Aki románra fordította Wass Albert művét
Egy kellőképpen nem ismert – és nem értékelt – műfordító, Cornel Câlţea nemsokára betölti a nyolcvanadik életévét. A Marosvásárhelyi Rádió egykori munkatársa volt az, aki ezelőtt tizenhat  évvel román nyelvre fordította Wass Albert A funtineli boszorkány című trilógiáját Lângă Scaunul Domnului címmel. Óriási siker volt, ám a köteteket mára már sehol nem lehet megvásárolni.
A hetvenes-nyolcvanas években gyakran futottunk össze a vásárhelyi népi egyetemként tisztelt egyetemi büfében, a „brasszériában”, ahova ő jobbára horgászatról beszélgetni jött, de hogy a sajtós horgászbarátok „sörrentettek”, hát ő is csatlakozott folyékony kenyérrel duhajkodók csapatához. Aztán valamikor a hetvenes évek vége felé a Duna-deltában ütköztünk, a 23-as Mérföld nevű halászfaluban, ahol ő igazi sporthorgászhoz méltóan sátorban lakozott, ellentétben velünk, puhányokkal, akik több-kevésbé komfortos lipován lakásban béreltünk szobát. Soha nem esett szó közöttünk irodalomról, műfordításról még annyira sem. Egyik legjobb barátja, rádiós kollégája, Csifó Jancsi borozgatás közben mondta neki, nyilván tréfálkozva: te Cornel, te egy „demisecui” (félszékely – szerk. megj.) vagy. Így aztán az ezredforduló évében kellemesen lepett meg, amikor arról értesültem, hogy lefordította Wass Albert A funtineli boszorkány trilógiáját. Még inkább meglepett, hogy sokaknak az volt a véleménye: szinte jobb az eredetinél.
Meglátogattam vásárhelyi otthonában a borzonti születésű Cornelt a minap, hogy arról beszélgessünk, mi késztette arra, hogy épp Wass Albertet fordítson. „Tudod, az utóbbi időben néha kihagy az emlékezetem, arra sem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött ez...” – mondta, de Geta asszony, a kedvesen vendégszerető feleség közbevágott: emlékezz csak vissza, Cornel, úgy mondtad akkor, hogy szegény Szekrényi Tibi (a vásárhelyi rádió sajnálatos módon vonatbalesetben elhunyt műszakisa – szerk. megj.) ajánlotta neked a könyvet... S akkor a fordító is észbe kapott: tényleg, így volt...
„Az utóbbi években pedig románul jelent meg A funtineli boszorkány Cornel Câlţea kiváló műfordításában, melyet a román kritikusok elismerőn fogadtak. Szerintük aligha volt még olyan író – beleértve a románokat is –, aki ilyen empátiával jellemezte volna a román embereket. (...) Câlţea nemcsak lefordította, hanem műfordításával interiorizálta is az olvasmányélményt, melyet a szerző nyújtott, hiszen már a címátírás is arra utal, mi volt számára személyesen fontos a regényben: a hazai helyszínek, emberek. Vremea frăguţelor, Pretutindeni brazii vuiesc la fel és Pasărea neagră a címe a trilógia egyes részeinek. A román címátírások ötletesek, egyéniek: „Szamócaérés ideje” a kötet első részének címe (az eredeti magyar cím Az urszubeli lány), a második „A fenyvesek mindenütt egyformán zúgnak” – holott ez a Kunyhó a Komárnyikon lenne, a harmadik pedig maga A funtineli boszorkány – a román fordító ezt »Fekete madár«-nak címezi.” (Balázs Ildikó, PoLísz)
Ismerős helyek
„Nagyon sokat jártam ki a Maros völgyébe, oda, ahol a könyv cselekménye játszódik. Úgy is mondhatnám, ismerem, mint a szobámat. S nem csak ott, az egész Maros völgyét, egészen Gyergyóig jól ismerem, fiatal koromban sokat jártam arra...” – meséli az indítékot, ami arra sarkallta, hogy belevágjon a fordításba. Aztán kiderül, az édesapja állomásfőnök volt Gyergyószentmiklóson, volt alkalma megismerni a hegyek embereit. És nem csak megismerni – megszeretni is őket. Az összes helyet, amit Wass Albert leírt, azt mind ismerhette. „Mind-mind ismertem” – erősíti meg. Arra a kérdésre, hogy miért változtatta meg a könyvek címeit, azt mondta: „Nem emlékszem már, hogy miért. Úgy jött, úgy talált...”
Nagy munka volt
Azt próbáljuk összerakni, mekkora munka is volt a három könyvet lefordítani. Végülis a fordítás, a három kötet összesen 919 oldalt tesz ki (281 395 243 leütés) ami megírni is sok, nemhogy lefordítani, keresni a legjobb, legtalálóbb kifejezéseket. „Látod, már arra sem emlékszem, hogy tulajdonképpen mennyit is dolgoztam vele. Mondjuk, ez nem is csoda, hiszen régen volt, legalább tizenhét-tizennyolc éve. Az biztos, hogy nagy munka volt, de élveztem csinálni. Jól lehetett fordítani. Legalább egy évig tartott...” – mondja el Cornel Câlţea belerévedve a múltba. S ahogy kezdjük bontogatni az emlékeket, kiderül: a nagy időhöz nagy munka kellett. Amikor nekiült dolgozni, csak úgy repültek az órák, a napok, nem volt megállás. Erre jegyzi meg Geta asszony: a könyv megjelenése után a nagy kórházba kellett mennie, műtétre, s Baghiu sebészorvos asztalán a férje munkáját látta. Kérdezte tőle, hogy olvassa-e? Igen, de csak napi tíz oldalanként, hogy tovább tartson, annyira szép – válaszolta amaz.
„A fordító és a lektor (Alexandru Cistelecan) nagy érdeme, hogy visszaadta a mű tartalmát, úgy, ahogy a szerző elképzelte, hogy eltakarja a valóságot szép szavakkal...” (Ioan Judea nyugalmazott ezredes) „... Marosvásárhelyen, a Nemzetközi Könyvvásáron bemutatták az író trilógiája, A Funtineli boszorkány román fordítását (Langă Scaunul Domnului címmel). A regény fordítója Corneliu Câltea. Ion Coja, bukaresti történész-professzor méltatta a kötetet. Elmondta, hogy a könyv íróját Erdélyben halálra ítélték. Marosvásárhelyen van egy utca: Ion Antonescu. Őt is halálra ítélték. Ugyanakkor sok olyan egyént nem ítéltek el, akik tényleg gyilkosok voltak. Sokan közülük a kommunista párt tagjai lettek. A kommunizmus perére többek között azért nem került sor, hogy ez ne derüljön ki. Végül kimondta: Wass Albert tisztességes embernek tűnik a könyv alapján.” (Máthé Éva)
„Volt nagyon sok rossz reakció is, nagyon sokan szidtak engem, amiért lefordítottam, mert hogy Wass Albertet elítélték, de hát már csak ilyen a világ...” – mondja Cornel, akin egyáltalán nem látszik, hogy zavarná ez a körülmény. Ami viszont fölöttébb zavarja, az, hogy egyetlen példánya sincs már a fordításból. És tényleg nincs, magam sem találtam sem könyvesboltban, sem könyvesházakban, s még a világhálón is úgy szerepel a könyvkereskedések honlapjain, hogy elfogyott. „Eltűnt, de hogy hova, hogyan, fel nem tudom fogni, pedig legalább egy példány kellene nekem is belőle” – mondja bosszúsan, közben keresi a másik fordítását, a Niciodată címűt. Kincses Elemér Soha című művét ugyancsak Cornel Câlţea fordította románra, s erről is igen szépen írtak, többek között a craiovai Cuvântul Libertăţii című napilap. Nos, úgy tűnik, valamelyest normalizálódni kezd a helyzet.
Vlasiu mesterrel a házban
Távozáskor még behív a másik szobába, nézzem meg a műgyűjteményét. Egy teljes falat Ion Vlasiu-festmények, fényképek, faragások borítanak. Egyik képen a mestert a mezőbándi vasúti őrház kertjében kapta lencsevégre Cornel. Erre a képre igencsak büszke. Barátok voltak a hírneves szobrásszal. A szemközti fal mellett két kisplasztika, ugyancsak Vlasiu-alkotások. A falon két unokaöccse grafikai munkái több híres vásárhelyi grafikus és festő alkotásai között. Ezeket szeretem, ezek között mindig jól érzem magam – mondja a műfordító, aki idén októberben betölti a nyolcvanat.
Elváláskor megegyeztünk: amennyiben valamelyikünk talál legalább egy példányt a Wass Albert fordításból, értesíti a másikat...
„Emlékezzünk csak vissza, amikor a Lângă Scaunul Domnului címmel, Corneliu Câlţea fordításában 2000-ben megjelent A funtineli boszorkány, a könyv marosvásárhelyi bemutatóján Ion Coja, a magyarok iránti barátsággal nemigen vádolható Vatra-alapító, bukaresti egyetemi tanár egyebek között azt mondta, hogy ilyen szépen, ilyen mély együttérzéssel kevesen írtak a román népről, a Felső-Marosmente havasainak világáról. Nem akármilyen sikere volt a könyvnek; Ratosnya környéki román emberek ma is érdeklődnek, hogy hol, miként lehet megszerezni ezt az olvasnivalót. (...) Mindebből én azt szűröm le, hogy bizonyos román körökben ébredezik némi érdeklődés az erdélyi magyar író művei és személye iránt. Mindenképpen bátorító jelzés, ha nem csupán a politikum sikamlós színterein emlékeznek rá – még mindig mondvacsinált, alaptalan háborús bűnösséget, valótlan románellenességet, antiszemitizmust emlegetve.” (Nagy Pál irodalomtörténész egy, a Krónikában megjelent interjúban)
Bakó Zoltán. Székelyhon.ro

Megszüntetnék az RMDSZ-t
A két független képviselő, Bogdan Diaconu és Dan Tanasă olyan jogszabály-tervezetet nyújtott be a szenátusba, amelyben törvénytelennek, alkotmány- és államellenesnek nevezi az RMDSZ-t, s ezért felszámolását kérik. Biró Rozália az emberjogi, felekezeti és kisebbségi szakbizottság elnöke ennek kapcsán azt nyilatkozta, hogy a törvénytervezetet már eleve elutasította a törvénykezési hatóság, amely véleményezi a jogszabály-tervezeteket a szakbizottsági vitákat megelőzően.
„Nem tudnak bennünket mint politikai pártot a pártokra vonatkozó törvény alapján megszüntetni, ahogyan azt a törvénytervezetben szeretnék, hiszen gyakorlatilag kellene egy bírósági határozat. Az én álláspontom az, hogy a logika és gyakorlatilag a törvények, az alaptörvény tiszteletben tartása oda kell vezessen minden egyes parlamentben dolgozó munkatársat, hogy ezt elutasítsuk.” A törvénytervezet esetében a képviselőház a döntő fórum, mivel azonban az RMDSZ-es politikus szerint a kezdeményezés alaptörvénybe ütközik, nem látja esélyét a törvénytervezet jóváhagyásának. (Erdély FM) SZERZŐDÉSBONTÁSOK AZ ANTENA3-MAL. A Raiffeisen Bank után a Telekom Románia is felmondta az Antena3 hírcsatornával kötött reklámszerződéseit. Bár a Telekom cég a szerződésbontás okát nem pontosította, a vállalat döntésében nagy valószínűséggel szerepet játszott, hogy a múlt héten a médiavállalat székhelyéül szolgáló ingatlanok kilakoltatása körül kialakult botrányban a csatorna egy tízéves gyereket is bevont az adóhivatal döntése elleni tiltakozó kampányába. A Telekom Románia az Aktual24 megkeresésére megerősítette a szerződésbontást, magyarázatként pedig csak annyit fűzött hozzá, hogy a vállalat igyekszik megválogatni azokat a médiafelületeket, amelyeken a megfelelő célcsoporthoz eljutva tudja népszerűsíteni magát. A Raiffeisen Bank múlt héten jelentette be, hogy a hitelintézet többé nem reklámoz a hírcsatornán. A bank közleménye szerint a szakembereik folyamatosan elemzik a médiafelületek közönsége és a bank ügyfélszegmense közti kapcsolódási pontokat, illetve azt, hogy a partnerei mennyire illeszkednek a cég által képviselt értékekhez. A nagyvállalatok távozására már az Antena3 ügyvezető igazgatója, Mihai Gâdea is reagált, kijelentette, hogy „bíróságra ad” minden olyan vállalatot, amely „hasonló üzeneteket” oszt meg a nyilvánossággal. (Aktual24.ro) Nagy fakitermelőket vizsgálnak. A versenyhivatal bejelentette, hogy vizsgálatot indított fakitermelő nagyvállalatok, többek között a Schweighofer, a Kronospan Sebeş és az Egger Románia székhelyén. A vizsgálatok oka, hogy a jelek szerint a fakitermelő vállalatok megegyeztek egymás között arról, hogyan osztják fel maguk között a fapiacot, és hogyan rögzítik a fa eladási árát a Romsilva által hirdetett versenytárgyalásokon. Bogdan Chiriţoiu, a hatóság elnöke tegnap azt mondta, országos szintűre terjesztik ki a hónap elején Fehér és Hunyad megyében elindított ellenőrzéseket, és emlékeztetett arra, hogy a versenyhivatal ezzel párhuzamosan végez egy felmérést a fakitermelés piacán működő mechanizmusokról is. (Transindex) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Soós Zoltánnal
Ahol érdemes lesz élni
Felkészült fiatal szakemberekből álló csapatával értékes, hangulatos rendezvényeket szervező intézménnyé alakította a megyei múzeumot. A munkája közben elsajátított kultúrmenedzseri tapasztalat birtokában Marosvásárhely polgármestereként szeretné bizonyítani, hogy képes a város átalakítására is. Soós Zoltán történész, archeológus, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, az előválasztási szavazatok többségét megszerezve a magyar szervezetek közös jelöltjeként száll harcba a polgármesteri tisztségért.
A mai Marosvásárhelyt a Funar-korszak végi Kolozsvárhoz hasonlítja. "Van egy nagy lehetőségekkel rendelkező város, amelynek élén egy olyan személy áll, aki klientúrájával gátolja, leszorítja a fejlődést. Ideje kiszabadulni ebből a méltatlan helyzetből" – hangsúlyozza. Ötgyermekes apaként egy polgárbarát városról álmodik, ahol érdemes és kellemes élni. Ahonnan nem mennek el a fiatalok, mert tiszta a levegő, jól működik az oktatás, az egészségügy, a közszállítás, jó a közbiztonság és vannak munkahelyek. Elcsépelt szólamok ezek, vagy eddigi eredményei alapján elhihetjük Soós Zoltánnak, hogy valóban képes lesz az ígért változások beindítására? A megtett útról és elképzeléseiről a napokban beszélgettünk.
– Hogyan sikerült emberközelbe hozni a múzeumot, meghódítani a közönséget?
– Vannak, akik azt tartják, hogy a kultúra nem "profitképes", csak pénzt nyel el, ezért a hiánya nem jelent nagy problémát. Franciaország példájából kiindulva, ahol a nemzeti össztermékben a kultúra nagyobb szerepet játszik, mint például az elektronikai iparág, a fanyalgó vélekedéseknek az ellenkezőjét szerettem volna bizonyítani. Azon kívül, hogy költséges és befektetést igényel, mint minden, amiről azt szeretnénk, hogy működjön, a kultúra egy idő után képessé válik a jövedelemtermelésre, kellemes hangulatot teremt, megfogalmaz valami újat, és közben javítja az emberek közérzetét. Észre kell vennünk, hogy Európa egyre inkább felfedezi Erdély szépségeit. Marosvásárhelynek is vannak olyan adottságai, amelyekre építeni lehet. Ennek ellenére a helyzete, szerepe visszaesőben van, miközben a környező nagyvárosok, mint például Kolozsvár vagy Nagyszeben, óriásit léptek előre.
– Kultúrmenedzseri tevékenységéből mit tart a legsikeresebbnek?
– Szakképzetlen emberekből, tönkrement épületekből, ismeretlen állományokból álló intézményt vettem át. Ott ültünk egy kisebb kincsesláda tetején, hiszen a Kultúrpalota részben már a múzeum kezelésében volt, szép, értékes épületekkel rendelkeztünk a belvárosban, de ezek csak szürke foltokat jelentettek. Az adottságokat látva, egyrészt a leromlott épületállományt kellett helyrehozni, majd megtölteni tartalommal, hogy azok a helyek, amelyeket használunk, szépek, kellemesek, vonzóak legyenek. Ugyanakkor azt is világosan láttam, hogy sok évtizednyi butítás után egy jó kiállítással nem tudjuk bevonzani a közönséget. A Múzeumok éjszakája volt a fordulópont, ami évről évre gazdagabb, változatosabb lett, míg 2015-ben elértük a 20.000. látogatót. A megyei múzeumnak jó nevet szerezve bekerültünk egy olyan körbe, ahol értékesebb és jobb kiállításokat is megpályázhattunk. Románia ókori arany- és ezüstkincseinek a bemutatása látványos, gazdag és szemléletes anyag volt, több ezren tekintették meg. Időközben elkezdtük a kapcsolat kiépítését a budapesti Szépművészeti Múzeummal. Intézményünk számottevő gyűjteménye lehetővé teszi, hogy kölcsönözzünk és cserébe szép kiállítási anyagot kapjunk anélkül, hogy fizetni kellene érte. Kialakítottunk egy három kiállításból álló nemzetközi keretegyezményt; a napokban záruló metszetkiállítás után következik a Szépművészeti Múzeum Zichy-gyűjteménye, ami elsősorban reneszánsz és barokk festészeti alkotásokból áll, és a Toulouse-Lautrec-anyagot is szeretnénk Marosvásárhelyre hozni. Májusban lesz egy kiállításunk Róth Miksa munkáiból, a következő évben a Kultúrpalota díszítését megálmodó Körösfői Kriesch Aladár alkotásait szeretnénk elhozni Marosvásárhelyre, 2017-ben egy nagy Thorma János-kiállításra készülünk. A beindult rendszerben folyamatosan érkeznek a felajánlások, amelyeknek helyt adunk, hogy a körforgásban maradjunk. A flexibilitást kellene megvalósítani a várospolitika tekintetében is. Marosvásárhely óriási hiányossága, hogy a városnak nincs átgondolt stratégiája sem gazdasági, sem kulturális, sem turisztikai, sem egyéb téren. Csak görgetjük előre az életet, egy-egy híresség koncertjével fűszerezve. Az összeget, amit erre a célra elköltenek, sokkal hasznosabb dolgokra lehetne fordítani. Kétségtelen, hogy kell egy-egy ilyen élmény, azt viszont hiányolom, hogy ezeknek az eseményeknek nincsen hozzáadott értéke, ami megmaradna a városnak. Párizs vagy Firenze nem attól lett annyira híres és gazdag, hogy töménytelen pénzt költött a kulturális rendezvényekre, hanem a saját gyűjteményeit, értékeit fejlesztette, ami a későbbiekben már önmagát reklámozza. Hasonlót érzek a múzeum esetében is. Míg kezdetben óriási erőket kellett fektetni abba, hogy becsalogassuk a marosvásárhelyieket, ma már létrejött egyfajta bizalmi kapcsolat, hogy amit a múzeum szervez, azok általában színvonalas kiállítások. A napokban zárul egy rendkívül izgalmas anyag, a Szamársziget szellemkatonái, és jön Székelyudvarhelyről az Anna, egy érdekes koncepció alapján szervezett néprajzi tárlat, majd készülünk a 400 éves királyi város történetét bemutató kiállításra a várban.
– A napokban tett panaszt a polgármesteri hivatal által kihelyezett, helyenként félrevezető adatokat tartalmazó, részben egynyelvű táblák miatt. Mikor lesz minden rendben a várban és a vár körül is?
– A terv szerint a munkák át vannak adva és a vár látogatható is.
– Ez nem annyira egyértelmű, ha a Vártemplom körüli övezetre gondolok, és a rosszindulatú gáncsoskodásra, amivel a templomba igyekvőket feltartóztatják a főkapunál.
– Maga a templom, mivel egyházi tulajdon, nem került be az uniós pályázatba, de a törvény értelmében a város támogathatná a felújítását. Ha sikerülne uniós pénzt nyerni, az még jobb lenne. A régészeti feltárásokkal kapcsolatosan, mivel azok az előre nem látott munkálatokhoz tartoznak, a kivitelezést illetően haladékot kapott a város és a múzeum. Sajnos, a hivatal még mindig bosszantja a marosvásárhelyieket, és egyes kapusok valóban nem engedik be a Vár sétány felől a templomba tartó idős embereket.
– Mikor nyílik meg az üvegkupola, mi lesz a kapubástya sorsa? Visszakapta-e a múzeum?
– Az üvegkupolát turisztikai információs központnak képzelték el, alagsorában illemhelyekkel, szolgálati helyiségekkel. Beüzemelését, működését a szakma, a látogatók fogják eldönteni.
A helyi tanács határozata értelmében a múzeum visszakapja a kapubástyát, amelyben a jövő évre tudjuk visszaépíteni a vár történetéről szóló kiállítást.
– A természetrajzi részleget nem lehetne-e egy másik helyszínen népszerűbbé tenni?
– Az épület, mint tudjuk, iparmúzeumnak készült, a terek is ennek megfelelőek, ezért nem kifejezetten alkalmasak a természetrajzi anyag elhelyezésére. Nem titkolt szándékunk, és az állatkert igazgatójával is beszéltünk erről, hogy a 70.000 darabot számláló szép gyűjteménynek új részleget kellene felépíteni az állatkert szomszédságában, ahol egy planetáriumot is be lehetne rendezni. Városvezetőként a Somostetőn egy hangsúlyos fejlesztést indítanék el, a szecessziós épített örökség mellett ugyanis az állatkert a másik olyan vonzereje a városnak, amit sokan látogatnak meg más megyékből is. Nagyon fontos lenne, hogy az orvosi egyetemtől egy új bekötő út épüljön az állatkertig, ami biztonsági szempontokat is szolgálna. Jelenleg a nagy terhelés miatt fennállhat a befulladás lehetősége, és az állatkert megközelíthetetlenné válik a mentő- és a tűzoltókocsik számára, ami hosszabb távon a fejlődést gátolja. Ha az új részleg megvalósulna, a megürülő épületben szeretnénk visszaállítani a népművészeti és iparmúzeumot. A főtéri néprajzi részleget patinásan szép, elegáns tereivel hosszabb távon egy modern galériának képzelnénk el.
– A város, amelynek az élére pályázik, sokkal nagyobb "múzeum", mint a megyei, amelyet vezet. Milyen meggondolás, elképzelés alapján vállalkozik a megmérettetésre?
– Meggyőződésem, hogy nagyon sokáig olyan személyek álltak a város élén, akik egy konjunktúra által kerültek oda. Megpróbáltak valamit, de nem látták át a város szerepét, nem volt egy olyan átfogó stratégiájuk, ami nemcsak arról szólt, hogy melyik utat aszfaltozzák le, hanem arról is, hogy milyennek akarják látni Marosvásárhelyt tíz vagy húsz év múlva, és ennek érdekében mit kellene tenni a költséges és értelmetlen dolgok helyett. Bernády Györgynek azért volt sikere, mert olyan dolgokat akart megvalósítani, amelyek maguktól adódtak. Fontosnak tartom az egyetemeket, az orvos- és gyógyszerészképzést, a gyógyszergyártó cégek jelenlétét, számukat kedvezményekkel még növelni lehetne, és érdemes a biotechnológia irányában is elmozdulni, mivel egy rendkívül nyereséges vállalkozás. Az "egészségipar" is fontos terület lehet, de hiába van a megyei orvosi ellátás előkelő szinten romániai viszonylatban, a nyugatabbra levő viszonyokat megismerve itthon egy nagy "leszakadást" kell tapasztalnunk, miközben megdöbbentő összegeket nyelnek el a kórházak.
– Tudom, hogy egy összetett távlati fejlesztési tervet nem lehet egy-két mondatban összefoglalni, mégis arra kérem, hogy említsen meg néhány célpontot!
– Jelenleg bele vagyunk fulladva a Bernády-korból maradt infrastruktúrába, ami meghatározza a város működését, mindennapjait. Új útvonalakat kellene megnyitni a Maros völgyén, ami uniós támogatással kivitelezhető. A jelenlegi polgármester óriási hibája és hiányossága, hogy a metropolisz-övezet adta lehetőségeket nem használta ki a város. A közös projektek hiánya miatt nincsenek terelőutak. Miközben zajlott a csörte, a cirkusz és záporoztak a demagóg magyarázatok, háttérbe szorult az a lehetőség is, hogy van egy olyan repülőterünk, ami Erdélyben egyedi adottságú, s fejlesztése rövid idő alatt komoly munkahelyteremtő eszköz lehetne, ha nem telepedett volna rá egy eltunyult államapparátus. Ha nem is teljes mértékben, de privatizálni kellene úgy, hogy egy kontroll-csomagot megtartson a megyei tanács. Körülbelül 400.000 utas fordult meg tavaly, ami az országban a negyedik helyre emelte. Minimális fejlesztésekkel, több járattal elérhetnénk a második, harmadik helyet is. Kolozsvár nagy hátránya, hogy nem tudják növelni a röptér felületét, nálunk sokkal jobbak a lehetőségek. Építő elképzelés hiányában egyik napról a másikra megyünk előre, igazi balkáni életművész stílusban.
– Pedig voltak látványos tervek, amelyek a lakosokhoz eljuttatott különböző kiadványokban is megjelentek…
– Azok sajnos az ötvenes évek elképzeléseit tükrözik.
– Megígérték a főtér forgalmának az elterelését is, ami hiú ábrándnak tűnik. Bár kétségtelen, hogy rendkívül költséges, nem lehetne-e a föld alá terelni a gépjárművek áthaladását?
– A városrendezési tervben szerepelni fog a főtéri forgalom föld alá vezetése, ami sokkal hamarabb megvalósítható, mint a terelőutak építése, ami sok kisajátítással jár. A közművezetékek bonyolítják ugyan a helyzetet, mert azok átszerelése nagyon nagy munka, a főtér viszont közterület, ezért hamarabb el lehetne kezdeni.
– Csak ne olyan legyen az eredménye, mint a múlt év végi hajrának!
– Az uniós támogatást olyan városoknak adták, ahol infrastruktúrára költhették a pénzt, mert volt már arra egy előzetes elképzelés. A helyenként hasznos útjavítás mellett a Bolyai tér műemlék aspektusában sajnos olyan kárt okoztak, amit nehéz lesz helyrehozni. Bár a teret is sétálóutcává lehetné alakítani, az uniós projektben való részvétel miatt öt éven át nem lehet hozzányúlni. A kerékpárutak kiépítését már három éve megszavazta a tanács, de a polgármester nem akarja végrehajtani.
– Anna, Gellért, Jázmin, Áron, Máté – aki öt gyermeket vállal manapság, annak a bátorsága nyilvánvaló, még akkor is, ha a gyermekneveléssel járó munka zöme az édesanyára, Soós Orsolyára hárul, aki angol-román szakos tanárként a női tudományokból mesterizett. Hogyan lehet a nagycsaládot összeegyeztetni a karrierépítéssel?
– A család lényege és központja a gyermek, nagy áldás és öröm is az életünkben, meghatározza a munkánk értelmét és mindig új erőt ad. Rengeteget tanulok a gyermekeimtől, akik nap mint nap rákényszerítenek a változásra. Ahogy nőnek, úgy kell alkalmazkodnunk, hiszen ők is folyton változnak. Nagy élmény megtapasztalni velük a világot, mivel új szemléletet hoznak. Rajtuk keresztül kerültem kapcsolatba az óvodával, iskolával, és gyakorló szülőként jobban látom a hiányosságokat, problémákat. Bosszant például, hogy a jelenlegi városvezetés sok pénzt költ olyan dolgokra, ami várhatna még, és közben az iskolák bútorzata 30-40 éve nincs kicserélve. A szülői közösség tagjaként a gyermekeim osztálytermét felújítottuk, de véleményem szerint nem normális, hogy a szülők költségére valósuljanak meg ezek a javítások. A városnak van erre pénze, ezért adófizetőkként elvárnánk, hogy a költségek felosztása ésszerűbb legyen. Az idén erre is irányoztunk egy nagyobb összeget, de kifogásolható a pénz elköltésének a módja. Több baráti céget juttatnak előnyhöz, aminek az a következménye, hogy nem jó minőségű és mégis drága munkát végeznek. Ezen kell változtatni.
– Vásárhely korántsem tartozik a gyermekbarát települések közé. A központban ott van a tér, ahol egy tenyérnyi vonzó játszóhely sem várja a gyermekeket. Szülőként mi erről a véleménye?
– A mai várospolitika elhibázott iránya, hogy az autósoknak rendel alá mindent. A belvárosban nagyon érződik, hogy nincsenek olyan terek kitalálva, ahol gyermek és szülő kellemesen el tudna tölteni egy délutánt. Azt kellene elérni, hogy a kihasználatlan területek élhető, élvezhető helyszínekké alakuljanak. A Vár sétány is úgy újult meg, hogy kérésünk ellenére a játszóteret felszámolták, holott a tanulmányokban még szerepelt. A macskakővel borított nagy térnek legalább a felét át kellene alakítani egy igazi játszótérre. A lakónegyedekben kampánycéllal megújítják ugyan a játszóhelyeket, de három-négy év alatt tönkremennek. Ma, a civilizált világban egészen más felfogás szerint képzelik el, rendezik be a gyermekek szórakoztatását célzó tereket. Ebben a városban nagyobb játszmák folynak, s kevés jó ötlet valósul meg. Az élhetőséget számolják föl, s a fantáziátlan aszfalt és a rossz minőségű munkával lerakott "piskótakövek" veszik át a zöldövezet helyét.
Ha sikerül a magyar választók szavazatát megnyerni, a jelenlegi pazarlás, a rendkívül költséges, de gyenge minőségű beruházások helyett egy átgondolt és jól felépített városgazdálkodással élhető és jól menedzselt várossá alakítható Marosvásárhely. Ehhez 20-30 felkészült szakember szükséges, akik nagyobbrészt készen állnak erre a feladatra. Reménykedünk a választók bizalmában, hogy közösen értékeljük át Marosvásárhely jövőjét.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Ficzay Dénes emlékére
Mennyei séta a Tanár úrral
Az örök Arad ódon épületei régi fényükben pompáznak a soha ki nem hunyó, szikrázó napsütésben. Szürke öltönyös, mackójárású férfi sétálgat hátratett kezekkel a százados utcákon.  A Tanár úr – mert ő az, ki más lenne – megáll egy-egy ház előtt, elmereng a díszes építmény vagy szerény hajlék egykori lakóinak történetén. Csupa meghitt ismerős. 
Már nem kell elsárgult fóliánsok halvány, holt betűiből életre keltenie őket homályos könyvtárszobák súlyos csöndjében, magányos éjszakák sápadt lámpafényében. Most mind vele vannak az állóvízzé sűrűsödött időben. Hallgatja a középkori koldusok tolvajnyelvét, társalog a francia forradalmi eszmékért rajongó kisvárosi polgárokkal és vidékről felköltözött, tollforgató nemesifjakkal, sorra látogatja több földi emberöltő legendás szerkesztőségeit, szemtől szemben látja a Maros-parti városban valaha megfordult magyar és külföldi hírességeket, akiket oly sokszor, oly lelkesen idézett meg. 
A Tanár úr aztán beballag égi másába ama földi Iskolának, amelynek maga is diákja volt, hogy majd a kolozsvári egyetemről hazatérve harminchét éven át naphosszat és gyakran esténként is ott üldögéljen törzshelyén a tanári patkóasztalánál meg a kopottas osztálytermek katedrái mögött, vagy rója a tintafoltos, összefarigcsált padok sorközeit. 
Szerettük őt, és büszkék voltunk, hogy nemcsak Arad, hanem az egész ország – vagyis a romániai magyarság – egyik leghíresebb középiskolai magyartanárának diákjai lehetünk. Még a leggyengébb, az irodalom iránt kevésbé érdeklődő tanulók sem rettegtek óráin, amelyek mindig felüdülést jelentettek a kemény tantárgyakkal és szigorú tanárokkal való napi birkózásban. Ő csillogó szellemével, természetes tekintélyével fegyelmezte a „bilincses iskola” szorításában vergődő, nyughatatlan kamaszhadat, s ha mindez mégsem volt elég néhanap, legfőbb büntetésként maró gúnnyal utasította rendre a renitenseket. 
Bölcs volt és jóságos. Nem szigorúan tanított, nem is a tantervek aprólékos, száraz menetrendje szerint. Meseórákat tartott letűnt korok és rég elköltözött emberek valós történeteiről. Visszavarázsolt bennünket, ébredező értelmű serdülőket világunk, nemzetünk és legszűkebb pátriánk múltjába. Az emlékezet szentélyébe, ahol a legszívesebben időzött. 
Mennyire szerette a várost, amelyben születnie, élnie és meghalnia adatott! Kora ifjúságától szenvedélyesen kutatta Arad múltjának minden fellelhető morzsáját, hogy az apró, színes darabokból kirakja majd e jeles alföldi helység történelmi, mindenekelőtt magyar irodalomtörténeti mozaikképét. Élete megálmodott főműve, az évtizedeken át hangyaszorgalommal összehordott adatok szintézise azonban nem készült el – nem is készülhetett el abban az ellenséges rendőrvilágban, amely a hitbuzgó marxizmus hiányát talán még elnézte volna a polgári humanizmust megtestesítő Tanár úrnak, Arad magyar örökségének ápolását, népszerűsítését viszont államellenes cselekményként üldözte.  
Földi „őrangyalai” – akik közül azóta bizonyára többen is egy emelettel lejjebb költöztek, valamely transzcendens alagsor ki tudja hányadik bugyrába – színleg sikeres munkát végeztek tehát. Mégis hiába dolgoztak, mert papírok ellen hadakozhattak ugyan, könyvek születését megakadályozhatták vagy késleltethették legalábbis, de a Tanár úr eleven szavainak okos és meleg tanítása több nemzedéknyi diák fejében, „ifjú szívekben” élt és él tovább. 
Bennünk, akik a múlt század derekán születtünk Aradon, alapvetően az a kép él kedves városunkról, amelyet a Tanár úr rajzolt meg róla. Ezt adjuk tovább szóban és írásban utódainknak, ezt próbáljuk megmutatni másoknak, ha a jól ismert utcákon és tereken kalauzoljuk vendégeinket vagy idegenben mesélünk szülőhelyünkről. Arad neve a Vértanúk Városaként égett bele a magyar köztudatba, de ezen túl még a művelt partiumiak, erdélyiek és anyaországiak sem igen tudják, hogy például Déryné, Bolyai János, Kossuth Lajos, Liszt Ferenc, Eötvös Lóránd, Munkácsy Mihály vagy akár csak irodalmunk legnagyobbjainál maradva Vörösmarty Mihály, Arany János, Ady Endre, Gárdonyi Géza élete és pályája sok izgalmas szállal kapcsolódik a régi Magyarország e jelentős vidéki központjához. 
Mindennek már a közel száz esztendeje született Tanár úr is csak késő alkonyi visszfényét láthatta. Majd még sötétebb lett, s ő azon kevesekhez tartozott, akik lámpással merészeltek járkálni, hogy másoknak is világítsanak az előírt feketeségben. És harmincnál is több éve immár, hogy az Ybl Miklós tervezte, robusztus víztorony szomszédságából egy igazabb világba költözött. 
Az örök Arad napfényes utcáit rója elgondolkodva a Tanár úr. S időnként – ahogyan odalenn tette – a túloldalról magához int, közös sétára invitál valakit a sok egykori kedves tanítvány közül, akik egyre számosabban követik.
 Hudy Árpád. Nyugati Jelen (Arad)

