Újabb Trianonnal leckéztetné Magyarországot Bogdan Diaconu
Magyarországnak nem volt elég Trianon leckéje, újabb területvesztéssel kell móresre tanítani – írta vasárnapi közleményében a az Egyesült Románia Párt (PRU) elnöke, Bogdan Diaconu.
A magyarellenes törvénytervezeteiről ismert politikus Vona Gábornak egy román televíziónak adott interjújára reagált. A Jobbik elnöke a Digi24 televíziónak arról beszélt, hogy a székelyföldi magyarságnak meg kellene adni az önrendelkezést, és ha ez alkotmányos úton nem lehetséges, akkor módosítani kell Románia alaptörvényét.
Bogdan Diaconu szerint a magyarországi politikusok „elszemtelenedtek”, Vona Gábornak a román alkotmány módosítására tett javaslata az Románia belügyeibe való beavatkozásnak minősül. „A történelem folyamán Magyarországnak a szomszédos államokkal szembeni területi követeléseit az ország zsugorításával büntették. Vona javaslata annak a jele, hogy Magyarország túl nagynak érzi a területét, ezért zsugorítani kellene egyet rajta” – írta a PRU elnöke.
A képviselő fejtegetése szerint újra meg kellene vizsgálni, mekkora területre jogosult Magyarország, és Budapestet 1918-hoz hasonlóan újra meg kell leckéztetni, ha többet követel, mint amennyire joga van. „Magyarországnak új Trianonra van szüksége, hogy többé ne avatkozzon a szomszédos országok belügyeibe” – fogalmazott Diaconu. maszol.ro

Így dolgozik a román titkosszolgálat Székelyföldön
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et! 
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu

Izsák Balázs azt üzeni… 
Izsák Balázs azt üzeni,  Vásárhelyre fel kell menni. Ha még egyszer azt üzeni,  Mindnyájunknak el kell menni!  Éljen a székely szabadság, s a magyar haza!  „Ejsze” jobb lesz most elmenni,  Az ügyünkért síkra szállni,  Mert, ha nem lesz több üzenet,  Mindnyájunkat elvesztenek!  Éljen a székely szabadság, s a magyar haza!
Már előre látom némely kedves olvasó rosszallását és tiltakozását, hogy Kossuth Lajost sejtetem összehasonlítani Izsák Balázs úrral, de ez túlzás, mert Kossuth Lajos csak egy van, úgy ahogy Batthyányi, Széchenyi és Petőfi Sándor is csak egy volt és van. És ebben igazat is adnék a kedves olvasónak, mert a jelenlegi előjáróink közül nincs olyan személyiség, aki nyomukba léphetne. De bátorkodom felhívni mindenkinek szíves figyelmét, hogy ennek alapján megvizsgálhatjuk a másik oldalon történő, egyszerű emberek hozzáállását is. 
Vajon a hőskorbeli székelyeket is nem lehetne ugyanígy egyedieknek nyilvánítani? A népet, mely odaadta saját fiait, s ha kellett önmaga is elment, hogy szaporítsa a magyar honvédek számát. És nem holmi szombat, vasárnapi békés felvonulásokra, zászlólengetésekre, hanem élet-halál harcokra. Levette harangjait, hogy ágyúkat öntsenek belőle, odaadta állatait, és búzáját, hogy a honvédeket élelmezni tudják. Mert, ahogy a korabeli krónikások írták, Bem apó nem engedélyezte a székely honvédeknek a rablást. Áldozatokat hozván tehát végig a történelem folyamán, még az értelmetlen háborúkban is. 
Nem lett volna nekik is biztonságosabb az a megalkuvó magatartás, amelyet sajnos ma egyre több magyar követ, hogy, feladom, nem küszködöm többet, török, tatár, osztrák, orosz vagy román alattvaló leszek? Családot nevelek, földet művelek más nemzetek szolgálatában, és fejet hajtok a hódítók előtt. Adót fizetek, és csendes nyugalomban sínylődöm életem végéig! 
Ők maguk is hősök voltak, nemcsak a nemzet nagyjai, mert átvészelni annyi szenvedést, bánatot és csalódást hatalmas, hősiességig menő kitartást igényelt. És akkor fel lehet tenni újra az előbb elhangzott kérdést: nekünk, közszékelyeknek, jogunkban áll, hogy nyomukba léphessünk? 
Ha őszinték akarunk lenni, akkor be kell vallanunk, hogy jelen pillanatban kisebbségi magyar sorsunk bármennyire is sanyarú, nem kér olyan nagy erőpróbákat, mint őseinktől kért. A mostani nemzetmentő akcióink sikerét nem szuronyrohamok döntik el, taposó aknák kerülgetése, illetve mások öldöklése, hanem egyszerű demokratikus jogainkkal való békés élés. Ha még azt sem bírjuk megtenni, akkor ez nagyon szomorú, mert elmondhatjuk, mint ahogy az előbb utaltam rá, hogy a székely ember is olyan egyedi, amely csak volt, de már nincs, mert nem üti a mércét úgy, mint elöljáróink sem ütik a Kossuth, Széchenyi és a Batthyányi mércéjét! 
A lelátókról nagyképűen lekiabált bírálatokat hallgatok, vagy olvasok, miszerint nevetségesek azok a módszerek, melyekkel az SZNT harcol. Ilyen a menetelés, a határok kivilágítása, felvonulás, tüntetés, nemzetközi fórumokhoz intézett panaszok és a többi. De arra a kérdésre, hogy szerintük hogyan kellene, komolyan harcolni nem adnak semmilyen választ. A bírálat javaslat nélkül olyan, mint az okoskodás megvalósítás hiányában. De egy szempontból még rosszabb, ugyanis nemcsak félrevezet, hanem elbizonytalanítja, elkedvetleníti azokat az embereket is, akik tennének valamit az ügyért. A magyarság demoralizálása egyike a legtöbbet ártó eszközöknek, fakadjon egyszerű feltűnőségi viszketegségből, rosszindulatból, vagy hatalmi és anyagi érdekből! Olyan, mint egy rákos daganat az élő szervezetben, amit azonnal el kell, távolítani mielőtt összeomlást okozna, és amit hadiállapot esetén egyszerű főbelövéssel távolítottak el.
Az erdélyi magyarok problémái csupán abból az egyszerű okból fakadnak, hogy léteznek. Most nem arról beszélünk, hogy Erdély területén a történelmi időkben mindig is ne lettek volna különböző nemzetiségek, mint a szászok, magyarok, románok, szláv népek, örmények, zsidók és mások. De voltak okos fejedelmek, akik a különböző népeket úgy vezettek és koordináltak, hogy ne egymás rovására szaporodjon el számuk, és mások elnyomásával erősödjenek meg. Hanem, hogy egyforma jogokkal rendelkezzenek, és minden nép tehetsége szerint járuljon hozzá kincses Erdély fejlődéséhez. Lásd Bethlen Gábor korát, aki, amikor a több nemzetiség veszélyével riogatták így válaszolt: egy szép, gazdag ország olyan, mint egy virágos rét és annál szebb minél változatosabb virágok pompáznak benne. Jó is lett volna a sokszínűség, és még magasabbra ívelt volna Erdély gazdagsága, ha megmaradt volna az egyetértés is. Csakhogy egy nép jobban elszaporodott, mint a többi, kivált a közösségből, és hiába éltek magasabb életszínvonalon, mint a környező országokban élő testvéreik, egyesült nemzetet alkotott velük, és ettől a perctől véget ért Erdély virágzása.
A nemzetállam féltékenységből, bizalmatlanságból nem tűri meg a nemzeti kisebbségeket, még akkor, sem ha ez gazdasági és kulturális visszaeséssel jár. Lépésről, lépésre szorította ki önmagából a más nemzetiségieket, minden történelmi fordulatot felhasználva erre a célra, eszközökben nem válogatva, a világ szeme láttára és hallgatólagos beleegyezésével olyan fondorlatos módon, amire talán nincs példa a történelemben. 
Az utolsó roham most Székelyföld mielőbbi beolvasztásáért folyik, és ebben ne kételkedjen senki, mert ugyan most, azután, hogy elnyelték majdnem egész Erdély területét, pontosan velünk tennének kivételt? Akkora veszélyt látnak bennünk, hogy még a nagyobbat jelentő migránsáradattal sem törődnek. Minden lehetséges erőt bevetnek ellenünk: a politikum zömét, a vérszomjas nacionalistákat, a hírszerzőszolgálatot, de még az ortodox egyházat is.
És mégsem ez a legnagyobb veszély. A legnagyobb veszélyt egy nemzetre nem a külvilág jelenti, amint már említettem, hanem a belső, saját testünkben ártó rákos daganatok. A különböző politikai pártok széthúzása, kik akarva, akaratlanul ellenségeink vágya szerint cselekednek. Mint például a marosvásárhelyi történések, hogy inkább vesszen a székelyek fővárosa, mint Mohács annak idején, ha nem én leszek a polgármester! Vagy vágjuk ketté az élő gyermeket, ha nem lehet az enyém! De még itt sincs vége, mert az állandó civakodás és a „devidá et impera” hatására is napról napra demoralizálódik a székely közösség. Az a közösség, aki alig négy emberöltővel ezelőtt nyomorékra verte a Habsburgokat és a forradalom ellen garázdálkodó martalócokat, és bizonyára nem győzte volna le senki, ha meg nem töri őt az orosz túlerő. Annak a maroknyi embernek a leszármazottjait is kik megadás helyett inkább hősi halált haltak a Nyerges-tetőn! 
Talán lesz, aki megéri közülünk, de ne úgy érje meg, hogy olyan ötven év teltével kényelmetlen kérdést szegezzen neki történelmünket olvasó unokája: 
- Nagyapa, hol voltatok ti, amikor népünk megsemmisítése folyt? Milyen jogon korcsosítottatok el bennünket? Úgy, ahogy őseitek megőrizték számotokra a földet, nyelvet, kultúrát és virtust, úgy nem lett volna kötelességetek nekünk átadjátok?
Székely testvéreim! Nem hiszem, hogy ezt akarjuk, és ha nem ezt akarjuk, akkor legyünk ott március tizedikén, a vásárhelyi Postaréten és mindenütt ott legyünk, amikor és ahol szükség lesz ránk, hogy lelkiismeretünk tiszta maradjon! 
Sebők Mihály. Erdély.ma

Kitartanak a tüntetők
Kitartanak a terrorvád ügyében letartóztatott kézdivásárhelyi fiatalok, Szőcs Zoltán és Beke István Attila mellett tüntetők: szombat délután a kézdivásárhelyi Gábor Áron-szobornál sorban a huszonkilencedik szimpátiatüntetés zajlott, amelyen nagyjából ugyanazok gyűltek össze, mint hetek óta. Számuk alig haladta meg az ötvenet. A szervezők csalódásuknak adtak hangot, hiszen a távolmaradást nem lehetett a kedvezőtlen időjárásra fogni, és a városháza által beígért hangosítás is elmaradt.  Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szóvivője a központi román médiát és annak romboló eszközeit bírálta. Mint mondotta, Beke István esetében elefántot csináltak a bolhából, és a többség szentül elhitte, hogy amit mondanak vagy leírnak, mind igaz. Szőcs Zoltán esetében már nem voltak annyira „szorgalmasak”, de a hazugsággyár akkor sem maradt tétlen. „Mindazoknak, akikben tudatosult, hogy ők ártatlanok – hangsúlyozta –, ez az ügy a legjobb példa arra, hogy észrevegyék: minket megvezetnek, naponta hazudnak nekünk, és ezt addig teszik, míg megszokjuk, és az igazságot már nem fogadjuk el.” Szerinte a székely nép huszonhat évvel ezelőtt nem így viselkedett volna, ha két fiát ártatlanul meghurcolják. „Azokba kell bátorságot önteni, akik nincsenek jelen, és azoknak üzenem, ne féljenek és hallgassanak önmagukra, legyenek erősek és kitartóak, vegyenek példát, ha már így hozta a sors, Istvánról és Zoltánról, akik akkor is megmaradnak székelynek, ha szíjat hasítanak a hátukból.” Az erdélyi szóvivő azt is bejelentette, hogy vasárnap a vármegyések gyalogtúrát szerveznek a katrosai Cecevára aljától egészen a Perkőig, ezzel emlékezve azokra a hősi halottakra, akik a szovjet horda ellen Budapesten kitörtek. Február 19-én, pénteken a kézdisárfalvi római katolikus kápolnában a székelyföldi betyárok emlékére tartanak szentmisét. Ezt követően feliratos táblákkal a kezükben, rendőri és csendőri kísérettel megtették a szokásos útvonalat, majd onnan visszatérve elénekelték a magyar és a székely himnuszt. A tiltakozók nem mondanak le a további tüntetésről, szombaton ismét találkoznak.
 Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutatkozott a Lector Kiadó
„Bevallom, már régóta szerettem volna eljutni ide a Lector Kiadóval, mert rokonságot érzek a kiadó törekvései és aközött, ami Sepsiszentgyörgyön zajlik az utóbbi évtizedekben, gondolok itt elsősorban az interkulturális mozgásra, a más kultúrák iránti nyitottságra” – kezdte a marosvásárhelyi Lector Kiadó bemutatását Gálfalvi Ágnes szerkesztő a Bod Péter Megyei Könyvtárban pénteken este tartott rendezvényen. A házigazda Szonda Szabolcs könyvtárigazgató szerint „kombinált” esemény zajlott, ugyanis a kiadó tevékenysége mellett két szerző, Cseh Katalin költő és Dimény Lóránt író, költő szerzői világával is megismerkedhettek az érdeklődők, a beszélgetések és felolvasások végén pedig a szokásos könyvvásár és dedikációk sem maradtak el.
Cseh Katalin Napraforgók a kertben című verseskötete egy kolozsborsai elmegyógyintézetben tett látogatás nyomán született meg, ahol a betegek világa mély benyomást tett rá. A versekben az intézet különböző korú, nemű és társadalmi helyzetből érkező lakói fogalmazzák meg érzelmeiket, vágyaikat, hangulataikat, a kirekesztettségből eredő hiányérzetüket. Gálfalvi Ágnes kérdéseire válaszolva a költőnő elmesélte, hogy Forró Ágnes művészetterapeuta segítségével jutott be az intézetbe, ahol egy teljes napot töltött el. Mindig érdekelték a problémás emberek, és szereti megörökíteni az extrém helyzeteket, s bár a köznapi beszédhez hasonló, egyszerű formát választott verseinek, három évig dolgozott a köteten, amelybe egy édesanyja halálakor írt verset is belefoglalt, mely szinte elmeháborodott állapotban született. A kötetet Forró Ágnes pácienseinek képei illusztrálják. Dimény Lórántot Ha elhal című, tavaly megjelent novelláskötete kapcsán Szonda Szabolcs mutatta be a közönségnek. Az író – polgári foglalkozása szerint informatikus, szoftverfejlesztő – elmondta, egyelőre úgy érzi, versben már mindent leírt, amit tudott, ezért két verseskötet után a próza irányába fordult, filmforgatókönyveket, majd rövidprózát kezdett írni. Egy rövidprózai műve bővítgetése nyomán született meg 2012-ben első, önéletrajzi jellegű regénye, a Tizenegy, majd a többi írásból állt össze a tavaly megjelent novellagyűjtemény. Mint elhangzott, a regény a rendszerváltás körüli években játszódik, és marosvásárhelyi tömbháznegyedekben kóborló, olykor aljas dolgokat művelő gyerekfalkák története, a novellák pedig többnyire groteszk, abszurd sorsdilemmák, erdélyi kisemberek olykor irrealitásba hajló élethelyzeteinek leírásai. Dimény Lóránt elmondta, egyre kevesebb idő áll rendelkezésére az íráshoz, ezért igyekszik céltudatosan dolgozni. Mosolyogva jegyezte meg, hogy bár az informatika és az irodalom nem áll kölcsönhatásban egymással, egyszer talán sikerül megteremtenie a „korporációs prózát”, és ebből bestsellert alkotnia.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról
Virág György emlékirata
A gordiuszi nézőpont
A marosvásárhelyi Székely Színház köré szövődő legendáriumba – Kovács Levente monografikus tanulmányának gondolatmenete szerint – valóban létező, szemtanúk és résztvevők által megerősített és hitelesnek mondott elemek és motívumok épülnek be: "Csupa olyan tényező, amelyeket akár egy romantikus rege kellékeként értelmezhetnénk".
E legendáriumban tulajdonképpen az a gyönyörű – állapítja meg az idézett szerző –, hogy mindezek "jórészt valóban megtörténtek, vagy hasonló módon történtek, csupán a funkciójuk más kissé a valódi történetekben" (lásd Kovács Levente: i.m. 14–15.).
Virág György itt következő visszaemlékezéséről már bevezetésként elmondható: emlékírói bravúrral oldotta meg a legendák oszlatásának, az alkotóelemek közötti hiteles arányok kiválasztásának és megmutatásának nehéz munkáját.
Mesterfogása tulajdonképpen egy gordiuszi csapást helyettesítő gordiuszi nézőpont kiválasztását jelenti emlékiratában: gyermekkori-gyermekszínészi tapasztalatait felidézve a szerző programszerű tudatossággal csak az egykori eseményeket és értékítéleteket fűzi össze az emlékeket hálóként befogó epikus narratívába, és – ugyancsak tudatosan – védekezik a felnőttkor diktálta minden utólagos hatás és szempont korróziója ellen: "téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhethitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról".
Olvasóként és szerkesztőként társai lehetünk az emlékirat szerzőjének ebben az időutazásban, ha időnként szerepet cserélünk egymással és/vagy vele.
Felhívás ez valamiféle interaktív együtt olvasásra és szerkesztésre, de leginkább a Székely Színház történetével kapcsolatos lappangó dokumentumok feltárására. Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is.
Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma, hiszen értelemszerűen ott a helye.
Lázok János
Előszó
A marosvásárhelyi Kultúrpalota pódiumából átalakított színpad alatti szobában-pincében három gyerek játszik. Magukra vannak, és azzal szeretnék meglepni a Városba távozott szüleiket, hogy elrejtőznek. Az egyik sarokban nagy ruhásláda. Nagyszerű búvóhely! Ki gondolta volna, hogy mikor magukra hajtják a láda fedelét, a rajta lógó horog beakad, és a láda börtönébe zárja őket? Pedig ez történt. A fogyó levegő hiányában már fulladoznak, amikor betoppan Serbán Gyula díszletező. Csak éppen beütötte az orrát Virágékhoz, az egyszobás "komfortba", hogy némi savanyúcukorkával kedveskedjen a gyerekeknek. Az ajtó nyitva volt, de sehol senki. Ekkor figyel fel a motoszkálásra. Gyanút fog, felnyitja a láda fedelét. A ládában, félig aléltan, egymás hegyén-hátán a három Virág gyerek: Pista, Emi és Gyuri.
Én a legkisebb voltam, akkor talán négyéves. Így maradtunk meg mindhárman. Ennyire közel voltam a Székely Színházhoz, ennek a közelségnek köszönhetem az életem!
Édesapám kárpitos volt, kommandói (1911, Háromszék megye, Magyarország) születésű. Kolozsvárra került, ott szagolta meg a masztikot (szakáll és bajusz ragasztására használt színházi kellék). 1944-ben, amikor én születtem, már színházi ember volt, a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, díszletező-, majd színpadmester. Édesanyám (1912, Szentkatolna, Háromszék megye, Magyarország) akkor még "csupán" három gyerekük nevelésével bajlódott. Később, 1957-ben lépett a Székely Színház alkalmazottai közé, amikor velünk együtt nőttek a gondok is. Ruhatárosként 1970-ig, nyugdíjazásáig, fél normával ott dolgozott.
Én a színházban gyermekeskedtem. Első színházi szereplésemre Kolozsváron nem is emlékezhetem, hiszen csecsemőként vittek a világot jelentő deszkákra, és olyan éktelen sápítozást rendeztem, hogy az alakításnak emlékezetes sikere lett.
Még nem voltam hároméves, amikor a gázfűtés csábításának és az újonnan alapított Székely Színház igazgatójának, Tompa Miklósnak a hívására Marosvásárhelyre költöztünk. Előbb a tanklaktanyában egy függöny választotta el a kétgyerekes (Miki és Jutka) igazgató "lakását" a mienktől, majd rövid ideig a Berek utcában, a kisállomás környékén laktunk. Ezután kerültünk a színpad alatti pincébe, még később a Kultúrpalota egyik emeleti tantermébe.
Ott zajlott körülöttünk a színház élete, helyesebben a mi életünk a színpad, az öltözők, a raktárak, a társalgó, a palota rejtelmes félhomályba vesző folyosói, beugrói, rekeszei között. Én ezeknek az éveknek vagyok mind a mai napig elfogódott lelkű és elfogult szem- és fültanúja.
Az én történetem gyakorlatilag ott kezdődik, ahol a színházé: zsenge gyermekkorom Vásárhely állandó "játékháza" csodájával egyszerre indult, s téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhet hitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról. A parókát, bajuszt, szakállat ragasztó masztikot én is megszagoltam. Még a siker ködös felhője is meglegyintett. Megfertőzni azonban nem tudott, de illata ma is át-átdereng emlékeimen, mint egykori szerelmes képzeletén a jázminbokor tavaszi lehelete.
Az emlékek
Ülök egy halom tárgyi emlék közepén, és megpróbálom gondolatokba fogalmazni mindazt, amit számomra a huszadik század ötvenes éveinek Marosvásárhelyi Székely Színháza jelentett. Forgatom a megsárgult újságkivágásokat, fényképeket, plakátokat, drága jó édesanyám féltve őrzött "kincseit", melyek egykori "tündöklésem" megörökítői a világot jelentő deszkákon. Meghatottan nézegetem a nagyméretű fényképet, amely a színház szinte teljes személyzetét örökíti meg a Kultúrpalota színpadán, a korszak egyik fényes esztendejében. Büszkeséggel fedezem fel rajta újra és újra felejthetetlen édesapámat, mint egyikét a sok-sok lelkes műszakinak. Minél mélyebben merülök el a tárgyi emlékek szemlélésében, annál inkább erőt vesz rajtam a bizonytalanság, hogy nem tudom átadni olvasóimnak mindazt az élményhalmazt, amely meghatározta gyermekkoromat és bizonyára egész további életemet is.
A feladvány annál nehezebbnek tűnik, mivel elsősorban nem a társulat történetét írnám meg, arra nem vagyok felkészült vagy elhivatott, hanem szívem szerint inkább azoknak szánom írásomat, akik nem élhették át azt a varázslatos időszakot, amelyben Marosvásárhely hangulatát alapvetően a színházban és körülötte történtek határozták meg. Bizonyára sokan fogják túlzásnak vélni ezt az állítást. Bevallott elfogultságom számlájára is írhatják, de nekem meggyőződésem, hogy ritkán adódik egy város történetében olyan időszak, amelyben a művelődés (nem csak a színház!) ilyen fontos szerepet tölt be. Ráadásul egy olyan korban, amelyet proletárdiktatúraként tart számon, joggal, a történelem.
A bevezetőben említettem, hogy 1944-ben, Kolozsváron (akkor Magyarország) születtem, de írásom szempontjából fontos, hogy a sétatéri színház gondnoki lakásában töltöttem első éveimet. Édesanyám finom főztjét a mindig éhes művészek gyakran dicsérték, amikor próbák szünetében egy kis kóstolóra beugrottak hozzánk. Természetesen minket, a három Virág gyereket is cirógattak (István bátyám 1940-ben, Emília nővérem 1942-ben született) vagy éppen bosszantottak egy-egy vicces kiszólással. Engem Andrási Marci bácsi bosszantott folyton azzal a kérdéssel, hogy van-e tej, amire én toporzékolva válaszoltam: nincs! Legalábbis később Marosvásárhelyen sokszor emlegette mind a népszerű Marci, mind szüleim ezt a történetet.
Akaratos, kissé talán elkényeztetett gyereknek számítottam, mint általában a legkisebb testvér. Nem hiszem, hogy pólyásként megjelenve érthetően visítottam volna a színpadon, de tény, a későbbi években Marosvásárhelyen a mindenható direktor, Tompa Miklós, a "gazda", ahogy székely színházi körökben mondták, azzal bízott rám néha szöveges szerepeket is, hogy úgymond jöjjön az a szép beszédű gyermek! Könnyű dolgom volt, mert mindig "kéznél voltam", hiszen a színpad alatti lakásunkban színházi kellékek, ruhák és az ezzel járó naftalinszag közelében éltük mindennapjainkat. Nem csoda talán, hogy később sem sikerült pirospozsgássá nevelkednem, megmaradtam sápadt arcúnak.
De hát hogyan is lesz valaki gyermekszínész? A közelség a színházhoz csak az egyik oka volt "elkötelezett-ségemnek", a másik, hogy tulajdonképpen minden gyerek szívesen szerepel, bizonyos határokon belül pedig bármelyikük képes eljátszani megírt, betanított szerepeket. Fontos megjegyeznem, hogy az akkori művészeknek szinte egyáltalán nem voltak gyerekeik, így a műszakiak gyerekei kapták a legtöbb esetben ezeket a szerepeket. Visszatekintve azt is meg kell említenem, hogy édesapám nagyon közeli kapcsolatban volt Tompa Miklós igazgatóval, akinek egyik kedvelt sakk- és kártyapartnere volt, ezért talán még gyakrabban kaphattam olyan (gyermek)színészi feladatokat, amelyek még pénzt is jelentettek a család számára. Bizony, akkoriban elég szépen jutalmazták az ilyen, alkalmazottakon kívüli fellépéseket, ami családunk szűkös körülményei közepette igencsak jól fogott. Azt is hozzá kell tennem, hogy az áldott emlékezetű báró Kemény János, a színház alapítója is arra törekedett, hogy a társulat valamennyi tagja jól érezze magát az intézetben, és ez a légkör valóságos családdá forrasztotta azt a közösséget. Így történhetett meg, hogy nem ritkán testvéreimmel együtt léphettünk fel, de a többi műszaki (Bereczki Károly asztalos, Huszti György főszabász, Gáll Mózes díszletező, Köpeczi Jenő fodrász, de akár Bordi András festőművész, a Kultúrpalota gondnoka, Nagy András, a Palota kapusa) gyerekei is ott toporogtak a színpadon, amikor erre alkalom nyílott. Összefoglalva tehát, nem valamilyen különleges színészi tehetség teremtett alkalmat a sokszori fellépésre, hanem az adott színházközeli állapot. Jellemző egyébként, hogy az egykori gyermekszínészekből, minden előnyük ellenére, Nagy András és Huszti Zsuzsa kivételével, egyikük sem jutott be az 1954-ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett színiakadémiára, de belőlük sem vált színész végül. Ki tudja, talán ők is folyamatosan azt a varázst keresték próbálkozásaik során, amelyet átélhettek a Székely Színházban, és ezt nem találván, másként alakult a sorsuk. Ezen is el lehetne merengeni egy kicsit! De: valamennyien boldogok voltunk, és büszkék vagyunk arra, hogy az akkori idők legnagyobb színművészeivel együtt szerepelhettünk. Számomra legendák, felülmúlhatatlanok maradtak mindmáig azok, akiket akkoriban csodálhatott Marosvásárhely színházjáró közönsége és a gyakori turnéknak köszönhetően a Magyar Autonóm Tartomány kisvárosai vagy akár a Zsil völgye hálás nézői.
Az állítólag szép kiejtésem ellenére sem mondhatom, hogy akár mozgásban, akár "helyezkedésben" meghaladtam volna a "népség-katonaság" fogalomkörébe sorolt statiszták színvonalát. Ez persze nehezen mérhető, hiszen gyermekek esetében a mindenkori kritika sokkal elnézőbb, mint a színművészetet magas szinten, hivatásként végző felnőttekkel. Ezzel együtt arra is emlékszem, hogy szüleim nem elsősorban annak örvendtek, hogy szerepléseimmel "pénz áll a házhoz", hanem büszkék és elégedettek voltak a gyakori fellépések okán. Mint minden szülő, ők is reménykedve hittek abban, hogy gyerekeik többre viszik majd az életben, mint ami számukra sikerült. Igaz ez akkor is, ha nem feltétlenül a színművészet felé irányítottak egyikünket sem.
Szándékom szerint azonban csak a magam nevében írok, azért hát másra bízom az elmélkedést afölött, hogy miért alakult így az egykori gyermekszínészek életpályája. Ha egyáltalán foglalkoztatni fog bárkit is ez a gondolat a leendő színháztörténészek közül.
A kedves olvasót tehát arra kérem, legyen megértő, ha most következő értékítéleteimet a bevallott elfogultság befolyásolja, hiszen a bevezetőben is említett gyermek minősíti az egykorvolt legendákat, nem az időközben sok évtizedet maga mögött hagyott felnőtt. Mindössze tehát azt kísérelem meg, hogy gyermeki emlékeimet idézzem fel azokkal kapcsolatban, akik egykoron a Marosvásárhelyi Székely Színház meghatározó személyiségei voltak: színművészek, műszakiak, irodai alkalmazottak vagy a segédszemélyzet tagjai.
(Folytatás a 2016. február 22-i lapszámunkban) Népújság (Marosvásárhely)

