Ismét a Szabadság-szobornál ünnepelhetett az aradi magyarság
A Szabadság-szobor újraállítása óta eltelt tizenkét év alatt tavaly október 6-án fordult elő először, hogy a magyarok nem emlékezhettek Zala György monumentális kompozíciójánál. Akkor térfelújítás ürügyén nem adtak rá engedélyt, de mivel a munkálatok még nem kezdődtek meg, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 168. évfordulóján ismét a 13 vértanú emlékművénél ünnepelhetett az aradi magyarság.
Az RMDSZ egész délutánt betöltő rendezvénysorozatot szervezett Aradon. A Nőszervezet tagjai a gyerekekkel közösen kokárdákat készítettek, a résztvevőket Kossuth-kiflivel és kokárda formájú mézeskalácsokkal várták.
A néphagyományokból Arad megyei magyar néptáncegyüttesek adtak ízelítőt. A szokatlan hideg és az eső miatt kevesen vettek részt a foglalkozásokon, a megemlékezésre azonban vidékről is sokan érkeztek.
A rendezvényen Gheorghe Falcă aradi polgármester mondott elsőként beszédet, kiemelve, hogy egy egyén vagy nemzet szabadsága nem valósulhat meg a vele együtt élők szabadságjogainak korlátozásával. Az elöljáró szerint mindenkit egyformán megillet a szabadság, végezetül Isten áldását kérte Arad valamennyi polgárára.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök március 15-i beszédét Korsós Tamás kolozsvári konzul, Dacian Cioloş román kormányfő üzenetét Florentina Horgea Arad megye alprefektusa olvasta fel. A beszédek sorát Faragó Péter zárta, aki az aradi magyarság értékteremtő erejét, elvitathatatlan városalkotó szerepét hangsúlyozta. Emlékeztette a jelenlevőket, hogy a romániai magyarság jogainak megnyirbálására irányuló hatalmi törekvések miatt a magyarok még mindig nem érezhetik teljesen szabadnak magukat, és nehezményezte, hogy a Szabadság-szobor ellen legutóbbi vandál tett elkövetőit még nem kerítették kézre.
Este a nagyszínházban az Aranypetőfi című ünnepi előadásra várták a közönséget, a történelmi táncjáték az Aradi Kamaraszínház, a békéscsabai Tabán Táncegyüttes és a szabadkai Juhász Zenekar tagjainak közös produkciója. maszol.ro

Kolozsvári magyar rádióünnep kihívásokkal
Zenés műsorral és szakmai díjátadóval ünnepelte 62. születésnapját a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége hétfő délután. Az ünnepség keretében második alkalommal adták át a D160 médiadíjat, amelyet ezúttal Szilágyi Szabolcs, a magyar szerkesztőség korábbi vezetője érdemelt ki. 
Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese lapunknak elmondta: tulajdonképpen egy friss szakmai elismerésről van szó, a díjat osztó D160 Egyesület azért jött létre, hogy háttérintézményként segítse a rádiósok működését, másrészt azért, hogy odafigyeljen a szakmai teljesítményekre is.
Azaz: amennyire csak lehet, kiemelni és médiaszemélyiségekké avatni azokat a rádiósokat, akik erre érdemesek. „A rádiósok a sajtó világában valahol a hátsó sorban vannak, amikor elismerésről, reflektorfényről van szó. Ezt próbáljuk a magunk módján kissé árnyalni” – magyarázta Rostás-Péter István.
A főszerkesztő-helyettes úgy értékelt: mivel nem kerek évforduló volt, a 60. születésnaphoz képest, szerényebb keretek között zajlott az ünneplés, de színvonalas tartalommal. Az ünnepség zenés produkciója, Laczkó Vass Róbert és Szép András lírai zenés produkciója szerepelt már a rádió műsorán a tavalyi Kolozsvári Magyar Napokon, amikor telt házas volt az előadás. „Ezért gondoltuk azt, hogy továbbra is érvényes üzenete van” – magyarázta Rostás-Péter István.
Kifejtette: ilyenkor arra is gondolnak, hogy 62 év sajtótörténeti szempontból csak egy mérföldkő. „Ez jó ok, lehetőség arra, hogy arra is gondoljunk, a magyar nyelvű közszolgálati rádiózás mit vállalhat fel 2016-ban Romániában. Felvállalja-e azt, hogy úgy próbál szakmai színvonalcsökkenés nélkül teljesíteni, hogy a körülmények jó része ennek ellenében szól. Felvállalja-e azt, hogy egy nagy ugrással megteszi a 24 órás műsorhoz vezető úton a következő lépéseket. Felvállalja-e, hogy közösség és értékszervező, ugyanakkor véleményformáló szereplőként jelen van a médiapiacon” – sorolta a közszolgálati rádió kihívásait Rostás-Péter István.
A Krónika kérdésére ugyanakkor elmondta: amikor tavaly a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége megkapta a 24 órás műsorhoz az új frekvenciát, még úgy tervezték, hogy idén tavasszal már beindítják, de tőlük független, a közbeszerzést szabályozó bürokratikus eljárások miatt ez még nem valósulhatott meg. Hozzáfűzte: idén mindenképp be fog indulni a 24 órás magyar nyelvű adása a rádiónak. „Újabb tippet nem kockáztatok meg, mert akkor esetleg újabb cáfolat következik, és az nem biztos, hogy egy médiaintézmény hírnevét öregbítené” – fogalmazott a főszerkesztő-helyettes.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Kiállni, képviselni, harcolni?
Kiállni, képviselni, harcolni, e három parancs vezérli az RMDSZ munkáját a következő időszakban – ismételte meg a legutóbbi SZKT-ülésen elhangzott kampányszlogent Kelemen Hunor március 15-én Szatmárnémetiben. Hogy mennyire gondolják komolyan mindezt, arról az elmúlt két hétben történtek elég sok mindent elárultak.
Tőkés László állami kitüntetésének megvonása után még nagyjából helyénvaló volt az RMDSZ vezetőinek reakciója, közleményben, közösségi portálokon tiltakoztak az államfő döntése ellen, az első felindulást követően azonban megfogyatkozott a lendület, s arra például már nem futotta, hogy a szolidaritás megnyilvánulásaként minden magyar kitüntetett önként adja vissza az elismerést. A kiállás, képviselet, harc igencsak sajátos értelmezéséről árulkodik az is, ahogyan az RMDSZ a székely szabadság napjához viszonyult: lapítva, sunyítva, távol maradva, esetleg csak odasomfordálva. Pedig a marosvásárhelyi megmozdulás résztvevői nem valamiféle különös, komoly politikai szervezet számára vállalhatatlan eszmékért vonultak utcára, hanem ugyanazokért a célokért, amelyek az RMDSZ programjában is szerepelnek, és amelyekről törvénytervezetek is készültek: a jogegyenlőség biztosításáért, a kettős mérce megszüntetéséért, Székelyföld autonómiájáért, a magyarellenes intézkedések leállításáért. Mindez a jelek szerint nem fontos az RMDSZ-nek. Csak tudnánk, hogy akkor pontosan miért is akarnak kiállni, képviselni, harcolni?
És ugyanennyire lágy volt a szövetség reakciója aznap is, amikor Kelemen Hunor éppen e hármas parancsról szónokolt Szatmárnémetiben. Kapitánya, Kovács Péter például nyilvánosan megdorgálta azt az illetőt, aki a kolozsvári ünnepi megemlékezésen Emil Boc polgármester beszédét bekiabálással „zavarta meg” (értsd: fejtette ki nemtetszését a multikulturalitásról nyilvánvaló hazugságokat soroló politikussal szemben). Arra az elszólásra pedig egyetlen RMDSZ-es vezető sem reagált, ami pedig mindennél élesebben rávilágít, miért is nem érezhetjük mi otthon magunkat ebben az országban, miért kell nekünk frusztráltan harcolnunk akkor is, amikor más örülne, ünnepelne. Emil Boc ugyanis azt találta mondani, büszke az Oscar-díjas Saul fiában szereplő Molnár Levente teljesítményére, akit díszpolgári címmel tüntetnek ki, „még akkor is, ha magyar etnikumú”. Ezt mondja Kolozsvár polgármestere a magyar nemzeti ünnepen a magyarok előtt, és senki le nem reagálja, senki egy szót nem szól, hogy miért fájó, sértő, dühítő ez számunkra. De ugyanúgy nem számíthattunk az RMDSZ-re egy másik kolozsvári ügyben sem: nyitott elméjű transzilvanista románok – Sabin Gherman és a hozzá hasonlóan gondolkodó társai nagyobb felháborodással tették szóvá, mint az RMDSZ, hogy a hatóságok nem engedték a felvonulást Erdély történelmi zászlajával.
Kiállni, képviselni, harcolni? 
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Balassi Bálint színművét viszi színre a Spectrum Színház társulata
Szép magyar komédia
E hét péntekén, este 7 órától új bemutatójára várja közönségét a marosvásárhelyi Spectrum Színház társulata. A főtéri magánteátrum ezúttal Balassi Bálint Szép magyar komédia című színjátékát tűzi műsorra, azt a művet, amelyet az első magyar drámaként tartunk számon. Szerzője 1588-ban, az olasz Cristoforo Castelletti Amarilli című pásztordrámájának alapján írta, természetesen magyar vitézi környezetbe helyezve, és az egész műben fellelhető Balassi költészete, sajátos stílusa.
A drámával és a közelgő előadással kapcsolatosan szerda délelőtt tartott sajtótájékoztatót a társulat, amelyen elsőként Török Viola, a produkció rendezője szólt. – Ezt a művet ez alkalommal már negyedszer rendezem, de az előző színrevitelek sem hasonlítottak egymáshoz. Ha időrendi sorrendben visszamegyünk a múltba, ezelőtt Mikházán, a Csűrszínházban vittem színpadra (abban a verzióban táncosok is szerepeltek), tíz éve ez volt az első színházi rendezésem Sepsiszentgyörgyön, a legelsőre pedig még Németországban, egy magyar gimnázium színjátszó csoport-jában került sor. Visszatérő témám ez a dráma, úgy érzem, ismét meg kell vele ünnepelnünk a magyar szerelmi komédia születését. 1588-ban íródott, és büszkeségre ad okot, hogy a Rómeó és Júlia megírása előtt már volt ilyen jellegű darabunk – ami komédia ugyan, de mégis van egybeesés a Shakespeare által szerzett klasszikussal: egyrészt jelzi, hogy a magyar irodalom már akkor európai volt, másrészt a történetben is felfedezhetünk azonos, illetve hasonló motívumokat. Balassi egyedülálló szerelmi lírája dalokra szerzett versekből áll, ezek a drámában is fontos szerepet kaptak. Komédiája kevésbé játszott és ismert, mint a versei, nyelvezete nehézkes, ma már nehezen érthető, valószínűleg ezért is játsszák oly kevesen. Éppen ez okból rengeteget dolgoztunk rajta, és egy idő elteltével mindenki kezdte megszeretni ezt a világot: Balassi világát, amelyhez nekünk is közünk van. Megtalálni azon közös dolgokat, amelyek minket vele összekötnek, nagy kaland, szép törekvés, és jó, hogyha sikerül. A téma örök érvényű: a szerelemről szól. A mai fiatalok, legyenek bármennyire is modernek, a szerelmet hasonlóképpen élik meg, mint az egykoriak, akik nagyobb elzártságban éltek. Mindig ugyanolyan természetességgel fedezték fel egymást az emberek. Az örök szimbólumok is ugyanezt igazolják. Mennyire lehet hinni az igaz szerelemben, mennyire szól ez a mű a barátságról, igazmondásról, hűségről, megbízhatóságról? Ezek a kérdések foglalkoztattak. A dráma formailag kissé az operát előzi meg, sok énekelt vers van benne, a Ruszuly Ervin által jegyzett koreográfiának komoly szerepet szántunk – adják magukat a helyzetek, a viszonyok, hogy többet megmutathassunk, mint amire a szavak képesek. Könczey Árpád sajátos zenei feldolgozása átvezet a századokon, a reneszánsz dalokat dzsesszes és népies átiratokban is hallhatjuk. Takács Tímea jelmezei is hasonló koncepció szerint születtek, hiszen a reneszánsz divat átível a korokon.
A komédia a hazatérés és a hepiend mítoszát élteti, de ez a mű rendelkezik egy tragikomikus vonással is: mint említettem, létezik párhuzam a Rómeó és Júlia történetével, egy kicsit olyan, mintha Júlia feltámadna. Jelzi, hogy a nagyon abszolutista elképzelések vagy halállal végződnek, vagy lehetetlen megtalálni őket. Mégis, mindig vannak olyanok, akik hisznek bennük. És szenvednek értük. Mindezzel párhuzamosan pedig a ,,második szerelmesek" története zajlik, és ebben van valamilyen modernség: Balassi nem erőlteti, hogy a szerelembe feltétlenül bele kell halni. Nem idegen tőlünk mindez, most is érvényesek azok a viszonyok, érzések, amelyekről a Szép magyar komédia szól.
A sajtótájékoztatón jelen lévő színművészek – Sebestyén Hunor, Márton Emőke-Katinka, Kinda Szilárd, Nagy Beáta, Kovács Károly és Szász Anna –, a mű szereplőinek megformálói hozzátették: a mű szövege önmagában nagyon szép költészet, ami miatt nagyon nehéz maivá tenni, mert ha szétszabdalják, elvesztődik a szépsége. – Nagyon zenés, táncos, mesebeli valami, de mivel nem lehet maivá tenni, mind a nézőnek, mind a játszónak nagy kihívás az azonosulás. Ezen belül szerelmesnek lenni pedig még nehezebb. Balassi reneszánsz darabjában a szerelmesek versekben, dalokban történő megnyilvánulásait nehéz a magunkévá tenni. A szöveg nem annyira nehéz, mint amennyire nehéz azt igaz hitelességgel elmondani. A mű példázat, ami arról mesél, hogy vannak dolgok, melyekben jó hinni.
Nem mindig értettük az olvasópróbán, hogy mit mondunk. A szerelmen túl pedig a fő kérdés az, hogy ezt ki avagy mi irányítja? Mi irányítjuk, avagy valami felsőbb erő, sors, karma, istenség? Hogyan és mi módon történnek ezek a dolgok? A mű végét hepienddel zárja ugyan Balassi, de a kérdés ott motoszkál, hogy ez egyáltalán hepiend? A darab a szerelem több formáját megmutatja, szenvedő szerelmesek, játékos szerelmesek egyaránt helyet kapnak benne. Összegezve: egy szép, magyar komédiát láthatnak majd az érdeklődők – hallhattuk a premiert megelőző sajtótájékoztatón.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Könyv és Gyertya díjátadó gálaműsor a Kultúrpalotában
"Fontos kiállni az önrendelkezésért"
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 168. évfordulójának emlékére szervezett ünnepségsorozat része volt kedden este a marosvásárhelyi Kultúrpalotában megtartott gálaműsor, amelyen átadták a Könyv és Gyertya díjakat. "Ki kell állni a magyar oktatásért, közképviseletért, önrendelkezésért. Ezek nélkül törékennyé és elesetté válik a magyar szabadság" – jelentette ki a rendezvényen Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke.
A közönséget a rendezvények főszervezője, B. Szabó Zsolt köszöntötte, majd Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke osztotta meg gondolatait az ünneplőkkel. Az elnök szerint 2016-ban is időszerű feltenni a kérdést, hogy mi a szabadság, mi a magyar szabadság? "A szabadság az, amit a törvények lehetővé tesznek. Minél több dologra kiterjednek a törvények, minél több részletet szabályozunk, annál teljesebb, annál nyitottabb a szabadság. Olyan, mint a zebra az úttesten. Az a szabadság, hogy át szabad kelni az út egyik feléről a másikra. Ilyen a kisebbségi létünk is: újabb és újabb utakat lépünk át, újabb és újabb zebrákat próbálunk magunknak vonalazni az úttesten, lehetővé tenni a szabadság törvénye révén, hogy átjussunk egyik pontról a másikra. Több átkelő kell, ilyen a kisebbségi lét". Brassai Zsombor szerint a magyar szabadságnak ma – ha Erdélyben, Romániában értelmezzük – három fontos alappillére van. "Egyik alappillére az anyanyelvi oktatás, az, hogy van óvodától egyetemig lehetőségünk anyanyelven tanulni. Van anyanyelvű oktatási hálózatunk, amit kemény munkával, politizálással, érdekképviselettel lehetett elérni 26 év alatt, az utca egyik oldaláról a másikra átkelve, újabb és újabb zebrákat festve az úttesten. Nagyon keményen kell küzdeni azért, hogy ez meg is maradjon, hogy erősödjön, hogy fejlődjön. A magyar szabadság másik alappillére a közképviselet. Jelen vagyunk a helyi önkormányzatokban, ott vagyunk a megyei önkormányzatokban, a bukaresti parlamentben, Brüsszelben, az Európai Unió parlamentjében. Azokon a helyeken, ahol a törvények, a határozatok születnek, amelyek mindegyre szélesítik, megőrzik a magyar szabadságot. Amit tegnap megszereztünk, azt lehet, hogy ma, holnap vagy holnapután el fogják venni tőlünk, mint ahogy Tőkés Lászlótól is elvették az érdemrendet, és sokan másoktól elvették a lehetőséget, hogy tovább gyakorolja közképviseleti tisztségét. Van tehát, amit megvédjünk, amiért küzdjünk. A harmadik alappillér: az önrendelkezés. Sokat kell még dolgozni azon, hogy legyen valós önrendelkezés. Vannak, akik radikálisabban, mások mérsékletesebben képzelik el ennek az elérését. Bízom benne, hogy együtt, különböző vérmérséklettel, különböző politikai ideológiákkal fogjuk elérni, hogy legyen valós önrendelkezés. Nem mondhatunk le róla, mert enélkül összedől a magyar szabadság, törékennyé és elesetté válik. Ezek azok az értékek, amelyekért fontos kiállni. A magyar szabadságharcnak ma a jelmondata: kiállni, képviselni, kiharcolni. Nem mondhatunk le sem az önkormányzati, sem az országos vagy a brüsszeli képviseletről, ott kell lennünk, ahol a törvények születnek, másképp a szabadság szűkülni fog" – mondta, arra biztatva a közönséget, hogy a június 5-i választásokon erősítse meg a magyar közösség képviseletét.
Soós Zoltán összmagyar polgármesterjelölt hangsúlyozta: ezen az ünnepen is "betöltöttük a várost és a tereket, meg tudtuk mutatni, hogy mennyire sokszínű a marosvásárhelyi, Maros megyei közösség, hogy meg tudunk újulni". Hozzátette: a jó néhány évvel ezelőtt elkezdett közösségépítést tovább kell vinni, ehhez a város vezetését el kell nyerni. "Nem azért szeretnék polgármester lenni, mert magyar vagyok, hanem mert úgy gondolom, hogy jobban tudnám és szeretném csinálni azt a munkát, amit inkább nem, mint elvégeznek ebben a városban" – jelentette ki.
A rendezvény színvonalát Buta Árpád énekes és a zenei kíséretet szolgáltató Trozner Szabolcs, Kilyén Ilka színművésznő szavalata, a Napsugár néptáncegyüttes és az Üver zenekar fellépése emelte.
A Könyv és Gyertya díjat – Gyarmathy János alkotását – idén 15 személynek adták át, ezzel is elismerve közösségépítő munkásságukat.
2016-ban Könyv és Gyertya díjban részesültek:
Bálint Károly nyugalmazott szobrászművész (Ákosfalva), Barabás Katalin nyugalmazott pedagógus (Radnót), Baricz Lajos lelkész- plébános (Marosszentgyörgy), Gyarmathy János szobrász (Nyárádszereda), Jakabházi Béla nyugalmazott magyartanár (Segesvár), Katona Sándor nyugalmazott református lelkész (Marosludas), Kilyén Ilka színművésznő (Marosvásárhely), Kovrig Magdolna nyugalmazott tanár (Erdőszentgyörgy), Lázár Éva nyugalmazott tanítónő (Mezőcsávás), Nagy Géza nyugalmazott mezőgépész (Mezőmadaras), Németh János nyugalmazott pedagógus (Szováta), Sárkány Ernő nyugalmazott tanár (Szászrégen), Szabó Rozália nyugalmazott tanár (Gernyeszeg), Szénégető István Barnabás római katolikus plébános (Marosvásárhely),Vásárhelyi János nyugalmazott pedagógus (Vámosgálfalva).
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Újra „látható” belvárosi régi kapu
Már-már olyannyira hozzászokott szemünk az ütött-kopott homlokzatokhoz, málladozó vakolathoz és megkopott, pattogzó festékű kapukhoz a belvárosban, hogy azonnal feltűnik egy-egy változás.
Lapunk fotósának legalábbis feltűnt, hogy az Unió utca 26. szám alatti, földszintes épület kapuját megjavították: a korábbi olajfestékréteget letakarították, pácolták és újralakkozták. A ház egy 1877-es, az Unió utca északi oldalát láttató fotón már feltűnik, valószínű, hogy kapuja is 19. századi, hiszen ornamentikájában empire stíluselemek is fellelhetők. Az épület hátsó, udvari részében működő vendéglátó-helyiség tulajdonosával sikerült beszélnünk, aki elmondta: ő csak bérli az udvari épületrészt, de a tulajdonos az ő édesapjának egy falubelijével, egy topaszentkirályi mesteremberrel javíttatta meg a kaput.
(Zay Éva) Szabadság (Kolozsvár)

