabályszerű tyúkudvart csinált. Bár eredetileg 6 méter széles volt az út, a rápakolt kacatok, tüzelő és szemét miatt annyira leszűkült, hogy kisautóval is alig lehet áthajtani rajta. 
A kastélyt felkereső turistabuszoknak jó pár száz méterrel odébb kell leparkolniuk. De még a helyi szemétszállító vállalat autója sem tudja megközelíteni a telket, Tholdyéknak szintén pár száz méterre kell kihordaniuk a szemetet. Az új adótörvénykönyv csúcsa azonban, hogy a műemlék épület közvetlen szomszédja is adómentességet igényelhet. Akkor is, ha a műemlék épület nem kapta azt meg. – A törvény a műemlékek körül bizonyos szélességű sávot védőzónának nyilvánít. A mi esetünkben ez 200 m-es sáv, amiben bőven benne van a szomszéd tyúkolastól, trágyástól, mindenestől. Ha tehát elég jó barátja a polgármesternek, akkor akár az is megtörténhet, hogy ő adómentességet kap, mi pedig nem – mondja Tholdy Horváth Éva.
A fonák helyzetből nem nagyon látszik a kiút. – A magam részéről első perctől kezdve igyekeztem nyitott maradni a helyiek felé. Felkínáltam a birtokot, hogy bármikor igénybe vehetik közösségi rendezvényekre. De eddig nem volt rá igény. Csak ellenségeskedést tapasztalok. A bírósági határozattal visszaszerzett kastély és a park mellett az önkormányzat visszaszolgáltatott közel 100 hektárnyi területet a hajdani birtokból: legelőt, erdőt, a régi istállókat és a malom területét. Igaz ezek már mind gyenge minőségű földek voltak, hiszen senki sem gondozta őket, de esetleg el lehetett volna adni belőlük. Jókora költséggel telekkönyveztem, de 2011-ben mind visszavették őket – (önhibájukból elkövetett) procedurális vétségre hivatkozva. Hajdanán hatalmas birtokok tartoztak a kastélyhoz, amiből fenn lehetett azt tartani. 
Most mindent elvettek, s olyan adót akasztanak a nyakunkba, amivel egyszerűen ellehetetlenítenek. Ha évente tízezer eurókat kell adóra fizetnünk, akkor még az állagmegóvó munkálatokat sem tudjuk fedezni. Nem szívesen mondom ezt, de úgy érzem, a történelem megismétlődik. Odescalchi Eugenie hercegnő emlékirataiban pontosan leírja, hogy az 1949-es államosítás előtt is hasonló helyzet volt. Akkora anyagi terheket róttak a tulajdonosokra, hogy sokan kénytelenek voltak potom áron eladni birtokaik egy részét, hogy vajmi keveset megőrizhessenek. Ezért került annyi nagyszerű épület adás-vétel útján a román állam tulajdonába. Most is úgy nézem, hogy ha nem változtatnak a nemrég életbe lépett adótörvényen, egyszerűen ellehetetlenítik a vidéki kastélyok fennmaradását – mondja Tholdy Horváth Péter.
Véleménye szerint a törvényben szerepelnie kellene valami fajta kritériumnak, ami alapján az önkormányzatok meghozhatják az adómentességre vonatkozó döntést. Az országos érdekeltségű műemlékekről például nem helyi szinten kellene dönteni. Úgyszintén változtatni kellene a műemlék parkok adózási rendszerén, kevésbé terhes kategóriába sorolva ezeket. – A városközpontokban lévő műemlék épületek esetében más a helyzet, hiszen azok többsége némi hasznot is hoz, és nem tartozik hozzájuk ekkora telek. A vidéki kastélyok esetében azonban kész csődöt jelent az új törvény – véli a marosnémeti birtokos, számos hasonló helyzetben lévő kastéllyal példázva.
Közben kisétálunk az immár sok ezer eurós adóterhet hozó parkba. Az évszázados fák némelyikét még a Gyulaiak ültették. Törökdúlások, háborúk, parasztfelkelések, békekötések szemtanúi voltak e fák. Ifjabb társaik Kuun Géza megrendelésére érkeztek, s néhány évtizedig boldog szemlélői lehettek a pezsgő kulturális életnek, hiszen a kastélyban a főúri látogatók mellett számos hazai és külföldi tudós fordult meg. ...Eljutunk a park délnyugati sarkába. Tholdyék átölelik a 600 évesre becsült tölgyfát. Mélyre nyúló gyökereivel makacsul kapaszkodik a földbe. Törzsétől karnyújtásnyira a kerítés – szilárdan küzd a szomszéd telken ránehezedő lomokkal. Meddig bírja még?!
Gáspár-Barra Réka
nyugatijelen.com. Erdély.ma

Megoldódni látszik az oktatási probléma
Visszakozott a Bihar megyei főtanfelügyelő: végül mégis annyi magyar tannyelvű ötödik és kilencedik osztályt indítanak a megyében, amennyire szükség lesz.
A Bihar Megyei Főtanfelügyelőség csütörtök délutáni igazgatótanácsi ülésén döntöttek a jövő évi beiskolázási tervről, amelyet felküldtek jóváhagyásra az Oktatási Minisztériumnak. Korábban Biró Rozália RMDSZ-es szenátor azt nyilatkozta lapunknak, hogy Alin Novac-Iuhas megyei főtanfelügyelő nem hajlandó figyelembe venni a magyar oktatási intézmények igényeit, és sokkal kevesebb magyar tannyelvű kilencedik és ötödik osztály indítását javasolta annál, mint amennyire igény lenne. A csütörtöki igazgatótanácsi ülés után azonban már azt nyilatkozta a Bihari Naplónak a megyei főtanfelügyelő, hogy annyi magyar kilencedik osztály indítására tett javaslatot a tanfelügyelőség a következő tanévre, amennyit a magyar oktatási intézmények igényeltek. A főtanfelügyelő tudatta, hogy az idén Bihar megyében magyar tagozaton 1158 diák végez nyolcadik osztályban, ezért a következő tanévben negyvenegy líceumi és szakközépiskolai kilencedik osztály fog indulni huszonnyolcas osztálylétszámmal számolva. A következő tanévben induló ötödik osztályok tekintetében is annyi osztály fog indulni, amennyit az iskolák kértek, tette hozzá. Novac-Iuhas hangsúlyozta, hogy a beiskolázási terv mind a leendő ötödik, mind pedig a leendő kilencedik osztályok megalakítása tekintetében a tanügyi törvény 63. paragrafusára alapoz, amely az iskolai osztályok minimális, maximális és átlaglétszámára vonatkozik.
Elegendőnek ígérkezik
A továbbiakban Kéry Hajnal, megyei főtanfelügyelő-helyettes tájékoztatott, aki elmondta, hogy az említett paragrafus értelmében általános iskolában minimum tizenkét gyerekkel lehet osztályt létesíteni, a középiskolában pedig minimum tizenöt fős kell legyen az osztálylétszám. Felhívta a figyelmet arra, hogy a szóban forgó paragrafus kimondja azt is, hogy az említett minimális létszámok alatt csak minisztériumi engedéllyel indítható osztály. Kifejtette továbbá, hogy a magyar iskolák Nagyváradon tizenhat ötödik osztály beindítását kérték, és végül ez a szám került be a beiskolázási tervbe is. Mint Kéry Hajnal elmondta, Váradon az idén 329 diák végez negyedik osztályban, és hozzájuk adódik még további 23 diák, akik Nagyvárad környékén végeznek negyedikben, viszont azokon a településeken nincs magyar tannyelvű általános iskola, így ők legközelebb Nagyváradon tanulhatnak tovább magyar nyelven. A kért tizenhat ötödik osztály elegendő ahhoz, hogy a váradi és Várad környéki magyar negyedik osztályosok jövőre magyar nyelvű osztályban tanulhassanak tovább. Kérdésünkre válaszolva Kéry Hajnal hozzátette, hogy Bihar megyében a városokban és azokban a nagyobb településeken, ahol eddig is volt magyar tannyelvű általános iskolai oktatás, ott jövőre is biztosítottak az ötödik osztályok.
Nyomásgyakorlás
Arra a kérdésünkre, hogy ezek után okafogyottá vált-e a Bihar megyei RMDSZ-es honatyák beadványa az oktatási minisztériumhoz, amelyben mintegy négyezer ötszáz szülő aláírásával alátámasztva kérik, hogy a magyar oktatási intézmények igényei szerint hagyják jóvá a Bihar megyei beiskolázási tervet Kéry Hajnal azt válaszolta, hogy a beiskolázási terv még nincs jóváhagyva. Hozzátette, hogy a Bukarestbe felkerült beiskolázási terv megfelelő, kielégíti a Bihar megyei magyar diákok igényeit, és bizakodni lehet abban, hogy nem fognak a minisztériumban módosítani rajta negatív értelemben. Kéry Hajnal jelezte azt is, hogy a csütörtöki igazgatótanácsi ülés előtt egy nappal még sokkal kedvezőtlenebb volt a helyzet, hiszen a kilencedik osztályok esetében öttel, ötödik osztályok esetében pedig hárommal kevesebb magyar osztály beindítása szerepelt a tanfelügyelőség elképzelései között ahhoz képest, mint ami végül a terve belekerült.