Szabott időkben – Gondolatok az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kapcsán
Emlékkonferenciát rendezett Szabó T. Attila (Fehéregyháza, 1906. január 12. – Kolozsvár, 1987. március 3.) nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató születésének 110. évfordulója alkalmából január 29-én és 30-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az alábbiakban közzétesszük Szabó T. (E.) Attila biológusnak, Szabó T. Attila fiának a rendezvényen elhangzott előadásának szerkesztett változatát.
Szabott időket nem illik túllépni, ezért a tiszteletköröket átvágva rögtön a dolgok közepébe vágok. In medias res ... ahogy valaha mondották volt. Köszönet a lehetőségért, hogy a meghívás kapcsán elgondolkodhattam két kérdésen: 1. Hogyan határozzák meg a „szabott idők" az egyén, a család, a közösség teljesítményét? És ezt megfordítva (mai magyarul: inverzben): 2. Hogyan határozza meg a teljesítmény az egyén, a család, a közösség – és önmaga, tehát maga a teljesítmény – számára szabott időt? Biztos feleletek ezekre a kérdésekre nincsenek, csak lehetségesek.
Néhány izgalmas elméleti kérdés
Kolozsvárra készülőben Az ember tragédiáját olvastam újra esténként. Madách Imre a második színben Luciferrel mondatja ki: „Minden, mi él, egyenlő soká él, / a százados fa és az egynapos rovar. / Eszmél, örül, szeret és elbukik, / midőn napszámát s vágyait betölté. / Nem az idő halad, mi változunk... Látod a hangyát és a méhrajt: / ezer munkás jár dőrén összevissza, / vakon cselekszik, téved, elbukik, / de az egész, mint állandó egyén / együttleges szellemben él, cselekszik / ... Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened / ha vétkezel, fiadban bűnhödől/ köszvényedet őbenne folytatod / amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évmilliókra lesz tulajdonod". (Madách 1862)
Az idézet kapcsán előbb elméleti kérdésekről, a biológiai és nyelvi fejlődés (evolúció) lehetséges párhuzamairól fogok röviden beszélni az idő és az információ viszonya kapcsán. Az időről azért, mert édesapám az idő és az idők embere volt... különleges időérzékkel megáldva. És nehéz időkben élt. Különben is itt egy születés 110. évfordulójára emlékezünk ma, Krisztus születésének 2016. évében. Az információról azért, mert édesapám egész életében ezzel foglalkozott: a magyar szavak információtartalmával és ennek fejlődésével térben (nyelvjárások) és időben (nyelvtörténet). És mindhárom kérdésről azért, mert szakmám szerint (mint biológust) a jelenségek időbeni fejlődése, az evolúció kapcsol csak össze az itt ünneplők többségével.
Az élet tudománya az örökletes (genetikai) üzenetek tartalmával és fejlődésével foglalkozik. A nyelvészet a tanult nyelvi (memetikai) üzenetek (a nyelvi információk) tartalmával és fejlődésével. Mindkét információ időben és térben változó, fejlődik, evoluál. Az üzenetek apró változásai határozták meg, határozzák meg és fogják meghatározni az életnek – a biológiai életnek és a nyelv életének – a fejlődését. A genetikai, a biológiai evolúció 150 éve tudományos tény. A nyelvi evolúció felismerése is ezzel nagyjából egy időben következett be. Tudásunk történetében ez viszonylag rövid időtáv. A genetika és a memetika közötti hasonlóságok és különbségek alapos elemzése még a jövő nemzedékekre vár.
Hasonló a helyzet az információ és az idő közötti kapcsolat esetében is. Az idő és információ között van összefüggés („kezdetben vala az ige"), de ennek a kapcsolatnak a lényege egyelőre ismeretlen. Még az sem világos, hogy az idő függ-e a rendszer változását irányító információtól (ezért minden rendszerben másként telik az idő?), vagy a rendszer változását irányító információ függ-e az időtől? Angolul is kevesen írtak erről (Pratt 1992, Matsuno 1998, Hitchcock 2001, Thurtle 2007, Kuhn 2015), magyarul pedig alig találtam érdemleges adatot erre a témára a kibertérben (Bárány–Horváth 1998, Biró 2006). A biológiai és a nyelvi evolúció és az időbeliség közötti kapcsolatok azonban a 2000-es évek óta egyre jobban foglalkoztatják a kutatókat.
Biológiai létünket, testi életünket gének változatai (allélformák) és ezek kombinációi határozzák meg. Bár az allélek anyagi hordozója a DNS, de a DNS-be kódolt információ anyagtalan. A lélek: allélek. Ezek az allélek és az allélek sajátos összletei (a populációk) csak addig élnek, amíg az egyéneknek vannak utódai. Szellemi létünk tanult információs egységei a szavak és ezek sajátos kombinációi. A szavaknak is számtalan alak- és jelentésváltozata fejlődött ki időben és térben egyetlen nyelv keretében is – a nyelvcsaládokról nem is beszélve. A szavakat alkotó jelsorozatoknak is van anyagi hordozója (levegő, pergamen, papiros, szilícium), de maga a jelekbe kódolt információ itt is anyagtalan.
Ez izgalmas párhuzam az időben és térben zajló biológiai és nyelvi evolúció között. Egyéniségünk öröklött tulajdonságainkból és tanult tudásunkból – génjeink (pontosabban alléljeink) és mémjeink (szavaink és a mögöttük álló ismereteink) összességéből adódik. Mémjeink is csak addig élnek, amíg sikerül átörökíteni őket utódainkra. Ameddig él és öntudatos a hordozó népesség. Az adott nyelvet, kultúrát őrző populáció. Ebben a mai nemzedék számára talán az külön is figyelmeztető, hogy az elszálló szó illékonyságát és anyagtalanságát úgy 5000 éve a fába, csontba, cserépbe, kőbe rótt, pergamenre és papírra írt üzenet, majd 500 éve a nyomtatott szavak állandósága követte. Ezt az állandóságot a szemünk előtt váltja fel a kibertér illékonysága. Tessék csak megkérdezni az iskolák diákjait és tanárait. Ezek az új jelenségek a nyelvi evolúció szempontjából sem elhanyagolhatók .
Messzire vezetne a genetika és memetika, a biológiai és a nyelvi evolúció hasonlóságainak és különbségeinek elemzése. Csak azt szerettem volna most érzékeltetni, hogy a biológia és a filológia egymást metsző halmazok, bár az átfedés arányaiban jelentéktelennek látszik. Jelentőségében viszont alighanem nagyobb, mint azt ma gondoljuk.
A 111 év üzenete
Elméleti kérdésektől a mai évforduló valóságába visszatérve: hogy is mondta Lucifer? „Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened.../". Hogy az értékteremtő szellem száz alakban újólag feléled, arra bizonyság az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár utóélete és ezen belül a mai nap is. Az is igazolható a TÁR kapcsán, hogy „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évszázadokra lesz tulajdonod..." (elnézést a pontatlan idézetért, de Madách bizonyára azért beszél évmilliókról, mert elsősorban az élet fejlődésére, a biológiai információkra gondolhatott).
Ma azonban itt a magyar nyelv üzeneteiről, a nyelvi információkról beszélünk. Ezért álljunk meg egy pillanatra Az ember tragédiája következő négy szavánál: „ha vétkezel, fiadban bűnhödől". Alaptétel, hogy a szülők nyelvi hanyagsága – és az ezzel járó gondolkodásbéli hanyagság – a megszületendő (még vétlen) nemzedékekben bosszulja majd meg magát igazán. Szerencsére a madáchi tétel fordítottja is igaz: az érdemek is öröklődhetnek. Néha még érdemtelenekre is. Családtagként ezekről az „érdemtelenül is öröklődő érdemekről" szólnék néhány szót a következőkben.
Szabó T. Attila vér szerinti felmenői közül a Szabók és a Bartókok székely gyökerei a hagyomány szerint konok kunokig és bősz besenyőkig vezethetők vissza. A református Szabókat jó 300 éve telepítették át Kézdiszék területéről a Duna mellé, a török időkben elnéptelenedett Ordasra és környékére. Dédapámat, Szabó Lajost még gyermekkorában a szó legszorosabb értelmében az út mellől szedte fel, majd tanítatta ki és alkalmazta a Gernyeszeghez tartozó (felsőszőcsi) birtokaira Teleki Mihály, Erdély kormányzója és családja. Szabó Lajos könyvtárából családunk örmény ága, a Bogdánffyak jóvoltából került birtokomba néhány – ma is sokat idézett – mezőgazdasági szakkönyv (pl. Nagyváthy 1822). Dédapám s felesége – a szekerestörpényi születésű, görög katolikus Törpényi Lenka – révén ún. „asszonynemes" volt.
A felmenők nemessége esetünkben nem a cím- és rangkórság okán, hanem a törekvő természet bizonyítékaként fontos. Lenka családtörténeti kéziratának csak a címét őrizte meg a hagyomány (Egy nemes család története), az írás maga sajnos még Désaknán elveszett. Egyik fiuk, Károly ugyancsak gazdatisztnek tanult Kolozsmonostoron, azon az akadémián, ahol magam is 20 évig dolgoztam. Gyógynövényekről írt cikkeinek felkutatása terveim közt szerepel. Károly volt az, aki Törpényi dédanyám T betűjét elsőként viselte vezeték- és keresztneve között – lévén kollégiumi osztálytársai között időnként még 2-3 más Szabó Károly is. A sepsiszentiványi Bartókok révén Károly is „asszonynemes" lett.
A Bartók család területi gyökereit előnevük jelzi. A református Károly a századforduló éveiben vette feleségül a katolikus Bartók Ida tanítónőt, aki 1906-ig 6 gyermeket szült neki. Közülük ötöt özvegyen nevelt fel ma nehezen elképzelhető körülmények között. Mivel reformátushoz ment feleségül, felekezeti iskolákban nem taníthatott, állami iskolákban pedig 1919 után azért nem, mert nem tudott románul. Végül a dési református elemi iskola tanítónője lett. Az anyának és a tanítónőnek sokat köszönhet a magyar nyelvtudomány – és mi is, hogy ma itt emlékezhetünk.
Férfibarátságok üzenete
Genetikáról a memetikára térve az életmű és benne a TÁR genézise miatt szólni kell az író és iskolaigazgató Kovács Dezsőről, idősb Szabó T. Károly legjobb barátjáról. Kovács Dezső is máramarosi volt, nyarait diákkorában Felsőszőcsön töltötte. Idősb Károly és Dezső levelezése Bartók Ida hagyatékában megőrződött, és elő van készítve közlésre. Ez a kapcsolat már memetikailag fontos. Szabó T. Károly korán meghalt (minden jel szerint májmételyes agytályog alakulhatott ki nála; vélhetően ő is minden forrásba beleivott, mint később a fia, Édesapám is).
Két fiának, Károlynak és Attilának Kovács Dezső pótapja lett Kolozsváron. Mindkét fiú okos volt és tehetséges. Károly jól rajzolt, és sikeres író lehetett volna belőle, ha nem szól közbe Trianon. Károly ugyanis a 20-as évekre már katonaköteles lett, és a román sorozás elől kétszer is átszökött Magyarországra. Egyszer a románok fogták el, egyszer a magyarok toloncolták vissza. Egyik vagy talán mindkét alkalommal a fellegvári kaszárnyákba került, ahol félholtra verték. Édesapám ezért egész életében babonásan kerülte a Fellegvárat egészen az MTA-tagság átvételéig (ezt ugyanis a magyar konzulátus – mit sem tudva az érintett ellenérzéseiről – éppen a fellegvári Belvedere Szállóban szervezte meg).
Kollégium, teológia, egyetem
Szabó T. Attila 1919-ben, az uralomváltáskor még csak 13 éves volt; őt még nem csapta annyira tarkón a történelem. Bekerült abba a kollégiumba, ahova talán nagyapja, majd később biztosan apja és később fia is járt, és itt Kovács Dezső vette szárnyai alá. Kovács igazgató úr jó tanár és jó író volt. Külön is figyelt a kollégium irodalmi önképzőkörére. Ebben a körben az 1920-as években együtt szerepeltek az arisztokrata csemeték (mint pl. Wass Albert, Atzél Ede) a polgárdiákokkal, olyanokkal, mint pl. a későbbi orvosprofesszor Gündisch Mihály vagy éppen Szabó T. Attila.
Kovács Dezső csak nagyon indokolt esetben avatkozott bele az önképzőkör életébe. Én Édesapámtól két esetről tudok. Az első eset 1925-ben történt, ennek egy nyomtatott műsorfüzete is fennmaradt. Ekkor Wass Albertet hívatta be magához Kovács igazgató úr. Wass Albert éppen a költő és miniszter Octavian Goga román nemzeti lelkesedéstől fűtött versét fordította le, és mutatta be a körben. Kovács Dezső megdicsérte a vers és a fordítás irodalmi értékeit, majd felhívta Albert úrfi figyelmét a versek aktuálpolitikai vonatkozásaira és céljaira. Nem tudom, csak sejtem, hogy Wass Albert nem mutatott be több Goga-fordítást a kollégiumban.
A másik eset már érettségi után, 1929 táján történhetett ugyan, de közvetlenül kapcsolódik Szabó T. Attila pályaválasztásához. Ezt sajnos sem időben, sem tartalmában nem ismerem pontosan, mert Édesapám (érthető okokból) nem szívesen beszélt róla. Elejtett szavaiból annyira emlékszem, hogy a beszélgetés nem volt kellemes. Shakespeare Hamletjének az Arany Jánost pontosítani szándékozó újrafordítása és egyéb versfordítások kapcsán Kovács Dezső (már nem mint igazgatója, hanem mint atyai jó barát) eltanácsolta Attilát az irodalmi babérok utáni ácsingózástól. Hogy utólag hálásak lehetünk Kovács Dezsőnek ezért a beszélgetésért, az egészen biztos. De a fordítások között voltak figyelemre méltó munkák is.
Egyébként idősb Szabó T. Attila irodalmi késztetései genetikai és memetikai értelemben sem mentek végleg veszendőbe. Magam is sokat fordítottam veretes szakszövegeket Darwintól Mendelen át J. Huxley-ig. Körünkben van a mai magyar költészet képviseletében unokája, a költő Szabó T. Anna, aki – talán nem teljesen véletlenül, de biztosan nem egészen tudatosan – éppen Shakespeare-elemzéseivel és újrafordításával érdemelte ki a „filológia doktora" címet. Anna révén köztünk vannak fiai is, a dédunokák, a negyedik fordítónemzedék: Dragomán Gábor és Pál Gábor három ifjúsági regénnyel a háta mögött bizonyára a legfiatalabb magyar műfordító, öccse, Palika pedig – kiadói felkérésre – a napokban közli 10 évesen első kritikáját egy általa rekordgyorsasággal elolvasott mesekönyvről.
Mindez elsősorban a genetika és a memetika összefüggésében érdemelt itt említést. A Kolozsvári Református Kollégiumban és később a Református Teológián, majd az egyetemen Szabó T. Attilának Kovács Dezső mellett több további szellemi atyja is volt: Gombocz Zoltán, Csűry Bálint, Tavaszy Sándor, György Lajos és mások. De mindenekelőtt magyartanára, később atyai jó barátja és első fiának keresztapja, Brüll Emánuel. Valamennyijükről ismételten is megemlékezett; a hivatkozásokat az érdeklődők Éder Zoltán kitűnő összefoglalásának – Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága c. munka 8. fejezetében találják meg.
A Brüll Emánuellel való közelebbi kapcsolat tulajdonképpen egy arisztokrata osztálytársnak, Atzél Edének köszönhető, aki néhány diáktársával együtt valami diákcsínyébe Manó bácsi zsidó származását is be akarta keverni az egyik magyaróra előtt. Az otrombaságot Édesapám erélyes hangon ellenezte, és ez (emlékeim szerint a nyitott osztályajtón át) a Manó bácsi füléig jutott. Ezt követően Brüll Manó külön is figyelt Szabó T. Attilára, és ő irányíthatta később Gombocz Zoltán és Csűry Bálint szemináriumai, valamint Kelemen Lajos felé is. Bizonyság erre a Brüll-hagyatékból hozzám került és ugyancsak feldolgozásra váró Gombocz-levelezés. Szabó T. Attila és Brüll Emánuel levelezése ugyancsak feldolgozásra vár.
Édesapám a magyar nyelv iránti érdeklődését tehát részben Brüll Manónak köszönhette, és a kölcsönös rokonszenv köztük sírig tartó barátságként rögzült. De ez egy külön történet volna. Általános tanulságai miatt viszont szólni kell itt röviden a vészkorszak tragikus napjairól, amikor Brüll Emánuel is a hírhedt kolozsvári téglagyár deportáltjai közé került. Édesapám teljes mértékben osztotta Márton Áron álláspontját: aki tud, annak segítenie kell. Szerencséjére Budapesten, a Külföldiek Kollégiumában diáktársa volt annak a Mester Miklósnak, akinek államtitkárként éppen joga volt menlevelek kiállítására.
Édesanyám szűkszavú elmondásából tudom (Édesapám soha nem beszélt erről), hogy amikor barátaival együtt hírét vették Manó bácsi és társai internálásának, Édesapám ment „futárként" egy éjszakai vonattal Pestre, és egy következő vonattal hozta is a menleveleket. Pest felé menekülőkkel zsúfolt vonaton utazott; Kolozsvárra jövet már egyedül volt a vagonban. A történet mára „folklorizálódott", több változata létezik... én ezt a változatát tudom. Maga a történet messze túlmutat az egyéni sorstragédiákon, sőt még egy közösség tragédiáján is: a kolozsvári zsidóság tragédiája máig hatóan Kolozsvár tragédiája, és egyben a magyarság tragédiája is. Hogy milyen kapcsolatban lehet az életmű háború utáni sorsával és a SZT megszületésével, folytatásával, az még kutatandó.
A TÁR családi vonatkozásai
Ennek kapcsán beszélnünk kell mindenekelőtt feleségéről, dr. Csáti Éváról és nyelvész fiáról, dr. Szabó T. Ádámról is. 2015 végén emlékeztünk mindkettőjük halálának 20. évfordulójára. Csáti Évának édesapám az életét köszönhette – többszörösen is. Először, mert olyan időkben ment hozzá feleségül, amikor teljes létbizonytalanságban volt, és idegrendszere az 1930-as évek erdélyi reménytelenségében teljesen kimerült. Hozzáment az anyai tiltás ellenére – bár édesapja jóváhagyásával. Másodszor a háború utáni nagy tisztogatások idején, amikor egy ideig eltartotta őt három fiával együtt. Harmadszor 1956 és 1959 között, amikor a Bolyai Egyetem felszámolása, a Csendes Zoltánék és a Szabédi László tragédiái kapcsán édesanyánk diagnosztizálta az idegösszeomlást és intézte el Marosvásárhelyen, Miskolczi Dezső klinikáján az akkor még kínvallatással felérő radikális kezelést. Ezt azért fontos – a család kérésére nagyon megkurtítva – itt elmondani, mert 1956-nak nemcsak halálos áldozatai, börtönviseltjei, de olyan szenvedői is voltak, akikről nem esik szó.
Külön szál a történetben a „Szabédi-ügy". Édesapám hagyatékából birtokomban van az a Szabédi László, Márton Gyula és Szabó T. Attila közötti levelezés, ami Szabédinak a román és magyar nyelv közös gyökereit bizonyítani kívánó, a szó jó értelmében vett internacionalista nyelvészeti monográfiájának szakmai bírálatára vonatkozik. Kényes téma, kényes időkben. Márton Gyula a feladatot nem vállalta; átruházta a még kezelés alatt álló Szabó T. Attilára. A keletkezett bírálat lényege: a munka jó és újszerű. De ami jó benne, az nem új, ami új benne, az nem jó. A következmények ismeretesek. Édesapám soha nem tudta megbocsátani magának, hogy az 1959-ben a Bolyai Egyetem felszámolását irányító későbbi államfő és az őt kiszolgáló román állambiztonság mellett ezzel a (szakmailag vállalható) bírálatával maga is hozzájárulhatott egy tragédiájához.
A Szótörténeti Tár mutatói és a szaknyelvek
1987 márciusában, édesapám halálának éjszakáján – egy csöppet sem valószínűtlen állambiztonsági beavatkozás árnyékában – Trabanttal osztottam szét a TÁR cédulaanyagát a munkatársak között. Egy lefoglalás minden folytatást kizárt volna. Számomra a TÁR anyaga elsősorban természettudományi adatai és a szaknyelveink története szempontjából volt fontos. 1987 és 1989 között – a felfordult világban – a folytatás az anyagmentés ellenére is reménytelennek látszott. Hála a „memetikai örökösöknek" – elsősorban Benkő Samunak és az EME-nek, illetve Benkő Lorándnak és körének, majd Fazakas Emesének, Tamás Csillának és munkatársaiknak, illetve a helynévanyag tekintetében Hajdu Mihálynak, Makay Emesének, Bárth M. Jánosnak és munkatársaiknak, a munka újraindult, illetőleg a helynév-monográfiák sora is megindult.
1972 és 1987 között magam is a TÁR természettudományos címszavainak szerkesztője voltam. Nagyon sok botanikai (és nemcsak) kérdésben nyitotta fel a szememet ez a munka; itt most csak az óvilági alakor (Triticum monococcum) és a bab (figyelem: Vicia faba és nem a paszuly, az amerikai Phaseolus vulgaris) kívánkozik példaként említésre. A magyar alakornemesítés sok tekintetben az SZT-ra vezethető vissza. A TÁR-nak köszönhető jórészt a magyar történeti és népi növénynevek iránti érdeklődésem és a Péntek János professzor úrral való barátságunk, együttműködésünk is. Az SZT természettudományos vonatkozású nyelvi anyaga is a történeti Erdély európaiságának vitathatatlan bizonyítéka. Európa pedig egészen napjainkig a kulturális evolúció magterülete volt bolygónkon. Most ne gondoljunk azzal, hogy immár maga az európaiság is vitatható. Bízzunk abban, hogy ez megmarad. Akkor viszont az SZT munkásainak is európai léptékben érdemes gondolkodnia. Éppen ezért:
1. Az SZT magyar, román és német mutatóinak és az SZT szaknyelvi köteteinek az elkészítése sürgető feladat;
2. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket már ki kell egészíteni, és kereshetővé kell tenni a világ mai tudományos nyelvén, angolul írt értelmezésekkel;
3. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket a kibertérben is hozzáférhetővé kell tenni;
4. Az SZT nemzetközi használatát minden eszközzel serkenteni és támogatni kell szakmai körökben, különösen a magyar nyelvterület társkultúráiban, de az EU-ban is;
5. Ennek érdekében egy erdélyi (és összmagyar) nemzetközi publikációs stratégia is kívánatos volna.
Az SZT szaknyelvi pótköteteinek az előkészítése egyébként egy egész konferencia vagy inkább szakmánkénti konferenciasorozatok tárgya kellene hogy legyen.
Szótörténeti Tár(ak) a kibertérben
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a jelenkori nyelvi evolúció magyar nyelvterületen is a beszélt nyelvtől az írott és nyomtatott nyelven át a digitális nyelvfejlődés felé tart. Ezt sejtettük meg 1989–1990 között Szombathelyen, amikor elkészítettük az első magyar digitális, nyelvtörténeti CD-ROM-ot: a TÁR első négy kötetének legrégebbi nyelvi adatait tartalmazó, elsősorban természettudományos igényű adatbázist. A fejlődés gyorsaságára jellemző, hogy az akkor készült CD ma már csak speciális eszközökkel volna használható, azonban az IIF program keretében elkészítették ennek a CD-nek a kiberváltozatát, az Erdélyi Magyar Elektronikus Szótörténeti Tárt, amelyik a http://emsz.db.iif.hu „honlapon" kutatható. Ez a „strukturált" adatbázis igencsak mostoha körülmények között készült ugyan Budapesten és Szombathelyen, de a kiberidőskálán matuzsálemi kora – 2015-ben volt 25 éves – ellenére ma is használható, és bizonyos, főként szaknyelvi, természettudományi célokra könnyebben, gyorsabban és eredményesebben használható fiatalabb testvéreinél.
Az EME honlapján az első négy kötet vált eddig – sziszifuszi munkával, de kiváló minőségben – kiber-hozzáférhetővé. Megbízhatósága nagyobb, de (vélhetően kiberhelyzete miatt) nagyon lassú, és a PDF-formátum eredményessége sem jobb, mint az előbbié. A tanulságok elemzése azonban már egy külön történet volna.
Összegzés és végszavak
Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a magyar nyelvi evolúció közel félezer éves kövületgyűjteménye. A közösségi tudásnak és a szavak információtartalmának időbeni változásait dokumentálja; általános és nyelvi evolúciós jelenségeket tükröz. Az SZT messze túlmutat az erdélyi és a magyar tudományon – európai összefüggésekben értelmezendő.
Nyilvánvaló, hogy ez az előadás csak vázlatos lehetett; évszázados idők és terek nem férnek percekbe. Az is világos, hogy Nem /csak/ az idő halad, mi /is/ változunk. De talán nem volt érdektelen ezeket leírni és részben elmondani azért, hogy, ami a miénk volt, évszázadokra... tulajdonunk maradjon és gyarapodjon.
Szabó T. (E.) Attila
A szerző biológus. Krónika (Kolozsvár)

II. Vőfélytalálkozó Szilágyszéren 
Második alkalommal szervezték meg szombaton Szilágyszéren a nemzetközi Vőfélytalálkozót. A Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ célja a rendezvénnyel újra elterjedtté tenni a vőfélyek által levezényelt lakodalmakat.
A széri kultúrházban gyülekezett az idei vőfélytalálkozó tizenegy lakodalmas ceremóniamestere és kíséretük, hogy jól megszervezzék két fiatal megjátszott egybekelését. Olyan lakodalmi játékot szerveztek a tövisháti faluban, mint amilyennek hagyománya van a magyar lakta vidékeken. A vőlegényes házhoz való indulás előtt elültettek egy fát a falu központjában, hogy sok évig legyen élő bizonyítéka annak, mennyire fontos szerepe van a vőfélyeknek az ember életének egy olyan fontos állomásán, mint a házasodás. Előre megtervezett útvonalon mentek végig az érinteni kívánt helyszíneken, nem volt szabad kétszer ugyanott vonulni, nehogy balszerencse érje a házasulandó fiatalokat és a ház népét. A Közbülső utcát énekelték végig a vőlegényes házig, ahol a nagyvőfély a házasodás minden következményére figyelmeztette az ünneplőbe öltözött fiatalembert, nehogy az „később a szemére vesse, hogy nem készítette fel időben és kellő tapintatossággal a házaséletre”. Na, a tapintatosságból nem sokat sikerült betartania a vőfélynek, elragadta a hév, még arról is verselt fennhangon, hogy a menyasszonynak melyik „adottságával” mit kell majd kezdjen az ifjú férj nászéjszakán! Kíváncsi falubeli asszonyok is ott lebzseltek az ifjú férj-jelölt körül, ők azzal a mondvacsinált indokkal, hogy gatyát hoztak próbára a vőlegénynek, arra voltak kíváncsiak, ez mennyire van „eleresztve otthonról”, passzol-e csípőtájékban a menyasszonyhoz…
A sikeres vőlegény-kikérés után egy másik tapasztalt vőfélyt toltak előre akkor, amikor a menyasszony házához értek. Ám itt nem csak bezsaluzott ablakokat és elreteszelt ajtót-kaput találtak, de a ház fondorlatos népével és a kiadó-vőféllyel is meggyűlt a bajuk. Pálinkát, bort adtak itt is nekik, csak épp nem akarták őket beereszteni, és miután minden próbálkozás ellenére is tovább erősködött a vőfély-csapat, egy öregasszonyt adtak elő a házból. „A vőlegény megmondta, úgy nézzem a menyasszonyt, mintha magamnak kéne, ha nekem jó lesz, akkor neki is! De ez nem lesz jó, mert hályog van a szemén, a sok ránc tündöklik talpig a testén. Kapa az egy foga, tetű jár a fülén, nekünk az igazi menyasszony kell, de tüstént!” — utasították el az ajánlatot. Miután nem sikerült ez a csel, másikhoz folyamodtak, egy házsártos, állapotos lányt hoztak elő a házból, aki nem bízta magát a menyasszonyt rejtő kiadó-vőfélyre, maga is belement a szópárbajra és felemlegette a vőlegénynek, hogy amikor azon a bizonyos estén együtt voltak, akkor bizony nem volt olyan elutasító vele szemben, mint most…
Erre viszont már sikerült valahogy kinyitniuk a kaput a kapu előtt tébláboló vőfélyeknek, bezúdultak az udvarra, néhányan a vőlegénnyel az élen bevonultak a házba, megkeresni a menyasszonyt. A menyecske nem bújt volna el nagyon, hogy leendő párja lehetőleg minél hamarabb megtalálja, de a lányt féltő családtagok másképp gondolták, és az ágyneműs szekrénybe rejtették őt, ahol végül mégis megtalálták a vőfélyek.
A harmadik útvonalat választva, az immár az ifjú párral az élen haladó vőfélyek és kíséretük visszamentek a vőlegényes házhoz, hogy bemutassák a leendő anyósnak és apósnak fiuk szerzeményét, és elérjék azt, hogy az anyós befogadja menyét. Itt, szokás szerint, az ajtónak támasztott seprű várta a menyasszonyt, amit anyósa tett oda, hogy lássa, mennyire házas fia választottja. A lány persze meg akarta mutatni, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és sepregetés helyett messzire hajította az ajtóból a seprűt.
Ha igazi lakodalom lett volna, a következő útja a templomba vezetett volna az ifjú párnak, de mivel csak szerepjátékról volt szó, a templomi esküvő után jövő dínom-dánom következett a széri kultúrházban. Itt viszont már igazi kalács, pálinka, bor, leves, főétel és cigányzene várta az egyre sokasodó násznépet, hajnalig mulattak az ifjú párt játszó Kis Gyöngyivel és Nagy Orosz Rolanddal a fő helyen. A hiripi Hamza Vilmos és zenekara muzsikált és a vőfélyek itt sem hallgattak, az ételek felszolgálása előtt hangzottak fel vőfély-mondókák, de pálinka-köszöntőt és menyasszonytánc-bejelentőt is mondtak, kitettek magukért a lakodalmas teremben is.
Régen farsang idején választották ki a házasság előtt álló párok a lakodalmuk időpontját, mondta el lapunknak Nagy Orbán, a vőfélytalálkozót a szilágyszéri Kukurók támogatásával szervező Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ aligazgatója, ezért szervezik a vőfélytalálkozókat ebben az időszakban, annak ellenére, hogy az ilyesmire talán kevésbé kedvező a februári időjárás. A vőfélyek mellett szeretnének minél több autentikus népi zenekart is felfedezni a megyében, ezért jövőre ezen is nagyobb hangsúly lesz, hogy ne csak a vőfély-versekből készülhessen minél színesebb archívum, de a lakodalmas zenékből is bővüljön a központ tárháza.
Princz Csaba. Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Megjelent a Gyergyói Szemle tudományos-ismeretterjesztő folyóirat
Közel másfél éves szervezkedés és pályázás után sikerült létrehozni a Gyergyói Szemle Tudományos-Ismeretterjesztő Folyóiratot. Az első szám az első világháború centenáriumi évfordulójára emlékezik.
A folyóirat gyergyószentmiklósi bemutatójára a Városi Könyvtár kiállítótermében kerül sor február 17-én, szerdán 17:00 órától, ahová minden érdeklődőt szeretettel várnak a lap szerkesztői!
„Székelyföldön jelenleg egyre több régiónak van saját folyóirata, tudományos és ismeretterjesztó jelleggel, melyek közül sajnos egyik sem a Gyergyói-medencében jelenik meg. Különszámmal útjára induló folyóiratunk célja a Gyergyói-medence társadalmi és gazdasági kérdéseinek, problémáinak tudományos-ismeretterjesztő jellegű feldolgozása.” – írja Nagy József főszerkesztő a folyóirat előszavában.
A most induló hiánypótló folyóirat a Gyergyói-medence társadalmi és gazdasági kérdéseinek, problémáinak tudományos-ismeretterjesztő jellegű feldolgozására jött létre, és célja, hogy a régióból származó kutatók, szakemberek, művészek szellemi és társadalmi tőkéjét a gyergyói élet javára kamatoztassa. A különböző rovatokban (történelem, gazdaság, szociológia, természettudományok, néprajz, irodalom és művészetek) megjelenő írások mind a szakemberek, mind a széles közönség számára hasznosítható és befogadható tartalmat közvetítenek, a helyi társadalom egészének szolgálva útmutatóul. Az első világháborús tematikájú lapszámot a szerkesztők mutatják be.
A tartalomból:
• Nagy József: Gyergyóiak az Osztrák-Magyar Monarchia haderejében a világháború előestéjén • Nagy József: Gyergyói honvédek a világháború harcterein. A m. kir. 22. honvéd gyalogezred története • Horváth Alpár: A bunkerturizmus lehetőségei Gyergyóban. Értelmezési kérdések • Szőcs Levente: Világháborúk emlékezete gyergyói népi önéletrajzokban • Borbély András: A gyümölcskertész fia • Petres Kata: Regény az első világháborúról és Trianonról • Erős Katalin – Csata Enikő: A borzonti Nyíres Láp • Sólyom István – Dániel Botond: Székelyek a Francia Idegenlégióban. Zsoldosok és/vagy vendégmunkások? kisujsag.ro
Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós)

