„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Kultúrák ütközése
Megdöbbenést és felháborodást váltott ki Románia-szerte az úgynevezett Bodnariu-ügy, az, hogy néhány atyai pofon miatt egy Norvégiában élő román családnak elvették öt gyermekét. Az elmúlt napokban sokan sokféle módon elemezték az esetet, megszólalt az államelnök, kormányfő, véleményt mondott minden jelentősebb politikus, a parlament pedig egyenesen küldöttséget menesztett az észak-európai országba, hogy kioktassák az ottani hatóságokat arról, mi jó és mi nem a kiskorúaknak.
Innen, Közép-Kelet-Európából szemlélve valóban túlzónak tűnik a norvég gyermekjogvédelmi rendszer, nehéz elképzelnünk, hogy nemhogy kezünket, de még hangunkat sem emelhetjük fel csemeténk nevelésekor, s ha rájön a kamaszos dac, akár börtönbe is juttathatja őseit. S hogy mennyire érthetetlen mindez Romániában, jól tükrözik az elmúlt időszak vitái. Az a nép, amelynek egyik alapmondása szentesíti a gyermek testi fenyítését, nehezen tudja elfogadni az ezzel ellentétes mentalitást. Bizonyára tágabb pátriánkban is sokan élnek, kik nem hisznek az erőszakkal nevelésben, de túl sokan vannak még olyanok, kik ebben látják a fegyelmezés eszközét. Döbbenetes, hogy tavaly az első fél évben több mint 6700 gyermekbántalmazási esetet jegyeztek országszerte. S ha figyelembe vesszük, hogy mindez csak töredéke a valóban megtörtént kiskorú-veréseknek – hisz hányan említésre sem méltatják, nemhogy bejelentenék, ha ilyet tapasztalnak –, elkeserítő a kép. Hányszor láttunk képsorokat a verés miatt kórházba került, éheztetett, kutyaéletre kényszerített apróságokról, kikötött sérült gyermekről, megerőszakolt kislányokról, kisfiúkról. A legszélsőségesebb esetek kerülnek nyilvánosságra és minden bizonnyal bejelentésre is. Így még riasztóbb a helyzet. Háromszék ugyan az előkelő utolsó helyen áll – alig nyolc esetet jegyeztek –, de elgondolkodhatunk azon, ennyire gyermekszeretőek vagyunk, vagy a védelmi rendszer nem végzi rendesen a dolgát? Különböző kultúrák különféle módon viszonyulnak a gyermekekhez, nevelésükhöz, országonként változnak a jogszabályok, a végletes szigortól a teljes nemtörődömségig. Mi egy dolgot tartunk jónak, mások szerint egészen más szolgálja a kiskorúak érdekeit. Nálunk szinte elképzelhetetlen, hogy egy puszi és simogatás már szexuális zaklatásnak minősülhet, ám kicsit északnyugatabbra mindezt egészen másképp látják. És ha valaki új hazát választ, igazodnia kell annak szokásaihoz, törvényeihez. Ez most, hogy a migránsáradat ellepte Európát, különösen időszerű. Nem fogadhatjuk el, hogy a betelepülők ránk kényszerítenék szokásaikat, hitüket, megváltoztatnák kétezer éves keresztyén kultúránkat, de akkor mi sem követelhetjük, hogy Norvégia módosítson az általa jónak és beváltnak vélt gyermekvédelmi eljárásán. Ha valami nem tetszik, elfogadhatatlannak tűnik, annak ne akarjunk részévé válni. Lehet csomagolni és hazatérni.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zászlók mögé bújva
Nehéz lehet azoknak, kiknek fő foglalatosságuk bármi áron megmutatni, bebizonyítani a hathatós román jelenlétet Háromszéken, Sepsiszentgyörgyön. Nehéz lehet, mert mindegyre ki kellene találniuk valami újat, ütőset, ám honnan annyi ötlet, fantázia? S ha már új gondolat nem születik, továbbfejlesztik, növelik a régieket.
December elsején hatalmas piros-sárga-kék zászló jelent meg a kormánybiztosi hivatal által elfoglalt Fogolyán-ház homlokzatán, hirdetvén: az egykori neves orvos otthona ma már a román állam helytartóinak birtoka. Sokakat meghökkentett a hatalmas zászló, ám román nemzeti ünnep lévén, napirendre tértünk fölötte. Az ünnep elmúlt, a zászló maradt egészen tegnapig, amikor a Cuza-féle kis egyesülés előestéjén még nagyobbra cserélték, mely immár beborítja majdnem az egész épületet. Agresszív gesztus, mely eltünteti a város egyik meghatározó, szép épületét csak azért, hogy hirdethesse a román állam székelyföldi jelenlétét, a prefektúra mindenekfelettiségét. Provokatív lépés, amely ugyanakkor jól tükrözi, kitalálóinak mennyire fontos ez a város, mennyire tisztelik, szeretik értékeit.  Prefektusunkat zavarhatta az általa megtorpedózott sárkánydomb helyét foglaló kő- és földkupac, így zászló mögé bújva őrködik a rend és biztonság fölött. Látni sem akarja a várost, a népet, melynek ura és parancsolója lenne. Javasoljuk, legközelebb teljesen vonják be az épületet, hogy ki-bejárni se lehessen, szerepe más úgy sincs, csak a zavarkeltés és gáncsoskodás. Piros-sárga-kékbe burkolhatják Sepsiszentgyörgy, Székelyföld összes épületét, úgysem lesz románabb, az ilyesfajta gesztusok csak az ellenérzést, a dacot növelik az itt élőkben. Tekintélyt parancsolnának, félelmet ébresztenének, ám inkább nevetségessé teszik magukat és szimbólumaikat. A túlméretezett dolgok értéke többnyire nagyságuk növekedésével egyenes arányban fogy, minél nagyobbra méretezik zászlójukat, annál inkább törpülnek ők maguk.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hans Hedrich: A Román Hírszerző Szolgálat és Székelyföld intim viszonya
Hans Hedrich politológus alaposan körbejárja a román–székely–magyar kapcsolat mozgatórugóit. Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely más pontján, a helyi, őshonos lakosságnak – mint a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez. Továbbá a Románia által aláírt szerződések, charták és nemzetközi megállapodások, valamint – részben – a román alkotmány és törvények értelmében is ennek a népességnek joga van nyilvánosan használni az identitását kifejező jelképeket (pl. címereket, a székely zászlót), mint ahogy kétnyelvű szövegeket/feliratokat stb. is.
Ennek ellenére a nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikusan kialakítottak egy eltorzított képet a magyarokról, mely szerint idegen és ellenséges népesség, amely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ, és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. Ez teljesen hamis! Azóta sok minden jó irányban változott (az egész társadalom érdeme!), de Erdélyben megfigyelhető a kemény nacionalizmus dühös feléledése, beleértve az állami struktúrákat, aminek erőteljes visszhangja van mind a médiában/interneten, mind a helyi viszonyokban…
Következésképpen, amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság él), Victor Roncea (médiazsoldos, aki nevetséges érvekkel bélyegezte meg és tette gúny tárgyává a leginkább hazafi románokat – a verespataki projekt ellenzőit), vagy olyan neoszekus politikusokra, mint Bogdan Diaconu (tudatosan hazudik a közvéleménynek a kétnyelvű feliratok székelyföldi alkalmazásáról; a képviselőházban törvénytervezeteket nyújt be a nemzeti „kisebbségek” nyelvi és politikai önszerveződési jogainak megsemmisítése érdekében). Ezen etno-imposztorok szövegeit – akik láthatóan jó kapcsolatot ápolnak a „szervekkel”, emellett nulla- és féligazságokat találnak ki mindenről, ami nem illik bele hiányos felfogóképességükbe, valamint buzgón gerjesztenek etnikumok közötti konfliktusokat és mesterséges ellenségességeket – azonnal átveszik és felerősítik az interneten az úgynevezett nacionalista trollok.
Mivel az erdélyi magyarok képviselői a mai napig nem ismerik részletesen azokat a jogokat, amelyekkel az általuk képviseltek azért rendelkeznek, mert magyarként ők is őshonosak, akár az összes többi erdélyi etnikai csoport (nem csak egy más nemzetiségű többségnek alávetett „nemzeti kisebbség”), illetve, mert az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt hatékony módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, melyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak a közösség egyes tagjai  diskurzusának és jövőbeni terveinek szintjén megnyilvánuló radikalizálódáshoz.
Mivel a román hatóságok továbbra is – és mintha egyre kitartóbban – generálják a székelyek/magyarok ellen irányuló törvénysértő és provokatív lépéseket (amit az AEÁ külügyminisztériumának egyik jelentése, az Európa Tanács jelentése és – félénken, fél szájjal – még Románia elnöki hivatala is elismert), levonhatjuk a logikus következtetést, hogy mesterségesen akarják fokozni a magyarok elégedetlenségét, hogy abból aztán kialakulhasson a hőn áhított (?) magyar „ultranacionalizmus, irredentizmus, sovinizmus”, amit aztán be lehet majd mutatni, és ami ellen majd éppen azok küzdhetnek, akik létrehozták és fenntartják (a betelepített tisztviselők ezrei és ezrei, akiket azért helyeztek át Erdélybe/Székelyföldre, hogy „megoldják” azokat a gondokat, melyeket éppen jelenlétük és bukaresti távirányítású tevékenységük okoz). Ez banális, de még mindig működő és jövedelmező körbeforgó stratégiája a feszültségkeltésnek, mely mögött könnyen felfedezhetőek nemzeti-szekusi, vagy mondjuk inkább úgy,
neoceauşiszta ihletésű személyek, 
csoportok, struktúrák.
Az erdélyi ceauşiszta gyarmatosítás volt kiváltságosainak (és utódaiknak) stay-behind/Gladio típusú utóvédhadáról van szó: a térségünkből származó vagy Moldvából és a Regátból nagy számban és – nem igaz? – „szent küldetéssel” „importált” köztisztviselőkről, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék Romániát a (nagyrészt románok és a nemzetközi geopolitikai csillagzat által gyártott) „magyar veszélytől”.
Néhány kulcsszereplője az erdélyi intézményesített román nacionalizmus valóságos szindikátusának, akik folyamatosan és ellenségesen nyilvánulnak/nyilvánultak meg az erdélyi magyarok/székelyek legitim jogainak ügyében: a Székelyföld székhelyére, Marosvásárhelyre ejtőernyőztetett és oda erősen rögzített jelenlegi – import – polgármester, Dorin Florea; a volt erdőtolvaj-miniszter Mircea Duşa; a nemzeti érdek volt vészvillogós minisztere, Gabriel Oprea; a b Kovászna megyei kormánymegbízottjai; a milicista-pribék Radu Sandu Moldovan, a Hargita Megyei Rendőrség jelenlegi vezetője; a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok (úgynevezett) Civil Fóruma, Nagy-Románia visszasírói, akikhez seregnyi blogger (lásd fentebb), többé-kevésbé félrevezetett, intoxikált és megtévesztett bérkommentelő és bértapsonc társul, akik fejszével rontanak rá mindenkire a kommentszekcióban és a Facebookon, ahol a magyarok minden románellenes provokációnak minősített jogos követelésére – mintha utasításra tennék – Erdély etnikai megtisztítását követelik (mottó: „Kifelé a magyarokkal az országból!”… ha nem tetszik nekik az az állandó üldöző és inkrimináló bánásmód, amelynek minden alkalommal ki vannak téve, amikor újra előhozakodnak a nemcsak legitim, de valójában nagyon is szerény óhajaikkal).
(A Youtube csatornán megtekinthető egy videó-összeállítás Radu Sandu Moldovan, a Hargita Megyei Rendőrség vezetője, Románia egyetlen még hivatalban lévő nemzeti-kommunista pribékje által elkövetett atrocitásokról… Érdekes, hogy sem Dan Tănasă, sem Bogdan Diaconu, sem Victor Roncea nem háborodik fel ezen egy magát „az etnikumok közötti együttélés európai modelljének” nevező EU-államra nézve szégyenletes és méltatlan helyzeten…)
Csak újabb bizonyítékot kívántam bemutatni arra vonatkozóan, hogy a székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja,
melyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). Konkrétan a Neue Züricher Zeitung neves svájci napilap egyik, 2015. október 23-án megjelent cikkéről van szó, melyben nevezett Szőcs Csongor (helyesen: Zoltán – a szerk.), akit a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság a 2015. december 1-jei kézdivásárhelyi (mindenkire nézve szerencsés módon be nem következett) „terroristapetárdázás” miatt vett őrizetbe, egyértelműen és világosan kijelenti, hogy ő és HVIM-es társai akár erőszakhoz is folyamodnak majd, amennyiben a város központjában, a nemzeti hős Gábor Áron szobra mellé felvont székely zászlót a hatóságok (törvénytelenül) újra eltávolítják. Idézet: „Sollte sie, wie vor anderthalb Jahren, von der Verwaltung entfernt werden, wären Csongor Szöcs und seine Gesinnungsgenossen augenblicklich zur Stelle, um dies zu verhindern, notfalls mit Gewalt.” A székelyföldi rendőrök, katonák, hírszerző szolgálatosok, csendőrök, a Rendkívüli Helyzetek Felügyelőségének emberei, tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiről telepítettek oda, egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal – de a gondot nem annyira származásuk, mint inkább az a szerepük jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben
latensen vagy nyíltan ellenségesen 
viselkedő fegyveres erőt képviseljenek, ezáltal bármikor képesek és mentálisan nyitottak válsághelyzeteket és mesterséges etnikumok közötti konfliktusos helyzeteket megrendezni/kirobbantani az őket a háttérből irányító nemzeti-szekus utóvéd érdekében… Íme tehát, hogyan „konspiráltak” nyíltan az úgynevezett székely terroristák: elmondva néhány külföldi újságírónak, hogy mit terveznek tenni… ha továbbra is megsértik az őket megillető jogokat. (A Martin Woker riporterrel folytatott beszélgetésre valamikor 2015 nyarán-őszén került sor. Ez azért tudom, mert Woker erdélyi látogatása során riportot készített a környezetvédő mozgalomról, melyben a Neuer Weg Egyesület is megjelent, amelynek munkatársa vagyok. Találkoztam és beszélgettem a riporterrel, így tudtam arról, hogy Székelyföldről is cikket készül írni.)
Ha a Román Hírszerző Szolgálatnak (RHSZ) van magyarul beszélő személyzete, de német nyelvű nincs, ez a tisztelt intézmény baja (melyet éppen egy – igaz, renegát – magyar, Asztalos Imre, azaz Virgil Măgureanu úr hozott létre… Hírszerzők, mondjatok köszönetet a magyaroknak, hogy egyáltalán léteztek, és a székelyeknek, hogy jó zsíros fizetéseket vehettek fel kockázati pótlékkal, mert különben ugyanannyiért kellene dolgoznotok, mint az egyszerű embereknek, akiknek adóját arra veritek el, hogy a saját cinikus kasztérdekeitek kiszolgálására ugrasztjátok egymásnak őket!). De az, hogy a Neue Züricher Zeitungban megjelent cikkről az RHSZ-nek még csak nem is súgtak, vagy nem küldték azt át neki a külügyi hírszerző szolgálatos kollégák, vagy legalább a volt kormányfő, Ponta apósa, aki… Svájcban a Ceauşescu-rezsim külföldi hírszerző szolgálatánál dolgozott, komoly aggodalmat kelthet Romániára nézvést: a meglévő (rossz)szolgálatok nem kommunikálnak egymással? Látszólag ezek csak… vannak, de nem adják jelét, hogy valódi szolgálatokat tennének Romániának, az itteni igazi gondok (intézményesült korrupció, szervezett bűnözés, intézményesült nacionalizmus, román etnokrácia Erdélyben/Székelyföldön, az éppen a hírszerző szolgálattól vagy a korrupcióellenes ügyészségtől és az ezekhez kapcsolódó körökből érkező nacionalista diverziók és közvélemény-megtévesztések stb.) ellen harcolva.
Az RHSZ-nek legalább bele kellene olvasnia a nemzetközi sajtóba időnként, így már ősszel értesült volna a három másodrangú székely dühéről, és közbe tudott volna lépni, például a sepsiszentgyörgyi nacionalista kormánymegbízottnál, akinek székelyek ellen folytatott közigazgatási zaklatása az egyik fő oka annak, hogy a Szőke testvérek és Beke tűzijátékokkal készült megijeszteni az embereket. Mindentől függetlenül mégis úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőke hibázott. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (mely végső soron diskurzusszintű és virtuális maradt).
Másrészt minden államnak annál inkább be kellene tartania az önkényesen egyetlennek és hivatalosnak kikiáltottól eltérő nyelvű és etnikumú őshonos népességekkel szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeit (Erdély esetében ugyanis olyan közösségekről van szó, melyek jóval régebbiek az államnál, amelynek területe kiterjeszkedett a kérdéses történelmi/őshonos csoportok által lakott Erdélyre, mely állam aztán egy részüket önkényesen idegeneknek és ellenségesnek nyilvánított, hogy ezáltal megfoszthassa őket egyéni és kollektív jogaiktól – beleértve a belső önrendelkezéshez való elidegeníthetetlen jogot is, melyből az – esetleg autonómián keresztül megvalósuló – önrendelkezési jog származik). A kérdéses állam bizonyos írott és íratlan kötelezettségek és törvények megsértésével tudatosan kényszeríti folyamatos frusztráltsági állapotba az adott csoportokhoz tartozó polgárai egy részét, és ezáltal – elkerülhetetlen módon – radikális csoportok és szélsőséges megoldások felé taszítja őket.
Azzal, hogy Bukarest 1920 után egyértelmű ígéretei ellenére megtagadta az erdélyi német felekezeti oktatás finanszírozását, mely annak kompenzálása lett volna, hogy (szintén önkényesen) kisajátították a szászok Nagyszeben környéki Sieben Richter erdőit, amelyekből a szász oktatási rendszert finanszírozták – ezek a román nacionalista politikák vezettek a szász közösség elszegényedéséhez (saját eszközeikből kellett fenntartaniuk az oktatási rendszerüket), és ezáltal e nemzeti csoport jelentős részének gyors nacionalista-protonáci radikalizálódásához. Később aztán a szászokat hibáztatták azért, mert csatlakoztak Adolf Hitler náci mozgalmához, ami 1944–45-ben elég ok volt ahhoz, hogy kisajátítsák házaikat, a felnőtt lakosságot pedig a Szovjetunióba deportálják, a 70-es években pedig ez vezetett a szászok eladásához Németországnak…
Úgy tűnik, Bukarest Székelyföldön most is ezt a régi receptet alkalmazza (melyet sok más etno-kleptokratikus rezsimű államban is bevetnek):
zaklat, diszkriminál, radikalizál –
hogy aztán még jobban zaklathasson, diszkriminálhasson, radikalizálhasson a diszkrimináltakban okozott frusztrációkra válaszul. Ezzel valamikor majd eljutnak annak az embercsoportnak a végső inkriminálásához és nyilvános lejáratásához, céljuk megfosztani őket attól a joguktól, hogy egy bizonyos területen éljenek. Innen az asszimiláción és/vagy elkergetésen/eladáson keresztül megvalósuló etnikai tisztogatásig már csak lépésnyi távolság marad. Ceauşescu ezt is megtette – és úgy tűnik, hogy az újra összefogó neoceauşiszták továbbra is azon dolgoznak, hogy szétverjék az Erdélynek nevezett európai mikrokozmoszt. Az utolsó célkitűzés: Székelyföld közigazgatási és etnikai-demográfiai/nyelvi feldarabolása.
A római jog egyik alapelve a pacta sunt servanda. Vagyis egy megkötött megállapodást be kell tartani/alkalmazni kell – tehát a romániai/erdélyi nemzeti úgynevezett „kisebbségek” jogaira vonatkozó rendelkezéseket is. Itt az ideje, hogy Románia ezeket a kötelességeit azok betűjében és szellemében teljesítse – beleértve az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nyilatkozatban szereplő nagylelkű ígéretet is, mely nélkül Erdélyt nem lehetett volna Magyarországtól Romániához csatolni: „III. Teljes körű nemzeti szabadság minden együtt élő népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja képezni, igazgatni magát és ítélkezni, saját kebeléből származó egyéneken keresztül, és minden nép az azt alkotó egyének arányának megfelelően kap képviseleti jogot az ország törvényhozó testületeiben és kormányzásában.”
An nou fericit Ardealului si ardelenilor, lipsit de petarde şi aruncători de petarde (la propriu şi la figurat), scăpaţi de sub control! (Az alább magyarul és németül is szereplő jókívánság így hangzik: „Petárdáktól és (szó szerint és átvitt értelemben vett) petárdavetőktől mentes boldog új évet Erdélynek és az erdélyieknek – a szerk.)
Boldog és békés új évet Erdélynek és az erdélyieknek!
Gutes und friedliches Neues Jahr, Siebenbürgen und Siebenbürger!
A szerző politológus 
és civil/környezetvédő aktivista, Waldkraiburg (Németország)
Forrás: Neuerweg.ro/Főtér. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy nemzedék (?) vesszőfuttatása 
Székely Ferenc interjúkötete
Immár negyedik fejezethez ért Székely Ferenc abban a „makacs” vállalkozásban, melyet pár éve kezdett el: életút-beszélgetést készíteni kerek évfordulós alkotókkal a Kárpát-medence egész területéről. Ebbe a kötetbe tíz beszélgetés került.
A megszólaltatottak legfiatalabbika hatvanéves, legidősebbike kilencven. Végeredményben nem egy generációról van szó, hanem legalábbis kettőről, ráadásul, mint tudjuk, az alkotók általában nem szeretik, ha nemzedékekbe „szuszakoljuk” őket, s akként emlegetjük. A kötet interjúit végigolvasva azonban kiderül, hogy egyvalami nagyon összeköti őket – és ez természetesen nem esztétikai, művészetszemléleti természetű: a kor, amelyben éltek. A kommunista diktatúra. Interjúkról lévén szó, egyéni életutak kerülnek előtérbe, ugyanakkor a beszélgetések úgy is összeolvashatóak, mint e korszak dokumentumai. Így hát egységes egészet alkotnak. Folytatják, kiegészítik egymást, párbeszédbe kerülnek. Mindegyik megszólaltatott alkotó életében cezúraként van jelen az átkosként emlegetett kor, bizonyos értelemben mindegyikük sorsát, karrierjét befolyásolta: egyikét azért, mert félrelökte, másikét, mert külföldre sodorta, harmadikét, mert… Azt is láthatjuk, hogy az ekkor átéltek gyakorta olyan traumákat okoztak, melyeken túl lenni, melyeket feldolgozni tökéletesen sosem lehet(ett). Ami fájdalmasan megdöbbentő: egy letűnt korról emlékeznek az interjúalanyok, gyakorta azzal a tudattal, hogy ők maguk is ama letűnt kor részei, vagyis a mában csak relikviák. Majd mindegyik beszélgetésben előhozódik, hogy hiányzik a társadalmi megbecsülés, hogy az újabb kéziratokra nem találnak kiadókat, hogy… Eme interjúkötet egyik tanulsága, (bár talán nem új dolog…), hogy nem becsüljük eléggé (humán) értelmiségeinket. Visszatérő motívum az is, hogy a pálya delén még „futott a vonat”, aztán az új időknek új szelei vakvágányra sodorták. Érdekes, hogy az efféle megállapítások ellenére sem beszélhetünk frusztrációról, hisz ezek az összegzések nem szemrehányóak, inkább nyugodt-beletörődőek.  Egész eddig úgy beszéltem e kötetről, mint egy korszak lenyomatáról. Mégis, az egyéni különbségekre is ki kell térnünk, hisz alkotókról van szó, mással össze nem téveszthető egyéniségekről (a kötetben ábécérendben jelennek meg az interjúk). Ha a téma visszatérő is, a megszólalás, a stílus mindig más: van, akié lírai-rezignált, van, akié (ön)ironikus, van, aki kerek történeteket mesél, epikus részletességgel, van, aki az érzelmei felől közelíti meg a múltat, és olyan is, aki elvonatkoztat, leszűr, teoretizál. Így mindegyik interjú más, visszaadja az egyes szerzők habitusát. Ami még közös: a múlttal való szembenézés kegyetlen őszintesége. Hatvanon túl már tudja az ember, hogy mennyit ér és hol a helye. Ennek nyugodtsága hatja át a beszélgetéseket. Már nincs takargatni- vagy megszépíteni való, már nem szükség óvatoskodni a megnyilatkozásokban, nem kell „helyezkedni”. Ez olykor meglepően nyers kijelentéseket eredményez.  A kérdező, Székely Ferenc jól irányítja a beszélgetések menetét. A teljes pályaívek körüljárására törekszik, többnyire kronologikusan haladva, ez némi sematikusságot is ad a beszélgetéseknek, de a válaszadók szeszélye, az emlékezés csapongó volta s az ebből fakadó vargabetűk elég „szövevényessé” teszik ahhoz, hogy az olvasó számára ne tűnhessenek kiszámíthatónak. Székely Ferenc nem titkolt szándéka az is, hogy az interjúk életrajzi dokumentumként is megállják helyüket, ezért hát a beszélgetésekbe ágyazva olyan tényszerű adatok is megjelennek, mint elvégzett tanulmányok, kiadott művek, díjak stb. Mintha csak a későbbi lexikonszerkesztők, wikipédiások munkáját akarná megkönnyíteni.  Ez az interjúkötet kortünet, kórtünet, valamint lehetőség egy kérdés felvetésére, s tán megválaszolására is: Mi lehet egy élet sommája? Döbbenetes olvasmány azok számára is (vagy elsősorban azok számára), akik a hatvanra (vagy ne adj’ isten, a kilencvenre) mint valami távoli ködbe vesző csúcsra (avagy kénköves gödörre) gondolnak.