Pap István. erdon.ro

Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)

A közösségépítés éve Háromszéken (Kovászna megye költségvetése)
A közösségépítés évének nevezte az idei esztendőt Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a megyei közgyűlés pénteki soros ülésén, melynek keretében elfogadták a 2016-os költségvetést. Az önkormányzati vezető előadásában elmondta, hogy a fejlesztési összegeket elsősorban a megyei utakba és hidakba fektetik, majd az egészségügybe, mert felmérésük szerint ezt várják el az emberek. A harmadik fejezet megjelölését a végére hagyta. Elmondta, tavaly ilyenkor azt ígérték, 2015 a gyarapodás éve lesz, és 90 százalékban sikerült megvalósítani terveiket, sőt, az útépítésben túl is szárnyalták. Egy éve még 70 kilométer utat ígértek, később felemelték 100-ra, és lám, 102 kilométert sikerült felújítaniuk. Az elnök hozzátette, az útépítők elfuseráltak egy szakaszt Angyaloson és mintegy két kilométernyit Zágon Nagyborosnyó felőli bejáratánál, de azt újraaszfaltozzák (nem csak foltozzák – hangsúlyozta).
A megyei tanács és alárendelt intézményeinek idei összköltségvetése 197 millió lej, mintegy kétharmada a tavalyinak, de akkor európai uniós programok futottak. Az összeget szinte fele-fele arányban fordítják működtetésre és fejlesztésre. A fejlesztési részben 41 millió lejt szánnak útjavításra. Ez valamivel több, mint a tavalyi összeg, ám kilométerben kevesebb lesz, mert két költséges útépítést terveznek: a Sepsiszentgyörgyöt Illyefalván át Brassó megyével összekötő utat és az új hulladéktározót kiszolgáló szakaszt, mely Maksát köti össze a kovásznai országúttal, Cófalva előtt torkollik abba. Befejezik a Nagyajta és Apáca közötti Olt-hidat. Az építmény már áll, ma kezdik el a korlátok felszerelését. Idénre maradt a Kilyént Uzonon és Bikfalván át Brassó megyével összekötő felújított út mentén a sáncok kialakítása a településeken. Kommandón a régi tábor helyén újat építenek. A jogi gubancok kitisztázásával csúszott a terv, de ebben az évben meglesz. Közel 6 millió lej fordítanak rá. A Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház felújítására 6,7 millió lejt, a hulladékgazdálkodási tervre 2,6 milliót szánnak.  Más beruházások: a Bod Péter Megyei Könyvtár fejlesztésére 3 milliót, az ojtozi megyehatárjelző építményre 102 ezret, a kézdivásárhelyi Ady Endre utcai gyermekközpontra 239 ezret, a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc utcai központ bővítésére 462 ezer lejt szánnak. Hozzájárulnak a baróti tűzoltóság létesítéséhez.
Utak, hidak és egészségügy mellett szociális védelemre, kulturális intézményekre is fordítanak. A megyében jelenleg 1340 árva gyerekről és a hidvégi otthonban 106 idős emberről gondoskodnak. A szociális pályázati alapba idén 400 ezer lejt különítettek el, de szándékukban áll ezt növelni. Igyekeznek támogatni a gyulafehérvári Caritas segélyszolgálat megyei szervezetét és a Diakónia Keresztyén Alapítványt, amelyek több mint 120 emberről gondoskodnak, és a kormány megnyirbálta állami támogatásukat.
Továbbra is támogatják a vidéki kultúrotthonok felújítását, az önkormányzati tulajdonban levő orvosi rendelők korszerűsítését, hagyományőrző egyesületek ruházatát, és pályázhatnak civil szervezetek, egyházközségek, sportegyesületek és ifjúsági szervezetek támogatásra. Az idei év harmadik prioritása az emberekbe való befektetés, azaz a képzés és a továbbképzés támogatása, hiszen, mint a tanácselnök fogalmazott, közösséget keresettel rendelkező, képzett emberekkel lehet építeni.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Merre tovább, székely nép? (Fórum és lapbemutató)
Quo vadis, székely nép? címmel tartott fórumot és lapbemutatót szombat este a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke, Fuksz Sándor és Borsos Géza alelnök, valamint vitéz Hompoth Zoltán elnökségi tag. Erdélyi körútjuk során a világszövetség által kiadott Magyarságtudományi Füzetek 26. számát mutatták be. Azt teljes terjedelmében a székelységnek szentelték, címe: Nemzet vagy nép a székelység, netán kisebbség?
A százoldalas kiadvány összeállítója és részben szerzője is Borsos Géza, a Székely Nemzeti Tanács alapító alelnöke és Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke. A füzet egyértelmű választ ad a címben szereplő kérdésre, és önálló népként határozza meg a székelységet, amely nép elválaszthatatlan része a magyar nemzetnek. A füzet részletesen taglalja a székelység mai, őrlődésekkel teli önrendelkezési törekvéseit is. Hátsó borítójáról megtudjuk, mit mondott a székelyekről Jókai Mór, Werbőczi István, valamint azt is, miként vall e népről a Székely-Magyar Világtalálkozó és maga a Székely Constitutio.
Beke Ernő házigazdaként köszöntötte a jeles vendégeket és az érdeklődőket, majd Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus arról beszélt, örül, hogy a Magyarok Világszövetsége felvállalta azt, hogy ez az anyag egy helyen legyen, és világszinten is közismertté váljon. Mike Bernadett tanuló tréfás székely mesét adott elő, majd Borsos Géza felolvasott egy 1918-ban Kézdivásárhelyen írt nyilatkozatot, amelyet az akkor megalakult Székely Nemzeti Tanács adott ki, és amelyből kiderül, hogy itt a nemes székely nemzet nevében tudtak még beszélni, és egyértelműen kifejtették, hogy Magyarországhoz akarnak tartozni. Azt is megmagyarázta, hogy miért adták a fórumnak ezt a címet. Meglátása szerint a román hatalom stratégiai célpontja mindenekelőtt a székely társadalom szétzúzása, atomizálása, fiataljainak szétkergetése a nagyvilágban, mert akkor a többi nemzetrésszel nagyon könnyű lesz elbánni, hiszen a székelység az egyetlen ütközőpont, amit 1918 óta a mai napig nem tudtak megemészteni – hangsúlyozta Borsos Géza.
Fuksz Sándor felvidéki magyarként szólt hozzá a témához, saját tapasztalatából ismerve a helyzetet, amikor az elszakított területeken tevékenykedő magyar pártok nagyon ügyesen olyan kapcsolatba kerültek az illető ország vezető pártjaival és titkosszolgálataival, amelyektől vagy nem tudnak szabadulni, vagy örömmel, dalolva szolgálják őket, hangzatos szavakkal mondják, hogy céljuk az ott élő magyarság képviselete, de amikor azt látjuk, hogy pusztulunk, fogyunk, azt bizonyítja, hogy sajnos amit csinálnak, nagyon rosszul csinálják, vagy eleve nem az a céljuk. A felvidéki és az erdélyi magyarság, a székelység annyira meggyengült, hogy pár évtized alatt elveszíti jelentőségét és felmorzsolódik – hangsúlyozta Fuksz Sándor.
Sántha Attila kézdivásárhelyi költő, író, aki a füzetben a sokak által hamisítványnak vélt Csíki Székely Krónikáról értekezett, a dokumentumot nyelvészeti szempontól vizsgálta, és teljes határozottsággal állítja, hogy hiteles. Patrubány Miklós, a kiadvány főszerkesztője arról szólt, hogy a székelységről szóló füzet nem szerepelt a világszövetség kiadói tervei között, és pénz sem volt rá, de amikor kiadása szóba került, Fuksz Sándor vállalta, és elő is teremtette a kiadásához szükséges anyagiakat. Patrubány a székely rovásírásra hívta fel a hallgatóság figyelmét, majd a szerzők dedikálták a füzetet.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szerényebb az erdélyi megyék idei költségvetése
A tavalyinál kisebb éves költségvetéssel számolnak 2016-ban az erdélyi megyei önkormányzatok: a visszaesés egyik oka, hogy erre az évre jóval kevesebb vissza nem térítendő támogatást nyújt az Európai Unió, amely 2015-ben számos költséges nagyberuházást finanszírozott. 
A kiadások növekedéséhez emellett a tavalyi közalkalmazotti béremelés is hozzájárult, a megyei hivatalok egy része ugyanakkor ebben az évben több szociális pályázatra különített el pénzt, mivel az állam évről évre kevesebb finanszírozást nyújt például az otthoni beteggondozással foglalkozó karitatív szervezeteknek, így a támogatás egyre nagyobb mértékben hárul az önkormányzatokra. A kisebb büdzsé ellenére a hivatalok igyekeznek beruházásokra is pénzt fordítani: a tervek között főként útépítések és -javítások szerepelnek.