Szőnyeg alá söpört kisebbségi jogok
A nemzeti kisebbségeknek és a nagycsaládosoknak nincs annyi idejük, hogy utcára vonuljanak, kiabáljanak, mint a szexuális kisebbségeknek – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Sógor Csaba. Az RMDSZ-es EP-képviselő a múlt héten az anyanyelv világnapjához kapcsolódóan szervezett konferenciát az Európai Parlamentben, ahol Szlovákia, Románia és a tagságra pályázó országok, Szerbia és Ukrajna kisebbségi kérdései kerültek terítékre.
– Mivel magyarázható, hogy huszonhat évvel a rendszerváltás után a kelet-közép-európai országok még mindig megpróbálják szőnyeg alá söpörni a kisebbségi kérdést?
– Kelet-Európában ennek egyik oka az lehet, hogy volt ötven év szünet a demokráciában. De a régi uniós tagállamok is küszködnek a kisebbségi problémákkal, például Görögország és Franciaország. Mondhatnánk, hogy ezekben az országokban a baloldal volt hatalmon, de ennek ellentmond, hogy az EP-ben inkább a baloldali pártok nyitottak a kisebbségi kérdésekre, a kisebbségi jogok szavatolására. Másik ok lehet, hogy vannak nagyon fiatal demokráciák – például az én fiam idősebb, mint a szlovák állam –, amelyek egy kicsit úgy viselkednek, mintha a megkésett tinédzserkorukat élnék. Mint a primitív társadalmak, ahol bevett szokás, hogy keresnek egy bűnbakot, arra rászórnak minden átkot, majd kikergetik a közösségből.
Az is egyértelmű, hogy politikai és gazdasági válság idején még inkább kiéleződik a kisebbségi konfliktus. Márpedig belpolitikai válság Kelet-Európában legalább négyévente van, erre csak rátevődik a külpolitikai válság, a Krím-félsziget problémája, az úgynevezett szakadárok, a katalánok és a skótok is rontanak a helyzetünkön. A románok például ma sem értik, hogy mi miért nem örültünk a koszovói függetlenségnek, pedig lám, most az albánok éppen ezt teszik a szerbekkel, mint korábban a szerbek velük. Mi annak örültünk volna, ha házon belül megoldják, de a magyar politikai elit szokásához híven nem állhatott széllel szembe, ha már a nagyhatalmak így döntöttek Koszovóról. Tehát a térségben nem szívesen beszélnek a kisebbségi kérdésről, s erre még rátevődik a tudatlanság és a közömbösség.
– A Nyugat pedig a legtöbb esetben elhiszi, hogy minden a legnagyobb rendben van.
– A nyugatiak egy része úgy-ahogy megoldotta ezt a kérdést, most pedig azt mondják: oldjátok meg ti is otthon. Mivel ők kisebbségi kérdésekkel elsősorban a migránsok és a szexuális kisebbségek kapcsán szembesülnek, így még inkább nem értik, mit akarunk. A vajdasági sajtóban szegregációval vádolják a magyarokat, és Nyugaton sem értik, miért akarunk külön iskolát. Nem értik, és nem tudják elhinni, hogy van egy ilyen balkáni játék, hogy amit megígérek, nem teszem meg, arról pedig nem beszélek, hogy valójában mit csinálok. Most kezdik érteni, mikor mondom, hogy Romániában hiába fogadta el a kormány a kisebbségi törvényt, a parlamentben elsüllyesztették egy fiókban, még rá is tapostak néhányszor.
Történelmi félelmek is meghúzódnak a háttérben, például a lengyel–litván konfliktus, a szlovákok inkább nem használták fel a csatlakozási támogatásokat, a határokon átnyúló regionális együttműködési infrastrukturális pénzeket, az ippolyi, dunai hidat, mert szó szerint elhangzott, hogy akkor majd „jönnek a német és magyar tankok". Ma is élnek ezek a félelmek, amelyeket tovább generálják az oktatási rendszerek. Még csak azt sem mondhatom, hogy a marxista ostobaságokat tanítják tovább, mert a két világháború között is ugyanezek a félelmi reflexek működtek. Ezeket kellene valahogy legyőzni, egymással egyezségre jutni, és felhívni az európai döntéshozók figyelmét, hogy nemcsak a kisebbségi kérdések terén van baj, hanem a lisszaboni szerződésben foglaltak betartásával is, a diszkrimináció tilalmával, a sokszínűség előmozdításával.
– Hogyan tudná ezt a kérdést szabályozni az Európai Unió?
– Románia 2003-ban elfogadott alkotmányában szerepel mindez, a kilencvenes évek óta elfogadtunk több száz, a kisebbségek jogait szavatoló törvényt, és ezekért négyévente vagy kormányválság esetén mégis újra és újra meg kell küzdeni. Én azért bizakodó vagyok, hiszen ha az Európai Unió gazdasági kérdésekben le tudta szabályozni, mennyi lehet a költségvetési hiány, az adósság, akkor talán ebben is sikerül dűlőre jutni. A jogállamiság és a demokrácia kevésbé megfogható, de most éppen Magyarország és Lengyelország kapcsán van vita arról, hogy ezekről a kérdésekről párbeszédet kell folytatni, a jogállamiságot, a demokráciát felügyelő mechanizmusra van szükség, nem ellenőrizni, büntetni, hanem megelőzni kell. Az európai döntéshozók arra is rájöttek, hogy Románia és Bulgária kicselezte az együttműködési ellenőrzési mechanizmust, így Horvátországgal szemben szigorúbb feltételeket szabtak, Szerbiával még annál is szigorúbbakat.
Ezt a konferenciát is azért szerveztük, hogy az ezután csatlakozó államokkal ne járjon úgy az Unió, mint Romániával vagy Szlovákiával. Nem örültünk annak, hogy épp Magyarország és Lengyelország kapcsán jutott eszükbe, hogy kidolgozzák ezt az ellenőrzési mechanizmust, de ha már ez van, akkor bele kell kapaszkodni, és azt mondani: jó, akkor alkalmazzák minden tagállam esetében. Már a görög válság kezdetén is ráerősítettünk, hogy valójában ott is morális válság van, nem gazdasági és pénzügyi, hiszen Görögországban ha nem vagy ortodox, nem lehetsz tanító, és ezzel kezdik a társadalmi vitát. Íme, hova jutnak.
Minden szakmai fórumon elmondjuk, hogy ez nemcsak emberjogi és kisebbségi kérdés, hanem gazdasági és biztonságpolitikai is. A Berthelson Alapítvány tanulmánya rámutatott, hogy a skandináv országoknak a mienkhez képest magas életszínvonala annak tulajdonítható, hogy a szociális kohézió, a kisebbségi jogok szavatolása kéz a kézben jár, tehát ha a kisebbségi jogok rendeződtek, a gazdasági kérdések is jobban működnek. Még az is megérti, aki soha nem foglalkozott politikával, hogy ha mi a szomszédunkkal állandóan perlekedünk, emiatt álmatlan éjszakáink vannak, akkor nem lesz se időnk, se energiánk azon gondolkodni, hogy együtt hogyan tudnánk jobban gazdálkodni vagy a terményeinket együtt értékesíteni.
– A többi EU-tagállamhoz viszonyítva milyen a kisebbségi helyzet Romániában?
– A görög vagy a szlovák helyzet azt mondatja, hogy van rosszabb is, mint Romániában, ahol egyre inkább jogi útra terelődik a kisebbségvédelem, vagy inkább a védekezés, mert állandóan védekezésbe szorulunk. Ha volna ilyen negatív értelemben vett Nobel-díj, akkor a románok biztosan megkapnák, hiszen ez a hihetetlenül sikeres stratégiájuk, és általában senki nem érti, nem látja át ezt a balkáni módszert. Például húszéves volt a kisebbségi nyelvek chartája, elhívták Kolozsvárra a Velencei Bizottság alelnökét, kapott egy díszdoktori címet, és végül még meg is dicsérte Romániát. Ilyenkor meg kell keresnünk a Velencei Bizottságnál a magyar szakértőt és felhívni erre a figyelmet, ennél többet nem tehetünk.
– A kelet-európai országok kormányai gyakran meg sem hallják a nemzeti kisebbségek hangját, az ezekre a közösségekre vonatkozó jogszabályaikat nem alkalmazzák. Ilyen helyzetben mit lehet tenni?
– Jelen kell lenni a helyi és a megyei önkormányzatokban, a parlamentben, megpróbálni szakmailag a legjobb lenni. Nem azért, hogy dicsekedhessünk vele, hanem hogy a többiek lássák. Sokat számít a folytonosság, a következetesség, a szakmaiság. Az EP-ben az egyéves mérleg alapján az RMDSZ-nek volt a legjobb jelenléte, ez fontos, hiszen különben eszükbe sem jut, hogy létezel. Az európai döntéshozóknak állandóan beszélni kell, ötévente cserélődnek a képviselők, az újakat újra fel kell világosítani, hogy létezik egy megoldatlan probléma, ami az Unióban 40 millió embert érint, és ezen segíteni kell.
Nagy szükség van a civil társadalomra, nélkülük nem megy. Amikor a politikai vonal nem működik, akkor a civil szférának kell lépnie. A törvényeket végre kell hajtatni. Gyakran velünk is baj van, amikor kényelemből nem szólalunk meg magyarul. Beiskolázási kérdésekben a román társadalommal is meg kell birkózni, de emellett el kell mondani a magyaroknak, hogy ne féljenek, megéri magyarul tanulni.
– Számíthatunk-e szövetségesekre?
– Folyamatosan kell keresni a szövetségeseket. A bulgáriai törököket, a görögországi törököket, más európai és kontinensen kívüli kisebbségi szervezeteket, mert az Unión kívüli problémák bemutatásával rá tudunk erősíteni a belsőkre. Ez a dolgunk, hogy állandóan jártassuk a szánkat, tartsuk melegen a vasat.
Sajnos a gazdasági-politikai válság az EP-ben is azt eredményezte, hogy sokat hígult a társaság, a szélsőjobboldalnak már saját frakciója van, és itthon is azt látjuk, hogy az újak még nacionalistábbak. A nemzeti kisebbségeknek és a nagycsaládosoknak nincs annyi idejük, hogy utcára vonuljanak, kiabáljanak, mint a szexuális kisebbségeknek. Ez is megoldás lenne, de sajnos már elfáradtak az emberek. Viszont szerencsére a civil társadalomnak más eszközei is vannak, ezért kell feltétlenül összekapcsolódjon a politikum és a civil szféra.
– Vannak-e mégis pozitívumok, előrelépések?
– Nem mondtunk le arról, hogy valaha egyéni jelentés születik a kisebbségek helyzetéről, a kisebbségi szakmai testület ezen dolgozik, de eddig az állandó bizottság mindig leszavazta. Előrelépés, hogy tavaly első ízben az Európai Néppártban szakmai meghallgatás volt ebben a kérdésben, párton belüli teljes támogatottsággal. De a legnagyobb előrelépés mégis az, hogy a jogállamiságot és a demokráciát felügyelő párbeszéd-mechanizmus elindult, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Az európai polgári kezdeményezés nem a legsikeresebb, erre rájöttek, és erről is folyik a vita, hogy változtassák meg a jogszabályokat, talán az európai ombudsman jogkörébe utalják a kérdést.
Látható, mennyire törékeny még az Európai Unió, amikor az 500 millió embert képviselő bizottság, tanács és parlament összecsuklott másfél millió menekülttől. Amióta nem volt háború, felnőtt néhány generáció, és elfelejtették, hogy honnan indult az Unió. Én bízom benne, hogy mindenkinek megjön az esze, rájönnek, hogy érdemes és hasznos tiszteletben tartani a kisebbségek jogait.
Bíró Blanka, Brüsszel. Krónika (Kolozsvár)