ZSIDÓ FERENC
Interjúk: Ablonczy László, Baróthi Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Tar Károly. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújulást szorgalmaz Antal Árpád
A zöldövezet szépítésére, valamint a tömbházak hőszigetelésére buzdítja a sepsiszentgyörgyieket Antal Árpád polgármester, aki csütörtöki sajtótájékoztatóján bejelentette: a tulajdonosi társulások idén is igényelhetnek az önkormányzattól ingyenesen kerítéseket, fákat, bokrokat, virágokat és fűmagot.
A hivatal lépcsőházanként 1500 lejjel támogatja a zöldövezet-fejlesztést, ez a beruházásra szánt összeg 80 százaléka lehet, a lakóknak pedig 20 százalékos önrészt kell felmutatniuk. A projekt keretében a magánházak tulajdonosai is kérhetnek növényeket, magokat, a felújított utcák szélén ugyanis helyet hagytak a virágágyásoknak. „A városra még mindig ráfér a szépítés, vannak ugyan rendkívül pozitív példák, de akadnak elhanyagolt zöldövezetek is" – összegezte az elöljáró. A támogatásra a kéréseket április végéig lehet benyújtani.
Antal Árpád arra is kitért, hogy a tíz évvel ezelőtti lendülethez képest jelentősen visszaesett Sepsiszentgyörgyön a hőszigetelési kedv, a polgármester ugyanakkor elismerte, hogy azóta sokkal szigorúbbak lettek a pályázási feltételek. Rámutatott: újabban többnyire előre kérik a lakók önrészét, emellett sokkal összetettebb dokumentációt kell készíteni az európai uniós támogatás megszerzéséhez. Az önkormányzat nemsokára közli a tulajdonosi társulásokkal a pontos finanszírozási feltételeket, majd külön is tárgyalnak a képviselőkkel, akiket pályázásra fognak buzdítani.
„Mindenképpen támogatom a hőszigetelést, hiszen ha megvalósul, csökken a közköltség, növekszik az ingatlan értéke, és javul a városkép" – magyarázta az elöljáró. Hozzátette: a város is pályázni fog a tulajdonában lévő, nem műemlék épületek szigetelésére.
Sepsiszentgyörgy ugyanakkor környezetbarát autóbuszok vásárlására is készül, a tervek szerint minden járművet környezetkímélőre cserélnének. Az elmúlt időszakban több cég energiatakarékos, villanyárammal működő buszát is kipróbálták, tapasztalataik szerint pedig saját költségvetésből ugyan nem éri meg ilyeneket vásárolni, de pályázat nyomán, 2 százalékos önrésszel „érdemes áttérni" ezekre a közszállítási járművekre.
Antal rámutatott: egy zöldbusz akkumulátora annyiba kerül, mint egy hagyományos autóbusz, de a működtetése sokkal olcsóbb. A polgármester azt szeretné, ha néhány éven belül sikerülne korszerűsíteni a helyi közszállítást, hogy minél többen vegyék azt igénybe, és egyre kevesebben járjanak saját autóval a városban.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Virtuális csángálás az ezeréves határon túli Csángóföldön
A magyar kultúra „elsüllyedt Atlantiszáról” a magyar kultúra napján beszélgettek az Apáczaiban.
A magyar kultúra napján az ezeréves határon túli vidék zárt világába kalauzolták el az érdeklődőket  a kolozsvári Apáczai Csere János Líceumban a Testvéreink, a csángómagyarok címmel tartott kétnapos rendezvénysorozat keretében. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és az Apáczai Líceum Aranyecset Tehetségműhelye által szervezett eseményen a csángó kultúrával foglalkozó kutatók, nyelvészek, néprajztudósok igyekeztek a fiatalokhoz közelebb hozni ezt a valójában távoli kultúrát.
Ebből az alkalomból hozta el Kolozsvárra néprajzi gyűjteményét a Bákótól 10 kilométerre található Lujzikalagor magyar tanára, Petres László, amelyet péntek este mutattak be a líceum dísztermében. Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza tanár köszöntője után Tánczos Vilmos néprajzkutató tartott előadást.
Szerinte a csángó kultúra napjainkban másodlagos reneszánszát éli, hiszen mind Erdélyben, mind az anyaországban fokozott érdeklődés mutatkozik a csángómagyarok iránt. Ennek az oka, hogy a modern ember elbizonytalanodott, a technika elidegenítette a valódi értékektől, és a múlt dolgai között keresi önmagát.
Bár a néprajzi értékkel bíró tárgyak természetes környezetükben egyre pusztulnak, szerencsére mindig vannak olyanok, mint Petres László, akiknek a kultúrmissziója révén egy részük megmenekülhet. A néprajzkutató úgy vélekedett, hogy a tárgyak valódi értéke abban mérhető, hogy mennyire nyújtanak betekintést egykori tulajdonosaik életvilágába. Köztudott, hogy a viseletek rendszerint kifejezték a hordozójuk pontos származását, korát, egyéniségét és társadalmi helyzetét is. A katrinca (kötény), rokolya (szoknya), és kirpa (fejrevaló kendő) mintái falvanként változtak, akárcsak a népdalok és táncok. Ettől olyan rendkívül gazdag a csángók öröksége, melyeket Tánczos az elsüllyedt Atlantisz kincseihez hasonlított.
Petres László hat éve él és tanít a csángók által lakott Lujzikalagoron. Beilleszekedésének nehézségeiről, tapasztalatairól, a helyi lakosság mindennapjairól, jövőképéről egyaránt beszélt, és részletesen kitért a Kolozsvárra hozott gyűjtemény darabjainak bemutatására is. A hallgatóság átfogó képet kaphatott a rendkívül zárkózott, mélyen vallásos, különös észjárású népcsoportról. Megítélése szerint a mintegy 180 ezer lélekszámú csángó közösségnek csupán az egynegyede ért és beszél magyarul, de ez változóban van, mivel egy nyelvváltás van folyamatban.
Az elvándorlás problémája ugyanúgy érinti a csángókat is, mint a románokat, legtöbbjük Spanyolországban, Olaszországban vagy Angliában dolgozik. A hazatérő fiatalok már nem értik őseik világát, nem tudják „olvasni” a viseleteket sem. Érdekes azonban, hogy még azok is, akik egyáltalán nem beszélnek magyarul, emlékeznek egy-egy nagyszülőtől tanult imádságra, balladára. Petres a gyűjteményéről elmondta: olyan darabokból áll, melyeket évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt még hordtak. Beilleszkedve a lujzikalagoriak közé, a megmentés szándékával kérte el az olykor hanyagul őrzött, értékes viseleteket.
Az este színfoltja két csángó fiatal, Mokány Róza és Tímár Karina közreműködése volt, akik ékes tájszólással pusztinai és lujzikalagori népdalokat, balladákat, imádságos énekeket adtak elő. Erős identitástudatról téve tanúbizonyságot, beszéltek arról is, hogy mit jelent számukra a csángó kultúra, és hogyan örökítik át őseik hagyatékát Budapesten, vagy éppen Kolozsváron. foter.ro

„Alvilág nem csak Udvarhelyen van, de máshol a szereplők tudják a helyüket”
Két év leforgása alatt másodszor volt kénytelen önvédelmi fegyverét használni Szőke László újságíró a székelyudvarhelyi alvilág ismert figurái ellen. Azért támadtak ismét rá, mert a nyilvánosság elé tárta kétes ügyleteiket és viselt dolgaikat. Az Udvarhelyi Híradó főszerkesztőjét a hétvégi incidens hátteréről és várható következményeiről kérdeztük.
Érdekelnének a szombat hajnali események előzményei. Sokáig úgy tudtam, hogy Budapesten élsz, ritkán jársz haza. Hogyan lettél az Udvarhelyi Híradó napilap főszerkesztője?
Hónapok óta tudtuk, hogy főszerkesztő kell a lapnak, a tulajdonos alapítvány tanácsadójaként pedig az én feladatom is volt egy megfelelő ember megkeresése. A hosszas, sikertelen keresgélés után döntöttem: ha nem megy úgy, akkor legyen így, és elvállaltam.
Ez azt is jelenti, hogy gyakorlatilag hazaköltöztél?
Nem, kétlaki vagyok. Magyarországon is van munkám és itt is. Hetente 3-4 napot tartózkodom átlagban Udvarhelyen, az első hónapokban többször itt, mint ott.
Tehát jó ideje sokat tartózkodsz Székelyudvarhelyen, de eddig nem esett bajod. Ezek szerint eddig kerülted a helyeket, ahol szembekerülhetsz azokkal az emberekkel, akiknek a tevékenységeddel kivívtad a haragját magad ellen?
Igen, nem provokáltam, ahogy most sem akartam. De nyilvánvaló volt, hogy egyszer összefutok ezekkel az emberekkel, idő kérdése volt. A Mokka diszkójában sosem voltam, nem tudtam, hogy a kávézó része nincs nyitva ilyenkor. Nem egyedül voltam, nem szólalt meg a vészcsengő, amikor beléptem a Mokkába. Ahogy beléptem és észrevettek, már mindegy volt. Rosszkor voltam, rossz helyen.
Nem tudtál volna egyszerűen sarkon fordulni és kimenni? Vagy gyávaságnak tartottad volna?
Elképzelhetetlennek és kivitelezhetetlennek tartom, hogy csak azért ne léphessek be Udvarhelyen bárhová is, mert megverhetnek. Na, erre nem vagyok hajlandó, és ezután sem fogom azt elfogadni, hogy "úgymond" féljek bármilyen helyen megjelenni. Időről-időre ezért minden lokálban megfordulok, szándékosan. Nem vagyok hajlandó félni ezektől.
Mit kell tudni a támadódról, Szígyártó Szabolcsról, és mivel hívtad ki a haragját?
Az egyik legagresszívabb alvilági figura. Ahogy maguk között is beszélik, bolond, azaz részegen vagy belőve nem tudja, mit tesz. Autólopások, csalások, verekedések gyakori szereplője, többek közt.
Azt írtad Facebookon a történtekről, hogy "egy verés belefért". Ezt kifejtenéd bővebben?
A diszkó folyosóján már "rámrohant" Cinciri Béla, úgymond "tesóként" ölelgetett, és vont, terelt a bárpult felé. Még selfiet is készített, mint utólag kiderült. A pulttól már elindult felém Szígyártó Szabolcs, fenyegetőzött, majd ütött, rúgott. A földön is. Nem védekeztem, én nem verekedek. Aztán kiborulva elvonult a helyről. Ezért maradtam, és vettem egy üveg ásványvizet. Nem hittem, hogy lesz folytatása. Tudtam, hogy ez a Szígyártó milyen, hogy nem fogja/tudja majd türtőztetni magát, ha egyszer meglát. Még a rendőrséget sem hívtam, mert ebben az egészben, amit csinálok, tényleg benne van az a néhány pof. Mese nincs. Eszembe se jutott akkor még, hogy a fegyverem használjam. Tíz perc múlva visszatért Szígyártó, és ismét verni kezdett, akkor közvetlenül a bárpult mellett, ahol iszogattam a vizem, és a pipámra gyújtottam. Ekkor kezdődött a második verés. Senki nem lépett közbe, senki nem hívta a rendőrséget, hiába kértem ott, a pofonok között. Már percek óta ütött, a földön voltam, valami asztal alá berugdosott.
És ekkor került elő a fegyver?
Igen. Elég hideg fejjel tudtam közben gondolkodni. Az asztal alatt a felsőtestem szabadon volt, a lábaim rugdosta, térdelt rajtuk. És ütött. Akkor volt időm elővenni a pisztolyt, s kábé 30 centiről a felsőteste felé lőttem, addig, amíg befejezte az ütlegelést. Mindaddig rajtam térdelt, amíg a biztonságiak meg nem érkeztek. Szerencsére erről megvan a videófelvétel is. Egy eltévedt, azaz megpattant golyó sebesíthette meg a közelben álló csíki fiatalt. A másik golyó talán Cinciri Bélát horzsolta, szintén lepattanó, ő végig ott volt közvetlen közelünkben. De nagyon fontos, a gumilövedékes önvédelmi fegyver élet kioltására nem alkalmas. Mielőtt gyilkossági kísérletbe próbálna bárki is keverni.
Jól tudom, hogy Szígyártó még kórházban van? Milyen sérülései vannak?
A kezén sérült meg tudomásom szerint, azt a sebet kellett kezelni. Legkésőbb hétfőn ki is engedik – a rendőrségen hallottak szerint.
Milyen büntetőjogi következményei várhatóak ennek az ügynek? Először is Szigyártóra, majd rád nézve is, mert úgy értettem, hogy „engedéllyel birtokolt fegyver jogtalan használata” miatt indult vizsgálat ellened.
A szokásos, mint a 2014-es esetben, amikor hárman támadtak meg. Az én esetemben a fegyverhasználat jogosságát kötelező módon vizsgálnia kell a rendőrségnek, Szígyártót ütlegeléssel és rendzavarással gyanúsítják. Súlyosbító körülmény, hogy nyilvános helyen használtam a pisztolyt, a fegyverviselési szabályok szerint ugyanis nyilvános helyre nem szabad fegyvert bevinni. Szabálysértéssel elmeszelhetnek, bár a fegyver nem volt élesítve, csőre töltve se, ez is enyhítő körülmény lehet.
Tehát a te esetedben nem lehet büntetőjogi felelősséget megállapítani, legfennebb kihágást?
Valószínű, hogy csak kihágás lesz belőle, de azért ezt az ügyészég állapítja meg, majd a bíróság dönt. A dolgok megítélése jogi értelemben azért nem annyira aknamentes. Tény, hogy nem büntetőügy a szabálytalan fegyverviselés.
Hogyan zárult számodra az imént említett 2014-es lövöldözési ügy, amikor alvilági támadódat a fülén megsebesítetted?
A legszebben, amit el lehet képzelni. Súlyos sérülés nélkül immár Szígyártó ellen is kérhetem az ún. távoltartási bírósági rendeletet, amelynek értelmében legtöbb 5 méterre közelíthet meg engem. Ezt eddig Cinciri Bélával szemben kérhettem csak. Ha úgy tetszik, meg kellett várnom, hogy Szígyártó is megtámadjon, különben érdemben nem tárgyalnák a távoltartási kérelmet. És ők ketten azok, akik elveszíthetik önkontrolljukat, nem érdekli őket, hogy mik lehetnek a következmények. Mivel huzamosan Udvarhelyen leszek, így csökkentem annak a valószínűségét, hogy ezek az őrültek hozzám közelíthessenek.
A megsérült csíki fiú jól van? Megorrolt-e rád?
Nem tudom, biztos, hogy nem örvend a helyzetnek, én is sajnálom, de azért ne felejtsük el, hogy a lőfegyverhasználat nem ok, hanem okozat. Azaz nem azért sérült meg, mert én lőttem, hanem azért lőttem, mert meg kellett védenem magam, és véletlenül megsérült, nem célzott lövéstől.
Cinciri Béla jobban van, mint valaha, ifjabbik Pui Béla egy hete késelt, szabadlábon van, Szígyártót a kórházból – gondolom – hazaengedik. Nyilván, jogalap nélkül senkit nem lehet lezárni. De tényleg nincs jogalap? Pui Béla üzente is: akárhányszor elvihettek, végül úgyis elengedtek...
Ezek a garázdaság, ütlegelés, kisebb testi sértések kategóriájába tartozó ügyek nem vonnak maguk után súlyos, börtönnel járó ítéletet. A sorozatos bűnismétlés az, ami miatt azért megszívhatják. És ezt tudják, ha van valamilyen felfüggesztett büntetésük, kerülik is a konfliktust. De hibát követ el, aki a saját értékrendje szerint tekint ezekre az emberekre. Ezek pitiáner bűnözők, akik ebből élnek. Érdek és fizikai erő (félelem), ez a két dolog, ami mentén élik mindennapjaikat.
Korábban volt egy tüntetés is Udvarhelyen, a helyi közösség kezdi megelégelni ezeknek az embereknek a jelenlétét a városban. De nyilván, tüntetésekkel nem lehet bűnt üldözni. Az önkormányzat alárendeltségében helyi rendőrség működik. Hozhatnak-e változást a város életében ilyen téren a helyhatósági választások?
Biztosan hoz változást a választás, a közbiztonság máris része a közbeszédnek, a kampánynak is az lesz. S azzal, hogy nem hagyom szőnyeg alá söpörni, biztosan az is marad. De az is az igazsághoz tartozik, hogy Udvarhely azért ilyen hangos ezektől a dolgoktól, mert minden apróság kiderül most már. Máshol is van alvilág, máshol is van kocsmai verekedés, csak ott nem lopózott be ez a jelenség a közösség mindennapjaiba. Alvilág volt, van és lesz, de jobb helyeken a szereplők tudják a helyüket. Lassan Udvarhelyen is megtanulják.
Cseke Péter Tamás. maszol.ro

Itt is, ott is paródia
Azt hiszem, manapság gyakrabban kellene olvasnunk a magyar Karinthy Frigyest, a cseh Jaroslav Haseket vagy a román Ion Luca Caragialét, akinek százvalahány évvel ezelőtt megfogalmazott kritikája ma is érvényes Romániára, és sajnos nem csak Romániára.
HIRDETÉS
A mi színházainkban is sokszor játszott színműíró azt a fájdalmas igazságot fogalmazza meg, ami talán ma is a legjellemzőbb Európának erre a részére, hogy itt minden csak utánzás, minden csak héj, máz, smink, de alatta nincsen semmi. Minálunk minden olyan, mintha… Mintha demokrácia… Mintha piacgazdaság… Mintha lenne választási lehetőség… De nincsen remény, mondja Caragiale,
az egyik politikus éppen olyan korrupt, mint a másik.
Bár máig nem akarok egyetérteni a nagy román íróval, hogy nincs kiút, ajánlom mégis olvasásra őt mindannyiunknak. Mostanában például igazán nevethetnénk eleget egymáson is, magunkon is, ahogy ezekben az országokban lassan-lassan saját paródiájába fordul mindaz, amit az elmúlt negyedszázadban komolyan vettünk. Nevethetnénk, mondom, de inkább sírni kellene azon, hogy amire felocsúdunk, a fürdővízzel együtt már kiöntöttük a gyermeket is, elveket, eszméket, mindent.
Itt van ez a jó kis botrány – mindig van valami jó kis botrány nálunk –, amely napokig lefoglalta a médiát, amikor kiderült, hogy a romániai börtönökben valóságos tudományos dolgozatíró láz tört ki.
Ugyanis már 1969 óta van egy olyan törvénycikkely, hogy amennyiben a börtönbüntetését töltő személy elkészít egy tudományos dolgozatot, akkor egy ilyen munkáért elengedhetnek egy hónapot a hátralevő büntetéséből. Nagy ritkán éltek is ezzel a lehetőséggel az elítéltek, így kapott néhány éve valamennyi enyhítést két dolgozatáért Adrian Nastase volt miniszterelnök, aki egyébként valóban írástudó ember, neves jogász, egyetemi oktató, és akkor ezt nem is kifogásolta senki.
Igen ám, de utána 2013 és 2015 között 188 elítéltnek 400 könyve jelent meg, mialatt börtönbüntetésüket töltötték, tehát jókora rés támadt a rendszeren, iparrá vált ez a dolgozatírás. A dúsgazdag juhosgazdából futballklub-tulajdonossá lett, majd korrupcióért elítélt George Becali nem kevesebb, mint öt könyvet jelentetett meg. Kiszabadulva naiv – vagy cinikus – nyíltsággal elmondta az újságíróknak, hogy másoktól kapta – rendelte – ezeket a műveket, aztán ő kézzel lemásolta, és így adta tovább a kiadónak. Vagyis leírta. A törvény ezt nem tiltja, hát akkor mi a probléma, kérdezte. Mellesleg George Becali egyik könyvének címe A kegyes és megváltó szeretet, és két ortodox püspöktől is megkapta hozzá a kötelező ajánlást.
Summa summarum: egyesek valószínűleg súlyosan visszaéltek egy törvényes rendelkezéssel. Ilyenkor minden normális országban azon gondolkoznak, hogy lehet-e, és hogyan lehet tisztességesen alkalmazni a törvényt. Hiszen egyértelmű, hogy mégiscsak a javulás reményében zárnak börtönbe valakit. Akkor pedig az ott elvégzett munkát – horribile dictu: az intellektuális tevékenységet is – miért ne lenne érdemes akár a kiszabott idő csökkentésével méltányolni. Ehhez hasonló rendelkezések sokfelé vannak a világon. Nem is ezeket szándékszom én most elemezgetni, hanem a kommentárokkal van bajom.
Újságírók serege, de tudós értelmiségiek is megveszekedett dühvel, valamiféle elemi gyűlölettel vetették rá magukat a témára, és már-már az lett ennek az egésznek a végkicsengése, hogy inkább rohadjanak meg a börtönben, de ne kapjon senki kedvezményt.
Az igazságügy-miniszter asszony sem arról beszélt, hogy csak a tényleg elvégzett tudományos munkáért kellene könnyítést adni, hanem sietett mindenkit megnyugtatni, hogy a kormány kezdeményezni fogja magának a törvénycikkelynek a törlését. Mintha, mondjuk, a doktori dolgozatok ki-kiújuló plágiumbotrányát azzal akarnánk orvosolni, hogy mostantól fogva senki sem lehet doktor. Azt szoktam mondani, hogy amikor egy gyengén működő állam nem képes kivédeni vagy felderíteni a bűncselekményeket, akkor igazán könnyű arra a következtetésre jutni, hogy például a bankrablás leghatékonyabb megelőzése a bankok felszámolása. Még az egyébként tiszteletre méltó, 1989 előttről némi ellenzéki dicsfényt megőrzött filozófus és könyvkiadó, Gabriel Liiceanu is vehemensen tagadta a lehetőségét, hogy a börtönben valaki is értelmiségi maradhasson: „…egy fegyenc nem lehet tudós, akkor sem, ha ő éppenséggel Einstein”.
Fölépítettünk egy demokráciát, és nem tudjuk működtetni, ráadásul egy idő után már nem is magunkat hibáztatjuk ezért, hanem a rendszert. Ez a börtönpélda talán erőszakoltnak tűnik, de igazság szerint ma ugyanez a bohózat zajlik a még szabadlábon levők világában is.
Rosszul működik a parlament? Hát akkor számoljuk fel a parlamentet! Korruptak a politikusok? Hát akkor nem kellenek politikusok!
Romániában két választás is lesz az idén, a nyár elején önkormányzati, ősz végén parlamenti választások, és mindkettőnek rendkívül nagy a tétje az ország számára is, de számunkra külön is létkérdés, hogy a magyar érdekképviselet hogyan fog teljesíteni és utána pedig mit tudunk kezdeni a parlamentben, netán beleszólhatunk-e a kormányzásba. Mert eltréfálkozhatunk, hogy egy rosszhiszeműen alkalmazott törvénycikkely miképpen csinál professzort a félanalfabétából, de azt is észre kell vennünk, hogy ma Európának ebben a nyomorultabb felében a volt kommunista országok mind-mind azon munkálkodnak, hogy valamiképpen megkerüljék a demokratikus játékszabályokat.
Egyre többen látják már Romániában is hál’ istennek, hogy a néhány hónapja kitalált szakértői kormány, amelynek a jövő őszi választásokig el kell vinnie az országot, ugyancsak kijátszása annak, ami egy demokráciában elengedhetetlen: egy többségi parlamenti párt vagy koalíció és a kormány együttműködése konkrét, részletes kormányprogram alapján. Ma éppen nincs ilyen koalíció, a kormányprogram is csak néhány oldalas szándéknyilatkozat, és ennek látszólag csak – csak? – annyi a veszélye, hogy a kormány intézkedéseit nem ellenőrzi egy parlamenti többség.