A szociális védőhálóra költik a legtöbbet
A Kovászna megyei tanács és a hatáskörébe tartozó intézmények idén mintegy 197 millió lejből gazdálkodnak, ez kevesebb az előző két évi költségvetésnél, de nagyobb a korábbi esztendőkben meghatározott büdzsénél. Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke a pénteki tanácsülésen – amelyen elfogadták a költségvetést – rámutatott: a kiadások növekedése elsősorban annak tudható be, hogy emelkedtek a bérköltségek, tavaly ugyanis kétlépcsős, 12, majd 10 százalékos bérkiegészítést hajtottak végre. „A törvényhozók is belátták, hogy nem lehet csapnivaló fizetésekkel a közigazgatásban megtartani az alkalmazottakat” – fogalmazott a tanácselnök.
Strandvásárlásra különítettek el pénzt Csíkszeredában 
Elfogadta 2016-os költségvetését a csíkszeredai helyi önkormányzat pénteki ülésén: a megyeszékhely idén 147 millió lejből gazdálkodik, ebből 57 millió lejt szánnak fejlesztésekre. Antal Attila alpolgármester kifejtette: az ingatlanvásárlásra elkülönített 4,1 millió lejből idén egyebek mellett a Szeredai-fürdőnek azt a részét vennék meg, amelyet nemrég visszaszolgáltattak a tulajdonosnak. Elmondása szerint a tulajdonosok nyitottak az alkura, főként azért, mert a strand másik része az önkormányzaté.  Az önkormányzat ugyanakkor módosította a Csíki Csobbanó működési szabályzatát, ennek nyomán a megyei rendőr-főkapitányság különleges alakulatának nyolc alkalmazottja bérmentesen használhatja az uszodát edzésre. Ezt Szabó Soós Klára, az Erdélyi Magyar Néppárt képviselője kifogásolta, szerinte ugyanis az uszodai bérlet ára amúgy is szimbolikus.
A megszavazott éves keretből egyenlő mértékben költenek a már meglévő intézmények működtetésére, valamint fejlesztésekre, beruházásokra. Mint kiderült: a működtetésre fordított összeg felét a szociális védőháló erősítésére fordítják, az önkormányzat hatáskörébe tartozó állami intézményekben ugyanis 1340 gyermek nevelkedik, emellett pedig egy több mint száz férőhelyes öregotthont is támogatnak. Tamás Sándor arra is kitért, hogy a hivatal két alkalommal fog szociális pályázatot hirdetni, a kormány ugyanis idén tovább nyirbálta az erre fordított állami támogatást, nehéz helyzetbe hozva ezzel az otthoni idős- és beteggondozást ellátó karitatív szervezeteket.
Beruházások terén továbbra is prioritást jelent a Kovászna megyei önkormányzatnak az infrastruktúra-fejlesztés, amelyre a költségvetés 19 százalékát fordítják, ez pedig összegben kifejezve meghaladja a korábbi években erre szánt pénzmennyiséget. Tavaly a megyei utak korszerűsítésére 36 millió lejt különítettek el, ebből 102 kilométer utat tudtak aszfaltozni, idén pedig erre a célra 41 millió lejt fordítanak. Mint kiderült: a Sepsiszentgyörgyöt Illyefalván keresztül Brassó megye határával összekötő forgalmas, de rendkívül leromlott állapotban lévő út korszerűsítésére már folyamatban van a közbeszerzés csakúgy, mint az új lécfalvi hulladékkezelő központhoz vezető szakasz felújítására vonatkozó licit.
A fejlesztésre szánt keret 16 százalékát, 11 millió lejt a megyei sürgősségi kórház korszerűsítésére fordítanak, Tamás Sándor elmondta, fontosnak tartják, hogy versenyképes egészségügyi ellátást nyújtsanak. Idén ugyanakkor a közösségépítés jegyében tervez a megyei önkormányzat: több képzési lehetőséget fognak biztosítani abban bízva, hogy ezzel jobb megélhetést, hatékonyabb kenyérkereseti lehetőségeket teremtenek. A tanácselnök emlékeztetett: méhészeti, sajtkészítői, kulturális rendezvényszervezői, szakács-, szabás–varrás-, fazekas-, bútorfestő-, hegyvidéki mezőgazdász-, biogazdálkodási, lovastréner-, szociális gondozói és egészségügyi képzést fognak indítani.
Kevesebb állami támogatás Hargita megyének
A Hargita megyei önkormányzat is elfogadta múlt héten a 2016-os büdzsét, amelyet Borboly Csaba tanácselnök „a szükség költségvetésének” nevezett, mivel a hivatal működési költségeiből kellett elvonniuk ahhoz, hogy a fontosabb beruházások folytatására, illetve újak elkezdésére jusson pénz. A hivatal idén 333 millió lejből gazdálkodik – ez az Agerpres hírügynökség beszámolója szerint 189 millió lejjel kevesebb, mint a tavalyi büdzsé. Borboly úgy nyilatkozott: ez egyrészt annak tudható be, hogy a kormány visszatért egy régebbi módszerhez, amelynek alapján az állami pénzt szétosztja, ez Hargita megyének mínusz 40 millió lejt jelentetett, az önkormányzat tavalyi költségvetését pedig egy 25 millió lejes hitel is növelte.
A hivatal közleménye szerint az önkormányzat hatáskörébe tartozó intézményekben a 2014-es szintre csökkentették a kiadásokat, a beruházási tervek között pedig főként olyan projektek szerepelnek, amelyeket már korábban elkezdtek, de néhányj útfelújítás is helyet kapott a listán. Az elképzelések szerint folytatni fogják a csomafalvi, solymosi, büdösfürdői és csíkpálfalvi út korszerűsítését, emellett tovább dolgoznak az árvízkárok helyreállításán, valamint az atyhai és a két gyergyóremetei megyei út javításán.
Az új beruházások között szerepel ugyanakkor a járdaprogram, amely a megyei utak településeken átvezető szakaszain történő gyalogos forgalom biztonságát szolgálja. Növelték a megyei tanács támogatási programjainak keretösszegét is, amelyre civil szervezetek, egyesületek, egyházak pályázhatnak számos területen többek között sport-, kulturális, műemlékvédelmi, valamint készenléti tevékenységekre. Borboly az Agerpres-nek azt is elmondta: a költséghatékonyság érdekében korlátozzák az önkormányzat tulajdonában lévő gépkocsik használatát.
Műemlékek felújítására is van pénz
A székelyföldi megyékhez képest jóval nagyobb keretből, 764 millió lejből gazdálkodik 2016-ban Kolozs megye, amelynek önkormányzata az összegből 172 millió lejt fordít beruházásokra, fejlesztésekre. Vákár István, a megyei hivatal alelnöke a Krónikának elmondta: az idei büdzsé nagyjából megegyezik a tavalyival, viszont újdonság, hogy ebben az évben a műemlék épületek felújítására is tettek félre pénzt, ugyanakkor leltárba veszik a turisztikai jelentőségű útszakaszokat.
Az alelnök beszámolója szerint a megyei önkormányzat 15 millió lejt szán a Tetarom 4-es ipari park korszerűsítésére, emellett komolyabb összeget fordítanak az uniós forrásból is finanszírozott hulladékkezelő központ építésére, ugyanakkor kénytelenek voltak jelentős mennyiségű pénzt elkülöníteni a Kolozsvár Aréna adótartozásainak törlesztésére. Ez utóbbi intézkedésre a számvevőszék kötelezi a megyeházát.
Vákár lapunknak úgy fogalmazott: útjavításokra „elég szép összeget sikerült elkülöníteni”: a többségében magyarok lakta települések vonatkozásában a magyarszováti, valamint a Kalatoszentkirály és Zentelke felé vezető út felújítását fejezik be idén. Ezenkívül kisebb útjavításokat terveznek több településen, például Vajdakamaráson és Bálványosváralján. Vákár István azt is elmondta: a végső változatban is megmaradt a magyar kulturális intézmények és egyházak támogatására korábban kialkudott keret. Mint rámutatott: a megyei önkormányzat már pénteken kiírta a támogatási pályázatokat, amelyekre február 19-éig jelentkezhetnek a magyar civil szervezetek ifjúság, kulturális vagy egyházi jellegű projektjükkel.
Kisebb összeg áll a Bihar megyei tanács rendelkezésére is. Idei költségvetése 376 millió lej, ez alig 86 százaléka a tavalyi 435 millió lejnek – közölte az Ebihoreanul.ro hírportál. Ennek oka, hogy míg tavaly a megye közel 78 millió lejt kapott az EU-tól, idén csak 48 millió lejre számíthat: a támogatásból – más megyékhez hasonlóan – elsősorban a korszerű hulladékgazdálkodási központot fejezik be. A Bihar megyei hivatal ugyancsak a szociális védőháló fenntartására különíti el a legtöbb pénzt, 132 millió lejt, amelyből az állami intézményekben nevelkedő gyermekek gondozásán kívül, a fogyatékkal élőket is segítik.
Kőrössy Andrea, Barabás Hajnal, Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Keresztszülőprogram Nagyenyeden: mentőöv a szórványból érkező diákoknak
A szórványból érkező magyar diákok anyanyelvi oktatásának biztosítéka a keresztszülőprogram. Nagyenyeden magánszemélyek, vállalatok, lovagrendek támogatják egy-egy diák anyanyelvi oktatását minimum négy évig, ami nélkül ezek a gyermekek talán elvesznének a szórvánnyal gyakran járó szegénységben.
Antal Kincső negyedik éve tanul a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, most tizenkettedikes. A Bákó megyei Gyimesbükkről érkezett Fehér megyébe, egy nap az út, amíg szülőfalujából az iskolába jut. Szülei munkanélküliek, édesapja alkalmi munkából tartja fenn a családot. Hogy Kincső a kollégiumban tanulhat, egy kanadai lovagrendnek köszönhető: a lovagrend tagjai adják össze havonta azt a 60 eurót, amelyből a csángó diáklány étkeztetését fedezik. A lovagrendet képviselő kanadai házaspár, Glaser János és Heidi a több éve működő keresztszülőprogram támogatói.
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban keresztszülőnek lenni nem csak anyagi hozzájárulást jelent. A programot úgy találták ki, hogy a keresztszülő és a támogatott diák folyamatosan tartsa a kapcsolatot egymással: írnak egymásnak, meg is látogathatják egymást. Glaser János és Heidi élt is ez utóbbi lehetőséggel, és Kanadából Nagyenyedre utazott, hogy lássa, hol tanul a keresztlányuk. Ajándékot is kaptam tőlük - meséli Kincső az élményt, akivel a nagy múltú, 400 éves iskolában találkoztunk.
"Magyarul kommunikálunk, beszélnek magyarul szerencsére. Tudok angolul, de éppen annyira nem, hogy ugyanolyan jó kapcsolatot tudjak fenntartani velük, mint magyarul. Elég gyakran írunk egymásnak, leginkább a Facebookon, vagy emaileken váltunk a Yahoon. Kíváncsiak arra, hogyan tanulok, hogy sikerülnek a felmérőim, én meg arra, hogy mi történik velük. Nagyon kedvesek" - magyarázza Kincső, aki néhány kulisszatitkot is elárul a programról. "Volt arra példa, hogy a diák összevitázott a keresztszülejével, el sem tudom elképzelni, hogyan történhetett. Volt úgy is, hogy csak két évet támogatták a diákot, de úgy is, hogy diák más iskolát választott, szépen megköszönte a támogatást" - tudjuk meg.
"Kenyérre még van pénzünk"
A Gyimesből Antal Kincsőn kívül még 17 diák tanul a keresztszülőprogram segítségével a Bethlen Gábor Kollégiumban. "Nekem ez a támogatás nagy esélyt jelent, a támogatottak legalább 90 százaléka így van vele. A Gyimesekből érkezők nagy része nem mondhatja, most annyira szegény, hogy kenyérre sincs pénzük, de éppen annyi nincs, hogy iskoláztatni tudjanak a szüleink. Mindenkinek jól jön a segítség, de egy olyan gyermeknek, akinek a szülei nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessék a bentlakást, az utazást, annak persze nagyon jól jön" - mondja az érettségi előtt álló diáklány, aki Csíkszeredában szeretne tovább tanulni. 
Arra a kérdésre, hogy otthon lett volna-e lehetősége magyarul tanulni, igennel válaszol. Viszont nem olyan szakon, amin tanulni szeretett volna, és nem is olyan színvonalon - teszi hozzá. "Az egyik tanárnőm hívta fel a figyelmet arra, hogy itt van ez a Bethlen Gábor Kollégium, ahol anyagi támogatást kapnak a diákok. A családban meghánytuk-vetettük, és úgy láttuk, az a legjobb nekem, ha ide jövök. Igazunk volt" - mondja magabiztosan.
Kis unszolásra a családjáról is megoszt néhány információt. Például azt, hogy édesanyja 11 éves koráig egyedül nevelte, majd mostohaapján kívül új taggal bővült a család: egy kistestvérrel. Nem szeretne kitérni arra, hogy milyen alkalmi munkából tartja el őket az apa, és hogy mit jelent így élni Csángóföldön. Arról viszont szívesen mesél, hogy a szomszédok irigykedhetnek arra, milyen jó suliba jár, hiszen ott nem mindenkinek adatik meg a középiskola.
"Jaj, azok a pontok!"
Míg beszélgetünk, előkerül egy kék füzetecske, amelyben délutáni programok és pontok sorjáznak. Ekkor derül ki, hogy a diáknak pályáznia kell az iskola fele, hogy támogatásban részesüljön, ez alól a keresztszülőprogram sem kivétel. A tanulónak minden évben bizonyítania kell, hogy megérdemli a támogatást, ezt pedig egy pontrendszerben mérik fel. Pontokat lehet szerezni például a jó jegyekkel, aki pedig nem él ezzel a lehetőséggel, az a délutáni foglalkoztatásokon tehet eleget a feltételeknek: cserkészkedhet, kórusra járhat, táncot tanulhat a reneszánsz táncegyüttesben, bekapcsolódhat a máltai szeretetszolgálat tevékenységeibe, vagy éppen bibliaórákat hallgathat, ha ahhoz van kedve.
Az elv az: mivel a támogatásban részesülő diákok a kollégiumban laknak, tehát a szülők az iskolára bízták a felügyeletüket, nevelésüket, a tanulóknak ingergazdag környezetet kell biztosítani. Az igazgatónő, Szőcs Ildikó szavaival élve: nem elég az, hogy a diák a Bethlen Gábor Kollégium folyosóján wirelessszel mobilozik, hanem meg is kell tanulnia figyelni másokra. A 2014-2015-ös tanévben a kollégium minden bentlakója sikeresen érettségizett.
"Jaj, azok a pontok..., szükséges jó, vagy rossz, nem is tudom. Attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. Az érettségi előtt állóknak nem mindig van idejük extra tevékenységekre járni" - mondja Antal Kincső, miközben mutogatja a kék füzetét. Én inkább a jegyekre összpontosítok, így szerzem meg a pontokat".
Minden bentlakásszobához külön fürdőszoba
A kék füzet után Kincső a bentlakásszobáját is megmutatja. Miközben anagyszabású és városcsőddel fenyegető felújítás alatt álló iskolában a lánybentlakás fele tartunk, tréfásan megjegyzi, biztosan azért helyezték el a lányokat az épületegyüttes legfelső emeletére, nehogy megszökjenek.
Belépve a néhány ágyas, hatalmas bentlakásszobába, rögtön megakad a szemünk a külön fürdőszobán. "Igen, külön fürdőszoba jár minden szobához. Mostmár nagyon jó környezetben vagyunk. Amikor kilencedikben idejöttem, még zajlott a felújítás itt. A jóval kisebb épületben, a Bagolyvárban voltunk elszállásolva, amelyet most is újítanak. Ott volt a kisintri, ahol pár szobára majdnem száz leány jutott. A majdnem száz leánynak volt két fürdőszobája, és a két fürdőszobában volt összesen négy zuhanyzó. Úgy oldottuk meg a zuhanyzást, hogy vagy szilenciumról kéreztünk el a nevelőnőtől, hogy kapjunk meleg vizet, vagy hideg vízben tusoltunk. De olyan is előfordult, hogy éjszaka felkeltünk, hogy meleg vízzel fürödhessünk" - meséli az élményeket.
Kincső viszont meglepetésünkre nosztalgiával gondol vissza ezekre az időkre: "Akkor talán egy kicsivel jobb is volt, mint most. Most szinte mindenki külön van, és alig találkozunk. Akkor amilyen jó vicceket hallottunk esténként a fürdőben, szerintem megért mindent. Az tagadhatatlan, hogy most nagyon kényelmes, külön fürdő, vécé, nagyok a hálók, nincs zsúfoltság, de akkor a beszélgetés, az ismerkedés sokkal könnyebben ment, jobban ismertük egymást. Most mindjárt vége az első félévnek, és van az intriben olyan kilencedikes, akit alig láttam kétszer-háromszor, nem is tudom, hogy hívják. Tavalyelőtt ilyen nem fordult elő".
Kincső azt is elárulja, hogy az iskolaigazgatónőnek köszönhető, hogy tavaly már megkapták az új bentlakást, ő sürgette a munkásokat, hogy az eredeti tervek előtt fejezzék be a munkát.
Szőcs Ildikó: keresztszülő most is kerestetik
Szőcs Ildikó iskolaigazgatót az műemléknek számító épületegyüttes felújítását végző munkások között találjuk. Most is sürget, tárgyal, magyaráz. Remélem, ősszel meglesz az avató - jegyzi meg, miközben az irodája fele haladunk.
A négyszáz éves kollégium nemcsak Fehér megye iskolája, hanem más megyéből, például Székelyföldről, Csángóföldről is érkeznek ide diákok. Olyan tanulójuk is akadt, aki román iskolába járt, majd itt folytatta tanulmányait, később pedig magyar tannyelvű egyetemet végzett. A szórványoktatásban nagyon fontos a támogatás, keresztszülőből sosem elég - mondja.
"Az a helyzet, hogy a szórvány gazdasági nyomorral is társul. Ha szórványban vagyunk, lehet munkalehetőség sincs. Ki kell mondanunk, hogy nagyonis előfordulhat: itt második, harmadik prioritás, hogy a gyermek milyen nyelven tanul. A szülőket meg kell győzni, el kell mondani, lehet, nem kerül neki pénzbe, hogy a gyermekét tanítassa, utána viszont már nagyon büszke, hogy a gyermek eredményt ér el. A szülőket leginkább azzal lehet meggyőzni, ha tudja, ösztöndíjat tudunk biztosítani" - magyarázza az iskolaigazgató.
