Temesvár szellemében
Közlemény Tőkés László történelmi érdemeinek védelmében
Mélységesen megdöbbentett Klaus Johannis köztársasági elnök döntése, amellyel visszavonta a Románia Csillaga érdemrendet az 1989. évi temesvári népfelkelés kirobbantójától. Sokunk számára érthetetlen, milyen elvi alapja van ennek az államelnöki döntésnek, amellyel a negyedszázaddal ezelőtti történelemalakító kiállásért odaítélt állami érdemrendet visszavonta – egy későbbi politikai véleménynyilvánítás megbüntetéseként. A történelmi tettek megítélésének szokatlan módja ez, és megalázó üzenet mindazoknak, akik áldozatot vállaltak és szenvedtek a rendszerváltozásért.
A történelem azt példázza, hogy sorsfordító hőstettekhez és áldozatvállalásokhoz nem állami érdemrendek szükségesek, hanem bátorság és isteni segedelem. Tőkés Lászlónak a nacionál- kommunista diktatúra falainak megbontásához mindkettő megadatott, amikor 1989 megváltó adventjében Temesvár egén a szabadság hajnala hasadt. Illesse köszönet és tisztelet az akkori temesvári református gyülekezetet, az élő láncszemekként hozzájuk csatlakozó más felekezetű testvéreinket, a diktatúra elleni tüntetésekben részt vevő temesvári románokat, magyarokat és más nemzetű hősöket.
A temesvári népfelkelést illetően régóta célzatos történelemhamisítás zajlik Románia-szerte, miközben negyedszázados reményeink csak részlegesen teljesültek. A kommunista rendszer államhatalmi bűneinek elkövetői többnyire nem feleltek tetteikért, az áldozatok méltányos kárpótlására nem került sor, sőt a korabeli haszonélvezők 1989 után sikeresen érvényesítették politikai és gazdasági helyzetelőnyüket. Az államvédelmi szervekkel együttműködők átvilágítása távolról sem teljes körű, bár a társadalmi szintű erkölcsi és politikai megtisztulásnak ez is alapfeltétele.
Temesvár szellemében töretlenül küzdenünk kell a tényleges rendszerváltozás kiteljesítéséért, állami érdemrendek sorsától függetlenül.
Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke. Népújság (Marosvásárhely)

Vajdahunyadi magyar közösség: temetés, néha keresztelő
Fellendülésre tesz kísérletet a végvár magyarsága
A szórványlét tipikus problémáival küszködik a hajdanán vaskohászatáról, a kiváló állapotban megőrzött és nemrég látványosan felújított középkori várról híres település – az erdélyi magyar közösség egyik végvára, Vajdahunyad.
Egy hétvégi látogatáson sikerült valamennyire betekintést nyerni Erdélynek ebben a régiójában élő magyar közösség életébe, vendéglátóm, Zsargó János református lelkipásztor segítségével és jóvoltából. Beszélgetésünkkor szóba került az anyanyelvi oktatás lehetősége, a vegyes házasság, az elvándorlás, de olyan ötletek is, amelyekkel turistákat vonzanának a környékre és munkahely lehetőséget kínálhatnának az ott élőknek. Egy készséges muzeológus pedig Vajdahunyad mesés, középkori várában kalauzolt el, és igyekezett a legékesebb magyar nyelven mesélni közös történelemről, örökségről, régi érdekes szokásokról. Kérdéses: a tudást, képzést szerzett fiatalok hazatérnek-e, otthon maradnak-e jövőt építeni. Szabadság (Kolozsvár)

Egy nemesasszony a haza szolgálatában
A Makk-Várady-féle összeesküvés és a sepsizoltáni Benkő-kúria 
Az Olt folyó völgyében, a Gidófalva és Sepsibodok között rejtőzködő kis székely falu, Sepsizoltán értékes műemléke a Benkő-kúria. Mai tulajdonosa, a Zágoni család az épületet helyre kívánja állítani, és múzeumot szeretne berendezni benne. Ugyanis a kúria fontos események színhelye volt az 1850-es évek elején, a Bach-korszakban. Úrnője, Benkő Rafaelné e házban rejtegette a Makk-féle összeesküvés háromszéki vezetőjét, Várady Józsefet, és támogatta őt hálózata kialakításában.
Az országos műemlékké nyilvánított, 1832-ben épült kétmenetes kúria arányaiban, formavilágában még jelenleg, kissé romos állapotában is legteljesebben képviseli a háromszéki udvarház-építkezés hagyományait a klasszicizmus korában. Építtetői – egy keresztgerendába vésett felirat alapján – nemes altorjai Benkő János, felesége, Bara Mária és fia, Benkő Rafael voltak.
Benkő Rafaelné, leánynevén dálnoki Lázár Rozália, Lázár Mihály huszárszázados húga, rajongott a 48–49-es eszmékért, Magyarország és Erdély szabadságáért. Az 1849-es háromszéki harcok idején zászlót hímzett a 85. székely zászlóaljnak – ezt ma a Hadtörténeti Múzeumban őrzik. 1852-től bátran vállalt szerepet a Makk-féle összeesküvésben is.
Rejtekhely a kúria a falában
Várady József 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvédet, huszárszázadost Kossuth Lajos megbízottja, Makk József volt honvéd ezredes küldte bukaresti székhelyéről Háromszékre, az osztrák uralom megdöntésére irányuló székelyföldi összeesküvés ottani hálózatának kialakítására. Tevékenységét Várady a marosvásárhelyi központi összeesküvés lebukása után, 1852-ben kezdte. Ehhez nagy vakmerőségre és makacsságra volt szükség, amivel ő rendelkezett is. Sepsizoltáni tevékenységéről a következőket írja Bálint Áron 48-as honvéd, akit Benkő Rafaelné adott Várady mellé segítőnek, szolgának:
1852 július utolsó napjainak egyikén… az öreg udvarbíró bejött hozzám, és így szólt: – Te Áron, én az éjszaka egy magyar tisztet vezettem be az udvarba, a kenderesen át. – Látta magukat valaki? –kérdeztem. – Senki sem. – Jól van – folytattam, nekem kend megmondhatja, hogy kit vezetett be, de másnak ki ne fecsegje, mert asszonyostól együtt felakasztják. Harmadnap Benkő Rafaelné hozzám jött az istállóba, és így szólott: Áron, a kapukat ezután este 9-kor magad zárd be, és a kulcsokat hozd fel hozzám, hogy hírem nélkül senkit be ne bocsássatok. Így is történt. Pár nap múlva felhívatott az asszony, és azt parancsolta, hogy csináljak egy jó rejtekhelyet. – Minek azt? – kérdezém kíváncsian. – A szegény Várady itt van – mondá az asszony –, mint emisszárius jött be Törökországból, és nekünk jutott a feladat, hogy gondját viseljük. – Hát kicsoda ez a Várady? – kérdezém. – Egy előkelő családból való fiú Hunyad megyéből, Bányapatakáról, aki mint huszárszázados szolgált a magyaroknál.
Ezt megtudva, többet nem kérdezősködtem, hanem hozzáfogtam a rejtekhely kialakításához, mégpedig kettőnek, melyeknek később hasznát is vettük. Az egyiket az árnyékszékbélés mögötti falba, jobb és bal felől, a másikat egy ágy alatti padló alá. A két rejtekhely elkészülvén, Várady elkezdte hálózatépítő tevékenységét. Mindenekelőtt egy biztos levélhordó embert kellett szereznünk, és bibarcfalvi Borbáth László úr közbenjárására nem egyet, hanem hármat is kaptunk, úgy mint bibarcfalvi Szabó Áront, Bartalis Ferencet (ez utóbbit később Váradyval együtt Sepsiszentgyörgyön végezték ki) és Bogyor Sámuelt, kiknek feladatuk volt a leveleket Bukarestbe Makk ezredeshez szállítani… Ezzel a levelezés Várady és Makk között megkezdődött. Makk arra buzdította Váradyt, hogy mindenáron pénzt teremtsen, és küldjön neki. Akkoriban azonban mindenhez lehetett jutni, csak pénzhez nem. Annyira, hogy Váradynak nem volt egyetlen krajcárja, hanem Benkőné asszony tartotta benne a lelket…”
Szabadcsapat szerveződik
Később Várady beteg lett, és Baróton gyógyították meg. Majd visszatért Sepsizoltánba, de addigra az egyik beszervezésre kiszemelt személy feljelentette. Egy nap, amikor Benkő Rafaelné éppen Dálnokra kocsizott, Kovács sepsiszentgyörgyi rendőrkapitány razziát tartott a kúriában. Bálint Áron így ír erről:
„A rejtekünkbe szépen becsúsztunk. Onnan hallottuk jól, hogy Kovács kapitány a törvény nevében az egész épületet felkutatni szándékozik. Össze is kutattak mindent, még a párnákat is egyenként kikutatták, de eredmény nélkül. Éppen közvetlen a rejtekünket takaró ajtó között megállván, Kovács kapitány így szólott: – Itt valahol rejteknek kell lenni! Igaza volt, mert ha hosszadalmasabban állott volna az ajtó között, még a szívünk veréséről is észrevehetett volna minket az ajtó bélése között. Kovács kapitány nem találván meg, akit keresett, a csendőrökkel eltávozott, és mi előjöttünk rejtekünkről. Azonban néhány óra múlva hallottuk, a szakácsné és a cselédek keservesen sírnak, hogy a nagyságos asszonyt a csendőrök elfogták, és Kézdivásárhelyre vitték, ami valószínűleg Dálnokról jőve, útközben történhetett”.
Így aztán Várady és Bálint Áron a továbbiak során még rejtekükben sem érezhették magukat többé biztonságban. Kénytelenek voltak távozni Sepsizoltánból. A szervezés Bibarcfalván folyt tovább. 1853. október 2-án Várady József ötvenfőnyi szabadcsapata élén Bibarcfalváról Csíkba indult. A terve az volt, hogy a csíkszentkirályi erdőben bevárja a reményei szerint Háromszékről és Csíkból érkező csatlakozókat, majd megtámadja a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat, a pénztárakból szerzett pénzzel növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, amit aztán egyesít a külföldről várt, Makk ezredes által vezetett sereggel.
Útban az Őrkő felé
Azonban mindez csak vágyálom volt. A csapat tagjai egy élelmezési célból történt ökör-rekvirálás miatt összetűzésbe keveredtek a csíkszentkirályiakkal, akik számára ismeretlenek voltak az ő céljaik, és közönséges rablóknak nézték őket. A csíkszentkirályi bíró jelentette az esetet, így a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága tudomást szerzett a portyázók jelenlétéről. 1853. október 6-án katonaság vonult fel a szabadcsapat ellen, amely a meglepetésszerű, nagy túlerejű támadás nyomán feloszlott. Várady és bajtársai fejére az osztrák hatóságok magas vérdíjat tűztek ki. Hamarosan kézre is kerültek.
Őt és elfogott társait több hónapos vizsgálat nyomán, 1854. április 6-án a marosszéki törvényszék halálra ítélte. Az elítéltek közül többnek –így az eseményeket később leíró Bálint Áronnak is – a bécsi udvar kegyelemből 18 év sáncfogságra változtatta az ítéletét, ezt a büntetést nehéz vasban kellett letölteniük. Négy halálos ítéletet végrehajtottak. Várady Józsefet 1854. április 29-én Sepsiszentgyörgyön végezték ki. Az őrkői vesztőhelyre vezető út során az egykori huszárkapitány vidáman beszélgetett a mellé adott pappal. Egy szemtanú szerint katonás léptekkel felment a bitófához vezető lépcsőn, és szorosan a faoszlop alá állva várta, hogy a hóhér a kötelet a nyakába tegye.
Benkő Rafaelné három év fogságot szenvedett. Várady és Bálint Áron elfogásukkor még idejében össze tudtak beszélni, és mindketten hallgattak róla a vizsgálat során. Ha nem így cselekszenek, az asszonyra sokkal súlyosabb büntetés várt volna. Akár veszélybe kerülhetett volna élete is, hiszen komoly szerepet vállalt az összeesküvésben.
Benkő Rafaelné a szabadulása után is mindvégig a magyar szabadság híve maradt. Élete vége felé bátyjával, dálnoki Lázár Mihály negyvennyolcas huszárszázadossal együtt Aldobolyba költözött, de halála után visszaszállították Sepsizoltánba, és a családi sírboltba, férje mellé temették.
---
Benkő Rafaelnéről, illetve a tragikus történetről, a huszárszázados és a szabadsághős nemesasszony kapcsolatáról a nép körében romantikus elképzelések is születtek, amelyek balladák formájában terjedtek. A székely lányok többek között a következő szomorú dalokat énekelték egymás között:
Rofajiné (Benkő Rafaelné)
„Várom, várom, addig várom,
Míg szememre jön az álom, 
Ha szememre jön az álom, 
Ajtóm-kapumat bezárom. 
Váradit is kieresztem, 
Széket adok, leültetem,
Míg panaszim elmesélem,
Jó hajnalban felserkentem,
S egy pár csókkal eleresztem.”
Ballada Várady József elfogásáról
Tüzet fúj a pejparipa,
Úgy vágtat egy tiszt úr rajta.
„Hová, hová, hadnagy uram?”
„Lovagolok, édes fiam!”
„Ez sem igaz, hadnagy uram,
Aki megyen lovagolni,
Egy-két legényt viszen az csak,
Itt pedig van tizenkettő.”
„Egy pajtásom bujdokol itt,
Azt indultam megkeresni. 
Nagyot vétett urak ellen, 
De én hozom a kegyelmet. 
Nem tudod-e, merre leve?
Váradi az igaz neve.”
„Hogyne tudnám, hogyne tudnám!
Ott, a falu felső végén,
Lakik az ő violája,
Leghamarabb ott találja.”
Hadnagy uram tovább halad, 
Pásztorlegény úton marad.
A kicsi ház ott fehérlik,
Abban lakik Rofajiné,
A Váradi szeretője,
Most is ott vagyon mellette.
„Szép jó estét, Rofajiné!”
„Adjon Isten, vitéz uram”!
„Udvarodon van-e vállú?
Ihatnék a kis pejlovam!”
„Ha ihatnék, megitatom, 
Ha ehetnék, megetetem.”
Megy a hadnagy a szobába,
A Váradit ott találja.
„Add meg magad, te gazember!”
A katonák megrohanják,
Kezét-lábát megvasalják.
Hát ez a fa miféle fa,
Hogy betűjel sincsen rajta?
Ez a fa bíz aféle fa,
Váradit akasztják rajta.
Fiúk, lányok, ügyeljetek,
A németnek ne higgyetek!
Mert a német csúffá teszen,
Akasztófa alá viszen.”
Benkő Mihály. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Eldőlt: Fancsali Ernő a Néppárt kolozsvári polgármesterjelöltje
Az Erdélyi Magyar Néppárt Országos Elnökségének beleegyezésével Fancsali Ernő a párt kolozsvári polgármesterjelöltje. Szerda délelőtti sajtótájékoztatóján Fancsali elmondta: magát rendszeren kívüli politikusnak tartja, hiszen nem vett részt az elmúlt 25 év politikai csatározásaiban, s így kompromisszumok nélkül, hitelesen képviselheti a közösség ügyeit. 
„Törekedtünk egy, a magyar szavazatok maximalizálását eredményező összefogásra az RMDSZ-szel. A Szövetség politikusai elutasították többszöri megkeresésünket, így egyértelmű volt: önálló listát és polgármester-jelöltet állítunk. A legutóbbi választásokon is több ezren szavaztak az RMDSZ ellen, a marosvásárhelyi előválasztás pedig bebizonyította, hogy a szavazók 40%-a bizalmatlan a Szövetség politikájával szemben” – mondta Fancsali. A polgármesterjelölt hozzátette: a múlt század pártjai a hibásak azért, hogy a magyar választók tömegesen elfordultak a politikától, s – meglátása szerint – helyi szinten kell újrakezdeni az építkezést, hiteles, nem kompromittálódott közszereplőkkel. „A jelenlegi közhangulatban a rendszeren kívülről érkezőkre van szükség a politikába, s magamra is ekként tekintek. Nem vagyok tenyésztett politikus, akit hosszú évek során neveltek ki a pártérdek szolgálatára. Eddig többnyire civil aktivistaként végeztem munkámat, s akkor szerzett tapasztalatomat polgármester-jelöltként, majd tanácsosként is kamatoztatni szeretném” – mondta Fancsali. 
Mivel a kolozsvári magyarság számaránya nem teszi lehetővé, hogy a város élére magyar polgármester kerüljön, a Néppárt jelöltje szerint ugyanakkora eséllyel indul a június 5-én esedékes önkormányzati választáson, mint bármely másik magyar jelölt, s megmérettetésének fő célja, hogy a választási kampány során még hatékonyabban eljuttassa üzenetét a magyar közösséghez. „A bejutáshoz szükséges 5% eléréséhez – az előre várható 45%-os részvételi arány mellett – legalább 6 000 szavazat begyűjtését tűztük ki célul. Ki kell mondjuk, változtatni csak úgy lehet, ha nem szavazunk olyan pártra, amely akár egy korrupt politikust is soraiban tudhat. Tiszta, átlátható és számon kérhető, a helyi közösséget szolgáló politizálást szeretnék” – jelentette ki Fancsali. 
A sajtótájékoztató végén a polgármesterjelölt elmondta: indulásához legkevesebb 2800 támogató aláírást kell begyűjtsenek, s ezt a munkát – a tavaly megkezdett konzultáció folytatásával együtt – már elkezdték. 
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája. Erdély.ma