Nagyszabású Csontváry-kiállítás Csíkszeredában
Újabb nagyszabású kiállításnak ad helyet a Csíki Székely Múzeum: a Csontváry-képek Erdélyben című tárlat május 7. és augusztus 20. között tekinthető meg Csíkszeredában.
Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója egy szerdai sajtótájékoztatón elmondta, meglátásuk szerint Munkácsy Mihályhoz hasonló súlya van Csontváry műveinek, emiatt méltó arra, hogy az ő révén „hozzák házhoz” a kultúrát.
Kiemelte, Csontváry-képek korábban nem voltak megtekinthetők Erdélyben. Bevallotta, a kivitelezés egyetlen korlátja a csíkszeredai múzeum nyílászáróinak mérete, ami miatt a legnagyobb kép, amit be tudnak vinni a kiállítóterembe, a 2,11×2,68 méter nagyságú Magányos cédrus lesz, a monumentális alkotások elmaradnak.
Széles körű szakmai összefogás révén valósulhat meg a tárlat, a kiállítás létrehozói a Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda városa, a Magyar Nemzeti Galéria, illetve a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi). A 48 megtekinthető műtárgyat a budapesti Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, a pécsi Csontváry Múzeum, a miskolci Herman Ottó Múzeum, a budapesti Kovács Gábor Művészeti Alapítvány által működtetett KOGART, a debreceni Antal– Lusztig-gyűjtemény tulajdonosa és a szolnoki Damjanich János Múzeum ajánlotta fel.
A kiállítás kurátora Bellák Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze, a fővédnökei pedig Balog Zoltán, az Emmi minisztere és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, akik a tervek szerint részt vesznek a májusi megnyitón is – részletezte Gyarmati.
Nagy hangsúlyt fektetnek a reklámra
A kiállításra kerülő festmények között 47 Csontváry-alkotás lesz, illetve egy Munkácsy Mihály-festmény. Azzal kapcsolatban, hogy milyen kontextusban kerül majd kiállításra a 48-ik alkotás, mindössze annyit árult el az igazgató, hogy kedves meglepetésnek szánják a látogatók számára. Mint kiderült, a támogatók által felajánlott összegeket többnyire reklámokra költik: idén nagy hangsúlyt fektetnek a múzeumba kevésbé járók becsalogatására – így a középiskolásokat és az egyetemistákat igyekeznek megszólítani.
Az előzőekhez hasonlóan az idei kiállítással párhuzamosan is szerveznek programokat, többek között szerdán az erdélyi középiskolások számára hirdettek vetélkedőt, de szerveznek filmvetítést Csontováry életéről, múzeumpedagógiai programokat gyermekeknek, továbbá katalógust jelentetnek meg, falinaptárt adtak ki, és ajándéktárgyakkal is készülnek.
Sikerszéria nagy tárlatokkal
A múzeum igazgatója emlékeztetett, hogy a Csíki Székely Múzeum 2007 óta rendszeresen jelentkezik nagy kiállításokkal. Eddig hét kiállításuk volt, amelyek öszszesen 220 ezer látogatót vonzottak. Egy-egy kiállítást 18–62 ezer látogató keresett fel.
„Ezekre eddig évente került sor, nemrég viszont úgy döntöttünk, hogy ezentúl kétévente szervezünk nagy kiállítást, a köztes időkben pedig inkább helyi értékekre összpontosítunk. Természetesen a Gaál András-kiállításról sem mondunk le, az jelenleg is megtekinthető” – magyarázta Gyarmati. Megjegyezte, nem gondolják, hogy a Csontváry-kiállítás elérné a Munkácsy-tárlat látogatottságának szintjét, de idén nyáron is több tízezer látogatóra számítanak.
Kömény Kamilla. Krónika (Kolozsvár)