Arról viszont senki nem beszél, hogy a fordítottja is éppen ilyen veszélyes, amikor a parlamentre sincs semmiféle mérséklő hatással a kormány. Választási évben ez azért kockázatos, mert ilyenkor jelennek meg az úgynevezett „választási ajándékok”. Minden kampányban „választási ajándéknak” számítanak a demagóg ígéretek, amelyekről mindenki tudja, hogy nem fognak teljesülni, de ugyanakkor, pártfinanszírozási szabályok ide vagy oda, folyamatos osztogatás is zajlik a kampányban, és a kulcstartó vagy golyóstoll semmi ahhoz képest, hogy lisztet, cukrot, étolajat, sőt falun műanyag vödröket és gumicsizmákat is osztogattak egyes pártok. Jó lenne megérteni, hogy a demokráciának vannak elengedhetetlen alapintézményei, és lejárathatjuk ezeket, elsősorban a parlamentet, akár úgy, hogy szavazógépezetté silányítjuk, akár úgy, hogy teljesen felelőtlenné tesszük, ez történik most nálunk.
Így vagy úgy, aki a többpártrendszert megkérdőjelezi, diktatúrára vagy anarchiára tör. Aminek egy elszabadult hajóágyúként viselkedő parlament is előhírnöke lehet.
Romániában tele van a szenátus és a képviselőház képtelennél képtelenebb törvényjavaslatokkal, és félő, hogy a kampányoló szenátorok és képviselők egy adott pillanatban elkezdik két kézzel megszavazni ezeket az eszement ötleteket. Mindenki azon töri a fejét, hogy mi módon nyerhetné el a „nép” tetszését, és az erdélyi magyar közéletben is erős az a vélemény, hogy minden pillanatban azt kell tennie a politikusnak, amit a „nép” akar, de senki sem gondol bele, hogy mi lesz a parlamenti bizottságokban már iktatott, de ma még a többség józan ítéletén fennakadó sok magyarellenes kezdeményezéssel, ha egyszer csak elkezdenek a román politikusok ebben az ügyben is a „nép”, vagy ahogy újabban mondani szokták, az „utca” hangjára figyelni.
Nem a romániai magyar „utca”, hanem a román „utca” hangjára. Anyanyelvű oktatás, magyarnyelv-használat, nemzeti szimbólumok használata, önkormányzatiság, bizony sok a vesztenivalónk. Nemcsak a választásoknak, hanem a választások előtti időszaknak is nagy a tétje ily módon. Másrészt pedig, ki tudja, amit szakértői kormányként legyűrtek a torkunkon, ezt a félig elnöki, félig miniszterelnöki-miniszteri rendszert, esetleg a választások után is működtetni próbálja az államfő, akkor pedig vajmi kevés esélyünk lesz arra, hogy ismét erős kormányzati pozícióra tegyünk szert. Ez sem lenne gond, ha látnánk más eszközöket az ismét egyre feszültebbé – vagy egyszerűen: rosszabbá – váló etnikumközi viszonyok rendezésére. De ebben a pillanatban erre nincs alternatíva.
Demokratikus Kelet-Közép-Európát akartunk negyedszázaddal ezelőtt, és úgy tűnik,
rohamléptekkel haladunk egy populista világ felé.
Ahol ismét a kevesek kezébe kerül a hatalom, ám ezt ravaszul a közvéleménnyel, az utca hangjával legitimálják ezek a kevesek. Többnyire úgy, hogy ők maguk manipulálják a közvéleményt, hol ilyen-olyan botrányokkal, hol a kormányzati öndicséretet megörökítő óriásplakátokkal.
Olvassuk Karinthyt! Például: „Ez nem hármas, ez kettes, csakhogy az osztályfőnök úr olyan furcsán írja a kettest, véletlenül felül írja a végét a kettesnek. Csak a vezetéknevet tessék aláírni… de mostanában ne tessék bemenni az iskolába… a kaput kiemelték… most átalakítják… nincs kapu… nem lehet bemenni… majd egy-két hét múlva…” Hát nem gyönyörű? Végül is nem úgy lehetne-e a legteljesebb mértékben megelőzni a demokrácia megsértését, ha felszámoljuk a demokráciát? Ahol nincs demokrácia, ott nem lehet megsérteni. És kész.
Markó Béla
nol.hu

Tíz éve önállósult Esztelnek
Emlékművet avattak tegnap délelőtt Esztelneken a település tíz évvel ezelőtti önállósulását ünnepelve.
A felső-esztelneki zárdatemplomban megtartott ünnepi szentmise után a tömeg a felújított községközpontba vonult, ahol felavatták és megszentelték Vargha Mihály és Dóczy András szobrászművészek térplasztikáját, amelyen a „Tiszteld a múltat, és éltesd tovább!” Kőrösi Csoma Sándor-idézet olvasható. Az emlékművet Esztelnek község 2005. évi, közakaratból történő újjászületésének, önállósulásának emlékére állította a község polgármesteri hivatala és helyi tanácsa.  Elsőként Varga Attila, a község polgármestere köszöntötte a jelenlevőket, és idézte fel a tíz évvel ezelőtti önállósulást megelőző eseményeket, amikor Esztelnek és Kurtapatak önálló község lett. Kiemelte Baka Mátyásnak, a megyei önkormányzat akkori alelnökének a szerepét, aki nagymértékben támogatta, hogy Esztelnek visszanyerje az 1968-as megyésítés előtti önálló községi státusát. Az emlékművet Varga Attila polgármester, Domokos Ferenc alpolgármester és Vargha Mihály leplezte le, majd az emlékmű készítője szólt annak motívumairól, hangsúlyozva, nagy megtiszteltetés számára, hogy a község vezetősége kettejüket, őt és csíkszeredai szobrászkollégáját kérte fel az emlékmű elkészítésére.
Esztelnek egyik magyarországi testvértelepülése, Nyíradony város üdvözletét Kondásné Erdei Mária polgármester tolmácsolta, majd Ilyés K. Imre alsóesztelneki római katolikus plébános szentelte és áldotta meg az emlékművet. A közös ima és a magyar himnusz eléneklése után az ünneplők a tavaly pályázati pénzből felújított művelődési otthonba vonultak, ahol Varga Attila polgármester a helyi tanács döntése értelmében díszpolgári címmel tüntette ki Baka Mátyást, a megyei tanács egykori alelnökét mindazért, amit Esztelnek önállósulásáért tett.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csernátoni himnusznap
Csernátonban nem kell kivárni az „akadémiai negyedórát” egy kulturális esemény kezdéséhez: a közönség időben és nagy számban gyűl össze. Így történt ez pénteken, a magyar kultúra napján is a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban Alsócsernáton kismonográfiájának könyvbemutatóján, melyet meglepetéskiállítás is követett.
A könyvtár szó szoros értelmében zsúfolásig megtelt termében Nagy Balázs, a Háromszék Vármegye Kiadó által indított, Székelyföld településeinek bemutatását céljául kitűző sorozat szerkesztője ismertette az eddig megjelent köteteket. Elmondta, vállalkozásuk merész, eleinte nem is nagyon hittek benne, hiszen nem sok településen történtek szakszerű kutatások, kevés a lappangó kézirat is, mégis belevágtak, mert szükségesnek látták. A sorozatot Háromszék honismereti bibliográfiájával indították, aztán a falumonográfiák sorát – bár nem ajánlott az ilyen jellegű, tudományos igényű munkákat egyetlen szerzőre bízni, hiszen manapság kevés polihisztor terem – Pozsony Ferenc Zabolát bemutató kötetével kezdték, majd Egyed Ákos ugyancsak szülőfaluját, Bodost ismertető kötete következett. A sort – immár több szakember közreműködésével – Mikóújfalu és Dálnok folytatta, hatodikként pedig most Alsócsernáton kismonográfiája. A sorozat másik szerkesztője, Tóth Szabolcs arról beszélt, hogyan jött létre a kötet, bemutatta a szerzőket és tanulmányaik rövid kivonatát. A könyvbemutatón jelen lévő szerzők közül Székely Zsolt régész szólalt fel elsőnek, elmondva, régészeti szempontból Csernáton a legjobban kutatott község egész Háromszéken, a hozzá tartozó falvak területén Székely Zoltán 1944-ben kezdett ásatásai óta 52 települést sikerült azonosítani a kőkorszaktól a székely-magyarokig. Egyik legérdekesebb feltárás a Haszmann Pál Múzeum udvarán található lakóház, ezzel ugyanis datálni is lehet a szlávok utáni jelenlétünket a térségben. Cserey Zoltán történész hasonlóképp érdekes kiselőadást tartott az általa kutatott témáról, kiemelve azonban, hogy az 1849. utáni időszakkal kevés történész foglalkozik, ezért hiányosak is az ilyenszerű falumonográfiák. Ő maga a székely határőrség időszakának (1764– 1849) polgári és katonai igazgatását dolgozta fel, a téma kapcsán számos érdekességről beszélt, többek között arról, hogyan „kapott polgárjogot” Csernátonban a krumplitermesztés, vagy hogy kevésen múlott, hogy a vármegye székházát Csernátonban építsék fel, és ne Sepsiszentgyörgyön.
Csáki Árpád egyháztörténész az alsócsernátoni református egyház levéltárának feldolgozása révén három tanulmány szerzőjévé is vált: a református egyházközség történetét, a református templom építéstörténetét – ennek ismertetése kapcsán megjegyezte, bár nagyon gazdag az egyházi levéltár, a templomtörténettel korábban foglalkozók egyike sem kutatta azt, így téves adatok kerültek be a korábbi szakleírásokba – és Kovács Sámuel egykori református lelkésznek az 1830-as nagy tűzvészről írott emlékiratát dolgozta fel.
Haszmann Pál, a kötetben a falu kúriáit bemutató tanulmány szerzője kiemelte, a település értékeinek csupán szikrányi részét sikerült feldolgozni: egyrészt, mert nincs olyan dolgozat, amelyhez ne lehessen még hozzáadni, másrészt, mert számos téma vár még feldolgozásra, a gazdálkodás például, vagy az emberi emlékezetben szunnyadó értékek. Vagy családok történetének feldolgozása, hiszen „történelmünk családok történetéből tevődik össze” – mondta. Gyűjteni, amit még lehet, figyelmeztetett Haszmann Pál, hiszen még mindig rengeteg lehetőség van a kezünkben, és „nemzettudatunkat, jövőnket ezekkel a könyvekkel alapozzuk meg”. És mert a magyar kultúra napja himnuszunk születésnapja, az est házigazdája, Ágoston József könyvtárvezető javaslatára nemzeti imánk eléneklésével zárult a könyvbemutató. A meglepetéskiállításon, az épület pincegalériájában meg Réti Zoltán helybeli faragó bemutatta a tizenkét stációról készített fatáblasorozatát: úgy gondolta, mielőtt alkotásai Nyíregyházára kerülnek, meg kell adnia a lehetőséget falusfeleinek alkotásai megismerésére.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar kultúra napja Marosvásárhelyen
Marosszéki örömünnep
Számos kulturális-művészeti intézmény közreműködésével ünnepelhettük múlt hét péntekén a magyar kultúra napját Marosvásárhelyen. A magyar nyelvterületeken e jeles eseményre 1989 óta kerül sor, annak emlékére, hogy a kézirattanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.
Az idei marosvásárhelyi évforduló kettős ünnepségre adott alkalmat: du. 2 órától a Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat, a Tiberius vonósnégyes és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közös szervezésében rendhagyó és érdekes, zenében, táncban, irodalomban, színházi performanszban és képzőművészetben gazdag összművészeti eseményre került sor a Kultúrpalota harmadik emeletén berendezett Klasszikus Magyar Művészeti Galériában. A Bernády-gyűjteményként is ismert galéria falai között az említett intézmények munkatársai, hallgatói várták az igen szép számban megjelent közönséget, amelyet – a délutáni ünnepség dramaturgiája szerint – különböző, művészi jellegű perfomanszokkal, érdekes méltató beszédekkel kísértek végig, mintegy tárlatvezetőkként, a galérián.
Közülük sorrendben elsőként Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója szólalt fel, aki a gyűjtemény egészét, annak történetét ismertette, beszédében pedig elmondta: az erdélyi magyar művészet pantheonjává vált e képtár, amelyet a 2000. év óta sikerült úgy visszarendezni, ahogyan azt Bernádyék megálmodták. Azóta az eredeti, 1913-as tárlatrendezési koncepció szerint láthatjuk az alkotásokat. A 64 festményből csak 13 volt a városé, a többit a magyarországi Szépművészeti Múzeum adta kölcsön, de 1920 után már nem kérhette vissza őket. Így ezen alkotások azóta két leltáron szerepeltek, és a kérdést csak 2007-ben sikerült rendezni, a Szépművészeti Múzeum vezetősége nagylelkűen úgy döntött: a képek Marosvásárhelyen maradhatnak. Ebben nagy érdeme volt Bordy Andrásnak, aki nem engedte a második világháború idején az alkotásokat a magyar Aranyvonatra föltenni: e szerelvényt lebombázták, és vele rengeteg műkincs semmisült meg – például a Székely Nemzeti Múzeum 180.000 darabja. De e gyűjtemény ekképpen megmenekült.
Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója Tessitori Nóra előadóművészre emlékezett a művésznő férje, Kőmíves Nagy Lajos dramaturg szavain keresztül, Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője pedig a kultúra szerepéről szólt. – E tárlat a kultúra látható darabja. A láthatatlan darab a képek mögött van, és mindenki ismeri, aki szeret színházba, koncertekre, képtárba járni. A kultúra mindig sokféle, a kultúra rétegzett. És szinte mindig odabent található. Legnagyobb ellensége a kultúrára való nem fogékonyság. Hiszek a kultúrák sokféleségében, nyitottságában, és vallom, hogy a kurzusként irányított kultúra nem tett jó szolgálatot. E szolgai kísérteteknek bennünk nem szabad megmaradniuk. Nyitott szemek, fülek, szájak szükségesek: beszélni kell a tudásról, a kultúráról – mindezt kulturáltan – mondta KAF, majd saját, Kölcsey Ferenc lehajtja fejét című versét olvasta föl, ezután pedig elkezdődött a rendhagyó tárlatvezetés. A galéria festményei előtt a Tiberius vonósnégyes játszott, majd színművészetis hallgatók és az András Lóránt Társulat táncművészei adtak elő rövid, az adott mű hangulatát, jellegét idéző, azt meg- és felerősítő jeleneteket, kis performanszokat.
Maszk nélkül Erdélyben
Az ünnepségsorozat este 6 órától a Maros Művészegyüttes köves-dombi székházában folytatódott, ahol tárlatnyitóval indult az este. A kezdés időpontjában szinte tűt sem lehetett már leejteni az egykori mozi előcsarnokában, ahol az intézmény igazgatója, Barabási Attila Csaba és a kiállító alkotó, Bálint Zsigmond fotóművész állt a mikrofonok előtt. A Kibédi farsangi játékok (1984–1988–1994–2010) című tárlat, mint azt a címe is sugallja, a kibédi farsangi szokáskörbe nyújt betekintést, a kiállítás érdekessége pedig, hogy időrendi sorrendben, a címben is feltüntetett esztendőkben fotózott, fekete-fehér és színes képeket láthatjuk a székház előcsarnokának falain. A tárlatnyitó kezdete előtt népviseletbe öltözött lányok szolgáltak fel pánkót a közönségnek, majd az együttes zenekarának alkalomhoz illő játékát és a Kásler Magda által előadott népdalt követően a saját, kibédi képeit is kiállító Barabási Attila Csaba szólalt fel.
– Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy otthonossá varázsolhatjuk zenével, pánkóval a magyar kultúra napját, amelyet pár éve itt, Marosvásárhelyen is méltóképpen ünnepelhetünk. Azoknak az intézményeknek, amelyek a kultúra körül tevékenykednek és azoknak, akik a kultúrát támogatják, elismerés jár. El kell gondolkodnunk a múlton, de tervezni kell a jövőnket is. Én büszke vagyok arra, hogy magyar, hogy székely vagyok. Olyan változatos és gazdag kultúrával rendelkezünk, amelyet érdemes megőrizni, tovább feltárni. Marosvásárhely egyaránt jeleskedik az irodalom, a kortárs táncművészet, a képzőművészet, a népi alkotások terén. Az idén hatvanéves Maros Művészegyüttes ez utóbbi megőrzésére, népszerűsítésére vállalkozott. Sokunknak ez az élete. 2016-ban szabadon ünnepelhetünk. Ma két mozzanattal ünnepelünk. Az első egy fotótárlat megnyitója, amely a népi hagyományokról szól, ezúttal kibédi farsangolást láthatunk. Jómagam kibédi vagyok, gyerekként is megélhettem mindezt. Dr. Barabás Lászlót kértük fel a tárlat méltatására, de nem tudott eljönni, így beszédét Lengyel Ildikó olvassa fel. A kiállítás jövő péntekig látható, utána Kibéden mutatják be – mondta a művészegyüttes igazgatója.
– Farsangi időben vagyunk, farsangi képeket láthatnak a falakon. Hogy mi köze ennek a magyar kultúrához? Nagyon sok, hiszen emberi, közösségi szükségletet elégített ki. A hagyomány által megőrzött szokásokban jutott kifejezésre népünk életöröme, játékigénye, az élet nehézségeit legyőző kedve. A rendre és a szabályokra, a harmóniára és így apollói szellemiségre épül, ugyanakkor ösztönös, szabad dionüszoszi kultusz: emberi személyiségünk kettősségét jelképezi. A farsangi szokások változataiban eltérések léteznek. E sokszínű erdélyi magyar kultúrát közkinccsé kell tennünk, úgy, ahogyan ez Kibéden is megtörtént. A farsang nemcsak szórakoztató játék volt, hanem mágikus szertartás, szimbolikus cselekvés. Számos országban ezen időszakban napjainkban is rendeznek karneválokat. A mi népi kultúránkban a farsangra inkább a házalás, a rögtönzött előadás, a folklórszínház a jellemző. Színház az, ami erre épül. Kibéden a szokásjáték neve: fársáng. A nászt jelenítik meg sokféle szereplővel. A szépek az utcán vonulnak és minden ház udvarán táncolnak, a házakban adományokat gyűjtenek. Őket védik a bőrálarcosok. A rituális rendetlenség jegyében aznap nincs törvényük! Az ünnepnek ugyanakkor legénypróba jellege is van, napjainkban is a legénysereg belső hierarchiája határozza meg a farsangon való részvételt, a szerepeket. A játék reggelig tartó bállal zárul. Ezen játékba enged bepillantást Bálint Zsigmond sorozata, amelyet több mint egy emberöltőnyi idő alatt fényképezett. A szokás egészét bemutató sorozatról van szó, az emlékeket, cselekvéseket, adatokat kiegészíti a fényképeken megörökített játszó ember. Bálint Zsigmonddal a nyolcvanas években találkoztam először, és megéreztem, hogy vele elindulhatok a közös szellemi kutatóúton. Sokszor együtt jártuk a falvakat. Gyors vagy lassú pusztulásra ítélt szokásokat találhattunk és találtunk. Azóta Bálint Zsigmond a hazai fotóművészet meghatározó egyéniségévé vált. Egy-egy fényképe, sorozata nem csupán semleges lenyomat, egyszerű dokumentum, hanem annál sokkal több. A vizuális élmény révén részeseivé válhatunk ezen élménynek, a farsang hangulatának. Lencséje nem a reklámot keresi, hanem a kultúrában, hagyományban élő ember arcát fürkészi és tárja elénk. Hogy milyenek vagyunk maszkosan és maszk nélkül, magyarokként Erdélyben, amikor megáldotta az Isten jókedvvel az erdélyi magyart is – állt a Barabás László által elküldött beszédben.
– A művészegyüttes felkérésére sikerült a régi, 20-30 évvel ezelőtti felvételeket ,,felébreszteni", és így nyomon lehet követni, hogy ezek a dolgok hogy alakultak – tette hozzá a fotóművész. A szokás maga nem változott, csak a szereplők mások: sokszor apáról fiúra szállt egy-egy szerep, és ez a képeken is látható. A vizuális élményeket próbáltam feldolgozni, hogy mindezt hangulatában is visszaadhassam. Minden esztendőből 10-10 kép szerepel, időrendi sorrendben állítottuk ki őket. Ugyanazon ruhák láthatók rajtuk, és ugyancsak változatlan az íratlan forgatókönyv is. Azt kívánom, ha Kibédre eljutnak, január 30-án látogassák meg a farsangi játékokat.
A tárlatnyitó végén, este 7 órakor már zsúfolásig telt a művészegyüttes előadóterme, olyannyira, hogy a pótszékek mellett igen sokan a lépcsőkön foglaltak helyet. Az aznapra hirdetett premier, az Itt a farsang, áll a bál című előadás hatalmas lélekszámú közönséget vonzott, a produkció kezdete előtt a magyar kultúra napja alkalmából helyi közéleti személyiségek szóltak röviden az egybegyűltekhez. Közülük sorrendben elsőként Ábrám Zoltán, a Maros megyei EMKE elnöke szólalt fel, aki elárulta: Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte a magyar kultúra napjának megtartását. – Értékelem az összefonódást a professzionális művészeti intézmények és a közművelődés között. A magyar kultúra megtartó erejét bizonyítja a ma esti jelenlét, az, hogy minőséget alkotunk. Kultúránk világszinten értékeket teremt, bizonyítja európaiságunkat: büszkék lehetünk magyarságunkra.
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke szerint az összefogásra nagy szükségünk van. – 1989 óta ünnepeljük a magyar kultúra napját, de volt-e olyan század, amelyre ne illene a zivataros jelző? Sajnos, sokan feladták, belefáradtak, elvándoroltak kevésbé zivataros vidékekre. Vagy itthon maradtak, de nem exponálják magukat. Kölcsey olyan korban alkotta meg a Himnuszt, amelyet azóta is irányadónak tekintünk. De megvannak a mai kor hősei is, nemzeti kultúránk hősei. Olyan emberek élnek közöttünk, akiknek köszönhetően Marosvásárhely az erdélyi magyar kultúra fellegvára maradhat. Ma Vásárhely lakosságának legnagyobb problémája a reményvesztettség, a közöny, a kishitűség. Ezeket kell megváltoztatnunk. Ragaszkodnunk kell intézményeinkhez, színházainkhoz, iskoláinkhoz. Van értelme identitásunk megőrzésének, az anyanyelvünkön való oktatásnak: kultúránk, hagyományaink ápolása nem magyarkodás. Rajtunk áll, hogy a jövő nemzedékek is magyarként élnek-e majd magyar környezetben. A feladatunk: továbbvinni az üzenetet. Énekeljük bátran, büszkén Kölcsey sorait, és higgyünk abban, hogy létezik, létezhet közös Kárpát-haza.
Soós Zoltán hozzátette: nagy öröm az, hogy Vásárhelyen ilyen sok kulturális intézmény sorakozott fel az ünnepség közös megszervezése mögé. – A dátum és az ünnep szimbolikus: a Himnuszt minden gyerek ismeri, akkor is énekeltük, amikor nem volt szabad. Nem megszokott ünnepség ez, kevés az az ország, ahol megünneplik a nemzet kultúráját. A magyar kultúra napja mindenkiről szól, aki magyarnak érzi magát, éljen a világ bármelyik pontján. E kis közösség évszázadok óta a fennmaradásért küzd. Remélem, ezek az idők elmúltak, és önfeledten ünnepelhetünk. Megmaradtunk és gyarapodtunk. Mégsem felhőtlenek a tekintetek. Arra, hogy szabadságunkat korlátozni fogják, nem számítottunk. De van lehetőségünk változtatni ezen, és kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Ebben a városban van jövőnk, emellett fogok hitet tenni ezután is: mert ezt a várost a mi őseink építették, és nekünk kötelességünk átadni azt az utánunk jövő nemzedékeknek.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros Megyei szervezetének elnöke szerint olyan megoldást kellene találnunk, amely hazahozza a külföldön szerencsét próbáló honfitársainkat. – A kultúrának ebben a kérdésben is van válasza. Jó, hogy van olyan intézményünk, mint a Maros Művészegyüttes, hiszen minden kultúrának a folklór a bölcsője. Milyen jó, hogy vannak Bálint Zsigmondjaink, akik időt nem kímélve rögzítették szokásainkat, azt a folklórvilágot, amely a mi kultúránk bölcsője. Franciaországban például a kultúra nagyobb nyereséget ér el, mint az autógyártó ipar vagy a luxuscikkeket előállító vállalatok. Nekünk azt sem sikerült elérni, hogy kulturális főváros legyünk, de a megközelítés sem volt jó. A mi kulturális értékeink sokkal gazdagabbak, mint a gulyás, amellyel bennünket jellemeztek. Remélem, sikerül olyan városgazdát választanunk, aki a kultúra értékét is visszahozza, és igazolja, hogy Marosvásárhely a kultúra és a tudomány fővárosa – mondta Brassai Zsombor, majd a Himnusz közös eléneklését követően kezdetét vette a Maros Művészegyüttes előadása, amely igencsak emlékezetes percek forrásának bizonyult.