Sikerpropaganda siker nélkül 
„A magyar kisebbségi oktatás is haszonélvezője annak, hogy ezután állami támogatásban részesülnek a felekezeti, illetve a magániskolák Romániában” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki a kormány által legutóbb elfogadott határozat kapcsán arra is kitért: a tanügyi törvénybe foglalt szabályozás gyakorlatba ültetése valóban fontos lépés a hazai oktatásban. Hosszú távon ez az intézkedés az oktatási rendszer fejlődéséhez, kínálatának bővítéséhez vezet – tette hozzá.
Az RMDSZ idézett hírlevele minden bizonnyal sokunkban kiüti a biztosítékot, mert diadalt ülni afölött, hogy több mint öt esztendővel érvénybe lépése után alkalmaznak egy sarkalatos törvényt, illetve annak morzsányi darabkáját, akkora arroganciára vall, hogy csupán ezért le lehetne váltani az egész RMDSZ-t szőröstül-bőröstül. Hát mi a csudát tesznek negyed százada a választott tisztségviselők, ha azt sem tudják, hogy Romániában a történelmi magyar egyházak által felügyelt iskolák állami tanintézmények, ezért nehéz megérteni, miként válik a magyar kisebbségi oktatás is haszonélvezőjévé annak, ha néhány ortodox magániskola ezentúl normatív finanszírozást kap az államtól?! Nem a nevezett kormányhatározat ellen szólunk, hisz az mindannyiunk előnyére válik, ha az oktatás a jelenleginél nagyobb anyagi támogatásban részesül, még akkor is, ha magyar közösségünk ebből vajmi keveset lát, és ha még az sem biztos, hogy ettől a minőség javul. De az már elfogadhatatlan, hogy az RMDSZ elnöke diadalmámorban úszik attól, hogy „a jogszabályba foglaltak lépésenként a gyakorlatban is érvényre jutnak”, majd úgy tesz, mint aki feltalálta a spanyolviaszt, és sürgeti, „hogy a román nyelv tanításához legyen meg a megfelelő tanterve és tankönyve valamennyi osztálynak egészen a középiskola végéig”. Sunyít és nem mondja ki, mit ért megfelelő tanterv és tankönyv alatt, holott egyértelmű: sajátos tantervre és tankönyvre van szükség, ami azt jelenti: a románt idegen nyelvként kell tanítani a kisebbségi gyermekeknek. Kelemen Hunor miért nem néz körül a terepen, miért nem a valóságból meríti az alapot aranymondásaihoz?
És mindezek tükrében mennyire lesz hiteles az az árnyékjelentés, amelyet azért készít az RMDSZ, mert a Románia által az Európa Tanácshoz kétéves késéssel benyújtott jelentés a kisebbségvédelmi keretegyezményről nem megfelelő, mert „a dokumentum kidolgozói nem konzultáltak a tartalmáról velünk, a tulajdonképpen érintettekkel”. Vajon, ha megtették volna, jobban állnánk a kisebbségi joggyakorlat jövőjét illetően? Bízhatnánk abban, hogy bármi is történik a javunkra? Hisz a papír sok mindent megbír, és mifelénk már többször beigazolódott: az asztalfiókokban elrejtett dokumentumok, de még a nyilvánvaló jogszabályok is csak azért vannak, hogy létezésüket kipipálják, betartásukat már senki nem ellenőrzi.
Miként hihetnénk, hogy az elpocsékolt huszonöt esztendő után az árnyékjelentés nem csak választási kampányfogás, nem csak amolyan Kelemen Hunorra jellemző, eredmények nélkül végződő nekibuzdulás, afféle „Kelenor-jelenség”? Mindaddig, amíg egy sor ígéret csak a be nem tartottak kategóriájában szunnyad, nemcsak az a kérdés, hogy mit nem tart be a román állam, hanem az is, mennyit játszik el hosszú távú 
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A „neoceauşiszta” ideológia feltámadása
Ami az úgynevezett „nemzeti kisebbségek” védelméről szóló nemzetközi és nemzeti normák romániai be (nem) tartását és meg (nem) valósítását illeti, a 2015-ös év kimondottan szégyenteljes volt. Több tucat nyilvánvalóan önkényes közbelépés és döntés született kormánymegbízottak, polgármesteri hivatali felügyelők, bírók stb. részéről –alkotmányos szlogenekkel („Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam”) alátámasztva, de teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a Románia által évekkel ezelőtt aláírt és ratifikált szerződéseket és chartákat –, melyek különösen az erdélyi és még inkább a székelyföldi magyarok közösségében szinte általános elégedetlenséget és a központi hatóságok képviselőivel szembeni növekvő feszültségeket okoztak.
A kérdéses visszaélésekről gyakorlatilag semmit sem írnak a román nyelvű központi sajtóban, ezzel szemben számos inkrimináló anyag jelenik meg a magyarok jogos óhajairól. Ebből a nacionalista propagandaízű médiacenzúrán/embargón és egyoldalú „tájékoztatáson” alapuló publicisztikai gyakorlatból az következik, hogy a médiában és a közhatóságoknál nincs elég információ a „nemzeti kisebbségekkel” kapcsolatos sajátos jogszabályokról. Továbbá nincs elég publicisztikai vagy politikai akarat, hogy az etnikai közösségeket úgy mutassák be, amilyenek: történelmi nyelvi és kulturális közösségekként, melyek gyökeret vertek az általuk jelenleg lakott térségekben, több száz vagy akár több mint ezer éves közösségekként (mindegyikük régebbi vagy sokkal régebbi mint maga… Románia), melyeknek – ebből következően – számbeli arányuktól függetlenül elméletben és a gyakorlatban is ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel kellene rendelkezniük, mint a többi etnikai közösség. Mi lenne ha...
Ha Románia átültetné a gyakorlatba a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt és a Románia és Magyarország közötti jó szomszédságról és együttműködésről szóló szerződést – melyeket már több éve aláírtak és ratifikáltak –, akkor az erdélyi etnikumok közötti kapcsolatok képe összehasonlíthatatlanul jobban festene. Konkrétan:  – szinte kivétel nélkül két-, három- vagy négynyelvű felirataink lennének az összes (németek/szászok vagy magyarok által alapított és más nemzetiségek által is lakott) erdélyi városban és számtalan faluban/községben; – az összes nemzetiség nyelvét, kultúráját és történelmét az iskolákban minden etnikai csoportnak tanítanák; – a köztisztviselők a rendőrség kötelékében, a titkosszolgálatoknál, a hadseregben, az igazságszolgáltatásban, a kihelyezett szolgáltatásokban mindenféle nemzetiségből származó alkalmazottak lennének, akik beszélik a „kisebbségi” és regionális nyelveket, a kérdéses nyelvek használata pedig a mindennapos gyakorlat része lehetne;
– az állami médiában arányosan jelennének meg a „kisebbségi” témák; a filmekben, a tévésorozatokban, a zenedarabokban stb.; 
– a magyar nyelvű egyetemek/karok tényként léteznének és nem csak óhajként vagy viszály okaként (lásd a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosi egyetem létrehozásának elutasítása);
– a nemzetiségek jelképei (zászlók, címerek) és ünnepnapjai szabadon megjelenhetnének és nem kellene tartani a kormánymegbízottak, bírók és/vagy nacionalista bloggerek és bérkommentelők zaklatásától; – azonnal véget érnének a nacionalista diverziók, az etno-demográfiai ügyködések, a médiamanipulációk és a „laboratóriumi” gyűlölet, melyeket a titkosszolgálatokon vagy más „hard” intézményeken (rendőrség, hadsereg stb.) belüli nacionalista és etnokratikus csoportok utasítására találnak ki és terjesztenek;
– összességében az (igazi kölcsönös megismerésen, tiszteleten, egy többetnikumú társadalmon belüli jogokkal és kötelezettségekkel kapcsolatos konszenzuson alapuló) egyetértés élvezne elsőbbséget;
– nagyrészt megszűnnének az egyes „kisebbségiek” részéről tapasztalható nacionalista megnyilvánulások, lásd például azokat a székely fiatalokat, akik jelenleg bizonyos nacionalista, potenciálisan irredenta magyarországi mozgalmak körül csoportosulnak; Kik a kerékkötők?
Ne bújjunk az ujjunk mögé: némi érzékelhető előrelépés ellenére Románia még mindig messze áll attól, ami akkor lehetne, ha átültetné a gyakorlatba a vonatkozó nemzetközi és nemzeti kötelezettségek összes rendelkezését – és, sajnos (mások számára „szerencsére”), nem is tűnik úgy, hogy olyan állammá szeretne válni, amely tényleg minden lakosát képviseli. Vajon kik azok, akik általában ellenzik azon normák alkalmazását/betartását, melyekről itt szó van? Azt hiszem, nagyrészt azokról van szó, akik más, különösen a politikai pluralizmussal, az emberi jogokkal, a részvételi civil társadalommal, a korrupcióellenességgel, a diszkriminációmentességgel, a Közép- és Kelet-Európával való szinkronba kerüléssel kapcsolatos területeken is ellenezték vagy ellenzik a törvények alkalmazását.
Másképp mondva – és a múltba is visszatekintve: azoknak van a „magyarokkal” „valami bajuk”, akiknek hajdanán a szászokkal/svábokkal is gondjuk volt, amíg még többen voltak, akiknek 1990-ben gondjuk volt az Egyetem téri tüntetőkkel vagy akár azokkal is, akik 1989. december 17–22-én és az ezt követő napokban és hónapokban kivonultak az erdélyi/bánsági városok és Bukarest utcáira. Míg a demokratizálás és a politikai pluralizmus terén némiképp javult a helyzet – bár még mindig vannak gondok a jogállamiság működésével –, a „nemzeti kisebbségek” védelme terén még viszonylag az út elején, vagy legjobb esetben is a felénél járunk, és számos jel arra mutat, hogy a román hatóságok NEM akarnak annál előrébb lépni, mint ameddig eljutottak. Ellenkezőleg, szemmel láthatóan hajlamosak visszavonni a már megadott (indokolt) vagy megvalósításra váró jogokat. Mottójuk: Ha amúgy sincsenek szankciók, akkor miért tartanánk be az ígéreteinket? Hová vezet ez?
Ugyanúgy, ahogy az emberi jogok korlátozása és a közvélemény fontos döntések meghozatalában való részvételének elutasítása, például a nagy (a környezetre és a helyi közösségekre nézve felesleges és ártalmas kulcsszavak: Verespatak, Chevron, Schweighofer, Kronospan stb.) beruházások esetében utcai megmozdulásokhoz, kollektív elégedetlenséghez, valamint az érintettek diskurzusainak és szándékainak radikalizálódáshoz vezetett, a „nemzeti kisebbségekre” vonatkozó normák betűje és szelleme hű betartásának elutasítása elkerülhetetlenül ugyanolyan következményekkel fog járni, vagy jár máris. 
Ugyanolyan ok ugyanolyan hatást vált ki.
Más szóval: aki azt várja el, hogy a magyarok ne merészeljék kifejezni elégedetlenségüket/felháborodásukat a nacionalista-magyarellenes mátrixszal szemben, amelybe számos közhatóság és a média egy része belekényszeríti őket, ugyanígy azt is követelhetné, hogy Newton törvényét kizárólag az almákra alkalmazzák, a körtékre nem…
És most azoknak, akik őszintén azt hiszik, hogy Románia állítólag „modell” a „kisebbségek” ügyében. Közismert, hogy Romániában egyetlen területen SEM tartják be a törvényeket a betűjüknek és szellemüknek megfelelően, amikor a nem alkalmazásuk (jogtalan) előnyöket biztosíthat egyes kiváltságosoknak (lásd a fentebb említett cégek gazdasági tevékenységeit). Akkor, kérdezem, miért hiszik, hogy a törvényeket éppen a „kisebbségek” esetében alkalmaznák következetesen, sőt, példás módon?  Sőt: Alapos okunk van azt hinni, hogy a „kisebbségek” és a történelmi régiók ügye az utolsó helyek valamelyikén szerepel a politikai-közigazgatási döntéshozók prioritásainak listáján. Egy „neoceauşiszta”/„neoszekus” áramlat feltámadásának és érvényesítésének vagyunk tanúi, amely afelé tendál a törvények megsértésével, hogy megvalósítsa a nemzeti-kommunista korszak fő etnodemográfiai projektjét: a többetnikumú régiók, különösen Erdély etnikai megtisztítását, illetve asszimiláción és emigráción keresztül az elrománosítását. Mondom ezt, látván: 
– hogy Kolozsváron egy régi-jelenlegi polgármester, volt KISZ-vezető (Kommunista Ifjak Szövetsége – a szerk.) elkeseredetten ellenzi kétnyelvű táblák elhelyezését a város bejáratainál, ugyanakkor kollektív skizofrén módon megpályázza „Cluj-Napoca” nevében az „európai” kulturális fővárosi címet; – hogy Marosvásárhelyen az „importált” polgármester azzal büszkélkedik, hogy az etnikai mérleget sikerült a magyarok rovására kibillenteni (a Magyarországgal kötött szerződés egyértelmű rendelkezéseinek megsértésével!);
– azokat az etnikai-demográfiai statisztikákat, melyek azt mutatják, hogy a magyar lakosság legalább 20 százalékkal (!) csökkent az utóbbi 25 évben, miközben a románok aránya „csak” 10 százalékkal lett kevesebb;
– hogy Csíkszeredában megtartanak a tisztségében, rendőrkapitánnyá neveznek ki és rekordméretű bért fizetnek egy volt nemzeti-kommunista pribéknek, Moldovan Radu Sandunak;
– hogy 2015-ben, szintén Csíkszeredában, börtönérett politikusok egy csoportja – Mircea Duşă, Gabriel Oprea, a már „híres” Moldovan Radu Sandu – jelentős anyagi és emberi forrásokat, különleges csapatokat, a honvédelmi minisztérium járműveit és buszait mozgósította azért, hogy néhány ázott katona menetelése közben felhúzzák „Hargita megye legnagyobb trikolórját”! …
Mindezt akkor, amikor a Kovászna megyei kormánymegbízott bepereli azokat a polgármestereket, akik Románia zászlója mellett(!) ki merik tűzni a székely zászlót is;
– mert olyan félkatonai alakulatok jönnek létre, mint Bogdan Diaconu politikai etnoimposztor Karóbahúzó Vlad Gárdája, melyeknek kimondottan Székelyföld is a célpontjuk;
– látva, hogy Déván (!) lebontották egy hajdani magyar fejedelem nemrég felállított köztéri emlékművét – mindezt „banális adminisztratív okokból”, hogy egy élő klasszikust idézzek (utalás Klaus Iohannisra – a szerk.), egy „jóakaró” polgár közbenjárására;
– Dan Tanasă nacionalista-troll blogger tevékenységét – meglepetések meglepetése! – éppen a szekus-kleptokrata Dan Voiculescu alapítványa részesíti jutalomban.
És tovább lehetne folytatni a mindennapos zaklatások sorát, melyek a „Beszélj románul, mert Romániában vagy!” szlogennel kezdődnek…
A fentiekből az következik… szigorúan LOGIKUSAN, hogy a „kisebbségi” jogrend betű- és szellemhű alkalmazása Románia számára is a jogállamiság megerősítését, a törvény uralmát, polgáriságot, európaiságot, meritokráciát jelenti – az ország minden lakójának javára. Ugyanakkor, szintén szigorúan LOGIKUSAN az is következik, hogy az erdélyi (és nem csak itteni) őshonos nemzetiségek legitim és szükséges jogaiért való szerepvállalás jogos és szükséges polgári, európaiassági és jogállamvédelmi lépés.
Én magam szerepet vállalok ebben (is), és azt tanácsolom más polgárjogi aktivistáknak is, hogy hatoljanak be erre a kevésbé feltárt, de mindnyájunk számára nagyon is releváns területre: a kollektív identitások, a „fejlett szintű” etnikumok közötti megértés és együttélés, regionalizmus, politikai transzilvanizmus terepére. Ez távolról sem annyira nehéz és „aláaknázott” terület, ahogy azt azok az etnoimposztorok sugallják, akik kisajátították e témában a tömegeknél fogadókészségre számító diskurzust (szemben a tudományos, „elit”, a történelmi igazsággal és a mai tényhelyzettel szinkron és összeegyeztethető diskurzussal, ld. Boia, Mitu, Djuvara). A megoldás továbbra sem más, mint az írott és íratlan törvények – jóhiszemű – alkalmazása, aminek révén csak nyerhetünk – mindnyájanuár Regionalizmus = európaiasság = polgáriság = hazafiság – íme, ez a mágikus képlet „Erdély kérdésére” – és talán egész Romániára vonatkozóan is.
Hans Hedrich
(neuerwEg.ro/Főtér.ro) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Temesvár szellemében
Közlemény Tőkés László történelmi érdemeinek védelmében
Mélységesen megdöbbentett Klaus Iohannis köztársasági elnök döntése, amellyel visszavonta a Románia Csillaga érdemrendet az 1989. évi temesvári népfelkelés kirobbantójától. Sokunk számára érthetetlen, milyen elvi alapja van ennek az államelnöki döntésnek, amellyel a negyedszázaddal ezelőtti történelemalakító kiállásért odaítélt állami érdemrendet visszavonta – egy későbbi politikai véleménynyilvánítás megbüntetéseként. A történelmi tettek megítélésének szokatlan módja ez, és megalázó üzenet mindazoknak, akik áldozatot vállaltak és szenvedtek a rendszerváltozásért.
A történelem azt példázza, hogy sorsfordító hőstettekhez és áldozatvállalásokhoz nem állami érdemrendek szükségesek, hanem bátorság és isteni segedelem. Tőkés Lászlónak a nacionál-kommunista diktatúra falainak megbontásához mindkettő megadatott, amikor 1989 megváltó adventjében Temesvár egén a szabadság hajnala hasadt. Illesse köszönet és tisztelet az akkori temesvári református gyülekezetet, az élő láncszemekként hozzájuk csatlakozó más felekezetű testvéreinket, a diktatúra elleni tüntetésekben részt vevő temesvári románokat, magyarokat és más nemzetű hősöket.
A temesvári népfelkelést illetően régóta célzatos történelemhamisítás zajlik Románia-szerte, miközben negyedszázados reményeink csak részlegesen teljesültek. A kommunista rendszer államhatalmi bűneinek elkövetői többnyire nem feleltek tetteikért, az áldozatok méltányos kárpótlására nem került sor, sőt a korabeli haszonélvezők 1989 után sikeresen érvényesítették politikai és gazdasági helyzetelőnyüket. Az államvédelmi szervekkel együttműködők átvilágítása távolról sem teljes körű, bár a társadalmi szintű erkölcsi és politikai megtisztulásnak ez is alapfeltétele.
Temesvár szellemében töretlenül küzdenünk kell a tényleges rendszerváltozás kiteljesítéséért, állami érdemrendek sorsától függetlenül. 
Bálint Benczédi Ferenc,
a Magyar Unitárius Egyház püspöke. Nyugati Jelen (Arad)

Dzsihadista lista birtokába jutott egy brit hírtelevízió
Huszonkétezer dzsihdista nevét, sokuk lakcímét, telefonszámát és hozzátartozóinak nevét tartalmazó lista adatai jutottak a Sky News brit hírtelevízió birtokába. Az információkat az Iszlám Állam és a mérsékelt szíriai ellenzék között ingázó csalódott harcos adta át a televíziós csatorna egyik munkatársának. A memóriakártyán szereplő – a Sky News által kinyomtatott – adatok 22 ezer nevet tartalmaznak, sok esetben lakcímmel, telefonszámmal, hozzátartozók adataival együtt. A listán legalább 51 ország állampolgárai szerepelnek, köztük britek.
Az adatkártya kérdőíveket tartalmaz, amelyeket az Iszlám Államhoz csatlakozni szándékozó jelentkezőknek ki kellett tölteniük.
A kérdőíven szereplő 23 kérdés a tagjelöltek legszemélyesebb adataira vonatkozik, köztük arra, hogy mely országból érkeztek, utazásuk során milyen országokon haladtak át, milyen szakképzettségük van, és mennyire jártasak az iszlám törvénykezés, a saría előírásaiban. A jelentkezőknek meg kellett adniuk legközelebbi hozzátartozójuk telefonos elérhetőségét is.
Érdekes módon az iratokon szereplő telefonszámok közül sok még mindig aktív. Többségük minden bizonnyal családtagok számait tartalmazza, de közülük többet használnak maguk a dzsihadisták is.
Hírhedt dzsihadisták is szerepelnek a listán
Abdel Bary, egy 26 éves londoni férfi 2003-as líbiai, egyiptomi és törökországi körútja után csatlakozott a terrorszervezethez. Angliában híres rapper volt, de képzett harcosnak tartotta magát. Nem tudni, merre tartózkodik.
Junaid Hussaint, az Iszlám Állam médiavezetőjét és expunk nejét, Sally Jonest több angliai terrortámadás kitervelésével vádolják. A férfit megölték egy légicsapásban, felesége hollétéről semmit sem lehet tudni.
Reyaad Khan Wales fővárosából, Cardiffból utazott a leendő kalifátus területére még 2013-ban, ő volt a főszereplője a terrorszervezet egyik legprofibb, vérdermesztő propagandavideójának. Vele is egy légicsapás végzett.
Az ismeretlen dzsihadisták jelentik az igazi áttörést
Meglehet, a leghíresebb-hírhedtebb terroristák likvidálása fontos lépés az Iszlám Állam elleni hadviselésben, de az igazán értékes információk az új nevekben rejlenek: eddig ismeretlen brit, észak-európai, közép-keleti, észak-afrikai, amerikai és kanadai terroristák neveit hozták nyilvánosságra a regisztrációs lista publikálásával.
Az ő felkutatásuk lehet a következő terrorellenes hadjárat kiindulópontja, elfogásukkal számtalan terrortámadást lehet majd megakadályozni.
Lebuktatják a saját „dzsihadista hotspotjaikat"
A listán szereplő harcosok mind ugyanazokon az átkelőhelyeken haladtak át, mikor Jemenből, Szudánból, Líbiából, Pakisztánból vagy Afganisztánból utaztak a kalifátus területére.
Az útvonaluk feltérképezésével egyértelművé válik, hol engedik át kérdések nélkül az utazókat a határvidékeken. Mártírlista is létezik
A temérdek irat között egy olyan dokumentumot is találtak, amelyen a „Mártír" szó szerepel. Ezen a listán csak olyan személyek nevei vannak, akiket kifejezetten öngyilkos merényletekre képeztek ki, és akik készen álltak arra, hogy életüket adják a dzsihádért.
Ki lopta el a fontos adatokat az Iszlám Államtól?
A dzsihadista névsor kicsempészője egy magát Abu Hamednek nevező férfi, aki elmondása szerint a Szabad Szíriai Hadsereg tagja volt, majd kiábrándultsága miatt átpártolt az Iszlám Államhoz.
De a dzsihadistákban is csalódott: a Sky News-nak arra panaszkodott, hogy Szaddam Husszeinhez hű katonák vették át a terrorcsoport irányítását, összeomlott az „iszlám rend" a csoportban, és totális a káosz. A hírügynökség munkatársa egy titkos helyszínen találkozott vele Törökországban, ahol a férfi azt is elárulta, hogy az Iszlám Állam lassan elveszti az irányítást rakkai széhkelye fölött. Állítása szerint a terroristák azt tervezik, hogy feladják a várost, és inkább visszamennek „szülőföldjükre", a sivataghoz. Azt is közölte, hogy a dzsihadisták valójában együtt dolgoznak a kurd YPG-vel és Aszad hadseregével, közös céljuk pedig nem más, mint a mérsékelt szíriai ellenzék likvidálása.
hirado.hu / Sky News. Erdély.ma