Miért? De ce? Why?
 Angolul csak azért kérdem, hogy a Facebook-nemzedék is figyeljen fel arra: többször átverték őket. Legutóbb a napokban is, amikor jó néhány facebookos véleményíróról kiderült, hogy fül- és szembrigád tagja, hangadója. Most például az zavarja őket, hogy az alkotmánybíróság végre kimondta: a hírszerző szolgálat lehallgatásait nem használhatják fel a pereken. Érdekes, hogy a „jogállamban”, ahol állandóan arról hallunk, hogy nem szabad megkérdőjelezni a jogvédőket, az alkotmánybírók ellen szinte hadjáratot indítottak azért, mert a legfőbb törvény előírásainak betartását követelik. Fura egy helyzet.
Sok miértre már az elnökválasztás óta megvan a felelet, és az sem titok, miért kezdték kérdőre vonni az erdélyi magyarok jó néhány vezető személyiségét. A megválaszolatlan nagy miértek azonban az erőszakszervezetek törvénytelen jogállamromboló intézkedései körül lapulnak. Hogy miért nem szólalnak fel ez ellen erélyesen az erdélyi magyarság hatalomközelben lévő személyiségei, a megyékben lévő politikusok vagy gazdasági vezetők, a helyzetet világosan látó közemberek, a bírálataiknak sokszor hangot adó, de a jogtalanságokra most vak facebookos fiatalok, csak sejteni lehet.
Miért nem kérdik meg például az ügyészséget, hogy semmi kézzelfogható tény nélkül miért vitték be Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, és miért nem vezetheti továbbra is a várost, ha még a pénzt adó, az EBRD sem tapasztalt a szerződés végrehajtását illetően semmiféle rendellenességet? Ilyenkor miért nem cselekszik az RMDSZ vezetősége, mert az, hogy Attila, veled vagyunk!, Robi, veled vagyunk!, Árpád, veled vagyunk! – nem elég.
S miért nem érdeklődik a parlament nemzetvédelmi bizottságában úgymond ténykedő Verestóy Attila a hírszerzők hatáskört átlépő ténykedései felől? De miért nem figyelmeztetnek a jogi bizottságban jelen levő jogászaink, politikusaink arra, hogy az ország nem jogállam, csak bizonyos érdekekért gyakran alkalmazott szólam.
Miért nem követeli senki, hogy az erdélyi magyarság, különösen a székelyek kollektív bűnösségének hangoztatása helyett az ügyészség mutassa már meg több hónapos késéssel azt a bombát, amivel a kézdi fiatalok robbantani akartak? És miért verik bele a félszt az erdélyi magyar emberekbe?
Miért? De ce? Why?
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy „románellenes román” falujában (1.)
Évszázadokig sajátos státusú bihari kistáj volt a Báródság. Kalandos sorsú szülötte: Bem hadnagya, török effendi, Garibaldi őrnagya, az olasz királyi hadsereg tábornoka, Pavel Pop de Popa. Az ő pályafutásának, különleges utóéletének járt utána Szilágyi Aladár, a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter kíséretében.
A régente Középkalota nevet viselő tájegység peremén autózunk Báródbeznyére, a Sebes-Körös folyásával ellentétes irányba. Élesdtől futamatnyira érkezünk a Királyhágóig tartó történelmi vidékre, amelynek első, Árpád-kori magyar megülői, majd 14. századtól kezdve a ritkán lakott élettérbe több hullámban betelepített románok a 19. század közepéig sajátos jogállásnak örvendtek. A kerület határvédő szerepe a 16. század közepén megfordult, az önállósuló Erdélyi Fejedelemséget óvta a törökkel és a Habsburgokkal szemben. Előbb az Erdélybe vezető kereskedelmi és hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok lakják, majd a sólyomkői vár szolgálatára is besorolt, részben Mátyás király alatt személyileg nemesített, végül Szapolyai Jánossal kezdődően vált kiváltságolt területté: a nemesi kerületté emelt Báródság nyolc falujának lakói a Biharország nyugati végére telepített Hajdúsághoz hasonló önkormányzatisággal, mai fogalommal élve: autonómiával rendelkeztek.
Az Erdélyi Fejedelemség megalakulásakor a Báródság területén újraszervezett nemesi kerület már nem csak a Várad-Kolozsvár országutat őrizte, a báródsági nemesek dolga volt a Királyhágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főurak fegyveres kíséretének és szolgálatának ellátása is, a Szalárdi János által emlegetett „igen sűrű erdőrengetegen” keresztül. A Báródságot ekkoriban hivatalosan a Sólyomkőn lakó várkapitány által kormányozták, a gyakorlatban azonban a nemesi kerület közvetlen katonai vezetője a nagybáródi hadnagy volt. A Rákóczi-szabadságharc után (és Sólyomkő felrobbantásával) a kerület katonai jelentősége megszűnt, noha autonóm törvénykezése és gyűlései, valamint kapitányi címe formálisan még sokáig fennmaradtak. Bár a Báródságba már viszonylag korán, a 14. században megkezdődött a románok betelepülése, az etnikai arányok jelentősebb változása csak a török-kor vége felé (szászfenesi csata, Várad eleste eredményeképp) következett be. Fényes Elek monumentális műve, a Magyarország geographiai szótára még közvetlenül az 1848-49 előtti állapotokat tükrözve így ír: „Jelenleg egy állandóbb rend fenntarthatása kedvéért maga a kerület választ magának egy főkapitányt, s ez időben e díszes hivatalt az ismeretes derék hazafi, T. Beöthy Ödön úr viseli, ki részint jobb rend behozására, részint az iskolák felvirágoztatására tetemes áldozatokat teve, s magának örökös hála és érdem-koszorút vívott ki.”
„Töröljük a román hősök galériájából”
Amikor felfedeztem a 48-49-es magyar szabadságharc román honvédtisztjének, Pavel Pop de Popa hadnagynak az alakját, és kiderült, hogy egy rendkívül kalandos élet, látványos katonai karrier rejtezik mögötte, hozzákezdtem a román nyelvű források búvárlásához is. Az első sajtóanyag, ami a kezembe került, a Bihoreanul 2014. október 24-i száma volt. A nem éppen magyarbarátságáról ismert hetilap szalagcímben hozta, hogy „(Anti)Românul lui Kossuth: Sătenii din Beznea elogiază un paşoptist care a luptat împotriva românilor.” Azaz:
„Kossuth antirománja: a beznyei falusiak egy olyan negyvennyolcast magasztalnak, aki a románok ellen harcolt.”
A cikk szerzője azon háborog, hogy a Báródbeznye központjában, 2006-ban felállított hősök emlékművén első, kiemelt helyen szerepel a falu nemzetáruló szülöttének, Pop de Popa tábornoknak a neve.
A riporter kolléga – miután idéz a nyugalmazott generális egyik, a Nagyvárad napilap hasábjain megjelent leveléből, mely az 55. bihari honvédzászlóaljnak, „az öreg Bem kedvelt csapatának” a hőstetteiről szól –, azzal egészíti ki a hadastyán emlékeit, hogy „amit Popa nem írt le: a sorozás az akasztófával való fenyegetettség alatt zajlott, napirenden volt a dezertálás, és a fél esztendő alatt, amíg elfoglalták Erdélyt, az öreg Bem hadai több mint 40 ezer románt gyilkoltak le, és felégettek 300 falut.” A kolumnás cikk szerzője kifejti a magyarok rémtetteit, majd hasonló, bődületes tájékozottsággal vázolja fel a pályáját magyar honvédőrmesterként kezdő, olasz tábornokként befejező „kalandor”, Pavel Pop de Popa karrierjét. Riportja végén az illetékesekhez, a Bihar megyei Kulturális Felügyelőség főnökéhez fordul, s ígéretét veszi, hogy „vizsgálatot indítunk, amennyiben az illető személy gyalázatos tetteket követett el, javasolni fogjuk az Emlékművek Országos Bizottságának, hogy tegyen megfelelő lépéseket. Ha mindez bebizonyosodik, a tábornok nevét töröljük a román hősök galériájából.”
Emiatt, emlékműnézőbe – és ha már ott forgolódunk, faluriport végett is – igyekszünk Péter kollégámmal Báródbeznyére. Mire a Király-erdő karsztos dombvidékére érünk, barátságtalan szél kerekedik, havasesőt vág az arcunkba. A beznyeiek sokkal barátságosabbak az időjárásnál, meglátogatjuk a gazdag néprajzi magángyűjteményt, mely egy helybéli lakos kezdeményezésére született, meg a megye legnagyobb, közel három évszázada emelt ortodox fatemplomát. – Róluk, illetve a falu szülöttének törökországi, olaszhoni kalandjairól riportunk második részében számolunk be. Most, báródsági portyánk megkoronázásaként megszemléljük az inkriminált emlékművet. Az impozáns obeliszk rendíthetetlenül áll, mellette megtépázott nemzeti lobogót csattogtat a nekivadult szél. Az emlékoszlop baloldalán az első, jobboldalán a második világháború hőseinek-áldozatainak nevét megörökítő márványlapok, a homlokzat fekete márvány tábláján pedig a következő, érintetlen, épséges ép felirat: Pavel Popa hadseregtábornok, sz. 1827, Beznye, m. 1895, Genova, Olaszország. Alatta pedig: 1989 decemberi forradalom. Florin Butiri, Crăciuni fia, sz. 1969, Beznye, m. 1989 Bukarest.
Mindenkit, de mindenkit zavarba hozok, amikor – megjátszva a tájékozatlan látogatót – arról faggatom a falubelieket: ki lehetett ez a Popa tábornok, mit tudnak róla? Elsőként a néprajzi gyűjtemény gazdáját kérdezem, mint helytörténeti érdeklődésű férfiút. Bár itt született, de mérnökember lévén nem foglalkozott a kérdéssel – szabadkozik. Javasolja, kérdezzük meg a feleségét, talán ő többet tud. Az asszony szerint „az első világháborúban harcolt a magyarok ellen”, de szemlátomást, nem biztos a dolgában. Hasonló dolgot rebesget az az asszonyság is, akinél a templom kulcsa van. Ő arra esküszik, hogy az 1927-ben született – felmenői révén báródbeznyei gyökerű –, ugyancsak tábornoki rangú szívsebész professzor, Ioan Pop de Popa nagybátyja volna… Az ortodox pópa restelkedve vallja be, hogy semmit sem tud az emlékműre örökített tábornok kilétéről, de fogadkozik, hogy „utánanéz”. A község szintén helybeli születésű alpolgármestere a községháza turisztikai kérdésekkel foglalkozó beosztottjához küld. Az iruló-piruló leányka azzal mentegetőzik, hogy ő csak három hete dolgozik a polgármesteri hivatalnál, de szentül megígéri, hogy „dokumentálódik”, és néhány napon belül megadja a választ…
Minderről egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésem jut eszembe. Oravecz Imre költő mondta, hogy a „történelem ott, lent nem érzékelhető”. A Régi Szajla című versében ezt írta: „az úton libát terelnek, / az árokban füvet szednek, / a kerítésre köcsögöt tesznek, / a kútból vizet mernek, / a kertben kapát éleznek, / az ólban disznót etetnek / és a legnagyobb dologidőben / hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem”.
„A közös haza védelmére”
A Beöthy Ödön által „felvirágoztatott” báróbeznyei román iskola ortodox tanítójának fia, Pavel, tanulmányait a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban folytatta, 1847-ben iratkozott be a Jogakadémiára. „Egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét – írta egy fél évszázaddal később papírra vetett visszaemlékezésében –, ott, azok között a falak között, az akkori ifjúság soraiban, az azon időbeli nagyváradi társadalom kebelében tanultam a hazát, az összes nemzetiségek édes otthonát ismerhetni.”
Első éves joghallgatóként élte meg 1848 márciusát. Akár a partiumi-bánsági románság jelentős része, a váradi román értelmiség, főleg az egyetemi ifjúság lelkesedéssel fogadta a forradalom kitörését, és nagy várakozással tekintett Európa tavaszának további fejleményeire. Mi több: amellett, hogy kiáltványba foglalták a maguk saját, jogos nemzeti igényeit, elfogadták a Pesten március 15-én közzétett 12 pont követeléseit, köztük – az erdélyi románság unióellenes érzelmeivel szemben – annak utolsó, Magyarország és Erdély egyesülését megfogalmazó pontját is. A magyarországi, partiumi-bánsági román értelmiség 1848 áprilisában érzékelte, hogy erdélyi társaik más úton járnak – ezért intézett a nagyváradi román ifjúság május 21-én egy felhívást erdélyi testvéreihez, melyben kérik nemzettársaikat, hogy legyenek lojálisak a magyarokhoz, mert „testvérekké lettünk kölcsönös szenvedéseink, hazánkért és szabadságunkért kölcsönösen ontott vérünk által.” Amikor 48 őszén kitört a háború, a bihari románok jelentős része a szabadságharc oldalára állt.
„A nagyváradi ifjúság által kiadott jelszó – olvasható Pavel Pop de Popa 1892. novemberében kelt, a Nagyvárad napilap november 23-i számában publikált itáliai levelében – villámként járta be a vidéket, és az eredmény Bihar megyében az lett, hogy a magyar és a román nép versenyezve sietett, a háromszínű lobogó alá, a közös haza védelmére.”
Bem hadnagya
Az Erdélyben is megindult fegyveres harc nyomán 1848. november végére a magyar csapatok kiszorultak Erdélyből, és a Nagybánya–Zsibó–Zilah–Csucsa vonalra vonultak vissza. A haderő újjászervezését Czetz János honvéd őrnagy kezdte meg, majd 1848. december 2-án Kossuth Lajos Bem József vezérőrnagyot nevezte ki az észak-erdélyi magyar csapatok főparancsnokának.
Nagyváradon alakult meg a 27. honvédzászlóalj, amelynek katonái Bem parancsnoksága alatt vettek részt Erdély felszabadításában, majd egyes századaikat az Érchegységet zároló magyar csapatok közé osztottak be. Szintén Nagyváradon alakította meg Hódossy Miklós kormánybiztos Bihar megye részben ugyancsak román kontingenséből az 55. honvédzászlóaljat, amely már december 19-én Csucsa mellett esett át a tűzkeresztségen. Ennek a nemzetőrökből alakult zászlóaljnak lett az önkéntese őrmesteri rangban Pavel Pop, a báródbeznyei tanító fia. A térségben szabályos román-román összecsapás bontakozott ki, mivel a honvédeket a 17. naszódi román határőr gyalogezred 2. zászlóalja, két század bukovinai határvadász, valamint mócföldi népfelkelők támadták. A Fráter Alajos vezette 55. zászlóaljnak sikerült megakadályoznia, hogy az ellenség a Királyhágón áttörve Várad elfoglalására induljon, sőt Czecz őrnagy december 20-i zsibói győzelme után, immár közvetlenül Bem vezérlete alatt akadálytalanul nyomultak keletre, Kolozsvár felszabadítása érdekében. Bona Gábor hadtörténész számításai szerint a honvédseregben megfordult mintegy 200 ezer katonának 40 százalékát nem magyar ajkúak alkották. A 25 000 román nemzetiségű katona az összhaderő 12-13 százalékát alkotta.
A mi román hősünk sok ezer nemzettársával egyetemben csatáról csatára harcolt Bem tábornok nagy sikerű hadjáratában, melynek eredményeként – az orosz cári hadak betöréséig – gyakorlatilag kiszorították Erdélyből az ellenséget.
Ami Pavel Pop hadi cselekedeteit illeti, sajnos nem sokat tudunk róluk. Megérdemelné, hogy egy fiatal történész kinyomozza vitézi tetteit. Az biztos, hogy miután Csucsánál átesett a tűzkeresztségen, végigverekedte a csatatereket. Érdemei elismeréseként Nagyszeben első ostromakor 1849. január 21. kapott hadnagyi rangot. Nagyszeben bevételéért az ötvenötös honvédek mindegyikét kéthavi zsold rendkívüli kiutalásával jutalmazta Bem apó. Azt hősünk parancsnokától, az érseléndi születésű Fráter Alajos visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1849. július 20. csapatával a vöröstoronyi szorosból Havasalföldre szorították, a törökök előtt tette le a fegyvert Sumlán, majd Kutahiában Kossuth testőrcsapatába jelentkezett.
http://erdelyiriport.ro/, 2016. március 5.
Egy „románellenes román” falujában (2.)
A vidéket jól ismerem, nem csak Kolozsvár felé vagy onnan Váradra igyekezve szeltem át számtalanszor a Királyhágó alatti kishazát. Hét esztendeje az alapos helyismerettel rendelkező Ilyés Károly doktor kíséretében jártam be – sokadik etnoszportyám alkalmával – a Réz-hegység Nagybáród fölötti, szerinszerte elterülő, egymástól rikkantásnyira megbúvó szlovák portáit. De a Királyerdő felőli rész alvége, ahol most járunk, ismeretlen volt számomra. Báródbeznyére készültömben napokkal indulásunk előtt kezdem az utazást. Bunyitay nagy történeti munkája mellett, másik „bibliámat”, a soktudományú Fényes Elek Geographiai szótárát felütve böngészem a vonatkozó szócikket. Annyira élvezetes-szemléletes szöveg, hogy reménybeli olvasóim türelmével visszaélve, egy részét idemásolom a riportomba:
„Nagy-Báród oláh falu, Bihar vármegyében, a kolosvári országutban, Váradhoz 7 mfdre, 30 r. kath, 53 n. e. óhitű, 600 g. e. óhitű, 10 ref., 8 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, postahivatallal, uj kerületi házzal. Hetenkint divatozó vásárját a szomszédok élénken látogatják. – E helység fő helye volt a báródsági nemes kerületnek, s a kapitányi széktartás itt szokott tartatni. E nemes kerülethez tartoztak még: Kis-Báród, Cséklye, Nagy-Patak, Korniczel, Beznye, Körös-Topa, és Brátkának egyrésze. Vallásukra nézve nagy részt egyesült, aztán nem egyesült óhitű oláhok. Házaik fából, s főleg Beznyén széljelszórva épültek, többnyire keritések nélkül. A lakosok nagy része a müveletlenség szomoru állapotában fetreng, s majd mindent magok csinálnak, mire szükségök van; mind a mellett istenfélők, s épen nem erkölcstelenek. Sovány és terméketlen földeiket nem elég szorgalommal müvelik; termesztenek tavaszi buzát, tengerit, zabot, burgonyát, és babot. Van sok gyümölcse, különösen sok szilvája, almája, diója, mogyorója. Terjedelmes erdeikben holmi apró barmot is nevelnek. Nevezetesebb hegye a Magura, melly óriási nagyságával felülmulja Körös völgyének minden hegyeit. 1790-ben gyomrában nem megvetendő mennyiségben leltek arany, ezüst, vas, ólom ásványokat; de az iparhiány, s más gátló körülmények elfojták további létüket. Kősziklás hegyeit többnyire bükk, tölgy és cserfákból álló erdőség fedezi, mellyben egy hamuzsir-huta a lakosoknak jó foglalatosságot ad. Vadon terem az erdőkben málna, ribiszke és fekete áfonya. (…) Általában levegője tiszta, vize jó, s vidékének tündér szépsége az erdélybevivő derék országuton járó utazót vidámitja.”
A Példabeszédek Háza
A sűrűn szálazó, majd havas esőbe váltó csapadék nem igazán „vidámít” bennünket, a kátyúkat is kerülgetni kell, így túlfutunk célunkon. Azt is csak akkor vesszük észre, amikor elérjük a Báródbeznye végét, illetve a vele összenőtt Barátka kezdetét jelző helynévtáblákat. Ennyicske terepszemle elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk: Fényes Elek bő másfél évszázada nyomdafestéket látott leírásához képest miben változott a falu? „A vidék tündér szépsége” megmaradt, Beznyén viszont csak itt, a felvégen találunk széjjelszórva házakat, már nem fából épültek, nem annyira szegényesek, jó néhány tekintélyes porta jelzi a helybéliek prosperálását. Végül némi maroktelefonos egyeztetés után megpillantjuk a máramarosi faragott kapu alatt reánk várakozó férfiút.
Martin Teodor gépészmérnök Beznye szülötte, akkor telepedett véglegesen haza feleségével és két lányával, amikor visszakapták felmenőik tizenvalahány hektárnyi földjét, erdejét. Előbb gazdálkodni kezdett, állatokat is tartott, majd kisebb vállalkozásba fogott. Beindított egy tejüzemet, sajtot, túrót szállítanak a piacokra. Férjezett lányai családostul Németországba költöztek, évente háromszor-négyszer látogatnak haza, így az erősödő konkurencia, a fokozódó import miatt három alkalmazottnyira zsugorodott tejgyár elegendő hátteret biztosít a megélhetésükhöz. Viszont mielőtt a lányok felcseperedtek volna, egy újabb „vállalkozásba” kezdett, a maga, a gyermekei és mindenki gyönyörűségére, amelyik azóta nemhogy hozná, csak viszi a pénzt. „1991-ben családostul meglátogattuk Kiskohon a Medve-barlangot, akkor fedeztük fel magunk számára Aurel Flutur példátlanul gazdag néprajzi gyűjteményét – idézi nem kis lelkesedéssel a történteket –. Már hazafelé jövet mocorogni kezdett bennem a gondolat: de hiszen a mi csűrünkben, padlásunkon, falusfeleim portáján is még megvan jó néhány berendezési tárgy, szerszám, viselet, egyéb, mi lenne, ha a kiskohi példán felbuzdulva Báródbeznyén is összehoznánk egy hasonló kincsestárat?”
Éppen akkoriban kapták vissza ősi jussukat, a házukkal szemben, az országút túloldalán fekvő terjedelmes telket, lakóházzal, istállóval, csűrrel egyetemben. Teodor – akár megannyi falubelije – ezermester lévén, néhány barátjával nekilátott az épületek felújításának, a jókora terület erdőalji részét meghagyta legelőnek, a dombalji részét pedig lészakerítéssel választotta le, és feleségével, lányaival együtt hozzáfogott a tárgyak gyűjtéséhez. A ház és tartozékai megteltek a tíz év alatt összehordott darabokkal. Teodor a műhelyében restaurálta, konzerválta a paraszti mívesnapok megannyi kellékét, eszközét, a cséphadarótól a kézimalomig, a faesztergától a kisgépekig, a kemencétől a szövőszékig. Az asszonynép a nők, férfiak, gyermekek népi viseletének darabjait, az ágyneműt, a bútorokat újította fel, s így alakult ki egy „módos” meg egy „szegény” ember portája, minden hozzávalóval egyetemben. Teodor elmondása szerint nem igényelt, nem is kapott tanácsot néprajzos szakemberektől. Mindent ő maga tervezett, kivitelezett, működtet. A vendégkönyv bejegyzései szerint nem csak a megyéből, nem csak Romániából, hanem számos országból érkező turisták látogatják a Példabeszédek Házát. Hamarosan kiderül, vendéglátónk „bibliás ember”, nem véletlenül nevezte el így az általa megálmodott gyűjteményt. Ugyanis a helyiségek egy-egy erény: „a szorgalom”, „a szeretet”, „a türelem” stb. nevét viselik; a kiállítás berendezései között, de még a bútorok fiókjaiba rejtett cédulákon is, a Példabeszédek könyve, Bölcs Salamon egy-egy mondása olvasható: „Szeretet és hűség ne hagyjon el soha, kösd a nyakadba, és írd fel a szíved táblájára.” (3:3) „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn, okosan teszi, aki féken tartja az ajkát.” (10:19) Avagy: „Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel.” (15:17)
Nem, nem áruljuk el házigazdánknak, hogy tiszteletre méltóan gazdag, tájidegen tárgyakat is prezentáló gyűjteménye eléggé eklektikusnak látszik, azt sem, hogy az udvartérben felállított, gyermekeknek szánt kunyhók, egyéb parkbútorok némileg giccsesnek tűnnek… Nem tartok attól, hogy ez a nem túl hízelgő megállapításunk visszajut a fülébe, hiszen bevallja: egy kukkot nem ért magyarul. Viszont ha majd a beznyei beszámolóm megjelenik – mondja – szívesen lapozgatná az Erdélyi Riportot, nézegetné legalább a fotókat benne. Médiaügyekben tájékozatlan barátunkkal nehezen tudom megértetni: sajnos, a mi lapunk már nem olyan „újság”, amelyik nyomdában készül, csupán az interneten lehet rátalálni…
Mihály és Gábor arkangyal temploma
A sikátorban, egy szemlátomást lakatlan, roskatag parasztház mögötti temetőkertben áll Bihar megye legnagyobb és talán legrégibb ortodox fatemploma. Míg odaérünk, a lábbelink átcsatakosodik, a silányan kövezett csapáson felgyűlt tócsákat kerülgetve gázolunk a bokáig érő, nedves fűben. Amíg a kulcsos asszonyra várakozunk, megszemléljük a magas sátorfedelű, zsindellyel fedett tetőt, a karcsú, nyolcszögű toronysisakot. A templomtornácra húzódva gyönyörködünk a kapubéllet négysoros kötéldíszében, a vésett kötéldísz az egész épületet átfonja, a külső falak felületét számos motívum ékesíti. Egy nehezen kisilabizálható felirat bizonyítja, hogy mikor emelték a templomot: + Văleatu 1723 scrisam eu Toader Diac s...eata ţ... din mila lui D[u]mnezău şi cu darul Duh[u]lui Sf[â]ntu + Întăe chitor Caba Gaboru cel bătrănu.
A lóti-futi fehérnép amikor faggatózni kezdenék, sietve kisirül, mondja, hogy olvassuk csak el a templomra vonatkozó tudnivalókat a bejárat mellett kiragasztott román és francia nyelvű papírról, a kulcsot hagyjuk az ajtóban, mert nemsokára egy külföldi turistacsoport érkezik. (Annyit még visszaszól, hogy az általam kérdezett tábornok, Pop de Popa doktor a nagybátyja, valóban az első világháború idején harcolt a magyarok ellen a román hadseregben…) Az ikonosztázion és az oltár kivételével – ahol a keresztre feszítés jelenete látható –, a templom belterében, a mennyezeten csak nyomokban maradtak meg a régi bibliai jelenetek és szentábrázolások. A falakat néhány fatáblára festett ikon mellett kéziszőttes vászonkendők borítják, nem annyira, hogy ne hagyják érvényesülni a népi architektúra szépségeit. A boltozatot tartó koszorú-gerendák kimunkálása, a nagy felületen sorjázó kötélfaragványok, rozetták, geometrikus, növényi motívumok olyan mester törekvéséről árulkodnak, aki nemcsak ismerte-értette a paraszti építő-díszítő művészetet, de szintetizáló képességgel is rendelkezett. A hajdani faragómolnárok a templom minden egyes darabját fejszével faragták, vésővel vésték, a falakat, a fedélszéket, a vastag gerendákat mind-mind faszegek tartják össze. Az egésznek a legnagyobb építészeti erényét talán az arányai képezik!
A temetőkert sírkövein leggyakoribbak a Caba, a Cacuci, a Venter családnevek, azoknak a famíliáknak a nevei, akiknek elei a maguk helyén és rendjén valóban történelmi szerepet játszottak. Az utódok – erről több ízben megbizonyosodtam – mit sem tudnak erről. A Fényes Elek által legnépesebbként számom tartott „Venter törzsök” leszármazottjai közül egyetlen eggyel futottam össze, aki hallott rebesgetni valamit a nagyapjától arról, hogy ők Mátyás király óta magyar nemesek volnának. Valóban, fennmaradt egy 1465-ben kelt, a Venterek báródsági birtokára adott királyi adománylevél, mely: „pro parte fidelium nostrorum nobilium Valachorum”, az uralkodó hűséges oláh nemeseinek biztosítja a jussát. Ha rajtam állna, szívesen megosztanám a derék, de saját históriájukban járatlan báródbeznyeie Venterekkel azt is, hogy – amint azt Fényes Elek közölte – „Venter Mihály, a báródsági katonaság hadnagya, számos válogatott legénynyel 1657-ben II. Rákóczy György fejedelmet Lengyelországba követte, hol katonáinak nagyobb részét elvesztvén, maga is elesett.” Mindezt avégett villantom fel, hogy jelezzem: a beznyeiek valóban vérbeli katonák lehettek, nem is akármilyenek – mint ahogy riportom hőse is az lett, közel két évszázad múltán.
Az effendi, az őrnagy, a tábornok
Most volna szükségem arra az ambíciózus történészre, aki utána járna a török levéltárakban annak, hogy Pavel Pop de Popa – Bem tábornok példáját követve – több száz tiszttársával és honvéd bajtársával együtt hogyan vált „renegáttá”, miként tért át muzulmán hitre, hogyan érdemelte ki az effendi titulust, hogyan törekedtek arra, hogy az oroszok elleni krími háborúban jeleskedjenek, annak a reményében, hogy az egyik ellenséget legyőzve, azok 49-es szövetségese, az osztrákok ellen fordulva küzdhessenek Magyarország szabadságáért és függetlenségéért. Ez a dolog nem jött össze, a törökországi magyar emigráció egy része szétszóródott a nagyvilágban, másik része a közkegyelem ígéretével hazatért, a harmadik pedig meg sem állt Itáliáig.
Ifjú történészünknek az olasz hadtörténeti levéltárakat kellene búvárolnia ahhoz, hogy kiderítse: Pavel Pop de Popa hogyan vett részt a Garibaldi seregéhez csatlakozó Magyar Légió küzdelmeiben. Riporterségem kevés, olykor némileg egymást nem fedő adat birtokában annyit árulhat el hősünkről, hogy az olasz függetlenségi háborúban az őrnagyságig vitte, immár ezredesi rangban részt vett Róma felszabadításában is. Hogy azt követően sem tért haza, hanem az egyesült Itáliát szolgálta, arra nézvést a legfőbb „bizonyíték”, hogy valamikor, nyugállományba vonulása után, megkapta az olasz hadsereg tábornoki rangját. Ezt egy 1898. július 9-én, a piacenzai IV. hadtest parancsnoksága által kibocsátott – immár írógéppel kitöltött! –, „per favore del Maggiore Generale nella Riserva Papp Paolo” azaz Papp Paolo tartalékos vezérőrnagy számára kitöltött tanúsítvány is igazolja. Az érintett lakcíme: Chiavari, Corso Vittorio Emanuele 71. Ez a kisváros a Ligúr tengerparton témánk szempontjából azért is érdekes, mert egyrészt az olasz szabadságharc és az egységes olasz állam létrejöttének három hőse: Nino Bixio, Giuseppe Mazzini és Giuseppe Garibaldi egyaránt chiavari gyökerű családban született, gyakran időztek ott, tehát a mi Pop – vagy ahogy olasz iratokban szerepel: Pap tábornokunk sem került tartalékosként véletlenül éppen Chiavari városába. Az ügynek volt egy romantikusabb szála is: itt vezette oltár elé 1872-ben a szépséges Paolina Mazzucchelli hercegnőt, egy előkelő genovai család sarját. Élete végéig Chiavariban élt, és ott helyezték örök nyugalomra, 1908 decemberében, 81 esztendős korában
A Nagyvárad levelezője
Pavel Pop/Pap de Popa élete végéig nem feledkezett meg szülőföldjéről. Egyrészt a kiegyezés után többször hazalátogatott, Kossuth Lajost gyakran felkereste turini (torinói) száműzetésében, be is számolt erről. Másrészt előfizetője volt és alkalmanként levelezője a Nagyvárad napilapnak. Az újság hasábjain 1892 őszén kipattant, úgynevezett Vulturul-sajtóvitával kapcsolatosan mondta el a véleményét. Történt ugyanis, hogy egy Iustin Ardelean nevű egyetemista, a nagyváradi Jogakadémia hallgatója „egy minden sorában magyarellenes, uszító jellegű élclapot indított”, ami nagy felháborodást keltett a váradi magyarság, de főleg a joghallgatók körében. Az akadémia tanári kara figyelmeztette, megintette, de Ardelean tovább folytatta magyarellenes hadjáratát a Vulturul hasábjain. Tiltakozásul magyar kollégái, „a nagyváradi jogász ifjúság számkivetette kebeléből Ardelean Jusztin joghallgatót, a Vulturul czímű ismeretes román élczlap szerkesztőjét (…), akiről kisült, hogy a Tribuna modorában és nyelvén gyalázza és piszkolja a magyarságot. (…) Kizáratik az önképzőkörből, a magyar jogász ifjúság kiveti őt kebeléből, és vele minden egyleti és magán érintkezést megszakít, stb. stb.” Nos, hősünk ehhez a sajtóvitához szólt hozzá, Chiavariban, november 20-án kelt levelében. Íme, néhány részlete:
„Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
Mint Magyarország egykor állampolgára és egy letűnt, nagy kor szemtanúja, örömest emlékezem a múltakra, s mondhatom, hogy később sok szomorú körülmények között azok voltak egyedüli vigasztalásaim. Miután múltam emlékei Magyarországhoz kötnek, minden érdekel, ami e haza határai között történik. Mivel a Nagyvárad f. évi 292. számának hasábjain azt a kirekesztő resultatumot olvastam, (…) eszembe jutott, hogy egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét.” A levél folyatásában feleleveníti 1848 tavaszának forró napjait – a riportom első részében már idézett történéseket, amikor sok román társával csatlakozott a magyar forradalomhoz, majd a magyar szabadságharchoz., és Bem tábornok vezérlete alatt az 55. zászlóalj önkénteseként harcolt. „Remélem – írja a továbbiakban –, hogyha Magyarországra ismét elkövetkezik a hon megvédésének más irányban való nehéz munkája, az eredmény szerencsésebb lesz, mint 1849-ben. Azonban ki kell mondanom, hogy erre a jövendőbeli védelemre a népet nevelni kell, nevelni igazságos és méltányos bánásmóddal, és nem hatalmaskodással, üldözéssel, mert ez a zsarnokság fegyvere. Mint igaz magyarbarát, aki jelenleg egy valóban demokrata társadalomban él, egy olyan államban, amely igazán szabad intézményekkel ajándékozta meg polgárait, innen a távolból, részrehajlatlanul és a valódi szabadság álláspontjáról ítélve meg az otthon történteket, kimondom, hogy a nagyváradi jogász ifjak határozata többet árthat a békés népszellemnek, mint száz Vulturul-féle lap szatirizáló verse. Az olyan üldözések, mint amilyenre a bosszúérzet által elragadtatott nagyváradi ifjak példát nyújtottak, martyrokat csinálnak, akikre pedig nincs szükség, és elkeseredéseket keltenek, ami pedig a haza belső békéjére nézve állandó veszedelem.
Ez az én meggyőződésem.
Papp de Popa Pál,
Ezredes az olasz hadseregben, 1848-49-i honvéd.” http://erdelyiriport.ro/