A rendkívül dinamikus, pergő, sziporkázó humorban gazdag összeállításban az autentikus marosszéki néptáncokat ötvözték a farsangi szokásokkal és fergeteges pillanatokkal. A mezőfelei betyárok, a farsangtemetések, a cigányjóslatok jelenetei nagyszerű hangulatot, hasizomfájdító nevetést eredményeztek. A népi helyzet- és jellemkomikumban nem szűkölködő helyzetek és szereplők jeleneteit különböző táncok kötötték össze, Gyepesi László, a tavalyi Széllyes Sándor népi vetélkedő győztese pedig Széllyes Sándor rigmusaival kacagtatta könnyesre a mélyen tisztelt közönséget. Ilyen jól rég nem szórakoztunk valós értékkel bíró, autentikus népi összeállítás során, amely a fellépők felhőtlen szórakozása és minket való szórakoztatása kapcsán is igen hitelesen tolmácsolta a farsang nem elhanyagolható üzenetét: e napon nincsen senki felett törvény!
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Emlékek Thália templomából Nánó Csaba interjúkötetében
Azon túlmenően, hogy nagyon emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz, olyan színháztörténeti korszakot rögzít, kelt életre és hoz mozgásba ez a könyv, amit a közösségi színjátszás korszakának neveznék – méltatta Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóhelyettese Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című interjúkötetét a szombat esti könyvbemutatón a kincses városban.
A nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában megjelent kötet összesen tizenegy portréinterjút tartalmaz színművészekkel, operaénekesekkel, a 70-es és 80-as évek kolozsvári magyar színjátszásának meghatározó személyiségeivel. Visky András úgy fogalmazott, szereti, ahogy Nánó Csaba kérdez.
„Kérdései néha meglepően direktek, váratlanok és nagyon személyesek, mégsem szemérmetlenül, hanem őszinte érdeklődéssel kérdez. Így olyan dolgokat tudunk meg interjúalanyaitól, amelyeket korábban nem tudtunk" – magyarázta. Derzsi Ákos, a könyvkiadó igazgatója elmondta, azért épp Nagyváradon jelent meg a kötet, mert a szerzővel osztálytársak voltak Kolozsváron, régóta ismerték egymást, ugyanakkor nagyra értékeli Nánó Csaba munkásságát.
A könyvbemutatón Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki maga is a lap újságírója. Thália templomával való kapcsolatáról Nánó Csaba elmondta, szülei a kolozsvári színház folyosóján ismerkedtek meg, aztán ő a nyolcvanas években felcsapott amatőr színjátszónak. Ekkoriban ismerkedett meg későbbi interjúalanyaival, így újságíróként feltett szándéka volt, hogy a színház egyik aranykorszakának számító periódust, a 70-es, 80-as éveket megörökítse.
Arra a kérdésre, hogy mi szükséges ahhoz, hogy megnyíljon valaki, betekintést engedjen a magánéletébe is, Nánó Csaba kifejtette, nagy adag empátia szükséges, a beszélgetőtárs pedig megérzi ezt. A szerző mintegy 50 interjújából választotta ki a kiadóval közösen a most megjelent 11 beszélgetést, és olyan alanyokra esett a választásuk, akik már eltávoztak az élők sorából.
Többek közt Dorián Ilona, Nagy Dezső, Senkálszki Endre színművész, Mátyás Jenő operaénekes is megszólal a kötetben, amely a kommunista diktatúra évtizedeinek hangulatát is visszaadja. A Kötő Józseffel készült interjúból például kiderül, hogy 1985 és 1990 között – amikor a tavaly januárban elhunyt Kötő volt a színház igazgatója – állandóan driblizni kellett: jött egy-egy „pártokos", akinek fogalma nem volt a színházról, de ha nem tetszett neki egy jelenet, egyszerűen kicenzúrázta.
A tizenegy interjú közül kettő Senkálszky Endre színésszel, színházigazgatóval készült, a szerző bevallása szerint azért, mert annyira színháztörténeti emlékek azok, amikről beszélt, hogy kikerülhetetlen volt két interjút is beválogatni a kötetbe.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

A többségiekkel közösek a kudarcaink
A román demokrácia minőségi tesztjének számítanak a román–magyar viszonyok – állítja minapi írásában Gabriel Andreescu, az ismert emberjogi aktivista, a hiteles kevesek egyike. (Krónika, január 15–17.) Magyarán abból, ahogyan hozzánk viszonyul a román politikai és állami elit és az egész hivatalosság, kiolvasható, mennyire jutott saját belső életének az európai normák szerinti átrendezésében. Ennek megfelelően bukik meg a vizsgán, vagy kap éppen átmenő jegyet, szerencsésebb esetekben.
Azért írtam átmenő jegyet, mert sajnálatos módon nem egy esetben mintha valóban ilyen alacsonyra helyezte volna a lécet, és csak amit éppen muszáj volt, adott meg, illetve ahogy a nép mondja, amolyan szemszúrásból egy keveset, hogy magát a kontinens közvéleménye előtt kedvezőbb színekben tudja feltüntetni. Hangvételem szkepszisét messzemenően indokolja, hogy pillanatnyilag épp mélyponton vannak ismét e kapcsolatok, még ígéretek sem hangzanak el, pedig azokkal időnként nem fukarkodik a beváltásukkal már sokkal szűkmarkúbban bánó hatalom.
No, de mi igazolja Andreescu állítását, miért lettünk mi nemzetként és kisebbségként is amolyan lakmuszpapírja a román jogállamiság minőségének? Ha számba vesszük a többi hazai kisebbséget, be kell látnunk, igazán „emberére” mibennünk talált vagy találhat a többségi nemzet, etnikai közösségként, valamint Erdély történetével való összefonódottságunk miatt ugyanis valóban nincs hozzánk fogható széles e honban.
Az erdélyi magyarság mind társadalmának tagoltsága, mind lélekszáma és magas igénynívója okán a legnagyobb kihívást jelenti minden demokratikus törekvés számára – az tehát, ahogy mihozzánk, társadalomépítő igyekezetünkhöz viszonyul a román hatalom, tulajdonképpen annak is fokmérője, mennyire jutott saját, a közösségén belüli demokratizálás szükségességének felismerésében. Egyetlen példa: az 1990. márciusi marosvásárhelyi pogrom, az iliescánus három mandátum évtizedekkel vetette vissza a belügyi hagyományok felszámolásának a társadalmi egészség szempontjából létfontosságú műveletét, s ennek levét a mai napig isszuk – fuldoklásig –, többségiek és kisebbségiek egyaránt.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lefejezés
Ugye milyen, enyhén szólva szokatlan ez cím? Milyen mindenki által elítélt, milyen barbár, európai néphez nem méltó cselekedetet értelmez ez a kifejezés? Senki nem fog hinni nekem az első pillanatban, ha azt állítom, hogy ez a hátborzongató gyilkosság itt folyik Közép-Európában még azelőtt megkezdődve, mielőtt elért volna minket is a migránsáradat. De ne vágjunk a dolgok elébe, hadd ismertessem előbb önökkel az alapokat, amire a borzalom épül!
Egy bizonyos Daniel Roxin nevezetű román publicista a következőket jelentette meg nemrégiben a saját blogján, melynek neve Dezvăluiri istorice şi ştiri. „Baszarábiai háború: vajon sikerül Oroszországnak megakadályoznia az egyesülést Romániával?” 
A publicista aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy a valamikori, a cári majd a Szovjetunió, a mai federációs Oroszország, folyamatosan veszélyeztette, és veszélyezteti az ország (mármint Románia) szuverenitását, integritását és jövőjét. Felindultságában olyant tesz, amilyent ritkán tesznek meg román nacionalisták. Nevezetesen, elhiteti, hogy a keleti szomszéd sokkal több kárt okozott Romániának, mint az Osztrák-Magyar monarchia! Tehát az utóbbi bűneit enyhítve az előbbi rovására.
A mindent elsöprő nemzetféltés feledteti vele, hogy nem is olyan rég, 1877-1878-ban az oroszok vívták ki nekik a függetlenségi háború győzelmét a törökök ellen. És ha az rossz orosz szomszéd ne legyen, akkor talán ma nem létezne Románia, hanem legfentebb egy török-bolgár pasalikum! 
Ezt ismét én mondom, hogy az Osztrák-Magyar monarchia is kárt tett, de nem akkorát. Mert az osztrákok, nevezetesen a Habsburgok, csak szörnyszövetséget kötöttek velük az 1848-1849-es szabadságharc idején, hogy hátba támadják az erdélyi magyarságot, és tömegesen legyilkolják a falvak és városok védtelen lakósságát, cserében Erdély birtoklásáért! Amit természetesen nem adtak meg nekik.
A magyarok viszont azzal ártottak, hogy a román nemzeti öntudatot, nyelvet, kultúrát, irodalmat nekik kifejlesztették, és engedték kisugárzódni a román fejedelemségek felé. Valamint egy kincses Erdélyországot teremtettek, amit ők aljas módon elorozva kíméletlenül lezüllesztettek! 
Elérkeztem a tulajdonképpeni mondanivalómhoz, amely a nevezett publicista következő találgatásából fakad. „Az oroszok nem fognak ölbe tett kézzel ülni, és a mindenkori magyar szövetségesével etnikai konfliktusokat fognak kelteni az úgynevezett Székelyföld ürügyén.”  Majd örömteli bizalommal folytatja, és számunkra ez a legsokatmondóbb: „csakhogy már megkezdődött a magyar szélsőségesek lefejezése, és ez megnehezíti a terv végrehajtását! Vajon sikerül-e megakadályozni az oroszoknak az egyesülésünket? Remélem, hogy nem!” 
Csak úgy futtában jegyzem meg, mert most nem akarok az egyesülés ügyével foglalkozni, hogy vajon Románia egy zilált gazdasági helyzet hátrányával elbírna-e egy alulfejlett, társadalmi konfliktusokkal terhelt púpot venni a hátára, anélkül, hogy padlót fogjon? 
Tehát jelen pillanatban lefejezéseknek vagyunk a szenttanúi! Tudja ezt Daniel Roxin, most már az egész Románia, és túlzás nélkül az egész Európa, hogy itt nálunk éppen elkezdődött a jogaikat követelő magyarság vezetőinek fejét vétele! Tudják, és nem bánják. Hadd hulljanak a szélsőségesek, a szeparatisták, nemzetüket féltők! Ugyan ki bánná? Az Európai Unió, aki még saját magát sem képes megvédeni? Az USA, aki nem ismer nemzetet csak profitot bármi áron? 
Mindenki tudja, csak mi nem tudjuk, az áldozzatok, hogy homokba dugott fejű struccmadarak vagyunk! Mert ha emberek volnánk, érdemesek dicső múltunkhoz, és tudnánk, hogy le akarnak fejezni, nem így viselkednénk!
És most kezdjük a lefejezettek, vagy lefejezésre ítéltek bemutatását.  Antal Árpád, „terrorista gyanús!” Igaz, a valóságban csak annyira terrorista, hogy a saját városát, Sepsiszentgyörgyöt nem ő és a többségben lévő szintén magyar „terrorista” tanácsosok vezetik, hanem egy román, kisebbségben lévő nacionalista civilszervezet, a SRI és az ortodox egyház segítségével! Nem értem ezeket az embereket, csupán azért gátolják saját városuk fejlődését, hogy borsot törjenek a magyarok orra alá? Ez, az együttélés kockázata! 
Ráduly Róbert vétkét nem találják éppúgy, mint Szőke Domokosét, sem de a rendszer lefejezés céljából puhítja. 
Rángatják ugyancsak lefejezés céljából Mezei János gyergyói polgármestert is, mert a  román áldemokrácia lehetőséget nyújt erre.
Ugyancsak lefejezésre szánták zászlónkat, himnuszunkat, magyar feliratainkat, mik ellen folyamatos háborút folytat a román állam Dan Tănase nevében. A legfrissebb Beke István Attila és Szőcs István ügye, akiket, mint tudják, és a nóta is mondja: kilenc ügyész megvizsgálta vétkét egy sem találta! Hullnak tehát a fejek, és még sokat nem említettem. Az összes hulló fejű emberekért tüntettek Gyergyóban talán százan.
Székely atyafiak, mondjátok meg őszintén, és minden harag nélkül, nem kellene, szégyelljük magunkat? Hol van az a hatszázezer székely és majdnem egymillió magyar erről a földről? Árpád népe nem volt ennyiszámú honvisszavételkor és legyőzte az egész nyugatrómai birodalmat. Nem bújtak el hatszázezer szoknya mögé, mint mi mostanság, ahogy tesszük. És azzal védekezünk, hogy nem politizálunk. Akkor, sem ha már közvetlen hozzátartozóink feje is porba hullik? De akkor már végképp nem, ha a sajátunk is erre a sorsra jut! 
Igazat adok nektek, saját magunknak: nincs, aki az élre álljon! Ősi magyar szó az „elöljáró” szavunk, szemléletes. Aki elől jár a harcban, akiben megbízunk, mert példát mutatnak bátorságból, emberségből és áldozathozatalból. Nincs egy olyan előttünk, akire felnézhetünk.
Ne adja a Jóisten, de ha majd egykoron kiveszne, a magyar Erdély földjéről, nem az Istent kell okolni érte, nem az Európai Uniót, Amerikát, a románokat, vagy az oroszokat, hanem az erdélyi magyar politikai pártokat. És nem teszek különbséget közöttük, mert mindenikükben ott a hajlam, hogy az egyéni és a pártérdekeket a nemzeti érdekek fölé emeljék. Folyamatosan ígéretet tesznek nekünk, és folyamatosan megszegik, mi pedig folyamatosan újraválasszuk, mintha mókuskerékbe rohannánk szüntelen, hiú reményeket kergetve. 
Sebők Mihály. Erdély.ma

Bocz Borbálára emlékeztek (Kiállítás és könyvbemutató az EMŰK-ben)
Első látásra nem tűnik szerencsés időpontnak a vasárnap délután egy képzőművészeti kiállítás megnyitójához, Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ rendezvényei azonban rendszeresen rácáfolnak erre. Így történt ez a legutóbbi, nagy érdeklődés által övezett kettős esemény alkalmával is, amikor a sokak által ismert, elismert és szeretett, tragikus sorsú sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála /1955- 1988/ életművét ismertették a szervezők gazdag kiállítás és több szempontból is rendkívül értékes monográfia bemutatásával.
A Bocz Borbála képeiből készült kiállítást Jánó Mihály művészettörténész nyitotta meg, aki az 1955-ben született művésznő életútjának vázolása mellett, a korról, mint Bocz egyik fontos inspirációs forrásáról is beszélt, és a művész képeiről is rendkívül pontos és érzékletes, esszébe hajló bemutatást tartott. Megtudhattuk, hogy a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán a grafikai technikák elsajátítása mellett a román főváros furcsán mozgalmas, feszült hangulatú művészi világa is megérinthette Bocz Borbálát, hogy művészi gondolatvilágára nagy hatással volt Bortnyik Éva festőnő, valamint hogy többnyire fehér térben ábrázolt tárgyai – a rendkívül anyagszerű kötelek, láncok, drótok, drapériák – és a tapintható anyag gyötrelmeit bemutató furcsa kompozíciói egy rendkívül érzékeny és sokat szenvedett ember lelkivilágának kivetülései. Bár a kor ideológusa destruktívnak, depressziósnak nevezte alkotásait, Bocz művészete valójában „a fény grafikája, ahol a feketék csak segédeszközök ahhoz, hogy még nagyobb ragyogással éljenek a fehér felületek”. Gazda József Bocz Borbáláról szóló vaskos monográfiáját Jakabos-Olsefszky Imola képzőművész mutatta be, aki a könyv kivitelezőiről és szerzőjéről ugyanolyan elismeréssel szólt, mint a mindenkinek kedves Borikáról, aki rendkívül érzékeny és kíváncsi volt, és akinek „törékeny testében nagy szellemi erő lüktetett”. Mint mondta, a szerzővel együtt maga is azt vallja, hogy Bocz Borbála kiválasztott volt, akinek „a gondviselés bőkezűen osztotta a tehetséget, de ettől nem vált önjelölt géniusszá, mert a nagy tehetsége mellett bőkezűen kapott szép emberi tulajdonságokat is: szerénységet, a tehetsége iránti felelősséget és igényességet, őszinteséget, nagy akaraterőt, munkabírást, a kiszorítottak iránti érzékenységet és tiszta lelket”. Jakabos-Olsefszky Imola fontosnak tartotta külön méltatni a művésznő A fehér térben című sorozatának utolsó darabját, mely monumentális mű részlete a könyv borítóján is látható, és amely Bocz Borbála elmúlással kapcsolatos gondolatainak remekbe szabott megfogalmazása. A könyv kapcsán még elhangzott, hogy az írott tartalmában huszonnyolc évre visszatekintő dokumentáció és az író saját megállapításai, értékelései, leírásai mellett a nehéz sorsú festőnőhöz közel álló személyek – nővére, édesanyja, egyetemi évfolyamtársa és mások – idézett gondolatai teszik még hitelesebbé a művet, ezenkívül nyomatékosan megnöveli a kötet értékét a szellemi hagyaték javának a könyvben megtalálható reprodukciója is. Gazda József a könyvbemutatón a kötet személyes hangvételének igazolásaképp elmondta: a Gyárfás Jenővel való kapcsolata tette „lelkivé” a művészethez való viszonyulását, és ennek a lelki közeledésnek köszönheti feleségét, Olosz Ellát is, akivel folyamatosan arra törekedtek, hogy elkerüljék a vidéki lét tragédiáját. Felesége elvesztésének traumája íratta meg vele a róla szóló monográfiát, és miközben arra kereste a választ, hogy vajon van-e joga monográfiát írni arról, akit szeretett, rádöbbent, tulajdonképpen mindenkit szeretett, akiről monográfiát írt. Ugyanilyen lelki kapcsolata volt Borikával is, akinek munkásságában a harmat egyszerűség és lebegés súlyos gondolatokkal ellenpontozódott, és akinek fájdalmasan szép életművét már rég készült átmenteni az utókornak, vagy legalább csak a magyar köztudatba beemelni, más nagyok mellé. A könyvbemutatón a művész nővére és hagyatékának ápolója, Bocz Judit megköszönte mindenkinek a húga iránti figyelmet, majd a kötet kiadásával és más hasonló kiadványok megjelentetésével kapcsolatos kérdésekről, tervekről hallhattunk Kopacz Attilától, a kiadó vezetőjétől, és természetesen a házigazda Vécsi Nagy Zoltán is több ízben hozzáfűzte gondolatait az elhangzottakhoz.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Határmenti Néptánctalálkozó a Magyar Kultúra jegyében
A Görböc, a Csillagocska és a Toldi képviselte Bihar megyét a Létavértesen megrendezett III. Határmenti Néptánctalálkozón az elmúlt hét végén.
A helyi Városi Könyvtár és a Villongó Néptáncegyüttes közös szervezésében került sor a III. Határmenti Néptánctalálkozóra január 23-án, szombaton Létavértesem, az Árpád téri Színházteremben. A rendezvényre számos kiváló felnőtt és ifjúsági néptánccsoport kapott meghívást a határ mindkét oldaláról. A házigazda Villongó mellett Hajdú-Biharból Berettyóújfaluból érkezett a Bajnóca, Hosszúpályiból a Margaréta, Biharkeresztesről a Szarkaláb, Debrecenből a Főnix, Nyírábrányból a Nagyberek, míg a határ Bihari oldaláról a Görböc Micskéről, a Csillagocska Nagyváradról illetve a Töldi Nagyszalontáról képviselte a hagyományőrzők elkötelezett csoportjait. A rendezvényen jelen volt a Csillagocska Zenekar is erősítve a „Csillagocskákat”. A műsort a debreceni Simándi László etnográfus, a Magyar Bajusz Társaság tagja, 2015-ben VII. Kunsági Bajuszfesztiválon a kifent bajusz kategória egyik helyezettje konferálta, ízes nyelvezetű népi furfangokkal színezve mondandóját.
Örökölt ritmusok
A Magyar Kultúra Napja alkalmával rendezett találkozót Létavértes polgármestere, Menyhárt Károly nyitotta meg, hangot adva véleményének, miszerint a hagyományőrző kultúra képviseli igazi méltósággal a maga valójában a magyar kultúrát. A rendezvény alkalmával emléklapot és a rendezvényre készült címkével ellátott, hazai borral ajándékozta meg a fellépő csoportokat. A nívós produkciókat elismert táncos szakemberekből álló zsűri véleményezte. Kácsor István és Kácsor-Ignácz Gabriella, a Nyírség Táncegyüttes művészeti vezetői adtak hasznos tanácsokat, értékes útravalónak a fellépő együttesek minőségi munkájához. A rendezvény ideje alatt, úgy a színpadi produkciókban, mint az azt követő táncházban a talpalávalót a debreceni Szeredás együttes húzta. A találkozó ideje alatt a színes népviseletek, a pentaton dallamok, az örökölt ritmusok elválaszthatatlan társasággá kovácsolták a résztvevőket, határtalanná téve az egyetemes magyar kultúrát. erdon.ro

Mezei a „boszorkányüldözés” egy évéről
Gyergyószentmiklós polgármestere ellen éppen egy éve, 2015. január 26-án indított eljárást az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA). Érdemi előrelépés azóta sem történt az ügyben. Kíváncsiak voltunk Mezei János, folytatná-e városvezetőként.
– Ma egy éve, hogy a városházát „megszállták” a DNA ügyészei, és elindult ön ellen az eljárás. Hol tart most az ügy?
– 365 napja kezdődött el a boszorkányüldözés. Azért nevezem boszorkányüldözésnek, mert azóta sem történt lényegi előrelépés, a tényleges bírósági eljárás el sem kezdődött, a kivizsgálási szakaszban van az ügy azóta is. A bíróság elemzi az ügyészség által letett vádiratot, hogy az megalapozott, legális-e. Egyetértek azzal, hogy bármilyen feljelentést ki kell vizsgálni, utána kell járni, de azzal nem, hogy a megszorító intézkedéseket, eltiltásokat már az előtt meghozzák, mielőtt esetleg bármilyen vádat bebizonyítanának.
– Ezek következménye, hogy azóta sem dolgozhat polgármesterként.
– Nem dolgozhatok, a tisztségből felfüggesztettek, hatósági felügyelet alatt állok, minden második nap jelentkeznem kell a rendőrségen, nem hagyhatom el az országot. Úgy érzem magam, mint egy üldözött ember. Bizonyos személyekkel nem találkozhatok, vigyáznom kell, hogy hová megyek, még a templomban is figyelnem kell, hogy ne találkozzak azokkal, akikkel nem szabad. Anélkül, hogy bármit is tettem volna és anélkül, hogy a korrupcióellenes ügyészség vádjai megalapozottak lennének. 28 rendben kellett már bíró előtt megjelennem, de a 28 alkalomból egyszer sem tárgyalták érdemben az ügyet, nem mondhattam el az én álláspontomat, nem állíthattam fel a védelmet, hiszen erre még nem volt lehetőség.
– Nem dolgozhat, de nyilván követi a városban az eseményeket, hogyan látja a történteket?
– A tavalyi költségvetés összeállítását még én végeztem, az év annak alapján volt megszervezve, többnyire teljesültek is az ügyek. Erre az évre már nincs ráhatásom, de bízom abban, hogy a jelenlegi városvezetés a négy évvel ezelőtt megállapított ütemtervet tartani tudja. Persze nem könnyű a dolguk.
– Választások közelednek. Készül?
– Természetesen felmerülnek a kérdések, de még korai kijelenteni, hogy indulok vagy nem. A polgári párton belüli egyeztetések után lehet bármit is kijelenteni. A tárgyalások folynak a pártelnökségben. Helyi szinten azonban nem kommunikálhatok a párttársaimmal, hiszen Nagy Zoltánnal és másokkal, a csapattal nem kommunikálhatok sem direkt sem közvetett módon, így nincs mód megbeszélni a választásokkal kapcsolatos kérdéseket, szempontokat. Még sem igent, sem nemet nem mondhatok.
– Ha az MPP önt indítaná, vállalná?
– A törvényes feltételek megvannak, hogy indulhassak. A bírósági eljárás nem jelenti azt, hogy bűnös vagyok. Amíg nincs végleges elítélő döntés, addig nincs akadálya az indulásnak. Persze ez nem csak rólam szól, nem én vagyok a tét. A város érdeke a legfontosabb, ez a legelső szempont. Ha úgy látom, és úgy látja a csapat, hogy a városnak akadályozó szempont ha újabb mandátumot vállalok, akkor nem jelentkezek újabb mandátumért. Ha azonban úgy látják, ha az körvonalazódik, hogy a városnak ez nem hátrányos, akkor valószínű, hogy indulok.