Székelyföld esélye
Nagyon nem tetszik a marosvásárhelyi román hatóságoknak, hogy magyar tömeg vonulna fel a székely főváros utcáin. Az utcákat ellepő tízezres sokaság több évtizedes állhatatos törekvésük eredményeit kérdőjelezheti meg, azt, hogy sikerült végleg és visszavonhatatlanul elrománosítaniuk Székelyföld központját. Megtapasztalhattuk három évvel ezelőtt és két esztendeje is, mikor a tiltás ugyan járdára kényszerítette a tömeget, hiányzott a korábbi lelkes, majdnem euforikus hangulat, több volt az elkeseredés, a düh, de mégis erőt, hitet tudott sugározni.
A Székelyföld különböző szegleteiből érkezettek százaival kiegészült helybeliek – hisz a tömeget ők adták, buszokkal nem lehet tízezreket, legfennebb egy-kétezer embert odaszállítani – megmutatták: Vásárhely él és legalább annyira magyar, mint amennyire románnak szeretnék hinni egyesek. Nagyon nem tetszik a román hatóságoknak, hogy idén nem sikerült gátat vetniük a tiltakozó megmozdulásnak. A kedvező bírósági döntés dacára próbálják megakadályozni a szabad véleménynyilvánítást, burkolt fenyegetésekkel eltántorítani a felvonulásra készülőket. Annál is inkább, mert tartanak attól, hogy a választások közeledtével a megmozdulás megerősítheti a magyarságot abban, hogy Marosvásárhely visszaszerezhető, tartalommal töltheti fel a politikusok ímmel-ámmal összetákolt együttműködési megállapodását. Érzik, tudják, egy magyar polgármester megválasztása leginkább azon múlik, elhiszi-e az itt élő magyarság, hogy képes erre. Ahogy számunkra stratégiailag fontos Vásárhely, számukra is az, jó iramban haladó elrománosító törekvéseik lendülete törhet meg egy magyar városvezető megválasztásával.
Az utóbbi időben egyre sűrűsödő magyarellenes megnyilvánulások jelzik, a demokrácia nem számolta fel a megsemmisítésünkre törekvő nacionálkommunista erőket, a „kisebbségi kérdés” rendezését továbbra is lassú, de biztos eltüntetésünkben látják. Megfélemlítésünkre játszanak most Marosvásárhelyen is, és minden bizonnyal az eszközökben sem válogatnak, hogy hiteltelenítsék jogköveteléseinket. Nem véletlen a szervező SZNT elnökének figyelmeztetése: „emlékezzünk és tiltakozzunk székely méltósággal”, és „ne adjunk helyet semmilyen esetleges provokációnak”. Ma van a székely szabadság napja. Marosvásárhely, Marosszék megmutathatja, hogy létezik, magyar akar maradni. Támogathatjuk jelenlétünkkel, vagy lélekben, megmutathatjuk a sepsiszentgyörgyi megemlékezésen, hogy velük vagyunk. Velük kell lennünk, mert ha eltűnik a magyar Vásárhely, idő kérdése csak, mikor szorulunk ki Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Székelyudvarhelyről, Kézdivásárhelyről. Ha nem állunk ki jogainkért, a megmaradásunkat szavatoló autonómiáért, akkor valóra válik azok akarata, akik beolvasztásunkra, elüldözésünkre alapozva tennék valóban egynemzetiségűvé az egységes román nemzetállamot.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Sipos András kinevezett lelkipásztorral
Folytatni a közösségépítő, hitmélyítő munkát
Nt. Sipos András lelkipásztort folyó év február 1-jétől nevezték ki a Mosóczy-telepi református gyülekezet szolgálatába. Az alkalomból eddigi munkájáról, a jövőbeli tervei felől faggattuk.
– Tiszteletes úr, honnan érkezett Aradra?
– Szilágyszegen szolgáltam 23 évig. A településről tudni kell, hogy községközpont, noha a hozzá tartozó falvak közül az egyik legkisebb, csakhogy központi helyen, a főút közelében fekszik. Szilágyszegnek az egyik utcáját Menyői utcának hívják, amelyen 5 kilométernyire elérhető Szilágymenyő, ahova 1989-ben, a temesvári események után érkezett meg a későbbi püspök, Tőkés László és családja. A vidéken tevékenykedtek a Sipos nevet viselő lelkipásztorok, akik elég sokan voltak, ugyanis a dédapám kántortanító volt Szilágykusalyban, Szilágyerkeden, Szilágyszegen, de szolgált Szilágydobán és Szilágyszentkirályon is. Ugyanott szolgált kántortanítóként a nagyapám húga, Polixénia, de a nagyapám is lelkész volt Szilágykusalyban és Szilágyerkeden. Édesapám Szilágykrasznán szolgált lelkészként 29 évig, ott is van eltemetve. Tehát valamilyen szinten a Szilágyságnak és a Belső-szilágyságnak, a Tövisháti vidéknek az ismerői vagyunk, hozzánk tartozott, belénk ivódott e vidék, ahol szívesen éltünk mindaddig, amíg személyes ellentétek nem támadtak azzal a gyülekezettel, ahol 23 évig szolgáltam. Most már megértem, amiért ebben a faluban szinte senki nem tudott hosszú ideig lelkész lenni, egy kivétellel: volt egy lelkész, aki 42 évet szolgált náluk, ott is temették el 1912-ben. Ferenczi Gyulát, akinek az én nagyapám segédlelkészévé vált 1911-ben. 1912–1992 között, amikor mi odakerültünk, közel 50 pap szolgált Szilágyszegen. A papcseréknek a pontos okát nem tudnám meghatározni, de mintha sporttá vált volna, hogy a falucskában egy lelkész se maradjon sokáig.
– Ezek szerint az önök 23 évi szolgálata komoly teljesítménynek számít?
–Valóban, elég jól bírtuk cérnával, de az utóbbi években szokássá váltak irányunkban a méltatlan, csúfondáros megjegyzések a gyülekezet szűk körű vezetősége részéről. Ilyen helyzetben a feleségemmel negyedik alkalommal vettünk részt január derekán lelki gondozás-szerű beszélgetésen a püspök úrnál. Ő elmondta: már háromszor próbált vigasztalni, de segíteni nem tudott, ezért belátta, hogy egy 60 év fölötti ember sorozatos bosszantás közepette közelebb állhat a szívinfarktushoz, mint a nyugdíjhoz. Éppen ezért életmentésszerű áthelyezéssel Aradon, a Mosóczy-telepi gyülekezet szolgálatát bízza rám. Azért volt lehetséges, mert a gyülekezet tavaly novemberben lemondott a választójogáról, ezért várta, hogy valakit kinevezzenek hozzájuk. Mivel a püspök csak választójoggal nem rendelkezőket helyezhet át, én lemondtam a megválaszthatóságomról. Vagyis lemondtam arról, hogy idén püspök- vagy esperes-jelölt lehessek.
– Járt-e már Aradon?
– Hogyne, hiszen Józsa Ferencz tiszteletes úrral évfolyamtársak voltunk, noha ő 4 évvel idősebb, mert hosszú katonaságot végzett, illetve dolgoznia is kellett, hogy folytathassa a tanulmányait, de komának is meghívott a legnagyobb gyermekének a keresztelőjére. Arra nem emlékszem, hogy a náluk tett látogatásaim során Aradon szolgáltam-e, de tudom, hogy Nagylakon egyszer, illetve a kladovai nyári táborban két alkalommal is szolgáltam. Ezzel együtt nem mondhatnám, hogy ismerem Aradot, illetve a környékét.
– Hogy megy a beilleszkedés?
– Szerintem rendben van, Józsa tiszteletes úr is segít, vele jól egyetértünk. Nekem nem is célom, hogy a kákán keressem a bogot, hiszen csak a nyugdíjazásomig, még három és fél évet szándékozok itt szolgálni. A gyülekezet tagjai között is számos szilágyerkedit vagy a leszármazottait találtam, ahol magam is szolgáltam közel 9 évig. A helybeli gyülekezetben 10 szolgálaton vagyok túl, de a németszentepéteriben is kétszer hirdettem igét. Első alkalommal megköszöntem a kisperegi fiatal lelkész, Tóbiás Tibor György besegítő szolgálatát. Németszentpéteren is kedves embereket találtam, hiszen először 9, másodszor 11 hívő jött el az istentiszteletre. Meglehet, a számok kevésnek tűnnek, de a szilágyszegi gyülekezetben a vasárnap délutáni istentiszteletekre általában 6 hívőnél több nem jött el. Az aradi gyülekezetben megtartott imahét alkalmain is általában jelen volt a gyülekezet 10%-a, míg a vasárnapi, úrvacsoraosztással egybekötött istentiszteleten a 40%, ami magas aránynak tűnik. Bizonyára nem az új lelkész miatt, hanem az evangélium üzenete hívta el őket.
– Vannak-e újító szándékú tervei?
– Amíg Szilágyszegen abban a tudatban éltünk, hogy nyugdíjig szolgálunk, bekapcsolódtunk az Iszákos-mentő Missióba, ami legjobban az Erdélyi Református Egyházkerület magyarózdi gyülekezetében működött, ahol 12 napos gyógyító konferenciákat is tartottak. A második Aradon, a Mosóczy-telepi gyülekezetben, a magyarországi Tiszta Forrás Alapítvánnyal együtt végzett ötnapos konferenciák formájában, 1998-tól működött. Ugyanakkor Szilágyszegen is rehabilitációs központot hoztunk létre, aminek az épülete teljesen elkészült, tehát munkálkodni lehetne benne. 2002-től mi is gyógyító konferenciákat szerveztünk a parókián, ahol a feleségem főzött a résztvevőknek, akikkel magam foglalkoztam. Az utóbbi két évben, önhibánkon kívül, nem lehetett gyógyító konferenciát szervezni: tavalyelőtt nem jelentkezett senki, tavaly viszont rákbetegség miatt nem tudott eljönni dr. Simon Mária, aki azelőtt sokat segített e munkában.
– Az aradi gyülekezetben folytatni kívánja a gyógyító konferenciákat?
– Természetesen, a Józsa Ferencz tiszteletes úr által a Tiszta Forrás Alapítvánnyal közösen végzett munkát folytatni kívánom. Ugyanakkor a kladovai nyári táborban hagyományossá vált ifjúsági munkát is folytatjuk. Szilágykrasznáról üzenetet kaptam, hogy az odavalósi középiskolai tanárnő a végzős diákokkal szeretne két napig Araddal és a környékével ismerkedni. Tehát az Aradon meghonosodott mindenfajta tevékenységet folytatni kívánjuk. Józsa tiszteletes úrral érzelmileg az is összeköt, hogy az édesapámnak is jó barátja volt, a haláláig leveleztek. Mindez nem jelenti, hogy Józsa tiszteletes úr rátenyerelne a gyülekezetre, de nem is szándékunk kirekeszteni onnan, hiszen a tiszteletes asszony továbbra is a gyülekezet kántora marad. Sem én, sem a feleségem nem kántorizálunk, ő az Iszákos-mentő Missziónak volt az okleveles szociális munkása és vezetője. Szerintem a Józsa család és közöttünk lévő számos rokonvonás is nagyban hozzájárulhat a gördülékeny beilleszkedésünkhöz, mert egy erőszakos hangulati változás a gyülekezetet nagyon megviselhetné. Mivel nem kell hosszú távra gondolnom, megkönnyíti a dolgomat, mint ahogy a tény is, hogy a püspök úr helyezett át, nem az én becsvágyam csábított ide.
– Köszönöm a bemutatkozást, a kötetlen beszélgetést, Isten áldását kérem a munkájára, aminek Isten dicsőségét és a gyülekezet javát kell szolgálnia, hiszen az a legfontosabb!
– Köszönöm a jókívánságot és a lehetőséget.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

KISEBBSÉGBEN: Szórványoktatás
Előzetes a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Országos Elnöksége által 2016. március 19-én, szombaton, 10 órától Nagybányán szervezett „Egy iskolás” című kerekasztal-beszélgetéshez.
A szövetség vezetői olyan időszerű, és ugyanakkor igen összetett, érzelmek és sokszor indulatok által túlfűtött, feladatkört választottak a megbeszélés tárgyául, mint a szórványmegyék, térségek oktatási problémáinak feltárása.
A szervezők meghívásának objektív okokból kifolyólag nem tehetek eleget. Ezért gondoltam arra, hogy a média jóvoltából, a megbeszélés tárgyával kapcsolatos néhány gondolatot, adatot, mind a  megbeszélés résztvevőinek, mind a kedves olvasónak a szíves figyelmébe ajánlok.
Személy szerint a szórványoktatás fogalmával azoknak a megyéknek az oktatását jelöltem meg, amelyekben a magyar nyelvű iskola hálózat, illetve a beiskolázás, a szóban forgó megye összes iskolájának, illetve beiskolázásának a 10%-a alatt marad. (Lásd erről bővebben: Van még 25 évünk? In: Murvai László. Oktatásunk háza táján. Csíkszereda, Magister Kiadó. 2014.220-28.).
A magyar nyelvű szórványoktatást tehát  mennyiségi paraméterek alapján határoztam meg. A fogalom többféle és -fajta meghatározásától ezúttal eltekintettem.
Az iskolahálózat
A szórványmegyék magyar nyelvű iskoláink hálózatáról olyan táblázatot késztettem, amelyben a 2013—2014-es tanév adatait öt illetve húsz év oktatási hálózatának adataival vetettem egybe. Csak azoknak a megyéknek az oktatási hálózatát tüntettem fel, amelyekben a vizsgált időszak éveiben a megye magyar iskola hálózata a 10%-a alatt maradt. Következésképpen, ha bizonyos megyék egy-egy tanévben meghaladták a a magam számára megállapított arányszámot (10%-ot), azokat nem vettem figyelembe (pl. Arad megye esetében az 1994—1995-ös tanév vagy Brassó megye esetében az1994—1995-ös és az 1999—2000-es tanévek).
Ebből kifolyólag az iskolahálózattal kapcsolatos adattáramban csak nyolc megye és Bukarest minősült szórványnak. Vagyis abból a 17 megyéből amelyben magyar nyelvű oktatás folyik, illetve Bukarestből, kilencben beszélhetünk szórvány oktatási hálózatról.
Íme:
Sor- Megye Tanév
szám 1994-1995 % 1999-2000 % 2013-2014 %
Oktatási Oktatási Oktatási
intézmények intézmények intézmények
0 1 2 3 4 5 6 7
1 Bákó 5 0,4 4 0,3 2 0,2
2 Beszterce-Naszód 43 7,2 44 7,6 27 6,1
3 Fehér 46 5,9 47 6,5 20 5,2
4 Hunyad 31 4,1 27 3,7 11 3,1
5 Krassó-Szörény 2 0,3 2 0,3 1 -
6 Máramaros 48 7,1 35 5,6 23 6,4
7 Szeben 18 3,3 16 3,3 14 3,2
8 Temes 53 6,5 43 5,6 28 6,8
9 Bukarest 2 - 2 - 1 -
10 Összesen 248   220 127
Értelmezzük a táblázat adatait.
1994—1995-ben  azokban a megyékben, amelyekben a magyar nyelvű  iskolahálózat nem érte el a 10%-ot, 248 tanintézetünk volt, 1999—2000-ben pedig 220. Tehát az oktatási intézmények (óvodák, iskolák) száma öt év alatt  28-cal csökkent, ami 11,2%.
Amint már mondtam, a táblázat első adataitól az utolsókig (1994—2014) húsz év telt el. Ez alatt az időszak alatt iskoláink száma 248-ról 127-re csökkent.
Másként: húsz év alatt 121 oktatási intézményünk szűnt meg,  ami 48,7%-os visszaesés.
Megjegyzés:
az elemzett időszakban az iskolahálózat szervezésének feltételei is változtak (lásd: jogi személyiség, kötelező gyermeklétszám, egyebek), ami befolyásolta/befolyásolhatta az oktatási hálózat adatainak alakulását.
A beiskolázás
A beiskolázási számok közelebb állnak a valósághoz, szemléletesebbek, mint az iskolahálózat adatai. Mert egy iskolában tanulhat 150 vagy 1500 tanuló is. Mindkét esetben egy-egy iskoláról van szó. De a beiskolázási számok méginkább beszédesek, ha összehasonlító elemzés segítségével vizsgáljuk azokat.
Íme:
Sor- Megye Tanév
szám 1994-1995 1999-2000 2013-2014
Beiskolázás Beiskolázás Beiskolázás
0 1 2 3 4
1 Arad 3736 3299 2037
2 Bákó 251 219 337
3 Beszterce-Naszód 1691 1750 1369
4 Brassó 4860 4107 3257
5 Fehér 2278 2143 1410
6 Hunyad 1445 1168 1037
7 Krassó-Szörény 37 25 21
8 Máramaros 3105 2477 1770
9 Szeben 896 671 333
10 Temes 2462 1895 1358
11 Bukarest 207 204 193
13 Összesen 20968 17958 13122
Ismétlem: a táblázat adatai tehát azoknak a megyéknek a magyarul tanuló fiataljait tartalmazzák, amelyekben ezeknek a részaránya nem éri el a 10%-ot. Amint a táblázat adatai alapján megállapíthatjuk, a beiskolázási adatok alapján már a 18 magyarul oktató megyéből 11 tekinthető szórvány megyének.
Öt év alatt (1994—1995 és 1999—2000 között) a magyarul tanuló fiatalok száma ezekben a megyékben 3010 tanulóval (14,3%) lett kevesebb.  Ha az  1994—1995-ös tanév adatait a 2013—2014-es tanév adataival hasonlítjuk össze, kereken húsz év alatt  a csökkenés 7846 tanulót tesz ki (37,4%).
Gondolom, ezeknek az adatoknak a kapcsán azok is elgondolkodnak majd, akik szerint az utóbbi években Romániában a magyar nyelvű oktatás abszolút számai és arányai is „emelkedő” tendenciát mutatnak.
Annyira azért mégsem szomoríthatnak el a tények, hogy ne reménykednénk/reménykedhetnénk valami pozitív változásban. Talán abban, amit Vetési László a következőképpen fogalmazott meg: ”A problémakezelésbe tehát szinte minden kisebbségi intézményt meg kell szólítatni, be kell építeni. Nagy gond, hogy ezt miként érjük el: hogyan építse ki minden országos intézmény a maga szórvány megfelelőjét, vagy feladatmegoldásai érdekében hogyan épüljön bele az országos intézményekbe. (Kisebbségi egyházak és a szórvány. In: Tanulmányok a szórványról, Budapest. 2005.).
Esetleg abban bízhatunk, hogy a fokozott odafigyelés, az okos intézkedések és a segítőkészség mind a román, mind a magyar államvezetés részéről, a társadalmi mozgásformákat pozitívan befolyásolhatják.
Murvai László. maszol.ro