Csíkszeredától az Egyesült Államokig
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium 104 bentlakójából mindössze 4 diák nem kap támogatást. Nem mindenki az intézményes keresztszülőprogramban jut anyagi segítséghez, hiszen az iskola mellett működő, hivatalosan bejegyzett Bethlen Gábor Alapítvány egyéb adományokat is fogad. Szőcs Ildikó iskolaigazgató beszámolója szerint például egy németországi egyházközség minden évben nyolc diákot támogat. De akad olyan sepsiszentgyörgyi vállalkozó is, aki rendszeresen él azzal a lehetőséggel, hogy adója két százalékát nem az államnak, hanem az alapítványnak adja.
A keresztszülők listájára pillantva rögtön kiderül, hogy több a külföldi támogató, mint az erdélyi. "Lehet, külföldön van már előzetes tapasztalat arról, mit jelent adományozni. Itt minden vállalkozót meg kell győzni, hogy nem a saját zsebéből fizet, hiszen leírhatja adójából az adományt, csakhát nálunk még nincs meg ennek a kultúrája" - magyarázza az iskolaigazgató.
Jelenleg 65 keresztszülője van az iskolának, köztük Sógor Csaba EP-képviselő. "Nagyenyedtől Ausztráliáig mindenhonnak vannak keresztszülők. Olyanok is, akik itt végeztek annak idején. Nagyon sok olyan is akad, akit annak idején mások támogattak, most meg ő teszi ugyanezt. És persze olyanok is, akik csak egyszerűen be szeretnének kapcsolódni a karitatív tevékenységbe, mert úgy gondolják, az ifjúságé a jövő, és érdemes ebbe pénzt fektetni" - ecseteli Szőcs Ildikó.
A keresztszülőprogram arra épít, hogy a támogató minimum négy évig biztosítja a gyermek kollégiumi ellátását. Ha menet közben egy keresztszülő már nem tudja előteremteni a pénzt, az iskolának mindig van B terve, de azért előfordult olyan helyzet is, amikor nagyon rezgett a léc, és nem lehetett tudni, maradhat-e a bentlakásban a diák.
Szőcs Ildikó azzal fejezi be mondandóját, hogy keresztszülők nemcsak magánszemélyek, hanem csoportok, munkaközösségek is lehetnek, sőt van résztámogatási lehetőség is, ugyhogy szinte akármilyen megoldásra nyitottak. A program része, hogy az iskola ajánlja a diákokat a keresztszülők fele: "Nem tapasztaltuk eddig, hogy a keresztszülőknek speciális kívánságaik lettek volna a diákokkal szemben, hogy például a gyermek legyen szőke és 1,60 méter. A támogatott és a keresztszülő között a kommunikáció a fontos".
Oborocea Mónika. maszol.ro

Tudásátadás stressz- és tudománymentesen
Tokány készült vasárnap este az alfalvi művelődési ház udvarán. Volt, amivel meglocsolni is, hiszen sokan érkeztek, és nem üres kézzel. Sándor Csaba az ötletgazda. A helyszínt is ő választotta, a miértre a válasza egyszerű: „Azért, mert édesanyám alfalvi. Ezen felül pedig azért, mert van néhány izgalmas dallam, ami a Bartók-gyűjtésekből előkerült. Nagyon mély szövegében és dallamában, és arra vagyok kíváncsi, hogy most előkerül-e azok valamilyen változata vagy valami olyan régi népdal, amit elfelejtettnek hittünk. Minthogy az ének és tánc nem elválasztható, így beszélgetéssel kezdjük, amiből aztán nótázás lesz. A zenészek itt vannak, s így a nóta akármikor átmehet táncba.”
A gyűjtés módjára is válaszolt: „A gyűjtésnek én a tudományos megközelítésétől kicsit visszariadok. Úgy gondolom, az a rengeteg idős ember, aki őriz magában sok-sok régi népdalt, megérdemlik, hogy szőrmentén bánjunk velük. Először be kell férkőzni a bizalmukba. Mert az idős embernél minden nap más, nem lehet tudni, hogyan ébredt, mije fáj, mikor és mire nyit ki feléd. Ez annyira gazdag, hogy érdemes hagyni, történjen úgy, ahogy jön. Stresszmentesen, tudománymentesen. Viszont ha ott van húsz barátod, akik ilyesmivel másképp nem foglalkoznának, elmennének az öregek mellett, és nem tennének fel egy kérdést sem, akkor lehessenek egy ilyen alkalomnak részesei. Ami aznap felszínre jön, az legyen egy közös ajándék.”
Az említett „húsz barát” a Porozó táncklubba járók egy része. Nem zárt közösség, azoknak van köztük helyük, akik néptáncolni akarnak akár diákok, akár ötven év fölöttiek. Hetente egyszer a Gyergyószentmiklóson van a találkozó, de eljárnak a szárhegyi, a remetei táncházba. A gyergyószéki települések szinte mindegyikében van legalább egy porozós, de a táncoktató szerint a legerősebb magot az újfalviak képezik, akik önerőből néznek egyre mélyebbre a gyergyói népzenébe. „Nemcsak muzsikálják a gyergyói zenét, hanem fontosnak tartják, hogy ők a gyergyói zenének az éltetői. És ez nagy szó.”
Ilyen ifjú társaság várta az idős embereket a művelődési házban. Valami újat akartak kapni az eddig szerzett tudásukhoz. „Azt mondják a tudósok, hogy már újat nem nagyon lehet termelni. Viszont közösséget formálni lehet – mondta Sándor Csaba. – Ha ide bejön hat idős, asszonyok, férfiak vegyesen, és ők majd úgy mennek haza, hogy tele lesz a szívük, ha azt mondják: ezek a fiatalok kíváncsiak ránk, s ezt a komájuknak is továbbmondják, akkor a következő alkalomra már egymást szólítják meg, s keresni fognak emlékeikben, hogy még adhassanak. Mi most régi dalokat kérünk tőlük, és az együttlét élményét adjuk. Ezt ők legközelebb újra meghálálják. És ha ez megtörténik, akkor minden megvan.”
Érkeztek is az idős emberek: Nagy Teréz és Vad Erzsi Borzontról, Alfaluból Vizoli Demeter, a jó „zsukás” hírében álló idős táncos mellett az asszonyok is: Kis Amáli és Nagy Erzsébet, sőt még Kis Erzsébet, Sövér Elek húga is ott volt. A muzsikusok értették a dolgukat, úgy húzták, hogy az kikövetelt még egy szakaszt, amibe mindenki bepótolta azt a részt, ami felsejlett benne a régmúltból. Magukon is meglepődtek az idős emberek. Vizoli bácsi akkor, amikor egy olyan dalba kezdett, amit tízévesen énekelt utoljára: „most is tudom a szövegét, pedig soha le nem írtam” – mondta, s aztán megpótolta: „Annak idején mi sokat énekeltünk, egymástól tanultunk, de ha bekerült egy kazetta, az kincset ért. Egész éjszakákat dúdoltuk. Akkoriban divat volt énekelni. Az utcán is.”
Balázs József festőművész, akiről azt hinnénk, kisujjában van minden, ami alfalvi, szintén csodálkozhatott: „ez mágia, ami itt történik. Az idő megállt, s a teremtés, a népdalokon keresztül újratölti magát.”
A farsangi találkozót újabbak követik – ez az elképzelés. A böjtben „megemésztik”, átelmélkedik, amit eddig kaptak, s aztán ha újra vágynak egymás társaságára, húsvét után üzennek utánuk: kíváncsiak rájuk. S ami addig felszínre kerül az öregek lelkében, lesz, akiknek megmutatni.
Csibi Márti, Balázs Katalin. Székelyhon.ro

Segítenek feldolgozni a veszteséget
Tavaly novemberben indult Sepsiszentgyörgyön az unitárius templom közösségi házában az a kezdeményezés, mely tájainkon még kissé idegennek tűnik, de amelyet tőlünk nyugatabbra már nélkülözhetetlenül fontosnak tartanak a meggyengült közösségekben élő, egyre magányosabb és a gondjaival egyre inkább magára maradó huszonegyedik századi ember lelki egészsége szempontjából. Sánta Edit lelki gondozó és Nagy Enikő mentálhigiénés segítő szakember veszteségfeldolgozó csoportja iránt egyre többen érdeklődnek, akiknek élete különböző veszteségek miatt válságba jutott, és úgy érzik, a továbblépéshez szakemberek segítségére van szükségük. Írásunkban a csoport vezetőit és résztvevőket szólaltattunk meg.
Gyászfolyamat „Szeretteink halála mellett sok más veszteség is érhet bennünket, gyászfolyamata mindegyiknek hasonló. Akár válásról van szó, akár a munkahely, az egészség, a szülőföld, a bizalom vagy egy cél elveszítéséről, ezek mind-mind megviselhetik az embert. Azt is veszteségként élhetjük meg, ha a felnőtt gyermekünk kirepül a házból” – nyilatkozta lapunknak Sánta Edit lelki gondozó. Azért van szükség ilyen csoportra, mert ma már kikopófélben vannak a gyászmunkát segítő rítusok, egyre kevésbé jellemző, hogy a családtagok mellett a szomszédok vagy más kisközösségek is segítsék a veszteség feldolgozását. A gyászcsoport hatékony segítséget tud nyújtani a veszteséget megélt embereknek. A gyászfolyamat alatt a csoportmunka segít szembenézni a halállal, a veszteséggel, segít elfogadni a végleges hiányt, újrafogalmazni a jövőképet. Ez a tulajdonképpeni gyászmunka, amely során a veszteség minden lélektani szinten átdolgozódik. Bár a gyász egyetemes tapasztalat, minden ember gyásza egyedi. A folyamat függ a gyászoló nemétől, életkorától, a halál körülményeitől, attól, hogy mennyire erős a hite. Nagy Enikő mentálhigiénés szakember szerint a mai rohanó világban már nincs türelmünk végighallgatni egy gyászolót, nem tudjuk, mit mondjunk, hogyan reagáljunk, olyan panel-kijelentéseket használunk ilyenkor, mint a „szedd össze magad!”, „légy erős!”, „az idő mindent megold!” – pedig az idő önmagában nem old meg semmit, és ilyen helyzetben nehéz az embernek „összeszednie magát”.  Előítéletek Nagy Enikő szerint rengeteg tévhit él a gyásszal kapcsolatban. Az egyik az, hogy akkor gyászolunk „jól”, ha egész életünk folyamán folytatjuk, akkor szerettünk valakit igazán, ha nem mozdulunk ki ebből az állapotból. Pedig jó esetben erőt kapunk egy gyászmunkából, és ezt felhasználva úgy tudunk továbblépni az életünkben, hogy nem felejtjük el, akit vagy amit gyászolunk, hanem magunkkal visszük mindazt, ami értékes volt számunkra abból a bizonyos kapcsolatból, helyzetből. A másik felfogás ennek az ellenkezője: nem engedhetjük meg magunknak, hogy az érzelmek letaglózzanak, talpon kell maradni, és úgy kell folytatni az életet, mintha mi sem történt volna. De hogyan, amikor egy halál vagy veszteség az ember teljes életét átalakítja, alapjában rendítve meg az énképünket, világlátásunkat? Miként lehetne ezt problémamentesen elnyomni magunkban? Sánta Edit szerint fontos megállni néha, lepakolni azokat a terheket, amelyeket régóta cipelünk, így szabadabban tudunk továbblépni. Ha nem gyászoljuk el mindazt, aminek vége, nem tudunk teljes életet élni. Az el nem gyászolt veszteségek betolakodó gócként kötik le érzelmi energiáinkat, kibillentenek testi-lelki egyensúlyunkból, befolyásolják kapcsolataink alakulását, spontán alkotóképességünk kibontakozását.  Nagy Enikő úgy gondolja, azért is nehéz a gyásszal foglalkozni, mert minden veszteség, minden halál a saját elmúlásunkkal is szembesít bennünket, amit a huszonegyedik századi ember igyekszik nem venni tudomásul, pedig éppen a veszteségek vezetik el oda, hogy az élet minden pillanata értékes legyen számára. Nagyon sok gyászolóban ottmarad a befejezetlenség érzése az időben ki nem mondott szavak miatt, ezért mernünk kell búcsúzni, bocsánatot kérni, megbeszélni a problémáinkat, amíg nem késő.
A csoportról
A vezetők elmondták, Singer Magdolna magyarországi író, gyásztanácsadó képzésén döntötték el, hogy csoportot indítanak. Közösen vágtak bele a munkába, és a gyászcsoport fogalmát kitágították a veszteségekre.  Sánta Edit kifejtette, a magyarországi szakembertől tanultakat egy kissé átgyúrták, amikor elindították saját csoportjukat, pszichodrámás, bibliodrámás elemekkel is gazdagítva a gyakorlatok sorát, belefoglalva a munkába mindazt a sajátos többlettudást, amivel eddigi tapasztalataik alapján rendelkeznek.  Bíznak abban, a hitelesség és a csoporttagokban bekövetkező változások segíteni fogják, hogy a gyászcsoportnak idővel kialakuljon a folytonossága. Mint mondták, a résztvevők két-három alkalom után rájönnek, nincsenek egyedül érzéseikkel. Míg az emberek java része igyekszik elkerülni a halállal, gyásszal kapcsolatos beszélgetéseket, a gyászolók a csoportban nyíltan vallhatnak a veszteséggel kapcsolatos érzéseikről, gondolataikról, ezért erőforrás lehet számukra, hogy nincsenek egyedül gondjaikkal. A csoport vezetői tudják, hogy nagyon nehéz megosztani másokkal a legféltettebb érzéseket, ezért nagy hangsúlyt fektetnek a bizalom kialakítására, arra, hogy megfelelő légkörben történjen a gyászmunka. A csoportmunka folyamán strukturált gyakorlatokkal segítik elő a gyász feldolgozásának folyamatát. A gyász egyike a közös emberi tapasztalatoknak, a csoportban nem a különbségek éleződnek ki, hanem a közös vonások. A közösség megtartó ereje segít szembenézni a veszteséggel, megküzdeni a fájdalommal, bátorságot ad a továbblépéshez. Az egyéni fejlődés követése érdekében tíz-tizenkét személlyel indítanak csoportot, a jelenlegit hatvanórásra hirdették meg. Havonta egyszer, szombatonként találkoznak a résztvevők, és nyolc órát töltenek együtt, hogy kellő mélységben dolgozhassanak. A második alkalom után zárttá válik a csoport, hogy a megszületett bizalmat ne törjék meg az új bekapcsolódók. Sánta Edit elmondta, gyerekcsoportot is szeretnének indítani, ami más kihívás, mert a gyermekek nem tudják konkrétan megfogalmazni érzéseiket. Ebben a rajzolás, agyagozás, drámázás, meseterápia eszközei hatékonyan tudnak segíteni. Nagyon káros lehet a gyerekek lelki fejlődésére, ha egyedül maradnak a gyászukkal. A szakirodalom azt tartja, hogy aki tizenegy éves kora előtt jelentős veszteséget él meg, azt a további élete során bármilyen veszteség jobban megrendíti. Úgy vélik, tévedés tabuként, titokként kezelni a gyermekek előtt a halált, mert így az sokkal ijesztőbb számukra.
A résztvevők
A résztvevők közül ketten névtelenül nyilatkoztak lapunknak, mindketten nagyon eredményesnek tartják a csoportban zajló tevékenységet. Egyiküknek a közelmúltban egy elrákosodott anyajegye kapcsán kellett szembesülnie a halál gondolatával, és ez olyan mély nyomot hagyott benne, hogy bár úgy tűnik, meggyógyult, lelkileg még nem sikerült túltennie magát ezen a keserű tapasztalaton. Jelentkezésének másik oka, hogy a betegségével szinte egy időben többéves kapcsolata megszűnését is veszteségként élte meg. Mint mondta, mindkét esemény hozzájárult ahhoz, hogy úgy érezze, dolgoznia kell önmagával, veszteségeivel, a halálhoz való viszonyával, és nem bánta meg, hogy jelentkezett, ugyanis a csoportfoglalkozások során érdekes gyermekkori élményeit sikerült felelevenítenie az édesanyjával kapcsolatosan, melyek által sokkal közelebb került a halálfélelme megértéséhez, elfogadásához, és bízik abban, jó irányban halad a legyőzésének útján. A másik résztvevő arról számolt be: az utóbbi tíz évet úgy élte végig, hogy valahogyan mindig „átcsusszant a komolyabb gondokon”, de a nagy rohanásban soha nem szakított időt magára, és ez egy idő után hangulatingadozásokhoz vezetett, olykor egyszerűen rátört egy olyan állapot, amikor mindent feketén látott. Ennek próbál rájönni a nyitjára a csoportfoglalkozásokon. A csoportban annyira meghitt, barátságos hangulat fogadta, hogy feloldódtak a félelmei, meg tudott nyílni a többiek előtt. Mint mondta, csak most értette meg, hogy mit jelent foglalkozni magával, milyen sok a probléma az életében, amelyekkel eddig nem mert szembenézni.  Mindketten elismerően nyilatkoztak a csoportvezetők felkészültségéről, szakmaiságáról, mint mondták, türelmük és odafigyelésük csodákra képes, pedig csak tükröt tartanak nekik, hogy maguk vegyék észre a problémáik hátterében húzódó okokat. Persze az is fontos, hogy csoportosan zajlik ez a tevékenység, mert mindenki tapasztalatából tanulni lehet. Ha nem is akarnának mindent megosztani, mások hasonló gondjainak hatására egyszer csak megnyílnak, és olykor maguknak is bevallanak bizonyos dolgokat. Mint mondják, sokszor sírásra fakadnak, de ez segít nekik abban, hogy letegyék a terheket. Mindenkinek javasolják, hogy vegyen részt a jövőben induló hasonló csoportokban, ha veszteséget élt át.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Oszlik a köd Méliusz körül
Január 30-án, szombaton Méliusz József temesvári születésű regényíró, költő, műfordító, az erdélyi magyar avantgárd irodalom úttörője munkásságának felidézésével folytatódott a Temesvári Tartozások beszélgetés-sorozat a Kafka irodalmi kávéházban. A rendezvény moderátorai, Mátray László színművész és Makkai Zoltán újságíró felidézték a Város a ködbencímű regény méltatlanul elfeledett írójának hányatott élettörténetét. Az író műveiből Mátray László, Makkai Zoltán és Czernák Ferenc lippai versmondó olvasott fel verseket és néhány regényrészletet.