– Ön is olvashatta, közöltük, az MPP helyi vezetői kijelentették, ön a párt jelöltje.
– Egyelőre én vagyok a jelölt. Hogy valóban maradandó dolgot lehessen elérni egy város életében, szükséges a három mandátum. Utána érdemesebb átadni a tisztséget egy fiatalabb, lendületesebb személynek, hiszen három mandátum alatt mindenki megkopik. És az ember nem robot, nehéz elvégezni ekkora mennyiségű munkát. Nekem most jönne a harmadik mandátum. Ez volt a korábbi elképzelés. A városi MPP-vezetők, úgy gondolom, ennek a régebbi elképzelésnek alapján mondták, hogy én vagyok a jelölt. Végleges, erről szóló megállapodás azonban nem született.
– Egy éve zajlik ön ellen az eljárás. Milyen következtetéseket vont le ezalatt?
– Kiábrándító, ami az országban történik. Mivel érintettje vagyok, látom ennek súlyát. Ha egy személy legjobb tudása szerint tisztességesen dolgozni szeretne egy olyan tisztségben, amelybe megválasztották, az még veszélyes is lehet. Én nem akartam mást a Monturisttal kapcsolatosan, minthogy a város megkaphassa azokat az összegeket, amelyeket a cég adók és illetékek formájában be kellene fizessen. Ebben akadályoztatnak. Picit szkeptikus vagyok a jövő szempontjából, hiszen bárki más is, aki jó úton jár, az én helyzetembe kerülhet. Maga a tény, hogy egy év alatt sem indult el a bírósági eljárás, azt jelzi szerintem, hogy alaptalanok ellenem felhozott vádak. Bízom abban, hogy hamarosan kiderül ez, és az igazság napfényre kerül. Szeretném, ha már elkezdődne az érdemi bírósági eljárás, hogy váljanak nyílttá a tárgyalások, bárki meghallgathassa az ott elhangzottakat. Az ártatlanság vélelme járjon nekem is, ahogy a törvény előírja. Ne az történjen, hogy egy rosszindulatú feljelentésre végleges ítélet nélkül hoz drasztikus döntéseket a bíróság, amellyel távol tartja, akadályozza, korlátozza egy személy tevékenységét. Ez nemcsak Mezei Jánosra hat ki, hanem a városra is.
Gergely Imre. Székelyhon.ro

Elutasítják a kerettantervet a magyar pedagógusok
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Országos Elnökségének véleménye a közvitára bocsátott kerettanterv-változatok elemzése nyomán, a Nemzeti Nevelési és Kutatási Minisztérium háttérintézménye, a Neveléstudományi Intézet által javasolt kerettanterv-változatok kapcsán, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének megyei elnökségei és a Szövetséghez kapcsolódó szakemberek véleményeinek feldolgozása nyomán, az RMPSZ Országos Elnökségének a kerettantervek bármelyik változatának esetleges bevezetése kapcsán a következő észrevételei vannak:
Amennyiben az – egyébként demokratikus módon közvitára bocsájtott – kerettantervek elemzését követő eredmény valamelyik változatnak a kiválasztása kell legyen, akkor az RMPSZ Országos Elnöksége egyik változat mellett sem tud olyan érveket felsorakoztatni, amelyek ezek bármelyikének elfogadását indokolnák. Erre a következtetésre az alábbiakban felsorolt szempontok vezettek:
A kisebbségi oktatásra vonatkozó kitételeket mindhárom javasolt kerettanterv nélkülözi (illetve ezek csak referenciaként szolgálnak majd). A perspektívából az a következtetés vonható le, hogy a nem román anyanyelvű diákok számára az anyanyelv, illetve a kisebbségek történetének és hagyományainak oktatása a javasolt kerettantervekhez képest pluszban történhet. Az eddigi gyakorlat szerint ezeknek a tárgyaknak az oktatása az amúgy is kevés választható tantárgy rovására történt. Ez a megoldás ismét csak hátrányos helyzetbe hozza az anyanyelvükön tanuló diákokat. Ezen tárgyak helye a törzsanyagban van.
A rögzített óraszámok nem adnak lehetőséget arra, hogy a különböző iskolatípusokban vagy az általánostól eltérő profilú osztályokban a profilhoz igazodó műveltségi területeknek megfelelő tantárgyak órái ne terheljék túl a tanulókat. Ennek kiküszöbölése érdekében indokolt lenne százalékos arányt rendelni az egyes műveltségi területekhez, nem óraszámot.
A tantárgyi programok tartalmi változtatása, ezek csökkentése lehet egy fő cél, azonban ez egyszerűen az óraszámok csökkentésével nem érhető el, értelmetlen.
A bemeneti szabályozás centralizált jellegű, az alaptanterv valójában nem más, mint többnyire egymástól függetlenül kidolgozott tantárgyi programok halmaza, amelyek műveltségi területekbe rendeződnek ugyan, de a tantárgyak közötti tantervi keresztkapcsolatok nem kerülnek figyelembevételre. A javasolt kerettantervekben a követelmények, az eddigiekhez hasonló módon, évfolyamok szintjére vannak lebontva, ez a lebontás ismeretközpontú szemlélet esetében jól működött, viszont a képességfejlesztés és az egyéni tanulói fejlődési ütem nem osztható tanévekre (az alaptantervek többsége szintekben (lásd angol), ill. szakaszokban gondolkodik (NAT). A javasolt kerettantervek ily módon ellentmondanak a kompetenciaelvű koncepciónak, hiányzik belőlük a kialakítandó, illetve fejlesztendő kulcskompetenciák részletezése, illetve csupán az egyes műveltségi területek megnevezését és a hozzájuk rendelt óraszámot közlik. Ezek a kerettantervek nem hoznak érdembeli változást, a javaslatok megőrzik a klasszikus, tantárgyi struktúrát.
A tantervfejlesztés jelenlegi formájában inkoherens, azonnali bevezetése, kísérleti kipróbálás nélkül, sok veszélyt hordoz magában.
A beérkező álláspontok egyik fontos eredménye, hogy a kerettantervek kapcsán a vélemények nagyon megoszlanak. Sokan azt a logikát követik, hogy mindenképpen választanának a három javasolt kerettanterv közül, a legtöbben viszont elvetik bármelyik változat választását.
Az alapvető problémák a következők:
Nem történt érdembeni, konceptuális változtatás a kerettanterv-változatok filozófiájában, a javaslatok továbbra is a klasszikus, tantárgyi struktúrát őrzik;
A bemeneti szabályozás centralizált és nem integratív jellegű;
A tantervfejlesztés inkoherenciája (rövid időn belül kell bevezetni, kísérleti kipróbálás nélkül).
Az évfolyamok szintjére lebontott követelmények, amelyek ellentmondanak a kompetencia-elvű koncepciónak Hiányzik a kialakítandó, illetve fejlesztendő kulcskompetenciák részletezése.
Nincs kerettanterv javaslat a kisebbségi oktatásban résztvevő tanulók számára (lásd előbb)
Csak az egyes műveltségi területek megnevezését, a hozzájuk rendelt tantárgyakat és az azokra fordítható óraszámot közli.
Túl magasak a heti óraszámok (a tanulók továbbra is túlterheltek lesznek).
A tantárgyi programok tartalmi változtatása, mennyiségi csökkentése amúgy sem érhető el csupán az óraszámok csökkentésével.
A rögzített óraszámok nem adnak lehetőséget arra, hogy a különböző iskolatípusokban vagy az általánostól eltérő profilú osztályokban a profilhoz igazodó műveltségi területeknek megfelelő tantárgyak órái ne terheljék túl a tanulókat.
A kerettanterv az oktatandó tantárgyak számának szempontjából felaprózott, túl kötött, kevés teret ad az iskoláknak a helyi tanterv kialakítására.
Nincsenek képzett pedagógusok az „integrált" opcionálisok megírásához.
Nem veszi figyelembe a gyerekek életkori sajátosságait.
A heti 1 órás tantárgyak tanítása nem hatékony, így ezek esetében elképzelhető lenne a tömbösítés.
A román (és ugyanakkor magyar) órák számának a csökkentése.
Kimarad a magyarságtörténet (kisebbségtörténet) óra.
A társadalomtudomány tárgyak bevezetése ebben a formában átgondolatlan és felesleges. Ötödik osztályban a gyerekek jogainak tanítása túl korai.
A természettudományok tárgy már ötödik és hatodik osztályban differenciálódik, csak hetediktől kellene, a kémia és fizika tanításának V-ik osztályban nincs alapja.
A második idegen nyelv oktatásának kötelező bevezetése a közoktatás ezen szakaszában szükségtelen, ez megnehezíti a kisebbségi oktatásban résztvevő diákok helyzetét (túlterheli őket).
Tanácsadás, irányítás, osztályfőnöki óra az egész iskolai szakasz folyamán szükséges, a törzsanyag részeként, nem csupán nyolcadikban. Formális nevelés nélkül az oktatás elképzelhetetlen.
Csak egyféle választható óra lehet.
A művészeti tárgyak óraszámai csökkennek (zene, rajz).
A testnevelés óra kiesik nyolcadik osztályban.
A román (és ugyanakkor magyar) órák számának a csökkentése a nyelv elsajátításának a kárára van, diákjaink egyre nehezebben fognak tudni teljesíteni az országos felméréseken.
A megkérdezett szakemberek többsége üdvözli a latin nyelv eltávolítását, illetve a TIC tantárgy bevezetését a törzsanyagba. Javaslatok:
A kerettantervek módosítása alkalmával indokolt a tantárgyi programok változtatása is: elsősorban – a tanügyi törvénynek megfelelően – a román nyelv és irodalom tantárgy esetében egy sajátos kisebbségi tananyag bevezetése, (a román nyelv speciális tanterv szerint, nem anyanyelvként történő tanítása a nem román anyanyelvű gyerekeknek), de ugyanakkor minden más tantárgy esetében is fontos a kompetenciák áttekintése, a törzsanyag lerövidítése és adott helyeken ennek egyszerűsítése.
A programok változtatása új és jobb minőségű tankönyveket eredményezhet.
Közvita előzze meg a tantárgyi programok elfogadását is.
Nagyobb figyelmet fordítani a folytonosságra a tantervek kidolgozása során (elemi osztályokban tanultakhoz hangolt tantervek).
A tantárgyi programok egymás közötti korrelációjának megteremtése (az egymásra épülő tantárgyak programjai egymással összhangban vezessék be az új fogalmakat), figyelembe véve az interdiszciplinaritást. Továbbképzés-sorozat szükséges az általános iskolában oktató pedagógusok részére az új kerettanterv, az új tantárgyi tervek, a digitális tankönyvek bevezetését megelőzően.
A választható órák tekintetében nagyobb szabadságot biztosítani az iskoláknak (például lehessen többféle választható óra/tantárgy is).
Szükséges a választható órák számának növelése a törzsanyaggal szemben, ezek lehessenek egy adott tantárgyhoz kapcsolódó elmélyítő vagy kiegészítő (aprofundare sau extindere) órák, vagy az integrált oktatás jegyében egy vagy több tantárgykört összekötő órák, vagy a második idegen nyelv órái.
Az egyes műveltségi területekhez, illetve tantárgyakhoz ne óraszámot, hanem százalékos arányt rendeljen a tanterv. Az évfolyamonkénti és a műveltségi területnek megfelelő óraszámot a helyi tantervben lehessen meghatározni az évfolyamonként rögzített maximális óraszám függvényében. (Pl. Nyelv és kommunikáció: 14--20%, Természettudományok. 15--20%).
Heti 1 órás tárgyak tömbösítése: egyik félévben az eredetileg 1 órás tantárgy 2 órában, míg a másik félévben a másik 1 órás tantárgy szintén 2 órában (pl. földrajz, történelem; *természetesen, ebben az esetben, a félévi 2 óra a katedrában évi 1 órával számítana; kivétel a vallás, valamint a rajz és zene).
A tudományok összevonása gimnáziumi szinten, differenciálás csak 9. osztálytól.
A technológia tantárgyak csoportjából csak a TIC maradjon meg, vagy lehessen választani a kettő között iskolák szintjén.
MTI. Erdély.ma

A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Országos Elnökségének véleménye a közvitára bocsátott kerettanterv-változatok elemzése nyomán
A Nemzeti Nevelési és Kutatási Minisztérium háttérintézménye, a Neveléstudományi Intézet által javasolt kerettanterv-változatok kapcsán, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének megyei elnökségei és a Szövetséghez kapcsolódó szakemberek véleményeinek feldolgozása nyomán, az RMPSZ Országos Elnökségének a kerettantervek bármelyik változatának esetleges bevezetése kapcsán a következő észrevételei vannak:
Amennyiben az – egyébként demokratikus módon közvitára bocsájtott – kerettantervek elemzését követő eredmény valamelyik változatnak a kiválasztása kell legyen, akkor az RMPSZ Országos Elnöksége egyik változat mellett sem tud olyan érveket felsorakoztatni, amelyek ezek bármelyikének elfogadását indokolnák. Erre a következtetésre az alábbiakban felsorolt szempontok vezettek:
A kisebbségi oktatásra vonatkozó kitételeket mindhárom javasolt kerettanterv nélkülözi (illetve ezek csak referenciaként szolgálnak majd). A perspektívából az a következtetés vonható le, hogy a nem román anyanyelvű diákok számára az anyanyelv, illetve a kisebbségek történetének és hagyományainak oktatása a javasolt kerettantervekhez képest pluszban történhet. Az eddigi gyakorlat szerint ezeknek a tárgyaknak az oktatása az amúgy is kevés választható tantárgy rovására történt. Ez a megoldás ismét csak hátrányos helyzetbe hozza az anyanyelvükön tanuló diákokat. Ezen tárgyak helye a törzsanyagban van.ü
A rögzített óraszámok nem adnak lehetőséget arra, hogy a különböző iskolatípusokban vagy az általánostól eltérő profilú osztályokban a profilhoz igazodó műveltségi területeknek megfelelő tantárgyak órái ne terheljék túl a tanulókat. Ennek kiküszöbölése érdekében indokolt lenne százalékos arányt rendelni az egyes műveltségi területekhez, nem óraszámot.ü
A tantárgyi programok tartalmi változtatása, ezek csökkentése lehet egy fő cél, azonban ez egyszerűen az óraszámok csökkentésével nem érhető el, értelmetlen.ü
A bemeneti szabályozás centralizált jellegű, az alaptanterv valójában nem más, mint többnyire egymástól függetlenül kidolgozott tantárgyi programok halmaza, amelyek műveltségi területekbe rendeződnek ugyan, de a tantárgyak közötti tantervi keresztkapcsolatok nem kerülnek figyelembevételre.ü
A javasolt kerettantervekben a követelmények, az eddigiekhez hasonló módon, évfolyamok szintjére vannak lebontva, ez a lebontás ismeretközpontú szemlélet esetében jól működött, viszont a képességfejlesztés és az egyéni tanulói fejlődési ütem nem osztható tanévekre (az alaptantervek többsége szintekben (lásd angol), ill. szakaszokban gondolkodik (NAT). A javasolt kerettantervek ily módon ellentmondanak a kompetencia-elvű koncepciónak, hiányzik belőlük a kialakítandó, illetve fejlesztendő kulcskompetenciák részletezése, illetve csupán az egyes műveltségi területek megnevezését és a hozzájuk rendelt óraszámot közlik. Ezek a kerettantervek nem hoznak érdembeli változást, a javaslatok megőrzik a klasszikus tantárgyi struktúrát.ü
A tantervfejlesztés jelenlegi formájában inkoherens, azonnali bevezetése, kísérleti kipróbálás nélkül, sok veszélyt hordoz magában.ü
A beérkező álláspontok egyik fontos eredménye, hogy a kerettantervek kapcsán a vélemények nagyon megoszlanak. Sokan azt a logikát követik, hogy mindenképpen választanának a három javasolt kerettanterv közül, a legtöbben viszont elvetik a bármelyik változat választását.ü
Az alapvető problémák a következőek:
Nem történt érdembeni, konceptuális változtatás a kerettanterv-változatok filozófiájában, a javaslatok továbbra is a klasszikus tantárgyi struktúrát őrzik;·
A bemeneti szabályozás centralizált és nem integratív jellegű;·
A tantervfejlesztés inkoherenciája (rövid időn belül kell bevezetni, kísérleti kipróbálás nélkül).·
Az évfolyamok szintjére lebontott követelmények, amelyek ellentmondanak a kompetencia-elvű koncepciónak·
Hiányzik a kialakítandó, illetve fejlesztendő kulcskompetenciák részletezése.·
Nincs kerettanterv javaslat a kisebbségi oktatásban résztvevő tanulók számára (lásd előbb)·
Csak az egyes műveltségi területek megnevezését, a hozzájuk rendelt tantárgyakat és az azokra fordítható óraszámot közli.·
Túl magasak a heti óraszámok (a tanulók továbbta is túlterheltek lesznek).·
A tantárgyi programok tartalmi változtatása, mennyiségi csökkentése amúgy sem érhető el csupán az óraszámok csökkentésével.·
A rögzített óraszámok nem adnak lehetőséget arra, hogy a különböző iskolatípusokban vagy az általánostól eltérő profilú osztályokban a profilhoz igazodó műveltségi területeknek megfelelő tantárgyak órái ne terheljék túl a tanulókat.·
A kerettanterv az oktatandó tantárgyak számának szempontjából felaprózott, túl kötött, kevés teret ad az iskoláknak a helyi tanterv kialakítására.·
Nincsenek képzett pedagógusok az „integrált” opcionálisok megírásához.·
Nem veszi figyelembe a gyerekek életkori sajátosságait.·
A heti 1 órás tantárgyak tanítása nem hatékony, így ezek esetében elképzelhető lenne a tömbösítés.·
A· román (és ugyanakkor magyar) órák számának a csökkentése.
Kimarad a· magyarságtörténet (kisebbségtörténet) óra.
A· társadalomtudomány tárgyak bevezetése ebben a formában átgondolatlan és felesleges. Ötödik osztályban a gyerekek jogainak tanítása túl korai.
· A természettudományok tárgy már ötödik és hatodik osztályban differenciálódik, csak hetediktől kellene, a kémia és fizika tanításának V-ik osztályban nincs alapja.
A· második idegen nyelv oktatásának kötelező bevezetése a közoktatás ezen szakaszában szükségtelen, ez megnehezíti a kisebbségi oktatásban résztvevő diákok helyzetét (túlterheli őket).
· Tanácsadás, irányítás, osztályfőnöki óra az egész iskolai szakasz folyamán szükséges, a törzsanyag részeként, nem csupán nyolcadikban. Formális nevelés nélkül az oktatás elképzelhetetlen.
Csak egyféle· választható óra lehet.
A· művészeti tárgyak óraszámai csökkennek (zene, rajz).
A· testnevelés óra kiesik nyolcadik osztályban.
A román (és ugyanakkor magyar) órák számának a csökkentése a nyelv elsajátításának a kárára van, diákjaink egyre nehezebben fognak tudni teljesíteni az országos felméréseken.·
A megkérdezett szakemberek többsége üdvözli a latin nyelv eltávolítását, illetve a TIC tantárgy bevezetését a törzsanyagba.·
Javaslatok:
A kerettantervek módosítása alkalmával indokolt a tantárgyi programok változtatása is: elsősorban – a tanügyi törvénynek megfelelően – a román nyelv és irodalom tantárgy esetében egy sajátos kisebbségi tananyag bevezetése, (a· román nyelv speciális tanterv szerint, nem anyanyelvként történő tanítása a nem román anyanyelvű gyerekeknek), de ugyanakkor minden más tantárgy esetében is fontos a kompetenciák áttekintése, a törzsanyag lerövidítése és adott helyeken ennek egyszerűsítése.
A programok változtatása új és jobb minőségű tankönyveket eredményezhet.·
Közvita előzze meg a tantárgyi programok elfogadását is.·
Nagyobb figyelmet fordítani a folytonosságra a tantervek kidolgozása során (elemi osztályokban tanultakhoz hangolt tantervek).·
A tantárgyi programok egymás közötti korrelációjának megteremtése (az egymásra épülő tantárgyak programjai egymással összhangban vezessék be az új fogalmakat), figyelembe véve az interdiszciplinaritást.·
Továbbképzés-sorozat szükséges az általános iskolában oktató pedagógusok részére az új kerettanterv, az új tantárgyi tervek, a digitális tankönyvek bevezetését megelőzően.·
A választható órák tekintetében nagyobb szabadságot biztosítani az iskoláknak (például lehessen többféle választható óra/tantárgy is).·
Szükséges a választható órák számának növelése a törzsanyaggal szemben, ezek lehessenek egy adott tantárgyhoz kapcsolódó elmélyítő vagy kiegészítő (aprofundare sau extindere) órák, vagy az integrált oktatás jegyében egy vagy több tantárgykört összekötő órák, vagy a második idegen nyelv órái.·
Az egyes műveltségi területekhez, illetve tantárgyakhoz ne óraszámot, hanem százalékos arányt rendeljen a tanterv. Az évfolyamonkénti és a műveltségi területnek megfelelő óraszámot a helyi tantervben lehessen meghatározni az évfolyamonként rögzített maximális óraszám függvényében. (Pl. Nyelv és kommunikáció: 14–20%, Természettudományok. 15–20%).·
Heti 1 órás tárgyak tömbösítése: egyik félévben az eredetileg 1 órás tantárgy 2 órában, míg a másik félévben a másik 1 órás tantárgy szintén 2 órában (pl. földrajz, történelem;·
 *természetesen, ebben az esetben, a félévi 2 óra a katedrában évi 1 órával számítana; kivétel a vallás, valamint a rajz és zene).
A· tudományok összevonása gimnáziumi szinten, differenciálás csak 9. osztálytól.
A· technológia tantárgyak csoportjából csak a TIC maradjon meg, vagy lehessen választani a kettő között iskolák szintjén.
Az RMPSZ Országos Elnöksége nevében
Burus-Siklódi Botond. Nyugati Jelen (Arad)

Sereghajtók vagyunk az egészségügyi rangsorban
Harmincötből harminckettedik helyre rangsorolták a hazai egészségügyi rendszert az Európai Egészségügyi Fogyasztói Index 2015-ös kiadásában (EHCI), a kezelések eredményességének tekintetében pedig utolsó helyen áll Románia. A rangsort a svéd Health Consumer Powerhouse készítette: Románia a maximális 1000-ből mindössze 527 pontot ért el, amivel csak Albániát (524), Lengyelországot (523) és Montenegrót (484) sikerült megelőznie.
Az index szerzői szerint Romániának komoly gondjai vannak a közszféra menedzsmentjével, és Albániához és Bulgáriához hasonlóan a betegellátás struktúrája elavult, emellett a rendszer hátránya, hogy a költséges kórházi kezelést a lakosság nagyarányban veszi igénybe. 
A jelentés 48 mutatószám alapján, hat kategóriában rangsorol: a betegek jogai és tájékoztatása, kezeléshez való hozzáférés, a gyógykezelések eredményessége, a szolgáltatások változatossága és kiterjesztése, megelőzés gyakorlata és gyógyszerellátás szempontjából. A kutatásokat, nemzetközi adatokat és a betegek érdekképviseleteinél készült közvélemény-kutatások eredményeit összesítő tanulmány célkitűzése, hogy arról tájékoztasson, mennyire szolgálja ki az orvosi ellátást igénylőt a hazai rendszer. Szabadság (Kolozsvár)

Szemet szúrt a többnyelvűséget számon kérő óriásplakát
Olcsó kifogásnak tartja Landman Gábor holland állampolgárságú erdélyi üzletember, hogy arra hivatkozva távolíttatták el a kolozsvári többnyelvűséget számon kérő óriásplakátját, hogy az összetéveszthető az útjelző táblákkal. 
A nyelvjogi aktivista ugyanis pénteken egy, Gyalu határában felállított hirdetőtáblán kérte számon a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblákat Emil Boc polgármesteren. Kedd reggelre azonban már csak a hűlt helye maradt az óriásplakátnak, amely angol nyelven üzent a polgármesternek: „Mr. Boc, a cégemnek Schengenre és nem sovinizmusra van szüksége!” (Mr. Boc! My company needs Schengen, not chauvinism!) Emil Boc ugyanis miniszterelnökként még azt ígérte, hogy Románia csatlakozik a schengeni egyezményhez.
Landman Gábor elmondta, egy hónapra vásárolta meg a hirdetőfelületet egy reklámcégtől azzal a szándékkal, hogy a nyelvi jogokat is hirdesse, és a tanácsadó cégének is nyilvánosságot szerezzen. Hozzátette, ha megbizonyosodik arról, hogy a kolozsvári polgármesteri hivatal tüntette el a reklámot, akkor büntetőjogi feljelentést tesz ellene.