Hárítanak az igazságügyi intézmények Rádulyék ügyében
Többszöri levélváltás után sem derült ki egyértelműen, hogy valójában melyik igazságügyi intézmény illetékes arra, hogy az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) által benyújtott, a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen indult büntetőper tárgyalásának áthelyezésére vonatkozó kérésről egy másolatot bocsásson rendelkezésünkre.
Nem annyira az információszolgáltatás nehézkessége, hanem inkább az ellentmondások, és az illetékességek elhárítása miatt érdekes és tanulságos az a levelezés, amit több igazságügyi intézménnyel, hatósággal folytattunk az elmúlt két hétben – számol be keddi címlaptörténetében a Csíki Hírlap. Arról a dokumentumról kértek egy másolatot, amelyet a DNA nyújtott be a Marosvásárhelyi Ítélőtáblához kérve, hogy Csíkszereda tavaly lemondott polgármestere és hivatala gyakorlásától eltiltott alpolgármestere ellen indult pert ne Csíkszeredában, hanem Marosvásárhelyen, a Maros Megyei Törvényszéken tárgyalják.
Másolat helyett összefoglaló
A levelezés már akkor megkezdődött, amikor a február 1-jei tárgyaláson elhangzott, hogy az ügyészség peráthelyezési kéréssel élt. Első címzettünk a DNA  bukaresti központja volt, ahonnan azt az operatív válasz jött, hogy az igényelt információért a Hargita Megyei Törvényszékhez kell fordulni. A másolatot ezért a törvényszéktől kérte a napilap, amely hamarosan válaszolt, hogy a dokumentumot a Marosvásárhelyi Ítélőtáblától kell igényelni, mert az az egyetlen illetékes törvényszék, amely eldönti, hogy ezt elküldi vagy sem. Az ítélőtábla, amelynek szintén továbbították a kérést, küldte az eddig egyetlen, lényegi információkat is tartalmazó választ az ügyben – az ügyészségi kérés egy rövid összefoglalóját.
Eredménytelen körök
Az összefoglalót már ismertettük, az indoklás fontos része a következő: „A vádlottak által betöltött polgármesteri és alpolgármesteri tisztség, az a tény, hogy a lakosság nagy többsége választotta meg őket, és a közösség sajátossága megerősítik azt az elfogadható gyanút, hogy a Hargita Megyei Törvényszék bíráinak pártatlanságát mindez befolyásolhatja”. Az ítélőtábla egyúttal közölte, hogy magát a dokumentumot a DNA marosvásárhelyi területi irodájától kell igényelni, mivel ők nyújtották be ezt. Következett a marosvásárhelyi irodánál való érdeklődés, az írásbeli kérésre pedig meg is jött a válasz – a dokumentum másolatát az ítélőtáblától kell kérni, mert ez az egyetlen illetékes törvényszék, amely arról dönthet, hogy hozzáférhető vagy sem ez az információ. A Csíki Hírlap természetesen újabb megkereséssel fordult az ítélőtáblához.
Kérdések válasz nélkül
Mivel a levelezések közben újabb kérdések merültek fel, néhányat ezek közül megfogalmaztunk a helyzet pillanatnyi alakulása szerint általunk illetékesnek vélt igazságügyi intézmények felé. Megkérdeztük, hogy miért az elsőfokú tárgyalás kezdetén nyújtotta be az ügyészség a peráthelyezési kérést, és nem korábban. Azt is megkérdeztük, mit ért a vádhatóság az áthelyezési kérés összefoglalójában említett, a lakosság sajátosságára vonatkozó indokláson. A kérdések közül egyikre sem kaptunk még választ – számol be a Csíki Hírlap. Székelyhon.ro

Velejéig romlott rendszer
Bűnvádi eljárás indult Nicolae Gheorghe, a belügyminisztérium titkosszolgálatának korábbi, államtitkári rangú vezetője ellen. A korrupcióellenes ügyészek szerint összesen több mint 600 ezer lejes kárt okoztak a költségvetésnek – jelentették tegnap a hírügynökségek.
Sokan talán most hallanak először Nicolae Gheorghe nevéről, és valószínűleg nincsenek kevesen azok sem, akik a hír kapcsán szembesülnek azzal, hogy a belügyminisztériumnak is van külön titkosszolgálata. Pedig bizony: az országos hírszerző szolgálat, a külügyi kémelhárítás mellett több minisztériumi titkosszolgálat is működik – természetesen mindet a mi adólejeinkből tartják fenn és működtetik. Nicolae Gheorghét amúgy már múlt héten menesztette Dacian Cioloş kormányfő, az intézkedés okait azonban nem ismertette, sőt, az országos rendőrfőkapitány is csak olyasmiket mondott, hogy új lendületre volna szükség az intézmény élén. A bűnvádi eljárás beindításáról szóló szikár hírügynökségi tudósítás utolsó, háttérként szolgáló mondatai azonban a közéleti eseményeket közelebbről követők számára is megdöbbentőek lehetnek. A hírben ugyanis felidézik: a belügyminisztériumi titkosszolgálat előtt több más állami intézmény vezetőjének szintén az Országos Korrupcióellenes Ügyészség által megfogalmazott korrupciógyanú miatt kellett idő előtt távoznia hivatalából. Míg a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség főügyészét, a legfőbb ügyészt és az adóhatóság elnökét a korrupciógyanú nyilvános bejelentése után mondatták vagy váltották le, a belügyi titkosszolgálat esetében a román média csak feltételezni tudja, hogy a szolgálat múlt heti „lefejezése” ugyancsak a korrupcióellenes ügyészségnek tulajdonítható – áll a hírben. A tisztességes adófizető pedig csak újra és újra rácsodálkozik: ahhoz már lassan hozzászokott, hogy a jelenleg uralmon levő politikusi gárda eléggé nagy részéről derül ki: korrupciós ügyekbe keveredett. Azt is elégtétellel vette tudomásul, hogy több úgynevezett üzletembert, valójában kétes háttérrel rendelkező mogult jogerősen elítéltek, bebörtönöztek – így került rácsok mögé a nem is oly régen még megingathatatlannak tűnő Dan Voiculescu szekus besúgó vagy Sorin Ovidiu Vântu. Mi több, a hozzánk közelebb álló, Háromszéken számos privatizált turisztikai egységet felvásároló, majd pusztulni hagyó Ioan Neculaie brassói vállalkozó is az ügyészek kereszttüzébe került. De mégis: mennyire lehet romlott az a rendszer, amelyben éppen a visszaéléseket felfedni hivatott intézmények, az ügyészség, az adóhatóság, a titkosszolgálatok vezetői járnak élen a hatalmi visszaélésben, sikkasztásban, lopásban?! 
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pontosítás a deportáltakkal kapcsolatban
Mostoha viszonyok, de a lakosságéi sem voltak jobbak
Simonyifalván a deportáltakra történt legutóbbi megemlékezés alkalmával beszélgettünk el az egyik túlélővel, Weil Aloissal, aki tősgyökeres zsigmondházinak vallja magát. Őt is 1945. január 13-án hurcolták el málenkij robotra, azaz kismunkára. A 40 vagonból álló szerelvény minden vagonjában 40-40 embert helyeztek el, két hétig utaztak, mert a velük ellentétes irányba közlekedett katonai vonatok elsőbbséget élveztek, ezért az ő vonatukat akkor indították tovább, ha szabad volt a pálya. Az utazás körülményeinek a szemléltetésére elmondta, hogyan végezték el a dolgukat. A nyílt pályán, valahol Besszarábiában, ahol egy fa sem volt, megállították a vonatot, amelynek a kísérői kívülről kinyitották a vagonokat mindkét oldalon. A férfiak az egyik, a nők a másik oldalra ugráltak le, majd a nagy hóban elvégezték a szükségleteiket. A helyzetet néhányan szökésre is felhasználták: miközben a nagy hóban kucorogtak, betakarták magukat hóval. Amikor a kísérők már senkit nem láttak a vonat mellett, újra bezárták az ajtókat, majd folytatták az utat. Akik a hóban maradtak, ha meg nem fagytak, megpróbáltak hazajutni. Hogy sikerült-e hazajutniuk, nem tudja, mert többé egyikükkel sem találkozott. Az ő vagontársai közül is eltűnt egy személy, akit gondolkodás nélkül pótoltak a következő állomáson. Alois úr szerint az első állomáson egy olyan zsidót löktek be közéjük, aki azért ment a szerelvényhez, hogy az ablakon át egy darab kenyeret adjon a bent lévők egyikének, egy karóráért. Mert nem mindenki hozhatott magával élelmet, lévén, hogy sok embert az utcán, teljesen felkészületlenül fogtak el. Az végül is megszabadult, mert a vonatkísérőket lecserélték, az újak között volt egy fiatal hadnagy, aki meghallotta a bent lévőnek a kiabálását, miszerint őt héberként viszik munkára. A hadnagy meghallotta, kinyitotta az ajtót, majd elengedte a fogva tartottat, a következő állomáson azonban pótolták.
Február 1-jén érkeztek meg Stalinovba, ahol másnap leszállították őket a marhavagonokból. Előbb a IX., később a XII. lágerben helyezték el őket, majd a szénbányában kellett dolgozniuk primitív körülmények között. Olyannyira kezdetleges technikával dolgoztak, hogy puszta kézzel rakták, túrták a szenet.
Szerinte a málenkíj robot elnevezés magyar diverzió, mivel azok nem akarták elismerni, hogy kényszermunkára csak németeket vittek.
A kérdésre, hogy az embertelen bánásmódot hogyan lehetett túlélni, Alois úr kijelentette: nem ért egyet az embertelen bánásmód kifejezéssel, mert aki dolgozott, arra úgy vigyáztak, mint a szeműk fényére. Odafigyeltek, hogy a dolgozó ember egye meg a fekete kenyeret és a káposzta-, illetve sósuborka-levest.
Azzal próbáltunk érvelni, hogy a simonyifalvi elhurcoltak hozzátartozói egyértelműen nagyon mostoha körülményekről, hiányos ellátásról beszéltek. Alois úr viszont határozottan kijelentette: nem ért egyet velük. Maga ugyanis 1949. szeptember 1-jéig dolgozott, utána két hétig nem volt szabad se dolgozni, se szaladni, mert hizlalták őket, új cipőt, ruhát, utazó ládákat szereztek maguknak. Két hét után összegyűjtötték őket, de nagyon odafigyeltek, nehogy hazahozzanak valami tárgyi bizonyítékot az ottani munkájukról, életkörülményeikről. Pucérra vetkőztették őket, majd átküldték egy másik helyiségbe, ahol felöltöztek. Mivel maga tolmácsként szolgált, szerencséje volt, mert nem kutatták annyira aprólékosan, ezért a markában tartott fényképeket hazahozhatta.
Mert igaz, hogy mostoha körülmények voltak, hiszen nem volt kórház, de az oroszoknak sem volt; fekete kenyeret ettek ugyan, de a bányászok naponta 1200 grammot kaptak, miközben a velük dolgozó orosz vájár is csak 1200 gramm feketekenyeret kapott, amit viszont meg kellett osztania a családjával is. Aki megszökött, amíg meg nem találták, a brigádosát egy két méter mély lyukban tartották. Alois arról sem tud, hogy az elfogott szökevényeket megverték volna, hogy Szibériába vitték őket, az más kérdés, de nem verték, és a nőkkel sem erőszakoskodtak. A deportáltak életviszonyai, meglehet, hogy mostohák voltak, de semmivel sem voltak rosszabbak a helybeli lakosság életviszonyainál – óhajtotta tisztázni a most 88 éves Weil Alois, akit 18 évesen vitték el kismunkára a Szovjetunióba. 
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

"Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!"
Moszkva Erdély elrománosításával vádolta meg Romániát. Még mindig tabu, mi történt 1944-1945-ben: a románok tudtával és segítségével hurcoltak el több ezer németet és magyart szovjet lágerekbe.
Moszkva a múlt héten a második világháború történetének meghamisítási kísérletével vádolta meg Romániát. Az orosz külügyi szóvivő, Maria Zaharova Erdély elrománosítását is szóvá tette. 
Oroszország álláspontját egy az erdélyi szászok 1945-ös deportálásáról szóló bukaresti kiállítás kapcsán fejtette ki Zaharova, aki emlékeztette Romániát, hogy a Szovjetunióba elhurcolt erdélyi szászok és magyarok listáját román köztisztviselők állították össze, és ezt arra használták fel, hogy a németek és magyarok létszámát csökkentsék a románság javára. Bukarest „sajnálatosnak és nehezen összeegyeztethető összemosásnak” nevezte az orosz külügyi szóvivő szavait. 
A második világháború története még hetven évvel az események után is sok feldolgozatlan traumát hordoz magában, amelyekről sokáig nem volt szabad beszélni, ilyen az 1944-45-ös időszak, amikor röpke egy év leforgása alatt Erdélyből több százezer embert hurcolnak el csupán származása miatt. Amíg 1944. május 16. és június 9-e között a németek a magyar adminisztráció segítségével deportáltak több mint 130 ezer zsidót Észak-Erdély területéről, addig pár hónappal később, 1944. októberében a szovjetek a románok közreműködésével visznek el több mint 25 ezer magyar férfit. 1945. januárjában a németek is sorra kerülnek, amikor 100 ezer erdélyi németet visznek el a Szovjetunióba kényszermunkára. 
Ezekről a történetekről sokáig nem beszéltünk, s a román külügy válasza azt mutatja, hogy Románia számára továbbra is a tabutémák közé tartozik ennek a korszaknak a feldolgozása. Az 1944 őszén lejátszódó eseményekkel kapcsolatban dr. Murádin János Kristóf történészt, a Sapientia EMTE tanárát kérdeztük, aki a téma egyik szakavatott kutatója. 
Bukarest nem értette vagy nem akarta érteni az orosz külügyi szóvivő szavait? 
– Nyilván nem akarta érteni Bukarest, itt arról van szó, hogy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, hiszen ami az erdélyi deportálásokat illeti, mind a két fél benne volt. Ez egy olyan téma, amellyel nem volt ildomos foglalkozni a baráti országoknak. Mára nagyon kevés túlélő maradt, aki tudna mesélni azokról az időkről. Oda jutottunk hetven évvel a történtek után, hogy mivel a téma kikerült a társadalmi köztudatból, újra vissza lehet hozni a politikába, ezáltal lehet ujjal mutogatni egymásra, mivel az emberek előtt az igazság annyira ködbe veszett, hogy ez már nem jelent veszélyforrást. A társadalom nem fog felülbírálni ilyen politikai töltetű kijelentéseket ebben a kérdésben.  Mi történt a román átállást követően Észak-Erdélyben? 
– A Szovjetunió számára 1943-ig mindegy volt, hogy Magyarország vagy Románia, mind a két ország ellenség volt. A sztálingrádi csatát követően a román politikai vezetés érezni kezdte, hogy vesztésre áll a helyzet, ezért elkezdett közeledni a Szövetségesek irányába. A románok mindig is ügyesebben játszottak diplomáciailag, mint a magyarok, akiknél hamarabb belátták, hogy a Szovjetunióhoz kell közeledni és nála kell keresni a fegyverszünet lehetőségét. Románia hamarabb lépett, mint Magyarország, 1944. augusztus 23-tól már nem ellensége a Szovjetuniónak, hanem szövetségese a németekkel szemben. Ezzel szemben Magyarország még ellenség. 
Ezért 1944 őszén úgy alakulnak az események, hogy amikor a Vörös Hadsereg átlépi a szovjet határokat, az első két ellenséges terület, ahová szovjet katona lép, az Kelet-Poroszország és Észak-Erdély. Itt kerül először ellenséges területre a szovjet hadsereg, hiszen amikor Iaşi-nál áttörik a szovjetek a frontot, a román hadsereg átáll, így a szovjeteknek Moldván pillanatok alatt sikerült átjutniuk. Augusztus 26-án, három nappal a román átállást követően már az Uz-völgyén nyomul előre a szovjet hadsereg, és megpróbálnak betörni Erdély területére.
Itt kerülnek tehát először konkrét ellenállásba úgy, hogy ellenséges területen vannak, és nem a „fasisztákat” kell kiűzni a szovjet földről. Idegen területen vannak, ahol ellenséges lakosság lehet, és fegyveres ellenállásba ütközhetnek. A Szovjetunió saját tapasztalatából kiindulva attól félt, hogy a front háta mögött partizán tevékenység alakulhat ki, amely megnehezíti az előrenyomulást Budapest és Berlin irányába. 
Ezt a félelmet játssza ki a román fél, aki a szovjet katonai parancsnokság és Malinovszkij marsall számára listákat állít össze, hogy kik azok a veszélyes elemek, akiket össze kell gyűjteni és el kell hurcolni, mert ezek civilbe öltözött katonatisztek, akik a front mögött lemaradva partizán alakulatokat fognak szervezni. Mivel a Szovjetunió elsődleges célja a német főváros mielőbbi elérése, ezért a védelmi és utánpótlás vonalai szentek voltak, ezért az esetleges partizán tevékenység egy olyan kérdés volt, amit nagyon gyorsan meg kellett oldani. Ezért van az, hogy már szeptemberben, az első harcok idején a román listák alapján azonnal megkezdi a begyűjtést: ekkor csak magyarokat. 
A magyar elhurcolás rögtön a frontátvonulás után zajlik le, sőt, vannak olyan esetek is, hogy átment a front a falun, és már aznap elkezdik begyűjteni onnan az embereket. Ez a begyűjtés sok esetben valóban a román feljelentések és a román szomszédok nyomravezetése, valamint a román hatóságok által összeállított listák alapján történt. Kolozsváron például Gheorghe Onişoru román konzul valamint Aurel Milea helyi ügyvéd segítette a szovjet katonai hatóságokat. 
A listákat Bukarestben állították össze, úgy, hogy az észak-erdélyi magyarságnak azt az értelmiségi rétegét érintette, amely az 1940-44 közötti időszakban politikai szerepet is vállalt: így kerültek fel a listára olyan nevek, mint Vita Sándor országgyűlési képviselő, Mikó Imre jogász, magyar parlamenti képviselő, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára, Járosi Andor evangélikus lelkész, aki a vészkorszakban zsidókat mentett, Mikecs László történész, a csángó kutatás egyik kiváló szakértője, és természetesen olyan értelmiségi emberek is, akik meghatározóak lehettek a következő értelmiségi generációk kinevelésében, így vitték el Kolozsvárról a református kollégium teljes tanári karát is. 
Papíron a partizán akció megakadályozása a cél, a gyakorlatban etnikai tisztogatás zajlik az értelmiség lefejezésével. Elősegíteni azt, hogy az erdélyi magyar közösség védtelenné váljon, és a szétbomlás felé menjen. A cél tehát elsősorban az erdélyi magyarság megfélemlítése volt, hogy az tömegesen hagyja el Erdélyt. Ezt akarták elérni a román paramilitáris egységek is, amelyek számos atrocitást követtek el a magyarok ellen, gondoljunk itt csak a jól ismert szárazajtai vagy az egeresi esetekre, de ennél sokkal több volt. 
Hogyan viszonyult a román hatóság illetve az erdélyi román lakosság a magyarok deportálásához? 
– A román hatóságok pontosan tudtak az elhurcolásokról, a román lakosság meg elővigyázatos volt, ezért sok helyen felírták az ajtóra, hogy “casă românească – román ház”, mert arra gondoltak, hogy ha bejön a román és a szovjet hadsereg, és atrocitásokra vagy rablásokra kerül sor, akkor ők mentesítve legyenek. A román társadalom mindenestül elégtételt akart venni a bécsi döntésért, és ki máson tudott volna elégtételt venni, mint a magyarságon. 
Elég csak Ion Bozdog prefektus szavaira gondolni, aki 1944. szeptember 28-án így fogalmazott: „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.” S nem Bozdog volt az egyetlen a román társadalomban, aki hasonlóan gondolkodott, és akkor a korabeli sajtót még nem is említettem, hiszen rettenetes uszító hadjárat ment végbe a magyarok ellen a román sajtóban. 
Abban az időszakban szomorú divat volt a kollektív bűnösség gondolata, elég itt csak a Beneš-dekrétumokat említeni. A románság is úgy állt hozzá, hogy eljött az idő a bosszúra. Sajnos nagyon kevés ember volt, aki toleránsabb nézőpontból tekintve a kérdést, arra intette volna a lakosságot, hogy csak a bűnösöket büntessék meg, és ne egy egész népcsoportot. Tulajdonképpen most látták lehetőségét annak, hogy a magyar adminisztráció által elkövetett rengeteg hibát megtorolják. 
Észak-Erdély visszacsatolásakor a magyarországi tisztviselők, az ún. “ejtőernyősök” sajnos sok esetben ostoba módon viszonyultak a román kisebbséghez, s ne feledjük el, hogy Észak-Erdélyben egymilliót meghaladó román kisebbség élt 1940-ben, vagyis az akkori lakosság több mint 40 százaléka. Olyan megalázó esetek voltak, hogy a kötelező katonai behíváskor a román földművesek ingjének az öv alatti részét a magyar parancsnok levágatta, mondva, hogy magyar bakánál ilyen nincsen. Ez sértő és megalázó, nyilvános megszégyenítés volt. Felesleges, ostoba, feszültségeket generáló esetek voltak, és sok esetben az észak-erdélyi magyar lakosság is hozzájárult ehhez. Sokan úgy gondolták, hogy a románságon vesznek elégtételt a trianoni döntésért, és 1944-ben, amikor fordult a kocka, akkor a románok akartak elégtételt venni. 
Mennyire volt tudatos a szovjetek részéről, hogy Kolozsvárról olyan sok magyar férfit vittek el? 
– A szovjetek egyik legkiemeltebb célpontja Kolozsvár volt, hiszen itt van a legtöbb értelmiségi, innen 5000 magyar férfit vittek el, abból a városból, amelynek az összlakossága a frontátvonulás után 73000 fő volt. Ennek az 5000 embernek a 16 százaléka értelmiségi: jogászok, papok, tanárok, tanítók, azt kell mondjuk, hogy ez célirányosan végrehajtott deportálás volt. 
Más okai is voltak a deportálásoknak, szovjet tekintetben az egyik ilyen ok a már említett partizángyanús elemek eltávolítása a hátországból, a másik ok, hogy a Szovjetunió 22 millió halálos áldozattal járult hozzá a háborús győzelemhez, és a nyugati területei az országnak holdbéli tájak voltak, hiszen ahol a német hadsereg végigvonult, ott kő kövön nem maradt. A szovjetek visszavonuláskor szintén a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, így teljes területek váltak pusztasággá, újjá kellett építeni a Szovjetuniót, ahhoz pedig munkás kéz kellett. Tehát munkaerőként is számítottak erre a többezer emberre. 
Hogyan zajlott le az elhurcolás, és honnan vittek el több embert? 
– Ahol hosszabb időre megállt a front és megakadt az előrenyomulásban a szovjet hadsereg, ott több embert hurcoltak el, ahol hamarabb sikerült átjutni, ott kevesebb embert szedtek össze, de mindenünnen vittek el embereket. Tordáról (a tordai csatában egy hónapig fenntartják a kisebb magyar alakulatok a szovjeteket) hétszáz magyar embert vittek el, abból a városból, amelynek a magyar lakossága 7300 fő, ott szó szerint megtizedelik a magyar lakosságot! Összesen minimum 20 000 magyar embert vittek el Észak-Erdélyből, de ez csak nagyon óvatos becslés. Valószínűleg ennél többen lehettek, akiket civilként foglyul ejtettek. 
Elhurcolási hullám még Székelyföldön volt, itt körülbelül 6-7000-re tehető azoknak a száma, akiket elvittek, a legtöbbet a Csíki medencéből, elsősorban a hágókon való küzdelmek után következett ez be, s ahogy átjutnak ezeken a szorosokon, végigvonultak Al- és Felcsíkon, ekkor összegyűjtöttek vagy 3000 embert. Körülbelül ugyanennyire tehető a partiumi elhurcolások száma is, ahol a debreceni páncélos csata állította meg a szovjet hadsereget, s járult hozzá, hogy erről a környékről nagyobb arányban vigyenek el embereket. 
Az elhurcolásokkal kapcsolatban el kell mondani, hogy a bűnhődés sok esetben nem volt összhangban a bűnnel, mert nagyon sok olyan embert vittek el, akik teljesen ártatlanok voltak. Én magam is több olyan interjút készítettem, ahol a 14 éves gyermeket felküldik az óvóhelyről a lakásba, a szovjet járőr összeszedi, és elviszik négy évre Szibériába. Nagyon sok volt a 18 év alatti diák, aki Szibériában, a lágerekben nő fel, szörnyű körülmények között. 
Amikor elfogytak a listák, akkor már azt vittek el, akit értek. Először a törvényszék fogdájába vitték az embereket, és húsz embert is bezsúfoltak egy három személyes cellába, majd hajnalonként, hogy ne legyen nagyon feltűnő, a Tordai úton kísértek fel több száz főt és indítottak el Torda irányába gyalogosan. Azért úgy, mert a visszavonuló német csapatok berobbantották a kolozsbósi alagutat és felszaggatták a vasúti síneket, így a vasútvonal használhatatlan volt. Tordán bevagonírozták őket és Aranyosgyéresen keresztül Brassó, Focşani, Iaşi irányában a Szovjetunióba vitték. 1944. decemberéig mind a 20-25 ezer észak-erdélyi magyart elviszik a Szovjetunióba. 
Hogyan kerülnek haza ezek az emberek? 
– Van, akinek hamar sikerült hazajönni, például akik szovjet szempontból “hasznavehetetlenek” voltak, mert nem tudtak dolgozni. Őket az első transzporttal hazaküldik, közvetlenül a háború befejezése után, de közülük sokan nem érnek haza, mert már a vonaton meghalnak az elgyengülés és a betegségek miatt. 
A többséget viszont kinn tartották évekig, az utolsók csak 1953-ban jutottak haza, Sztálin halála után. Az egyik túlélő elmesélte, hogy az utcáról szedték össze, s amikor megpróbált elszaladni, akkor a géppisztolyból kilőtt sorozattal ijesztették meg és kényszerítették vissza a sorba. 16 éves volt akkor, és kilenc évet töltött a Szovjetunióban.
A németek deportálása miben különbözött a magyarokétól? 
– A németek deportálása már más kontextusban zajlott le. A németeket úgy vitték el, hogy a románoknak 300 000 embert kellett biztosítani a Szovjetuniónak kényszermunkára. Persze ezt nem így mondták, jóvátételi munkának nevezték, amiért Románia részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. Ekkor nem a románokat küldték, hanem a németeket, a „fasisztákat”, ahogy nevezték, akiket meg kellett büntetni. Ezek a „fasiszták” 16-17 éves lányok és fiúk voltak 1945-1946-ban. Körülbelül 90-100 ezer németet vittek el 1945. januárjában. 
A bánsági svábok közül több mint 50 ezer embert hurcoltak el, a besztercei szász területekről és a szebeni szászok közül is rengeteget, és 15 ezer embert elhurcoltak az akkor már nagyon elmagyarosodott szatmári sváb közösségből is. Így kerültek ki a németek és azok, akiket „németeknek” neveztek, a szovjet lágerekbe. Nagyon sokat csak a németes hangzású neve miatt vittek el. 
A németek esetében tehát jóval szisztematikusabb volt a begyűjtés, és nem a partizántevékenység volt az ürügy, hanem munkáskézre volt szüksége a Szovjetuniónak, ezért ekkor már lányok is bekerültek a transzportba. Amíg a magyarok esetében elsősorban a férfiakat vitték el, addig a németek esetében egész családokat deportáltak, sőt terhes nőket is, voltak olyan esetek, hogy ott szülte meg a gyermeket a lágerben. 
Amíg a negyvenes évek elején Erdély valóban egy multietnikus környezet volt, ez mostanra teljesen megszűnt, és ez a második világháború végén kezdődött. 1944-ben elvitték a zsidókat, 1945-ben deportálták a németeket. Így ma már lehet nyugodtan német államelnöke Romániának, mert németek már nincsenek. Én őszintén félek attól, hogy néhány évtized múlva magyar államelnöke lesz az országnak… Mert az azt fogja jelenteni, hogy mi már nem vagyunk, vagy legalábbis politikailag is jelentéktelen a maradék, összezsugorodott magyar közösség. Mint tudjuk, magyarok ma már egyre kevesebben vannak Romániában, maradtak a románok és azok a romák, akik még nem románosodtak el. Erdély hajdani etnikai sokszínűsége tehát elveszett. 
Az 1944 novemberében bevezetett szovjet katonai közigazgatás a magyar emlékezetben mintha pozitívként maradt volna meg. Mi az oka ennek a kettős emlékezetnek, hiszen a szovjetek voltak azok, akik alig egy hónappal azelőtt még deportálták az embereket? 
– Az 1944 őszi események mindenkit pánikszerűen érintettek. 1944 késő nyara volt a pánik csúcsa. Az erdélyi magyarok érezték, hogy a románok átállásával nagyon nagy a baj. A frontátvonulás, az atrocitások és a deportálások is viszonylag gyorsan lejártak, és kezdett visszatérni a normális élet. A szovjet megszálló alakulatok számára elsődleges cél volt, hogy lecsillapítsák a kedélyeket, ezért is parancsolták ki a román adminisztrációt, amely a szovjet hadsereg mögött érkezett. 
Először Kolozsvárról október 15-én, alig négy nappal a bevonulás után, Kolozsvár város parancsnoka visszautasította a román adminisztráció bevonulási kérelmét, és a román hivatalnokoknak el kellett hagyniuk a várost. Az ő közbenjárására, de szovjet felsőbb utasításra is, Malinovszkij marsall egy hónappal később elrendelte, hogy egész Észak-Erdélyből tűnjön el a román adminisztráció. A magyar fél ekkor úgy érezte, hogy a Szovjetunió megmentette őt a románoktól, és esély van arra, hogy ne kerüljön az egész terület Romániához, mert ne feledjük el, hogy a szeptemberi fegyverszüneti egyezmény úgy hangzott, hogy „Erdély vagy annak nagyobbik része adassék vissza Romániának”. 
A Szovjetunió nagyon okosan taktikázott, és nyitva hagyta a kérdést. A magyarság nagyon reménykedett abban, hogy a Szovjetunió mégsem fogja hagyni a helyzetet teljesen eldurvulni, és a szovjetek is úgy állították be magukat, hogy felszabadítóként érkeztek az országba. Néhány hónapig a magyarok azt hitték, hogy ha a szovjet árnyékban baloldali orientációt vesznek fel, jobb fényben tűnnek fel a Szovjetunió előtt, és ez a béketárgyalásokon segíteni fog abban, hogy megmaradjon Erdély egy része magyar területként. 
Ebben nagyon komolyan kezdtek hinni, sőt, volt egy másik vonulat is, amelyik azt mondta, hogy hátha elérhető egy magyar-román, svájci mintára szerveződő, önálló Erdély. A Szovjetunió ugyanis – mint ahogy Tofik Iszlamov levéltári kutatásaiból is tudjuk – egy ideig, 1943. decemberéig ezzel a gondolattal is játszadozott, hogy Magyarország és Románia közé kellene egy ütköző állam, így a Szovjetunió rovására egyik sem tudna megerősödni, és mindig sakkban tartanák egymást. Ezt a szovjet propaganda nem is titkolta, és ez eljutott Erdélybe, így sok baloldali orientációjú értelmiségi kezdett ebben gondolkodni. 
1944. november 14-től 1945. március 6-ig abban reménykedtek, hogy hátha sikerül etnikai megegyezésre jutni a románok és a magyarok között, s ne feledjük el, hogy akkor csak Észak-Erdélyben 1 millió 300 ezer magyar élt, az egy más etnikai közeg volt, akkor még lehetett beszélni román-magyar Erdélyről. Amikor a Groza-kormány hatalomra került, Románia hivatalosan is baloldali orientációt vett fel, méghozzá jóval korábban, mint Magyarország. Románia kezdett szebb fényben feltűnni Moszkvában, és a bukaresti kormányzat is inkább kommunistává vált, csak hogy Észak-Erdélyt megkapja, ezért, amikor márciusban Petru Groza hatalomra kerül, a Szovjetunió Románia javára dönt. Ekkor több szempontot is figyelembe vettek: a románok megígérték, hogy lemondanak Besszarábiáról és Észak-Bukovináról, cserébe viszont kérik Észak-Erdélyt. 
Ezért volt olyan nagy csalódás, amikor márciusban újra bevonult a román adminisztráció, és kiderült, hogy egész Észak-Erdély újra a románoké lesz. Talán emiatt is utólag még szebb fényben tűnik most fel az a pár délibábos hónap, ami az erdélyi köztársaság időszakát jelentette 1944. novembere és 1945. márciusa között.
Simon Mária Tímea. Transindex.ro

Történész: Horthy megítéléséhez kritika és empátia is kell
Horthy Miklós kormányzó reális megítéléséhez kritikára és empátiára egyaránt szükség van - hangsúlyozta Turbucz Dávid történész a Horthy-kultuszról szóló könyve bemutatóján a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) könyvtárában.
A szerző szerint ma még a közbeszédben többnyire vagy fasiszta diktátornak, vagy a nemzet atyjának tartják a kormányzót. A végletesen leegyszerűsítő megközelítések egyik előzménye a két világháború közti kritikátlan kultusz, a másik viszont az 1945 utáni szintén egyoldalú elutasítás.
Turbucz Dávid rámutatott: a kultusz építőinek motivációi eltérőek voltak. Egyesek őszintén, mások karriervágyból vagy pusztán az igazodási kényszerétől vezettetve járultak hozzá a folyamathoz.
Ablonczy Balázs, a könyv egyik méltatója a rendezvényen felidézte, hogy az 1930-as évek végén az ellenzéki, szociáldemokrata lap, a Népszava is köszöntötte Horthy Miklóst. Az egyik szociáldemokrata képviselő pedig akkoriban egyenesen úgy fogalmazott: "eljutottam odáig, hogy éljen Horthy Miklós!"
Romsics Ignác történész, akadémikus méltatásában rámutatott: a Horthyt övező két világháború közötti vezérkultusz akkoriban a kontinensen egyáltalán nem volt egyedülálló. Finnországtól Romániáig, Lengyelországtól Franciaországig számos katonatisztből lett egyszemélyi vezető került európai állam élére. Ez a vezetési stílus és berendezkedés azonban egyértelműen megkülönbözethető a Mussolini, majd Hitler által kialakított rendszerektől. Szintén azt emelte ki, hogy a két világháború között glorifikált magyar vezetőt 1945 után immár egyenesen diabolizálta az uralkodó propaganda, a kiegyensúlyozott megközelítések máig nem tudtak túlsúlyba jutni a közbeszédben.
Fodor Pál történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója a könyvbemutatón méltatta, hogy a szerző a Horthy-kultuszt, a két világháború közötti szimbolikus politikát a saját korába helyezve próbálja bemutatni és megérteni. Megjegyezte: a kultusz negatív hatása annyiban nyilvánvalóan tetten érhető, hogy a korszak végére Horthy maga is elhitte, amit róla állítottak, hogy kivételes egyéniség, aki nélkül minden összeomlik. Ez pedig minden bizonnyal hozzájárult a korszak utolsó éveinek szomorú mérlegéhez. Milan Kundera írót idézve úgy fogalmazott: a 20. század legszomorúbb öröksége, hogy az életet lefokozta politikává, a politikát pedig propagandává.
Kérdésre válaszolva Turbucz Dávid a könyvbemutatón elmondta: a fennmaradt dokumentumok szerint a szovjet diktátor, Sztálin döntött arról, hogy Horthyt nem kell háborús bűnösként felelősségre vonni, miközben például az akkori magyar kommunista vezető, Rákosi Mátyás szorgalmazta volna bíróság elé állítását. Sztálin azonban feltehetően célszerűtlennek tartotta volna, hogy a nemzeti szimbólumból mártírt csináljanak. Továbbá az is motiválhatta, hogy Horthy 1944. október 15-én, bár sikertelenül, de mégiscsak megpróbálkozott a kiugrással a háborúból és a német szövetségből.
Turbucz Dávid A Horthy-kultusz 1919-1944 című kötete három nagy fejezetre oszlik. Az első a kultusz 1919-1920-as időszakát mutatja be, ahol Horthy mint "országmentő" jelent meg. Az 1920 és 1938 közötti időszak kulcsszava az "országépítő", a harmadik fejezet pedig azt mutatja be, hogy 1939-től miként teljesedett ki az akkor már "országgyarapítóként" aposztrofált kormányzó kultusza.
A szerző 18 korabeli országos napilap évfolyamait vizsgálta át a kultuszépítés szempontjából, a kötetben mintegy hatvan oldalon át sorakoznak az ezzel kapcsolatos grafikonok, táblázatok. A vizsgálat kiterjedt a korabeli rádióadásokra és filmhíradókra is.
Turbucz Dávid munkája a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének 2012-ben indult Magyar történeti emlékek című könyvsorozata 35. kiadványként jelent meg. MTI

Múltunk veszendő kincsei
Könyvtárba járó ember vagyok. El sem tudom képzelni valamely művelődéstörténeti téma kutatását anélkül, hogy át ne nézném az Egyetemi Könyvtár és az Akadémiai Fiókkönyvtár gyűjteményeit. Teszem ezt már közel fél százada. Az utóbbi évtizedekben egy új forrás, kutatási lehetőség is kínálkozik: ez az internet, a világháló. Számomra főleg a kutatás kezdetén hasznos, mert ráirányítja figyelmemet olyan kiadványokra, tanulmányokra, amelyeket talán nem találnék meg az itteni könyvtárakban. A kutatás következő szakaszában a digitalizált folyóiratok jelentenek nagy segítséget: még ha könyvtárainkban – esetleg hiányos – sorozataik elő is fordulnak, nagy könnyebbség otthon, a nap bármely órájában forgatni őket, esetleg lemásolni szövegrészeiket.
Könyvtárügyünk két vonatkozásában már többször közgyűléseken, értekezleteken felszólaltam, ígéretek itt-ott elhangzottak, de a megvalósítás egyre késik, s az idő teltével a megoldás mind nehezebbé válik.
Az egyik feladat egy erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár felállítása volna. Szomorú tény, hogy a kötelespéldány-rendszer az 1990-es években összeomlott. A százfele működő kis nyomdák, alkalmi kiadók nem foglalkoznak a köteles példányok illetékes helyre juttatásával. A szerzők, szerkesztők sem gondolnak arra, hogy munkájuk gyümölcse, kiadványuk csak egy nagyobb könyvtárban maradhat fenn a következő nemzedékek számára. Míg a 90-es évekig szinte minden Romániában megjelent magyar kiadvány is eljutott az Egyetemi Könyvtárba s néhány más országos nagy könyvtárba, ma már a kiadványok, de még a folyóiratok is többnyire csak a szerző, szerkesztőség adományából jutnak be a gyűjteménybe. A kutatónak, ha egy szatmári vagy temesvári kiadványra kíváncsi, szerencséje van, ha azt az illető városban megtalálja. Hány iskola nem rendelkezik saját újabb keletű évkönyvei, diáklapja teljes sorozatával! Sokszor az egyetlen remény Budapest, az Országos Széchényi Könyvtár, talán ők begyűjtötték egyik-másik kiadványt. De ott is bevallják, hogy sok a hiány.
GAAL GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár)

Markó Diaconu magyarellenes tervezetéről: ha elfogadnák, a román-magyar viszonyt is súlyosan érintené
Markó Béla elmondta, reméli, nem veszik komolyan a szenátusban a Bogdan Diaconu által benyújtott törvénytervezetet, amely tiltaná a közigazgatásban a kisebbségek nyelvének használatát, és arra kötelezné az önkormányzatokat, hogy kizárólag román nyelven tartsák meg a tanácsüléseket.  A PSD-t és a PC-t is megjárt, jelenleg független képviselő a román nyelv hivatalos státusát féltő törvénytervezete ma hallgatólagosan, azaz parlamenti vita nélkül ment át a képviselőházban, így most a szenátushoz kerül. A felsőház a döntő fórum szerepét tölti be, és kötelezően meg kell vitatnia a tervezetet. 
Markó Béla szenátort arról kérdeztük, mennyire veszi majd komolyan a szenátus a magyarellenességéről hírhedt képviselő tervezetét, illetve van-e reális esélye annak, hogy el is fogadják.  A szenátor elmondta: "Az utóbbi években már az is elég nagy baj, hogy nem tudunk előrehaladni az eddig megszerzett jogok bővítésével, törvénybe foglalásával. De az, hogy a már meglévő jogokat is csorbítsák, az nyilvánvalóan elfogadhatatlan lenne. Viszont meg kell mondanom, hogy ami a román parlamentben és román politikai életben ilyen szempontból történik, azt én nagyon veszélyesnek tartom. Nincs a parlamentben például kormánytöbbség, akivel tárgyalni lehetne. A pártok nem ellenőrzik a saját képviselőiket és szenátoraikat. Ez a Bogdan Diaconu már nem is tudom a hányadik magyarellenes és kisebbségellenes tervezettel áll elő. Sajnos, megvan a reális esélye annak, hogy egy választási évben, amikor mindenki minél népszerűbb szeretne lenni, valahol áttörik ezek a kezdeményezések a gátat. Bízom abban, hogy ez nem fog most megtörténni" - nyilatkozta Markó Béla.  A szenátor elmondta, a veszély elhárítása érdekében az RMDSZ-frakció tárgyalni fog a PSD-vel és a PNL-vel is, figyelmeztetik a kollégáikat, hogy egy ilyen törvénytervezetnek az elfogadása nemcsak az RMDSZ és a más pártok jövőbeli viszonyát, hanem a román-magyar viszonyt is súlyosan érintené. (hírszerk.) Transindex.ro

Székelyföldi terrorvád – Vitaest egy bukaresti médiaklubban Beke István ügyéről
A szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT), valamint a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) önigazolási kényszere miatt kevés esélye van a december óta előzetes letartóztatásban lévő Beke Istvánnak arra, hogy egyhamar szabadlábra kerüljön, függetlenül attól, bűnös vagy sem – vélték annak a pódiumbeszélgetésnek a meghívottai, amelyet szerda este rendeztek a terrorizmussal gyanúsított kézdivásárhelyi férfi ügyéről Bukarestben.
A Frontline médiaklub által szervezett vitaesten Gabriel Andreescu emberi jogi aktivista megkérdőjelezte a két állami intézmény professzionalizmusát, mert szerinte politikai nyilatkozatot adtak ki szakszerű tájékoztatás helyett. Az ügyészség ugyanis a bizonyítékok ismertetése helyett azt hangsúlyozta, hogy a román nemzeti ünnepen őrizetbe vett kézdivásárhelyi férfi „a szélsőséges-nacionalista Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) aktivistája, aki Erdélyben revizionista-szeparatista célokat képviselt, és Nagy-Magyarország visszaállítására készült".
Andreescu rámutatott: a magyar irredentizmus veszélye időről időre központi témává válik a román közbeszédben, szerinte többnyire olyankor, amikor a kommunista Securitate örökébe lépett, és annak magyarellenességét átörökítő SRI-nek önigazolásra, vagy nagyobb költségvetésre van szüksége. A fórum meghívottai és a közösség soraiból bekapcsolódó résztvevők többször emlegették e tekintetben az 1990-es márciusi marosvásárhelyi etnikai összecsapásokat, amelyek 1990-ben hivatkozási alapul szolgáltak az új titkosszolgálat, a SRI megalakítására.
Kincses Előd marosvásárhelyi jogász kifejtette: a román titkosszolgálatok kedvenc önigazolási módszere a magyar veszélyre való hivatkozás, mert „könnyű egy nem létező ellenséget legyőzni". Mint mondta: leginkább azt a pirotechnikai szakvéleményt hiányolja Beke István esetében, amely rávilágíthatna, hogyan tudott volna a november 30-án őrizetbe vett gyanúsított fél nap alatt egy működőképes bombát előállítani a lakásán talált petárdákból, hogy azt a december elsejei román nemzeti ünnepen felrobbantsa.
Adrian Szelmenczi az ActiveWatch médiafigyelő szervezet aktivistája a sajtó felelősségéről beszélt, rámutatva, hogy a „székely terroristáról" szóló híradásokkal a romániai magyar közösség egészét megbélyegezték. Rámutatott: a magyar veszéllyel való rendszeres manipulálás oda vezetett, hogy ma már bármilyen magyar célkitűzést szélsőséges követelésként félre lehet seperni Romániában, holott minden közösségi program legitim, amíg demokratikus úton próbálják megvalósítani.
A vitaestet moderáló Barabás Balázs újságíró, a Digi 24 hírtelevízió budapesti tudósítója a beszélgetés következtetéseképpen megállapította, hogy a SRI és DIICOT egy olyan ügybe lavírozta bele magát, amelyből már nem tud presztízsveszteség nélkül kihátrálni, így „Beke Istvánnak mindenképpen bűnösnek kell lennie". Ugyanakkor úgy vélte: egyre kevesebben ülnek már fel Romániában a magyar veszéllyel való riogatásnak.
A hivatásuk gyakorlása közben meghalt szabadúszó újságírók tiszteletére 2004-ben létrehozott londoni Frontline klubnak hat kelet-európai országban működik fiókintézménye: a romániai két éve alakult. A román Frontline havonta két-három nyilvános vitát rendez aktuális tabutémákról, amelyeknek ettől az évtől kezdődően az emberi jogok védelmében partnerséget vállaló bukaresti Cseh Központ ad otthont.
MTI. Erdély.ma

A 2. bécsi döntés Kalotaszegen: ahogyan a románok és magyarok látták
A magyar és román közösségi emlékezetben más és más módon él az 1940. augusztus 30-án meghozott 2. bécsi döntés. Több mint két évtizeddel ezelőtt, 1993-ban Kalotaszegen, az egykori határ két oldalán található településeken sok idős embert is megkérdeztem, hogyan emlékeznek a fél évszázaddal korábbi eseményekre. Írásomat ezeknek az interjúknak az alapján állítottam össze.
Kalotaszeg nagyobbik része Észak-Erdélyhez, kisebbik része pedig Dél-Erdélyhez került az 1940-es német döntőbíráskodás nyomán. Az akkori eseményekre visszaemlékező magyar, illetve román adatközlők szerint a 2. bécsi döntés meghozatalának másnapján, 1940. augusztus 31-én már értesültek a döntés szerint megállapított új magyar–román határról. Annak körülbelüli vonaláról az információikat újságokból és a rádióból szerezték. A magyar adatközlők arra emlékeztek, hogy az új magyar–román határt Kalotaszegen a Csucsa és Kolozsvár közötti főútvonaltól 8 km-re délre kellett megállapítani. A románok szerint Kalotaszegen az új magyar–román határ pontos megállapítása csak 1940. szeptember 10-én fejeződött be. Arra mindkét fél elég pontosan emlékezett, hogy az új magyar–román határ mindkét oldalán – Kalotaszegnek mind a dél-erdélyi, mind az észak-erdélyi részén – az őrbódék kb. 12 km távolságra voltak egymástól és a közöttük járőröző 5 főből álló határvadász egységek 3 óránként váltották egymást. Nemcsak a magyar, hanem a román visszaemlékezők is azt állították, hogy az új határőrizet gyenge volt, így viszonylag könnyen át lehetett jutni mindkét oldalra. Emiatt gyakoriak voltak a csempészakciók. A Kalotaszeg dél-erdélyi részén élő csempészek elsősorban élelmiszereket juttattak át Kalotaszeg észak-erdélyi részére, Magyarországról pedig csereáruként főleg ipari cikkeket hoztak a román felügyelet alatt maradt kalotaszegi területre.
Üldöztetés és önkényes bíráskodás
Az új határ dél-erdélyi részén maradt magyarok visszaemlékezései szerint nagyon kemény időszak következett életükben. Legtöbben arról meséltek, hogy a magyaroknak tilos volt az otthonukon kívül magyarul beszélni. Aki ezt az íratlan szabályt utcán, az üzletben vagy a hivatalokban megszegte – és a román hatóságok rajtakapták –, veréssel és egyéb megaláztatásokkal büntették. Az Észak-Erdélyben maradt románok szerint a magyar csendőrök nem bántak kesztyűs kézzel az emberekkel, főleg a románokkal szemben léptek fel ellenségesen. (Itt érdemes megemlítenem, hogy a megkérdezettek többsége úgy emlékezett vissza, Észak-Erdély vegyes lakosságú falvaiban éppúgy nem volt román felirat, mint Dél-Erdély magyar falvaiban magyar felirat).
A közösségi emlékezet más és más módon őrizte meg néhány faji alapú gyilkosság történetét. A románok körében nagy port kavart Aurel Munteanu román esperes halálának híre. A magyarok erre így emlékeztek vissza: Kalotaszeg észak-erdélyi részének Magyarországhoz történő visszacsatolása előtt Munteanu esperes a havonta megtartott bánffyhunyadi állatvásáron egy szekéren állva – saját híveinek önmérsékletre történő figyelmeztetései ellenére is – azt kiabálta: „a magyarokat ki kell irtani, a gyermekeket még az asszonyok hasából is ki kell vágni”. Ez annyira felbőszítette a magyarokat, hogy a visszacsatolás után néhány keményebb bánffyhunyadi, magyarbikali és sárvásári legény megfogta a román esperest és lapátnyelet dugtak le a torkán, így ölték meg. Magyar beszélgetőtársaim szerint a román pap meggyilkolásának híre hamar elterjedt, és az oláhbikali, valamint a bedecsi románok bosszúból többször is fel akarták gyújtani Sárvásárt, ami végül is nem történt meg.
A román adatközlők szerint az Aurel Munteanu esperesről terjesztett hír nem volt igaz. Szerintük a papot mindenki emberségesnek ismerte, aki a magyarokkal is jó kapcsolatot ápolt. Kérdésemre, hogy mi állhatott akkor a magyar legények által elkövetett gyilkosság hátterében, egybehangzóan azt válaszolták: hencegő, magyarkodó fiatalok kivagyiságból és erőfitogtatásból ölték meg, hogy megrémisszék a románokat. Több román adatközlő szerint a magyarok egy Nicula nevű román rendőrt is megöltek, ezt viszont magyar forrásból nem erősítették meg. Arról viszont a román visszaemlékezők nem hallottak, hogy Sárvásárt románok akarták volna felégetni.
Míg más területen a magyar és a román közösségi emlékezet sok esetben hasonlít vagy közelít egymáshoz, a gyilkosságok kapcsán igen eltérőek a vélemények. Magyar adatközlők szerint az orosz front közeledtével a románok két egeresi magyart, valamint Nagypetriben a magyar református papot megölték. Amikor ennek próbáltam utánajárni románok körében, a nagypetri gyilkosságot mindenki tagadta. Az egeresi magyarok halálával kapcsolatban a környékbeli románok úgy tudják, hogy bosszú volt az 1940 szeptemberében Egeresen a magyarok által megölt két román miatt.
Besorozás bosszúból
Mind a magyar, mind a román adatközlők állították, hogy Kalotaszegnek a dél-erdélyi és az észak-erdélyi részén egyaránt jellemző volt, hogy a „kisebbségi” sorkötelesek döntő többsége átszökött a szomszédos „anyaországba”. (Több interjúalanyom is azt mesélte, hogy sok család cserélődött ki négy év alatt a határ két oldalán: a magyarok északra, a románok délre szöktek. Egész falvak nemzetiségi összetétele megváltozott.) Kalotaszeg dél-erdélyi részében az otthon maradt sorköteles magyar férfiakat a román hatóságok hadgyakorlatra, valamint kötelező ortodox misére vitték a magyarok visszaemlékezése szerint. Szintén tőlük hallottam, hogy amikor az orosz csapatok megszállták Kalotaszeg dél-erdélyi részét, a román közigazgatás információi alapján az orosz katonaság magyarok százait hurcolta el kényszermunkára vagy szibériai lágerekbe. A románok arra emlékeztek, hogy a magyar uralom alatt levő falvakból az otthon maradt sorköteles román fiatalokat egyenesen a frontra vitték harcolni, így közülük kevesen tértek haza. Beszéltem olyan román emberrel is, aki azt állította, hogy falujából a harcra alkalmatlannak nyilvánított idősebb román férfiakat elvitték a tatabányai szénbányába dolgozni.
Gazdasági megtorlások
Szóba kerültek a két ország határ menti gazdasági viszonyai is. Az Észak-Erdélyben maradt románok úgy emlékeztek, hogy gazdaságilag nehéz évek voltak, mert magasabb adókat és számos büntetést kellett fizetniük. Amikor a dél-erdélyi részen maradt magyaroktól kérdeztem ugyanezt, azt az egybehangzó választ kaptam: életük legnehezebb periódusát élték át 1940–1944 között. Sok magyar az éhhalál szélén vergődött, mert a román hatóságok minden terményüket elrekvirálták. Aki tiltakozni mert, azt megverték vagy elhurcolták.
Népszámlálási adatok 1941-ből
Az általam vizsgált néhány észak-erdélyi település 1941-es népszámlálási adatai: Bánffyhunyadnak 83, Magyarbikalnak 99,4, Sárvásárnak pedig 98,2 százaléka volt magyar. Oláhbikal a jelzett időszakban színromán volt, Bedecs lakosságának pedig 0,8%-a volt magyar nemzetiségű.
Kíváncsi voltam, ki hogyan emlékezik az 1941-es népszámlálásra, az etnikai felmérésekre. A románok azt mondták, hogy a magyar uralom alatt román nemzetiségű számlálóbiztosok és román nyelvű kérdőívek nem voltak, de csalásokra és visszaélésekre nem emlékeztek, erről akkor senki nem beszélt. Teljesen más volt a helyzet délen: a magyarok szerint az etnikai felméréseket román nemzetiségű hivatalnokok és csendőrök végezték, akik folyamatosan csaltak, emiatt nagyon sok volt a visszaélés, a téves adatbevitel.
Az általam megkérdezett egyszerű emberek többsége úgy vélekedett, a kisebbségi jogok megsértése ügyében egyik oldalon sem volt hova fordulni. Mind a román, mind a magyar adatközlők azt állították, hogy 1940 és 1944 között egyetlen esetben sem szállt ki a kisebbségi jogokat ellenőrző német–olasz bizottság. Érdekes módon mindkét oldalon az az általános érv fogalmazódott meg, hogy Kalotaszegen a két nép egymással szembeni ellenszenvének az elmélyülése az 1940–1944 közötti időszakban keresendő.
 Sebesy Tamás. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Vak visszhang - Fekete Vince könyvbemutatója
Régi és új verseket tartalmazó kötete jelent meg közelmúltban a Székelyföld szerkesztőjeként is dolgozó költőnek. Fekete Vince egyébként kiváló tárcanovellák és tanulmányok szerzője is. Akárcsak korábbi költői alkotásai, ez a könyv az "örökös" újrakezdés és a folytatás verseit egyaránt tartalmazza.  A szerző február 18-án, 17.00 órától, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület meghívására, a brassói Reménység Házában (Moldovei u. 2.)  találkozik olvasóival. Az est szervezője Házy Bakó Eszter, a költővel Ambrus Attila, a Brassó Lapok főszerkesztője beszélget.
A Vak visszhang, mintha a két utolsó kötet, a Védett vidék és reprezentatív folytatása, a Vargaváros előzményeit keresné, „fény”, noha a felejtés „résein” át, de megvilágítja ama verseket, amelyek mintha megigazulva a végső változatok felé mutatnának. Mintha ugyanannak a hosszú költeménynek a részleteit írná a költő indulásától, két meghatározó motívumát variálva - írja a könyvről Bogdán László. Bevallott - Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor - és titkos mesterei nyomában halad a költő, de a vállalt áthallások mellett hozzáadja a hagyatékhoz, a rég elhangzott dolgokhoz a maga hitét, igazát és ragaszkodását.
Fekete Vince 1965-ben született Kézdivásárhelyen. József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő. 1994-ben végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. 1999-ben szerzett doktori címet a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészkarán.
Tárcanovellistaként is igen jellegzetes hangot üt meg Udvartér című, két kiadást (2008, 2014) megért kötetében, amely humoros-ironikus írásokat tartalmaz, ezek a közelmúlt és napjaink székely embernek mindennapjait, egy kisebb-nagyobb közösség életét, a világhoz való viszonyulásmódját láttatják éles szemmel, derűvel, megértő kritikával. 2000-től az Erdélyi Szép Szó címmel évente megjelenő, az előző év szépirodalmi termését szemléző antológiák szerkesztője, 2010-től társszerkesztője (Lövétei Lázár Lászlóval). 1993 és 2003 között a kolozsvári Helikon szerkesztője, 2003 óta a csíkszeredai Székelyföld főszerkesztő-helyettese. 2011-2012-ben blogot írt a békéscsabai Bárka irodalmi folyóirat weboldalán.
„Én egyébként mindenik verssel újrakezdem. Teljesen elölről. Mintha soha nem írtam volna semmit addig, ugyanazzal a várakozással, kilátástalansággal és bizonytalansággal. És reménykedéssel. Amikor aztán végre befejezek egy-egy verset, és meg is vagyok elégedve vele, ott van mindig a szorongás, hogy lehet, ez volt a legutolsó. Mert soha nem lehet senki biztos abban, hogy tud még igazi, önmagából sugárzó, nagyon jó (Isten bocsá’: nagy) verset írni. És – tegyük fel – nem saját epigonjaként ismételgeti azokat a sémákat meg kliséket, amelyek egyszer már « bejöttek», a végtelenségig. Amit pedig már megírtam, ami kész van, az már annyira nem érdekes. Csak az, amit a semmiből fel kell építeni újra, amit a legelső betűtől meg kell csinálni, fel kell emelni, létre kell hozni. A versből, versírásból, versolvasásból, a vers szeretetéből, népszerűsítéséből, fejlődésének, változásainak, alakulásának figyelemmel követéséből pedig – úgy gondolom – egy költőnek nem szabad kiesni soha. A vers ma már – tudjuk – nem ugyanaz, mint száz, de akár tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt volt. Noha bizonyos szempontból nem sokat, szinte semmit sem változott” - vallotta a minap egy interjúban.
Fekete Vince: Vak visszhang. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2015.
Élő Székelyföld Munkacsoport/ Simó Márton. eloszekelyfold.com

Elhallgattatnák a „nemzetellenes” erdélyi újságírónőt
Egy újságíró elhallgattatását, illetve a színházi cenzúra visszaállítását követelték az elmúlt napokban Erdélyben. A Népszabadságnak nyilatkozó szociológus szerint jelenségről van szó, amely mögött a Budapestről átszivárgó, irányított kultúra iránti igény állhat.
„Hol van az a kultúrbizottság, amely cenzúrázná, és megkímélne minket, átlag kultúrakedvelőket az ilyen jellegű előadásoktól?" - tette fel a kérdést a Székely Hírmondó olvasója, merthogy túlságosan trágárnak érezte az előadást, melyet a sepsiszentgyörgyi színházban látott. A napilap internetes szavazást is rendezett a problémáról. Kocsis Károly főszerkesztő teljesen legitimnek nyilvánította a kérdésfelvetést, miután a „felkorbácsolt facebookos, véleményfalas indulatokból" leszűrte, hogy az olvasójuk „álláspontja nem elszigetelt".
Pár napja internetes aláírásgyűjtés indult Parászka Boróka, a Marosvásárhelyi Rádió közszolgálati csatorna alkalmazottja, több erdélyi és magyarországi lap munkatársa ellen. A vád: nemzetellenes, bomlasztó és magyargyűlölő. A cél: tűnjön el a nyilvánosságból. Ferencz Zsombor, a petíció szerzője szerint ugyanis megengedhetetlen, hogy valaki a (romániai) magyar adófizetők pénzén „behozott ideológiákat", azaz liberális vagy baloldali nézeteket terjesszen.
Ferencz maga is rendszeresen közöl jobboldali lapokban, köztük az egyetlen erdélyi szórású magyar újságban, a Krónikában, bár nem tartja magát újságírónak. Kedd délutánig a petíciót több mint 1700-an írták alá.
Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adásainak vezetője kérdésünkre elmondta: Parászka Boróka munkájával kapcsolatban semmilyen konkrét szakmai kifogás nem fogalmazódott meg, akik támadják, azok nem követik és nem ismerik Parászka Boróka újságírói tevékenységét. Azt is egyértelművé tette: nem kifogásolható szakmailag, hogy valaki liberálisnak vagy baloldalinak tekintett személyiségeket hív meg a műsorába. – Nem bűn sem baloldalinak, sem liberálisnak lenni, ahogy nem bűn jobboldalinak vagy konzervatívnak lenni. Az ilyen típusú megbélyegzés, azon kívül, hogy rendkívül primitív és a társadalomra nézve káros, egyben kirekesztő és megfélemlítő – hangsúlyozta hozzátéve, hogy beosztottjának a meghívottai kivétel nélkül elismert szaktekintélyek a saját területükön.
A Parászka-ellenes petíció közzététele után az Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) közleményben ítélte el a „véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést", nevek említése más vagy konkrét utalás nélkül. Az állásfoglalás annyira langyosra sikeredett, hogy Ferencz Zsombor úgy értékelte: éppen a petícióját „mint a véleménynyilvánítás egyik eszközét védték meg". Ez is közrejátszhatott abban, hogy több újságíró és kiadvány is védelmébe vette Parászkát, illetve a gondolat- és véleményszabadságot.
A Parászka elleni támadás nem az első. Az újságírót – aki munkája során az erdélyi szélsőjobboldali szerveződésekkel is foglalkozott – többször támadták különféle blogokon, közösségi oldalakon, számtalanszor fenyegették levélben, elektronikus üzenetben, gyakran fizikai, nemi erőszakkal. Viszont Erdélyben többen úgy érzik, hogy ezúttal az agresszorok „szintet léptek" azzal, hogy kirekesztő akciójukkal megpróbálják ellehetetleníteni az újságíró munkáját, amit ráadásul – egy demokratikus jog gyakorlásának leple alatt – igyekeznek legitim állampolgári követelésként feltüntetni.
– Ez egy évek óta folyó nyomásgyakorlás és szervezett megfélemlítési kísérlet egy fejezete – mondta megkeresésünkre Parászka Boróka. Emlékeztetett: az újságírók és általában a nyilvánosságban dolgozók ellen több lejárató kampány is zajlik. Hamis információk, rágalmazások sora jelenik meg az interneten, facebookos platformok, átláthatatlan hátterű blogok, híroldalak terjesztik ezeket. – Akik ezekbe bekapcsolódnak, nehezen tudják követni, hogy mit támogatnak. Azon gondolkodom, mit lehet tenni azért, hogy az emberek ne váljanak a propagandahálózatok eszközeivé és áldozatává. A magam védelmén is gondolkodom, de ez egy csapdahelyzet: egy elmérgesedő, ügyészségi szintre jutó magyar–magyar konfliktus a román nacionalizmus számára kapóra jönne.
Én pedig sem a román, sem a magyar szélsőjobbnak nem akarok muníciót adni – válaszolta a kérdésre, hogy tervez-e válaszlépést.
Magyari Nándor László szociológus, a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa szerint a Parászka elleni petíció ugyanazt a logikát követi, mint a Székely Hírmondóban megjelent felvetés. – Népi cenzúra, amit követelnek ott is meg itt is, átfogó cenzúrát, ami abból fakad, hogy „irányított kultúrát akarunk" – magyarázta. Az indíték kettős: egyrészt sokkal kényelmesebbnek tűnik, ha még azt sem kell eldöntenünk, hogy kit olvasunk, vagy mit hallgatunk, „hanem ezt mondják meg", másrészt ha lehetetlenné teszik a fülünknek idegen hangok létezését, akkor csak az marad, amit mi szeretünk. –Ez az igény (az irányított kultúrára) fogalmazódik meg itt is, csak már nem szocialista-kommunista, hanem jobboldali-konzervatív vagy etno-nacionalista meggondolásból – fűzte hozzá.
Magyari úgy véli, abban, hogy ez az igény felszínre tör, szerepe van a „magasabb" szinten zajló hatalmi-ideológiai harcnak. – Most azért hangosabbak, vagy mernek egyáltalán megjelenni a nyilvánosságban, mert úgy gondolják, hogy hátszelük van, hogy van Magyarországon egy olyan kultúrpolitika, amely ezt támogatja – fűzte hozzá. Úgy látja, ezek az eszmék megvoltak korábban, a kilencvenes években is, de akkor nem lehetett előállni cenzúrakövetelésekkel, miközben mára a társadalom emlékezetéből kitörlődött, hogy mit jelentett a cenzúra. Ugyanakkor pozitív fejleménynek tartja, hogy az újságíró-társadalom végül is kiállt Parászka Boróka mellett, „nincs olyan jellegű megosztottság, amilyet a petíció elindítói feltételeztek".
A „digitális lincselés" a magyarellenesseg.com oldalról indult. Az oldal több cikkében is foglalkozik a „nemzetáruló" Parászka Borókával, akinek felrója, hogy „mérgezi az erdélyi magyarságot a Magyarországról importált nemzetellenes balliberális eszmékkel". Ezek a gondolatok jelennek meg a Parászka-ellenes petícióban, illetve a számtalan megosztásban, amelyek futótűzként terjedtek az interneten. Február elején az Ő is egy magyarellenes címmel közzétett bejegyzés egyik terjesztője a Kemény bárók leszármazottja, Nagy Kemény Géza volt, aki több száz gyalázkodó kommentárt „gyűjtött össze" Facebook-oldalán. A poszt pár nap után eltűnt, bár nem világos, hogy Nagy törölte, vagy csupán a nagyközönség számára tette láthatatlanná.
A magyarellenesseg.com működtetője és cikkeinek a szerzője Varga László Előd, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) sepsiszentgyörgyi szóvivője. A domaint egy nagy-britanniai szolgáltató útján foglalta le, és egyes szám első személyben írott posztjaiban igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha külföldről írna, nem Erdélyben élne. A weboldal fenntartására adományokat is elfogad, ennek alapján sikerült azonosítanunk a termékeny „nemzeti érzelmű" bloggert a HVIM sepsiszentgyörgyi szóvivője személyében.
Szőcs Levente. Népszabadság

Szakszerűtlenség és önigazolás (Vitaest a Beke-ügyről)
A Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság, valamint a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) önigazolási kényszere miatt kevés esélye van a december óta előzetes letartóztatásban lévő Beke Istvánnak arra, hogy egyhamar szabadlábra kerüljön, függetlenül attól, bűnös vagy sem – vélik annak a pódiumbeszélgetésnek a meghívottjai, amelyet szerda este rendeztek a terrorizmussal gyanúsított kézdivásárhelyi férfi ügyéről Bukarestben.
A Frontline médiaklub által szervezett vitaesten Gabriel Andreescu emberi jogi aktivista megkérdőjelezte a két állami intézmény professzionalizmusát, mert szerinte politikai nyilatkozatot adtak ki szakszerű tájékoztatás helyett. Az ügyészség ugyanis a bizonyítékok ismertetése helyett azt hangsúlyozta, hogy a román nemzeti ünnepen őrizetbe vett kézdivásárhelyi férfi „a szélsőséges-nacionalista Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom aktivistája, aki Erdélyben revizionista-szeparatista célokat képviselt, és Nagy-Magyarország visszaállítására készült”. Andreescu rámutatott: a magyar irredentizmus veszélye időről időre központi témává válik a román közbeszédben, szerinte többnyire olyankor, amikor a kommunista Securitate örökébe lépett és annak magyarellenességét átörökítő RHSZ-nek önigazolásra vagy nagyobb költségvetésre van szüksége. A fórum meghívottjai és a közösség soraiból bekapcsolódó résztvevők többször emlegették e tekintetben az 1990. márciusi marosvásárhelyi etnikai összecsapásokat, amelyek hivatkozási alapul szolgáltak az új titkosszolgálat megalakítására. Kincses Előd marosvásárhelyi jogász kifejtette: a román titkosszolgálatok kedvenc önigazolási módszere a magyar veszélyre való hivatkozás, mert „könnyű egy nem létező ellenséget legyőzni”. Mint mondta: leginkább azt a pirotechnikai szakvéleményt hiányolja Beke István esetében, amely rávilágíthatna, hogyan tudott volna a november 30-án őrizetbe vett gyanúsított fél nap alatt egy működőképes bombát előállítani a lakásán talált petárdákból, hogy azt a december elsejei román nemzeti ünnepen felrobbantsa.
Adrian Szelmenczi, az ActiveWatch médiafigyelő szervezet aktivistája a sajtó felelősségéről beszélt: a „székely terroristáról” szóló híradásokkal a romániai magyar közösség egészét megbélyegezték, és a magyar veszéllyel való rendszeres manipulálás oda vezetett, hogy ma már bármilyen magyar célkitűzést szélsőséges követelésként félre lehet seperni Romániában, holott minden közösségi program legitim, amíg demokratikus úton próbálják megvalósítani. A vitaestet moderáló Barabás Balázs újságíró, a Digi 24 hírtelevízió budapesti tudósítója a beszélgetést összegezve megállapította, hogy a hírszerzés és a terroristaellenes ügyészség olyan ügybe lavírozta bele magát, amelyből már nem tud presztízsveszteség nélkül kihátrálni, így „Beke Istvánnak mindenképpen bűnösnek kell lennie”. Ugyanakkor úgy vélte: egyre kevesebben ülnek már fel Romániában a magyar veszéllyel való riogatásnak.
A hivatásuk gyakorlása közben meghalt szabadúszó újságírók tiszteletére 2004-ben létrehozott londoni Frontline klubnak hat kelet-európai országban működik fiókintézménye, a romániai két éve alakult. A román Frontline havonta két-három nyilvános vitát rendez aktuális tabutémákról. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Halasztás: még nem lesz 24 órás a Kolozsvári Rádió magyar adása
Biztatás Marosvásárhelyről: ha nehéz is, meg kell csinálni!
Többnyire a műszaki feltételekkel indokolják, hogy nem indulhat el a tervezett időpontban, március 15-én a Kolozsvári Rádió egész napos magyar nyelvű műsorfolyama.
Rostás-Péter István főszerkesztő-helyettestől megtudtuk: a késés oka a közbeszerzési eljárások hosszadalmas folyamatában rejlik, összefüggésben azzal, hogy a szükséges technikai eszközöket a Román Rádiótársaság szerzi be. Az adók megfelelő bemérése és a különböző engedélyek megszerzése egyaránt időbe telik, szeptemberig azonban mindenképpen szeretnének a procedúra végére járni – ha nem sikerül, akkor elveszítik ezt az új, 98,8-es Mhz-es frekvenciát. Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió főszerkesztő-helyettese megjegyezte: nincs alternatívája az egész napos magyar rádiózásnak, ha van rá lehetőség, akkor azt mindenképpen meg kell ragadni. Náluk három évvel ezelőtt vált külön hivatalosan a magyar és a román műsor, a jelenlegi 106,8-as
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Elítélnek, letartóztatnak, meghurcolnak futószalagon…
Markó Attila levele Antal Árpád polgármesterhez
Kedves Barátom!
Azon vajúdok órák óta, hogy mit tehetnék azért, hogy kimutassam mindazt, amit Te amúgy is tudsz: mennyire melletted vagyok, mennyire együtt érzek most Veled mindazok után, ami történt. Megtapasztalva az elmúlt röpke pár év minden szemetét, már nem tudok meglepődni semmin. Csak szorul össze a gyomrom és öl az idegesség. Minden a feje tetejére állt – ezt eddig is ki lehetett jelenteni, de most különösen haragszom. Haragszom, mert annyira gazemberség, ami történik, és egyelőre úgy tűnik, hogy senki sem tudja megállítani. Na de tényleg: eszem ágában sincs szidni ezeket a fiúkat, nagyon fontos és szükséges munkát végeznek. Valóban el kell vágni a korrupció torkát, hisz látom: eurómilliók jönnek-mennek csúszópénz gyanánt, tele az ország mindenféle gyanús ügylettel-kavarással, a társadalom minden rétegét átszőtte a korrupció a rendőrtől orvosig, hivatalnoktól bíróig, politikustól ügyészig, cégvezetőtől alkalmazottig – és vissza. Hatalmas összegekért cserében üzletek köttetnek, funkciók cserélnek gazdát, bűnügyek tűnnek el (vagy épp kerülnek felszínre), ahogy szintén elképedve szembesültem egy évvel ezelőtt, hogy egyesek szétrabolták jóhiszemű emberek kárpótlásait. A mediatizált (helyesebben mediatikus exkluzivitást élvező) nagy rajtaütések mindennaposak, és – ismerve azt az általános állapotot, amelynek csírája abban van, hogy pénzt adunk az ellenőrnek, ha buszjegy nélkül elkap – minden bizonnyal legtöbbjük mögött tényleges, valós korrupció van. De sajnos vannak emberek, akik mások sorsa fölött úgy rendelkeznek Istenként, hogy a Fennvalótól eltérően ők nem tudják, hogy mit miért tesznek. Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Lányok
– Meghót Kati néni a tegnap!
– Ennyi volt kunkorítval neki!
– Ennyi volt megírva! – csak magamban mondom, mit annyiszor hallottam tőlük már...
Lassan belém karol, óvatosan, nem is támaszkodik rám, csak hozzám ér.
– A kend édesanyja sincs az éltek sorában...
– Miből gondolja?
– Látom mennyit vevődik a leányecskájával nap mint nap, ebből gondolám, hogy ha élne, itt lenne ő es vagy jőne sokszor.
– Úgy gondolja?
– Ezt egykoron látnia kellett kendnek valakitől...
Fiuk
A fiairól beszél, egyiket ismerem, a másikat nem.
Az egyik magos és nyanvat. Magas és vékony, ahogy én mondanám.
A másik terpe és hasas. Alacsony és pocakos, az én szavaim szerint.
Másként, de mégis olyan hasonlóan nevetünk, míg szavakat cserélünk. Megértjük egymást.
Gyermekek
,,Münk jól vagyunk. A gyermekek még betegek, de mindig így van ez.  Én szeretem es meg nem es az iskolát...”
Tizenkét esztendős fiúgyermek levelének részlete. A gyermekek, aki betegek, az öccsei. Valóban gyakran betegek. 
Míg borítékolom az írást, arra gondolok, hogy mennyire más egy-egy gyereksors, egy-egy történet. 
S szívből remélem, hogy a magyarórákat inkább szereti, mint sem.
Szülők
– Jól bétanyáztak kendhez az anyák, tonár néni! – szorítja meg a kezemet.
– Há’! – mondom bizonytalanul.
Szótlanul állunk.
– Mit csináltak az anyák, mondja már meg nekem!
Felkacag.
– Tanyát vertek!
Most már én is nevetek.
(2016. február 9.)
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)

Legyőznék a szövetkezésfóbiát
A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) Maros megyei vezetői végigjárják azokat a falvakat, ahol gazdakörök működnek, hogy részt vegyenek a beszámoló közgyűléseken.
Amint Csomós Attila elnök beszámolt róla, fontos momentuma ez a szervezeti életnek, hiszen így kapják meg a visszajelzéseket arról, hogy mennyire volt eredményes a mezőgazdasági év, hogyan valósultak meg az elképzelések, hogyan alakult a bevételek-kiadások mérlege, hol kell erősíteni a gazdakörökben a felvilágosító tevékenységet.
Csomós szerint azt szeretnék, ha ezeken a találkozókon egyre többet beszélgethetnének a szövetkezés előnyeiről, ha sikerülne teljesen legyőzni azt a szövetkezetfóbiát, amely a kommunista időszakból maradt az emberek tudatában. Ezek az alkalmak lehetőséget adnak a szakembereknek, hogy újból elsorolják a tagságnak azokat a támogatási lehetőségeket, amelyet a soron következő gazdasági év folyamán igényelhetők.
„Különösen ebben az évben fontos ez, mivel véget ért a 2015-ös átmeneti év, idénre már több minden változik ezen a téren, s ezeket a változásokat a gazdáknak is meg kell ismerniük” – magyarázta Csomós Attila. Az egyesület rendezi meg idén is a mikházi gazdanapokat. Azt szeretnék, hogy a nemrégiben megalakult Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége (EMGESZ) testvéralakulatai is részt vegyenek a rendezvényen, s erősödjön a nemzetközi részvétel a Kárpát-medence térségéből érkező vendégekkel, legalább 3-4 magyarországi együttessel is. 
Bakó Zoltán. Krónika (Kolozsvár)

Sárdobálással kezdte kampányát az RMDSZ Biharban
Bár az önkormányzati választásokig még jó esetben is van három hónap, a bihari RMDSZ már belefogott a potenciális riválisai elleni sárdobálásba.
A helyi sajtóban százával közölt vívmányriportok, sikerbeszámolók, hurrátudósítások, dicshimnuszok és magasztaló olvasói levelek nemcsak az RMDSZ saját politikusainak és aktivistáinak felmagasztalását és önfényezését szolgálják, hanem azt is hivatottak sugalmazni, hogy a magyar közösség fölött egyeduralkodó párt kezdeményezése, tudta és beleegyezése nélkül egy madár sem repülhet át Bihar megye egén. E kizárólagosság a kritikus hangok elhallgattatását is magában hordozza. Valahányszor az Erdélyi Magyar Néppárt vagy a civil szféra képviselői feszegetni kezdik a korrupcióval gyanúsított RMDSZ-esek – pártaktivisták, parlamenti fennforgók és önkormányzati vezetők – viselt dolgait, megindul a zsarolás, fenyegetőzés, félelemkeltés. Szabó Ödön ügyvezető elnök a helyi sajtóban főhelyen megjelenő közleményekben és megrendelt interjúkban intéz személyeskedő támadásokat a kritikusok és miden rendű-rangú „egységbontók” ellen. S amikor nem ő, akkor protezsáltja, Szabó József nagyváradi önkormányzati képviselő ront neki a „megátalkodott ellenzéknek”.
A forgatókönyv általában ez: a néppártosok egy-egy sajtótájékoztatójukon prezentálják a megyei és települési szinten regnálók viselt dolgait, s mivel az RMDSZ számos helyen többségben vagy a román pártokkal szövetségben gyakorolja a hatalmat, minimum kérdéseket kap. Válaszok nem érkeznek, vagy ha igen, a tárgyhoz nem illők. Legutóbb erre utalt a Krónika Bagoly mondja című vezércikke is, látván, hogy az Ady-központ botrányos felszámolása ügyében felvetett felelősségét Szabó Ödön gyűlölködve személyeskedő sajtónyilatkozatban próbálta megkerülni, mellébeszéléssel és porhintéssel. A korrupciógyanút felvető és törvényességet követelő, a hatalmi-pénzügyi machinációkra – és nem csak ebben az ügyben – rendszeresen rámutató Csomortányi István megyei Néppárt-elnök elvi szinten próbálta tartani reagálásában a diskurzust , de várható, hogy a tulipános propaganda nem hagyja ennyiben. 
A sárdobálás vélhetően párhuzamosan fog zajlani a választási kampánnyal, amely már gőzerővel zajlik… a médiában. Az RMDSZ a bihari sajtóban teszi közzé a saját belső pártdokumentumait (pl. a jelölési szabályzatát és jelölttoborzó felhívásait), és ugyanott számol be napi rendszerességgel azokról a „népgyűlésekről”, amelyeken többnyire csak a párt fizetett aktivistái és alkalmazottai, illetve azok családtagjai vesznek részt.
Egy másik furcsaság: miközben a szövetség vezetői és a velük együttműködő egyházi elöljárók a húsvéti böjt idején kötelező keresztényi alázatról, önmegtartóztatásról és elcsendesedésről papolnak, a zenés-zajos bálok, mulatságok és ivászatok egymást érik a magyarlakta településeken, többnyire a tulipán jele alatt. itthon.ma//erdelyorszag

„Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!” (2)
Még mindig tabu, mi történt 1944–45-ben: a románok tudtával és segítségével hurcoltak el több ezer németet és magyart szovjet lágerekbe.
Moszkva a múlt héten a második világháború történetének meghamisítási kísérletével vádolta meg Romániát. Az orosz külügyi szóvivő, Maria Zaharova Erdély elrománosítását is szóvá tette. Oroszország álláspontját egy, az erdélyi szászok 1945-ös deportálásáról szóló bukaresti kiállítás kapcsán fejtette ki Zaharova, aki emlékeztette Romániát, hogy a Szovjetunióba elhurcolt erdélyi szászok és magyarok listáját román köztisztviselők állították össze, és ezt arra használták fel, hogy a németek és a magyarok létszámát csökkentsék a románság javára. Bukarest sajnálatosnak és nehezen összeegyeztethető összemosásnak nevezte az orosz külügyi szóvivő szavait. A második világháború története még hetven évvel az események után is sok feldolgozatlan traumát hordoz magában, amelyekről sokáig nem volt szabad beszélni, ilyen az 1944–45-ös időszak, amikor röpke egy év leforgása alatt Erdélyből több százezer embert hurcolnak el csupán származása miatt. Amíg 1944. május 16-a és június 9-e között a németek a magyar adminisztráció segítségével deportáltak több mint 130 ezer zsidót Észak-Erdély területéről, addig pár hónappal később, 1944 októberében a szovjetek a románok közreműködésével visznek el több mint 25 ezer magyar férfit. 1945. januárjában a németek is sorra kerülnek, amikor 100 ezer erdélyi németet szállítanak a Szovjetunióba kényszermunkára. Sokáig nem beszéltünk a történtekről, s a román külügy válasza azt mutatja, hogy Románia számára továbbra is a tabutémák közé tartozik ennek a korszaknak a feldolgozása. Az 1944 őszén lejátszódó eseményekkel kapcsolatban dr. Murádin János Kristóf történészt, a Sapientia EMTE tanárát kérdeztük, aki a téma egyik szakavatott kutatója. 
– Bukarest nem értette vagy nem akarta érteni az orosz külügyi szóvivő szavait? 
– Nyilván nem akarta érteni, miként bagoly mondja verébnek, nagyfejű, hiszen ami az erdélyi deportálásokat illeti, mind a két fél benne volt. Ezzel a témával nem volt ildomos foglalkozni a baráti országoknak. Mára nagyon kevés túlélő maradt, aki tudna mesélni azokról az időkről. Hetven évvel a történtek után oda jutottunk, hogy mivel a téma kikerült a társadalmi köztudatból, újra vissza lehet hozni a politikába, ezáltal ujjal lehet mutogatni egymásra, mivel az emberek előtt az igazság annyira ködbe veszett, hogy ez már nem jelent veszélyforrást. A társadalom nem fog felülbírálni ilyen politikai töltetű kijelentéseket ebben a kérdésben.
– Mi történt a román átállást követően Észak-Erdélyben?
– A Szovjetunió számára 1943-ig mindegy volt, hogy Magyarország vagy Románia, mind a két ország ellenség volt. A sztálingrádi csatát követően a román politikai vezetés érezni kezdte, hogy vesztésre áll a helyzet, ezért elkezdett közeledni a szövetségesek irányába. A románok mindig is ügyesebben játszottak diplomáciailag, mint a magyarok, akiknél hamarabb belátták, hogy a Szovjetunióhoz kell közeledni, és nála kell keresni a fegyverszünet lehetőségét. Ezért hamarabb léptek, mint Magyarország, így 1944. augusztus 23-tól Románia már nem ellensége volt a Szovjetuniónak, hanem szövetségese a németekkel szemben, miközben Magyarország még ellenség maradt.  Ezért 1944 őszén úgy alakulnak az események, hogy amikor a Vörös Hadsereg átlépi a szovjet határokat, az első két ellenséges terület, ahová szovjet katona lép, Kelet-Poroszország és Észak-Erdély. Itt kerül először ellenséges területre a szovjet hadsereg, hiszen amikor Iaşi-nál áttörik a szovjetek a frontot, a román hadsereg átáll, így a szovjeteknek Moldván pillanatok alatt sikerült átjutniuk. Augusztus 26-án, három nappal a román átállást követően már az Úz völgyén nyomul előre a szovjet hadsereg, és megpróbálnak betörni Erdély területére. 
Itt szembesülnek tehát először konkrét ellenállással úgy, hogy ellenséges területen vannak, és nem a „fasisztákat” kell kiűzni a szovjet földről. Az idegen területen a lakosság fegyveres ellenállásba ütközhetnek. A Szovjetunió saját tapasztalatából kiindulva attól félt, hogy a front háta mögött partizán tevékenység alakulhat ki, amely megnehezíti az előrenyomulást Budapest és Berlin irányába. Ezt a félelmet játssza ki a román fél, amely a szovjet katonai parancsnokság és Malinovszkij marsall számára listákat állít össze, hogy kik azok a veszélyes elemek, akiket össze kell gyűjteni és el kell hurcolni, mert ezek civilbe öltözött katonatisztek, akik a front mögött lemaradva partizán alakulatokat fognak szervezni. Mivel a Szovjetunió elsődleges célja a német főváros mielőbbi elérése, a védelmi és utánpótlás vonalai szentek voltak, s az esetleges partizán tevékenység egy olyan kérdés volt, amelyet nagyon gyorsan meg kellett oldani. Már szeptemberben, az első harcok idején a román listák alapján azonnal megkezdik a begyűjtést: ekkor csak magyarokat. 
A magyarok elhurcolása rögtön a frontátvonulás után zajlik, sőt, vannak olyan esetek is, ahogy átment a front a falun, már aznap elkezdik begyűjteni onnan az embereket. Ez sok esetben valóban a román feljelentések és a román szomszédok nyomra vezetése, valamint a román hatóságok által összeállított listák alapján történt. Kolozsváron például Gheorghe Onişoru román konzul, valamint Aurel Milea helyi ügyvéd segítette a szovjet katonai hatóságokat. 
A listákat Bukarestben állították össze, figyelve az észak-erdélyi magyarság azon értelmiségi rétegére, amely az 1940–44 közötti időszakban politikai szerepet is vállalt. Így kerültek fel a listára olyan nevek, mint Vita Sándor országgyűlési képviselő, Mikó Imre jogász, magyar parlamenti képviselő, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára, Járosi Andor evangélikus lelkész, aki a vészkorszakban zsidókat mentett, Mikecs László történész, a csángókutatás egyik kiváló szakértője, és természetesen olyan értelmiségiek is, akik meghatározóak lehettek a következő  generációk kinevelésében, így vitték el Kolozsvárról a református kollégium teljes tanári karát is. 
Papíron a partizán akció megakadályozása a cél, a gyakorlatban etnikai tisztogatás zajlik az értelmiség lefejezésével, elősegítve azt, hogy az erdélyi magyar közösség védtelenné váljon és a szétbomlás felé haladjon. A cél tehát elsősorban az erdélyi magyarság megfélemlítése volt, hogy az tömegesen hagyja el Erdélyt. Ezt akarták elérni a román paramilitáris egységek is, amelyek számos atrocitást követtek el a magyarok ellen, gondoljunk itt csak a jól ismert szárazajtai vagy az egeresi esetekre, persze sokkal több volt ennél. 
– Hogyan viszonyult a román hatóság, illetve az erdélyi román lakosság a magyarok deportálásához?
– A román hatóságok pontosan tudtak az elhurcolásokról, a román lakosság meg elővigyázatos volt, ezért sok helyen felírták az ajtóra, hogy „casă românească – román ház”, mert arra gondoltak, hogy ha bejön a román és a szovjet hadsereg, és atrocitásokra vagy rablásokra kerül sor, akkor ők mentesítve legyenek. A román társadalom mindenestül elégtételt akart venni a bécsi döntésért, és ki máson tudta volna ezt megtenni, mint a magyarságon? 
Elég csak Ion Bozdog prefektus szavaira gondolni, aki 1944. szeptember 28-án így fogalmazott: „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.” S nem Bozdog volt az egyetlen a román társadalomban, aki hasonlóan gondolkodott, és akkor a korabeli román sajtót még nem is említettem, hiszen rettenetes uszító hadjárat ment végbe ott a magyarok ellen.
Abban az időszakban szomorú divat volt a kollektív bűnösség gondolata, elég itt csak a Beneš-dekrétumokat említeni. A románság is úgy gondolta, eljött a bosszú ideje. Sajnos, nagyon kevés toleráns ember volt, aki arra intette volna a lakosságot, hogy csak a bűnösöket büntessék, és ne egy egész népcsoportot. Tulajdonképpen most látták lehetőségét annak, hogy a magyar adminisztráció által elkövetett rengeteg hibát megtorolják. 
Észak-Erdély visszacsatolásakor a magyarországi tisztviselők, az ún. „ejtőernyősök” sajnos sok esetben ostoba módon viszonyultak a román kisebbséghez, s ne feledjük el, hogy Észak-Erdélyben egymilliót meghaladó románság élt 1940-ben, vagyis az akkori lakosság több mint 40 százaléka. Olyan megalázó esetek voltak, hogy a kötelező katonai behíváskor a román földművesek ingének az öv alatti részét a magyar parancsnok levágatta, mondván, a magyar bakánál ilyen nincsen. Ez sértő és megalázó, nyilvános megszégyenítés volt. Felesleges, ostoba, feszültségeket generáltak, és sok esetben az észak-erdélyi magyar lakosság is hozzájárult ehhez. Többen úgy gondolták, hogy a románságon vesznek elégtételt a trianoni döntésért, s 1944-ben, amikor ismét fordult a kocka, akkor a románok viszonozták ugyanazt. 
– Mennyire volt tudatos a szovjetek részéről, hogy Kolozsvárról olyan sok magyar férfit vittek el?  – A szovjetek egyik legkiemeltebb célpontja Kolozsvár volt, hiszen itt élt a legtöbb értelmiségi, innen 5000 magyar férfit vittek el. A város összlakossága a frontátvonulás után 73 000 fő volt. Ennek az 5000 embernek a 16 százaléka értelmiségi: jogászok, papok, tanárok, tanítók, azt kell mondanunk, hogy ez célirányosan végrehajtott deportálás volt. 
Más okai is voltak a deportálásoknak: szovjet tekintetben az egyik ilyen a már említett partizángyanús elemek eltávolítása a hátországból, a másik, hogy a Szovjetunió 22 millió halálos áldozattal ért a háborús győzelemhez, így a nyugati területei holdbéli tájak voltak, hiszen ahol a német hadsereg végigvonult, ott kő kövön nem maradt. A szovjetek visszavonuláskor szintén a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, így teljes területek váltak pusztasággá, újjá kellett építeni a Szovjetuniót, ahhoz pedig munkás kézre volt szükség. Tehát munkaerőként is számítottak erre a több ezer emberre.
SIMON MÁRIA TÍMEA
(Transindex) (folytatjuk)
Előző: Transindex.ro, 2016. február 16.
"Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!" Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

ANTAL ÁRPÁD JÖVŐ IDEJE ÉS A SZÉKELYFÖLDI MAGYARSÁG
Bár az előző esetek tükrében akár biztató fejleményként is kezelhetnénk, hogy az első körös kihallgatás után nem a fogva tartást rendelte el az ügyészség, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester ügye lélekfagyasztó hatást gyakorolt a romániai magyar közhangulatra. Éppen úgy, ahogy azt az intézkedés eltervezői és kivitelezői szánták. Főleg azzal együtt, hogy az elöljárót kényszerintézkedésként hatvan napra eltiltották hivatala gyakorlásától.
A többi, a körítés semmiben sem különbözött a híres-hírhedt Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) korábbi fellépéseitől. Hajnali házkutatás után félnapos ellenőrzés a hivatalban, irodalepecsételés, majd a kamerák tüzében és a mikrofonok zajában az elsötétített ablakú furgonok elindultak Bukarestbe a gyanúsítottal. Akit valamivel éjfél után ugyan szabadon engedtek, de néhány órán belül vádlott lett, miután a nyomozó hatóság bejelentette: bűnvádi eljárást indít a háromszéki megyeszékhely első embere ellen. A DNA közleménye szerint Antal Árpádot a sepsiszentgyörgyi önkormányzat és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank között 2010-ben kötött hitelszerződéssel összefüggésben gyanúsítják a közpénzből garantált kölcsön nem rendeltetésszerű felhasználásával. A becsült kár félmillió euró.
Az intézkedés nyomán keletkező erkölcsi kár azonban felbecsülhetetlen. Antal Árpád célkeresztbe kerülésével ugyanis bezárult a kör: Csíkszereda és Gyergyószentmiklós után Sepsiszentgyörgy is elesett. E három település vezetői jelentették ugyanis a székelyföldi önkormányzatok vezetőinek kemény magját, akik városgazdai feladatuk többnyire elismerés által övezett ellátása mellett a szimbólumhasználat, a nyelvhasználat, az önrendelkezés ügyében az államhatalommal vívott mindennapi gyürkőzésekben is karakteres pozíciót foglaltak el.
Egy évvel korábban Antal Árpád úgy fogalmazott: 2015-ös tevékenységének eredményessége elsősorban azon múlik, hogy hagyják-e dolgozni. Hogy kik, hogyan és miért? Természetesen a rendszer. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) egyik ülésén elhangzott beszéde nyomán a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság, a DIICOT által indított vizsgálódásai ugyanis időt és energiát foglaltak le, a pszichés nyomásról nem is beszélve, hiszen ha az embert az foglalkoztatja, vajon mikor hívják be, kevésbé képes a munkájára koncentrálni.
Az utóbbi időben egyre kevesebb illúziót érdemes táplálni: a román nemzetállamot építő rendszer változatlanul dolgozik, legfeljebb más eszközökkel, mint ’89 előtt, és lassabban jelentkező eredményekkel. Az elmúlt negyedszázadban e tevékenység két nagy sikert tudhat a magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban választotta le Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban a következő célpont nyilvánvalóan Sepsiszentgyörgy gyengítése.
A Háromszékre nehezedő nyomás fokozásával a rendszer működtetői valószínűleg úgy okoskodnak, hogy a másik irányú peremvidéktől befelé kezdik gyengíteni Székelyföldet. A székelyföldi terroristahálózat december elsejei, épp a román nemzeti ünnep reggelén való felgöngyölítése azóta sem hozott új elemeket, a két célszemély viszont változatlanul vizsgálati fogságban várja a viktimizálás barkácsmunkájának újabb bizonyítékait.
Miután a világszerte mintaként emlegetett korrupcióellenes hadjárat díszletei között Romániában ma népszerűtlen dolog megkérdőjelezni a DNA intézkedéseinek megalapozottságát, egyelőre Antal Árpád ügyében is csak a várakozás marad. Az azonban mindenképpen elgondolkodtató, hogy a rajtaütést olyan időpontra időzítették, amely kétségessé teszi az elöljáró újabb mandátumért való indulását a júniusi önkormányzati választásokon. És az elbizonytalanítás újabb jeleként kezelhetjük azt is, hogy Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere gondolkodási időt kért annak eldöntésére, vállal-e újabb mandátumot a céhes város élén.
Ha a DNA-vizsgálat és annak következményei Antal Árpád politikai-közéleti pályájának végét jelentik, azzal a székelyföldi autonómiamozgalmat érheti az egyik legnagyobb veszteség: a háromszéki vezetők nyomása nélkül az RMDSZ vezető testületeinek prioritáslistáján ugyanis borítékolhatóan hátrébb sorolódik a térségi önrendelkezés kérdése. De a fejlemények átírhatják a Kelemen Hunor által vezetett érdekvédelmi szervezetnek a magyar kormánypártokkal való viszonyát is, hiszen Sepsiszentgyörgy polgármestere központi szerepet játszott abban a folyamatban, amelynek végén a sokáig szocialista elkötelezettségű, a Fidesszel fagyos viszonyban lévő RMDSZ végül átjutott a túlsó partra.
Az egzisztenciális törékenység, a mesterségesen gerjesztett etnikai konfliktusok, a romániai magyarsággal szemben folyamatosan alkalmazott kettős mérce, a titkosszolgálati üzelmek és erőszakszervezeti elnyomás generálta légkörben egyre több erdélyi magyarban felmerülhet a kérdés: megéri ebben az egyre ellenségesebb, kiszorítóbb, idegenebb országban maradnia? Vállalni bármiféle közéleti, vezetői szerepet?
Antal Árpád ügye nem a jelenről, sokkal inkább a székelyföldi magyarság jövőjéről szól.
Csinta Samu. Magyar Idők (Budapest)

Főállású magyarok
Nem keltett különösebb visszhangot a hír: lebontották azt az Ady-központot Nagyváradon, amely 2003–04-ben a magyar állam támogatásával épült. Bizonyos RMDSZ-vezetők hozták létre anno azt az alapítványt, amely a támogatást kapta – mostanra persze minden kézen-közön eltűnt. A pénz is. Most persze pénzmosást, sikkasztást emlegetnek. (Naná…!) Csekélyke nyolcszázezer euróval kellene elszámolniuk az RMDSZ-vezetőknek.
Szögezzünk le rögvest két dolgot. Egy, biza’ mostan nem román ármánykodásról van szó, de nem ám. Kettő, amennyire egy ilyen komplexum nem épülhetett meg helyi (jelen esetben erdélyi – pontosabban: partiumi, bihari vagy más) magyar közreműködés és közreműködők nélkül, ugyanúgy nem is bontódhatott le eme bizonyos helyi erők (partiumi, bihari vagy más), magyar közreműködők nélkül, de nem ám.
A magyar szellem egyik rendkívüli, nagy figurájának, szegény jó Hornyik Miklós barátomnak még valamikor a kilencvenes évek legelején volt egy kifejezése, kapott is érte délvidéki földijeitől eleget: főállású magyarok. A szóösszetétel, ha jobban belegondolunk, nem kíván különösebb magyarázatot, mégis tegyük hozzá: ama határontúliak, akiket eme, egyértelműen minősítő terminus illet, idestova három évtizede fertőzik a kárpát-medencei magyar életet. És verik át, használják ki és árulják el folyamatosan nemzetüket, nemzettestvéreiket, a jámbor-segítőkész anyaországot és azt a szívet melengető, nagy eszményt, amit a magyar összetartozás, a szétszaggatottságban a magyar egység kell – kellene – jelentsen. Sok-sok évet töltöttem el „határon túli” ügyekkel foglalkozván, valaha Szegeden éppúgy, mint később a Magyarok Világszövetségének lapjánál és a Duna Televízióban, de töredelmesen be kell vallanom: bizony, jó időbe telt, amíg a főállású magyarok egészen különleges kártékonyságával teljesen tisztába kerültem.
Sok apró építőkocka kell mindehhez: a valaha széltében-hosszában ünnepelt-sztárolt, szépirodalmi és közéleti karriert befutott temesvári orvos házaspár, amely egy hangulatos vacsorán vágja az ember szemébe, hogy: „Tudjátok, mit ártotok ti nekünk ott, Magyarországon ezzel a folytonos édes Erdélyezéssel”? Az ezredéves határszélen élő, a gyimesi magyarok egyik „főnökének” tartott férfiú, aki bősz ígérgetései ellenére, minden érintettet rendesen „átdobva” nem jön el az ezeréves határon tartott június 4-i megemlékezésre, ahol egyszerű csángó férfiak és asszonyok, tizenéves diákok és környékbeli értelmiségiek tucatszámra tolonganak. A délvidéki „kommunikációs szakértő”, Milosevic rezsimjének állítólagos üldözöttje – jelenleg a megmaradt egyik nyugati magyar lap szerkesztőbizottságának jeles tagja –, aki a szerkesztőségben szemrebbenés nélkül úgymond „figyelmezteti” magyarországi kollégáját, ne magyarkodjon. (Régi ismerősei szerint annak idején Újvidéken, abban a redakcióban nem is engedte magyarul beszélni kollégáit, úgyhogy jelen esetben még jól is járt a megrovott illető).
Főállású magyarok.
Ők azok, akik gyakran a teljes anyaországi kiábrándultságig vezető építőkockákat rakosgatják az elcsatolt területek magyarságával kapcsolatban. Az olvasó elrémülne, ha közreadnám, hogy például a Duna Televízióban igen sokan miként „viszonyultak” – főállású nagyságainknak köszönhetően – a velük dolgozó határon túli magyarokhoz, hiszen, sajna, általánosítani nemcsak könnyű, de jelen esetben még kínálkozó lehetőségek is naponta tucatszám adódtak: a főállásúak tettek róla, derekasan. A váradi eset, erős a gyanúm, legalábbis tünetértékű. Csepp a tengerben. Jó nagy csepp, nem mondom, jó bűzös anyagból, kiadós méretekben elárasztván a kortárs magyar világot. És még csak sikkasztani sem feltétlenül kell hozzá. Elég tartás nélküli, elvtelen, megalkuvó, önző, eszménytelen-cinikus és elszánt „magyarnak” lenni, és elszakított magyarságunkat fennen lobogtatni – jól fizető, profi főállás biztosítva, ünnepléssel-reputácóval-elismertséggel határokon innen és túl, az együttérzéssel és a nemzeti szolidaritással ocsmány módon és permanensen visszaélve, azokat aljasul kihasználva, csakis és kizárólag saját zsebre játszva. Élősdi álnemzeti herék módjára. Persze – ha mindezt tehetik… Ha több mint negyedszázad múltán is, ha lassan harminc éve tétova tájékozatlanság, bicskanyitogató fél- vagy inkább negyedműveltség, nagycsoportos óvodásokat megszégyenítő naivitás, no meg kötelező feladatokat kipipáló hanyag nemtörődömség az úr e téren szerte a Kárpát-medencében… A főállású magyarok paradicsomában. Így jutunk el az immáron jó évtizede némi port vert Mucuska-ügyhöz (kiderült, hogy profi román – főállású magyar – hírszerző dolgozhatott a határon túli magyarok hivatalában is) – és tovább… Ideje lenne fölébredni, feleim, ott az illetékes hivatalokban.
Domonkos László. Magyar Hírlap. Magyar Hírlap

Fontos a jó falukép és a műemlékvédelem
Építészeti és műemlékvédelmi szakemberek az önkormányzatok képviselőivel ültek asztalhoz csütörtökön Vármezőben, hogy arról egyeztessenek, milyen szabályozásokat kellene alkalmazni az építkezések során, hogy megtarthassák a hagyományos faluképet és értékeket.
Az épített és természeti örökség területén projekteket valósítottak meg a Nyárádmentén, rengeteg felmérés, tanulmány készült, az ország legjobb szakembereivel dolgoztak az utóbbi években, mégis úgy érezték, hogy bizonyos dolgok párhuzamosan futnak. Amíg a tanulmányok készülnek, a felmért értékek lassan eltűnnek az életünkből – véli Antal Zoltán kistérségi ügyvezető, akit a rendezvény céljáról kérdeztünk. A mostani szakmai találkozó azért időszerű, mert a legtöbb felső-nyárádmenti község most dolgozza át a területrendezési tervét (PUG). Míg rengeteg dokumentáció készült értékeinkről, addig a PUG-ok „párhuzamosan” készültek, és a megyei tanács és a szakminisztérium is jóváhagyta volna anélkül, hogy a kistérségi törekvések megjelentek volna benne. Most még nem késő lépni, hogy bizonyos szabályozások szintjén megjelenjen a tervekben a hagyományos falukép elemeinek védelme, megtartása. Antal Zoltán hangsúlyozta: a hiányosságok mellett értékek is vannak vidéken, amelyek az urbanizáció és globalizáció hatására veszélybe kerültek. Ezért fenntartható fejlesztésben kell gondolkodni, és ez a szakmai találkozó jó alkalom arra, hogy elemezzék, miként segítik az értékek megtartását a területrendezési szabályozások.
Rodics Gergely, a Pogány-havas Kistérségi Társulás menedzsere arról szólt, mennyire összeegyztethető a hagyomány és a korszerűsödés a vidékfejlesztés során. Beszélt azokról az építészeti típustervekről, amelyek ingyenesen beszerezhetők a Hargita megyei önkormányzatától, és szó esett a régi épületek felújításáról, „újrahasznosításáról” is. Furu Árpád építészmérnök a Felső-Nyárádmentén 2013-ban végzett kutatásaik, felméréseik nyomán készült tanulmányokat mutatta be, amelyek lényege, hogy rámutatnak a megfelelő anyaghasználatra, javaslatokat fogalmaznak meg és példaértékű épületeket mutatnak be, amelyek figyelembe vétele segítheti a hagyományos falukép megőrzését a jelenlegi építkezési irányzatok között is. László Annamária művészettörténész a PUG-ok részét képező történelmi dokumentációkra hívta fel a figyelmet, Guttmann Szabolcs műémlékvédelmi szakember Nagyszeben belvárosának korszerűsítési terveiről értekezett, míg Eugen Vaida építész a szászföldi régi épületek felújítási munkálatait ismertette.
Ezek a szakmai műhelymunkák sosem konkrét eredménnyel zárulnak, de „még egyet léptünk abba az irányba, amely a sikert, a végeredményt jelenti, hogy az emberek és a döntéshozók megértsék ennek lényegét” – összegezte Antal Zoltán.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro