Kirakatközvita
Átláthatóságot biztosítani a közigazgatásban, annak minden szintjén, illetve a civil társadalom, a polgárok részvételének ösztönzése a döntéshozatal folyamatában – ezek azok a fő célok, amelyeket a 2003. évi 52-es törvény szabályoz. Ennek szellemében kerül sor a nyilvános vitákra a közösséget érintő általános ügyekben. Hogy mennyire hatékonyak az önkormányzatok vagy a civil szervezetek által kezdeményezett közviták, arról könnyen véleményt alkothat az, aki részt vett, vesz a fenti címszó alatt megszervezett nyilvános meghallgatásokon. A vitapartnerek – ha egyáltalán vannak – legtöbbször felkészületlenek, nem tudnak kellőképpen érvelni, érzelmi töltetű felszólalásaikat nem veszik figyelembe. Gyakran a gazdasági érdekek érvényesülnek: egy sok millió eurós beruházást például nem tudott megállítani egy faluközösség közvitán kifejezett akarata (Székelykakasd esete a szemétteleppel), a regionális vízszolgáltató áremelési szándékával szembemehet-e a közösség (két nap múlva esedékes közvita), és ugyan mit tud a polgár a pályázatok támogatási módjairól (tegnapi közvita), hányan szóltak hozzá a városi költségvetés-tervezethez, amit interneten lehetett tanulmányozni december óta?
Úgy tűnik, a nyilvános viták egyre inkább szerepüket vesztik a társadalomban, hiszen az elmúlt évekhez képest, amikor egy-egy közösséget érintő ügy kapcsán szűknek bizonyult a tanácsterem, napjainkban alig- alig tapasztalunk érdeklődést. Amolyan kirakatközviták előzik meg a döntéseket, csak hogy a hatóságok eleget tegyenek a törvényes előírásoknak. Vagy még ezek sem. A sajtó Sepsiszentgyörgy esetében például arról tudósít, hogy vissza kellett vonni a város kulturális stratégiájára vonatkozó határozatot, mert azt nem előzte meg a 45 napos közmeghallgatási időszak.
A www.edu.ro weboldal információi igen érdekesek a hatékonysági tényezők szempontjából. Maros megyében az 544-es törvény alapján 44 kérést nyújtottak be adatigénylésre a városi önkormányzatokhoz 2015-re vonatkozóan. Egyetlen kivétellel az Academia de Advocacy Egyesület érdeklődött az elfogadott határozatok, a közviták száma, résztvevői, a határozatok módosulásai felől. Az eredmények lesújtóak: nyolc kérésre a közigazgatási hatóságok még csak nem is válaszoltak a törvény által előírt 30 napon belül, a válaszokból pedig kiderül, ha szerveztek is közvitát, azon csupán néhány résztvevő jelent meg (az öt résztvevő már szép szám!), és 4-5 írásos javaslatot nyújtottak be. A civil szféra szinte láthatatlan e folyamatban, mind szervezetileg, mind magánszemélyként távol marad, és úgy tűnik, nem érzi fontosnak, hogy hallassa hangját. Ennek oka talán az is, hogy nem lát esélyt a változásra, hiszen, amint a hivatalos válaszokból kitűnik, a korábbi közvitákon elhangzott észrevételek, javaslatok legtöbbször nem köszöntek vissza az elfogadott határozatokban. Ehhez azt is hozzá lehet tenni, hogy a közviták résztvevőinek szakmai felkészültsége, hozzáértése az adott témához ritkán megfelelő szintű.
Nemrég egy sajtótalálkozón elhangzott: a közérdekű információkra vonatkozó törvény betartása egyre inkább opcionálissá vált. Hozzátehetjük: a jobb társadalmi döntések meghozatalát elősegítő közvita is egyre inkább látszatcselekvéssé válik, ha a civil szféra nem él a törvény adta jogokkal.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
Jó pár esztendővel ezelőtt esett meg, hogy – a müncheni Alte és Neue Pinakothek remekművektől pompázó termei után áhítozva – az akkor már évtizedek óta a bajor fővárosban élő, Kolozsvárról még a nyolcvanas évek elején eltávozott régi barátommal, Tóth Lászlóval – a helyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festészet szakának egykori docensével – arról folytattunk eszmecserét: szűkösre szabott időnkből hány órát kellene fordítanunk a két világhírű múzeum megtekintésére.
A vitának komoly tétje volt – annál is inkább, mivel tőlük alig szökkenésnyire még a Pinakothek der Moderne gazdag gyűjteménye is reánk várt. Okoskodó érvek ezúttal nemigen állhattak meg lábukon, hiszen az effajta kincseket őrző szentélyekben az Idővel is dacoló művek varázsereje a tér minden egyes pontján láthatatlan sugárral hálózza be, szövi át a termeket – mestertől, kortól, tárgykörtől, stílusirányzattól, technikától függetlenül, bárhova is lépünk, bármerre tekintünk. Ám míg jómagam az erdélyi diktatúra esztendeinek rozsdamarta kalitka-világából kiröppenve – ami Lacinak is otthona volt egykoron –, inkább az emlékezetes történelmi idők bűvkörének csábítását éreztem erősebb vonzerejűnek, ezért aztán Dürer, Altdorfer, Cranach, valamint a flamand és itáliai nagymesterek kisugárzásával kívántam volna inkább szembesülni, addig kiváló festő, grafikus, díszlettervező barátom inkább a moderneket választotta. Ez nem volt számomra meglepetés, hiszen jól ismertem őt.
Meg is győződhettem efelől, midőn Goya, Géricault, Manet, Degas, Toulouse-Lautrec és Cézanne művei előtt elhaladva – már a moderneket bemutató épületben, Georg Baselitz következetesen fejjel lefelé felaggatott, méretes vásznakra felvitt alakjainak megtekintése után –, szinte sóbálványként időzött el Francis Bacon biomorf lényeinek dekódolhatatlan látványvilága előtt. Ez a hármas felépítésű, freudi álomlenyomat-szekvencia hallucinogén ihletettségével, bomlásban erjedő vonal-univerzumával Tóth művészi életpályájának utolsó korszakát nemcsak tagadhatatlanul megérintette, de egyfajta személyes karizmájú keretbe is foglalta. Ott állva a Keresztre feszítés (1965) című triptichon előtt, csak hosszú percek múlva szólalt meg. Közben azt fejtegette, mit jelenthet egy művész számára a kép kizárólagos szemlélésén túl az azt megalkotó személy valóságos énjével is szembesülni, a némaságában is beszédes kép megteremtőjének élő pillanatait érzékelni, hangját hallani, gesztusait, netán alkotó mozdulatait sebesen pergő filmkockák formájában lényünk erre predesztinált archiváló kamráiban megőrizni, majd bármikor, ha a helyzet úgy kívánja, akár fel is eleveníteni. A jelentől térben és időben folyamatosan eltávolodva mindez különös hangsúlyt kap a sajátos életkép-szekvenciák tükrében, miután egy mű jellege és az azt világra hozó személy egyénisége, jelleme között többnyire ok-okozati összefüggés is kimutatható. Nemrég ötlött elém ez a múltból felderengő epizód – éppen akkor, amikor az erdélyi művészet mindeddig példátlan Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című seregszemléjét jártam be Buda tetején, a Magyar Nemzeti Galéria termeiben. Nem kevés szó esett e rendhagyó tárlatról már ez idáig is, és minden valószínűség szerint a jövendő hangjai/visszhangjai tartogatnak még egy és más közérdekű gondolatot, esetleg megszívlelendő tanulságot az eseményről mindannyiunk számára. A gazdag anyag magával ragadó összképe minden kétséget kizáró bizonyítékként szolgált arra, hogy a szóban forgó hét évtized műteremtése mind minőségében, mind pedig sokrétűségében és üzenet-értékében is példásan gazdagította nemzeti kultúránk Pantheonját – még a sorsfordulók legridegebb időszakaiban is. Az igencsak szerteágazó pályaíveket rendszerbe foglaló kiállítási anyag bemutatása Szücs Györgynek, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesének hozzáértő kurátori munkája nyomán valósulhatott meg.  A kiállított több száz mű között vándorolva, amikor Tóth László festményei előtt elidőztem, megilletődöttséggel elevenítettem fel lelki kivetítőm vásznára az ellibbent müncheni pillanatokat, mivel ma már csupán az emlékezés folyamatosan halkuló képei-hangjai adhatják vissza számomra lényének mindenkor nyugalmat árasztó, sugárzóan intellektuális voltát.  Így keríthetett hatalmába a helyszínen akkor és ott egy olyasfajta „kettős látás”, amely egyidejűleg tette lehetővé művek élvezetét, és idézte fel – háttérképekként – az azokat megálmodó és megteremtő, esztendőkön át közös sorscsapásokon együtt haladó művésztársak személyiségét is. Maholnap lassan már három évtizede, hogy egykori kolozsvári létem emlékszelvényei pusztán a mementó szintjén tünedeznek elő. E tárlaton pedig különösen beszédessé vált a múlt, moccanni látszott az Idő, ahogy a művek keretéből azok primér látványán túl a rejtett perspektíva érzéki csalódása újra közel hozta azokat, akikkel valaha közösen pörögtek művésznapjaink.
Jelezni szeretném: nincs szándékomban mélyebb műelemzésekbe bocsátkozni, jobbára csak terem-sétáim közepette elővillanó kaleidoszkóp-képeimből idéznék fel egyet s mást; köztük olyasféléket, amelyek a szemlére kiállított tárgyaknak a látogatók által kevéssé ismert mozzanataiként tarthatók számon.
S ha már a festő, grafikus, díszlettervező Tóth László neve amúgy is szóba került, egy pillanat erejéig megállnék felesége, T. Szűcs Ilona csendéletei előtt. Ezek a metafizikus ihletésű, olykor Chirico formai szűkmarkúságával párhuzamba hozható, már-már depresszíven és lunatikusan sivár, a monokróm színskála spektrumába elhajló kompozíciók rendszerint alig egy-két szimbolikus értelemmel felruházott elemet láttatnak csupán. Hűvös, szomorú kép mindahány. Elgondolkodtatók. Ám ennek szöges ellentéteként Ica valójában nap mint nap a sugárzó jókedv körülrajongott hírnöke volt, a humor és játékosság mindenre kapható cinkosa. Amikor László elhatározta, hogy a diktatúra agóniájának elviselhetetlensége miatt egy közös kiállítás lehetőségével Németország irányában végleg elhagyják az országot, Ica határozottan ellenezte férje radikális szándékát. Ő ugyanis jól érezte magát a Szamos-parti Donát út műtermeinek bohém világában; intenzív társasági életet élt. Ebből László is ki-kivette részét, ám a férj szellemi elmélyülésre hajló habitusa a magány nyugalmát sokszor előnyben részesítette a felesége által kedvelt életformával szemben. László e kiállításon megjelenő méretes képei igazolták is mindezt, ahogy az analitikus szerkezet formarendszereit merevítette ki a vásznakon (Kompozíció alakokkal; Az Utunk szerkesztőségében, Ica kaktusszal, A fizikus és felesége).
Ám akkor, a Tóth család sorsának alakulásában nem akármilyen szerep hárult a Makfalván született festő-grafikus Kusztos Endrére, aki a Nagy István-i hagyományok nyomán a szénrajztechnika bravúros művészi leleménnyel megáldott mesterévé lett. Kusztos Miklóssy Gábor tanítványa volt, miként Tóth László is. Rajzai az erdők és rekettyések, vízparti hínárosok érrendszeri képének „párlatai”; az erdélyi flóra szívverésének érzékeny lélekkel megörökített hiteles kardiogramjai (Fekete csend a fák között, Székely gótika, Fenyők a sziklán). Szerénységtől áthatott galamblelkű lénye egyéni életművet volt képes megteremteni lüktetően karizmatikus fekete vonalak szövevényéből.
De voltaképpen mi köze volt Kusztosnak Tóthék sorsához? Minthogy Ica minden győzködése ellenére képtelen volt férjét szépszerével lebeszélni a végleges eltávozásról, egyfajta „művészcselhez” folyamodott: alkalomadtán szándékosan „elszólta” magát Kusztos Bandi előtt, hogy a tervezett kiállítás apropójával végleg nyugaton akarnak maradni; azt remélve, hogy Kusztos valahol csak kifecsegi a titkot, így a „bűnös” szándék az illetékes elvtársak tudomására jut, s ennek következtében bizonyosan meghiúsul majd a kiutazás is. Bár lassan baktatott az idő, ám egy szép napon a két útlevél váratlanul megérkezett – Laci örömére, Ica bánatára. Mivelhogy Kusztos Bandi – mi sem természetesebb – hallgatott. Így aztán mégiscsak el kellett jönnie a sátorbontás pillanatának. Laci évek múlva, már Németországban – némi önváddal hangjában – megvallotta nekem, hogy Ica soha, egyetlen pillanatig sem érezte otthon magát új hazájában.
Tóth László munkamódszeréről kiegészítésként még csak annyit: képei rendszerint már a fejében végleges formát öltöttek. Erős szellemi motivációtól vezérelve belső énjében előbb minden részletet nagy pontossággal kiérlelt, majd csak azt követőn kezdett a kivitelezéshez. Látványvilágának megformálásakor észrevehetően nem kis szerep jutott díszlettervezői szemléletének és tapasztalatainak is. Köztiszteletnek örvendő professzora, a képzőművészeti főiskola vezető tanára, Miklóssy Gábor, akinek markáns vonalakkal szerkesztett képei ugyancsak jelen voltak a királyi várban látható anyagban (Háton fekvő akt virággal, Öregek), egykor a következőképpen nyilatkozott erről diákjai előtt: „Fiaim, ne feledjék, hogy nem a festés az, ami a legnagyobb lelki megterhelést jelenti egy művész számára, hanem sokkal inkább az a »folyamat«, melynek során a művész »ráhangolódik«, más szóval »felkészül« az alkotás soron következő műveletére”.
Utolsó korszakában Tóthnak is kedvelt témája volt a gyökérzet megjelenítése (teljességgel eltérő megközelítésben, mint Kusztosnál), a „makro” rajzolatok látványának „mikro” pontosságú leképzése; a realizmus és az absztrakció egyetlen felületen történő összebékítésének izgalmas kísérlete. Gyakorta dolgozott tűhegyes grafitceruzával. Akár még méretes felületein is.
Árkossy István
(Megjelent a Magyar Napló januári számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.) Szabadság (Kolozsvár)

Vizsgálódtak, majd megállapították: minden rendben
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnál (EMNT) vizsgálódott az Adó- és Pénzügyi Hivatal (ANAF) – tudtuk meg az egyesület szerdai csíkszeredai sajtótájékoztatóján.
A sajtóeseményen először a Maros Megyei Törvényszék minapi döntéséről volt szó. „Reméljük, hogy ezzel a székely lobogókat érintő feljelentések és zaklatások sora abbahagy, vagy mondhatnám azt is, hogy megszűnik” – fogalmazott Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke
Az ügyvezető elnök részletesen beszámolt arról is, hogy az elmúlt időszakban az ANAF adócsalás elleni osztálya az EMNT egyesületét vizsgálta. Arra voltak kíváncsiak, hogy az egyesület tevékenysége mennyire van összhangban az alapszabályzatában megfogalmazott célokkal. „Akkor elvitték az összes támogatási szerződésünket, amelyet a magyar nemzetpolitikai államtitkársággal kötöttünk az elmúlt öt évben. Ezek a dokumentumok kivétel nélkül magyar nyelven készültek. Az ANAF munkatársai jelezték, hogy kérik a dokumentumok román fordítását is” – mondta Sándor Krisztina, aki szerint az lenne a természetes, hogy ha a román hatóságok ellenőrizni akarnak ilyen típusú iratokat, akkor a saját költségükön készítsenek fordításokat, és ne az adott egyesületet, alapítványt vagy intézményt terheljék ezzel. „Azóta már lezárult a folyamat, és megállapították, hogy minden rendben volt” – tette hozzá.
A honosítási folyamat jelenlegi helyzetére áttérve Tiboldi László ügyvezető alelnök elmondta: jelenleg országos szinten 31 demokráciaközpontban – a magyar konzulátusokkal együttműködve – végzik ezt a munkát, valamint az ehhez kapcsolódó egyéb feladatokat. „Eddig világszerte 785 000 kérelmet adtak le a magyar állampolgárság könnyített eljárásban történő megszerzéséhez, s ennek több mint fele Erdélyből származik. Az innen beérkező kérelmek mintegy 70 százalékát az elmúlt öt évben a demokráciaközpontok munkatársai állították össze” – mondta Tiboldi.
Molnár Rajmond. Székelyhon.ro

Egyed Ákos párhuzamos történelmekről és a székelység megmaradásának esélyeiről
Erdély és a Kárpát-medence egyik legismertebb történésze, a Kolozsváron élő Egyed Ákos kapta idén az életműdíjat az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak ünnepélyes átadásán. A 86 éves történész 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, fő kutatási területei: a székelység története, az 1848-as forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásai, Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története. Jelenleg az új, háromkötetes Székely történelem című munkán dolgozik társszerzőként és a szerkesztőbizottság elnökeként. Egyed Ákost a múlt tanulságairól, a székelység megmaradásának esélyeiről, román és magyar történelmi mítoszokról és a párhuzamos történelmek közelítésének lehetőségéről kérdeztük.
- Azt mondta egy előadásában: azért kell tanulmányozni a történelmet, mert abból tanulságokat lehet levonni a jövőre nézve. Ön sokat tanulmányozta a székelység történetét: érvényes ez rájuk, a székely közösség jövőjére is?
- Az igazság az, hogy nem egyes történelmi eseményekből, hanem tágabb értelemben vett korszakból, intézmények fennállásából lehet tanulságokat levonni. A történésznek mindig szét kell tudnia választani a jelentős eseményeket a jelentéktelenektől, csak az a bökkenő, hogy néha megváltozik a nézőpont: ami egy ideig részletkérdésnek tűnt, arról egyszercsak kiderülhet, hogy nagyon oda kell figyelni rá.
A székelység történetében a székely örökség (siculica hereditas) a földtulajdon egyik legfontosabb formája volt. A siculica hereditas olyan földtulajdont jelentett, amelyhez a királynak se volt joga hozzányúlni. A király nem kobozhatta el, nem adományozhatta másnak a székely ember földbirtokát, és akkor sem szállt a királyi tulajdonba, ha nem volt örököse az illetőnek: ebben az esetben a rokonságra vagy a faluközösségre maradt a föld. Ez a székely örökség 1562-ig működött ilyen formában. Akkor volt egy nagy székely felkelés, amit úgy toroltak meg, hogy megszüntették a székely örökség említett jellegét. Ettől kezdve a hűtlenséggel vádolt személytől el lehetett kobozni a birtokot. Ezzel bevitték a Székelyföldre a feudalizmust és a jobbágyrendszert, ami azelőtt csak csírájában létezett ezen a területen. Addig a jobbágy szót nem is használták, „földönlakónak” nevezték, aki a más földjén dolgozott.
- A földtulajdon mint megtartó erő
- De a székely örökség mégis erősen tartotta magát mint fő tulajdonforma egészen a 1848-ig, vagyis a polgári földtulajdon kialakulásáig. A földvagyon és az erre épülő földművelés és állattenyésztés évszázadokon át megtartotta a székelységet. Ebből biztosították a hadi szolgálattal járó kiadásokat is, ami a székely nép fő feladata volt: a föld termelte ki a lótartás és a hadi felszerelések költségét. A haza védelméért cserébe viszont nem kellett adót fizetniük. A székely örökség volt az a tényező, aminek köszönhetően ennek a régiónak a lakossága meg tudta őrizni évszázadokon át az identitását.
Manapság, ha a Székelyföldön jár, akkor azt látja az ember, hogy a határ fele nincs megművelve. Hatalmas területeken, nagyrészt máshonnan érkezett pásztorok legeltetik a juhnyájaikat. Az 1989-es változások után a földek nagy része visszakerült a korábbi tulajdonosokhoz, de már nincs úgymond értéke. Egymás után dobják el a tulajdonosok, majdnem ingyen, és a föld elkótyavetyélésével megszűnik a kapcsolat a székely ember, a székely család és a szülőföld között. Ez az oka, hogy a falvak néptelenednek el. Ha a falu már nem védi meg a szülőföldet, fellazul a kapocs, szétlazulnak a családok, szétszóródik a falu lakossága. Márpedig Székelyföldnek a fő településformája a falu volt: csak későn alakultak ki a mezővárosok és a régió egyetlen szabad királyi városa, Marosvásárhely.
Mindezek miatt a székelység jelenleg olyan súlyos helyzetben van, hogy ha nem alakul ki valami olyan stabil foglalkozási ágazat (főleg iparra gondolok), amely tömeges megélhetést biztosít, akkor a székely fiatalok el fognak vándorolni.
- „Mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk”
Napjainkban a hazai történelemtudomány egyik fő sajátossága a párhuzamos történelemírás. Például az Ön által behatóan tanulmányozott területen, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tekintetében is van egy román és egy magyar „változat”. Hogy látja: van esély a párhuzamosság felszámolására és arra, hogy egy közös (magyarok és románok által egyaránt elfogadott) történelem alakuljon ki – a kényes kérdésekben is?
- Ez a kérdés régóta foglalkoztat engem, mert a történelem értelmezése kihat a közhangulatra. Figyelje meg az utcák, terek elnevezését: ma már Kolozsvár olyan, mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk. A kétfajta történelemszemlélet közelítése a közhangulaton is javítani tudna, és erre jó példa a német-francia közös erőfeszítés, amellyel legalább azt elérték, hogy nem taszítja szét a történelem a két népet egymástól.
Nálunk súlyosabb a helyzet, és ennek az az oka, hogy a román történészek nem ismerik a magyar forrásokat, igaz a magyarok se eléggé a román forrásokat. Ennek az a következménye, hogy nagyon egyoldalúan látják a történteket. Magam is többször felhívtam a figyelmet különböző fórumokon arra, hogy ha nem ismerjük egymás forrásait, és nem próbáljuk a kettőt összevetve értelmezni, akkor elkerülhetetlen az egyoldalúság és az egymásra mutogatás.
- Ennek nyelvi akadályai vannak?
- Inkább azt mondanám, hogy nincs elég akarat. Én magam is többször javasoltam román kollégáknak, hogy üljünk össze, és próbáljunk olyan közös témát találni, ami összeköt, és abból kiindulva haladjunk a legkényesebb kérdések fele. Ilyen közös téma például a jobbágyfelszabadítás: ez mindenkinek érdeke volt, aki itt lakott Erdélyben. Erről 1848 júniusában hozta meg a törvényt a kolozsvári Országgyűlés. 1848. június 18-án lépett érvénybe, és abban a pillanatban a román jobbágyok is tulajdonosaivá váltak annak a földnek, amit megműveltek és addig robotot vagy dézsmát adtak róla. Kialakult egy erős román földtulajdonos paraszt osztály, amellyel óriásit lépett előre a román társadalom. Nos, erről a mozzanatról a román történetírás alig ejt szót.
Ebből kiindulva lehetnek megtalálni a közös hangot, és aztán kellene az 1848 őszén, s telén dúló polgárháborúról is beszélni, aminek következtében egész vidékek magyarságának nem kis része pusztult el például Alsó-Fehér megyében. Aztán következett a megtorlás, amelynek során sok román is elpusztult, de nem annyi, mint magyar, és ezt éppen a román források is bizonyítják.
1848 tavaszán a balázsfalvi nemzeti gyűlés kérte, hogy a románt is ismerjék el Erdély negyedik nemzetének a magyar, a székely és a szász mellett. Csakhogy ekkor, 1848 tavaszán szűntek meg a középkorból fennmaradt rendi nemzetek, a velük járó előjogokkal együtt – helyükben polgári nemzetek alakultak ki. Ezért a román mint rendi nemzet elismerése nem történt meg, de a kolozsvári országgyűlés eltörölte a megkülönböztető rendi törvényeket, és kimondta, hogy az ország minden polgára jogilag teljes mértékben egyenlő. Az erdélyi után a pesti országgyűlés (amelyen román képviselők is voltak) szintén elfogadta ugyanezt. Ez 1848 nyarán történt. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a magyarság ezt követően is fenntartotta azt az álláspontját, hogy egyetlen politikai nemzet van, a magyar, és ennek a politikai nemzetnek a része minden állampolgár. Ezt a koncepciót a románok sohasem tudták elfogadni. A kérdés tehát nagyon bonyolult, de a két történetírásnak ebben a bonyolult kérdésben is volnának olyan fogódzói, amellyel a két koncepciót úgy lehetne közelebb hozni egymáshoz, hogy azok az általános történetírásban és a történeti tudatban a maguk helyére kerüljenek. És azt is nagyon fontos lenne elmondani, hogy maga a nép abban az időben ilyen élesen nem érezte az ellentétet, mint ahogy azt a későbbi történetírás be akarja állítani: hisz a mindennapjaikat békésen élték a magyarok és a románok a falvakban. Az ellentétek a politikai elit szintjén voltak élesek.
Minderről, ismétlem, közösen kéne beszélni, román és magyar történetíróknak. Főleg ilyen országban, mint a mienk is, ahol annyira fontos a történelem a közhangulat szempontjából.
- Az új román történészgenerációban vannak néhányan, akik próbálják megtisztítani történelemtudományt a mítoszoktól. Gondolok itt például Lucian Boiára. Találkozott vele?
- Személyesen nem találkoztunk, de ismerem a munkásságát. Nemcsak ő, hanem még néhányan a fiatalabb generációból igyekeznek a román történelemről objektíven, mítoszok nélkül beszélni, például elismerik, hogy tudománytalan a „három román országról” beszélni (amelyek között Erdély az egyik román ország). De a legkényesebb kérdéseket egyelőre ők is kerülik. Az általuk elindított tendenciát kéne erősíteni, nagyobb teret adni nekik a román köztudatban is – magyar részről persze nincs híja az érdeklődésnek.
- Nekünk, magyaroknak nincsenek ilyen heroizáló mítoszaink, amelyek a történeti tudatunkba épültek?
- De vannak, csakhogy ezeket a magyar történelemtudomány már rég úgy kezeli, ahogy kell, vagyis mítoszként. A történetírás módszertana a 19. században alakult ki, ennek legfontosabb eleme a forráskritika. A magyar történetírás ezt alkalmazza, így sokkal kritikusabban viszonyul a romantikus elméletekhez, mint a román. Gondolok itt például a romantikus történetírásnak arra az elméletére, hogy a magyarok és a székelyek a hunok leszármazottai. Ettől azonban a tudományos történetírás már a 19. században elhatárolódott. Mindenestre az elgondolkodtató, miért tartja fenn magát ennyire makacsul a hun-magyar rokonság mítosza, annak ellenére, hogy a történetírás szerint idegenektől vettük át ezt az elméletet, onnan került a magyar köztudatba.
- Többször említette, hogy a székelység történetében még sok fehér folt, megválaszolatlan kérdés van. Mondjon egy példát.
Például a székelység eredetének kérdése. A közvélemény most is azt tartja, hogy hunoktól származunk, hisz sok amatőr történész most is ezt terjeszti, Anonymusra meg Kézai Simonra hivatkozva. De erre, ismétlem, nincs bizonyíték.
- Készül az új, háromkötetes Székely történelem, amelynek Ön egyrészt társszerzője, másrészt a szerkesztőbizottság elnöke. Mi újat hoz ez a székely történetének eddigi koncepciójához képest?
- Mindkét koncepciót ismertetjük: azt is, amely szerint a székelyek magyarok, és azt is, amely szerint a székely: csatlakozott nép. Két szerző, mindkettő a maga forrásaira hivatkozva, kifejti erről a véleményét. További nagy kérdőjel a székelyek letelepedésének problematikája: a régi történetírás szerint ez teljesen spontánul történt, van azonban egy olyan felfogás is, miszerint betelepítették őket. Ennek bizonyítéka például, hogy annyira sikeres volt a székely megtelepedés, hogy az teljesen spontánul aligha mehetett végbe. Én is hajlok ezen elmélet felé. A nemzetségek és később a székek közti határokat olyan pontosan megjelölték, hogy az teljesen spontánul aligha történhetett meg.
- A fiatal történészek számára tehát ez a téma valóságos aranybánya lehet. De vannak források, amelyek alapján tovább lehet kutatni a székelység eredetét és megtelepedését?
Egyrészt ott van a szavakban, elnevezésekben rejlő lehetőség, például a határok, falvak megnevezése. Kérdés például, miért van Erdővidéken három Ajta: Nagyajta, Középajta és Szárazajta. Nagybacon egyik fele Sepsibacon volt, a másik fele Telegdibacon. A technika fantasztikus vívmányaival az írott forrásokat is sokkal hatékonyabban lehet tanulmányozni – gondolok itt arra, hogy például nem kell már órákon, sőt napokon keresztül, másolni a levéltárban egy-egy dokumentumot, hanem pillanatok alatt kikereshető és lemásolva a kezedbe is adják.
Ezernyi titkot rejt még a föld
A másik nagyon fontos forrás, amelynek a kiaknázása még csak éppen elkezdődött Székelyföldön, a régészeti feltárás és az abból származó leletek. Még nagyon sok mindent rejt a föld! Most Székelyudvarhelyen a Székelytámadt várnál folynak az ásatások, és tavaly az egyik régész megtalált egy téglatöredéket, amelyen rovásírásos jelek vannak, Háromszéken pedig, úgy tűnik, talán honfoglalás kori temetőket tártak fel, de a leleteket még mindig nem sikerült pontosan „megfejteni”. A régészet tehát még nagyon sok újat ígér a székelység kutatásának terén. A probléma az, hogy a régészeti feltárás azon túl, hogy nagy szakértelmet igényel, rendkívül költséges is.
- Van rá remény, hogy ez az új Székely történelem egyszer román nyelven is napvilágot lát?
- Ötletként felmerült már. Nem lenne könnyű feladat, de valóban nagyon jó volna. 
T. Koós Imola. maszol.ro