Európa védelemre szorul
2016. március 1-én, az Európai Parlament brüsszeli székhelyén Tunne Kelam és Tőkés László EP-képviselők irodáinak közös szervezésében és a londoni székhelyű Inter Cultural Center közreműködésével rendeztek konferenciát Iszlám, szélsőség és demokrácia címmel.
 Megnyitó beszédében Tunne Kelam észt néppárti képviselő arra hívta fel a figyelmet, hogy napjaink háborúi ideológiai alapúak, ezért, ha tisztán akarunk látni, fontos, hogy megszabaduljunk előítéleteinktől és a félreértelmezésektől, határozottan visszautasítva minden szélsőséges megnyilvánulást. Európa veszni hagyja saját identitását, hagyományos értékeit pedig az európaiak nagy része lenézi. Ezen összefüggésben rá kell ébrednünk az oktatás meghatározó szerepére, nem feledve, hogy még a Közel-Keleten is sokan vannak, akik, bár más felekezetűek, gyermekeiket mégis színvonalas keresztény iskolákban taníttatják.
Tőkés László az Európába hívatlanul és ellenőrizetlenül, százezer számra érkező bevándorlók okozta migrációs válság veszélyeire hívta fel a figyelmet. Megítélése szerint a kommunizmus összeomlása óta ez az újkori népvándorlás jelenti a legnagyobb kihívást az egységesülő Európa számára. „Nemcsak a bevándorlók és a menekültek, hanem maga Európa is védelemre szorul. Tudathasadásos állapot ez, hogy miközben a balliberális európai »mainstream« diszkriminációellenes hevülettel száll szembe az iszlamofóbiával – ezzel szemben az iszlám fundamentalizmus tűzzel-vassal üldözi a keresztényeket.  S miközben emezek irgalom nélkül kiűzik szülőhazájukból saját »nonkonformista« hittestvéreiket – mi tárt karokkal fogadjuk az általuk megvetett keresztény Európában a muszlim tömegeket. Egész multikulturális európai kultúránk és plurális politikai értékvilágunk kerül veszélybe a vallási és kulturális kizárólagosságon alapuló muszlim expanzió által, melynek – mondhatni – hitbeli hivatása az iszlám terjesztése és az európai világ muzulmánná való átalakítása. (...) A civilizációk huntingtoni konfrontációja fenyegeti a közeljövőben Európát. Ettől kell megvédenünk társadalmainkat: az iszlám intoleranciával szemben az európai toleranciát, a saria elvakult öntörvényűségétől az emberi alapjogokat és szabadságokat” – mondta az erdélyi képviselő.
Tőkés László meghívására a konferencia jeles vendégelőadójaként Maróth Miklós akadémikus, orientalista Demokrácia keleten és nyugaton címmel tartott előadást. Elmondta, hogy a muzulmán országok vezetőinek egyfelől a bizánci császárok, másfelől az arab törzsfőnökök voltak az „előképeik”. Nyugati szemszögből megítélve – éppen ezért – politikai berendezkedésükre a despotizmus jellemző. Muszlim oldalról nézve – ezzel szemben – az európai vezetők legitimitását biztosító választások csak korlátozott jogkörrel ruházzák fel a választott kormányokat, mert az egyes országokra vonatkozó döntések java részét anonim, felelősséggel nem rendelkező és elszámoltathatatlan hivatalnokok hozzák meg. Ezek után elfogadhatatlan, hogy az európai országok az iszlám világára rá akarják kényszeríteni saját politikai rendszerüket, és arab vezetőket próbálnak leváltani azon a címen, hogy azok az iszlám politikai hagyományainak megfelelően despotikusan vezetik országukat. Semmi helye nincs a nyugati demokrácia keleti exportjának – vonta le a következtetést Maróth professzor.
Seyed Mostafa Azmayesh, az iszlám – talán egyetlen – békés és toleráns közösségének, a szúfiknak a képviselője azt hangoztatta, hogy a Korán „lelke” a békesség, és amúgy a nőket sem tartja alsóbbrendűnek a férfiaknál. A szunnita és a síita hitoktatók, vagy éppen a muszlim törvénykezés (saria) hívei pedig olyan hamis értelmezést adnak a Koránnak, amelynek már nem sok köze van az igaz iszlámhoz. A Franciaország több neves egyetemét is megjárt vallástudós állítása szerint az arab országokban már az iszlám megjelenése előtt is általános volt a szélsőségesség, az iszlám pedig eredetileg éppen arra volt hivatott, hogy „civilizálja” az arab törzsi társadalmakat. Habár más iszlám áramlat követőit direkt módon nem támadta, de állítása szerint az iszlám szunnita, illetve síita értelmezése nem annyira a vallásról és a hitről, hanem sokkal inkább a hatalom gyakorlásáról szól. Jobb híján ezt nevezhetjük politikai iszlámnak. Arra kérdésre, mivel magyarázza, hogy a világ leginkább diktatórikus államai éppen az iszlámra épülő, ennek mindenhatóságát hirdető államok – erre azt válaszolta, ezen országok csupán hatalmi legitimációs eszközként használják a Korán tanítását. Az iszlám kereszténységhez való viszonyáról szólva a professzor szintén a Koránt idézte, amely arra tanítja híveit, hogy „legyenek olyanok, mint Jézus apostolai”.
Az egész Európát megrázó migrációs válság jelenlegi körülményei között a nyugaton élő iráni hittudós okfejtései aligha jelenhettek többet, mint egy tiszteletre méltó, de mégis csak szektásan marginális iszlám irányzatnak a súlytalan és irreleváns önigazolási törekvését. http://tokeslaszlo.eu

Adományból székely festékesek kerülnek a Szent Miklós-templomba
Szőnyeget adományozni a templomnak – ez a gondolat hatvan évvel ezelőtt fogalmazódott meg a gyergyószentmiklósi Benedek Antal és Benedek Jolán egybekelését követően. Több mint félévszázada annak, hogy gyűlt a pénz. Az álom most  valóra vált, készen vannak a gyógynövényekkel festett gyapjúszőnyegek.
A Gyilkostói úton Benedek Tóni bácsi meghatódva fogad, nézi a gyönyörű szőnyegeket, és sajnálja, hogy felesége nem érhette meg közös álmuk megvalósulását, közel egy éve halt meg.
„Mi mindent megbeszéltünk a feleségemmel, hatvan esztendeje, hogy gyűjtjük erre a  pénzt, hatvan esztendős pénzzel fizettem. Egyszer arra is gondoltunk, hogy az egyik szobából felvesszük a nagy gyapjúszőnyeget, és azt adjuk a templomnak, ahol akkor még Hajdó István esperes szolgált. Megnéztük, nem fért volna el az asztal miatt, szétvágni pedig vétek. Ajánlotta, hogy vigyük be, és lesz valami vele, aztán lemondtunk arról, mivel a szőnyeget a templomban szerettük volna látni. Sok idő eltelt, elhatároztuk, hogy elmegyünk Karcfalvára, és ott szőttettünk szőnyeget. Időközben betegebb lett a feleségem, így elmaradt, és sajnos tavaly áprilisban meg is halt” – mesélte a 88. éves Benedek Antal.
„Véghez kellett vinnem a tervünket. Ősszel elhatároztam, hogy ezt el kell intéznem, felkerestem a Szent Miklós Plébánián Portik Hegyi Kelemen főesperest, és elmondtam neki, hogy mit szeretnék tenni, mit szeretnék adni Isten házának. Javasolta, hogy ne menjek Csíkba, itt helyben is van, aki elkészítse. Gondoltam, hogy vannak, akik ezzel még foglalkoznak, hiszen annak idején a nászajándékba kapott darabokat is itt Gyergyósznetmiklóson szőtték. Ekkor vetődött fel a Páll Etelka neve, vagyis a Portéka Egyesület. Meg kellett, hogy legyenek ezek a szőnyegek, mert már idős vagyok, két nyolcas, ez már nagy idő” – ismertette a Tóni bácsi, és még mindig a szőnyegeket csodálta, forgatta vizsgálgatta, kézbe tartotta a hatvan év alatt megálmodott ajándékot, mely, mint mondta, a templomba kerül ugyan, de Istennek ajándékozza. „Így akartuk, ilyen legyen, gyapjú, értékes, időt álló” – mondta.
Páll Etelkát a tavaly ősszel kereste fel Tóni bácsi, hogy gyógynövényekkel fessen gyapjút, készítse el a szőnyegeket. „Nagyon örültem, és tudtam, hogy szorít az idő, ugyanis Tóni bácsi karácsonyra szerette volna a templomban látni a szőnyegeket. Az egyeztetések után kiderült nagyrészt olyan színeket választottak, amelynek való festékanyag még a fák tetején volt. A fagyok sem siettették le a festéket a fáról, szép meleg ősz volt. A színek nagy része diólevél és dióburok felhasználásával készült. A környék diófáit sürgettük, és még Budapestről is két nagy szállítmány dióburok érkezett, de a Kárpát-medence diófái is besegítettek a színek előteremtésében. Karácsonyra meg volt a gyapjú festve, és a portékások, ismerősök szokás szerint kalákába dolgoztak, hogy a szövés mihamarabb elkezdődhessen” – magyarázta Páll Etelka.
„A keskenyeknek fogtunk neki először, azoknak, amiket itthon meg tudtunk szőni. Portik Erzsike néni segítségével indult a munka, Pap Gabriella is nagyon sokat szőtt. A csíkos halasokat pedig a Kászonokba vittük, ott szőtték le a szövőasszonyok. Összesen húsz négyzetméterről van szó, méretre készültek, külön a székekre, a földre” – magyarázta Páll Etelka. Majd az anyagiakra is kitért.„Igyekeztem kímélő programon számolni, mert ez természetesen nem a valódi ára a szőnyegeknek, ez egy özvegyember óriási áldozata, melyet támogatni kell” – mondta Páll Etelka.
Az évtizedek folyamán gyűjtött pénz elég volt, Tóni bácsi 4200 lejt fizetett a székely festékesekért. „Sok év alatt gyűlt a pénz össze, olyan is volt, hogy a bankba tettük, hogy kamatozzon, de egyszer mikor kamatot íratni mentem, még én kellett fizessek a kezelésre 5 lejt, aztán úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy többet nem húzok azért cipőt, hogy a bankba menjek kamatot íratni. Nekünk egy kasszánk volt, egymás mellé tettük a pénzt, gyűjtöttük a szőnyegre. Ez egy nagy tervünk volt, most, hogy megvannak felkeresem az főesperes urat, és megkérem, hogy még nagypéntek előtt tudjuk leteríteni a templom padlójára. Annyira szeretném beterítve látni” – mondta az idős ember.
Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro

A román történelemszemlélet dogmáiról
Nem beszélhetünk nagy áttörésről, ami a történelem megítélését illeti a román és magyar fél hivatalos kapcsolatában, véli Novák Zoltán Csaba marosvásárhelyi történész. A Román Akadémia marosvásárhelyi, Gheorghe Șincai társadalomtudományi kutatási intézményének munkatársa úgy véli, az utóbbi időben viszont érdekes jelenség figyelhető meg a fiatal történészek szintjén, akik mindenféle kibeszélési szándék nélkül gyakran találkoznak és vitáznak a történelmet illetően.
Románia története Oroszországot vagy korábban a Szovjetuniót, pontosabban annak külpolitikáját, akkor érdekelte, amikor ennek geopolitikai háttere volt – hívja fel a figyelmet Novák Zoltán Csaba történész, aki úgy véli, napjainkban aktívan zajlik egy elég kemény geopolitikai vita Oroszország és a Nyugat, illetve a NATO között, és mivel Románia ütközőzónában van a két fél között, ilyenkor szoktak üzengetni az oroszok. Ilyenre volt példa a Szovjetunió időszakában is, például 1968-ban, amikor Románia megtagadta, hogy részt vegyen a varsói szerződés csapataival Csehszlovákia lerohanásában. A mostani orosz megnyilvánulások egyértelműen ilyen politikai szándékot sejtetnek, mintsem azt, hogy az orosz akadémia részéről érdeklődés lenne Románia történelme iránt, már olyan szempontból sem, mivel mindaz, ami 1945 után történt ebben az országban, főleg az ötvenes, hatvanas években, az a Szovjetunió beleegyezésével történt, tehát semmi olyan nem történt, amiről a szovjetek ne tudtak volna – fogalmaz a történész.
A történelemírás és a hatalom kapcsolata
Ami a román és magyar álláspontok közeledését illeti a történelem megítélése terén, Novák elmondta, Romániában a történelemírásnak a Ceauşescu-féle nemzeti ideológiai értékelést kellett teljes mértékben kiszolgálnia, olyannyira, hogy szigorú állami kontroll alatt volt. A szocialista rendszernek a magyar történelemírásra is volt ráhatása, egyféle közös játék jellemezte a hatalommal, hogy mit lehet, nem lehet írni. Ezzel szemben a 20. század második felében a román történetírás teljesen kiszolgálta a hatalmat.
„Amióta létezik történetírás, mindig egy álláspontot képvisel, tehát az a törekvése a történésznek, hogy valamilyen távoli, független pozícióból elemezzen, nem mindig lehetséges, de ettől függetlenül van egy professzionális rész, és lehet jelentősen csupaszítani a különböző ideológiai elvárásoktól, ha erre megvan a szándék” – tette hozzá a szakember. A magyar történelemírás a 19. században a nemzetépítést célozta, majd később a román történetírás is. A kettő között módszertani szempontból van egy eltolódás, míg a magyar történetírásban a 20. század elején tapasztalható volt egy professzionalizálódás, amit később igaz, hogy felülírt a  kommunista történelemírás, a kései Kádár korszakban azonban egyre inkább függetlenné vált a mindenkori hatalomtól. A román történetírás szintén a román nemzetépítést szolgálta, később az államépítést, és sokkal inkább ki volt téve a diktatúra, a mindenkori hatalom nyomásának és elvárásának, amely elvárások nem szűntek meg, amikor Magyarországon többé-kevésbé már igen.
A szakmaiságra való törekvés
Minden diktatúrában, szorításban van egy mozgástér, tehát hiba lenne azt mondani, hogy egyik vagy másik történetírás nem produkált volna jó eredményeket – hívja fel a figyelmet Novák. A kis történelmi műhelyekben – akadémiai intézetekben, egyetemeken, vagy más kutatóintézetekben ugyanis születtek jelentős, aprólékos munkák, inkább az jelentett gondot, hogy ebből mi jut el a nyilvánosság elé. A diktatúrában egyértelműen a hatalom azokat az eredményeket publikálja, amelyek számára fontosak. Románia esetében is születtek jó elemzések, de a mindenkori hatalom azokat népszerűsítette, értelmezte a saját elképzelése szerint, amelyek neki hasznosak voltak. Például a dák-római kontinuitás elmélete korszakonként különböző híveket gyűjtött, egy korai szakaszban képbe jött a római elem, az Erdélyi Iskola korában megjelent a dák-római elem, a Ceaușescu-korszakban pedig egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a dák elemre. A román középkorról is születtek elemzések, tanulmányok, de a tankönyvekben, a népszerűsítő írásokban csak az a négy-hat fejedelem jelent meg, akiknek volt eredményes ütközete a törökökkel. Tehát a hatalom mindig ferdített.
A román-magyar kapcsolatok
A két ország között a nemzetépítési konfliktusok miatt állandó volt a feszültség, a történetírás a két politikai fél számára fegyverré változott. A román hatalom propagandának használta a hetvenes-nyolcvanas években a történetírást, és gyakorlatilag arra fordította, hogy az országot érő támadásokat visszaverje a történetírás módszereivel. Ettől függetlenül már a ’89-es rendszerváltás előtt próbálkoztak közös történészbizottságokkal, hiszen a szocialista táboron belül is rossz fényt vetett a két országra az állandó civakodás, fontos lett volna tisztázni a közös helyzeteket, dolgokat. De míg a magyaroknál a hetvenes évektől professzionalizálódott a történetírás, és kimondottan szakmai keretek között működött, a románok állandó pártutasításokat kaptak, és ebből kifolyólag akadozott a közös bizottság a munkája. A rendszerváltás után voltak közös tanácskozások a két fél részvételével, ám ezek, a francia-német viszonyhoz mérten fajsúlyosabb témákat nem vitattak meg, óvatosan tapogatóztak.
Nincs hivatalos közeledés
Az utóbbi időben nem beszélhetünk nagy áttörésről a két fél hivatalos kapcsolatában, viszont érdekes jelenség figyelhető meg a fiatal történészek szintjén, akik mindenféle koordináció, nagy közös kibeszélő szándék nélkül találkoznak – figyelmeztet arra a jelenségre a történész, amelynek érdekessége, hogy nagyon sokszor vannak együtt magyarországi, romániai magyarok és románok egy-egy közép-európai projektben, az európai finanszírozás ugyanis olyan projekteket támogat, amelyek határokon, országokon átívelnek. „Így gyakran kerülnek a magyarországiak és romániaiak közös programba, együtt dolgoznak. Illetve a fiatal generáció számára megadatott az a lehetőség, hogy némiképpen integrálódjon a magyar és a román történetírásban is” – teszi hozzá.
Van néhány olyan erdélyi fiatal történész, aki magyarul is és románul is publikál, például marosvásárhelyi régészek is doktoráltak Jászvásáron vagy Gyulafehérváron, Novák Zoltán Csaba is Bukarestben doktorált a Iorga-intézetben. Mindez azt jelenti, hogy egy bizonyos szintig bekerül a román körforgásba, és a saját témáit beviheti a konferenciákba, tudományos kötetekbe. Van már átjárás és szakmai párbeszéd, ahogy vannak vitás kérdések is, amelyeket másképpen élnek meg a magyar és másképpen a román szakmabeliek. A magyar kutatónak adott az az előnye, hogy ismeri a magyar forrásokat is, míg egy román történész, nem ismervén a magyar nyelvet, csak a román forrásokat használja, amelyek tartalmaznak hasznos és jó információkat, ugyanakkor sokszor részrehajlók. De létezik egyfajta megközelítés a szakmai körökben történő beszélgetések révén – teszi hozzá a történész. Tehát van elmozdulás, ami az 1989 előtti, a román nép kialakulására vonatkozó megközelítést illeti, csakhogy továbbra is fontos kérdés marad, hogy mikor kerül be mindez a köztudatba. Némi elmozdulás azért látható, a Historia című lapban Erdély történelmére vonatkozóan némi tabudöntögetés látható, vagy tapasztalható ilyen akár az 1848-as forradalommal kapcsolatosan is, ahol egy román szerző ki is mondja, hogy az Avram Iancu vezette felkelés lényegében ellenforradalom volt.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Boldog, aki mindennap segít (tíz év a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központban)
Ha délelőtti órákban érkezik a látogató a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központba, csend honol a szobákban, csak a konyhában tüsténkedik a szakácsnő. Harangszó után ellenben megelevenedik a ház, először a kisiskolások érkeznek haza, majd szerre a nagyobbak. Mesélik az iskolában történteket, majd farkaséhesen ülnek asztalhoz. Rövid ima után már csak a kanalak csengését hallani. Arról, hogy miként szervezik a mindennapokat a dévai Szent Ferenc Alapítvány tíz éve működő kovásznai otthonában, és hogyan fogadták a sepsiszentgyörgyi Rotary Klub és nemzetközi partnerei minap nyilvánosságra hozott döntését az épület felújítására, bővítésére fordítható nyolcvanezer eurós támogatásról, a házvezető Kolozsi házaspárral beszélgettünk.
Noémi Nagybányáról, István Lövétéről származik. Házasságuk első éveit Nagybányán, illetve Aradon töltötték. Egy katolikus újságban olvastak a Böjte Csaba ferences szerzetes alapította dévai gyermekotthonról és arról, hogy nevelőket keresnek.  Kolozsi Noémi: Elmentünk egy hét próbaidőre, és első este azt mondtam a férjemnek, menjünk haza, mert ez nagyon nehéz, ilyen munkát nem tudunk végezni, hisz a sok gyermek, a nagy zsongás számunkra ismeretlen volt. Aztán mégis úgy adódott, hogy ott ragadtunk hét évre. Ez a szentlélek működése által történhetett meg. Hét év után úgy éreztük, egy kis szünetet kell tartanunk, akkor mentünk Barótra. A férjem kántorként, én házvezetőként dolgoztam a katolikus egyháznál. Másfél év múlva Csaba testvér megkeresett, és felajánlotta, hogy jöjjünk Kovásznára. Ez 2006 májusában történt. Nagyon rossz állapotban volt az épület, az ajtókat nem lehetett becsukni, belülről gerendákkal támasztottuk meg éjszakára. Hideg volt, öt éve nem fűtöttek az épületben. Nem működött egyetlen vécé sem, a közeli kávézó fürdőszobáját használtuk. Talán azért értékeljük most annyira, mert itt voltunk az elejétől, végigéltük a nehézségeket. Májusban megkezdődött a felújítás, a munkásokkal együtt dolgoztunk, talicskáztunk, cserepet hordtunk fel a padlásra, amit kellett, mindent megcsináltunk.
Nehéz kezdet
Az első gyermekek 2006 szeptemberében érkeztek. A legtöbben a dévai otthonból jöttek, mind háromszékiek. Tizenhat gyermekkel kezdték működtetni a központot, jelenleg huszonnyolc bentlakóról és tizenhét naponta bejáró gyermekről gondoskodnak. A bentlakók egy része kéthetente hazamegy a szülőkhöz hétvégén, illetve a szünidőben, de jó néhányan bent maradnak, soha nem látogatnak haza, nem olyanok a körülmények a családban, hogy el tudnák vagy akarnák tartani őket. Kolozsi Noémi szociális árváknak nevezi őket.
– Minden gyermeknek ismerjük a családi hátterét. Vannak családok, ahol nincs, mit enni, alkoholproblémákkal, munkanélküliséggel, agresszivitással és még sok mindennel küzdenek. De mindezek mellett, akármilyen szeretettel és jósággal vesszük körül a gyermekeket, a szülőket nem lehet pótolni. A gyermeknek a szülő szülő marad, akármilyen. De amíg itt vannak, biztonságban érzik magukat. A legkisebb négyéves, a legnagyobb tizenkilenc, és egy egyetemista is bent lakik. A Kolozsi házaspár Déván ismerte meg azt a kislányt, Juliannát, akit örökbe fogadtak, jelenleg ő is nevelő a kovásznai központban, ahol kétéves gyermekével és férjével lakik. A harmadik nevelő Bibó Ibolya, a napközisekért pedig Kovács Zsuzsanna felel. A napközisek iskola után mennek a házba, együtt ebédelnek, tanulnak, játszanak, részt vesznek a szabadidős tevékenységekben a bentlakókkal együtt. Az egykor a Hollaky család nyári rezidenciájaként szolgáló, villaszerű épületet a tíz évvel ezelőtti felújításkor úgy alakították át, hogy az egyes lakásegységek egy-egy nagycsaládnak adjanak otthont. Tíz fiú lakik az egyik részben, tíz lány egy másikban és nyolc lány a harmadikban. A családok önállóan szervezik háztartásukat, az étkezés és a programok közösek, de a takarítást, mosást maguk végzik. A hálószobák bejáratánál cipők, házipapucsok tucatja sorakozik, ruhák lógnak a szárítón, minden egyes kis zug tele van holmival, a legkisebb sarkot is polcok, szekrények borítják.
Minden gyermek értékes
Kolozsi István kórust és zenekart vezet, sportra, a természet szeretetére szoktatja a gyermekeket.  – Amit mi szeretünk és amihez valamennyire értünk, azt fel is kínáljuk a gyermekeknek. Nem mindenki tehetséges, de küzdenek. Amit tudok, átadok. Azt látom, aki nem tanul jól, annak is hasznára van a zene, ha abban sikeres, utána a tanulásban is jobban igyekszik. A zene, a karéneklés segíti a gyermekeket az önértékelésben. Figyelünk az egyéniségükre, keressük, hogy mit szeretnek, miben ügyesek, és azt szorgalmazzuk. Lehet az sport, zene, kertészkedés, varrás. Minden gyermek értékes, csak oda kell figyelni rájuk.
Noémi: Persze gondok is vannak. Sok szülő azzal próbálja pótolni, amit nem ad meg a gyermekének, hogy például mobiltelefont vesz neki, a külföldön dolgozók pedig mindenféle kütyüt megvásárolnak, de nem törődnek azzal, hogy nincs lakásuk, ahová a gyermeket hazavigyék. A zöme nem tartja hibásnak a szüleit. Nem vádolják őket, nekünk pedig nagy feladat, hogy ne azt tápláljuk bennük, hogy gyűlöljék, amiért nem akarják, hogy ők boldoguljanak. Van, aki azt mondja, neki négy osztálya van, akkor miért kell a gyermeknek nyolc? Nem tudjuk pótolni a szülőket, de mindent megteszünk értük. Nincs bennük harag irántuk, van egy-két gyermek, aki kijelenti, hogy az már nem az ő világa, de a többség elfogadja a helyzetét. Egyetlen kislány mondta, mi vagyunk számára az apa és az anya, mert a szülei nem voltak ott a templomban az elsőáldozásánál, majd a bérmálásán és a nyolcadikos ballagásán sem.
Az otthon biztonsága után
Évente három-négy fiatal kerül ki a házból, aki továbbtanul, azt az alapítvány támogatja.  Noémi: A fiúk közül van, aki elment Magyarországra rokonokhoz, és ott dolgozik, van, aki letette a sofőrvizsgát, most keresi a munkahelyet. Nem tudunk olyan gyermekről, fiatalról, aki most kritikus helyzetben lenne. Visszajárnak, elmesélik, hogy mi van velük. Előfordul, hogy itt töltenek egy éjszakát, ha épp favágás van, besegítenek. Többségükkel tartjuk a kapcsolatot. Egyetemistáinkra nagyon büszkék vagyunk. Egy lány elsőéves Kézdivásárhelyen a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem kirendeltségén, ő itt lakik velünk, innen ingázik. Egy másik lány harmadéves Kolozsváron, három egyetemet végez egyszerre. Teológián, történelem és könyvtár szakon tanul, kettőből idén csengetik ki, a könyvtárosin másodéves. Az Erasmus-program révén félévet tanult Budapesten, annyira megszerették, hogy visszahívták még egy félévre. Ez a lány szív-lélek ember. Amikor hozzánk került kilencedikes korában, az egész család légköre megváltozott. Olyan hatással volt mindannyiunkra, hogy azt szavakkal nem lehet elmondani. Nyugodtabb lettünk, kedvesebbek egymáshoz, jobban odafigyelünk egymásra. Az egyetemre egyből felvették, ösztöndíjat is kap. Nem zseni, a szorgalmával érte el az eredményeket. Nagyon elfoglalt, de visszajár néha, itt lakik nálunk három húga. A harmadik egyetemistánk Marosvásárhelyen tanul ápolóképzőben, ő is nagyon ügyes. Az alapítvány bentlakásában lakik, ott megkapja az ellátást. Ha ír egy sms-t, hogy kéne egy kis szalámi, megy is a csomag.
Összefogás házon belül és kívül
Amikor arról érdeklődünk, miből gazdálkodnak, hogyan szerzik be a legszükségesebbeket, miben van hiány a háznál, Kolozsi Noémi egyszerűséggel válaszolja: „Nincs semmi különleges, minden úgy történik, mint egy nagy családban. Felkelünk és végezzük egész nap a dolgunkat. Délelőtt bevásárolunk, délben jönnek haza a gyermekek, és estig velük foglalkozunk.”  Ősszel közösen teszik el a savanyúságot, főzik a lekvárt, zakuszkát. Banos György vállalkozó minden esztendőben három disznót adományoz a gyermekotthonnak, a jószágokat éppen ezen a szombaton vágják, minden kis kéz segítségére számítanak. Van, akitől zöldséget kapnak, a szentivánlaborfalvi Apor család egész évre ellátja őket krumplival, az önkormányzat tűzifával segít, egy csángó ember tetemes mennyiségű fahulladékot visz a házhoz, húsvétkor pedig bárányt, a Szent Gellért Lovagrend évente kétszer bográcsgulyást főz a gyermekeknek, egy zoltáni sajtkészítő a saját termékét ajándékozza, egy nemrég elhunyt idős néni havi rendszerességgel vásárolt alapélelmiszert az otthonnak, a Kőrösi Csoma Sándor Középiskola több alkalommal gyűjtést szervezett számukra – sorolja Kolozsi Noémi a támogatókat, és hozzáteszi, nem is tud mindenkit számba venni, annyian segítenek. A tízéves évfordulóra nagy ajándékot kap a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ. A sepsiszentgyörgyi Rotary Klub saját hozzájárulása és nemzetközi kapcsolatai révén nyolcvanezer euróval támogatja az épület felújítását, ami tartalmazza a padlás teljes beépítését hálószobákká, az egyik fürdőszoba alapját és a belső lépcső megerősítését, egy külső feljáró megépítését, a konyha felújítását, napelemek felszerelését a fűtési költségek csökkentése céljából, valamint a nevelők képzésére is elkülönítenek adott összeget. Nagy László, a helyi Rotary Klub jelenlegi elnöke lapunknak elmondta, a rattenbergi (Ausztria) Rotary ajánlotta fel másfél évvel ezelőtt, hogy a térségben támogatna valamilyen hátrányos helyzetű közösséget, amikor közösen a kovásznai gyermekotthon felújításáról döntöttek, akkor kezdődött el a gyűjtés a nemzetközi Rotary-láncban erre a célra. Osztrák, svájci és német klubok adakoztak, a sepsiszentgyörgyi Rotary is adományozott, és az összeget megkétszerezte az amerikai központ. A tervezést és kivitelezést háromszéki vállalkozók végzik, a felújítás elkezdését egyelőre a bürokrácia késlelteti, de év végéig szeretnék befejezni. A Kolozsi házaspár kiemeli Fülöp László szerepét a Rotarytól kapott támogatásban, akivel a gyermekotthon zenekara révén ismerkedtek meg, és úgy tartják, neki köszönhetik, hogy a választás  rájuk esett.
Amit pénzzel nem lehet megvenni
Kolozsi Noémi és István derűlátó a jövőt illetően. Azt mondják, azt a szeretetet, ragaszkodást, amit a gyermekektől kapnak, pénzzel nem lehet megvenni. 
Noémi: Nagyon jó munkahelyem volt Nagybányán. Irodában dolgoztam, jó fizetéssel, leélhettem volna úgy az életem. Amikor Dévára mentünk, megijedtünk. Mit csinálunk, ha éjjel felsír egy gyermek, ha fáj a foga? Aztán láttuk, hogy megbírjuk. Ezek a gyermekek nagy lelki terheket cipelnek, meg kell próbálnunk levenni róluk, de van, akinél nem sikerül, mert nagyon mélyek a sebek. Talán kudarcként lehet felfogni, hogy nem minden esetben tudunk egy gyermeket úgy megvigasztalni, hogy megértse, az élete lehet szép, amiért a családi háttere nem a legszebb. István: Minden ember keresi a boldogságát, akár gazdag, akár szegény. Úgy gondolom, akkor érez rá a saját boldogságára, ha mindennap segít valakin. És akkor csak úgy rádöbben, hogy milyen jó neki.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Árnyékolt jogsérelmek
Az utóbbi napokban egyre többször hangzik el, hogy sérülnek kisebbségi jogaink, és valóságos boszorkányüldözés folyik a sikeres magyar önkormányzati vezetők ellen. A Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén szombaton egymás gondolatait felerősítve többen is beszéltek erről. Legmarkánsabban Markó Béla fogalmazott, aki az anyaországi diplomácia vezetőjének szemére vetette – bukaresti látogatása kapcsán – a cinkos hallgatást. Valószínű, erre válaszként is, hétfőn a magyar miniszterelnök a misszióvetők felkészítőjén arról beszélt, hogy Romániában politikai hadjárat folyik a magyar politikusokkal szemben. Természetesen a román külügy gyorsan cáfolta ezt az állítást. A román bértollnokok, amint a nemzetféltő helyi lap főszerkesztője is, na meg a rács mögé dugott szekusvagyonú médiamogul csicskásai szemenszedett hazugsággal és pofátlansággal vádolják a magyar érdekképviselet vezetőit. Ez utóbbiak a Kiállni, képviselni, kiharcolni! hármas csatakiáltással folytatják a küzdelmet. Mintha negyedszázaddal visszarepültünk volna az időben. Vagy mégsem? A legrokonszenvesebb választ a meghurcolt sepsiszentgyörgyi polgármester adta, aki sorstársait arra buzdította, hogy nem szabad elbizonytalanodni, mert az eredmények fennmaradnak. Antal Árpád úgy érzi, hogy nehéz pillanatokban a közösség mellette áll. Erre lehet építeni. A közösség erejére. Külső segítségre ne számítsunk. Sokan azt vetik fel, hogy az önmagát a demokrácia letéteményesének tekintő Amerikai Egyesült Államok képviselete miért nem szólal meg a minket ért sérelmek láttán. Már megint ez a délibábos messiásvárás! Az amcsik katonai érdekei felülírják a mi sirámainkat. Geopolitikailag fontosabbak az itt létesített hídfőállások, mint a kétnyelvű feliratok. De még az európai intézmények számára sem vagyunk fontosak. Meghallgatni ugyan meghallgatnak, de az csak egy kipipált tétel. A brüsszeli képviselőink egyperces felszólalásaikban úgy éjfél után elmondhatják annak a kéttucatnyi bóbiskoló társuknak, hogy a jogállamiság sérül Romániában. De ettől senki nem jön lázba, legfeljebb egy jegyzőkönyv és a sajtóanyag tanúsítja majd, hogy a képviselő buzgólkodik egy kicsit. Az uniónak a gazdasági gondjai mellett a menekültválsággal is szembe kell néznie. A mi ügyünk a brexit és a szíriai válság közepette, bármennyire fájdalmas számunkra, vihar egy lavorvízben. Ezért is érthetetlen, hogy miért kezdett újfent RMDSZ-ellenes kampányba egy civil szervezet holmi árnyékjelentés elkészítésének jogossága miatt. Talán valami pénzforrás rejlik emögött? A lényeg, hogy ezek az árnyékjelentések nem változtatnak sorsunkon. Csak mi magunk. A demokrácia keretei közt bármilyen eszközzel élnünk kell. Végső soron az utcára vonulás jogával is. Huszonhat évvel ezelőtt, a gyertyás-könyves tüntetésen bizonyítottuk erőnket. Az többet ért minden árnyékjelentésnél. Csak hinnünk kell a közösség erejében.
Karácsonyi Zsigmond. Népújság (Marosvásárhely)

Puskel Péter Ezüstfenyő-díjas
Így érdemes dolgozni
„Ki kell emelnünk és példaként kell állítanunk őket közösségünk és főként fiataljaink elé, hisz ezzel irányt is mutatunk, azt mondjuk nekik, hogy így érdemes dolgozni: pontosan, szépen, kitartóan. Haszmann Pál, Puskel Péter, Tófalvi Éva – a múzeumteremtő, a helytörténész-közíró és az élsportoló: közösségünk e három személyisége is példázza, mennyire változatos, régiónként is sokrétű az idei Ezüstfenyő-díjasok palettája.”(Kelemen Hunor előszava az Ezüstfenyő-díjasokról megjelent kiadványból.)
– Mindenekelőtt gratulálok. Aradról te vagy az első újságíró–író, aki megkaptad az Ezüstfenyő díjat. Újságíróként, íróként, olyan publicistaként, aki Arad művelődéstörténetéről sok kötetet írt. Sokan gratuláltak?
– Sokan, meglepően sokan. Először Marosvásárhelyen (a díjátadás helyszínén – szerk.), kiderült, hogy rengeteg ismerősöm van, és nemcsak a sajtósok, hanem rengeteg olyan ember, akiket különböző helyekről ismerek az országban. Aztán gratuláltak e-mailben, a feleségem jóvoltából felkerültem a Facebookra (bár ez ellen sokáig tiltakoztam)... azon aztán majd 200 gratuláció jött.
Ami a kérdésed első felét illeti: lehet, hogy nem is újságíróként vagy íróként gondoltak rám a felterjesztők, hanem olyan közéleti emberként, aki a közért – nem politikusként – a magyar nyelv, az épített örökség, a magyar szellemiség és az erdélyi magyar szellemiség érdekében tesz valamit. Az Ezüstfenyő-díjra az van rányomtatva, hogy A haza visszaszerzéséért jár. Sokat spekuláltam azon, hogy ez mit is takar, s hogy kerülök én ebbe a képbe. Ott aztán megtudtam, hogy a haza visszaszerzése azt jelenti, hogy a magyar nyelvért, a magyar nyelvű intézményeink, szobraink stb. visszaszerzéséért tett valamit a díj kitüntetettje.
– Ha visszanézel erre a lassan ötvenéves tevékenységedre (Puskel Péter kijavít: csak 48 éves, akkor léptem a sajtó hímes, egyszersmind göröngyös mezejére), mit tartanál ebből az életműből a legkiemelkedőbbnek? Egyáltalán tudnál-e valamilyen sorrendet felállítani elfoglaltságaid, könyveid között?
– Ezen még nem volt időm elgondolkodni, talán egyszer megteszem. Kovách Gézától (aki rendetlen ember hírében állt, de a szakmai tevékenységében nagyon is céltudatos és rendszeres volt) megtanultam azt, hogy igyekszem nyilvántartani azt, amivel foglalkoztam. Fel is van általában jegyezve mindaz, ami megjelent, tudományos értekezleten, szimpóziumon elhangzott, legalábbis az utóbbi öt-hat évben.
Elsősorban az aradi, Arad környéki, vagy innen eltávozott, de szívükben Aradon élőkhöz intéztem a mondanivalóm, azt szerettem volna, ha számukra megmaradnak a szellemi értékek, amelyeket az elődök hoztak létre. Nem tudok sorrendet alkotni, de talán az újságírói munkámnál többre becsülöm azt, amit az utóbbi 15-20 évben hoztam létre, mert ezek maradandóbbak. Apám nyomdász volt, nagyapám is. Apám egyszer azt mondta: az újság egy napig él. Ezt gyerekként nagyon megjegyeztem; azt, amit az újságban írtam – a jobbakat, közepeseket meg gyengébbeket is, mert ilyenek is voltak szép számmal –, a jobb írásnak is egy két napig marad emléke. Ami könyvben, nyomtatott formában megjelent, az mondjuk, hosszabb életű.
Itt szeretném elmondani, hogy újságíróként vagy helytörténeti kutatóként az utóbbi időben nagyon sok kellemes visszajelzést kaptam. Régebben is voltak ilyenek, főleg szóban, aztán amikor megjelent a számítógép, azon keresztül is kaptam (persze bírálatot, letolást, kiegészítést is), de hát többségében dicséretet. Két dolgot említenék, ami nemrég történt. Üzent Kölnből, Németországból egy ott élő, Aradon született hölgy, régóta ismerem, 96 éves, és teljesen vak, de szellemileg abszolúte friss. Aki gondozza, felolvassa neki az aradi újságot, és minden könyvemet beszerezte, felolvastatta, s most azt üzente: nem akar addig meghalni, amíg a legújabb könyvemet el nem olvassa. Hát azért ez megható; aztán felhívott egy másik hölgy, akivel amúgy nincs kapcsolatom, s azt mondta: eljuttatja a könyvemet, mert Csorba Ilona néni megkérte rá. Egy másik eset: Budapesten dolgozó lányomnak volt valamilyen csapatépítő tréningje, s annak meghívottja, egy (Aradon született és az itteni középiskolában végzett) híres magyarországi közgazdász a lányomtól megkérdezte: maga az aradi újságíró Puskel Péternek a leánya? Adja át édesapjának: a hálám örökké üldözni fogja. Kiderült: valami ingatlan-visszaszolgáltatási ügyben a Bukaresti Fellebbviteli Bíróságon az ügyvéd bemutatta a könyvemet, amelyben benne volt, lefényképezve, dátummal a per tárgyát képező épület, amelyen már akkor is volt emelet, amikor az ellentábor állítása szerint még nem volt – és a bíróság ennek megfelelően döntött. Mit gondolsz, milyen érzés volt számomra?
– Ez egy embernek, családnak nyilván nagy örömet szerzett, de könyveidet sokan olvassák. Szoktál-e visszajelzéseket kapni egy-egy újonnan megjelent könyvedre?
– Igen, sokat – Németországból, de Amerikából, Kanadából, sőt Ausztráliából is. Budapestről a Salacz-könyvem kapcsán jelentkezett egy szintén Salacz nevű leszármazott, neves orvosprofesszor, nyugalmazott klinikavezető, akinek addig nem volt tudomása arról, hogy Salacz Gyulának Arad megadja a tiszteletet, utcát nevezett el róla (újból, mert régebben is volt), szobrot állított neki. Eljött, és nagy örömét fejezte ki, az ősök dicsőségének jobban örült, mint a maga hírnevének.
– Készítsünk egy kis leltárt: összeszámoltad, hány könyved, tanulmányod, netán újságíróként hány cikked jelent meg?
– A könyvekből 12 vagy 13. A 13. azért kérdőjeles, mert én írtam ugyan, de apró kiegészítéseket írtak hozzá, amiről nekem nem volt tudomásom, azt a sajátomnak tartom, de más is szerepel benne. Kilenc könyvben társszerző vagyok, vagy 7–8–9-be, például monográfiákba egy, két vagy három fejezetet írtam. Most készül a megyei tanács megbízásából Nagyváradon egy nagy, kb. háromezer oldalas monográfia (3 kötetben), annak második számába (amelyben már magyar vonatkozások is vannak) én is nagyobb terjedelmű anyagot írtam az aradi magyar sajtóról, Arad ipari fejlődéséről.
– Cikkeid, tanulmányaid számát számon tartod-e?
– Amikor 35 év után nyugdíjba mentem, egy felületes számítás szerint olyan 11 ezer körüli cikkem számoltam össze. Azóta csak ritkán fordulok elő az újságban, a néhány rovattal, úti jegyzetekkel, egyéb írásokkal nagyon ritkán. Egy idő után, részben Kovách Géza ajánlására – de azért is, mert megkaptam egy magyarországi újságíró 200-300 darabos cikkgyűjteményét – rádöbbentem: valamennyit csak meg kellene őrizni belőlük. Meg is vannak a helytörténeti jellegű cikkeim, azok száma kb. hatszáz.
– Írói munkásságod tulajdonképpen újságíró korodban kezdődött számos, helytörténet-jellegű írással. Talán akkor nem is gondoltál könyvben való megjelentetésükre. 1990 előtt nem nézték szívesen – persze nem az olvasókról van szó –, ha valaki Arad főleg magyar, vagy német múltjával foglalkozott. Ficzay Dénes, az „aradológus” is „kikapott” annak idején ezért.
– Így volt. Egy érdekes történet, amiről neked is tudnod kell: talán 1974-ben indítottam egy szerény, teljesen politikamentes sorozatot Szülővárosunk, Arad címmel, hogy az emberekben felpiszkáljam a lokálpatrióta érzelmeket. Lefényképeztettem egy régi patinás épületet, részletet, írtam alá néhány sort, hogy amolyan szellemi gyakorlatként az olvasók felfigyeljenek rá.  Megjelent talán 30-40 ilyen, amikor egyszer csak behívattak a pártbizottság propaganda osztályára, a főelvtárshoz; üvöltöztek velem, s értésemre adták, hogy kirúghatnak, s még a tanügybe se mehetek vissza. Végül megegyeztünk valahogy, hogy az „új megvalósításokról” is írni fogok, s megúsztam a kirúgást.
– Visszatérve a németországi idős hölgy óhajára: min dolgozol jelenleg?
– Ez nem a dicsekvés helye, de most kényszerhelyzetben vagyok, amit mindig szerettem volna elkerülni. Olyan típus vagyok, hogy ha valamin dolgozom, semmi másra nem tudok figyelni. Elkezdtem valamit, a Bohus-palota kismonográfiáját Palota a Zrínyi utcában címmel. Nem kizárólag, sőt legkevésbé a palotáról szól, hanem az erdélyi palotaépítés-kultuszról, arról, hogy milyen céllal, kik építették stb., szó lesz a Bohus-palotában és környékén működő intézményekről, lenne benne egy kis aradi mozitörténet. Nagyon érdekes emberek lakták, akik a közért dolgoztak – köztük festőművészek. Régi vágyam az „aradikumok” (ezt a szót én kreáltam a hungarikum mintájára) olyan dolgokról, amelyekben Arad országos vagy közép-európai szinten első volt – most negyven körül van a számuk, és nem kis dolgokról van szó.
– Ezek közül te már többről beszámoltál a könyveidben. Ez egy külön könyv lenne?
– A helytörténész „mindenevő”, nem koncentrálhat csak egy témára, korra, mint egy történész. Sok mindent megírtam már, sok mindenben újabb és újabb „felfedezések” jönnek, amelyeket, legalábbis az utóbbi 50-60 évben, én „fedeztem fel”. Én fedeztem fel, például, Jávor Pál szülőházát, én találtam meg születési bizonyítványát stb.
– Hogy kezdődött ez a helytörténeti irányulás számodra?
– Egyszerűen. Ficzay Dénes nekem is tanárom volt, ő ébresztette fel bennem az érdeklődést. Amikor egyetemista lettem, s erre-arra utaztam, mindig mindent összehasonlítottam Araddal, hogy mi jobb, mi rosszabb. Tősgyökeres aradi vagyok egyébként, s gyermekkoromban, ha anyámat elkísértem valahová, feltűnt, hogy mindenkinek köszönt, illetve köszöntek neki. Egyszer azt mondta: fiam, akit én nem ismerek, azt nem is érdemes. Aztán én is nagyon sok embert megismertem, minden nemzetiségűt – magyart, románt, zsidót, szerbet. Elbeszélgettem velük, nagyon sok mindent meg is tudtam tőlük.
– Nem ez az első díjad, kitüntetésed. Melegíti-e egy kicsit a szívedet az Ezüstfenyő?
– Hát… igen. Alapvetően balszerencsés embernek tartom magam, legalábbis hosszú ideig ez volt véleményem. Örülök neki, de nem tartom nagyon nagy jelentőségűnek. Úgy gondolom, az első díj szerencse kérdése, utána már szinte szabályszerűen jönnek a többiek. S mivel úgy hat hét múlva betöltöm a 75. évemet (hál’istennek nem nagyon érzem),  már eszembe jutott, hogy az ilyen kitüntetések úgy az élet vége felé érik az embert… Már régóta mondogatom mindenfele: gondoskodni kell az utánpótlásról, hogy Ujj János meg jómagam is átadhassuk majd lassacskán a stafétabotot. Be is vontak két fiatal történészt, igazán örülök neki.
– Hogyan telik mostanság egy napod?
– Nemigen van olyan nap – kivéve, amikor nem vagyok Aradon –, hogy minimum 3-4 órát ne dolgozzam. A reggeli órákban szoktam, úgy 12-ig, akkor kimegyek a városba, délután négytől megint leülök úgy fél nyolcig. Régebben bementem a könyvtárba, mostanában ritkábban, mert már nemigen találok újdonságot. Ha több napra megyek Budapestre, felkeresem a levéltárat, könyvtárat. Sok időmet elveszi, hogy válaszolok az e-mailekre, nagyon sok felkérést kapok, keresik az ősöket stb. Ezt nagyon nem szeretem, nincs rá időm, bár némelyik kérelmező viszontsegítséget ajánl fel. De én nem szeretek kérni, sokkal szívesebben adok. 
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Magyar Kulturális Központ nyílt Resicabányán
Megnyitotta kapuit a resicabányai magyarok új találkozóhelye Krassó-Szörény megye székhelyének új negyedében, Govondáron. A kétszobás, konyhás, fürdőszobás földszinti lakást 2015-ben vásárolta meg a Resicabányai Református Egyházközség a Bethlen Gábor Alap támogatásával. Majd önkéntesek segítségével kulturális és közösségi céloknak megfelelően felújította és berendezte, hogy 2016 februárjában már magyar programoknak adhasson helyet a Magyar Kulturális Központ.
Az ingatlan elhelyezkedése „stratégiai jelentőségű”, ugyanis Govondáron lakik a resicabányai magyarok többsége. Főleg az idős embereknek nagy segítség, hogy nem kell buszra szállniuk, hanem pár lépésnyire – szinte karnyújtásnyira – vannak a magyar rendezvényektől.
Programjaink között szerepel, hogy hétfőnként csigatésztát készítenek az asszonyok, keddenként 17 órától a Hóvirág Daloskör próbál a Központban, amihez csatlakozhat bárki, aki kedvet érez magában a népdal- és nótaénekléshez.
Új kezdeményezésként pedig minden szerdán 16 órától a Magyar Asszonyok Klubjába várjuk a hölgyeket egy kávéval, teával, illetve egy érdekes előadással, egy jó beszélgetéssel.
Első alkalommal, február 17-én több mint húsz resicai asszony gyűlt össze. Megyasszai Júlia köszöntője után röviden bemutatkoztak a résztvevők, illetve elmondták, mikor és hogyan kerültek Resicabányára. Noha sokan már évtizedek óta ismerték egymást, ezúttal több újdonságot megtudtak egymásról. A legidősebb résztvevő a 89 éves Csáki Mária volt, aki a Református Templomban egykor működő magyar iskolába járt, a legfiatalabb pedig 2015 szeptembere óta él a városban, miután ide jött férjhez. Az őszinte és megható vallomások után Kovács Ágnes Petőfi-ösztöndíjas tartott képes előadást Erzsébet királynéról, akiről a Monarchia idején utcát is neveztek el Resicabányán.
A govondári Magyar Kulturális Központ hivatalos megnyitójára április 30-án, a Bánsági Magyar Napok keretén belül kerül sor.
 Kovács Ágnes. Nyugati Jelen (Arad)

Zaklatják Böjte atyát
Nagyüzemi módszereket kérnek számon 
Aki netán úgy gondolná, Romániában könnyű jó dolgokat véghezvinni, annak mondjuk bátran a szemébe, hogy téved. Most éppen a dévai Szent Ferenc Alapítványt kezdték vegzálni olyasmivel, amit a törvényes előírások egyébként nem kérnek. A jó hír viszont az, hogy egy magánszemély, az énekes Ákos 50 millió forinttal segíti Böjte atya gyermekeit.
Hatósági ellenőrzésekre panaszkodik Böjte Csaba, a Szent Ferenc Alapítvány vezetője. A ferences szerzetes a Hargita megyei intézmények legutóbbi megbeszélésén elmondta, a székelyföldi megyében az elmúlt időszakban számos ellenőrzést hajtottak végre a hatóságok az alapítvány által működtetett otthonokban, miközben más megyékben nem voltak hasonló vizsgálatok.
Nem jó az emberközeli
„Hargita megyében a konyhák modern felszerelését kérik, amire nincs anyagi lehetőségünk, ugyanakkor más megyékben nem tapasztaltam ezt a szintű ellenőrzést” – idézte Böjte Csabát a Hargita Megyei Tanács közleménye.
Hozzátette, hogy eközben a hatóságok arra akarják rávenni őket, hogy az alapítvány „nagy vendéglátó-ipari konyhákat, mosodákat hozzon létre, ahol a gyermekeket vendéglátási normák szerint szakképzett szakácsok látják el”. „Ne kérjenek olyant, amit a törvény sem kér” – jelentette ki az atya.
A ferences szerzetes arra is kitért, hogy az iskolai tananyag elsajátítása mellett fontosnak tartja, hogy a háztartásba is bevonják a gyerekeket, a hátrányos helyzetből érkezők megtanuljanak ételt készíteni, a házat kitakarítani, hiszen ezekre otthon nagyrészt nincs lehetőségük. „Ezért ragaszkodunk ahhoz (bár anyagilag sokkal egyszerűbb lenne egy nagy központi mosodában a gyermekek ruháit kimosni), hogy a kicsik a nevelőjükkel tanulják meg saját ruhájukat kimosni, kivasalni, rendben tartani. Ahhoz is ragaszkodunk, hogy tanuljanak meg bevásárolni, ételt készíteni, önmagukat fenntartani” – mutatott rá a szerzetes.
Ákos adománya
Hogy valamennyire feledje a gondokat Böjte atya, kedd este a budapesti Andante Borpatikában Kovács Ákos zenész ötvenmillió forintos támogatást nyújtott át a dévai Szent Ferenc Alapítványnak, hogy támogassa az ott zajló gyermekmentő munkáját.
Csaba atya a csekk átvétele után elmondta: „Ez a legnagyobb egyéni adomány a dévai Szent Ferenc Alapítvány történetében. Igyekszünk a lehető legjobb árfolyamon átváltani gyermekkacagássá, jó magyar szóvá. Ez a támogatás az anyaotthonaink, gyermekvédelmi központjaink számára váratlan tavaszi angyaljárás. Isten fizesse!”
Egyesek kapcsolatot sejtenek Ákos nagylelkű adománya és aközött, hogy a zenész megegyezett a Magyar Telekommal. A cég közleményben tudatta, „a partnerek a vitás kérdéseket megnyugtatóan rendezték, az ügyet véglegesen lezártnak tekintik, megköszönve egymásnak a sokéves, eredményes közös munkát”.
Mint ismeretes, a mobilszolgáltató azután bontotta fel váratlanul és egyoldalúan szponzori szerződését Ákossal, hogy az előadó támadások kereszttüzébe került egy úgymond „nőgyűlölő” kijelentése miatt. Az énekes szerint szavait kiforgatták, azóta pedig többen is helyreigazítást közöltek az ügyben. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A túlélés nagymestere 
Lassan szállóigévé lesz Fricz Tamás politológus azon diagnózisa, mely szerint Magyarország egy következmények nélküli ország. Szó, ami szó, nálunk bukni nagyon nehéz, pontosabban esetleges, a politikusi siker illetve kudarc nincs közvetlen összefüggésben a pozitív vagy negatív teljesítménnyel. 
Többnyire az bukik, aki elveszti a pártvezetés bizalmát. Ehhez viszont nem kell hagyományos értelemben vett politikai hibát véteni. Elég rákérdezni például a párt kétes pénzügyeire (mint a MIÉP esetében) vagy csak egyszerűen tengelyt akasztani az elnökkel (Torgyán-féle FKGP). Önmagában az, hogy valaki politikai hibát vét, hazugságon érik, nem teljesít semmit programjából, korrupciós ügybe keveredik, napvilágra kerül zilált magánélete vagy netán bíróság ítéli el, nem jelent feltétlen bukást. 
Erdélyben sem sokkal jobb a helyzet. Markó Béla túlélte, hogy 1993 és 1995 között a rá bízott legfontosabb programpontok közül (kataszter, belső választás, autonómia-statutumok) semmit sem teljesített. Sőt: 1995 óta még két ízben (1999-ben és 2003-ban) újraválasztották, annak ellenére, hogy e kulcsfontosságú közösségi kérdésekben azóta sincs előrelépés. Azt is túlélte, hogy az ominózus 1996-os kormányzati szerepvállalás kapcsán kijelentette: ha e történelmi kísérlet kudarcba fullad, lemond. A prognosztizálható kudarc "megvolt", az RMDSZ nemhogy az autonómia megvalósítását nem érte el 1996 és 2000 között, de még a kormányzati partnerek által megígért minimumot sem: a közigazgatásbeli nyelvhasználat végül csak a következő ciklusban rendeződött s nem éppen kielégítő módon, az ingatlan visszaszolgáltatás jogi rendezése szintén, (s mindmáig megy a huzavona a gyakorlatba ültetés szintjén) s önálló állami magyar egyetem továbbra sincs. Markó Béla pedig még mindig elnök. 
Tokay György önként vonult vissza annak dacára, hogy pártállami múltjára már 1993-ban fény derült (lásd ehhez Szőcs Géza 1993 január közepén a brassói kongresszuson bemutatott pamfletjét, mely bőven idéz Tokay hét éves pártújságírói munkásságából), hogy részt vett a Neptun-ügyben, hogy az Egyesült Államokban (!) azzal vádolta Tőkés Lászlót (!), szervezete tiszteletbeli elnökét, hogy apokaliptikus látomásai vannak, (a 2002-es népszámlálás tragikus módon igazolta, hogy szó sem volt "látomásokról": 200.000 lélek elvesztése tíz év alatt egy másfél-kétmilliós közösség esetében békeidőben példátlan veszteség), hogy elhatárolódott a tiszteletbeli elnök etnikai tisztogatásra vonatkozó kijelentésétől, melyet még a román oldalról is volt, aki felvállalt (!),1996 elején azzal vádolta meg az RMDSZ egy részét minden ok nélkül, hogy "faji alapra akarja helyezni a szervezetet", minisztersége idején pedig kijelentette, hogy az erdélyi magyarok nem kívánnak pozitív diszkriminációt az anyaország részéről vízumügyben. Példákat lehetne még sorolni, de olyat aligha említhetnénk, mely felülmúlná Frunda György szenátor produkcióját. A román és magyar oldalon mindmáig sztárszenátornak tekintett politikus a túlélés nagymesterre. Sikerült megszerezze az RMDSZ vezetőinek bizalmát annak dacára, hogy a Független Magyar Párt politikusaként került be a parlamentbe. (E szervezetet még a Markó-vonal is szekus-gyanús képződménynek tartotta, ebből jött létre a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt, melynek elnöke Kiss Kálmán, az RMSZDP totális esélytelenségét látva 2004-ben előbb székely etnikai szervezetet próbált létrehozni, majd e terv meghiúsulása után a Nagyrománia Párt listáján (!) indult a választásokon. Csutak István volt képviselő 1993-as visszaemlékezése szerint éppenséggel Frunda egyik mai szövetségese, a szintén Neptun megjárt Borbély László járta körbe a képviselőket azzal, hogy vigyázzanak Frundával, mert az FMP embere és titkosszolgálati ügynök. FMP-s múltját maga Frunda sem tagadta. 
1993-ban ő volt az, akinek javaslatára végül is nem került bele az RMDSZ programjába a területi autonómia. (E követelést csak 1995-ben sikerült programszinten kodifikálni.) Ezt 1996-ban kerek perec letagadta már idézett Erdélyi Naplós interjújában. Ugyanebben az évben, midőn a román hatalom magyarellenessége a csúcsokat verdeste, arról nyilatkozott, hogy akkor lenne a legboldogabb, ha kormányon látná saját szervezetét , illetve részt vett a nyilvánvalóan diverziós célzatú, kizárólag Románia külföldi imázsának javítását célzó Neptuni tárgyalásokon , melyet a Markó-szárny által dominált RMDSZ SZKT is kemény hangon ítélt el.  1996-ban elnökjelöltként megpróbálta legimitálni a Neptun-gate-et azzal, hogy az atlantai tárgyalásokkal állította azokat párhuzamba. (Holott a neptuni akció előkészítése titkos volt, csak a román hatalmat támogató David Binder tudósított róla, az RMDSZ-es résztvevőknek nem volt megbízásuk a szervezettől s akció célja Románia külpolitikai tőkéjének gyarapítása volt. Az Atlantai tárgyalás a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott, az RMDSZ részéről minden politikai irányzatot felölelő legitim delegáció vett rajta részt. A célokat illetően mindkét félnek megvolt a maga számítása. A román hatalom továbbra is arra törekedett, hogy párbeszédkészséget mutasson, az RMDSZ pedig arra, hogy nemzetközivé tegye az erdélyi magyarság megoldatlan problémáit. A két esemény összemosását még Markó Béla is elutasította .) Az 1996-os választási kampány teljében a Heti Világgazdaságnak adott interjújában hamis állítások sorát engedte meg magának az elnökjelöléssel kapcsolatban, valamint - s ez még sokkal súlyosabb - a román-magyar alapszerződés lábjegyzetét illetően. Ez, mint ismeretes, azt rögzíti, hogy az Európa Tanács 1201-es ajánlása nem vonatkozik a kollektív jogokra és az autonómiára. Frunda beállítása szerint azt rögzíti, hogy "a cikkelyben foglaltak nem vezethetnek elszakadáshoz". 1996-ig az autonómiának a szegregációval való összefüggésbe hozása a kifejezetten magyarellenes erőknek, vagyis a román félnek valamint az SZDSZ-nek volt a sajátja. (Magyar Bálint 1993-ban egy Szegeden tartott előadásában kísérelte meg a szomszédok prizmáján keresztül nézni az autonómiatörekvéseket . De Tamás Gáspár Miklósnak is volt olyan megnyilatkozása abban az időben, miszerint "Föderalizmus, regionalizmus, autonomizmus: ez mind alkotmányos államaink felbontására irányul." )
Az 1999-es RMDSZ-kongresszuson, midőn a kettős állampolgárság kérdése szóba került, Frunda azzal az állításával hökkentette meg a hallgatóságot, miszerint Horvátország nem adott állampolgárságot a határain kívül élő horvátoknak, csak útlevelet és választójogot. (A horvát példa a 2004. december 5-i népszavazásnak köszönhetően az egyik fő hivatkozási alapja lett a nemzet oldalnak, így talán nem kell ecsetelnem Frunda csúsztatási kísérletének nevetségességét s azt bizonygatnom, hogy Horvátország természetesen állampolgárságot adott minden azt igénylő horvátnak.)  2002-ben, midőn a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) ügyében a Szabályzatfelügyelő Bizottság határozata rámutatott az RMDSZ eljárásának törvénytelenségére , azt állította, hogy a határozat nem jogerős és a dokumentumot nem volt hajlandó felolvasni. (Nota bene a nem jogerős döntés is a testületre tartozott volna. Érdekes jogi megoldás lenne az első fokú bírósági határozatok eltitkolása az érintettek, valamint a nyilvánosság elől. A felolvasás megtagadásának oka az volt, hogy az SZFB állásfoglalása tartalmazta azt a passzust, miszerint a döntés jogerős és a Markó-klikk csak kétes szabályosságú manipulációval érte el, hogy a bizottság térjen vissza a döntésre. Mire a visszatérés megtörtént volna, a MIT helyeit a 2003-as kongresszuson a nomenklatúrális szempontok alapján életre hívott Markó-hu Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) küldöttei foglalták el.)  Emlékezetes ugyanezen időben tett nyilatkozata is, mely szerint már elértük a kulturális autonómiát. Miközben Frunda nyilatkozatának idején működtek a tankönyv-kommandók, melyek a személyiségi jogokat semmibe véve székely gyerek iskolatáskájában kutattak magyarországi tankönyveket keresve, a román hatalom mindmáig ott akadályozza a csángók magyar oktatását, ahol tudja, miközben mind a magyar nyelvű oktatás intézményes keretéről, mind pedig a magyaroknak szánt tananyag tartalmáról Bukarestben döntenek. Nesze neked autonómia! Napjainkban Frunda György azzal került az újságok címoldalára, hogy nyilatkozata szerint igyekezni fog meggyőzni az európai fórumokat a román választási törvény demokratizmusáról. A Helsinki bizottságtól az Európai Néppártig, nem kevesen találtak eddig kifogásolnivalót abban, hogy a román szabályozás az etnikai szervezetek számára sokkal szigorúbb feltételeket támaszt, mint a pártok számára. (Ennek értelmében egy kisebbségi szervezet az általa képviselt közösség legalább 15%-ának támogatását kell élvezze, vagy legalább 25.000 tagot kell számláljon, úgy hogy 15 megyében is legkevesebb 300 tagja legyen. E feltételek sokkal keményebbek bármely kisebbség számára, mint a pártoktól megkövetelt 50.000 tag, ami egyébként szintén rendkívül szigorú követelmény.) Frunda tehát bárhonnan jött, bárhányszor mond ellent önmagának, állíthatja a legnagyobb jogi abszurdumot, megmarad pozíciójában. A jelenség sajnos Kárpát medencei szintű. A többségi hatalom számára kényelmes figurák Bugár Bélától, Kasza Józsefen át Markó Béláig vagy Frunda Györgyig mindaddig csúcspolitikus maradnak, amíg egy hiteles magyar szervezet meg nem buktatja az őket hordozó komprádor-alakzatot, az MKP-t, a VMSZt valamint az RMDSZt, a nemzeti érdekek kiárusítására szakosodott álnemzeti triumvirátust. 
Borbély Zsolt Attila
a HUNSOR Erdélyi tudósítója
a cikk megjelent a Kapu oldalain is 
hunsor.se/bzsatudositasai

Püspöki vizitációt tartottak a marosvásárhelyi városházán
A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalba látogatott szerdán az Erdélyi Református Egyházkerület generális vizitációs bizottsága, Kató Béla püspökkel az élen. A találkozón a 36.300 marosvásárhelyi református fő kérdéseiről, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyzetéről, a remeteszegi temető bővítéséről, a Tulipán utcai gyülekezet templom építésének lehetőségeiről, a Református Kollégium és óvoda helyzetéről, valamint a Kapa utcai felújításról egyeztettek.
A püspökség Peti Andrást kérte meg, hogy szervezze meg a találkozót a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban, hogy a reformátusok legfontosabb problémáiról beszélgessenek a polgármesterrel, illetve az alpolgármesterrel. Az alpolgármester a Maszol érdeklődésére elmondta, Marosvásárhelyen a legnagyobb felekezeti közösség a reformátusoké, a legutóbbi népszámláláskor több, mint 36 ezer vallotta magát református felekezetűnek.
A legfontosabb kérdés, amit sürgősen meg kell oldani, az a Bolyai Farkas Elméleti Líceum telekönyvezése. Az iskolát utoljára több mint száz évvel ezelőtt, még a 20. század elején telekönyvezték, amikor még néhány deszkabódé állt a mostani főépület helyén – mondta Peti András. Az azóta felépített iskolaépületnek nincs telekkönyve, amihez előbb a topográfiai felmérést kell elvégezni. Minderre azért van sürgősen szükség, – magyarázta Peti András, – mert a református egyház elkezdené az iskola felújítását, az ehhez szükséges anyagi alap ugyanis a rendelkezésére áll.
A Tulipán utcai református gyülekezet egy évtizednél is több, hogy szeretne templomot építeni. A tegnapi tanácskozáson ennek a lehetőségeit is megbeszélték. Felmerült egy olyan megoldás, hogy a Gloriei utcai, használaton kívüli, üres kazánházat az egyház rendelkezésére bocsátaná a város, hogy azt templommá átépíthessék. Ennek keresik a jogi lehetőségeit – tette hozzá az alpolgármester. Remeteszegen a temető bővítésének érdekében egy 49 évre szóló megállapodást köt a városháza az egyházzal, amely a város rendelkezésére bocsát másfél hektárnyi területet.
Jövőben ünneplik a reformáció 500-ik évfordulóját, amelybe Marosvásárhely is bekapcsolódik. Felmerült annak is a lehetősége, hogy Kálvin Jánosról nevezzenek el utcát a városban – számolt be Peti.
A Maszol kérdésére, hogy a Református Kollégiumba tervezett szakoktatásról esett-e szó, az alpolgármester elmondta, csupán érintőlegesen beszéltek erről. “A szakoktatás jelentőségéről szó esett, de konkrétan a tervezett szakosztályok létesítéséről nem, az ugyanis nem a polgármesteri hivatal hatáskörébe tartozik” – mondta Peti András. Az alpolgármester szükségesnek és hasznosnak minősítette a találkozót.
A megbeszélésen ismertették a Református Kollégiumhoz tartozó elemi iskola, illetve a cserealji óvoda helyzetét is, amelyek közköltségét, bérleti díját a városháza fizeti. Szó esett a remeteszegi református egyházközség és a polgármesteri hivatal közötti partnerségi szerződéskötésről is, amely értelmében a temető bővítésére bocsátja az egyház a területet 49 évre. A meggyesfalvi gyülekezet Kapa utcai bejáró felújítását kérték az egyházfők, amire ígéretet is kaptak, illetve elmondták, mennyire hátrányosan érinti az egyházat az új adótörvény, amely arra kötelezi, hogy helyi adót fizessenek a parókiák, gyülekezeti házak és más, az egyház tulajdonát képező ingatlanok után. Jövőre 500 éves évfordulóját ünnepli a református egyház, ebben be szeretne kapcsolódni Marosvásárhely is, illetve felmerült annak is a lehetősége, hogy utcát nevezzenek el Kálvin Jánosról. maszol.ro

Márciusi események a Tomcsa Sándor Színházban
Újabb ősbemutatóra kerül sor a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban: Toepler Zoltán és Garaczi László Brahms és a macskák című drámáját láthatják, Hatházi András rendezésében.
Az előadást csütörtökön, március 3-án 19.00 órától mutatják be. A színház vezetése szerint egy olyan darabról van szó, ami nem szokványos „konzerv”, vagyis nem engedik elbújni a nézőket a székek közt, miközben a színészek játszanak. A nézőket is bevonják – amennyire ezt ők megengedik. Éppen ezért hangsúlyozottan kérik, hogy a bemutatóról ezúttal senki ne késsen el!
„Mivel a Brahms és a macskák egy nyilvános próba, olyan lehetőséget ad a közönségnek, hogy betekintsen a színház életébe, magába a próbafolyamatba. Erre az elmúlt tizenhat évben nem volt lehetőség” – részletezte az igazgató.
Nagy Pál színházigazgató kiemelte, hogy 2016-ban ez az első bemutató, de nem az első Hatházi által rendezett darab Udvarhelyen, szintén ő rendezte három évvel ezelőtt A lovasokat. A szakemberek elsősorban azért szeretik Hatházi munkáját, mivel teljesen másképp közelít magához a színházhoz. Időnként a közönség veszi is a rá kiosztott lapokat, ha nem csak szórakozni és töltekezni akar, hanem játszaná ugyanakkor a színházat.
A Brahms és a macskák ily módon "ősbemutató egy nyilvános próbán", amelyet március 3-án, csütörtökön, 19.00 órától Tomcsa Sándor-bemutatóbérleteseknek, március 4-én, pénteken, 19.00 órától Nyirő József-bérleteseknek, március 10-én, csütörtökön, 19.00 órától Haáz Rezső-, március 11-én, pénteken Kovács György-, március 29-én, kedden Tamási Áron- és március 30-án, szerdán pedig Fekete István-diákbérlet tulajdonosoknak játszanak, szintén este 7 órai kezdettel.
Az égig érő fa bábelőadás - Nagy Regina m.v. rendezésében - március 7-én, hétfőn, 10.00 és 12.00 órától, illetve március 8-án, kedden, ugyancsak 10.00-től és 12.00-től lesz műsoron a Koncertteremben, szabadelőadás formájában.
Az Udvarhely Néptáncműhely előadása, A bál egy táncszínházi előadás, amely a magyar nép kultúrtörténetét próbálja a színpadi mozgás és a zene eszközeivel ábrázolni - rendező: Antal József - március 9., szerda 12.00 – Mikszáth Kálmán diákbérlet, nagyterem, március 9., szerda 19.00 – Fekete István diákbérlet, nagyterem.
A zűrzavaros éccaka Ion Luca Caragiale örökérvényű vígjátékának sajátos továbbgondolása Albu István rendezésében. Ezt az előadást március 13-án, vasárnap 19.00 órától lehet majd megtekinteni, szabadelőadás formájában a nagyteremben, játssza a gyergyószentmikósi Figura Stúdió Színház.
Március 15-ét a forradalom.ma című műsorral köszöntik, napján, 2016. március 15-én 9.00 és 12.00 óra között. További információkat az eseményről a színház honlapján találhat az érdeklődő: www.szinhaz.ro
Neil Simon Pletyka című bohozatát március 22-én, kedden, 19.00 órától Móricz Zsigmond-, március 23-án, szerda, 19.00 órától Arany János-diákbérleteseknek játsszák.
Örkény István Tóték című tragikomédiával március 15én,  kedden Brassóban, a Mátyás mesékkel március 18-án,  pénteken 11.00 és 13.00 órától Kézdivásárhelyen, március 31-én, 11.30 és 13.30 órától Csíkkarcfalván lép fel a társulat. eloszekelyfold.com

Érdemtelenül
Klaus Johannis alig egy év alatt tökéletesen belesimult a tájba, és ma már nyugodtan letagadhatja, hogy nyitott szellemiségű gondolkodó lenne. Nem mintha korábban az lett volna, de bizonyos jelek arra mutattak, hogy talán. A kétség maradéktalanul eloszlott.
A román államfő még alig lépett hivatalba, amikor nekilátott kitüntetéseket osztogatni. Így sikerült alig néhány hetes elnökösködés után kitüntetni egy olyan fickót, akit a civil szféra azzal vádolt, hogy a rossz emlékű legionárius mozgalommal szimpatizál. Lett ebből ugyan egy kisebb botrány, de semmi sem változott. A szóban forgó úriemberről kiderült, hogy ő ugyan nem volt sem gyilkos legionárius, sem véreskezű vasgárdista, mert hát kisgyerek volt akkoriban. 19 évesen került börtönbe kommunistaellenes szervezkedés miatt, a szerencsétlen még egészen fiatalon ismerkedett meg a könyörtelen elnyomás embert próbáló módszereivel és eszközeivel. De az is kiderült róla, hogy néhány évvel ezelőtt nyilvános eseményen méltatta a fentebb említett gyilkos egyletek kétes hírű tagjait, szóval ez így normális helyeken több mint vállalhatatlan. Csak nem itt. Mert az egyáltalán nem baj ebben az országban, ha valaki az egykoron szégyenteljes tetteket elkövető bűnözők emlékét ápolja. Csak éppen ne magyarkodjon, mert akkor lőttek mindennek.
Klaus Johannis csütörtökön megvonta Tőkés Lászlótól azt az állami kitüntetést, amit ő a korábbi államfőtől kapott az 1989-es rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért. Tőkés László 2009-ben azért kapta meg a Románia Csillaga Érdemrend lovagi fokozatát, mert két évtizeddel korábban volt kurázsija szembeszállni a kommunista elnyomással. Nagy szerepe volt abban, hogy megváltozott Románia sorsa, hogy elindult azon az úton, amely a szabad választásokhoz vezetett. Azokhoz a választásokhoz, amelyek végül hatalomra juttatták sok-sok évvel később azt a Victor Pontát, aki éppenséggel az érdemrend visszavonását kezdeményezte. A több mint negyed évszázaddal ezelőtt megváltozott világnak köszönhetően lehetett elnök Klaus Johannisból, aki most éppen a kommunizmus lebontásában szerepet játszó embertől megvonta a kitüntetést. Akár azt is mondhatnánk, Tőkés László magának köszönheti ezt az egészet, hiszen ha ’89 decemberében kussol, akkor most nincs érdemrendügy.
Klaus Johannis csütörtökön azzal indokolta a döntését, hogy aki román állami kitüntetést kap, annak tisztelnie kell Romániát, valamint az alkotmány alapjául szolgáló értékeket. Ezek szerint Tőkés László a fentiek valamelyikének nem tett eleget. Mint emlékezetes, az egész cirkusz onnan indult, hogy 2013-ban a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen azt javasolta: Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyi magyarság fölött. Az akkori kormányfő, Victor Ponta erre hivatkozva kezdeményezte a kitüntetés visszavonását – amely most meg is történt. Nem tudom, hogy Tőkés László tiszteli-e vagy sem Romániát, vagy hogy mennyire veszi komolyan az alaptörvény értékeit. Az viszont egészen nyilvánvaló, hogy ha ezen az alapon kezdenénk fenékbe rugdosni a romániai politikusokat, akkor Tőkés László valahol a sor végén lenne. Sosem volt például tagja olyan kormánynak vagy parlamentnek, amely alkotmányellenes jogszabályt hozott. Sőt nyugdíjasokat sem fosztott ki, nem tett tönkre vállalkozókat, nem hagyott kínok között meghalni betegeket, nem lopta el a fél államkasszát sem. Még gyilkosok emléke előtt sem hajtott fejet.
Ha valakinek van gusztusa, megnézheti, hogy hányan vannak, akiket bűncselekmények elkövetése miatt jogerősen elítéltek, mégis nyugodtan birtokolnak valamilyen román állami kitüntetést. Ebben az összefüggésben viszont lehet, hogy Tőkés László járt jobban: kirakták egy olyan szűk klubból, amelyben nyüzsögnek a bűnözők.
Szüszer-Nagy Róbert. Székelyhon.ro

Irányváltás kellene
Érdekes jelenségre világított rá a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) minap, rámutatva, milyen visszásságokhoz vezet az RMDSZ kint is vagyok, bent is vagyok politikája, no meg hogy a nemzeti közösség érdekeinek védelmében inkább akadály volt, mint segítség a kormányzati szerepvállalás.
Nem véletlen, hogy csak jó néhány hónappal az ellenzékbe szorulás után hallani először arról: az RMDSZ árnyékjelentéssel próbálja kiigazítani azokat a valótlanságokat, melyeket az Európa Tanácsnak elküldött, a kisebbségi jogok biztosításáról szóló országos dokumentum tartalmaz. Csakhogy, mint kiderült, a jelentést az az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala készítette, amelynek vezetője októberig az RMDSZ embere volt – a jelentést decemberben továbbították az ET-nek –, és Laczikó Enikő azóta is ott van, igaz, „csak” helyettes vezetőként. Fura az is, hogy az RMDSZ mostanáig soha nem emelt kifogást a hasonló jelentések kapcsán, pedig ez immár a negyedik, és ismervén helyzetünket, nehéz elképzelni, hogy a korábbiak a mostaninál valósabb képet festettek volna. A szövetség kormányon lévén vagy épp oda készülődvén, „mindhárom alkalommal maximálisan támogatta az országjelentések nem túlzottan magyarbarát és irreális statisztikáit, amelyek a magyar közösséget érintően a »minden rendben« képet festették” – fogalmazott a CEMO. Magyarán, hitelesítették a román kormányok sorozatos hazugságait.
Az RMDSZ főtitkára, Kovács Péter felháborodott a CEMO felvetésén, hogy független civil szervezetek lennének illetékesek árnyékjelentések készítésében – az ET kritériumai között is ez szerepel –, nem hajlandó sem megérteni, sem elfogadni, miért találják úgy egyesek, hogy az előzmények után a szövetség nem hiteles forrás. Mintha Csipkerózsika-álomból ébrednének, hirtelen kiderült: „az RMDSZ-nek minden joga és kötelezettsége is megvan árnyékjelentést készíteni”. Szaporodnak a magyarellenes támadások, az RMDSZ-es tisztségviselők feje fölött is ott köröz a korrupcióellenes ügyészség, összeomlani látszik a torony, amelynek tégláit 25 éve rakosgatják egymásra nagyon lassan Bukarestben. Előtűnik, hogy megszerzett jogok is visszavehetőek, a kormányba simulásnak, a kis lépések politikájának eredményei egyik napról a másikra szertefoszolhatnak. Semmivé válhat mindaz, aminek kiharcolására oly büszke az RMDSZ.  Újabb és újabb bizonyítékok kerülnek elő, melyek megmutatják, mennyire téves úton bolyongunk bő negyedszázada. Milyen keveset adott és mily sok lehetőséget vett el a megalkuvó, kompromisszumokra alapozott Bukarest-központú politizálás. Változás kellene, melyhez a tavaly meghirdetett megújulás nagyon kevés, ideje lenne az irányváltásnak, a határozottabb, következetesebb kiállásnak és nemcsak választások előtt, a szavazatszerzés bűvöletében. 
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megfigyelők járnak köztünk
Múlt szombaton fülhallgatós, megfigyelési szándékát rosszul leplező férfit kergettek el csoportjuktól a csíkszeredai unitárius nőszövetség tagjai Sepsiszentgyörgy központjában. Lelkészük, Solymosi Alpár úgy véli, minden bizonnyal nem egy ügynök jár köztünk, többen is lehetnek, akik méregetik, lehallgatják a járókelőket.
A sepsiszentgyörgyi nőszövetség tagjai szombat délben városnézésre hívták a Csíkszeredából érkezett vendégeiket. Előbb a Székely Nemzeti Múzeumot tekintették meg, majd a főtér irányába vették útjukat. A Lábas Háznál járva fedezte fel a lelkész, hogy nem messze tőlük áll egy férfi, akinek a nyakában fülhallgató van, ám ekkor még csak érdekesnek találta, különösebb jelentőséget nem tulajdonított neki. A Mikó Imre-szobornál még nem, de a Szabadság-szobornál egy hölgynek feltűnt, hogy az illető csoportjukhoz csatlakozott. Magyarul, majd románul szóltak hozzá, s kérdezték meg illedelmesen, mit szeretne, ám választ egyik nyelven sem kaptak, ezért emeltebb hanggal kérték, tűnjön el, ne zavarja tovább társaságukat. A férfi a felszólításnak eleget tett, eltávolodott tőlük, de csak annyira, hogy szem elől ne veszítse őket, s több percig még a környéken maradt. „Olyannyira felzaklatott az ügy, hogy főtéri sétánk többi részére – a megyei könyvtárnál, az aradi tizenhárom kopjafájánál, majd a vadászmúzeumnál jártunk még – már nem is tudtam odafigyelni. Hiába csitítgattak a hölgyek, nem tudtam feldolgozni, hogy aljas szándékukat ennyire nem titkolva köztünk járnak megfigyelőink, s kihallgatják beszélgetéseinket. Értem én, hogy Antal Árpád miatt most még »érdekesebbek« vagyunk a titkosszolgálatok számára, s lépten-nyomon szemmel tartanak, de ennek az embernek a viselkedése valósággal megdöbbentett: még csak titkolni sem próbálta, hogy ki ő, mi ő, s milyen szándék vezérli. Meggyőződésem, nem egyszeri eset történt, a sepsiszentgyörgyiek mindennapjait folyamatosan fürkésző szemek figyelik” – nyilatkozta a fiatal lelkipásztor.
 Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apróka eszponka
Vigyázkodás, nézelődés, bámészkodás
Az iskolából sétálok haza, szívből örvendek, hogy este hat órakor még világosság van.
A háza előtt, a kapun belül nézelődik. Annyira magas, hogy kilóg a képből.
– Nézelődik, nézelődik? – kérdem kedvesen.
– Vigyázkodok, vigyázkodok, nezem, hogy immán lassan jő az este.
– Én tíz esztendő alatt egyszeres nem láttam kendet csak nézelődni munkálkodás nélkül – mondom meg az igazat.
Mert ritka dolog férfiembert Moldvában csak úgy vigyázkodáson kapni, csak bámészkodva látni.
– Akkor holnap este is kiállok ide, hogy lásson még vigyázkodni! – neveti, szeméből látom, hogy jót tesznek szavaim a lelkének.
(2016. március 1.)
Kollégák
– Komolytalanság ez az egész magyaróra! – mondta tíz évvel ezelőtt egy idős tanítónő a tanáriban a jelenlevő tanítói közösség előtt. 
Alig egy hónapot éltünk Frumószán akkor, sem megfelelő információm, sem nyelvi tudásom nem volt elegendő ahhoz, hogy megvédjem magam. Nem lettünk barátok. Évekig sandán méregettük egymást, évekig nem jöttek magyarórára az osztályából gyerekek. 
Öt év után véletlenül egymás mellé kerültünk egy iskolai rendezvényen. A lányomat hordtam a szívem alatt, az állapotom kihozta belőle az anyát, fontos információkkal látott el a rá jellemző szigorral, de mégis oly kedvesen. Órákig beszélgettünk.
A tavaly nyár elején egy nagy tállal lépett be a tanáriba, s elém tette.
– Lépesméz a lánykának! – s nagyobb lett a csend, mint annak idején.
A tegnap a folyóson találkoztunk, fáradtan nézett maga elé, aggódott valamin. Köszöntöttük egymást. Két lépés után ujjait éreztem a karomon. Betegek az unokái, helyettesíteném egy napig? Mikor? Holnap? Természetesen, menjen nyugodtan? Az első óra az a ... Hagyja, boldogulok, menjen, menjen, ne legyen gondja az osztályára. 
Hála szemében, öröm a lelkemben. 
Korán reggel üldögélek a tanáriban, a szerre érkező tanítók kérdezgetik, hogy kit helyettesítek ilyen korán? Halkan mondom a nevét, pontosan tudom, hogy ki volt jelen tíz évvel ezelőtt. Tekintetünk találkozik. Mosolyog. Én is.
(2016. február 25.)
Ceruzák
A keresztanyjának készít képeslapot, kitartóan, figyelmesen dolgozik. Váratlanul, kissé kapkodva elővesz egy marék ceruzát. Régiek, rágottak, töröttek, tompák.
Megnyugszik tőlük. Lassabban színez, mosolyog közben. Figyelem a ceruzákat. Kétfelén hegyezettek, rágottak...
– Mikortól vannak meg? – kíváncsiskodok.
– Vagy öt esztendeje, még a gradinicából (óvodából) valók. 
– De vannak újak a tolltartódban, nem?
– De, de ezek kedvesebbek – mondja szerényen, le is süti közben a szemét. 
Az óra végén elkérem, lefényképezem a kincsecskéit. 
– Gyere, mutítsam meg a pózát! – hívom. 
Pisolyogva figyeli. 
– Kend es olyan szipnek lássa, mint én! 
A bennem lakó gyerekecske büszkén mosolyog.
(2016. február 29.)
MÁTHÉ KRISZTA

Románia Csillaga: Dâmboviţa, süsse Heimat
Klaus Iohannis Nagyszebenből hozott szász óvatossága Bukarestben politikai gyávasággá konvertálódott.
Hogy a Casa Poporului gondolaterjesztő hatására a román politika legtöbb választottja az Alkotmányt (nagy „A”-val, ahogy írni szereti) a politikai cenzúra eszközének gondolja – közhely. Hogy az alkotmány amolyan „bunkócska, te drága”, és nem a szabadságnak az a fennkölt biztosítéka, ahogyan például az Egyesült Államok alapító atyái az amerikai alkotmányt 1787-ben elgondolták – román hagyományként is magyarázható.
Ami nem érthető: miért kellett Klaus Iohannisnak ehhez az értelmezéshez hasonulnia? Tőkés László érdemrendjének visszavonásakor mondott érveivel – „aki kitüntetést adományoz, el akarja ismerni a kitüntetett érdemeit, és meg akarja jutalmazni őt; aki viszont elfogadja a kitüntetést, annak el kell ismernie Romániát, a román alkotmányt, és tiszteletben kell tartania azokat az értékeket, amelyek az alkotmány alapját képezik” – egyértelművé tette: az ő szemében a kitüntetések osztása is puszta hűségviszony teremtése, és nem feltétlen elismerése egy cselekedetnek, amely már végképp a történelem része. A kitüntetések logikája ugyanis épp abban rejlik, hogy feltétlen aktusok. Értéküket épp feltétlenségük emeli, hiszen végérvényességük épp annak a tettnek, annak az érdemnek vagy alkotásnak a végérvényességét, történelmi súlyát kívánja aláhúzni, amelyért adományozták.
Külön pikantériája ennek a Dâmboviţa-parton termő alkotmányosság-értésnek, hogy a bizonyítottan köztörvényes elítéltek nem sértik azokat az értékeket, amelyek „az alkotmány alapját képezik”. Még csak fel sem merült, hogy Adrian Năstasétól is meg lehetne vonni ugyanezt a Románia Csillaga (Steaua României) érdemrendet. Mintha a törvényeknek – alapjaiknak, szellemüknek – semmi köze nem lenne az alkotmányhoz. Mintha a törvény és az alkotmány két különböző eszköze lenne a bukaresti politikai kupola építésének, amelyben immár Iohannis is aktív barkácsmester. Itt előbbit a napi törlesztések, a vadritkítás eszközének tekintik, az utóbbit pedig ideológiai határmegvonásra használják.
Az Antena3-nak, a Voiculescu-birodalomnak nyújtott segítséggel Iohannis immár egyértelműen jelezte: be akar lépni a kupola építői közé. Tőkés érdemrendjének a megvonásához – miközben arra napi politikai számítások és az érdemrendek adományozásának egyszerű törvényi szabályozatlansága alapján került sor – „magasztos” alkotmányossági indoklást adott.
Az elmúlt negyedszázad román államfői a rosszul kialakított alkotmányos szerep foglyai voltak. Mégis, jelentősek azok a különbségek, ahogy – többnyire sikertelenül – e helyzetben cselekedni próbáltak. Traian Băsescu 2009-ben a díj odaadományozásával politikai bátorságról tett tanúbizonyságot: Tőkés László és Temesvár elismerésével tulajdonképpen szembement az 1989-es forradalom értelmezésének bukaresti kánonjával. Bátorságából viszont hiányzott az állhatatosság és az elvek primátusa. Iohannis viszont egyre inkább politikai gyávaságának állhatatosságával tűnik ki. Ezzé konvertálta Bukarest a Szebenből hozott szász óvatosságát és kimértségét.
Bakk Miklós
[Főtér.ro] http://itthon.ma/szerintunk

Táncolók és táncoltatók (Beszélgetés Csáky Zoltán televíziós személyiséggel)
Megjárt mennyet és poklot, televíziós személyiségként előbb a bukaresti magyar adás, majd a Duna Televízió egyik meghatározó arcaként vált milliók kedvencévé. Csáky Zoltánnal a távolba szakadt ember véleményformálási jogáról és az erdélyi magyar életről is beszélgettünk.
– A marosvásárhelyi magyarok többnyire a Bolyai-líceum mindenekfelettiségével hozakodnak elő. Ön is?
– Persze. Nagyon jó tanáraim voltak, műveltségem alapjai, az erkölcsi tartás, minden onnan származik. Egész életemben kísért az emlék, amikor 1962-ben, a ballagás előtt néhány nappal hívattak az igazgatói irodába. Kozma Béla, a legendás igazgató fogadott, társaságában két, számomra ismeretlen férfi. – Az elvtársak a pártbizottságtól jöttek, szeretnék, ha románul búcsúztatnád az évfolyamot. Hajlandó vagy-e, fiam? – kérdezte. – Igazgató elvtárs, mondtam, itt évtizedek óta magyarul búcsúzunk, én is magyarul mondom el a beszédemet. – Hallották az elvtársak? – fordult feléjük. És ezzel vége volt. 
– Milyen volt az akkori Vásárhely?
– In floribus! Nagy színészgenerációk nőttek ki, a kilencven százalékban magyar játékosokból álló ASA futballcsapata virágkorát élte. A Bolyai igazi magyar sziget volt, a romántanárnőnk már akkor mondogatta: vigyázzatok, mert csak Székelykocsárdig tudtok érvényesülni a magyar nyelvvel. Persze, nem zárkóztunk el a román kultúrától sem, a Székely Színház sztanyiszlavszkijos világa után igazi nagy reveláció volt az akkoriban alapított román tagozat frissessége, új, a mozgástechnikát felértékelő stílusa. – A mai városról is hajlandó véleményt mondani?
– Azt tartom, hogy messzire távozott ember ne ítélkezzék. Bár az is igaz, hogy másfél évtizeden át tévésként havonta jártam vissza. A Duna Televízióval végrehajtott egyik legnagyobb médiatettünk az erdélyi március 15-i ünnepségek közvetítése volt, ezek során éreztem igazán a változást. A Postaréten ünneplő marosvásárhelyiek egyre megfáradtabb közösséget alkottak, míg Székelyföldön beljebb haladva nőtt az ünnep jó értelemben vett harsánysága, életereje. Marosvásárhely megváltozása elsősorban a Markó Béla, Frunda György, Borbély László triász nagy bűne, riporterként, a Heti Hírmondó főszerkesztőjeként éveken át követhettem a politikai habitus változásait.
– A kívülálló számára a bukaresti televíziós pálya egészen kivételes státusnak számított a hetvenes években. Belülről nézve is az volt?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy eleget tettem Bodor Pál hívásának. Az egyetem után, 1969-ben a Vörös Zászlónál kezdtem dolgozni színikritikusként. Ebben a minőségemben 1971-ben kritikát írtam a bukaresti televízió magyar adásáról. Miután a lapszám a Bodor kezébe került, felhívott, és azt mondta: ha minket bírálsz, gyere és csináld. Remek idők voltak, akkoriban még lehetett az erdélyi magyarságot szolgáló, nézhető műsort készíteni. Lehetővé tette ezt szakmai felkészülésünk, de Bodor „széles háta”, azaz az apósa, a központi bizottsági tag, Gere Mihály is. Torockóról, Székről készítettünk riportokat, portrékat erdélyi szellemóriásokról. És olyan igazi közösségteremtő műsorokat is, mint a Zenés karaván, a Kaláka, amelynek például az volt a jelszava: Jobb, ha mi táncolunk, mint ha minket táncoltatnak. Gyorsan mozgalommá vált, hólabdaszerűen nőtt, ugyanakkor egyre veszélyesebbé vált a hatalom szemében.
– Szekusdossziéja hogyan „emlékszik” ezekre az időkre?
– Sok érdekes dolog derült ki belőle, de én semmit sem érzékeltem az egészből. Az első jelzés az akkori feleségemtől, Sikó Ildikótól érkezett, aki kisírt szemmel érkezett haza Vásárhelyre egy bukaresti fejtágítóról. Kincses Előd ügyvéd figyelmeztette: vigyázz, mert Zolit megfigyelik. Az utolsó rólam szóló jelentés 1988-ból származik, ráadásul egy kalákás jelentett, Jakabffy Attila. Illetve az 1989. februári, Budapestre való áttelepedésünk után is született még egy jelentés az első interjúról, amelyet a Kossuth rádiónak adtam, Nadia Comăneci szökése ügyében szólaltattak meg mint „szakértőt”. – Tévésként soha nem kényszerült utólag nehezen magyarázható helyzetbe?
– Kivételezettnek tarthatom magam, mert Bodor engem soha nem bízott meg politikai tárgyú műsorokkal, se tévés publicisztikával. Nem is emlékszem, ki kellett-e mondanom valaha a képernyőn Ceaușescu nevét. Kalákáztam, kollégiumoztam, portrékat készítettem. Bodor távol tartott engem – s talán még Boros Zoltánt – az aktuálpolitikától, így utólag nem is lehetek eléggé hálás neki ezért.
– Fel sem tűnt, hogy közben mások vergődnek a pártos sajtó béklyójában?
– A magyar adásról nemrég megjelent könyv egyik bemutatóján „vallomásoztunk”, emlékeket idéztünk. Akkor mondta el Máthé Éva, hogy ő sajnos nem tud csupa szépre emlékezni. Vele csináltatták meg ugyanis az adás első negyedóráját, amely kizárólag a nagy vezető dicsőítéséről szólt. Név és arc nélkül ugyan, de akkor is.
– Ha ilyen burokban élt, mi érlelte meg önben a Magyarországra telepedés gondolatát? – Két keserű dátum van az életemben: 1985. január 11. és 2015. január 11. Az első egy borzasztóan hideg hétfői nap, Vásárhelyről repültem Bukarestbe, a szerkesztőségben pedig azzal fogadtak: miért jöttél, nincs adás. Hogyhogy nincs adás? Te semmit sem tudsz? Nem. Előtte való pénteken szó szerint adás közben húzták ki a dugaszból a német nyelvű műsort. Szélnek eresztettek bennünket. Bodor 1983-as távozása után ugyan egyre inkább éreztük a megszorításokat, de ezt a drasztikus megoldást semmi sem vetítette elő. Én a bukaresti rádió erdélyi tudósítója lettem, termelési riportokat készítettem. A második feleségemet, Emőkét gyerekgyógyászként Romanba helyezték, néha hazajött, néha én mentem a Trabantommal, Zselyke lányunk a nagymamánál nevelkedett. Ez így nem élet, mondogatta a nejem, aztán egyszer csak biztatni kezdett, hogy adjam be a kitelepedési kérelmet. Mivel Magyarországon születtem, ennek elvileg könnyebbséget kellett jelentenie. Beadtam, nyilván rögtön kirúgtak a rádiótól. Akkor már nem volt visszaút, eljöttünk.
– A rövidesen bekövetkező változások nyomán nem merült fel önben, hogy itthon kezdjen újra mindent? – Bodor Pál a tanúm, hogy 1990 februárjában haza akartam jönni. Októbertől a magyar rádiónál dolgoztam a határon túli műsor szerkesztőségében. Januárban a tévé megbízásából már újra otthon voltam, Jelentés Erdélyből címmel készítettem egy háromrészes riportsorozatot. Jelen voltam például Tőkés László első szabad istentiszteletén, a templom előtt még katona vigyázott rá. A februári vásárhelyi gyertyás tüntetés után – bár akkor már nagyon készültem haza – Bodor azt mondta: várj még. A fekete március aztán mindent eldöntött.
– Milyen eseményhez kötődik a másik cezúra, 2015. január 11-e?
– Az a budapesti tévés életem végének időpontja. Újabb hétfői nap, mentem be a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorába, amikor rohan utánam az adásszerkesztő. Jól vagy, Zoli? Jól, persze. De van egy kis gond: nem vezetheted a műsort. Nem írták alá a szerződésedet. Szó nélkül megfordultam, összeszedtem a személyes dolgaimat, és eljöttem. A nagy tévés leépítési hullám engem is elsodort. Jólesett viszont, hogy a nézőknek a világ minden részéről és a kollégáknak is nagyon hiányoztam.
– Most, bő egy év után hogy érzi magát? Még inkább fáj? Vagy szűnőben van?
– Az tart némileg karban, hogy mindenhonnan hívogatnak. Megjelent két kötetem, keresik a filmjeimet, bemutatókra járok. Az emberek ragaszkodása megindító: egy éve nem vagyok a képernyőn, és még mindig nem akarnak elfelejteni. Persze, jó lenne valami új kihívás, mert azért fáj a szakmai megbecsülés hiánya. Nem kaptam választ az Erdély kifosztásáról szóló, Zöld arany című filmtervem szinopszisára. Az utolsó arcél című dokumentumfilm-tervem azonban most megvalósulni látszik. A jugoszláv hadsereg egykori alezredeséről, Sutus Józsefről szól, aki feleségét követve ma Macedóniában él. Első világháborús honvédsírokat tárt fel Szkopjében, ahol a régi temetőt magyar temetőnek hívják. Ő a szkopjei magyarok vezetője, tevékenysége nyomán a városban emléktáblát helyeztek el, négy utcát magyar személyiségekről neveztek el. Erős hiányérzetként él viszont bennem, hogy nem tudtam folytatni az ortodoxia erdélyi térhódításával foglalkozó Hagymakupolás honfoglalás című filmemet. 
– Merre szerette volna továbbvinni ezt a nagy visszhangot kiváltó történetet?
– A katolikus egyház irányába. Jakubinyi György érsek annak idején nem nyilatkozott nekem, de megváltozott az optikája, mióta a pápa Romániában járt, Erdélybe viszont nem látogatott el. Úgy gondolom, a székelységnek, Székelyföldnek gyakrabban kellene pozitív impulzusokat, üzeneteket küldenie magáról a nagyvilágnak. A csíksomlyói búcsú, az összmagyarság legnagyobb ünnepe közvetítésekor gyakran megfordult a fejemben: mi lenne, ha a ferences atyák felkérésére a somlyói nyeregben összegyűlő ötszáz-hatszázezer székely-magyar-csángó zarándok aláírásával hitelesítenének egy, a Szentatyához címzett meghívót? 2017-ben, a négyszázötvenedik jubileumi évben Ferenc pápa látogatása aktuális lehetne. És akkor Őszentsége szembesülhetne a ténnyel: az ortodoxia hiába potyogtatta tele Székelyföldet hagymakupolákkal, így próbálva jelezni, hogy ősi román föld, ott bizony félmillió katolikus hívő előtt misézhet.
CSÁKY ZOLTÁN
Sümegen született 1945-ben. Nős, három gyermek apja, egy unoka nagyapja. Gödöllőn él. Tanulmányait Marosvásárhelyen a Bolyai Líceumban, majd Kolozsvárott a BBTE bölcsészeti karán végezte. 1971-től az RTV magyar szerkesztőségének tagja, a Kaláka és a Kollégium című műsorok szerkesztője, műsorvezetője. 1989-ben családjával Magyarországra telepedett. A Kossuth rádió munkatársaként dolgozott, majd a Duna Televízió alapító tagjaként a Heti Hírmondó főszerkesztője és műsorvezetője, dokumentumfilmek szerzője. Hagymakupolás honfoglalás című filmjét levetítették a University London East European Studies karán. 2010 és 2014 között az MTVA műsorvezetője, az Arcélek portrésorozat szerzője. Kötetei: Hagymakupolás honfoglalás (2004), A jóisten politikája (2010). Díjak, kitüntetések: Pethő Sándor-díj, Julianus-díj.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Széltörésben
Vári Attila Marosvásárhelyen
Vári Attila József Attila-díjas írót és költőt, a Lassított lónézés, a Változatok ütő és védekező hangszerekre, illetve több, máig népszerű verseskötet, novelláskötet, regény szerzőjét ünnepelte szépszámú közönség szerdán délután a Bernády Házban. Az irodalmi estet kettős eseményként harangozták be a szervezők: egyrészt a szerző hetvenedik születésnapját ünnepelték, másrészt ekkor mutatták be legutóbbi, Széltörésben című verseskötetét, amely a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg.
Az egybegyűlteket az estet szervező kiadó igazgatója, Káli Király István üdvözölte.
– Kettős eseményen veszünk részt, egyrészt az új verseskötet bemutatóján, másrészt a város megtért gyermekét üdvözölhetjük hetvenedik születésnapján. Vári Attilának ez már a hatodik kötete a Mentornál, gyakorlatilag háziszerzőnkké lépett elő. Barátomként szeretem, a közeli régmúltból azt tudom, ami közös az életünkben. Egy párnaháborúra emlékszem és arra a vagonra, amelyben tizenhárom évesen a mumpsz foglya voltam, és ő vigasztalásnyira mellettem maradt. Sem akkor nem értékeltem igazán, amit értem vállalt, sem tizenhárom évvel később, amikor összetalálkoztunk Vásárhely főterén, és elolvasta, majd eljuttatta zsenge és értéktelen irományaimat oda, ahol íróvá avattak. Fölöttem járt két osztállyal, és utóbbi találkozásunkkor már kétkötetes szerző volt, én pedig minden betűjét szentírásként faltam, nyeltem. Egyetlen kijelentését nem tudtam akkor sem elhinni, azt, hogy számára vége az emlékeknek. Most, több mint 40 év távlatából állíthatom, hogy álságosan játszotta a felnőttet, hiszen egy életen át az örökölt és maga teremtette mítoszok között élt. Erre volt szüksége, hogy átélhesse a világ viszontagságait. Életemet szebbé, jobbá tették meséi, történetei, mert hinni tudtam, akartam bennük – az életre hangolódás között is meggyőződhetünk arról, hogy vannak csodák – mondta Káli Király István, majd az új verseskötetet méltató Kovács András Ferenc szólt a közönséghez.
– Vári Attila szeretetre és olvasásra méltó ember. Nagyon fontos a jelenléte az irodalomban. Már akkor is fontos volt, amikor még alig tudtunk róla. E kötetben 35 vers van, és ezek a versek nagyon pontosan tagolódnak, szövésük felszabadítóan groteszk, utána pedig felszabadítóan keserű. Az első részben az Önarckép cikluscím szerepel, ez családi portrésorozat. Az emlékszilánkok, a legbelső történetek valahol az elhallgatás cseles határán vannak. Mennyi keserű szeretet, fanyar humor van ezekben a versekben! Groteszk lábjegyzetek, névjegyzetek, farsangi csujjogatók. Két verse a hetvenes, nyolcvanas évekből való, a többi bárhol keletkezhetett a huszadik és huszonegyedik század árnyékában. A félkeserű gyerekszáj kiszól a képből. A nagy mesélő az életrajzi mozzanataiban nem adós nekünk, de a líra egy fél szájhúzást, metaforát könnyebben elárul, mint a próza. Ezek nagyon jelen idejű emlékek. Élesen felvillantott és félhomályban is maradó portrék tetőznek a versekben, amelyek Kormos Istvánt juttatják eszembe. Groteszk, burleszk, félfanyar, központozás nélküli versek, dallamok szerepelnek a kötetben – a vers legalább hajlítható, ha a világ merev. A Sancho Panza-verseket követően lassú sötétedés következik, e szint pedig megmarad és emelkedik a második, Forgószélben című ciklus alatt. Megrázó és könyörtelen versek is helyet kaptak a kötetben, alkotásainak nagy erőssége a játékos billegetés: mosolya egy kisfiúé és magányos farkasé egyszerre. Szürrealisztikusan tud láttatni dolgokat, el tudja emelni a sorokat, akár a nyelvtől is. A víziók és tündérálmok között állandó mozgásban van az akarat és az én. Mindig dalszerű volt, itt a meg-megakasztó, szándékos ritmustörések a kételyt fejezik ki, az érzést, amikor beleszakad az ember hátába a fájdalom. Sokféle verset ír, rímes verset, szabad verset egyaránt. Hosszan, szuggesztíven és kívülről el tudja mondani a verseit, szívből szavalja őket – mondta KAF számos sztorival gazdagított méltatóbeszédében, majd az est végén a szerző osztotta meg emlékeit a közönséggel, illetve olvasott fel legutóbbi verseskötetéből.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés László csillaga
Erdély és a Részek román megszállása óta Bukarest elsőrendű politikai célja a megszerzett területek megtartásának biztosítása örök időkre. E cél megvalósításának egyik legfőbb eszköze a magyarság elüldözése, megfélemlítése és/vagy asszimilálása.
Az első világháborút lezáró nemzetközi jogi diktátumok célja nem a kontinens békéjének megteremtése, hanem a legyőzöttek megalázása és kifosztása volt, így kódoltan magukban hordozták a második világégést, melynek csak időpontja volt kérdéses.  Az azóta eltelt közel száz esztendő óta a román fennhatóság alatt álló területeken megannyi politikai rendszer uralkodott, monarchikus parancsuralmi látszatdemokrácia, királyi diktatúra, sztálini totalitarizmus, puha majd egyre keményedő ceausiszta nacionál-szocializmus, el egészen a mai „eredeti demokráciáig”. Ha magyar szempontból értékeljük azt a száz esztendőt, mely az első, 1916-os román betörés óta eltelt, azt láthatjuk, hogy a román politikai rendszer lehántható formameghatározottság a magyarellenességhez, Erdély magyartalanításának alkotmányszinten rögzített célprogramjához képest. Teljesen mindegy, hogy milyen politikai garnitúra milyen alkotmányjogi rendszer játékszabályai szerint uralkodott, a magyarság eltüntetése ősi földjéről konstans törekvése Bukarestnek.
E tények fényében kell értékelni Tőkés László érdemrendjének minap történt visszavonását.
Tőkés László mindig is szálka volt a román politikum szemében (leszámítva azt a maroknyi európai gondolkodású román értelmiségit, aki közösséget vállalt Vele). Nemcsak az volt a bűne, hogy magyarként halálmegvető bátorságával, konok és céltudatos helytállásával hozzájárult a temesvári népfelkelés kirobbanásához. Ez persze önmagában is súlyos vétek azok szemében, akik románnak tekintenek minden magyart, aki a jelenlegi román államhatárokon belül született (különösen akkor, ha az illetők dicsőséget hozhatnak az országra,) sőt, visszamenően is románná montírozzák Mátyás királyt, Kinizsi Pált, Dózsa Györgyöt vagy Kőrösi Csoma Sándort.
Tőkés Lászlónak fő bűne az, hogy nem elégedett meg a forradalmi ikonszereppel, hanem az új rendszer hatalmasainak is szemébe merte mondani az igazságot, belföldön és külföldön, éhségsztrájkot hirdetett az új rendszer magyarellenessége elleni tiltakozásképpen, az RMDSZ Bukaresti domesztikálása és kormányrúdhoz való odasimulása után pedig kemény és szókimondó állásfoglalásokban, interjúkban leplezte le az erdélyi magyar közösség bőrére menő bukaresti kéz kezet mos játékot, amit a román és magyar vezetők folytattak.
S végül tette mindezt úgy, hogy lényegében támadhatatlan maradt, még a globális világhatalom álságos normái szerint is megőrizte szalonképességét. Ismételgethetik imamalomszerűen a román médiában, hogy Tőkés „extremista”, szélsőséges, romángyűlölő, náci vagy fasiszta, akkor sem tudnak egyetlen gesztust, egyetlen nyilatkozatot, egyetlen tényt felhozni rágalmaik alátámasztására. 
Most visszavonták a Románia csillaga érdemrendet Tőle. 
Ennyire tellett a sovén román államhatalom képviselőtől, a megfelelési kényszer alatt álló szászból lett újromán elnöktől. Lelke rajta. Ettől Tőkés László történelmi érdemei egy fikarcnyit sem csökkentek. Sem az 1989 előttiek, sem az 1989 utániak.
Egyébként, mint köztudott, a kitüntetést Tőkés László már jó ideje átadta temesvári híveinek, annak a bizottságnak, mely az egykori ellenállók meg élő tagjaiból áll. Őszinte kíváncsisággal várom, miként veszik majd el tőlük a román államelnök emberei azt, ami jogosan megilleti őket. Ha netán így is történik, az erkölcsi győzelem mindenképpen azoké, akik ma is őrzik a temesvári népfelkelés eszmei lángját.
Borbély Zsolt Attila

Örömmel lenni irgalmasnak
A Nagyváradi Római Katolikus Egyetemi Lelkészség szervezésében múlt szombaton immár negyedik alkalommal szervezték meg a Bihar megyei magyar nyelvű nevelőotthonok találkozóját a PKE-n.
„Aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömmel (Róm 12,21)”- ezzel a mottóval rendezte meg immár negyedik alkalommal múlt szombaton a Partiumi Keresztény Egyetemen a Bihar megyei magyar nyelvű nevelőotthonok találkozóját a Nagyváradi Római Katolikus Egyetemi Lelkészség. Öt településről- Várad, Gálospetri, Székelyhíd, Nagyszalonta és Szentjobb- érkeztek résztvevők, körülbelül 150 vendég, akik közül 130-an voltak gyermekek. A szervező egyetemisták tésztával és ásványvízzel fogadták az érkezőket, akik hamarosan birtokukba vették a dísztermet.
Valószínűleg kevés rendező örül annak, ha a hivatalos program már az elején felborul, ez esetben azonban nemhogy bosszankodtak volna a házigazdák, hanem kifejezetten jó néven vették ezt, hisz végső soron nem a formalitásról, vagy a beszédek tartásáról szólt ez az összejövetel, hanem arról, hogy a megjelentek találkozzanak egymással, jól érezzék magukat, minél jobban megismerjék egymást, ők legyenek a középpontban. Így senki se vette zokon azt, amikor a hangszórókból hallatszó dalok hatására a gyermekek spontán módon táncolni kezdtek, majd Szerafina nővér és egy bohóc irányításával körbeálltak, vidáman mozogtak, ugrabugráltak és vonatoztak a székek közt. Lazán, felszabadultan, és pozitívan értelem vett gátlás mentesen.
Dezsőke
Az egybegyűlteket aztán Pék Sándor várad-újvárosi esperes-plébános köszöntötte hivatalos formában, arra kérve őket, hogy mondjanak közösen egy rövid imát, hiszen együtt imádkozni is jobb. Megható pillanata volt a találkozónak amikor az őt felköszöntő gyerekek felállva énekelték Szántó Ildikó gyermekvédőnek Halász Judit Boldog születésnapot című dalát, majd előkerült a jövőre már 18. születésnapját ünneplő „Dezsőke”, aki az elmúlt években az összejövetel arcává vált, nélküle talán nem is volna érdemes lebonyolítani ezt a találkozót. Ezután egymás után egy-egy műsorral kedveskedtek egymásnak a gyermekotthonokban nevelkedők, szellemi meglepetés gyanánt, ajándékként pedig a Libavonat zenekar zakatolt.
„Mindig szívesen és boldogan készülök erre a rendezvényre, annyira jó itt lenni”- nyilatkozta az Erdély Online-nak Diósi Mária, a váradi Szent Angéla-ház 15 éves lakója.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

A szomszédok érzékenysége
A problémákat most kell tisztázni, most kell megoldásokat keresni, nem később, amikor a két ország kapcsolata sikertörténet lesz. Mert attól tartok, hogy akkorra már mi is csak annyian leszünk Romániában, mint a szászok és svábok.
Kezembe került a minap egy 1971-ben kiadott gyűjteményes Babits-kötet, belelapoztam az utószóba, és ugyanúgy megakadt a szemem egy mondaton, mint amikor a hetvenes években először olvastam: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését". Teljes egészében hiányzott ebből a kiadásból öt vers, és hármat megcsonkítva adott közre a kiadó. Valamivel később, 1977-ben az újabb „összesből" már csak három költemény maradt ki egészen, egynek a címét kellett megváltoztatni, és a három megcsonkított versből kettő már úgymond nem annyira csonka.
Hogy milyen sorokat hagytak ki?
A Hazám című vers harmadik strófája így hangzik: „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! /Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!/S az a róna túl már a Nagy-Alföld/szemhatártól, ahol a nap támad./Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!/Szemhatártól szemhatárig, s újra/merre emléked, a halk selyempók/vonja szálát, szállj a rónán túlra/,s át hol állnak a bolond sorompók:/és akármit ír a kard a rögre, /lankád mellől el ne bocsásd bérced:/ha hazád volt, az marad örökre;/senkisem bíró, csak ahogy érzed!" Előbb a teljes strófát, aztán már csak az utolsó öt sorát törölték, és ezt az egészet utólag akár happeningnek is gondolhatnánk, jó heccnek, hiszen a hiány pontosan arra hívta fel a figyelmet, amit el akartak hallgatni.
Aki vette magának a fáradságot, egyébként is hozzájuthatott a hiányzó szövegekhez. De nem hecc volt nyilván, hanem szomorú bizonyítéka annak, hogy a magyar kultúrpolitika – tulajdonképpen: a magyar külpolitika – éppen csak bocsánatot nem kért a „szomszéd népektől" azért, hogy eszünkbe mert jutni, mondjuk, Trianon. A kihagyott versek nem feltétlenül remekművek, de az 1940-es keltezésű Erdély nagyon szép, benne van az egykor Fogarason tanárkodó költő őszinte fájdalma és nosztalgiája is. Az idén lesz halálának hetvenötödik évfordulója. Szegény Babits Mihály, sohasem politizált olyan direkt módon, mint Ady Endre, sőt időnként meg is vádolták, hogy nem igazán közéleti érdeklődésű. Ennek ellenére 1915-ben egy szerelmes versének háborúellenességéért, valamivel később istenkáromlásért fogták perbe, aztán a kommunizmus idején, már halála után persze, jött a fejcsóváló irredentázás, egy kis ejnye-bejnye a szomszéd népek sértegetéséért.
Valóban nem kell sértegetni a szomszédainkat, én is azt gondolom. Csak az a kérdés, ki mit tekint sértésnek.
Elmondtam számos esetben nyilvánosan, a román parlamentben is, hogy elsősorban azt kellene keresnünk a történelmünkben, ami összeköt és nem azt, ami elválaszt. Kár volt például 1918. december 1-jét választani román nemzeti ünnepnek, mert arról nekünk egészen más véleményünk van, de ha már így történt, tiszteletben tartjuk a románok érzelmeit, viszont elvárjuk, hogy ők is így viszonyuljanak a mi ünnepeinkhez, akár március 15-ről van szó, akár más évfordulókról. Tehát szó sincs róla, hogy valaha is egyetértettem volna a „csakazértis odamondani", „csakazértis a képükbe vágni" politikával, hiszen végül is egymásra vagyunk utalva, számos kérdést csakis együtt tudunk megoldani, többek közt a határon túli magyar közösségek helyzetét sem lehet mélyrehatóan rendezni a Romániával, Szlovákiával, Ukrajnával vagy Szerbiával való együttműködés nélkül.
Csakhogy a partneri együttműködéstől nagyon messze van az a hajdani külpolitikai koncepció, amikor nagy költőink egyik-másik versének közzétételét is sértésnek gondolták a magyar vezetők, és tragikomikus erőfeszítéssel egy mind agresszívebb, mind nacionalistább utódállami magatartással próbálták szembeszegezni a feltétlen toleranciát, vagyis tulajdonképpen az elhallgatást. Az akkoriban a világ nyugati felén éppen divatos flower power különös paródiája volt ez.
De ez már a múlt, mondhatná valaki. Mi dolgunk vele? Nincsen ma már cenzúra, különben is ez a Babits-történet már akkor is aberráció volt, hiszen igazi humanista-pacifista költőnkről van szó. Így van, de mindezt nem az irodalomtörténeti tisztázás végett hánytorgattam fel.
Sokkal általánosabb, sokkal keservesebb nyavalyánk, hogy egy-egy kivételes pillanattól eltekintve immár lassan száz esztendeje nem tud egyensúlyba kerülni a magyar külpolitika, mert nem képes kialakítani egy olyan Kárpát-medencei stratégiát, amely úgy dialóguspárti, hogy közben nem engedi szőnyeg alá söpörni a vitás kérdéseket, illetve nem fogadja el, hogy a megoldatlan problémák kendőzetlen fölvetése casus belli lenne két ország kapcsolatában. Holott az alternatíva nem az, hogy vagy összeveszünk, vagy nem beszélünk a kényes kérdésekről. A kettő között van még valami: a kölcsönös érdekeken alapuló megoldáskeresés, és senki ne mondja nekem, hogy ebbe nem tartozik bele az etnikumközi viszony további rendezése. Csak fel kell mutatni hozzá azokat a bizonyos kölcsönös érdekeket, ami valóban nem könnyű.
Hiszen például az emberi és kisebbségjogi ügyekben a kilencvenes években még nagyon is segítőkész amerikai diplomácia ma Bukarestben abba is beleszól ugyan, kit miért tartóztatnak le vagy sem a napi korrupciós szappanoperában, de arról nincsen véleményük, hogy mostanában nemcsak a már létező, alkotmányba és törvénybe foglalt anyanyelv-használati rendelkezéseket nem hajtják végre az ilyen-olyan hatóságok, hanem a parlamentben szinte naponta jelennek meg jogfosztó szándékú törvénykezdeményezések. Újabban pedig, a júniusi helyhatósági választásokra készülve, számos polgármesterünk és önkormányzati képviselőnk azon töpreng, érdemes-e ismét vásárra vinnie a bőrét, miután több RMDSZ-es kollégája ellen is bűnvádi eljárás folyik, ugyanis a közbeszerzési törvények olyan cseppfolyósak, hogy soha nem lehet tudni, az ügyészség szerint ki mit szegett meg éppen.
Washington nem szól, Brüsszel nem szól, ezt tudjuk, nem először nehezményezem én sem. De Budapest vajon szól-e? Látszólag igen, hiszen a jelenlegi magyar kormányról Erdélyben is, Bukarestben is az a közvélekedés, hogy „nemzeti elkötelezettségű". Ha a külhoni magyarokkal foglalkozó különféle nemzetstratégiai vagy nemzetpolitikai intézmények elszaporodását nézem, akkor talán még egyet is érthetnék ezzel. Csakhogy engem ennél sokkal jobban foglalkoztat, hogy a lázas magyar-magyar együttműködésen túl a kétoldali kapcsolatokban mikor hogyan képes nekünk Budapest segíteni.
Mikor hogyan tudunk néhány év stagnálás – és a visszalépés állandó veszélye – után végre ismét előrelépni jogaink kiterjesztésében, oktatási és önkormányzati intézményeink bővítésében? Mert bárki bármit mondjon is, erdélyi megmaradásunk elsősorban ezen múlik, ez tarthatja itthon vagy taszíthatja idegenbe a fiataljainkat. Januárban Bukarestbe látogatott a magyar külgazdasági és külügyminiszter, és ez nagyon rendben van. Ahhoz képest, hogy hosszú évek óta nincsen igazi munkakapcsolat a két kormány és a két külügyminisztérium között, már maga a látogatás ténye is eredmény. Elvétve volt ugyan egy-egy találkozó, de hol van vajon az egykori, sokat ajnározott „stratégiai partnerség", hol vannak a közös kormányülések? Azt se firtassuk, hogy ki a hibás az egyre vérszegényebb kapcsolatokért, legfeljebb annyit mondanék, hogy bármennyire jólesne is egyeseknek, én bizony nem tudok egyoldalúan a románokra mutogatni, mert a magyar fél legalább annyira ludas ebben vagy talán még inkább.
A lényeg: jó, hogy volt egy ilyen találkozó. Az viszont egyáltalán nem jó, hogy bár szóba hozta a kisebbségi problémákat is, az MTI szerint a magyar külgazdasági és külügyminiszter (istenem, micsoda nyelvfacsarmány ez az elnevezés) valamiféle sorrendet állított fel a jó viszony, a sikeres együttműködés és majdan a kisebbségi kérdések megoldása között: „A külgazdasági és külügyminiszter elismerte, hogy sok megoldatlan kérdés terheli a kisebbségi területen a magyar–román együttműködést, azonban úgy vélte, az új román kormánnyal megkezdett higgadt, pragmatikus párbeszéd elvezethet a legkényesebb kérdések megoldásához is. Ehhez közös sikertörténetre, higgadtságra és egymás kölcsönös tiszteletére van szükség – hangsúlyozta Szijjártó Péter."
Nem tehetek róla, az jutott eszembe, hogy hányszor meg hányszor mondták nekünk a románok a kilencvenes évek elején, várjunk türelemmel, építsük fel először az általános demokráciát, aztán majd a sajátos jogokra is sort kerítünk.
Hát nem! Általános demokrácia nem lehetséges, ahol egyes közösségek továbbra is jogfosztottak, ez volt akkor is a válaszom.
Most is csak azt mondhatom, hogy nem lehetséges sikertörténet magyar–román viszonylatban, ha közben a romániai magyarok helyzete romlik vagy legalábbis nem javul. Ilyen körülmények között várhatjuk, míg a világ, hogy a két ország relációja újabb és újabb csúcsokra hágjon, és valahol majd a magasban sor kerüljön ránk is.
Nyilvánvalóan nem ez a megoldás. A vitás kérdéseket fel kell vetni. Tudom, egy olyan országban élünk, amely német államelnököt választott magának nemrég, ékesen bizonyítva, hogy nálunk aztán az etnikai viszonyok igazán rózsaszínűek, miközben a politikusok – és nem csak – gonoszabbnál gonoszabb magyarellenes kezdeményezésekkel próbálják ezt a nagy nemzeti megalkuvást kompenzálni. Erről nem hallgathat a magyar kormány, még akkor sem, ha sikerült odajutni, hogy a nemzetközi közvélemény szemében éppen Románia a jó tanuló, nem Magyarország. Igaz, nem lehet mindent egyik napról a másikra rendezni, de a problémákat most kell tisztázni, most kell megoldásokat keresni, nem később, amikor a két ország kapcsolata sikertörténet lesz. Mert attól tartok, hogy akkorra már mi is csak annyian leszünk Romániában, mint a szászok és svábok, és talán még egy államelnökkel is vigasztalódhatunk.
De minek?
Markó Béla. Népszabadság

Egy nép szimbóluma, amely fellázadt egy diktatúra ellen
Tételezzük fel, hogy van egy személy, akit kedvelek, tisztelek és csodálok. Ennek az embernek a segítsége nélkül, életem egy adott szakaszában nem sikerült volna véghezvigyek egy bizonyos nagy megvalósítást és azzá váljak, ami most vagyok.
És aztán később adódik egy lehetőség, amikor én is tehetek érte valamit. Talán nem ugyanolyan nagy dolgot, de kifejezem ezzel azt, hogy ő sokat jelentett és jelent számomra. Kap tőlem, mondjuk egy ajándékot, vagy akár csak egy gesztusban részesül, amely számára kifejezi elismerésem – írja Florina Vaipan a corbiialbi.ro nevű internetes oldalon.
Egy idő után a viszonyunk elhidegül. Ezért talán én is hibás vagyok, mert nem kommunikáltam vele megfelelően, vagy éppen azért, mert útjaink elkerülhetetlenül szét kellett váljanak, mivel elveink és érzelmeink különböznek. Na de, hogy kérjem vissza ettől az embertől azt, amit én neki adtam? Hogyan lehetnék én ennyire alávaló és kicsinyes, hogy ilyent tegyek? Undorodom még akkor is, ha csak erre is gondolok.
Nos, Tőkés Lászlóval is ez a helyzet. Ami most vele történt, az engem csak szégyennel és kínos érzéssel tölt el. 
Nem, nem vagyok és Tőkés rajongója. Neki is, mint mindenki másnak vannak jó és kevésbé jó oldalai.  Az azonban vitathatatlan, hogy Tőkés László ’89 decemberének szimbóluma volt és az is marad. A nép szimbóluma, amely fellázadt egy diktatúra ellen. Nem a magyarok, nem a református egyházé, nem a revizionisták szimbóluma, hanem a románok szimbóluma. Mert a lázadás tőle indult. De úgy látszik, erről egyesek szándékosan és szégyenletesen megfeledkeztek – jegyzi Florina Vaipan a corbiialbi.ro-n. Erdély.ma

Megfilmesítették Szabó T. Anna és Lackfi János verspárbaját
Igen nagy népszerűségre tett szert a Facebookon indult ártatlan verspárbaj Szabó T. Anna és Lackfi János között, olyannyira, hogy könyv is született, és egy 1 perc 58 másodperces film is készült belőle.
Amint azt korábban megírtuk, a két József Attila-díjas költő előbb a negyvenes korosztály nehézségeiről, majd a férfi és nő társadalmi szerepvállalásairól, -kényszereiről verselt hol komolyan, hol fricskát vetve – a „versengésbe” aztán bekapcsolódott több neves írótárs és sok laikus poéta is. 
A párbajból válogatott kötet februárban jelent meg az Athenaeum Kiadónál Verslavina. A nő meg a férfi címen. A kisfilmet a Duna Televízió készítette, a nézők a Ridikül című műsor bejátszójaként láthatták. Rendező: Baranyi Gábor Benő. maszol.ro