Hányatott sorsa volt Méliusz Józsefnek és főművének, a Város a ködben című regénynek is, amelyet az 1930-as évek végén írt meg, és csak 1968-ban jelent meg a hazai Ifjúsági Kiadónál, miután több anyaországi és erdélyi könyvkiadó is elutasította. Az író 1932-ben visszhangos sajtóbotrányba is keveredett, miután Csíkszentmártonban írt Vasárnap este táncban című versét „a székelységet gyalázó” műnek minősítették, talán ez a közjáték is hozzájárult regénye többszöri elutasításához. Magát a szerzőt 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és ítélet nélkül hat évig börtönben tartották, miközben első feleségét a Securitate a halálba, fiát az őrültségbe hajszolta. A fenti időszak előtt és után a magát mindig baloldalinak valló Méliusz József fontos tisztségeket töltött be a romániai magyar közéletben: a Magyar Népi Szövetség sajtóirodájának vezetője, a Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkára, a Gaál Gábor-féle Utunk felelős szerkesztője, a romániai magyar színházak vezérfelügyelője a Művelődésügyi Minisztériumban, később a kolozsvári magyar színház főrendezője volt. 1955-ös szabadlábra helyezése után kevéssel az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó aligazgatójává nevezik ki, 1968–1972 között a Romániai Írók Szövetségének alelnöke. „Ennek ellenére, rehabilitálása nem diadalmenet, elsősorban román íróbarátainak köszönheti, hogy talpra állhat” – idézte fel Méliusz ellentmondásos fordulatokkal teli életpályáját Mátray László. Méliusz börtönből való szabadulása után nyilatkozatban elítélte az 1956-os „magyar ellenforradalmárokat” és Dsida Jenőt is megtámadta, ami sokat rontott a megítélésén az erdélyi magyar írótársadalom körében. A beszélgetés során szó esett Méliusz kedvenc műfajáról, a kávéház-regényről is, ennek a sorozatnak öt kötete látott napvilágot, köztük a Zsilava nem volt kávéház című börtönnapló is. Az elhangzottakat összegezve, Mátray László szerint Méliusz Józsefet ma már a magyar avantgárd költészet élvonalába sorolják, Város a ködben című trianoni témájú regényét pedig a Proust utáni modern európai próza szintjét megközelítő műként tartják számon. 
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Mindennapi olvasmányunk volt
Gyűjteményes kötetben jelentek meg Magyari Lajos lezárult irodalmi életművének javát tartalmazó versei a minap Czegő Zoltán szerkesztésében a sepsiszentgyörgyi ARTprinter Kiadónál. A kötet kapcsán érdemes felidézni, s e hasábokon különösen indokolt, hogy a szerző másik nagyszabású teljesítményének pontosan a Székely Hírmondó nyújtott nyilvánosságot.
Nem szükséges fukarkodnunk a jelzőkkel: Háromszéken páratlan publicisztikai teljesítmény volt a Magyarié, aki éveken át napi rendszerességgel szemlézte és kommentálta a közéleti eseményeket, mindig ahhoz a hírhez szólva hozzá, ami a leginkább foglalkoztatta a közvéleményt, és ami a leginkább értelmezésre szorult. Utolsó, kórházban töltött napjai egyikén mondotta a nagybeteg költő a látogató elismerő szavaira reakcióként, a nyakára mutatva: „Innentől felfele nincs semmi bajom”. Cseke Péter, a média szakprofesszora üzente neki: vezércikkei annyira megfeleltek a műfaj Kossuth megszabta szabályainak, hogy diákjaival tananyagként használták a kolozsvári egyetemen. 
Az évtizednél hosszabb ideig tartó és egyetlen lapszámot ki nem hagyó jegyzetsorozat halála előtt három nappal szakadt meg, s utolsó írása, visszatekintve, szellemiségében akár végrendeletnek is minősíthető. Az utolsó két szó a nemzeti gondolatot félti belső rombolóitól, s aggodalma korántsem volt alaptalan. 
A magyarság jogvédelmét feladatuknak tekintő írástudók közé tartozott, s versei olvastán is érdemes eltűnődni azon, hogy a transzilvanizmusból, mely oly magas színvonalú magyar irodalom ihlete volt a két világháború között, milyen maradandó gondolatok testálódtak ama nemzedék utókorára, így a Forrás nemzedékek íróira is. Ennek felvállalását elvetik a rendszerváltás után felröppent rajai a honi magyar irodalomnak, a maguk arcélének mindenáron másként való megrajzolását keresvén. Holott annak humánumeszménye máig érvényes.
Noha a történelmi Erdélyt megalkotó három nemzetből mára kettő maradt a porondon, ráadásul többségi részről nagyon gyenge támogatást kap a néptestvériség eszménye, a többségi nemzetállamképzés pedig kimondottan kiebrudaló mozdulatokat tesz mindenki más fele, annál fájóbb az aktualitása az elárult közös jövőtervnek, s Magyari nem hagyta megtéveszteni magát, miként utolsó írásai – versek és publicisztikák – egyaránt tanúsítják.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újabb házkutatás és kihallgatás Wass Albert szobor ügyben Szovátán
Újabb házkutatást tartottak és újabb eljárást indítottak a Szovátán felállított Wass Albert szobor ügyében.  Február 2-án hajnalban kb. 30 maszkos és civil rendőr, feljelentésre kiadott házkutatási paranccsal érkezett és verte fel álmából Tóth Ferencet, aki 2015. pünkösdvasárnapján Wass Albert szobrot állított a saját háza udvarán.
A parancsot a segesvári ügyészség adta ki és kihallgatásra szóló idézőt adtak át a marosvásárhelyi rendőrségre annak ellenére, hogy az első bűnvádi eljárás még tart a marosvásárhelyi táblabíróságon, március 7-re kitűzött tárgyalással.
Többek közt elvittek egy számítógépet, egy Nyírő József CD-t, egy visszacsapó íjat, egy szablyát. Tóth Ferenc, Szováta. Erdély.ma

„Türkös nem falu...”
Hétfalusi barátaimtól hallottam, hogy ez a kijelentés nem falucsúfoló. Vicces beugratóféle, ugyanis Türkös Négyfalu részeként azért nem falu, mert nevében nincs benne a falu szó, miként Bácsfalunak, Csernátfalunak, avagy Hosszúfalunak. Jó, jó, de mégis falu – folytatták, mert Négyfalu része! De városrészként is lehet emlegetni, mert Négyfalu város, s annak Türkös is része! A négy falu teljesen összeépült a századok során, s ha valaki nem találja meg a városrészeket jelölő eligazító táblákat, úgy jár, mint mi: eltéved. 
A régi Türkös és Kossuth-emléke
Türkös története Négyfalu históriájának része, melyről sorozatunk bevezetőjében szóltunk. Magyar evangélikus egyháza fiatalabb a többinél, egy ideig Csernátfalu anyaegyházához tartozott, de a reformáció tanai Johannes Honterus kemény kezű intézkedései nyomán gyökeret vertek itt is. Később Türkös is önállósult, ezzel magyarázható, hogy 1885-ben épült temploma nem hasonlít a szomszédokéhoz. Miután Négyfalu kivált a szász egyház hegemóniája alól (1886), első lelkésze, Deák Sándor – földink, a Torja részeként ismert Karatna szülötte – 48 évig folytatta szolgáló paplaképítő áldásos tevékenységét. Evangélikus templomának egyedi neogótikus oltára a neves hosszúfalusi faragóiskola híres tanára, Kupcsay János tervei szerint készült. A papi lakot történelmi emlékhelynek is nevezhetnénk, mert kertjében virágoztak azok a rózsák, melyeknek megszárított sziromleveleivel kitömték az evangélikus vallású Kossuth Lajos halotti párnáját. Szemfedelét is hétfalusi csángó asszonyok hímezték a Csángók Nagyasszonyaként emlegetett Sipos Jánosné Bereczki Anna vezetésével. Nevét emléktábla őrzi a bácsfalusi temetőben.  Türkösön a katolikus restauráció idején újra gyökeret vert a „régi vallás”, és a Bara-dombra Mária Terézia engedélyével 1754-ben katolikus fatemplomot építettek. Ennek helyén áll a sorozatos alakítások eredményeként épült mai plébániatemplom (képünk), védőszentje Szent Mihály. Udvarán működik a közösségi élet másik központja, a Márton Áron Ifjúsági Ház. Létrehozója szintén földink, a tragikus hirtelenséggel elhalt T. Gajdó Zoltán mikós diák, négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, aki Kézdisárfalva–Szászfalu közös templomának cintermében alussza örök álmát. Utódja, T. András József plébános – aki 2006 óta pásztorolja a plébánia híveit – elmondta, hogy beleszámolva a hosszúfalusi Apor Vilmos filiális templom köré csoportosuló közösséget is, híveinek lélekszáma nyolcszáz körül ingadozik.