A korruptakat szeretné lecserélni a néppárt
Kudarcba fulladtak a tárgyalások az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) között. Kolozsváron tartott sajtótájékoztatóján a párt elnöke, Szilágyi Zsolt bejelentette, önállóan vesznek részt a júniusi önkormányzati választásokon. A néppárt felkészüléséről a választásokra Toró T. Tibort, az EMNP alelnökét kérdeztük.
– Milyen választási stratégiával indul az Erdélyi Magyar Néppárt az idei helyhatósági választásokon?
– Az önkormányzati választás a helyi és regionális közösségek jövőjéről szól. Arról, hogy a kecskére – korrupt és basáskodó vezetőkre – bízzuk-e továbbra is a káposztát, vagy megpróbáljuk megvédeni magunk, és okosanszervezni dolgainkat. Az RMDSZ szerves része egy negyedszázada kiépült, ezer sebből vérző román politikai rendszernek, amely most recseg-ropog és minden bizonnyal a végnapjait éli. Lehetnek benne derék magyar helyi vezetők, akik megpróbálják legjobb tudásuk szerint tenni a dolgukat, de a rendszer – az intézményesített korrupció, az Erdélytől idegen közigazgatási kultúra, a túlzott központosítás – előbb-utóbb őket is saját arcára formálja vagy bedarálja. Ezért úgy látjuk, az egész rendszert, továbbá az azt szolgáló, tovább éltető vezetőket kell lecserélni és ezt a választások alkalmával meg is lehet tenni. Az RMDSZ-szel ellentétben a néppárt nem része ennek a rendszernek, nem is volt soha, hiszen születése óta azok találtak benne helyet, akiket a korrupt balkáni rendszer idegen testként kitaszított vagy olyan fiatalok, akik hisznek szülőföldjük életerejében, megújulási képességében. Leegyszerűsítve: az RMDSZ balkáni magyarokká akarja alakítani közösségünk tagjait, mi pedig erdélyi magyarok szeretnénk maradni. Ezért a néppárt igyekszik mind a helyhatósági, mind a parlamenti választásokon olyan jelölteket állítani, akik ebben hisznek, ezért akarnak dolgozni, és képesek igazunkról meggyőzni a több évtizedes helyben topogás és öncélú sikerpropaganda miatt elbizonytalanodott vagy megcsömörlött választópolgárt.
– Az RMDSZ-szel, illetve a Magyar Polgári Párttal tervezett összefogás elmaradása mennyire nehezíti meg a néppárt kampányelképzeléseit a szórványban?
– A néppárt eleve az RMDSZ és az MPP azon részével szeretett volna összefogni – erről szólt együttműködési ajánlatunk – akik hasonló módon gondolkodnak a politikáról, annak közösségszolgáló szerepéről, mint mi. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy az RMDSZ és MPP vezetésében a balkáni magyarok vannak többségben, azok, akik számára Bukarest az iránytű, a maga központosító, egységes román nemzetállami céljaival. Akik a politika közösségszolgáló szerepéről hozzánk hasonlóan gondolkodnak, akár az RMDSZ-ben, akár az MPP-ben, azok számára egyénileg vagy csoportosan továbbra is élhetnek a néppárt együttműködési ajánlatával. Pártunk, mint minden más párt, csak egy eszköz és egy keret a közösségi célok megvalósításához. Számítok arra, hogy lesznek ilyen csoportok, akár a tömbben, akár a szórványban, akik pont olyan elégedetlenek a jelenlegi megfáradt politikai rendszerrel, mint mi és nálunk találnak társakra, valamint lehetőségre az újrakezdéshez.
– A marosvásárhelyi előválasztáson mért mintegy 30 százalékos néppárti támogatás a helyi magyarság körében milyen kihatással van a néppárt erdélyi megítélésére?
– A marosvásárhelyi előválasztás arról szólt, hogy össze tud-e fogni a politikum Marosvásárhely visszaszerzése érdekébenvagy nem. Úgy látom, az RMDSZ ebben a helyzetben sem képes a közösség érdekét felismerni vagy elismerni. Számukra a képviseleti monopólium megőrzése országos szinten fontosabb, mint Marosvásárhely. Jogosan erősödik a gyanú, hogy eleve nem is gondolták komolyan az egészet. Egyre inkább azok álláspontja látszik igazolódni, akik már 2000 óta önfeladással és bundával vádolták az RMDSZ országos és helyi vezetőit. Szomorú helyzet ez, de nem tehetünk mást, mint tudomásul venni. Az előválasztás arra viszont kétségtelenül alkalmas volt, hogy kimutassa a néppárt támogatásának növekedését. Hasonló tendenciát mutattak a szociológiai felmérések Erdély néhány más központjában is, mint például Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen vagy Nagyváradon. Ez számunkra öröm, ösztönző a folytatáshoz, ugyanakkor felelősség is.
–Több székelyföldi városban is kérdéses az eddigi polgármesterek indulása, viszont a helyi választópolgár mégsem lát olyan „felépített” arcokat, akik sikerrel vehetnék a megmérettetést. Vannak-e olyan jelöltjeik ezekben a városokban, akiket befutóvá lehetne tenni?
– Kétségtelenül létezik egy elbizonytalanodás az önkormányzati tisztségviselőkben, különösen azok között, akiknek van okuk félni a számonkéréstől, jöjjön az az igazságszolgáltatás intézményeitől vagy a választók közösségétől. Ezért több helyen alakulhat ki politikai légüres tér az önkormányzati választásokon. Azon leszünk, hogy ezt rátermett, hiteles vezetőkkel betöltsük. Ennek a jelöltállítási folyamatnak a végéhez közeledünk. Nemsokára bemutatjuk jelöltjeinket Erdély fontosabb magyarok által is lakott településein. Demokráciában a döntés mindig a választópolgárok kezében van, ők döntik el, ki a befutó. A néppárt országos kampánystábja és területi csoportjainak pedig az a dolga, hogy segítse a jelölteket elképzeléseik, programjaik megfogalmazásában és hatékony képviseletében.
– Egyesek azt híresztelik, hogy a néppártnak megromlott a viszonya a Fidesszel. Ez mennyire rontja a párton belüli közhangulatot?
– Akár jól is eshetne, ha aggódnak a Fidesz és a néppárt viszonya miatt, ha nem tudnám, hogy ezek az „aggodalmak” többnyire mögöttes, manipulatív tartalommal bírnak. A Fidesz Európa egyik legerősebb konzervatív gyűjtőpártja, Orbán Viktor pedig egyre inkább Európa egyik meghatározó politikusa. Mi egyelőre egy erdélyi regionális párt vagyunk, megfelelő önkritikai érzékkel, tudjuk a helyünket, de erősen hiszünk igazunkban. Viszonyunk a Fidesszel már csak a méretek miatt is aszimmetrikus, de évtizedek alatt kialakított stratégiai partnerségére büszkék vagyunk és továbbra is számítunk. A romániai választásokon azonban nem a Fidesz, hanem a néppárt jelöltjei méretkeznek meg és megítélésük elsősorban azon múlik, mennyire hitelesek és mennyire képesek mozgósítani az elbizonytalanodott erdélyi magyar választópolgárokat. Kampánycsapatainknak és választóinknak is azt ajánlom, ne máshonnan várják a megváltást, a megoldás – erős és öntudatos közösség, hiteles és rátermett vezetők, bátor és vállalkozó önkormányzatok, a közösségi autonómia következetes képviselete – a mi kezünkben van.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A 27. székely könnyű hadosztály története
Berekméri Árpád Róbert Lesz még kikelet! című tanulmánykötete – amelynek alcíme A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály a második világháborúban (1940–1945) – a marosvásárhelyi Lector Kiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában jelent meg 2015-ben. Marosvásárhelyen és több székelyföldi városban is bemutatták, a közönség mindenhol nagy érdeklődéssel fogadta. Berekméri Árpád Róbert történészt, a marosi egyházmegye egyházi levéltárosát kötetéről kérdeztük.
– Miért volt érdekes ennek a hadtestnek a története? Hogyan indult a kutatás?
– Különleges helyzetben voltam, ugyanis az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről László Márton kollégámmal egy kutatást végeztünk Budapesten, és miután befejeztük, Szabó Péter kollégám megkérdezte, volna-e kedvem hadtörténettel foglalkozni. Erre igennel válaszoltam, hozzátéve, hogy ha van egy marosvásárhelyi seregtest, aminek történetét megírhatnám. Először visszariadtam attól, hogy nincs elegendő levéltári forrás, de ő optimista emberként addig győzködött, amíg elvállaltam.
– Mikor kezdődött a hadtörténeti kutatása?
– 2005-ben kezdtem el a levéltári forrásokat és a hozzá kapcsolódó könyvészeti anyagot feltárni. Már abban az évben sikerült megjelentetni egy ismertető tanulmányt a Hadtörténelmi Közlemények oldalain és innentől kezdve gördülékenyebben haladtam. Egyre jobban élveztem az ezzel járó munkát.
– Tehát tíz év kemény munkája van benne?
– Pontosan, tíz kemény évbe tellett ez a kutatómunka. Először a levéltári forrásokat kutattam, utána az idős embereket kezdtük megkeresni, naplók kerültek elő, hadinaplók, visszaemlékezések, fényképek, különböző dokumentumok és 2008-ban már körvonalazódott, hogy ebből könyv is létrejöhet. Megírtuk a tiszti kar adattárát, előbb azt adtuk ki és utána 2008-tól 2015-ig tartott a gyűjtő és feldolgozói munka, amelynek az eredménye itt látható előttünk, kötet formájában.
– Említette, hogy kevés a levéltári forrásanyag. Milyen nehézségekbe ütközött?
– Különböző állományokban vannak a kis, apró adatsorok elrejtve, és ezekért át kellett a különböző levéltári egységeket nézni, ez volt a munka legnehezebb része. Volt olyan esetem, hogy több doboznyi iratot vizsgáltam és csupán két sornyi adatot tudtam belőle használni. Irgalmatlanul nehéz, időigényes, de ugyanakkor fantázaidús munka ez, mert amellett, hogy a hadosztály számára gyűjtöttem adatokat, időközben más témák is felcsillantak előttem. Félúton sokszor elkeseredik az ember, és azt mondja, ebből úgy sem lesz semmi, aztán újabb adatok kerülnek elő, amikor ezt nem is várja. Egy kutatónak mindig ez ad lendületet az újabb nekifutásnak.
– Ki segítette munkájában?
– A kutatómunka java részét én végeztem, de nem végezhettem volna el Szabó Péter, Illésfalvi Péter vagy Számvéber Norbert, a hadtörténeti levéltár főlevéltárosának értékes útmutatásai nélkül.
– Hogyan készültek az interjúk?
– A könyvnek két olyan melléklete van, ahol közkatonákkal, tisztekkel, altisztekkel foglalkozom és a vonatkozó levéltári forrásokat, kitüntetési, felterjesztési iratokat néztem meg. A központi levéltárból megkaptam a veszteségi adatbázist, és azokból szűrtem ki azokat a személyeket, akikről úgy gondoltam, élhetnek még, ha mondjuk 1920–22-ben születettek. Elindultunk megkeresni ezeket az embereket, de nem voltunk benne biztosak, hogy meg is találjuk őket. Olyan ez, mint a lottózás. Igazából végig kellett járni egész Erdélyt. Nemes Gyula kollégám sofőrködött és bábáskodott a két és fél év alatt, amíg elkészítettem a közel száz interjút. Emellett kollégák is készítettek interjúkat, például Nagy József és Benkő József is több százat, amelyekből az engem érdeklő dolgokat önzetlenül átengedték.
– Lesz folytatása a munkának?
– Remélem, hogy igen, ugyanis egy fotóalbumot szeretnék kiadni, amivel lezárnám ezt a kutatást. Rengeteg képet gyűjtöttünk össze családoktól és én úgy gondolom, hogy ők elvárják, nekem meg kötelességem a fotókat nyilvánosságra hozni.
– Volt-e személyes kötődése a témához?
– Legszemélyesebb a nagytatám, Vajda Mihály története, akinek az emlékére írtam ezt a könyvet. Ő a 27. székely hadosztály utászszázadánál szolgált. Ha létezett valaha nagyapa és unoka közötti igazi, mély barátság és jó kapcsolat, akkor az a mienkről is elmondható volt: nagyon ragaszkodtunk egymáshoz.
– Ez azt jelenti, hogy már gyerekkorban érdeklődött a múlt e szelete iránt?
– Így van. Sokat jártam nagytatámmal a mezőre dolgozni, és kaszálás, takarás közben rengeteget mesélt, amellett pedig gyerekkoromban egyebet sem csináltam, csak a kocsmában ültem az öregek között és hallgattam a háborús elbeszéléseiket, visszaemlékezéseiket. Jó színes történetek voltak ezek. Egyszer gyerekkoromban azt mondtam nagyapámnak, hogy ha megnövök, akkor azt fogom kutatni, amit te csináltál a világháborúban. Ő erre legyintett, hogy gyerekbeszéd, de 2008-ban még szerencsére megérhette a tiszti adattár megjelenését, a mostani könyvet azonban már nem. Hát így alakult a hadosztály története és az én katonatörténészkedésemnek a vonala.
– Levéltárosként mennyire tekinti rokonszakmának a hadtörténetet?
– A hadtörténész külön kategória, én egyházi levéltárosnak tartom magam, az egyház alkalmazásában állok, a fő irányvonal – amit követnem kell – az az egyháztörténet és az egyházi levéltárosi munka. Ehhez kötődik a doktori kutatásom is, A marosi egyházmegye története a két világháború között címmel. Ez a fő témám, és ugyanolyan elkötelezettséggel szeretném végigvinni, mint mostani kötetem megírását.
Antal Erika. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közbirtokosság: siker és buktatók
Egy falu életében meghatározó gazdasági és közösség-összetartó szerepe van a tizenhat évvel ezelőtt újraalakult közbirtokosságoknak. Noha mindenik más és más adottságokkal, lehetőségekkel rendelkezik, előfordul, hogy külső tényezők vagy belső viszályok nehezítik működésüket. Riportunkban a jelenlegi helyzetet járjuk körül, főként a csíki közbirtokosságok tükrében.
A közbirtokossági tagok jogaikat a közbirtokossági közgyűlésen szavazataikkal gyakorolták. A szavazati jog arányban volt a közbirtokossági vagyonrészükkel, melyekből a különböző alapszabályzatok szerint különböző részesedésekhez volt joguk – írja a tulajdon-visszaadásokért harcoló Garda Dezső A székely közbirtokosság című munkájának első kötetében. A közbirtokosságok újraalakulását a 2000. évi 1-es számú, az államosított erdők és mezőgazdasági földterületek visszaszolgáltatására vonatkozó törvény tette lehetővé.
„A közbirtokosságok szinte egy időben alakultak meg. Nagyjából ugyanazt a statútumot fogadtuk el, aztán az évek folyamán voltak módosítások, mindenki a helyi igények és adottságok szerint belevitt, vagy kivett valamit” – mutatott rá Biró Károly, a csíkszenttamási Terkő Közbirtokosság elnöke.
A közbirtokosságokat a tagok alapították, mint résztulajdonosok. Volt, ahol bizonyos összegeket is összepótoltak, hogy el tudjanak indulni. Jére Elemér szinte az újraalakulás óta elnöke a csíkjenőfalvi közbirtokosságnak. „Az indulás nagyon nehéz volt, hiányzott a tőke. Volt egy idősebb korosztály, ők tudták, milyen területeket kell visszaigényelni, mi voltunk, akik visszavettük. Próbáltunk minden területet telekkönyveztetni. Azt tapasztaltuk, ha elődeink annak idején nem rendben hagyták volna hátra jussukat, soha nem lehetett volna visszavenni.”
Harc a területekért
Kevés az a közbirtokosság, ahol teljes mértékben visszakapták a területeket. A csíkszentgyörgyi ezek közé tartozik. „A területek visszaadásakor az egyes törvények megállapítottak egy felső határt, ez húsz hektár volt. Amikor az erdészet átadta nekünk területeinket, épp emiatt maradtak még részek, amelyeket odaadtak Bánkfalvának. Rá öt évre jött a 247-es törvény, amelyben eltörölték a felső határt és visszaadták a jog szerint járó teljes területeket. Nekünk a tanács területeiből mértek ki annyit, amennyit elvettek. Ilyen szempontból utolsó négyzetméterig visszakaptuk” – nyugtázta Kézdi József elnök.
Nem mindenik közbirtokosság van azonban ilyen szerencsésnek mondható helyzetben. Főként a Hargita megyével szomszédos – Bákó, Neamţ – megyékben található egykori közbirtokossági területekért kellett megharcolniuk, vannak olyanok, amelyekért a mai napig perelnek.
Hat község adminisztrációs határában fekszenek a borzsovai közbirtokosság területei. 2005-ig telekkönyveztetni tudták a Hargita megyei területeket, de a Bákó megyében találhatóakat nem. Gyimesben 416 hektár erdőt csak birtokbavételi jegyzőkönyvvel vettek át, de nem sikerült telekkönyveztetni. „2008-ban bepereltük a helyi tanácsokat, hogy oldják meg a problémákat. A gyimesinél kijött a végzés, hogy adják ki a tulajdonjogi papírt, de azóta sem tették ezt meg. Most újból perelünk a gyimesi és az ágasi tanáccsal is, tehát még mindig folynak a harcok” – jegyezte meg Péter István elnök. Olyan eset is volt, amikor egy Neamţ megyei területi vitára vonatkozó bírósági döntést nyolc év után tudtak érvénybe léptetni. „2014-ben sikerült úgymond besárgítanunk, azaz telekkönyveztetnünk a területet. A nyolc év alatt a Földet biztos kétszer körbe kerültük volna, annyit jártunk a szomszédos megyébe ügyintézni. Azt hallom a kollégáktól, hogy sok helyen jelenleg is folynak a viták a területek fölött. Az agrárreform idején több mint 470 hektárt vettek el, azokat nem is kértük” – magyarázta a csíkkarcfalvi közbirtokosság elnöke. A dánfalvi közbirtokosság is rendelkezik olyan Bákó és Neamţ megyei területekkel, amelyeket nehezen kapott vissza. Amikor 2009-ben a jelenlegi vezetőség átvette a közbirtokosság irányítását, a korábbi vezetőtanácstól több pert „örököltek”, amelyek részben terület-visszaszerzéssel, részben vásárlással kapcsolatosak voltak. „A területeinkből nem kaptuk vissza az összeset, hiányoznak azok, amelyekre a földreform idején a románságot rátelepítették” – magyarázta a vezetőtanács egyik tagja. Mivel a felcsíki falvak közbirtokosságai hasonló helyzetben vannak, gondolkodtak azon, hogy közösen próbálják meg visszaszerezni ezeket a területeket, viszont ameddig „erősebb képviselet nem lesz a hátuk mögött”, addig fölösleges pénzkiadásnak látják a pereskedést.
Olyan esetről is tudni, amikor nem más megyebeli önkormányzatokkal, hanem a saját településen levő polgármesteri hivatallal kénytelenek vitatkozni. „Az egyetlen konfliktusunk a polgármesteri hivatallal van: nem adják ki a birtoklevelet – ha bizonyítanunk kell, hogy tulajdonosok vagyunk, nem tudjuk” – vázolta Tatár Adolf, a csíkszentmihályi közbirtokosság elnöke. A Tusnád Közbirtokosságnak is vannak még követelései Tusnádfürdő területeivel kapcsolatban, hiszen korábban a fürdőváros a közbirtokosság területén jött létre. A visszaigényelt 1500 hektár területből 836 hektárt kapott vissza a Csíksomlyó Közbirtokosság, ezt aztán 1100 hektárig sikerült „feltornászniuk”. A Csíkcsicsói Közbirtokosságtól 3570 hektár területet államosítottak, mostanig 3385 hektárt kaptak vissza. Ebből 600 hektárra nincs birtoklevelük, de használják. „2010-ben kaptunk egy tulajdonbahelyezési lapot, de azóta sem történt semmi. Emiatt büntetést is kaptunk a Mezőgazdasági Kifizetési Ügynökségtől (APIA), mert csökkent a terület mérete. A faluban a területek visszamérése körül voltak-vannak problémák, nagy volt annak idején az összevisszaság” – mondta Kósa Imre, a közbirtokosság elnöke.
Felemás erdőgazdálkodás
Egyes közbirtokosságok területének bizonyos százaléka védett terület, ezeken a részeken csak a szigorú előírások szerint tudnak gazdálkodni. A Csíkszentmárton községben működő Aklos Közbirtokosság erdős területeinek kétharmada Bákó megyében található, ennek a résznek a hatvan százaléka pedig védett erdő. Gondos Imre elnöktől tudjuk: utóbbinak körülbelül az egyharmadát tudják hasznosítani. Csíkszentdomokoson a közbirtokosság területén egy 673 hektáros nemzeti park is található. „Ez a Nagyhagymás. Szép látvány, turisztikai jelentőségű, de fenn kell tartani, tehát ennek csak költsége van, hozadéka nincs. Törvény van rá, hogy kártalanítást kellene kapjunk 2008 óta, de nem adták. Pedig elég nagy összegről lenne szó. A 673 hektárból 565 hektár erdő, a többi szikla, ugyanakkor van még egy védőzóna, 350 hektár, amelyben szintén csak karbantartási munkákat végezhetünk. A gazdálkodás ki van zárva. Ezenkívül van még egy 1100 hektáros Natura 2000-es területünk, tehát eléggé nagy részen csak feltételekhez kötött munkálatokat végezhetünk” – magyarázta az elnök, László Lajos. A lázárfalvi Szent Anna közbirtokosság területén, egy 88 hektáros részen található a Mohos tőzegláp. Ez telekkönyvileg legelős területnek számít, de ezen a részen nem tudnak gazdálkodni. „Volt egy hatalmas bogártámadásunk egy hektáron, a megtámadt fákat viszont nehezen lehet kitermelni. Korlátokat szab, hogy csak télen, kézzel lehet kihozni a fákat, hogy a sok védett faj ne sérüljön.”
A csíksomlyói közbirtokosság elnöke, Mátéffy Győző elmondta, a Hármashalom-oltárnál és környékén, a pünkösdi búcsú helyszínén nem lehet erdőgazdálkodást folytatni. „Csak úgy, ha száraz a fa. Akkor negyvenen felhívnak, hogy megint van egy száraz fa, mikor vágjuk le, ha pedig levágtuk, akkor negyvenen jelentkeznek, hogy megint vágják Somlyón az erdőt. Olyan kitettségű területeink vannak, amelyek inkább parkerdők, így nyilván nem hoznak bevételt, csak költségeik vannak.”
Elaprózódó jogok
Általában egy hektár terület egy jognak felel meg, de van rá eset, hogy már 50 ár is egy jog, 50 áron felül már két jognak számít, ha kevés a közbirtokossági terület. Sok közbirtokosságnál egy tag nem birtokolhat többet az összjogok öt százalékánál, éppen azért, hogy ne egy-két kézbe tömörüljön a vagyon és a döntéshozatal. Adás-vétel kevés akad az utóbbi években, annak is köszönhetően, hogy van olyan közbirtokosság, ahol egy jog után 300 lej osztalékot adnak évente, de átlagban is 100–150 lej jár.
Amennyiben eladás történik – azt is szigorúan rögzíti az alapszabályzat, hogyan kell ez ennek megtörténnie –, többnyire a három vagy öt év egy jog után járó osztalék összegét kérik. Tehát egy jog átlagban 300–1000 lej között vásárolható. Szigorúan csak tagoknak!
A legtöbb helyen a jogtulajdonos elhunyta után válhat teljes értékű taggá a jogutód. Van olyan közbirtokosság, ahol módosítottak az alapszabályzat erre vonatkozó előírásán, amiatt, hogy ne öregedjen ki a közbirtokosság és a fiataloknak is legyen beleszólásuk az ügyekbe. „Én a konzervatívabb álláspontot képviseltem mindig, mert őseink nem véletlenül alakították így. Egy vagyont összetartani általában úgy lehet, hogyha az egységet valamilyenképpen megtartjuk. Ha szabad adás-vétel lett volna vagy adományozás, akkor már rég nem lenne közbirtokosság, vagy ha létezne is, semmiképp nem ilyen formában. Őseink a gyökerekhez ragaszkodtak és a közbirtokosság léte most is ettől függ. Sok fiatal azt mondja, hogy jó volna megváltoztatni az alapszabályzatot, hogy még a tag éltében rendelkezhessen a fiatal generáció családon belül a joggal” – magyarázta Sárosi Béla, a csíkrákosi Pogányvár közbirtokosság volt elnöke.
„Nekünk van egy alapszabály-módosításunk az eredetihez képest. Hogyha a tagunk idős, az egészségügyi állapota nem engedi meg, hogy aktívan részt vegyen a közgyűléseken, akkor megbízhatja az egyik gyerekét, hogy az érdekeit képviselje. Sajnos mindenütt problémát okoz, hogy egyre jobban elaprózódnak a tulajdonrészek. Külső személy nem jut be a közbirtokosságba: egy esetben engedi ezt meg az alapszabályunk, ha a közbirtokossági területtel határos erdőt birtokol, ám ehhez is külön nagygyűlési határozat kell. Ezt a zárt rendszert lehet vitatni, van előnye és hátránya egyaránt, de én azt mondom, hogy ez így jól volt kitalálva” – ezt már Gondos Imre, a csíkszentmártoni birtokosság elnöke mondta.
A vezetőtanácsot eleinte mindenhol három évre választották, most már egyes helyeken négy, esetleg ötéves mandátuma van. A vezetőtanács többnyire öttagú, mellettük működik egy háromtagú cenzorbizottság.
Belső viszályok
Néhány közbirtokosság működését a belső viszályok időszakosan megbénították. Ezek is most már újrakezdték működésüket, de az évek során zajlott pereskedések, egymás feljelentése, a közbirtokosság működésképtelenné tétele óriási anyagi károkat okozott. A kászonimpéri közbirtokosságnak 2008 és 2010 között nem volt vezetősége. „Volt, aki azt jósolta, hogy még két éve van hátra ennek a közbirtokosságnak. De mondtuk, hogy egy közbirtokosságot csak be lehet buktatni, az magától nem bukik be, mert van vagyona. Amikor átvettük a vezetését, körülbelül egymillió lej tartozása volt, 2010-ig nem volt könyvelése sem. Nem vezetőtanácsi tagként kerültünk ide, hanem elnöki rendelettel kinevezett a bíró. Attól a perctől tudtuk az ügyeket intézni. 2014 decemberében tudtunk egy normális gyűlést összehívni, ahol aztán a tagok megválasztották a mostani vezetőtanácsot” – magyarázta Sánta András, a közbirtokosság jelenlegi elnöke. A csatószegi Aszó közbirtokosság utóbbi három évét is perek, viták jellemzik. A 2012-ben történt tisztújítás miatt kezdődött a viharos időszak, amely odáig fajult, hogy működésképtelenné vált a szervezet. Bors Dénes elnök szerint megoldódni látszanak a dolgok. De ugyanígy szinte áldozata lett a belső pereskedésnek a kászonújfalvi közbirtokosság is.
Mivel sok helyen a tagok harminc–negyven százaléka már nem lakik a településen, és felhatalmazást sem küldenek, megesik, hogy nehéz összehívni a döntőképes gyűléseket: első összehívásra ugyanis a kétharmad, második összehívásra a fele plusz egy jog kell jelen legyen. „Nagyon nehéz a közgyűléseket összehívni. Nekünk 2100 tagunk van és körülbelül 200 ember szokott eljönni gyűlésre. Sajnos így kell döntéseket hoznunk” – fejtették ki Domokoson. Csíkcsicsóban saját beléptetőrendszerük van, amely mutatja, hányan vannak jelen és a felhatalmazásokkal együtt hány jog van jelen a gyűlésen. Ez sok vitát megelőz. „Erre szükség volt, mert azelőtt olyan gyűlések is voltak, amelyeken épp hogy nem verekedtek.”
Maradjon az utódoknak is erdő
A közbirtokosságok újraalakulásától kezdődött el a rendes erdőgazdálkodás – vélik szinte egyöntetűen az elnökök. Rengeteg vád éri a közbirtokosságokat, hogy letarolják az ország erdejeit. Az üzemtervben meg van határozva, hogy a kivágott részt két év múlva be kell ültetni.
Őrzésre a birtokosságok a Csíki Magánerdészettel vagy az állami erdészettel vannak szerződésben. Egyszerűbb a helyzetük ilyen szempontból azoknak, akiknek egy tömbben vannak a területeik, nem szétszórtan. Így is megesnek azonban kisebb-nagyobb falopások, de egy-egy nagyobb széldöntés vagy erdőtűz is jelentős károkat okoz.
Az ütemterv szerint előírtakat nem termelik ki mind, többen hangsúlyozzák, hogy maradjon az utódoknak is erdő. Ezért legtöbben a legelők után kapott területalapú támogatásból gazdálkodnak, illetve annak köszönhetően tudnak nagyobb befektetéseket eszközölni, illetve nagyobb osztalékot adni a tagoknak.
A kötelező legelőtakarításokhoz, csemeteültetésekhez helyi napszámosokat fogadnak a legtöbben, abból a megfontoltságból, hogy a pénz maradjon a faluban. De saját kitermelő csoporttal rendelkező közbirtokosság is van. Főként a felcsíki falvakban fektetnek hangsúlyt arra, hogy elsősorban a helyi fafeldolgozóknak adják el a fát. Aki nem maga termeli ki, többnyire „lábán” adja el a fát meghívásos licit alapján. „Mindenki haragszik az osztrák Holzindustrie Schweighofer fafeldolgozó vállalatra, de ha nem jött volna Romániába, most megnézhetnénk a fa árát. Ha a többi terménynél is, például pityókánál, gabonánál, húsnál, tejnél jönne egy ilyen cég, az élelmiszerárak az égbe szöknének. Van nekünk is egy fűrészüzemünk. De ha nem lenne az osztrák cég, mi itt fűrészelgethetnénk s néznénk, hogy ki viszi el vajon. Addig az arab és a kínai piacra szállították a fát, de oda is csak bukaresti cégeken keresztül tudtuk eljuttatni a faanyagunkat” – emlékezett vissza a csíkszentgyörgyi közbirtokosság elnöke.
A csíki településeken az utóbbi években megnőtt az állattartók száma és az állatlétszám is. A közbirtokosságok hangsúlyt fektetnek az állattartó gazdákra is, segítik őket, ahogy tudják. Dánfalván például tavasszal és ősszel állatvásárt szerveznek, hogy az értékesítést is elősegítsék.
Kisebb-nagyobb beruházások
Mezei és erdei utakat, hidakat építenek, javítanak a közbirtokosságok, mivel fontos, hogy az emberek meg tudják közelíteni a területeiket. Van, ahol a községi utakat is ők javítják. Segítik a helybéli óvodákat, iskolákat, az egyházat – ravatalozókat építettek, templomfelújításokba pótoltak bele.
Legtöbb közbirtokosság mára már saját székhellyel rendelkezik. Van, ahol orvosi rendelőt is terveznek, hogy még jobban kihasználják az épületet. Van, ahol megvásárolták már az épületet, de még felújítás alatt van. Ritkán, de olyan közbirtokosság is akad, ahol nincs székhely, hiányolják is a meglétét.
Magánszemélyeket is támogatnak, legtöbbször anyagi segítségre szoruló, beteg embereket, akik nem tudják maguk a kezelésüket vagy műtétjüket fizetni. Ösztöndíjakat is osztanak továbbtanuló falubeli fiataloknak, akiknek felmenői közbirtokossági tagok, de olyan is van – például Kászonaltízen – , hogy gyerek születésekor adnak „babakelengyeként” egy bizonyos összeget a tagnak.
Ha a faluban épít közbirtokossági tag vagy jogutód, azt bizonyos mennyiségű épületfával segítik, ritkább esetben ingyen, általában kedvezményes áron kínálva fel számára az anyagot.
Van olyan közbirtokosság, amelyik valamilyen nagyobb befektetést is eszközöl, hogy hosszú távon jövedelmet is hozzon. A kászonaltízi, vacsárcsi és madéfalvi közbirtokosság gyümölcsfeldolgozót, a vacsárcsi, csíkrákosi, szépvízi, borzsovai, szentmiklósi például tejfeldolgozót hozott létre. Több helyen vendégházat működtetnek vagy rendezvénytermet korszerű konyhával felszerelve. Csicsóban sípályát és bányát is működtet a közbirtokosság, és több helyen működik saját fafeldolgozó is.
„A közbirtokosságnak biztosítania kell a tagok állatainak a legelőt, a tűzifát és az épületanyagot. Annak idején a közbirtokosságok nem osztottak ennyi pénzt – nem volt honnan, nem volt ilyen pénzes világ –, hanem részt adtak fából. Most osztunk pénzt is, fát is” – összegzett a borzsovai elnök.
Sok elnök egyetért abban, hogy az APIA-s pénzeknek köszönhetően tudnak megvalósítani elképzeléseket, osztalékot adni a tagságnak, ugyanakkor kevesebb fát kivágni, mint amennyit az üzemterv lehetősége megenged. A madéfalvi közbirtokosság elnöke szerint jó lenne, ha összefognának a közbirtokosságok és régiószinten egy-két nagyobb beruházást valósítanának meg. „Mindenkinek adakozunk most, mert mindenki hozzánk fordul. De egy-két komoly beruházást kellene megvalósítani régiószinten, és akkor munkahelyek jöhetnének létre.”
A közbirtokosságnak elsősorban a közösség összetartó erejévé kell válnia a jenőfalvi elnök szerint is. „Ha megszervezzük a különböző rendezvényeket, az emberek eljönnek, együtt vannak. Ha nincs összetartó erő, akkor mindenki csak von egyet a vállán. A közösségi szerep abban áll, hogy próbálunk két irányba nézni: a múltba, amiből tanulunk, és próbálunk jó előre nézni s tervezni.”
Péter Beáta. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mindent megtehet a román hatalom: most Nyirő József CD-t foglaltak le
Tegnap hajnalban mintegy harminc rendőr tartott házkutatást annál a szovátai férfinál, akit 2015-ben azért ítéltek el, mert magánterületen Wass Albert szobrát állította fel. Bár a fellebbviteli tárgyalása még csak márciusban lesz, most újra az otthonában törtek rá, és a legutóbbi alkalomhoz képest most nem Wass Albert szobrát és könyveit foglalták le tőle, hanem még hihetetlenebb “bizonyítékokat”. Nem ez az első az elmúlt években fokozódó román elnyomás jelei közül.
Tóth Ferenc szovátai lakos arról tájékoztatta szerkesztőségünket, hogy újabb házkutatást tartottak nála tegnap hajnalban. Beszámolója szerint:
Mintegy harminc maszkos és civil rendőr verte fel álmából, hogy házkutatást tartsanak nála. “A parancsot a segesvári ügyészség adta ki, és kihallgatásra szóló idézőt hoztak a marosvásárhelyi rendőrségre, annak ellenére, hogy az első bűnvádi eljárás még tart a marosvásárhelyi táblabíróságon, március 7-re kitűzött tárgyalással” – tette hozzá.
A házkutatás után lefoglalták a számítógépét, valamint a román rendőrök elvittek egy Nyirő József CD-t, egy visszacsapó íjat és egy szablyát.
“Nem, nem, itt nem tudok meghalni. Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem, minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni. Hallatlanul megkényszerített képzettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, fehéren villámló nyirjeseket, az elveszett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemeim előtt. Így talán könnyebb lesz.” (Nyirő József) varosunkudvarhely.ro

