Orbán István kollégánkra emlékezve
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)
Orbán István kedves, humoros, a hivatásában megalkuvást vagy középszerűséget nem tűrő kollégánk volt. Sokan méltatták képzőművészeti munkásságát, mi elsősorban kollégánkra emlékezünk.
Mindannyiunkban a mosolygós István arca él, aki szenvedélyesen szerette munkáját, az alkotást, de legalább ennyire fontosnak tartotta azt is, hogy a gyerekeket a rajz, a festészet, képzőművészetek szeretetére nevelje. Ő, aki megannyi értékes kiállítással szerepelt már a nagyközönség előtt, szeretettel, mentori gyengédséggel, megértéssel oktatta a gyerekeket. Bölcsességgel és nagyvonalúsággal kezelte azt a tényt, hogy mindenkiből nem lehet festőművész, ellenben művészetet szerető, a szép iránt fogékony ember annál inkább. Sok tehetséges diáknak egyengette iskolánkban képzőművészeti szárnybontogatásait, olyan volt – s úgy véljük, nem túlzás e hasonlattal élnünk –, mint egy boldog óriás a kis törpe művészek között.
A Báthory István Líceum tanári közössége
Szabadság (Kolozsvár)

Reform helyett túlterhelik a diákokat
„Ez a kerettanterv minden, csak nem gyermekközpontú” – értékelte a Krónikának az oktatási minisztérium által kedden ismertetett alapdokumentumot Ferencz S. Alpár történelemtanár, a Romániai Pedagógusok Szövetségének elnöki tanácsadója. A volt Hargita megyei főtanfelügyelő szerint az 5–8. osztályosok esetében a 2017–2018-as tanévtől életbe lépő dokumentum már rövid távon súlyosbítja az oktatás helyzetét, hiszen növeli az eddig is túl magasnak ítélt óraszámot, és beszűkíti az iskolák választási lehetőségét, ami a magyar oktatás esetében hatványozottan jelentkezik. Király András államtitkár és a lapunk által megkérdezett oktatási szakemberek már csak a tartalom, azaz a tananyag csökkentésében és a pedagógusok felelős, innovatív hozzáállásában bíznak.
„Ez a kerettanterv minden, csak nem gyermekközpontú, ugyanakkor erősen centralista” – értékelte a Krónikának az oktatási minisztérium által kedden ismertetett új dokumentumot Ferencz S. Alpár történelemtanár, a Romániai Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöki tanácsadója.
A szakember rámutatott, hogy az 5–8. osztályosok számára kidolgozott új alapdokumentum, amely a többségi oktatásban a jelenlegi 30-ról 34-re emelte az órák számát, a kisebbségi oktatásban ennél is nagyobb óraszámhoz vezethet. Kifejtette, a magyar oktatásban számolni kell legalább heti 3 magyarórával, 6–7. osztályban a kisebbségtörténelemmel, ami kiharcolt jog, így értelemszerűen a tantervben a helye. „Kisebbségi oktatásban tehát meghatványozódik az órák száma” – hívta fel a figyelmet a csíkszeredai József Attila Általános Iskola pedagógusa.
Diszkrimináció vagy eredmény?
Személyes véleményének hangot adva Ferencz S. Alpár súlyosan diszkriminatívnak ítélte a minisztériumnak a kisebbségi oktatáshoz való hozzáállását, ugyanis Adrian Curaj tárcavezető úgy állt ki ismertetni az új alapdokumentumot, hogy nem készítette elő a teljes palettát. „Itt nemcsak a kisebbségi oktatással, hanem a vokacionális vagy más oktatási formákkal kapcsolatosan is diszkriminatív. A tanügyminisztérium ezzel azt adja tudtunkra, hogy őt nem érdekli annyira, vagy másodsorban érdekli a kisebbségi oktatás” – mutatott rá az oktatási szakember.
Ferencz S. Alpár szerint a szaktárca azzal is diszkriminál, hogy a kisebbségi oktatásban a második idegen nyelvnek a lehetőségét is elveszi azáltal, hogy opcionálissá teszi a többségi oktatásban amúgy kötelező tantárgyat. Mint magyarázta, míg az egyébként a kötelező tárgyak után a gyerekek „felszusszanását” segítő opcionális tantárgyak keretét tekintve eddig sem volt rózsás a helyzet, további leépülés várható.
Az olyan megyékben ugyanis, mint Hargita – ahol a jelenlegi finanszírozási rendszer nem teljes – várhatóan a spórolási intézkedéseknek elsőként a választható tárgyak esnek majd áldozatul, azaz az iskolának nem lesz pénze kifizetni az ezeket oktatókat, tehát nem is fogja beválasztani a kínálatába. „Ilyen körülmények között a kisebbségi oktatás nemhogy heti 34-nél is nagyobb óraszámmal fog rendelkezni, hanem olyan megyékben, ahol a finanszírozás nem elegendő, teljes mértékben a kerettantervvel fog maradni” – mutatott rá a kisebbségi oktatást érintő másik, szerinte szintén jogcsorbító intézkedésre a volt Hargita megyei főtanfelügyelő.
Vele ellentétben Király András oktatási államtitkár az RMDSZ és szakértői vívmányaként értékelte az intézkedést, rámutatva: azáltal, hogy a második idegen nyelv opcionálissá vált, a tanintézetek eldönthetik, bevállalják vagy sem, hisz amennyiben lemondanak róla, heti két órával kevesebbet lesznek a diákok az iskolában. „A tantervet nem lehet a divatos nagy iskolák elvárásaihoz igazítani. A magyar nyelvű oktatásban több mint ezer általános iskola van, a vidéki, létszám alatti osztályokban még az első idegen nyelv oktatása is gondot jelent, ezért tartottuk fontosnak, hogy az iskola dönthesse el, bevállalja vagy sem a másodikat is” – értékelte a döntést lapunknak a szakpolitikus.
Eljátszott játék előre meghozott döntésekkel?
Kérdésünkre, hogy az új kerettantervben felfedezhetők-e az RMPSZ többoldalas dokumentumban összefoglalt és megindokolt javaslatai, az oktatási szakember nemmel válaszolt. „Első ránézésére azt válaszolnám: nem. Nekem nagyon az az érzésem, hogy ez egy eljátszott játék előre meghozott döntésekkel” – értékelte a minisztérium által kidolgozott három tervezetvariánst és az azokkal kapcsolatos közvitát Ferencz S. Alpár.
„Ez az a fajta kerettanterv, amely már rövid távon súlyosbítja, súlyosbítani fogja a közoktatás helyzetét. Továbbra is egy olyan kerettantervet dobtak piacra, amely igazodik a jelenlegi tanügyi realitásokhoz, és nem azt a célt szolgálja, hogy bármilyen formájú vagy mélységű reformot, illetve mentalistás- vagy paradigmaváltást indítson el” – összegezte személyes véleményét az oktatási szakember.
Tananyagtól, pedagógustól függ a javítás lehetősége
Az, hogy a minisztérium által még merevebbé tett kerettanterven lehet-e javítani, a hozzárendelt tananyagtól és a pedagógusok hozzáállásától függ, értékelte Ferencz S. Alpár. Rámutatott, ha az óraszámot bizonyos tárgyakból csökkentik, akkor a hozzá rendelt tananyagot is csökkenteni kell, mégpedig oly módon, hogy az összóraszámból jusson pár óra felzárkóztatásra, tehetségápolásra is.
„Az a pedagógus, aki eddig is modern szinten, nagyon ügyesen szelektálva a tananyagban, nagyon sokat dolgozva pluszba, hevíteni tudta tantervi körülmények között a jelenlegi tananyagnak az évültségét, mennyiségét és éppenséggel semlegesíteni a fölöslegességét, az eddigi körülmények között is tudott gyerekcentrikusan dolgozni” – hangsúlyozta az oktatók hozzáállásának a fontosságát a szakember. Azonban hozzátette, hogy sajnos ez a hozzáállás a kevésbé jellemző, ráadásul épp a sok összevissza intézkedés, a jelenlegihez hasonló helyzet merevítette a pedagógusok reakcióit, didaktikai hozzáállását.
„Ha ez a kerettanterv ennyire mereven itt marad, és ennyire fix számok vannak benne, majdnem nulla mozgáslehetősége van egy iskolának, kivéve a néhány választható tantárgyat” – összegezte a helyzet súlyosságát Ferencz S. Hozzátette, a jelenlegi kerettantervben bizonyos tantárgyaknál volt választási lehetőség, az iskola dönthette el, hogy azt heti hány óraszámban tanítja, illetve egyáltalán tanítja-e, az új alapdokumentum azonban sokkal rögzítettebb, centralistább: ezt is megvonja, teljesen beszűkítve a mozgásteret. „Túlterheljük a gyereket” – mutatott rá az intézkedés legnagyobb hátrányára Ferencz S.
Hiába lobbizott az RMDSZ?
Az oktatási szakemberhez hasonlóan Király András államtitkár a túl nagy óraszámot tartja az új kerettanterv legnagyobb hátrányának. A szakpolitikus is abban bízik, hogy legalább a következő időszakban kidolgozandó tanterveken könnyítenek, és a magas óraszámra hivatkozva nem tesznek rá a jelenlegi csomagra. Emlékeztetett, hogy az RMDSZ folyamatosan lobbizott a csökkentett óraszám mellett, ám érveiket nem vették figyelembe, arra hivatkozva, hogy a közvita során a többség a most elfogadott forma és óraszám mellett foglalt állást.
Szerinte egyértelműen kiderült, hogy a romániai oktatás nem elég hatékony, amit a különböző vizsgák, felmérések eredményei is alátámasztanak, a minőségen javítani kellene, de ez csak úgy valósítható meg, ha a különböző tantárgyak programját könnyítik. „A most elfogadott, a 2017– 2018-as tanévtől életbe lépő keret alapján a következő időszakban dolgozzák ki az évfolyamok tantárgyankénti tanterveit, reméljük, hogy a magas óraszámra hivatkozva nem terhelik tovább ezeket. Minden évfolyamon egy-két fejezetet át kell vinni a következő évre, így a jelenlegi 5–8 osztályos tananyag egy részét már középiskolában tanulnák a diákok, így jobban elsajátíthatnák az alapokat. Erre azonban nincs garancia, csak megvan rá a lehetőség” – mutatott rá Király András.
Minden a tartalomtól függ
Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő szerint az óraszámot is csökkenteni kellett volna, de ha nem történt meg, legalább a programokat kell úgy kidolgozni, hogy az a gyerekek érdekeit szolgálja. A háromszéki szakember abban bízik, hogy a tantervek összeállításával hozzáértő, kompetens pedagógusokat bíznak meg. Emlékeztetett, hogy már a közvita során felmerült: talán nem az a megoldás, ha a diák kevesebb időt tölt az iskolában, és esetleg az utcán csavarog, amíg a szülei dolgoznak, hanem hogy szellősebb legyen a tanterv, ne terheljék túl.
Fontos lenne, hogy a tanárok, a tanintézetek kapjanak nagyobb szabadságot a sajátos arculat kialakítására, ehhez viszont szükség van arra, hogy több legyen a választható tárgy, osztotta meg álláspontját Kiss Imre. Rámutatott, még ezután elemzik tüzetesen az új kerettantervet, de első tanulmányozás után úgy tűnik, nem hozott sok változást, ezért lényeges, hogy legalább a programok módosuljanak. Kiss ugyanakkor kitart korábbi álláspontja mellett, miszerint az 5–8. osztályos és a 8. utáni kerettanterveket párhuzamosan kellett volna módosítani, hogy kiderüljön: honnan indulnak, és hova akarnak eljutni
Eleget tettek a társadalmi elvárásnak?
Adrian Curaj oktatási miniszter egyébként az új kerettanterv keddi bemutatóján azzal indokolta az ebben szereplő magas óraszámot, hogy azt a társadalmi elvárásokra alapozták. A három tervezet vitája során ugyanis bizonyos civil szervezetek, intézmények, társadalmi csoportok a zene-, mások a történelem- vagy éppenséggel a latinórák eltűnését, csökkentett óraszámban való tanítását sérelmezték, így a szaktárca végül nem hajtotta végre a tervezett módosításokat.
Így azonban a megígért reform is elmaradt, miszerint az új kerettanterv gyermekközpontúbb lesz, és jobban megfelel a technika uralta 21. századi modern társadalom elvárásainak. Bár a zene, történelem, latin és vallás megtartása mellett új tantárgyak is megjelennek benne, az informatika mellett például információtechnológiát is tanulnak a diákok, ahogy interkulturális ismereteket is szerezhetnek és a demokratikus társadalom működési szabályait is elsajátíthatják. Emellett az 5–8. osztályosoknak a jövőben külön tantárgy keretében nyílik lehetőségük személységük fejlesztésre, illetve pénzügyi és vállalkozói ismeretekre is szert tehetnek.
Bíró Blanka, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Ketrecbe zárt vadállatokként tartottak" - élet a kommunista diktatúra árvaházaiban
Izidor Ruckel a Ceauşescu–rendszerben egy fogyatékosoknak fenntartott árvaházban nőtt fel, most a BBC mutatja be életét.
Izidor Ruckel a Ceauşescu–rendszerben egy fogyatékosoknak fenntartott árvaházban nőtt fel, a BBC Witness című műsorában beszélt az ott átélt borzalmakról.
Az 1989-es forradalom győzelmét és Ceauşescu bukását követően napvilágra kerültek azok a szörnyű körülmények, amelyek a nyolcvanas években uralkodtak a romániai árvaházakban, ahol a gyerekeket „felügyelték” és nem „nevelték”. A műsorban megjelenő képeken és videókon szinte koncentrációs tábori körülmények uralkodtak: sovány, kopasz fiúk, kiságyhoz kötözött beteg gyerekek, szemét, sötétség, rácsok.
A BBC adásában megszólaló Ruckel hat hónapos korában megbetegedett, a szülei el is vitték egy kórházba, ahol gyermekbénulást diagnosztizáltak nála. A szülők a máramarosszigeti kórházba vitték, és otthagyták a beteg gyereket. Az állam Ruckelt egy fogyatékkal élőknek fenntartott árvaházba helyezte el, „a menthetetlenek kórházába".
Ruckel 11 éves koráig élt az árvaházban, amikor egy kaliforniai család örökbe fogadta, de az elején nagyon nehezen tudott beilleszkedni az új környezetbe. „Annyira megszoktam az intézményi életet, hogy mindenáron vissza akartam térni Romániába.”
Nem voltak érzéseink, nem kaptunk szeretetet, még részvétet sem éreztek irántunk. Csak vegetáltunk. Vadállatok voltunk, akiket ketrecekben kell tartani – így vélekedtek rólunk az ott dolgozók.
2011-ben visszatért Romániába, ellátogatott az árvaházba és a szüleit is megkereste, válaszokat remélve, hogy miért hagyták magára. "Próbáltam megérteni az anyámat, hogy miért tette, amit tett, de sajnos nem minden szülő akar szülőnek."
„Ha nem jöhettem volna el Amerikába, akkor ma vagy halott lennék, vagy az utcán tengődnék valahol. Romániában rengeteg gyereket kihajítottak az utcára az intézményekből nagykorúvá válásuk után. Ha meglátsz az utcán egy felnőtt embert, ahogy hintáztatja magát előre-hátra, akkor egyből felismerhető, hogy az az ember árvaházban nőtt fel.
Ruckel ugyanakkor elmondja, hogy néha hiányzik neki az árvaház, amit sokan nem értettek, és nem is érthettek, mert nem voltak benne. „De ehhez szoktunk hozzá, ebben nőttünk fel, ez volt az otthonunk” – mondta el az interjú végén.
Izidor a szerencsés kevesekhez tartozik, akik önállóan el tudják látni magukat és nem szorulnak segítségre. Sajnos nagyon sokan voltak, akik sohasem tudtak beilleszkedni a társadalomba, miután kikerültek az árvaházból, vagy egyszerűen ki sem kerültek a rendszerből, csak átkerültek egy felnőtteknek szóló intézménybe. Izidor 2014-ben a Washington Postnak mesélt arról, hogy egyik árvaházi barátjának sohasem sikerült az integráció. Habár nem volt mentális beteg, Izidorhoz hasonlóan a lába volt lebénulva, mégsem tudott szocializálódni az intézményen kívül. Izidor meglátogatta egy felnőtteknek fenntartott otthonban, ahol nem sokkal jobb körülmények uralkodtak, mint az árvaházban: vizeletbűz és mocsok.
Ruckel az árvaházi gyerekek jogaiért küzdő aktivistaként tevékenykedik, sokat jár Romániába, jelenleg is a bukaresti állomásról posztolt a Facebookján. Elkötelezett célja, hogy javítson az romániai árvaházi körülményeken, és a világ megismerje azokat a borzalmakat, amelyeket ő és társai átéltek.
Izidor történetét már megismerhette a világ. Árvaházi élményeiről, az örökbefogadásáról és a viszontagságos beilleszkedéséről 2002-benAbandoned for life címmel jelent meg önéletrajzi könyve. A román árvaházi rendszerről és Ruckel szabadulásáról film is készült Izidor címmel.
A múlt hónapban újabb könyv jelent meg róla. Tom Szalay fotós 1991-ben készítette az első képet, mikor a fiút örökbe fogadta az amerikai családja, 24 évvel később Tom és Izidor visszatértek Romániába, és végigjárták azokat a helyeket, ahol Ruckel és más árvaházi gyerekek felnőttek.
S. T.

Transindex.ro

Egyre több a magyar bölcsődei hely
Horváth Anna: segíteni akarunk a fiatal családokon
Kolozsváron az elkövetkező hetekben nyitja meg kapuit egy újabb magyar nyelvű csoport az önkormányzat által működtetett bölcsődékben. 2012-ben, Horváth Anna alpolgármesteri megbízatásának első heteiben, a kolozsvári fiatal szülők jogos igényeire reagálva jöttek létre az első magyar csoportok állami bölcsődében, azóta évente bővült újabb helyszínen újabb magyar csoporttal a kínálat. Erről a folyamatról, a kezdetekről beszélt a kolozsvári Paprika rádió műsorában Horváth Anna, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere, Péter Ildikó szülő, valamint Deme Ilona pszichológus, az Életfa Családsegítő Egyesület elnöke. (A Paprika rádióban elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)
– Hogyan sikerült a magyar bölcsődék sok éve megoldatlan kérdésében alig néhány hónap alatt „átvágni a gordiuszi csomót”?
– Már kismamaként szembesültem a magam és a barátaim helyzete révén, hogy mekkora gondot jelent Kolozsváron a magyar bölcsődei helyek hiánya, illetve általánosságban véve az, hogy a helyek száma jóval elmarad az igénylések száma mögött. Ezért már a megbízatásom legelején tudtam, hogy ez a legelső probléma, amire megoldást szeretnék találni a lehető leggyorsabban. Amikor a polgármesternek felvázoltam a helyzetet, szinte rácsodálkozott arra, hogy nincsenek magyar csoportok a bölcsődékben, támogatásáról biztosított és rám bízta a helyzet megoldását. A bölcsődéket igazgató Mărioara Neamţ személyében nyitott, megbízható partnerre találtam, akivel hamar sikerült megértetni és elfogadtatni, hogy szeptemberben legalább két magyar bölcsődei csoportnak kell elindulnia, ennek ellenére a gyakorlatban ez korántsem volt annyira egyszerű.
Elsősorban a teremhiány jelentett problémát. Legelső lépésként, 2012-ben az amúgy is túlzsúfolt bölcsődék, az állandó túljelentkezés ellenére kellett olyan helyszíneket találnunk, ahol a nyári felújítás során át tudtuk alakítani az épületeket úgy, hogy el lehessen különíteni egy-egy termet. A helyszín kérdésén túl ott volt még a hozzáértő, elkötelezett magyar bölcsődei gondozók toborozásának kérdése. Amikor mindez már megvolt, néhány nappal az őszi nyitás előtt meg kellett találni azt a kétszer húsz kisgyerekes szülőt, akik nyitottak voltak arra, hogy gyors ügyintézéssel a két helyszínen bölcsődébe adják a gyereküket. Ezekben a kérdésekben az Életfa Családsegítő Egyesülethez fordultam segítségért, és akkor – mint azóta a munkám során többször – bebizonyosodott, hogy csak a civil szervezeteinkkel és egyházainkkal, intézményeinkkel való együttműködés tud ilyen helyzetekben gyors és hatékony lenni. Így volt ez a magyar szakiskolai oktatás beindításában, ahol az Erdélyi Református Egyházkerülettel és a Református Kollégiummal közösen tudtuk sikeressé tenni elképzeléseinket. Ez így működött rengeteg más közösségi ügyben, projektben. Az Életfával azóta is élő, működő a kapcsolat: évente szervezünk beszélgetéseket a kismamákkal, ahol bemutatkoznak a magyar bölcsődei gondozók, tájékoztatják a szülőket a lehetőségekről, körülményekről, de városgazdálkodási kérdésekben is gyakran tanácskozunk, illetve a helyi költségvetésből igyekszünk minél nagyobb támogatást biztosítani az egyesület hiánypótló tevékenységeinek.
Szabadság (Kolozsvár)

Magunkhoz szorított Petőfi (A magyar költészet napja)
Költészetnapi beszélgetés Kányádi Sándorral
A kultúrát nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni – tartja Kányádi Sándor, aki szerint szellemi javainkkal fel kell hurcolkodnunk a világhálóra.
– Számontartja a magyar kultúra jeles napjait?
– Ha nem is tudnám felsorolni valamennyiüket, nagyon fontosnak tartom, hogy léteznek ilyenek. Jó szokásunknak tartom, hogy külön napokat szentelünk rájuk, de betegségünknek is, hogy egy-egy kijelölt napon akarjuk letudni a magyar költészet vagy kultúra iránti tiszteletünket, elkötelezettségünket. Sokkal jobban szeretném, ha nemcsak ünnepnapokon kerülnének a figyelem középpontjába. – A költészet vasárnapjának kijelölt József Attila-születésnapot, április 11-ét teljes mértékben alkalmasnak tartja a „feladatra”?