Mi a baj Tőkés Lászlóval?
Mint köztudott, Klaus Johannis államelnök visszavonta Tőkés László Románia Csillaga elnevezésű állami kitüntetését. Az érintett találóan mutatott rá, hogy ugyanazért büntetik most, amikor állítólag szólásszabadság van, mint anno a Ceauşescu-rendszerben: ki meri mondani a politikai hatalom propagandájától eltérő véleményét.
Emlékezetes, hogy a kitüntetésvisszavonás méltatlan, abszurd és igazságtalan hercehurcája azután indult el, hogy Tőkés László fel merte vetni azt a gondolatot, hogy Magyarországnak Ausztria és a dél-tiroli német közösség mintájára védhatalmi státust kellene vállalnia az erdélyi magyarság felett. E követelés egyébként az autonómiaprogrammal és a magyar állampolgárság kiterjesztésével együtt része volt a nemzeti radikálisnak nevezett, valójában „mindössze” távlatokban, autonóm magyar jövőben gondolkodó RMDSZ-en belüli politikai tábor célkitűzésrendszerének. A különbség csak annyi, hogy míg az autonómiát 1992. október 25-én, a külhoni magyar állampolgárság célkitűzését pedig 2000 őszén felvállalta a hivatalos RMDSZ-politika, a védhatalmi státust nem.
Végső soron mi a baja a román államhatalomnak Tőkés Lászlóval? A válasz egyszerű. Tőkés László püspökké választása után nem elégedett meg az egyházi szolgálattal, hanem általános jellegű közösségi érdekvédő szerepet akart vállalni. Kitölteni azt a mozgásteret, amit a történelem számára biztosított. Elment a falig, s pont annyira semmibe vette a kockázatokat, saját egyéni érdekmegfontolásait, mint a „Kárpátok géniuszának” uralma alatt. Valójában ugyanazt tette, mint évekkel korábban, 1989 előtt.
Akkor arra volt lehetőség, hogy táncházat, közösséget szervezzen, maga köré gyűjtse az ifjúságot, a nemzeti gondolkodást, a magyar ökuménét hirdesse, 1989 után viszont lehetőség nyílt arra is, hogy a közösség sorsát leghatékonyabban és legmélyrehatóbban befolyásoló társadalmi dimenzióban, a politikában is részt vegyen. Hivatástudattól, nemzeti elkötelezettségtől vezérelve élére állt az erdélyi magyar szabadságtörekvéseknek az RMDSZ-en belül, fittyet hányt a farizeus, képmutató, szemforgató érdekemberek érvelésére, akik nagyon is jól megfontoltan igyekeztek őt a politikától távol tartani. Az RMDSZ tiszteletbeli elnökeként 1992 végéig közvetíteni próbált a két tábor között, vélhetően abból kiindulva, amit a bukaresti paktumozgatók, a tájba simulók magukról állítanak mindmáig, hogy ők is ugyanazt akarják, csak más úton, más eszközökkel. 1992 nyarán, a Hargita megyei listahamisítás idején viszont bebizonyosodott, hogy nem erről van szó. Midőn a román hatalom nemzetstratégiáját kiszolgáló politikusok kimaradtak a szabályszerű választmányi döntések során a képviselői és szenátori listákról, Domokos Géza és emberei átgyalogoltak írott és íratlan normákon, fittyet hánytak az alapszabályzatra, a demokrácia előírásaira. Megalakították a „Hargita megyei RMDSZ-t”, amely azóta sem létezik, csak arra volt jó, hogy formális legitimitást biztosítson az elnöki jóváhagyással szervezett helyi puccsnak, melynek során a román hatalom ízlésének megfelelő listát állítottak össze. Világossá vált, hogy itt nem a magyar ügy és a demokrácia különböző megközelítéséről van szó, hanem egyik oldalon azok állnak, akik Bukaresttől a minél nagyobb távolságot tartják célszerűnek és önálló erdélyi jövőben gondolkodnak, a másik oldalon pedig egy vegyes társaság, melyben ott vannak a kommunista rendszerrel kiegyezett korábbi „hivatalos magyarok”, akik el sem tudják képzelni életüket a román elit szolgálata nélkül, vagy az új rendszerben egyéni karrierlehetőséget látó tiszta múltúak, akiknek többségét nem a közösségszolgálat eszméje fűtötte, hanem az érvényesülési vágy.
Ezek után állt Tőkés László az autonomisták élére, s harcolt minden presztízsét és tekintélyét latba vetve 1992. október 24-én és 25-én a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásáért. Sikerrel.
Az autonómiagondolat előmozdítójának szerepét mindmáig vállalja. Ha kellett, gazdagon adatolt tanulmányokban leplezte le a neptuni tárgyalássorozat taktikailag és stratégiailag egyaránt önsorsrontó mivoltát, politológusokat és jogászokat megszégyenítő feszes logikával megírt tárcákban lépett fel a magyar érdekek félreseprésével megkötött magyar–román alapszerződés ellen. Figyelmeztetett arra, hogy meg kell kérni a kormányzati szerepvállalás árát, különben esélyünk nem lesz előrébb lépni az autonómia ügyében, az RMDSZ-politika kisiklása után fórummozgalmat szervezett a pályakorrekció érdekében, figyelmeztetett az RMDSZ által sikerként kommunikált etnodiszkriminatív tanügyi törvény magyarellenes élére. Majd miután az RMDSZ ad acta tette az erdélyi magyar parlament nagyszabású, 1993-ban megfogalmazott vízióját, az autonomista erők összefogásával külön szervezet alapításába fogott 2003 februárjában. Amikor az autonomisták pártja, az MPP saját elnökének foglyává vált és belső visszaélései már az RMDSZ mindennapi gyakorlatát is megszégyenítették, védnökséget vállalt egy új, a belső demokráciát és a nemzeti érdeket egyaránt képviselő párt felett. Mindeközben kőkemény konoksággal mutatott rá azokra a jelenségekre, melyek a magyar jövőt veszélyeztették.
Ez a baj Tőkés Lászlóval. Hogy nem vállalta a csendes mamelukszerepet, hanem szemébe merte mondani a mindenkori hatalmasoknak az igazságot. Vagy ahogy a szállóigévé vált mondás tartja róla: „sosincs igaza, mindig csak igaza volt.”
Johannis ezzel a gesztusával öngólt lőtt. Hogy mekkorát, azt az is mutatja, hogy olyan meghatározó román értelmiségi, mint Vladimir Tismăneanu is élesen bírálta lépését, rámutatva arra, hogy a történelemhamisításon túl is fonák helyzet, hogy Johannis – akiről nem tudni, mit csinált 1989 előtt – Tőkés Lászlótól megvon egy kitüntetést, aki viszont helytállásával hozzájárult ahhoz, hogy Temesvár megmenthesse a románok becsületét és büszkeségét. Nem véletlen, hogy e lépés ellen tiltakozók között harcostársain és független gondolkodású román értelmiségieken –  Florina Vaipan, Gabriel Bădescu, Marius Ghizelan – kívül ott találjuk politikai ellenfeleit is, legyen szó az egykori SZDSZ prominensről, Tamás Gáspár Miklósról, az RMDSZ elnökéről, Kelemen Hunorról vagy éppenséggel a fő ellenlábas Markó Béláról.
Hatalmas öngól volt ez a román hatalom részéről, mert nincs olyan ép morális érzékkel megáldott ember, aki a tények ismeretében e kérdésben ne Tőkés Lászlónak adna igazat, aki ne látná, hogy ebben a visszataszító hatalmi manőverben ki hol áll, hogy a kitüntetésétől megfosztott hős a történet erkölcsi győztese.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kozmetikázott statisztikák
Ha az ember kicsit is megpiszkálja a román statisztikák felszínét, rádöbben, mit takar a mély. Merthogy ebben az országban semmi nem az, mint aminek látszik. Pontosabban, más a statisztika és más a valóság.
Mindez arról jutott eszembe, hogy a helyhatósági választásokra való készülődés jegyében a román kormány a napokban hozta nyilvánosságra, hogy Románia lakossága 22 millió főből áll. Ehhez a bűvös számhoz úgy jutottak hozzá, hogy összesítették a belügyminisztérium lakosság-nyilvántartási osztályának az adatait, és az érvényes személyi igazolvánnyal rendelkezők mellé hozzáadták a 14 éven aluli, kiskorú gyerekeket. Nincs ebben semmi rendkívüli, puszta matematika az egész.
Azazhogy mégsem az, mert öt év alatt Románia lakossága látványosan megugrott, kereken kétmillióval. A 2011 októberében megtartott népszámlálás hivatalos adatai szerint az országnak 20 121 641 lakója volt, 2002-höz viszonyítva 1,5 millióval, 1992-höz képest pedig 2,7 millióval kevesebb. Miközben minden demográfiai szakember arról beszél, hogy az ország népessége folyamatosan csökken és elöregszik, választások előtt mégis megtörténnek a csodák. Logikus magyarázat lehetne erre a sok millió külföldön élő román állampolgár, de több mint furcsa az a tény, hogy az állam különböző intézményeinek adatai még véletlenül sem közelítenek egymáshoz. Azaz senkinek nincs fogalma arról, hogy Romániának pontosan hány lakója van és azok közül körülbelül hányan tartózkodnak tartósan külföldön.
A számokkal való dobálózás nem új keletű, a Ceauşescu-rendszer mezőgazdasági rekordterméseit világgá kürtölő hazai sajtó olyan hektárátlagokat közölt, amelyek a tudományos-fantasztikus irodalom kategóriájába tartoztak. Az élet minden területén fellelhető statisztikai hamisítások kommunista módszerei, úgy tűnik, a rendszerváltás után is töretlenül élnek tovább. A kisebbségi kérdés példás megoldását fennen hirdető román propaganda azonban nemcsak a magyarokról, hanem minden egyébről is hazudik. Az adatok kozmetikázása és a mellébeszélés annyira részévé vált a romániai közbeszédnek, hogy ember legyen a talpán, aki a felszínes tartalomból képes kihámozni a pőre valóságot.
A Churchillnek tulajdonított híres mondás – „csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok” – tökéletesen ráillik egy olyan ország közintézményeinek működésére, ahol a pontosság és alaposság soha nem volt mérvadó követelmény.
Ilyen előzmények után azt is nehéz elhinnünk, ha a román statisztikák mintegy négy százalékos évi gazdasági növekedésről szólnak, miközben azt sem tudjuk pontosan, hogy az ország lakossága egy-két millióval több vagy kevesebb.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Csak rajtunk múlik, hogy a fiatalok mennyire tudnak a közösség ügyeibe bekapcsolódni”
Az elmúlt hét végén Marosvásárhelyen tartotta meg éves Küldöttgyűlését a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT). A MIÉRT idei legfőbb célkitűzése 500 fiatal jelöltetése az RMDSZ önkormányzati listáin. A Nyugati Jelen olvasói számára Olah Gábor, a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács (TEIS) elnöke számolt be a marosvásárhelyi rendezvényről.
A fiatalok bevonásának fontosságát erősítette meg Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke is köszöntő beszédében. „A helyi vezetőknek figyelembe kell venniük, hogy a fiatalokra nem csak plakátragasztás céljából van szükség” – mondta az ügyvezető elnök. Antal Lóránt MIÉRT-elnök, beszámolójában kitért arra, hogy a tavalyi év a szervezetépítés és a felkészülés jegyében zajlott és most a fiatalok készen állnak az idei év kihívásaira, ugyanis politika nélkül szinte elképzelhetetlen a célok megvalósítása.
A TEIS tevékenységéről Olah Gábor elnök számolt be a Küldöttgyűlésen.  "Bár ma mindenki szép nagy számokról beszél, én a konkrét, kézzelfogható és szabad szemmel látható eredményekre fektetem a hangsúlyt – mondta felszólalása során Olah Gábor. – Az, hogy mára Temes megyében van két olyan fiatal, akinek minden esélye megvan rá, hogy június 5. után önkormányzati tanácsos legyen, az számunkra egy nagy siker és egyben a megkezdett munka folytatására ösztönöz. Csak rajtunk múlik, hogy a fiatalok mennyire tudnak a közösség ügyeibe bekapcsolódni."
A TEIS-elnök beszámolt arról is, hogy az idei évben kiemelt hangsúlyt fektetnek a temesvári magyar ifjúságra, hiszen a fiatalok igényüket fejezték ki egy asztalitenisz kör, illetve egy közösségi hely kialakítására. Erre megfelelő helyszín a temesvári Kós Károly Közösségi Központ, ahova fiatalos lendületet és rendezvényeket szeretnének bevinni. A tervek szerint egy asztalitenisz asztal mellett egy csocsó asztalt és egyéb játékokat is a fiatalok rendelkezésére szeretnének bocsátani. Az idei rendezvények közül Olah Gábor kiemelte a most szombaton megrendezésre kerülő TEIS Kupát, amely a 3. kiíráshoz érkezett Temesvári Magyar Labdarugó bajnokság folytatása, és amelyre eddig már 10 csapat jelezte részvételi szándékát, Temes megyén kívül Arad megyéből és a Vajdaságból is érkeznek csapatok.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Érzések, történetek, hangulatok őrzője a Nyehó
Az egykori New York szállóról készítettek dokumentumfilmet a JZSUK diákjai
Fehéren fénylő, hatalmas csillárok, impozáns pilaszterek, díszes párkányzat, ropogósra vasalt, vakító fehér terítők az egyszerű, elegáns hátasszékekkel ellátott sötét ebédlőasztalokon. A háttérben, egy árkádnyílásban földig omló függöny – mindez csak néhány eleme a látványnak, amely az egykori New York szálló éttermébe belépő vendéget fogadta, és amely ismét megelevenedett a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium egyik diákcsapata által készített, nem mindennapi dokumentumfilmben.
Ma már a romlás és enyészet uralkodik az egykor oly impozáns épületben, tátongó lyukakkal a padlóban és a falakban, amelyekről száz meg száz helyen hámlik festék és vakolat. A csillárok már többnyire fénytelenül, élettelenül lógnak, bár az 1895-ben átadott szálloda volt az első középület a városban, amelynek saját generátor által biztosított áramellátással rendelkezett.
A New York fénykorának és szomorú jelenének képei mozgalmas, az egyes részletek erős kontrasztjai folytán hatásos snittekben váltakoznak a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium néhány diákja által készített dokumentumfilmben.
Az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program keretében versengő diákcsapat a jobb sorsot érdemlő egykori Nyehót fogadta örökbe, és hónapokig dolgozott a helytörténetben fogalommá vált épületről szóló filmen. Ebben a Budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum jóvoltából rendelkezésükre bocsátott, forrásértékű fotókkal elevenítik fel a szálloda és étterem szebb napjait, de megszólaltatnak olyan kolozsvári lakosokat is, akik még megtapasztalhatták a New York utódjának, a szintén nevezetessé vált Continentalnak a fénykorát, amely híres volt előzékeny, jól képzett, vendégközpontú pincéreiről.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Érdemrendügy: Tőkés pártján a magyar kitüntetettek
Egyöntetűen elítélik a Románia Csillaga érdemrend lapunk által megkérdezett magyar birtokosai, hogy Klaus Johannis államfő megfosztotta magas rangú román állami kitüntetésétől Tőkés Lászlót. Eckstein-Kovács Péter jogász-politikus populista, gyáva intézkedésnek, Kolozsváry Zoltán marosvásárhelyi mérnök, egyetemi tanár elfogadhatatlannak, Puskás Bálint alkotmánybíró észszerűtlennek, Nagy Ágnes közgazdász pedig helytelennek tartja az államelnök döntését. Szerintük ugyanakkor nem segítenének az ügynek azzal, ha tiltakozásképp önként visszaadnák az érdemrendjüket. Többségük egyébként támogatja, hogy megvonják az elismerést azoktól a személyektől, akiket különböző bűncselekmények miatt jogerősen elítéltek, és emiatt méltatlanná váltak a kitüntetésre.
Amit Klaus Johannis művelt Tőkés László kitüntetésének visszavonásával, az szégyen – szögezte le érdeklődésünkre Eckstein-Kovács Péter. Lapunk arra volt kíváncsi, miként kommentálják az államfő egy héttel ezelőtt bejelentett döntését azok az erdélyi magyar és magyarországi személyiségek, akik az elmúlt években ugyancsak megkapták a Románia Csillaga érdemrendet. Amelynek lovagi fokozatát Traian Băsescu elnök 2009-ben, a romániai forradalom kirobbanásának húszéves évfordulóján éppen egykori tanácsadója javaslatára ítélt oda a volt temesvári lelkésznek a rendszerváltozásban játszott történelmi szerepéért.
Eckstein-Kovács a Krónikának elmondta, lehet vitatni Tőkés László különböző politikai nyilatkozatait, csakhogy az EP-képviselő nem ezekért kapta a kitüntetést, sőt – a védhatalmi státus szorgalmazásával – olyasmit se mondott, ami ne férne bele a szólásszabadság kategóriájába. „Populista és gyáva intézkedésnek tartom Johannis lépését, amellyel felsorakozott a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) az érdemrend visszavonása érdekében folytatott nemtelen és minősíthetetlen kampánya mögé” – jelentette ki az RMDSZ volt szenátora.
A kolozsvári jogász-politikus szerint az államfő ködösített, amikor az érdemrend becsületbíróságának javaslatára és a legfelsőbb bíróság ítéletére hivatkozva vonta vissza az érdemrendet, ezek a döntések ugyanis semmire sem kötelezték az elnököt. Románia elnökének ugyanis kizárólagos hatásköre kegyelemben részesíteni, kitüntetni, illetve megfosztani valakit az érdemrendjétől, és mindez egyszemélyes döntése, amit nem kell magyaráznia.
Kérdésünkre Eckstein-Kovács elmondta, szerinte nem segítene azzal, ha visszaadná a neki 2009-ben odaítélt Románia Csillaga lovagi fokozatát, amelyet elnöki tanácsosként Băsescutól kapott, akivel szemben nincsenek olyan fenntartásai, mint Johannisszal szemben. A volt kisebbségügyi miniszter természetesnek tartaná, hogy azokat fosszák meg az elismeréstől, akiket különböző bűncselekmények miatt jogerősen elítéltek, és emiatt méltatlanná váltak a kitüntetésre.
Elfogadhatatlannak tartja Johannis döntését Kolozsváry Zoltán marosvásárhelyi mérnök, egyetemi tanár is. Szerinte Tőkés László semmi olyasmit nem tett, ami indokolná érdemrendjének visszavonását. „Nem tartom elfogadhatónak, hogy bárki visszavonja azt a kitüntetést, amit egy rendszerváltással kapcsolatos munkáért kapott, erre nincs elfogadható magyarázat. Sajnos Romániában nagyon messze állunk a normális körülményektől” – jelentette ki lapunknak a feltaláló, aki 2000-ben a Nemzetközi Hőkezelő- és Felületkezelő Szövetség akkori elnökeként kapta meg az érdemrend lovagi fokozatát.
Kolozsváry Zoltán közölte, mivel „a politika más dolog”, ő pedig tudományos munkájáért kapta, nem gondolt arra, hogy visszaadja a kitüntetését, ettől függetlenül elítélendőnek és helytelennek tartja a Tőkéssel szembeni eljárást. A marosvásárhelyi mérnök kérdésünkre magától értetődőnek nevezte, hogy automatikusan el kellene veszítenie az állami kitüntetését annak, aki bármilyen módon megsértette a törvényt. Megjegyezte viszont azt is, hogy az emberekben rengeteg kétség merül fel: vajon a jelenlegi, „kampányszerű” korrupcióellenes tevékenység valóban a korrupciót akarja megfékezni, vagy egy politikai hatalom megnyilvánulása.
„Rendkívül szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, ami az utóbbi időben szép hazánkban történik, mert az ember elvesztette a bizalmát mindabban, ami a hatalommal és a politikával kapcsolatos. A józan ész azt sugallja, hogy köztörvényes bűnözők semmiféle kitüntetést nem tarthatnak meg, ám felmerül az emberben, tényleg köztörvényes bűnöző-e mindenki, akit elítélnek ebben az országban” – állapította meg Kolozsváry Zoltán.
Hasonló véleményen van Puskás Bálint Zoltán alkotmánybíró is. A Románia Csillaga érdemrend birtokosa megjegyezte, bármilyen kitüntetést már véghezvitt cselekedetért adnak, utólag pedig csak abban az esetben lehetne visszavenni, ha kiderül, hogy az a tett állam-, alkotmányellenes volt, vagy a kitüntetett úgy hajtotta végre, hogy bűncselekményt is elkövetett. „Nem volna szabad elvenni egy érdemrendet a birtokosa későbbi kijelentéséért. Én például azért részesültem az érdemrendben 2012-ben, mert alkotmánybíróként leszavaztam a nyugdíjak lefaragását. Ezek szerint ha most valaki azt mondaná, hogy a nyugdíjakat mégis csökkenteni lehet, akkor vissza kellene venni tőlem a kitüntetést? Nem tartanám észszerűnek” – jelentette ki a Krónikának a bukaresti taláros testület tagja.
A volt RMDSZ-es szenátor sem hiszi, hogy segítene, ha visszaadná a kitüntetését, sőt szerinte gesztusa negatív visszhangot váltana ki a társadalom körében. „Viszont ahogy a magyar társadalom is tiltakozik a döntés ellen, úgy megteszem én is, pedig alkotmánybíróként nem szoktam megszólalni ilyen ügyekben. Tudomására kell hozni mindenkinek, hogy nem tartjuk szabályos és észszerű dolognak a kitüntetés visszavonását” – szögezte le Puskás Bálint.
Az alkotmányjogász szerint korrupciós bűncselekmény elkövetése esetén is ki kell vizsgálni, mindez mennyiben vonja maga után az érdemrend visszavonását, szerinte ugyanis nem lenne szabályos eljárás, normális megoldás, ha minden elítéltet automatikusan megfosztanának az állami elismeréstől. „Ki kellene vizsgálni, mennyire áll összefüggésben a bűntény azzal a cselekedettel, amiért az érdemrendet kapta valaki. Ha például olimpiai aranyat nyertem, majd utólag raboltam, azért még nem kellene elvegyék az érmemet” – szögezte le Puskás Bálint.
Nagy Ágnes közgazdász, a román jegybank (BNR) igazgatótanácsának tagja az ügyben azt kifogásolja, hogy nem egyforma mérce alapján döntik el, kit tartanak érdemesnek a kitüntetésekre, illetve kitől vonhatják azt vissza. Szerinte egységes „mértékegység” alapján kellene kezelni, mi történik, ha valaki méltatlanná válik az érdemrendre. „Én például a pénzügyi stabilitás célja érdekében kifejtett monetáris politika terén elért eredmenyekért kaptam a Románia Csillagát. Ezek szerint ha valamikor megszűnik az ország pénzügyi stabilitása, akkor tőlem visszavonják a kitüntetést?” – tette fel a kérdést a közgazdász.
A Krónika több más kitüntetett álláspontját is kikérte a témában, sokan azonban elhárították a véleménynyilvánítást. Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója arra hivatkozva nem kívánta kommentálni az érdemrend-ügyet, hogy a Románia Csillaga kitüntetést 2000-ben Emil Constantinescu elnöktől, más körülmények között, más kormány alatt, illetve kulturális, nem pedig politikai tevékenységéért kapta.
Borbély László képviselőt és Markó Béla szenátort (mindketten 2004-ben kapták meg a Románia Csillaga lovagi fokozatát) többszöri próbálkozásunk ellenére sem sikerült elérnünk, Kelemen Hunor írásban eljuttatott kérdéseinkre nem válaszolt. Az RMDSZ elnöke – akinek 2000-ben ítélték oda az állami kitüntetés parancsnoki fokozatát – ugyanakkor 2013-ban és most is elfogadhatatlannak minősítette, hogy bármilyen ürüggyel vissza lehessen vonni Tőkés Lászlótól az 1989-es forradalomban betöltött szerepéért kapott román állami érdemrendet.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár),

Jószomszédi iszony
Újfent megbizonyosodhattunk arról, hogy Románia meglehetősen sajátosan értelmezi a jószomszédi viszonyt és a stratégiai partnerséget.
Legalábbis jó szomszédok és stratégiai partnerek között nem túl gyakran fordul elő, hogy egyik ország indoklás nélkül hosszú évekre kitiltja a területéről a másik ország parlamentjének egyik tagját.
Függetlenül attól, hogy ki mennyire ért egyet a Jobbik politikájával és retorikájával (jelen sorok szerzője például enyhén szólva nem igazán), az, hogy Románia ismét, ezúttal három évre tiltotta ki az országból Szávay Istvánt, a párt alelnökét, a legkevésbé sem a felhőtlen barátság és szivárványos, jó viszony ismérve.
Főleg úgy, hogy érdemi magyarázattal és indoklással nem szolgált, csak sejthetjük, hogy ezúttal is a két évvel ezelőtti, egy évre szóló kitiltás semmitmondó, konkrétumokat nélkülöző indoklását hallhatjuk majd, miszerint olyan szélsőségesen nacionalista tevékenységet folytató szervezet tagja, amely Románia nemzetbiztonságát és közrendjét veszélyezteti. Pedig ilyen alapon, ha a kölcsönösség elvét akarná alkalmazni, Magyarország – csak nagyon kis túlzással – jóformán a fél román parlamentet kitilthatná a területéről kóros, a józan ésszel és a normalitással notóriusan szembe menő magyargyűlölet és sovinizmus miatt.
Gondoljunk csak a magyar nyelv, illetve a magyar jelképek, valamint a magyar szervezetek betiltására vonatkozó törvénytervezetekre, esetleg a román nemzeti jelképek „semmibe vételét" bűncselekménnyé nyilvánítani akaró, vagy – az autonomista „propagandát" kiszűrendő – a magyarországi televíziós csatornák kötelező román nyelvű feliratozását bevezetni szándékozó jogszabály-kezdeményezésekre.
Amíg nem derül fény olyan, kétségbe vonhatatlan bizonyítékokra, miszerint Szávay tevékenysége tényleg konkrétan veszélyezteti Románia nemzetbiztonságát, azt kell vélelmeznünk, hogy kitiltása Bukarest azon igyekezetébe illeszkedik, hogy megnehezítse a kapcsolattartást az anyaország és a romániai magyar közösség tagjai között még akkor is, ha csupán egy ellenzéki politikus erdélyi látogatásáról van szó.
De ha esetleg kerül is ilyen bizonyíték, az sem jelenti azt, hogy Bukarest barátságosan viselkedik a magyarokkal. Semjén Zsolt kormányfő-helyettes a héten arról beszélt: Románia nyomást gyakorol a magyar konzulok számának csökkentése érdekében. Mint ismeretes, a konzuli tevékenység egyik legfőbb tárgya jelenleg a honosítás, illetve a honosított erdélyi magyarok anyakönyvi eseményeinek iktatása.
Bukarest ugyanakkor a jelek szerint annak ellenére is egyre kevésbé nézi jó szemmel a könnyített honosítás intézményét, hogy Románia is ipari mennyiségben biztosít román állampolgárságot a moldovaiaknak. Úgy tűnik, a román illetékesek továbbra is olyan rizikófaktorként, potenciális belső ellenségként tekintenek a romániai magyar közösségre, amelynek „veszélyességét" tovább növeli, hogy tagjai anyaországukkal immár tömegesen állampolgári viszonyba is kerülnek, így adott esetben ilyen alapon is felléphet az érdekükben az őket a román hatóságok részéről érő jogsérelmek ellen.
Ezért próbálja akadályozni a kapcsolat elmélyítését a konzulok számának csökkentését követelve, illetve megtagadva a nagyváradi és a marosvásárhelyi konzuli irodák megnyitását. Ami egyértelműen kettős mérce alkalmazása olyan körülmények között, hogy Bukarest Moldovában is rengeteg konzulátust nyitott és Ukrajnában is növelni kívánja azok számát.
Mindez a jelek szerint a román hivatalos szervek alapértelmezett működése, amely kormányoktól és pártpolitikai színezettől független – hiszen jelenleg hivatalosan pártok fölötti, „szakértői" kormány vezeti Romániát, az apparátus mégis ugyanolyan barátságtalan gesztusokat tesz mind a romániai magyar közösség, mind Magyarország felé, amilyenek a sovinizmust a politikai fősodorba visszaemelő szociálliberális Ponta-kormány idején is megszokottak voltak.
Pedig hát a magyar ügy nem Románia kizárólagos belügye – bármennyire is szeretné azt a román diplomácia a ceauşescui fasiszta kommunizmus retorikáját alkalmazva annak feltüntetni –, hiszen azt nemzetközi egyezmények szabályozzák, bár tény, hogy ezek alkalmazását Románia annak ellenére is következetesen elmulasztja, hogy ratifikálta őket.
Úgyhogy ideje lenne végre nyíltan, a legmagasabb politikai vezetői és diplomáciai szinteken is kibeszélni a vitás ügyeket. Felhívva egyben a legszélesebb nemzetközi közvélemény figyelmét is – bár ez ma a migránsválság miatt nem tűnik könnyű feladatnak – arra, hogy Románia a magyar–román viszony rontására, az őshonos magyar közösség jogainak csorbítására próbálja kihasználni azt a „kegyelmi állapotot", hogy stratégiai fekvése nyomán az Oroszország és a Nyugat között fennálló konfliktus kapcsán ő lett az Egyesült Államok és a NATO üdvöskéje a térségben.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Jászai Mari-díjat kapott Mátray László, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorút
Számmos erdélyi vagy erdélyi származású díjazottja van a pénteken kiosztott magyarországi művészeti középdíjaknak, amelyeket a nemzeti ünnep közeledtével adtak át. 
Két erdélyi szerző, Király László és Farkas Árpád nyerték el idén a Magyarország Babérkoszorúja kitüntetést. 
Mátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze Jászai Mari-díjban részesült Bánky Gábor, a Pécsi Nemzeti Színház színművésze, Bérczes László, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetője, Csőre Gábor, a Vígszínház színművésze, Gidró Katalin, a Szegedi Nemzeti Színház színművésze, Gubás Gabriella, a Thália Színház színművésze, és Molnár Nikoletta, a Szolnoki Szigligeti Színház színművésze mellett. 
A gyergyóremetei születésű Molnár Levente, a Magyar Állami Operaház énekese Liszt Ferenc-díjat kapott Lajkó Félix, hegedűművész, Csík Gusztáv, zongoraművész, Klukon Edit, zongoraművész, és Herczku Ágnes, a Hagyományok Háza - Magyar Állami Népi Együttes előadóművésze mellett. 
Farkas Wellmann Endre és Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjban részesült, Ablonczy László Ferenc, esszéíró, kritikus, színház- és kultúrtörténész, Bényei Tamás, kritikus, irodalomtörténész, esszéista, műfordító, a Debreceni Egyetem egyetemi tanára, Dr. Falusi Márton, költő, esszéista, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos munkatársa, Tari István, költő, író, képzőművész, és Lanczkor Gábor, költő, regényíró mellett. (hírszerk.) Transindex.ro

Nagy falat a hargitaiaknak a sofőrvizsga
Hargita megye országos szinten az utolsók között van a sikeresen sofőrvizsgázók arányát tekintve. Tavaly közel 14 ezren próbálták megszerezni a gépjárművezetői engedélyt az elméleti próbán. A gyakorlati vizsgán mindössze 4488-an szereztek jogosítványt.
A hatályos törvények ugyan biztosítják, hogy a valamely kisebbséghez tartozó román állampolgárok anyanyelvükön, a Romániában huzamosabb ideig tartózkodó külföldiek pedig nemzetközi nyelven írhassák meg a jogosítvány megszerzéséhez szükséges tesztet, az viszont már nincs szabályozva, hogy a gyakorlati vizsgát milyen nyelven lehet vagy kell lebonyolítani, ez pedig gyakran félreértésekhez vezet.
Egy magyarországi, a román nyelvet nem ismerő, Csíkszeredában vizsgázott tanuló például arról számolt be, hogy a gépjárművezetői engedélyhez szükséges gyakorlati megmérettetésen az autó hátsó ülésén lévő személynek kellett fordítania a vizsgáztató utasításait, emiatt rendkívül nehéz volt a feladatra koncentrálnia. Egy sikeresen vizsgázó férfi ezzel szemben arról számolt be: annak ellenére, hogy nem tud jól románul, a vizsgáztató utasításait mégis értette, hiszen az igyekezett tagoltan, jól érthetően beszélni vele.
A Hargita megyei prefektusi hivatal szóvivője, Adrian Pănescu elmondta, két Csíkszeredában élő magyar állampolgár is azzal a kérdéssel kereste meg őket, hogy vizsgázhatnak-e magyar nyelven. Ezeket továbbították az illetékes minisztériumnak, de azóta sem kaptak onnan választ. A jogszabály szerint külföldiként valamelyik nemzetközi nyelven tölthetik ki az elméleti tesztet, arra azonban már nem tér ki, hogy a gyakorlati vizsgán is kötelező lenne számukra több nyelven beszélő vizsgáztatót biztosítani.
Bár az elméleti vizsga magyar nyelven is lehetséges, a vezetési képességek tesztelésekor a vizsgáztató rendőrnek nem kell tudnia magyarul. Mint a szóvivő magyarázta, belügyminisztériumi rendelet szabályozza a vizsgáztatási eljárást, amely nem tér ki arra, hogy a vizsgáztató rendőrnek kell-e beszélnie vagy értenie az adott kisebbség nyelvén. A jelenlegi eljárás szerint a gyakorlati vizsga többnyire román nyelven zajlik. Arra a kérdésünkre, hogy ez ellent mond-e a közlekedési törvénykönyv előírásának, Adrian Pănescu azt válaszolta, hogy nem, mert ez nincs leszabályozva az alkalmazási normákban.
Mint a prefektusi hivatal illetékesétől megtudtuk, mindössze négy rendőr vizsgáztat Csíkszeredában, közülük ketten ismerik a magyar nyelvet. Az elméleti vizsgán a Hargita megyei tanulók 80 százaléka választotta a magyar nyelvű tesztet. Mint megtudtuk, sok magyar anyanyelvű választja a román nyelvű kérdőívet, mert nem tartják megfelelőnek azok magyar fordítását. 2015-ben Hargita megyében összesen 13 968 személy vizsgázott elméletből, közülük 6989-nek sikerült a tesztje. A gyakorlati vizsgákon 2015-ben viszont mindössze 4488-an szereztek végül hajtási jogosítványt.
Barabás Hajnal. Székelyhon.ro

Negyvennyolcas rendszerváltás („Forradalmi” beszélgetés Egyed Ákos történésszel)
Irigylésre méltó vitalitás, közéleti naprakészség, magvas gondolatok: a 86 éves Egyed Ákossal élmény beszélgetni. A bodosi származású történész-akadémikus szerint a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Ha önnek kellene idén március 15-i ünnepi beszédet mondania, mire helyezné a hangsúlyt? – Én is jó ideje töröm rajta a fejem, hogy mi is volt március 15-e? A lélekmelengető pesti és budai események, majd a szabadságharcba átnőtt forradalom? Vagy a békésen kivívott nemzeti szabadság, aztán a győzedelmes vagy éppen vesztett csaták? Nos, azt mondom, hogy a modern magyar nemzet 1848–49-ben jött létre, kiindulópontja pedig a tizenkét pont. Ugyanakkor igazi rendszerváltás volt – amit valamiért azóta is elhallgatunk –, amikor a jobbágyvilágot, a rendiséget felváltotta a polgári világ. Mondhatni, leváltották az addigi világot. A szabadságharc leverése ugyan egy időre visszavetette a folyamatot, de a jobbágyság visszaállításának kérdése már soha nem merült fel. 1867-ben pedig azt mondta a magyar nemzet, hogy kiegyezünk, de negyvennyolcas alapon. Persze, engedtek azért valamennyit a negyvennyolcból, de igazán lényeges kérdésekben nem. – A kiegyezés alkujában már a kiforróban lévő magyar nemzeti identitás érvényesült? Hiszen a megtorlás évei akár arra is alkalmasak lehettek volna, hogy szétverjék ezt az alakuló azonosságérzetet. – Épp ellenkezőleg: erősítették. Eleink az elnyomás évtizedeiben is annyira ragaszkodtak magyar identitásukhoz, hogy a megtorlás eseményei sorra beépültek a nemzeti tudatba, összekapcsolódtak 1848-cal. De az események szociális töltete is erős volt: a már említett jobbágyfelszabadítás, a rendi törvények eltörlése, a választójog megítélése a parasztság vagyonosabb része számára. – Az elsősorban modernizációs értelemben vett pozitív következmények mellett a kiegyezés kényszerített-e ki olyasmit, ami a továbbiakban jelentősen kihatott a magyar nemzet fejlődésére? – A kiegyezés mindig is a magyar történelem vitatott kérdései közé tartozott. Ismerjük, mennyire ellenezte Kossuth, attól tartva, hogy a környező nemzetek megharagudnak az elnyomóval kiegyező magyarokra. A forradalmat követő időszak gazdasági fejlődése, a polgárosodás folyamata azonban Magyarországot jelentős mértékben közelítette a nyugat-európai színvonalhoz, s ez a kiegyezéspártiakat erősítette. Ne feledjük azonban, hogy a magyar államiság csak részben állt helyre 1867-ben, mivel a magyarság lemondott az önálló hadseregről, a saját külügyről. Deák Ferenc, a kiegyezés elindítója és véghezvivője úgy gondolta, menet közben erősíthetők lesznek a kezdeti vívmányok, a kompromisszum korántsem végleges, mindössze jó kiindulási pont. Ma már tudjuk, hogy nem így történt. A magyar államiság továbbfejlesztése számára a későbbiekben nem kínálkozott mozgástér. A történetírás szerint azonban a világháború és következményei nem írhatók a kiegyezés rovására, ezeket a történéseket nem lehetett előrelátni.
– A kossuthi félelmek azonban bizonyos mértékig beigazolódtak, és mi azóta sem értjük, miért nem szeretnek bennünket, magyarokat a környező népek…
– A kérdés roppant bonyolult. Miután 1848 őszén Ausztria kezdeményezésére a szomszédos nemzetek összefogtak a magyarság ellen, Kossuth levonta a következtetést, hogy hasonló eset máskor is, bármikor bekövetkezhet. A magyarság megítélésének azonban régebbről származó gyökerei vannak. A királyi Magyarország keretei között a társadalomfejlődés annak az állapotnak kedvezett, hogy az uralkodó réteg magyar legyen. A periférián lévő népek jó része valahogyan a magyar nemesség szolgálatába került vagy sodródott, és ez újabb magyarellenes töltetet szolgáltatott. Azzal együtt, hogy a jobbágyság intézménye révén a magyar nép is a kiszolgáltatottak között volt. A történelem során kialakult magyarellenességet aztán a politika nagy mértékben kihasználta.
– Mit nyert, illetve mit veszített a székelység a forradalommal?
– A történetírás korábban sokszor emlegette, hogy a székelyek 1848-ban semmit sem nyertek, viszont sokat veszítettek. Ezt ma már felül kell bírálnom, mert igenis, Székelyföldön is nagy jelentőségű változások következtek be. Az agyagfalvi nemzetgyűlés elfogadta a magyar forradalom által hozott törvényeket, a jogegyenlőséget, a közös teherviselés elvét, s ezzel gyakorlatilag beilleszkedett az egységes magyar nemzetbe. A székelység lemondott a korábbi előjogairól. Előtte azt követelték, hogy mindenekelőtt kapják vissza a Habsburgok által elrabolt jogokat – és ebben sok logika volt. Kossuth azonban meggyőzte a székely követeket, hogy ne követeljenek külön jogokat, mert most az egységes polgári jogok kiterjesztése a legfontosabb. Berde Mózesék ki is használták az agyagfalvi határozatokat, visszatérve Háromszékre a jogi egyenlőséget és a közös teherviselést hangoztatták, márpedig a székelyek szemében mindig szálka volt a nemesség adómentessége. De a közszékely a közös teherviselés körébe sorolta azt is, hogy legyen katona a nemes is, a jobbágy is. A székelyföldi társadalomban ugyanis akkorra már 30–35 százalékos volt a jobbágyság részaránya.
– Sokan, sokszor hivatkoznak ma is nosztalgiázva a rendtartó székely falu mintájára. Milyen hatással volt ennek eszmeiségére és gyakorlatára a forradalom?
– Negyvennyolc után az osztrák hatalom, majd a magyar állam is mindenki számára kötelező érvényű törvényeket hozott. Átalakult, bürokratizálódott a közigazgatási rendszer, 1876 után megszűntek a székek, aminek következtében háttérbe szorultak a hosszú időn át jó szolgálatot tevő régi falutörvények. A vármegye rendszere rátelepedett falura, városra egyaránt, a tagosítás és arányosítás nyomán pedig erős nivellálódás következett be, miután a közföldek, a közbirtokok nagy része magántulajdonba került. A szegényebb rétegek sokat veszítettek, a falu társadalma erősen rétegződött. Magatartásában, tudati szinten azonban akkor még nem szűnt meg létezni a rendtartó székely falu. A morális törvények éltek és érvényesültek egészen a kollektivizálásig, amely aztán kategorikusan szétfeszített minden hagyományt és keretet.
– Támogatja történelmi szimbólumaink egyre fokozódó használatát, megélését?
– Annyi tiltás után természetszerűnek számít e robbanásszerű használat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy eleink századokon keresztül rendi világban éltek, és minden rendnek megvolt a maga szimbólumrendszere. Ezen belül a székely autonómia olyan intézmény volt, amely a népességnek össz-székely jelleget adott. Csakhogy az autonómiának székenként voltak sajátos jegyei, amelyek pecsétekben, zászlókban, szimbólumokban jelentkeztek. Ezeket kezdik feleleveníteni, megjelenítésüknek a javuló technikai lehetőségek is kedveznek. A szimbólumok sokfélesége persze zavart is tud kelteni, de ez a sokféleség történelmi örökségünk. E tekintetben is fontos volna azonban egyfajta rendtartást megvalósítani, mert az egészen helyi szimbólumok általánosításával csak fokozzuk történelmi tudatunk zavarait. Márpedig a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Tudósként hogyan értékeli a magyar nemzetegységesítési törekvéseket? Létezhet külön anyaországi, illetve külhoni magyar tudományosság?
– Amikor megválasztottak az Erdélyi Múzeum-Egyesület – Erdély kis akadémiája – elnökévé, kötelességemnek tartottam folytatni az erdélyi magyar tudományosság integrálását az összmagyar tudományosságba. A művelődést hordozó magyar nyelv ugyanis kétségtelenül egységes. A Trianon következtében kialakult külön tudományos szerkezetek közötti távolságot tovább növelték a kommunista rezsim kapcsolattartást korlátozó tiltásai. Ezt örököltük meg 1990-ben. Az eredeti állapotok visszaállítása lehetetlen, de az sem tűnik észszerűnek, hogy teljesen feladjuk az évtizedek alatt kialakított tudományszervezési struktúráinkat. Ezeknek ugyanis megvan a maguk feladata, és abban sem vagyok biztos, hogy a magyar kormányzat és tudományosság, értelmiség képviselői hasonló beleérzéssel viszonyulnak ezekhez az integrációs folyamatokhoz, mint mi. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja vagyok 1990 óta, de nem tudom elfelejteni, hogy amikor az akadémián szavazásra került sor, mi, külsősök egy másik teremben csak televízión követhettük a történéseket. Nem tartom üdvösnek lemondani transzilvanizmusunkról – amelynek létét még köreinkben is vitatják –, sajátos erdélyiségünkről, amelynek a kultúrában, a tudományban is van létjogosultsága. A jövő azonban minden valószínűség szerint az egységesülésé.
– Mit tart történetírásunk legnagyobb problémájának?
– Elsősorban azt, hogy a magyar és a román történetírás továbbra is elmegy egymás mellett. Márpedig ennek óriási hatása van a közgondolkodásra. Nézzük meg a városok utcáinak elnevezését, mintha nem is lett volna magyar forradalom. Valamennyi román negyvennyolcas vezetőről utcák, terek sokaságát nevezték el, míg Marosvásárhelyen egyetlen Kossuth utcát sem lehet elfogadtatni. A tankönyvektől a tudománynépszerűsítő kiadványokig mindenhol egyformán jelen vannak ezek a problémák, meghatározzák a tudatot, és nem csökkentik a közöttünk lévő távolságot. Az erdélyi magyar történetírás talán fogékonyabb lenne erre a kérdésre, a románban azonban alapvető tézisekhez kellene hozzányúlni.
EGYED ÁKOS
Történész, az erdővidéki Bodosban született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen. A kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként dolgozott, az 1990–1994-es időszakban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanított, 1995- és 1997-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem meghívott előadója is volt. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, 2002-től 2010-ig az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt. Kutatásai elsősorban az 1848-as erdélyi forradalomra és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetére, valamint a székelység történetére irányulnak. A készülő Székelyföld története című háromkötetes munka vezető szerkesztője. Díjak, kitüntetések: A Román Akadémia Díja (1977), Tudományos Érdemérem III. fokozata (1979), A Korunk Bolyai-díja (1981), Az Év Könyve Díj (1997), A Kultúra Szabadságáért Díj (1999), Bocskai István-díj (2001), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2002), Kemény Zsigmond-díj (2007), Bolyai-díj (Bolyai Alapítvány, 2009), Erdővidék Kultúrájáért Díj (2009), A Magyar Érdemrend középkeresztje (2013), Bethlen Gábor-díj (2014). Legutóbb Háromszék Kultúrájáért Díj (2016).
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lázári és a Hám János diákja nyerte a Hazafias Versek Versenyét
A Magyar Ifjúsági Kezdeményezés (MIK) és a LiterArt magyartanárok egyesülete szombaton immár ötödször rendezte meg a Hazafias Versek Versenyét. A megmérettetésnek ezúttal a Református Gimnázium adott otthont.
A versenyre negyedszáz diák nevezett és két korosztályban mutathatták meg, mennyire jól felkészültek és ügyesek: előbb az V-VIII., majd a IX-XII. osztályosok állhattak színpadra. Teljesítményük elbírálására öt tagú szakavatott zsűri vállalkozott: Jánk Károly költő, Elek György újságíró, költő, Kovács Nikolett, a Harag György társulat színművésze, Gál Gyöngyi főtanfelügyelő-helyettes, magyar tanár és Kereskényi Gábor parlamenti képviselő.
A rendezvényt Muresán István, a MIK elnöke és Gál Gyöngyi főtanfelügyelő-helyettes nyitotta meg, majd Kereskényi Gábor köszöntötte az egybegyűlteket és bátorította a résztvevőket, a végén pedig Kovács Nikolett, Elek György és Jánk Károly értékelte a versenyt.
Amint elhangzott, ugyan a hazafias versekről elmondható, hogy a magyar irodalom egyik leggazdagabb ágát képviselik, sajnálatos módon azonban ma már kezdenek egyre kevésbé népszerűek lenni, holott nagyon fontos üzeneteket hordoznak magukban főleg számunkra, erdélyi magyaroknak.
A diákok két korcsoportban versenyeztek, így két kategóriában is hirdettek győztest. A kicsik, azaz az általános iskolások között a lázári Petőfi Sándor Szaklíceum VIII. osztályos diákja, Báthori Boglárka bizonyult a legügyesebbnek, míg a nagyok között a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum XI.-es tanulója, Sárvári Dániel kápráztatta el leginkább a zsűri tagjait.
A verseny győztesei március 15-én, kedden, a forradalom és szabadságharc emlékünnepén is megmutathatják tehetségüket. szatmar.ro

A dilettáns román államfő
Iohannis román államfő: a dilettáns címmel közölt kommentárt Keno Verseck tollából a legtekintélyesebb német lap, a Spiegel online kiadása. A jegyzet apropóját Tőkés László állami kitüntetésének visszavonása jelentette. Klaus Iohannis jelöltként nagy reformokat ígért, de államfőként csődöt mondott, olvasható a cikkben, s következik az indoklás: legutóbbi súlyos hibája Tőkés László kitüntetésének visszavonása. Emlékeztet, Tőkés László a romániai forradalom kirobbantásában játszott szerepéért kapta meg a legrangosabb állami kitüntetést. „Ezt az érdemrendet a szintén egy nemzeti kisebbség soraiból származó, magát kommunistaellenesnek valló Klaus Iohannis visszavonta” – idézi fel a szerző.
 A cikk emlékeztet arra, hogy a kitüntetést egy olyan becsületbíróság javaslata alapján vonta vissza az államfő, amely tagjainak java része a volt kommunista államapparátusban dolgozó, korrupcióért elítélt, nacionalista politikus – idézi a Maszol. Iohannis hivatalos indoklása az volt, hogy Tőkés László nem ismeri el Románia alkotmányát. Az államfő nem vette a fáradságot, hogy részletesen megindokolja lépését, kizárólag a becsületbíróság javaslata alapján döntött – írja a Spiegel munkatársa. A szerző emlékeztet arra is, hogy Iohannis a jól végzett munka országának ígéretével nyerte meg 2014-ben a választásokat, demokratikus jogállamot, határozott korrupcióellenes fellépést ígért. Eddigi mandátumát azonban átgondolatlan döntések jellemzik. Nagyon sok választója csalódott benne. Szemére hányják dilettáns lépéseit és hosszas hallgatásait – olvasható a német lapban, mely szerint a Iohannis által meghirdetett korrupcióellenes küzdelem az államfő részéről szólamokban merül ki. Amikor a Rise Project feltárta vagyonnyilatkozatának rendellenességeit, az elnöki hivatal beérte egy szűkszavú cáfolattal. A lap említi Iohannisnak az Antena televíziók kilakoltatása kapcsán tett szerencsétlen kijelentését is, amelynek nyomán több tízezer korábbi facebookos követője hagyta cserben. Az államfőnek ezek után is csak annyira tellett, hogy kijelentse: vette az üzenetet – állapítja meg a szerző. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Várad katolikus múltját népszerűsítik
Nagy sikert ért el a Nagyváradra érkező turisták körében a római katolikus püspökség 2013-ban megalakult vallásturisztikai irodája. A város katolikus látnivalóit népszerűsítő intézményről és a jövőbeli tervekről annak vezetőjével, Erdei Anitával beszélgettünk.
– 2013-ban alakult a vallásturisztikai iroda. Míg korábban csupán a városba látogató egy-két turistacsoport volt kíváncsi a katolikus látnivalókra, tavaly már szinte minden csoport megtekintette ezeket. Hogyan sikerült két szezon alatt elérniük ezt a látványos fejlődést?
– A lehető legegyszerűbben: megszólításos módszerrel. Az irodából, ami a Kanonok sornak éppen a közepén van, figyeltük, amikor érkeztek a buszok, megkérdeztük, benne van-e a programjukban a templom-, illetve a kincstárlátogatás, idegenvezetést ajánlottunk és nem is kaptunk elutasító válaszokat. Emellett természetesen élünk az internet kínálta lehetőségekkel: megkeressük az utazási irodák weboldalait, megnézzük, melyiknél szerepel nagyváradi úti cél, vagy esetleg csak átutazási városnézés, válaszolunk nekik, ajánljuk a mi lehetőségeinket és a gyorsan létrejött kapcsolatot aztán igyekszünk megtartani és továbbfejleszteni.
– Hogyan reagálnak a turisták, ha az előzetes útitervtől eltérő programot ajánlanak nekik?
– Aki egy kicsit is érzékeny a kultúrára, vagyis körülbelül 90 százalékuk nemhogy zokon venné, de kifejezetten örül a lehetőségnek, hogy megnézheti a csodálatos építményt. Sőt aránylag elég sokan vannak olyanok, akik előbb csoportos kirándulás alkalmával jöttek hozzánk és vagy még azon a nyáron, vagy a következő évben elhozzák a családjukat, barátaikat is. Évente 6-7000 olyan látogatónk van, aki a kincstárat is felkeresi, 10 000 körüli azok száma, akik csak a templomot.
– Általában honnan érkeznek az érdeklődők?
– Magyarországról, a Felvidékről, szóval mindenekelőtt magyar vidékekről. Vannak olyanok is, akik régebben származtak el Váradról, ők, ha jönnek, leginkább arról kérdeznek, rendeződött-e már/ végérvényesen a tulajdonjoga a palotának.
– És rendeződött? Ha jól tudom, a múzeum még mindig bérli a termeket.
– Lassú folyamat, úgy mondanám, hogy költözőben van a múzeum. Hosszú távú terveink közé tartozik, hogy majd a püspöki palota kétharmadát látogatóközponttá alakítsuk, egyharmadában pedig lennének az irodák, illetve a püspöki lakosztály.
– Hosszú távú tervet említett, rövid távon vannak-e újítási elképzeléseik?
– Természetesen, mindenekelőtt szeretnénk Nagyvárad többi katolikus templomát is bevonni a tájékoztatási hálózatba, mégpedig úgy, hogy bent a templomban legyenek információs panelek, jól látható helyen, és úgy megszerkesztve, hogy a lényeg legyen bennük, ne ijessze el az embereket a betűrengeteg. A bazilikában pedig szeretnénk, ha a kincstárat még többen látogatnák, hisz igazán van bőven látnivaló, az egyházmegyéhez kötődő 18., 19., 20. századi ötvöstárgyak, textíliák, festmények, szobrok.
– Az egyházmegye Váradon kívüli plébániáiról mennyire jönnek látogatók?
– Idén van az irgalmasság éve, amikor minden hónap első csütörtökén jönnek zarándokok az egyházmegye más-más körzetéből. A Szent László-zarándoknapon is jönnek hozzánk, és az évek óta Várad püspökeiről megemlékező egyházmegyei konferenciára is eljönnek még olyanok is, akik egyébként nem templomjárók. És ha az említett hosszú távú tervünk is megvalósul, remélhetőleg még több vallásturisztikai eredményről számolhatunk be.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ijesztő kilátások az érmelléki oktatásban
PÁSZTOR RITA, a Partiumi Keresztény Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének adjunktusa rendkívül érdekes témát választott még publikálás előtt álló doktori disszertációjához: kisebbségben és kettős kisebbségben élő magyar fiatalok pályaválasztása az Érmelléken. A „kisebbségben”-t elsőre is meg tudjuk fejteni, a „kettős kisebbségben-t” viszont talán már kevésbé: a magyar cigányokról van szó. Tasnádi-Sáhy Péter írása.
Magyar cigányság alatt, olyan – leginkább Székelyföldre, illetve Érmellékre jellemző – cigány közösségeket értünk, akiknek az anyanyelve magyar, nem beszélnek sem románul, és néhány kivételtől eltekintve, egyik cigány dialektusban sem, ezért, ahogy Pásztor Rita fogalmaz hosszú beszélgetésünk elején, mind a romániai magyar, mind a romániai cigány közösség kisebbségként tekint rájuk. Pongyola újságíróból szólva: magyarok közt cigányok, a cigányok közt magyarok, a többségi társadalom számára pedig jobbára nem is léteznek. Az Érmelléken viszont megkerülhetetlenül számolni kell velük.
Meghökkentő statisztikák
Ezt már akkor is beláthatjuk, ha csak a 2011-es, Pásztor Rita által rendszerezett, vonatkozó népszámlálási adatokra vetünk egy pillantást: cigánynak 9,86 százalék, romani anyanyelvűnek az érmellékiek 3,2 százalék vallotta magát, miközben a magyar anyanyelvűek 68,17 százalékos arányához képest a magyar nemzetiségűek aránya csak 61,95 százalék.
A különbségek alapján könnyen kimutatható, hogy az Érmellék településein legalább 6,22-6,66 százaléknyi magyar ajkú cigány lakosság él. Mármint az önbesoroláson alapuló statisztika szerint, az élet egészen mást mutat, elég csak az Erdélyi Riport által is többször felkeresett Érselindet említeni, ahol 1-4. osztályban a magyar tagozaton két tanuló kivételével minden gyerek a magyar cigány közösséghez tartozik, nagyobbik részük az Érselind 360. alatti egyetlen házszámra bejegyzett cigánysoron lakik. Ennél is komolyabb a helyzet, ha a származás mellett a gyermekek társadalmi helyzetét legjobban jellemző adatra, a szülők iskolázottságára vetünk egy pillantást, amely, Pásztor Rita 2011-es népszámlálási adatok között folytatott vizsgálódásai alapján jócskán az önmagában is kétségbeejtő romániai adatok alatt marad.
Míg a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya országosan 14,38 százalék, addig Érmelléken kevesebb, mint fele, 6,38 százalék, és hozzávetőleg ugyanekkora a lemaradás a posztliceális képzések terén is. És egy még durvább adat: 2011-ben, az Érmelléken a 10 év feletti összlakosság 61,92 százaléka befejezett iskolai végzettségként nyolc, vagy annál kevesebb osztállyal rendelkezett.
Gondolom, már ennyiből is sejtjük, Pásztor Rita kutatásának eredményei nem fognak mosolyt csalni az arcunkra.
Bajok rendszeren kívül és belül
Ezen a ponton át is adom neki a szót, hogy elmondja, pontosan mit és milyen módszerekkel kutatott: „A kutatás célja tágabban az volt, hogy átfogó képet kapjak az oktatás állapotáról, kilátásairól az Érmellék Bihar megyéhez tartozó településein. Konkrétan 19 települést jártam be Biharfélegyházától a megyehatárig, nem jutottam el Margittára, valamint Hegyközszentmiklósra, ennek ellenére azt mondhatom, szinte teljes körű volt a bejárás, mindenképpen reprezentatívnak tekinthető a minta. A kutatás részeként többek között az általános iskolában végzős diákok jövőképét igyekeztünk felmérni egy 64 kérdésből álló, feleletválasztós kérdőív segítségével. Ez az a korosztály, ahonnan már jól feltérképezhető az oktatási rendszerben bejárt, illetve onnan kivezető további út. A módszernek az az egyik komoly hibaforrása, hogy csak azokat a gyerekeket értük el, akik rendszeresen járnak iskolába, azokat nem, akik ekkorra már szép számmal kimaradtak. Tehát az eredményeink sugallta kép mindenképpen pozitívabb a realitásoknál, illetve emiatt az eredetileg választott témán változtatnom kellett, hiszen a kettős kisebbségre (azaz a magyar cigányokra – a szerk.) szerettem volna koncentrálni, de ehhez nem sikerült elég adatot gyűjteni, hiszen a lemorzsolódás kimutathatóan leginkább őket érinti.
A kérdéseink elsősorban arra vonatkoztak, hogy a diákok szeretnének-e, illetve hol szeretnének továbbtanulni. Emellett rákérdeztünk a családi háttérre, arra, hogy a diák milyen tanulónak tartja magát. A kutatás másik része arra irányult, hogy teljes osztálytörténetet vizsgáljunk, azaz végigkövessük az iskolacsoporton belül az osztályok történetét elsőtől nyolcadikig, megvizsgáljuk az elmaradók arányát, ki az, aki elkezdte az iskolát elsőben, és nyolcadikban is benne van a rendszerben.”
Az eredmények, mint azt már előrevetítettem, elszomorítóak. Hogy a legegyszerűbben értelmezhető adattal kezdjem, Pásztor Rita, az osztálytörténeteket vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy
az első osztályba beiratkozó érmelléki gyerekek hozzávetőleg 15 százaléka a nyolcadik osztályig kimarad az iskolából. A vizsgált osztályokban a kimaradók egytől-egyig a magyar cigány közösséghez tartoztak.
A sok kimaradó ellenére az osztályok létszáma nagyjából állandó. Az alacsony gyerekszám miatt a rendszer igyekszik mindenkit magában tartani, sorozatos bukások árán is. Ez aztán csak ideig-óráig működik, felső tagozatra többen csak-csak bejutnak, de az 5-6. osztály vízválasztónak számít, nagyon kevesen jutnak el az általános iskola végéig. Tehát sokan az 1-4. osztályban ugyan fizikailag jelen vannak, de a szükséges tudást nem sajátítják el, a felgyűlt lemaradás, felső tagozatban már behozhatatlan. A térség demográfiai összetételét nézve a lemorzsolódás már csak azért is kihívást jelent, mert a roma népesség az, amelyik növekszik, míg a magyar nem. Tehát a magyar oktatás a térségben akkor tud megmaradni, ha a magyar anyanyelvű cigánygyerekeket benn tudja tartani a rendszerben.
Ez önmagában is komoly probléma, de a 465 diák által megválaszolt kérdőívek a rendszerben bent maradottakról (tehát javarészt érmelléki magyar gyerekekről) sem festenek bíztató képet, a kutatók már az adatfelvételnél komoly szövegértési nehézségeket tapasztaltak. Mint Pásztor Rita elmondja: „A tapasztalatok tükrében nem tűnik irreálisnak a funkcionális analfabetizmus OECD felmérés által 37% százalékosra becsült romániai aránya a 15 évesek körében.”
A kérdőívek elemzése után elmondható, a nyolcadik osztály végéig eljutott érmelléki diákok 8,5 százaléka biztosan iskolaelhagyó lesz, tehát nem tervez továbbtanulni, számos lány készül hamarosan férjhez menni, 42,3 százalék pedig tervez még tanulni, de nincs konkrét jövőképe.
A diákoknak csak 22,4 százaléka szándékozik a felsőoktatás előszobájának tekinthető gimnáziumba, líceumba menni, de a társadalmi mobilitás hiányában (a gyerekek jellemzően megöröklik a szülő társadalmi státuszát), sokak álma nem fog előreláthatóan teljesülni. Pásztor Ritát idézve úgy is fogalmazhatok, hogy nyílik az olló: a saját alacsony társadalmi-gazdasági státuszú közegében a diák még jól teljesít, de abból kikerülve szembesül a hiányaival, kudarcélmények érik, és fokozatosan eláll a terveitől.
Nem a pedagógus hibája
A kutatás eredményeit megismerve megkérdezem, hogy az adjunktus asszony szerint mennyire ismertek, felismertek az általa tudományosan is alátámasztott problémák akár a helyi közösségekben, akár a döntéshozók szintjén:
„Nincs olyan társadalmi kérdésekkel foglalkozó ember, akiben a jövő nem vet fel komoly kérdéseket, azt viszont nem tudom, hogy mennyien néznek az önmagukban is súlyos képet festő, de a valóságnál még mindig kedvezőbb statisztikák mögé. Emberi tulajdonság, hogy nem szeretünk felvetni csak úgy kérdéseket, konkrét megoldások nélkül. Az én kutatásom annyira elég lesz, hogy 2015-re vetítve elég jól meghatározható, adatokkal alátámasztott, ennek a térségnek az oktatási perspektívája.”
Bár a kutatás helyzetfelmérésre vonatkozik, és nem tartalmaz megoldási javaslatokat, de a szakember szerint átfogó intézkedésekre van szükség, mert főleg a 21. század tudásalapú társadalom-ideáljához mérve súlyos a helyzet.
Pásztor Rita azt is fontosnak tartja megjegyezni, hogy a tanítókat, tanárokat nem lehet felelőssé tenni a kialakult helyzetért, a vizsgált településeken szakképesített, képzett pedagógusok vannak. A probléma sokkal inkább ott kezdődik, hogy az általuk elérhetővé tett tudás befogadására a közösség nem alkalmas, hiszen már az oktatási rendszerbe olyan hátránnyal érkezik a gyerekek egy része, amit az iskola nem hogy csökkenteni nem tud, hanem felnagyítja. „Én voltam elsős osztály tanító nénije pályám elején, és találkoztam olyan gyerekkel, aki nem ismerte a színeket hétévesen. Nem arról van szó, hogy nem ismerte fel őket, hanem a vonatkozó szavakat sem tudta, mert olyan ingerszegény környezetből jött” – hozakodik elő egy személyes élménnyel a kutató, majd hozzáteszi,
a jelenlegi pedagógusképzés a különleges helyzetek kezelésére nem készít fel, kizárólag az átlagos, általános képességekkel rendelkező gyerekek oktatásához ad muníciót, nem számol sem a leszakadó, sem a tehetséges gyerekkel.
Ez az általános helyzet Romániában: nem a rendszeren, hanem kizárólag a tanár tenniakarásán múlik, hogy felismeri-e bármelyik végletet, és fektet-e bele külön energiát.
Pásztor Rita beszélgetésünk végén így összegez: „Az ilyen, társadalmilag-gazdaságilag kifejezetten hátrányos helyzetű térségekben a gyerekek sorsát nem lehet kizárólag oktatási kérdésként kezelni, csak a szociális tényezőkkel kiegészítve, de erre jelenleg nincs infrastruktúra. A pedagógustól nem várható el, hogy legyen szociális munkás, lelki gondozó és pszichológus egy személyben. Egyelőre nem megoldott, hogy a cigánysorról iskolába érkező gyerek miként lesz motivált, miként érezheti hasznosnak az iskolában megszerzett tudást, illetve a kezdeti hátrányból származó és a rendszer által csak felnagyított kudarcélményeket miként dolgozza fel. A többségtől eltérő szocializációval érkezik az osztályba, és az iskolának nincsenek eszközei arra, hogy ezt a különbséget feloldja. Rendkívül fontos, hogy a kistelepülések iskolái megmaradjanak, mert elérhetőek, sőt, sokak számára egyedül elérhetőek, az iskola megtartásának kényszere viszont kényszerpályákat szül, elzárja a megoldáshoz vezető utakat." http://erdelyiriport.ro

Mitől székely Marosvásárhely?
Egy kedves barátom korábbi szomorú tapasztalata elgondolkodtatott. Aláírást gyűjtött Marosvásárhelyen a székelyföldi önrendelkezés ügyében. A megszólítottak több mint egynegyedét nem érdekelte a kérdés, míg a megközelítőleg hetvenöt százalékot kitevő döntő hányad képviselői közül is meglepő módon jó néhánynak olyan véleménye volt, hogy mi közünk nekünk a székelyek autonómiájához.
A Maros jelzőt a település folyóvizéről kapta a város. Ezen észszerűség mentén haladva a székely jelzőnek is utalnia kell valamire. Ez pedig a következő: a város székely alapítású, csak 1616-os szabad királyi város címét elnyerve szakadt el a jellegzetes székely szokásjog használatától. A betelepült nemzetiségek nagy része elmagyarosodott ugyan, de székely öntudatot nem táplált. Így vette kezdetét a legnagyobb székely város gyökerében való kiszáradása. A kommunizmusban egyre sűrűbben érkező román telepesek mellett (kiket az iparosítás leple alatt irányítottak városunkba), a városlakók magját a Nyárádmente székelysége adta. Ilyenformán Marosvásárhely magyarajkú lakosságának jelentős hányada mégiscsak a mai napig székely eredetű. Csakhogy a városban a székelyek magyarokkal, illetve elmagyarosodott nemzetiségekkel való mindennapos érintkezése folytán és az egyre gyakoribb vegyes házasság következtében lassan kitörlődött a székely tudat a leszármazottakból. Különösen hozzájárult e jelenséghez a város nyitottsága (egy székely falu közössége mai napig zárt), kapcsolata a nyugati eszmékkel és irányzatokkal, főleg a '67-es osztrák–magyar kiegyezést követően és a huszadik század elején, amikor már nagyon ritkán lehetett székelyharisnyás vásárhelyit látni, a kor divatja szerint pantallóra cserélték.
Földrajzi fekvése is Székelyföldhöz kapcsolja, és ha nem is vallják manapság székelynek magukat az itt élő magyarok, akkor sem kéne megkérdőjelezniük Székelyföld önrendelkezésének értelmét, fontosságát és az "ahhoz való közüket". Hogy kevés már a székely tudatú magyar Marosszéken, az nem ok arra, hogy lemondjunk e földhöz való ősi jussunkról.
A tisztánlátás kedvéért érdemes a Székelyföld sorsának párhuzamba állítása Izrael államéval. A saját, független zsidó államot 1948-ban alapították meg. Közel két évezrednyi szétszóratás után, többnyire a második világháborút követően vándoroltak vissza a térségbe. És egy percig sem merült fel a kérdés, hogy jogos-e a követelés. (Megjegyzem, hogy nekünk, magyaroknak is van közünk a Szentföldhöz, hiszen II. András 1217-18-as keresztes hadjárata után felvette a Jeruzsálem királya címet, mely 1918-ig a mindenkori magyar király címsorában benne foglaltatott.) Ehhez képest mi, székelyföldi székely-magyarok máig többségben maradtunk a románokhoz viszonyítva, még Marosszéken sem reménytelen a helyzet, ahol egyébként tudatos, célzott, nagy- arányú román betelepítés folyt. Szóval tájékozódjunk, ne éljünk a tudatlanság sötétjében. Ne mondjunk le önként jogainkról! Mert megbocsáthatatlan bűnt követünk el a jövő nemzedékkel szemben. Mert őseink iránt tanúsított tiszteletlenségről, megbecsülésük hiányáról tennénk tanúbizonyságot. És ami a legfontosabb és egyben a legszörnyűbb: nemtörődömségünkben Székelyföld felmorzsol(ód)ásának társtetteseivé válnánk. Ezért nem szabad soha, semmilyen körülmények között könnyelműen feladnunk az őseink által szerzett és véráldozatok árán védett földet és szabadságjogokat! Isten minket úgy segéljen!
Kürti Jenő. Népújság (Marosvásárhely)

20 év - 2223 lapszám - 45 000 újságoldal - 180 000 cikk
Köszönjük olvasóink, ügyfeleink bizalmát! 
Lapvárta
Ambrus Attila
Kis híján fél évtizede annak, hogy sajtótörténeti előadásomat így fejeztem be: „Elégedett lennék, ha öt év múlva azzal kezdhetném egyik írásomat, hogy az erdélyi magyarok azonosságtudatának megőrzésében, a sajátos identitás kialakításában központi szerepe volt és van a magyar nyelvű sajtónak.” S lám, most erre – a Székely Hírmondó újraindulásának huszadik évfordulóján – okom van. Elégedetten nyugtázhatom, hogy az újraalapítók, a lap munkatársai és az olvasói is méltóak a negyvenkilences elődökhöz.
Akkor, negyvenkilencben volt becsülete a sajtónak. (A szó mindkét értelmében.) A közösségnek szüksége volt a hiteles információkra, a reményt nyújtó vezércikkekre, s a szabadságharc vezetői is fontosnak tartották ezt. Így történt, hogy amikor Bem József az általa a gazdaságilag legfontosabb erdélyi városnak tartott Brassóban már működő nyomdát talált, a Debrecenből magával hozott gépet szeretett székelyeinek ajándékozta. Ezen nyomták ki Kézdivásárhelyen 1849. június 7-én Háromszék első újságját, a Székely Hírmondót. 
A húsz évvel ezelőtt újra indult lap feladata ma nem kisebb és nem könnyebb, mint a Fogarasi P. Jánosé. Biztosítania kell a helyi (kis)közösségi lét fennmaradásának feltételeit. Vissza kell adnia a székelységnek önértékelését és önbizalmát. Kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjai, művészek, írók, tudósok, lelkészek, politikusok rendszeres szerepeltetésével segítenie kell a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását.
Ezt – naponta olvasom! – a Székely Hírmondó az elmúlt két évtizedben lehetőségeihez mérten meg is tette. Kívánom, hogy az elkövetkező évtizedekben is a Bem apótól nyomdát, szabad sajtót, újságot kérő háromszékiek leszármazottjainak, szellemi utódainak szolgálatában állhasson a lap, megérje, hogy a köz jó hangulatát jó híreivel fokozhassa, s reményt nyújtson a reményre építkezőknek.
Isten éltessen, Székely Hírmondó!
(A szerző háromszéki születésű újságíró, az úgyszintén 1849-ben alapított Brassói Lapok főszerkesztője.)
Megyei lapot ünneplünk
B. Kovács András
Második évtizedét zárja illő megemlékezéssel a Székely Hírmondó, s külső munkatársaként magam is üdvözlöm az esemény alkalmából. Mint aki hosszú évekig másik hajóban eveztem, mi több, annak vízre bocsátásában is részt vettem, nem kívánom dicséretekkel elhalmozni, nem vallana jó ízlésre. Viszont szívesen papírra vetem, mit nem jelent számomra, és úgy vélem, olvasói számára sem a Székely Hírmondó, melyet különben megérdemelten tekint igazi megyei fórumnak híveinek mai tábora.
A Székely Hírmondó mindenekelőtt nem egy piacidegen módon szerkesztett és adminisztrált újság, és e tény egy piacgazdaságban az egyedüli olyan helyzetfelismerésre vall, mely anyagi függetlenséget szavatolhat. Mindez a sajtó- és véleményszabadságról jutott eszembe, mellyel élni koldusként nem lehet.
A Székely Hírmondó már indulásakor sem vette semmibe azt a drámai változást, mely az írott sajtó egész mai állását döntő módon meghatározza. A tévé, a film, a rádió, az internet, az elektronikus média elsőbbségének korában a nyomtatott lapoknak egész külalakjukban, írásaik terjedelmében, a tudósítói-cikkírói hozzáállásban, hogy egyebet ne mondjak: a címek adásában és a tördelésben is muszáj alkalmazkodniuk az új olvasói elvárásokhoz is.
Abban pedig hatalmas és nagyon összetett ízlésváltás figyelhető meg.
A Székely Hírmondó nem egy szólamra hangszerelt lap, az egyoldalúság sem politikai, sem ideológiai szempontból nem jellemzi, emiatt is nem hirdeti egy egyedül üdvözítő álláspont vagy nézet mindenekfelettiségét. Nem szócső, hanem újság. Így munkatársainak önálló véleményét, egyéniségét nincs miért eltipornia vagy egyneműsítenie. Nem infantilizálja olvasóit sem, tájékoztatás címén nem rágja szájukba azt is, mit szabad gondolniuk, az ítélkezést nemegyszer rájuk bízza, és jól teszi.
No de hadd zárom azzal a kívánsággal: harmadik évtizedében sikerüljön még teljesebben betöltetnie vállalt hivatását, s ötvözze még hatékonyabban szabad vitafórum-jellegét a kisebbségi jogvédelemmel, ezek lévén tevékenységének az engem leginkább lekötő oldalai.
Arról, hogy nem buta az olvasó
Sántha Attila
Istenem, hogy telik az idő, mondom egyre gyakrabban, mikor egy-egy 25, 20 vagy 15 évvel ezelőtti esemény ünneplésére hívnak meg, vagy csak egyszerűen bejelentik, fiú, azaz tata, újra eltelt ennyi és ennyi év. Most például Kocsis Károly lapigazgató (akkor még szervusz, Karcsi, fekete hajjal) szólt, hogy húsz évvel ezelőtt jelent meg a Székely Hírmondó legelső száma, emlékszem-e?
Hát már hogyne: annyira kisméretű volt, kevés oldalszámú és kékes, hogy gyermekgyógyászok alig adtak volna neki pár megjelenést. Akkoriban nem éltem itthon, viszont a lehető legtöbbször jártam haza, így aggódtam is a lapért eleget, hogy megéri-e a holnapot, lesz-e újságja Kézdiszéknek. Elég az, hogy ‘96 nyarán, vakációban azon kaptam magam, vendégszerkesztő vagyok a lapnál (bármit is jelentsen ez), és ott gürizünk hármacskán a szerkesztőségben, nagy lelkesedéssel. No meg közben jól érezzük magunkat, be-benéztünk a Korzó irodalmi kávéházba is, ahol sok kulturális dolog forgott ott fenn akkoriban. A lap túlélte a nyarat, aztán az évet, majd az évtizedet, és öt éve megyei napilap lett.
A kilencvenes évek elején sokat beszélgettünk – amikor még Kocsis Károly az Európai Időnél dolgozott szerkesztőként – arról, milyennek is kellene lennie egy kistérség vagy megye lapjának. Az egyik legfontosabb elvárásunk az volt, hogy legyen élő: ott kell lennie mindenütt, és a legégetőbb dolgokról szóljon. Nem lehet azt csinálni, hogy olyasmivel töltjük meg a lapot, ami csak egy-egy réteget érdekel. Nem lehet azt csinálni, mondtuk, hogy a fejünket a homokba dugjuk, és nem beszélünk a kényelmetlen dolgokról. Mert az előtt, hogy az olyan kérdésekhez érjünk, mint például: kell-e, érdemes-e oktatni az olvasót, fel kell szolgálni neki az információt, azt, ami nem hirdetés. (Egy időben ez is volt a lap jelmondata: „Hír az, amit nem akarnak, hogy megtudj. Minden egyéb csak reklám”.) Ez alapján pedig az olvasó – aki sokkal okosabb, mint gondolnánk – úgyis eldönti, miről mit akar gondolni.
Húsz év alatt a világ is, mi is változtunk. Azt viszont kijelenthetem, a lap elég sokat beváltott abból, amit az induláskor elgondoltunk.
Hiteles tükörkép kell
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Egy újság születésnapján mindenekelőtt a szólásszabadság jut eszembe. A felelősen értelmezett szólásszabadság, amelynek nincs köze a szabadossághoz, sem a fölhígult nyelvezethez, de annál több a kimondott, a leírt szó felelősségéhez, hatalmához. Úgy gondolom, egy egészséges társadalomban a sajtó szabadsága soha nem válhat le erről a felelősségről, hiszen a közösség tájékoztatása sem pusztán napi feladatteljesítés, hanem hivatás és szolgálat, amelyhez alázat kell. Nekünk, közéleti szereplőknek az a dolgunk, hogy megteremtsük a kellő terepet a szólásszabadság, a sajtószabadság gyakorlására, hogy biztonságba helyezzük ezeket az értékeket, alkalmasint pedig kiálljunk és megvédjük, amikor úgy látjuk, hogy veszélybe kerültek.
Közösségünk szabadságjogairól való éves leltárkészítésünknek magasztos kerete nemzeti ünnepünk, március 15. Pedig lehet, hogy ehhez a számvetéshez sokszor nem is fennköltségre, nem is az ünnep szentségére van szükségünk, sokkal inkább arra, hogy hideg fejjel mérleget vonjunk arról: mink van, miben szenvedünk hiányt, és miről gondoljuk azt, hogy veszélyben van. Ennek keresztmetszetét kell naponta viszontlátnunk a sajtóban is, ami nem könnyű feladat, de annál nemesebb küldetés. Olyan hiteles tükörkép kell, amelyből mindannyian tudjuk, mi a dolgunk, mit kell tennünk közösen azért, hogy fedezékbe helyezzük mindazt, ami számunkra érték. Az ilyen felelősségteljes együttgondolkodásra mindig nyitott lesz a romániai magyarság politikai érdekvédelmi szervezete, én magam pedig – az újságírói szakma egykori gyakorlójaként – ennek az elvnek meggyőződéses támogatója.
További eredményes közösségszolgálatot kívánok a Székely Hírmondónak!
„Kívánjuk a sajtó szabadságát…”
Toró. T. Tibor, az EMNP stratégiai alelnöke
Az írott szó szabadsága nagy vívmány, egy közösség egyik legfontosabb joga. Nem véletlenül került a ’48-as „márcziusi ifjak” 12 pontja közé a kitüntetett első helyre: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését”.
Ma, a Székely Hírmondó új folyamának 20. születésnapján ugyanolyan időszerű ez a kérdés, mint 168 évvel ezelőtt. Igen, kívánjuk a sajtó szabadságát. Szeretnénk, ha újságaink, sajtómunkásaink legjobb szándékuk és tudásuk szerint az igazat és csak az igazat mutatnák meg, úgy, ahogyan az megtörtént vagy elhangzott. 
A közösség szabadságának egyik fokmérője sajtójának szabadsága. Szabad sajtó nélkül nincs szabad közösség. A sajtó szabadsága pedig a nagy közösségi eszmék, célok és értékek iránti elkötelezettséget jelenti, és nem az annak jegyében fellépő csoportok többé vagy kevésbé átlátható politikai céljainak kiszolgálását.
Kívánom a Székely Hírmondó szerkesztőinek a szabadságot, hogy legjobb tudásuk és erkölcsi értékeik szerint írhassák az igazat. Mert írni is és élni is csak úgy érdemes. 
Kívánom a Székely Hírmondó olvasóinak, hogy mindig az igazat keressék az írott szó mögött. És ha nem találják, ne menjenek el mellette szó nélkül. Mert rajtuk is múlik a sajtó szabadsága, nem csak a szerkesztőkön. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Ünnepünk akkor lenne igazi, ha városunkban megszűnne a széthúzás”
Rengetegen gyűltek össze március 15-én,kedden délben a székelyudvarhelyi Márton Áron téren, ahol az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékeztek. Az ünnepségen áldást mondtak a történelmi egyházak képviselői.
A székelyudvarhelyi Hagyományőrző Székely Huszárezred felvonulásával, a Vasszékely-szobor megkoszorúzásával, illetve a magyar himnusz eléneklésével kezdődött a Márton Áron téren tartott ünnepség, majd a történelmi magyar egyházak képviselői tartottak rövid beszédet.
Mátyás Károly katolikus főesperes úgy fogalmazott: ünnepünk akkor lenne igazi, ha városunkban megszűnne a széthúzás. Ferkő Andor református lelkipásztor Wass Albert gondolatiságát felidézve elmondta, rá kell ébreszteni a világot arra, hogy mi történt és mi történik velünk. „Ráébreszteni a magyarokat arra, hogy nekünk kötelességünk, és szabadító, útmutató, irányító Istenünk van” – magyarázta. „Sokan eljöttünk, de nemzetünk legszebb és legnagyobb ünnepe itt, Udvarhelyen még többet érdemelne” – mondta Kedei Mózes nyugalmazott unitárius lelkész.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményei arra emlékeztetnek, hogy „a legkedvezőtlenebb helyzetekben elsősorban csak magunkra számíthatunk, saját erőnkre, saját közösségeink elszántságára” – jelentette ki Bunta Levente polgármester, akit évek óta először láthattak az udvarhelyiek felszólalni március 15-én.
Mint mondta, a szabadságharc bukása ellenére hősök voltak azok a székelyek, akik vérüket adták a hazáért. „Népünk alapvető jellemzője a szabadság szeretete, ezt évezredes történelmünk bizonyítja. Így nem tűrhetjük ma sem, hogy felülről irányítsanak. Nem tűrhetjük, hogy alacsonyabb rendű, kevesebb jogú népként kezeljenek bennünket. Nekünk jogunk van a jelenünket alakítani” – fogalmazott. Úgy vélte, március 15-én hőseinket ünnepeljük, míg jogainkat hiányoljuk, és napjainkban féltenünk kell azt is, amink van. Szerinte egy „szűk gazdasági csoportosulás igyekszik városunk szabadságát megnyirbálni, anyagi javait megszerezni, majd kiárusítani.” Ezek után Bunta kampánybeszédbe illő szónoklattal zárta mondandóját.
Hagyományőrző előadások
Az ünnepségen fellépett a Boróka Néptáncegyüttes, az Udvarhelyszék Fúvószenekar, a Székely Dalegylet, a Balázs Ferenc Vegyeskar és az Alla Breve Vegyeskar. Kulcsár-Székely Attila színművész egy Petőfi Sándor-verset  mondott el, majd a székely himnusz eléneklésével véget ért a Márton Áron téri megemlékezés.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

„El kell ezt tolni legalább százig”
A hetven éves marosvásárhelyi intézményesített magyar színház múltját felidézők vasárnap a református és a katolikus temetőben kopjafát avattak az ott nyugvó művészek emlékére, a zsidó temetőben pedig Harag György emléke előtt tisztelegtek. Előző este előadások hangzottak el, darabot főzött Székely Csaba drámaíró, táncolt Bartis Attila regényíró, mesét olvasott Gáspárik Attila főigazgató, s lehetett tanulni és játszani Csehov Sirályában. Simon Judit Arkagyina szerepére vállalkozott, de hajnal felé az álmosság legyőzte az exhibicionizmusát, cserébe interjút kért KERESZTES ATTILA rendezőtől, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatójától.
- Hol tart most a marosvásárhelyi magyar színház?
- Mint minden színháznak, ennek is voltak hullámvölgyei, de nem tisztem megítélni, hogyan alakult az elmúlt 70 év, majd a színháztörténészek megírják. Én négy éve vagyok a társulatnál, látom a fejlődést és nagyon büszke vagyok rájuk. Történelmi pillanatnak értékelem azt, mind Alina Nelega, a Liviu Rebreanu Társulat művészeti igazgatója, mint jómagam megtehetjük, hogy saját színházcsináló ízlésünket és terveinket érvényesítsük. A vezérigazgató úgy irányítja a Nemzeti Színházat, hogy
két külön világú, jellegű, ízlésű társulat és repertoár fut egymás mellett,
sőt számos közös produkció is létrejön. Ez eddig nem így volt, valahogy mindig dekázták a dolgokat, ha valaki elszaladt, visszahúzták, ha valamelyik elsüllyedt, a másik is követte. A volt igazgatók találkozóján csak panaszokat, „jaj, milyen nehéz volt” kezdetű mondatokat hallottunk. Nekem nem nehéz. Voltam olyan színházban is művészeti igazgató, ahol egy évadban költhettünk annyit, mint itt egy nagy produkcióra. Én ott sem panaszkodtam, tudjuk, színházat lehet csinálni, csak akarni kell. Természetesen a minisztérium által támogatott teátrumok jobb helyzetben vannak mind infrastruktúra, mind költségvetés szempontjából.
- Ha jól értem, nem ért egyet azzal a felvetéssel, ami többek között néhány volt igazgató részéről, de más fórumokon is elhangzott, hogy önálló intézménnyé váljon a Tompa Miklós Társulat, és egyben megszűntetni a nemzeti színház státust. A felvetők szerint célszerűbb lenne, hogy két, a megye vagy a város fenntartásában működő önálló magyar és román színház jöjjön létre.
- Nem, mert én tudom, hogy működnek a város vagy a megye által fenntartott színházi intézmények. Nagyon gyatrán, mert ott annyi a színház költségvetése, amennyi megmarad a többitől.
A színház ma nálunk nem élvez prioritást, nem annyira fontos, mint egy futballcsapat.
Nem annyira fontosak a színészek. Mi abban a jó helyzetben vagyunk Marosvásárhelyen, hogy a minisztériumhoz tartozunk, így hatványozottan nagyobb költségvetésből gazdálkodhatunk, mint a megyék vagy városok által fenntartott színházak.
Másrészt, ebben a pillanatban egy intézményen belül gyakorlatilag két színház működik. Ez megfelel nekünk, hiszen nem kell kompromisszumot kötni, azt csinálunk, amit akarunk, akár külön, akár együtt, ugyanis számos közös projektünk is van. Arról nem is beszélve, hogy az esetleges különválást mindenképpen a magyar fél, teszem azt a Tompa Miklós Színház sínylené meg.
A repertoárt tekintve, nagyon színes a Tompa Miklós Társulat kínálata. Magyar és világirodalmi klasszikusok, magyar és külföldi kortárs szerzők szerepelnek a plakátokon. Következik a művészeti igazgatóknak szánt klasszikus kérdés: mennyire szereti a közönség az előadásaikat, mennyire töltik meg estéről-estére a nézőtereket, illetve ön törekszik-e arra, hogy a műsorterv, az előadások minden ízlést kielégítsenek?
Azt nem gondolom, hogy minden ízlést ki kellene elégíteni, mert képtelenség. Bárki megpróbálná, hamar belebukna, káosz teremtődne a nézők és a társulat tudatában. Ellenben a darab és az alkotók, a rendező megválasztásánál nagyon fontos, hogy tudomásul vegyük: repertoár-, vagy ha úgy tetszik, népszínház vagyunk. Ezért szilveszterkor nem fogok Beckett drámát műsorra tűzni, de január 10-én már bemutatom. Már nem az lényeg, hogy mi a címe az előadásnak, hanem az, kik az alkotók, milyen igényességgel készül, hogyan állnak hozzá a színészek. A színházban nagyon fontos, hogy a színészek mit gondolnak a színművészetről, mert a legmélyebb filozófiai hátterű darabot is el lehet rontani, ha nincs, aki eljátssza. Nem szabad alábecsülni a színpadi aktust, figyelni kell az emberi lélekre. Én úgy vélem, egy művészeti vezetőnek elsősorban az a dolga, hogy lelkileg közel kerüljön a társulathoz, mert akkor a legkönnyedebb vígjáték is igényesen játszható.
- Könnyű önnek – mondhatnánk. Mohácsi János, a jeles budapesti rendező Molnár Ferenc darabot állított színpadra, ő az, aki akárcsak ön, drámai előadást alkotott a nagyoperett Csárdáskirálynőből.
-  A társulat úgy épül, úgy lesz művészileg egyre értékesebb, hogy értékes emberek vetnek fel fontos problémákat különböző drámai anyag kapcsán. Én nem csak azért hívom meg ide Mohácsit, Radu Afrimot, a jobbnál jobb rendezőket, hogy jó előadások legyenek, hanem azért is, hogy a színészeim jól és értelmesen dolgozzanak.
A bukástól sem kell kétségbe esni, annak is kell lennie.
A színházban nem minden előadás sikerül, de nem mindegy, mit célzunk meg, nem mindegy, mi és miért nem sikerül.
- A bukásról csak annyit, hogy a Radu Afrim rendezte Nyugalom című előadás a három legfontosabb UNITER-díj várományosa.
- Igen, mert jó kísérlet volt. Az Ördög próbájával kezdtük az együttműködést, az ebben nyújtott alakításáért Berekméri Katalin lett UNITER-díjas. Kialakult valamiféle kapcsolat a társulat és rendező között, ami után eggyel feljebb léptünk Bartis Attila regényének a színpadi változatával, amit a legjobb előadásnak, legjobb rendezőnek és legjobb női főszereplőnek járó díjra jelöltek. Ez jól megérdemelt elismerés, hiszen kemény munka eredménye. Büszkék vagyunk magunkra.
- Milyen lesz a 71. év, azaz hogyan tovább?
- Dolgozunk, el kell ezt tolni legalább százig. Megyünk tovább az értelmes kísérletek útján, próbálunk újra és újra megújulni. erdelyiriport.ro

Március 15. – Megemlékezések a Kárpát-medencében és a nagyvilágban
Magyar kormánypolitikusok és a helyi magyar szervezetek vezetőinek részvételével emlékeztek meg a magyar forradalom és szabadságharc 168. évfordulójáról kedden a világ több pontján.
Petőfi lelkesedésével, Széchenyi megfontoltságával és Kossuth tenni akarásával az elmúlt években olyan döntéseket hozott a magyar kormány, amelyekkel kivívta hazánk helyét Európában – mondta Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a romániai Székelykeresztúron. A minisztérium MTI-hez eljuttatott közleménye szerint hozzátette: a kormány rendbe tette és növekedési pályára állította a gazdaságot, valamint visszaadta a határainkon túl élő magyarságnak a nemzethez tartozás jogát. A Hargita megyei településen tartott megemlékezésen a miniszter azt mondta: 1848-ban elődeink azért harcoltak, hogy Magyarország, a magyarság a szabad nemzetek közösségének egyenjogú tagja lehessen. Azt akarták, hogy Pesten, és ne Bécsben hozzanak rólunk döntéseket.
A magyar nemzet összetartozásáról, Székelyföld autonómiaigényéről és élni akarásáról beszéltek a Sepsiszentgyörgy új főterén rendezett március 15-i ünnepség szónokai. 1848-49 a magyar nemzet közös hősiességének, helytállásának és összetartozásának emlékezete – mutatott rá Íjgyártó István kulturális és tudománydiplomáciáért felelős államtitkár, köszönetet mondva azoknak a háromszékieknek, akik „a nehézségektől sem visszariadva" ápolják és továbbadják a nemzet szabadságszeretetét. A magyar kormány mindenkor és minden lehetséges fórumon támogatja és támogatni fogja törekvéseiket – tette hozzá. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy tisztségéből felfüggesztett polgármestere arról beszélt: a székelység nem hagyhatja magát megfélemlíteni, ragaszkodnia kell szülőföldjéhez, az 1918-ban megígért autonómiához.
Ameddig veszélyben van magyar identitásunk, addig szabadságunk sem lehet teljes – jelentette ki a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a Szatmárnémetiben rendezett ünnepségen. Kelemen Hunor az István téri Petőfi-szobornál tartott rendezvényen, csaknem ötszáz ünneplő előtt kifejtette: akitől el akarják venni nemzeti identitását, vagy vitatják az anyanyelvhasználati jogát, annak a szabadságát kérdőjelezik meg.
Biró Zsolt szerint Románia 21. századi alaptörvényének az erdélyi románok által 1918-ban megígért teljes jogegyenlőséget és autonómiát kell szavatolnia a magyarság számára. Az erdélyi Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke egy hétfőn este tartott csíkszeredai rendezvényen beszélt erről, amelyen egyszerre ünnepelték a 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc kitörését, és a párt nyolc évvel ezelőtti bejegyzését.
A románok és magyarok közös céljait hangsúlyozva köszöntötte a magyar nemzeti ünnepen Magyarország, Románia és a világ magyarságát a román miniszterelnök. A március 15-i rendezvények helyszíneire eljuttatott köszöntésben Dacian Ciolos arra emlékeztetett, hogy a „Magyarországon, Romániában vagy a világon bárhol élő magyar barátaink számára (...) ez a nap a szabadságért, az igazságért és a békéért folytatott harc szimbóluma".
Új Kossuth-szobrot avattak a nemzeti ünnepen a bánsági Magyarittabén azon a helyen, ahonnan tavaly ellopták a Kárpát-medence legdélebben felállított Kossuth-szobrát. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke beszédében hangsúlyozta: az 1848-as forradalom után Magyarországnak lett országgyűlése és kormánya, már nem Bécs döntötte el, hogy mit is tegyenek a magyarok, ez azt is jelentette, hogy hazává vált az ország és ez az üzenet ma is érvényes. Tehát „ne mondják meg Bécsből, ne mondják meg Brüsszelből, de Moszkvából vagy Washingtonból se, hogy milyen legyen a magyar élet" – hangsúlyozta. Hajnal Jenő, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöke szintén az összefogás fontosságát emelte ki beszédében.
A magyar kormány célja, hogy akárhol is éljen bárki, Magyarország területén vagy határokon túl, a Kárpát-medencében magyarként, ott találhasson otthonra, ahol megszületett – hangsúlyozta Tuzson Bence, a Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára Bácskossuthfalván a nemzeti ünnep alkalmából szervezett megemlékezésen. Hozzátette, hogy a magyar kormánynak fontos, hogy „mindenhol jelen legyen, és mindenhol támogatást biztosítson mindenki számára". Leszögezte : „ha kell, templomot újítunk fel, ha kell, iskolát építünk, ha kell, akkor gazdaságfejlesztési programot indítunk be".
Fennállása óta először ünnepelt együtt a két meghatározó kárpátaljai magyar szervezet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) Beregszászon. A város központjában álló Petőfi-szobornál tartott ünnepségen a több mint ezer fős közönséget köszöntő beszédében Babják Zoltán, Beregszász polgármestere aggodalmának adott hangot a kárpátaljai magyarság körében növekvő elvándorlás miatt, ami – mint fogalmazott – „súlyos sebet ejt a kárpátaljai magyar egység érdekében eddig kifejtett munkán, gyengíti érdekérvényesítő képességünket". A KMKSZ által szervezett ungvári ünnepségen Bocskor Andrea, a Fidesz-KDNP kárpátaljai európai parlamenti (EP-) képviselője a többi között hangsúlyozta: „Kárpátalja magyarsága minden nehézség ellenére nincs egyedül. Közösségünk sokat köszönhet az anyaországnak, a magyar embereknek szerte a Kárpát-medencében". „Egy erős anyaországgal a hátunk mögött még inkább van remény a pozitív jövőképre, a kárpátaljai magyarság közösségként való megmaradására" – mutatott rá az EP-képviselő.
Három neves felvidéki magyar közéleti személyiség vehetett át magyar állami kitüntetést a nemzeti ünnepen Pozsonyban, a nagykövetségen. Bauer Edit volt európai parlamenti képviselő a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét; Dráfi Mátyás színművész a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét; Dunajszky Géza közíró pedig a Magyar Ezüst Érdemkeresztet vehette át Czimbalmosné Molnár Éva pozsonyi nagykövettől. Beszédében a nagykövet Kossuthot és Széchényit példaként említve rámutatott: 1848 legnagyobbjai, bár részben eltérő véleményeket képviseltek, tisztelték egymást, és képesek voltak az önös szempontokat legyőzve a nemzet érdekeit előtérbe helyezni, egy rendkívüli helyzetben rendkívüli tettekkel reagálni.
A lengyel főváros, Varsó Bemowo nevű kerületében délután megkoszorúzták a Bem-, valamint a Petőfi-szobrot, utána a helyi polgármester a kerületi Bem-díjjal tüntette ki a budapesti Wysocki Légió Hagyományőrző Egyesületet, valamint a Varsóban élő Lang Zofia fordítót. A megemlékezéseken Gyurcsík Iván varsói magyar nagykövet és a budapesti III. kerületi önkormányzat küldöttsége vett részt, Kelemen Viktória polgármester-helyettessel az élén. Krakkóban a Jagelló Egyetem magyar tanszékén szerveztek kulturális műsort, a Vajdaságközi Lengyel-Magyar Baráti Kör és a krakkói főkonzulátus társszervezésében. Körmendy Adrienne krakkói magyar főkonzul kedden a városi piarista gimnáziumban előadást tartott az 1848/49-es szabadságharcról.
Az ausztrai Tirol tartományban fekvő kufsteini várban délután a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium és a Magyar Nyelvstratégiai Intézet tartott megemlékezést. Ünnepi műsorral tisztelegtek a 150 éve elhunyt író, költő, népdal- és néptáncgyűjtő, nyelvtudós bencés szerzetes, Czuczor Gergely előtt. Bécsben az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztala Tagegyesületei tartottak közös megemlékezést Bessenyei György testőríró szobránál. Smuk András, az Europa Club elnökének köszöntő szavai után Bertényi Iván, a Bécsi Magyar Történeti Intézet vezetője mondott beszédet. A szobornál koszorút helyezett el Perényi János bécsi magyar nagykövet, Radda István az 56-os Szabadságharcos Lovagrend Osztrák-Német Nagypriorátusa elnöke, a Kerekasztal vezetője és Radda Marika a Club Pannónia elnöke, Paksánszki Szilveszter a katolikus egyházközségi képviselőtestületének elnökhelyettese valamint Sas László és Szőke Péter az Europa Club vezetőségi tagjai. Ezt követően a bécsi Collegium Hungaricumban folytatták az ünnepi műsort, amelyen a Soproni Petőfi Színház művészei és a Napraforgó táncegyüttes lépett fel.
A magyar nemzeti ünnep római helyszíne a Gianicolo-dombon volt, ahol Paczolay Péter nagykövet koszorút helyezett el Türr István magyar szabadságharcos, olasz altábornagy mellszobránál. Türr István az olasz egységesítés során Giuseppe Garibaldi mellett harcolt, később Nápoly kormányzója volt. A délolasz város központjában levő Türr-emléktáblát Bárdos Antal ezredes, a NATO déli parancsnoksága műveleti vezetője koszorúzta meg a nápolyi magyar tiszteletbeli konzulátus és a Magyar Mária Nápoly királynője helyi kulturális kör rendezte megemlékezésén. Milánóban az Ambrosiana-könyvtár udvarán álló Petőfi-szobrot Timaffy Judit főkonzul koszorúzta meg, a varesei magyarok háza tanodájának két tanítványa Petőfi verseket szavalt.
A Párizsi Magyar Intézetben a Szélkiáltó együttes Szabadság, szerelem című műsorával idézték meg az 1848-as forradalom és szabadságharc történelmi eseményeit. Az 1974-ben alakult együttes tagjai Fenyvesi Béla, Lakner Tamás és Rozs Tamás. Az ünnepségen Fábri Anna irodalomtörténész beszélt a nők szerepéről a forradalom és szabadságharc idején.
A magyar nemzeti ünnep alkalmából fogadást rendeztek a vietnami fővárosban, Hanoiban is. Az ünnepségen részt vett a Trócsányi László igazságügyi miniszter, aki – egyebek mellett – arról beszélt, mennyire esnek egybe a márciusi ifjak követelései a vietnami népével.
A miniszter azt mondta: bár Vietnam társadalmi berendezkedése más, mint Magyarországé, alapvetően nyitott gazdaság, ahol a szólás- és sajtószabadság szintén érték.
Az Egyesült Államok nyugati partvidékének legnépesebb államában, Kaliforniában helyi idő szerint hétfőn több helyütt is megemlékeztek az 1948-49. évi forradalomról és szabadságharcról. Arizonában a kaliforniai főkonzul köszöntötte az ottani magyarságot. San Diegóban, Resedában, Los Angelesben, Fresnóban és Ontario városban is összegyűltek a magyar közösségek tagjai, hogy megemlékezzenek március 15-éről. A San Diegó-i Magyar Házban és az ontariói Független Magyar Református Egyház emlékünnepségén részt vett és beszédet mondott Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés korábbi elnöke. Los Angelesben az Egyesült Magyar Házban rendezték meg az ünnepséget, ezen beszédet mondott Szili Katalin és Kálmán László főkonzul, az ünnepi műsorban fellépett Benedekffy Katalin operaénekes, Szíki Károly színművész, a Kárpátok néptáncegyüttes, valamint a helyi magyar cserkészcsapat és a kaliforniai magyar huszárok csapata is. Az arizonai Phoenixben mintegy 800-850 magyar gyűlt össze, hogy megemlékezzenek az 1948-49-es forradalomról. Kedden, azaz március 15-én, megemlékezéseket tartanak a magyar közösségek a texasi Dallasban és Austinban, az északnyugati Seattle városában, valamint az oregoni Portlandben is. MTI. Erdély.ma

Zászlóözön a Gábor Áron téren
Legnagyobb nemzeti ünnepünkön, az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 168. évfordulóján Kézdivásárhely díszbe öltözött, a villanyoszlopokon nemzeti színű és székely zászlókat, valamint a város lobogóit lengette a Nemere. A magyarországi testvérvárosok közül Szentendre, Hatvan, Paks, Terézváros, Mezőhegyes, Gyöngyös és Mezőkövesd küldöttei ünnepeltek együtt a céhes város lakóival.  
Az ünnepségsorozat a református templomban ökumenikus istentisztelettel kezdődött, majd a hagyományhoz híven a főtéri rendezvény megkezdése előtt a város iskoláinak küldöttei rótták le kegyeletüket, és helyezték el az emlékezés koszorúit Bem József, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Turóczi Mózes szobránál és kriptájánál, illetve a Szacsvay-domborműnél, a Molnár Józsiás-mauzóleumnál, a világháborús hősök emlékművénél. 
A főtéren mintegy négy-ötezer fős tömeg gyűlt össze, az ünnepség az általános és középiskolák felvonulásával kezdődött – több tanintézmény magyarországi testvériskolája küldöttségével közösen vonult fel –, majd a hagyományőrzők, a civil szervezetek – a Kézdiváshelyi Nők Egyesülete, a Történelmi Vitézi Rend – és a huszárok következtek. Felvonultak a Székely Virtus kézdiszéki huszárjai, a torjai huszárcsapat, a Vetró András százados vezette Hagyományőrző Csapat, a Vass László ezredes által vezetett Szegedi 3-as Honvéd Zászlóalj Hagyományőrző Egyesület, a 15. Székely Határőr Gyalogezred bélafalvi Tuzson János Szakasza, a tápióbicskei tüzérek és betyárok, a 15. Székely Határőr Gyalogezred gelencei ütege. Felvonultak Bélafalva, Bereck, Kézdimartonos, Kézdisárfalva, Csernáton, Esztelnek, Gelence, Kézdiszárazpatak, Kézdiszentkereszt, Kézdiszentlélek, Lemhény, Kézdialmás, Ozsdola, Szentkatolna, Futásfalva és Torja lovas-szekeres küldöttségei. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi tagjai nagy méretű székely zászlót vittek. A zászlós felvonulás immár második éve a leglátványosabb momentuma az ünnepségnek, ezúttal ötven kézdiszéki lovas vonult fel nagy méretű székely és magyar lobogóval kezében.  A központi ünnepség a Református Kollégium zenekarának és tanulóinak dalával kezdődött, a rendezvényen, mint minden évben, közreműködött a Tanulók Klubja fúvószenekara. „Lészen ágyú – mondotta Gábor Áron, és ezzel a mondattal gyakorlatilag aláírta a halálos ítéletét” – hangoztatta beszédében Bokor Tibor polgármester. Ma nem fegyverektől, összecsapásoktól kell tartanunk, folytatta, ma annak vagyunk tanúi, hogy ha valaki a hatalomnak nem tetsző véleményt vállal fel, kitartóan képviseli egy közösség álmát, vagy egyszerűen csak magyar, Gábor Áronhoz hasonlóan végzi. „Viszont nem csatában, tisztességgel adja életét, mint a berecki ágyúöntő, nem emelt fővel vonul be a hősök panteonjába, hanem bíróságon, ügyészségen, titkosszolgák által meghurcolva, becsületében megsértve folytat szélmalomharcot a hatalommal, így ott tartunk, mint 1848-ban” – hangsúlyozta Bokor.
Ünnepi beszédet mondott Horváth Zoltán atya, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa, Molnár Balázs, a Nagy Mózes Elméleti Líceum tizenegyedikes tanulója, a Zúg március szónokverseny idei győztese pedig az ifjúság gondolatait fogalmazta meg. A rendezvény díszmeghívottja, Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője arról szólt, hogy napjainkban a bürokrácia miatt mennyire nehézkes az örökbefogadás, és azt is kiemelte, hogy az iskolát végzett ifjak kirepülnek a nagyvilágba, ahol mások szolgái lesznek, nekik itthon, a szülőföldön kellene megtalálniuk a megélhetést becsületes munkával.  Ezt követően a Csíki Játékszín művészei léptek a pódiumra, Márdírosz Ágnes népdalt énekelt, Puskás László pedig Tompa László versét mondta el. Mitykó Zsolt, Mezőhegyes testvérváros polgármestere egy nemzeti lobogót adott át Bokor Tibornak, amelyet Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke adományozott a kézdivásárhelyieknek. Az ünnepség végén áldást mondott Horváth Zoltán atya és Beder Imre református lelkipásztor, majd koszorúzás és himnuszaink eléneklése következett.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)