Élő közösség 
Rácsodálkoztam, mennyire gazdag Hétfalu, s így Türkös históriás kínálata, s hogy mennyire állnak helyt hitükben és ragaszkodnak identitásukhoz hétfalusi csángó testvéreink. Id. Domokos Jenőt, aki negyedszázadig volt Türkös evangélikus lelkipásztora, személyesen is ismertem. A parókia kapujában utódja, az új lelkész, Kóródi Levente szeretettel fogadott, kalauzként pedig Kovács Lehel István Hétfalu kitartó és hűséges krónikása szegődött mellém, segített válogatni a gazdag helytörténeti érdekességek között. A település azonban más értékekkel-meglepetésekkel is várt. A főút melletti evangélikus templom cintermében három kőoszlopot állíttattak 2004-ben az 1848-as szabadságharc és a két világháború hőseinek emlékére. A magyar szabadságharcban és forradalomban huszonegy türkösi evangélikus és katolikus vesztette életét, akik nevét az egyik kőoszlopon örökítették meg. A Türkösön székelő néprajzi múzeum trapéz oromfalas régi épülete 1804-ből való, itt székelt egykoron Brassó Kúriája, Orbán Balázs szerint „a durva hatalmaskodás e bűnfészke”, ahol a hétfalusiak dézsmáit hajtották be a Cenk alatti város hatalmasai. Ebben az épületben rendezték be 1964-ben Négyfalu néprajzi múzeumát, amelynek – bár tulajdonukban volt Kiss Béla és Bálint András gyűjtéséből származó eredeti csángó néprajzi anyag – 1990-ig sok köze nem volt a hétfalusi csángókhoz. A rendszerváltás után változott a helyzet. Senki nem várta el, hogy kimondottan Csángó Múzeum legyen a neve, témaköre, hiszen Négyfaluban élnek román ajkúak is. Most mind a két etnikum emlékeit, életét-múltját tükrözi az intézmény. Magyar nyelvű kiadványt is kínáltak látogatásunk idején, bántó volt azonban, hogy a tárlatvezető nem ismerte a magyar nyelvet.
A csángó-székely zászlóalj születése
Türkös biztosított helyet a Kúria melletti telken a 126-os, csángókból és székelyekből álló zászlóalj megszervezésére – derül ki Kelemen György (1833–1916) negyvennyolcas csángó honvéd visszaemlékezéséből (A Barcaság 1848–1849-ben. Szecseleváros, 1998). A zászlóalj őrnagya földink, a sepsiszentkirályi Vida Dániel volt, akit Bem nevezett ki. Vida a kézdivásárhelyi katonai nevelde végzettje, a háromszéki határőrezred hadnagya, Kézdivásárhely térparancsnoka volt. Tetteinek méltó elismeréseként a fogarasi harcok hőseként emlegetjük. Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkész egy 1907-ben Fogarason keltezett emlékfüzetre hívta fel figyelmünket, amely Vodráska Vencel fogarasi főgimnáziumi tanárnak azt az emlékbeszédét tartalmazta, melyet a Honvéd Alap javára rendezett fogarasi ünnepségen mondott 1905-ben. Ekkor ugyanis gyűjtést indítottak egy negyvennyolcas emlékmű felállítására, melyen méltó helyet foglalt volna el Vida neve is. Az emlékműből vagy nem lett semmi, vagy elsöpörte a történelem. Az emlékbeszédből idézzük Vida hősiességének egy momentumát, amely jobbára ismeretlen a hétfalusiak számára. „Bem rendeletet küldött, hogy a Fogarason állomásozó zászlóalj két százada siessen a Törcsvári-szoros védelmére (...), a visszamaradt 600 ember két ágyúval és egy század Kossuth-huszárral fedezze a fogarasi várat, valamint az Olt völgyétől Vledényig igyekezzék az ellenséget feltartóztatni... Engelhardt cári tábornok Mundra mellett homlokzatba támadta az Olt bal partján a Vida őrnagy vezette magyar haderőt. Végtelen volt a két megütközött had között az aránytalanság. Engelhardt 20 ágyújával és 12 ezer emberével szemben csak 600 honvéd és két ágyú képezte a magyar haderőt... Vida látván az ellene fellépő haderő nagyságát (...), reggelfelé megkezdte csatarendben a visszavonulást. Az ulánus csapatok és az oroszok mindenfelől bekerítették a honvédséget... Vida Dániel is, míg csak volt kivel harcolni, addig helyéről nem mozdult (...), átvágva az ellenség sorain, az Olt felé húzódott. Itt azonban 12 kozák állotta útját, kikkel viaskodva három dsidaszúrás után lehanyatlott lováról. A kozákok lovával elnyargaltak, más martalócok, meglátván őrnagyi ruháját, levetkőztették, és addig ütötték, vagdalták, míg halottnak hitték. Pénztárcáját ellopták. Eszméletét vesztve, iszonyúan összevagdalva feküdt vérében a hős, mígnem a reggeli hűs levegő eszméletét visszaadva, az Olt partjához vonszolta sebektől vérző testét. Itt találtak rá az ulánusok, ahonnan az őrtanyára, majd a várba szállították...Lüders faggatta a fogarasi várban Vidát: maroknyi népével hogyan mert az ő hadseregével szembeszállni? Vida azt felelte: Kegyelmes uram, mit tartana Ön azon törzstisztjéről, aki a parancsszóra kirendelt harcmezőről gyáván elfut? Az orosz tábornagy helyeslően intett, rendelkezett, hogy gyógyítsák meg, és a kozákok által elrabolt pénzének egy részét is megtérítette. Nem így a bevonuló osztrákok, akik galádul bántak vele. A brassói fellegvárban egy halálkamrába dobták, lázba esett, s ilyen állapotban vitték a nagyszebeni börtönbe.” Itt kimondták rá a halálos ítéletet, melyet nyolcévi várfogságra változtattak. 1853 februárjában szabadult az olmützi börtönből. Keze alatt sok hétfalusi és háromszéki harcolt. Utóbbiak között a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Lajos, a barátosi Mirtse Dénes százados, testvére, a sepsiszentkirályi Vida József, Sükösd János, Újvárosi Ferenc, az albisi Vén Ferenc, a kézdivásárhelyi Szőcs Dani és a hősi halált halt bölöni Tana Benedek. Vida porai a sepsiszentkirályi családi sírboltban nyugszanak. Szülőfalujában, Sepsiszentkirályban és a fogarasi unitárius templom előcsarnokában márványtáblát állíttattak emlékére. Négyfaluban-Türkösben nincs emléke a 126-os csángó-székely zászlóaljnak.
Öröklő utókor 
Türkösön kaptuk lencsevégre a Zajzoni Rab István-iskola udvarán a költő mellszobrát, a helybeli Szász-Benedek István alkotását. Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban a címe annak a kötetnek, amely 1992-ben jelent meg Hochbauer Gyula szerkesztésében, kútfőjeként a hétfalusi népoktatás történetének. A zajzoni középiskoláról Pap Árpád iskolatörténetéből böngésztünk, majd ismerkedünk a hely híressé vált diákjaival: az egykori királyi táblai ülnökkel, a bácsfalusi Gyerkó Györggyel és Jakab András szobrásszal, Thököly Imre erdélyi evangélikus fejedelem udvari lelkészével, a türkösi Hajdu Istvánnal, a csernátfalusi Pap Sámuellel, Bálint Istvánnal és Bencze Mihállyal. „Amikor Johannes Honterus brassói reformátor 1544-ben meglátogatta Hétfalut, már egyházi iskola működött egy tanítóval. Az ősi skóla Csernátfaluban volt, azon a helyen, ahol a jelenlegi középiskola egyik épülete áll – írja iskolatörténetében Pap Árpád. Az azóta eltelt évszázadok alatt megszakítás nélkül folyt a magyar nyelvű oktatás, mindig léteztek magyar iskolák, általában a templomok mellett, szoros és sikeres együttműködésben a helyi történelmi egyházakkal, így találta meg a barcasági csángó magyarság a túlélés egyetlen lehetséges módját. A kommunizmus évei alatt az akkori hatalom folyamatos nyomást gyakorolt a magyar közösségre, következetes és állandó lépéseket tett a magyar iskolahálózat meggyengítésére. Ennek a diszkrimináló kisebbségi politikának a következményeként 1978-ban megszűnt a négyfalusi magyar elméleti középiskolai tanítás. Az 1989-es romániai események után a helyi magyar közösség újra anyanyelvén akarta taníttatni gyerekeit. Beindulhatott 1990-ben a Négyfalusi Magyar Líceum, majd 1992-től a Zajzoni Rab István Elméleti Középiskola.” Ebben napjainkban magyar óvoda, elemi és líceumi osztályok működnek. Többek között ennek a líceumnak volt diákja Géczi Levente Székelyudvarhelyen élő jogász és Gödri B. Alpár fungens tatrangi lelkipásztor is.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)