A nyugati disznó
Külföldön szerzett benyomásokról útleírásokat, útikönyveket szokás írni. Többnyire az illető ország egzotikumát tárva az olvasó elé, turistacsalogató, szép dolgokra híva fel a figyelmet. A csíkszeredai Farkas Attila könyve más. Ő személyes tapasztalatai alapján arról mond el érdekes – és hasznavehető  – dolgokat, hogy milyen külföldiként dolgozni idegen országokban.
A téma időszerű és fájó. Már nem is évek, de évtizedek óta. Úgy néz ki, még sokáig az is marad. A kilencvenes évek elején sokan hitték, hogy a piacgazdasággal Romániában is automatikusan beköszönt a nyugati fogyasztói társadalom jóléte. Két-három év, és olyanok leszünk, mint Franciaország, még három-négy év, és ott tartunk, ahol Németország. Mennyivel reálisabb lett volna Guatemala vagy Honduras szintjével számolni. Akár mulatságos is lehetne, ha nem lenne sanyarú. Így sokaknak maradt és marad a külföldi munkavállalás. Főleg a fiatalok számára.  Farkas Attila többször, több országban is kipróbálta, milyen vendégmunkásként dolgozni. Még egyetemistaévei vakációi alatt háromszor is dolgozott négy-négy hónapot az Egyesült Államokban, aztán következett két év Kanadában, majd kilenc hónap Angliában. Bőségesen lett összehasonlítási alapja, nem csak elméleti szinten ismeri a témát. Konkrét helyzetek, esetek tucatjait sorolja fel, amelyek valamiben mind különböznek egymástól. Nemcsak a vele történtekről ír, számos általa megismert kelet-európai (és nemcsak) fiatal vendégmunkás sztorija is szóba kerül. Aki idegenben szeretne munkát vállalni, az akár kézikönyvként, részletes használati utasításként is olvashatja a könyvet. Aki meg nem, annak izgalmas olvasmány, betekintés a nyugati világ filmeken kevésbé mutatkozó élethelyzeteibe.
A nyugati pénzszerzési lehetőségekről sokáig legendák keringtek. Ahogy minél többen próbálták ki, ezek a legendák kezdtek veszíteni varázsukból. Lehet, hogy ott több pénzt keresnek az emberek – de semmivel sem boldogabbak. Farkas Attila inkább taszító, mint vonzó dolgokat tapasztalt meg. Nyugaton nagyobbak a lehetőségek, de az nem azonos a boldogsággal. Az elszalasztott lehetőségek frusztrálhatnak is. Aztán ott van a folytonos rohanás, az egymásra figyelés hiánya. Nyugaton dolgozni nem megoldás, hanem csak esély, amivel vagy tud élni a keleti munkavállaló, vagy nem. A megkeresett pénzt vagy félre tudja tenni értelmes célokra, vagy hiába gürcölt. Az odahaza észre sem vett apróságok idegenben nagy jelentőséget kaphatnak: „Nem könnyű úgy hazajönni, hogy itthon a külföldi béred tíz-húsz százalékát viszed haza, és itthon ez szinte csak a megélhetésedre elég. Persze, ezek csak számok. Mert nem vesszük figyelembe azt, hogy itthon a zöldségeknek, a paradicsomnak íze van, a csirke igazi, és habár a tej zsíros, mi így szeretjük. Ez Nyugaton nem mondható el, hiába a legjobb recept, a legjobb szakács, valahogy a végeredmény nem olyan. Itthonról nézve ez nem érték, de ha elmegyünk, és hirtelen hiányozni fog az igazi íz mindennapi ételeinkből, akkor felnyílik a szemünk. Ha olyan bioételeken akarunk élni, ami itthon szinte természetes, akkor az már egy igencsak előkelő életvitelt feltételez odakint.”
„Ha kapsz malacot a faludban, ne menj disznóért a szomszéd faluba” – int egy erdővidéki mondás. De mit tehet az emberfia, ha mákszemnyi malacka sem röfög a környéken? Mégiscsak nekivág a nagyvilágnak, kézre kerítendő a legendásan zsíros, mitikus nyugati disznót. Amelyiknek jobb füléből márkás autócsoda, bal füléből privát lakás lóg fülbevalóként, fenekéből pedig folyamatosan potyog a dollár, euró, font sterling. Csak kiderülhet, azokért a fülbigyuszokért hosszú évekig-évtizedekig kell szurtos kondásnak lenni, a disznóból sem potyog folyton a lóvé, időnként székrekedése van, a belőle készült flekken pedig gyakran ízetlen vagy keserű.
Mégis hasznos szert tenni külföldi tapasztalatokra. A középkorban sem lehetett mesterré a segéd egy céhen belül, amíg meg nem járta magát külhonban, hogy idegen technikákat, addig nem ismert fogásokat lessen el. Farkas Attila a székelyudvarhelyi világjáró Berecz Edgárt idézi: „A világjárás úgy kezdődött, hogy én is megfogadtam Orbán Balázsnak vagy Tamási Áronnak a tanácsait. Ők annak idején azt mondták, hogy menjünk külföldre, nézzünk világot, ismerjünk meg dolgokat. Jöjjünk haza, és itt próbáljuk hasznosítani a tanultakat. Próbáljuk a mi kultúránk mellé pászítani, hogy a kettő párhuzamosan haladjon. Ne alá nyomja a miénket, hanem szépen egyenesen, párhuzamosan menjenek egymás mellett…”
Nincs értelme a sopánkodásnak. Az üres zsebű fiatal megtalálhatja számítását, ha okosan él a nyugati munkavállalás lehetőségével. Ha kész célokkal és tervekkel megy ki. Ha közben végig tartja a kapcsolatot az itthoniakkal (internet, telefon), nehogy az megszakadjon. Ha a külföldön ledolgozott idő után a megkeresett pénzzel végleg hazatér és ésszel használja fel itthon. A könyv alcíme (Térj vissza, vándor, nem lehet két hazád) nem véletlenül teszi helyére az esetleg félreérthető, ironikus főcímet (Az a csodálatos külföld).
Molnár Vilmos
Farkas Attila: Az a csodálatos külföld – Térj vissza, vándor, nem lehet két hazád. Csíkszereda, 2015, Szerzői kiadás. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hétköznapi terroristák 
Megszoktuk a terrorizmus fogalmát, ismerősen cseng számunkra a szó. A nemzetközi és hazai hírekben is egyre többször hallunk, olvasunk a terrorizmusról, többnyire az Iszlám Állam kapcsán. Legutóbb a november 13-ai párizsi merényletsorozat rázta meg a világot, de hasonlóan nagy visszhangja volt a nyáron Egyiptomban elkövetett merényleteknek vagy az egy évvel ezelőtti, Charlie Hebdo-szerkesztőség elleni terrortámadásnak is. Ezek mellett, sajnos, más helyszíneken is történtek és történnek hasonló esetek, a Közel-Keletről szóló hírekben napi rendszerességgel hallhatunk terrortámadásokról, ártatlan áldozatokról.
Utóbb a helyi hírekbe is bekerült a terrorizmus fogalma, és sajnos minden jel arra utal, hogy a közeljövőben is aktuális marad a téma, ugyanis pár napja ismét elutasították a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi, illetve erdélyi elnökének fellebbezési kérését a bukaresti táblabíróságon, bár eddig még semmilyen konkrét bizonyítékkal nem tudták alátámasztani az ellenük felhozott igen súlyos vádat.
Mindezek mellett azonban van egy hozzánk sokkal közelebb álló formája is a terrorizmusnak, amiről ritkábban beszélünk, pedig talán ez az egyik legmegdöbbentőbb terror, mert azok a személyek művelik, akik a legközelebb állnak hozzánk, akiket nemcsak ismerünk, hanem sokszor szeretünk is.  Szinte láthatatlanul és megfoghatatlanul épül fel a rendszer. Többnyire nő az áldozat, aki előbb fokozatosan elszigetelődik barátaitól, ismerőseitől, aztán szóbeli sérelmek érik, olykor viccnek álcázva, melyekkel a vezetési stílusát, vallását, hobbijait, családját vagy barátait kritizálja a párja, később nőiességére, anyaságára való célzásokkal rombolják le az önbizalmát – például olyan tipikus kijelentésekkel, hogy „te olyan ronda vagy, hogy másnak nem is kellenél” –, és amikor az áldozat egészen elhiszi a hallottakat és magáévá teszi ezt a nézőpontot, elkezdődik a fizikai agresszió is, mely kezdetben csak egy-egy szorításban vagy rángatásban nyilvánul meg, aztán egyre erőszakosabb, durvább, míg végül súlyos sérülésekkel, halállal is végződhet. Közben fizikai erőszakkal vagy a gyerekek bántalmazásával kapcsolatos állandó fenyegetőzés és a család otthonról való elkergetése is része a terrornak. 
Sokan azért nem tudnak kiszállni, mert – bármennyire is furcsán hangzik – szeretik az őket bántalmazókat. A párkapcsolati erőszak természetrajzához hozzátartozik, hogy a durva, erőszakos időszakok úgynevezett mézeshetekkel váltogatják egymást, ahol a társ a legszebb arcát mutatja, virágokkal, ajándékokkal is elhalmozhatja a másikat. És persze fogadkozásokkal, hogy soha többet, amit az áldozat elhisz, mert érdeke, hogy elhiggye. Érzelmileg is kötődik, a gyerekeknek szükségük van apára is, és természetesen az anyagi kötődések (ház, autó) is megnehezítenék a válást. Úgyhogy inkább maradnak, és megpróbálják megjavítani a kapcsolatot, eredménytelenül. „Minden embernek megvan bármilyen helyzetben a döntési lehetősége, hogy az erőszakmentességet válassza” – vallja Borsos Annamária gyergyószentmiklósi pszichológus, aki nemrégiben Alternatívák az erőszakkal szemben címmel alaptréninget tartott Csíkszeredában családi elhelyező központokban nevelkedő fiataloknak. 
Valóban szabad választás kérdése lenne? És a gyerekbántalmazások? Milyen döntést hozhat egy gyerek, aki elhiszi szüleinek, hogy azért kellett kikapnia, mert megérdemelte? Akinek kiszolgáltatottságában csak az a halvány reménye maradt, hogy ha ő jobban fog viselkedni, ha valahogy másképp csinálja, talán megúszhatja… 
Szinte biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb meggyengül az Iszlám Állam, talán fel is számolják, mint a többi hasonló terrorszervezetet. De a hétköznapi terroristák nagy része büntetlenül él körülöttünk, amióta világ a világ.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Állami pénzköltészet? (új fejezet a kultúrharcban)
Szereztem 150 milliót a fiatal magyar irodalomnak, mit szóltok hozzá? Alávaló senki vagy. Bojkottálunk, nem kell a pénzed. Inkább fázunk és éhezünk, részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk. A szolgalelkűség és a szabadság csapott volna össze az elmúlt két hét petőfis hevületet idéző magyar irodalmi-politikai vitájában? Aligha.
Az új esztendő első nagy ,,kulturális” híre: a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. 150 millió forintot bocsát a frissen megalakult Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. rendelkezésére, hogy segítse a kortárs magyar irodalom felfrissülését. Az új szervezet vezetője Orbán János Dénes brassói születésű, József Attila-díjas költő, a 90-es évek erdélyi irodalmának mindenese, a legendássá vált Előretolt Helyőrség című lap és könyvkiadó vezetője, a híres kolozsvári irodalmi kávéház, a Bulgakov volt társtulajdonosa, akinek meghívását nemcsak a romániai, hanem az anyaországi írók is szívesen vették. Mások mellett az ő nevéhez fűződik az erdélyi irodalom szemléleti megújulása, az új nemzedék felkarolása, menedzselése, a magánmecenatúra feltámasztása. Ez utóbbi a szabadsághívők szemében ma is szálka. Most a friss események nyomán újfent Orbán szemére vetik, hogy monográfiát írt Méhes Györgyről, a népszerű regényíróról, aki történetesen egyik fő támogatójuk — Nagy Elek, a Vegyépszer egykori vezetője — apja volt, továbbá szövetséget kötött a dúsgazdag Böszörményi Zoltánnal, akinél többet vélhetően senki sem tett a romániai magyar irodalomért, de egyébként költő és prózaíró.
Az egykori tanúk állítják, soha annyi fiatal nem verselt Erdélyben, mint abban az időszakban. És csodák csodájára a legtehetségesebbek meg is jelenhettek a lapban, később önálló kötetben. Nem tartozik a tárgyhoz, hogy az Előretolt Helyőrségnek voltak fiatalos vadhajtásai, és az idősebb pályatársak nem értették, miért kell egy Rejtő Jenő-ponyva címe mögé bújva harcolni például Sütő Andrásék hagyatéka ellen. Hogy a populáris irodalom elismertetése miért párosul neves mesterek munkásságának lekicsinylésével. Hogy minek a trágárság, a polgárpukkasztás. Valljuk be, belterjes témák ezek, ám ahogy L. Simon László egykori kulturális államtitkár, majd kormánybiztos esetében néhány éve, most is előkerülnek a konzervatív közönséget sokkoló, úgynevezett obszcén versek, a karaktergyilkosság immár bevett eszközei.
Azok a kilencvenes évek!
A kilencvenes évek második felétől olyan pezsgő irodalmi élet folyt Kolozsváron, mint sehol máshol. ,,1997 és 2000 között gyakran, talán havonta is mentem stoppal Kolozsvárra Pestről, ott voltam hétvégén, néha tovább is – emlékezik a Budapesten akkoriban helyét nem lelő, egykori joghallgató, Szálinger Balázs József Attila-díjas költő, akit arról kérdeztünk, milyen volt a sokat emlegetett kolozsvári költőiskola. – Nem volt katedra, sem amolyan na, akkor most vegyük a te verseidet jellegű önképzőkör, hanem kocsmázás volt sok körbejáró kézirattal, sok fiatallal, idősebbekkel – az idősebbek is huszonévesek voltak, Orbán János Dénes, Sántha, Lövétei, György Attila. Jánosnak csodás érzéke volt a tehetségesek felismeréséhez, elég jó és nagy tekintélyű pedagógus volt. A versekről keményen és őszintén elmondta mindenki a véleményét. Ittunk, fiatalok voltunk, és sokat beszéltünk a versekről.” Vannak, akik az Előretolt Helyőrség szerepét eltúlozzák, Szálinger azonban realista: ,,2016-ból nézve, azt hiszem, a legnagyobb eredmény, hogy az egyik legfontosabb magyar irodalmi folyóirat, a Székelyföld szerkesztői is az Előretolt Helyőrségnél kezdték  pályájukat.” Vannak persze, akik úgy találják, főként mostanában, hogy az egykori helyőrségesek semmit sem tettek le az asztalra, Orbán János Dénes főszerkesztőt pedig előszeretettel kocsmai csaposként emlegetik. Verseiről, regényeiről, műfordításairól, szerkesztői munkájáról tudomást sem vesznek, és Szőcs Géza marosvásárhelyi születésű költő – jelenleg a miniszterelnök kulturális főtanácsadója – széles hátán felkapaszkodó ügyeskedőnek mondják. Politikai meggyőződésük azt diktálja, hogy tehetséges ember nem áll a kormány szolgálatába. Márpedig ő – immár Magyarországon – az új kormánynapilap, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetését is elvállalta, vélhetően egy komolyabb sarzsi reményében. S lám, meg is kapta 150 milliós jutalmát. Amikor a politikától távol maradni igyekvő alkotókat kérdeztük az ügyről és Orbán János Dénesről, többen csak megvonták a vállukat: ez van, ügyes fickó, remek elme, jobb költő, mint amilyennek gondolják, nyomulós fazon, Szőcs Géza samesza – jellemezték a helyzetet és pályatársukat, s nyomban nevük elhallgatását kérték.
Erdélyi maffia?
A január 8-ai első rövid híradás után Krusovszky Dénes József Attila-díjas fiatal költő emelte fel szavát a Kárpát-medencei Tehetséggondozó létrehozása ellen. A finom intellektusú, szelíd és komoly alkotónak ismert, külföldön is megjelenő szerző – Szőcs Géza és Orbán János Dénes kapcsolata miatt – erdélyi maffiát vizionált a háttérben, az irodalmi élet demokratikus működésének megcsúfolását látta az új szervezetben. Felvetéseit Orbán több fórumon cáfolni igyekezett: szó sincs a meglévő irodalmi szervezetek, mindenekelőtt a József Attila Kör (JAK) és a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) elleni támadásról, annál is kevésbé, mivel utóbbi szervezet létrehozásában maga is részt vett, s erre ma is büszke. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. programot dolgozott ki az ígéretes pályakezdők felkarolására, képzésére, az irodalmi pályán történő elindítására. A tehetségeket felnevelik, ösztöndíjjal segítik, első köteteiket kiadják.
Bár újabb és újabb részletek látnak napvilágot az elképzelésekről, a program egészét még senki sem látja át (hacsak nem a vagyonkezelők), így a vita továbbra sem szakmai, hanem politikai síkon zajlik. Annak ellenére, hogy Pion István sikeres slammer és poéta, a Magyar Nemzet munkatársa megpróbálta szakmai köntösbe öltöztetni ellenérzéseit: miért kell íróiskola, ha egyszer a Rektori Konferencia leszavazta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának szakalapítási kérelmét? Pedig ott már többéves tapasztalat van, és a Lackfi János és Vörös István-féle kreatívírás-kurzusok számos tehetséges fiatalt bocsátottak ki. Bizony, kár volt az írói mesterképzést elutasítani, hiszen a világ számos híres egyetemén működik, csakhogy Orbán János Dénesék nem egyetemi képzésben gondolkodnak, s nem a Pázmány kenyerét akarják elvenni.
Ahogy a többi magas tandíjas íróiskoláét sem, hiszen ők, velük ellentétben nem pénzt kérnek, hanem a valódi tehetségeknek — szerte a Kárpát-medencében — ösztöndíjat kívánnak adni. Sajnos mindeközben arról nem esik szó, hogy ki és milyen szempontok alapján dönti el a jelentkezők sorsát. Ahogy a leendő mentorokról sincs hír. Csak a tervezett bojkottról, Petőfi hitvallásáról: szabadnak lenni mindennél fontosabb. A szabadság jegyében tudni vélik különféle pedagógiai szakértők, hogy Orbánnak nincs meg a megfelelő képesítése, és alkalmatlan arra, hogy fiatalokkal foglalkozzék. Nincs szükség új intézményekre, hiszen a meglévők is ellátják a tehetséggondozási feladatokat, érvel Pion is Krusovszky nyomán, s ebben van igazság, de ne feledjük, minden új testület felpezsdíti az életet a régiekben is, amire nagy szükség van. Ha Pion azt vetné fel, hogy nem új kötetekre, újabb és újabb fiatal írók és költők bemutatkozására van szükség, hanem őszinte, elemző kritikákra, teljesen egyetértenénk. A kortárs magyar irodalomnak ez a leggyengébb pontja. Nem véletlenül mondja Szálinger Balázs, hogy az egykori kolozsvári ,,költőiskola” legfőbb erénye a másutt nem tapasztalható könyörtelen igazmondás volt. A kocsmázások egy másik látogatója szerint üdítő volt, hogy ezt a társaságot nem fertőzte meg a pártpolitika, hogy fittyet hánytak a Budapesten dúló kultúrharcra.
Az elmaradt vita
Amikor a Heti Válasz arra kérte Orbán János Dénest és Krusovszky Dénest, hogy a Szemtől szemben rovatban, egy asztalhoz ülve próbálják meggyőzni az olvasókat igazukról, kitértek az újabb vita elől. Orbán levelében így fogalmaz: ,,Nem látom értelmét egy olyan politikai vitának, melynek végén eljutunk az illiberális ősrobbanás metafizikájának ontológiai dimenziójáig, miközben itt pusztán arról van szó (politika ide vagy oda), hogy van plusz (és másoktól nem elvont) 150 milla fiatal íróknak, és ebből lehet csinálni olyan innovatív dolgokat, amelyeket az egy százalékából nem lehetett megcsinálni.” Krusovszky pedig úgy véli, ő már mindent elmondott, most a JAK-on és a FISZ-en van a sor, legfeljebb mögéjük sorakozna fel, egyébként mérhetetlenül szomorú az ügytől, és attól, hogy megint nem sikerült valamit rendesen kibeszélni.
Valljuk be, mi is. Egyfelől: miért nem lehet örülni annak, ha a fiatal magyar irodalom pénzhez jut? Hogy nemcsak aranylábú fiúkat, hanem költői vénával megáldott tehetségeket is gondozunk? Másfelől: miért csak a támogatás megítélése után értesül az irodalmi közvélemény a tervekről? Miért nem előzte meg szakmai vita a programot? Végtére is állami pénzről van szó. Ugyan, miért nyitottunk újabb frontot a kultúrharcban?
Osztovits Ágnes (Heti Válasz). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új hazát már nem keresnék
Nehéz és fölösleges lenne szétszálazni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versektől. Erdélyben tisztességes magyar költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát. Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak, odafenn Kommandón, a Gyimesekben vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.
,,Életre vágyik minden, mi eltiport, / a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.” Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé, fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből: „Ha a kenyeret megeszik, imádság közben, / és szétosztják sok-sok millióra, / hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben / a széttépett erdő milljom fája-bokra.” Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is át van itatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.  Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villongásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.
 „Akit feldob magából a nép, / az nevében akarjon nagyot / (kit érdekelne különben Bokharában, / hogy székely-magyar vagyok.)”
Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik. Magyari költészetének alapállása és szórása ez. Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.
Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn, a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra; és a ’48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani.
Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a magáéról. Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”. Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad.  Verseit újraolvasni – nem áldozatos vállalkozás, inkább magunk megnyugtatása, hogy nem élt hiába a költő egy vergődő nép és néprész lírai szónokaként.
(Magyari Lajos: Versek –gyűjteményes kötet, ARTprinter, 2015, Sepsiszentgyörgy)
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vissza a végtelenből
Beszélgetés Bartis Attilával
Nemrég mutatták be Bartis Attila Rendezés című drámáját Marosvásárhelyen, a szerző színrevitelében. A  több nyelvre lefordított írónak ez volt az első rendezése, és a több hónapos próbafolyamatot kihasználva, még a premier előtt ültünk össze egy baráti beszélgetésre. Amit az alábbiakban olvashatnak. 
– Mesélj egy picit Marosvásárhelyről. Innen származol, ’84-ben mentetek el. Milyen volt akkor a város, milyen volt visszajönni ide, mennyire játszik szerepet az életedben? Nem lokálpatriotizmusból kérdem…
– Akár abból is kérdezheted, én a magam módján az vagyok. 1984. november 14-én mentem el innen. Olyan dátum ez, amit az életben nem felejtek el. Nagyon sokféleképpen el lehet menni, és én nagyon rosszul mentem el. Rosszul, rossz helyzetben, rossz korban. Gyakorlatilag összeért anyám elvesztése és Vásárhely elvesztése. Vásárhelyről úgy mentem el, hogy nem láthatom többé – apámat kitiltották az országból, ami azt jelentette, hogy közvetlenül a forradalom után jöhettem haza először. Ráadásul mindez egy nagyon kritikus korban történt, 16 éves voltam. Hat évig nem voltam itthon, ez idő alatt gyakorlatilag teljesen megszakadt a kapcsolatom a várossal. Akkoriban Pestre nagyon keveset járhattak ki az emberek, és mire én ’90-ben először hazajöttem, addig a hajdani barátok, ismerősök közül többen már nem éltek, a fiatalabbak közül nagyon sokan már elmentek. Volt olyan ismerősöm, akivel naponta együtt ültünk a Tutunban, Pesten pedig harminc esztendő alatt kétszer láttuk egymást a mozgólépcsőn. És a hat év csak utólag volt hat év. Akkor, amikor benne vagy, egy örökkévalóság, mert nem tudod, hogy mikor lesz vége. A rendszerváltással ugyan véget ért ez az állapot, de mi az utolsó pillanatig nem hittük el, hogy ez a rendszer megváltozhat, bármennyire is vágytunk rá. Az öt és háromnegyedik esztendőben is úgy éreztem, hogy soha az életben nem fogok Vásárhelyre visszakerülni. Gyakorlatilag most jöttem rá, hogy nem is mitizálódott Vásárhely, hanem egyszerűen elgyászoltam. Lett egy elgyászolt város, tele az emlékhelyeimmel. És amióta rendszeresen – évente akár többször is – hazajárok, úgy jövök ide, mint amikor halottak napján kimegy az ember a temetőbe. Úgy járom végig ezeket a privát emlékhelyeket. Megállapítottam, hogy abból a lakásból, ahol anyai nagyanyám lakott, festékbolt lett, az utolsó lakásunkban, ahonnan elmentünk, egy gyógyszerészeti cég irodája van. A múlt héten kiderült, hogy egy volt osztálytársnőm fia vezeti, így bemehettem és megnézhettem. Az apám szobájában még áll a cserépkályha, egyébként pingpongszobának használják. A pingpongszobában pedig azt látom, hogy itt volt az ágy, ott apám íróasztala, amott az enyém, ahol megtanultam írni és olvasni. A hajdani Lenin utcai házban, ahol laktunk, most szexshop van. Mindez kívülről nézve nagyon nosztalgikusnak tűnhet, de ez az eleven valóság. 
Jött azonban színház felkérése, aminek köszönhetően november közepétől február elejéig szinte folyamatosan Vásárhelyen voltam – ennyi időt egyhuzamban még nem töltöttem itthon. Ráadásul úgy, hogy dolgom legyen: reggel nyolckor kelek, tízkor bent kell lennem a színházban, próbán. És valami nagyon fura dolog történt: nem az elgyászolt Vásárhely telt meg újra élettel – az a Vásárhely valahol megmaradt ugyanolyannak –, hanem azzal párhuzamosan megszületett egy valóságos, élő város. Amelyiknek van napi aktualitása, hétköznapja, ünnepe. Ez a kettő számomra most egyszerre létezik – nagyon különbözőek ugyan, de mindkettő az enyém. 
– Lehet, hogy a kényszerű kivándorlás miatt alakult ki Benned a világjáró éned?
– A világjáró énem annak köszönhető, hogy valami csoda folytán megadatott rá a lehetőség. Nem lennék ennyire világjáró, ha a külföldi meghívások ezt nem tennék lehetővé. Az esetek nagy részében valahol megjelenik fordításban egy könyvem, ott rendeznek egy bemutatót, vagy színházi premierre hívnak, esetleg alkotói ösztöndíjat kapok, és akkor megyek. Így jártam például az Egyesült Államokban, Kínában. Indonézia más történet. Nagyon hosszú ideje az volt az első olyan utazásom, aminek semmi köze nem volt a szakmához, az íráshoz. Soha nem jelentem meg indonézül, nem volt ösztöndíjam, én magam döntöttem úgy, hogy ott szeretnék tölteni legalább egy esztendőt. 
– Az írásaidban nagyon sok helyütt előfordulnak metafizikai kérdéskörök, utazási kérdéskörök. Hangulatában egyáltalán nem röghöz kötött az, amit írsz. Felfedezhető egy folyamatos mozgás különböző földek és levegők között, van egy felfele való járás a könyveidben. Ez magától jött, vagy azokat a kérdéseket, amik gyerekkorodban nagyon megterheltek – és később kiütköznek a regényeidben – ily módon dolgozod fel? A tudatalattidból szivárognak elő, és muszáj megírnod őket?
– Igen. Egy csomó mindenre én sem tudom a választ. Elkezdek keresgélni, valamit találok: igen, ez ennek a gyökere, innen származik… Csak közben tudjuk, hogy minden gyökér szerteágazik. Van, amire rájön az ember, van, amire nem. Az írásnak mint munkának számomra ez az egyik legfontosabb aspektusa. Nem azt írja az ember, amit eleve tud. Az az érdekes, hogy az ember akkor, ott, a munka folyamán jön rá dolgokra. Ha az, amit írok, engem sem tud meglepni, akkor lényegtelen. 
– Hogyan kezdtél el írni? Édesapád, Bartis Ferenc ismert költő volt, nem nyomasztott az elején, hogy az árnyékában nősz fel?
– Egészen biztos, hogy volt a dolognak ilyen része is, de ez hála Istennek elég szerencsésen alakult. Még itthon voltunk ’83 tavaszán, és ahogy mindenki, úgy én is versikéket írtam. Apám jóban volt Huszár Sándorral, A Hét akkori főszerkesztőjével, és az én jóváhagyásommal elküldte neki két-három versemet, amik meg is jelentek. Különös tapasztalattá vált ez – egyrészt jelen volt benne az öröm, a büszkeség, másrészt eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy pontosan tudjam: ha nem apám küldi el a Bartis Attila verseit, akkor ezek a versek a büdös életben nem jelennek meg A Hétben. És ezzel le is zárult az egész történet. Anyám halála miatt, illetve ettől a pillanattól kezdve nagyon furcsán alakult a mi életünk. A klasszikus apa-fiú viszony átalakult, és onnan tovább két megtört, magányos férfi élt együtt egy lakásban. Persze, az apai felelősség, a fiúi szeretet, tisztelet megmaradt, de a Huszár Sándor-os történettől kezdve a szakmai érintkezés közöttünk a minimálisra csökkent. Az elején ez biztosan fájdalmas volt a számára, de vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt, és tiszteletben tartotta a döntésemet. Onnantól az írásaimat csak akkor látta, amikor azok már megjelentek. Ő volt az első, akinek bevittem A séta első példányát. Ráadásul én nem is publikáltam azelőtt. Ez rendhagyó, mert általában nem regénnyel, hanem kisprózával jelentkeznek először, főként folyóiratokban. Én nem publikáltam előtte sehol. A séta volt az első, nyilvánosságra került szövegem, ha A Hétben megjelent két-három zsenge verset nem számítjuk.
– Ezért tértél át prózára?
– Nem, prózát nagyon korán, már anyám életében elkezdtem írni. Novellatöredékeket például, amik nagyon keserű szerelmes levelekből alakultak kisprózává. A versírást akkor hagytam abba, amikor ’86-ban megismerkedtem Kemény Istvánnal. Megkaptam a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez című, első kötetét. Elolvastam a verseit, és onnantól kezdve nem írtam többé verset. Kemény a korai verseiben mérhetetlen, arcon verő pontossággal teremtette meg azt, ami felé én csak kapirgáltam. Ráadásul náluk, a teraszon, Budaörsön kezdtem el írni egy régi füzetbe A sétát, és az nagyon elvitt a próza felé. De ez nem azt jelenti, hogy nincsen közöm a költészethez, prózát is gyakran úgy írok, mint ahogy verset írnak, kikopogom a szöveg ritmusát. A prózaírásban élem ki a költői ambícióimat. 
– Hogyan vélekedsz arról, hogy jelen pillanatban lent, román vidéken te vagy az egyik A magyar írók közül? 
– Nem csak én, mert nagyon szeretik Dragomán Györgyöt, Bodor Ádámot. De számomra ez iszonyatosan fontos volt! A nyugalom volt az első, ami románul megjelent, és az, hogy Bukarestben, az egyetemen szakdolgozatot írnak belőle, szinte hihetetlen. Gondolj bele: ha ’84-ben valaki ezt mondja nekem, szemberöhögöm. Érzelmileg a román kiadás volt számomra a legfontosabb, ennek volt a legnagyobb tétje. Lehet-e a nagyon fontos, kölcsönösen mindkét oldalt érintő dolgokról írni, beszélni, meg lehet-e találni azt a hangot, ami tényleg hiteles, érthető és elfogadható mindkét oldalon, anélkül hogy aktuálpolitizálós prózát írna az ember? Hála a Jóistennek, kiderült, hogy igen. Nagyon fura állatok vagyunk mi, nagyon furcsán működünk. A szélsőségek mindig szélsőségeket hívnak életre, csak az nem teljesen egyértelmű, hogy a két szél közül melyiket. Ha egyszer pofán vágnak a magyarságodért, akkor ez két szélsőség felé vihet el: te is pofán vágsz mindenki mást, ez az A változat. A B változat pedig az, hogy „Na ez az, amit soha, senkivel többet. Se más veled, se te mással!” És hogy melyik változat felé térsz el, nincs ahonnan kiszámolni, én sem tudom, hogy nálam miért az utóbbi következett be. Egészen biztos, hogy nem azért, mert olyan szép és nemes és okos vagyok, hanem számomra is láthatatlan okok miatt. Ha egy szöveg tényleg tud működni a túloldalon, a román oldalon, akkor annak olyan az olvasata, mint amilyet szántam neki. És ez számomra nagyon fontos. Mindennek köszönhetően születtek irodalmi ismeretségnek induló, de azon már jóval túl levő barátságok: Filip Floriannal például, aki a kortárs román irodalom egyik legfontosabb prózaírója. 
– Fotográfusként is letetted a névjegyed, de ez az az éned, amit kevesebben ismernek.
– Nem véletlenül. Fotográfusként ugyan nagyon sokat dolgozom, de a képeimből kevés került nyilvánosságra. Alkalmazott fotográfiával nem foglalkoztam, nem voltam divatfotós, reklámfotós, sajtófotós. Az egy olyan része a fotográfiának, ami alkatilag tőlem idegen, nem tudnám jól művelni. Én egy nagyon szubjektív fotográfiát csinálok, és ahhoz képest, hogy milyen kevés képet adtam ki a kezemből, panaszra semmi okom. Három éven keresztül megkaptam Pesten a Pécsi József fotóművészeti alkotói ösztöndíjat, amit úgy ítéltek nekem, hogy előtte egyetlen kiállításom volt Budapesten, ’96-ban. A pályázatra úgy adtam be a képeket, hogy fénymásolatokat készítettem róluk, és megírtam, hogy az eredetit nem adom ki a kezemből. Nemrég megjelent a legújabb könyvem, így a következő pár év a fotográfiáról fog szólni, az anyagok feldolgozásáról.
– Amikor fényképezel, az írói éned teljesen kikapcsol?
– Azért nem kapcsol ki, mert nekem nincsen írói énem, ahogy nincsen fotográfusi sem. Az írói én egy átgondolt, strukturált tudatosságot, permanens írói öntudatnál levést jelent, ami valószínűleg sokaknál megvan, de belőlem teljességgel hiányzik. A nyugalommal kapcsolatban például sokan mondják, hogy a könyv megírását el sem tudják képzelni másképp, mint hogy én azt kockás papíron előre kicentiztem. Föl sem merült. Ha nekem előre el kéne készítenem egy szerkezeti vázlatot, amit szépen lassan felöltöztetek, megbolondulnék! Létezik amúgy ilyen, ez egy teljesen legitim dolog, csak én nem így működöm. Az, ami utólag egy nagyon pontos, átgondolt struktúrának tűnik, gyakorlatilag úgy született meg, mint egy feltételesen szabad asszociáció. Jött és írtam. Nincs írói énem, fotográfusi énem – van egy látásom, ami olyan amilyen. Amikor sikerül, és jönnek a szavak, akkor írok, amikor pedig nem, akkor fényképezek. 
– A színházhoz hogyan találtál el? Most rendeztél először, de nem ez az első színdarabod.
– A Rendezés a három és feledik, mert írtunk egy négykezest is Kemény Istvánnal, amin jól össze is vesztünk. Vásárhelyen gyerekkorom utolsó pár esztendejét a színművészeti egyetem mellett töltöttem, a Köteles utcában laktunk. A Stúdió Színház vészkijárata a mi udvarunkra nyílt. Kétballábas gyerek lévén keveset fociztam a többiekkel az utcán, ehelyett inkább bent ültem a próbákon. Volt olyan darab, aminek szinte az összes próbáját és előadását végignéztem. Sőt, egy ilyen drámából érettségiztem: magyar irodalomból a tétel egy szabadon választott, XX. századi drámaelemzés volt. És anélkül, hogy különösebben fontolgattam volna, hogy olyat illene választani, amit olvastam, Dürrenmatt Pillanatkép egy bolygóról című drámáját elemeztem. Két szépséghibája volt a dolognak: egyrészt soha az életben nem olvastam a darabot (de az összes előadását végigültem), másrészt, hogy ez a darab kötetben nem jelent meg. Lett is baj belőle.
Ez volt az első, szorosabb kapcsolat a színházzal. Később, ’89–’90-ben az első feleségemmel színházban ismerkedtem meg, és egy rövid időre eltévedtem a Fodor Tamás vezette Stúdió K színházhoz, gyakorlatilag véletlenül. Ez egy fél évig tartott. A következő A nyugalom első, magyarországi színházi bemutatója volt a budapesti Nemzetiben, Garas Dezső rendezésében. Megjelent az erősen színházhoz kötődő regény, és Budapesten egyszer csak azzal szembesültem, hogy színészkörökben nagyon fontos könyvvé vált. Nagyon sok színész olvasta, olyanok, akikkel azelőtt nem volt személyes kapcsolatom. Jöttek, megkerestek, beszélgettünk. Schwajda György, a budapesti Nemzeti első igazgatója kért meg, hogy írjam meg a színpadi változatot a színház számára, és azt rendezte Garas. A három hónapig tartó próbafolyamatnak szinte az összes próbáján részt vettem. Udvaros Dorottya játszta a főszerepet, kőkemény meló volt. Voltak tehát kapcsolódási pontjaim, és amikor megnéztem a Tompa Miklós Társulat által színre vitt A nyugalmat, egy beszélgetésen kiszaladt a számon, hogy egyszer az életben szeretnék rendezni. Keresztes Attila meghallotta ezt a mondatot, és meghívott rendezni Marosvásárhelyre.
– És ezzel egy kerek ívet leírt a történeted. Gyerekként elindultál a Köteles utcából, a Stúdió mellől és visszatértél majdnem ugyanoda. Úgy, hogy már a saját darabodat rendezed… Ez nagyon ritka egy ember életében.
– És teljesen valószínűtlen. Radu Afrim A nyugalom rendezése közben meg is jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy Bukarestben mennyien ismerik a regényt, Vásárhelyen szinte ismeretlen. Volt ennek számomra egy olyan keserűsége, amit hangosan soha nem mondanék el, mert úriember vagyok. De azt látom, hogy a színészeknek is fontos, mindegyikünk küzd, kínlódik, remélem, hogy vállalható lesz az előadás.
– A sajtótájékoztatón azt nyilatkoztad, hogy a legnagyobb fal, az, hogy nem fognak elfogadni, leomlott. Hogyan sikerült ezt a valószínűleg nem is létező gátat áttörni?
– Mindenkinek van egy önképe, és ez az önkép elég sok helyen sántít. Az írás magányos dolog. Akkor, abban a pillanatban nincs helye ott senkinek, sem szerelemnek, gyereknek, semminek. És ha van közösségi munka, akkor a színház maga az. Ha úgy éled az életed, hogy ülsz a sarokban és írsz, akkor anélkül, hogy gondolkodnál róla, kialakul benned az a kép önmagadról, hogy te csak erre vagy alkalmas. Én most valamiféle ördögi körbe, csapdába kerültem. Azt gondoltam – egyébként okkal – magamról, hogy a közösségi munkára való alkalmatlanságom egy pár, nem kifejezetten szimpatikus tulajdonságomból fakad. Például nagyon uralkodó típus tudok lenni, ráadásul váratlanul. Fizikai agressziónak nyoma nincs, de egy pillanat alatt olyan aurát tudok teremteni magam körül, hogy utána én szégyellem magam. És ez nekem legalább annyira pocsék, mint azoknak, akik ott vannak körülöttem. Ezzel nagyon sokat küzdöttem az idők során, és most néha olyan helyzetben találtam magam, hogy épp erre lenne szükség. Eltökélt szándékom volt az első pillanattól kezdve, hogy nem akarok ilyenfajta hierarchiát, miközben a színház pont ezt követeli. A színháznak a lényegéhez tartozik, enélkül nem tud működni. És amikor egyetlenegyszer szakadt el a cérna, és épp csak felszisszentem, P. Béres Ildikónak felcsillant a szeme, hogy na végre, mondjad, szidjál! De én nem akarok üvölteni, nem akarok szétszedni senkit, maradjunk inkább a pozitív megerősítésnél. Tudom, hogyan dolgoznak rendezők, hogyan gyötrik, tapossák a színészeket, akik utólag hálásak nekik ezért. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt nagyon másképpen fogom csinálni. 
K. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Megalakult a székely akadémia
Megalakult a Székelyföldi Térségi Tudományi Társaság Csíkszeredában, a szervezet célja a Székelyföld fejlesztésének támogatása.
Az SZRTT elsődleges terve: szakmai fórumot nyitni a térségi tudományok művelőinek, illetve hogy kutatásaikkal hozzájáruljanak a Székelyföld fejlesztéséhez – nyilatkozta Geréb László, a társaság megválasztott elnöke. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.
- Elnök Úr, Önök a tervek szerint tanácskozásokat is szerveznek, a kutatások eredményeit ezeken fórumokon ismertetik majd az érdeklődőkkel. Alkalmanként bevonják-e a közös alkotásba a Várvidék, a Délvidék vagy a Lajtán túli térség magyar tudós közösségeinek egyik-másik kiváló elméjét?
- A társaság elsődleges céljai közt a székelyföldi kutatások támogatása, és a kutatások eredményeinek ezen régió fejlesztése érdekében történő felhasználása szerepel. Azonban a társaság a regionális tudományok ernyője alatt természetesen a teljes Kárpát-medencei tudományos élet részévé szeretne válni, így amennyiben olyan jellegű közös kutatások, fejlesztések válnak elérhetővé, amelyekben a Kárpát-medencei magyarság különböző vidékeinek kutatói be tudnak kapcsolódni, akkor az SZRTT tagjai is szívesen együtt dolgoznak minden Kárpát-medencei kutatókollegával.
- A Székelyföld statisztikai meghatározásán is fognak dolgozni, ami gazdasági szempontból is lényeges. Nem mindegy, hogy Maros megyéből földrajzilag mekkora részt kapcsolunk ehhez a térséghez. Minthogy Bukarest részéről együttműködés - ha az ábrándokon túllépünk - nem várható, Önök milyen hálózattal kapcsolják be az alkotókat az együttgondolkodásba?
- A Társaság Alapszabályzata egyértelműen kimondja a tevékenységünk politikamentességét, így Székelyföld közigazgatási megfogalmazása körüli politikai vitákban nem akarunk beleszólni. Társaságunk a tudomány eszközeivel próbálja Székelyföld előrehaladását segíteni. Az eddig különböző szakterületeken, különböző intézményekben, különböző településeken dolgozó kutatókat szeretnénk e társaság létrehozásával a Székelyföld érdekében történő közös kutatásokba, munkákba bevonni. A társaság esetében a kapcsolódási pontot a régió érdekében történő közös gondolkodás jelenti, így - reményeink szerint – a Székelyföld megismerése és fejlesztése érdekében szervezett közös kutatások lesznek azok eszközök, amelyeken keresztül ezt a társaságot együttgondolkodásra, közös munkára lehet majd hívni.
- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Minthogy Apáczaitól a két Bolyaiig Erdély seregnyi magyar tudóst adott a világnak, Önök miképpen viszik felfedezőútra fiataljainkat a magyar tudomány rengetegében?
- Ennyire nem szaladtunk előre a szervezet működését illetően, hiszen egyelőre még a megalakulás, szervezetépítés fázisában vagyunk. Azonban egyértelműen fontos számunkra is a fiatal kutatók támogatása, hisz ők jelenthetik ennek a társaságnak a kontinuitást, a jövőt. A fiatal kutatók ösztönzésére elsősorban a társaság által szervezett kutatásokba való bevonás tud egy jó eszköz lenni, de ugyanakkor ezen kutatók anyagi támogatása is szóba kerülhet, azonban ez nagymértékben a jövőbeni pénzügyi lehetőségeinktől fog függni.
preshaztarsasag.wix.com/preshaz. gondola.hu