Nem kellett az „ingyenreklám”
„Ezt nem értem, a hirdetőtábla bérleti díját kifizettem egy hónapra, ott hagyhatták volna, erre meg leszedték. Ezzel nemcsak közvetve, hanem közvetlenül is megsértették a jogaimat. Szerintem a táblám nem volt sértő, nem volt bántó, sem törvényellenes. Ez is jelzi, hogy ezek az urak hol tartanak, kereskedelmi jogokat sértenek” – adott hangot értetlenségének a Krónika megkeresésére Landman Gábor. Hozzáfűzte: örül, hogy be tudta bizonyítani, mennyire ellenséges a romániai közeg az európai vállalkozásokkal.
Landman Gábor szerint a kolozsvári háromnyelvű helységnévtábla ingyenreklám lehetett volna a kincses város számára. „A peranyagokat ismerem, Boc úr mindent, de mindent megtett, hogy ne kerüljön ki a háromnyelvű helységnévtábla. Ezért – igaz a cégemet is akartam kicsit reklámozni – rá akartam világítani, milyen abszurd a helyzet. A politikusok Romániában semmit nem tettek az európai integrációért, a schengeni csatlakozásért, semmit nem tettek, hogy teljesítsék azokat a kötelezettségeket, melyeket vállaltak. Ellenben mindent megtettek, hogy egy ingyen háromnyelvű helységnévtábla ne kerüljön ki. Holott a többnyelvű feliratozás Európa jelképe. Precedens nélküli Európában, hogy erre nem hajlandóak. Ezért tettem” – magyarázta Landman Gábor, hogy miért választotta ezt az eszközt tiltakozása kifejezésére.
Hiányolt európaiság
Az identitását firtató kérdésekre kitérve elmondta, Hollandiában nőtt fel, és tulajdonképpen holland, de igazából európai embernek érzi magát. „Nekem Románia uniós csatlakozását követően kőkemény elvárásaim voltak. Fel vagyok háborodva Romániára, hogy még mindig itt tart 2016-ban. Nem tisztességes velem szemben és az európaisággal szemben. Szerintem a sovinizmust, etnikai alapú gyűlöletet a politika mesterségesen tartja fenn. Az, hogy még mindig sorba kell állnom, ha Romániába jövök, hogy még mindig nincs autópálya, hogy az ország hírneve pocsék, mind negatív tényezők az üzletem számára” – fejtette ki a Krónikának Landman Gábor.
Hangsúlyozta: az európai polgári jogokkal több tízezer román él Hollandiában, de alig van olyan holland, aki élhet ugyanezen jogaival Romániában. Emlékeztetett, hogy Románia egyezményekben vállalta ezeknek a jogoknak a tiszteletben tartását, de nem tesz eleget kötelezettségeinek. „A cégemet 2007-ben alapítottam. Akkor mérget vettem volna rá, hogy Románia csatlakozik a Schengeni egyezményhez, és majd épül autópálya is” – adott hangot csalódottságának Landman.
Mint részletezte, akár munkaerő-közvetítésről, akár az ügyfelek felkereséséről van szó, nagyon sokat számít, hogy egy ország tagja-e a schengeni övezetnek, vagy nem, azaz sorba kell állni, vagy nem. „Ne feledjük, Schengen egyben a bizalom szinonimája is, az hogy Románia nem a schengeni övetezet tagja, azt jelenti, hogy nem bíznak meg benne. Ezt Hollandiában nagyon sok intézménytől visszahallom” – magyarázta Landman.
„Megfélemlítették a céget”
A Szászfenes és Gyalu határán található hirdetőtáblát azért távolították el, mert összetéveszthető az útjelző táblákkal, ami ellentétes a hirdetőeszközök engedélyeztetését és elhelyezését szabályozó törvény 15. cikkelyével – szerepel a cég hivatalos indoklásában, amelytől Landman Gábor kibérelte a reklámfelületet, és amelynek nevét nem volt hajlandó elárulni. „Ez egyértelmű hülyeség. Megfélemlítették a céget, azt kérték, hogy ne is keverjük bele őket. Be fogok nyújtani egy panaszt a holland nagykövetségen. Egyértelmű, hogy cenzúráznak, egy reklámcéget még meg tudnak félemlíteni, de vannak eszközeim, melyekhez nem tudnak hozzányúlni” – nyilatkozta lapunknak Landman Gábor.
Az általunk megkéredezett önkormányzatok ugyanakkor nem tudtak pontos választ adni arra, hogy ki kérte a tábla eltávolítását a reklámcégtől. Miközben lapunk információi szerint a kolozsvári önkormányzattól érkezhetett a kérés, Iulia Perşă, a polgármesteri hivatal szóvivője a Krónikának úgy nyilatkozott: egész biztosan nem a kolozsvári önkormányzat távolíttatta el a reklámtáblát. Hangsúlyozta, a hirdetőtábla nem a város területén volt elhelyezve, így nem tartozott a hatáskörükbe, hogy intézkedjenek.
Okos Károly, Gyalu alpolgármestere rákérdezett a helyi urbanisztikai hivatal vezetőjénél, hogy mi történt, azonban az a válasz érkezett, hogy a napokban nem regisztráltak építésiengedély-kérést – erre ugyanis egy reklámtábla elhelyezésekor is szükség van –, és felszólítást sem küldtek egyetlen illegálisan elhelyezett reklámtábla eltávolítására. Albert Ilona szászfenesi önkormányzati képviselő kérdésünkre elmondta: a helyi tanácsosok nem értesültek arról, hogy a polgármesteri hivatal óriásplakátot távolíttatott volna el.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Újabb menekülttábor Szatmár megyében?
Felháborodást keltett az erdődi lakosság körében a hír, miszerint Tasnád után újabb szatmári településen, az Erdődhöz tartozó Nagymadarászon is menekülteket befogadó központ létesülne. Kereskényi Gábor képviselő azt kifogásolta, hogy a tasnádi esethez hasonlóan az érintettek ezúttal sem kérték ki a helyi közösség és az önkormányzat véleményét. Fetz István erdődi tanácsos szerint teljes mértékben érthető a település lakóinak az elutasítása.
Mint kiderült, a Jean Magnan francia jezsuita lelkész által Szatmár megyében létrehozott Fréres Egyesület a faluban működő árvaházban helyezné el a menekülteket, a befogadóközpont kialakítását pedig uniós forrásokból oldaná meg.
A Vocea Transilvaniei hírportál szerint kedden feszült hangulatú lakossági fórumot tartottak a témában Erdődön Ovidiu Duma polgármester részvételével. A helybéliek leszögezték, hallani sem akarnak arról, hogy a kisvároshoz tartozó Nagymadarászon menekülteket szállásoljanak el, és készen állnak akár erőszakkal „megvédeni" a települést. Az is kiderült a gyűlésen, hogy az erdődiek úgy szereztek tudomást a Fréres Egyesület tervéről, hogy a szervezet álláshirdetést adott fel biztonsági őrök alkalmazása céljából.
A hírportál szerint a jelentkezők az állásinterjún tudták meg, hogy menekültekre kellene vigyázniuk. A lakossági fórumon részt vett a Fréres Egyesület képviselője is, aki azzal próbálta megnyugtatni a helybélieket, hogy nem szíriaiakat, hanem észak-afrikaiakat fogadnak majd be. Ovidiu Duma polgármester egyébként szerdán petíciót adott át Eugeniu Avram Szatmár megyei prefektusnak, melyben arra kérik Petru Tobă belügyminisztert, hogy akadályozza meg a menekültközpont létrehozását.
Fetz István, a Német Demokrata Fórum (NDF) erdődi önkormányzati képviselője a Krónikának elmondta, a helybéliektől értesült a menekültközpont létrehozásának a híréről, részleteket azonban nem tud, mivel a lakossági fórumra nem kapott meghívást. „Megértem a helybéliek felháborodását, hiszen a tasnádi menekülttábor kialakításának a hírét is vegyes érzelmekkel fogadták a megyében" – mondta az erdődi tanácsos.
Kereskényi Gábor Szatmár megyei parlamenti képviselő azt kifogásolta, hogy a tasnádi esethez hasonlóan az érintettek ezúttal sem kérték ki a helyi közösség és az önkormányzat véleményét. „Egy ilyen horderejű kérdésben ezeket a lépéseket nem lenne szabad kihagyni" – szögezte le lapunknak a politikus.
Amint arról beszámoltunk, Tasnádon egy évekkel ezelőtt bezárt csendőrlaktanyában alakítana ki menekültközpontot a bevándorlásügyi hivatal – ezt Petre Tobă belügyminiszter jelentette be tavaly decemberben –, a településen azonban előzetesen senkivel nem egyeztettek a témában. A tasnádi elöljárók leszögezték: tiltakoznak a terv kivitelezése ellen, és arra hívták fel a figyelmet, hogy a menekültközpont a város legfőbb bevételi forrásától, a termálstrandtól alig száz méterre működne, a menekültekkel való szomszédság pedig elriaszthatja a turistákat.
Katona Péter, az RMDSZ tasnádi szervezetének elnöke szerdán érdeklődésünkre azt mondta, a bevándorlók fogadása kapcsán indított konzultáció – melynek keretében több száz helybélit szólítottak meg – egyértelműen azt mutatja, hogy a város lakói nem értenek egyet azzal, hogy a tasnádiak megkerülésével hozzanak létre menekülttábort a településen.
Katona Péter egyébként úgy tudja, a központ létrehozására kiszemelt csendőrlaktanyát az elmúlt időszakban meglátogatták a nagyváradi katonakórház képviselői, akik belügyminisztériumi alkalmazottak számára kezelőközpontot működtetnének az épületegyüttesben, de terepszemlét tartott már a SMURD rohammentő-szolgálat delegációja is, akik kiképzőközpont létrehozását tervezik. „Erről szó volt a legutóbbi tasnádi tanácsülésen is. Konkrétumokat nem tudunk, azonban minden jel arra utal, hogy a menekültközpont kialakítása már nem tűnik annyira biztosnak Tasnádon, mint pár héttel ezelőtt" – mutatott rá Katona Péter.
Gyergyai Csaba. Székelyhon.ro

Állampolgárságot igényelt a külhoni fiatalok fele
A megkérdezett külhoni fiatalok fele igényelt magyar állampolgárságot, és a fiatalok 90 százaléka szerint a kisebbségi magyarok a magyar nemzet részét képezik. Egyebek között ez derült ki abból a reprezentatív felmérésből, amelyet csütörtökön sajtótájékoztatón ismertettek Budapesten.
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet 2700 fiatal megkérdezésével készült kutatása szerint Szlovákiában csak elvétve találtak kettős állampolgárságot, míg Kárpátalján 68, Vajdaságban 82, Erdélyben 56 százalékos volt az arány – ismertette Papp Z. Attila, az intézet igazgatója. A magyar állampolgárság igénylése mögött elsősorban érzelmi, nemzeti szempontok domináltak, illetve a legfiatalabbaknál a magyarországi és más külföldi utazással, tanulással összefüggő motivációk is megjelentek. Akik nem igényeltek, jelentős hányadban azt mondták: magyar állampolgárság nélkül is magyarnak vallják magukat.
A fiatalok 90 százaléka mondta, hogy a kisebbségi magyarok a magyar nemzet részét képezik, de közel kétharmaduk azt is vallotta, hogy a többségi nemzetnek is a részei. A megkérdezettek közel 70 százaléka nevezte a régiót vagy országot szülőföldjének és hazájának, ahol él, ugyanakkor mintegy 13 százalék a jelenlegi, illetve történelmi Magyarországot tekinti hazájának.
A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást, de az otthonukat elhagyni szándékozók közül elsősorban a kárpátaljai magyarok képzelik el jövőjüket Magyarországon. A többi régióból a kivándorlást mérlegelők 30-40 százalékban választanák az anyaországot.
A 15-29 éves magyar anyanyelvű, illetve nemzetiségű fiatalok a legnagyobb kihívásnak a munkanélküliséget, a szegénységet, a kilátástalanságot tartják, és a legkevésbé problematikus számukra a hiányzó szórakozási lehetőségek mellett az anyanyelvi továbbtanulás és az államnyelv nem megfelelő ismerete – közölte Papp Z. Attila.
Kitért arra is, hogy összevetve a 2001-es MOZAIK ifjúságszociológiai kutatással azt látható, hogy nőtt – és leginkább a Felvidéken – a felsőfokú végzettségűek aránya. A házasságban élők száma, illetve a gyermekvállalási kedv a 15 évvel ezelőtti adatokhoz képes jelentős csökkenést mutat. A fiatalok mintegy fele volt egyedülálló, közel 15 százalék élt házasságban, amelynek 73 százaléka magyar-magyar házasság. A házasulási kedv Kárpátalján a legnagyobb, itt és Erdélyben volt ugyanakkor a legmagasabb a vegyes házasságok aránya is.
Az is kiderült, hogy egyre nagyobb mértékben számítanak a materiális javak, és a karrierépítés fontossága is nőtt a fiatalok számára. A munkanélküliség közel 14 százalékos a korcsoporton belül.
A vallás az értékskálán viszonylag hátul szerepelt, a legfontosabbnak Kárpátalján tartották, ezt követte Erdély, és Felvidéken, Vajdaságban voltak a legkevésbé vallásosak. A felmérésben arra is rákérdeztek, mennyire érzék boldognak magukat a fiatalok, és a 10-es skálán 8-as átlagot regisztráltak. A négy külhoni régiót – Erdélyt, Felvidéket, Kárpátalját és Vajdaságot – érintő kutatás során ugyanakkor minden vonatkozásban jelentős eltérések mutatkoztak az egyes területek és korcsoportok között – összegzett Papp Z. Attila.
MTI

Erdély.ma, 2016. január 28.
Ellenőrzés alatt marad Románia és Bulgária
Romániát hozta ki jobban teljesítőnek az Európai Bizottság éves jelentése a bolgár és a román igazságügyi rendszer működéséről. Az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmus (CVM) keretében készült értékelés mindként ország esetében gondnak érzi, hogy még ha a kormány reformálna is, a parlament sokszor akadályokat támaszt.
A szerdán Brüsszelben bemutatott újabb CVM volt az első teljes egészében a Juncker-bizottság által készített jelentés a két országról, (a tavaly januárban közzétett anyag nagy része még a Barroso-bizottság gyűjtésén alapult).
Miként tavaly, úgy az idei CVM is Romániában állapít meg nagyobb haladást, de igazából mindkét ország tekintetében megemlítik, hogy számos „kihívást" – különösen a korrupció elleni harc esetében – hasonló formában az előző évek jelentései is kiemeltek, ám előtérbe állításuk változatlanul szükséges maradt, tehát nem is történt elegendő változás.
Egyébként szintén a tavalyi mintát erősíti, hogy továbbra sincs szó a CVM-ek megszüntetéséről. Bizottsági illetékesekkel folytatott háttérbeszélgetésekből az derült ki, hogy „mintegy egy éven belül" újabb jelentés elkészítésére lehet számítani. Miként egyikük – név nélkül – fogalmazott: „amikor elkezdtük ezeket csinálni, magunk sem gondoltuk, hogy ennyire bonyolult, összetett terület ez, aminek szinte lehetetlen a végére jutni".
A mostani jelentések mindenesetre mindkét ország esetében külön kihangsúlyozzák, hogy a CVM láthatóan „hasznos támogatást" jelent az adott országokban folyó igazságügyi reformok végig vitele számára. Az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmust emlékezetes módon a 2007-es bolgár és román taggá váláskor hozták létre, miután bizottsági és tagállami vélemények szerint Bulgária és Románia igazságügyi rendszere, ha formálisan meg is felelt a taggá válás feltételeinek, de tényleges működésében még további jelentős reformokra szorult. A CVM elvben ezt kívánja ösztönözni azzal, hogy a tervek szerint mindaddig fennmarad, amíg brüsszeli megítélés szerint az érintettek e reformoknak a végére nem járnak.
A román CVM-jelentés már tavaly is pozitívba hajlott, ez azonban idén még erőteljesebbé vált. A feltárt ügyek száma, súlyossága, az esetenként magas politikai szintet sem kímélő eljárások és vádemelések sora – aminek egy korábbi miniszterelnök is célpontjává válhatott – mind pozitív visszhangra lelt az idei jelentésben.
„A fennálló trend arra utal, hogy Románia határozottan halad a CVM-célok fenntartható teljesítése felé" – állapította meg ennek kapcsán a bizottsági anyag, aminek bemutatásakor Frans Timmermans bizottsági alelnök azzal méltatta a román eredményeket, hogy azok úgymond „professzionalizmust és elkötelezettséget mutatnak". Timmermans külön is kiemelte a korrupció elleni utcai demonstrációkat, mint amelyek szavai szerint kifejeznek egy tömegigényt a korrupció elleni harc, és az igazságszolgáltatás függetlenségének megőrzése iránt.
A jelentés ugyanakkor további lépéseket és elkötelezettséget szorgalmaz az idei évre, és különösen megrovóan szól a román parlament egynémely döntéséről, amelyben a román honatyák akadályokat gördítettek a büntető törvénykönyv reformjának útjába, valamint nem ritkán koalíciókba tömörülnek, hogy korrupciógyanúba keveredett képviselőtársaikat megvédjék a mentelmi jog felfüggesztésétől.
A bolgár jelentés tavaly is alapvetően kritikus volt, ezt azonban – némi kiváró megértéssel – akkor a bulgáriai „politikai bizonytalansággal" is magyarázták, megemlítve, hogy a Bizottság által vizsgált időszakban az országban három különböző kormány váltotta egymást, és egy ideig a parlamenti munka is lebénult.
Az azóta eltelt évről szóló értékelés azonban nem igazán tudott pozitívabbá válni. Miként korábban, most is az igazságszolgáltatás átfogóbb reformját szorgalmazzák, sürgetik az új korrupció-ellenes törvény kidolgozását és elfogadását, beleértve egy, ennek végrehajtását szavatoló független magas szintű egyesített hatóság megteremtését is.
Ez utóbbi elképzelés egyébként megjelent a kormány tavaly beterjesztett alkotmánymódosítási javaslatában is, azonban a bolgár parlament – több más, korrupció elleni harcot erősítő lehetséges intézkedéssel együtt – kigyomlálta a szövegből. „Bár a kormány már kifejezte azon szándékát, hogy újabb javaslattal áll majd elő, azonban a parlamenti döntés világosan jelezte, hogy hiányzik a politikai konszenzus a reformtörekvések végig vitelére" – állapítja meg ennek kapcsán most a bizottsági
értékelés. Cserébe Brüsszelben elismerően szóltak, és bíztató jelként értékelték, hogy tavaly decemberben Bojko Boriszov bolgár miniszterelnök technikai-szakmai támogatást kért a Bizottságtól a megcélzott igazságügyi reformokhoz. „A Bizottság üdvözli" a bolgár igényt – jegyezte meg ennek kacsán sajtóértekezletén Timmermans, aki szerint a brüsszeli testület már tett is lépéseket annak érdekében, hogy a szükséges támogató kapacitást megteremtsék.
mediatica.ro / bruxinfo.hu. Erdély.ma

Kiszorítanak úgyis
És Kelemen Hunor még most sem tűnik eltökéltnek arra, hogy civil, mozgalmi eszközöket is bevessen jogérvényesítési küzdelmünk során – a március 10-ére tervezett székely szabadság napjával kapcsolatos semleges álláspontja legalábbis ezt bizonyítja.
Pedig minden eszközzel és minden fronton zajlik a magyarság kiszorítása a döntéshozatalból, a román hatóságok láthatólag semmitől sem riadnak vissza, hogy az egyre instabilabb geopolitikai helyzetben egyszer s mindenkorra lezárják a magyar kérdést. Szinte már felsorolni sem tudjuk jogsérelmeinket, a visszaszolgáltatás leállításától jelképeink üldözésén át egyes magyar vezetők meghurcolásáig, a közösség egészének megbélyegzéséig – e visszarendeződési folyamatban pedig részt vesznek a legkülönfélébb állami hatóságok, kormánybiztosi hivatalok, egyes igazságszolgáltatási intézmények, titkosszolgálatok. Látják ezt az RMDSZ-ben is, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester ez év elején ecsetelte, mennyire nehéz helyzetbe sodródott a magyarság, rámutatva ugyanakkor, mennyire megerősítették mindeközben az erőszakszervezeteket. És lám, maga Kelemen Hunor is panaszolja: számos erdélyi településen – köztük nagyvárosokban, Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen – elúszik annak az esélye, hogy magyar polgármester kerüljön tisztségbe, ha mégiscsak módosítják a választási törvényt, és a polgármesterek személyéről két fordulóban kell dönteni. Kiszorításunk újabb fronton folytatódik tehát: az önkormányzatokban, amelyek pedig utolsó bástyáink közé tartoznak. Alkotmánybírósági óvásról, bizalmatlansági indítványról beszél az RMDSZ elnöke, pedig a taláros testület elnöke már elszólta magát: elfogadható a választási törvény módosítása néhány hónappal a voksolás előtt, ami pedig a kormánybuktatási kezdeményezést illeti, azt a szociáldemokraták nélkül aligha lehet megvalósítani. Márpedig Dragnea csapata belenyugodni látszik a változtatásba. Úgy tűnik hát, a két fő erő, a liberálisok és a szocdemek megegyeztek, az RMDSZ véleménye pedig senkit sem érdekel. Ehhez a helyzethez pedig lassan alkalmazkodnia is kellene a szövetségnek, veszélyben ugyanis a mérleg nyelve pozíciója: az ősszel esedékes parlamenti választások után ugyanis nagy eséllyel Traian Băsescu populista alakulata is bejut a törvényhozásba, a liberálisok pedig könnyen egykori szövetségesük felé fordulhatnak. Érdemes lenne tehát fontolóra vennie az RMDSZ felső vezetésének: valóban ugyanazon az úton kívánnak továbbmenni, amely jól láthatóan sehová sem vezet?
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Templomaink – Málnás (Református hírnök)
Málnás község 2016-ban kettős jubileumot ünnepel: a települést 650 évvel ezelőtt, 1366-ban említi először hivatalos dokumentum, egy Nagy Lajos király határozatait rögzítő kódex; a falu református temploma pedig 160 esztendeje hirdeti Isten dicsőségét.
A templom helyén a XIX. század derekáig kisebb épület állt, melynek múltjáról nincsenek adataink. Az 1850-es évekre ez az épület annyira megrongálódott, hogy egy korabeli feljegyzés szerint „omladozófélben volt, a terebélyes repedéseken a szél süvöltött be”. Az egyházi felsőbbség egy vizitáció rendjén életveszélyesnek minősítette, és kijavításáig benne istentiszteletek tartását „ellenjavallta”. A gyülekezet Benkő János lelkész és Málnási Zsigmond számadó gondnok ösztönzésére 1853 márciusában a régi lebontását és egy új, nagyobb templom építését határozta el. Az eredetileg tervezettnél nagyobb beruházás anyagi hátterének előteremtése érdekében gyűjtésbe kezdenek, amely azonban nehézkesen halad. Hamar kiderül, hogy a gyülekezet forrásai nem elegendőek az építkezés elkezdéséhez, ezért a presbitérium májusban úgy határoz, hogy az egyházközség erdejének egy részét betáblázzák Kis Gábor és Vitályos Gábor nevére, és a tőlük kapott kölcsönből elkezdik a munkálatokat. Ugyanezen a gyűlésen születik határozat arról is, hogy a különféle munkálatokra helyi vagy környékbeli mestereket kérnek fel. Júniusban közmunkával, a falubeliek lelkes részvételével kiássák az alapot, majd zaláni mészégetők által készített, „forrómeszes habarcsba rakott kövekből” be is öntik azt.
A templomépítés akadálytalan előrehaladása és folyamatos felügyelete érdekében 1854 áprilisában a gondnok mellé „segédtársnak” Bartók Sándort választják. Még ez év júniusában gyalogszekerek és igások (36 szekér) egy héten át hordják a közeli kőfejtőből, Sepsibükszádról a falakhoz szükséges követ. A fal hamar elkészül, augusztusban már Szántó Péter tusnádújfalusi ácsmester irányításával hozzáfognak a tetőhöz. Őszre a tetőzet is kész, Kátai Zsigmond helyi tanító ekkor bádogból vitorlát és gombot adományoz a templomra.
1855-ben folytatják az építkezést. Vakolás után a templom homlokzata elnyeri végső formáját és hirdeti: AZ ISTEN HÁZA IMÁDSÁGNAK HÁZA. ÉSAIÁS LVI RÉSZ VII VERS. ÉPÜLT AZ ISTEN DITSÖSÉGÉRE MDCCCLV-BE.
Októberre helyükre kerülnek az ablakok is Szígyártó József bodoki harangozó és asztalosmester műhelyéből. 1856 tavaszára ugyancsak ő készíti el a templomi bútorzatot, az Úr asztalát, a szószékkoronát, a „mózesszéket”, valamint a padokat. Ezzel véget is értek az új templom építésének munkálatai, csupán az orgonára kellett további három évet várni. 
A templom többször is javításon esett át. 1956-ban a templomépítés centenáriumára újítják fel. Az 1977-es nagy földrengés a templom északi falát rongálja meg, ami nagyobb javítást igényelt. 2004-ben a tornyot, 2007-ben a templomot javíttatja a gyülekezet, ezek azonban nem hoznak formai változásokat. Sajnos, jelenleg a málnási gyülekezet csak ritkán tudja megtölteni a templomot, elfoglalni az összes padot. Ez nem az egyháztól, templomtól való elhidegülésnek tudható be, hanem az építés óta eltelt százhatvan esztendő népességfogyásának. Orbán Balázs a templomépítés korában járta be Székelyföldet és mérte fel közösségeit. A Székelyföld leírása szerint akkoriban a málnási gyülekezet 541 lelket számlált. Bár ez a múlt század elejéig emelkedett – és az 1910-es népszámlálás adatai szerint felment 810-ig –, azóta csaknem felére, 290 körülire fogyott.
Balla Barna Márton. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kihívóra talált Dan Tanasă
A legfelsőbb bírósághoz fordult Kis Péter Spanyolországban élő román állampolgár, aki erőszakra és gyűlöletre való bujtogatással vádolja a magyarság körében hivatásos feljelentőként ismert Dan Tanasă bloggert. A Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszéknek küldött levelében Kis Péter rámutat: Dan Tanasă honlapján hemzseg a nyilvánvalóan magyarellenes, uszító hangvételű, gyűlöletkeltésre alkalmas írás.
Kis Péter egy másik keresetben a korrupcióellenes ügyészség figyelmét arra hívja fel, hogy a Kovászna megyei katasztrófavédelmi felügyelőség tavaly szeptember 8-án – amikor a román csapatok 1944-es sepsiszentgyörgyi bevonulásának évfordulója alkalmából tartott ünnepségen a szervezők trikolórt akartak kitűzni a városháza tornyának csúcsára – törvénytelenül biztosított eszközöket ismeretleneknek egy engedély nélküli munkálatra, amit a városháza épületében végeztek volna el. A kereset szerzője szerint a felügyelőség túlkapással és befolyással való üzérkedéssel vádolható, erre bizonyítékul szolgálhatnak az aznap kiállított menetlevelek, valamint a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal térfigyelő kamerái által rögzített felvételek. (Krónika)
HA ADTOK, KAPTOK, MONDTA A PÓPA. Nem mindennapi eset történt a Dolj megyei Tălpaş községben: egy asszonyt, bár megvásárolt sírhelye volt, nem temetett el az ortodox pap, mivel az elhunyt korábban áttért a baptista hitre. Így a mezőn, a polgármesteri hivatal által biztosított területen temették el. Az eset nem egyedi, nemrég Szilágy megyében a pópa csak 1000 lej ellenében lett volna hajlandó az ortodox temetőben eltemetni egy görögkatolikus nőt, akit végül a háza kertjében helyeztek végső nyugalomra. A Dolj megyei eset azonban azért különleges, mert a Digi24 televízió helyszíni riportjában az ortodox papot is meg akarta szólaltatni, ő azonban csak akkor lett volna hajlandó nyilatkozni, ha az újságírók egy vízszivattyút ajándékoznak neki. „Önök felajánlanak egy adományt, hogy készíthessenek egy jó riportot, amely emeli a nézettségüket, és pénzt is hoz. Ha nem, akkor nem. Tudják, hogy van a mai világban, mindent meg kell fizetni” – mondta a pópa. (Főtér)
ARANYUNK VAN, BÁR EGYRE KEVESEBBET ÉR. Világviszonylatban a 35. legnagyobb aranytartaléka a román jegybanknak van, és ezzel Románia a legjobb helyezést érte a 40 országot górcső alá vevő toplistán. A Román Nemzeti Bank (RNB) aranytartaléka 103,7 tonna (3,3 milliárd eurónak felel meg), amivel megelőz olyan országokat, mint Lengyelország, amely a kelet-európai térség legerősebb gazdasága, vagy Ausztráliát és Indonéziát is. A RNB jelenleg nem vásárol aranyat – a döntést 2000-ben hozták meg. A jegybank aranytartalékának 60 százaléka az ország határain kívül maradt 2010–2014-ben, többnyire Londonban található. A román központi pénzintézet aranytartaléka az elmúlt öt évben a 103,7 tonnán stagnált, értéke azonban 1,2 milliárd euróval mintegy 3,25 milliárd euróra zsugorodott. (Mediafax) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lélekkalandok
Világpolgár és életművész, otthon van Európában, de közben erdélyi gyökereiről sem akar megfeledkezni. Egyforma magabiztossággal mozog a kultúra és az üzlet világában. Filmrendező és üzletember, névjegykártyája szerint jelenleg az Első Európai Befektetési és Fejlesztési Zrt. vezérigazgatója. Tolvaly Ferenc írt verseket, tanulmánykötetet, trilógiát életrajzi vonatkozásokkal. Ifjúkori álmát megvalósítva bejárta a nagy világvallások meghatározó helyszíneit, s az ott szerzett élményeiről öt regényben számolt be. A sorozat bemutatására érkezett szülővárosába, Marosvásárhelyre. Vendéglátója Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, a marosvásárhelyi rendház vezetője volt, akivel a Kultúrpalota kistermében folytatott hangulatos eszmecserét. Ezt megelőzően életéről, hitéről, világjáró útjairól és a szülőföld iránti szeretetéről beszélgettünk.
– Lélek-kalandregényeknek nevezi könyvsorozatát – a szerző szemszögéből mit fed ez a szokatlan szóösszetétel?
– Az öt világvallást felölelő regényfolyam, mondhatni kvintológia, egy keresztény zarándokúton indul, és a célba érkezés regényével (Lélekhez a kulcs) Granadában ér véget. Az első regény főszereplője a híres Szent Jakab zarándokúton (El Camino) a franciaországi Saint Jean Pied de Port-ban indul el, és Észak-Spanyolországon át jut el Santiago de Compostelába. A második kötetben körbejárja a keleti vallások szent hegyét, a Kailászát Tibetben. Ezt követően felkeresi az iszlám szent helyeit, majd az indiai Benáreszben, a Gangesz partján egy pillanatra úgy érzi magát, mintha a lélek kapujában állna, és végül megérkezik Granadába, ahonnan szefárd őseit elűzték.
– Az öt regénynek ugyanaz a személy a főhőse?
– Az El Camino – Az Út főszereplője egy Münchenben élő erdélyi származású marketingszakember, a Tibetben a Lélek című köteté egy erdélyi származású magyar borász, a Boszporusz felett a híd főszereplője egy erdélyi származású, Németországban élő agykutató, a Benáresz a kapu főhőse egy Münchenben élő, erdélyi származású magyar fényképész, a Lélekhez a kulcsé egy Magyarországon élő, erdélyi származású üzletember.
– Az öt közül melyik azonos a szerzővel?
– Mind az öt. Marosvásárhelyen születtem, 1974- ig, 17 éves koromig itt éltem. Legszebb éveimet a Bolyai Farkas középiskolában töltöttem. Sportosztályba jártam, Fülöp György, a briliáns tanár, edző volt az osztályfőnökünk, aki előtt ma is fejet hajtok. Nagyszerű tanáraim, kitűnő osztálytársaim voltak, öröm volt iskolába járni. A tizedik osztály utáni nyári szünidőben hagytuk el Erdélyt. Szüleimmel és húgommal "át- telepedtünk" Németországba. A kastli kolostor gimnáziumában érettségiztem, ahol Ulrich atya is tanult. A történelem és a magyar irodalom kivételével a legtöbb tantárgyat már németül oktatták. A középiskola elvégzése után az erlangen-nürnbergi egyetemen közgazdaságtant, filozófiát és teológiát hallgattam. Végül a Müncheni Filmakadémia filmrendező és forgatókönyvíró szakát végeztem. Dokumentumfilmeket, reklámfilmeket, játékfilmeket gyártottunk, írtam forgatókönyvet, rendeztem filmeket. 1989-ben a Gondviselés Magyarországra vezetett, ahol keletnémet menekültekről készítettünk dokumentumfilmet Otthonról hazafelé címmel, amelyet minden évben vetítenek a német közszolgálati televíziók. Már abban az évben létrehoztunk egy reklámügynökséget, s Münchenből a film- és televízióműsorok produkcióját is oda irányítottuk. Alapítója és vezérigazgatója voltam az első kereskedelmi televíziónak, a TV2-nek. Mindeközben írtam, és nagy álmomat, hogy az öt világvallásról regény- és filmsorozatot készítsek, soha nem adtam fel.
– A könyvek itt vannak; elkészültek a filmek is?
– Hármat láthatott már a közönség, a negyediken és ötödiken még dolgozom. Az 1984-ben megfogalmazott elképzeléstől számítva több mint harmincéves munka végére értem, ezért is hívott meg Ulrich atya, akit évtizedek óta tisztelek és barátomnak tartok.
– Mikor indult el az első zarándokútra?
– 2004-ben, a szent évben, 31 napi gyaloglás után, nagypénteken érkeztem meg Santiago de Compostelába. Az El Camino lényege azonban nem a megtett kilométerekben rejlik, hanem az a spirituális töltet a fontos, ami egyre mélyebben megérinti a zarándokot. Ha valaki az utolsó kilométereken rájön, hogy nem az út nehéz, a nehézség maga az út, már eljutott addig a pontig, ahol talán el tud indulni mélyen önmagába. Ha a Szent Jakab-katedrálisban ez valóban bekövetkezik, akkor próbálkozása sikerrel járt. Ha csak a vízhólyagok kezelésére összpontosít, akkor nem volt érdemes útra kelni. Indulás előtt barátaim azt tanácsolták, hogy vegyek egy pár jó cipőt, s naponta gyalogoljak benne egy-két kilométert. Egy másik jó barát viszont azt ajánlotta, hogy a keresztény misztikusokat olvassam, ami többet segít a megtett kilométereknél. Igaza volt. Ha az ember lélekben nem készül fel egy ilyen útra, azt a mély spirituális élményt, ami a zarándoklat lényege, nem tudja megtapasztalni.
– Miért vállalta a hosszú, kimerítő gyaloglást?
– Napjainkban az ember akkor fordul leginkább Istenhez, amikor valami baja van. Ha bármilyen kicsinység megzavarja a megszokott életét, akkor elkezd imádkozni, és néha még a templomba is betéved, remélve, hogy Isten megsegíti. A zarándokútra egy megrázkódtatás miatt indultam el, túl későn, hiszen már 1984-ben terveztem, hogy felkeresem az öt világvallás meghatározó helyszíneit. Arra voltam kíváncsi, ami összeköti őket. Az átjárás a vallások között szerintem észérvekkel nem feltárható, ez csak spirituális úton közelíthető meg. Végül azért indultam el, mert úgy éreztem, hogy elszakadtam önmagamtól. Fel kellett állnom vezérigazgatói székemből, és elgondolkodnom azon: hol is tartok életemben. Erre a számvetésre nyújtott lehetőséget a zarándokút, amelynek a végén úgy éreztem, hogy megérkeztem önmagamhoz.
– Az út könnyebbé tette-e, hogy lényeges változásokról dönteni tudjon?
– Természetesen az ember úgy tér haza, hogy átrendezi az életét. A reggeli kávé helyett teát fog inni, kevesebbet nézi a televíziót és többet olvas, gyakrabban jár templomba, mindennap részt vesz a reggeli vagy az esti misén. Csak néhányat említettem, de ezek is szinte kivitelezhetetlennek tűntek. Emlékszem, egyszer Ulrich atyát azzal kerestem fel, nincs elég időm arra, hogy naponta 30 percet imádkozzam. Érdeklődtem, hogy mit tegyek. Azt válaszolta: – Nem baj, Feri, akkor imádkozzál egy órát. Javaslata ellentmondásnak tűnik ugyan, de mégis segített. Az El Caminón sok szempontból terveztem átalakítani hétköznapjaimat, de a legnagyobb változás ott ment végbe, ahol nem is gondoltam. Az emberi kapcsolataimban. Fél éven belül elmaradtak azok a barátok, akikkel korábban szórakozni, sörözni jártam. A zarándokút után már nem voltam képes felületes fecsegésre pazarolni az időmet. Emiatt csak azok tartanak ki mellettem, akik valóban szeretnek, és akikkel mélyebb kapcsolatban álltam. Idővel ebben a lélekközösségben sokkal jobban éreztem magam, jobban tudtam a barátokra összpontosítani. A napi ima, a kétszer harminc perc is terhes volt eleinte, de lassan rájöttem, hogy milyen hatalmas kincs van a birtokomban. Az egész napot másképpen indítottam és fejeztem be, mint korábban.
A kincs, amit egy zarándokút után hazavisz az ember, egyszer csak elkezd saját életet élni, s a lelkünkben megfogant új ember egyre inkább kiszorítja a régit.
– És mégis egy keményebb próbatételre vállalkozott.
– Az El Caminónál sokkal nehezebb tibeti, 52 kilométeres zarándoklat 4500 méteren indul. Az út során körbejárjuk a Kailaszát, a keleti vallások szent helyét. A spirituális cél, a Halál Kapuja 6000 méter magasságban van. Valószínűleg azért, mert nincs levegő, nincs oxigén, az ember egy idő után azt sem érzékeli, hogy ki van körülötte. Már az út kezdetén is örültem, ha 10-12 lépést meg tudtam tenni, majd megálltam és megpróbáltam "összegyűjteni" a környezetemben levő oxigénmolekulákat, hogy tovább haladhassak. A saját vizemet sem bírtam vinni. Egy kolostorban kértünk segítséget. 16 éves szerzetes cipelte a teljes poggyászunkat, ami több mint 25 kiló volt, mert közben filmet is forgattunk. A felszerelésünkkel úgy elszaladt, hogy csak a Halál Kapujában találkoztunk. Szerencsénkre a kamera nem merült le, és nem kellett kazettát sem cserélni közben. Négy nap alatt tettük meg az utat, az utolsó kilenc kilométeres szakasz öt-hat órát vett igénybe. Érkezéskor a fiatal szerzetest imáiba merülve találtuk. Amikor magamhoz tértem, ő pedig abbahagyta a meditációt, ma sem tudom, hogy miért, azt kértem tőle, hogy tanítson meg imádkozni. A világ végén élő 16 éves gyermek, aki soha nem hagyta el a kolostort és környékét, rám csodálkozott, és azt válaszolta: – Én nem tudlak téged megtanítani, neked ott kell megtanulnod imádkozni, ahol születtél és felnőttél. Csak abban segíthetek, hogy elmélyítsd azokat az imákat, amelyeket a szüleidtől tanultál. Megdöbbentett, hogy mennyire kézenfekvő, amit mondott, és amit Nyugat- és Közép-Európában kezdünk elfelejteni. Megpróbálunk különböző vallásokat felvenni, és eltávolodunk attól a lelkiségtől, amibe generációkon keresztül gyökeret eresztettünk. Már nem akarjuk megtanulni saját imáinkat, nem akarunk elmenni a saját szertartásainkra, eltaszítjuk magunktól azt a megtartó erőt, amiből a közösség, amihez tartozunk, nemzedékeken át táplálkozott. És azt hangoztatjuk, hogy hiszünk, de a magunk módján, elfogadva azt, amit jónak tartunk, és kidobva a többit. A fiatal szerzetes egyszerű mélységgel megfogalmazott szavai olyan élményt jelentettek számomra, ami a további útjaimon végig elkísért.
– Ilyen tapasztalatok után mi hajtotta tovább? A kíváncsiság vagy a megértés vágya volt az erősebb?
– Ha elindulunk egy befelé vezető úton, már nem lehet megállni. Talán rákényszerítheti az ember magát, de nem érdemes. Innen már csak egy lépés volt a Kék mecset Isztambulban. Egy pénteki szertartás alatt a mecset udvarán imába mélyülő több ezer hívő láttán jöttem rá, hogy aki kifelé néz, csak álmodik, aki befelé pillant, az viszont felébred. A Boszporusz felett a híd című könyvem főszereplője szinte dokumentarista hitelességgel vesz részt a mekkai zarándoklaton, ami keresztények számára tilos. Én is csak Rijadig jutottam el, ahol rengeteg interjút készítettem azokkal, akik a zarándokútról jöttek vagy oda tartottak. A más vallásúnak nemcsak konvertálnia kell, egy közösségtől zarándoklevelet is kell kapnia ahhoz, hogy eljusson Mekkába, egyébként halálbüntetésre számíthat. A közel száz interjúból gyűjtöttem össze azt a hiteles belső erőt, amit a muszlimok számára a mekkai zarándoklat jelent. Még így is a tibeti zarándoklat után egy újabb mély spirituális élménnyel gazdagodtam.
– Az iszlám világ után mi következett? És milyen felismeréssel zárult?
– Egy erdélyi származású, Münchenben élő fényképész története. Őt is nagy tragédia éri. Az El Camino – Az Út című kötetben a sikeres müncheni topmenedzsert a bikafuttatás során egy hatszáz kilós bika temeti maga alá. Olyan esemény, amelyen Pamplonában többször is részt vettem, és szerencsére túléltem. A Boszporusz felett a híd agykutató főszereplője elveszíti a feleségét és azt követően a fiát is. Fiának a halálos ágyán jön rá, hogy nem is tudja, ki az a fiatalember, aki őt az apjának nevezi. A Tibetben a lélek főszereplője egy borász, aki egy korttyal többet ivott a kelleténél, és egy spanyolországi szerpentinen elveszíti az uralmát a gépkocsi fölött, felesége és lánya meghal a balesetben. Egy tibeti kolostorban próbálja megtalálni lelki nyugalmát, és a keleti vallások szent hegyénél kerül annyira közel Jézushoz, hogy a segítségével tovább tud lépni.
– Térjünk vissza a fényképész történetéhez.
– Egy este egy cédulát talál a párnáján: "ne várj", áll rajta. Egy zárkózott ember veszíti el a feleségét. Nincsen kihez fordulnia. Különösen megnehezíti a sorsát, hogy felesége az egyetlen barátjával hagyta el. Ebben a helyzetben kapva kap az ajánlaton, hogy egy kész szöveghez fotókat készítsen Indiában. Ott óhatatlanul elmerül a hindu világban, és megtalálja a saját hitét. Benáreszben, a Gangesz partján, a hinduk szent helyén érez rá arra, hogy az ima segítségével a világmindenség részévé válhat.
A sorozatot a Lélekhez a kulcs című kötet zárja. A sikeres üzletemberre, akinek fogalma sincs arról, hogy családjának milyen gyökerei vannak, édesapja egy Bibliát és egy kulcsot hagy. A Bibliában lapozgatva tűnnek fel az ismeretlen írásjelek, amelyeket egy rabbiiskolát végzett nő segítségével sikerül megfejtenie. Rájön, hogy apja és nagyapja az Ószövetséget Tóraként használta, s lassan felfejti saját családja gyökereit. Isztambulon, Thesszalonikén és Velencén keresztül jut el Granadába, ahonnan a családja származik. Az 1492-es Alhambra Edictummal a keresztény királyok távozásra kényszerítették az Ibériai-félsziget mór és szefárd zsidó lakosságát. A főszereplő ősei Velencén keresztül jutottak el Isztambulig, ahonnan a török csapatokkal érkeztek Erdélybe, Gyulafehérvárra.
– Regényhőseivel különleges utat járt be; milyen érzés volt elérkezni a sorozat végére?
– A célba érkezés nem egy statikus állapot, onnan újra lehet építkezni. Lelkünkben újra be lehet rendezni az életünket. Egy ilyen hosszú úton az ember nem lesz sem buddhista, sem hindu, és muszlim sem, hanem a saját hitében, önazonosságában erősödik meg. Amikor elindultam, már alig emlékeztem arra fiatalemberre, aki szülőföldje elhagyása előtt érezte a frissen vágott fű illatát, és a fenyvesek sóhajából következtetni tudott a másnap reggeli időjárásra, aki a természettel összhangban élt abban a világban, amit Erdélynek nevezünk. Ezt az elfelejtett fiatalembert kellett megtalálnom, ami már az első úton sikerült, de újra meg újra fel kellett töltődnöm, hogy megőrizzem.
– Merre indul el, mit tervez mostanában?
– Jelenleg a Zsolnay család történetéből készülök regényt írni. A Zsolnay-gyár alkotásainak Marosvásárhelyen is gyönyörű példáját láthatjuk. A Kultúrpalota épületkerámiái a pécsi Zsolnay-gyárban készültek.
– Dokumentumregénynek készül, vagy ebben is jelen lesz a fikció?
– Rengeteg dokumentumot tekintettem át, a család tagjain kívül én láthattam először azt a német nyelvű családtörténetet, amelyet a gyáralapító Zsolnay Vilmos lánya, Teréz írt gót betűkkel. 1854–1944 között élt, 90 éves korában halt meg, és szinte az utolsó percig dolgozott a családtörténeten.
– Német származásúak voltak?
– Nem, és mégis németül beszéltek a családban. Zsolnay Vilmos nagyságát abban látom, hogy olyan helyen, ahol sem infrastruktúra, sem nyersanyag, sem szakember nem volt, létrehozott egy világcsodát. Ezért tartom érdemesnek ezzel a témával foglalkozni, no és a Teréz személyisége miatt is, akinek az írásaiból elénk tárul egy emancipált nő, ami a XIX. század második felében európai viszonylatban is ritkaság volt.
– Várjuk a regényt!
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Pellegrini Miklós helyettes főtanfelügyelővel
Nő a non-formális tevékenységek mennyisége és minősége
Pellegrini Miklóssal, az Arad Megyei Tanfelügyelőség helyettes főtanfelügyelőjével arról a nemrég közzétett, sajtónak szánt tájékoztatóról beszélgettünk, melyben az iskolai hálózatok alakulásáról és az egy főre eső támogatás növekedéséről volt szó.
– A tanfelügyelőség legutóbbi tájékoztatójában láttuk, hogy a megyében több óvoda és iskola szűnt meg. Ezek között van magyar, vagy magyar tagozatos intézmény?
– Szerencsére nincs. Ezek kizárólag román nyelvű iskolák. Olyan településekről van szó, amiket a nagyon kicsi gyermeklétszám miatt a helyi tanács nem képes fenntartani. Ilyenkor a gyerekek iskolabusszal utaznak a községközpontba, és ott folytatják tanulmányaikat, ami a kicsi gyerekeknél nem a legjobb megoldás. Vannak viszont olyan helyek is, ahol egyáltalán nincsenek jelentkezők a következő tanévre. Két vagy három év múlva, amennyiben ez változik, az intézményeket újra megnyithatják.
– Az Arad megyei magyar diákok esetében körülbelül hány gyermekről van szó? Hány százalékát képezik a tanulóknak?
– Konkrét adatokkal szolgálhatok azzal kapcsolatban, hogy hányan tanulnak magyarul, de ezek a számok természetesen nem egyeznek a magyar gyermekek számával. Vegyük az óvodásokat. Arad megyében 11 330 óvodást tartunk számon, ebből 662 gyermek (5,84%) tanul magyarul. Elemi osztályokba 19 338 gyermek jár, ebből 801 tanul magyar nyelven, ami 4,14 százalékot jelent. Tovább romlik az arány az általános iskolák esetében, ahol 15 645 gyermekből 596-an tanulnak magyar iskolákban, illetve magyar tagozaton, és ez csak 3,8%. Igazából a líceumról jobb volna nem is beszélni! Egyetlen magyar középiskola van a megyében, a Csiky Gergely Főgimnázium, ahová 269 gyermek jár. Itt a szakiskolásokat nem számolom, csak a középiskolai osztályokat. A megye 13 713 középiskolásaiból ez csak 1, 96%. Az általános tendencia a számok alapján az, hogy a szint növekedésével egyre kevesebben választják a magyar nyelvű oktatást. Vagy azért, mert nincs a környéken magyar iskola, és a gyermek nem akar ingázni, vagy azért, mert a román iskolákat színvonalasabbnak tartják a szülők. Nem akarok belemenni a színvonal tárgyalásába és összehasonlításába, mert az iskolába járó gyerekek motivációja is meghatározza a végkimenetelt. Ahogyan a magyar iskolákban is vannak nagyon jó képességű, lelkiismeretes és szorgalmas diákok, úgy a román iskolákban is vannak lusta vagy iskolakerülő tanulók. És ez a dinamika minden szinten megvan.
– A diáklétszám mellett a tanárok létszámával kapcsolatban is vannak gondok?