Itt és életre ítélve
Magyarország hamarabb bekerült az Európai Unióba, mint Románia. Erre akkor sem voltunk mindnyájan büszkék, ma sem vagyunk. Az unió sokadszor is bebizonyította, hogy nem akar és így nem is képes percentet is lazíttatni a romániai magyarság rettenetes elnyomásán.
Pedig ez benne van az alapszabályokban. Egy néprész vad elnyomása, mindennapi megalázása, anyagi és szellemi kifosztása nem annyira fontos, mint a sertésólak szabályszerű takarítása, az altatásos disznóvágás szabványa... Erről szólt annyi magyar beadvány, aláírt alapszerződés. Ám Romániában – ismétlem magam – még a fizika törvényei sem érvényesek, ha azok nem szolgálják a román nemzeti fasizmust.
Vissza a hagyományokhoz! Mert ez a mostani állapot évszázados, akár a románok éjszakai, titkos betörése 1916 augusztusában (évforduló, százéves!), Erdélybe, a magyarok mészárlása, falvak fölgyújtása, kirablása, túszok elhurcolása a rablók védelmére. És jött az újabb árulás, átállás a szovjetek oldalára, újabb gyilkolások százfelé.
Hadd idézzem a mai prefektusok (kormánymegbízottak) egyik elődjét, Ion Bozdogot, aki akkor prefektusként írta le nyilvánosan és civil hadparancsként, 1944. szeptember 28-án az alábbiakat. „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.”
Marcus Porcius Cato (Kr. e. 234–149) római szónok, író minden beszédét ezzel fejezte be: egyébként az a véleményem, Karthágót el kell pusztítani. És hozzá hasonlítja magát a vérengző fasiszta Ion Bozdog prefektusocska 1944-ben!
A román prefektusok nem haltak ki, sőt egyre erőszakosabbak, és nem ismernek sem Istent, sem keresztény hitet, sem emberi törvényt elmaradottságukban, árulásaik busás bérének birtokában. Köpnek az Európai Unióra, köpnek a megkapott Erdély pompás magyar városaira, templomaira és azokban. Ezt kell(-ene) tudnunk végre, ha még élni akarunk!
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Őrült beszéd
A nagy gondolkodóknak kevés követőjük akad, de az együgyűségükben is meggyőzőek, igen sokan cinkosokra lelnek. A magasztos eszmék sosem voltak annyira népszerűek, mint a sovén, kirekesztő, gyűlöletetkeltő diskurzusok. Állításunk igazolására elég, ha a történelem néhány negatív példáját vesszük alapul.
Sajnos, nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy rábukkanjunk a félőrült, demagóg gondolatok szószólóira. Első pillantásra és meghallgatásra úgy tűnhet, hogy amit mondanak, az „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Ha a dolgok mélyére nézünk, semmiféle rendszert nem találunk, ha csak azt nem, hogy a demagóg beszédjeikben ezek az emberek mindig következetesek.
Kolozsvár volt polgármestere – aki a legsötétebb időket hozta egy viszonylag civilizált városra – ismét felbukkant. Nem is akárhogyan. Amilyen ostobaságokat nyilatkozott nemrégiben, azzal legjobb korábbi formáján is túltett. Kezdve azzal, hogy Eminescu a relativitáselmélet igazi megalkotója és az analfabéta Einstein ellopta a román költő világraszóló teóriáját, folytatva azzal, hogy a Saul fia című magyar film egy világkonspiráció eredményeként kapott Oscar-díjat, egészen addig, hogy a románok trikolórja dák eredetű, minden elképzelhető és elképzelhetetlen őrültséget összehordott. Aki még kételkedett abban, hogy valami baj van vele, annak ábrándjai most dugába dőltek. A volt városvezetőt – az is megérne egy szociológiai kutatást, hogyan lett háromszor megválasztva, és kik által – a józanabb románok is bohócnak könyvelik el, néhai harcostársával, C. V. Tudorral együtt. De, mint minden bolondnak, neki is bőven akadnak követői. És talán nem is száz, hanem a jelek szerint sokkal több. A román ultranacionalistáknak nincs okuk aggodalomra: itt van az utánpótlás, a 21. század első számú dákja, Bogdan Diaconu. Aki erényt kovácsolt abból, hogy minden lehető és lehetetlen okkal nekimegy az erdélyi magyar közösségnek. Unalmas lenne róla írni, ha nem lenne veszélyes a maga látszólagos együgyűségében.
Amit Funar mondogat, az a vicclapok első oldalára kívánkozik, amit viszont Diaconu, az a Diszkriminációellenes Tanács asztalára. Előbbi esete a szakemberekre tartozik, utóbbit a társadalomnak kellene kivetnie magából. Mert ameddig lesznek követői, addig „normális”, hogy Kolozsvár bejáratánál nincs magyar nyelvű helységnévtábla, az orvos majdnem kidobja a magyarul megszólaló beteget, a Székely Szabadság Napjának szervezőit megbírságolják, állami kitüntetéseket vonnak vissza, és így tovább.
Ám minden jel arra mutat, hogy a kivetés egyhamar nem fog megtörténni.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Böjte Csaba alapítványa lett a Lázár-kastély többségi tulajdonosa
Új többségi tulajdonosa van a szárhegyi Lázár-kastélynak: Lipthay Antal a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak ajándékozta tulajdonrészét. Ezt maga Lipthay Antal jelentette be a csütörtökön kiadott közleményében.
A kastély újranyitásának legnagyobb esélyét abban látja Lipthay Antal, ha a saját, az ingatlan tizenhárom huszonnegyed részét kitevő hányadát Böjte Csaba alapítványára ruházza át. Az öt évszázadon át Lázár grófok tulajdonát képező műemlék-ingatlannak voltak olyan időszakai, amikor Zöld Lajos és a szárhegyi nép segítségével sikerült annyira feljavítani, hogy romba ne dőljön, és olyan is, amikor ezrével fogadta a turistákat. Most zárva van, miután a Hargita Megye Tanácsához tartozó intézmény a további működtetésről nem tudott kiegyezni a tulajdonosokkal. A Lipthay, Berczely és Vormair család alkotta tulajdonosi csoport az ingatlan jövőjével kapcsolatos szándékait nem sikerült egymáshoz közelítse. Mostanáig. A többségi tulajdonrész elajándékozása viszont változtathat a Berczely család és Vormair István elképzelésein is.
„Számomra Böjte Csaba testvér óriási reményforrás és hozzátett érték, amely csak erősíteni tudja a szárhegyi Lázár-kastély minőségét és erejét, ami jót hoz a Szárhegy lakosságának is. A XVII. században az elődeim hívták a ferenceseket Szárhegyre, adományukkal segítették a kolostor felépítését. Most pedig valódi örömhír az, hogy Csaba testvér, egy ferences szerzetes, akinek az Isten különleges adottságokat adományozott, fellép a kastély jobb sorsáért. A székelyeknek – és főleg azoknak, akik a kastély újjáépítésén Zöld Lajos mellett dolgoztak – az érdekeit képviseli Csaba testvér. Az ő személye tökéletes garancia arra, hogy a szárhegyi Lázár-kastély Erdélyt és a székelyföldi embereket szolgálhassa” – idézi Lipthay szavait a közlemény.
„No comment” – válaszolta az adományozás hírére Apor Csaba, a Berczely család képviselője. Mindössze annyival kívánta megtoldani, hogy a család az ajándékozásról semmiféle hivatalos értesítést nem kapott. „Elajándékozták volna? Én erről nem tudok” – közölte Vormair István, a kastély 1/24-ed részének tulajdonosa. Ő úgy tudja, hogy a közös tulajdonból nem lehet részt elajándékozni a felosztási per lezárásig, illetve a társtulajdonosok megkérdezése nélkül. Arra a kérdésre egyikük sem kívánt válaszolni, hogy miként látják a jövőt.
Balázs Katalin. Székelyhon.ro

Lélekharangok a Kászonokból
Ha át tudjuk adni az elődeink által megteremtett kultúrát és hitet az eljövendő nemzedéknek, akkor ez a kultúra tovább fog élni – fogalmazza meg legújabb könyve végén András Ignác helytörténész, néprajzi író. A Kászonszéki lélekharangok című kötetet csütörtökön délután mutatták be a Kájoni János Megyei Könyvtárban.
A Verbum Kiadó gondozásában jelent meg tavaly év végén András Ignácnak a Kászonszéki lélekharangok – A Kászonszéki templomok, kápolnák, események és emberek a századok forgatagában című kötete. A szerző az egykori Kászonszék templomai és a köréjük szerveződő közösség, hozzájuk kötődő emberi sorsok, történelmi események bemutatására vállalkozott ezzel az írással – áll a könyv bevezető fejezetében.
„A kászoni templomok és kápolnák különböző korokban épültek. 1701-ig egy egyházközség volt Kászonszéken, miután különváltak a falvak, azután kezdtek épülni a kápolnák. Kivétel ez alól a kászonimpéri és feltízi kápolna, ezek jóval régebbiek, mint a többi, a 14. századig vezethető vissza. Miután az egyházközség szétvált, 1792-ben kezdték építeni az újfalvi templomot, 1868-ban a kápolnát és 1908-ban a jakabfalvi templomot. Természetesen mindenik kápolna az illető kornak a stílusjegyeit viseli magán” – magyarázta a szerző. Mint rámutatott, a kászoni ember hagyományőrzőnek és vallásosnak mondható, mert ragaszkodik a régi hagyományokhoz, a katolikus valláshoz. „Volt Kászonban egy káplán, Erőss Lajos, aki később nagyprépost lett, és aki a hatvanas években írt egy levelet az egykori papjának. Ebben leírja, hogy mennyire beleivódtak az emlékezetébe a kászoni összejövetelek, a hagyományőrző és vallásos nép. Mindezt kincseknek nevezi, olyan kincseknek, amelyek nagy élményt nyújtottak számára. Ebben a pár szóban nagyon sokat elárul az egykori káplán a kászoni emberről.”
András Ignác több mint négy évtizede foglalkozik Kászon község településeinek múltjával. Helytörténeti adatokat gyűjt, egyházi levéltári adatokat dolgoz fel. „Nagyon sok legenda is van, például a feltízi kápolna legendája vagy Jakabfalva legendája. Utánanéztem, hogy mi a valós alapja ezeknek a legendáknak, és megdöbbentem, hogy mennyire igazak, mert szél fúvatlan nem indul. Minden legendának van valamilyen történelmi alapja. Adódott az alkalom, hogy 2008-ban ünnepeltük a templom építése elkezdésének a kétszázadik évfordulóját, és akkor megírtam az első rendhagyó, útikönyvnek nevezett, A templom közelében még a sírban is című könyvet. Akkor András Zoltán, Kászon község polgármestere mondta, hogy jó lenne mindenik faluról egy ilyen rendhagyó könyvet összehozni. Másfél év alatt megírtam az öt falunak az útikönyvét. Ekkor már szóba került az, hogy jó volna egy összefoglaló könyvet írni, de az legyen valamivel több, mint az öt könyvnek az egymás utáni sorba rakása” – magyarázta András Ignác. A szerző elmondta, először nem ezt a címet választotta, de aztán úgy gondolta, ez a cím lenne a megfelelőbb. Úgy véli, hogy azt a kultúrát, amelyet megteremtettek a kászoni templomok, kápolnák köré tömörülő emberek, a globalizáció fenyegeti.
Könyvében arra kereste a választ, hogy lesz-e majd valaki, ha majd eljönnek a magyar-székely kultúra végnapjai, aki megkongatja a lélekharangokat. „Optimista választ fogalmazok meg a könyv végén: hogy ha át tudjuk adni az elődeink által megteremtett kultúrát és hitet az eljövendő nemzedéknek, akkor ez a kultúra tovább fog élni. Mert olyan értékeket képvisel, ami átmenthető és megérdemli az átmentést.”
Péter Beáta. Székelyhon.ro

Jogtiprások idején
Ha nem sikerült tiltással megakadályozni a székely szabadság napján szervezett felvonulást, büntetésekkel próbálja megfélemlíteni a hatalom azokat, akik az utcán összegyűlve kiáltják világgá elégedetlenségüket, követeléseiket. A kisebbségi kérdést „példaértékűen” rendező Romániában 84 személyre róttak ki több mint 70 ezer lejes bírságot, mert éltek demokratikus állampolgári jogukkal, és szót emeltek az erdélyi magyarság majd száz éve megígért, de soha valóra nem váltott autonómiájáért.
A hivatalos dokumentum szerint a csendőrség szorgoskodott, filmezett, fotózott, rögzítette a történteket, megállapította a kihágást, és most bünteti a kezdeményezőket, amiért „be nem jelentett, be nem iktatott vagy tiltott tömegrendezvényt szerveztek” – áll a közleményben, mely egyértelműen a polgármester, prefektus korábbi nyilatkozatait igyekszik megtámogatni. Hiába kötelezte a bíróság Dorin Florea városvezetőt a rendezvény tudomásulvételére, és hiába nyilatkozta maga is, hogy lehet felvonulni, rendbontás nélkül, a március 10-ei esemény előtt pár nappal a kormánybiztos kezdte kongatni a vészharangot, miszerint nem engedélyezett az utcai vonulás. Izsák Balázs SZNT-elnök érvei leperegtek, fölöslegesen magyarázta, hogy a törvény által kért minden előírást betartottak, a hatalomnak mindig igaza van. Ha pedig nincs, akkor bírságokkal nyomatékosítja álláspontját.  A rendfenntartásra kirendelt sok száz rendőrnek, csendőrnek és a nekik segítséget nyújtó titkosszolgálatoknak – ez esetben nyugodtan tevékenykedtek, hisz úgymond Románia egységét veszélyeztető, nemzetbiztonsági szempontból jelentős eseményt figyeltek – legfontosabb feladatuk volt bizonyítékokat kreálni. Felvonulókról, akik énekelnek, követeléseiket kiabálják – így megzavarják a közrendet és csendet –, veszélyes fegyvernek minősíthető zászlókat, táblákat lóbálnak. Nagy munkában lehettek a fiúk, míg a felvételek alapján azonosították a 84 bűnbakot. S lám, idén sem sikerült tökéletesen, ismét jutott bírság olyannak is, aki ott sem volt Marosvásárhelyen.  Ahhoz képest, hogy múlt kedden a hatóságok arról számoltak be: az esemény rendbontás nélkül fejeződött be, jelentős a büntetések mértéke és mennyisége. A csendőrség szóvivője is elismeri, hogy Marosvásárhelyen még soha semmilyen rendezvény kapcsán nem róttak ki ennyi bírságot. Az Európai Unió-tag Romániában 2016-ban nem vonulhat utcára a magyarság jogait követelni. Engedélyt nem adnak, annak hiányában pedig büntetnek a hatóságok. Bármennyire igyekeznek elfogadható köntösbe csomagolni, ez nem egyéb, mint a véleményszabadság és gyülekezési jog súlyos megsértése. Így fogynak-apadnak szinte napról napra jogaink, lehetőségeink. Van, ki megszólaljon értünk, ellenük, vagy megriadtak a büntetéstől a magyarság, a demokrácia, az emberi jogok nagy védelmezői?
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Márciusi bosszúságok
Rögtön a székely szabadság napja után már közleményben jelezte a csendőrség, hogy bírságolni készül, és nem is tartott sokat, amíg az egyenruhások a tettek mezejére léptek: 84 embert bírságoltak meg a videofelvételek alapján, amihez még hozzáadódik a zászlófaragó atyafi elleni bűnvádi feljelentés. Amikor magyarok ellen irányuló cselekedetekről van szó, már korántsem ilyen buzgók a hatóságok.
Egyes hírforrások szerint olyanok is kaptak most bírságot, akik ott sem voltak a rendezvényen, lehet, valahol gondok vannak a hatósági archívumokban... vagy csak pusztán megszokásból kézbesítettek jegyzőkönyvet ismét régebbi címekre. És minden bizonnyal újabb jogi harcok indulnak a friss bírságok nyomán is, miközben a régiek még le sem zárultak, hiszen például a Székely Nemzeti Tanács elnökére két éve kirótt büntetés ügyében máig sincs jogerős bírósági döntés. Székelyként, úgy tűnik, adót fizetni és hallgatni van jogunk.
Mással szemben messze nem ilyen szigorúak a hatóságok. Minap az adófizetői pénzen már csak alig éltetett közszolgálati televízió egy késő esti adásából derült ki, hogy a fekete márciusi Görgény-völgyi  mozgósítás egyik felelőse nemcsak hogy szabadlábon, hanem ugyanúgy állami állásban van, mint negyedszázada is volt a községházán. Nagy tétet nem lenne érdemes arra tenni, hogy a vádhatóság valaha is kérdőre vonná másmiért, mint egészsége kapcsán. Iskolapélda a kettős mércére.
Adófizetőként – és efelett talán valamikor a többségiek is elgondolkodhatnak – igazán dühítő, hogy ha az állam teljes intézményrendszere legalább annyira jól működne, mint belügyi erőszakszervezetei és a korrupciós ügyekben illetékes vádhatósága is, olyan országunk lehetne, aminek legalább az öreg földrész csodájára járna. Ha ilyen eredményesen tudna ez az állam egészségügyi, közlekedési infrastruktúrát alkotni és fenntartani, reálgazdaságot is segítő beruházásokat eszközölni, a rendszerváltás óta eltelt szűk három évtized alatt talán be is értük volna életszínvonalban a kontinens nyugati felét. Talán az is meglehet, hogy nem polgártársaink milliói keresnék a betevőt olcsó vendégmunkásként a nyugati országokban, hanem itt keresnék a boldogulást más európai államok munkavállalói. Akkor mondhatnánk azt, hogy kezdenek valóra válni az első szabad márciuskor táplált reményeink. Melyek még mindig az álmok birodalmában vannak, és az idén nagyon sokan kellene nagyon okosan eljárjanak ahhoz, hogy a valósággá válás útján ezeknek az álmoknak a megvalósításáért tehessenek egy lépést.
Benedek István. Népújság (Marosvásárhely)