A gazdasági migráció áldozatai
Néhány hónapja a nemzetközi média a Közel-Keletről Európába vándorlókra irányítja a közfigyelmet, elemezve ennek okait, következményeit. A jelenség nem új, és nem is kell évszázadokra visszatekinteni a történelemben. Emlékezzünk. Miután 1990-ben Kelet-Európában sorra megdőlt a kommunista hatalom, ledőlt a berlini fal, felszámolták a "vasfüggönyt",megnyíltak a határok. Honfitársaink ezrei vették vállukra hátizsáknyi vagyonukat, és indultak el, a jobb élet reményében, Nyugatra, végleg vagy csak egy időre. Családok hulltak szét, barátságok szakadtak meg a gazdasági kivándorlás következtében. Ez a folyamat most is tart. Mert 25 évvel a rendszerváltás után az eddigi kormányoknak a politikai elit ígéretei ellenére sem sikerült megteremteniük azt a gazdasági, társadalmi helyzetet, amelyben mindenki megtalálhatta volna az önmegvalósítás útját. A sajátos demokrácia áldozatai azok a gyermekek, akik "szabadságban" születtek, akiknek a szülei külföldön vállaltak munkát, s így a családi köteléket meglazítva azon dolgoznak, hogy tisztességes anyagi körülményeket teremtsenek. A szomorú az, hogy a "demokrácia nemzedékének" mintegy 70%-a már az iskola padjaiban külföldre tervezi a jövőjét. Ők is elvándorolnának, mert ez a követendő példa.
Családi kapcsolatok több ezer kilométer távolságból
Egy Felső-Maros menti faluban kerestük fel azt a két családot, amely vállalta, hogy elmeséli történetét. A legtöbben tartózkodtak, nem szívesen hozzák nyilvánosságra "európai kalandozásaikat". A bemutatásra kerülő példák általánosíthatók, vagy kiegészíthetők sajátos esetekkel, helyzetekkel. Valószínűleg többkötetnyire is futná belőlük.
Takaros házba lépünk, minden szinte új, rendezett. Asztalhoz ülünk egy kávé mellé, és a témába vágunk. Szinte közhelyszerű mondattal kezdi vendéglátóm.
– Itthon is van munka, csak nem mindegy, hogy milyen, és mennyiért. Mihez kezdjen az ember a minimálbérrel? – mondja a középkorú hölgy, majd folytatja. – Elhunyt a húgom élettársa, a testvérem állás nélkül maradt, Spanyolországba ment. 2007-ben a férjem is szerencsét próbált ugyanott. Először építkezésben, majd egy márványmegmunkáló gyárban dolgozott, havi 1800 eurós fizetésért. Kimentem én is, vittük a 15 éves fiunkat. Beírattuk az iskolába, de nem szerette, hazavágyott. Két hónap után haza kellett jöjjek vele. Itthon a közeli városba járt középiskolába. A férjemmel háromhavonta találkoztunk. Vagy ő jött, vagy én mentem hozzá rendszeresen. Nehéz volt. Valamit valamiért, ha nem mentünk volna külföldre, nem itt tartanánk anyagilag. Meg kellett teremtenünk az alapokat – mondja szerényen –, majd kérdésemre elmondja, sohasem szerettek volna végleg kitelepedni. Talán, ha a fiuk beilleszkedik akkor. De állandóan a telefonon lógott, az interneten az itthon maradt barátaival csevegett órák hosszat. Ott is voltak focistársai, de azok nem tudták helyettesíteni a gyermekkori cimborákat.
Miután itthon befejezte középiskolai tanulmányait, bejutott egy marosvásárhelyi egyetem jogi karára. Közben az anya Németországban vállalt munkát. Egy idős nőre kellett vigyázni, havi 1000 euróért. Volt időszak, mikor hárman háromfelé voltak: a gyerek itthon, az apa Spanyolországban, az anya Németországban.
Egyetemi tanulmányainak befejezése után a fiú "rájött, hogy itthon nehéz". Az nem jelentett megoldást, ha mindegyre a zsebpénzt várta, meséli az anya. Barátnőjének a testvére Belgiumban volt, ahol már két nyáron, idénymunkára almát szedni voltak a fiatalok, s nem volt nehéz dönteni. Elmentek. A legény vendéglőben dolgozik, a barátnője takarít, közben szabadidejükben reklámlapokat terjesztenek. A fiú megkeresi a havi 1900 eurót. De mégsem maradna végleg. Már megvan húsvétra a repülőjegye, mondja az anya, majd csillogó szemmel közli, már a házhelyet is kinézte magának, amit itthon megvásárol. A gyerekkori barátok, az itthoni hobbi, a közös foglalkozás még mindig hazahúzza.
– Nem hiányzik a gyerek?
– Kezdem megszokni – válaszolja az anya hosszabb gondolkodás után, majd hozzáteszi: – reggelente sírtam a kávé mellett, mert eszembe jutott, hogy nincs itthon. Ha befordult az utcánkba egy autó, rögtön arra gondoltam, hogy ő jött haza. Volt, amikor éjjel azzal a gondolattal ébredtem, vajon nem jött-e haza. Aztán most is, ha meglátogatom Belgiumban, annyit simogatom, puszilom… Ő meg mindent elmond nekem. Persze skype-on is megmutatja, mit vásárolt magának, s beszámol arról, hogy mit csinál, de azért személyesen más…
Aztán szó szót hoz, s kiderül, hogy a húgának még sajátosabb az esete. A húga fiát pici korától az édesanyjuk nevelte. Még a szomszédok is besegítettek. A kapcsolatot nagyrészt telefonon tartotta az édesanyjával. A mama szigorúbban, felelősségteljesebben nevelte az unokát. Trógerségek, verekedés, rendőrségi dolgok nem voltak. Vigyázott magára. Abban a tudatban nőtt fel, hogy a mamával kellett lennie, mert az anyuka érte is dolgozik. Ma is ezzel a tudattal jár iskolába.
Megtudom, hogy vendéglátóm családja mégiscsak itthon fektette be a külföldön szerzett jövedelmet. Gazdálkodnak: földet, fejősteheneket, sertéseket vásároltak. Két fizetésre való havonta kijön. Csak hogy ne kelljen többet elmenni, s valahol minimálbérért gürcölni.
– Ha fiatal lennék, én sem kezdeném itthon az életet, hogy a semmiért dolgozzak. Ha komoly vagy, megbecsülöd a munkát, egy év alatt sokra lehet menni. Itthon, ha nincs alaptőkéd, helyben maradsz, hacsak nem örökölsz valamit. Akinek nincs ahonnan, az mi a csodát csinál? Döcög… – válaszol a maga kérdésére, majd hangsúlyozza: azért a pénzt itthon kell befektetni.
Az itthoni párna melegebb
A másik családnál is szinte hasonlóképpen kezdődik a történet. A férfinak a sógora még 2000 előtt Spanyolországba ment, aztán követte a húga 2003-ban, majd ő 2006-ban. Ha nincs kint valakid, nehezebb elhelyezkedni – magyarázza. 2008-ig szőlőtermesztőnél dolgozott, közben a felesége Ausztriában egy idős nőt gondozott. Volt idő, amikor mindketten külföldön dolgoztak, egymástól több ezer kilométerre. Aztán egy ausztriai látogatáskor került munkahely a "sógoroknál". A fiukat nem tudják kivinni, mondja, az iskolában olyan nagyok a nyelvismereti követelmények, hogy nehezen lehet teljesíteni. A gyereket a nagymama neveli itthon. Ahogy mondja, a nagyanyja édesapja és édesanyja is egyben. Az idős néni mindkét lánya külföldön él. Vakációban a fiú Ausztriában van, a szülőknél, az édesanyja pedig a 24 órás felügyeletnek köszönhetően egyhavi munka után egy hónap szabadságot kap. Olyankor itthon van. Ez pótolja némiképpen a távol töltött időt.
Amíg kicsi volt a fiuk, mindegyre a szülei után vágyott, aztán ahogy nőtt, a "barátai lefoglalták". Most nem is akar menni. Itthon vannak a barátok, "karácsonykor mehetnek kántálni", ez jobb – mondogatja szüleinek.
– Nem rossz fiú. Mindig szól, ha valahova elmegy, aztán meg telefonon is beszámol a szüleinek. A "lányügyeket" is meg szokták beszélni az apukával. A nevelés izgalommal jár, nagyobb a felelősség, mondja a nagymama, majd hozzáteszi, nemcsak az unokájáért aggódik, hanem a gyerekekért is. Nincsenek itthon a gyermekei, "nem úgy fekszenek le a párnájukra, ahogy ők szeretnék…"
Az apa folytatja: – Amíg lehet, kint dolgoznánk. A gyermek is láthatja, hogy ilyen kicsi fizetésekkel nem lehet itt elkezdeni az életet. Nem maradnánk kint. Ausztriában kedvesek, segítőkészek a kollégák, a munkahelyen mintha testvérek volnánk, de ha kilépsz a kapun, senkid nincs. Egyedül kell tölteni a karácsonyt, a szilvesztert. Itthon nekifogtunk a családi ház bővítésének, azzal a reménnyel, hogy ennyi év demokrácia után valami csak megváltozik. Még nem döntöttük el a jövőt…
A szülőket nem lehet pótolni
Kiss István iskolapszichológust azzal a kéréssel kerestük meg, hogy mondja el, milyen mértékben befolyásolja a gyermekek lelkivilágát a szülők hiánya. A szakember azzal kezdte, hogy "megrendítő tapasztalata" van a jelenségről.
– Amikor egy-egy osztályban megkérdeztem, hogy hány gyereknek dolgozik külföl-dön a szülője, akkor a teremben levők 30%-a a magasba emelte a kezét. Ennél szomorúbb az a tapasztalat, amikor négy évvel ezelőtt érettségin voltam felügyelni, és mielőtt megjöttek volna a tételek, beszélgettem az osztályban levő gyerekekkel. Kérdeztem, ki az, aki úgy gondolja, hogy külföldön szeretne érvényesülni. Döbbenten láttam, hogy a diákok 70%-a nyújtotta fel a kezét.
– Sok mindentől függ, hogy a szülők távolléte miként hat a gyerek fejlődésére: elsősorban a személyiségétől, de attól is, hogy életciklusának melyik szakaszában kell megválnia időszakosan a szülőktől, s attól is, hogy az otthon maradt rokonok miként próbálják elfogadtatni, megértetni vele a helyzetet. Nyilvánvalóan a kisebb gyerek jobban alkalmazkodik. A legnehezebb a pubertáskor, amikor tulajdonképpen kialakul a személyisége. Fontos szerepet játszik ebben az is, hogy a családtagok között milyen a kapcsolat. Előfordul, hogy elmennek a szülők, külön kell éljenek, és így megromlik a házastársi viszony, válás lesz a vége, és egy életre szóló traumát is okozhat – fejti ki a továbbiakban a szakember.
A pszichológus egy olyan esetről is beszámolt, amikor az alig VIII. osztályos tanulóra hárult az a komoly feladat, hogy egzisztenciális kérdésekben döntést hozzon. Ha jó a viszony a szülővel, akkor némiképp a technika, az okostelefonok, az internet segít a kapcsolattartásban, de a szülőket nem lehet pótolni. A nagyszülő nem tudja ugyanazt a kontrollt biztosítani, mint a szülők. Nincs jelen az anyai, apai modell, így megtörténhet, hogy – főleg a serdülőkorú gyerekek – kapaszkodókat keresnek a baráti körben, kialakulhat a bandavezér-apakomplexus, ami, ha olyan a társaság, akár a bűnözés felé is vezetheti a gyereket, vagy lányok esetében a prostitúcióig is eljuthat ez az iránytévesztés. Az apa- és az anyamodellt nem helyettesíti semmi, csak némiképpen kompenzálható. Az ilyenformán támasz nélkül maradt gyerekekben sok kétely, ambivalens érzés merülhet fel emiatt: a szeretet, a harag, a düh, a bánat, az elfogadás közötti ingadozás. Ez elvezethet az érdeklődés csökkenéséhez, az iskolakerüléshez, a gyerek az agresszív magatartásban vagy pont az ellenkezőjében, az elzárkózó, befelé forduló viselkedésben keres menedéket. De lehet pozitív hozadéka is a szülők távollétének. Az ilyen helyzetbe kerülő gyerek hamarabb önállóvá, felelősségteljessé, céltudatossá válhat, ami akár egy sikeres életpályának is a kulcsa lehet.
Kiss István szerint a szülőknek több szempontból is mérlegelniük kell, hogy – túl az anyagi vonzaton – mi az ára annak, hogy vállalják a külföldi munkát, kire, milyen körülmények között bízzák gyerekeiket. Arról is meg kell bizonyosodniuk, hogy eléggé erős-e közöttük a kötelék ahhoz, hogy a fizikai és a lelki távolságot akár hosszú távon is áthidalják.
A hatóságok megvonhatják a szülői jogot
Annak ellenére, hogy a gazdasági migráció gyakorlatilag a rendszerváltást követően beindult Romániában, a kormány csak tavaly augusztus 19-én fogadta el azt a 691-es számú kormányhatározatot, amely előirányozza a külföldön dolgozó szülők gyerekeinek fokozottabb monitorozását. A jogszabály szerint a szociális szakhatóságoknak (Serviciile Publice de Asistenta Sociala) minden iskolai év utolsó harmadában be kell gyűjteniük az oktatási intézményektől az adatokat (név, lakcím, személyes információk) azokról a gyerekekről (és itthon maradt gondozóikról), akiknek egy vagy mindkét szülője legkevesebb egy évet külföldön dolgozott, vagy ennél hosszabb időre vállal munkát. Ezután a szociális asszisztensek felkeresik az érintett családokat, ahol ellenőrzik, hogy a külföldre távozott szülők tájékoztatták-e a helyi közigazgatási szerveket a helyzetükről, kineveztek-e hivatalos gyámot, biztosíthatják-e az anyagi feltételt az itthoni rokonoknak ahhoz, hogy megfelelő körülmények között neveljék a gyerekeket. A nevelőszülők, rokonok kötelesek megadni a szociális asszisztenseknek a külföldön dolgozó szülők elérhetőségét. Továbbá igazolniuk kell, hogy állandó kapcsolatot tartanak velük. A kormányrendelet azt is leszögezi, hogy a szociális munkások kéthavonta ellenőrzik, hogy a családok teljesítik-e a megszabott feltételeket.
A kormányrendelet szerint a szociális munkásoknak követniük kell az érintett gyerekek iskolai teljesítményét is. Amennyiben romlást tapasztalnak e téren, azonnal (írásban) tájékoztatniuk kell a tanítót vagy az osztályfőnököt, akik az iskolai pszichológushoz irányítják a gyereket. Minden egyes családlátogatáskor jelentés készül a gyerek testi-lelki állapotáról, társaságáról, amit a szülők és a gondozó, az őt nevelő rokonok tudomására kell hozni. Amennyiben a megfigyelések során azt tapasztalják, hogy a gyerek lelkileg sérül, nem tud megfelelően beilleszkedni az iskolában, vagy akár fennáll a veszély, hogy valamilyen bűnöző csoporthoz csatlakozik, a szociális munkásnak értesítenie kell a szülőket és a szakhatóságokat is. A kormányrendelet szerint megalapozott indokkal a gyermekvédelmi és szociális igazgatóság megvonhatja a szülői jogot, az érintett gyereket akár szociális intézetbe is utalhatják.
Az említett jogszabály alapján az Oktatási és Kutatási Minisztérium, a 691/2015-ös kormányrendeletre hivatkozva, 2015. december 23-án körlevelet intézett a megyei és a fővárosi tanfelügyelőségekhez. Ebben figyelmeztet, hogy az oktatási intézmények működjenek együtt a szociális szakhatóságokkal, és készítsék el az említett felmérést, ugyanakkor emlékeztessék a szülőket, hogy mielőtt munkavállalás céljából külföldre távoznának, értesíteniük kell szándékukról a helyhatósági illetékeseket, és arról is, hogy kit bíznak meg a gyermekneveléssel. A levélben még az áll, hogy a szülőknek tanácsadásra létrehozták a 0800.070.040-es zöldszámot és a www.copiisinguriacasa.ro honlapot.
Értesüléseink szerint a Maros Megyei Tanfelügyelőség február 15-ében szabta meg a határidőt, hogy az oktatási intézmények, a kormányhatározatnak megfelelően, beküldjék az adatokat.
A Maros Megyei Szociális és Gyermekjogvédelmi Igazgatóság adatai szerint 2015. december 31-ig a megye 102 közigazgatási egységétől beküldött információk alapján 770 (209 esetben mindkettő, 433, ahol egyik szülő, 128 egyszülős) család dolgozik külföldön, ez összesen 1226 gyereket érint (317-733- 176), közülük 1188-at első-, másod-, harmad-, negyedfokú rokonok gondoznak, "gyermekvédelmi intézkedések nélkül". Az 1226 gyermek közül 627 fiú, 599 lány. A felmérés szerint a következő életkorú gyermekekről van szó: egyévesekig 14, egy és kettő között 58, háromtól hatig 209, héttől kilencig 293, tíz és tizenhárom között 373, míg tizennégy és tizenhét év között 279. Ám ezek az adatok jóval nagyobbak lesznek, hiszen eddig egyetlen jogszabály sem tette kötelezővé, hogy a külföldön dolgozók gyerekeit, családját nyilvántartásba vegyék. Ekkor derül ki hivatalosan, hogy milyen méretű a jelenség, hányan vergődnek az 1989 után kialakult – még mindig elég kilátástalan – gazdasági helyzet hálójában.
Vajda György

Lakodalmas könyvbemutatót tartottak
Szombaton a nagyváradi Ady Endre Középiskolában mutatták be a Lakodalom van a mi utcánkban című kötetet, amely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában látott napvilágot. A könyv anyagának ismertetését nótacsokor színesítette, és vőfély-rigmusokat is előadtak.
Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője több évtizedes gyűjtéséből állt össze az a kötet, amely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában látott napvilágot, olyan rangos társszerzők bevonásával, mint dr. Balázs Lajos, Kiss Kálmán, Bokor Irén, Kovács Rozália, Csanádi János, Rög József, Dánielisz Endre és Zalder Éva. A könyv a Partium, Közép-Erdély és a Székelyföld számos településéről, kistérségéből gyűjtötte egybe, sok-sok adatközlő jóvoltából a még fellelhető esküvői, lakodalmi szokásokat, valamint az ezekhez kapcsolódó gazdag folklóranyagot: népköltészetet, táncszókat, találós kérdéseket, névcsúfolódókat, közmondásokat, népdalokat és mulatós nótákat. A folklóranyagot egy színpadra alkalmazott Körös-közi lánykérő és lakodalmas egészíti ki, a kiadvány így azt a szerepet is betöltheti, hogy mai lakodalmakat e páratlan értékek felidézésével tegyenek emlékezetessé.
Az érdeklődőket Szűcs László köszöntötte, megjegyezve: napjainkban egyre gyakoribb, hogy kiadók civil szervezetként jönnek létre, s ők is ezt az utat követik a Holnap Kulturális Egyesülettel.
Meg kell őrizni
Pásztai Ottó felidézte: 1951-ben szeretett unokahúga megkérte arra, legyen a násznagya, ő azonban, városi ember lévén, nem rendelkezett semmilyen ismeretekkel a lakodalmas szokásokkal kapcsolatban. Szeretett volna azonban szép és felejthetetlen ünnepet rendezni, ezért mivel Kolozsváron a diákotthonban egy folyóson lakott Kányádi Sándorral és Szabó Gyulával, az ő segítségüket kérte. Mindketten készségesek voltak, a karácsonyi vakáció után hozták a kért anyagot, így egy gazdag csokorra valót kapott Csík-, Udvarhelyszék és a Sóvidék lakodalmas szokásaiból, rigmusaiból. Érdeklődése aztán később fokozódott ebben a témakörben, és az azóta eltelt több mint hat évtizedben igen jelentős anyagot sikerült összegyűjtenie, mely tevékenységében Erdély- és Partium-szerte sokan támogatták. Úgy fogalmazott: sajnos kétségtelen tény, hogy a második világháború után az erőszakos iparosodás következtében jelentősen megváltozott a falvak arculata és a korosztályok életkora. A fiatalok nagy része városokba költözött, s már sem idejük, sem türelmük nem nagyon van a régi hagyományok folytatására. Többek közt emiatt is vélte szükségesnek és értékesnek az őseinktől örökölt lakodalmas szokások bemutatását, illetve a most megjelent könyvbe foglaltak felhasználhatóak tetszés szerint mindazok számára, akik napjainkban lakodalmak lebonyolításával foglalkoznak.
Társszerzők
A továbbiakban a jelen levő társszerzők kaptak szót. Az érmihályfalvi Kovács Rozália elmondta, hogy 1993 óta foglalkozik rendszeresen néprajzzal, helytörténettel. Talált egy 1945-ből származó kockás füzetet vőfélyversekkel, melyek szövegét valószínűleg már a századelőn is használhatták. Az aradi Körös-közből érkezett Csanádi János édes anyanyelvünk megőrzésének fontosságát nyomatékosította többször is, illetve arról is beszélt, hogy több mint ötven éve gyűjt nemcsak lakodalmas rigmusokat, hanem népköltészeti alkotásokat is. Zalder Éva, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatónője kettős minőségében – mint magyartanár és mint intézményvezető – azt emelte ki: magyar gyökereink megmaradásának szempontjából mennyire lényeges, hogy a falusi gyermekek ne szégyelljék, hanem inkább legyenek büszkék arra, hogy milyen környezetből származnak. A könyv anyagának ismertetését Molnár Júlia, Kiss Csaba színművészek nótacsokra színesítette Szőcs Lőrinc prímás és zenekara kíséretével, illetve Beke László vőfél-rigmusokat adott elő. A kiadvány megjelenéséért köszönet illeti a Bihar Megyei Tanácsot, valamint Szabó Ödönt, Szűcs Lászlót és Derzsi Ákost.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

A letarolt Erdély
Erdélyben már az 1879-es magyar erdőtörvény pontosította az erdőgazdálkodás módjait, főleg a fa hasznosításának mikéntjét. Már akkor a fás területek kihasználását engedélyhez kötötték, s ez egy ütemterv szerint történt. Volt erdőfelügyelő és erdőgondnok, de mellettük ott találhattuk az erdőmérnököt, az erdőmestert, az erdőőrt és főerdőőrt, s végül az erdőszolgát, vagyis a csőszt. A jogszabály még azt is előírta, hogy erdőrendészeti áthágást követ el az is, aki a saját erdejét „kiírtja vagy tarra vágja”. 
Ennek ugyebár szinte száznegyven esztendeje, közelebb napjainkhoz egy öreg erdész mondotta nekem, „ésszel kell a fával bánni”. Na, ez nem történik manapság. Törvénytelenül vágják tonnaszámra a fát, legyen az bármilyen fajta. A Greenpeace egyik legutóbbi jelentése szerint az illegális favágók óránként 3 hektáron teszik a nullával egyenlővé az erdőt. Nem hivatalos statisztika szerint évente 2 millió köbméter fát rabolnak el, mintegy 52,1 millió euróval szegényítve mindannyiunkat. Nem beszélve arról, hogy a maguk után hagyott kopasz hegyoldalakon lerohanó víz, a megmozdult talaj ráadást hoz a kárra. Erdély három megyéjében (Fehér, Kolozs, Máramaros) a kitermelt fa 78 százalékát nem törvényesen vágták ki, de a többiben sem kicsi ez az arány. Valakik nagyon meggazdagodtak ezen…
Időről időre felszisszennek a hatóságok, tartanak egy nagy ellenőrzést, megszorongatnak néhány törvénysértőt – amiként a napokban is teszik –, aztán minden visszazökken a régi kerékvágásba. Mert csak a maffialánc legalján lévőket szorongatják meg, a nagy rablókat nagyon ritkán bántják. Mert például, hiába tudja már ország–világ, hogy az osztrák Holzindustrie Schweighofer igen csak benne van a tilos faüzletben, erről az illetékesek egy halvány kérdést sem tettek fel nekik. Sőt, hallom, hogy a technokrata kormányt már idegesíti az erdők kinyírásának leállítása. A híres-nevezetes korrupcióellenes ügyészség pedig félrenéz, ha külföldi cég lopja az eurómilliókat. 
Úgy elgondolkoztam azon, hogy jó lenne 2016-ban gyakorlatba alkalmazni a magyar 1879-es törvényt, ha már a sajátjukat nem tudják. De ezt az akkori szigorral. S nem ártana, mint a Verespatak esetében, egy kis polgári tiltakozás sem. 
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sugárút – A szatmári értelmiség intézményteremtő kísérlete 
Szombaton mutatták be a Sugárút. Szatmári Műhely című kulturális és társadalmi folyóiratot. Ez alkalommal került sor Márton Evelin Szalamandrák éjszakája című regényének szatmári bemutatására is. Az eseményen jelen volt Vida Gábor író, a Látó szerkesztője is.
Szatmár megye arról híres, hogy nagyon sok neves író, költő és képzőművész született itt, de azért, hogy ki tudjanak bontakozni, hogy sikeres pályát fussanak be, el kellett hagyniuk a megyét, olyan nagyvárosokba költöztek, amelyekben adottak voltak a feltételek haladó csoportosulásokba beilleszkedni. Szatmár megyében nem jöhettek létre irodalmi, művelődési folyóiratokat működtető csoportosulások, amelyek itt tartották volna a tehetségeket. Azok, akik mégis itt maradtak, nem mindig tudtak eléggé ismertekké válni, nem mindig tudtak együtt haladni a korstílusokkal. Az elmúlt év őszén egy szatmárnémeti értelmiségi csoport elhatározta, hogy megpróbálkozik egy intézményt teremteni a szatmári irodalom és képzőművészet számára. Hosszas egyeztetés után eldöntötték, hogy Sugárút. Szatmári Műhely címmel létrehoznak egy folyóiratot, az első lapszám bemutatóját szombaton tartották. Végh Balázs Béla, a lap felelős szerkesztője így ír az első szám előszavában: „A huszonegyedik századi ember élete olyan közlekedési csomópont (folyóiratunk címéhez igazítva: sugárút), ahová a szélrózsa minden irányából, a legtávolabbról és a legközelebbről, érkeznek, csomósodnak, zsúfolódnak a legkülönbözőbb benyomások és jelenségek, érzések és gondolatok. Most induló folyóiratunk vállalása: értelmezni szeretné korunk /régiónk jelenségeinek kereszteződési pontjaiban történteket az egyetemes életérzés és gondolat jegyében. A szatmári értelmiség újabb intézményteremtő kísérlete ez, szellemi műhelye a magyar nyelvű kultúrának és társadalomtudománynak. Olyan teremtő energiák halmozódnak fel és olyan alkotó ambíciók munkálkodnak ismét itt, a szatmári régióban, amelyek negyedéves nyomtatott fórumot tudnak létrehozni és működtetni”. A szerkesztők várják az olvasók visszajelzéseit és keresik azt az olvasói réteget, amelyik igényli a színvonalas irodalmat és képzőművészetet.
Könyvbemutató
Márton Evelin Szalamandrák éjszakái című regényét Végh Balázs Béla és Kereskényi Sándor mutatta be. A regény egy baráti társaságot kísér végig, gyerekkoruktól egészen a 30-as éveik közepéig. A szerző körülbelül 35 éves korukig tudta vinni a szálakat, hiszen ő maga is eddig az életkorig jutott el. Az, ami hátravan e kor után, számára is ismeretlen. A cselekmény többnyire Romániában játszódik, csak egy-két kerettörténet erejéig repíti főhőseit Afrikába. Ezek a hősök önmaguktól menekülnek teljesen hiábavalóan, a helyszínek sokszínűsége is arról árulkodik, hogy a szerző menekíti hőseit. A mű egzotikus címe abból adódik, hogy a regény főhőseinek gyerekkorukban szükségük volt egy totemállatra, és mivel a szerző egyik kedvelt állatfajtája a szalamandra, erre esett a választás; az éjszakai életforma pedig az író számára egyik legkedveltebb napszak — reméli, hogy még sokáig veheti ki részét az éjszakai pezsgő életből — innen a Szalamandrák éjszakái. Márton Evelin kérdésekre válaszolva elmondta, hogy a regény a szerelemről szól. A szerző határozottan kijelentette, hogy a szerelem nem csak férfi és nő között jöhet létre, ő természetesnek tartja az egyneműek közötti szerelmi kapcsolatokat.
Elek György. frissujsag.ro

Csíkszék a székelyek előtt is magyar volt
Ezt bizonyítja egy fiatal helyi régész, aki a székelyek beköltözését is korábbra teszi.
Mítoszrombolás Székelyföldön.
Mi újat lehet mondani a csíki székelyek megtelepedéséről? Sokat – derült ki dr. Botár István régész alapos és jól dokumentált előadásából. A Csíki-medence településtörténete a középkorban címmel az ő januári előadása nyitotta az Előadások Székelyföld településtörténetéből sorozatot az EME kolozsvári előadótermében. 
Kutatásai alapján azt sejti, mégsem volt egyöntetű a közösségi tulajdonlás a Székelyföldön, illetve nem biztos, hogy a székely volt az első magyar népcsoport, amely benépesítette a térséget. 
Felértékelődött a régészet szerepe a középkor és az Árpád-kor kutatásában, főként a Székelyföld esetében, mivel a hagyományos, írott forrásokkal foglalkozó történetírás, illetve a történeti nyelvészet lassan ellőtte a patronjait. A régészet viszont nemcsak új forrásokat tár fel, hanem egyre újabb megvilágításba helyezi az eddig ismert adatokat – vezette be Botár előadását az Erdélyi Múzeum-Egyesület történész munkatársa, Hegyi Géza középkorász. 
Botár István a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Budapesten végzett és doktorált régészetből. Idén ő nyerte a fiatal, középkorral foglalkozó történészek Kubinyi András-díját ugyanazzal a munkájával, a Csíki-medence középkori településtörténetével, amelynek főbb állításaival kolozsvári előadásán ismerkedtünk. Kutatta Csíkszék kápolnáit, várait, templomait, ennek eredményeit hét tanulmányban közölte a Kövek, falak, templomok című könyvében. 
Kolozsvári előadását annak mentén próbáljuk visszaadni, hogy milyen bevett nézetet cáfol, rendít meg, vagy kérdőjelez meg. Ezeket sárgával jelöljük a cikkben.
A klasszikus nézet szerint a székelyek Belső-Erdélyből jöttek, 
nyelvjárási és helynévi adatok alapján úgy tartják, hogy Szászkézd és Sepsi patak felől, az Olt völgyén telepedtek be Székelyföldre. Erdélybe pedig korábban Magyarország dél-nyugati részéről érkeztek szinte biztosan királyi parancsra: egy eleve katonáskodó népességnek a keleti határ védelmét adták feladatul, ahol a tatár könnyűlovasok gyakran betörtek.
Van, aki szerint az Őrvidékről vagy Baranyából jöttek, de Révész László régész szerint ott a 11-12. században nem volt olyan településhálózat, amely kibocsáthatott volna egy ekkora népességet, ismertette Botár István, aki szerint ebben a kérdésben még fogunk tanulni.
Az Olt forrásvidéke és a Csíki-medence mindig is a Kárpát-medence perifériája volt, sőt Románia közepén is periféria bírt maradni, de épp ezért érdekes terep, véli Botár. Mivel félreesik, fennmaradtak a helynevek, a településhálózat. 
A térségre vonatkozó írott forrás viszont nem maradt fenn az Árpád-korból.
A térséget először az 1332-1337 között keletkezett pápai tizedjegyzék említi (1333-34-ben egész Magyarországon összeírják a plébániatemplomokat), ebben szerepelnek a telegdi főesperességhez tartozó csíki plébániatelepülések, nagyjából 15-16. A hagyományos történetírás, amely szinte kizárólag az írott forrásokra hagyatkozik, nem ismeri el, hogy ezeknek a falvaknak lehettek filiális települései. Ebből származik az az erős helyi mítosz, hogy a székelyek annyira katolikusok voltak, hogy minden faluba építettek templomot. 
Rögtön, ahogy megtelepedtek – sarkította tovább a hagyományos nézetet Botár, hogy aztán bevallja: bármennyire is szíve csücske a vizsgált régió, a történésznek el kell fogadnia, hogy az semmivel nem egyedibb, mint északi, nyugati vagy déli szomszédja. 
Ugyanazok a településtörténeti folyamatok zajlottak, ugyanolyan vagy nagyon hasonló egyházpolitikai berendezkedés jelent meg Csíkban is, mint máshol: itt is kellett legyenek plébániatemplom nélküli, filiális települések, még ha nem is jelennek meg az írott forrásokban. Ahogy a nők sem jelennek meg a katonai összeírásokban, mégis elfogadjuk, hogy a csíki falvakban is éltek nők – illusztrálta Botár, miért abszurd elfogadni az írásos emlékek kizárólagosságát, ahogy azt az elismert tudós, Kristó Gyula tette. 
A csíki székelyeket a 14. században egyetlen oklevél említi: 1324-ben Károly király úgy rendelkezik, hogy egy név szerint nem említett, örökös nélkül elhunyt ember birtokát odaadományozza Apor fia Sándornak. Ezzel az oklevél a vaskos történelemkönyvek azon megállapításait cáfolja, miszerint 
a székelyek demokratikus társadalma nem ismeri el a királyi jogot,
nem létezik magánbirtok, csak egyenlően szétosztott közbirtok,
mert ez egy speciális környék teljesen saját jogrenddel. 
Miközben az oklevél bizonyítja, hogy vagy Csíkban vagy a közvetlen szomszédságában magánbirtok húzódott, amely birtokosának halálával nem szállt a székely közösségre, hanem a királyra, aki azt saját hatáskörben tovább akarta adományozni. Ráadásul nem a székely közösségnek, hanem az Apor családnak, amelyről bizonyítható, hogy magánbirtokokkal rendelkezett Csík közvetlen szomszédságában, magyarázta a történész. 
Az viszont tény, hogy akármilyen berendezkedés volt a környéken, akármennyire létezett a királyi jog, a csíki székelyek ellenkezése oda vezetett, hogy az oklevél említette birtok nem szállt az Aporokra. A csíki közösség a király akarata ellenére megvédte saját érdekét, és a jogászok többszörös feddése ellenére nem jelent meg a peren, a birtok nem vált ismét magánbirtokká. Botár szerint ez volt a 14. századi átalakulás egyik kulcsmozzanata. 
Az is tény, hogy a tusnádi szorostól közvetlenül délre a Mikóknak voltak magánbirtokaik, a Kézdiszék felőli részen pedig az Aporoknak voltak olyan birtokaik, amelyek a késő középkorban nem is váltak soha Székelyfölddé, megmaradtak vármegyei területnek, enklávékként éltek tovább – magyarázta a történész, aki azt sem zárja ki, hogy ilyenek nemcsak Csík szomszédságában, hanem magában a Csíki-medencében is lehettek. 
A következő forrás a 16. századból származik, amikor a különböző adóösszeírásokban már az a településhálózat jelenik meg, amely napjainkig tovább él: közel félszáz település. Hogy mi történt a közbeeső időszakban, arra főként a régészet és a történeti helynévtan tud válaszolni, mondta Botár, aki hangsúlyozta, ő nem nyelvész, a helynévtanban amatőrnek tekinti magát, és bízik benne, hogy hamarosan a profik is felfedezik maguknak a régiót. 
A 14. század első harmadában említett településnevek a mai napig fennmaradtak, sőt nemcsak a települések, hanem a külterületek helynevei is: a Középbércet, Bezédmezőt, a Büdöshegyet ma is ugyanúgy hívják, ahogy a Mikó-birtok 1342-es határleírásában szerepel. 
Botár ebből arra következtet, hogy más nevek is fennmaradhattak. A nevek pedig nem 1342-ben keletkeztek, hanem ekkor jegyezték le őket, de jóval korábbiak is lehetnek. Azért fontos, hogy itt a külterületek nevei is fennmaradtak, mert a történeti helynévtan szerint 
a településnevek a legállandóbbak, markánsan fennmaradó helynévrétegnek számítanak,
a nagy tájegységek földrajzi nevei, nagy folyók, nagyobb hegyek nevei viszonylag jól fennmaradnak,
ám a külterületi helynevek a birtokviszonyok és társadalmi viszonyok változásai miatt gyakrabban változtak, mozgékony helynévrétegnek számítanak.
A tudományág művelői szerint a keleti székek (Csík, Gyergyó és Háromszék) de az egész Székelyföld is relatív későn betelepült tájegység, 
mert itt nincsenek törzsnévből képzett korai helynevek, inkább a később keletkezett, összetett helynevek dominálnak: a templomok nevéből (Szent Imre, Szent Márton, stb.) képzett, illetve a -falva, -laka típusú helynevek. Bizonyos szentekről, például Imréről akár az Árpád-kor elején is nevezhettek el települést, de tény, mondja a történész, hogy ezek a 13-14. században váltak gyakoribbá.
A törzsnevek hiánya Botár szerint nem bizonyíték Csíkszék késői betelepítésére, mert szinte egész Erdélyből hiányoznak a törzsnevek, ilyen alapon Erdély betelepítését nagyon későre kellene keltezni, ami tudományosan nem tartható álláspont. Benkő Loránd nyelvész, majd az ő nyomán Kristó Gyula is a betelepülést a Csíki-medencébe a 13.-14. század fordulójára teszi, ismertette Botár, majd felvázolta saját kutatását a csíki helynevekről.
A településnevek közül 12-t sorolt a templomnevek közé, 13 összetett, utólagos helynevet talált, 12 földrajzi környezetre, piacra utaló nevet, illetve 12-t azonosított korai helynévként. Szerinte nincsenek túlnyomó többségben a késői helynevek, de meg lehet kérdőjelezni a módszert, miszerint szabad-e későközépkorban adatolt helyneveket csupán formai alapon visszakeltezni az Árpád-korba. Szerinte szabad, bár általánosítások nélkül. 
Vagyis nem szabad biztosra venni, hogy például a földrajzi nevekből (Madaras patak) származó településnevek koraiak, de kizárni sem lehet túlzott óvatosságból. Botár azt is megkérdőjelezi, hogy a -falva összetételű, illetve Szent Simon, Szent Márton stb. nevéből képzett településnevek biztos 14. századiak, illetve ezek voltak-e az adott falvak első nevei. Azon az alapon kérdőjelezi meg, hogy Magyarország más tájegységein a templomcímes helynévadás elég agresszív módon ment végbe, gyakran kiszorított korábbi helyneveket.
A Gyergyó, Kászon, Delne helyneveket szláv etimológia miatt tartják korainak, a magyarok ottani térnyerése előttinek. Ennek alapján Botár István az ugyanabban a forrásban, a pápai tizedjegyzékben említett Somlyó, Tarkő és Rákospatak nevét sem tartja bizonyosan sokkal későbbinek. Sőt azt is megkérdőjelezi, hogy a szláv nevek mindig megelőzik a magyar helynévréteget, 
mivel az Árpád-korban és különösen a keleti széleken relatíve vegyes lakossággal kell számolni. Ráadásul Somlyó, Tarkő és Rákos körül 11-12. századi leleteket találtak, a történész ezeket is figyelembe venné az illető települések keltezésekor. 
Feltételezésében még tovább megy: ha ezek a földrajzi nevekből származó településnevek szerepeltek a 14. századi összeírásban, akkor a szintén földrajzi nevekből származó Szépvíz, Hosszúaszó, Madaras, Menaság, Körösmény is lehet akár 14. századi.
Még az ilyen területen is, mint a Csíki-medence, ahol nagyon kevés és késői az írott forrás, látható szerinte a helynevek ingadozása. A pápai tizedjegyzékben említett Tarkő valószínűleg a középkorban Nagyboldogasszony néven ismert egyházközség, mai nevén Karcfalva. Ami Bedecsként tűnik fel a késő középkorban, azt ma Szentimreként ismerjük, de a középkorban még önálló volt, sorolta a történész. Poklondfalva eleinte csak Poklondként szerepel, Szentmárton és Szentmihály pedig valószínűleg később kapta ezt a nevét, mert az onnan előkerült leletek korábbiak, mint a templomcímből képzett helynevek divatja.
A -falva utótagú, későinek tekintett falunevek előtagja leggyakrabban olyan személynév, amely relatív korai, vonta kétségbe Botár István Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva vagy Csekefalva későinek nyilvánítását. Ezeknek a személyneveknek a divatja a 13. század végén lecseng. Sok egytagú helynévről pedig tudjuk Árpád-kori (de nem Csíkra vonatkozó) forrásokból, hogy ezek Árpád-kori személynevek voltak, például a Csicsó név, de ilyen Csomortán és Kotormány is. 
Ezek a helynevek akkor keletkezhettek, amikor még személynévként is forgalomban voltak. Hogy mikor, azt az egyetlen csíki oklevélből, az 1324-esből következteti ki. Ez elég sok helyi előkelőséget sorol fel a kor szokása szerint az apa nevével: 9 apának 12 fiát. Az apák valamikor 1240-1270 körül kaphatták a nevüket, a fiúk nagyjából 1260-1300 körül. Az apák generációja 55 százalékban visel archaikus nevet, 45 százalékban keresztény nevet, a fiúk generációja 16-25 százalékban archaikus, és 66-75 százalékban keresztény nevet.
A keresztény nevek tehát a 13.-14. század fordulóján kerülnek többségbe, amiből a történész arra következtet, hogy az olyan nevű települések, mint Csicsó, Bedecs, Csobot, Kotormány, illetve Karc-, Bánk-, Amádé- vagy Göröcsfalva legkésőbb a 13. század második felében már létrejöttek.
Benkő Loránd nyelvész marosszéki példával illusztrálta, hogy vannak olyan külterületi helynevek, amelyek a székelység előtti magyarságra utalnak, mint az Áj és a Ropó. Benkő szerint ezek nem találhatók meg a keleti székekben, Botár viszont tud Kisájról és Nagyájról Csíkszentgyörgyön és Balánbányán is, sőt szerinte még Ropó is van. És ha Marosszéken ezek székelység előtti magyar népességre utalnak, akkor ugyanúgy jelezhetnek a székelységnél korábban betelepült magyar lakosságot Csíkszéken is. Vagyis azzal a közhiedelemmel is le kell számolni, hogy a székelység „ősfoglaló” lenne a Székelyföldön, hogy „feszt itt voltunk”.
Néha tapintható feszültséget okozott, mesélte Botár, ha olyan állításokat fogalmazott meg például falunapos vendégszereplésein, amelyek nem melengették különösebben a helyiek szívét.
A múlt század közepének legnagyobb szlavistája, Kniezsa István írta, hogy Csík és Kászon a 12. század közepéig nem a székelység, hanem más magyarság területe volt – idézte fel Botár, aki szerint Kniezsa ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a székelyek, amikor beköltöztek, magyar anyanyelvűek voltak. Botár szerint viszont ez azt igazolja, hogy a székelyek előtti népesség volt (legalább részben) magyar anyanyelvű.
Szerinte pusztán a helynevek vizsgálatával is igazolható a tatárjárásnál valószínűleg korábbi, legalább részben magyar települési réteg megléte, illetve egy szláv települési réteg léte. A 13-14. században pedig nagy események zajlanak le Csíkban (is), mert a Kárpát-medence más régióival összehasonlítva itt magasabb a későbbi helynevek aránya. Ez szerinte településtörténeti átalakulásra utal: új falvak születnek, vagy újranevezik a régieket, új templomokat építenek, újraszentelik a meglévőket.
Emögött Botár a székelyek beköltözését sejti, 
erre utalhat a régi birtoknevek eltűnése is a későbbi forrásokból: a birtokokat megszerezték a beköltöző székelyek néha a királyi akarattal is dacolva. A Mikó birtokokról lehet olvasni, hogy a sepsi székelyek be-betörnek oda, sőt időnként a csíki székelyek is, vagyis nincsenek jó viszonyban a szomszédos, nem székely jogállású nemesekkel.
A 13. századi beköltözés viszont nem saját elhatározásukból történt, hanem királyi parancsra. Egyrészt Botár nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy ekkora népesség a király akarata ellenére mozgott volna a Kárpát-medencében nyugatról keletre, másrészt ha a székelyek választhattak volna, biztos nem a királyság leghidegebb régióját és nem igazán jól termő földjét választják letelepedés céljából.
Egy 1203-as püspöki oklevélben az áll, hogy a püspök igényt tart a keletre költöző székelyek tizedére. Ebből Botár azt vonta le, hogy a beköltözés akkor még biztosan zajlik, emiatt nem igazán tartható az az újabb nézet, hogy a székelyek betelepedése a 12. században be is fejeződött volna.
A '80-as évek közepéig nem volt Csíkban szakképzett régész, és amikor két régész odakerült, a kornak megfelelően zömében a vaskorral foglalkoztak, mesélte elődeiről Botár: dákokat kerestek és találtak. Dákok márpedig éltek a térségben, erősítette meg Botár, attól függetlenül, hogy ezt szeretik-e hallani Csíkban vagy sem. 
Honfoglalóknak vagy pláne avaroknak nincs nyomuk, jelentette ki a régész, bár ő azzal az ambícióval költözött haza 2001-ben, mesélte, hogy majd megtalálja őket. 
A Maros középső vonalától keletre eső területeken nincsenek biztosan honfoglalás kori leletek, és amíg ilyenek nem kerülnek elő, a székely előtörténetből a honfoglalókat ki kell iktatni – szögezte le a szakember, aki hozzátette: nagyon szívesen tévedne ebben a kérdésben.
A '60-'70-es évekbeli terepbejárások során gyűjtött leletek zöme szórványlelőhelyről került elő, gyakran nem jelölték meg pontosan, honnan, és a raktározási körülményeknek köszönhetően össze is keveredtek. Mégsem kell kidobni őket, mert lehet tudni, hogy hozzájuk hasonló cserepeket, edényeket máshol Árpád-kori, sőt kora Árpád-kori lelőhelyekről ástak ki.
Saját (bár kevés) ásatásaiban is Botár szinte mindenhol talált Árpád-kori cserépedényrészleteket, volt ahol 12. századi sarkantyút is, nem csak a zsögödi szorosban feltételezett katonai ellenőrzőponton, így arra jutott, hogy az Árpád-kori településréteg sokkal kiterjedtebb volt a Csíki-medencében, mint azt korábban gondolták. Nemcsak az Olt egy-két pontján, hanem a zsákutca-völgyekben, mellékvölgyekben a kevésbé lakott településeknek is van Árpád-kori, ráadásul nem is késő Árpád-kori előzménye.
Templomokat a székelyek kezdtek el építeni Csíkban
A pápai tizedjegyzék alapján látszik, hogy a településhálózat gerincét kiadó egyházashelyek már léteztek a 14. században, sőt az úthálózat is létezett, magyarázta a történész. Botárnak úgy tűnik, hogy a plébániatemplomok relatív sűrűsége elég nagy: tetszőleges csíki településnek az öt kilométeres körzetében van plébániatemplom.
Sokan úgy vélték korábban, hogy ha voltak is Árpád-kori templomok, azok nem a mostaniak helyén, hanem valahol fent a hegyekben voltak, mondta Botár, és erős toposzként említette a székelyföldi történetírásban (Orbán Balázsnál is) azt a hiedelmet,  hogy a települések fentről, a hegyekből húzódnak le, és valamikor a késő középkorban érik el azt a helyet, ahol jelenleg is találhatóak.
Ezt régészet vagy bármilyen egyetemi tanulmány nélkül is könnyű cáfolni, legsikeresebben a helyi földműveseket tudja meggyőzni az ellenkezőjéről, mesélte Botár, mert csak megkérdezi tőlük, hol szántanának szívesebben: fent a ciheresben, ahol egy elvetett mag jó ha kettőt terem, vagy lent, az árvízmentes teraszon, ahol 40 centis a humusz.
A tudományos érv persze az, hogy az összes lelőhely, az őskoriak is a mai falvak belterületén találhatóak, vagy közvetlenül mellette. Botár nagy sikerélménye volt, amikor a templomok belsejében megtalálták az Árpád-kori templomokat, 
mert így a helyi pap bácsiknak is be tudták bizonyítani, hogy a falu nem fentről költözött le. Az is kiderült, hogy minden templomnak egyedi építéstörténete van a berögzült tudás ellenére, miszerint volt egy Árpád-kori építéshullám, majd egy késő középkori, gótikus hullám. Úgy építkeztek, mikor kinek hogy sikerült, sok egyedi megoldással. 
A templomok többsége viszont keltezhetetlen – magyarázta a történész, mert a csíki székelyek nem voltak hajlandók áttérni református hitre, és egészen a jelenkorig temetkeztek a cinterembe a templom mellé. Ráadásul úgy, hogy minden generáció kicsivel nagyobb és mélyebb sírt ásott, így a középkori sírokat módszeresen szétásták.
Viszont ha máshol a 12. században (esetleg korábban) megépültek az első templomok, Csík sem lehetett kivétel, a korabeli egyházjogi rendelkezéseket ugyanúgy betartották, valószínűleg kisebb késéssel. Botár szerint nem szabad az egyházi építészetet a településtörténettől és a helynévtantól függetlenül vizsgálni, ezek együtt pedig azt mutatják, hogy a 12. században már kiépült a szinte a maihoz hasonló sűrűségű településhálózat közel 50 településsel
A korai templomoknak fontos településtörténeti hozadékai vannak úgy, hogy a falvak és a filiális települések jelentős része késő középkori adatolású: ha van egy gótikánál korábbi templom, az már szinte önmagában keltezi a falu és a hozzá tartozó filiális települések létét.
Csíksomlyó az egyetlen kivétel, mert több időrendi fogódzót ad, de nem a búcsús templom, hanem a plébániatemplom, a csobotfalvi templom. Egy itt talált gyereksírban olyan esküvői hajkarikákat találtak, amelyhez hasonlókat Háromszéken vagy Udvarhelyszéken a 12. század második felére kelteztek. A csobotfalvi sír viszont bizonyíthatóan fedett egy korábbi gyereksírt, illetve a gyereksír feltöltésében felnőtt csatokat találtak. Ebből a régész három sírrétegre következtet, ahol az első nagy valószínűséggel a 12. század közepén keletkezett.
A templomépítések tehát a történész szerint a 12. századtól kezdődtek a Csíki-medencében is. Minden jelenlegi templom alatt ott vannak egy vagy több korábbinak a maradványai, amelyeknek egy része Árpád-kori. Az általuk megtalált kőalapok nem feltétlenül az első templom részei – hangsúlyozta Botár. Források igazolják, hogy máshol a Kárpát-medencében fa- és agyagtemplomok voltak, így Csíkban is lehettek. Például az egyik csíkszéki templom alapfala alatt is temetkezési helyeket találtak, amelyről azt gyanítják, hogy még korábbi, valószínűleg fatemplom körüli temető részei.
Az Árpád-korból máshol feltárt, földbe vájt veremházak léte részben Csíkban is igazolható, de egyedi megoldásokat is találtak, például cölöplyukakat. A már említett somlyói templomtól pár száz méterre találtak egy elég nagy faépítményre utaló nyomokat, amelyekből azt derítették ki, hogy a 14. században már nem használták. Viszont az a nagy gödör, amelynek betöltésére beleásták, Árpád-kori, a leletek alapján 11-12. századi. A környéken 13. századi lelőhelyek is vannak, vagyis a  településen folyamatosan laktak.
Felszíni, többoszlopú házak is voltak, Kotormányban találtak egyet, amelynek az építését a benne talált kemence alapján a 14. századra teszik. Ugyanitt egy másik objektumban Árpád-kori leleteket tártak fel, sőt egy ereklyetartót is találtak, amilyen Erdélyben nem hányódik minden településen. Ott viszont későbbi leleteket nem találtak, amiből most arra következtetnek, hogy a 15-16. században már nem laktak azon a helyen.
A klasszikus elképzelés szerint a magyarság erdélyi térnyerését a várak jelölik ki.
Ezzel Csíkszék az utolsó lett volna, de Benkő Elek és Sófalvi András kimutatták, hogy a tézis tudományosan nem vállalható, mondta Botár. A beköltöző lakosságnak nem az az elsődleges célja, hogy várakat építsen, és azzal kijelölje a határt. A csíki várak ráadásul a főútvonalaktól teljesen eltávolodottak, tehát nem az volt a szerepük, hogy a forgalmat ellenőrizzék, vagy a Csíki-medencét megvédjék, hanem hogy egy kis embercsoport oda félrehúzódjon, és megvédje magát.
Roppant kicsi méretük miatt Botár kétli, hogy ezek közösségi várak lettek volna, ahogy a szakirodalom állítja, mert még a falu lakosai sem fértek volna be, nem hogy a jószágaik. A csíkszentdomokosi vár például szerinte nem nagyobb, mint az EME előadóterme, ahol épp ültünk. Úgy véli, ezek inkább magánföldesúri várak voltak. Az ott talált leletek viszont 13. századiak, ami fontos településtörténeti mutató: nincsen vár település, hozzá tartozó faluhálózat nélkül.
A Moldvában folyó Beszterce partján található Bâtca Doamnei-en kiásott várból hasonló sarlók, ekepapucs, kardmarkolat és sarkantyúk kerültek elő, mint Kotormányban, ráadásul III. Béla verette érmékkel együtt. Egyértelmű Botár szerint, hogy a 12. század közepén a magyar határvédelem, a várrendszer már bőven elérte a Kárpátokat.
Magánbirtokok Székelyföldön?
Csíkban nem jellemző, de a tusnádi várhoz tartozó településeknek (Kozmás, Tusnád, Verebes, Lázárfalva) az újkorig közös határuk volt. A többi falu jól körülsáncolta magát, mindenki tudta, hol a határa, mondta Botár, de ennek a 3-4 falunak közös volt a határa, és ennek oka kellett legyen. A szoros túloldalán az Aporok és a Mikók birtokai voltak, és Botár gyanúja szerint Tusnád körül volt egy olyan nagyobb birtok, magánbirtok vagy királyi birtok, ami délen megmaradt a Mikók és az Aporok kezén, Csíkban elveszett, elszékelyesedett, de a közös határhasználat ennek az emléke lehet.
Ugyanez állhat szerinte amögött is, hogy a csíkrákosi templom nem Rákoson van, hanem a rákosi plébánia alá tartozó települések közül azon, ahonnan jól megközelíthető: Göröcsfalván. Emögött Botár azt gyanítja, hogy ez annak az emléke, hogy a templom eredetileg egy rákosi birtoknak épült, ahova több falu tartozott. 
Szerinte ugyanez lehetett Csíksomlyón is, mert a somlyói plébániatemplom Csobotfalván van, nem Somlyó területén vagy szélén. Egy nagyobb területnek lehetett Somlyó a neve, amit a plébánia joghatósága őrzött meg, és talán ennek köszönhető szerinte, hogy a csobotfalvi templomon kívül a Salvator kápolna is somlyói, illetve a Vardotfalván (Csíksomlyó régi neve) megtelepedett ferencesek is somlyóiak. 
A történész a birtokok meglétét egyelőre bizonyíthatatlan feltevésnek nevezte, de nem tartja kizártnak, csak épp nem maradtak fenn olyan oklevelek, amelyek említenék, mint ahogy az 1324-es oklevél említi a Lokkazun (Lok Kászon) birtokot, és amelyek tulajdonosait a helyi székelyek esetleg „eltüntették”. Erre ugyanis volt példa, a csíki székelyek az Aporokat és a Mikókat is háborgatták, hacsak tehették.
Az Árpád-kor korai vagy középső szakaszában itt élt népességről annyi tudható, hogy elég „militartista” lehetett: a kevés ásatáshoz képest relatíve sok sarkantyút találtak, a kevés vasleletben két nehéz kard is található, amely nem a könnyűlovasok fegyvere. Botár szerint ez egy olyan, a székelyeknél korábbi népesség, amely a korabeli Erdély határait védte, és a székelyekkel ellentétben a vármegyei berendezkedéshez tartozott.
Azt, hogy ezek nem „kommandós” egységek voltak, korabeli mezőgazdasági eszközök bizonyítják, vagyis nem különbözött semmiben a Belső-Erdélyben élt vármegyei társadalomtól.
Az 1345-ös, tatárok elleni székely hadjáratot leíró János minorita krónikájából sokan idézik ezt a részt: „a székelyek azzal a kis számú magyarral együttesen, akik akkor közöttük laktak”. Ez is azt jelzi Botár szerint, hogy a székelyeket megelőzően, illetve a székely beköltözéssel egy időben éltek más társadalom tagjai is a Székelyföldön. Nem biztos, hogy nemesek, de a hadviselés miatt az sem kizárt.
A kora Árpád-kori templomok, várak és településhálózat a Csíki-medencében Botár szerint valószínűleg Küküllő vármegyéhez tartozott.
A nyelvjárásokat kutatók szerint Csík Háromszék felől települt be, egyházszervezetileg viszont nem Háromszékhez, hanem Udvarhelyszékkel együtt a telegdi főesperességhez tartozott. A konzervatív egyházi berendezkedés őrizte meg  a történész szerint annak emlékét, hogy amikor a székelyek betelepedtek Csíkba, a térség egyházilag már szervezett volt, és ahhoz az egyházi közigazgatáshoz tartozott, amit a telegdi főesperesség megörökölt, vagyis a küküllői főesperességhez.
A tatárjárás a régiót fekvése miatt hatványozottan érinthette, mondta Botár, aki a székelyek beköltözését a 13. század közepére, második felére valószínűsíti. Megjegyezte viszont, hogy az újabb vélemények a kora Árpád-kori vagy közép Árpád-kori leleteket is egyre inkább a székelyeknek tulajdonítják, ő maga ezt nem látja bizonyítottnak.
A 13. századi masszív beköltözés nyomán átalakul a korábbi társadalmi berendezkedés, a várakat felhagyják, a birtokosok eltűnnek, a magánbirtok visszaszorul.
A késő középkorban, a 16. század második felében zajlik még egy nagyobb átrendeződés: a korábban önálló települések besorolódnak a plébániával rendelkező települések alá. Ezeket hívják a néprajzosok tízeseknek, és székely jellegzetességet látnak bennük, azt tartják, hogy már az Árpád-korban beköltöző székelyek is tízesekben telepedtek le és hadakoztak. Botár ezt egyszerűen rablómesének nevezte, ezek szerinte jól adatolhatóan középkori falvak voltak, és később tízesekké váltak.
szabot
Dr. Botár István: Kövek, falak, templomok. Régészeti kutatások Csík középkori templomaiban 2002-2007 között /Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszereda , 2009/ foter.ro

Drakula szegény öregeket simogat
Elbeszélgettünk a magyarellenesnek tartott gárdát létrehozó Bogdan Diaconuval, és kiderült: a K1-es harcművészbajnok vezetésével létrehozott, Drakuláról elnevezett Karóbahúzó Vlad Őrjárat csak az idős, szegény embereknek fog segíteni a hatóságokkal együttműködve. Diaconu pártja, az Egyesült Románia Párt (PRU) pedig csak a korrupt magyar politikusoktól akarja megvédeni a magyarokat az RMDSZ betiltásával.
Még egy éve sincs, hogy Diaconu pártja megalakult; a politikus korábban magyarellenes kirohanásaival, nemrég az RMDSZ betiltásának ötletével, legújabban pedig a Karóbahúzó Vlad Őrjárattal keltett nagy médiavisszhangot. Az MNO által megkérdezett Székely István Gergő, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója szerint a politikus a Jobbik receptjét másolná le, de kérdéses, hogy sikerül-e neki.
Van még jelentkező
Mióta a Nagy-Románia Párt elnöke, Corneliu Vadim Tudor meghalt, sokan pályáznak a szavazóira. Nem csak Traian Basescu startolt rá a radikálisabb jobboldali voksokra a Moldovai Köztársasággal való egyesülés ügyében, de az Új Jobboldal (Noua Dreapta) nevű szélsőséges szervezet is pártot alapított. Utóbbit Diaconu komolytalannak tartja, mert nincs tiszta ideológiájuk. „Oroszlánok nem kezdenek kölyökkutyákkal” – zárta ki az együttműködés lehetőségét.
Ismert magyarfaló
Diaconunak korábban is volt néhány magyarellenes húzása: követelte már a Jobbik betiltását, a magukat „románellenes” kijelentésekre ragadtató külföldiek kiutasítását, indított kampányt a magyar termékek ellen, törvényt terjesztett be a magyar feliratok és utcanévtáblák betiltására, illetve a nemzetiségi nyelvhasználat büntethetővé tételére a romániai közintézményekben. Láthatóan különösen fájó pont számára az autonómia is, amelynek még a megemlítését is börtönnel sújtatta volna egy 2014 nyarán benyújtott törvényjavaslatában.
„Nekem van magyar barátom, de…”
A pártvezető ehhez képest az MNO-nak adott nyilatkozatában leszögezte: ő a romániai magyarokat sosem támadta, csak az RMDSZ-t és más politikai erőket kritizált, mert „területi autonómiáért és elszakadásért küzdenek”, ami ellen szerinte jogos a fellépés. „Calarasi megyei képviselőnk büszke magyar és román, ez beszédes példa, mennyire is utálom a magyarokat” – közölte, hozzátéve: a magyarellenes háború „mítoszát” éppen a magyar politikusok szítják önérdekből, „akik autonómiaharcost játszanak, és meggazdagodnak ahelyett, hogy a románok és magyarok jólétén dolgoznának”.
Szerinte a PRU csak a korrupt politikusaikra jelent veszélyt, nem a magyarokra.
Nehezményezte viszont, hogy Magyarország azzal „szítja az indulatokat”, hogy politikai menedékjogot ad a korrupcióval vádolt volt RMDSZ-es Markó Attilának. Markó Attila ügye egyébként láthatóan bántja Diaconut, aki Orbán Viktornak írt nyílt levelében korábban megüzente, hogy „egy olyan nép türelmével játszik, amely Budapesten egyszer már felrakta a bocskorát a Parlamentre”.
Arccal az RMDSZ-nek
A szélsőséges pártvezér nekünk azt mondta, azért is nyújtotta be az RMDSZ-t illegálisnak, alkotmányellenesnek és államellenesnek nyilvánító törvényjavaslatát, mert szerinte a párt prominensei, például Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester pénzelte a „terrorista” vezetőkkel rendelkező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat. Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor ugyanakkor határozottan cáfolta ezt, és elmondta: Diaconunak minden héten van egy tucat magyar- és RMDSZ-ellenes tervezete, de eddig egy sem ment át a parlamenten; „bízzunk benne, hogy ez így is marad”.
Így lesz Erdély Koszovó?
A román politikus nehezményezte azt is, hogy január 24-én, a román fejedelemségek egyesülése napján Antal gyásza jeléül fekete zászlót tűzött ki a városházára. Ilyen augusztus 20-án Magyarországon elképzelhetetlen lenne – érvelt.
Ami akár a magyar, akár a székely zászlót illeti, ugyanaz a baja vele, mint az autonómiával: szerinte ezek a szeparatizmus jelei, a magyar vezetők pedig segítségükkel aláássák az államot, és egy új Koszovót hoznának létre, ami szerinte Tőkés László leghőbb vágya.
A magyar jelképeket tényleg nem szereti, egy 2012-es kijelentése szerint ugyanis „a magyar címer kihelyezése egy romániai iskolára olyan, mintha náci horogkereszt kerülne egy zsidó tanintézetre”.
„Magyarok, forduljatok hozzánk!”
A politikus azt is elmondta, mi a baja az autonómiával, noha Katalóniától Dél-Tirolig a legtöbb autonómia gazdasága erősebb az anyaállaménál. Diaconu szerint a székely autonómia elriasztja a befektetőket a „magyar politikusok által szított etnikai konfliktusok miatt”, és mert a magyarok nem tanulják meg az államnyelvet.
A szélsőjobboldali vezető szerint a PRU többet tehet a magyar közösségért, mint a magyar szervezetek, mert csak a gazdasági ügyekre koncentrálnak, és kinyitnák a régiót a befektetések előtt a „népét sötétségben tartó” RMDSZ-szel szemben, amelynek „kiskirályként viselkedő polgármesterei már így is túl önállóak, képzeljük el, mi lenne, ha még autonómia is lenne”. A korrupció kapcsán annyit azért megengedett, hogy az nem etnikai ügy, származástól függetlenül építik a kleptokráciát a korrupt politikusok, a szegénység elől a magyarok és a románok egyaránt nyugatra menekültek. Ezen semmilyen autonómia nem segítene – mondta.
Rendszer- és magyarellenes
Hogy Székelyföld miért tudott vagy miért nem tudott fejlődni, arra rengeteg magyarázat van, de amit Bogdan Diaconu állít, annak semmi alapja nincs– mondta minderre az MNO-nak Kelemen Hunor.
Székely István Gergő szerint sem dől a pénz a székely megyékbe. Noha a román média azt szokta hangsúlyozni, hogy a régió életképtelen volna gazdaságilag a visszaosztott források nélkül, tény, hogy a térség szegény, és lényegesen kevésbé részesül a gazdagabb megyék befizetéseiből, mint a legszegényebb havasalföldi és moldvai megyék – mondta.
A PRU rendszerellenes pártként próbálja magát meghatározni, Diaconu lépten-nyomon hangsúlyozza, hogy a hatalmi rendnek az RMDSZ és a magyarok is részei. Egyébként tény, hogy a magyar párt a kormányzati vagy kormányközeli pozícióban eltöltött csaknem húsz év alatt könnyebben hozzáfért a forrásokhoz, és ez kitermelt korrupciós ügyeket a magyarok körében is. Ugyanakkor ezek felgöngyölítése esetenként alkalmat adott politikai boszorkányüldözésre is ártatlanokkal vagy pitiáner ügyek elkövetőivel szemben – véli Székely.
Ezt Kelemen Hunor is megerősítette, mondván: az egyébként legitim korrupciós harc árnyékában végzett politikai leszámolást jól példázza az RMDSZ-es csíkszeredai polgármester és helyettese, Ráduly Róbert valamint Tőke Domonkos esete, akiket annak ellenére távolítottak el posztjukról, hogy korrupciós vádak végül fel sem merültek.
Drakula harcosai? Inkább Üdvhadsereg…
Diaconu a Karóbahúzó Vlad Őrjárattal szélsőségesen nacionalista, egyebek között magyarellenes félkatonai szervezetet kíván létrehozni, amit mélységesen elítélnek – mondta az MNO-nak Kelemen, hozzátéve: reméli, nem kerül sor magyarellenes incidensekre az őrjárat részéről. Egyébként a gárda tagjai néhány kivételtől eltekintve magyart csak a tévében láthattak – tette hozzá.
A szélsőséges politikus egészen más képet festett az alakulatról: igazi jótékonysági szervezetként írta le. „Mi nem olyanok vagyunk, mint a Magyar Gárda vagy a HVIM, a félkatonai szervezetek. Nem keressük a konfliktust. Afféle üdvhadseregként dolgoznánk, csak román stílusban” – jelentette ki. Hangsúlyozta: ők csak akkor mennek magyar területekre, ha hívják őket, például azok a szegények és öregek, akikkel az RMDSZ nem törődik. Hamarosan bemutatják az őrjárat szabályzatát, s „minden tiszta és világos lesz” – ígérte.
Remélem, Magyarország nem készül háborúra a Vlad Tepes Őrjárat miatt – fűzte hozzá gúnyosan.
Romantikus erőszak
Ez mind szép, de ha nem terveznek erőszakkal fellépni, akkor miért egy K1-es világbajnok vezeti az őrjáratot – kérdeztük, mire Diaconu azt mondta, hogy a kiszemelt Daniel Ghita az ifjúság példaképe, az erdőirtások elleni tiltakozás jelképe, és a párt színeiben indul egy bukaresti kerületi választáson is.
Székely szerint viszont egyértelmű, hogy az őrjárat a Magyar Gárdához hasonló próbálkozása a PRU-nak. Hiába vezetik fel úgy, hogy majd ők öreg néniket fognak átsegíteni a zebrán, nem véletlen, hogy Vlad Tepes nevét választották, aki a párt logóján is szerepel, a gárdaparancsnok pedig K1-bajnok.
Civil kurázsi
Kelemen Hunor kétségét fejezte ki afelől is, hogy a román társadalom vevő lenne Diaconuék gárdájára. Ezt támasztotta alá Székely is: mint mondta, a civilek azonnal reagáltak, és feljelentették az őrjáratot. Valóban, a szervezet megalakulása után nem sokkal Dumitru-Cornel Vilcu kolozsvári egyetemi tanár aláírásgyűjtésbe kezdett a betiltása érdekében. Diaconu az MNO-nak erre úgy reagált, szerinte a tanár csak a médiafelhajtást keresi, de „sajnos” már más, Soros György által pénzelt roma és antirasszista szervezetekkel kell osztoznia rajta, akik szerinte szintén a PRU-val akarják bizonygatni létjogosultságukat. Soros egyébként is Diaconu bögyében van, az amerikai mágnást a román kultúra ellenségének tartja, szerinte az általa pénzelt civilek kritikái miatt tiltotta le az Adevarul nevű portál a politikus blogját, valamiféle rosszul értelmezett polkorrektség miatt.
Kis román történelemlecke
Ami a történelmet illeti, a pártvezér egészen sajátos szemléletet vall: mint kérdésünkre közölte, az Erdéllyel kapcsolatos magyar területi igények abszurdak, mert a románok már azelőtt ott éltek, hogy a magyarok megérkeztek volna, ezért azt visszakövetelni olyan lenne, mintha a törökök akarnák visszakapni az ottomán hódításokra hivatkozva Budapestet. Ellenben a Romániához Besszarábia néven alig húsz évig, 1920 és 1940 között tartozó Moldovai Köztársaság Romániához csatolása szerinte legitim lenne. Talán érdemes lenne elolvasnia Lucian Boia román történész legújabb műveit, amelyekből kiviláglik: a románoknak a világon semmiféle történelmi joguk nem volt Erdélyre.
Utállak, de fogjunk össze!
A pártvezért a migráció kapcsán is kérdeztük, ekkor már egészen más véleménnyel volt a magyarokról, sőt a miniszterelnökről is. „Életemben először mondtam jót Orbán Viktorra, amikor kijelentettem: kerítést kell építenünk, ahogy ő tette.” Építene is a muzulmán invázió ellen, ha a PRU kormányozná Romániát. Egyesítsük erőinket, mint Hunyadi János idején, és ne verjenek éket közénk a magyar szeparatista mozgalmak – javasolta Diaconu.
Homályos jövő
Bár Diaconu arról beszélt, hogy mit tenne, ha hatalomra jutna, addig még igen rögös lehet az út: mint Székely István Gergő elmondta, kérdéses, hogy alakul a PRU viszonya az Új Jobboldallal, a román szélsőjobb mennyire fogadja el Diaconu szociáldemokrata múltját, és – újfent szembeköszön a jobbikos párhuzam – honnan lesz pénze a párt felfuttatásához.
Kelemen sem jósolt komoly jövőt az Egyesült Románia Pártnak, felidézve, hogy az első kongresszus után Diaconuék egyik legerősebb szervezete, a Bukarest 2. kerületéhez tartozó egység feloszlott, mert a vezetést túl korruptnak és diktatórikusnak találta. Diaconu maga Bukarest főpolgármesteri székéért indul, de nincs sok esélye. A kutató szerint a PRU-nak inkább vidéken lehet némi sansza arra, hogy megvesse a lábát.
Veczán Zoltán. mno.hu

A G-nap első évfordulója
Némi iróniával „G-napnak” nevezik a magyar médiában február 6-át, amikor tavaly Simicska Lajosnál elszakadt a cérna, és több jelentős sajtóorgánumnak adott interjúban az ondó közkeletű megnevezését használta leíró jelzőként korábbi barátja, a magyar miniszterelnök vonatkozásában.
Akkor sokan úgy véltük, nem lehet hosszú távon fenntartani a nemzeti oldalhoz kötődő médiaorgánumokat úgy, hogy azok főállásban a Fidesz-kormányt támadják. Különös tekintettel arra ugyebár, hogy ezen orgánumok törzsközönsége eleve úgy szelektálódott, hogy a nézők–olvasók elsöprő többsége épp a megerősítést várta fideszes kötődésében.
Az eltelt egy esztendő szolgált némi tanulsággal. Mérget nem vennék a Magyar Nemzet nyereségességére, de az olvasói támogatottságát nem vesztette el annyira, hogy a lapot megszűnés fenyegesse. A lap egyszerre nyitott jobbra is meg balra is, egyrészt nagyobb teret kap benne a Jobbik, másik oldalról pedig leszerződtettek két olyan népszerű újságírót, akik a szó legszorosabb értelmében függetlenek, a politika senki földjén mozognak. Az egyik a borbloggerként is ismert Gazda Albert, aki korábban olyan népszerű online lapok főszerkesztőjeként dolgozott, mint az Origo vagy a Cink, a másik a bulvármédia kőkemény ostorozója, a liberális indíttatású, de a liberális tabukat rendesen felrugdosó, szókimondó Puzsér Róbert. A Nemzet néha megenged magának egy-egy mondvacsinált, erőltetett támadást a kormány ellen (egy tehetséggondozásról szóló projektet például azzal próbált meg hitelteleníteni, hogy annak gazdája, Orbán János Dénes egyik verscímének trágárságába kötött bele), de összességben színvonalas lap maradt.  
Hasonló a helyzet a Hír tévével. Miként a főszerkesztő egy nagyinterjúban a „G. nap” első évfordulója alkalmából elmondta, most végre „szabad” a tévé. Bizonyos mértékig szórakoztató, hogy az egykori és jelenlegi hírtévés munkatársak kölcsönösen árulózzák egymást, hiszen végtére mind a maradás, mind pedig a markánsan kormányelkötelezett köztévénél való elhelyezkedés magyarázható éppen úgy értékelkötelezettséggel, mint karrierizmussal, de annyi biztos, hogy jót tesz a magyar médiapiacnak, hogy a Magyar Idők mellett van Magyar Nemzet és a köztévé mellett Hír tévé.
Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A nemes, nemzetes magyar nyelvért
Nem az első eset kurta életemben, hogy csak mondom a magamét, mint akit még nem vertek elégszer szájon, hogy ébredne végre a hiábavalóságból. Számtalanszor vállalkoztam olyasmi elvégzésére, amit senki nem vállalt. Így vagyok a magyar nyelv védelmével is. Soha ennyire szennyes nem volt a mi anyanyelvünk, mint most. És e fertőzéses betegség nem rövid lejáratú. Állítólag kitört – mint minden tavasszal – idén is az influenzajárvány. Majd vége lesz…
A magyar nyelv lerontását azonban világhatalmi erők végzik – és vége nem látszik, mert a nemtörődömség a legnagyobb fertőzés. A 20. század ötvenes, hatvanas éveiben hatalmas hadjáratot indítottak a franciák az új keletű angol, német szavak áradása ellen. Sikerük volt.
Manapság a hányavetiség „vállalta” nálunk a nyelvpusztítás magyarázatát. Budapesti író válaszolt fölvetésemre a Magyar Írószövetségben, mondván, hogy a technikával jár ez, meg azzal, hogy a magyar nyelv sokáig volt a latin nyelv behatása alatt. Érveim nem érdekelték.
Gyorstalpaló egyetemi szakok végzettjei akkor vélik magukat okosabbnak, ha generációt, aktualizációt, szituációt, identizációt és ezer hasonlót használnak. Bizony, akkor lesz a magyar nyelv (is) a maga birtokán belül honos, magasabb rendű, ha a maga világhírű minőségét kapja vissza tőlünk. Mert nem ebbe a magyar nyelvbe szeretett bele annyi nyelvész, tudós, író, bíboros Európában: „Az én individuális politikám esszenciája abban kulminál, hogy a totális faktumok és tézisek fundamentumán reális hipotéziseket tendálok kreálni az aktuális generáció számára.” Ez egy műanyagmondat, jelzésként írtam ide a magam elrettentő fogalmazványát.
Lehet nevetni, csókolózni a temetőben is, de a haldokló magyar nyelv házában aligha. Hivatalos, kulturális intézmény asztaláról kezembe került szövegben számoltam, amíg bírtam, az idegen, ellenséges, gyilkos szavakat: az identitás oldalanként tízszer szerepel, s mindahány a nemzeti önismeret fogalomkörében! És így az aktuális téma, az identitás újradefiniálása, a koncepció és a generáció motiválása, és befut az interaktív oktatás is, ami teljesen meghonosodott, de többször is kérdeztem tanároktól, mi ez a hablaty fogalom...
És folyik az intelligenciától távol álló ipari lé, a szenny, inkluzív a problémák aktualizálása komplex kódrendszerben, a teljes koncepció szintjén...
És bizony nem én alkottam ezeket a mondatokat, szókapcsolatokat, hanem a kulturális kreatív szektor és annak adekvát reflexiója. És jelentkezik most még a történelmi frusztrációkkal a sztereotípiákon alapuló negatívitás és integráció... A dolgozat szól még – sok száz között – a tradicionális szakmákról, azok eltűnéséről, a globalizációnak köszönhetően. Hát igen, ez egy állapot, beteges. És ebben az elváltozó globalizációs állapotban bizony eltűnt a régi tanítói hivatás, mely őrizte még a magyar nyelvet. Ma faluhelyen is tanárok tanítanak égbe kiáltó magyar nyelven. É jöhetnek a pedagógusok fogadatlan prókátorai, mert Sepsiszentgyörgy három jeles, hatalmas középiskolai intézetéből – Székely Mikó Kollégium, Művészeti Líceum, Mikes Líceum – egyetlen egy tanár, tanító nem vett részt tavaly májusban a magyar nyelv védelmének ügyében általam szervezett megbeszélésen. És igazgatókkal beszéltem meg az ügyet, a nyelvünk ügyét, és nem a kapusokkal.
Nem identitásbeli organikus urbanizáció ez, de nem ám. És ebben a korrelációban – ebben az összefüggésrendszerben bizony szemhéjak mögött látni is véljük az ebek harmincadjára kiterített, veszendő magyar nyelvet. Siratni a holtat már hiába. Ám a magyar nyelv még csak haldoklik, éldegél idegenként, szülöttei ajkán. Számomra még akkor is jogos a riadalom, ha a szöveget angolból (!) fordítják magyarra – közhasználatra. S hadd kérdezzem meg emitt: miért nem magyarból fordították angolra, románra a pályázati dolgozatot? Ez is a vád része.
Meg nem állhatom említeni a mai sajtó eszement nyelvét, melyet senki nem véd. Minálunk már nem beszélnek az emberek, hanem kommunikálnak. A juhászkutya kommunikál a birkákkal. Vagy két évvel ezelőtt mondottam – riadalmat és nyelvi megbecsülést akarván kelteni akkor is –, hogy következőkor az újságíró neve alá rakom a nyelvi förtelmeket, a magyar nyelv védelmére figyelmeztetve…
Kihez fordulhatunk védelemért, ha már a tanárokhoz nem? Van-e szerv, iroda, ügyosztály a tanfelügyelőségen, szerkesztőségekben, önkormányzatokban, ahol vállalják az anyanyelv védelmét – szigorúan, szakmai kötelezettségként? De hol van Kazinczy, Hajnóczy, Csokonai – és hol van a tavalyi hó és a tavalyelőtti nemes, nemzetes magyar nyelv?
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szükségünk van a hitre – interjú dr. Kinda Eleonórával
Dr. Kinda Eleonóra nem csak a Székely Mikó Kollégium megbecsült vallástanára, hanem az illyefalvi református egyházközség történetének megírója is. Frissen megjelent kötetéről a sepsiszentgyörgyi bemutatója után beszélgettünk, de szó esett további terveiről és jövőt firtató gondolatairól is.
– Miért éppen Illyefalvát és református közösségének történetét választotta első tudományos munkája témájául?
– Elsősorban azért, mert ebben a helységben születtem, és így 24 éven át voltam annak a református egyházközségnek a tagja, melynek 450 évre visszatekintő, küzdelmekkel teli múltját eddig még senki sem tárta fel. Ugyanakkor jómagam is tudni akartam, hogy egykori közösségem gyökerei mennyire nyúlnak mélyre, merre ágaznak szét, és milyen termést hoztak.
– Minderről hol lehetett ismereteket szerezni?
– Sepsiszentgyörgyön az állami, szülőfalumban pedig a református egyházi levéltárban, ugyanis mindkét helyszínen hatalmas mennyiségű anyag állt a rendelkezésemre, amit viszont az összegyűjtésen, rendszerezésen, tanulmányozáson és szerkesztésen kívül, még a mai nyelvjárásba is át kellett ültetni ahhoz, hogy közérthetővé váljék.
– Sikerült-e olyan történések, tények nyomára bukkanni, melyek emléke már kiesett a köztudatból, vagy csak a mondák szintjén van jelen?
– Igen, feljegyzéseket találtam például a titkos járatokra vonatkozóan, melyekből kiderült, hogy két alagút is létezett, egyik ÉNY-i és a másik DK-i irányba vezetett ki a vártemplomból, és rajtuk keresztül az erdő széléig lehetett eljutni. Ugyanakkor az is bebizonyosodott, hogy a közösség élelmiszerkészletét – a szájhagyománynak megfelelően – valóban a bástyákban helyezték biztonságba, és 1842-ben még 118, e célnak megfelelő kamra létezett. Kiderült továbbá, hogy a Józsa Sándor lelkész által 1902-ben építtetett parókia ma is használatban lévő, impozáns épületének anyagát a belső várfal délkeleti szakaszának lebontásából nyerték. 
– Mit jelent önnek kutatása eredményeinek könyvben való megjelentetése? 
– Hálás vagyok a Jóistennek, hogy erre sor kerülhetett, hiszen múltunk egy szeletének a történéseit rögzítve, azt megmentettem az utókor számára is. Ugyanakkor abban reménykedem, hogy példámat követve, a diákjaim között is akadnak olyanok, akik majd hasonlóan cselekszenek. Tetteink, hétköznapi küzdelmeink rögzítésével ugyanis nem csak őseinknek tartozunk, hanem az utánunk következő nemzedékeknek is, mert az őket itt megtartó folytonosságtudat érdekében tudniuk kell rólunk, valamint arról is, hogy egy élhető jövő érdekében mit és miként cselekedtünk. 
– Várható-e a folytatása tudományos munkájának?
– Más egyházközségek még feldolgozatlan történetét is meg szeretném írni, mert sajnos egy olyan Európában élünk, mely kezdi megtagadni keresztény voltát, és egyesek ma már Székelyföldön is megkérdőjelezik a vallásórák létjogosultságát. Ilyen körülmények közepette pedig égetően fontos meg- és felmutatni, hogy a kereszténység értékeket teremtett, hogy a múlt megpróbáltatásai közepette kapocsként tartott össze minket, hogy a belőle fakadó hit volt az a forrás, melyből erőt merítettünk a mindenkori újrakezdésekhez, és meríthetünk a jövőben is.
Bedő Zoltán
Dr. Kinda Eleonóra Az illyefalvi református egyházközség története a kezdetektől
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Katona Béla emlékére is
Vanek úr elment...
Ifjúkorom Periszkóp Népszínházának már több tagja elment közülünk. Most Katona Bélán, alias Vanek úron volt a sor. Biztosan szervezik már az égi előadást, sikerük is lesz, hiszen a Jóisten biztosan tud magyarul. Merthogy sok-sok év után először a Periszkóp színpadáról hangzott el magyar szó Aradon, és ez akkor fegyvertény volt. Az én első egyéni kiállításom katalógusát is kétnyelvűre terveztem, és talán jobban izgultam, hogy ez sikerüljön, mint magáért a tárlatért, mert így ment ez akkoriban.
Miért is Vanek úr ő tulajdonképpen? Az úgy történt, hogy Znorovszky Attila egy Rejtő Jenő regényeiből szerkesztett darabot tervezett. Már javában folytak a próbák, de mi izgultunk, mert nem történt meg a rábólintás. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen az ún. kommunista erkölccsel nem egyeztethető össze a lecsúszott, kétes egzisztenciák, kóborló szélhámosok, idegenlégiósok gyülevész hada. Egy nap Attila diadalmas mosollyal jött a próbára. Megetettem Z. elvtársat – mondta, antifasiszta írót csináltam Rejtő Jenőből, akit a Dunába lőttek a nyilasok. És rögtön elnézést kért az író szellemétől, hiszen fiatalon munkatáborban pusztult el, de Z. elvtársnál hatásosabb volt a Dunába lövés. Rábólintott, és a színpadon vidáman masíroztak a francia légiósok, salátástállal a fejükön, szórták a sziporkákat, és előadás után a Ladoiprieteni nevű műintézetben – ahol éppen Béla volt a kocsmáros – hajnalig koccintottunk, úgy rejtőjenősen, csóron, de boldogan. A darabban Béla Vanek urat játszotta, a tipikus ős civilt, a tökéletes antikatonát, aki ennek ellenére, az idegenlégióban szolgált, akit végül a Francia Becsületrenddel tüntetnek ki, igaz, tévedésből. Béla teljes egészében Vanek úrrá vált, Vanek úr volt reggel, délben és este is, ha otthon vita volt, felesége Vanek úrral zsémbelt, nem Bélával, Vanek úr volt az előadás alatt, az előadás után, és számomra az volt élete végéig, mindig volt benne valami vanekos.
Először Attila vált néhaivá, majd új időknek új dalai után új szelek is jöttek, amelyek elfújták a Periszkópot – de legalább a vállalt feladatot teljesítette. Vanek úr pedig élte a hol jobb, hol hepehupás mindennapokat, jó kezű ezermester volt, de mint a nevéhez illik, a dolgokról volt véleménye. Jó pár éve utolért a Színház mellett: Te Anna, nem tudom, hogy is van ez, azt mondta a Zorbán, hogy nem hagyja a zembereket az út szélén, a kis embereket sem... na, most ebbe bele beletartozom én is, mi most melyikek vagyunk? – mondta ezt olyan hangon, olyan vanekosan, hogy a kérdésben benne volt a véleménye is. Megörültem neki, és hívtam nézze már meg a tetőt, de nem igazán tudok fizetni, legyintett és másnap ott is volt. Együtt ebédeltünk, jólesett a tejfeles, tárkonyos, csirkés sóskaleves túrógombóc galuskával és a tegnapról maradt pörkölt. Kávézás közben a régi emlékek is előkerültek. Megigazítottam néhány cserepet, holnap hozok még háromat, mondta búcsúzóul. És másnap ott volt három böhöm nagy tetőcseréppel, öltönyben, nyakkendőben. Kérdő tekintetemre azt mondta:Érettségi találkozóm van, de elhoztam, mert megígértem, délután jövök. És eljött, még két év múltán is megkérdezte, hogy rendben vannak-e. Hát ez is Vanek úr volt, pontosabban még mindig Vanek úr volt.
Utoljára Sarusi Mihály e-könyvének bemutatóján találkoztam vele. Mivel virtuális könyvről volt szó, azt nem lehetett dedikáltatni, de a szerző szívesen dedikált bármi mást. Béla a szerző 1986-ban Budapesten megjelent Magyar Krisztus című regényének kissé viseltes példányát szorongatta a kezében, amit be sem lehetett hozni az országba annak idején. Azzal adta oda Miskának, hogy Attila nekem adta, amikor elment.
Ezután már csak a hír jött...
Kedves Vanek úr, ennyire nem kellett volna elsietni a dolgot, Attila várt volna rád, igazán maradhattál volna még, hiányozni fogsz.
Nyugodjál békében!
a társulat nevében
szeretettel
Sághi Anna. Nyugati Jelen (Arad)

Új megközelítésben kér magyar utcaneveket Váradon az EMNP
A hatályban lévő jogszabályokra hivatkozva, de új megközelítés szerint kéri ismét a nagyváradi történelmi magyar utcanevek kihelyezését az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezete.
A névlistával csatolt beadványukban első szakaszban a belváros történelmi, műemlékvédelem alá eső övezetében található 190 utca kétnyelvű feliratozását szorgalmazzák. Tervük szerint első lépésként a Fő (Republicii) utca és az ahhoz kapcsolódó utcákra kerülne fel a történelmi elnevezés.
„Szerintem ez a többség számára is elfogadható lenne, és utána tovább lehetne haladni a kétnyelvűsítés felé. Már vannak olyan internetes applikációk is, amelyek beállítástól függően feltüntetik a történelmi utcaneveket" – magyarázta Csomortányi István. Az EMNP megyei vezetője emlékeztetett, hogy már több mint tíz éve küzdenek ezért. 
Visszatérő téma a helyi önkormányzattal való „viszonyukban"  a többségében magyarlakta Biharpüspöki városnegyed elhanyagolása is. A néppárti politikus leszögezte, hogy bár jó tervnek tartják, hogy a városvezetés az idei pályázati pénzekből meg akarja építtetni a körgyűrű hiányzó szakaszát, hiszen az megoldaná Püspöki és Bihar község tehermentesítését, csakhogy a tényleges terelőút leghamarabb 2020-ra várható, és a városnegyedbeli fejlesztések is váratnak magukra.
Emlékeztetett arra az általuk korábban előterjesztett és számításaik szerint alig 4 millió euróból kivitelezhető nyomvonalra is, amely hamarabb megoldhatná a közlekedési problémákat. Azonban ehelyett az Ilie Bolojan polgármester vezette városvezetés milliókat költ olyan utakra, amelyek nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, mutatott rá. Itt említette a tavaly év végén átadott, de még befejezetlen gyorsforgalmi utat, valamint azt a Csomortányi szerint értelmetlen, 19,5 millióra becsült presztízsberuházást, amely révén a jövőben egy új 4 kilométeres útszakasszal kötnék össze a Nufărul városnegyedet Félixfürdővel.
Újfent elszámoltatnák Szabó Ödönt
„Eltűnt 800 ezer euró. Most már világosan látszik, hogy mekkora az a kár, amit a partiumi magyar közösségnek okoztak, hiszen az 1,1 millió eurós magyar állami támogatásból csak a nagyjából 200 ezer euróra becsült Léda-házat tudták megmenteni. Ezért ismételten felszólítjuk a Mecénás Alapítványt vezető Szabó Ödönt, hogy számoljon el, mire is költötték el a partiumi magyar közösségnek szánt magyar állami támogatást" – jelentette ki kedden Csomortányi István.
Az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei vezetője annak kapcsán szorgalmazta újra az elszámoltatást, hogy az alapítvány által 2014-ben a Léda-házra cserélt hírhedt Ady-központ új tulajdonosa lebontotta az önkormányzattól tavaly szálloda építésére, 920 ezer euróért megvásárolt telken lévő épületegyüttest. Azt a konferenciatermet és félkész hotelt, amelyre 2002-ben a magyar kormány több mint 1 millió eurót irányított át az RMDSZ-vezetők által alapított Mecénás Alapítványnak, holott az összeget korábban Tőkés László püspöksége idején a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyerte el pályázat útján egy érmindszenti kulturális központ kivitelezéséhez.
Csomortányi emlékeztetett, hogy az alapítvány a torzóban hagyott építkezés mellett az elkészült ingatlant sem kizárólag közhasznú célokra használta, és még a vállalt ösztöndíjakat sem fizette a diákoknak. „Az ügy végére az tett felkiáltójelet, hogy amint egy piaci alapokon működő társaság megvette és valódi értéke szerint kezelte, azonnal le is bontotta" – fogalmazott a néppárti vezető. Meglátása szerint ez azt jelenti, hogy az ingatlan valós értéke még attól is elmarad, amennyire azt korábban az önkormányzat a csere kapcsán becsülte. Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei ügyvezetője lapunknak korábban többször leszögezte: a kapott támogatással hiánytalanul elszámoltak.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Krónika (Kolozsvár)

Jelentett is meg nem is: itt van Frunda szekusdossziéja
Legalább egyszer kérte a Securitate segítségét az útlevél megszerzéséhez Frunda György. Az akkoriban ügyvédként praktizáló Frunda jelentéseivel azonban elégedetlen volt a kommunista titkosszolgálat.
„Ez a teljesen jelentéktelen vázlat nem jogosítja fel Önöket arra, hogy a szerzőjét fellengősen informátornak nevezzék. Minden jel arra mutat, hogy egyelőre ő nem informátor, és nem is lesz soha informátor. Legalábbis én szkeptikus vagyok, de jóindulatúan hagyom magam meggyőzni az ellenkezőjéről, ha érvelni tudnak emellett. (…) Kötelességük mindent megtenni annak érdekében, hogy ebből az emberből egy hasznos informátor legyen, olyan, amilyen lehetne, ha akarná.”
Ezeket a szarkasztikus mondatokat Roman Chercheş alezredes, a Maros megyei Securitate hármas, tehát kémelhárítással foglalkozó osztályának a vezetője firkantotta egy kétoldalas, 1987. november 12-én kelt beszámolóra, amelyben Frunda György európai útját részletezi.
Talán ezek a dühösen odafirkált sorok jellemzik a legjobban azt a folyamatos macska-egér játékot, melyet a Securitate és az akkoriban fiatal ügyvéd játszott 1979-től 1989-ig.
Útlevélhez kérte a Securitate közbenjárását
A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában jelenleg megtalálható megfigyelési, valamint hálózati dossziék alapján kijelenthető, hogy Frunda és az állambiztonsági szervek viszonya hullámzó volt: a „közeledés” időszakait minden esetben „elhidegülés” követte, és bár az ügyvéd soha nem utasította el egyértelműen az együttműködést, azonban vigyázott arra, hogy beszámolói mindig az általánosságok szintjén mozogjanak.
A birtokunkban levő iratok szerint a Nyugatra utazni vágyó, a ’80-as években nagyvilági életet élő marosvásárhelyi ügyvéd egyszer biztosan, de talán kétszer is igényelte a Securitate segítségét, hogy külföldre utazhasson.
Hazatérve azonban kijátszotta az „ellenszolgáltatást” váró kommunista titkosszolgálatot: ha jelentett is, az általa szolgáltatott információk elmaradtak a várakozásoktól, illetve egyáltalán nem is jelent meg a találkozókon.
Frunda mindent tagad
1989 óta Frunda György látványos politikai karriert futott be: 1990-től az RMDSZ parlamenti képviselője, a román parlament alkotmány-szerkesztő bizottságnak titkára, 1992-től 2012-ig az RMDSZ Maros megyei szenátora, 1996-ban és 2000-ben az RMDSZ államelnök-elnökjelöltje.
1992-től az Európa Tanács Közgyűlése román küldöttségének a tagja, 1996-tól két mandátumon keresztül az Európa Tanács Európai Néppárt Csoportjának alelnöke, 2004-től az Európa Tanács Európai Néppárt Csoportjának alelnöke.
Frundáról az utóbbi években rendre bukkantak fel olyan információk, miszerint együttműködött a Securitatéval. Ezt a volt RMDSZ-szenátor minden esetben tagadta, azt állítva, hogy épp ellenkezőleg: a kommunista titkosszolgálat meghurcolta őt. 2006-ban a Transindex hiába kérte Frundát, a dossziék publikálásával vessen véget a sugdolózásnak.
A CNSAS kollégiuma a rendelkezésre álló iratok alapján egymás után háromszor, 2004-ben, 2005-ben és 2006-ban is azt a döntést hozta, hogy Frunda nem működött együtt a Securitatéval. Tavaly áprilisban a téma ismét előkerült annak kapcsán, hogy Frunda megfigyelési és hálózati dossziéi új iratokkal gazdagodtak.
A CNSAS által 2015. április 21-én kiadott igazolás ezeknek az új dokumentumoknak a fényében ismét megerősítette, hogy Frunda – legalábbis a Securitate-dossziékhoz való hozzáférésről szóló kormányhatározat értelmében – nem minősül informátornak, mivel nem jelentett ellenzéki tevékenységről, jelentései pedig nem korlátoztak alapvető emberi jogokat.
Az iratok egy részét kaptuk meg
Bár a CNSAS-tól minden, Frunda Györggyel kapcsolatos iratot kikértünk, valamiért az újonnan előkerült, 151103, 63615 jelzetű megfigyelési, valamint a 311811 jelű hálózati dossziét az olvasóterembe nem hozták ki, és arról fénymásolatot sem lehetett kérni.
Cikkünk ezért a Frunda-dossziék egy részén, a 072468 jelzettel ellátott megfigyelési, valamint a 156646 jelű hálózati dossziékon alapul, melyeket egyébként Frunda György is kikért.
Már ezekből a dokumentumokból is egyértelműen kiderül: Frunda részigazságot állít akkor, amikor arról beszél, hogy nem kollaboráns volt, hanem épp ellenkezőleg, meghurcolták. Az ügyvédről már csak azért sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a Securitate áldozata volt, mert igénybe vette a kommunista titkosszolgálat segítségét, azt a látszatot keltve, hogy később majd honorálni fogja ezt a közbenjárást. Aranyifjak életét éli
Frunda György élettörténetének fontos mozzanata az apja, Frunda Károly, aki részt vett a Faliboga-csoport néven ismert ellenzéki szervezkedésben. Őt az 1956-os magyarországi forradalom utáni megtorlások idején bebörtönözik, és csak 8 évvel később, 1964-ben rehabilitálják, azonban szabadulása után sem él a családjával. Frunda Györgyöt az anyja neveli fel.
A Frunda-család számára meghatározó Faliboga-történetnek azonban csak utalások szintjén láthatjuk nyomát az iratokban; a dokumentumokból nem tűnik ki, hogy ez az epizód befolyásolta volna Frunda Károly fiának az életpályáját. A jelentésekben egyszer van megemlítve, hogy a fiatal Frunda arról beszélt, apja miatt komplexusok gyötrik.
Elsők között veszik fel jogra
Apjának a múltja ellenére Frunda Györgyöt elsők közt veszik fel a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Jogtudományi Fakultására 1970-ben.
A birtokunkban levő jelentések a ’80-as években követik végig Frunda életútját. Ebben az időszakban Frunda György a harmincas éveiben jár, és az akkori lehetőségekhez mérten nagyvilági életet él.
Anyagilag máris révbe ért: anyjával él ugyan, de különbejáratú lakása van a családi házukban, egy, akkoriban státusszimbólumnak számító 1200-as Ladát vezet, és nem mellesleg jól is keres.
Válóperekre szakosodott ügyvédként nagyon sok ügyfele van, a korabeli igazságügyi-közigazgatási elittel is jó viszonyt ápol, sokan fényes jövőt jósolnak neki.
A szakma mellett azonban a társasági életet sem hanyagolja: egy ügyvédekből és színészekből álló társaság oszlopos tagja, gyakran látni vendéglőkben, a társasághoz elég gyakran külföldiek is csatlakoznak.
Jó megjelenésű, szeret sportolni, ráadásul művelt és kellemes beszélgetőpartner: nem csoda, hogy a nők buknak rá, ő pedig szívesen udvarol, azonban soha nem kötelezi el magát.
Korunk embere
Egy későbbi, 1987-es jelentésben már kevésbé hízelgő képet fest Frundáról egy „Adrian” néven jelentő személy, aki feltehetőleg egy idősebb kollégája.
„Már karrierje kezdetén azt mondták róla, hogy jó, ügyes szakember lesz. A kollégák, főleg az idősebbek, szimpatizálták. Okos, művelt, érdeklődő, sznob fiúnak tűnt. Nem hiszem (legalábbis én nem hallottam róla) hogy bárkinek érdek nélkül, teljesen ingyen szívességet tett volna. A kapcsolatai rendszerint profitról szólnak. Abban a pillanatban, hogy egy barátság már nem éri meg neki, megszabadul tőle, mint egy csomagolástól (…).
Ezzel elnyerte a ‘korunk embere’ címet, vagyis öntelt, skrupulusok nélküli, és fogékony mindenre, ami profitot jelent. Apropó a társadalmi vágyai: egy fiatal, kémiát végzett lánynak, akit egy évvel korábban ismert meg, kijelentette, hogy csakis egy szép, fiatal, egyetemet végzett lányt vesz majd feleségül, akinek háza és autója van, és akinek az apja befolyással rendelkezik.”
Ugyanebben az időszakban egy másik informátor, „Ludusan“ így jellemzi:
„(…) egy jó, szakmailag felkészült ügyvéd, széleskörű általános műveltséggel, bármilyen társaságot képes szórakoztatni. Bármit elmesél magáról, ha az a társaságban előnyére válik. Könnyen megközelíthető, szívesen szóba áll bárkivel, azonban nagyon gyanakvó, ha személyes kérdéseket tesznek fel neki. Ha dicsérik és hízelegnek neki, ha elhitetik vele hogy egy értékes ember, akkor nehéz, bonyolult szakmai kérdések megoldásában is fel lehet használni (…).“
A New York-i muzikológus Marosvásárhelyre látogat
1979 júniusában Frunda kérvényezi, hogy Amerikába látogasson. Történt ugyanis, hogy 1978 nyarán egy New Yorkban élő muzikológus, C. P. meglátogatta Amerikába emigrált anyja Marosvásárhelyen élő testvérét.
(A CNSAS-tól kapott iratokban, melyeket részben publikálunk is, számos megfigyelt magánszemély teljes neve szerepel. Mivel a történethez nem adnak hozzá semmilyen plusz információt, a cikkben csak a nevük kezdőbetűit írjuk ki azoknak a magánszemélyeknek, akik a jelentésekben felbukkannak. A publikálásra kerülő dokumentumokból is kitakartuk azoknak a neveit, akik nem közszereplők – szerk. megj.)
A rokon nem beszél angolul, C. P. tősgyökeres amerikaiként viszont sem magyarul, sem pedig románul nem tudott, ezért Frundát kérik meg, fordítson. Mivel épp volt pere Segesváron és Kolozsváron, az ügyvéd ezeket a városokat, sőt, „Drakula házát” is megmutatja C. P.-nek, akit annyira lenyűgöz, hogy meghívja magához.
A kiutazáshoz szükséges papírokat azonban nem könnyű megszerezni, és Frunda ezzel tisztában van. Egy – véletlen – utcai találkozáskor részletesen beszámol C. P. erdélyi útjáról, és az egyedülálló utazási lehetőségről Puskás Ferenc ismerősének illetve iskolatársának, aki a Securitate kötelékében dolgozik. Puskás kapitány a beszélgetést 1979. június 7-én egy jelentési jegyzékben foglalja össze, majd hozzáfűzi:
„Tudja hogy a kiutazás kérvényezése után ellenőrzik majd, de valószínűleg másoknál fognak érdeklődni, akik nem ismerik részletesen az ügyét. Ha őt személyesen nem keresik meg, akkor én tudjak felvilágosítással szolgálni, azonban nem kért ez ügyben segítséget tőlem. (…)”
„A szervek segítségére lehetne a két hónapig tartó úton és azután is, mivel kiterjedt kapcsolatai vannak a marosvásárhelyi fiatal értelmiségiek körében” – javasolta Puskás kapitány.
A kémelhárítás felfigyel rá
Egy nappal később, június 8-án a Frunda kérvényéről szóló jelentés végén ez áll: Frunda György a hármas igazgatóság (kémelhárítás) figyelmében van, kapcsolatban tartjuk (va fi menţinut în contact), hogy kiderítsük, alkalmas-e a felderítő tevékenységre (muncă informativă).
Mint hamarosan kiderül, Frunda elutasítással kapcsolatos félelmei nem alaptalanok. Egy 1979. szeptember 4-én kelt jelentésben egy informátor beszámol arról, hogy Kincses Előd, Frunda baráti társaságának állandó tagja mesélte: Frunda kérelmét negatívan véleményezték. Ez nagyon rosszul esett neki, azonnal fellebbezett a döntés ellen, és Bukarestig is elmegy, ha kell – mondta az informátor szerint Kincses.
Nem világos, mi történik a következőkben, mindenesetre szeptember 25-én „Wolf“ arról számol be, hogy Frunda az amerikai nagykövetségen járt, ahol megkapta a vízumot. Egy korábbi, szeptember 19-i jelentéshez az ügyön dolgozó Voşloban Emil kapitány ezt a megjegyzést fűzte:
„Frunda György a hármas osztály figyelmében van. Az Egyesült Államokba való távozása alkalmából kémelhárítási kiképzésben fog részesülni“.
„A gyakran hivatkozott szabadság egyfajta anarchia”
Frunda október 3-31. között az Egyesült Államokban tartózkodik, hazatérve, november folyamán részletesen beszámol útjáról. A tájékoztatók mellett a Securitate több informátort is a közelébe irányít, egyrészt azért, hogy ellenőrizzék a jelentéseket, nem keveredik-e ellentmondásba, kiderítsék, mi a véleménye az Egyesült Államokról, megváltozott-e a viselkedése, másrészt pedig hogy felmérjék, mennyire foglalkoztatják az ott szerzett kapcsolatok.
„Bár érdekes dolgokat látott, volt a Niagara vízesésnél és Kanadában is, három hét után elege lett, és a vízuma lejárta előtt hazajött. (…) A gyakran hivatkozott szabadság egyfajta anarchia, mindenki saját maga tesz igazságot, az egyén biztonsága gyenge. Mikor nem voltak otthon, a házigazdája lakását feltörték, és az összes pénzüket ellopták. Meglepődve tapasztalta az általános kultúra hiányát (…), az ember csak az egzisztenciájával törődik, a gazdagokat csak a profit érdekli” – számol be a Frunda által elmondottakról „Adrian”.
Főleg az amerikai magyar emigrációról érdeklődnek
Megfigyelhető, hogy a jelentésekben általában az amerikai magyar emigrációról, illetve a Marosvásárhelyről elszármazottakról szóló részek vannak aláhúzva. Kiderül, hogy Torontóban egy magyar vendéglőbe, a Csárdába is ellátogat, melynek tulajdonosa, F. T. barátja Domokos Gézának és Hajdu Győzőnek.
1979. december 5-én aztán egy jelentésben javasolják Frunda György beszervezését „a Marosvásárhelyre látogató külföldiek tevékenységének, viselkedésének és foglalatosságainak” megismerésére.
A jelentés felsorolja Frunda György azon ismerőseit, akik iránt a Securitate érdeklődik, majd hozzáteszi:
„október folyamán Frunda György turistautat tett az Egyesült Államokba. Indulás előtt kémelhárítási kiképzésben részesült, hazatérése után megkerestük, és műveleti szempontból érdekes részleteket mesélt. A beszélgetések során a jelölt megfelelő viselkedést tanúsított az állambiztonsági szervekkel szemben.”
„Emil” nem ír alá
A beszervezésre Frunda György lakásán került sor. A beszervezési utasítás szerint Voşloban Emil kapitánynak arra kellett felhívni a figyelmét, hogy az iránta és a Románia iránt különös érdeklődést mutató személyek kémek lehetnek, akikről hazafias kötelessége az állambiztonsági szervek számára információkat szolgáltatni.
Frunda Györgyöt 1979. december 19-én szervezik be, azonban elutasítja az írásos kötelezettségvállalást. „Amikor felvetettük azt, hogy hajlandó-e együttműködni az állambiztonsági szervekkel a külföldi állampolgárok és hazai kapcsolataik állambiztonsággal kapcsolatos problémáinak megoldására, a jelölt beleegyezett, hogy bármilyen problémában segítsen, amennyiben az nem haladja meg a lehetőségeit. (…) A jelölt kijelentette, hogy a támogatásról, valamint a titoktartásról való szóbeli ígérete, valamint a velünk szemben tanúsított korrekt magatartása elég garanciát kell jelentsen” – így Voşloban kapitány.
A tartótiszt arról is beszámol, hogy közös megegyezéssel az „Emil” álnevet választották, a találkozókra továbbra is Frunda lakásán kerül sor előre megbeszélt időpontokban, váratlan fejlemények esetén telefonon beszélnek meg időpontot. A beszervezés után nem sokkal megszüntetik Frunda felügyeletét, azonban levelezését figyelik, és informátorok továbbra is faggatják az amerikai útjáról.
„Emil” nyolcszor jelent
1980 folyamán „Emil” összesen nyolcszor jelent Marosvásárhelyre látogató külföldiekkel való találkozásokról, a külföldihez férjhez menni szándékozó szomszédjáról, valamint egy marosvásárhelyi gyökerekkel rendelkező amerikai látogatásáról (a jelentések a hálózati dossziéhoz csatolt mappában megtalálhatóak).
Ezek a Voşloban kapitány által leírt jelentések rövidek és tényszerűek, ha valakinek a viszonyulását/attitűdjét értékelnie kell, akkor Frunda minden esetben semlegesen vagy pozitívan nyilatkozik.
Függővé kell tenni
„Emil” tevékenységével azonban a Securitate nincsen megelégedve. Egy 1981. március 27-én kelt elemzési jegyzék hűvösen fogalmaz tevékenységéről: a „kis ország” problémakörben (problema Ţării mici)
„az együttműködés során az informátor egyes, operatív szempontból érdekes információkat szolgáltatott azokról a külföldiekről, akikkel érintkezésbe került, de nem egyezett bele, hogy írásos beszámolókat adjon. (…)
Nem rajong különösebben az állambiztonsági szervekért, de az általa átadott információk ellenőrzés során igaznak bizonyultak. Az ellenőrzési anyagokban nincsenek arra utaló jelek, hogy felfedte volna magát, vagy hogy ellenségesen viszonyult volna a szervekhez. Nem mondta azt, hogy a továbbiakban nem támogat.
(…) A nevezett társadalmi és szakmai státuszát, valamint a rendelkezésére álló hírszerzési lehetőségeket figyelembe véve javasoljuk az informátori hálózatban való megtartását, ezzel párhuzamosan pedig intézkedni kell, hogy az állambiztonsági szervektől függővé váljon.
(…) Komplex ellenőrzési/lehallgatási intézkedéseket foganatosítunk kompromittáló anyagok megszerzése céljából.“
Meg sem jelenik
1982. június 15-én aztán „Emil” feladását javasolják.
„(…) a találkozókon nem volt pontos, kifogásokat keresett arra, hogy ne adjon írásos jelentést. (…) 8, a tartótisztje által írt jelentése mellékelve (…) 1980 augusztusától egyáltalán nem lehet kapcsolatot létesíteni vele, ugyanis nem jelent meg a közös megegyezéssel rögzített találkozókon. (…)
Beszervezése óta nem lelkesedik az információszerzésért, megelégszik azon személyek nyilatkozataival, akik mellé irányítottuk. Olyan, az együttélő magyar nemzetiségű közösség ügyeivel foglalkozó személyek mellé irányítottuk, mint a svájci N. K., valamint a marosvásárhelyi Kincses Előd, azonban kitért (a feladat elől), azt mondva, hogy nem akar ilyen dolgokkal foglalkozni.
(…) Emil jó személyes tulajdonságokkal és sok hírszerzési lehetőséggel rendelkezik a szerveinket érdeklő személyek körében, azonban az együttműködés elutasítása miatt a hírszerzési hozzájárulása a lehetőségeinél alacsonyabb.”
Fokozottan figyelik
Alig egy hónapra rá, 1982. július 14-től aztán a Securitate elkezdi fokozottan megfigyelni Frunda Györgyöt, akinek ezúttal a „Furnea” nevet adják. Két informátort, „Adriant” és „Dorelt” irányítják mellé hogy felderítsék kapcsolati körét, viselkedését, azt, hogy mi foglalkoztatja, ki látogatja meg otthon, milyen külföldi állampolgárokkal tartja a kapcsolatot, és milyen természetűek ezek a kapcsolatok.
Utasítást adnak telefonbeszélgetéseinek lehallgatására, levelezésének a felbontására, a külföldi személyekkel vendéglőkben zajló találkozóin elhangzott beszélgetések rögzítésére. Ezen kívül munkahelyén beazonosítják azokat a kollégákat, akikkel közelebbi kapcsolatokat ápol, őket ellenőrzik, a hírszerzési szempontból érdekesnek tűnő kollégákat kihallgatják, és fontolóra veszik beszervezésüket.
Ebben az időszakban egy sor, véleményünk szerint kevésbé fontos jelentés születik a Frunda Györgyöt meglátogató külföldiekről: a nyugatnémet S. V.-ről vagy az izraeli B. P.-ről. Mintha a Securitate is érezné az üresjáratot: ezekről a találkozókról és kapcsolatokról érintőlegesen tesznek említést a későbbi belső levelezésben.
Figyelmeztetés és bírság egy dán lány miatt
Fontosabbnak bizonyul egy dán lány, D. A. B. látogatása. D. A. B.-vel az ügyvéd a román tengerparton, Mamaián ismerkedik meg 1982 augusztusában. Meghívja magához, a lány pedig október 2-án meg is érkezik az Otopeni repülőtérre.
Frunda személyesen várja Bukarestben, majd Marosvásárhelyre érve egy három éjszakára szóló szállodai foglalással próbálják kijátszani azt a 225/1975-ös rendeletet, miszerint magánszemély nem szállásolhat el külföldit saját lakásán. Mi több, a lányt Ratosnyára, Frunda egy barátjának a hétvégi házába is elviszi, ahol szintén három éjszakát töltenek.
„Azokban a körökben, melyeket látogat, néha nacionalista megnyilvánulásai vannak, bár általában ‘jó fiúnak’ igyekszik tűnni, aki a szakmáján, a művészeten és a barátokkal való fecsegésen kívül semmi nem érdekel.
A barátai között olyan, ellenséges megnyilvánulásokról ismert személyek is vannak, akiket a Securitate figyel. Kérjük jóváhagyni a (Frunda György) meghívását a székhelyünkre, a figyelmeztetését, valamint a megbírságolását“ – áll egy 1982. november 27-én kelt jelentésben.
Egy érdekes részlet, mely valamiféle személyes érdeklődésként vagy akár leszámolásként is értelmezhető: az írógéppel írt jelentésben eredetileg az állt, hogy Kocsis Petre és egy másik (olvashatatlan nevű) tiszt figyelmeztetnék Frundát. A második tiszt neve utólag tollal át lett húzva, helyette Roman Chercheş alezredesnek, a Maros megyei Securitate hármas osztályának a vezetőjének a neve olvasható.
Részletes nyilatkozatok
Frundát 1983. január 11-én részesítik figyelmeztetésben, melynek részeként az ügyvédnek egy sor, részletes nyilatkozatban kell tisztáznia, kivel hogyan ismerkedett meg, és pontosan miben is áll a kapcsolatuk.
Hangsúlyozza, hogy senkivel sem beszélt semmi olyasmit, ami érdekelheti az állambiztonsági szerveket. Megígéri, hogy a jövőben tiszteletben tartja a külföldiek elszállásolására vonatkozó törvényt, ezen kívül pedig kifizet 5000 lej bírságot (ez valamivel több, mint az egyhavi fizetése abban az időben).
Frunda 1983-ban európai körutat tervez, ezt azonban a Securitate negatívan véleményezi. „Figyelni a reakcióját az elutasítás után” – áll egy jelentésben. Egy 1983. június 1-én kelt dokumentum szerint Frundának a fellebbezését is elutasítják.
Gyakrabban találkoznának vele
Másfél évvel később, 1985 januárjában látszanak az első jelei annak, hogy a Securitate ismét keresni kezdi a kapcsolatot Frundával.
„Lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy ‘Furneával’ gyakrabban találkozzunk, hogy kiderítsük a politikai álláspontját, és hogy ebben az ügyben dönteni tudjunk”.
A Securitatén belül nem mindenki lelkesedik az ötletért: „azt hiszitek, elárulja a politikai pozícióját? Tévedtek. Sok sikert a beszervezéshez, és aztán majd beszélünk” – firkálta a lap szélére valaki.
1985 folyamán egy sor, viszonylag pozitív jellemzés születik Frundáról, a feljegyzések végén pedig kilátásba helyezik, hogy megkeresik, kipuhatolni, hogy be lehet-e szervezni vagy sem. „Pozitívan befolyásolni és a szervekhez közelíteni informatív kiaknázása céljából” – így az egyik megjegyzés.
November 30-án egy jelentés azt javasolja, zárják le a megfigyelését, mivel a figyelmeztetés óta megszakított minden kapcsolatot a külföldiekkel, és „korrekt módon viszonyul az országunk társadalmi-politikai helyzetéhez”.
Ismét utazna
Két évvel később, 1987-ben aztán Frunda ismét Nyugat-Európába utazna, megkeresve Puskás kapitányt, hogy segítsen neki útlevelet szerezni. Ezúttal nem „véletlenül” futnak össze az utcán: a találkozóra június 23-án Frunda kérésére a lakásán kerül sor, ott, ahol korábban a konspiratív találkozók is zajlottak.
„Meggyőződésem, hogy ezáltal Frunda György ‘segítséget’ keresett annak érdekében, hogy a kérvényét pozitívan bírálják el, mert nem biztos benne, hogy sikerül útlevelet szereznie. Ebből presztízskérdést csinál, több barátja is volt a közelmúltban külföldön, az ő kérését kétszer elutasították. (…) abban az esetben, ha jóváhagynák számára az ország időleges elhagyását, közeledne hozzánk, és támogató személyként (írásos kötelezettségvállalás nélkül) használhatnánk” – így Puskás kapitány.
A személyes kapcsolatfelvétel mellett június 25-én Frunda írásban is megkeresi a Securitatét. Felsorolja azokat az ismerőseit, ahol megszállna, illetve ismerteti a körút tervezett útvonalát, hozzátéve, hogy
„szakmai hivatásom részeként kötelességemnek érzem, hogy értesítsem az illetékes hatóságokat, ha az ország törvényeinek a megsértését tapasztalnám. (…)
Nem szükséges informátornak lennem ahhoz, hogy korrekt legyek, és tudomásukra hozzam az esetleges törvényellenes attitűdöket, melyekről tudomást szereznék“ – így Frunda, és megemlíti, hogy néhány évvel korábban figyelmeztetésben részesült, azonban a büntetést kifizette.
Beutazza Nyugat-Európát
Frunda külföldi útját jóváhagyhatták, mert 1987. november 12-i keltezéssel egy kézzel írott, két oldalas beszámolót találunk a külföldi útjáról.
Az ügyvéd részletesen beszámol arról, hogy szeptember 8. és október 23. között nyugat-európai körutat tett Magyarország, Ausztria (Bécs), Nyugat-Németországba (Nyugat-Berlin és Köln), Hollandia (Amszterdam, Hága és Rotterdam), Belgium (Brüsszel), Franciaország (Párizs és Strasbourg), majd ismét Németország (München és Garmisch-Partenkirchen) útvonalon. A beszámolóban kitér arra hogy útja során kivel találkozott, kinél szállt meg, ők kicsodák és hol dolgoznak.
Párizsban például egy volt iskolatársánál, Maria Mailatnál, a Szabad Európa Rádió egyik közreműködőjénél száll meg, aki vendégszeretően, de visszafogottan fogadja. Sehol nem volt szó politikáról vagy az ország biztonságát érintő kérdésekről – így az ügyvéd.
„A feljegyzés az indulás előtt megejtett kémelhárítási felkészítés alapján lett szolgáltatva” – így az oldal alján a megjegyzés. Erre az anyagra írta rá az elégedetlen Roman Chercheş alezredes a cikk legelején idézett sorokat.
Újból beszerveznék
1987. október 30-án Puskás Ferenc kapitány javasolja Frunda (újbóli) beszervezését.
„Az igazságügyben dolgozó értelmiségiek, valamint kulturális-művészeti érdeklődésű személyek körében kell egy olyan informátort keresni, aki velük jó kapcsolatokkal rendelkezik, főleg azért, mert a legtöbbjük gyanús külföldiekkel áll kapcsolatban, és más, a szerveket érdeklő tevékenységük is van” – így az indoklás.
Frunda azért is jó választás, mert közkedvelt, könnyen barátkozik, jól beszél angolul és németül, a külföldiek gyakran veszik igénybe tanácsait vagy jogi szolgálatait. Ha ez nem elég, közeli ismerősei vannak szinte minden európai országban, és ők főleg olyan értelmiségiek, akik Marosvásárhelyről emigráltak.
„Jó érzelmi kapcsolat”
Ami a lojalitását illeti, Puskás megjegyzi, hogy mielőtt külföldre utazott volna turistaként, az ő segítségét kérte, „jó érzelmi kapcsolat” alakult ki kettejük között. Másrészt jogi végzettsége és fejlett igazságérzéke miatt is garantált, hogy egy lojális és őszinte informátor lesz, ezt a korábbi érintkezések során is bizonyította.
A beszervezésre 1987. október 30-án (egy másik dokumentum szerint 31-én) kerül sor Frunda György lakásán.
„Minden a terveknek megfelelően haladt: Frunda nagyon elégedett és hálás a tiszt nyújtotta segítségért, részletesen beszámolt a külföldi útjáról, kivel találkozott és mit látott (erről külön jelentés is készült), ismét bebizonyítva: memóriája kiváló, és tehetségesen foglalja össze a tényeket és az eseményeket.
Felvetettük, működjön együtt velünk minket érdeklő információkkal, úgy, ahogy mi is segítettük, amikor szüksége volt rá. A jelölt kijelentette, hajlandó segíteni nekünk, azonban ne kérjünk olyan dolgokat, melyek az ügyvédi titok körébe tartoznak. Kijelentette, szakmája révén ismeri kötelességeit, ami a kompetens szervek értesítését illeti, amennyiben olyan információk birtokába jut, melyek fenyegetést jelenthetnek az állambiztonságra.”
Beszervezik, de nem dolgozik semmit
A tartótiszt beszámol még arról, hogy Frunda írásban titoktartási kötelezettséget vállalt, elkezdődött a kiképzése, a jelentéseit írógépen írja majd. Konspiratív neve: „Friciu” – írta Puskás kapitány a beszervezésről szóló jelentésben 1987. október 31-én. („Friciuról” ez az egyedüli említés, Frunda konspiratív neve a későbbiekben következetesen „Frend” lesz – szerk. megj.). Az iratcsomóban megtalálható a Frunda által szeptember 5-én kézzel írott írásos kötelezettségvállalás is.
„A beszervezés időpontjától mostanáig az informátor semmilyen információt nem szolgáltatott, és nem jelent meg a tartótiszttel való találkozókon” – áll egy, a beszervezés után egy évvel, 1988. december 20-án született elemzési jegyzékben, mely megemlíti, hogy az angol problémakör (problema engleză) átvétele óta a forrással nem léptek kapcsolatba.
Frunda közben tartja a kapcsolatot a külföldön élő ismerőseivel. A fent nevezett személy novemberben be lett hívva, és kilátásba lett helyezve, hogy döntenie kell – így az elemzés. Mivel nem dolgozik jelentős ügyeken, támogató személlyé lehetne minősíteni, feltéve, hogy együtt akar működni. Ha nem, akkor feladjuk, és megdolgozzuk (luat în lucru).
Egyébként Frundát ebben az időszakban (ismét) megfigyelik, telefonját lehallgatják, levelezését pedig 1988 februárjától felbontják. 1989-ben negatívan véleményezik az újabb kiutazási kérelmét, mivel informátorként „nem lojális és nem őszinte”, ellenségesen nyilvánul meg az állam- és pártvezetéssel szemben, sovén megnyilvánulásai vannak, arról beszél, hogy kisebbségiként nehéz karriert csinálni, mi több, Maria Mailattal, a Szabad Európa Rádió párizsi munkatársával is tartja a kapcsolatot (ez a „kapcsolat” egyébként egy Frunda által küldött karácsonyi üdvözlet).
Holnap publikálunk egy interjút, melyben Frunda György mondja el saját verzióját a Securitate-val való kapcsolatáról.
Sipos Zoltán. erdely.atlatszo.hu

Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 10-I SZÁMÁBÓL
Ha már amúgy is sorozatokról beszéltünk, vegyünk szemügyre egy eltérő jellegűt is, mégpedig azét a művészét, aki az egy személyhez köthető alkotások mennyiségének rekordere volt ezen a tárlaton. Cseh Gusztáv Hatvan főember és Jeles házak című rézkarc sorozatairól van szó, amelyek a címlapokkal együtt 61-61 nyomattal állítanak emléket nemzeti Pantheonunk példamutató alakjainak, illetve a történelem zivataraival ma még dacoló vagy éppen a régen porrá lett kultúrtörténeti jelentőségű építményeinknek. Az emlékezés asztala és az Önarckép Kafkával különálló grafikai lapok; mindkettő a szerző bravúros tollrajz-technikájának ikonikus darabjai. Guszti – akinek halk szavú édesapja id. Cseh Gusztáv, a Képzőművészeti Főiskola írásművészet tanára volt, és a betűk, a kalligráfia szeretetére engem is oktatott –, a tudatosan meglendülő vonalak világát már kisgyermekként jól ismerte, így korán megteremtette szellemi tartalommal átszőtt rajzkultúrájának összetéveszthetetlen jellemvonásait. S mihelyt a testet öltött forma parádéja a zenitre ért, csupán a tartalom elmélyítése nyújthatta számára a továbblépés valódi zálogát. A történelem mámorító aromája pedig, amely bűvkörébe vonta észrevétlenül, nemzeti fogantatású vallomásokat hívott életre portré- és műemléksorozatainak míves képtereiben.
Cseh igen szoros baráti kapcsolatot ápolt Gergely István elismert kolozsvári szobrászművésszel. Kettőjük világszemléletének lényegi azonossága, valamint műtermeik közvetlen szomszédsága motiválhatta Gergelyt is a hasonló tradíciókban gyökerező alkotások megálmodására. (A seregszemlén tizenhat hollófekete domborműve sorakozott a falakon: Ady Endre, Benedek Elek, Báthory István, Bethlen Gábor stb.). Végső soron így ölthettek alakot művelődéstörténetünk zászlóvivőinek hitelesen dokumentált, síkban és plasztikában is kivitelezett képmásciklusai. (Meglehet, talán épp akkoriban kezdett csírázni bennem is egy hasonló szándék – ami viszont csak évtizedekkel később valósult meg –, hogy a piktúra legnagyobbjainak állítsak emléket, ezúttal szélesebb értelmezésben, európai kitekintéssel, vászonra megfestve, miként azt nemrégiben a Nagymesterek című, reneszánsz és barokk festőművészek arcképcsarnokát felidéző kötetemben meg is tettem).
Cseh Gusztival és Gergely Pistával sűrűn bejártuk Székelyföld szép emlékhelyeit; ilyenkor többnyire Alsócsernátonban horgonyoztunk le a Haszmann család múzeumértékű néprajzi gyűjteménnyel hívogató, vendégszeretetéről elhíresült birtokán. Ott, ahol ma a szelek cibálta óriásfenyők alatt Gusztinak cserzett kopjafa állít emléket immár örökkön tartó vándorútján; Gergely Pistának pedig saját keze munkája, a székely kultúrhistória neves szülöttjét, Bod Pétert ábrázoló szobra, amellyel az 1973-ban hivatalosan is kapunyitó Csernátoni Múzeumot, valamint a becses szülöttről elnevezett Közművelődési Egyesületet ajándékozta meg.
Nyári alkotótáborok már akkor hívogattak művészeket szép számmal Erdély-szerte.
Talán a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban működő volt a legismertebb mindahány közül. De szép pillanatok emlékeztetnek a Sepsiszentgyörgytől alig három kilométernyire meghúzódó Árkos településen eltöltött napokra is, báró Szentkereszty Béla romantikus környezetben bujkáló, csónakázótóval, hidakkal, ligetekkel tarkított kastélyának idilli hangulatokat sugalmazó egykori birtokán. Plugor Sándor festőművész (becenevén: PöSö) – akinek jó néhány remekbe szabott munkájával a budavári seregszemlén is találkozhattunk (Olvasó, Illyés Gyula illusztráció, Szilágyi Domokos emlékére, Önarckép stb.) – maga is jelen volt több alkalommal Árkoson. Festő létére eminens rajzolóként és illusztrátorként is tekintettünk rá; jellemzően fekete alapú fehér érrendszerekben lüktető rajzai, olykor barokkosan, máskor puritán dallamvonalak szűkszavúságával elbeszélve, igen népszerűek lettek.
Árkosra érkezésünk után, még pár napig Plugor, Gergely, Cseh és jómagam is, a környékkel való ismerkedés közepette önfeledten „kortyolgattuk” a szellemlazító perceket – ahelyett, hogy verejtékes munkával ütöttük volna agyon a kacérkodó helybéli romantikát. Így aztán igencsak váratlanul ért, amikor Sylvester Lajos, a Sepsiszentgyörgyi Színház egykori színigazgatója, akkoriban a Művelődési Bizottság vezetője telefonon, némi aggodalommal a hangjában közölte: Nagy Ferdinánd, a megyei pártbizottság első embere egy órán belül látogatást kíván tenni a táborban, hogy bizonyságot nyerjen, miféle remekműveket hoztak létre a meginvitált mesterek. Persze bemutatható művek nem léteztek. Egyetlenegy sem. Legalábbis akkor még nem. A két fekete gépjármű pedig máris gördült befelé az egykor lópatákhoz szokott, békebeli időket megélt gyöngykavicsos ösvényszalagon.
Nem tehettünk mást: fogadnunk kellett az érkezőt. Méghozzá ott, ahol a kastély egyik szárnya alatt tisztes vinotéka húzódott meg, amely a téli hónapok mezőgazdasági konferenciáinak időszakában sokak kedvelt tartózkodási helye volt. Ominózus találkozásunkkor Gergely Pista, mihelyt mód nyílt rá, nyomban helyet foglalt Nagy Ferdinánd szomszédságában, a biztonsági legények pedig – borpince ide, borpince oda – (tán bizalom hiányában?) a magukkal hozott italosüvegeket helyezték el a terebélyes tölgyfaasztalon. S még mielőtt bármiféle diskurzus kezdetét vehette volna, Gergely határozott szókimondásával, eltaposhatatlan igazságérzetével, esélyt sem adva bárkinek a közbeszólásra, magával ragadón kezdte ecsetelni a Miklóssy Gábortól hallott teóriát, ami a „fejben” történő alkotás szükségességét helyezi mindenekkel szemben előtérbe. Ami közismerten arról szólt, hogy minél teljesebb művet szándékozunk létrehozni, annál elmélyültebben, időt sem kímélve érleljük bensőnkben az összerakható, apró részleteket. Eszerint tehát: azért nem láthatók még a művek, mert most készülnek. Mármint: mibennünk. Az elmélet újszerűségének meglepetése, úgy tűnt, váratlanul érte, és szíven is ütötte az első titkárt, aki ez irányú tájékozatlanságát palástolandó, már szóba se hozta a remélt látványképeket. Aztán jött még egy fagyott mosoly, még egy hűvös pohár bor, és további eredményes elmélyülést kívánva sietősen asztalt bontott, távozásra szánva el magát. Miközben a gépkocsi mélyfeketéje elnyelte testes sziluettjét, az egyik „közalkalmazott” még visszaröppent, az asztalról begyűjtötte az alig használt, kiváló párlattal töltött boros flaskókat, majd példás rendet hagyva maga után, csapattársaival tovaszállt.
Árkossy István
FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi magyarság problémáival szemben érzéketlen a nemzetközi közösség
A kisebbségi jogérvényesítés nemzetközi lehetőségeiről beszélgettek a Kulturális Autonómia Tanács rendezvényén. Számon kérhetőek még az 1918-as ígéretek?
Az erdélyi magyar kisebbség nem ugyanazt a nyelvet beszéli, mint a nemzetközi kisebbségvédő szervezetek, amikor jogérvényesítésről van szó, és már nem érdekeljük annyira ezeket a fórumokat, mint a kilencvenes évek elején, amikor a kisebbségi kérdést biztonságpolitikai kérdésként kezelték – derült ki a Kulturális Autonómia Tanács nemzetpolitikai kerekasztalán. 
A nemzetpolitika nemzetközi környezete volt a témája a rendezvénysorozat harmadik beszélgetésének, a meghívottak pedig Herner Kovács Eszter az MTA – Társadalomtudományi Kutatóközpont – Kisebbségkutató Intézetétől, Fábián Gyula, a Sapientia EMTE oktatója, nemzetközi jogász, Kántor Zoltán, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet vezetője, Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője és Magyari Tivadar, a BBTE oktatója voltak. 
Cél a külhoni magyarok megerősödése 
Hogyan definiáljuk a nemzetpolitikát a kisebbségi magyarok esetében – tette fel az első kérdést Pap-Zakor András, a Kolozsvári Rádió munkatársa, a beszélgetés moderátora.
Kántor Zoltán megfogalmazása szerint a nemzetpolitika a magyar állam és a külhoni magyar kisebbségek azon törekvése, hogy a külhoni magyarok megerősödjenek. A nemzetpolitika össznemzeti együttműködés, és eszményi esetben magába foglalja az összes szintet, és mindenki részt vesz ebben a nemzetépítésben. 
Ugyanakkor a nemzetpolitika további célja, hogy a külhoni magyar közösségek az összmagyar nemzetbe tartozzanak. 
Fábián Gyula nemzetközi jogász szerint minden népcsoport a másságának a megőrzésére törekszik, ezt a másságot pedig egy saját államban lehet a legjobb körülmények között megőrizni. Ezt nevezi a nemzetközi jog az önrendelkezés elvének, ugyanakkor nem minden népcsoportnak van megadva a lehetőség a külső önrendelkezésre, a nemzetközi jog megkülönböztet etnikai és nemzeti kisebbségeket, akik a belső önrendelkezés elérésére törekednek. A romániai magyar kisebbség egy állammal rendelkező, az önrendelkezés elérésére törekedő nemzeti kisebbség. 
Nincsen pontos nemzetközi jogi keret 
Arra a kérdésre, hogy ennek a belső önrendelkezésnek az elérésére milyen és mekkora teret biztosít a nemzetközi jogi keret, Horváth István elmondta, hogy az évek során sokat változott a helyzet, hiszen a kilencvenes évek elején Románia belügyként kezelte a kisebbségi kérdést, amelynek az alakításába nem szólhat bele külső tényező. Az akkori hatalom vélekedése szerint a kisebbségi kérdést a többség és kisebbség között kell megoldani, még akkor is, ha a kisebbség egyes kulturális, társadalmi és politikai, történelmi hagyományokon keresztül egy másik centrumhoz kapcsolódik. 
Ezzel szemben a kilencvenes évek közepén ez megváltozik, amikor nemzetközi nyomásra kétoldalú szerződéseken keresztül rendezték a kisebbségi kérdést. 
Nincsen pontosan rögzített jogi keret, és nincsenek egyértelmű tartalmi keretek sem– fogalmazott a szakember, viszont létrejött egy elvi keret, amely három szereplőt ismer el: a román és magyar államot, valamint a romániai magyar kisebbséget. Ennek az elvi keretnek a tartalma viszont mindig függ a két ország közötti viszonytól és a nemzetközi hangulattól egyaránt. A kisebbségpolitika alkufolyamatok sorozata egy változó viszonyrendszerben – fogalmazta meg álláspontját Horváth. 
A nemzetközi jogban alkalmazott be nem avatkozás elvét hozta fel Fábián, aki azt is megjegyezte, hogy a romániai magyar kisebbség szempontjából Magyarország nem sérti ezt az elvet, ugyanis az erdélyi magyarokkal kapcsolatos észrevételei még nem befolyásolják a román kormány működését. 
Az Európai Unió nem akar a kisebbségi kérdéssel foglalkozni 
Az Európai Unió nem szeretne „főállásban” a kisebbségi kérdéssel foglalkozni, az egyéb nemzetközi fórumok pedig csak ajánlásokat tesznek, amelyek viszont nem kötelező érvényűek az államokra nézve. A kisebbségi jog fejlesztésére nincsenek lehetőségek, és Románia nagyon ügyel arra, hogy ne legyenek a kollektív jogok elismerve. Ezt bizonyítja az is, hogy Romániában 800 olyan jogszabály született, amely a kisebbségi helyzetet szabályozza, de ezzel szemben nincsen egy kisebbségi kerettörvény, ami szilárd alapot adhatna az esetleges további tárgyalásokra. 
Herner Kovács Eszter, az MTA kutatója hozzátette, hogy a nemzetközi fórumok csak ajánlásokat tettek a kisebbségi politikával kapcsolatban, ezek az ajánlások azonban nem voltak kötelező érvényűek, és be nem tartásuk nem járt semmilyen szankcióval. Ugyanakkor maga az ellenőrzési mechanizmus sem a kisebbségeket védi, hiszen az államok maguk készítik el a jelentéseket az országuk kisebbségvédelmi politikájáról, amelyet árnyékjelentésekkel csak módosítani lehet. 
A nagy történelmi helyzetek ideje lejárt 
Horváth István szerint az őshonos kisebbségek az elmúlt tizenöt évben kevesebb teret kaptak, hiszen amíg a kilencvenes években biztonságpolitikai kérdésként kezelték ezeket a csoportokat, addig az elmúlt években más nemzetközi események hatására háttérbe szorult az ügyük. A nagy történelmi helyzetek ideje lejárt – fogalmazott a szociológus. 
Magyari Tivadar szerint azonban azt, hogy mit tehettünk volna másképp, más történelmi kontextusban, már nem érdemes feszegetni, mert mind Magyarország, mind pedig a romániai magyar kisebbségi elit azt tette, amit abban a pillanatban a legjobb tudása szerint a legjobbnak vélt. 
A kisebbségvédő fórumok érzéketlenek az erdélyi magyar kisebbségek problémáival szemben 
A nemzetközi kisebbségvédő fórumok érzéketlenek lettek az erdélyi magyar kisebbség problémáira, és ez azért van, mert nem azon a nyelven mondjuk el a követeléseinket, amelyet ezek a fórumok is megértenek. Nem fogékonyak a mi fejlesztési igényeikre, mert mi az ideális állapotokhoz képest mondjuk el a gondjainkat, ezzel szemben ők folyamatos előrelépésnek látják a romániai kisebbség jogi kereteit. Az erdélyi magyarság intézményes követeléseit nem értik - mondta el a véleményét Magyari.  Hasonló véleményen volt Horváth István is, aki szerint a nemzetközi fórumok csak egyéni jogsérelemmel foglalkoznak. 
Stratégiaváltás szükséges 
Meg kellene találni a közös nyelvet a nemzetközi fórumokkal, vélik a szakértők: stratégiaváltásra lenne szükség, és az egyéni jogsérelmeket kellene előtérbe helyezni. Így sokkal többet kellene beszélni a mindennapi diszkriminációról vagy akár a restitúcióról, mert ezekre még fogékonyak ezek a szervek. 
Magyari ugyanakkor hibának tartja azt, hogy a köztudatban elterjedt az a nézet, hogy kisebbségi kérdésben nem volt illő a történelmi érvet felhozni. Szerinte igenis érvelni kellett volna azzal, hogy az erdélyi kisebbségnek azért van szüksége önálló intézményrendszerre, mert az évszázadok alatt ebben szocializálódott, ebben polgárosodott vagyis valamikor kiépítette ezt, ezért továbbra is igénye van rá. 
Számon lehet-e kérni az 1918-as román ígéreteket? 
A beszélgetés talán legérdekesebb felvetése Fábián Gyula jogásztól származott, aki elmondta, hogy a nemzetközi jogban a különböző nemzetközi egyezmények mellett az egyoldalú nyilatkozatok is jogforrásnak számítanak. Ezért akár kezdeményezni is lehetne az erdélyi, bánsági és magyarországi románok 1918-as ígéretének a nemzetközi fórumokon való számonkérését. Fábián ugyanakkor elmondta, hogy a nemzetközi jogban száz év az elévülési idő, ezért csak két évig lehetne még hivatkozni arra, hogy az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésen a Romániával való egyesülést támogatók teljes szabadságot, anyanyelvű közigazgatást és igazságszolgáltatást, valamint arányos képviseletet ígértek a Romániához csatlakozó népeknek. 
Simon Mária Tímea. Transindex.ro

A szakmaiság és a városfejlesztési vízió a legfontosabb az RMDSZ számára
Mint 1992, az első szabad választások óta mindig, az RMDSZ ezúttal is a szakmaiságot és a város fejlődéséről alkotott koncepciót helyezi előtérbe akkor, amikor a szatmárnémeti városi tanácsosi listáját állítja össze, jelentette ki szerdán Kereskényi Gábor. A városi szervezet elnöke ismertette a jelöltállítás menetrendjét és kritériumrendszerét.
Ezek szerint mindazok, akik részt kívánnak venni a RMDSZ-frakció munkájában a következő négy évben, február 26-án délután 16.00 óráig kell eljuttatniuk szándéknyilatkozatukat az érdekvédelmi szervezet szatmárnémeti székházába. Ezt követően, március 11-én a 300 tagú városi küldöttség dönt majd a jelöltek rangsorolásáról.
A szándéknyilatkozat mellett a dokumentációnak tartalmaznia kell egy önéletrajzot (az egységes formanyomtatványt a székházból lehet elkérni), egy bizonylatot arról, hogy a szervezettel szembeni valamennyi kötelezettségének eleget tett az illető és egy írásos nyilatkozatot arról, hogy vállalja az RMDSZ programját. Szintén nagyon fontos, hogy a jelentkezőnek bizonyítani kell, az előző rendszerben nem állt kapcsolatban a Szekuritátéval, illetve be kell mutatnia a város fejlődésével kapcsolatos elképzeléseit.
„Vissza kell adnunk Szatmárnémeti méltóságát és önbizalmát! Ebben a nemes, de nehéz vállalkozásban mindenkire számítunk, hisz ezt a célt csak vállvetve, csapatmunkában tudjuk teljesíteni", fogalmazott csütörtöki sajtótájékoztatóján Kereskényi.  „1992-től mindig a legkomolyabb, szakmailag leginkább felkészült tanácsosi csapatunk volt Szatmárnémeti városi tanácsában. A Szatmárnémeti RMDSZ az egységes, erős érdekképviselet megerősítését tűzi ki legfőbb céljául", jelentette ki a polgármester-jelölt. Éppen ezért a jelenlegi tanácsosoknak írásban kell beszámolniuk négyéves tevékenységükről, ezt pedig a szövetség vezetősége kiértékeli. A jelölteknek fontos kritériumoknak kell megfelelniük: komoly közösségi támogatottságuk kell legyen, nyitottaknak kell lenniük, szakmailag felkészültnek, a szervezet iránt elkötelezettnek. Az esélyegyenlőség jegyében az RMDSZ nagyobb súlyt kíván biztosítani a nőknek és a fiataloknak egyaránt.
„Meggyőződésem, egy frakció akkor lehet hatékony és eredményes, ha soraiban van műépítész, urbanisztikai szakember, jogász, az oktatás, a szociális élet terén jártas tag is", mondta a parlamenti képviselő.
„Városunk balkanizálódása csak és kizárólag széleskörű társadalmi összefogással állítható meg! Ugyanakkor tudatában kell lennünk annak, hogy a jelenlegi városvezetés újrázása esetén Szatmárnémeti újabb évekkel marad le nemcsak a közeli európai megyeszékhelyek viszonylatában (Debrecen, Nyíregyháza, Kassa, Ungvár), hanem a szomszédos romániai megyeközpontokkal szemben is (Nagybánya, Nagyvárad, sőt Zilah). Szívós munkával ezeket a kapcsolati szálakat újból össze kell forrasztani, a megingott bizalmat helyre kell állítani", fejtette ki az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének elnöke.
A politikus elmondta, a végső lista összeállítása és rangsorolása az MPP-vel való egyeztetés során alakul majd ki. „Várjuk a listára a Német Demokrata Fórum tagjait is, folyamatosan tárgyalásban vagyunk velük", válaszolta újságírói kérdésre. Elmondása szerint a jelenlegi tanácsosok közül egyelőre senki nem közölte hivatalosan, szeretné-e folytatni a munkát. „A jelenlegi frakció jó munkát végzett, becsülettel helytálltak! De ha valaki nem kívánja folytatni a munkát, tudjuk pótolni, rendelkezésünkre állnak a megfelelő szakemberek", jelentette ki.
A polgármester-jelölt szerint 9-10 tanácsos lehet a reális elvárás a júniusi választások után. „Ahhoz, hogy a polgármester véghez tudja vinni programját, támogatottságra van szüksége. Az igazán fontos stratégiai döntéseket a tanács hozza meg", jelentette ki Kereskényi Gábor. szatmar.ro

A hetvenes évek politikai enyhülete: színén és fonákján (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában 1.
Az időszak politikai kétarcúságának sajátságos tüneteként – a képlet, utólag nézve, valójában drámaian egyszerű – a rendre születő, s határozottan a nemzeti kisebbségek védelmét, támogatását célzó, deklaráltan többnyire diszkriminációellenes törvények és rendeletek a valóságban részben vagy egészében másképp valósultak meg, mint ahogy a papír szerint kellett (vagy épp nem is kellett) volna.
Esetleg megszületett a törvény, de nemhogy másképp, sehogy nem ültetik át gyakorlattá. Kihirdetik, de nem tartják (tartatják) be. Vagy nem hirdetik ki a törvényt, de betartatják. Aligha kell plagizálásnak tekinteni a főtitkár ország-irányítási metódusát, az a kommunizmus felé vivő út módszertanának, a taktikának és stratégiának mindenképp önálló, a hely sajátosságaihoz, politikai-társadalmi, de főként etnikai körülményeihez igazított, mondhatnánk, jogdíjas szellemi terméke, sok elemében mégis kísérteties hasonlóságot mutat a Rákosi-féle módszertannal. 
A pártállam egy kézben koncentrált hatalma; a félelemre épülő személyi kultusz; az irodalmi-művészeti élet, a sajtó fölötti párturalom; az embereket rettegésben tartó hatalmi gépezet, ott az ÁVÓ, emitt a Securitate; a folytonossá tett kiszámíthatatlanság és bizonytalanság a törvények önkényes alkalmazása miatt számos törvénykezési szokás szoros hasonlóságot mutat. S a háttérben mindkét országban Sztálin, a generalisszimusz ’53-as haláláig valós, Romániában ekkor már csak – bár igen virulens – szellemalakja sejlik. Néhány példával illusztrálhatjuk ezt a húzd meg, ereszd meg, egyet a nemzetállamért, egyet a kisebbségekért pártpolitikát. (A dokumentumokat, adatokat Vincze Gábor kisebbségtörténeti kronológiájából válogattuk: htp.//vicze.adatbank.transindex.ro).
1969 márciusában megjelenik a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény, amely előírja, hogy azokban az iskolákban, ahol a tanítás az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén történik, „az előadó személyzetnek és a kisegítő tanszemélyzetnek ismernie kell a tanítási nyelvet”. A július 3-ai minisztertanácsi rendelet megerősíti a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy azokból a tantárgyakból, melyeket nem román nyelven tanultak, az anyanyelvükön vizsgázzanak. A jogszabálynak van egy kitétele is: szankciókat helyez kilátásba azok ellen, akik a rendeletet nem tartják tiszteletben, ez meglepőnek, reményre okot adónak tűnt egészen addig, amíg 1972-től el nem kezdődik a magyar iskolák általános romanizálása. 
1970. január 1-jén megalakul Bukarestben a Kriterion Könyvkiadó. Főszerkesztője Domokos Géza. A kiadó 1970 és 1989 között magyarul összesen 1974 művet jelentetett meg több mint 21 millió példányban, és hatalmas irodalmi föllendülést is hozott. A legtermékenyebb időszak 1972–1980 közé tehető, ám az 1985 utáni években már csak évi 68–86 művet adtak ki, a rendszerváltozás utáni nehéz gazdasági helyzetben pedig azzal próbálta fönntartani magát a kiadó, hogy a korábban a cenzúra által betiltott, azaz a kiadástól a nyolcvanas években eltiltott műveket rendezte sajtó alá (Tiltott könyvek – szabadon), azok pedig az évek során egyre szaporodtak: több mint ötven „index-kiadvány” bizonyítja ezt.  1970. október 23-án Bukarestben megjelenik a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapja, A Hét első száma. Főszerkesztője Huszár Sándor, helyettese Gálfalvi Zsolt. De már 1971. május 28-án a cenzúra kiveszi a lapból az egyik cikket, amely a magyar nyelvű feliratokról szól. Ilyen feliratok lényegében nincsenek is, csupán két megyében találhatóak – a Magyar Autonóm Tartomány véletlen hagyatékaként –, Hargita és Kovászna megyében, a témáról meg írni nem lehet, az tabu. Korábban, 1971 márciusában az MNDT (Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa) gyűlésén egy felszólaló tiltakozik a magyar helységnevek román írásmódja ellen. Fölöslegesen, mert 1971 októberében az RKP KB Sajtóosztályán (bizalmasan) közlik a magyar (és német) lapok főszerkesztőivel, hogy akkortól a nemzetiségek nyelvén csak abban az esetben lehet használni a települések nevét, ha az elnevezés románul és a nemzetiségek nyelvén azonosan hangzik (pl. Arad, Déva); ha a nemzetiségi elnevezés erősen hasonlít a románhoz (pl. Sighişoara – Segesvár – Schassburg); ha a nemzetiségi elnevezés a román elnevezés pontos, szöveghű fordítása (pl. Odorheiu Secuiesc – Székelyudvarhely). A tiltakozás hatására nem hirdetik ki a rendelkezést, de ettől még mintha megtették volna, általánossá kezd válni a román elnevezés használata. 1971 januárjában a magyar külügyminisztérium román referense az év végi erdélyi útjáról készült „hangulatjelentésében” leírja, hogy az erőszakos asszimiláció jelenleg is folyik, átgondolt, célratörő és állandó lett. Továbbá: a közhivatalokban az anyanyelv használatáról szó sem lehet, holott a román alkotmány biztosítja ezt a jogot. Biztosítaná, mert már a Nagy Nemzetgyűlés 1968. november 29-ei ünnepi ülésén (Erdély és Románia szabad és önkéntes „egyesülésének” 50. évfordulója alkalmából) Ceauşescu közel háromórás beszédben fejtegeti – többek közt –, hogy az országban „a nemzetiségi kérdés örökre megoldódott az állampolgárok teljes jogegyenlősége alapján”, de talán épp ez lehetett az asszimiláció hivatalos megnevezése. S ott van a kisebbségek képviselete is: két héttel korábban, 1968. november 15-én Bukarestben megtartja alakuló ülését a Magyar (és Német) Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. E tanácsok feladata a törvény szerint „mind a központban, mind a megyék szintjén támogatni a párt-, az állami és a társadalmi szerveket a magyar lakosság sajátos kérdéseinek tanulmányozásában, hogy szocialista társadalmunk általános érdekeivel összhangban megtaláljuk a legjobb megoldásokat”. De a tanácsoknak nincs önállóságuk, infrastruktúrájuk, függetlenített apparátusuk, saját költségvetésük, városi, falusi alapszervezeteik sincsenek, csak megyei. Ezek tagságát viszont a helyi, megyei pártbizottságon állítják sorba, ülést csak akkor hívhatnak össze, ha azt előzetesen engedélyezik: a kisebbségek helyzetének tanulmányozása elé rögtön a gátakat is megépíti a párt. 1971. március 12-én Bukarestben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa országos plénumán, melyen jelen van Nicolae Ceauşescu, közlik: a főtitkár utasította az Oktatásügyi Minisztériumot, hogy az 1971/72-es oktatási évtől kezdődően biztosítsa a magyar tannyelvű tagozatok vagy osztályok létrehozását egyes szakiskolákban és szaklíceumokban, s hogy a felvételiző magyar tanulók az összes tantárgyból magyarul vizsgázhatnak. (Korábban csak azokból, amelyeket magyarul tanultak.) Ez felemelően hangzott. Új, kizárólag magyar tannyelvű líceumok létrehozását tervezi a pártvezetés, már a következő tanévtől, ígérik. 1971 őszén valóban összesen hat önálló, csak magyar tanítási nyelvű líceum kezdi meg működését. Az is elhangzik: a tanács bürójának felterjesztése nyomán Ceauşescu februárban „konkrét utasításokat adott” az Oktatásügyi Minisztériumnak a magyar nyelvű oktatás kibővítésére a Babeş–Bolyai Egyetemen és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. De az 1972. március 31-ei bukaresti MNDT-gyűlésen kiderül: a nyolcadik osztály után továbbtanuló magyar diákok 53 százaléka nem az anyanyelvén tanul, mert nincs hol.
(Történeti-társadalmi háttérrajz a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)