– Erre nem tudok egyértelműen válaszolni, mert a minisztérium elkezdett egy olyan folyamatot, melynek célja az iskolában tanítandó tananyagok és óralétszámok átnézése. Készült három változat arra vonatkozólag, hogy egészen nyolcadik osztályig melyik tantárgyat milyen óraszámban kellene tanítani. Jelenleg működik egy nyílt, elektronikus fórum, ahol bárki elmondhatja, melyik tantervet tartja a legjobbnak a három közül. Ezt azért említettem, mert a választott tanterv meghatározza a különböző tantárgyak részarányát. Ha tudnánk pontosan, hogy a következő tanévben melyik tantárgyat hány órában fogják tanítani, akkor pontosabban fel lehetne becsülni, hogy a szaktanárok veszélyben vannak-e vagy sem, tehát hogy kénytelenek lesznek-e több iskolában tanítani, hogy meglegyen a kellő óraszámuk. Ez körülbelül április-májusig húzódik majd. De ha valakinek nem lesz elég órája, akkor a tanfelügyelőség próbál az illető személynek egy általa is elfogadható másik iskolában órákat biztosítani (az iskola tannyelvétől függetlenül). Nem tudjuk, hogy milyen szinten fognak ezek a változások bekövetkezni.
– A három verzió között van olyan is, amelyik egy az egyben kivesz tantárgyakat a tanmenetből?
– Nincs. Ezek az óraszámokra vonatkoznak, az óraszámok eloszlására. A minisztérium inkább azt akarja elérni, hogy a reál, a humán illetve a természettudományokra szakosodó profiloknak legyen külön tantervük, amelyekben a szaktantárgyaknak biztosítanak nagyobb részarányt. Végső soron csak az adott tantárgyak óraszáma változik.
– Szó esett a tájékoztatóban a pénzleosztásokról is, amire szintén rákérdeznék. Változott az egy személyre jutó támogatás összege. Ön szerint ez mire lesz elég, és mire nem?
– Ezt nem tudom pontosan megbecsülni. A változás a következő tanévet is érinti, mert a büdzsé nem tanévre, hanem naptári évre számítódik, és azt nem tudni pontosan, hogy a következő tanévben hány osztály, hány gyermek és hány tanár lesz. Vagyis nem lehet pontos számításokat végezni. Tény viszont, hogy megnövekedett a fejkvóta, ami azt jelenti, hogy minden iskola (abban az esetben is, ha megtartja a jelen pillanatban lévő diáklétszámot) nagyobb mennyiségű pénzhez fog jutni. Egyes helyeken jelenthet akkora pluszt, hogy beilleszkedjenek a kiadásokba, más iskolák esetében nem lesz elég a költségek fedezésére. Következésképpen feltételezem, hogy a 2016-os évben is az fog történni, mint eddig: a kormány gondoskodik arról, hogy a költségvetés újrarendezésénél kiegészítő pénzösszegeket juttasson a megyékhez, illetve a megyebéli tanfelügyelőségekhez, a pénzügyi igazgatóságon keresztül. Azokról az iskolákról beszélek, ahol mindent megtettek, hogy beilleszkedjenek a keretbe, de a gyermeklétszám miatt ez nem valósulhat meg.
– Vagyis a tanárokon és diákokon kívül a kisegítő személyzet munkahelye is ezek függvényében alakul?
– Természetesen. Talán szeptemberben vagy októberben jelent meg egy miniszteri rendelet (esetleg kormányrendelet, ebben a kontextusban lényegtelen), mely újrarendezi az iskolákban a normatívákat, melyek alapján az intézményekbe kisegítő személyzetet lehet felvenni. Ezek olyan szabályzatok, amik 1997-es kiírások szerint működnek, ami nyilván tarthatatlan helyzet. Azóta rengeteg dolog változott, és 2011-től új tanügyi törvényünk van, vagyis a szabályzatoknak a valósághoz semmi közük nincs. A probléma napirendre került, de a szakszervezetek, és a talán közvélemény nyomására is, elhalasztódott. Elsietettnek tűnt, mert nem volt kellő mértékben átgondolva, hogy az új normatíváknak milyen gyakorlati következményei lesznek – a tervezett leépítések során emberek munka nélkül maradhattak volna. Következésképpen az a döntés született, hogy elhalasztódik az új normatíva-rendszer életbeléptetése a 2016-os év elejére. Magyarán mondva arra számítunk, hogy hamarosan elindul a folyamat, melynek során minden iskola újraszámolja, hogy hány kisegítő alkalmazottra van joga, és akkor tudjuk pontosan elbírálni azt, hogy elegen vagyunk-e, túl sokan, vagy túl kevesen.
– Lehetséges, hogy néhol túl sokan lesznek?
– Körülnézve, lesznek olyan iskolák – iskolákat mondok, de valójában az óvodákra is gondolok –, ahol túl sok az alkalmazott, mindazonáltal mindenki arra panaszkodik, hogy túl kevés a kiegészítő személyzet. Talán lesz intézet, ahol kicsit sokan vannak, az iskolák nagy részében viszont kevés a kisegítő személyzet: nincs elég takarító, karbantartó, nincsenek fűtők, és azok a személyek sincsenek elegendően, akik a tanításban is besegítenek. Gondolok itt könyvtárosokra, laboránsokra, informatikusokra, könyvelőkre stb. Tehát számítunk arra, hogy a 2016-os év hoz majd változásokat. Hogy a rendszernek ezek mennyire lesznek elfogadhatóak, azt most nem tudom megítélni, csak egy tervezetről van szó, ami nincs még életbe léptetve. Gyakorlatilag az iskolák még nem számolták ki, hogy ez mennyire fogja érinteni őket, de az elhalasztott rendelet néhány pontja feltehetőleg változik, tehát nem is lett volna értelme számolgatni. 
Meg kell szólítani a megye pedagógusait
– Pellegrini Miklós január elsejétől nem csak helyette főtanfelügyelő, hanem az Arad Megyei RMPSZ ((Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) új elnöke is. Az eddig folytatott tevékenységek mellett szervezőként is rést kell vennie a szövetség más, országos rendezvényein is. Mikor történt a kinevezés?
– Gyakorlatilag január elsején lépett érvénybe a mandátum, a választás novemberben volt, de akkor csak a döntés született, miszerint az RMPSZ aradi szerveztében változás lesz. Matekovits Mihály tanár úr életkorára hivatkozva kifejezte lemondási óhaját, viszont továbbra is számítunk segítségére és hatalmas tapasztalatára. Nem véletlenül maradt tiszteletbeli elnöke a szervezetnek. Éppen a napokban történt az iratok módosítása és a szervezet átvétele. Akkor az új vezetés arról is egyeztetett, hogy miket lát változtatandónak, és hogy miket tartana meg jelenlegi formájában. Pontos célkitűzésrendszert február végéig próbálunk elkészíteni, ahol kisebb időintervallumokra lebontva látjuk majd a terveinket idénre nézve.
– Mi az, amiről biztosan tudni, hogy sor kerül rá?
– Megvizsgáljuk anyagi kereteinket és azt, hogy a rendelkezésre álló összeget miként lehetne a leghatékonyabban befektetni. Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy kielemezzük a megye tevékenységét a szövetség országos tevékenységének szempontjából. Mindenben, ami minket érint, természetesen részt veszünk: a Szülőföldön magyarul programban továbbra is ott leszünk, a tanárok továbbképző programjaiban feltétlenül részt szeretnénk venni, továbbra is működtetnénk az aradi pedagógusok könyvtárát, és általában véve javítani szeretnénk a pedagógusok közötti összefogást. Természetesen lesznek olyan projektek, mint a csángó gyerekek magyar nyelven való tanítása, amiben nem tudunk érdemben részt venni, de a többi, országos szintű megmozdulásoknál ott leszünk. Ilyen az új tanévkezdés megszervezése és lebonyolítása, amire idén valószínűleg Sepsiszentgyörgyön kerül sor. Ezzel az RMPSZ fennállásának 25. évfordulóját is megünnepelnénk. Itt nemcsak formálisan jelennénk meg, hanem a szervezőmunkába is beszállnánk.
– Az újítások milyen változásokat hoznak a pedagógusokkal való kapcsolattartásban?
– Mindenképpen meg kell szólítanunk az aradi pedagógusokat, ismernünk kell az elvárásaikat, illetve, hogy az általunk képzelt elvárásokhoz képest vannak-e egyéb igények. Az majd kiderül, hogy ez milyen formában történik. De ennek csak akkor van értelme, ha az, amit produkálni tudunk, valóban kielégíti a felhasználók elvárásait. Erre azért van szükség, mert én nem tudom elképzelni, hogy a simonyifalvi kollégáink milyen formában igényelnék az RMPSZ támogatását. Nagyjából ezekkel a tervekkel indulunk neki az évnek.
– Az adminisztratív ügyektől kicsit eltekintve azt szeretném megkérdezni: Ön hogy értékelné az elmúlt tanévet a pedagógusok és a diákok munkájának szempontjából?
– Az elmúlt tanév aránylag nyugodt periódus volt. A tanári kar túlnyomó többsége, a diákokkal együtt, elvégezte a rábízott munkát, bizonyos minőségben. Az év végi vizsgák azt mutatják, hogy statisztikailag beilleszkedünk az országos átlagba. Továbbra is igaz az, hogy van bizonyos eltolódás a középszerűség és a rosszabb eredmények felé, tehát meghaladja az átlagot azok száma, akik képességeiken alul teljesítenek, de ez mindig is így volt, és valószínűleg így is marad. Az érettségi vizsgán használt kamerás megfigyelési módszert megszokták már a diákok, tehát ez nem okoz problémát. Mindazonáltal, a tavalyi vizsgákon volt hat vagy hét diák, akit ki kellett zárni, mert dolgozatukban jelnek minősíthető elemeket fedeztek fel a javítók. Arra kell törekednünk, hogy a vizsgák legyenek tiszták, és mindenki számára egyforma lehetőséget biztosítsanak. Talán nem állunk ugyanilyen jól a nyolcadikosok záróvizsgájánál, bár ott is elég nagy a szigorúság, de talán nem akkora, mint az érettségin, amit a közvélemény is fontosabbnak tart. Itt is volt újdonság: a záróvizsga eredménye többet nyomott a latban, mint eddig (a záróvizsga átlaga a felvételi jegy 50%-át tette ki).
– Lehet, hogy sokan azért próbálnak inkább csalni, mert nem érzik magukat képesnek a megkövetelt adatmennyiség elsajátítására? 
– A diákok túlterheltsége valóban probléma. A tananyagok sok esetben túlzsúfoltak, nagyon sok a felesleges vagy idejétmúlt információ, mellyel a tankönyveik tele vannak. El kéne szakadni attól a módszertől, mely a gyerekeket lexikonokká akarja nevelni, régi divat a memóriára alapozott oktatás. Nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk a hasznos tudás átadására, tehát a kompetencia alapú nevelésre, de ehhez nagyon sok lépést kell megtennünk. Szerencsére növekszik a mennyisége és minősége a non-formális tevékenységeknek. Ezek olyan módszerek, melyek szakítanak a „padban ülős” hagyománnyal, ehelyett olyan tartalommal és minőséggel bírnak, melyeket szeretnénk minél nagyobb körben elterjeszteni. Ilyen tevékenységek során a gyerekek különböző élethelyzetekben szerezhetnek reális tapasztalatokat. Tanulnak, viszont nem úgy, ahogyan azt a szó klasszikus értelmében gondolnánk. Számtalan, nevelő jellegű projekt volt tavaly, sok nemzetközi kapcsolattal is rendelkeznek aradi és megyei iskolák. A diákok viszonylag nagy része tapasztalhatta meg a dolgok állását más országokban: a tanmenetet, a hangulatot, a kultúrát. Ezek természetesen segítenek a nyelvtanulás procedúráiban is.
– Mondana pár szót összegzésképpen?
– Összegezve, egy olyan tanévet zártunk, amely nem hozott különösebb irányváltoztatást, és a minőség rovására sem írhattunk semmit. Egy lassú fejlődésnek vagyunk a szemtanúi. Ami aggasztja a közvéleményt (és sok esetben minket is), az a munkánk néhány vetületére vonatkozó rendszer bonyolultsága, magyarán sokszor nagyon nehezen lehet helyes utat találni a szabályzatok között. Vannak viszont olyan helyzetek is, ahol éppen a normatívák hiánya miatt nem tudjuk azt a szintet hozni, amit a társadalom tőlünk elvár. Itt első helyen a dolgok pénzügyi vetületét kell említenem. Bizakodunk benne, hogy az ország gazdasági helyzete megengedi, és lesz politikai akarat is, és a dolgok jó irányba fejlődnek majd.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én is köszönöm! 
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Olasz Angéla és Csanádi János laudációja
Halkan és szerényen, tudásuk legjavát nyújtva
Megtelt a Kamaraszínház nézőtere pénteken, január 22-én. A Kölcsey Egyesület minden évben a Magyar Kultúra Napján adja át a Kölcsey-díjat két olyan embernek, akik egész életükben a magyarságért, a magyar értékekért, a kultúráért küzdöttek. Az ünnepélyes hangulatban telt rendezvény legelső mozzanata nemzeti imánk eléneklése volt. Rögtön ezután Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte a jelenlévőket. Utána felszólalt Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke és Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke. A díjak átadása után Bognár Levente, Arad alpolgármestere is megosztott néhány gondolatot. Beszédeikben a felszólalók leginkább magyarságunk, kultúránk megőrzését emelték ki.
Éppen e két dologgal jellemezhető a két díjazott, Olasz Angéla és Csanádi János életútja. A díjak átvételekor mindkét kitüntetettet vastapssal ünnepelte a közönség, melynek soraiban a két nyugalmazott tanár kollégái, ismerősei, rokonai és volt tanítványai is jelen voltak.
Olasz Angéla történelemtanár laudációját Hadnagy Éva, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatónője tartotta. 
„Amikor megtudtam, hogy engem ért az a megtisztelő feladat, hogy Olasz Angéla, volt tanárom, kollegám és remélem, nem bántom meg vele, ha azt mondom, kedves barátom munkásságát méltassam, mi tagadás, kissé megszeppentem. Hogy lehet röviden összefoglalni egy teljes életutat, amelynek minden perce, minden pillanata a tanítás, a nevelés, a diákok, az iskola szolgálatában telt? És telik még ma is, a közösség, történelmi és kulturális múltunk megőrzésének szolgálatában.
Olasz Angéla történelem szakos tanárnő 43 évet töltött a tanári pályán, 21 évet falun, Tornyán és Kisiratoson. Először Kisiratoson találkoztunk: én mint nyolcadikos diák és ő mint lelkes, diákok és szülők által nagy-nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő fiatal tanárnő, aki időt és energiát nem sajnálva készítette fel a diákokat a különféle versenyekre és előadásokra.
Az 1990-es év közelebb hozta őt ahhoz az iskolához, amelynek elődjében a 3-as számú Középiskolában eltöltött évek érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy történelem tanár legyen. Ismerve a mai fiatalok iskolához való viszonyát, engem még ma is meglep az a szeretet, alázat, amellyel a tanárnő mesél a volt iskolájáról, és az a lelkesedés, amellyel 22 éven keresztül dolgozott, tanított az 1-es számú általános iskola és a Csiky Gergely Főgimnázium osztályaiban több éven keresztül úgy, hogy mindkét intézményben osztályfőnök is volt egyben.
Saját szavai szerint „Nem vágytam többre, minthogy testtel és lélekkel tanári feladataimnak élhessek. Mert számomra ragyogó szemű tanítványaim szeretete, a szülők tisztelete, kollegáim megbecsülése mindvégig többet ért bármilyen kitüntetésnél.”
Pedig ilyenben is volt része, hiszen 2000-ben a Márki Sándor-díj, 2000-ben és 2004-ben a Megyei Tanfelügyelőség Érdemoklevelének boldog tulajdonosa lett, 2002-ben a Wieser Tibor Alap, 2013-ban pedig a Honismereti Szövetség elismerésében részesült.
És mégis, legféltettebb kincsei azok a fotók, felvételek, amelyek a különböző vetélkedőkön győzelmet aratott csapatokról, vagy az általa betanított műsorokban sikeresen szereplő diákjairól készültek. Pécs, Szeged, Nagymaros, Zagyvarékas, Mesztegnyő közönsége az aradi diákok sikeres bemutatkozásaiból alkothatott képet arról, hogyan ápoljuk mi, Arad megyeiek, a magyar kulturális értékeket és a történelmi hagyományokat.
„Gyémántjaim csiszolását lehetőségem szerint folytattam, folytatom és folytatni is fogom, amíg erőm engedi.”– mondta a tanárnő nyugdíjaztatásakor, és azóta is töretlen lelkesedéssel és töretlen  hittel  készít fel diákokat versenyekre, előadásokra, vesz részt szervezőként vagy a zsűriben számos, a Csikyben tartott rendezvényen, versenyen. Az Alma Mater Alapítvány által szervezett Véndiák-találkozón vagy a  március 15-i ünnepségeken előadott műsorai pedig mélyen megdobogtatják a résztvevők szívét.
Olasz Angéla nyílt történelem óráit a Csiky testvériskoláinak diákjai és pedagógusai is ismerik, ezeken a tanárnő rendíthetetlen elhivatottsággal, „Arad szeretettel” mutatja be városunk építészeti örökségét és gazdag történelmi múltunk helyszíneit.
Azt talán meg sem kellene említenem, hogy még ma is az a Csikys tanár, akire bármikor számíthatunk, ha helyettesíteni kell, ha diákokat kell versenyre kísérni, ha segíteni kell bármiféle szervezői munkában. Olasz Angéla az az ember, aki folyton tevékenykedik. Teszi ezt halkan és szerényen, tudásának és szeretetének legjavát nyújtva, az aradi magyar iskola és az aradi magyar közösség szolgálatában.
1. Évente kerül megrendezésre Mesztegnyőn a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozó, amelyen Olasz Angéla vezetésével 11 éve vesznek részt aradi diákok, fiatalok, s minden augusztus 20-dikán nagy sikerrel mutatják be a szülőföld és az anyanyelv szeretetéről, magyarságunk megőrzéséről szóló műsoraikat.  
2. A tanárnő által felkészített diákok több éve mutatnak be helytörténeti és iskolatörténethez kapcsolódó dolgozatokat, legutóbb a Horgoson szervezett Ifjúsági Honismereti Konferencián.
3. Részt vesz a budapesti központú Honismereti Szövetség munkájában, a nyári akadémiákon, amelynek résztvevőit egy Arad megyei kiránduláson ismertette meg vidékünk értékeivel, de konferenciákon és szekcióüléseken részletesen tájékoztatja a Szövetséget a hon- és népismeret aradi eredményeiről. (Legutóbb Szegeden 2015-ben).
4. Történelmi előadásait hallgathatták az érdeklődők a Partium és Bánsági Műemlékvédő Társaság konferenciáin, a Hagyományőrző Polgárok Egyesületének rendezvényein, Mesztegnyőn, a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozón.
5. Írásai különböző folyóiratokban és kötetekben jelennek meg: munkatársa volt a Havi Szemlének, a Partiumnak, a vajdasági Bács ország című lapnak. Publikált a Honismeret, a megtartó erő és a 90 éves az iskolánk című kötetekben is. 
Eötvös József szavaival jellemezném munkásságát: „Életünk égő szövétnekhez hasonló, amely hol lassabban, hol sebesebben, de szüntelenül fogy. Boldog, ki midőn létének e mulandóságára gondol, azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított.” – Angéla, te sokaknak világítottál, és világítasz még most is!
Gratulálok a Kölcsey-díjhoz, tartós egészséget és számos, sikerekben gazdag évet kívánok! Tudom, hogy az az ember, aki végigkísért életed fontos állomásain, de most nem lehet itt köztünk, ott fenn, a jobbik világban, most nagyon büszke rád!” 
Csanádi János irodalomtanár laudációját Ujj János nyugalmazott tanár, helytörténész tartotta.
„A régebbi generációk számára alma materünk igen erős összetartó erővel bírt. Szó szerint értve: az egész iskola egy emberként szurkolt sportcsapatainknak, képviselőinknek a ki mit tud versenyeken, tapsolt népi táncegyüttesünknek a városi, rajoni, tartományi fellépéseken. Sok százan nézték végig évzáró előadásainkat az iskola udvarán vagy egy standionban.
Ez az összetartás azóta is megmaradt: még most is számon tartjuk egymás sorsát, büszkék vagyunk mindegyikünk (és családtagjaink) sikerére. És rendszeresen találkozunk is, nem csak kerek évfordulók alkalmával.
E bevezető után talán nem tűnik dicsekvésnek, ha elmondom, hogy milyen „feldobott” vagyok ma, amikor egykori iskola- és osztálytársam, barátom, volt pedagóguskollégám (mondhatnám céhtársam), halálunkig harcostársam laudációját olvashatom fel. Immár másodszor, mert 2004-ben, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjának odaítélésekor is nekem jutott a megtiszteltetés, hogy az akkor kitüntetett Csanádi Jánost laudálhassam. 
Az ilyen értékelő szövegben most következne a születési helye és dátuma, iskoláinak, karrierjének ismertetése. Engedjék meg, hogy eltérjek ettől, ne évszámokkal töltsem az Önök fejét. Ha megkérdeznénk egykori zerindi, később aradi osztálytársait a volt Magyar Vegyes Líceumból, majd 3-as sz. középiskolából (a teremben is akadnak néhányan), avagy volt kollégáit a tanári karból, milyen emlékeik maradtak meg róla, valószínűleg a szorgalma, felkészültsége mellett mindenki a szerénységét emelné ki. Csendesen meghúzódott, mint az erdei ibolya az öles fák árnyékában – fogalmazta volna róla egy jó tollú (ma már nem divatos) romantikus regényíró a 19. század második felében.
Én az előzőekhez még mindenképpen hozzátenném a szülőföldje szeretetét. Azt, hogy az aradi középiskola elvégzését követően hazament tanítani. Mert a nagyzerindi iskolának éppen szüksége volt anyanyelvet oktató tanárra. Akkoriban ugyanis a Fekete Körös partján még olyan bő volt a gyermekáldás, hogy párhuzamos osztályokat indíthattak. Nagyzerindi, feketegyarmati, anti diákok százaival szerettette meg az anyanyelvű irodalmat. S a tanítással párhuzamosan elvégezte az egyetemet, magyar szakos tanári diplomát szerzett. Igaz, szülőfalujában egy olyan jó pedagógus közösségbe csöppent, amelynek tagjai egy irányba húzták a település képzeletbeli szekerét: a tanári kar állt össze begyűjteni a helységben a megmaradt néprajzi tárgyakat, ugyanott létrehozták az ország első falusi képtárát, megalakították a citerazenekart, a dal- és tánccsoportot, majd az Olosz Lajos Irodalmi Kört.
Csanádi János kapcsolatot teremtett a Körösköz legjelentősebb költőjével, Olosz Lajossal, majd halála után irányította, a mai napig szívügyének tekinti emlékének ápolását. Az 1991-es Olosz-centenárium alkalmával hat emlékoldalt közölt. Összegyűjtötte, és Szeplőtelen oltár címmel sajtó alá rendezte a poéta istenes verseit, válogatta és bevezető tanulmányt írt a költő 200 „remeklését” tartalmazó Percek közt virágok című kötetéhez, de a költő értékes információkat tartalmazó lágerlevelezéséből is összeállított egy kötetnyit. 
Valakinek (talán a Fennvalónak) a sugallatára szülőhelyén elsőként folklórgyűjtésbe is belekezdett. Neki köszönhető, hogy megyénkből a pécskai és környékbéli (Kálmány Lajos, majd Bölöni Sándor és Gulácsi Zoltán) és kisiratosi (Kovács Ferenc) folklórgyűjtemény megjelenését követően a Körös-mente folklórhagyománya is közkinccsé válhatott Bús gerlice csengő hangja (1998) címmel. Nem egyedüli kiadványa e műfajban!
Tevékenysége elismeréseként a már említett Fényes Elek-díjon kívül megkapta az RMPSZ megyei szervezetének Márki Sándor-díját, a Megyei Tanfelügyelőség Ioan Slavici- és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Árpád-díját. Az EMKE országos szervezete pedig a Kun Kocsárd-díjat adományozta neki.
Mikor nyugállományba vonult, bizony sokan sajnálkoztak, hogy Csanádi János a megyében csak egy volt. Tanár, irodalomtörténész, folklórgyűjtő, kultúraszervező egy személyben. Én hozzáteszem: és egy van! Mert a nyugdíjas éveiben sem tette le a lantot, most is tevékeny, vezeti az erdőhegyi Körösmente Irodalmi Kört, rendszeresen állít össze irodalmi és megemlékező műsorokat, írogatja és közölgeti kutatásainak eredményeit a különböző lapokban, évkönyvekben. Ahogyan ereje, egészségi állapota engedi. Reményeik Sándort idézve: „ahogy lehet”. Adja a Mindenható, hogy sokáig tehesse. 
Őszintén gratulálok neki a Kölcsey-díjhoz.” 
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)