Ifjúság – Debreceni csokonaisok a kincses városban
Apáczai Csere János Elméleti Líceum
Úgy döntöttem, hogy nem hagyom tovább halványulni az emlékeket, igaz, bennem, szerencsére nehezen kopnak. Visszagondolván arra az együtt töltött négy napra, igazából úgy érzem, csak nagyon kevés az az esemény, amire nem tudok eléggé tisztán visszaemlékezni. És úgy gondolom, hogy ez volt a találkozásban a legcsodásabb dolog. No, de ne szaladjunk annyira előre.
A debreceni csokonaisok megérkezését hosszú készülődés előzte meg, mind az ő, mind a mi részünkről. Pócsai Sándor tanár úr több megbeszélést is tartott, hogy szombat–vasárnap mi a program, hogy csütörtökön, hol és miként várjuk őket. A szokásos dolgok történtek, mégis volt bennük egy kis szokatlanság. Számomra ez volt az első cserekapcsolat magyarországi diákokkal, és hihetelenül vártam, hogy megismerjek mindenkit. (Sajnos kellőképpen nem sikerült, de a jó hír az, hogy majdnem mindenkivel fel tudok idézni egy szép közös emléket.) Az érkezés előtt nem sokkal találtunk rá a Halott Pénz Helló lányok című zeneszámra, a fiúkkal sokat énekelgettük, mégsem volt „Sárikának kiszőkülve a haja...”. Szóval mostanság, ha meghallom (és eléggé sokszor hallom) a számot, rögtön Ti, debreceni társaim juttok eszembe. Csütörtökön már alig tudtunk figyelni órákon (ez nem jobban szól, mint az egyáltalán nem tudtunk figyelni órákon?) hiszen már csak órák választottak el minket a találkozástól. Aztán végre az óra délután hármat ütött és kis késéssel be is robogott a régi, ám narancssárga busz, élén Éles Búlcsú tanár úrral. Már a járdáról próbálta mindenki kiszúrni a saját cserediákját. Visszagondolva, úgy gondolom, hogy mindenki hálás (részünkről mindenképp) nagyon elégedett volt azzal a személlyel, akit kapott. Szilvi lett az én cserediákom, és vasárnap, amikor a csoport visszatért Debrecenbe, eléggé nagy űrt éreztem magamban. De tudtam, hogy nem tart sokáig, hiszen már fejben a debreceni utat tervezem, ami legalább ekkora móka lesz, úgy érzem.
Tamás Endre, 11. A. Szabadság (Kolozsvár)

Hírek és szerzők
Vita alakult ki az elmúlt hetekben annak nyomán, hogy az alkotmánybíróság kimondta: a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) nem nyomozó szerv, ezért nem jogosult lehallgatásokat folytatni a bűnügyi nyomozások során, ez ugyanis a nyomozást végző ügyészségek hatásköre.
Ez egy jogállamban elvileg evidencia lenne, csakhogy Romániában a hírszerző szolgálatok hagyományosan kiváltságos intézmények – ezt a gyakorlatot szinte maradéktalanul sikerült átmenteni az 1989 előtti időszakból. A rendszerváltás előtt működő politikai rendőrség, a Szekuritáté egykori illetékesei és besúgói amúgy is sikeresen átmentették az ott szerzett kapcsolati és politikai (egyes esetekben anyagi) tőkét, és jelenleg vagy befolyásos üzletemberek, vagy politikusok – vagy mindkettők.
De hogy a hírszerzés ma is mennyire fontos, az is jól jelzi, hogy Klaus Johannis államfő egyik első teendője volt, hogy saját emberét ültesse a SRI élére, ugyanakkor az előző igazgató sem panaszkodhat, hiszen vigaszdíjként washingtoni nagyköveti tisztséggel kárpótolták. A kormány – azt követően, hogy Eduard Hellvig jelenlegi SRI-igazgató siránkozni kezdett, miszerint az Ab döntése nyomán immár a nemzetbiztonsági ügyekben sem nyomozhatnak, holott erről szó sincs – azonnal reagált: sürgősségi rendeletben rögzítették, hogy lehallgatni csak az ügyészeknek szabad, de a SRI nyomozhat a nemzetbiztonsági ügyekben.
Emiatt robbant ki a vita, mivel ezzel egyesek szerint ugyanolyan jogosítványokat kapott, mint a Szekuritáté. Ami talán túlzás – nemzetbiztonsági ügyekben eddig is a SRI volt a fő illetékes. Azt pedig, hogy mi számít nemzetbiztonsági ügynek – például a magyar jogkövetelések, budapesti illetékesek erdélyi látogatásai vagy néhány katonásdit játszó szerencsétlen petárdás poénjai –, eddig is a SRI mondta meg, ha valós veszélyt kellett elhárítani, ha az információ köszönő viszonyban sem volt a valósággal, csak saját legitimitásának megalapozását szolgálta.
Vagyis nem változik semmi: a SRI kiváltságai továbbra sem csorbulnak, legfeljebb kevesebbet lesz szem előtt. Viszont ugyanolyan – ha nem nagyobb – intenzitással leplezi majd le a potenciális terroristákat. Függetlenül attól, hogy léteznek, vagy sem.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

A gazdaszervezetek bevonásával készül a Földművelésügyi Minisztérium az erdélyi gazdák segítségére
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége bevonásával próbálja feltérképezni a magyar Földművelésügyi Minisztérium (FM), hogy miképpen segítheti az erdélyi magyar gazdálkodókat - mondta a tárca nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára pénteken sajtótájékoztatón Kolozsvárott.
Tóth Katalin elmondta: a januárban bejegyzett Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetségével való kapcsolatteremtés céljával jött Kolozsvárra. Hozzátette, hogy különböző erdélyi gazdaszervezetekkel eddig is kapcsolatban állt a minisztérium, az új partnertől azt remélik, hogy integráló szerepet tölt majd be, elvégzi az erdélyi magyar gazdatársadalom felmérését, szintetizálni tudja a gazdálkodók gondjait, és fel tudja állítani a gondok fontossági sorrendjét.
Ezt azért tartotta fontosnak a helyettes államtitkár, mert a Vajdaságnak nyújtott idei több milliárd forintos gazdasági fejlesztési csomag után hamarosan Kárpátaljára, és Erdélyre is sor kerül. Hozzátette, a Vajdaságnak nyújtott támogatások nagyobb része is a mezőgazdasági vállalkozásokat segíti.
Az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége felkészülhet erre az időszakra a helyi kapacitások felmérésével és a programok előkészítésével - jegyezte meg.
"Nincsenek pontos információink a mezőgazdasági vállalkozásokról. Arról, hogy milyen profillal működnek, mekkora földterületet kezelnek, alapanyagot, vagy feldolgozott terméket állítanak elő, mennyire piacképesek, hogy néz ki az akkreditációjuk, képesek-e arra, hogy Románián kívül is megjelenjenek, hogy nagyobb piacokat célozzanak meg" - sorolta Tóth Katalin az MTI-nek azokat a kérdéseket, amelyekre választ várnak.
Csomortányi István, a gazdaszövetség partiumi alelnöke hangsúlyozta, már neki is láttak az erdélyi magyar gazdakataszter összeállításának, amely révén pontos képet alakítanak majd ki a gazdatársadalom helyzetéről. Az alelnök úgy vélte, a kialakuló kataszter lehet a hosszú távú tervezés alapja. MTI

EMME-premier a fény jegyében
Marosvásárhelyen is bemutatkozott az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME). A Bernády Házban nyílt kiállításukra sokan voltak kíváncsiak. Híre már megelőzte a fennállása 16. évébe lépett alakulatot, az pedig, amit a március 11-én nyílt tárlaton a vásárhelyi közönség elé vittek, nem okozott csalódást. Sokféleségében is színvonalas, érdekes anyaggal nyújtanak betekintést az EMME-tagok alkotói világába. A vizuális művészetek megannyi válfaja képviselteti magát a kiállításon, nemzedéki, területi hovatartozás tekintetében is átfogó a jelenlét. A legidősebb kiállító, a kolozsvári Gedeon Zoltán 94, a legifjabb, a marosvásárhelyi Kentelki Gábor18 éves. A tömörü-lést 2000-ben hozták létre Csíkszeredában, Kolozsváron talált igazán otthonra, rendezvényeit legtöbb esetben a vele egyidős Apáczai Galéria látja vendégül. A kincses városban lakik, dolgozik a tagság legnépesebb csoportja, de máshonnan is egyre többen csatlakoznak hozzájuk. A mostani kiállításon nyolc marosvásárhelyi művész munkái láthatók. Mellettük brassói, sepsiszentgyörgyi, szatmárnémeti, felvinci, szegedi, debreceni, budapesti, bajai, miskolci művészpedagógusok küldték el műveiket a tárlatra, és a Felvidék, Délvidék egy- két reprezentánsa se maradt ki a bemutatkozásból, sőt még a távoli Montreal is hallat magáról Sipos Sándor digitális nyomatai által. Mintegy félszáz névvel találkozhatnak a művészetkedvelők, nincs módunk valamennyiüket felsorolni. Azt viszont el kell mondanunk, hogy az EMME évente két nagy seregszemlét rendez, tavasszal és ősszel, és tárlataik egységét mindig a közös tematika biztosítja. A tavalyi őszi tárlatot a Fény és talaj címmel hirdették meg, három rendkívüli jelentőségű alkotóegyéniségre, Johann Sebastian Bachra, Orbán Balázsra és Moholy Nagy Lászlóra összpontosítva, akiket 2015-ben kerek évforduló állított a közérdeklődés előterébe. Hármuk életműve ihlette meg a benevezőket, s hogy miképpen, azt a művészetkedvelők immár Marosvásárhelyen is megtapasztalhatják.
A kiállítást a megnyitón házigazdaként méltató Nagy Miklós Kund művészeti író a fentieken kívül arra is felhívta a figyelmet, hogy az EMME a műalkotásokban megidézettek révén akárha hazaérkezett volna, hiszen a barokk muzsika óriása, Bach a vásárhelyi zenebarátoknak is nagyrabecsült kedvence, s a d-moll toccata és fúga című szerzemény mindegyre felcsendül a Kultúrpalota orgonáján. A fotográfia hőskorában a fényképezést Victor Hugótól tanuló legnagyobb székely, Orbán Balázs kivételes jelentőségű fényképeit vásárhelyiek – a hagyatékot felfedező Mészáros József s a "fényíró" anyagát feldolgozó, könyvben megjelentető Erdélyi Lajos – mentették meg az utókor számára. A XX. század első felének sokoldalú avantgárd művésze, a híres Bauhaus egyik alapembere, Moholy Nagy László pedig a Marosvásárhelyről indult, hasonlóan újító szellemű művész, Bortnyik Sándor személyében talált olyan követőre, aki a Bauhaus elvei szerint tanított Műhely elnevezésű budapesti grafikai magániskolájában. A hármas főhajtáson túl azonban, amint a cím is sugallja, a tárlat fő jellemzője a fény, amely földtől az égig, álomtól a valóságig valamiképpen meghatározza, beragyogja az életünket. A kiállított munkák is fényben fogantak, fényt árasztanak, a lét, a lélek árnyékos oldalát felmutató művek is a fénynek köszönhetően képesek igazán "életre kelni".
"Csak a derű óráit számolom" – hangzott el a továbbiakban költői megfogalmazásban. A kiállítás főszervezője, az EMME kolozsvári irányítója, Székely Géza képzőművész versmondással lepte meg a hallgatóságot. Annak a szellemnek a jellemzésére, amelyben a tárlat született, Szabó Lőrinc Mozart hallgatása közben című versét érezte a legtalálóbbnak. A fényt s a zenét, a lélek muzsikáját magasztalja az is. Másképp persze, mint a műtárgyak, de hasonló indíttatásból, ugyanolyan érzékenységgel. Székely Géza festménnyel, grafikával is kapcsolódott a kiállítás témájához. Van még példa a kettős megközelítésre. De nem csak ez adja a tárlat egyik fő sajátosságát: a változatosságot. Ez főleg a műfaji sokszínűségből fakad. Festészet (olaj, akril, akvarell, pasztell, tempera), szobrászat, egyedi és sokszorosított grafika, számítógépes, kísérleti grafika, kerámia- és textilművészet, fotográfia, digitális művészet egyaránt fellelhető a galériában, és mégsem zavaró az ilyenkor elkerülhetetlen eklektika, a Bernády Házban harmóniát érzékelünk. Egyéntől, szemlélőtől függően mindez színekből, ritmusokból, formákból összeálló egységes dallammá is összeállhat. Ki lehet próbálni a kiállítótermek csendjében, ha egy újabb látogatás során több időt tudnak szentelni rá.
Azt még tegyük hozzá, hogy a közönség személyesen is köszönthette a megnyitón a vásárhelyieket: az EMME-tagokhoz ezúttal társult Kákonyi Csilla festőművészt, Bálint Zsigmond fotóművészt, a város művészközösségébe nemrég beilleszkedett Eperjesi Noémi grafikust, valamint a korábbi résztvevőket, Hunyadi László szobrászművészt, a festő Gergely Erikát, Czirjék Lajost és Kentelki Gábort, a textilművész Kozma Rozáliát. A kolozsváriak közül Székely Géza mellett a korábban itt egyéni kiállításon is bemutatkozott Horváth Gyöngyvér grafikus és Palkó Ernő keramikus is részese volt a jó hangulatú, baráti találkozásnak. A következő években talán még sor kerülhet a folytatásra is.
(N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely)

Időutazás: párbaj a Főtéren, le a kalapokkal az Urániában
Az unitárius kollégisták vitték el a fődíjat, ők mennek Brüsszelbe
Zónapörkölt, még tán az eredetinél is hitelesebb rikkancs, idővonat, párbaj – mindenből hoztak a kolozsvári műemlék épületeket örökbefogadó diákok szombaton a Kolozsvári Magyar Opera színpadára. Az RMDSZ Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket című programjának kolozsvári döntőjén hat iskola csapata öt épületet mutatott be, és nagyon nem bántuk, hogy egyiküknek sem sikerült betartania a hétperces időkeretet. Ahogyan Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, az Örökségünk őrei program egyik kezdeményezője elmondta: „Megnyugodhatunk, mert van, aki átvegye a stafétát, és nem nyugodhatunk meg, mert ezek a fiatalok nem fognak békén hagyni, amíg el nem végezzük a feladatot”. A zsűri döntése szerint a Winkler Gyula EP-képviselő által felajánlott brüsszeli utazás fődíját a János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak a New York szállót örökbefogadó csapata kapta.
Csókok, randik, épületek, mosolyok
Korábbi megyei döntők nyertesei, a dévai Téglás Gábor iskola és a nagyenyedi Bethlen kollégium legjobbjai is eljöttek a szombaton bő félházat vonzott kolozsvári döntőre, ahol a város hat csapata mutatta be az ősz óta gondjaikba vett műemléket. A megnyitón Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere arról az örömről beszélt, ami abból fakad, hogy ennek a rendkívül sikeres programnak a kezdeményezője az RMDSZ, amellyel az emberek többsége leginkább csak a politikát asszociálja, amelytől többnyire elfordulnak. És valóban, ha visszatekintünk az elmúlt hónapokra, kétségtelen: a 2012-ben útjára indított programba először bekapcsolódó kolozsváriak fergeteges lelkesedéssel vetették bele magukat az értékmentő szolgálatba, egyik jobb ötletet újabb zseniális követte. Filmeket forgattak, performanszot vittek a New York elé, táncoltak a vasútállomáson, száz évvel visszaforgatták az idő kerekét az Uránia  palotában, megfőzték Bornemissza Anna receptjét, sok újdonságot mondtak el az embereknek közel s távol a műemlékekről, történelmi adatokat, érdekességeket, kutattak és sok felfedezést tettek, és közben kétségtelenül beleszerettek a projektjükbe. Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi gazdalajstrom készül budapesti támogatással
Az erdélyi magyar termelők támogatása érdekében átfogó felmérést készít a magyar földművelésügyi minisztérium az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége bevonásával – jelentette be Tóth Katalin, a tárca nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára pénteken Kolozsváron. 
Tóth Katalin (képünkön) elmondta: különböző erdélyi gazdaszervezetekkel eddig is kapcsolatban állt a minisztérium, az új partnertől pedig azt remélik, hogy integráló szerepet tölt majd be, elvégzi az erdélyi magyar gazdatársadalom felmérését, szintetizálni tudja a gazdálkodók gondjait, és fel tudja állítani a gondok fontossági sorrendjét. 
Ezt azért tartotta fontosnak a helyettes államtitkár, mert a Vajdaságnak nyújtott idei több milliárd forintos gazdasági fejlesztési csomag után hamarosan Kárpátaljára, és Erdélyre is sor kerül. Hozzátette, a Vajdaságnak nyújtott támogatások nagyobb része is a mezőgazdasági vállalkozásokat segíti. Az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége felkészülhet erre az időszakra a helyi kapacitások felmérésével és a programok előkészítésével – jegyezte meg.
Tóth Katalin elmondta, a budapesti minisztérium nem rendelkezik pontos információkkal az erdélyi mezőgazdasági vállalkozásokról, arról, hogy azok milyen profillal működnek, mekkora földterületet kezelnek, alapanyagot, vagy feldolgozott terméket állítanak elő, mennyire piacképesek, hogy néz ki az akkreditációjuk, képesek-e arra, hogy Románián kívül is megjelenjenek, hogy nagyobb piacokat célozzanak meg.
Csomortányi István, a gazdaszövetség partiumi alelnöke hangsúlyozta, már neki is láttak az erdélyi magyar gazdakataszter összeállításának, amely révén pontos képet alakítanak majd ki a gazdatársadalom helyzetéről. Az alelnök úgy vélte, a kialakuló kataszter lehet a hosszú távú tervezés alapja.
Gyergyai Csaba. Krónika (Kolozsvár)

Emberként alkotni embereknek
„A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány” – születésnapi beszélgetés Kincses Elemér marosvásárhelyi rendezővel.
– Örül-e annak vagy zavaró tényezőnek tekinti, hogy a Wikipédia önről írott szövegének már a második mondata így hangzik: Kincses Előd öccse.
– Egyáltalán nem zavar, büszke vagyok rá.
– Hetvenévesen miként látná magát a színpadon, ha fiatal korában nem vált, és színész marad?
– Talán egy jó közepes színész lettem volna. Persze fiatal kezdőként még zseninek hittem magam, de a Kolozsváron eltöltött esztendők kijózanítottak; a sétatéri színházban belülről és alulról ismertem meg a pályát. Nagyon sok pincért és kocsislegényt játszottam, ezen kívül egy-két, legfeljebb három jelentősebb szerepet kaptam. Nagyon sokszor ültem oldalt, a soromra várva… de hiába. Akkor többre hivatottnak éreztem magam, de ha ennyi idő után őszintén magamba nézek, meg kell vallanom, hogy gátlásos voltam és túl sokat gondolkodtam. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy elkezdtem a mondatot, és közben az járt a fejemben, hogy be tudom-e fejezni.
Mindig be voltam tojva, amikor fel kellett mennem a színpadra, s akkor voltam boldog, amikor kijöttem. Az igazi tehetségeknél ez pont fordítva van; egy hús-vér színész fürdik a szerepében, a színpadon érzi igazán jól magát.
– Elképzelhető, hogy nem a színpadon érte volna meg ezt a kerek hetven évet?
– Nem lehet tudni… Tény, hogy Isten nagyon fiatalon a kezembe adta a tollat, lehet, hogy valahol szerkesztő lennék vagy író, esetleg horgász… A legszívesebben viszont erdőőr vagy vadászmester lettem volna, habár manapság már annyi az orvvadász, hogy egy csomót le kellene lőnöm. A lényeg az, hogy ha már nem lehettem volna rendező, olyan életet szerettem volna élni, amely sokkal közelebb hoz a természethez.
– Nagyon régóta kiderült, hogy remekül ír – regényt is, drámát is. Nem bánja, hogy talán az időhiány miatt, kevesebbet tudott foglalkozni ezzel a típusú alkotómunkával, mint amennyit szeretett volna?
– Nem feltétlenül időhiányról van szó. Úgy érzem, hogy megfért bennem a két alkotói munka, az írás és a rendezés. Van olyan időszak, amikor a színházi próbán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy gondolatban a regényemmel vagy a színdarabom valamelyik jelenetével foglalkozom, illetve az íróasztal mellett a színházi gondokon, éppenséggel a második jelenet végén töprengek. Persze ezeket a gondolatokat el szoktam hessegetni, mert amikor az ember ír, akkor írjon, amikor meg rendez, akkor rendezzen.
– Amikor most, hetvenévesen vonalat húz…
– Ne mind emlegesse azt a hetvenet!
– Átfogalmazva, amikor az ember tizennyolc évnyi fiatalságot és ötvenkét esztendőnyi tapasztalatot hordoz magával, miként képzeli el a jövőjét: több rendezéssel vagy több írással?
– Nagyon furcsa kérdés, ezen még nem is gondolkodtam… A tavaly nagyszerű évadom volt, öt meghívással, többek között a budapesti Nemzeti Színházba, ehhez képest az idei kétségbeejtően alakult, mindössze két meghívással. Ez olyan, mint amikor állnak a nénik a Rákóczi téren és vagy viszi őket a bácsi, vagy nem. Minden a bácsi ízlésétől függ. Nem mindig egyezik a meghívók ízlése az enyémmel, s mivel a színházban a meghívó az úr, nekem, rendezőnek, vállalnom kell annak az ódiumát, hogy az vagyok, aki vagyok, azt vallom a világról, amit vallok, és olyan színházat csinálok, amilyent csinálok. Azaz emberit – emberi módon, embereknek. Mindenkinek szuverén joga eldönteni, hogy szüksége van rám Budapesten, Bécsben, Szabadkán vagy Székelyudvarhelyen, vagy nincs. Mert ez nem tőlem függ.
– Ezek szerint nem nőtte bele magát abba a divatkorszakba, amelyben a rendező maga az atyaúristen, aki mindent magának rendel alá, színházat, közönséget, színészt…
– Soha nem nőttem bele és nem is fogok. Azzal áldott meg a sors, hogy olyan nagy rendezők mögött ülhettem, mint Harag György, Liviu Ciulei vagy Major Tamás. Teljesen különböző emberek, de azon túl, hogy a szakma óriásainak számítanak, van még egy közös vonásuk: egyikük sem akart uralkodni a színészek fölött. Harag a legnagyobb színészeket is valami elképesztő szelídséggel irányította; Ciulei baráti hangnemben suttogta a zseniális instrukcióit. És micsoda humora volt!
Emlékszem, egyszer, amikor Ion Caramitrunak, Gina Patrichinak és Toma Caragiunak magyarázott valamit, viccesen felkiáltott, hogy „ilyenekkel kell próbálnom, holott nekem színészekre volna szükségem”. Harag és Ciulei lelki rokonok, gyermeteg emberek voltak, akik imádták a játékot. Aki ismerte, tudja, milyen nagy élvezettel és tudással römizett meg pókerezett Harag György; annál jobban már csak a színházcsináláshoz értett.
– Pályafutása során nemcsak a szakma kiválóságai mellett dolgozhatott, de megadatott az is, hogy az erdélyi magyar színjátszáson kívül gyakran belekóstoljon az anyaországi, a határon túli magyar és a román teátrumba. Mi az, ami a leginkább megkülönbözteti, illetve összeköti ezeket?
– A teljes másság köti őket össze. Hogy csak egy példát említsek a próbafolyamatból: ha egy elsőéves magyar színis lánytól azt kéred, puszilja meg a partnerét, visszakérdez: „tanár úr, ugye nem a száját?”. Ha ugyanezt kéred egy román diáklánytól, továbbviszi a gondolatot: „tanár úr, nem fektethetem le?”. Félreértés ne essék, ez nem értékítélet, ilyenek vagyunk, és ez különböztet meg a színpadon is. A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány. Budapesten nyúzott embereket találsz, akik futnak a pénzük után. Románia, a maga balkáni légkörével színjátszó ország.
Nézzük csak a temetéseket, milyen egy székelyföldi és milyen egy olténiai. Nem minősíteni akarom egyiket vagy másikat, csak hangsúlyozni, mekkora különbség van a kettő között. Míg a székelyek levett kalappal könnyeznek, az ország déli részén a temetés valóságos színház, ahol a szereplők partitúrákat adnak elő. Hogy melyik az igazabb? Ez hatalmas kérdés, amelyre nehéz választ adni.
– Azért az utóbbi egy-két évtized csak hozott némi átfedést…
– Nagyon sokat. Azt még nem tudtam magamban eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, de talán inkább jó.
– Kanyarodjunk vissza az íráshoz: mekkora szerepet játszik a tollforgatásban az, hogy megrögzött horgász? Már csak azért is érdekelne, mert a halászok aztán tudnak mesélni!
– Tudok én a halászat nélkül is nagyokat hazudni, de a halászat mégiscsak jól fog, hisz amíg a vízparton ülök és a nagy fogásra várok, a csöndben és az egyedüllétben van időm gondolkodni. A horgászat egy kicsit hasonlít is az írásra, hisz egymagamban kell boldogulnom. Ülök az asztalnál, és ha azt akarom, a papíron London elevenedik meg, ha akarom, Nyíregyháza vagy éppenséggel a mennyország. Egyébként a rossz rendező is azt hiszi, hogy egyedül van, holott emberekkel építi vagy építheti fel az új világot.
– Nemcsak nagy horgász, nagy futballszurkoló is. Minek örül jobban: egy nagy halnak vagy egy nagy gólnak?
– Attól függ, ki fogja vagy ki rúgja! A legutóbbi halászélményem totálbalsiker volt; barátommal, Koós Gyurival, a Marosvásárhelyről elszármazott állatorvossal halásztunk a Tisza-tónál, amikor akkora harcsát akasztottam, hogy egyszerűen kettétörött a botom. Gyorsan felhívtuk a környék legjobb horgászát, hogy ilyen esetben mi a teendő. Kérdezte, hányas damilom van, 35-ös, mondtam, na jó, akkor várj egy negyedórát, és vágd el – érkezett a válasz. Reménytelen helyzetbe kerültem, pedig akkora feje volt a harcsának, mint az enyém. És ez nem horgászmese!
– Közvetlenül a ’89-es rendszerváltás után korszakot alkothatott volna a marosvásárhelyi színház, pontosabban annak magyar tagozata élén. De mintha egy idő után kicsúszott volna a keze közül, majd kicsúsztatták önt, közvetlen utódai pedig lecsúsztatták a színházat.
– Talán még korai ezt így megítélni, viszont tény, hogy nem igazán voltam én jó színházigazgató. Nem szerettem sem ordítani, sem koldulni. Az más kérdés, hogy Victor Ioan Frunzát én hoztam először Vásárhelyre, az erdélyi társulatok közül mi jutottunk ki először a POSZT-ra, a neves pécsi fesztiválra, és mi nyertük meg a Kisvárdai Fesztivált. A színház meg nem csúszott ki a kezemből, hanem szép csendben kicsúsztatták. Ennek esztétikai okai voltak, és nemcsak. Sajnos. És ezzel visszatértünk oda, hogy mi a nevem, és kinek vagyok az öccse.
Kincses Elemér
1946. március 9-én született Marosvásárhelyen. Előbb szülővárosában színészi diplomát, majd Bukarestben rendezői oklevelet szerzett. Pár évig Kolozsváron játszott, majd felhagyott a színészi pályával; Kolozsváron kezdett rendezni, de 1975-től a marosvásárhelyi színház rendezője volt, majd művészeti igazgatójaként dolgozott nyugdíjazásáig. Kezdetben modern hangvételű, tragikus drámákat, a hagyományt és az újító törekvéseket ötvöző színpadi műveket rendezett. Ezeket a tapasztalatait a ’70-es években klasszikus művek megszólaltatásában kamatoztatta. A ’80-as évektől drámaíróként is bemutatkozott, több saját művet állított színpadra Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen. Pályafutása során számos társulatnál megfordult, közönségsikert aratott és több rangos díjat begyűjtött. Munkáját 1996-ban Pro Cultura Hungarica Emlékplakettel jutalmazták. Már színipályája kezdetén elkötelezte magát az írásművészetnek is. Első írását az Utunk közölte (1967), Mondjátok, nem félünk című darabjával (1970) pedig már kiforrott drámaíróként jelentkezett.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

A nyelv és a törvény
A nyelvünk és ezáltal az egész magyarság elleni támadással Diaconu átlép egy fontos határt
Egy román parlamenti képviselő a közelmúltban törvénytervezetet nyújtott be a bukaresti képviselőházban, amelyben gyakorlatilag egy 2001-ben elfogadott közigazgatási törvény megváltoztatását kéri. Méghozzá radikális módon, illetve mértékben. A 2001-es törvény kétnyelvű (gyakorlatilag román-magyar) föliratozásra kötelezi a közintézményeket minden olyan településen, ahol a kisebbség lélekszáma eléri vagy meghaladja a húsz százalékot.
A javaslat ezt egyszerűen megszünteti, sőt nemcsak a föliratozást, hanem minden magyar nyelvű kommunikációt az intézményekben, hatóságoknál, egyéb hivatalos szerveknél, és az önkormányzatokban is. Tehát például a nyolcvanöt százalékban magyarlakta Hargita megyében (hasonló az arány a teljes székely régióban és több más helyen is Erdélyben), például a székelyudvarhelyi városházán, ahol sokan nem is tudnak jól románul, és az üléseket, értekezleteket döntően magyarul tartják, a törvényjavaslat értelmében nem lehet többé megszólalni magyarul.
El is viccelte a kérdést a helyi tévében megszólaltatott honatya, aki szó szerint viccesnek (tehát képtelenségnek és megvalósíthatatlannak) ítélte a kezdeményezést. Úgy látszik, nem tudja, hol van a képtelenségek határa Romániában, pedig neki tudnia kellene. Vagy csak kínjában viccelődött, mint ahogy a sötétben félelmében fütyörészik az ember. És akkor a magyar nyelvű rádiózásról és televíziózásról nem is beszéltünk. Holott a javaslat minden kommunikáció betiltásáról szól, úgyhogy elfogadásával következhetne a sajtó, a könyvkiadás, majd az oktatás és így tovább, míg legvégül csak románul kérhetne, mondjuk, kenyeret a magyar vásárló a magyar boltostól. A rendőr meg ott állna és bírságolna. Rémálom? Ne legyünk ebben biztosak. Normális esetben a képviselőház egy emberként utasított volna el egy ilyen javaslatot, esetleg udvariasan megkérve a beterjesztőt arra, hogy kezeltesse magát a pszichiátrián. Kicsit durvább változatban: lehetőleg sürgősen adja vissza a mandátumát, és keressen magának más foglalkozást.
De nem. A képviselőház még egy csöndes ejnye-bejnyét sem hallatott, nem csodálkozott, helyette a maga nevében hallgatólagosan elfogadta a javaslatot, majd döntéshozatalra fölküldte a szenátusnak.
A fölterjesztő neve Bogdan Diaconu. Országgyűlési képviselőként kilépett korábbi pártjából, és megalakította a Partidul Romania Unitát, vagyis az Egyesült Románia Pártot, amelynek az elnöke. Szélsőséges és durva magyarellenességéről ismert országszerte. Nézeteit rendszeresen terjeszti a parlamentben, a Facebookon, a sajtóban és a blogjában. Többek között úgy véli, hogy be kellene tiltani az RMDSZ-t, Magyarországot pedig egy újabb Trianonnak kellene alávetni, vagyis további területeket kellene elvenni tőle.
Romániában eddig nem keltett túl nagy föltűnést, hiszen vannak elég sokan mások is, akik hasonló nézeteket vallanak és nyíltan hangoztatnak. Itt azonban egy kicsit többről van szó.
A nyelvünk és ezáltal az egész magyarság elleni támadással Diaconu átlép egy fontos határt, egy olyan határt, amit a Ceausescu-érában is többnyire csak óvatosan kerülgettek. Nem kívántak fölöslegesen provokálni, mert tudták, hogy mit jelent számunkra a nyelvünk. A törvényjavaslat nem csak a romániai magyarságot sújtja és lehetetleníti el az életét, hanem súlyosan károsítja az amúgy sem felhőtlen magyar román viszonyt.
Pordány László. Magyar Hírlap

Pályázatok révén támogatnák a fiatal vállalkozókat
Tizennégy Kárpát-medencei települést keres fel a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága a 2016 a külhoni fiatal magyar vállalkozók éve elnevezésű program keretében. A kezdeményezők, akik a hétfőn Marosvásárhelyen tartottak előadást, az ifjú vállalkozók megsegítését tűzték ki célul.
A Magyar Állandó Értekezlet 2015. december 3-i plenáris ülésének döntése értelmében a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága elindítja a 2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve programot. A magyar kormány szerint az elmúlt esztendők tanulságai azt mutatják, hogy a gazdaságfejlesztés tud a leginkább hozzájárulni a szülőföldön maradáshoz és boldoguláshoz, ezért az idén az 1976. január elseje után született külhoni magyar fiatalok kiemelt támogatásával kíván hozzájárulni a nemzetpolitikai célok megvalósításához.
Vissza nem térítendő támogatás
Az államtitkárság három- és hatmillió közötti vissza nem térítendő összeg megpályázását teszi lehetővé. „Az idén segítséget kívánunk nyújtani a külhoni magyar fiatal vállalkozóknak, valamint a külhoni magyar oktatási intézmények fiataljainak vállalkozói készségeik fejlesztésében, vállalkozási ötleteik megvalósításában. Igyekszünk mindenben segíteni, ahhoz, hogy egy most induló fiatal vállalkozónak sikeres legyen az üzlete, vagy egy már aktív cégvezető fel tudja futtatni az üzletét. Reményeink szerint olyan vállalkozások fognak születni a Kárpát-medencében, amelyek munkahelyet teremtenek, hozzájárulnak a fiatalok szülőföldön maradásához és boldogulásához, aktivizálásához, a külhoni magyar közösségek gyarapodásához. Mint ahogy azt is reméljük, hogy ha annyira sikeres lett a vállalkozás, az illető személy magyar munkaerőt fog alkalmazni” – mondta el a lapunknak Hajnal Virág programfelelős. Kérdésünkre, hogy a támogatottaknak vállalniuk kell-e, hogy majd szülőföldjükön kamatoztatják a nemzetpolitikai államtitkárságon keresztül szerzett szakmai tudásukat, illetve üzleti gyarapodásukat, az intézmény stratégiai főreferense határozott igennel válaszolt. Azt is hozzátette, hogy a támogatás megpályázása a magyar állampolgársághoz is kötött.
Felkarolt vállalkozási ötletek
A Sapientia egyetemen hétfőn megtartott előadáson elhangzott, hogy a program keretében a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága össze kívánja gyűjteni a Kárpát-medencei magyar fiatal vállalkozókat, segítséget szándékozik nyújtani a vállalkozási ötlettel rendelkező ifjaknak cégük elindításához, amelyhez biztosítja a szakmai tanácsadást, képzést, hálózatépítő eseményeket, mentorálást. Az illetékesek külön hangsúlyt próbálnak fektetni az agráriumban vállalkozni kívánók támogatására is.
A pályázati kiírás csak április elején jelenik meg, addig a vallalkozokeve.hu honlapon vagy a 2016 a külhoni fiatal magyar vállalkozók éve nevű Facebook-oldalon lehet a kérdéssel kapcsolatos információkat találni. A pályázati felhívás annak lebonyolítója, a Bethlen Gábor Alap Zrt. honlapjára is felkerül. Az idén mindkét kategóriában százöt-százöt pályázat jut támogatáshoz. „Tudjuk, hogy ez nagyon kevés, de ez az év inkább arról szól, hogy felhívjuk a gazdaságfejlesztésre a figyelmet, tudatva, hogy a nemzetpolitikai államtitkárságnak ez is pont olyan fontos, mint az oktatás. Ezek az első lépések, a későbbiekben nagyobb hangsúlyt fog kapni a külhoni magyarok gazdaságfejlesztése” – tette hozzá Hajnal Virág.
A Marosvásárhelyen elkezdett felvilágosító körút kedden Székelyudvarhelyen, szerdán Sepsiszentgyörgyön, csütörtökön Csíkszeredában folytatódik. Az államtitkárság munkatársai május végén Szatmárnémetibe és Kolozsvárra látogatnak.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Adatbázisban a gyergyószentmiklósi szociális szolgáltatások
A Gyergyószentmiklóson megtalálható negyvenkét szociális szolgáltatás tevékenységét elérhetőségét adatbázisba foglalták. A Gyergyói Közösségi és Szociális Erőforrásközpont egyik megvalósítása ez, mely akár a többi projekt, a munkaadók és majdani munkaerők találkoztatását célozza.
„Gyergyói Közösségi és Szociális Erőforrásközpont szakmai intézmény, erőforrásokat ad elsősorban a szociális háló számára, nonprofit szervezeteknek, szociális szakembereknek, de azoknak az egyetemistáknak is, akik szociális szakokon képződnek. Most nyitottunk a közösség felé, nemcsak a szociális szféra felé irányuló fiataloknak próbálunk támogatást nyújtani, hanem más szakokon lévő egyetemistáknak is, akik gyergyóiak, gyergyói származásúak, de jelenleg máshol tanulnak” – ismertette a szervezetet az egyik létrehozója, Dániel Botond szociológus. Csapat is van mögötte, többnyire szociális munkás fiatalokból.
„A közösségfejlesztés szempontjából fontos, hogy legyenek olyan szervezetek, bázisok, ahol segítséget lehet kapni: tudásanyagokat, információkat a lehetőségekről, ösztöndíjakról, de akár az is fontos segítség, hogy egymással kapcsolatba kerülhetnek, együttműködhetnek” – fogalmazott a szociológus, az erőforrásközpont létrejöttének okára is rávilágítva. Negyvenkét különböző szociális szolgáltatás működik Gyergyószentmiklóson, beleértve a korai nevelés és fejlesztéstől egészen az öregotthonig, de van hajléktalanszálló, szeretetkonyha, szenvedélybetegek számára tanácsadás. „Ez elég nagy háló, ahhoz, hogy egy szakmai intézmény megjelenjen, ráfigyeljen problémáikra, és a közös gondokra megoldást keressen. A szociális szervezetek egyenként sokszor kevesek a megoldáshoz, idejük sincs rá, ahogy a fejlődési, képzési lehetőségek is korlátozottak. Ezért segítség számukra, hogy előadókat hozunk, konferenciákat szervezünk, gyakornokokat hozunk.”
Eddig két évfolyam végzett a gyergyói szociális munkás szakon, két év szünet után most újra vannak végzősök, és folytatni szeretnénk, mert igény van rá. „Látjuk, kik jönnek tanulni: első években főleg olyanok iratkoztak be, akik már szociális intézményekben dolgoztak, most elég sok pedagógus van, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek, mert ez védettséget jelent a leépítésekkor. De vannak olyanok is, akik család és munkahely mellett most lehetőséget kaptak, hogy itthon továbbtanulhassanak. Azt látjuk, és ebben szeretnénk segíteni, hogy a szociális tevékenységeknek menedzserekre lenne szükségük. Olyan személyekre, akik fejleszteni, pályázni tudnak, intézményeket vezetni, fenntartani, bővíteni, és ezáltal munkát adni a szociális munkások számára. Ezért majd a nappali képzésben szociális menedzsereket, programvezetőket szeretnénk képezni.”
Balázs Katalin. Székelyhon.ro

„Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!”
– ez a mondat 1990. március 20-án, a marosvásárhelyi vérengzés idején hangzott el, amikor a város magyar lakosságát a környező falvakból odasiető cigányok védték meg a lincselni készülő román tömegektől. Puczi Béla egyike volt annak a hat embernek – hárman közülük romák, református vallású magyar cigányok –, akiket az összecsapások után őrizetbe vettek a román hatóságok. Puczi Bélát kilenc hónapnyi előzetes letartóztatás után utcai huliganizmus vádjával több mint másfél év börtönbüntetésre ítélték. “Hatunk közül az egyikünket addig verték, amíg belehalt” – emlékeztetett a hat elítélt elszenvedett borzalmaira.
A forradalom után nem telt bele sok idő, és a nép érezte, hogy valahogy nem jó úton halad ez a demokratizálás. Aztán a munkahelyek is mind kezdtek megszűnni, és egyre több volt az összekoccanás a magyarok meg a románok között. Zajlott az elrománosítás, de a magyarok, akiknek fontos pozícióik voltak a helyi közigazgatásban, nem adták be a derekukat. Akkor kezdték a nép összeuszítását, és akik nem tudták tollban kiönteni bánatukat, azok erőszakkal, meg ököllel próbálták.
A helyzet addig ment, hogy tizenhatodika után már nem dolgozott senki. Egész gyárak be voltak zárva, hogy a románok és a magyarok ne kerüljenek össze a gyár területén. Tizenkilencedikén délelőtt pálinkáztunk a víkendtelepen néhány baráttal, aztán hazamentem, lefeküdtem. Délután azzal költ a feleségem, hogy megjött az első hullám, egy kisebb csoport Hodákról, megvertek néhány szentgyörgyi magyart, és mentek tovább, be Vásárhelyre. Aztán estefelé jöttek többen a hírrel, hogy az RMDSZ székháznál megy a csata. A Sütőékre [Sütő András író] aznap este rágyújtották a padlást, a Barabás Józsefnek a fejébe vágták a fejszét és falhúzó csákánnyal eltörték a lábát. Az én tizenhat éves kisfiamba is belevágták a fejszét.
Akkor éjjel már senki nem aludt. Őrségben volt mindenki, cigány, magyar. Megállítottunk, s átvizsgáltunk minden autót. De csak egyetlen fegyvert találtunk, egy magyarnál. Átadtuk a rendőrségnek, igazolni tudta, hogy vadász, épp a Havasokból jött haza. Másnap reggel aztán megindultak a hodákiak.
A városba csak rajtunk keresztül tudtak bemenni. Mindenki az utcán volt, a magyar pap meghúzatta a harangokat, később meg is hurcolták érte. Vagy ezer ember gyűlt össze Szentgyörgy központjában, elbarikádoztuk boronákkal, traktorokkal az utat. Onnantól kezdve autó már nem tudott átmenni. A legtöbben visszafordultak, egyedül egy tíztonnás billencs tudott elmenni. Az olyan fanatikus volt, hogy belehajtott volna a tömegbe. Átjutott.
Ezek az emberek, akik bejöttek Vásárhelyre, nem gondolták, hogy ők lesznek a román hősök. Azzal etették be őket, hogy Vásárhelyen a magyarok ölik a román gyerekeket. Kitudódott az utolsó tárgyalásunkon, már a román asszonyok vallották be, hogy a férje úgy be volt itatva drogos itallal, hogy a saját házát fejszével vágta le. Nem tudták mit csinálnak, java részük nem tudta.
Bementünk Vásárhelyre megnézni, mi a helyzet. Beálltunk a tömegbe, hallgattuk a beszédeket. Köztünk és a románok között egy vékony kordon rendőrökből meg sorkatonákból. Hat-hét óra körül már hol innen, hol onnan indult meg a tömeg, dobálták egymást, és egyre feszültebb lett a hangulat. Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével, irtó sokan. Jöttek végig lefelé a Bolyai utcán, ami pont a két tömeg közötti részbe érkezett le a térre. Ők már felkészülve érkeztek, nem úgy, mint a magyarok, akik csak a főtér padjairól tudták felszedni a léceket. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: hol vagytok testvérek? A románok visszakiáltottak: – Itt vagyunk! Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egész addig, amíg meg nem indultak a cigányok a románok felé. Egyikőjük elkiáltotta magát: – Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!
A harc nem tartott tovább két óránál, de a hajsza egész reggelig folyt. Senki nem tudta, hogy kik vannak még a városban, és van-e náluk fegyver. A románok menekültek, amerre tudtak, erdőn, mezőn keresztül.
Részlet a Puczi Béla: Marosvásárhely, 1990: három napig magyar – egy roma a barikád magyar oldaláról /Roma Sajtóközpont – RSK/ – című könyvéből.
Puczi a börtöntől és a megtorlástól félve Magyarországra menekült abban a reményben, hogy ott befogadják, “hiszen magyar”, de csak majd tíz év után kapott politikai menekült státuszt. Ez idő alatt megjárta a bicskei menekülttábort és a magyar menekültügyi hivatalnokok irodáit, Franciaországban élt évekig vasútállomásokon, majd lakókocsikból álló Párizs környéki roma karaván-telepek egyikén.
Amikor Párizsból visszajött Magyarországra, bujkált a rendőrök elől, amit annyira tökélyre vitt, hogy egy igazoltatás során le kellett buknia ahhoz, hogy egyáltalán megtudja: már egy éve megkapta a politikai menedékjogot Magyarországon.
Puczi Béla sorsa viszont soha nem rendeződött: majd húsz év küzdelem, keserűség és magány után egy Magyarországgal és a saját magyarságával kapcsolatban hitt mítosszal a háta mögött halt meg 2009-ben Budapesten. Nyomorban, betegen, munka és hajlék nélkül.
P. S.
Puczi Bélát személyesen ismertem. Évekig a Nyugati Pályaudvar környékén hányódott. Hol kimosdottan, hol nagyon leszakadtan. Látszott, hogy szívesen beilleszkedne a magyar társadalomba, de folyton szorongott nem is létező, vagy éppen lejárt papírjai miatt. Ez az élethelyzet lassan felőrölte az idegeit.
Amikor megjelentek az emlékiratai, éppen abban a nyomdában dolgoztam, ahol az élményeit rögzítő kis füzetet kiadták. Én világítottam le az ofszet-lemezeket.
Nem tudom, hogy aztán sikerült-e hazatérnie, talált-e otthon családot, gyermeket, munkát, vagy reményt, de azt láttam, hogy számkivetettként élt évekig. Mindig magyarul érzett, de csak pár óráig lehetett büszke arra, amit tett a marosvásárhelyi magyarság érdekében. Hős és áldozat, akire illendő ilyenkor emlékezni. Puczi Béla és társai cselekedeteit a magyar állam a későbbiekben elismerte.
A “tisztességes” román sajtó most megint tele van olyan “dokumentumokkal”, amelyekkel azt kívánják igazolni egyesek, hogy a marosvásárhelyi atrocitásokat az ottani magyar közösség és annak vezetői gerjesztették, hogy végérvényesen megrontsák a “testvéri” viszonyt a román és a magyar etnikum között. Azt írják, hogy a hamis tényeket a magyarok és fizetett ügynökeik, titkosszolgálati bérencek vitték ki Nyugatra, hogy örökre megmérgezzék a marosvásárhelyi miliőt. Olyan emberek mondják ezt többnyire, akik valamilyen úton-módon kedvezményezettjei voltak a kommunista betelepítési politikának, annak a folyamatnak, amely a város etnikai arányainak megváltoztatását, az ottani magyarság gerincének megroppantását szolgálta.
Az Élő Székelyföld Munkacsoport egy évvel ezelőtt részt vett a Fekete Március huszonötödik évfordulóján szervezett előadássorozaton, ez alkalommal azonban megelégszik a figyelem ismételt felkeltésével.
Emlékezzünk hőseinkre! Emlékezzünk az áldozatokra! És próbáljuk úgy viselni magunkban az események lelki nyomait, hogy azokat átadhassuk a következő nemzedéknek. Éljen bennünk az igazságszomj, a jó szándék és a magyar érdek valóságossága. Ebben a mételyes és csúf Európában mást most nem is tehetünk.
Simó Márton. eszm.ro

Törökök nyeregben
 Igencsak kérdéses, mennyire váltja majd be a reményeket az Európai Unió és Törökország között a hétvégén megszületett, az Európába igyekvő migránsok számának csökkentését célzó megállapodás.
Első ránézésre úgy tűnhet, mindkét fél nyerhet vele, hiszen – amennyiben sikerül betartani – az Ankarának több részletben fizetendő, mintegy hatmilliárd eurós „harács” fejében visszaküldhetők az illegálisan érkezett bevándorlók. Igaz, cserében minden egyes visszazsuppolt személyért egy, Törökországban nyilvántartásba vett menedékkérőt kell befogadni, de ezzel egyrészt valóban ellenőrzötté és lassúbbá tehető a folyamat, másrészt adott az elvi lehetőség arra, hogy kiszűrjék, kik azok, akik valóban menekültek.
Csakhogy fölmerül a kérdés: ha eddig nem sikerült az uniós tagállamoknak megegyezniük arról, hogyan osszák szét a bevándorlókat, ez után mi a garancia arra, hogy ez megtörténik? A tagállamok zöme csakis azzal a feltétellel ment bele a megegyezésbe, hogy a befogadás önkéntesen történjék – többek között Magyarország és Románia is. Igaz, Bukarest ismét ügyesen játszik: mindezt azzal kompenzálja, hogy – saját képességeihez mérten – jelentős erőkkel készül részt venni a migránshullám visszaszorítását célzó, görögországi, uniós akcióban. Ebben az esetben nem ártana, ha Budapest is követné a román példát, hogy ne érhesse szó a ház elejét.
Szintén probléma, hogy a török vízummentesség és az európai uniós tagság perspektívája nyomán az EU cseberből vödörbe kerülhet, hiszen fennáll a veszélye, hogy azt követően maguk a törökök indulnának útnak az európai országokba szerencsét próbálni. Vagy, ami szintén nem életszerűtlen forgatókönyv, a nem török állampolgárságú migránsok hamis török útlevelek ezreivel próbálnak majd akadálytalanul bejutni. Vagyis továbbra is esélyes, hogy ellenőrizetlenül vagy alig ellenőrizhetően árasztják el a kontinenst muszlim kultúrájú tömegek.
De nem érdemes ennyire előrerohanni. Előbb lássuk, mennyire tudja, és mennyire akarja Ankara visszafogni a migránsáradatot. És milyen mértékben próbálja felhasználni a bevándorlás megfékezésében rá háruló kulcsszerepet újabb kedvezmények kizsarolására.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Mégis léteznek érdekcsoportok Udvarhelyen? Nahát…
A helyi, de talán a székelyföldi politikai közbeszéd agyasai sokáig annak a homokalapú sötétségnek hódoltak (tudják, fejjel a homokban!), hogy márpedig nálunk kizárólag a választói érdekek, a köz és annak szolgálata határozza meg, merre van az arra. Hogy ki mikor, milyen érdekek miatt dönt így vagy úgy, de mindenképpen a képviselt közösség (ez vajon mi?) érdekében. Kizárólag. Aztán elérkezett 2016. március 15-e, és Székelyudvarhely polgármestere elmondta hegyi beszédét. Ami már azért is rendkívüli, mert egyáltalán volt neki, hegyi és beszéde is, ugyanis Bunta Levente a választási évek kivételével nem szokta megtisztelni öblös gondolataival a nagyérdeműt. Most megtörtént.
Olyannyira, hogy ünnepi beszédében, amely némelyek szerint kampánybeszédnek is sok(k) volt, ünnepélyesen kardot rántott, hogy márpedig ő megvédi Székelyudvarhelyt a sötét molochtól, valamiféle külső és Udvarhely lerohanását tervező érdekcsoportoktól. Nem kell különösebben vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy kiderítsük, kikre is gondolt: hát Verestóy Attila szenátorra és a széki RMDSZ-t birtokló érdekcsoportra, akik rajta átgázolva meg akarják szállni a várost. Értve van?
Csakhogy van itt egy kis probléma. Akkor is, ha nem singgel mérjük az embert és problémáját. Mégpedig az, hogy Bunta Levente polgármesternek is megvan a saját külön bejáratú, cégekbe és egy érdekközösségbe szerveződött csoportja. Gondoljunk csak a hegyre, melyet elv- és egyéb barátainak sikerült megszerezniük, sőt városrendezési terv meg építkezési engedélyek nélkül be is építeniük. Ráadásul itt van ez a Magyarországon, Dunaújvárosban kipattant közvilágítási botrány, melynek szálai vaskosan Buntához csomózhatók: Székelyudvarhelyen is a most botrányba keveredett szereplők kötötték meg az évtized üzletét, amikor lecserélhették az 1333 lámpatestet úgynevezett indukciós izzókra.
Akkor hogy is állunk az érdekcsoportokkal? Hát úgy, kérem szépen, hogy Bunta Levente is egy jól körülhatárolható érdekcsoportot szolgál, s haszonélvezője a szóban forgó csókosok gyarapodásának. És itt a bibi.
Fölöslegesek a nagy és hangzatos lózungok, hogy márpedig ő véd minket (udvarhelyieket!) a rossz szándékú és sötét érdekcsoportok hatalomátvételétől, hisz ő maga is egy ilyet szolgál, pontosabban létrehozta sajátját úgy, ahogyan ez már természetes szinte minden demokráciában, melynél jobb rendszert egyelőre nem sikerült kitalálnia az emberiségnek. A székelyeknek sem, hiába sz@rtuk mi a magyart – is.
Szóval, tudomásul véve, de el nem fogadva, hogy mi, udvarhelyiek a hegyről erőst vakoknak és bunkóknak tűnhetünk, azért tudjuk, hogy érdekcsoportok márpedig léteznek, s van olyan is, amelyhez éppen Bunta Levente tartozik. Azt is tudni véljük, hogy ez a világ rendje, nem szeretjük, de tudomásul vesszük. Csak a rizsa nem kellene. Azt kéne abbahagyni végre!
Szőke László. Székelyhon.ro

Turista Kolozsváron
Turista nem csak idegen városban lehetsz, hanem ott is, ahol élsz, abban a városban, amelynek szinte minden terét, épületét és utcáját ismered: csak annyira van szükséged, hogy kissé lelassulj, eltekints a hétköznapoktól és válts szemlélődő módba.
Ezt javasolta szombaton a Pro West Alapítvány is, a Turista Kolozsváron: 700 éves történelem a turizmus szempontjából című rendezvénnyel, amely két részből állt: először Szilágyi Adrien Rebeka, kulturális turizmushallgató ismertette röviden városunkat a turizmus szempontjából, utána pedig Kerekes Etelka idegenvezetővel lehetett a helyszíneket körbejárni.
(U. D.) Szabadság (Kolozsvár)

Lőrincz György: a díjak hitében erősítik meg az embert
A Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával tüntette ki Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere március 15. alkalmából Lőrincz György székelyudvarhelyi írót, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnökét, az Udvarhelyi Híradó publicistáját.
– Mit jelent önnek, hogy a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetését vehette át?
– Megköszönöm azoknak, akik javasoltak, illetve akik elfogadták a javaslatot és megtiszteltek vele. Röviden azt mondhatom, hogy nagy örömet jelentett. Szerénytelen lennék, ha nem ezt mondanám, hisz minden figyelem, ami a munkánkat övezi, örömet jelent.
– Mit gondol a különböző díjakról, mit jelentenek ezek egy írónak?
– A díjak hitében erősítik meg az embert, hogy amit tesz, arra mások is figyelnek. Hitet adnak. És ez fontos. Az írás egyszemélyes tett, viszont az értelmezése annyiféle, ahány ember olvassa.
– Miért kezdett el írni, mi volt az, ami miatt tollat ragadott?
– Talán egyrészt a belső indíttatás, másrészt a társadalom kihívásai.
– Hogy talált időt az évek során az írásra? Másként ír valaki, aki nem „hivatásos” író?
– Mindenki a tehetsége szerint ír. De én nagyon mélyről indultam. Nem irodalmi körök, nem a baráti társaságok „dobtak föl”, hanem amit vagy ahogy leírtam. Engem mindig ugyanaz a téma érdekelt, azt is mondhatnám, kis eltéréssel ugyanazt írom, amióta az eszemet tudom. Azt, ami a közösségünk gondja.
– A rendszerváltás után, a szabadabb világban más volt írni?
– Más. Több okból is. Egyrészt azért, mert nagyobb lett a hangzavar, másrészt már nem figyeltek annyira az emberek az írott szóra. Részben azért, mert a megélhetési gondok elterelték a figyelmet, másrészt versenyhelyzet teremtődött, s már nem az olvasás, az önmegvalósítás jelentett kihívást – a gazdagodás. Amit soha nem pejoratív értelemben használok. Én örvendek, hogy vannak gazdag emberek a közösségünkben is. Ráadásul megszaporodtak a médiumok, megszaporodott a választás lehetősége is. Ezt többféleképpen is értem. És ez így van jól.
– Miként változott meg az irodalmi élet a rendszerváltás után? Más szerepet kapott az írás, az író?
– Nincs irodalmi élet. Talán senkinek sincs, de számomra sosem volt. Úgy tűnik, mintha lenne, de csak hangzavar van. Nincs könyvterjesztés, ráadásul annyifajta mű zúdul rá az olvasóra, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik. És itt még csak nem is arra célzok, hogy aki a nevét le tudja írni, az már ír, könyvet jelentet meg. Nem a Twitter, a Facebook lehetőségeire gondolok. A magyar irodalom mindig is naprakész volt a különböző irodalmak fordításában. Az irodalmi műfajok sokszínűsége csak árnyalja ezt. Megjelentek a celebek és a könyveik. Mondjam tovább? Egy államilag ötven-hatvan milliós reklámmal támogatott íróval lehet versenyezni? Udvarhelyről?! Arról már nem is beszélek, hogy ahol Móricz Zsigmondot vagy Németh Lászlót, Illyés Gyulát el lehet hallgatni, ott milyen lehet a helyzet?
– Miért volt szükség az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványra?
– Azt hittem, Székelyföld gazdasági ereje meghatározó lesz. Kiderült, hogy a régi központok sem akartak lemondani a hagyományos szerepről, és ez jó, de reméltem, sikerül egy újabb lehetőséget teremteni. S ha azt állítom, hogy nagyon sokan, akik ma az irodalmi életben a derékhadat képezik, itt kapták az első figyelmet mind díjakban, mind pályázati lehetőségben, akkor csak az igazat mondom. Gondoljon az olyan szerzőkre, mint például Szakáts István Péter, Zsidó Ferenc vagy Papp Sándor Zsigmond. Vagy a Debütdíjasokra, Máté Angira, Tompa Andreára, és sorolhatnám.
– Mi az író szerepe most, miként hat a mai ember életére az irodalom?
– Nagyon sok tehetséges fiatal van Udvarhelyen és a környéken, aminek nagyon örülök. Nekik kitartást kívánok, s azt, hogy ne csalódjanak a sorsválasztásban. De Udvarhely mindig is gazdag volt írástudókban, írókban. Már többen leírták, Csíkországot a festői tették híressé, Udvarhelyt az írói. De félreértés ne essék, itt nem a magam szerepéről beszélek.
– Hogyan változtak az írásai az évek során? Mi az, ami motiválta korábban, és mi motiválja most?
– Azt is mondhatnám, amióta élek, ugyanazt írom. Persze a műfaj korlátai vagy szabályai szerint. A kitüntetésben is, amit Áder János köztársasági elnök úr írt alá, egyebek között az áll: „a kortárs erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat gazdagító, a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írásai elismeréseként”.
– Van-e esetleg olyan téma, gondolat, történés, amit még nem írt meg, de szeretne?
– Most egy újabb regénnyel próbálkozom: Bécs fölött a Hargitát címmel. Már több részlet is megjelent Magyarországon a Magyar Naplóban, a Hitelben, nemrég a Hargitában, s most utoljára a Kortárs márciusi számában. Ezt szeretném egyelőre befejezni. Meg akarom írni, hogy akik elmennek, sosem lesznek igazán boldogok. Nézze meg az emigráció magyar íróit! De az emigráció tagjait is. Ráadásul bárhogy is hitegetik magukat, gyermekeik, unokáik már nem lesznek magyarok. S lehet-e boldog valaki úgy, hogy gyermekei vagy unokái nem beszélik az ő nyelvét?
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– Az én koromban már nem nagyon tervez az ember. Él és reménykedik. Meg persze dolgozik.
Veres Réka. Krónika (Kolozsvár)

Nyirő József törölve? Akkor legyen Wass Albert!
Az MTA állásfoglalása szerint nem viselheti közterület Nyirő József nevét. Kecskeméten is változtatni kell, a közgyűlés két lehetséges névadó közül készül dönteni. Nem fogják elhinni, ki az egyik jelölt: Wass Albert.
A Magyar Tudományos Akadémia minden diplomácia tudását összeszedte, hogy egy politikailag kényes ügyben ne sértse meg a kormány érzékenységét. Végül azonban arra jutott, a törvény szerint nem megengedhető, hogy közterületet nevezzenek el Nyirő Józsefről. Itt az akadémia korábbi állásfoglalása:
„Nyirő József (1889 – 1953) „jelentős irodalmi tehetség volt, különösen korai novellisztikája, valamint önéletrajzi regénye (Isten igájában) említésre méltó. A negyvenes évek elejéig, vagyis az életmű legfontosabb szakaszában, népi jellegű plebejus demokrata álláspontot képviselt, az erdélyi Helikon íróközösségébe tartozott.
Később a szélsőjobboldalra tolódott, Szálasi hívévé vált, a soproni nyilas országgyűlésen is részt vett, majd a nyilas vezetőkkel együtt hagyta el az országot. Több szélsőséges orgánumot szerkesztett, emigrációja után is politikailag aktív maradt, beállítottsága nem változott.
Nyirő József szépirodalmi munkásságában a szélsőséges politikai nézetek nem jelennek meg – az általa szerkesztett lapok szerkesztőségi cikkeiben azonban kétségtelenül igen. Alakjának árnyalt megítéléséhez tehát – az Országgyűlés elnökének szavaival egyetértve (sajtótájékoztató, Marosvásárhely, 2012. május 24.) – külön kellene választanunk politikai és írói munkásságát (így járt el a közoktatási kormányzat is, amikor Nyirő József prózáját a NAT részévé tette).
A közterületek elnevezésére vonatkozó, hivatkozott törvényi hely azonban nem tesz lehetővé ilyen elkülönítést, további mérlegelést. Nyirő József tagadhatatlanul tevékenyen részt vett az egyik XX. századi önkényuralmi rendszer fenntartásában, így nevének közterület-elnevezésként való felhasználása – kétségbevonhatatlan írói erényei ellenére – a törvény betűje szerint tilalom alá esik. Megjegyzendő, hogy Székelyudvarhelyen több mint egy évtizede utca viseli a nevét, nyilvánvalóan a román hatóságok tudtával és engedélyével."
A kecskeméti közgyűlés a napokban több közterület átnevezéséről is tárgyalni fog, közéjük tartozik a Nyirő József köz is. Két javaslat merült fel. Az egyik Jakab Antal (1909 – 1993) erdélyi katolikus püspök, aki Márton Áron püspök munkatársa volt. A másik: Wass Albert író.
A Tett és Védelem Alapítvány az ország több pontján kezdeményezte a Nyirő József nevét viselő utcák átnevezését. Pásztor Tibor, az alapítvány munkatársa a Jakab Antalról szóló javaslatot nem csupán elfogadhatónak, hanem kifejezetten támogatandónak tartja.
Wass Albert ellenben teljességgel elfogadhatatlan. Lehet – mondta az alapítvány munkatársa –, hogy Wass Albert a törvény szerint nem sorolható azok közé, akik részt vettek önkényuralmi rendszer megalapozásában vagy működtetésében, de köztudottan szélsőjobboldali és antiszemita volt.
Cz. G. nol.hu

Tükörkép, összkép
A hazai oktatási rendszer újabb, de korántsem meglepő tükörképét villantják fel a próbaérettségi minap nyilvánosságra hozott eredményei.
A siralmasnak tekinthető összkép azt mutatja, négy tizenkettedikes diákból mindössze egy szerezne átmenő átlagot a tucatnyi, iskolapadban töltött évet lezáró, sok tekintetben fontosnak tartott megmérettetésen, a tizenegyedikesek közül pedig még ennél is kevesebben vennék sikeresen az akadályt.
Hogy messze van még az igazi nyári vizsga? Hogy csupán a diákok kevesebb mint fele jelent meg az érettségire való felkészülést elősegíteni hivatott megmérettetésen? Hogy nehezeknek bizonyulhattak a tételek? Mindez árnyalhatja az összképet, de nem mentesíti az immár megannyi generációnyi, sikertelenül érettségizőt kitermelő romániai oktatási rendszert.
A mostani eredmények a tanügyminisztériumi statisztikát nézve sem tekinthetők túl mellbevágónak, hiszen immár tendencia, hogy az utóbbi tíz évben folyamatosan csökken a sikeresen érettségizők száma. És a próbavizsgajegyek akkor sem meglepőek, ha azt nézzük, hogy a hazai oktatás – amelyben bár évek-évtizedek óta gyakoriak a formális változtatások – még mindig főként hatalmas információmennyiség lenyelésére és visszaböfögésére kényszeríti a diákokat.
Számos eredője lehet egyre növekvő érdektelenségüknek, a tanulás, ismeretszerzés iránti közönyüknek, annak, hogy egyre kevésbé ösztönzik őket a továbbtanulás perspektívái. Okolhatók a kíváncsiságot kiölő, túlnyomórészt a lexikális tudásra hangsúlyt fektető tantervek, a pedagógusok motiválatlansága, a fiatal generáció egyre nagyobb teret hódító képernyőfüggősége, és ezzel együtt az írott szöveg iránti közönye és így tovább.
Egy azonban bizonyos: amíg nem változik meg alapjaiban a tanügyi rendszer és az annak fogyatékosságait visszatükröző vizsgakövetelmények, addig aligha várható változás az eredményeket illetően. Vajon remélhetjük, hogy mire például a most előkészítőbe járó gyerekek érettségi elé állnak, megváltozik annyira az összkép, hogy az alma mater szárnyai alól a nagybetűs életbe kilépők valóban úgy érzik, igazi tudással – és nem mellékesen – tudásszomjjal tarisznyálta fel őket a tizenkét iskolai év?
Kiss Judit. Krónika (Kolozsvár)