– Abszolút! Egész élete, költészete, józsefattilasága, de még az is, hogy Petőfihez, Csokonaihoz, Dsidához hasonlóan, „rangosan” rövid életű volt, mind-mind erre érdemesítik. De aligha vonhatná kétségbe bárki is e kettős ünnep jogosságát, ha a Munkások című versre gondolunk, vagy az „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” sorokra. Mindkettőt József Attila írta.
– Kedvenc költőjéről beszélgetünk?
– Azért ez messze nem ennyire egyszerű. Egy kolozsvári iskolában megkérdezték tőlem, a modern magyar költészetben ki a példaképem. Igyekeztem én is korszerű lenni, már-már azt mondtam, hogy Weöres Sándor – aki amúgy nyugodtan lehetne, hiszen hatalmas költő –, de ahogy az lenni szokott, amikor valami nem stimmel, az angyal – vagy az ördög? – meghúzta a kabátom ujját. És azt mondtam, hogy Petőfi. Mert aki 19 évesen olyanokat tudott írni, mint például „Ezt én tudom – mikép nem tudja más – / Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kínált, / Hogy ittam volna inkább a halált!”, arról akár a költészet napját is el lehetne nevezni. De el lehetne nevezni Vörösmartyról is, aki amúgy sok évvel ezelőtt Jerevánban életem egyik legzajosabb sikeréhez segített. – Jerevánban? Vörösmarty?
– Romániai íróküldöttség tagjaként jártam az örmény fővárosban 1956 novemberében. A magyar költészet napján azt sem árt elmondani, hogy nincs még olyan nyelv, amelyre annyi és olyan szintű román verset fordítottak volna le, mint magyarra. Eminescuról azt szoktam mondani a román kollégáknak: ránk nagyobb hagyatékot testált, mint rátok. Eminescu minden verssora, még a töredékek is megvannak magyarul, de ismeretes olyan költeménye, amelynek akár húsz magyar változata is létezik. Ez a mi dicsőségünk, hiszen a műfordítás a világ legtisztességesebb imperializmusa: úgy hódít, hogy közben semmit el nem vesz a másikéból. Ezek után talán érthetőbb lesz a jereváni történet is. A szocialista országok küldöttségeivel jártunk ott, én egyetlen magyarként a négyfős román delegációban. Ott merült fel, hogy valamennyien mondjunk el egy-egy verset saját népünk költészetéből – saját nyelvünkön. Egy egész vitrin volt tele magyar költők örmény nyelvű fordításával, így aztán szinte mindenki számára ismerős volt Vörösmarty Vén cigánya, ami szerintem talán a leghatalmasabb magyar vers. Akkora ünneplésben részesítettek, hogy két kézzel kellett kapaszkodnom a még diákkoromban kapott zsebórámba, nehogy elveszítsem, miközben a levegőbe dobáltak. – Sokan mégis hátrányos helyzetűnek tekintik a magyarul író embert…
- Pedig nem egy ember akad, aki alaposan megdolgozott, hogy magyarrá váljon. Nekem semmit nem kellett tennem ennek érdekében, én magyarnak születtem, és kész. De például Majtényi Erik! Őt egyenesen irigyeltem a magyarságáért, pedig benne talán a magyar vér volt a legkevesebb. Trianon után, 1922-ben született Temesváron, súlyos beteg tanítónő magyar édesanyja Eriket már négyéves korában megtanította – ahogy a zsidó gyerekeket a héderben szokás – írni-olvasni, mert attól tartott, hogy a halála után a sváb grószmutti majd német iskolába adja az ő kisfiát. Így is történt, ám harmadik elemista korában Erik talált a pincében egy Petőfi-kötetet, s boldogan vitte fel megmutatni. A nagymama azonban elvette, kidobta az ablakon a virágágyások közé, helyette egy Schiller-kötetet nyomott a kezébe, s ráparancsolt: ezt kell olvasni. Erik viszont lement a kertbe, összeszedte a Petőfi-könyvet, magához szorította, s elhatározta, hogy magyar lesz. És magyar lett, magyar költő lett.
− Az ön életében is szerepel valamiféle, legalább szimbolikus Petőfi-kötet?
− Évekkel ezelőtt a budapesti Fészek-klubban volt egy ünnepi estém, ahol megkérdezték, mit is kell tudni Nagygalambfalváról. Én visszakérdeztem: itt, ezen a helyen volt-e iskola – legalább török iskola… – négyszáz évvel ezelőtt? Mert nálunk volt, Pál deák volt a mester. És volt-e itt könyvtár, mert a tizennyolcadik században nálunk az is volt. Az első román időben Nagygalambfalván volt egy hétosztályos román állami iskola és egy háromosztályos, korlátozott létszámú, magyar nyelvű felekezeti iskola. Attól való félelmükben, hogy a gyermekük nem jut be az iskolába, és nem tanul meg magyarul, négy-öt éves korunkban a szüleink bennünket is elkezdtek írni-olvasni tanítani – akár Majtényi Eriket az édesanyja. Első osztályos koromban már újságfelolvasó voltam, otthon a minden évi kalendárium mellett Petőfi összes költeményei jelentették a házi könyvtárat, úgyhogy nekem is Petőfi volt az indítóm. Aztán a Napsugár című gyereklapnál dolgoztam harminc éven át, s ez idő alatt egyértelművé vált számomra, hogy nincs felnőtt- vagy gyerekvers, csak jó és rossz vers van. Vancouvertől Buenos Airesig kipróbáltam az Itt van az ősz, itt van újra kezdetű verset, még a harmadik generációs magyarok is ismerték. Elég ez a magyar költészet dicséretére?
– Odafigyel a mai világ a költőkre? Odafigyelnek a költők a mai világra?
– Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is odafigyelt. Meggyőződésem, hogy a népet nem az értelmiség vezeti. A jövőről prófétálni nem tudok, legfeljebb versben összefoglalok valamit, amit megélek és megérzek. Az biztos, hogy kevesebbet olvasnak az emberek, sőt, alig olvasnak. Egy olvasótalálkozón valaki azzal vigasztalt, hogy verset talán még olvasnak, mert az rövidebb. Beszűkült a könyvek szerepe, mert az írásbeliségnek ma már nem ez az egyetlen kifejezési formája. Itt van ez a forradalmi változás is, a számítástechnika, ami legalább akkora jelentőségű, mint annak idején a mozgatható betűk feltalálása volt. Ma sokkal gyorsabb iramban fejlődik a világ, mint Gutenberg idejében, és az a furcsa helyzet állhat elő, hogy a számítógép miatt a könyvek lassan fölöslegessé válnak. Már én is megtanultam, hogy ha valamit akarok, megnézem a világhálón, mert ott szinte bármi megtalálható. Ma a legnagyobb feladatunknak azt tartom, hogy szellemi javainkkal felhurcolkodjunk a világhálóra. A kultúrát ugyanis nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni. Talán furcsán hangzik, de a számítástechnika arra is alkalmas, hogy segítségével megteremtsük a hazát a magasban. Ahogy Illyés Gyula írta: „Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni – bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben?”
Kányádi Sándor
Az udvarhelyszéki Nagygalambfalván született 1929. május 10-én. Iskoláit a székelyudvarhelyi református kollégiumban, a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar irodalom szakos tanári diplomát, de tanárként nem dolgozott. Költői tehetségét Páskándi Géza fedezte fel, 1950-ben ő közölte első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1960-tól 1990-ig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. Műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvre is lefordították. Legfontosabb verseskötetei: Virágzik a cseresznyefa (1955); Függőleges lovak (1968); Fától fáig (1970); Valaki jár a fák hegyén (1997); Csipkebokor az alkonyatban (műfordítások) (1999); Felemás őszi versek (2002); Meséskötetei: Fából vaskarika (1969); Kenyérmadár (1980); Meddig ér a rigófütty (2005); Virágon vett vitéz (2002); Világlátott egérke (2011). Legjelentősebb kitüntetései: A Romániai Írószövetség Díja (Fától fáig); 1989 – Az Év Könyve Díj (Sörény és koponya); 1993 – Kossuth-díj; 1993 – Magyar Művészetért Díj; 1998 – Magyar Örökség Díj; 2004 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal; 2008 – A Magyar Kultúra Követei Díj; 2009 – a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje; 2009 – szülőfaluja, Nagygalambfalva díszpolgára; 2010 – Bethlen Gábor-díj; 2011 – Aphelandra-díj; 2014 – Széll Kálmán-díj; 2014 – Budapestért-díj. A Nemzet Művésze, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezés „a nyugati tanítványra” (Kőrösi Csoma Sándor napok)
Ha nem lettek volna az idegenből érkezett vendégek, igencsak szűk keretben zajlott volna szombaton Csomakőrösön a Csoma-napok emlékünnepélye. A hivatalosságokon, szervezőkön kívül nagyon kevés helybéli, kovásznai tisztelte meg jelenlétével a rendezvényt. Annyira kevesen, hogy a Csoma-napok záróbeszédében Gazda Józsefnek meg kellett említenie: amellett, hogy lelkükben ápolják Kőrösi Csoma Sándor emlékét, jó lenne, ha a rendezvényeken fizikai jelenlétükkel is éreztetnék a nagy előd iránti tiszteletet.
A szombati ceremónia a csomakőrösi református templomban tartott ünnepi istentisztelettel kezdődött. Ezt követően a Csoma-szobor köré gyűltek a résztvevők, a helybéli iskolások „Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem” címmel honvágy-verses előadást (tanította Kosztándi Annamária tanítónő) mutattak be. A szokástól eltérően a szobor mellett nem hangzottak el szónoklatok, a jelenlévők különösebb felvezetés nélkül helyezték el a tisztelet koszorúit a nagy előd szobránál. A koszorúzást a székely himnusz zárta a kovásznai ifjúsági fúvószenekar (karnagy Kertész Barna) előadásában.
Az események a Csoma-emlékháznál folytatódtak. Elsőként Thiesz János polgármester szólt a jelenlévőkhöz. „Emlékezni és ünnepelni gyűltünk össze, megemlékezni Csomakőrös nagy szülöttjéről” – fogalmazott a városvezető, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik részt vettek az esemény megszervezésében, név szerint említve Gazda Józsefet. Magyarország bukaresti nagykövetsége képviseletében Kissné Hlatki Katalin tanácsos fogalmazta meg: külföldön Kőrösi Csoma Sándor nevét a tibetológiával azonosítják, a magyarság számára azonban az utazás, a tanulás, a kitartás megtestesítője. Életszemléletét ismerni és ismertetni kell – hangoztatta. Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Intézet vezetője „a nyugati tanítványként” említette Kőrösi Csoma Sándort (tibeti környezetben így emlegették halála után Kőrösit – szerk. megj.). A céltudatosság, az akaraterő, a kitartás, a becsületes emberség mintaképe – erre van szüksége a nemzetnek, hogy legyőzhesse problémáit. Kőrösi Csoma Sándor öröksége jelenünk biztosítéka, jövőnk záloga – mondta beszédében.
A Kőrösi-emlékháznál adták át a Csoma-emlékérmet. Idén Bartha Júlia turkológus kapta a jeles elismerést, laudációt mondott Kalmár István, a debreceni Kőrösi Csoma Sándor Társaság elnöke, egyetemi tanár. Gazda József az érem átadásakor kiemelte: Bartha Júlia sorban 18. alkalommal vett részt előadással a Csoma-napok tudományos konferenciáján, ezért is tartották érdemesnek a kitüntetésre. Gazda a Csoma-napok záróbeszédében kiemelte mindazok érdemét, akik hozzájárultak az esemény sikeréhez. Munka és akarat nélkül semmi nem lesz – méltatta munkásságukat. Az emlékünnepség a magyar himnusz éneklésével zárult. Az eseményen fellépett a Magnificat gyermekkórus is Gyerő Katalin karnagy vezetésével.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élmények, kincsek, királyi gála (Mesekunyhó-vetélkedő)
Öröm látszott minden arcon a Mesekunyhó-vetélkedő szombati záróünnepségén, és nem csupán a résztvevőkön, hanem a véletlen nézőkön is: olyan hangulat volt a királyi palotában (a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében) és udvarban (az Erzsébet parkban), hogy még az éppen arra sétáló családok is beálltak a táncba vagy az aranyport hintő királyfi előtt elvonuló sorba.
Hetedhét országra szóló dínomdánommal végződött a tavaly szeptember 30-án – a magyar népmese napján – kezdődött hétpróbás eseménysorozat, amelynek ugyan tárgyi nyereménye is van – a nyertesek egy-egy mesekunyhó míves berendezését kapják ajándékba, no meg mindenféle csodaszerrel (életvízzel, tudásalmával, írott tojással, hamuban sült pogácsával és hasonlókkal) megtöltött tarisznyát –, a legfőbb jutalom azonban maga a mesében való részvétel volt. Bizonyosság erre a Brassó megyei Alsórákosról benevezett Szerencsepróbálók csapata, akik eleve tudták, hogy a Kovászna Megyei Művelődési Központ által szervezett vetélkedőn külső versenyzőnek nem adhatnak díjat, mégis teljes erőbedobással küzdöttek, és valóban gazdag, különleges kincsestárat mutattak be eleven szokásokkal és ritka kövületekkel. A versenyzés bő féléves pluszmunkát rótt az irányítást felvállaló pedagógusokra, akiknek a pályázat meseszerű kerete tetszett meg, és nem is a nehézségekről, hanem az élményeikről számoltak be Gergő királyfinak (Nagy-Kopeczky Kristóf középiskolás diáknak), aki minden egyes csapatot külön audiencián fogadott. Nem voltak túl sokan: a nagyobb települések kategóriájában Sepsibodok és Zágon egy-egy közössége indult (utóbbiak menet közben feladták és kiestek), a kisebbek közül Páva és Kilyén. A szombati seregszemlén egyesek őszintén elmondták azt is, hogy néha igen nehéznek érezték a kirótt feladatot, de egymást biztatva sikerült továbblendülniük. S bár mindenkinek ugyanazokat a próbákat kellett teljesítenie – mesekunyhó helyének megtalálása, közös rendbetétele, berendezése, helyi kincsek, emlékek felkutatása, hagyományok felelevenítése, királyi fogadás, nagy könyv vezetése –, mindenütt másként élték meg ezeket: volt, ahol a királyi fogadás okozta a legtöbb fejtörést, másutt ez volt a legjobb mulatság. A Szent Kilián kőkeresztes lovagjai nevet viselő kilyéni csapatnak a (város közelségéből adódó) helyi hagyományok teljes hiányával kellett végigharcolnia az elmúlt hónapokat, de nem adták fel, jó kedvvel tanultak kölcsönzött népi játékokat, dalokat is a gyermekek... Azt még a nagyobbak is élvezték, hogy csengettyűs nyírfakapun élő zene mellett a királyi bohóc vezetésével vonultak fel, a ceremóniamester és a bölcsek tanácsának éber tekintete előtt; pogácsát, friss vizet a tündérek osztogattak. Minden csapatban volt totyogó apróság és tiszteletre méltó idős személy, és az értékmentésen kívül ez volt a vetélkedő legfőbb célja: valódi közösségek létrehozása, erősítése; ezt is érezték legnagyobb sikerüknek a résztvevők. És végül nyertest is hirdettek: a nagytelepülések versenyében az egész falut megmozgató Sepsibodok csapata, a Kincsás óriásai kapnak egy mesebútort, a kisebbek közül a pávai Színestollú pávamadár. Az alsórákosiaknak különféle előadásokat, gyermekprogramokat visznek majd.
A mesekunyhó-vetélkedőt idén második alkalommal hirdették meg, az elsőre – három évvel korábban – tizenegy háromszéki falu nevezett be. Azt még nem tudni, hogy lesz-e következő, de azt igen, hogy Sepsiszentgyörgyön van igény hasonlóan meseszerű és tartalmas rendezvényre.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki nem mond igazat?
Marius Pascan liberális párti szenátor magyarellenességét prefektusként és jelenleg felsőházi képviselőként is volt alkalmunk az elmúlt évek során számtalanszor megtapasztalni. Ezt bizonyítja egy nemrégi interpellációja is, amelyben a valóságtól elrugaszkodott, hamis, egymásnak ellentmondó állítások, csúsztatások egész sorával fordult Adrian Curaj tanügyminiszterhez a szenátus plénuma előtt.
Előterjesztésében a szenátor arra a "súlyos" problémára hívta fel a tárcavezető figyelmét, miszerint egyes helyhatósági képviselők három éve hiába kérik, hogy román tannyelvű óvoda és elemi osztályok létesüljenek a koronkai iskolában. Holott a községközpont korábban magyar többségű lakossága jelenleg csak 50 százalékot tesz ki, és a településre beköltözött román lakosok révén az iskolás gyermekek száma 400-ra emelkedett. Minderről Daniel Chesa helyi tanácsos beadványából értesült a szenátor, aki gondolkodás nélkül átvette a petíció zagyvaságait és egymásnak ellentmondó állításait, anélkül hogy a helyszínen tájékozódott volna a valós helyzetről. Interpellációját, ami meghamisítja a valóságot, a legfelső törvényhozó testület és szakminisztérium durva félretájékoztatásának tekinthetjük, ami véleményünk szerint még egy szenátornak sem megengedett.
Fölösleges kérni, mert létezik
Marius Pascan szó szerint idézi Daniel Chesát, aki elképesztőnek tartja, hogy községbe betelepedett román családok gyermekei nem kívánkoznak a megye egyik legszebb, legjobban felszerelt iskolájába, amelyet 2010-ben újítottak fel.
Aztán a saját magának is ellentmondva kiderül, hogy nem volt igaz a bombasztikus bevezető állítás, hiszen mégiscsak van román tagozat Koronkán, ahol több éve tanítja a 12-16 gyermeket "gar-madában" egy román tanítónő, aki Daniel Chesa állítása szerint 18. századi körülmények további fenntartását szeretné. A magánszemélyek és alapítványok szánalmára épülő oktatási modell káros a diákokra és nem a nevelést szolgálja, hanem azt, hogy gúnyt űzzenek a román tagozatból – idézi megállapításait a szenátor. Majd hozzáteszi: Daniel Chesa panaszából az is kiderül: a román szülők hiába érdeklődtek folyamatosan, az iskolában minden alkalommal arról tájékoztatták őket, hogy azért nincs (???) román tagozat, mert nem volt rá igény. Az iskola vezetői nem végeztek semmilyen felmérést a szóban forgó osztályok szükségességéről, a helyhatóságnál pedig visszautasították azt a kérését, hogy a leggazdagabb község költségvetéséből 1.000 lejt az iskolát népszerűsítő szórólapok nyomtatására fordítsanak. A petíció alapján a szenátor felhánytorgatja, hogy a szakminisztériumhoz intézett korábbi, 2013-as interpelláció nyomán a megyei tanfelügyelőség azt a választ adta a panaszt tevő helyi tanácsosnak, hogy nincs szükség román tagozat létesítésére a koronkai iskolában (ennyire tájékozatlan lenne a megyei tanfelügyelőség???), mert a falu Vácmány felé eső külterületein lakó szülők, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek, marosvásárhelyi iskolába járatják a gyermekeiket. A válasz ellenére ugyanabban az évben az iskola vezetősége román óvodai csoportot indított.
Ki diszkriminálja a roma gyermekeket?
A megyei tanfelügyelőség eltűri, hogy az 1,5 millió eurós állami pénzből felújított iskolában a román tanulóknak nem biztosítják azt az alkotmányos jogot, hogy a román állam hivatalos nyelvén tanuljanak – tért vissza rögeszmésen a kezdeti valótlan állítására a szenátor. Amit egy még nagyobb hazugsággal is megtoldott, miszerint a roma gyermekek kénytelenek a magyar tagozatra iratkozni, mivel nincsen román osztály. Ahhoz, hogy hamarosan újból kiderüljön, hogy a román tannyelvű osztatlan I-IV. osztályba többségében roma gyermekek járnak, akik hátrányos helyzetűek. Az iskola folyosóján levő egyetlen (???) román nyelvű pannón pedig a román tanítónő segítséget kér hátrányos helyzetű tanítványai számára – folytatódott a szemrehányás. Ezek után ki íratná be a gyermekét a szóban forgó osztályba? – tette fel a költői kérdést a szenátor, aki korábban nem létezőnek nyilvánította a román elemi osztályt.
Daniel Chesa szavain keresztül Marius Pascan azt is kifogásolta, hogy a takarítónő felvételénél az egyik szempont volt, hogy magyarul is tudjon beszélni. Továbbá, hogy az igazgatónő nem tud helyesen románul, és aki belép az iskolába, annak az a benyomása, hogy más országba érkezett, mivel a folyosókon 95 százalékban magyar nyelvű pannók, faliújságok láthatók, amelyek a Székelyföldet népszerűsítik. Majd az alkotmány 32-es cikkelyére hivatkozva azt kérte, hogy a megyei tanfelügyelőség tegye a dolgát, és a minisztérium ellenőrző testülete szálljon ki a helyszínre, mert igazságtalanság, hogy a koronkai gyermekek nem tanulhatnak románul (???).
Hadjárat az iskola ellen
A helyszínen Dósa Ibolya, a koronkai Tholdalagi Mihály Általános Iskola igazgatónője felháborítónak tartja a szenátusban elhangzott interpellációt. Véleménye szerint már- már zaklatásnak minősül az a hadjárat, ami az iskola, az ő személye, a román osztály tanítónője és a kollégái ellen folyik.
Megyei körökben is közismert, hogy a jogi végzettséggel rendelkező panziótulajdonos, Daniel Chesa, aki egyben magyar állampolgár is, és többször nyilatkozta, hogy magyar felesége van, nemcsak az iskolát, a helyhatóságot, a helybeli lakosokat is gyakran jelentgeti.
Dósa Ibolya igazgatónő kinevezése után mindig fogadta az iskolában, mert úgy gondolta, hogy szót tud érteni vele. Remélte, hogy koronkai képviselőként támogatni akarja a falu és az iskola ügyét. Ezzel szemben dokumentumokat kért az iskola névadásával, a vezetőtanács összetételével, az iskola működésével kapcsolatosan, 2010-re visszamenőleg. Mindazt, amit egy helyi tanácsos tudhat, elektronikus levélben közölte vele, Daniel Chesa mégis pert folytat ellene.
Az igazgatónő valótlanságnak nevezte, hogy nincs román tagozat Koronkán. Mindig is volt, s a jelenlegi összevont osztályban 18 éve tanít az első tanügyi fokozattal és 36 éves régiséggel rendelkező Negura Maria tanítónő. Ezt, önmagának ellentmondva, az interpelláció ihletője és megfogalmazója is elismeri. Sőt, a 2014 óta önálló román tannyelvű óvodai csoport létét is.
Ezek után mit szolgál a szenátor félrevezető interpellációja? – kérdezhetjük. Hol van a diszkrimináció Koronkán? Ki nem tud az ország nyelvén tanulni, ki nem tartja be az alkotmány előírásait? Éppen a panasztevők részéről nevezhető megalázó diszkriminációnak, hogy a 15 roma és egy román gyermekből álló I–IV.-es gyermekközösséget nem tartják osztálynak, mert hátrányos helyzetű gyermekek vannak benne. És közben arra tesznek panaszt, hogy a roma gyermekeket román osztály hiányában kénytelenek a magyar tagozatra íratni a szülők? Vajon miért ne járhatnának a hátrányos helyzetű roma gyermekekkel egy osztályba román társaik is, miközben a magyar tagozaton cigány és magyar gyermekek együtt tanulnak, mert ilyen a falu jelenlegi összetétele? A tanfelügyelőségnek pedig igaza van abban, hogy azok a szülők, akik a falutól távol épült új villák, házak tulajdonosai, az iskolát népszerűsítő szórólapok ellenére is a legjobb marosvásárhelyi iskolákba viszik gyermekeiket. Ahogy a panaszt tevő helyi tanácsos gyermeke sem járt a koronkai iskola román tagozatára.
18. századi körülmények?
Az igazgatónőtől megtudtuk, hogy a pedagógusok végeztek ugyan összeírást a faluban letelepedett új lakosok körében, de csak egy-két szülőt tudtak meggyőzni, hogy a helyi iskolát válassza.
Érthető a román I-IV. osztályt odaadással oktató tanítónő elkeseredett felháborodása is, aki valóságos szülőként bánik a gondjaira bízott roma kisiskolásokkal. Ha kell, ruhával, étellel segíti őket, és miután a tanácsos elmarta a lehetséges támogatókat, a saját fizetéséből áldoz erre a célra. Analfabéta, nehéz körülmények között élő szülők gyermekeit tanítja írni, olvasni, szépen viselkedni, sőt az osztályban levő számítógép kezelésére is, egy kisegítő oktatóval közösen. A gyermekek pedig tiszták, szépek, szeretik az iskolát. Ezek lennének a 18. századi körülmények az egészséges, szépen bebútorozott osztályteremben? És miért ne kérhetne segítséget azért, hogy az otthonukban az átlagosnál rosszabb körülmények között élő tanítványainak az épülését elősegítse?
Chesa úr pedig, aki beadványaiban nem ismer román betűket, milyen jogon teszi szóvá az igazgatónő nyelvtudását? És micsoda szemtelenség szenátusi interpellációban panaszt tenni azért, hogy egy olyan iskolában, ahol a 209 gyermekből 180 magyarul beszél, nem fontos, hogy a kisegítő személyzet ismerje minden gyermek nyelvét!
Nem mindennapi rosszindulat kell ahhoz sem, hogy a tanácsos a kétnyelvű tárlónak csak az alsó felét fényképezte le és népszerűsíti, ahol a magyar tagozat diákjai által nyert kupák, elismerések vannak. Ahogy ahhoz sem, hogy egy szimbolikus notesz nagyságú ajándékot egy polcról, ami a magyarországi testvériskolákkal közös program kapcsán készült, a Székelyföld népszerűsítésének nevezzen. Egyébként az iskola bejáratánál kívül is, belül is ott van a román zászló, sőt a folyosón egy pannón az ország himnusza. A folyosón két nyelven olvasható, a bejárati kapunál a román és a magyar mellett angolul is a falu és az iskola története. És az sem mellékes, hogy a diákok a különböző vetélkedőkön jó eredményeket érnek el, és a versenyek helyszínéül gyakran választják a mutatós koronkai iskolát.
Iskolateremtők
Végül hadd jegyezzük meg, hogy a panaszt tevő tanácsost és támogatóit az zavarja, hogy az iskola a Tholdalagi Mihály nevét viseli, aki Erdély legkiválóbb, több nyelvet beszélő nagyköveteként 1560-ban iskolát alapított Koronkán a templom, a papi és a kántorlak építésének támogatása mellett, koronkai kastélyéban pedig kora jelentős könyvtárát rendezte be.
A bejárat túlsó oldalán egy másik tábla látható, a kihelyezése érdekében folytatott ügyintézéssel a helyi ortodox egyház Daniel Chesát bízta meg, aki állítólag prefektusi engedéllyel, de a helyi tanács jóváhagyása nélkül intézkedett. A táblán a következő szöveg olvasható: "Ezen román felekezeti iskola alapítóinak emlékére, amely iskolát 1919-ben Matei Partenie pap, Cristea Ioan tanító és dr. Dandea Emil építette". A helybeliek szerint az iskolát valójában a koronkai lakosok építették, akiket kényszerítettek erre.
Arról viszont a pereskedésben jeleskedő tanácsos és harcostársai elfelejtkeznek, hogy a régi, komfort nélküli iskola valószínűleg ma is úgy állna, ha nincs Wellmann Richárd iskolaigazgató, aki megálmodta, és a helyi tanács valamint Nagy Márton volt polgármester támogatását is megnyerve, rengeteg ügyintézés, idő és munka nyomán megvalósította a megye egyik legszebb, legkorszerűbb vidéki iskoláját. Ő nem a jelentgetésekkel, a pedagógusok életének a megkeserítésével foglalkozott, a célja az volt, hogy minden koronkai gyermek – legyen az magyar, román vagy cigány –, a második otthonának érezze az iskolát, és az oktatók úgyszintén. A mai iskola megteremtőjének a példáját kellene követnie annak, aki elvállalta, hogy tanácsosként a lakosok érdekeit képviseli. Pascan szenátornak pedig a mások valótlan állításainak a kritikátlan szajkózása helyett a helyszínen kellett volna meggyőződnie a valóságról, mielőtt felsőházi kollégáit és a kormány képviselőit is durván félretájékoztatja.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Mihálycsa Erika: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek”
Ma van a költészet napja. 1964 óta József Attila születésének napján, azaz április 11-én ünnepeljük a magyar lírát. Feltehetően ritkábban jut eszünkbe, hogy ez a nap nemcsak a költőkről szól, hanem a műfordítókról is, hiszen a világirodalom költészetét – ha csak nem beszélünk számtalan idegen nyelven – rajtuk keresztül ismerhetjük meg, és sajnos, elég gyakran előfordul, hogy nem is tudjuk, ki fordította kedvenc angol, francia, olasz, vagy más anyanyelvű költőnk egy-egy versét. Idén tehát Mihálycsa Erikát, a kolozsvári Babes– Bolyai Tudományegyetem angol tanszékének oktatóját kértem fel egy interjúra, akinek műfordításai és egyéb írásai többek között a Látó, a Kalligram, a Korunk, a 2000, és a Jelenkor című kiadványokban jelentek meg.
Mi számít nagyobb kihívásnak számodra: egy vers, vagy pedig egy prózai mű lefordítása?
– Nem tudnám eldönteni – azt hiszem, ez igazából a fordított szöveg nyelvi megmunkáltságától függ. Egy próza- vagy színházi szövegnek is lehet olyan sűrűségű és energiájú nyelve, amiről leginkább a költészet jut eszünkbe. Ilyennel találkozni megoldhatatlan és gyönyörű feladat, ezekért érdemes fordítani (olvasni, írni). Leginkább magasfeszültségű vezetékhez tudnám hasonlítani: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek” – függetlenül attól, versben íródott-e (sok ilyen mondat van például a Kaddis a meg nem született gyermekért, vagy A kudarc című regényekben – az általam ismert legmagasabb feszültségű magyar mondatok). Tegyem hozzá gyorsan: kötött formájú verset nem fordítok, mert nincs ehhez szükséges tudásom és versérzékem; a költők, akiket fordítok, leginkább „félszabad”, vagy „megtöretett” formákban írnak.
Paul Celan azt írja a Meridiánban: a költészet a művészet és a nyelv radikális megkérdőjelezése, a művészet – és vele az esztétizáló öntetszelgés és önfeledés – felfüggesztése. Lélegzetváltás, a szabadság aktusa, amely mindig előttünk tart. Ezt ő maga két Büchner-drámán, a Woyzecken és a Danton halálán demonstrálja. De nekünk persze elsősorban versek jutnak ilyenkor eszünkbe.
A legnagyobb kihívás talán valami olyan (vers)nyelvnek, hangnak a megszólaltatása, ami mindentől különbözik, amit korább olvastam vagy fordítottam, ahol nincs előzetes tudás, amire támaszkodhatnék. (És győzelem sincs, hiszen ha a fordító „győz”, akkor elnyomta az eredetit, elmismásolta, meghamisította.) Celan szerint a vers magányos, az otthontalanság felé tart; aki írja (és az is, aki fordítja, tenném hozzá én), útitársul adatik mellé. El kell kísérni a verset (prózát,...) az idegenbe. Ha jó útitárs vagyok, jól fordítottam.
– Tudtommal több idegen nyelvet is ismersz, milyen nyelvből fordítasz legszívesebben verseket?
– Verset eddig angolból és németből fordítottam, újabban magyarról; szívesen próbálkoznék a románból és olaszból fordítással. Ez szerintem elsősorban attól függ, mennyire „olvastál be” egy nyelvet. Egy ideje úgy alakult, hogy többet fordítok magyarról angolra, mint fordítva, ami nagy kaland, mert egy elég jól „beolvasott”, de mégiscsak idegen nyelv a célnyelv, ahol másfajta konvenciók működnek, illetve hát a legtöbb versnyelvvel kapcsolatos konvenció, ami magyarul túlélte az elmúlt fél századot, angolul könnyen avíttnak tűnhet. Másképp működik az alulretorizált, prózának ható versnyelv is, és különösen könnyű a, versben néha megkockáztatott és a vers által hitelesített, erős, ha úgy tetszik: pátoszos állításokkal elcsúszni. A legszívesebben és legkevesebb hibaponttal angolról magyarra fordítok, bár azt azért nem mondanám, hogy biztonságosan mozognék ezen a terepen.
– Elvesztődik-e a versből valami a fordításnál? Mennyire nehéz visszaadni magyar nyelven például az angol költők verseit?
– A szavaknak valamiféle, már-már sorsszerű elrendezettsége az, ami elvész: az érzés, hogy ezt csakis így lehetett, kellett, megírni (magyar példával mondjuk, a „vándorló fájdalomként // mozdít bokát és térdet” Radnóti-sor sajgás-ritmusa ilyen). Ez persze minden eredeti sajátja, szemben a fordítással, amely őrjítően fakultatív, de remekműveknél igazán mellbevágó. A fordíthatatlanságok a mondatszerkezettől kezdődnek: gyakran a laza, többféle viszonyt megengedő angol mellérendelő szerkezetekkel, amiket a magyar mondat egyértelműsít, vonatkozó névmásokkal lát el, obligát vesszőkkel választ le. A rendkívül hajlékony angol mondat ráadásul képes a legnagyobb fokú (szintaktikai) meghatározatlansággal dolgozni, szemben a toldalékoló magyar szerkezetekkel, ahol a (személy-, birtok stb.) viszonyoknak a ragokból ki kell derülniük. A meghatározatlanságokat fenntartani és az üres helyeket be nem tölteni sokszor nyaktörő feladat.
A magyar költészeti hagyomány, és így a magyar fordításhagyomány is, nagyon későig megmaradt egyfajta nyugatos esztétikánál. Mai napig érezhető, hogy a magyar versfordítások felülretorizálnak, díszítményeznek, átesztétizálnak – a nyelvi lecsupaszítottság a közelmúltig nem tartozott bele a magyar olvasó vers-tapasztalatába. Ezzel szemben a versnyelv „irodalmiasságának” – vagy irodalmiaskodásának – a kiakolbólítása, a versnyelvnek a köznyelviesítése angolul már a századelőn, az angol modernekkel – T.S. Eliottal, William Carlos Williams-szel, Mina Loy-jel, Hilda Doolittle-lel stb. – elkezdődik. A 20. század valószínűleg legradikálisabb költőjének, a német Paul Celannak a magyar fordításai szinte tünetszerűek: ahol a nyelvnek szilánkokra kellene törnie, az magyarul kliséízű modorosságokká domesztikálódik, és ahol emberin túli, üres terek nyílnak meg, ott egy Kosztolányin, Tóth Árpádon nevelkedett költő diszkrét alliterációi boronganak. Kisebb mértékben, de sokszor hasonló történik a 20. század második felének angolul író költőivel is – számomra jóleső kivétel a nemrég elhunyt Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney Hűlt hely című válogatott kötete, egyenletesen kiváló fordításokkal, amelyek manírok nélkül mutatják meg a Heaney-versek sűrű anyagszerűségét, az anyagból kiásott (Heaney maga hasonlította az írást tőzegásáshoz) költészetet.
– Milyen arányban vagy benne költőként egy vers lefordításakor?
– Sosem gondoltam magamra költőként. Fordítóként persze mindenestől benne vagyok, a bennelevésem már a szerző- és versválasztással elkezdődik. Azt szokták mondani, a fordító társszerző: ez hozhat többletet, de „kevesebbletet” is – akárcsak a színészek, akik a saját testüket és hangjukat viszik színre, mi is csak saját anyagból tudunk dolgozni, bármennyit is tanulunk. A hang az enyém. De nem mindegy, hogy tisztában vagy-e vele, hogy éppen tanult, vagy máshol bejáratott sémákból dolgozol, ilyenkor ugyanis nagy az esélye, hogy magad alá gyűrd, elszépelegd, túlokoskodd-vicceskedd stb., a szöveget.
– Nemcsak műfordítással foglalkozol, saját verseid is megjelentek, például a Látóban. Mikor kezdtél el verset írni?
– Kamaszkoromban, ahogy szokás. Komolykodó, apokaliptikus verselményeket. Aztán pár éve kísérletezni kezdtem egy félre-félrecsúszó keveréknyelvvel, és mivel a szavakkal még boldogultam úgy-ahogy, de a mondatokkal és a mondatok közti kapcsolattal már nem, egy idő után meghúztam ezeket a kis szövegeket. Úgy tűnik, a végeredmény inkább versre, mint prózára hasonlít.
– Ki a kedvenc kortárs magyar költőd?
– Nincs kedvencem, illetve hát több is van. Tandori Dezsőt megkerülhetetlennek tartom – ahogy a két éve halott Borbély Szilárdot is. Kiemelten fontos számomra Takács Zsuzsa, az ő magányos, halkszavú, magasfeszültségű test-, szerelem-, betegség-, gyász-verseit sokadszorra is ugyanazzal a megindultsággal olvasom. A betegség, a halálközelség, a gyász tapasztalatáról a magyar költészet viszonylag keveset beszél, akárcsak az intimitásról, miközben ezek a leginkább elbeszélhetetlen, ugyanakkor valószínűleg a legfontosabb megélnivalóink. Takács Zsuzsán kívül Schein Gábornak az utóbbi években született pontos, sallangmentes, mélyen személyes verseit olvastam megrendültséggel. Vannak költők, akiket időnként jó újraolvasnom, Mesterházi Mónika például ilyen. Más hangfekvésben Kovács András Ferenc: az Überallesbadeni dalnokverseny című kötetét például minden évben a szöveg (kitörő) örömével járó összes tünettel olvasom újra. Ijesztő, hogy egyre aktuálisabb, holott részben a Ceauşescu-diktatúra alatt íródott: már megint szöllent a szellős propabanda, a kor passzent: a korpa szent, s az Idő haladva megy hátra.
– És nem kortárs?
– Úgy három évvel ezelőtt egy nyáron végigolvastam az Ady-összest. Nem vonz az a fajta irodalom, ami az én meghosszabbításaként működik, nem vonzanak az alanyi költészet pózai – ennek ellenére éppolyan kivédhetetlen, zsigeri, megrázó élmény volt, mint kamaszkoromban. Nem a „kedvenc” magyar költőm, de jó volt újra felfedezni, mekkora költő.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Az EU belemenne Románia bővítésébe?
Már európai uniós tisztviselők is komolyan mérlegelik, hogy Moldova totális csődjéből csak a volt szovjet tagköztársaság és Románia egyesülése hozhatna kiutat – írja a Napi.hu.
Egyes nyugati diplomaták és szakértők egyre inkább megkérdőjelezik a 3,5 milliós Moldova mint önálló állam létjogosultságát. Nem sokkal korábban még a sikersztori lehetőségét látták a kicsi volt szovjet tagköztársaságban, amely az európai integráció útjára lépve megállhat a saját lábán – derült ki a bne IntelliNews régiós hírportál háttérelemzéséből.
Most már kénytelenek tudomásul venni, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz. Moldova a működésképtelen gazdaság szimbólumává vált azt követően, hogy tavaly év közben kiderült: a nem egészen nyolcmilliárd dolláros GDP 12 százalékának megfelelő összeg, egymilliárd dollár szőrén-szálán eltűnt az ország bankrendszeréből. Ezenfelül egy pénzmosási botrány is megrázta az országot – mindkét sztoriban nyakig benne voltak az ország vezetői.
A bankok kiürítése és állami feltőkésítése miatt az állami szervezetek még ma is bajlódnak a bérek kifizetésével és a kormány hamarosan abban a helyzetben találhatja magát, hogy nem lesz pénze a nyugdíjak kifizetésére és az államadósság törlesztésére. Moldova politikusai és államapparátusa láthatóan képtelen úrrá lenni a káoszon.
Ez juttatta el a nemzetközi megfigyelők és tanácsadók egy részét ahhoz a következtetéshez, hogy a működésképtelen önálló államot fel kellene adni, és utat kellene nyitni Moldova és Románia egyesülése előtt. Az utóbbi ország is sok sebből vérzik ugyan, de képes ezeket valamennyire legyűrni, illetve vezetése a NATO- és az EU-csatlakozás felé vezető úton hajlandó volt rendezni az ország kormányzási és gazdasági bajait – írják.
Az egyesülés persze jelentős ellenállásra találna az EU vezetésében, hiszen egy elnyomorodott népességű, bukott gazdaságú országot kellene integrálni Románián keresztül az unióba. Az elmúlt öt évben euró-számilliókat költöttek Moldova infrastruktúrájának és intézményrendszerének megreformálására – teljesen hiábavalóan.
Várhatóan Moszkva is keresztbe feküdne egy moldovai-román egyesülésnek. A kilencvenes évek elején az ország keleti, a Dnyeszter folyón túli sávja, amelyet főként oroszok laknak, Dnyeszter Menti Köztársaság néven levált Moldováról. Borítékolható, hogy az az „állam" Oroszországgal a hátában újabb területi igényekkel állna elő, ha felmerülne Moldova beolvadása déli szomszédjába.
alfahir.hu
Erdély.ma

Versvár
Verstalálka címen szervezte idei magyar költészet napi rendezvényét a Bod Péter Megyei Könyvtár: az elképzelés szerint közéleti személyiségek olvasták fel kedvenc versüket, szóltak pár szót a versválasztásról – a verses-zenés est azonban igazi kalákában összehordott, nem is házzá, de erős várrá vált, melynek felépítésében nagy-nagy szerepet játszott – a szó szoros értelmében is – az Evilági együttes és annak vezetője, Orbán Ferenc, aki amúgy a rendezvény ötletgazdája is.
Kezdetben vala a ritmus, de a ritmusélménynek bennünk kell létrejönnie – valahogy így van ez a verssel is, olykor megszólít, máskor mi keressük meg – vezette fel a Verstalálkát a házigazda Szonda Szabolcs könyvtárigazgató. Az immár klasszikussá vált Kányádi Sándor-meghatározást – a vers az, amit mondani kell – továbbgondolva hozzátette: a verset olvasni és hallgatni is kell – az est erről szólt. A témakörönként csoportosított versek felolvasását Kondor Ágota, a Székely Mikó Kollégium igazgatója kezdte. Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani című verse középiskolás kora óta kedvence, persze, az idők során mondanivalója számára sokat változott: ha korábban lendületes kérdésként fogta fel, mára inkább fohásszá vált – mondta.
Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója beismerte, nehezen tudott választani, hiszen miként kedvenc nótája, úgy kedvenc verse sincs: mindet egyformán szereti. Reményik Sándornak az Akarom című versére mégis azért esett választása, mert úgy érzi, e rohanó, egoista világban egy mementó. Klárik Attila, a LAM Alapítvány ügyvezető igazgatója anyanyelvünk egyedi szépségére hívta fel a figyelmet Faludy György Óda a magyar nyelvhez című versével. Vass Hunor karateedző, a Sport-All Klub vezetője arról vallott, hogy a nagyvilágban való bolyongásának véget vetett, és a hazajövetelt választotta, ebben nagy szerepet játszott a Wass Albertről készült, általa Budapesten látott film, felolvasott versét – Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz! – is ez indokolta. Gáj Nándor, a Művészeti Népiskola igazgatója előbb olvasott – Ady Endrének a Nekünk Mohács kell című versét –, majd elmagyarázta, miért eme „átokverset” választotta: mert minden naphoz illik, míg rá nem jövünk, hogyan lett a Hunor és Magyar ősmítoszból egy kötelező Káin és Ábel mítosz – mondta. Lőfi Gellért, a Plugor Sándor Művészeti Iskola igazgatója beugróként olvasott fel – ám ez sem történet nélküli. Az iskolai könyvtárrendezés során akadt kezébe ugyanis egy elnyűtt József Attila-kötet, azt felütve épp arra a versre nyílott, melyet felolvasásra kiosztottak neki: A számokról. És meglepődött akkor – és talán most is a közönség –, hogy mennyire egyszerű a magyar nyelv, és mennyire szépen tudnak bánni emberek a szavakkal.
Harmadik körben a szerelem és humor került terítékre: Kőmíves Noémi magyar szakos tanfelügyelő szintén a választás nehézségéről beszélt, hogy végül mégis József Attilától olvasott fel, azzal indokolta: a Kopogtatás nélkül olyasmire tanít, hogy érdemes őszintének lenni. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke csak utalt arra, miért választotta László Noémi Körforgás című versét: köti valami hozzá, de az maradjon az ő és még valaki titka. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a „kontrasztember” szerepét vállalta, azaz a fennkölt, szép szerelmes versek után a székely irodalom egy jellegzetes darabját, Orbán János Dénes Kákámákia című hőseposz-paródiáját olvasta fel – nagy derültséget kiváltva.
Végül az idő, a költők (és nemcsak) másik kedvelt témája vált a felolvasások középpontjává: Szonda Szabolcs Kemény Istvánnak Egy nap élet című versét, Orbán Ferenc Szőcs Gézának Add rá a benned alvó gyanútlan kisgyerekre című versét olvasta fel.
A versblokkok között az Evilági kiskoncertje szórakoztatta a közönséget, régebbi dalaik mellett egy vadonatúj, a Székely Legendáriumnak készült Ika vára ének is elhangzott, és végül a közönséget is dalolásra csábították, hiszen egyik legismertebb megzenésítésüket, Muszka Sándornak a Hajnali énekét mindannyian együtt dúdolták-énekelték.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bartók-kiállítás a Magyarság Házában
„Európainak és magyarnak maradni”
A budapesti Magyarság Házában, a Rejtőzködő Kárpát-medence – bemutatkozik a Bánság: Hagyomány és modernitás című rendhagyó rendezvény keretében április 9-én, szombaton megnyílt a Sógor Csaba EP-képviselő által összeállított Bartók-kiállítás. A Bartók Archívum segítségével szakszerűen megvalósított, fotódokumentumokkal és eredeti hangfelvételekkel illusztrált Bartók Béla – európai szellemiség, nemzeti gyökerek című kiállítás budapesti közönségét a szervezők nevében a Petőfi-ösztöndíjas Horváth Ida és Molnár Zsolt Temes megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő köszöntötték.
„Azért vagyunk itt, hogy Bartók Béla nagyszerű munkásságára és életére emlékezzünk, de azért is, hogy a bánsági és erdélyi magyarokat arra biztassuk, hogy érdemes és hasznos európainak és magyarnak maradni” – mondta Sógor Csaba európai parlamenti képviselő (RMDSZ, EPP-képviselőcsoport) a kiállítás megnyitóján. Véleménye szerint Bartók Béla életműve példát mutat európaiságból és magyarságból: úgy tudott különböző népek zenei kultúráját kutatva és felhasználva alkotni, hogy közben mindvégig magyar maradt és büszke volt magyarságára.
Miért tartja fontosnak, hogy a brüsszeliek, a temesváriak és a nagyszentmiklósiak után a budapestiek is láthassák ezt a kiállítást? – kérdeztük Sógor Csaba EP-képviselőtől. „Természetesen nemcsak Bartók Béla születésének 135. évfordulója miatt aktuális ez a kiállítás, hiszen nagyon sokat vitatkozunk a napokban arról, hogy mit jelent európainak lenni, és magyarnak megmaradni, teljes értékű életet élni. A megnyitón elmondtam, hogy Bartók egyszerre tudott európai és magyar lenni, a román, a szlovák, az arab, a török népzenét is beépítette a zenéjébe úgy, hogy mindvégig magyar maradt. Egy lengyel zeneszerző szerint Bartók a XX. század Beethovenje! Én hosszú ideig azt hittem a Határok nélkül rádióműsor szignójáról – ez Bartók: Román táncok –, hogy magyar zene, ennyire magyarrá tudott tenni mindent! Bartók emberi nagyságával példaként áll előttünk olyan helyzetekben, amit nekünk politikusoknak néha nehezen sikerül oldani. Az a román tanár, Ion Bușiția, aki Belényes környékén elvitte őt a legjobb adatközlőkhöz, a Nagy-Romániának volt a tagja, de 1931-ben kilépett a pártból!” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Sógor Csaba, aki szerint politikusként mai is sokat tanulhatunk Bartóktól a következő eset kapcsán. Köröstárkányban az első világháború leple alatt 93 magyar embert gyilkoltak le, ártatlan civileket. Bartók emberi nagysága akkor mutatkozott meg igazán, amikor 1922-ben elment Belényesre, egy hideg tornaterembe a saját és a klasszikusok műveit játszani. „Azt mondhatjuk szó szerint, hogy a gyilkosoknak és a hozzátartozóiknak, valamint az áldozatok hozzátartozóinak játszott, ezzel is segítve a békés együttélést, szolgálva a megbékélést” – mondta az EP képviselő. „Kell-e ennél fontosabb üzenet ma itt, amikor a Bánság bemutatkozik?”
Sógor Csaba olvasóinknak bevallotta: a Bartók-kiállítás kapcsán nagyon sokat tanult és olvasott a témáról, így azt is megtudta, hogy a Nobel-díjas mexikói írónak, Gabriel García Márqueznek is a kedvenc zeneszerzője volt, és a temetésén is Bartók művet játszottak. Marquez egyik művét Bartók egyik zeneművének a felépítése szerint komponálta meg! Izgalmas történet az is, hogy nagyon sokan támadták Bartókot a román népzenei gyűjtéséért, nem csak magyarok, de románok is. Mit bújja ezeket a nyekergő öregasszonyokat és bácsikat, hiszen az igazi zene ott van a bukaresti kocsmában, a román cigányok, a „lăutárok” játsszák. Bartók Béla meg Bușiția tanár úr, a belényesi román tanár, akivel életre szóló barátságot kötöttek, azonban tudták, hol van az igazi érték.
„3404 román dallamot gyűjtöttek össze román barátjával – mondta Sógor Csaba – szerintem a mához szóló legnagyobb üzenet, hogy mi úgy tudjuk tisztelni és becsülni a román, a szlovák, az arab vagy a török vagy más nép kultúráját, hogy közben ne feledkezzünk meg arról, hogy magyarok vagyunk! Ez fontos azért is, mert ma nagyon sokan adják fel anyanyelvüket, identitásukat, és nem csak a Bánságban!”
A Bartók-kiállítás legközelebb a Felvidéken lesz látható, ahonnan Bartók Béla és Kodály Zoltán első közös népdalgyűjtő körútjukra elindultak.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Marosvásárhely egyetlen esélye
Nyilvánosságra került a marosvásárhelyi RMDSZ választmánya által összeállított – illetve rangsorolt – tanácsosi jelöltlista.
A névsor számos meglepetést tartalmaz. Az eddigi tanácsosok szinte egytől egyig lekerültek a listáról, illetve néhányan – méltányosan vagy méltánytalanul – továbbra is rajta maradtak. A nagyarányú frissítésnek több magyarázata is lehet.
Az egyik a frakció gyatra tevékenysége, Florea-párti politizálása, és végső soron a lakosságtól való eltávolodása. A másik lehetséges magyarázat a korrupcióellenes ügyészség vádemelése, amelyben szinte az egész RMDSZ-frakció érintett, de ellentmondásként szolgál az a tény, hogy a vádlottak közül az új jelöltlistán ketten is szerepelnek. Erre mondhatnánk az orwelli idézetet, hogy „mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek”.
Az új arcok megjelenése akár azt is jelenthetné, hogy ezután jobban fog működni a helyi magyar képviselet, de eddig is volt néhány tehetséges és rátermett helyi tanácsosunk, akinek a távozása és önkormányzati tapasztalatainak az ily módon történő eltékozlása káros hatással fog járni. Másfelől pedig számos kérdést von maga után ez a jelöltállítás, hogy hogyan és miért kerültek fel éppen ezek a nevek a listára, miért akarja az RMDSZ választmánya éppen ezeket a személyeket bejuttatni a legnagyobb magyar lakosságú erdélyi város önkormányzatába.
A történet előzményeihez hozzátartozik az, a Peti & Brassai társaság által levezényelt, 2015 októberében megtartott „flekkenfalvi” tisztújítógyűlés, amelynek során nem adták meg a bizalmat Soós Zoltán polgármesterjelöltnek, de megválasztották Vass Leventét (a szövetségi elnök bizalmi emberét) a városi választmány elnökévé, és ugyanakkor TKT-tagságot nyert többek között Bakó Szabolcs, Szászgáspár Barnabás, Csíki Zsolt, Boros Gyula és Mózes Levente, akik ma a nőszövetség jelöltjével együtt az önkormányzati jelöltlista befutóhelyein szerepelnek.
Vagyis akár azt is mondhatnánk, hogy a mai felállás már akkor, októberben lett eldöntve. Eközben pedig javában folyt a kirakatpolitizálás, a „Soós Zolizás”, hogy milyen csodálatos dolog az összefogás, hogy mekkora eredménynek számít az előválasztások megszervezése. Igen ám, de addig, amíg Soóst mindössze a csekély eséllyel megszerezhető polgármesteri székre jelölték, a több mint tíz, valós eséllyel induló várositanácsos-jelölt megnevezésére nem adtak lehetőséget a vásárhelyieknek. Pedig lehetett volna erre is előválasztásokat szervezni.
Itt viszont a választók elé toltak egy névsort. Azokkal, akiknek a mi érdekeinket kellene képviselniük, akiknek a keze alá kerül városunk költségvetése. A listavezető jelenlegi alpolgármesterről köztudott, hogy kinek az embere, és bebizonyította, hogy mennyire jó a polgármesterrel való viszonya, tájba simuló képessége, meghasonuló képlékenysége. A második helyezett fogorvosról nem lehet tudni, hogy mivel szolgált rá erre az előkelő helyre, de hivatásából kiindulva feltételezhető, hogy a városban eddig is hatalmat gyakorló valamelyik orvosi kör támogatottja-kegyeltje. A harmadik helyre kerülő kosárlabdaedző minden bizonnyal a „tigriseket” felkaroló RMDSZ-esek támogatását élvezi, a negyedik helyezett, ASA-futballedzői múlttal rendelkező iskolaigazgató pedig a korrupcióval gyanúsított „focikedvelők” támogatásában részesülhetett.
A tanácsosi jelöltlistára meglepetésszerűen felkerült személyek, eddigi szakmai előmenetelüktől függetlenül, önkormányzati munkára való alkalmassága – enyhén szólva is – megkérdőjelezhető. Ami a legfájóbb az egészben, hogy egy ilyen lista összeállításával a város egész magyar lakosságát lóvá tették. Bármiféle előválasztás vagy közvélemény-kutatás elvégzése nélkül. Az egyetlen, előválasztáson is átesett – és győztesként ünnepelt – politikus pedig nem is szerepel a jelöltek között.
Ráadásul az MPP és az EMNP fenyegetéseitől megszabaduló, a túlzott önbizalom tüneteit magán hordozó szövetségnek lesz egy markáns marosvásárhelyi ellenfele, a Szabad Emberek Pártja, amely a magyar szavazók támogatására is számít. Tegyük hozzá, joggal. Nem lesz nehéz dolguk egy ilyen érdekképviseleti múlttal és egy ilyen önkormányzati jelöltlistával rendelkező alakulattal szemben. Marosvásárhely egyetlen – talán még fennálló – esélye a végleges jelöltállításig, április 26-áig megrendezendő előválasztás lehetne.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely
Krónika (Kolozsvár)

Egy árnyékjelentés hasznai
Jó lenne, ha fordulatot jelezne az RMDSZ érdekvédelmi politizálásában az az árnyékjelentés, melyet bevallottan a Cioloș-kormány által összeállított jelentés cáfolataként tett közzé és nyújtott be az Európa Tanácsnak. Az eddigi három kormányjelentéshez ugyanis a szövetség nem fűzött megjegyzést, első alkalommal történt meg, hogy – ezt már tarthatatlan álláspontként értékelve – illetékes kontinentális szervezethez fordult árnyékjelentésében.
Ezzel alighanem véget ért egy olyan két évtizedes periódus, melyben mindenekelőtt a belső alku lehetőségeit kívánta kiaknázni, ami önmagában nem lett volna hiba, a baj inkább abban van, hogy ennek kizárólagos jelleget tulajdonított. A magyarellenes előítéletek azonban olyan mélyen gyökereznek a román politikai elit befolyásos köreiben, a magyarellenes uszítás olyan elterjedt a közmédiában, a magyar szervezetek annyira visszaszorultak a közéletben, a szövetség annyi kudarcot szenvedett el eddigi taktikáját követve, hogy most váltásra szánta el magát. Hogy ebben mennyi a helyzet szülte kényszerűség és mennyi a célrendszeri újítás, elválik a továbbiakban, de nagy hiba lenne a visszatérés a korábbi évek illuzórikusnak bizonyult reményeihez és módszereihez.
Az alaposan megszerkesztett árnyékjelentés valódi közösségi sérelmeinket veszi számba, s ezek száma alaposan felszaporodott az utóbbi öt évben, de leginkább az a kisebbségi kerettörvény hiányzik, mely nemzet- és társadalomépítésünk alapdokumentuma kellene, hogy legyen, s már szinte 12 éve nyújtották be. Az akkori tervezetet ugyan erőtlennek minősítette a magyar közvélemény, és az utólagos tanulságok miatt változtatni kell rajta, de egy jogi kiindulópontra okvetlen szükség van.
A panasz, adva lévén az elnyomás rendszerszerűsége – ezt a dokumentum külön kiemeli ( Székelyföldön „tervszerűen kivitelezett, folyamatos jogtiprás” zajlik, állapítja meg) – nem maradhat kedvező visszhang nélkül. Az unióban, annak ellenére, hogy általános érvényű jogi szabályozás nem létezik, sok pozitív kisebbségi példa van a dél-tiroli osztrákoktól a finnországi svédeken át a dániai vagy belgiumi németekig és tovább. Mára oda jutottunk, hogy az unión kívüli országokban – lásd a szerbiai magyarokat vagy a macedóniai albánokat – is jobban áll az esélyegyenlőség ügye, mint Erdélyben.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Halhatatlan – székely – élet
Nagy sikert aratott Kulcsár-Székely Attila székelyudvarhelyi színművész a Lorántffy Központban bemutatott Nyírő-adaptációval.
A Költészet Napja alkalmából a múzeumtermet megtöltő közönségnek nem mindennapi élményben volt része. Mivel a háziolvasmányok közül is kikerült a székely író, Nyírő József és a valamikor oly népeszerű regényeinek és elbeszéléseinek sokasága, ezért is hatott az újdonság erejével gyönyörű nyelvezete, alegóriákkal és képiséggel tele költőisége. 1940-ben született az élet halhatatlanságára utaló faluregénye, a Hallhatatlan élet, mely a családiasság, az összetartás eposza.
A székely falu idilli képét rajzolja meg, a csavaros eszű és mindig tréfálkozó Bojzás Küs Dani és Péter Anikó szerelmének hátteréül. Dani jókedvű, mókás, furfangos, tréfacsináló kolontos, igazi Uz Bence-féle góbé. Az ő legénnyé serdülése, szerelme, házasságkötése, apává válása adják a regény vezérfonalát, amelyet vidám és szomorú történetek váltakozva tarkítanak, ahogyan Dani küzd a mindennapi kenyérért és megélhetésért, vagy éppen a román hatalom helyi képviselőivel. Nyírő József az egyszerű falusi élet mindennapjaiban kívánja felmutatni az élet szépségeit és erejét. Nem az egész regény, hanem csak első részének dramatizált változatát hallhatta a közönség Kulcsár- Székely Attilától. Egy pad és egy kulacs „társaságában” játszotta el egyedül Dani asszonykeresésének és házasodásának történetét. Körülötte a színpadon kevés kellék volt, de előadói tehetsége és jellemformáló készsége, hangjában, gesztusaiban és mimikájában látott eszköztára igen gazdagnak bizonyult. Elhittük neki apja szigorát, keresztanyja zsarnokságát, apósa székely igazságérzetéből fakadó szűkszavúságát, és az ő esetlenségét az udvarlás tanulásában. Bár apja egy gazdag menynek jobban örült volna, de a „szegénységét tisztasággal takaró” Péter Adrás lányát elfogadta attól való félelmében, nehogy vénlegény maradjon a fia.
A színművész játékában így keltett rokonszenvet a belső gazdagsággal bíró Anna iránt. Az esemény emelkedettségében ezért is éreztük fölöslegesnek és olcsó poénnak a hangtechnikushoz intézett kiszólását, – mely egyébként sem volt része a szövegkönyvnek. A templomi esküvő szorongással teli jelenetével, illetve a lakodalmi mulatság hangulatának bemutatásával zárult az előadás, – de nem a regény. Aki kedvet kapott e kivonat meghallgatásával a regény további részének elolvasásához, az készüljön fel arra a küzdelemre, melyet Dani és Anikó további életében jelenít meg az író, éspedig ama mondandójának kifejtésére, hogyha hagyják a székelységet megbirkózni a természet mostoha körülményeivel, e dologra és örömre termett nép paradicsommá varázsolná Erdélyt, ám az idegen hatalom elnyomása pusztulásba, tragédiákba viszi életét. A regény vissza-visszatérő motívuma, hogy a fiatal házasokat minden ismerős, rokon, barát a nagybetűs Élet örömeivel kecsegteti. Dani és Anikó azonban hamar megtapasztalja, hogy az élet küzdelmek sorozata, ahol ugyan föl-föltűnik némi futó öröm, de maradandó emléke a kudarcra ítélt emberi erőfeszítéseknek marad.
Nyírő József több emlékezetes epizódban jeleníti meg az élet iszonytató drámáit, a szegénység, a kilátástalanság, a gyermekhalál rémisztő és fölfoghatatlan sorsverését, és a román hatalom fölösleges sanyargatásait, – írja a regény egyik méltatója. Előbb ízes-góbés humorú epizódok garmadáját adja elő, s az olvasó elámul az író nyelvi leleményeinek kifogyhatatlan sokaságán, ahogyan fölidézi csavaros eszű hőseinek évődését, párbeszédeit, kalandjait és kivált furfangos észjárásukat, ám a kacagtató fordulatok szinte észrevétlenül átváltanak a végzet, a drámai sors megjelenítésébe. A tragikus vég ellenére Nyírő mégis azt mondja – és hiteti el olvasójával, hitette el közönségével is Kulcsár-Székely Attila -, hogy az egyes ember elpusztulhat, de a nemzet, a székely-magyar nép elpusztíthatatlan.
Incze Zsolt
erdon.ro

Helyzetelemzés Király András oktatási államtitkárral
Közügyként kezelni az Arad megyei diáktoborzást!
Tekintve, hogy az RMDSZ Arad megyei szervezetének legutóbbi MKT-ülésén megdöbbenést keltett a hír, miszerint Aradon összesen 22 gyermeket írattak be a magyar nyelvű előkészítő osztályokba, Király András oktatási államtitkár is sommázta véleményét. Akkori helyszíni tudósításunkban arra utaltunk, hogy a kérdés „megér még egy misét”, ezért az államtitkár úrral megpróbáltuk elemezni a kialakult helyzetet, illetve a körülményeket.
– Államtitkár úr, már az MKT-ülésen is felmerült a kérdés: az adott helyzetben mi a teendő?
– Vannak dolgok, amelyeket rögtön el lehet mondani, másokat viszont csak bizonyos helyzetelemzések után ildomos közölni. Már többször körbejártuk a kérdést, miszerint az oktatás közügy, vagyis azzá kellene tenni. Ha titkolózunk, attól még nem nő, de nem is csökken a gyermeklétszám. A jelzett MKT-ülés óta, utánanéztem a magyar diáklétszámnak nem csak Arad megyei, hanem országos viszonylatban is. Előrebocsátom: az előkészítő osztályba való beiratkozás egy folyamat, ami augusztus végén záródik le, tehát addig folyamatosan be lehet íratni a gyermekeket. A mostani volt a nagy beiratkozási hullám, melynek során, országosan 8888 magyar gyermeket írattak be az előkészítő osztályokba. A jelzett szám 1500-1600-zal kevesebb a mostani, évfolyamonkénti összlétszámunknál, ami 10 500 fölött van. Számomra elkeserítő a 8888 fő, még akkor is, ha augusztus végéig e szám bizonyára növekedni fog, nagy valószínűség szerint, eléri a 10 000-et. Ennyi évfolyamonként feltétlenül szükséges egy prognosztizálható oktatási hálózatnak a működtetéséhez. Anélkül, hogy sokat kerülgetnénk az aradi 21-22-es számot, el kell mondanom: e létszám eléggé változó, hiszen tavaly Temes megye volt hasonló helyzetben, most viszont a Bartók Béla Líceumba 31 előkészítő osztályost írattak be. A Bartókosok méltán büszkék az eredményre, hiszen olyan tevékenységeik vannak, amelyek vonzzák a diákokat. Ez viszont nem boldogítja az aradiakat, mert a 2011-ben elfogadott oktatási törvény nyit egy olyan kaput, amely sok helyen keserű perceket okozhat az oktatással foglalkozóknak, mivel kimondja: a szülő választja meg az iskolát. Éppen ezért, a tradicionális, régi iskolakörzetek megszűntek. Tehát amelyik iskolát választja a szülő, oda íratja a gyermekét. Ez viszont úgy csapódik le, hogy a felkapott iskolákban sok osztály van, ami azzal üt vissza, hogy a nagyvárosok kerületi iskolái elnéptelenednek. Ez viszont megosztja a gyermekeket, akiknek egy része naponta eljut a központi iskolába, aki viszont nem tud ingázni, az ott marad a körzeti iskolában. Ott viszont a megfogyatkozott létszám miatt, a magyar tagozatok felszámolódnak, tehát a diákjaink az állam nyelvén tanulnak tovább. A tanügyi törvény megfogalmazása számomra abban az esetben szimpatikus, ha minden iskola megfelelően tudja lemenedzselni. Vagyis rájön arra, hogy valami többlettel kell szolgálnia a gyermekek, főként a szüleik megnyeréséhez.
– Térjünk a saját házunk tájára, mert a fejtegetésből úgy érzem, hogy a diákok megnyerése nagy részben az iskolaközpontok vezetőségén múlik, esetünkben a Csiky Gergely Főgimnáziumén. Milyen többletet kínálhatna a magyar diákok megnyeréséért?
– Lassan 10 éve kiestem a közvetlen aradi oktatásból, de az egészet felülről látom, ezért Arad megyében, illetve a megyeközpontban tapasztalt példákat kívánok felhozni. Mert úgy látszik, nem akarunk tanulni abból, hogy 1990 után, vagyis a kommunizmus után megszűnt az arad-gáji magyar általános iskola, amiből egy összevont elemi tagozat maradt. A szeműnk láttára szűnt meg a 35 ezer ember vonzáskörében működött mikelakai iskola. AMosóczy-telepi iskolát az 1990-es évek végére nagy erőfeszítésekkel sikerült újra általános iskolává növelnünk, majd hirtelen visszazuhant egy összevont elemis szintre. Manapság maradtunk a fent említett iskolákkal és a teljes hálózattal, vagyis óvodától a XII. osztályig működő Csiky Gergely Főgimnáziummal, illetve az Aurel Vlaicu Általános Iskola magyar tagozatával, ahol csak elemi szinten van egy összevont osztály, de a gimnáziumi osztályok működnek. Úgy érzem, komolyabban kellett volna elemezni az okokat: elmennek-e a magyar oktatásból a német nyelvű oktatás, esetleg a román nyelvű oktatás felé? Mi az oka a jelenségnek? Mert ha évente csak számokat kezelek, de nem látom, mi van mögöttük, jönnek a kellemetlen meglepetések. Hosszú ideje mondom, hogy el kellene készíteni azt a katasztert, ami szerint pontosan tudom, hogy mi van a városban. Itt viszont mindenki visszahúzódik, noha nem RMDSZ-, sem RMPSZ-feladat, hanem összmagyar érdek és feladat lenne tisztába tenni magunkat a tisztán látás, a helyes döntések meghozataláért, amelyek egy stratégia részei lennének.
Lépni kellene, de kinek?
– De hát, tudtommal, elkészült a megyei oktatási stratégia…
– Azt én nem láttam, de tudom, hogy dolgoztak vagy dolgoznak rajta, gyakorlati eredménye egyelőre nincs. A helyzet az, hogy valószínűleg van, ráadásul szakértők készítették, de a döntések egyelőre késnek. Minél inkább késleltetjük a beavatkozást, annál nehezebb jó döntést hozni. Nem tudom, pontosan milyen felmérések készültek, melyek a pozitív visszajelzések, illetve az intő jelek, amelyek alapján döntéseket kellene hozni. Egy biztos, hogy valamit lépni kell. Amíg azonban nincs a közös összefogás, addig a szakmának kellene megtalálnia azokat a lehetőségeket, amelyek megoldást hozhatnak…
– Vagyis, mégis az RMPSZ térfelén a labda?
– Ők a közvetlenül érdekeltek. Addig, amíg mindenki elmondja, hogy az oktatás, prioritás, de igazából más prioritásban gondolkodik, addig annak kellene foglalkoznia a kérdéssel, akinek a felkészültsége, a szakmaisága, végső soron a megélhetése is ettől függ. Mert nem létezik, hogy ne lehessen egy pontos képet kirajzolni a városban lévő helyzetről. Tehát az RMDSZ elindít jó projekteket, programokat, de azok élettel való megtöltése attól függ, hány embert tudunk bekapcsolni. Legalább a köztudatba be kellene vinni, hogy az oktatási kérdések, közösségiek. Az elavult oktatási programokról nem tehetünk, hiszen mindenki számára rosszak, csak akkor mással, esetleg délutáni tevékenységekkel kellene érdekessé tenni az oktatási folyamatot. Túl odafigyelnek a diákra, agyonszervezik az idejét. Nem tudom, mik azok a dolgok, de visszatérve a Bartókra, a vezetőség örvend, amiért van egy osztálya 31 gyerekkel, miközben mellette egy kifogyó kisebbség iskolája, a Lenau, 7 előkészítő osztályt tölt meg.
– Az nem a Lenau vezetőségének, hanem a németországi gazdaság vonzerejének köszönhető…
– A szülőt egyszerűen nem is érdekli, milyen oktatás folyik ott, hanem hogy a gyereke megtanuljon németül. Valahol nekünk is itt kellene nyitnunk, hiszen néhány kilométerre van az anyaország, tehát velük közösen kellene összehozni valamit, ami vonzóbbá tenné a magyar oktatást. Mert amíg olyan megfogalmazások is vannak, hogy az anyanyelvű oktatásban 4-5 órát pluszban tölt el a gyermek, efféle állásponttal nincs, mit kezdeni… Mindent egybevetve úgy érzem, hogy az aradi 21-22-es szám csak bővülhet, de a nagy probléma, hogyan fog ebből egy működőképes hálózat kialakulni? Mert teszem azt, az Aurel Vlaicu Általános Iskolában bármennyire is támogatják a magyar nyelvű oktatást, a 2-3 előkészítő osztályosból nem lehet különálló V. osztály, hiszen azt valakivel összevonják. Akkor viszont a szülőknek nem tetszik, ezért megindulhat az elfogyási folyamat, ami kifelé is terjed, méghozzá negatív hatással.
– Úgy érzem, válságos helyzet előtt állunk, ha éppen már nem vagyunk benne. Éppen ezért, nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Mi lenne, ha közösen szerveznénk egy oktatási fórumot, ahol a pedagógusok, a szülők, a hozzátartozók, mindenki elmondaná a véleményét, illetve a jobbító ötleteit? Ön szerint honnan kellene elindulni?
– Mindig visszatérhetünk a tánciskolában alkalmazott „kályha módszerhez”, de hát már számos vitafórumot szerveztünk az anyanyelvű oktatás gondjainak az orvoslására, komoly eredmény nélkül. Egy olyan beszélgetésre azonban feltétlenül sort kellene keríteni, ahol a szakma egy szeletet képezne. Ugyanakkor, nagyon fontos szerep jutna egyházaink vezetőinknek, akik a hívő, egyben szülőkhöz el tudnák juttatni az anyanyelvű oktatásra sarkalló üzenetet. Mert oktatásunkban vannak ugyan gondok, de az nem rossz minőségű, nem jellemző rá a negatívum. Hatékonnyá tehető, ha van egy külső beleszólási lehetőség az iskola életébe és az iskola, nem vágja maga alatt a fát. Röviden: nem szabad magára hagyni az intézményt!
Minőség helyett mennyiség?
– Minőségi szempontból bármivel is jobb-e, többet ad-e a gyermeknek az állam nyelvén vagy a német nyelven történő oktatás az anyanyelvűnél?
– A kérdés megér egy-két gondolatot. Kezdjük a némettel: a nagyvárosainkban a német gazdasági vonzás miatt zsúfoltak a német iskolák, mert ingyen lehetőséget nyújt a német nyelv elsajátítására. Minőségileg viszont nem veszi fel a versenyt a mienkkel, mert az oktatás nagy része román nyelven folyik, ugyanis minden tantárgyat nem tudnak lefedni németül beszélő pedagógusokkal. Talán Brassóban és Nagyszebenben valamilyen szintig le tudják fedni, a többiek azonban nem. Ezzel együtt, főként a vegyes házasságokból származó, más nemzetiségű gyerekeket íratják ide. Ha viszont a román és a magyar nyelvű oktatás közötti különbséget vizsgáljuk, van egy bizonyos minőségi eltolódás a román oktatás felé. Ez a minden évben elkészülő líceumok toplistáján látszik a legjobban, ahol a legjobb magyar líceumok az első 100-nak a második felében vannak. Érdekes, hogy a marosvásárhelyi Unirea mindig az első 20-ban, de a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Líceum is elöl található. A rangsorolás az elért eredmények számadatai alapján történik. A mi jó líceumaink – ahol szaktanárok oktatnak és reggeltől estig jó minőségű munka folyik – eredményein sokat ront, hogy a központosított iskolákban 5-6 sor osztály is működik, ahol az utolsó osztályoknak az eredményei mesze elmaradnak az első 3 osztályétól. Az erős román líceumok viszont 3-4 osztálynál meghúzzák a vonalat. Tehát miközben a mi líceumaink nagyszámú diákra utaznak, ami ront az átlageredményen, addig a román intézmények az oktatás minősége miatt indítanak kevesebb osztályt. Akár tetszik, akár nem, a MOGYE eredményei is ezt támasztják alá: 135 ingyenes hely van román és magyar vonalon, a 136. magyar bejutónak viszont gyengébb az eredménye, mint a 210. románnak. Azt sem állíthatom, hogy van bizonyos diszkrimináció, hiszen ugyanazokból a tesztkérdésekből vizsgáznak románul, illetve magyarul, miközben a román dolgozatot, román, míg a magyart, magyar tanár, hasonló pontrendszer alapján értékeli. Az első 60 helyig azonos a szint, utána viszont a mienk gyorsabban esik. Van még egy kérdés, amit a legtöbben messze elkerülnek: utánanéztem, és rájöttem, hogy magyar diákok a román nyelv, illetve más tantárgyak országos szakaszán alig vesznek részt. Kivételt képez a magyar irodalom olimpia. A magyar oktatásból érkező országos díjazottak általában a művészeti vagy szaklíceumok diákjai. Az erős elméleti líceumainknak a diákjai, a magyar nyelv és irodalom kivételével hiányoznak az országos döntőkről, hiszen a megyei szakaszon általában elhullnak. Szerencsére, megszervezzük az egymás közötti tantárgyversenyeket, de szerintem, az nem elég, az országos versenyekre is sokkal jobban kellene összpontosítani.
– Újra visszatérve a mi, aradi gondunkhoz, véleménye szerint hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a diáktoborzást?
– Ha azt a pedagógusokon kívül, az átlagember is a szívügyének érezné. Ha a globalizáció vadhajtásait, illetve az érvényesülésről alkotott téves nézeteket közösen próbálnánk kigyomlálni az emberek tudatából, ugyanakkor a civilszervezeteinket és az egyházainkat is a megmaradásunkat szolgáló közös ügyünk, az anyanyelvű oktatásunk mögé állíthatjuk, hosszú távon is biztosíthatjuk iskoláinknak a működését. Mert a remény soha nem halhat meg!
– Legyen igaza, köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Keveslik a váradi önkormányzat támogatását a magyar civilek
A tavalyinál jóval kevesebb pénz jutott idén a nagyváradi önkormányzat költségvetéséből a magyar kulturális és civil szervezetek rendezvényeire.
A januári magyar kultúra napjára 4500 lejt, a héten kezdődő Festum Varadinumra 25 ezer, míg a június végén esedékes Szent László Napok fesztiválra csak 5000 lejt szavaztak meg a helyi tanács legutóbbi ülésén elfogadott közérdekű programok eseménynaptárában.
A támogatás csökkenésére Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy szerinte az 1,2 millió lejes büdzsé elosztása összhangban kellene legyen a lakosság 25 százalékát kitevő nagyváradi magyarság arányával.
Huszár István RMDSZ-es alpolgármester keddi sajtótájékoztatóján leszögezte, hogy a rendezvénynaptárban többnyire szándéknyilatkozat alapján keretöszzegeket határoztak meg, a kulturális programokra szánt 300 ezer lejes össztámogatásra május 7-éig pályázhatnak a nagyváradi kulturális és civil szervezetek. A városháza honlapján elérhető az a link, ahol az erre vonatkozó információk megtalálhatóak, de az RMDSZ-es elöljáró szerint kiegészítő programokkal külön is lehet majd jelentkezni a támogatásra.
A keddi sajtótájékoztatón arról is beszámoltak, hogy célegyenesbe érkezetett a 25. Festum Varadinum szervezése, a bihari megyeszékhelyen vasárnaptól egy héten keresztül a hagyományok mentén, de újdonságokkal is tarkított programsorozattal várják a magyar közösséget. „Ez a rendezvény mindig is arra volt hivatatott, hogy a történelmi egyházainkkal, a civil szervezeteinkkel és az iskoláinkkal közösen összetartsa a magyarságot. Olyan színvonalas műsorral szolgáljon, amely egyesít, és minden korosztály számára táplálja a magyarságérzetet” – fogalmazott a sajtótájékoztatón Koncsen Zita, a főszervező Varadinum Kulturális Alapítvány kuratóriumi elnöke.
A programkavalkád ennek jegyében sokszínűnek ígérkezik, számos kiállítás, könyvbemutató, ünnepi istentisztelet, sportesemény, hagyományőrző vásár, könnyű- és komolyzenei koncert, színházi előadás várja az érdeklődőket. A jubileumi rendezvénysorozat részét képező Magyar Filmnapok már csütörtökön elkezdődik a Lotus bevásárlóközpontban lévő Cinema Palace-ban.
Huszár István alpolgármester szerint idén az anyaországból is sokan bekapcsolódnak a rendezvénysorozatba, például vasárnap Opera határok nélkül címmel a Nagyváradi Egyetem művészeti Karának és a Debreceni Egyetem zenei karának közös produkciója lesz hallható a filharmóniában. A részletes program elérhető a Festum Varadinum Facebook-oldalán, a szervezők pedig jelezték, a színházi előadásokon kívül minden program – például a Rúzsa Magdi-koncert is – ingyenes lesz.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Kulturális hét Uzonban
Hagyomány a Feketeügy menti községközpontban, hogy időnként hétvégi kulturális napokat szerveznek. Meghívott és helyi együttesek különféle műsorszámokkal lépnek fel, szolgálván a művelődésre, szórakozásra nyitott közönséget – hangsúlyozta Ráduly István polgármester, ötletgazda és szervező. A kulturális táplálékhoz mindenki könnyen hozzájuthatott az elmúlt hétvégén is, mert az önkormányzat jóvoltából a belépés díjtalan volt.
Mi nem csalóka manapság?
Meglepetés volt a kovásznai Pokolsár Egyesület égisze alatt működő Pokolsár Társulat fellépése, ugyanis jelenlétükre bizonyára otthon, a Kőrösi Csoma Sándor Napokon is számítottak a szervezők. Különleges élményben részesült a népes uzoni közönség Tamási Áron háromfelvonásos drámai színjátéka, a Csalóka szivárvány bemutatóján. A darabot Gazda József nyugalmazott tanár rendezte, a rendező munkatársa Berecki Árpád. A társulat produkcióját a múlt év decemberében mutatták be, ebben az évben vidékre is eljutottak. Gazda József lapunk munkatársának korábban, a kovásznai bemutatón nyilatkozott a Tamási-darabról: „Csalóka-e a szivárvány? – tette fel gyönyörű művével nagy írónk a kérdést. S válasza: igen, csalóka! Mert ugyan ki nem lenne elégedetlen a sorsával? Nemzetünk, népünk gyötrelmesen nehéz sorsával, melynek szükségszerűen része az egyén, a mindenkori egyén sorsa is. A te sorsod, az én sorsom! Valamennyiünké, akik itt, Erdély földjén élünk, s e megtöretett nép, a magyarság sorsának részesei vagyunk. S így joggal érezzük: bizony, jó lenne átbújni a szivárvány alatt!” A diákszínjátszás Kovásznán negyvenéves múltra tekint vissza. A Pokolsár Egyesület színtársulata azt tűzte ki célul, hogy a régen előadott darabokat – régi-új szereplőkkel – újra színpadra viszi. Jelenleg már a negyedik színdarabot mutatták be. Fellépésüket vastapssal viszonozta a közönség.
Fúvósmuzsika A hétvégi fellépésre vállalkozott az 1998-ban alakult uzoni Atlantisz Egyesület megújult és megfiatalodott fúvószenekara is, amely továbbviszi a fúvósmuzsika helyi hagyományait. Balla Tímea, a minden esti műsorvezető felolvasta a zenekar Kodálytól kölcsönvett jelmondatát: „A tűznek nem szabad kialudni. Az ember zene nélkül nem teljes egész, csupán töredék. A zene mindenkié!” Számos szakmai és közönségsiker kísérte, kíséri a zenekar útját, ami újabb erőgyűjtésre és töretlen fejlődésre sarkallja az egyesület tagjait is. Jelenleg negyvenöt tagot számlál az együttes, korosztályok szerinti csoportokban folyik a folytonos felkészülés. A legkisebbek, a furulyások bontogatják szárnyaikat, igyekeznek elsajátítani a zenei alapfogalmakat. Ezt követi a hangszeres gyakorlat a gyerekdalok, népi és modernzene-feldolgozások elmélyítésére. A végső cél, hogy a legfiatalabbak is tagjai lehessenek a nagy zenekarnak, mint akik arra vannak hivatva, hogy ápolják és továbbvigyék a több mint hetven esztendőre visszatekintő uzoni fúvószenei hagyományokat – derült ki a karmester Lázár Lászlóval történő személyes beszélgetésünkből. Tíz, a legkülönbözőbb zenei műfajba sorolható dalt szólaltatott meg a zenekar, kétórás kikapcsolódást, kellemes szórakozást biztosított a népes hallgatóságnak, akik soraiban ott voltak a szomszédos falvak zenekedvelői is. Többek között felhangzott Müller Jászkun- és ifj. Lehár Ferenc Lyuk, lyuk, lyuk-indulója, Vittorio Monti Csárdása, a Mamma Mia stb.
Tánc, tündöklő népviselet
Nem túlzás azt állítani, hogy az Alvégre másodszor meghívott kézdiszentléleki Perkő Táncegyüttes szombat esti másfél órás fellépése megkoronázta a háromnapos rendezvényt. A szentföldi székely lányok-fiúk lelkükből ropták a legszebb csíki, ördöngösfüzesi, széki, vajdaszentiványi és kalotaszegi táncokat, alig bírták a felújított uzoni színpad deszkái. Negyven azoknak a lelkes fiataloknak – régebbieknek és zsengéknek – a száma, akik rendszeresen képzik magukat, a több évtizedes táncörökség tulajdonosaiként nemcsak itthon, hanem a határokon túl is megkülönböztetett elismerésnek örvendenek – tudtuk meg Marti Jenő táncvezértől. Tánc nem létezik zene nélkül – mondták, és Ábri Béla kézdiszentléleki zenész, jeles prímás nevét emlegették, aki több évtizedes tapasztalatával áll az együttes mellett, segíti zenei tudásával, olykor közösen sepsiszentgyörgyi és csíkszeredai zenészekkel. A kézdiszentléleki Borsika néptánccsoport többnyire az Apor István Általános Iskola tanulóiból verbuválódott azzal a céllal, hogy utánpótlásként szolgáljon a nagy együttes számára. A borsikásokból két pár ifitáncos is bemutatkozott Uzonban szombaton. Nagy ajándék ez nekünk – hangoztatták többen a közönség soraiból. Ráduly István polgármester díszoklevelet nyújtott át az együtteseknek, és további sikereket kívánt, kifejezve meggyőződését, hogy nemzeti kultúrhagyományaink, zenei anyanyelvünk, táncaink és a követendő irányokat mutató műkedvelő színjátszó mozgalmunk összetartó erő, amelyre arcszínét gyakran változtató korunkban egyre nagyobb szükségünk lesz.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A felettébb gyanús társadalom (Egy megfigyelt család - 1.)
„Ki kell irtanunk a polgárságot”
(Gheorghe Pintilie)
A kommunista diktatúráról már sokan írtak, sokat emlegették magán- és közbeszédben. Könyvtárnyi irodalma van, számos börtönnapló vagy visszatekintés, önéletrajz tárja elénk mindazokat a borzalmakat, melyeket testünk és lelkünk egyaránt elszenvedett. Aztán vannak másfajta vélekedések is. Megkeseredve a napjainkban csak gengszterváltásnak nevezett rendszerváltás fonákságaitól, az ország vezetőinek alkalmatlanságától és a mindenütt előforduló korrupciótól már tömegesen kívánják vissza Gheorghiu Dej és Ceauşescu parancsuralmi rendszerét, ahol mindenkinek volt állása és lakása. Az, hogy be kellett fognod szádat, nem volt elviselhetetlen. A csirkeláblevest és a sorban állást minden alapélelemért, a fűtetlen lakást és a villany elvételét, az egyszínű és tartalmú tévéadást ki lehetett bírni. S akinek mindez elfogadhatatlan volt? Az megérdemelte a börtönt...
Minden diktatúra két szükségszerű tényezőt feltételez: a rendszer feltétlen kiszolgálóit és az elnyomó erőszakszervezetet. Az előbbiekből kerülnek ki a jól megfizetett, hűséges felső, középső és alsó szintű vezetők. A román kommunista párt idején 1948-ig Siguranţának, 1948 után Securitaténak nevezték a politikai rendőrséget. Mind a két elnyomó szervezet tette a dolgát, és nem is rosszul. Édesapám az elsőnek, mi, a három fia (Attila, Csaba, Árpád) az utóbbinak voltunk az áldozatai. A rendszerhez hű emberek elkötelezett informátorok (besúgók) voltak, a zsarolhatók, megfélemlíthetők akarat nélküli, gyenge jellemű emberekből kerültek ki. Bárki is volt a Siguranţa és a Securitate „szállítója”, többnyire tevőlegesen járult hozzá ártatlan emberek bebörtönzéséhez. Hogy miként ítéljük meg cselekedeteiket, mindenkinek magánügye. Egyetlen személy kért írásos tetteiért bocsánatot tőlem. Neki megbocsátottam. A többi tíz hallgat – abban a reményben, hogy nem ismerem kilétüket. Hogy ez az elnyomó gépezet miként működhetett annyira hatékonyan, néhány adat szolgáljon bizonyítékul. Amikor megjelent a belügyminisztérium 1957/70-es számú titkos rendelete arról, hogy milyen társadalmi csoportokat kell rendszeresen megfigyelni, 8578 operatív tiszt, 3375 operatív altiszt, 5816 civil alkalmazott és 11 193 „segédszemélyzet” volt alkalmazásban. Raţiu ezredes, a nyomozati osztály főnöke a fordulat évének kezdetén egymillióra teszi az informátorok hálózatának létszámát. Ugyanekkor a Román Hírszerző Szolgálat igazgatója 14 250 katonai káderről beszél, akikből 8736 operatív tiszt és altiszt, ezek megoszlása: 3832 a központban, 4544 a megyéknél dolgozik. Elmondja, hogy 1 267 384 dossziét tárolnak, illetve ebből már 1989-ben százezret megsemmisítettek. Măgureanu nyilatkozza 1990-ben, hogy 425 000 dosszié az együttműködő személyeké.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meghurcolt, megbélyegzett polgármesterek
Erdély többségében magyarok lakta vidékein kevés olyan helyi önkormányzat működött az elmúlt négy esztendőben, amelyet nem RMDSZ-es polgármester vezetett. A néhány székelyföldi kivétel azt mutatja, hogy aki nem tudott kiegyezni az RMDSZ-többségű megyei önkormányzatokkal, annak pokollá tették az életét. Ezt bizonyítja a háromszéki Maksa polgármesterének története.
A Sepsibesenyőt is magába foglaló 1200 lakosú Maksa községről sokan hallottak az elmúlt években. Kevés olyan település van ugyanis Romániában, amely immár három esztendeje a polgármester személyes irányításával helyi tanács, azaz helyi önkormányzat nélkül működik. Hogy megértsük a történet hátterét, az elején tisztázni kell: Bács-Benke László, Maksa község polgármestere 2012-ben az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben nyert választásokat. Az EMNP-nek Erdély-szerte mindössze két polgármestere van, és mindkettő Háromszéken, két szomszédos község élén, Maksán és Nagyborosnyón. (Nagyborosnyó polgármestere, Szőcs Levente az évek óta ránehezedő nyomást megelégelve nemrég jelentette be, hogy júniusban az RMDSZ színeiben szeretne indulni a helyhatósági választásokon). Ha figyelembe vesszük a Magyar Polgári Párt (MPP) és az RMDSZ között megkötött választási egyezséget, akkor kijelenthető, hogy pártszínezetű polgármesterként Erdélyben ma Bács-Benke László az egyedüli ellenzéki magyar településvezető. Ezért a „rangért” az elmúlt négy esztendőben igencsak megszenvedett.
Tizennégyszer a DNA-nál
Maksa polgármesterének az esete egyféle rémtörténetként is felfogható. Arról szól, hova vezethet az egymás ellen leszámoló hadjáratot folytató erdélyi magyar politikusok ámokfutása, amelynek mindig a település látja a kárát. Ugyanakkor előtérbe hozza a romániai jogrend súlyos hézagait is, amelynek egyik szembeötlő példája szerint bárkit meg lehet hurcolni igazságtalanul, anélkül, hogy a feljelentőnek baja esne.
A háromszéki település polgármestere ellen 2013 óta egymást érték a feljelentések rendőrségen, ügyészségen, a Korrupcióellenes Ügyosztályon (DNA), illetve a prefektúrán. Olcsó vigasznak tartja, hogy az RMDSZ-es ellenfelei közül kikerülő notórius feljelentők összes ügyészségi, rendőrségi beadványa igaztalannak bizonyult: egyetlen esetben sem kerültek az őt sikkasztással, hamisítással és mindenfajta lopással megvádolók beadványai bíróság elé, az ellene felhozott vádak még az ügyészségi kivizsgálás fázisában megbuktak, minden büntetőeljárást megszüntettek vele szemben. A dióhéjban összefoglalt történet többéves kálváriát takar: csak a DNA brassói székhelyén tizennégy alkalommal járt – egy napra le is tartóztatták –, a többi rendőrségi és „normál” ügyészségi kihallgatások számát már nem is jegyzi. A tortúrának szívinfarktus és egyéb megbetegedések őrzik a nyomait, jogi elégtételre pedig semmi remény, hiszen védőügyvédje szerint Romániában soha nem a feljelentőt büntetik, hanem a feljelentettnek kell ártatlanságát bizonyítania.
Menesztett helyi tanács
Meghurcoltatásának története polgármesteri megválasztása után kezdődött el, amikor hozzáfogott a választási kampányban beígért rendteremtéshez. Számba vette a rendezetlen tulajdonviszonyokat, és egyik első stratégiai lépésként hozzáfogott ezek megoldásához. Így jutott el a turisztikai szempontból is nagy lehetőségeket kínáló 90 hektáros besenyői tó körüli telkek tulajdonjogi tisztázásához. Hamar kiderült, egyik RMDSZ-es kiskirály jogtalanul használt 1,2 hektár területet a tó körüli napozó részen, amely a többi területtel együtt a helyi önkormányzatot illette meg. Per pert követett és a polgármesteri hivatal visszaszerezte a földdarabot, amit liciten egy sepsientgyörgyi cégnek adott hosszúlejáratú használatra, hogy azt turisztikai szempontból a község javára hasznosítsa. Ez volt az a pillanat, amikor az ellentábor zárta sorait és totális háborút indított a polgármester ellen. A 9 tagú helyi önkormányzat 4 RMDSZ-es képviselője visszalépett és meggyőzték az ötödik, független képviselőt is, hogy tartson velük, így a négy néppártos képviselő kevésnek bizonyult a helyi tanács fennmaradásához, amely 2013 nyara óta de facto megszűnt létezni. A polgármester szerint a megyei tanács elnökének, Tamás Sándornak a támogatásával a helyi RMDSZ mindent elkövetett, hogy referendumot szervezzen az előrehozott választások kikényszerítésére, ebbéli igyekezetüket azonban a román prefektus keresztülhúzta. Az új helyzetben a polgármester arra kényszerült, hogy egyedül vezesse a községet. Minden ezzel kapcsolatos törvényt, előírást felkutatott, hogy véletlenül se kövessen el olyan hibákat, amelyek alapján az ellentábor keresztülvihetné menesztését. A megyeszerte elterjesztett összeférhetetlen polgármesterről szóló kép nem zavarta, ő ugyanis senkit nem üldözött el a polgármesteri hivatalból. Épp ellenkezőleg, őtőle szeretett volna az RMDSZ megszabadulni. „Talán egyszerűbb lett volna lemondanom, de nem akartam ezt az elégtételt megadni nekik. Be akartam bizonyítani, hogy bármennyi mocskot rám szórnak, én tisztán kerülök ki belőle. Úgy érzem, sikerült” – magyarázza az elmúlt három esztendő kálváriájának történetét Bács-Benke László. Azt mondja, ő nem gyűlöli az RMDSZ-t. Neki nem a szervezettel van baja, hiszen sok polgármestert ismer, sokukkal jó a viszonya. Ő az RMDSZ árnyékában meghúzódó gazembereket nem tudja elviselni, velük szemben vállalta az ellenzékiség sokéves küzdelmét.
Óriáspince-tető: nem Maksáé a jövedelem
Helyi önkormányzat nélkül a polgármester csak akkora költségvetés fölött rendelkezhet, amely a még működő tanács idejében lett megszavazva. Magyarán, Maksa község 2016-ban is a 2013-as költségvetés sarokszámai alapján költekezhet. Az akkor elfogadott mintegy 1,2 millió lejes költségvetés kiadási oldalát 12 hónapra felbontva költheti el, de tanácsi határozatok hiányában új szerződések, új pénzbevételi források nem jöhetnek szóba. Az önkormányzat hiánya miatt a község sok bevételtől elesett az elmúlt három évben, többek között a megyei tanács által uralt és telekkönyvileg a Maksához tartozó Óriáspince-tető rendezvényeinek potenciális jövedelmétől, bérleti díjaitól is. A megyei önkormányzat által felügyelt pénzleosztás tekintetében a polgármester szerint Maksa az utolsók között szerepel a megyében, csak annyi pénzt kap, amit a törvény szerint kötelezően meg kell kapnia a tanügy és egyéb közintézmények fenntartására. A kevéske pénzből így is sikerült felújítania a középületeket, járhatóvá tette a mezei utakat és a falvak utcáit és mintegy 120 embernek szervezett ingyenes szakképzési tanfolyamot a megyében keresett szakmákban, közösen egy brassói céggel. Legnagyobb eredményének mégis azt tartja, hogy megyei éllovasként Maksán sikerült rendezni szinte teljes egészében a tulajdonviszonyokat.
A Községháza feliratot nemrég váltotta a Polgármesteri Hivatal, miután bírósági döntéssel azzal fenyegették meg, hogy amennyiben a régi feliratot nem távolítja el, visszamenőleges hatállyal mintegy százezer lejes bírságot kell kifizetnie. Mandátuma alatt Bács-Benkének ez volt az egyetlen elveszített játszmája a hatóságokkal, a székely zászlót azonban nem tudta leszedetni a prefektus sem. Furfangos módon a szomszédos telekről lóg be a zászlórúd a polgármesteri hivatal felségterületére...
Nincs kisgazdajövő
Maksa ugrásnyira van a közigazgatásilag Rétyhez tartozó Schweighofer fűrészüzemtől, vagy ahogyan vendéglátóm fogalmaz, a favágóhídtól. Az onnan származó zajártalom és egyéb légszennyeződés elsősorban Maksa lakosságát sújtja, miközben a községnek semmi haszna nem származik belőle, mindössze öt idevalósi lakos dolgozik a gyárban. „A gyárral kapcsolatos legnagyobb baj mégis az, hogy a környéken hihetetlenül felverte a fa árát, az emberek már tűzifát sem tudnak beszerezni, hiszen a fakitermelőknek az éri meg, ha egyenesen a gyárnak adják el a nyersanyagot. Amellett, hogy a környék fafeldolgozó asztalosműhelyei csődbe jutottak, a fahiány súlyosan érinti a lakosságot is” – összegzi a fűrészüzemmel kapcsolatos ellenérveit. Hasonlóan vélekedik a Maksától mindössze egy kilométerre felépített, a Nagyborosnyó községhez tartozó lécfalvi szeméttelepről is, amely ellen elődeinek nem volt kifogása. Azt tartja, bűn a falu lakóival szemben, hogy ilyen közel engedték a házakhoz az évente több ezer tonna szemetet raktározó és feldolgozó üzemet, holott lakott területtől akár 4–5 kilométerre is találhattak volna megfelelő helyet. „El lehet képzelni, ki veszi meg ezek után a maksai pityókát, amikor köztudott, hogy a megye egyik legszennyezettebb községévé válunk” – fogalmaz a polgármester.
Miközben szétnézünk a faluban, a gazdálkodás esélyeiről is megkérdezem, mint olyan elöljárót, aki mezőgazdasági szakemberként világéletében gazdálkodott, állatokat tartott. A polgármester nem jósol nagy jövőt a kis- és közepes gazdáknak. Úgy véli, a teljes román agrártámogatási rendszer elhibázott, hiszen csak a nagygazdákat karolja fel. „Az egykori kollektív elnökökből és állami mezőgazdasági vállalatok mérnökeiből, vezetőiből erősen megkérdőjelezhető tisztaságú privatizálás során meggazdagodott agrárelit már rég nem szorul állami támogatásra, a pénzek zömét mégis ők zsebelik be. Ez a rendszer teljesen kiszolgáltatottá teszi a gazdatársadalmat” – fogalmaz. Az emberek többségének nem marad más választása, mint városon vállalni olcsó munkabér melletti megélhetést, vagy külföldre távozni.
A polgármester nagy veszélynek tartja a termőföldek elkótyavetyélését, ami rövid idő alatt gyökeresen átrendezheti számos székelyföldi település tulajdonviszonyait. Azt mondja, ha helyi csapatával sikerül még egy mandátumot nyernie, ezen a téren is tenni fog valamit.
Tizennégyszer a DNA-nál
Maksa polgármesterének az esete egyféle rémtörténetként is felfogható. Arról szól, hova vezethet az egymás ellen leszámoló hadjáratot folytató erdélyi magyar politikusok ámokfutása, amelynek mindig a település látja a kárát. Ugyanakkor előtérbe hozza a romániai jogrend súlyos hézagait is, amelynek egyik szembeötlő példája szerint bárkit meg lehet hurcolni igazságtalanul, anélkül, hogy a feljelentőnek baja esne.
A háromszéki település polgármestere ellen 2013 óta egymást érték a feljelentések rendőrségen, ügyészségen, a Korrupcióellenes Ügyosztályon (DNA), illetve a prefektúrán. Olcsó vigasznak tartja, hogy az RMDSZ-es ellenfelei közül kikerülő notórius feljelentők összes ügyészségi, rendőrségi beadványa igaztalannak bizonyult: egyetlen esetben sem kerültek az őt sikkasztással, hamisítással és mindenfajta lopással megvádolók beadványai bíróság elé, az ellene felhozott vádak még az ügyészségi kivizsgálás fázisában megbuktak, minden büntetőeljárást megszüntettek vele szemben. A dióhéjban összefoglalt történet többéves kálváriát takar: csak a DNA brassói székhelyén tizennégy alkalommal járt – egy napra le is tartóztatták –, a többi rendőrségi és „normál” ügyészségi kihallgatások számát már nem is jegyzi. A tortúrának szívinfarktus és egyéb megbetegedések őrzik a nyomait, jogi elégtételre pedig semmi remény, hiszen védőügyvédje szerint Romániában soha nem a feljelentőt büntetik, hanem a feljelentettnek kell ártatlanságát bizonyítania.
Menesztett helyi tanács
Meghurcoltatásának története polgármesteri megválasztása után kezdődött el, amikor hozzáfogott a választási kampányban beígért rendteremtéshez. Számba vette a rendezetlen tulajdonviszonyokat, és egyik első stratégiai lépésként hozzáfogott ezek megoldásához. Így jutott el a turisztikai szempontból is nagy lehetőségeket kínáló 90 hektáros besenyői tó körüli telkek tulajdonjogi tisztázásához. Hamar kiderült, egyik RMDSZ-es kiskirály jogtalanul használt 1,2 hektár területet a tó körüli napozó részen, amely a többi területtel együtt a helyi önkormányzatot illette meg. Per pert követett és a polgármesteri hivatal visszaszerezte a földdarabot, amit liciten egy sepsientgyörgyi cégnek adott hosszúlejáratú használatra, hogy azt turisztikai szempontból a község javára hasznosítsa. Ez volt az a pillanat, amikor az ellentábor zárta sorait és totális háborút indított a polgármester ellen. A 9 tagú helyi önkormányzat 4 RMDSZ-es képviselője visszalépett és meggyőzték az ötödik, független képviselőt is, hogy tartson velük, így a négy néppártos képviselő kevésnek bizonyult a helyi tanács fennmaradásához, amely 2013 nyara óta de facto megszűnt létezni. A polgármester szerint a megyei tanács elnökének, Tamás Sándornak a támogatásával a helyi RMDSZ mindent elkövetett, hogy referendumot szervezzen az előrehozott választások kikényszerítésére, ebbéli igyekezetüket azonban a román prefektus keresztülhúzta. Az új helyzetben a polgármester arra kényszerült, hogy egyedül vezesse a községet. Minden ezzel kapcsolatos törvényt, előírást felkutatott, hogy véletlenül se kövessen el olyan hibákat, amelyek alapján az ellentábor keresztülvihetné menesztését. A megyeszerte elterjesztett összeférhetetlen polgármesterről szóló kép nem zavarta, ő ugyanis senkit nem üldözött el a polgármesteri hivatalból. Épp ellenkezőleg, őtőle szeretett volna az RMDSZ megszabadulni. „Talán egyszerűbb lett volna lemondanom, de nem akartam ezt az elégtételt megadni nekik. Be akartam bizonyítani, hogy bármennyi mocskot rám szórnak, én tisztán kerülök ki belőle. Úgy érzem, sikerült” – magyarázza az elmúlt három esztendő kálváriájának történetét Bács-Benke László. Azt mondja, ő nem gyűlöli az RMDSZ-t. Neki nem a szervezettel van baja, hiszen sok polgármestert ismer, sokukkal jó a viszonya. Ő az RMDSZ árnyékában meghúzódó gazembereket nem tudja elviselni, velük szemben vállalta az ellenzékiség sokéves küzdelmét.
Óriáspince-tető: nem Maksáé a jövedelem
Helyi önkormányzat nélkül a polgármester csak akkora költségvetés fölött rendelkezhet, amely a még működő tanács idejében lett megszavazva. Magyarán, Maksa község 2016-ban is a 2013-as költségvetés sarokszámai alapján költekezhet. Az akkor elfogadott mintegy 1,2 millió lejes költségvetés kiadási oldalát 12 hónapra felbontva költheti el, de tanácsi határozatok hiányában új szerződések, új pénzbevételi források nem jöhetnek szóba. Az önkormányzat hiánya miatt a község sok bevételtől elesett az elmúlt három évben, többek között a megyei tanács által uralt és telekkönyvileg a Maksához tartozó Óriáspince-tető rendezvényeinek potenciális jövedelmétől, bérleti díjaitól is. A megyei önkormányzat által felügyelt pénzleosztás tekintetében a polgármester szerint Maksa az utolsók között szerepel a megyében, csak annyi pénzt kap, amit a törvény szerint kötelezően meg kell kapnia a tanügy és egyéb közintézmények fenntartására. A kevéske pénzből így is sikerült felújítania a középületeket, járhatóvá tette a mezei utakat és a falvak utcáit és mintegy 120 embernek szervezett ingyenes szakképzési tanfolyamot a megyében keresett szakmákban, közösen egy brassói céggel. Legnagyobb eredményének mégis azt tartja, hogy megyei éllovasként Maksán sikerült rendezni szinte teljes egészében a tulajdonviszonyokat.
A Községháza feliratot nemrég váltotta a Polgármesteri Hivatal, miután bírósági döntéssel azzal fenyegették meg, hogy amennyiben a régi feliratot nem távolítja el, visszamenőleges hatállyal mintegy százezer lejes bírságot kell kifizetnie. Mandátuma alatt Bács-Benkének ez volt az egyetlen elveszített játszmája a hatóságokkal, a székely zászlót azonban nem tudta leszedetni a prefektus sem. Furfangos módon a szomszédos telekről lóg be a zászlórúd a polgármesteri hivatal felségterületére...
Nincs kisgazdajövő
Maksa ugrásnyira van a közigazgatásilag Rétyhez tartozó Schweighofer fűrészüzemtől, vagy ahogyan vendéglátóm fogalmaz, a favágóhídtól. Az onnan származó zajártalom és egyéb légszennyeződés elsősorban Maksa lakosságát sújtja, miközben a községnek semmi haszna nem származik belőle, mindössze öt idevalósi lakos dolgozik a gyárban. „A gyárral kapcsolatos legnagyobb baj mégis az, hogy a környéken hihetetlenül felverte a fa árát, az emberek már tűzifát sem tudnak beszerezni, hiszen a fakitermelőknek az éri meg, ha egyenesen a gyárnak adják el a nyersanyagot. Amellett, hogy a környék fafeldolgozó asztalosműhelyei csődbe jutottak, a fahiány súlyosan érinti a lakosságot is” – összegzi a fűrészüzemmel kapcsolatos ellenérveit. Hasonlóan vélekedik a Maksától mindössze egy kilométerre felépített, a Nagyborosnyó községhez tartozó lécfalvi szeméttelepről is, amely ellen elődeinek nem volt kifogása. Azt tartja, bűn a falu lakóival szemben, hogy ilyen közel engedték a házakhoz az évente több ezer tonna szemetet raktározó és feldolgozó üzemet, holott lakott területtől akár 4–5 kilométerre is találhattak volna megfelelő helyet. „El lehet képzelni, ki veszi meg ezek után a maksai pityókát, amikor köztudott, hogy a megye egyik legszennyezettebb községévé válunk” – fogalmaz a polgármester.
Miközben szétnézünk a faluban, a gazdálkodás esélyeiről is megkérdezem, mint olyan elöljárót, aki mezőgazdasági szakemberként világéletében gazdálkodott, állatokat tartott. A polgármester nem jósol nagy jövőt a kis- és közepes gazdáknak. Úgy véli, a teljes román agrártámogatási rendszer elhibázott, hiszen csak a nagygazdákat karolja fel. „Az egykori kollektív elnökökből és állami mezőgazdasági vállalatok mérnökeiből, vezetőiből erősen megkérdőjelezhető tisztaságú privatizálás során meggazdagodott agrárelit már rég nem szorul állami támogatásra, a pénzek zömét mégis ők zsebelik be. Ez a rendszer teljesen kiszolgáltatottá teszi a gazdatársadalmat” – fogalmaz. Az emberek többségének nem marad más választása, mint városon vállalni olcsó munkabér melletti megélhetést, vagy külföldre távozni.
A polgármester nagy veszélynek tartja a termőföldek elkótyavetyélését, ami rövid idő alatt gyökeresen átrendezheti számos székelyföldi település tulajdonviszonyait. Azt mondja, ha helyi csapatával sikerül még egy mandátumot nyernie, ezen a téren is tenni fog valamit.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem tartják korrektnek Portikék lemondását
Ideiglenes elnökkel és ügyvezetővel folytatja tevékenységét az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) marosvásárhelyi szervezete, miután Portik Vilmos elnök és Jakab István alelnök néhány nappal ezelőtt bejelentették távozásukat. A Maros megyei szervezet élén álló Bereczki Ferenc nem tartja korrektnek, hogy valaki Facebookon „nyújtsa be” a lemondását, és még egy telefonbeszélgetés erejéig se közölje döntését felettesével.
„Nem halálos áldozat Portik és Jakab kilépése” – szögezte le a néppárt Maros megyei elnöke, Bereczki Ferenc, aki öt hónappal ezelőtt éppen az előbbitől vette át a megyei szervezet irányítását. A néhány nappal ezelőtt történt szakítás után, ideiglenes jelleggel, június 10-ig Bereczki a városi elnöki tisztséget is „megörökölte” Portik Vilmostól. Az új elnök nem rejtette véka alá, hogy a két frontember visszavonulása nehézségeket okozott a vásárhelyi szervezetben, azonban, mint mondta, inkább azokat a személyeket viselhette meg a két fiatalember hirtelen döntése, akik bíztak bennük és ígéreteikben. „Portik Vilmos volt elnökünk nem a néppártot hagyta a cserben, hanem azokat a választópolgárokat, akik a tavalyi magyar–magyar előválasztáson rá adták a szavazatukat” – jelentette ki lapunknak Bereczki Ferenc.
Az új elnöknek az fáj, hogy éppen az a két személy lépett ki a csapatból, akik eddig azzal kampányoltak, hogy számukra a marosvásárhelyi magyarok támogatása a legfontosabb. „Ezt a támogatást én csak úgy tudom elképzelni, hogy odaállok, és a küzdök a megfogalmazott célokért” – fejtette ki. Kérdésünkre, hogy valóban a 2015-ben elképzelt közös magyar tanácsosi lista bukása vezethetett Portik váratlan lemondásához, vagy netán bizonyos párton belüli súrlódások is közrejátszottak a fiatal politikus döntésében, Bereczki úgy vélte, hogy az EMNP-n belül senki nem adott okot a volt elnök távozására. „Az okokról én is csak annyit tudok, amit a Facebookon és az újságban olvastam. Portik Vilmos nem közölte írásban lemondását, de még csak fel sem hívott telefonon. Elvártam volna, hogy jöjjön be, nézzen a szemembe, és úgy közölje a döntését” – fakadt ki Bereczki Ferenc.
Amint beszámoltunk róla, közösségi oldalán Portik Vilmos azzal indokolta meg döntését, hogy nem tudja elfogadni, hogy a marosvásárhelyi magyarság számára a legjobb felállást jelentő közös lista az RMDSZ kizáró magatartása miatt meghiúsult. „Nem értek ezzel egyet és nem vagyok hajlandó ebben a politikai szemfényvesztésben cinkossá válni. Tudatában vagyok ugyanakkor annak is, hogy ha egy párt tisztségviselője a választások során nem vállalja a megmérettetést, akkor annak erkölcsi alapja sincs a párton belül tisztséget betölteni. Ennek értelmében az Erdélyi Magyar Néppártban betöltött minden tisztségemről lemondok” – írta a csalódott exelnök.
Bereczki Ferencet Jakab István döntése is meglepte, hisz Portik lemondása után Jakab megerősítette, hogy tovább vállalja a küzdelmet, aztán hirtelen megváltoztatta a véleményét. „Ő legalább írásban jelezte, hogy lemond mindenről, még a párttagságról is” – tette hozzá.
A két ideiglenes vezetőtől azt is megkérdeztük, hogy meglepné-e őket, ha a távozó vezetők idővel valamelyik más magyar pártban bukkannának fel úgy, ahogy ezt Szilágyi Zsolt országos pártelnök feltételezi róluk. Pálosi Csaba úgy vélte, „annyira vagány gyerekek, hogy ezt nem fogják megtenni”, Bereczkit már nem érné meglepetésszerűen. Azt viszont ő is hinni szeretné, hogy a két kilépő a választásokig nem vált pártot.
A nehézségek ellenére a munka nem áll le, közölték a városi szervezet ideiglenes vezetői. Készül az önálló tanácsosi lista, melynek élére Portik helyébe Pálosi Csaba lépett, ugyanakkor további 28 vidéki önkormányzatban száll versenybe a néppárt a képviselői helyekért. Tizenhat településen állítanak polgármesterjelöltet, de Marosvásárhelyen továbbra is a függetlenként induló RMDSZ-es Soós Zoltánt támogatják.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Udvarhelyi gyárak akkor és most
Az egykori székelyudvarhelyi nagyvállalatok a múlt század második felében még a város aktív lakosságának jó részét ellátták munkával, sok ezer udvarhelyi család megélhetését biztosították. Napjainkra egy részükből csak az épületek maradtak, mások átalakulva, technológiailag megújulva jelenleg is több száz embernek adnak munkát. Riportunkban a múlt században épült udvarhelyi gyáraknál vagy azok utódvállalatainál tett látogatásunkra kísérhetnek el olvasóink.
Az 1975-ben alapított Matrica gyár háromezernél több alkalmazottja jobbára a belföldi vegyiparnak és gyógyszeriparnak gyártott alkatrészeket. A privatizáció után négy egységre szakadt. Először kivált belőle a Roseal, követte a Matplast, a Matform és végül maradt a Matrița – közölte Gergely László, a megmaradt Matrița Rt. igazgatója.
A nyugatias Matplast
Kedves gesztussal fogadtak a főként családi vállalkozásként működő cégnél, a gyár ajtaján belépve felvillant előttünk a fali hirdetőtábla köszöntése: „Üdvözöljük a Matplast Kft. székhelyén az Udvarhelyi Híradó munkatársait”. A többségében családi tulajdonú vállalkozás fő tevékenységi területe a műanyag és alumíniumszerszámok, illetve cserealkatrészek gyártása, amit 98 alkalmazott a nyugat-európai piac számára állít elő – tudtuk meg Péter Péter vezérigazgatótól.
A gyártórészleg tiszta, modern, összhangban van azzal a benyomással, amit belépéskor a nyugati üzleti kultúrából átvett üdvözlés keltett bennünk. A technikai fejlődés mellett nagy hangsúlyt fektetnek az alkalmazottak továbbképzésére is: folyamatos oktatás zajlik az e célból kialakított tanulóteremben. Az átlagéletkor meghaladja a negyven évet, ez kissé aggasztja az igazgatót, hiszen az elöregedés és a szakmai utánpótlás hiánya veszélybe sodorja a termelést. Péter Péter reméli, hogy az udvarhelyi Bányai János Szakközépiskolában beindul a beígért szakmai képzés, ami az iparág fennmaradásának záloga.
A sikeres Ikos
Az Ikos – Conf Részvénytársaság hajdanán a Május 1. Szövetkezet nevet viselte. 1949-ben az udvarhelyi szabómesterek szövetségeként jött létre, majd alig tíz év leforgása alatt gyárrá nőtte ki magát, és a ma II. Rákóczi Ferencként ismert utcában található régi kaszárnya épületébe költözött. 1973-ban új munkacsarnokot építettek, ahol az 1990-es évek elejéig közel ezerkétszáz alkalmazott dolgozott. Az itt elkészített termékek Kanadába, az Egyesült Államokba, az egykori Kelet-, illetve Nyugat-Németországba és a Szovjetunióba kerültek, a közel-keleti országoknak pedig katonai egyenruhákat varrtak. A készruhagyár már akkor jó hírnévnek örvendett – mesélte Gyöngyössy Judit vezérigazgató.
A rendszerváltás után nagyon gyorsan privatizálták, hetven százaléka egy kanadai cég, míg a fennmaradó rész részvények által az alkalmazottak tulajdonába került. A beáramló külföldi tőke segítségével korszerű gépeket vásároltak, és az új technológia, valamint az új nyugat-európai klienseknek köszönhetően beindult az élet – fűzte hozzá. A 21. század elejére az itt dolgozók száma megközelítette a 3500-at, de ez a létszám hamarosan kevesebb mint felére csökkent. Romániának az Európai Unióhoz történő csatlakozása, majd az ezt követő gazdasági válság az Ikosnál is éreztette hatását, hiszen az itt dolgozóknak több mint fele elvándorolt. A készruhagyár 2007-től áttért az egy váltásban való gyártásra, jelenleg 1140 alkalmazottat foglalkoztat, akik majdnem kizárólag a német piac számára termelnek.
A Tehnoutilajból csak az épületek maradtak
1950 elején alakult a régi udvarhelyiek által Gábor Áron néven ismert szövetkezetkezet, majd Tehnoutilaj, amelynek virágkorában 2400 alkalmazott gyártotta az élelmiszeripari és mezőgazdasági gépeket, javarészt a belföldi piac számára – emlékezett vissza Fancsali Kálmán, a vállalat hajdani igazgatója. 1990 után az alkalmazottak száma 500 főre csökkent, akik többnyire a németországi felvásárlóknak gyártottak. Közel tíz évig, kevés tőkével, úgy próbáltak fennmaradni, hogy átálltak olyan gépek gyártására, amelyekre az újonnan megalakult kis hús-, tej- és pékipari vállalkozásoknak szükségük volt. Ugyanakkor az átalakult mezőgazdasági igényeknek megfelelően a nagy gépek helyett kis kasza- és kapagépeket készítettek.
1999-ben a vállalat 40 százalékát megvásárolta egy magyarországi konzorcium, azzal az ígérettel, hogy tőkebefektetéssel versenyképessé teszi a termelést, azonban nem így történt. A beígért tőkebefektetés elmaradt, és így 2005-ben megszűnt minden tevékenység, ami a hajdani nagyvállalatot jellemezte. Az épületeket különböző cégek bérlik, azonban a régi vállalat helyiségeiben jelenleg is ugyanannyian dolgoznak, mint a privatizáció előtt – vigasztalódott a hajdani igazgató.
A Famos legfőbb partnere most is Németország
1948-ban a többi udvarhelyi nagyvállalathoz hasonlóan szövetkezetként, Vörös Csillag néven jött létre. 1970-ben megépült az első egység, amely már a Bútorgyár nevet viselte, majd ehhez hozzáépítették 1984-ben a második termelőegységet. A kettőben összesen mintegy háromezer ember dolgozott. Az itt készített tölgyfabútorokat a csíki fafeldolgozó vállalat alegységeként csak exportra gyártották: közel 80 százalékuk Nyugat-Európába, a többi a keleti szocialista országokba került. A rendszerváltás után az udvarhelyi részleg levált a csíkszeredai anyavállalatról, és a székelykeresztúrival egyesülve különálló egységként folytatta a tevékenységet, a brassói regionális központhoz tartozva. Ez utóbbira főként a rendszerváltás elején volt szükség, amikor akadozott az anyagellátás, hiszen Udvarhely környékén nem igazán lehetett tölgyfához jutni.
A vállalat részvényeinek közel 90 százalékát az alkalmazottak birtokolják. Az itt készített bútorok felvásárlói piaca a kezdetektől mostanáig nem sokat változott: míg régen 60 százalékát német piacra gyártották, jelenleg is a termékek fele oda készül – tudtuk meg Bartha János kereskedelmi igazgatótól. Noha a piac nem változott, a stílus annál inkább: régen a túldíszített barokk volt a menő, most a letisztult formákat keresik, ugyanakkor díszítőelemként divatos a sok üveg és fémbetét. 1990 után az alkalmazottak jó része nyugdíjba ment, volt, akit elbocsátottak. A jelenleg 475 alkalmazottat foglalkoztató gyár teljesen új technológiával, számítógép-vezérlésű gépekkel piacképes maradt a rendszerváltás után is.
A régi bútorgyár napjainkaban kisebb területen működik: a volt Tehnoutilaj nagy csarnokába költöztették a termelést, több régi épületet eladtak, hogy finanszírozhassák az új technológiával járó kiadásokat. 2000-ben megvásárolták az IFET gattercsarnokát és rönkraktárát, a megmaradt kevés alkalmazott a Famos dolgozója lett.
Az IFET-ből alig maradt valami
Egykor tízhektáros területet tudott magáénak a volt fafeldolgozó vállalat, melynek jó részén ma a Kaufland áll. Az IFET alkalmazásában álló erdőmunkások évente 250 és 300 ezer köbméter fát termeltek ki Udvarhelyszéken. Ebből a mennyiségből a város fatelepén naponta 20–40 vagont töltöttek meg fenyő-, bükk- és tölgydeszkával, valamint bányafával és cellulózzal. A bányafa az ország különböző területein működő bányák csarnokainak, járatainak tartóoszlopaként szolgált. Az IFET-nél hajdanán 1200–1500 alkalmazott dolgozott. Ez a létszám magában foglalta a favágókat is, akiknek közel negyven százaléka Moldvából és Máramarosról származó hegyvidéki munkás volt. A fafeldolgozó vállalat termékeinek nagy részét a belföldi piacon értékesítette, azonban évente 30 ezer köbméter fa észak-afrikai országokba és Izraelbe került – emlékezett vissza Cseke Lajos egykori igazgató.
1994 után a bányák jó részét bezárták, a bútorgyárak egymás után mentek tönkre, így megszűnt a felvásárlópiac – folytatta. Az 1999-es privatizáláskor szerették volna megtartani a gyárat az alkalmazottak számára, azonban rövid pereskedés után belátták, hogy nem tudják kifizetni a liciten felvert összeget. Végül 2000-ben a Famos vásárolta meg a fatelepet, ahol az akkori hatszáz alkalmazott egy része nyugdíjba vonult, más részük végkielégítéssel távozott, a maradék százötven személy az új tulajdonos alkalmazásába került.
Cérnagyár
Meglepő és talán kevesen tudják: az angolok építették és szerelték fel az egykori székelyudvarhelyi Cérnagyárat és Fonodát, amelyet 1970-ben adták át. A 2700 alkalmazott belföldre, illetve a keleti szocialista országok fonodáinak és szövődéinek gyártott alapanyagot, valamint kézimunkacérnát. A cérnagyárnak saját festödéje is volt. Az alkalmazottak a gyár saját bölcsődéjébe és óvodájába vihették gyerekeiket – tudtuk meg Nemes Juliánna könyvelőtől, akinek nemcsak gyermekei, hanem később unokái is oda jártak. 1999-ben privatizálták a Cérnagyárat, melynek hetven százaléka jogi személy, a többi magánszemélyek birtokába került. A gyár épületeinek egy részét eladták, most különféle kereskedelmi és gyártási tevékenységek folynak bennük, néhány épület, a többi közt a volt irodaház megmaradt a részvénytársasággá alakult Cérnagyár tulajdonában. A vállalatnak mindössze három alkalmazottja dolgozik itt, összesen öt irodában, a többi helyiségben bérlők tevékenykednek. A megmaradt Cérnagyárnak tizennégy bérlője van – közölte Hadnagy István épületgondnok.
Hajdan a gyapotot 10 hektárnyi gyárterületen sodorták cérnává, fonallá, mostanra már csak a bérbe adott épületek emlékeztetnek a régmúlt időkre, amikor a délután két órakor megszólaló gyárkürt mély hangjára a munkások százával özönlöttek ki a kapukon. Noha egyértelműen senki nem mondta ki, eléggé valószínű, hogy az angolok múlt századi gépei a huszonegyedik század ócskavastelepein végezték.
Dósa Ildikó |
Székelyhon.ro

Érzelmekkel tényszerűen?
Gondolkozhat Kalus Johannis államfő azon, hogyan viszonyuljon a parlamentben végül szinte teljes többséggel elfogadott hitelcsere törvényéhez, amely a felvetése óta kanyargós utat járt be, és minden érintett fél igyekezett a saját eszközeivel hatni az érzelmekre az említett jogszabály kapcsán.
A lakáshitelt felvett személyek korábban tüntetést szerveztek a fővárosban, hogy felhívják a figyelmet a fizetésképtelenség(ük) veszélyére meg az őket fenyegető kisemmizésre, teljes elszegényedésre a hitelt nyújtó bankok érzéketlensége, egyoldalú nyereségvágya, a becsapós kamatok és valutaár-ingadozások miatt. A bankok – élen a nemzeti bankkal és annak kormányzójával – arra figyelmeztettek, hogy a tervezett jogszabály több szempontból alkotmányellenes, ellentmond európai uniós szabályozásoknak, illetve javaslatoknak a témában, fölösleges, mivel létezik külön törvény a magáncsődre szintén a magánszemélyek védelmében ilyen jellegű eladósodás esetén. Sőt, még arra is áldoztak a bankok pár héttel ezelőtt, hogy hatalmas reklámokon hirdessék a központi román nyelvű sajtóban az elfogadás előtt álló jogszabály hátrányait az ország minden lakosára nézve: mintegy vészjóslón figyelmeztettek arra, hogy minden lakás megdrágul, minden hiteligénylés nehezebb és bonyolultabb lesz, az eddiginél jóval nagyobb előleget kell kifizetni lakáshitelezés esetén, megszűnik a fiataloknak olyan jó és népszerű Első Ház program, egyszóval a hitelcsere törvény néhány érintettje miatt egy egész ország lakosságának lesz rosszabb, nem beszélve a bankintézetek várható veszteségéről. Az érzelmi ráhatást a jogszabályalkotó, illetve politikusok a törvény általános társadalmi segítőjellegével igyekeztek elérni, ezt hangsúlyozták a szerdai parlamenti szavazást követően is: tanúsítsanak a bankok több megértést, emberséget, hiszen az emberek bankbetétjeiből, pénzéből léteznek.
A témában a hangulat olyannyira elmérgesedett, hogy a politikusok felszólították a bankokat, fejezzék be a félretájékoztatást, a lakosság „mérgezését”, a nyomásgyakorlást és érzelmi hangulatkeltést. A maguk részéről pedig a bankok olyan forgatókönyveket játszottak le – persze (vagy remélhetőleg) csak jelképesen érzékeltetve az elképzelhető helyzetet –, miszerint majd a bankbetéteseket ablakkeretekkel, kilincsekkel, ajtókkal fizetik ki… Lévén, hogy a hitelcsere lehetővé teszi a fizetésképtelen személynek, hogy adósságtörlesztés helyett, vagyis a pénzért cserébe a bankra hagyja a hitelgaranciát képező lakást, és majd legyen a bank dolga, hogyan „csinál” abból újból pénzt.
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Furta: 130 furulyás János bácsival és boszorkával
130 gyermek furulyázik szombaton a hangszeroktatást kínáló kolozsvári InstruMentor Egyesület II. Furulyás Találkozóján.
Kolozsvári furulyások jelentkeztek, de Tordáról, Szamosújvárról, Magyarbikalról is jönnek csoportok. Pusztai Enikő, az egyik szervező arról beszélt, nem versenyt akartak szervezni, hiszen a furulyázó gyerekek nem napi szinten tanulják a zenét, ezért lett belőle találkozó, vagyis leleményes rövidítéssel Furta.
– Sok versenyt szerveznek zeneiskolások, zenész gyerekek, fiatalok számára, ahol többnyire a furulya sosem szerepel. Ezt a hiányt szerettük volna pótolni azzal a különbséggel, hogy elhagytuk a vetélkedő jelleget, hiszen tulajdonképpen amatőrökről van szó, akik kedvtelésből furulyálnak. Jó alkalom ez arra is, hogy a kicsi kezdőbbek láthassák a nagyokat, akik a kezdeti gyerekdalocskákon túl már Mozartot, Bachot, Beethoven Örömódáját vagy Vivaldi évszakjait is játsszák a különféle furulyákon – mondta Pusztai Enikő.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi értékteremtőket díjaztak Kolozsváron és Csíkszeredában
Erdély szellemi és lelki gazdagságát gyarapító közéleti személyiségek vehettek át magyar állami kitüntetést szerdán este Kolozsváron és Csíkszeredában.
A Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa által a kincses városi Agapé étteremben megszervezett ünnepség keretében Áder János, Magyarország köztársasági elnöke megbízásából Mile Lajos főkonzul elsőként Vincze Máriát, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kara professzorát, a Romániai Magyar Közgazdásztársaság alapítóját tüntette ki a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével. A pedagógus beszédében úgy fogalmazott, a világ legszebb hivatása az övé, csak az fáj neki, hogy 50 év alatt egyszer se mondta a diákjainak, hogy mennyire szereti és tiszteli őket.
Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át Papp Hunor Zsolt református lelkipásztor az erdélyi magyarság, különösen Sztána község megújulása érdekében végzett nemzetmegtartó és hagyományőrző tevékenységéért.
Kallós Miklós filozófus, szociológus, a BBTE filozófia-szociológia tanszékének nyugalmazott tanszékvezetője a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést kapta az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásban, valamint a kolozsvári zsidó hitközség elnökeként a holokauszt megismertetése érdekében végzett sokrétű tevékenységéért.
A főkonzul szintén Magyar Ezüst Érdemkeresztet adott át Mureşan Judit Mirjamnak. A fizikus, kémikus, a BBTE fizika-kémia tanszéke nyugalmazott tanárának a holokauszt megismertetése, valamint az egykori kolozsvári magyar zsidó gimnázium emlékének ápolásában, illetve a magyar nyelvű zsidó közösség érdekében végzett kiemelkedő tevékenységéért járt az állami elismerés.
Nagy Péter, a kolozsvári IDEA Design & Print, valamint a Gloria Nyomda ügyvezető igazgatója, az IDEA Könyvtér vezetője a kolozsvári magyar nyelvű könyvnyomtatás és könyvkiadás terén végzett meghatározó munkájáért vehette át a Magyar Ezüst Érdemkeresztet.
Nussbaum László közgazdász, a BBTE közgazdasági tanszékének nyugalmazott tanára jelentős tudományos munkája, illetve a holokauszt széles körű megismertetése iránti elhivatott tevékenysége példaértékű, ezért szintén Magyar Ezüst Érdemkereszt lett a jutalma.
A csíkszeredai főkonzulátuson megtartott szerda esti ünnepség keretében kilenc székelyföldi közéleti személyiség vehetett át magyar állami elismerést. „Olyan emberekről van szó, akiknek életműve példaértékű, akik közvetlenül gyarapították a Székelyföld szellemi és lelki gazdagságát” – fogalmazott Zsigmond Barna Pál főkonzul.
A Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át Diénes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE), Biró Domokos egyetemi docenst (Sapientia–EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművészt, valamint Kincses Elemér írót pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Dimény Attila, a Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum vezetője, Kosztándi Jenő festőművész és Molnár Piroska kányádi nyugalmazott tanító. Zsigmond Barna Pál Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adott át továbbá Oláh-Gál Elvira rádiós újságírónak, a Kossuth Rádió székelyföldi tudósítójának és Roth Györfi Erzsébet előadóművésznek.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Szekusoffenzíva Székelyföldön (Beszélgetés Stefano Bottoni történésszel, a romániai magyar kisebbség XX. századi történetének kutatójával)
A Securitate hárombetűs utóda minden korábbinál nagyobb súllyal van ma jelen Székelyföldön – állítja Stefano Bottoni. A Budapesten élő olasz–magyar történésszel azt is igyekeztünk körüljárni, mi magyarázza a romániai magyarság egész pályás letámadását.
– Anyanyelvi szinten beszél magyarul, aminek biztosan sok hasznát veszi a romániai magyarság múltját célzó kutatásaiban. Miképpen alakult ez így?
– Egyszerű: édesanyám magyar, 1970-ben vándorolt ki Magyarországról. Nem volt ő politikai vagy gazdasági menekült, csak éppen szerelmes, így aztán férjhez ment Olaszországba. Amikor 1977-ben Magyarországon is anyakönyveztettek – előzetesen már kaptam Bolognából egy rendes olasz nevet, a Stefanót –, a hatóságok azt mondták anyámnak, hogy van ennek a névnek egy jó magyar változata is. Így lettem én a magyar hatóságok számára – és kettős állampolgárként vagyok ma is – Bottoni István. Az Istvánt ugyan nem használom, idegennek érzem, de a családban mindig Istunak becéztek. Magyar környezetben is inkább Stefano maradtam, ami miatt néha magyarázkodnom kell, leginkább azért, mert nem tudják hova tenni, nem tudják leírni. Így születnek meg a Bottini, Bot Tóni, Sztefanov és egyéb változatok.
– Ez az állapot talán arra is hasznosítható, hogy megtarthasson bizonyos kívülálló státust, főleg hogy olyan méhkasszerű történetbe nyúlt, mint a Securitate működése. Valóban egy külföldi tudja leginkább megmondani ebben a tutit?
– Kívülállóságom mindenképpen jót tett ezeknek a kutatásoknak. Nem kellett tekintettel lennem régi beágyazódásokra, függőségi viszonyokra figyelnem, mint azoknak a kollégáknak, akik az erdélyi közegbe születtek bele, abban szocializálódtak. A román kommunista hatalom és az erdélyi magyarság együttműködése ugyanis mindig is létezett. A téma viszont ma is tabu, legtöbbször pedig azzal az állásponttal szembesültem, hogy nem érdekes, ki mit tett magánemberként, az írói, művészeti szereplés ugyanis mindent felülír.
– Lát valamiféle párhuzamot azzal, hogy Tőkés László esetére épp az ellenkezője érvényes? Legtöbben ugyanis azt mondják, hogy nem érdekli őket, amit a püspök azóta tesz, az 1989-es forradalomban játszott szerepe mindent visz.
– A volt kommunista rendszerekből kinövő társadalmak egyik nagy tragédiája, hogy képtelenek megvédeni saját átmenetük hőseit – akár önmaguktól is. Az okok szerteágazóak. Tőkés kikezdése is azt jelzi, hogy a biztonsági szolgálatok minden korábbinál nagyobb hatalomhoz jutottak Romániában. A Szekunak mindig is komoly elszámolnivalója volt Tőkéssel. Az ugyanis, hogy egy önmagában marginális, egy kisebbség vallási gyülekezetének problémája országos robbanáshoz vezethetett, mindenekelőtt a Securitate felületességének, szakmaiatlanságának tudható be. Az ő szempontjukból nem fordulhatott volna elő, hogy elkészüljön Tőkéssel a híres Panoráma-interjú, illetve annak kijuttatása az országból. A hajdani szekusok Tőkés magyar titkosszolgálati kapcsolataival való vádaskodása szánalmas, viszont elvezetett a kitüntetése visszavonásához, elmarasztaló bírósági viszonyulásokhoz, amelyekért vezető román értelmiségiek is mélyen szégyellik magukat. Ettől azonban még ezek a dolgok megtörténtek.
– Mi motiválta eredendően abban, hogy ilyen kényes témákban kezdjen mélyre ásni?
– Mindenekelőtt a Ceaușescu-rendszer természetrajzával kapcsolatos, ma is élő félreértéseket kívántam eloszlatni. Valahogy meg kell értenünk, meg kell tudnunk magyarázni, hogy a romániai társadalom jelentős része miért táplálja magában még ma is a Ceaușescu-rendszer iránti nosztalgiát. A romániai elit huszonöt éve nem tud mit kezdeni ezzel, a gazdasági világválság kitörése óta pedig valamennyi mérés e nosztalgia folyamatos erősödését jelzi.
– Tudományos vagy inkább társadalmi szükségszerűség e jelenség kutatása?
– Leginkább kötelesség, különben képtelenek vagyunk megérteni, hogy az emberek miként élték meg a múlt rendszert, az átmenetet. E nosztalgia gyakran tudatosan táplált, de az is tény, hogy két-három évtizede alatt a rendszer képes volt biztosítani a mindennapi élethez szükséges alapvető feltételeket a számszerűleg folyamatosan növekvő romániai lakosság számára. Csak 1979–80-tól tört meg az életszínvonal emelkedése. A hetvenes évek végén a romániai lakosság nagy része többnyire elégedett volt saját helyzetével a húsz-harminc évvel azelőtti korszakhoz képest. Ennek kimondása még nem jelenti a kommunizmus dicsőítését, egyszerűen csak saját kontextusába helyezzük a történetet. Nem mondhatjuk ma az embereknek, hogy milyen rossz volt nekik a hetvenes években, mert nem így emlékeznek rá. Arra emlékeznek, hogy akkor fiatalok voltak, ugyanakkor a nyolcvanas-kilencvenes évek általános nyomora felülírja az emlékezetben a hatvanas-hetvenes évekbeli nehézségeket.
– A Securitate működésének Tőkés-ügyben megfogalmazott leminősítése némileg ellentmond annak a tézisnek, miszerint a Szeku a legprofibb romániai intézmény volt. Akkor hol is tartunk ebben a kérdésben? – Az állambiztonsági szolgálat soha nem volt lebecsülendő intézmény, ma sem az. Az meg egyenesen tévhit, hogy a marosvásárhelyi fekete március hozta újra létre. Tagjai folyamatosan úgynevezett készenléti állapotban voltak, kapták a fizetésüket. A vásárhelyi események csak indokot szolgáltattak az újraintézményesítéshez 1990. március végén. A Securitate működésében gond nélkül megfért az intelligens, a társadalmi folyamatokat élénken figyelő és elemző vonal a nyers erőszakot alkalmazóval. Ez utóbbi termelte ki a román társadalom átlagon felüli erőszakosságát, amelybe szinte kódolták, hogy egyes rétegekkel – például a cigányokkal – kizárólag ezen a nyelven lehet „értekezni”. Más ijesztő adatokkal szolgálnak viszont egyes friss kutatások. A múlt század nyolcvanas éveiben a Szeku átfogó akcióba kezdett, amely a középiskolás diákok beszervezését célozta. Nos, ennek a generációnak a tagjai képezik a mai hálózat derékhadát, de az elitjét is. Huszonöt év után cseppet sem kisebb a biztonsági szolgálatok jelenléte a társadalmi életben, mint a kommunizmus idején. A módszerek viszont jóval kicsiszoltabbak, munkájukat olyan társadalmilag elfogadott és támogatott intézmények segítik, mint a korrupcióellenes ügyészség vagy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság.
– A székelyföldi közösségek vezetőinek „kilövése” is ebbe a folyamatba illeszthető?
– Egyértelműen. Ráduly Róbert, Antal Árpád, részben Borboly Csaba megjelenése azt a potenciális veszélyt hordozta, hogy ők képesek visszahozni, illetve új dimenziókba emelni a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Sőt, az RMDSZ-ben való hatalomátvétel révén mindennek nagypolitikai szintre való emelésével is veszélyeztetett. Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor. – Képes erre a folyamatra bármilyen fékező hatást gyakorolni a nemzetközi közvélemény?
– Igen, ha a nagyhatalmak érdeke úgy diktálja. Most viszont épp az ellenkezőt diktálja. Az amerikai–orosz fogáskeresésben Románia helye és szerepe olyan mértékben felértékelődött, hogy ma a jelenleginél sokkal meredekebb dolgokat is elnéznek a teljes mértékben NATO-elkötelezett Romániának. A mai folyamatokat az orosz diplomácia kisebbségi kérdésekben való aktivizálódására való reagálásként is kezelhetjük, amelyeket az is elősegít, hogy az Orbán vezette Magyarország éppen rossz fiú a Nyugat szemében. A két ország viszonya kisebbségi ügyekben ma ott tart, ahol a Ceaușescu-időkben: kétoldalú találkozó alkalmával a románok kijelentették, ha a magyarkérdés vagy az autonómia szóba kerül, felállnak az asztaltól.
– A magyarság politikai képviseletét sokáig a legmegbízhatóbb partnerként nevezte a román fél. Vége az RMDSZ iránti bizalomnak?
– Meggyőződésem, hogy bizalom mindig is csak a nyilatkozatok szintjén létezett, és maximálisan konjunkturális jellegű volt. Az RMDSZ politikai érdekérvényesítő ereje mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele. Nem erősítette az RMDSZ pozícióit az sem, hogy ismét Magyarország egyetlen romániai partnere, miután sorra megdőltek a korábbi alternatív próbálkozások. Románia számára ma nyílt terep kínálkozik a kisebbségi kérdés bagatellizálására, s ezzel a lehetőséggel él is.
Stefano Bottoni
Történész, 1977-ben született az olaszországi Bolognában. Édesapja olasz, édesanyja magyar. Szülővárosában végezte tanulmányait: 2001-ben diplomázott a Bolognai Egyetem történelem szakán, ugyanott szerezte meg doktori fokozatát is. 2002 óta főleg Budapesten él, 2005 és 2013 között a Bolognai Egyetemen óraadó tanár volt, 2009-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, 2012-től főmunkatársa. Kutatási területei: nemzetiségi kérdések Kelet-Közép-Európában a XX. században, az 1945 utáni szovjet típusú rendszerek politika- és társadalomtörténete, magyar–román államközi és pártközi kapcsolatok, a magyar kisebbség története a XX. században, a magyar állambiztonság olaszországi tevékenysége. Fontosabb publikációk: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig; Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959); Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960); Volt? És hogyan történt? Gondolatok az 1989-es romániai forradalom értelmezéséről; Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958). Nős, két gyermek édesapja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiss Székely Zoltán könyvbemutatója
A botanika és a költészet találkozása
Csütörtök délután mutatták be Kiss Székely Zoltán Az anyanyelv keresztje című kötetét. Az esemény házigazdája, Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki rendkívül szerényen nyilatkozott teljesítményéről.
Kiss Székely Zoltán eredetileg botanikus és tanár. Összesen 14 iskolában tanított – ezt összeszámolta egy alkalommal, mert karrierje során szüksége volt néhány adatra. Az igazi kérdés azonban inkább az, hogy a botanika és a költészet hogyan fér össze. A közönség rövid választ kapott a kérdésre: szinte sehogy. Két külön világ ez. Néha azonban, a verseket olvasva, észrevehetően előtérbe kerül a lírai én botanikus oldala is.
A diákjainak is megmutatja néha verseit. Van ugyanis irodalmi kör, és az irodalmi körben olyan tagok, akik maguk is írnak, publikálnak, esetleg már verseskötetük van. Nekik, és az irodalmi körre járó diákjainak meg szokta mutatni verseit. A szerző úgy fogalmazott: „azoknak mutatom meg, akik megérdemlik.”
A költő székelyföldi születésű, de bármennyire is szereti szülőföldjét – ez a szeretet több verséből is visszaköszön –, fia egészségének, illetve gyógyulásának feltétele volt a Magyarországra költözés. A másik opció, Kanada, nem nagyon jöhetett szóba. Mivel azonban az 1989 előtti rezsim nem nézte jó szemmel az áttelepedési kérelmet, egy ideig hazaárulóként is számon volt tartva.
Tudni kell továbbá, hogy volt periódus, mikor nem írt vagy közölt verseket. Az Ifjú munkásnevű lap hirdetett egyszer egy pályázatot Szülőföld, haza, testvériség címen, amelyre Kiss Székely Zoltán is beküldte verseit. A tervek szerint a legjobb munkákból antológiát készítettek volna, ez azonban nem sikerült, szinte biztosan a pályázat címében szereplő „testvériség” szó miatt. Az idő multával azonban ismét tollat ragadott. Egy csizmavásárlás során összehozta a sors Bölöni Domokossal, aki publikációra biztatta, az ő hatására kezdett el megint írni és publikálni.
Arra a kérdésre, hogy mikor gondolt először saját verseskötetre, érdekes választ kaphatott a hallgatóság. „Az az ember, aki ír, arra is gondol, hogy megjelenik egy antológiában, esetleg lesz saját kötete” – nyilatkozta Kiss Székely Zoltán, de hozzátette, ő nem nagyon gondolt ilyesmire. Csak az elmúlt egy-másfél évben keresték fel ezzel az ötlettel, és már-már el is felejtette, amikor jó híreket tartalmazó levelet kapott. Összegyűlt a pénz egy kötet kiadására!
Mint minden költőnek, neki is vannak kedvencei saját költeményei között. Ezek egyike Az utolsó pohár, melyet Áprily Lajos egyik versének hatására írt. A kötet előszavában is az olvasható, hogy Áprily és Reményik voltak rá a legnagyobb hatással, de ez verseit olvasgatva is kiderül az olvasó számára.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Az RMDSZ kitüntette az 1990-ben megtámadott marosvásárhelyi székházának védőit
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Ezüst Tulipán díjjal tüntette ki pénteken azokat, akik 1990 márciusában a magyarok ellen uszított román parasztok ostroma idején a szövetség megtámadott marosvásárhelyi székházában maradtak.
A kommunista diktatúra megdöntése után a közösség jogaiért szót emelő erdélyi magyarságot és az újonnan létrejött RMDSZ-t akarták akkor megfélemlíteni, hogy elriasszák jogköveteléseitől – mutatott rá Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, hozzátéve, a jogbiztonságért az érdekképviseletnek ma is mindennap meg kell harcolni.
A szövetségi elnök köszönetet mondott az RMDSZ-székház akkori védőinek bátorságukért, kitartásukért, és hűségükért, ugyanakkor arra figyelmeztette a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermében összegyűlt megemlékező közönséget, hogy Romániában ma ismét megpróbálják megnyirbálni a magyarság azóta megszerzett jogait.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke köszöntőjében kifejtette, bár nincs kerek évforduló, “sohasem késő pótolni egy mulasztást” és a kitüntetésekkel azt akarták jelezni: a közösség hálás azoknak, akik megvédték az erdélyi magyarság jövőhöz való jogát. A politikus szerint az utóbbi években egyre erősödő uszítás, idegengyűlölet tapasztalható Romániában és csak egy felelősségteljes társadalom tudja megelőzni azt, hogy a történelem megismétlődjön.
1990 március 19-edikén, a magyarság ellen uszított Görgény-völgyi román parasztok megostromolták a marosvásárhelyi RMDSZ-székházat, amelyben 79 magyar barikádozta el magát a padláson. Amikor órák múltán a karhatalom védelmet ígért elvonulásukhoz, a csőcselék több személyt súlyosan megsebesített. Sütő András írót, a Maros megyei RMDSZakkori elnökét csaknem meglincselték, fél szemére megvakították.
Másnap a város főterén tiltakozó magyar tömeg ellen intéztek támadást, ezt azonban a tüntetők visszaverték. Az etnikai összecsapások öt halálos és csaknem háromszáz sebesült áldozatot követeltek, amiért kizárólag magyarokat és cigányokat vontak felelősségre. A magyar érdekképviselet szerint 1990-ben Nicolae Ceausescu kommunista diktátor félreállított politikai rendőrsége, a Securitate provokált etnikai összecsapásokat, hogy ürügyet teremtsen egy új hírszerző szolgálat megalakítására.
Az RMDSZ-nek 37 embert sikerült felkutatnia a marosvásárhelyi székházat ért 1990-es támadás elszenvedői közül, az Ezüst Tulipán díjat pedig több azóta elhunyt részvevő helyett a leszármazottak vették át.
erdon.ro

Kiállításmegnyitó és könyvbemutató a Székelyföld Galériában
Székely népi imádságok címmel jelent meg a Székely Könyvtár sorozat legújabb kötete. A Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított és szerkesztett könyvet péntek délután ismertették a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Az eseményen Petres László magyartanár moldvai csángó viseletgyűjteményét is bemutatták.
Petres László hat éve tanít a csángó oktatási program keretében Lujzikalagorban. A moldvai csángó falvakból összegyűjtött viseleteket hozta el Csíkszeredába. „A tárgyak mögött egy-egy élet, személyes tudás van. Közösségi tudás is van, identitásszimbólum volt annak a személynek, aki magára vette ezeket a viseleteket. A tárgyak mögé be kell látni. Egy tárgy annyit ér, amennyit a kultúrából megmutat. Nemcsak a szépségüket kell nézni, hanem a funkciót is, amit a falusi társadalomban betöltött“ – mutatott rá Tánczos Vilmos. Úgy véli, a hagyományos világ tárgyai azért nem unalmasak számunkra, mert személyesek, közünk van hozzájuk, ami azt jelenti, hogy értjük ezeket a tárgyakat. Azt a világot, amit ezek felidéznek, általuk meg tudjuk érteni.
Petres kiemelte, a moldvai csángófalvak világa nagyon színes, nemcsak a kiállított tárgyak színeiben mutatkozik meg, hanem a gondolkodásban, a világképben, a világhoz való viszonyban is. „Amikor odakerültem, rájöttem, hogy nemcsak a gyerekek tanítására kell figyelni, hanem arra is, hogy mi történik a családban, a nagyszülőkkel, a kultúrával. Az egyik legjobb dolog, ha a falunak az örökségére, a hagyományokra tanítjuk meg a gyerekeket. Én ezt az utat választottam, hogy tárgyakat, történeteket mutatok meg nekik, amiket a szüleiktől, nagyszüleiktől is vissza tudnak hallani. Ezek a tárgyak történeteket hordoznak magukban. Ezért szerettük volna megmutatni őket.“
A gyűjtő sorra bemutatta a kiállított ruhákat, a falunként különböző vagy hasonló jellegzetességeket. „Mindenik falu külön világ. Ha az ember kicsit közel hajol ezekhez a falvakhoz, történetekhez, színekhez, láthatja, hogy bizony nagy különbségek vannak. Az ingekben nemcsak a családtörténeteket találjuk meg, hanem a feldolgozás, szövés, fonás, a guzsalyasok történetei is ott vannak” – hangsúlyozta. A gyűjtemény három hétig tekinthető meg a Székelyföld Galériában ( Csíkszereda, T. Vladimirescu u. 5. szám).
A Székely Könyvtár legújabb kötetébe Tánczos Vilmos Székelyföldön, valamint a székelység köréből kirajzott gyimesi csángók, moldvai csángók, valamint a bukovinai székelyek körében lejegyzett népi imádságokat válogatta – vezette fel Mirk Szidónia-Kata a Tánczos Vilmossal való beszélgetést. Majd arról kérdezte a néprajzkutatót, hogy mennyire tekinthetők imáknak ezek a szövegek, milyen alkalmakkor, helyzetekben hangzottak, hangoznak el.
Tánczos elmondta, a műfaj nagyon régi, Nagy Lajos korabeli vagy még régebbi. A műfaj „keresztelőjére” 1970-ben került sor a Magyar Néprajzi Társaságban és Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató nyomán – aki 1968-ban egy somogyi gyűjtőútján jött rá, hogy el kell különíteni, mint önálló folklórműfajt – elindult Magyarországon az ez irányú gyűjtőmozgalom.
„A műfajnak az lett a neve, hogy archaikus népi imádság. Erdélyi Zsuzsa ragaszkodott volna ahhoz, hogy maradhatott volna az apokrif (egyházilag jóvá nem hagyott) jelző a műfajon. Ortutay Gyula volt az, aki ezt elhagyta. Azért, mert az akkori ideológiai viszonyok miatt éppen elég baj volt, hogy egy új vallásos folklórműfaj van, nem szerették volna az egyházat is hergelni. A kötet szerkesztésénél úgy gondoltam, hogy a népi imádság, mint folklorisztikai terminus, tökéletesen kifejezi a műfajnak a lényegét.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro