Szőcs Géza: Válogatott versek ( Székely Könyvtár)
Ennyire készen, ennyire teljes fegyverzetben kevesen érkeztek az irodalomba, mint ő. Nála mintha már a kezdet kezdetétől készen lett volna minden: a világ, a nyelv, a szereplők; be volt népesítve a táj, megvoltak a díszletek, a hegyek, a völgyek, a folyók, a patakok, minden megvolt. És megvoltak a szerepek, a monológok, a helyzetek, a jelenetek. És mindennek már neve is volt; nem kellett nevet adni semminek, mert ő már mindent megnevezett.
Nem sok ilyen jelentkezés volt az elmúlt fél évszázadban az irodalomban. Mintha ő találta volna fel ezt a versnyelvet is, a semmiből, valami teljesen újat, valami teljesen mást. Hiába keresnők első versesköteteiben a nagy elődök hangját, mert sehol senkit nem találunk, senkire rá nem ismerünk. Szőcs Géza, ő Szőcs Géza volt.
Úgy lépett be az irodalomba – ahogy barátja, Zalán mondja –, hogy leütött egy alaphangot, és azután már semmi más dolga nem akadt, mint variálni ezt az alaphangot. Mindenesetre, ha most, az új évezred második évtizedének közepén valaki a magyar irodalomban két ilyen verseskötettel jelentkezne egymás után, és tegyük fel, huszonhárom és huszonöt évesen, mint ő a Kilátótorony és környéke, valamint a Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás című kötettel, elalélnának az örömtől a kritikusok, aztán kikiáltanák nagynak, bárminek, és el nem kerülhetné az azonnali kanonizálást, röpke év alatt a mindenféle díjakat, és így tovább.
Vegyük elő, és olvassuk csak újra ezt a két könyvet, Szőcs Géza – szerintem mindmáig – két legkiemelkedőbb teljesítményét (versben), és olvassuk újra, aprólékosan, elejétől végéig. Semmi avíttság, semmi rárakódott por, semmi, az évekkel ráterhelődött koszmó, semmi, semmi: friss, könnyed, játékos, humoros, játszi könnyedséggel brillírozó, nagyszerű teljesítmény mindkettő. És nincsenek benne üresjáratok, nincsenek benne elavult verssorok, -szakok, egyáltalán, az összes úgy, ahogy van: erőteljes, fontos és jelentős, mintha nem is ezelőtt negyven évvel tették volna le az asztalra, az olvasó asztalára őket. Elképzelem a könyv akkori szerkesztőjét/szerkesztőit: micsoda öröm lehetett, amikor beállított ez a fiatalember a hóna alatt ezekkel a kéziratokkal. Sok ilyet kívánna magának mindenik szerkesztő. Számomra szinte újraélhető volt ez az élmény most, február közepén-végén, amikor a Székely Könyvtár sorozat következő (rám eső) verses darabját (kötetét) szerkeszthettem. Mert nem túl sok alkalommal találkozik az ember olyan jellegű életművel, ami több mint negyven év távlatából is ennyire megérintse, s ami neki ekkora (nagy) örömet, elégtételt és élvezetet jelentsen. Pár évvel azelőtt (pontosabban az Sz. G.-kötetek megjelenése előtt hat évvel) írt Petri György a Magyarázatok M. számára című kötetében A szerelmi költészet nehézségeiről. Szőcs Géza meg úgy végigzongorázik, olyan könnyed eleganciával (hat év múlva!), ha kell rímes-ritmusos versben, ha kell szabad versben, vagy ha úgy gondolja, a kettő kombinálásával a szerelmes verseken is, hogy ragyog az ember a gyönyörűségtől. Nagy költészet és nagy költő képes ilyesmire csak, hogy szerelmes versben, nem szerelmes versben, mindenütt, minden a helyén legyen: semmi erőltetettség, fölösleg, sallang, vegytiszta, kitűnő líra csak. Csak? Igen. És ennyi elég is, azt hiszem.
Fekete Vince
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ingyenkönyvek a Rukkolán
Cserepont az antikváriumban
Mostantól könnyebben cserélhetnek a virtuális térben valóságos, papír alapú könyveket az olvasni szerető marosvásárhelyiek. A Magyarországon jól ismert internetes könyvcsere- szolgáltatás, a négy éve működő Rukkola üzemeltetői a határon túliak széles érdeklődését látva május 10-én rukkola.ro néven indították el az erdélyi honlapot. A Rukkola lényege, hogy a felhasználó saját könyvtárából ajánlhat fel kiadványokat, ezáltal pedig pontokat gyűjthet. A pontok birtokában ingyen lehet válogatni mások feltöltött könyvei közül. A tulajdonképpeni csere személyesen, postai úton, illetve az úgynevezett Happonton, azaz csereponton történik, miután a felhasználók felvették egymással a kapcsolatot. Az esetleges csalók kiszűrése érdekében a felhasználók utólag értékelhetik is egymást.
A 2012-es indulás óta a felhasználók száma meghaladta a 33 ezret. Sok erdélyi könyvbarát is csatlakozott az oldalhoz, akik rendszeres heti transzferrel oldották meg a könyvek szállítását Magyarországra és vissza. Számukra jelentősen leegyszerűsítődik a folyamat az erdélyi honlap létrehozásával, illetve az új cserepontok működtetésével.
A rukkola.ro honlapon már beindult a cserefolyamat, a bejelentkezők számos szépirodalmi műből, ifjúsági és meseregényből válogathatnak. Erdélyben három cserepont működik, az egyik közülük Marosvásárhelyen, az Arató utca 6. szám alatti Góbé Antikváriumban. Itt hagyhatják és innen vihetik el az elcserélt kiadványokat a Rukkola felhasználói. Amint azt Molnár József antikváriustól megtudtuk, egyelőre még nem jelentkeztek könyvcserélők, valószínűleg sokan nem tudnak még erről a lehetőségről. Molnár Józsefet arról is megkérdeztük, mennyire van kereslet az antikváriumi könyvek iránt.
– Akárcsak a használt ruhák esetében, folyamatosan nő a kereslet. Az egyetemisták rendszerint szakkönyveket vesznek, a felnőttek szépirodalmi művekből és meséskönyvekből válogatnak. Számos könyv már négy-öt lejért kapható. Az átlagvásárló rendszerint 15–20 lejt költ el, ennyiért négy-öt könyvet is hazavihet – tudtuk meg az antikváriustól.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Szent István-mellszobor Németóváron
Ez a cím talán nem kelti fel eléggé az olvasók figyelmét. Próbáljuk másképpen: Marosvásárhelyi műalkotás Ausztriában! Így a felkiáltójel is indokolt. Nem gyakori az ilyen szoboravatás. Ma a Duna-közeli kis osztrák településen, Bad Deutsch-Altenburgban ez történik. Hunyadi László vásárhelyi szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja örülhet annak, hogy leleplezik egyik legszebb műve, a Szent István-mellszobor műkő változatát. A szobor már pár napja kijelölt helyén, a németóvári temető szomszédságában, gondozott parkban patinás talapzaton, két nagy terméskő között áll. A karcsú talapzat előlapján kétnyelvű felirat: Szent István, templomalapító magyar király – Sankt Stephan, ungarischer könig kirkchengründer – 1028. A szoborállítást és az avatóünnepséget az Europa Club Bécsi Magyar Kultúregyesület kezdeményezte, szorgalmazta, a községgel, Bad Deutsch-Altenburggal együttműködve. Szoboravatás után a Nemzetközi Duna Filharmónia ad gálakoncertet az ottani Boldogságos Szűz Mária- templomban (Marienkirche). A dombra épített műemlék templomot Szent István alapította 1028-ban. Az ősi Mária-szentély létrejöttéhez két legenda is kapcsolódik, ezek kissé el is bizonytalanítják a dátumot, de minderről bővebben tájékoztat a szoboravatásra összeállított emlékfüzet. Tény, hogy a település és híres temploma hamar zarándokhellyé vált, és gazdagon kínálta a magyar vonatkozású emlékeket is. Az idő és a történelmi viszontagságok megviselték, megtizedelték a szent hajlék kincseit, a bizánci eredetű oltárképet s a színes ólomüveg ablakokat is. Szent István és fia, Imre portréja is csak másolatban maradt fenn, de a templom ma is méltó a csodálatra. És immár hozzánk is közvetlenebbül kötődik, hiszen jó tudni, hogy nagy királyunk emlékműve városunk Magyar Örökség díjas díszpolgárának tehetségéről is hírt ad a világnak. A műkő köztéri alkotást Bozóki István kőfaragó öntötte.
Három a tárlat...
Nem a növekvést, gyarapodást sejtető bűvös szám, a 3-as misztikája vetíti előre a folytatást, a kiállítás pozitívumai teszik egyértelművé, hogy a Barabás Miklós Céh Maros megyei csoportja hosszú távon szeretné éreztetni jelenlétét Marosvásárhely művészeti életében. Háromszori jelentkezés alapján hagyományról még nem beszélhetünk, de arról igen, hogy adottak a lehetőségek e szép erdélyi tradíció, a közös BMC-s bemutatkozás meghonosítására a városban. Mindenekelőtt van egy közel harminc tagot számláló és tovább bővíthető értékes csapat, amelyet most már annyira lázba tudott hozni az esemény, hogy nem csak a jó hangulatú megnyitót, a kiállításrendező folyamatot is alkotói zsongás jellemezte. Annak idején, a BMC első időszakának visszhangos, nagy tárlatain Kolozsvár után Marosvásárhely képviseltette magát az alkotók legnépesebb csoportjával. Pedig akkor Vásárhelyt még nem tekintették "képvárosnak". Érthető, hogy ma, amikor a helyi kulturális pezsgés a képzőművészetnek is sokat köszönhet, az itteni céhtagok is úgy érezték, jó lenne, ha úgy, mint kolozsvári társaik, ők is évente csoportosan közönség elé lépnének. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány karolta fel az ügyet, a népszerű Bernády Ház földszinti galériái látják vendégül a tavaszi seregszemlére beadott alkotásokat.
A Maros megyei BMC-csoport vezetője, Kákonyi Csilla festőművész, aki férjével, Bálint Zsigmond fotóművésszel együtt vállalja fel a szervezés dandárját, szándékaikról így vall: "Mivel napjainkban nem állnak mellettünk Bánffy Miklóshoz, Kemény Jánoshoz mérhető támogatók, a fennmaradáshoz egyetlen eszközünk az összefogás lehet. Fontos, hogy kiállításokon megnyilvánulva hírt adjunk magunkról, és tudjanak rólunk. Nagyszerű dolog az összefogás, nagy erőt jelenthet. Megmutathatja, hogy a képzőművészet milyen nagy hatalom lehet, mekkora értéket képvisel.
Régiónként csoportosulva könnyebb kiállításokat rendezni, mint ha a teljes erdélyi tagságot próbálnánk megmozgatni. Így jött létre a BMC Maros megyei csoportja is, és hála a Bernády Háznak, immár három éve közös kiállításokon mutatjuk be a helyi közönségnek legújabb törekvéseinket, eredményeinket".
Érték és mérték, számszerűség és minőség tekintetében e harmadik kiállításon a legnyilvánvalóbb az előrelépés. A tárlatlátogatók is jól érzékelhetik: mindenik művész hangsúlyozottan szem előtt tartotta ezt a tendenciát. Huszonöt markáns alkotóegyéniség több mint félszáz műve látható a falakon, állványokon. Más-más életkorú, szellemiségű, irányultságú művészemberek, műfaji és sok egyéb szempontból is különböznek egymástól. Amiben egységesek, az a művészi igényesség iránti elkötelezettség. Mindannyian azt vallják: a név, a Barabás Miklós Céh rangja, hírneve kötelez. Ebben nem különbözik egymástól a tárlat legidősebb résztvevője, a kilencvenhez közeledő Kolozsvári Puskás Sándor, vagy a legifjabb kiállító, Makkai István sem. De ugyanez érvényes, ha a klasszikus szépségideál jegyében dolgozó Bálint Károlyt és a land-artot képviselő Pokorny Attilát hozzuk szóba. Nem véletlen, hogy szobrászokhoz fordultunk példákért. A tárlat tanúsága szerint szobrászatban a legerősebb a megye BMC-csoportja, tizenketten képviselik a plasztikát. Persze, festői remeklésekkel is bőven találkozunk a tárlaton. És újra legjobb színvonalukon jelentkeztek a textilművészek. Hiányok a grafikánál mutatkoznak. Hátha az a fokozott érdeklődés, amit a Céhen kívüli alkotók tanúsítottak a kiállítás iránt, segít majd az elkövetkezendőkben ilyen vonatkozásban is kiegyensúlyozni a véletlenszerűen kialakult műfaji aránytalanságot. Az alkotók sorait ritkítja az elmúlás. E kiállítás a nemrég elhunyt Fekete Zsoltnak is emléket állít. De az igazi tehetségek előtt a BMC ajtaja nyitva, remélhető, hogy fiatalok új raja lép be rajta nemsokára.
Ez már újabb dimenziók előrevetítése. A mostani tárlat viszont a bizonyosság: önmaguk művészi igazságát jól kimunkált eljárásokkal, érzelemdúsan érvényre juttató alkotók művei ragadják meg a nézők figyelmét. Múltat és jelent, valóságos és álomvilágot, tudást és fantáziát szervesen egybefon, térben és időben szabadon csapongó látványt tár elénk a felkínált anyag. Emberi mélységek és égi magasságok, természeti szépségek és jelképpé nemesült látomások, mesés pillanatok és varázsos hangulatok, távoli korok üzenetei és mai aggodalmak, kedves ismerősök és ismeretlenek öltenek alakot, szólítanak meg lenyűgöző színharmóniákba, ötletes, frappáns formákba öltöztetett festményeken, szobrokon, textíliákon, fotókon. Így hát e sorok írója különösebben meg sem lepődött, amikor talán az egyik munkacímtől is indíttatva, a galéria csendjében egy általa ritkán hangoztatott mondatot vélt hallani: angyal szállt el a Ház fölött. Nem csodálkoznék, ha valamelyik délelőtt, vagy éppen a múzeumok mai éjszakáján a kiállításnézés nyugalmában mások is hasonló pillanatot élnének át. (N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Szent Erzsébet ereklyéi a Millenniumi templomban
„Tanuljunk tőle irgalmasságot, jóságot és szeretetet”
Május 18-án, szerdán Erdélyi körútja harmadik állomására, Temesvárra érkezett Árpád-házi Szent Erzsébet ereklyéje. Az ereklyét Böjte Csaba ferences szerzetes hozta el Temesvárra régi osztálytársa, Kapor János gyárvárosi plébános meghívására és a Magyarok Nagyasszonya templomban több száz hívő fogadta imádságos szeretettel, énekléssel a drága kincset. A szentmise előtt a nagyszalontai Béke Királynője gyermekotthon lakói, Csaba testvér „gyermekei” elevenítették fel Szent Erzsébet életének néhány fontos mozzanatát.
Az ereklye fogadására megtartott ünnepi szentmisét Böjte Csaba ferences szerzetes és a temesvári egyházmegye papjai együtt celebrálták. Csaba testvér a szentmise során elmondta, hogy Ferenc pápa azért hirdette meg az irgalmasság, a szeretet évét, mert az szerinte orvosság lehet a világ gondjaira-bajaira. Szent Erzsébetet több mint 800 éve az irgalmassága, a szegények, az elesettek és a betegek iránt tanúsított szeretete tartja meg emlékezetünkben. „Ő alapította a világ első árvaházát és első kórházát, ahol maga is gondozta a betegeket” – mondta Bőjte atya, felidézve Árpád-házi Szent Erzsébet csodálatos tetteit, amelyeknek köszönhetően röviddel halála után szentté avatták. Az irgalmasság szent évében Böjte atya Szent Erzsébet példáját ajánlotta a hívek figyelmébe, arra kérve őket, hogy lehetőleg az év minden napján próbáljanak jót tenni valakivel. „Jónak lenni jó, ezt személyes tapasztalatom alapján állíthatom” – mondta Csaba testvér. „Amikor jót tettem, mindig örömet, melegséget éreztem, de amikor gyerekkoromban rosszalkodtam, semmi örömöm nem tellett benne. Nem minden problémát tudunk megoldani, de jókedvet, szeretetet, bizalmat bárkinek adhatunk, és nemcsak a más életét, de a mi életünket is jobbá tesszük ezáltal.” Szent Erzsébet ereklyéiről Csaba testvér elmondta, hogy aprócska koponyacsont-szilánkot és egy ruhaszegély darabkát tartalmaz az ereklyetartó és Sárospatakról, Szent Erzsébet szülővárosából azért hozta el Erdélybe találkozni a hívekkel, hogy tanuljanak tőle irgalmasságot, jóságot és szeretetet. A szentmise végén a templomot megtöltő több mint félezer hívőnek alkalma nyílott hódolatát kifejezni, megérinteni és megcsókolni a szent ereklyét.
„Nagy öröm számomra, felemelő érzés, hogy Árpád-házi Szent Erzsébet ereklyéjével személyesen találkozhattunk itt a temesvári Millenniumi templomban – nyilatkozta Kapor János, a Magyarok Nagyasszonya templom plébánosa –, örvendetes, hogy ilyen sokan eljöttek erre a találkozásra, annál is inkább, mert itt a Bánságban nem mindig zökkenőmentes megtalálnunk a közös nevezőt, és mindannyian érezzük, hogy mennyire felgyorsult a beolvadás. Szent Erzsébettől megtanuljuk azt, hogy mit jelent jó embernek lenni, jó kereszténynek lenni, mit jelent jó magyarnak lenni.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Az önismeret szükségességéről
Pénteken könyvbemutatóval (Evangéliumi lélektan) és dedikálással egybekötött előadást tartott Homa Ildikó kolozsvári pszichológus, szociális testvér a katolikus Püspöki Palota dísztermében.
Az önismeret szükségessége, illenek lehetősége, különböző megnyilvánulási formája volt a központi témája annak a péntek délutáni, könyvbemutatóval és dedikálással egybekötött előadásnak, melyet az egzisztencia analízissel, logoterápiával és nyelvészettel is foglalkozóHoma Ildikó kolozsvári pszichológus, szociális testvér tartott péntek délután Valaki mondja meg, milyen az élet, valaki mondja meg, miért ilyen… címmel a római katolikus Püspöki Palota dísztermében.
Az érdeklődőket Exc. Böcskei László megyés püspök köszöntötte, aki azt emelte ki: a rendezvény abba a programsorozatba illeszkedik, mellyel próbálnak még jobban odafigyelni a hitoktatók munkájára. Hogy mennyire fontos az ő tevékenységük, jelzi az is, hogy a legutóbbi püspöki konferencián a jelenlegi nuncius is olyan üzenetet fogalmazott meg, miszerint a katolikus nevelésben minden olyan lehetőséget meg kell ragadni jó szervezői készséggel és egyéb által, melynek fókuszában a bonyolult lelkületű ember áll, és azt az igazságot kell kifejezésre juttatni, mely alapul szolgálhat további élete folyamán. A főpásztor ugyanakkor megjegyezte: meggyőződése, hogy valamilyen formában mindannyian oktatók vagyunk azon a helyen, ahol élünk, dolgozunk és megfordulunk, mert önként is a tapasztalatainkat jelként átadjuk másoknak, pozitív vagy negatív értelemben.
Misszió
Szőcs Csaba, a kolozsvári Verbum kiadó igazgatója külön köszönetet mondott Benedek Ramóna hitoktatónak, aki mindig partnernek bizonyul a szervezésben. Azt mondta: a váradi könyvbemutató körülbelül a 20. a sorban, és egyfajta missziónak tekintik, hogy a teológia és a pszichológia találkozási pontjától kiindulva közöljenek valami érdekeset és hasznosat annak az embernek, akit Isten a képmására és hasonlatosságára teremtett, és akinek számos értéke van, de ugyanakkor problémával is küszködik napjainkban.
Homa Ildikó prezentációjában abból a gondolatból indult ki, hogy a nevelés a bábáskodáshoz hasonlítható, és hogy az életünk folyamán szülész vagy boszorkány szerep jut nekünk azon múlik, hogy mi magunk hogyan tekintünk a saját szerepünkre, identitásunkra, életünkre, milyen a felfogásunk és a hitbeli meggyőződésünk. Szó esett továbbá a különféle antropológiai modellekről, talentumokról és arról is, hogy miért, illetve mennyire szükséges az önismeret az üdvösséghez.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Ballagás a Művészeti Egyetemen
Tele tarisznyával indulnak útnak
Poénos jelenetekkel, zenével, bábjátékkal színesített ünnepség keretében búcsúztak szombaton a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős hallgatói. A ballagásuk is olyan volt, mint az ott töltött évek: bohém, laza és családias hangulatú.
A Művészeti Egyetem ballagási ünnepsége csöppet sem nevezhető szokványosnak, a végzősök különféle jelmezeket öltenek magukra, és a díszbeszédek mellett a diákok játsszák a főszerepet, szórakoztató produkciókkal készülnek, énekelnek, táncolnak, báboznak, megcsillogtatják tehetségüket. A végzősöktől búcsúzó pedagógusok pedig mintegy második szülőként, jó barátként szólnak hozzájuk.
Elsőként Balási András, az intézmény rektorhelyettese gratulált a végzősöknek, kiemelve érdemeiket, majd dr. Oana Leahu, a Román Művészeti Kar dékánja vette át a szót. Mint mondta, pedagógusként minden pillanatot ki kell használni, hogy az együtt töltött idő alatt minél többet nyújtsanak diákjaiknak.
– Kívánom, hogy azt érezzék, megtalálták a helyüket az életben – búcsúzott.
Dr. Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja elismerte, különleges pillanatokat jelentenek számára a ballagási ünnepségek, ugyanis más egyetemekkel ellentétben, diákjaik produkcióikkal pár perc leforgása alatt bebizonyítják, hogy mennyire tehetségesek, hogy érdemes volt ide járni.
– Egy-egy távozó osztály láttán visszaemlékszem, milyenek is voltak ezek a fiatalok az egyetemi felkészítőkön, és ekkor látjuk be, hogy az oktatásügy meglepő utasításai, a teremhiány és különféle nehézségek ellenére a munkánknak van értelme, és jól döntöttünk, amikor Önöket vettük fel – fogalmazott a dékán, és jó szerencsét kívánt a pályakezdő művészeknek, ugyanis, mint mondta, ebben a szakmában a tehetség és a tudás mellett szerencse is szükséges ahhoz, hogy a megfelelő, testhezálló feladatok rájuk találjanak.
A román és magyar tagozat végzősei köszönetet mondtak mindazért, amivel az egyetemi évek során feltarisznyálták őket, kiemelve, hogy a tanáraikkal való viszony nem abban merült ki, hogy a katedra mögül leadták az anyagot, majd távoztak, hanem mentorként mellettük álltak, ösztönözték őket, mi több, ha a helyzet úgy kívánta, baráti öleléssel fordultak feléjük, emberségre, alázatra nevelték őket.
Ez a hangulat főként Horváth Anna, a magyar tagozat végzőseit képviselő hallgató szavaiból köszönt vissza, aki a pedagógusoktól a kapusig mindenkinek megköszönte azt a pluszot, ami különlegessé tette az ott töltött éveket és amivel hozzájárultak ahhoz, hogy tehetségük kibontakozhasson és minél felkészültebben lépjenek ki a nagybetűs életbe. A rövid és lényegre törő köszöntők sorát vidám jelenetek, zene, bábjátékok, valamint dr. Molnár Tünde orgonaművész és Strausz Imre orgonajátéka színesítették.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Elfújja a szél?
Sokkoló. Gázvezetéket akartak robbantani a székely szélsőségesek/terroristák – ilyen és ehhez hasonló szalagcímeket láthattunk pénteken a legtöbb román portálon, miután a Szervezettbűnözés- és Terrorizmusellenes Ügyosztályról (DIICOT) kiszivárgott a hatvannégy vármegyés fiatalok vádirata.
Szerintünk viszont legalább ennyire sokkoló, hogy újabb hivatalos dokumentum került ki az igazságszolgáltatás berkeiből, és még a kézdivásárhelyi Beke Istvánt védő ügyvéd is a sajtóból értesült a vádakról.
Sokkoló, de sajnos már nem meglepő, sőt kijelenthető, hogy jelenséggé vált. Nemrég Călin Popescu-Tăriceanu, a szenátus elnöke tesztelte a rendszert, amikor tanúként idézték be kihallgatásra az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) brassói kirendeltségéhez. Napokig hallgatott az információval, hogy lássa, mit történik, sejtése pedig beigazolódott, egy nappal a kihallgatás előtt már hívta a sajtó, hogy rákérdezzenek: ugye beidézték a DNA brassói ügyészei?
Ennél jóval kegyetlenebb dolgok is történtek azonban. Valószínűleg mindenki emlékszik arra a napra, amikor Ráduly Róbertet, Csíkszereda polgármesterét „elvitte” a DNA: az ügyészek még a városházán voltak, amikor kiszivárgott a „vádirat” olyan részletekkel, hogy Csíkszereda polgármestere havi tízezer euróban részesült azért, hogy a parkolási rendszerre vonatkozó szerződést egy adott vállalkozással kössék meg, vagy a mobiltelefonálási szolgáltatásokról szóló megállapodásért ötezer eurót kaphatott. A DNA által később kiadott közlemény már köszönőviszonyban sem volt a sajtóban meglebegtetettel, viszont az a pár óra bőven elég volt arra, hogy bejárják az egész sajtót a valótlanságok, az információk pedig beleégjenek az emberek tudatába.
Mindenkit megillet az ártatlanság vélelme – írja a román alkotmány, de úgy tűnik, hogy éppen az ügyészség az, aki erre fittyet hány. Mert az nagyjából borítékolható, hogy nem a hirtelen támadt forgószél repíti ki a hivatalos dokumentumokat az ügyészségek ablakán, s fújja be egyenesen a szerkesztőségekbe.
De mivel őket is megilleti az ártatlanság vélelme, feltételezzük, hogy mégis így van. Ebben az esetben azt ajánljuk, tartsák csukva az ablakokat.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

A csíksomlyói búcsú kapcsán
Csak örvendhetünk annak, hogy a csíksomlyói búcsú a világ magyarságának össznemzeti találkozóhelyévé és ünnepévé nőtte ki magát. Annyira, hogy a magyarság vezető személyiségei évről évre rendszeresen részt vesznek a búcsún.
Csak örvendhetünk annak, hogy Csíksomlyón minden év pünkösd szombatján százezrek imádkoznak együtt a szülőföldünkön való megmaradásért, nemzetünk jogaiért, nemzetünk egységéért.
Csintalan László tiszteletbeli kanonok, tiszteletbeli főesperes, csíkdelnei plebános, az idei mise főszónoka szívünkhöz szóló beszédet mondott – főleg nekünk, székelyeknek, erdélyieknek –, amikor a szülőföldünkön való megmaradásról beszélt. Szavai időszerűek, a lelkünkbe markolnak: „ne maradjon beszegezett ház, gyerek nélküli iskola, megfogyatkozó falu és város, megfogyatkozó ország és szülőföld. Be kell töltenünk életterünket.” Mi, unitáriusok is ezt akarjuk, ez az egyik legnagyobb célja nemzetszolgálatunknak.
A Krónika 2016. május 17-i számában hozta le a beszámolót a csíksomlyói búcsúról. A beszámolóval egyetértünk, kivéve az utolsó mondatot: „Csíksomlyón 449 éve gyülekeznek pünkösd szombatján a zarándokok annak emlékére, hogy a csíki székelyek a tolvajos-tetői csatában legyőzték János Zsigmond csapatait, amikor a fejedelem protestáns hitre próbálta kényszeríteni a székelyeket”. Az idézett mondatban több csúsztatás, történelmi valótlanság szerepel. A csíksomlyói búcsú eredete nem 1567-re, hanem 1444-re nyúlik vissza, amikor IV. Jenő pápa – azért, hogy a csíki katolikus hívek lelkesen segítettek a Ferenc-rendiek templomának felépítésében – ettől az évtől engedélyezte, hogy Csíksomlyón búcsút tartsanak. Tehát a csíksomlyói búcsú nem 449, hanem 572 éves.
Az 1567-es Tolvajos-tetői csatáról semmiféle hiteles történelmi feljegyzés nincs. Borsos Sebestyén és Nagy Szabó Ferenc a Chronica az világnak lett dolgairól című munkájukban év szerint beszámolnak János Zsigmond fejedelem uralkodásáról. Az 1567-es tolvajos-tetői csatát egy szóval sem említik. Vajon elkerülte volna mindkettejük figyelmét? Nem. Azért nem írnak róla, mert ilyen csata nem volt.
Mi, unitáriusok az erdélyi fejedelemség szellem- és vallástörténeti csúcsának tartjuk a vallásszabadság törvényének kimondását 1568-ban a tordai országgyűlésen, János Zsigmond fejedelem hathatós támogatásával. Nehezen hihető, hogy az a fejedelem, aki egyfelől kimondatta a vallásszabadság törvényét, másfelől erőszakos hittérítő hadjáratot vezényelt volna a Csíki-medencébe.
Nem kell bizonygatnom, hogy a protestáns egyházak mit tettek a magyar nyelvért, a magyar kultúráért, a magyar nemzetért. A csíksomlyói búcsút illetően jó volna a történelmi tények alapján maradni – ezen az alapon könnyebb a közös hang megtalálása. Ha valamikor, akkor ma szükség van arra a keresztény szeretetre, mely képes egybeölelni minden magyar keresztény embert, vallásra való tekintet nélkül.
Kedei Mózes
A szerző székelyudvarhelyi unitárius lelkész-esperes
Krónika (Kolozsvár)

Vincze Loránt FUEN-elnök: folyamatosan kopogtatni kell az európai döntéshozóknál
Erdélyi magyar elnöke lett Vincze Loránt személyében a 35 ország 93 szervezetét képviselő Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN). Az őshonos kisebbségek ernyőszervezetének újdonsült vezetője a boroszlói (Wroclaw) kongresszuson történtekről, terveiről és elnöki programjáról beszélt a Maszolnak.
- Mi az üzenete annak, hogy személyében kelet-európai, egy erdélyi magyar vette át a legfontosabb páneurópai kisebbségi szervezet vezetését?
- A legfontosabb üzenete az, hogy először van közép-kelet európai vezetője ennek a szervezetnek. Eddig Dél-Tiroltól keletre soha nem volt a FUEN-nek elnöke a 67 éves történelme során. Ez tulajdonképpen azzal magyarázható, hogy a szervezetet a nyugat-európai kisebbségek alapították 1949-ben Párizsban. Számos dolgot megoldottak a többség-kisebbség viszonyában a háborút követő rendezési időszakban. Hozzá kell tennünk, hogy volt, ahol ez nem sikerült, Franciaországban azóta sem oldották meg a problémákat. Aztán egy nagy mérföldkő volt a vasfüggöny leomlása és az, hogy a közép-kelet-európai térség és aztán fokozatosan Oroszország, Ukrajna, a Baltikum, volt szovjet tagköztársaságok kisebbségi képviselői is a szervezet tagjává váltak. Ez jelentősen átalakította a figyelmét, és a középpontja folyamatosan tolódott el kelet felé. Ennek a hangsúlyeltolódásnak, az erőviszonyok átrendeződésének köszönhetően már nem volt többé indokolt az, hogy Európa észak-nyugati része ellenőrizze, tartsa fenn magának a szervezet vezetését.
- Azért biztosan nem engedték ki önként a kezükből a gyeplőt.
- Nem. De azt is fontos kiemelnem, hogy az elnöki tisztségért folyó versengésben döntő szavuk volt a német kisebbségeknek: a kelet-európai német kisebbségek egyértelműen támogattak. Itt köszönet illeti a magyarországi német önkormányzatot, a lengyelországi németeket, a horvátországi németeket és a Német Demokrata Fórumot otthonról, Erdélyből. Mivel a kelet-európai német szervezetek is úgy gondolták, hogy váltásra van szükség a szervezet élén, a másik oldal – a német-dán határvidéken élő szervezetek és a Németországban élő hat kisebbségi szervezet – most nem kapta meg a többségi támogatást a FUEN-ben. Természetesen nagyon fontos volt valamennyi határon túli magyar szervezet jelenléte és szavazata. Ez magyar siker, közös eredmény is.
- Mivel tudta a maga oldalára állítani a küldötteket?
- A FUEN küldöttei pontosan tudják azt, hogy szervezet jelenleg legfontosabb akcióját, az európai polgári kezdeményezést az RMDSZ indította el Erdélyből a dél-tiroli Néppárt támogatásával. Utólag került a kezdeményezés a FUEN ernyője alá, és FUEN-alelnökként az egész projektet én koordináltam az RMDSZ részéről. Mindig azt látták tőlem, hogy valóban elkötelezett vagyok az összeurópai kisebbségi érdekképviselet iránt. Természetesen én bárhol elismerem: a szándékunk igenis az, hogy a magyar érdekeinket ebben a keretben jelentessük meg, és úgy tálaljuk, hogy ez egy összeurópai probléma, amelyre európai megoldást kell találni. Nemcsak az erdélyi vagy a felvidéki magyaroknak vannak problémái, hanem nagyon sok kisebbségi közösségnek szerte Európában. Ez nagyon komplex a kisebbségek helyzete, vannak kisközösségek, nagyközösségek, elismert közösségek, el nem ismertek, valamennyi joggal rendelkező vagy autonómiával rendelkezők. Ebben a színes közösségben valamennyien európai megoldást kérünk, ezért az elnökségem legfontosabb kihívása, hogy ezt a közös tálalást Európában lobbikként sikeresen végezzük
- Milyen tervekkel vág neki hároméves mandátumának?
- Ahogy ez lenni szokott, lépésről-lépésre kell építkezni. Először azt kell megnézni, hogy milyen eszközök állnak most rendelkezésünkre. A FUEN következő nagy eseménye az EUROPEADA lesz, a kisebbségek európai labdarúgó-bajnoksága Dél-Tirolban, egyidőben a foci EB-vel.
- Kikre számít elnöksége alatt?
A következő időszak a tervezést jelenti számomra, remélem, hogy ősztől már kiforrott csapattal vághatok neki a munkának. Természetesen lesz erdélyi tagja csapatomnak, már most van, hiszen az RMDSZ-ben az volt az érdek, hogy megnyerjük ezt a tisztséget, és ehhez egy csapat támogatására volt szükség otthonról.
- A FUEN kongresszusán, még a tisztújítás előtt pódiumbeszélgetést szerveztek a menekültek kérdéséről. Milyen álláspontot képviselt ebben az ügyben, mi lesz a FUEN álláspontja?
- Komplex ez a kérdés, nemcsak azért, mert most a menekültkérdés napirenden van. Már körülbelül két-három éve folyamatosan arról van szó, hogy az őshonos nemzeti kisebbségek és a bevándorló közösségek között vannak-e közös pontok, mi egészít ki mit.
Az én álláspontom egyértelmű: nem szabad összekeverni ezt a két dolgot. Az őshonos európai kisebbségek a szülőföldjükön éltek évszázadok óta, határok jöttek-mentek a fejük fölött, de ők maguk élő közösségei, részei az európai kulturális hagyatéknak, a nyelvi sokszínűségnek. Mi részei vagyunk Európának, ez nem kérdéses, és ezek a közösségek megőrizni kívánják az identitásukat, erősödni szeretnének. Ezért alakult a FUEN, hogy őket segítse őket, védje, számukra nyújtson eszközöket, ernyőt tartson a fejük föle.
A bevándorlók közössége - ha közösségekről beszélhetünk egyáltalán - egyénileg, családokként úgy döntöttek, hogy elköltöznek egy másik kontinensre jobb megélhetést keresni. Ez természetesen teljesen rendben van, és az illető társadalom szabályai szerint beilleszkednek, megilletik őket az alapvető emberi jogok.
Ugyanakkor én úgy gondolom, hogy innentől kezdve további párhuzamokat találni az erőltetett, ha a célok nem közösek, akkor az eszközök sem lehetnek azok. És igen, vannak olyan pontok, ahol segítséget lehet nyújtani, és van egy szakértelme a FUEN-nek a többség-kisebbség viszony rendezésében. Nagyon sok helyen, a német-dán határvidéken például nagyon jól meg tudták oldani párbeszéddel, együttműködéssel ezt a kérdést. Ha hasonló problémák vannak, hasonló felvetés hangzik el, akkor ezt a szakértelmet szívesen felajánljuk, de azt gondolom, hogy ennél erősebb koalícióra vagy fellépésre nem volna szükség.
Ami konkrétan a menekülteket illeti, őket is két csoportra kellene osztani. Az egyiket azok alkotják, akik a háború elől menekültek. Esetükben Európának nem szabad elveszítenie erkölcsi iránytűjét, be kell őket fogadni a nemzetközi szerződéseknek megfelelően, fedelet nyújtani a fejük fölé, ha elmenekülni kényszerültek a háború miatt. Meg kell nekik pontosan mondani, hogy mikor kell majd hazatérniük, hiszen valamikor véget ér a háború, mindannyian ebben hiszünk. Nekik a gyors integrációra, nyelvtanulásra, szociális ellátó rendszerre, munkahelyekre van szükségük arra az időszakra, amíg Európában lesznek, de akkor itt megint nincs közös pont az őshonos kisebbségekkel.
- De nem csak ők jönnek…
- Igen, velük együtt, egyszerre bejön nagyon sok bevándorló is, ők egy harmadik csoportot képeznek. Vannak olyan országok Európában, amelyeknek szükségük van munkaerő-infúzióra, hiszen pár évtizeden belül összeomlik a szociális ellátó rendszerük. Tehát az ő döntésük, hogy befogadják a bevándorlókat munkaerőként, ez teljesen legitim, és teljesen rendben van. Viszont azt is látni kell, hogy Kelet-Európában, a mi országainkból a munkavállalók kényszeredetten máshol keresnek megélhetést, reméljük csak ideiglenesen, mert otthon nincsenek olyan munkakörülmények, nincsenek olyan fizetések, amelyek otthon tartanák őket. Nyilván akkor nem vonzó célország nemcsak a menekültek számára, hanem más típusú bevándorlók számára sem, és ezt nyíltan ki kell mondani.
Van egy olyan hangulat Európában, és a FUEN-ben is volt ilyen, hogy mindent humanitárius magasságokba emelünk, és tulajdonképpen már nem ad esélyt pragmatikus és az általam most megfogalmazott differenciált megközelítésre. Pedig erre van szükség, ki kell mondani azt, hogy mivel állunk szemben, és őszintén elmondani a tagszervezeteknek is. Én elmondtam, és utána nagyon sokan odajöttek hozzám, és azt mondták, hogy köszönik ezt a magyarázatot így, mert ez meggyőzte őket arról, hogy az én megközelítésem helyes, őszinte, és örvendeni fognak, hogyha a FUEN ebben a kérdésben ilyen módon foglal állást ezentúl.
- Mennyire szól bele a FUEN munkájába a menekültválság? Nem nehezebb ilyen körülmények között meggyőzni az Európai Unió döntéshozóit arról, hogy foglalkozzanak az őshonos kisebbségekkel?
- Ez egy olyan válság, ami meg fog oldódni… Mindig voltak válságok Európa életében, és én azt mondom, hogy az Európai Unió jó ideje tulajdonképpen válságról válságra bukdácsol: volt gazdasági válság, a romakérdés is válságot okozott szociális értelemben. Mindig vannak olyan válsághelyzetek, amelyek európai intézmények által megoldandó problémák toplistájára kerülnek. Sajnos az őshonos európai kisebbségek helyzete nem jelent olyan azonnali megoldást igénylő ügyet, ami miatt a lista elejére kerülne a kisebbségi kérdés. Azért kell nekünk nagyon kitartóan és szívósan dolgoznunk kisebbségi lobbiszervezetként Brüsszelben, Strasbourgban, Genfben – és a washingtoni segítséget se felejtsük el –, hogy ezek a kérdések napirendre kerüljenek.
- Milyen konkrét eszközöket tud felhasználni az FUEN annak érdekében, hogy ezek a kérdések napirendre kerüljenek?
- A polgári kezdeményezés az egyik ilyen konkrét eszköz. Az elutasítása miatt indított perünknek ma (hétfő – szerk. megj.) lett volna a tárgyalása az európai bíróságon, de nem került rá sor, mert az ügyvédünk betegség miatt halasztást kért. Ezért most FUEN-elnökként az egyik rám váró feladat, hogy a következő tárgyalási időpont kitűzése után biztosítva legyen a jogi képviseletünk. Fontos eszközünk a brüsszeli lobbi: ez folyamatos jelenlétet, folyamatos kopogtatást, ajtónyitogatást, partnerekkel való találkozást jelent az Európai Parlamentben, az Európai Bizottságban, Strasbourgban. Erre a munkára vállalkoztam, és az az előnye a megválasztásomnak, hogy én itt élek, ismerem ezt az intézményrendszert, megvannak a személyi kapcsolataim, amiket most kiteljesíthetek, és valóban a szervezet érdekében és a kisebbségek érdekében léphetek fel. Ezen kívül konferenciák, találkozók szervezése is a feladatom. Említettem, hogy hamarosan megszervezzük az európai kisebbségek szervezeteinek labdarúgó-bajnokságát. Huszonöt csapat nevez be Európa különböző részeiről, ami azt mutatja majd meg, hogy az európai kisebbségek nemcsak a jogaikról beszélnek, és folyamatosan siránkoznak amiatt, hogy semmi nincsen rendben körülöttük, hanem íme, futballoznak, keresik egymással a kapcsolattartást, kulturális értékeket mutatnak fel.
- RMDSZ-es EP-képviselők asszisztense, az RMDSZ külügyi titkára, a FUEN elnöke. Hogyan osztja majd be az idejét?
- A prioritás számomra a FUEN lesz a következő időszakban. Az RMDSZ-nek az volt az érdeke, hogy felajánljuk a személyemet és azt a tapasztalatot, amit az RMDSZ-nek köszönhetően felépítettem az európai kisebbségek szolgálatában. Ez mindig azt is fogja jelenteni, hogy a romániai magyarság ügyeit is képviselem. Azt hiszem, hogy valamennyivel kevesebb módom lesz az RMDSZ külkapcsolatainak az aprómunkáját elvégezni, de erre vannak nagyon jól felkészült szakemberek még mellettem, úgyhogy ez a terület nem fog kárt szenvedni. Maradok Brüsszelben és az Európai Parlamentben is, folytatom a munkámat az európai parlamenti képviselőink mellett.
- Jár-e valamilyen javadalmazás a FUEN elnöki tisztségéért?
Ez önkéntes munka, a FUEN ilyen tekintetben a nyugat-európai civil szervezetek mintáját követi, az elnökség tagjai nem kapnak fizetést. Van egy központi irodánk, amelynek főtitkára és alkalmazottai vannak, ők fizetést kapnak. Persze ez idővel akár még változhat is. Lehet majd egy elnök-vezérigazgató típusú berendezkedés a szervezetben, ahogyan működik más helyen, főként a térségünkben inkább, ám ez a jövő zenéje. Egyelőre masszívan önkéntes munka zajlik a FUEN-ben, rám pedig az eddiginél sokkal több tennivaló, utazás vár.
Moldován Árpád Zsolt
maszol.ro

Itt a vádirat: bemutatjuk a „székelyföldi terrorizmus” ügyészségi dossziéját
Gyilkoló ereje lett volna a Szőcs Zoltán és Beke István által tervezett házi készítésű bombának, amelyet HVIM erdélyi vezetői Kézdivásárhelyen akartak felrobbantani a román nemzeti ünnepen, az általuk felvásárolt petárdamennyiség több mint másfél kilogramm robbanóanyagot tartalmazott – állítják az ügyészek. A Maszol kikérte a vádiratot, amelynek jelentős része voltaképpen fotókkal gazdagon illusztrált történelemlecke. Több olyan bekezdése is van, amellyel az ügyészek a bírák érzelmeire próbálnak hatni.
A terrorizmus és szervezett bűnözés elleni ügyészség (DIICOT) közösség elleni merényletkísérlet, a robbanóanyagokra vonatkozó jogszabályok áthágására való felbujtás miatt állította bíróság elé a múlt héten Szőcs Zoltánt és Beke Istvánt. Ugyanakkor a Maszol által megszerzett vádirat szerint a DIICOT arra kéri az igazságszolgáltatást, hogy nyilvánítsa fasiszta, rasszista és xenofób szervezetté a Romániában jogi személyiséggel nem rendelkező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat (HVIM), valamint a Romániában is bejegyzett Szent László Serege Egyesületet, amelyek tevékenységei és jelképei tiltottak Románia területén. Az ügyészek érvelése szerint a HVIM paravánként használja az egyesületet tiltott tevékenységének álcázásához.
A DIICOT által portálunk átküldött több mint 70 oldalas vádiratban a tanúk nevét kisatírozták. A dokumentumból már az első olvasásra kitűnik, hogy az ügyészek a román sajtó és közvélemény érzelmeire is jócskán hatni szeretnének azzal, hogy folyamatosan a vádlottak román- és Románia-ellenességét hangoztatják. Emellett a vádiratot jócskán illusztrálták olyan fotókkal, amelyeknek az ügyhöz csak érintőlegesen van köze. Felbukkan például egy román zászlóval menetelő óvodás gyerek képe közvetlenül azon bekezdések között, amelyek a petárdákból összeállított robbanószerkezet által okozhatott károkat ecsetelik az ügyészek.
Az ügyészek szerint Szőcs Zoltán és Beke István „a szélsőségesen nacionalista magyarországi HVIM” eszméit terjesztették Erdélyben azzal a céllal, hogy „megnehezítsék/megakadályozzák az államhatalom gyakorlását az úgynevezett Székelyföldön”, akár „a román etnikumú közösségek és ezek javaik elleni erőszakos cselekedetekkel”. A román állam alkotmányos alapjainak lerombolása mellett mindezeknek a célja pedig a Nagy Magyarország visszaállítása – olvasható a vádiratban.
Az ügyészek szerint Szőcs Zoltán tavaly október 10-én a HVIM egyik ülésén megbízta Beke Istvánt egy házi készítésű pokolgép gyártásával, amelyet a december elsejei román nemzeti ünnepen robbantottak volna fel Kézdivásárhelyen. A mozgalom erdélyi elnöke Bekét a terv kivitelezésével is megbízta. A HVIM kézdivásárhelyi elnöke ezen az ülésen vállalta, ugyanakkor a későbbiekben ki is tervelte a robbantás előkészítését és végrehajtását – állítják az ügyészek.
Történelem az ügyészség szemszögéből
A vádirat hosszadalmas történelmi visszatekintővel indít, amelyből nem hiányzik a Magyar Gárda, a Betyársereg, Székely Légió megalakulásának bemutatása. Az ügyészek azt állítják: a HVIM erdélyi szimpatizánsai a Romániában is egy paravánként szolgáló szervezet, a Szent László Serege Egyesület ernyője alatt tevékenykednek. E szervezet révén egyebek mellett a magánszemélyek kétszázalékos adófelajánlásait, de akár közpénzek felhasználásával is szervezhetnek rendezvényeket és terjesztik a HVIM eszméit Romániában, megfélemlítik ugyanakkor az erdélyi román közösségeket – olvasható a vádiratban.
Az ügyészek szerint a Csíkszeredában az Avram Iancu bábut elégető Csibi Barna köré tömörülő fiatalok jártak közbe az akkori Magyar Gárda vezetőinél az úgynevezett Székely Hadosztály létrehozása érdekében, amely már 2009-ben Kolozsváron is feszültséget keltett a Nagy-Magyarország és Székelyföld zászlajának ellenséges szándékú kitűzésével. Mint a vádiratban írják, a magyar szélsőségesek nyelvi leleményességgel játsszák ki a román jogszabályokat: nem felvonulást, hanem megemlékezéseket szerveznek, utóbbihoz pedig nincs szükség hatósági engedélyre.
A felsorolásból nem hiányzik az a Maros megyei származású Szász Endre István, akit 2009-ben tartóztatták le a magyar hatóságok, mivel „a HVIM-hez tartozó szervezet tagjaival” szocialista kormánytagok ingatlanjának felrobbantását tervezte. Ugyancsak az erdélyi származású terroristák közé sorolják a szovátai származású Magyarosi Árpádot, akit a bolíviai kormányerők öltek meg 2009-ben. „A nyilvános adatok szerint Magyarosinak a HVIM-ből kivált Erdélyi Magyar Ifjakkal voltak kapcsolatai” – írják az ügyészek. A vádirat szerint e szélsőséges szervezetek rendezvényeinek – ahova katalán, baszk, észak-ír politikusokat hívnak meg – az a célja, hogy románellenes érzelmeket keltsenek a magyar közösségben.
A háttérismertetőből nem hiányoznak az 1990-es marosvásárhelyi események, de az 1984-es sepsiszentgyörgyi robbantás sem, amikor egy gyerek életét veszítette. A vádirat szerint utólag a tettes Magyarországra menekült, „a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek”. A dokumentum azt állítja: miután a hatóságok Beke Istvánnál házkutatást tartottak, a jobbikos Zagyva Gyula látta el egyebek között jogi tanácsokkal Szőcs Zoltán erdélyi HVIM-elnököt.
A vádirat 70 oldalán keresztül az ügyészek folyamatosan hangoztatják, hogy az elkövetők és az említett szervezetek a Nagy-Magyarország visszaállítására törekednek. Ennek illusztrálására rengeteg fényképet használnak fel, a felsorolt szervezetek különböző üléseiről, Vesszen Trianon feliratokkal felvonuló fiatalokról, vagy pedig maszkos férfiak gyakorlatozásáról készült fotókat.
Egy robbantás a Gábor Áron téren, egy pedig a földgázvezetéken
A vádirat szerint a Román Hírszerző Szolgálat 2015. október 23-án értesítette a DIICOT-ot arról, hogy a HVIM Kovászna megyei tagjai az alkotmányos rend ellen szervezkednek és a nemzetbiztonságot veszélyeztetik. Az ügyészség rendelkezésére bocsátott telefonlehallgatások jegyzőkönyve szerint 2015. október 10-én Szőcs Zoltán azt szabta Beke feladatául, hogy „december elsejére … szereljetek fel körülbelül 20 darabot … egy kronométerrel … több helyről is indulhat … ha nem tudsz rendelni, van nekem egy dobozzal. Már látom, hogy vetik földre magukat, erről a BBC is beszélne… látniuk kell, hogy a kézdivásárhelyiek nem félnek … úgy kell szervezzük az akciót, hogy a gyanú ne terelődjön ránk, valahova el kell utaznunk azon a napon.”
A merénylet tervéről az ügyészség már korábban is beszámolt, ezek szerint Beke István pirotechnikai anyagokból (petárdákból) több, távirányítóval aktiválható robbanószerkezetet készített, amelyek terveik szerint a december elsejei kézdivásárhelyi felvonulás alatt robbannak fel, megrémítve az ünneplő román felvonulókat. A lehallgatott telefonbeszélgetések átirata részletesen ismerteti a robbanószerkezet felépítését is.
A beszélgetés résztvevőit lelkesítette az ügyészek szerint a merénylet terve: „azt fogják mondani, hogy Kézdivásárhelyt terroristák támadták meg” – hangzott el a beszélgetésükön. A hatóságok a Beke Istvánnál tartott házkutatás alatt egy házilag készített időzítő készüléket találtak, ugyanakkor több doboznyi 2-es és 3-as besorolású petárdát.
A „pizzának” nevezett robbanószerkezet összeszereléséről és a robbantás tervéről szóló beszélgetésen több személy is részt vett, azonban a vádirat szerint az ügyészek nem találtak arra utaló bizonyítékokat, hogy a vádlottaknak utólag mások is segítettek volna a tervük kivitelezésében.
Az orosz szál
A lehallgatott beszélgetéseken részt vett egy meg nem nevezett személy is, aki azzal biztatta Szőcsöt és Bekét, hogy akár külföldi támogatáshoz is juthatnak a robbantásokat követően.
Szőcs Zoltán: De mennyire biztos, hogy támogatnának?
XX: Az oroszok? Egészen biztos. De egy erős szervezet kell ehhez, amelyik fel is tud mutatni valamit.
XX: Ehhez lehet támogatást szerezni?
XX: Ezt nem tudom.
XX: Ha (…) támogatnának valamivel …
XX: Senki, míg nincs konkrét akció.
Szőcs Zoltán: Az a baj ezekkel az akciókkal, hogy pénz kell a megszervezésükhöz.
XX: Attól függ. Az interneten rengeteg leírás van robbanóanyagok készítéséről. Összeszedtem mindent, a bénító gázoktól kezdve, a harci gázakon át, a legbonyolultabbig. Az arabok mindent feltesznek az internetre, csak tudnod kell, hol keresd.
XX: Keményebb akciókra van szükség.
XX: (…) A térképet ideadta. Itt van az erdélyi gázvezeték … egyik megy Bukarestbe, a másik Moldovába. Annyit mondtam Lacinak, hogy érdeklődött, és tudja, hol van az utolsó…
XX: Nálunk halad át a két vezeték…
XX: A föld alatt mennek.
XX: Igen, de az Ojtozi-szorosnál a patak fölött haladnak 10-20 méteren át.
XX: Igen? (…)
XX. Láthatóak.
Szőcs Zoltán: Pontban karácsonykor kellene levegőbe repíteni.
XX: Én senkit nem bátorítok erre.
XX: Én inkább a villanyhálózatban látok lehetőséget…
XX: A könyvemben pontosan le van írva, mit kell tenni a póznákkal. Sok példa is van benne.
XX: A hetedik pontnál írtam a HVIM tevékenységének álcázásáról. Nem tudom, milyen saját cégetek van, hol dolgoztok. A legjobb lenne egy behajtó cég. Profi módon lehetne megcsinálni, az adóst le kell ellenőrizni, ehhez információkat gyűjteni … ezek a tevékenységek illenének …
Szőcs Zoltán: Igen. Mi szoktunk ilyent csinálni …
„A magyar szabadságharcos kézikönyve”
A lehallgatott tanácskozás alatt a HVIM-esek többször is hivatkoznak a beszélgetésben részt vevő, vélhetően nem román állampolgárságú személy kiadványára, „A magyar szabadságharcos kézikönyvére”. Elhangzik az is, hogy jó lenne, ha a könyv szerzője pár napot eltöltene Székelyföldön, amikor „egy-két receptet ki is lehetne próbálni”. Az ismeretlen férfi – akit a vádirat más részein STI iniciálékkal jelölnek – arra is tanácsokat ad, miként kommunikáljanak HVIM-esek, hogy a hatóságok ne hallgathassák le őket. A dokumentum egy helyen meg is nevezi ezt a titokzatos személyt: „Sebestyén Teleki István, az erdélyi HVIM-vezetők mentora”.
A vádirat szerint a vádlottak folyamatosan hangoztatták ugyan a kihallgatásukkor, hogy nem terveztek semmiféle merényletet, csak viccelődtek egymás között, ám ezzel ellentmond, hogy az ilyen találkozókra telefonjukat nem volt szabad magukkal vinni.
A lehallgatási jegyzőkönyvek szerint Szőcsék A magyar szabadságharcosok kézikönyvének egy kivonatát is megkapták, amit vázlatosan a vádirat is ismertet. A kiadványnak az ügyészek által ismertetett részletei a gerillaháborúra való felkészülésről szólnak: fegyverzet beszerzéséről, különböző szabotázsakciók – útblokádok kialakítása, gépkocsik megtámadása, az áram- vagy telefonhálózat elleni akciók, vasúti sínek vagy hidak felrobbantása – végrehajtásáról.
A DIICOT szerint a bizonyítékokból azt a következtetést lehet levonni, hogy a december elsejei merényletet más akció is követte volna, ez lehet a magyarázata a nagy mennyiségű robbanóanyag beszerzésének. Az ügyészek kitérnek arra is, hogy a HVIM-tagok Beke István esztelneki telkén airsoft lövészetet gyakoroltak, ami szerintük már több volt szórakozásnál: a résztvevők félkatonai alakulatokra jellemző kiképzést tartottak, e mellett túlélési technikákat sajátítottak el.
A lefoglalt pirotechnikai eszközökkel az Országos Kriminalisztikai Intézet kísérleteteket végzett. A vádirat szerint szakvéleményezésében az intézet megállapította, hogy a vásárolt petárdák összesen 1,546 kg robbanóanyagot tartalmaztak. A szakértők azt állítják: a Beke által tervezett bomba felrobbanása – a megvásárolt petárdáknak csupán tíz százalékát felhasználva – egy MK2 típusú kézigránát detonációjával lett volna egyenértékű. Egy ilyen erejű robbanás akár halálhoz vezető súlyos testi sérüléseket, emellett pedig a merénylet tervezett helyszínén, vagyis Gábor Áron téren jelentős anyagi károkat okoz.
A valamivel több mint 70 oldalas vádirat jól érezhetően arra erősít rá, hogy a vádlottak olyan románellenes szervezet tagjai, amely célja meggyengíteni az államhatalmat „az úgynevezett Székelyföldön”. Terroristának nem nevezi az őrizetben levő személyeket, de folyamatosan utal arra, hogy az ügyészek szerinti tervezett robbantások terrorista cselekedetnek minősülnek. A vádirat hangsúlyozza: a tervezett robbantás az 1990-es marosvásárhelyi eseményekhez hasonló légkört teremtett volna a térségben.
L. L.
A DIICOT vádirata alább olvasható. [közlik a román nyelvű szöveget]
maszol.ro

„Előbb-utóbb felrobbantunk valamit” – kezdődik a végső leszámolás a vármegyésekkel
Jobbikos politikus próbált segíteni a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi elnökén és társán, akiket merényletkísérlettel vádol a román ügyészség. Szőcs Zoltán és Beke István játékbombáról beszél, ám védekezésük kevéssé meggyőző. A bukaresti vádhatóság papírjaiba a Népszabadság is betekinthetett: nem maradt ki belőle Szőcs Zoltán véleménye, hogy autonómia vér nélkül nem lesz.
Előbb-utóbb felrobbantunk valamit – jelenti ki Szőcs Zoltán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) erdélyi elnöke egy beszélgetésen, amelyet egy vélhetőleg külföldi „tanácsadó” jelenlétében folytatott „harcostársaival” 2015. augusztus 19-én. A román szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) szerint a lehallgatott találkozó leirata a bizonyíték arra, hogy az erdélyi szélsőséges fiatalok nem vicceltek, és valóban robbantást terveztek 2015. december elsején.
A Népszabadsághoz eljutott vádirat szerint az ominózus találkozón a hatvannégy vármegyések beszéltek az Erdélyből Moldvába és Bukarestbe vezető földgázvezetékek levegőbe röpítéséről is, valamint arról, hogy „az oroszoktól” szerezzenek támogatást. Szőcs Zoltán javasolta, hogy karácsonykor robbantsák fel azokat a gázvezetékeket, amelyek Székelyföldön is áthaladnak, többnyire a föld alatt, de a patakok mellett a levegőbe emelkednek. Szőcs kételkedett abban, hogy az oroszok valóban adnának pénzt a HVIM-nek, azonban a leiratban névvel nem szereplő beszélgetőtársa megnyugtatta: kaphatnak finanszírozást az akcióikhoz, ha bizonyítják, hogy „erős szervezetről” van szó, amely „fel is mutat valamit”. A román nemzeti ünnepre, december elsejére időzített bombatámadás a HVIM komolyságát bizonyította volna, a szervezet bekerült volna a világsajtóba. Erről már Beke István beszélt egy későbbi, 2015. október 10-i, szintén lehallgatott találkozón, amelyet követően a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) feljelentést tett a terrorizmus elleni ügyészségen. Bekét egy nappal a tervezett robbantás előtt letartóztatták, az ekkor külföldön tartózkodó Szőcs Zoltánt december 29-én vették őrizetbe.
Az ügyészség szerdán emelt vádat Beke István, a HVIM kézdivásárhelyi vezetője ellen közösség elleni merényletkísérlet, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének a kísérlete vádjával. A „felettesét”, Szőcs Zoltánt közösség elleni merényletre való felbujtással és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére történő felbujtással vádolják.
Az erdélyi magyar politikai vezetők egyelőre nem kommentálták a legújabb információkat, és a sajtó sem reagálta le véleménycikkben. Mindenesetre amikor a HVIM-es Hodor István tavaly decemberben elismerte, hogy az ominózus októberi beszélgetésen valóban szóba került „egy játék bomba elkészítése”, látványosan megcsappant a tüntetők száma, akik estéről estére utcára vonultak Kézdivásárhelyen Beke István ártatlanságát hangoztatva.
Drákói szigor, tiltólista
A Szűcs Zoltán és Beke István elleni vádiratban a román ügyészség azt is kéri a bíróságtól, hogy a fasiszta és szélsőséges szervezetek működését tiltó 31/2002-es rendelet alapján tiltsa be az országban egyébként be sem jegyzett HVIM tevékenységét. A jövőben a szervezethez való tartozás vállalása vagy jelképeinek a használata is hat hónaptól öt évig terjedő börtönnel büntethető Romániában. Kíváncsiak voltunk a szervezetet vezető Toroczkai László álláspontjára a tárgyban, ám ő időt kért a tájékozódásra.
Az egyetlen kvázi országos magyar nyelvű napilap, a Krónika az ügyről közölt legutóbbi cikkében igyekszik komolytalannak beállítani a terrorcselekmény vádját, felsorolva, hogy Beke otthonában „petárdákat, airsoft optikai segédeszközt, egy airsofthoz használt szirénát és csillagszórót találtak”. Csakhogy az ügyészség szerint lefoglaltak egy elektromos időzítőberendezést is, amelyet az elektromérnök Beke barkácsolt össze. A vádirat szerint le is filmezte magát eközben. A dokumentumhoz csatolt szakértői jelentés szerint pedig a Beke által készített robbanószerkezet működőképes volt, és hatása korántsem korlátozódott volna a félelemkeltésre.
A vádlott védőjének jelenlétében február 19-én elvégeztek egy próbarobbantást a petárdák tíz százalékával. A szakértő szerint a hatás egyenértékű volt egy kézigránátéval, használata pedig a kézdivásárhelyi Gábor Áron téren – ahol az épületek közötti legnagyobb távolság 40 méter – halált is okozhatott volna.
A vádirat szerint az érintettek utólag megállapodtak, hogy a hatóságoknak azt vallják, hogy vicceltek a beszélgetésen, amelyen „játék bombáról” volt szó. Hodor István több lapnak is azt nyilatkozta tavaly decemberben, hogy az airsoft nevű katonai játékban használatos, műanyag golyókat szétszóró bombáról tárgyaltak, erre „harapott rá a Román Hírszerző Szolgálat”. Az ügyészség szerint az erdélyi HVIM-eseket a Jobbik volt országgyűlési képviselője, Zagyva György Gyula látta el „jogi és kommunikációs tanácsadással” a Beke letartóztatását követő napokban, többek közt Hodorral is beszélt telefonon.
A román sajtó többnyire tárgyilagosan ismerteti az ügyészség vádjait, de sokszor az objektív írások szalagcímei is általánosítanak. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke korábban levélben jelezte az európai uniós nagyköveteknek: a kézdivásárhelyi történéseket a román média nagy része a kollektív bűnösség elve alapján tálalta, aminek „könnyen belátható eredménye lehet, hogy a jogos magyar követeléseket is veszélyként könyveli el a román társadalom”.
A Székely Nemzeti Tanács úgy véli, a román hatóságok a Beke-ügyet ürügyként használva próbálják ellehetetleníteni az autonómiamozgalmat. Tény, hogy a Népszabadság birtokába került vádirat többször említi negatív kontextusban a „kis lépések politikáját”, amelyet a román közvélemény egyértelműen az RMDSZ-szel asszociál.
A vádirat alapján az is sejthető, hogy a HVIM vezetőit olyan bűncselekménnyel akarták elkapni, ami miatt hosszú időre leültethetők, és amely nyomán megnyílik a lehetőség a mozgalom felszámolására. A dokumentum említést tesz arról, hogy a 2014. márciusi székely szabadság napja alkalmával Szőcs halálosan megfenyegetett egy rohamrendőrt. Noha a bűncselekmény elkövetéséről tévéfelvételek készültek – ezeket a HVIM büszkén terjesztette az interneten –, nem indult eljárás. Ugyancsak megússza a felelősségre vonást az a HVIM-tag, aki a Beke által rendelt pirotechnikai eszközök egy részét tárolta. A román hatóságok célja magának a szervezetnek a törvényen kívül helyezése.
„Vér nélkül nem lehet”
Az elmúlt években Erdély-szerte tucatnyi HVIM-szervezet alakult, de csak néhány igazán aktív. A legerősebb a kézdivásárhelyi, amelyet Beke István vezet. A 40 éves mérnök és vállalkozó a BIA Electronic Kft. tulajdonosa és ügyvezetője.
Az 1999-ben alapított cég az Átlátszó Erdély portál szerint kezdetben rádiók és televíziók javításával foglalkozott, később biztonsági rendszerek tervezésére, felszerelésére, karbantartására szakosodott, de évek óta veszteséges. Az erdélyi HVIM-et is irányító Szőcs Zoltán a mezőgazdaságban dolgozik, többnyire külföldön. Lapunknak tavaly januárban elmondta, hogy otthon próbálja megvetni a lábát gombatermő zsákok értékesítésével. Úgy látszik, az üzlet nem ment jól, mert Beke letartóztatása idején is Franciaországban dolgozott.
A HVIM az utóbbi két-három évben vált igazán radikálissá. Nemcsak nyilvános akcióik lettek agresszívabbak, de Szőcs Zoltán meg is fogalmazta a Transindexnek: miközben a fősodorbeli politika Székelyföld autonómiáját csakis békés eszközökkel kívánja kivívni, szerinte „a tettek mezejére kell lépni, fizikailag ki kell harcolni mindent, vér nélkül nem lehet”. Ez a mondat a DIICOT vádiratába is bekerült.
Szőcs Levente
nol.hu

Anyanyelvünk ünneplőben
Gondolkodva, játékosan a helynevekről
A helyi közösséggel való szolidaritás, a kölcsönös bátorítás jegyében tartották meg Marosvásárhelyen az elmúlt hét végén A magyar nyelv napjait, amely három fontos eseményt foglalt magában: a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő országos döntőjét, a Nyelvőrzés Sütő András Díjának átadását és az erdélyi magyar helységnevekről szóló szakmai konferenciát.
Székely ruhába öltözött kisiskolások sorfala fogadta pénteken délután a Kultúrpalota előcsarnokában a hármas eseményre érkező kis- és nagyobb diákokat, akik Erdély szinte minden vidékét képviselték, az őket kísérő pedagógusokat, a meghívottakat, a konferencia előadóit. A nagyteremben a műsorvezető Molnár Hajnal bátorította a résztvevőket anyanyelvünk szépségnek és gazdagságának felfedezésére, tudatos megőrzésére, védelmére.
A költészet nyelvén Kilyén Ilka színművésznő vallott anyanyelvünkről. Nem véletlenül volt a meghívott, hiszen ebben az évben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége neki ítélte a Nyelvőrzés Sütő András Díját.
Kilyén Ilka sokat tett azért, "hogy minden ellenkező törekvés dacára éljen és visszhangozzék a szép szó…, hogy élő valóságában találkozzunk azzal a gyönyörű nyelvvel, amelynek szolgálatára oly sokan felesküdtünk, és amelynek a rontására oly hihetetlen és érthetetlen irigységgel törnek mások" – hangsúlyozta laudációjában Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője. A díjat vastaps közepette Ördög Gyárfás Lajos, a szövetség ügyvezető elnöke adta át.
Marosvásárhely lakóitól függ, hogy anyanyelvünkre milyen évek, idők következnek a vendéglátó városban – hangzott el dr. Péntek János, a Babes- Bolyai Tudományegyetem nyelvészprofesszorának köszöntőjében. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke elmondta: nyelvi ügyekben közösségünk legnagyobb gondja a magyar nyelvnek a demográfiai, asszimilációs és migrációs apadás miatti térvesztése egy olyan időszakban, amikor sok provokáció éri: a nyelvhasználat korlátozása, tiltása, a nyelvi alapon történő hátrányos megkülönböztetés. Ezért nemcsak ősszel és tavasszal kellene ünnepelni, hanem minden napot anyanyelvünk napjának kellene éreznünk. A civil bátorságot kell a fiatalokban látnunk és erősítenünk ahogy önmagunkban is" – zárta nyitóbeszédét Péntek professzor.
A következőkben Borsos Károly László minisztériumi tanácsos tolmácsolta kollégái üdvözletét az oktatási minisztériumból.
Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le, de velük együtt érdemes újratanulni a magyart annak minden szépségével és gazdagságával. A megmaradást szolgálja továbbá, hogy jól kell tudni az ország nyelvét is. Beszédében arra is felhívta a figyelmet, hogy az újabb módszertanok, kiírások, törvény-kiegészítések tömkelege borítja el az oktatásvezetőket. Követésük szinte lehetetlen, ezért segítséget kért a pedagógusoktól és szülőktől, hogy jelezzék idejében azokat az eseteket, amikor a magyar nyelvű oktatást hátrányos megkülönböztetés éri.
A megyei tanfelügyelőség részéről Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, a helyhatóság részéről Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere köszöntötte a résztvevőket.
A magyar nyelv használatával kapcsolatos mindennapi kihívásra akkor születik megnyugtató válasz, ha második hivatalos nyelvként országosan vagy legalábbis regionálisan hivatalossá válik. Mindannyiunk felelőssége, hogy a hétközna-pokban milyen intenzitással használjuk – jelentette ki az alpolgármester.
Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjének, a szövetség vezetőségi tagjának szavai után a Művészeti Líceum valamint a Kővirág együttes műsora zárta az ünnepélyes megnyitót.
Miközben a részt vevő diákok városnézésen és egyéb alternatív tevékenységeken vettek részt, a Kultúrpalota kistermében három előadás hangzott el a helynevek témakörében.
A konferencia vendége, dr. Hoffmann István professzor, aki a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékét vezeti,Levédiától Dunaújvárosig. A magyar településnevek változástörténete címmel tartott előadást e nevek történetéről, osztályozásáról, jellegzetességeiről, fontosságáról és változásairól.
Különösen a helybeliek, de a vendégek számára is tanulságos, színes előadásban számolt be Spielmann Mihály történész Marosvásárhely mostohán kezelt helyneveiről, amelyek az impériumváltásoknak megfelelően változtak a város története során.
Amint Csomortáni Magdolna előadásából kiderült, a székelyföldi településnevek esetében a névadás hasonlóan történt, mint a magyar nyelvterület más részein, előfordulnak a személynevekből alakult településnevek, katolikus vidéken a templom védőszentjének nevét kapta a helység is. Az előadások lejártával a résztvevők megkoszorúzták Aranka György szobrát.
Szombaton tartották a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőt, amelyen a helynevekkel kapcsolatos meggondolkoztató, töprengésre, véleményalkotásra késztető, játékos feladatokon keresztül bizonyították a negyedikes, az általános iskolák felső tagozatára járó és a középiskolás diákok, hogy mennyire árnyaltan ismerik anyanyelvünket, hogyan tudnak a napi iskolás tananyagtól elrugaszkodva kreatívak lenni, s mennyire jártasak a helynevek világában.
Az értékelő tanárok szerint szinte minden szempontból felkészült volt a 90 résztvevő. Zsigmond Emese, aki a megnyitón szóvá tette, hogy a diákok egy része a műsor alatt sem tudott elszakadni a mobiltelefonjától, a díjkiosztó ünnepségen örömmel jelentette be, hogy a Bolyai János városában szervezett háromnapos együttléten a párhuzamosok találkoztak, sikerült megtörni őket, és összegyűjteni gyermeket és felnőttet a vetélkedő élményközösségében. Elgondolkodtató írásos dokumentumok születtek az árvákról, a katonákról, a felnőttek társadalmáról, a vetélkedőről, tanítónőjükről és arról is, hogy a magyar szülőnek miért kell magyar tagozatra íratnia a gyermekét – tette hozzá. Ezt követően köszönetet mondott a szervezőknek, a Fejes Réka vezette tanítói közösségnek és a Kiss Tünde tanfelügyelő vezette magyartanárok közösségének, akik a gazdag, színvonalas, megható program során pontos, szép szervezéssel olyan mércét állítottak fel, "amit nem lehet felülmúlni".
Mind a 16 részt vevő negyedik osztályos csapat díjat, dicséretet kapott. Első helyen a marosvásárhelyi Művészeti Líceum IV. B osztályának csapata végzett. Második helyezést a Gyulakutai Általános Iskola negyedikes kisdiákjai értek el, a Dr. Bernády György Általános Iskola IV. E osztályának tanulói dicséretet kaptak.
Az általános iskolák felső tagozatára járó diákok teljesítményét Demeter Ignác magyartanár, zsűrielnök értékelte. Első helyen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium csapata végzett. Marosvásárhelyről az Európa Általános Iskola csapata kapott dicséretet, a Liviu Rebreanu Általános Iskola csapata pedig különdíjban részesült.
A középiskolások teljesítményéről Iszlai Enikő magyartanár számolt be. Az első díjat a Bolyai Farkas Elméleti Líceum csapata nyerte, második a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium csapata lett, harmadik helyezést a Bolyai líceum másik csapata ért el.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Ördög Gyárfás Lajos ügyvezető elnök mondott köszönetet a versenyzőknek, a kiváló házigazdáknak, a diákokat felkészítő pedagógusoknak, a forgatókönyv összeállítóinak és levezetőinek.
A tartalmas, szép három napot, amelybe egy gernyeszegi kirándulás és a Maros Művészegyüttes előadásán való részvétel is belefért, a Művészeti Líceum diákjainak műsora nyitotta és zárta.
A háromnapos rendezvényt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Napsugár gyermeklap, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület, a Maros Megyei Tanfelügyelőség és a Marosvásárhelyi Református Kollégium szervezte. Társszervezők a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum, valamint a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A globális erők berendezkedése zajlik?
A román politikai elit egyre több hangadója tesz utalásokat arra, hogy idegen hatalmak harcának színterévé vált az ország. A többnyire áttételes célzások nem kívánják nevén nevezni az egymással mérkőző feleket, sőt kimondottan kerülik azok azonosítását, de a célzások egyre áttetszőbbek.
A politikai kommentátorok rögtön felneszeltek a dologra, s mára a sajtóban hasonlóan óvatos, korántsem szókimondó, de egyre sejtelmesebb megfogalmazások jelennek meg arról, hogy a valóban párját ritkító korrupcióellenes hadjáratnak is sok köze lehet hozzá. Ha mindezt ama összefüggésbe helyezzük, melyről korábban hírt adtak hazai és a nemzetközi források, hogy a Balkánon valóságos kémháború bontakozott ki a nagyhatalmak között, akkor előttünk áll egy meglehetősen összetett háttérsztori, mely indokát szolgáltatja a román politikai elit mai nyugtalanságának.
Úgy tűnik, e politikai osztály nem ok nélkül tart attól, hogy megtizedelése vagy éppen lecserélése van folyamatban, felváltása korábban létrejött vagy most alakuló érdekszövetségekkel, s ebben átfogó aktorokkal működnek együtt amazok belső ügynökei. Kommentátorok azt is megkockáztatják, hogy maguk a titkosszolgálatok is kettészakadtak volna. Nagyhatalmi érdekre vezetik vissza a hevességéből nem veszítő korrupcióellenes hadjáratot, melyet a közvélemény szükséges és üdvözlendő sebészeti műveletnek tart, elvégre ki tagadhatná, hogy Európa egyik e tekintetben legbetegebb társadalma százszorosan rászolgál e gyógyításra.
Igen ám, de aki saját nexusait látja felgöngyölítve, akinek saját érdekei sérülnek a korrupcióellenes ügyészség pergőtüzében, az, mint látjuk és halljuk egyre gyakrabban a tévében, és olvassuk a sajtóban: a „nemzeti érdekek” állítólagos sérelmét panaszolja fel. Hogy ebben nem lehet igaza, ha saját vétkei fedezésére szövetkezett a hasonszőrűekkel, az persze bizonyos, de a nemzeti-népi-kisállami érdekek és értékek újbóli meghatározásának szintén eljött az ideje, mert a globális pénzügyi tényezők, a nagyhatalmak, a nemzeti tőkét eltaposó multik nem válogatnak különösebben eszközeikben.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kórképalkotás
Lehet némi igazság abban, hogy mostanában, a választási kampány idején kerül reflektorfénybe az egészségügyi rendszer megszámlálhatatlan rákfenéje, hiszen semmi sem húsba vágóbb az ember egészségi állapotánál.
A kérdéskörrel és annak nyúlványaival – a spekulációkkal, ferdítésekkel, öszszeesküvés-elméletekkel, vádaskodásokkal, bűnbakkereséssel – könynyedén lehet nemcsak riogatni, zsarolni, manipulálni, hanem ígérgetni, szavazatokat gyűjteni is. Józan paraszti ésszel is belátható azonban, hogy az, amitől mostanában a média visszhangzik, csak töredékét láttatja az egészségügy egészét át- meg átható korrupciónak, mindez a rendszer betegségének csupán pár szimptómáját villantja fel. A maffia és korrupció polipkarjaival mindent behálózó fertőtlenítőszer-ügy felszínre kerülése nyomán is kiderült: rengeteg a jéghegy.
Közülük csak az egyiknek a csúcsa, hogy mennyire kiszolgáltatott a rendszer a beszállítóknak, így ha az orvosok be is tartják az előírásokat, óriási veszélynek tehetik ki a beteget és önmagukat. Az is a bonyolult kórkép egyik tünete, hogy az Eurostat adatai szerint a jelenleg rendelkezésre álló technológiák és szaktudás felhasználásával megelőzhető lett volna 2013-ban a hazai kórházakban bekövetkezett halálesetek majdnem fele – e tekintetben Románia az utolsó helyre került a kontinens országait felsorakoztató listán.
A kórképbe tehát megannyi, a híradásokban megjelenő, tünetként értékelhető gond beletartozik, de a betegség „leírása" valószínűleg korántsem teljes. Nyilván a sikeres megoldáskeresés tekintetében a „kórtörténet" is lényeges lehet, annak számbavétele, hogy az elmúlt két és fél évtizedben mi minden betegítette meg a rendszert. A miniszterelnök szerint a kormány és a szaktárca feltérképezi a problémákat, felállítja a diagnózist, de mivel ez nyilván nem elég, (többek közt törvényhozási) megoldásokat is javasol, viszont a hivatásukat, büszkeségüket, pácienseiket komolyan vevő orvosoknak is hasonlóképpen kellene cselekedniük. „Ne várják a fentről jövő utasításokat, hanem legyen bátorságuk kimondani, hogy mi az, ami rosszul működik, hiszen minden becsületes ember közbenjárására szükség van a rendszer orvoslásához.
Ha a páciens (ez esetben az egészségügyi rendszer) nem akar meggyógyulni, az orvos (ez esetben a kormány) nem tudja meggyógyítani" – mondta Cioloş. Kérdés viszont, hogy az analógia helytálló-e? Vajon mi lehetne valójában a rendszer „ügyeletes orvosa"? És tényleg lenne bátorságuk a mélységesen korrupt rendszerben dolgozóknak nyíltan nevükön nevezni a gondokat? De ha igen, valóban célba érnének és hatékonyak lehetnének az effajta helyzetjelentések? Vagy továbbra is maradnak a jéghegyek, amelyeknek csúcsára sokszor csak kampányok idején esik reflektorfény?
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Biztonságot tiszta lappal
Miközben a választási törvény szigorításai miatt az utcáról és a közterekről kiszorult a helyhatósági választási kampány, a pártoknak és jelöltjeiknek elsősorban a nyomtatott sajtó és az internet maradt, emiatt sok választópolgár jóval nehezebben szólítható meg. A magyar pártok esélyeiről Toró Tibor politológust kérdeztük.
Az internetes felületeken minden eddiginél intenzívebben folyik a helyhatósági választások erdélyi magyar kampánya, ami a viszonylag kis példányszámban megjelenő nyomtatott lapokat kiegészítve próbálja meggyőzni a választópolgárokat arról, hogy melyik párt jelöltjeire szavazzanak. Mivel a nyomtatott és elektronikus médiafelületek választási üzenetei csak bizonyos célközönséghez jutnak el, a választási törvény szigorításai miatt elmaradó utcai hirdetések visszaszorították a kampány eddig megtapasztalt látványelemeit. A polgármester- és tanácsosjelöltek idén már nem osztogathatnak reklámkütyüket vagy egyéb választási ajándékokat, az eddig megszokott és romániai viszonylatban sikeresnek ítélt kampánymódszerek tehát átalakulóban vannak. Az egyéb kommunikációs csatornák közül a pártoknak a választópolgárokkal megtartható gyűlés, találkozó maradt, ezek azonban kevés embert mozgatnak meg, az ilyen rendezvényekre nincs tömegigény
Az erdélyi magyar pártok kampánya sem annyira látványos tehát, mint az elmúlt években. Toró Tibor politológussal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári oktatójával az idei helyhatósági kampányról beszélgettünk.
Új szlogenek
Míg a Magyar Polgári Párt az RMDSZ-szel kötött országos választási szövetsége miatt elveszítette önálló arculatát, az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) sajátos szlogenekkel lépett választói elé. Az újratervezésként meghirdetett RMDSZ-arculatváltás keretében a kampányra készülőKiállni, képviselni, kiharcolni szlogennel a szövetség csúcsvezetősége nem bizonyult túl sikeresnek, az internetes körökben kialakult viták miatt jobbnak látták a Biztonságot a közönségnek jelszóra váltani. „Ezzel a váltással az a baj, hogy míg az első szlogen egy proaktív üzenet volt – amely azt feltételezi, hogy a párt valami újat akar hozni –, a második egy jellegzetesen defenzív, védekezésre berendezkedő jelszóra sikeredett” – fogalmaz a politológus.
Ezzel szemben a néppárt szlogenje – a Tiszta lappal! – a politikából kiábrándultak nagy közösségét próbálja megcélozni. Kérdés, persze, hogy ez mennyire sikeres egy olyan országban, ahol a lakosság egyre nagyobb része csömörlött meg a politikától és politikusoktól, miközben a kiábrándultak hatalmas táborában számarányához képest sokkal nagyobb súllyal van jelen a magyar közösség, mint a románság. Toró szerint a választási kampány utolsó felében is nehéz megítélni a különböző szlogenek hatékonyságát, mert nem tudjuk, milyen célközönséghez jutnak el, és az üzenetek milyen mobilizációs eszközzel bírnak. Erről Amerikában a szakemberek pontos kimutatásokat készítenek kampányok idején, nálunk azonban csak a választási eredmények ismeretében mérhetik le a pártok, hogy mennyire voltak sikeresek.
A romániai választási terep azért is nehezebb, mert a létező pártokból kiábránduló választópolgárok inkább otthon maradnak, és nem szavaznak senkire. Míg Nyugat-Európában a hagyományos ideológiáktól eltérő, rendszerint baloldali vagy jobboldali radikális mozgalmak a kiábrándultak egyre nagyobb táborát hódítják meg (a legismertebb példa Ausztria, Németország vagy Franciaország esete) nálunk nem jelentek meg az alternatívát nyújtó új román pártok. Toró Tibor szerint ennek egyik magyarázata az lehet, hogy a populizmus már rég beépült minden pártba, újat ezen a téren sem lehet már mondani...
Romániai magyar viszonylatra lefordítva a helyzetet: az RMDSZ által rohamléptékben elveszített, százezres nagyságrendű szavazatmennyiség eddig jórészt a többi magyar párt számára is elveszett voksnak számított. „Aki valamiért megharagudott az RMDSZ-re, az rendszerint abban csapódott le, hogy nem ment el szavazni. Nem az történt, aminek történnie kellett volna, hogy akkor a másik két párt valamelyike mellett teszi le a voksát. Kérdés, hogy ezen a trenden sikerül-e változtatni 2016-ban. ” – fogalmaz Toró.
Hiányzó jelöltek
Négy év alatt lényegesen nem változtak a három erdélyi magyar párt erőviszonyai. Az RMDSZ megmaradt a legnagyobb erdélyi magyar pártnak, amely idén is szokásos formáját hozza. Az MPP gyakorlatilag erre erősített rá, amikor elnöke országos választási szerződést írt alá az RMDSZ-szel. Az MPP és az RMDSZ között lényegi versengés nincs. Sok helyen a polgáriak RMDSZ-listán indulnak, máshol az RMDSZ támogatja a néhány befutóesélyes polgármester-jelöltjüket. Ahol mégis megméretkeznek, ott a versengésnek különösebb tétje nincs. A politológus úgy látja, a két székelyföldi megyében a néppártnak mégsem sikerült élnie a felkínált lehetőségekkel.
Az EMNP számottevő növekedést három megyében – Maros, Kolozs és Bihar – ért el. Hargita és Kovászna megyében igazából két kisvárosban és néhány községben alakulhat ki számottevő versenylehetőség: az EMNP–MPP-koalíció egyedül Székelyudvarhelyen működik, és itt esélyük is van nyerni, míg Kézdivásárhelyen megfelelő kampánnyal a néppártos polgármesterjelölt is labdába rúghat. „Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön a néppárt számára már mérhető eredmény lehet, ha bejut a helyi önkormányzat képviselő-testületébe. De ugyanez érvényes a többi, magyarok lakta erdélyi nagyvárosra is, mint Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyváradra vagy Szatmárnémeti” – fogalmaz Toró.
A politológus szerint az erdélyi magyarság számára hosszú távon semmi jóval nem kecsegtetne, ha a június 5-i helyhatósági választások után megerősödne az RMDSZ egyeduralma, azaz az egyetlen ellenzéki pártként működő néppárt további teret veszítene a Székelyföldön. A politikai versenyhelyzetnek a hazai közéletre gyakorolt pozitív hatása többek között abból is lemérhető, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt sok településen kontrolltevékenységet fejt ki, illetve jelenlétével arra kényszeríti az RMDSZ-t, hogy minőségi jelölteket állítson. Kérdésemre, hogy akkor miért nem nőtt látványosan Hargitában és Háromszéken a néppártos jelöltek száma, a politológus több okot fogalmazott meg válaszként. Az egyre több polgármestert érintő bűnvádi eljárás miatt nehéz megfelelő jelölteket találni. Ez nemcsak a néppártnak, hanem az RMDSZ-nek is komoly gondot okozott. „Kevés olyan ember van, aki elég bátor a közéleti szerepvállalásra és semmiben nem függ az RMDSZ-től. Egy faluban egyre nehezebb olyan jelöltet találni, aki úgy gondolja, hogy ebből hosszabb távon nem származik hátránya. Közben a három párt egymástól szívja el a jobb jelölteket. Jellegzetes példa erre Sepsiszentgyörgy, ahol a néppárt jelöltje a volt MPP-s alpolgármester, míg az MPP jelöltje egy volt néppártos politikus. Ma már gyakori az átjárás a három párt között” – magyarázza a jelöltállítás nehézségeit a szakember.
Mozgósítás nélkül Vásárhely esélytelen
Megkerülhetetlen téma Marosvásárhely ügye. A politológus nem akar jóslásokba bocsátkozni, de azt mondja: egyértelműen több esély van ma Szatmárnémeti magyar polgármesteri székének a visszaszerzésére, mint Marosvásárhely esetében. Ez annak ellenére igaz, hogy Szatmárnémeti magyarsága arányaiban jobban zsugorodott, mint Marosvásárhelyé. A közvélemény-kutatási adatok szerint a helyi magyarság körében 15 százalékkal kisebb a választói hajlandóság, mint a románság soraiban, ami tovább csökkenti az immár 42 százaléknyira zsugorodott magyar közösség erejét.
Soós Zoltán közös polgármesterjelölt gyakorlatilag az RMDSZ-es belharcok áldozatává vált. Azzal, hogy függetlenként indult, nem láthatóak a mögötte álló támogatók. „Sokkal indokoltabb lett volna a hárompárti koalíciós jelölés. Függetlenként nem lehet a pártok anyagi támogatására alapozni, ennek hiányában pedig nehéz ütőképes, mozgósító kampányt folytatni. Sok logisztikai kérdést kell megoldani a pártok és a független jelölt között, ami egyáltalán nem könnyű feladat. Ha komolyan gondolták volna Marosvásárhely visszaszerzését, eleve egy koalíciós megoldás születik, de ezt az RMDSZ tudatosan elkaszálta” – magyarázza Toró.
Ma hiába van négy román jelölt, mert a háttérből a nagy román pártok egyértelműen a több bűnvádi eljárás alatt álló, ezért függetlenként induló Dorin Floreát támogatják. Az ellene indított jelöltek ismeretlenek, egyetlen markáns román kihívója sincs, ami nem véletlen. A közvélemény-kutatások szerint román ellenfelei közül Dan Maşca, a rendszerváltás óta először nyíltan vállalt interetnikus párt, a Szabad Emberek Pártja színeiben induló jelölt kapna legtöbb, mintegy tíz százalék voksot, de ez nem ingatja meg a közel 40 százalékos népszerűségnek örvendő Floreát. Toró a néhány magyar húzónevet is tartalmazó, de lényegében román pártként induló marosvásárhelyi kezdeményezést azért tartja érdekesnek, mert távlatilag ez lehet egy interetnikus párt erdélyi sikerének a fokmérője: ha magyarok is tömegesen rászavaznak, akkor legközelebb más településeken, sőt országosan is megpróbálják életbe ültetni az új román receptet.
Marosvásárhelyen egyértelmű az etnikai szavazás. Míg román szavazók szinte soha nem szavaznak magyar jelöltre, román jelöltek rendszeresen kapnak 2–4 százalék voksot a magyaroktól.
Magyar polgármester megválasztásában csak úgy lehetne reménykedni Marosvásárhelyen, ha a magyarság a számarányát meghaladó módon járulna az urnák elé. Kérdés, hogy a független jelölt kampányát eddig vérszegényen felvállaló három magyar pártnak sikerül-e mozgósítania az erdélyi magyarság talán legjobban kiábrándult választóközönségét, a marosvásárhelyit. Ha ez nem jön össze, akkor Toró Tibor szerint Florea nem csak öt százalék különbséggel fog nyerni a közös magyar jelölttel szemben...
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Erkölcsi kérdés is a helybenmaradás
Előbb matematikusnak készült, majd orvos lett, de a rendszerváltás után lehetett volna politikus is. Dr. Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanára öt gyermek édesapja – erkölcsi kérdésnek tartja, hogy Erdélyben nemzedékeket készíthet fel az orvosi pályára. Többek között a helybenmaradásról és az elvándorlásról beszélgettünk.
– Egy cikkében azt írja, hogy a szatmárnémeti iskolában, ahol érettségizett, a nyolcvanas évek elején negyven diákból negyvenen jutottak be egyetemre, ami a kommunista rendszerben óriási teljesítménynek számított. Miért választotta az orvosi pályát?
– Az 5. számú Ipari Líceumban érettségiztem Szatmárnémetiben 1982-ben, az akkori magyar líceumban, a mai Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Az ország legjobb magyar iskolája volt. A matematika-fizika osztályból mind a negyvenen egyetemet végeztünk, legtöbben mérnöki, matematika szakot. Bár létezett biológia-kémia osztály is, úgy adódott, hogy az osztályomból öten készültünk orvosira. Én az utolsó középiskolás nyári vakációmban döntöttem el, hogy édesanyám hivatását követem. Addig matematikusnak készültem, minden évben helyezést értem el aMatematikai Lapok feladatmegoldó versenyén. Diákéveim alatt összesen huszonöt helyi, megyei és országos olimpiászon is részt vettem, a mateken kívül magyarból, kémiából és fizikából. Végül a matematika elvontsága miatti belső tiltakozásból mentem orvosira, hogy másokon segíthessek a bajban. Végül nem lettem gyógyító orvos, de egyetemisták, szakorvosok, doktorandusok munkáját egyengethettem.
– Oktatóként hogyan élte át a rendszerváltás óta tartó viharos éveket a MOGYE-n?
– Be kell vallanom, hogy könnyen pályát változtathattam volna. Diákéveim során az „ellenzéki” Communitas kör szervezője, az egyetemista diáklap magyar oldalának szerkesztője voltam. Így kerültem kapcsolatba erdélyi magyar értelmiségiekkel, akik 1989 után más állás után néztek, például politikusok lettek. Én úgy gondoltam, hogy frissen szerzett orvosi diplomával a tarsolyomban az a kötelességem, hogy a végzettségem ne máshol kamatoztassam. Hosszú kihagyás után 1991 februárjában szerveztek első alkalommal felvételi vizsgát oktatói állásokra. Oda jelentkeztem, ahol esélyesnek tűntem, a Közegészségtani Tanszékre. Ma is hálával tartozom mestereimnek – Bedő Károlynak, Dienes Sándornak, Ureche Ramonának –, hogy szakmailag kiteljesedhettem. Amúgy lelkiismereti szempontból nem könnyű része lenni a MOGYE oktatói struktúrájának. Az egykori egyoldalú elvárás sokoldalúvá vált, a keleti tanokat nyugatiak váltották fel, helyenként elméletben átvett, a gyakorlatban azonban nehezen alkalmazható rendszereikkel. Jó lenne, ha valóban a multikulturalitás sajátos, értékteremtő és ezáltal eredményes útját tudnánk járni, de attól még nagyon távol állunk. A majdnem mindent meghatározó többség részéről nincs akarat ebbe az irányba, miközben a magyar tanári kar és holdudvara, a magyar orvostársadalom – a magyar sors és a magyar politikum gyakorlatát meg nem hazudtoló módon – rendkívül széthúzó. Ezt a bonyolult helyzetet a magam értelmiségi hozzáállása szerint úgy tudom feloldani, hogy nem keresem a funkciókat és a velük járó sokszor felesleges vesződéseket, inkább ott próbálok hasznos lenni, ahol értéket teremthetek.
– Ha fiatal orvosokról hallunk, állandóan visszatérő téma az elvándorlás. Mennyire súlyos jelenség ez?
– Már a nyolcvanas években az a mondás járta, hogy minden harmadik magyar orvos elhagyta Romániát. Évekkel ezelőtt Balázs Péter budapesti professzorral tudományos kutatással igazoltuk az utóbbi évtizedek hétköznapi tapasztalatait, és konkrét adatokkal támasztottuk alá a Magyarországra irányuló romániai magyar orvosmigráció méreteit. Az adatok szerint Marosvásárhelyen 2008-ig a 9375 végzettből 5012 volt magyar. Ugyanakkor erre az időszakra vonatkozó 3486 magyarországi honosítás közül Marosvásárhely részesedése 1629 Magyarországon honosított orvos. Az első csúcs a rendszerváltozást követő évben, 1990-ben jelentkezett, míg a második 2005-ben, egy évvel azután, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. Hasonló a helyzet a fogorvosokkal is (647 honosított fogorvos). A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem egyértelműen Magyarország orvos és fogorvos utánpótlásának integráns részét alkotta. Azóta némileg más a helyzet, ugyanis mindkét ország csatlakozása az Európai Unióhoz szabadabb utat nyitott az orvosok munkavállalásának. Közben a Marosvásárhelyen végzettek számára Nyugat-Európa és Észak-Amerika államai váltak a fő célországgá. Megjegyzendő, hogy az elvándorlás fő oka nem csupán a jobb anyagi megbecsülés: sokan azért választják a külföldi boldogulást, mert gátolt az itthoni szakmai fejlődésük, a romániai egészségügyi intézmények gyengébben felszereltek.
– Hogyan látja az erdélyi magyar orvosok érvényesülési lehetőségét szülőföldjükön?
– Négy éve tudományos közleményben „kísérletileg” igazoltam, hogy az egykori Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben csak magyar nyelven tanuló orvosok bármely nemzetiségű betegeik gyógyulását szolgálva magas fokú hivatásról és szakértelemről tettek tanúbizonyságot Románia bármely részén. Alátámasztottam döntő többségük itthoni szakmai helytállását, miszerint a betegellátás szakmaiságát nem veszélyezteti a kisebbségek anyanyelvű oktatása. Mintegy megcáfolva a magyar nyelv használatát a román diákok körében kikényszerítő magyar oktatókkal, a román beteggel magyarul társalgó magyar orvos rémképével riogató személyeket, akik megkérdőjelezik az anyanyelvű orvosképzés lényegét. Most azokat is szeretném megcáfolni, akik szerint az erdélyi magyar orvos nem érvényesülhet szülőföldjén. Ez jelentős mértékben rajta is múlik. Vajon megpróbálta-e, küzdött-e eleget érte, próbált-e helyes mentalitást kialakítani ebben a valóban „menni vagy maradni” dilemmát és divatot hordozó világban? Meggyőződésem, hogy már nagyon sok Németországba igyekvő migráns megbánta, hogy elindult. Pedig az ő helyzete összehasonlíthatatlan az erdélyi orvoséval. Nálunk nincs háború, és az erdélyi magyar orvos nem küzd mindennapi megélhetési gondokkal. A fentiek tükrében fájó, hogy egy végzéshez közeledő orvostanhallgató néhány éve azt nyilatkozta, azonnal Nyugatra készül, mert nem óhajt a sokat bírált hazai egészségügyi rendszer alkalmazásába állni. Az már erkölcsi kérdés, hogy miért óhajtotta elvenni mások elől az ingyenes orvosképzési helyet az ugyancsak sok kritikával illetett román oktatási rendszerben.
– Ön szerint milyen napjainkban az orvosok megítélése a társadalomban?
– Ez minden társadalomban nagyon összetett, történelmileg és földrajzilag egyaránt. Az orvos „élet és halál ura”, ami tiszteletet és elismerést érdemel, ugyanakkor sajátos helyzete visszaélésre is alkalmat adhat. Én azt hiszem, hogy az orvos megítélése pontosan olyan, mint amilyen maga a társadalom. Ennek megfelelően nálunk ugyanolyan zűrzavaros és ellentmondásos az értelmiségi, ezen belül az orvos megítélése is. Értékteremtőbb és értékfenntartóbb társadalmakban a kikényszerített értékteremtés egyúttal nagyobb megbecsüléssel jár.
– Gyakran elhangzik, hogy az Európai Unió tagországai között az utolsó helyeken állunk népegészségügyi kérdésben. Lát-e ezen a területen pozitív változást?
– Uniós viszonylatban valóban hátul kullogunk, világszinten viszont jó a helyzetünk. Persze, az egészségügyi rendszerünk számára is kihívás, hogy az Európai Unióban helyt álljunk, mint a kevésbé tehetős „családtag”. Pozitív változásra addig nem lehet remény, ameddig Romániában az egészségügyre a bruttó hazai termék négy százalékát fordítják, míg az Európai Unió szintjén ennek másfélszerese-kétszerese jut az ágazatnak. A különböző egészségügyi mutatók látványos javítása, a megelőzés hangsúlyozása helyett maradnak hát a legfontosabb problémák: az egészségügyi ellátás egyenetlenségei, az egyre fokozottabbá váló szakorvoshiány, a zsúfoltság miatt romló hozzáférhetőség, helyenként a rossz felszereltség, a stratégiahiány és a többi.
– Előadásaiban gyakran hivatkozik nagycsaládos tapasztalataira. Tudjuk, hogy a régi nagycsaládos modell megszűnt, ennek ellenére többen is mondják, hogy értelmiségi körökben ismét „divat” lett a harmadik gyerek. Mennyire súlyos jelenség a születések számának visszaesése?
–A pozitív példákon túl az erdélyi magyarságra leginkább a fogyás, az elvándorlás, a beolvadás, az elidegenedés, a hagyományvesztés, a borúlátás és a kilátástalanság jellemző. Nagymértékű térvesztésről számolnak be a demográfiai mutatók: a legutóbbi két népszámlálás között kétszázezer lélekkel csökkent a romániai magyarság létszáma, így az egy és negyedmilliós határ alá került. Az egykori hagyományos nagycsaládos modell megszűnésével és az egy nőre eső igen alacsony gyermeklétszámmal kell számolnunk. A kedvezőtlen folyamatot megakadályozó politikára és világnézetre lenne szükség: hagyományokra épülő értékrend, családközpontúság, szülőföldön boldogulás, autonómiaformák, egyéni példamutatás. A harmadik, sokadik gyermek vállalása a fentieket erősíti meg.
– Európai viszonylatban milyen mértékben lehet kormányzati politikákkal hathatósan támogatni a gyerekvállalást?
– Kedvező jel, hogy a nők átlagosan több mint két gyermeket szeretnének vállalni. Ez rendkívül fontos társadalmi kihívásnak bizonyul, hiszen az akarat megsegítése a népesedési kilátások potenciális javulását eredményezheti. A demográfiailag megingott Európának vagy legalábbis a magyar közösségnek az kellene, hogy legyen a válasza a migránsválságra, hogy elősegítse az óhajtott és a végül felvállalt gyermekszám egymáshoz való közelítését. Jelenleg a kettő különbsége egy egész gyermek. Szóval, a magyar kormány családbarát politikájával arra törekszik, hogy ez az „elfeledett” gyermek végül megszülessen.
– A mai erdélyi egyetemi oktatónak mennyire van lehetősége komoly kutatási munkát végezni?
– Különböző népegészségügyi kérdésekkel foglalkozom, kiemelten a magyar népesség életmódjával és egészségi állapotával. Negyedik éve amerikai, magyarországi és romániai kutatók szakmai együttműködésével megvalósuló dohányzáskutatásnak vagyok a romániai koordinátora. Összesen hét kutatási területen folyik a tevékenység, eredményeinket hazai és külföldi konferenciákon, szaklapokban ismertetjük. Idén márciusban hatodmagammal Chicagóban vettünk részt az Egyesült Államok kimondottan dohányzási témájú csúcskonferenciáján. Egy hónapja a tizedik doktorandusom védte meg sikeresen a doktori értekezését. Bár tőlünk nyugatabbra, már Magyarországon is sokkal több lehetőség biztosított, azért idehaza is zajlik az élet.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

NEMES SZÉPIRODALOM-PÁRLAT
Előre is elnézést kérek, de ezúttal a szokásosnál is személyesebb lesz az indítás: nemcsak azért, mert középiskolai tanulmányaimat a Tamási Áronról elnevezett gimnáziumban végeztem (annyira még a névtől sem tudott jó lenni, hogy a sztenderdnél erőteljesebb szeretettel gondoljak vissza ezen évekre, de na), és nem is azért, mert erdélyi születésű íróként szinte kötelességem a rezgő hangú emlékezés, nem; hanem elsősorban azért, mert miközben ezen a cikken gondolkodtam, eszembe ötlött, hogy majd mindegyik könyvemben idézek tőle valamit vagy hivatkozom rá.
A vendégmunkás dalai című líraipunk-szociográfia (ha van ilyen) műfaji besorolású írásom egyik fejezetének végén Tamási Áron méltán elhíresült (és így azért kicsit már kopott, na jó, önhibáján kívül kopott, tehát inkább: koptatott) mondatát („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”) húzom fel egy laza mozdulattal a vendégmunkás lét szövőszékére, hogy a következő székely harisnyás mondatot szőjem és kontextualizáljam belőle: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol boldoguljunk benne.”
Vagy – hadd sütkérezzem még kicsit a rá irányuló nap- és rivaldafényben! – a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című regényem szomorú életű idős hőse, maga is gyakorló és rettegésben tartott após, a következő mondatokat idézi naplójába(n) Tamási Áron Öreg fa gyökere című novellájából: „Mindezeket szó nélkül hagyta vén Csorba, pedig a csontjai is megszomorodtak ilyenkor. De meg nem verhette Györgyöt, a vejét, mert erős volt az, mint az ökör. Bölcs fenyítésekkel sem élt, hiszen aki tövig rosszféle, égetheted annak a szőrit is, mert akkor is csak harapni akar, mint a mérget vizelő sárkány.”
Elképesztő nyelvi erejű író volt Tamási Áron, akinek főleg a novellisztikája olyan fokú koncentrált irodalmi gyönyör, kvintesszenc szépirodalom-párlat, amilyenhez foghatót keveset látunk, mindenféle irodalmakat körbeolvaskodván. Cinikus, mindenen csak röhögni képes nyolcadikosoknak olvastam fel nemrég a Harmat és vér című írást: a vihogó fészkelődés előbb döbbent csöndbe, majd fülhegyező idegfeszültségbe ment át, és nem volt könnyű – a pedagógia szent tanításai szerint – még kicsöngetés előtt feldolgozni az élményt a lelki feldúltság dimbdombjait elsimítandó.
Nagyon szeretek idézni az ajánlott és emlékezetbe vésett szerzőktől, mert sokkal jobb primer szövegélményben részesülni, még ha csak kóstolóilag is, mint szekundér doktrínákat böngészni, de Tamásival kapcsolatban kifejezetten zavarban voltam: melyik legyen a sok ezer mondata közül, amely helyet kap itt?
Nem is tudtam dönteni, ezért öt (pedig ötven kellett volna, hiszen ötven éve hunyt el!) helyen felütöttem az Összes novellái köteteket, és – csak úgy találomra – a következőket találtam: „És setét lett, mint a fertőzött vér evése után elterülő holló” (Lóvér); „Füttőben a szenet kihúzta, s nehány szál rozmaringot tett rá, hogy a neves nap s az áldott halott tiszteletire olyan illat legyen, mint az asszonyi lélekben” (Tüzet vegyenek!); „Hová lett az eszed, fiam, Balázs?! Hiszen megkezdett fejérnép az immár: van, ki látta, hogy Gábos Anti a testivel fedezte a hold elől!” (Emésztő virtus); „Az esztenában csak Évike maradt, s véle az ördög piros olaja, a vér” (Ecet és vadvirág); „S már a halál besurrant az ajtó között, és megfogta a lélek végét. Nemsokára aztán az egészet az ölébe vette, és futott véle a hidegben. […] Valahol vakkantott a kutya, de a vége eltörött, mint akinek szólás közben havat hajítanak a szájába” (Gyertyaláng a szélben).
És köteteken keresztül, száz meg száz oldalon át tudnám folytatni, mert Tamási Áronnak mindegyik mondatában, még a legegyszerűbbekben is olyan csavar figyel, amit nem lehet megmagyarázni sem a „tájnyelvi jellegzetesség”, sem a „székely góbé észjárás” szánalmas kísérleteivel: maga a lüktetően öncélú művészet az, mely esetünkben – hála Istennek! – éppen az irodalomban manifesztálódott.
Nagy Koppány Zsolt
Magyar Idők (Budapest)

Szent István szobrot lepleznek le Gyergyószentmiklóson
Egy évtizedes gondolatot váltott valóra Polgár Botond gyergyószentmiklósi képzőművész Szent István szobrának elkészítésével.
Tíz esztendeje, hogy beért a gondolat: Szent István-szobrot kell állítani Gyergyószentmiklós közterére. Alapanyaga nem lehet más, csak kő, azaz a gyergyóújfalvi andezit. Ez a kemény kőzet nem tájidegen, jól bírja az időjárás viszontagságait, így ez határozta meg a módját is a szent király megformázásának.
„Tíz évvel ezelőtt elmentünk az újfalvi bányába, és addig sétáltunk, amíg sikerült megtalálni a még elmozdíthatónak tűnő legnagyobb tömböt” – emlékszik vissza az alkotó, Polgár Botond. Tizenkét tonnát nyomott nyers formában a tömb, megmunkálva hattonnásra saccolja a szobrászművész. Nem a megformázáshoz kellett tíz év, hanem az egyéb teendők közötti szabadidő volt kevés, így sikerült csupán mostanára véglegesíteni – tudtuk meg, de az alkotó azt is hozzátette: a tér befejezésére is vártak, hogy rendezett környezetbe, a Szent István-templom árnyékába kerüljön a szobor.
„Időutazásnak tűnt minden alkalom, amikor Magyarországról hazatérve újra hozzáláttam az alak formálásához. Mindig eszembe kellett juttassam: amikor elkezdtem a faragást, mire is gondoltam. Túlbecsültem a képességeimet, amikor azt hittem, sokkal rövidebb idő alatt el tudom készíteni. Ez egy rettenetesen kemény kő, nagyon nehéz hatni rá. Így történt, hogy évekig gurult előttem ez a nagy kő, amikor ráértem, formáltam. Bezártam magam ebbe a tömbbe. Azt hiszem, napok kérdése, és szabadulok. Vége lesz a végtelen történetnek.”
A felszegi portáról, ahol az utolsó simításokat végzi a művész, szombaton emeli fel a daru, és szállítják a Szent István téren kiképezett dombra, ahol háttal lesz a templomnak, arccal a város felé fordítva.
„Mindez az alkotás első pillanatától bele volt kalkulálva. Nem a szokványos, talapzaton álló alkotás lesz, hanem egy nagydarab kő egy dombon. Táji elemeket ötvöz, ebből az irányból kell majd megközelíteni a szobor jelentését is. Azt nem tudom, hogy a szobor mennyire lesz közkedvelt, azt majd az idő elhozza. De a domb, ami a szobor miatt jött létre, szeretett a gyerekek körében. És ez nekem jó” – vallotta a művész. Szívesen szólt arról is, hogy a felkérést semmiért nem utasította volna vissza, az első köztéri szoborkészítésre való megbízást szülővárosa részéről belépőne k ítélte meg, amiből nem lehet kihátrálni. „A szoborban benne van a szülőföldemhez való ragaszkodásom mértéke is. Akár abban is, hogy a szinte faraghatatlan, de helyi követ alapanyagként bevállaltam. Nem a szobor lesz a szülőföldön megtartóm vagy hazahívóm, de kulcsobjektum lesz számomra mindig, kifejezve, amit én Gyergyószentmiklósról érzek és gondolok.”
Búcsún avatják fel
Május 29-én, vasárnap 12 órakor lesz a Szent István-templom búcsúünnepe. Szent István király ereklyéinek átvitelét ünnepli ilyenkor az egyházközség, és ennek keretében lesz a Szent István-szobor megáldása, a Szent István tér átadása. „A szobor egy rég várt alkotás, a térről már csak ő hiányzik. A püspök fogja megáldani” – tájékoztatott Keresztes Zoltán plébános. Mint mondta, a szobor szombaton kerül a helyszínre, és ugyanezen a napon a téren lesznek kiállítva a gyergyóikumok. Várják az eseményre Lezsák Sándort, a hungarikumok egykori megálmodóját is. A magyar országgyűlés alelnöke a vasárnapi tér és szobormegáldáson, illetve a búcsús szentmisén is jelen lesz.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

A „terroristaügy” igazi tétje
Jó román szokás szerint „kiszivárgott” a sajtóba a Beke István Attila és Szőcs Zoltán, a kézdivásárhelyi, terrorista akciók megtervezésével vádolt HVIM-tagok elleni vádirat egy kivonata. Bárki számára elérhető, tanulmányozható az interneten. Én megtettem, s jelentem: a helyzet súlyos, rendkívül súlyos.
Előrebocsátom: nem abból a szempontból vizsgáltam a kivonatot, hogy a vádlottak esetleges ártatlanságára keressek bizonyítékokat, ez az ügyvédeik dolga lesz. Nem is azt próbáltam elemezni, hogy a nyilvánosságra került lehallgatási jegyzőkönyvek tartalma mennyire értelmezhető poénkodásnak, komolytalanságnak. A hideg sokkal inkább a vádak kontextusba helyezésénél, a háttér DIICOT-os, azaz ügyészi megvilágításánál rázott ki.
Tudniillik: ez a vádirat, legalábbis ennek a most kiszivárogtatott formája ugyan nem bélyegzi meg „terroristaként” az egész magyar közösséget, de a székelyföldi, általunk teljesen legitimnek tekintett autonómiamozgalmat szélsőséges, irredenta és revizionista címkékkel látja el, s összemossa a terrorizmussal. S mindezt hamis, félrevezető, manipulatív érvekkel megalapozva.
Nézzünk néhány konkrét példát. Mindjárt az elején a vádirat a székely hadosztály megalakulására reflektál, ugyanis a vármegyések ennek ürügyén szerveztek december 1-jei „megemlékezéseket”. A vádirat itt arról tesz egy említést, hogy 1919-ben a székely hadosztály tagjai milyen bűnöket, atrocitásokat követtek el a román civil lakosság ellen – én elég sok időt rászántam, hogy valamilyen megbízható román forrást találjak ezekre az atrocitásokra, de nem jártam sikerrel. Bár nem mondja szó szerint ki, a magyarok radikalizmusra való hajlamát lehet hivatott alátámasztani a vádiratban Magyarosi Árpád halálának megemlítése: mint tudjuk, a marosvásárhelyi születésű fiatalembert Bolíviában ölték meg a hatóságok egy 2009-es rajtaütésen, miközben Eduardo Rózsa-Floresszel együtt a bolíviai elnök megölését tervezték – a bolíviai hatóságok szerint, de ezt a román vádirat már nem részletezi. Magyarosi Árpád kapcsolata Bekéékhez a vádirat szerint abban keresendő, hogy Magyarosi az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) tagja volt, s ez a szervezet a DIICOT szerint „a HVIM-ből vált ki”.
Többször tesz említést ugyanakkor a vádirat olyan rendezvényekről, amelyeknek a célja „az erdélyi magyar közösségben erős ultranacionalista és románellenes érzelmek ápolása” annak érdekében, hogy feszültté tegyék a két nemzeti közösség közötti viszonyt. Ezen rendezvények említésekor a vádirat kitér arra is, hogy a szervezők – amelyként egy alkalommal konkrétan megemlíti a HVIM-et – „problémás, terrorizmussal és szélsőségességgel terhelt” régiókból – Katalóniából, Baszkföldről és Észak-Írországból – hívnak résztvevőket és felszólalókat „szélsőjobboldali” pártok képviseletében. De hogy ne legyen kétségünk, hogy a Székely Szabadság Napjáról van szó, amit ugye, mint tudjuk, soha nem szervezett a HVIM, egy külön bekezdésben foglalkozik a szöveg az évente március 10-én megszervezett eseményekkel is. A DIICOT ügyészei szerint ezt a rendezvényt arra használják fel „minden évben a magyar nacionalista-szélsőséges erők, hogy propagandát folyamatosítsanak a xenofób-irredenta mozgalomnak” az erdélyi magyar közösség körében, aminek célja a közvélemény irányítása Székelyföld területi autonómiájának kivívásának elfogadására „minden áron, tehát erőszakkal is”. S hogy még nyilvánvalóbb legyen a „kapcsolat” az autonómiatüntetések és a „merényletkísérlet” között, a vádiratkivonatban háromszor tesznek említést Izsák Balázsnak (akit név szerint nem említenek) egy 2012. január 6-án Marosvásárhelyen mondott beszédéről (valójában felhívásáról), amikor az elnök így fogalmazott: „A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld területi autonómiáját tűzte ki célként, és a huszonegyedik századi Európa nyelvén ez éppen a törvényes, szabad és független, nemzeti jogállást jelenti.” Az idézetet bűnjelként Beke István házában foglalták le.
S még sorolhatók a példák, kezdve a székely zászló szintén bűnjelként való képi azonosításától a Kovászna megye határán található, Székelyföldet turisztikai szempontból népszerűsítő óriásplakátnak a HVIM hungarista szimbólumai közé való becsempészéséig vagy az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás megemlítéséig, amely a vádirat szerint annak is a bizonyítéka, hogy Magyarország menedéket nyújt a magyar nemzetiségű „köztörvényes bűnözőknek”, mint például a fekete március nyomán elítélt Barabás Ernőnek is, akit nem adott ki Romániának Magyarország.
A kézdivásárhelyi „terroristaügy” pere úgy tűnik, túlmutat majd Bekééken és szervezetükön: az igazi tét a székelyföldi autonómiamozgalom inkriminálása lehet.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Erdély tájain – Egy híján huszadik Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúra
Nagy sikere volt az első Jókai-biciklitúrának
A kolozsvári EKE 1998-ban, az 1848-as forradalom 150. évfordulója alkalmából rendezte meg először a Jókai gyalogos emléktúrát Kolozsvár és Torockó között. Azóta ez hagyománnyá vált, évről évre sikerült megszervezni, több távon is. Május 7-én immár tizenkilencedik alkalommal.
A teljesítménytúrák a turizmus sportosabb megnyilvánulásai, ezeken a túrákon hangsúlyozott szerepet kap a fizikai teljesítmény. Naptári időponthoz kötött a megrendezésük, azaz évente nagyjából állandó napon szervezik. A Jókai Mór-túrák esetében ez minden év május első szombatjára esik, lényegük, hogy szabályos nevezés után, a rendezők által kijelölt útvonalat kell végigjárni, meghatározott időn (szintidő) belül kell célba érni.
Jókai Mór, a magyar irodalom kimagasló alakja a régi EKE tiszteletbeli tagja volt, negyedik erdélyi útja alkalmával bejárta és az Egy az Isten című regényében elsőként írta le ezt a Kolozsvár–Torockó gyalogutat (1876-ban). Jókai romantikája, Tordai hasadék, Torockó, a „holdsziget”, ahol „kétszer kel fel a nap” és „az emberek csak egyszer szeretnek”, gyalogtúra olyan helyeken, ahol az embert annyira leköti a táj szépsége, hogy szinte a fáradságot vagy az éhséget sem érzi, komoly kihívást jelent a turizmus kedvelőinek.
PÁL GYÖNGYI
Szabadság (Kolozsvár)

Miért: a fiataloknak jövőkép kell
A fiatalokat igenis érdekli a közélet, és szeretnének beleszólni a saját jövőjük alakulásába, csak meg kell kérdezni őket – ezt a következtetést vonta le Antal Lóránt, a Magyar Ifjúsági Értekezlet (Miért) elnöke a május 20-án lezárult Rólad szól! című konzultációs karavánt követően, amelyet a szervezet az RMDSZ-szel közösen bonyolított le.
Antal elmondta, összesen harminc erdélyi településen kétezer magyar tinédzser és húszas évei elején járó fiatal véleményét hallgatták meg. Hangsúlyozta: az akciónak semmi köze nem volt a jelenleg zajló önkormányzati választási kampányhoz, odafigyeltek arra, hogy ne politikusokkal találkozzanak a fiatalok, ezért egy színészhallgató egyetemista, Erős László volt a karaván arca.
Kiemelte, a kivándorlás az egyik olyan probléma, ami a fiatalokat leginkább érinti, ezért a fiatalok szülőföldön való boldogulásának támogatása prioritás kell legyen. Antal Lóránt elmondta, többek közt azt is megkérdezték a fiataloktól, hogy szándékukban áll-e külföldre költözni. Többnyire azt a választ adták, hogy az ifjak szívesen kimennének külföldre dolgozni, de hosszú távon mindenképp otthon képzelik el jövőjüket. Ugyanakkor hangsúlyozta: rengeteg adatot gyűjtöttek, a feldolgozott részleges eredmények alapján pedig az derül ki, hogy a fiataloknak szükségük van a kiszámítható jövőképre és a biztonságos szülőföldre.
„A mi feladatunk, hogy ezeket a feltételeket megteremtsük nekik" – tette hozzá. A felmérésből többek közt az is kiderül, hogy a megkérdezettek kétharmada nem tartja jó ötletnek, hogy 16 évre csökkentsék a szavazati jog korhatárát. Azért nem látják értelmét, mert ebben a korban még túlságosan is érvényesül a szülők befolyása, így vélhetően nem önálló döntéseket hoznának, ha rendelkeznének szavazati joggal.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Titkosszolgálati kollaboránsok a KREK kötelékében!
Most, hogy jön a püspökválasztás, és emellett idén még két másik voksolás is lesz, ismét előhozta az egyházon belüli szekus kollaboránsok leleplezésének ügyét Tőkés László. Maga sem tagadja, hogy ez az apropó. Szerinte most is aktívak az egyházban a volt kollaboránsok. Neveket is mondott.
A nem tisztázott múltúak között van Csűry István is, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület jelenlegi püspöke – állítja Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1989 utáni első püspöke. Tőkés sajtótájékoztatót tartott az egyházi titkosszolgálati átvilágítások tárgyában. Hogy miért most, mintegy 27 évvel az 1989-es fordulat után? Erre is magyarázatot adott. Egyrészt azért állt elő most ismét a témával, mert jön – idén lesz – a püspökválasztás, másrészt nemsokára önkormányzati voksolás, ősszel meg parlamenti választás. És ezek kapcsán az egyház, valamint az azzal több helyütt összefonódott RMDSZ megtisztulását is sürgeti. Másrészt – mint a témában a tájékoztatón kiadott nyilatkozatában említi – „ a vonatkozó törvényi feltételek hiánya, illetve a törvényes szabályozások megkésettsége miatt Romániában csak mintegy tíz esztendővel a kommunista diktatúra bukása után kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt feltárása. Az állandóan változó politikai viszonyok és törvényi szabályozások ezután sem kedveztek a titkosszolgálati átvilágításnak. Kezdetben a Romániai Református Egyház Zsinata is felemásan viszonyult ehhez a kérdéshez. Jókora késéssel ugyan, de az új évezred első évtizedének közepén végre mind a két református egyházkerületünkben érdemben beindulhatott a lelkipásztorok és a nem lelkészi személyek múltjának átvilágítása.” És, hogy kik végezték az átvilágítást? Tőkésék. Pontosabban „vezető testületeink kutatóbizottságot neveztek ki a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) irattárában fellehető dossziék felkutatására, és az egyházkerületi Átvilágító Bizottságot (ÁB) bízták meg a vezető lelkészi és nem lelkészi személyek titkosszolgálati kapcsolatainak elbírálásával.”
Nehezen megy
Egyes eseteket már régebben nyilvánosságra hozott, mások új infónak számítanak. Az átvilágításokat 2014-2014-ben végezték. Mint Tőkés tudatta, „már az ÁB intézményes munkájának a megkezdése előtt fény derült egyes lelkipásztorok ügynöki múltjára. Némely hírhedt esetek rávilágítottak egyházi életünk 1989 után is fennálló súlyos fertőzöttségére. Ennek ellenére a múlttal való szembenézés és a feltáró munka nagy nehézségekkel haladt előre, olyannyira, hogy még a legutóbbi egyházi választások (2010) alkalmával is rovott múltú lelkészek kerülhettek magas tisztségbe.
Az ÁB saját kimutatása szerint 2010–2014 között 59 esetet vizsgált meg, 45 lelkipásztort és 14 nem lelkészi személyt világított át. Az utóbbi másfél-két évben azonban munkája lelassult, illetve szinte teljesen leállt. A törvényi korlátozások visszatartó hatása mellett az egyházi lendület alábbhagyása sem kedvezett a folytatásnak.
Amint ez várható volt, az esetek legtöbbjében lelkipásztoraink nem működtek együtt a Securitatéval, nem voltak informátorok, sőt állhatatosan ellenálltak a beszervezésnek, van, aki már csak életkora miatt sem lehetett kollaboráns. Megint mások, noha beszervezték őket, utóbb kiugrottak a sorból, és kizárták őket az információs hálózatból. Őket felmentésben részesítette az ÁB.”
A nevek
Ilyen „felmentett” múltú a lelkipásztorok közül Sipos István, Csernák Béla, Szekeres Sándor, Varga Károly, Hermán M. János, Pakulár István, Dénes József és Higyed István Levente. Tőkés szerint „néhányan azonban súlyos elmarasztalásban részesültek, mivel nyilvánvalóan együttműködtek a diktatúra politikai rendőrségével, vagy éppen fizetett ügynökei voltak annak”. A listája szerint együttműködött a román titkosszolgálattal és informátor volt Veres Kovács Attila (Katona fedőnéven), Csomai Árpád (Ákos fedőnéven), Nagy Sándor (Moldovan Ilie fedőnéven), a néhai Seres Géza (Cornel Ioan fedőnéven), Mikló Ferenc (Fery, illetve Finisan Ioan fedőnéven), valamint Sipos Miklós (Ursu fedőnéven).
Sőt: Tőkés László szerint a jelenlegi királyhágómelléki püspök, Csűry István bár kapott egy úgynevezett igazolást arról, hogy nem volt informátor, még nem tisztázott múltú. „Hogy nem találják az aktáit, az nem jelenti azt, hogy nem volt beszervezve. Én a saját sógorom példájából is nagyon jól tudom, hogy a szolgálatok egyenesen fedezik egyesek múltját” – mondta Tőkés. Nyilatkozatában pedig hozzátette: az átvilágítások után „megállapítható azonban, hogy a legsúlyosabb esetek szinte következmények nélkül maradtak. Az egyházi főhatóság nem indított fegyelmit a vétkesek ellen, intésben sem részeltette őket, sőt némelyikük egyházi újraválasztása útjába sem gördített akadályt. Külön figyelmet érdemel az ÁB-határozatok azon igazgatótanácsi záradéka, melynek értelmében a testület elrendeli az átvilágítási Határozat érvénytelenítését és az ügy újratárgyalását, amennyiben újabb adatok, bizonyítékok kerülnek elő. Ismereteink szerint ugyanis még nagy mennyiségű ismeretlen iratanyag lapul a különböző irattárakban, melyek teljesen új megvilágításba helyezhetnék egyes személyek múltját. Ugyanez érvényes azokra a személyekre, akikről a CNSAS gyakorlatilag felmentő igazolást (Adeverinţă) bocsátott ki, mivel úgymond nem léteznek olyan adatok és dokumentumok, amelyekből az a következtetés volna levonható, hogy a Securitate munkatársai vagy kollaboránsai lettek volna. Könnyű belátni, sőt példák is vannak reá, hogy az illetékes hatóságok szántszándékkal is visszatarthatnak egyes terhelő iratokat, sőt egész személyi dossziékat éppen azok védelmében vagy zsarolása végett, akik a legkészségesebb ügynökeik voltak.” Csűry István egyébként ismét indulni akar a püspökségért.
Ugyanakkor Tőkés kiadott egy másik listát is. Ezen a KREK Átvilágító Bizottsága által át nem világított, időközben az KRE-ből eltávozott, a CNSAS nyilvántartásában, valamint Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium c. dokumentumgyűjtemény adattárában szereplő lelkészek vannak, akik együttműködtek a Securitatéval. Ők azok: Kovács Imre (Avram fedőnéven), aki Magyarországra távozott; Fazakas László (Kiss János), aki szintén Magyarországra távozott; Fazakas Sándor (Herman), aki szintén külföldön van; Báthori Gyula (Kovács Ferenc), aki már meghalt; Borsi Zsigmond (Sandu), nyugdíjas; Zsigmond József (Erdei Sándor), nyugdíjas; Jakab László ( Berecky), külföldön él; Halász Sándor (Aron), külföldön van; Balogh Béla (Bodea Ioan), ismeretlen helyen van; Bányai Ferenc (Farkas/Petrescu), lemondott,, nyugdíjas; Dudás Ferenc (Jókai Sándor), külföldön van; Molnár János (Muresan Dinu), Kolozsváron él.
Mi lehet most?
Tőkés úgy fogalmaz: „közbeszéd tárgyát képezi, és tapasztalatból is tudjuk, hogy a Securitate nem szűnt meg, hanem csak átalakult. Mértékadó vélemények szerint 1989-ben a hatalmat a volt politikai rendőrség egyik szárnya kaparintotta meg. A Securitate és utódszervezetei továbbra is nagy befolyással rendelkeznek, és az élet minden területét behálózzák társadalmunkban. Okkal feltételezhető, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) is megtalálta régi és új kollaboránsait. Egyházi és nemzeti létérdekünk tehát, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, Anyaszentegyházunk megtisztulását elősegítsük, és az idegen titkosszolgálat rontásával szemben az ifjú, a jövendő nemzedéket is felvértezzük. A Reformáció félévezredes jubileuma közeledtén világosan kell látnunk, hogy ez is nélkülözhetetlen előfeltételét képezi Egyházunk megújulásának. A közelgő egyházi választások ugyanerre a következtetésre vezetnek.”.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Az adósaid maradtunk Tempfli püspök atya
Ma is hitetlenkedve újra és újra olvasom, s mérhetetlen fájdalommal veszem tudomásul a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség rövid, csütörtök déli közleményét, amelyben arról tájékoztatták a Bihari Naplót is, hogy 2016. május 25-én Nagyméltóságú és Főtisztelendő Tempfli József nyugalmazott nagyváradi római katolikus megyéspüspök, életének 86., papságának 54., püspökségének 27. évében, hosszú betegség után, szentségekkel ellátva elhunyt.
Persze tudtuk, hogy súlyos beteg, nincs jól, de imáinkban azt kértük, hogy bárcsak ismét betoppanna szerkesztőségünkbe félreismerhetetlen mosolyával, derűs egyéniségével, végtelen alázatával, törékeny alkatával. Nem mondhatni, hogy gyakran, de rendszeresen ellátogatott szerkesztőségünkbe, még azután is, hogy elköltöztünk a Kanonok sorról. Azt a székhelyet az ő jóindulatának, segítőkészségének köszönhetően használhattuk más redakciókkal közösen, hiszen Tempfli atya mindig szívén viselte a magyar helyi sajtó sorsát is. Mindig érdeklődött az újságról, munkatársainkról. Élményszámba mentek beszélgetéseink, amikor vagy egy interjú miatt találkoztunk, a választásokra kísértük el, amikor megszentelte a Bihari Napló szerkesztőségét, vagy csak egy jó kávét ittunk meg a püspöki rezidenciáján, ahová bárki, szinte bármikor benyithatott. Tárt ajtó, nyitott szív fogadott bárkit rangtól, származástól, tisztségtől függetlenül. S bármilyen fontos, halaszthatatlan dolga volt mindenkit türelmesen meghallgatott. Megkérdeztem egyszer tőle, hogy nem tart-e attól, hogy valaki(k) rosszindulatúan visszaél(nek) ezzel a helyzettel, de ő határozottan kifejtette, az ő ajtaja mindenki előtt nyitva áll, ő nem egy elefántcsonttoronyban él, hogy alkalmazottak, titkárok, ügyintézők hadának esetleges jóváhagyásával találkozhasson valaki a főpásztorral. Ő valóban a nép püspöke volt, mindig büszkén vallotta, hogy egy földműves családból származik. Alig néhányan dolgoztak a titkárságán, szinte mindent ő maga, és általános helynöke végzett, intézett el, írt meg. Ahányszor csak tehette személyesen telefonált szerkesztőségünkbe is, ő küldött közleményeket, s nem esett le a püspöki gyűrű a kezéről.
Ő hit a személyes kapcsolattartásban, mindig közel volt az emberekhez, tudott az ő nyelvükön beszélni, megértő volt és segítőkész. Rettenhetetlenül alázatos, szerény, közvetlen, irgalmas volt, nagyon távol állt tőle, hogy rangjának megfelelően esetleg távolságtartó nagyméltóságú, excellenciás úrként viselkedjen. Várad 81. püspöke emberi habitusával, az egyház és a hívek feltétlen szeretetével, hozzáállásával is jóval meghaladta korát, hiszen sok tekintetben Ferenc pápára emlékeztet viszonyulása. Tudvalevő, hogy a jelenlegi Szentatya visszafogott, szerény körülmények között él, nem aggatja magát tele aranykereszttel, közvetlen az emberekkel, saját maga intézi telefonjait is, nem egy titkárra bízza azt. Messze áll tőle az önteltség, a tekintélyelvűség, a pökhendiség. Sok tekintetben hasonlított a pápára Tempfli atya, aki 19 évig tartó püspöki szolgálata alatt nem vizet prédikált és bort ivott. Egyszer azt írta: „Minden igaz embernek, aki valós értéket képvisel, hármas tulajdonsága kell, hogy legyen: amit gondolok, azt mondom, amit kimondtam, azt teszem”. És ő ebben nem ismert tréfát. Akárcsak a magyar nemzet feltétlen szolgálatában. Igazi, vérbeli magyar püspök volt, aki minden körülmények között felvállalta a kisebbségi küzdelem megannyi gondját, keservét. Kitartóan harcolt, mindig újrakezdte, ha elakadt, mindig tovább ment, ha a román hatalom megalázta. Nem volt gond, s természetesen magától értődő volt a magyar zászló kitétele a templomokban, a magyar himnusz eljátszása egy ünnepi szentmise után. Ő elsősorban magyar volt, s nem romániai magyar katolikus püspök!
Mára már legendává váltak beszédei, anekdotái, tanulságos, esetleg vidám történetei. Ki ne hallotta volna például, amikor külföldre utazott egy ünnepségre és a román vámnál színésznek nézték, mikor meglátták miseruháját, vagy amikor saját felelősségére betegen, nagy fájdalmakkal elhagyta a kórházat, hogy egy meghívásnak eleget tegyen, és az autójával egy kátyún átmenve megszabadult a vesekövétől. Az Ő szavára, prédikációra mindig oda kellett figyelni, mert azok igazi hitből, hamisítatlan szeretetből fakadtak.
Felsorolni is hosszadalmas lenne, hogy mi mindent köszönhettünk Tempfli atyának, hiszen a hosszú ateista, kommunista időszak után vette át 1990 márciusában az egyházmegye irányítását, amikor Boldog II János Pál kinevezte püspöknek. A kommunista rezsim által eltulajdonított ingatlanokat –köztük a Püspöki Palotát, a Kanonok sort és még számtalan értékes épületet – szerzett vissza, akárcsak a felbecsülhetetlen egyházi kegytárgyakat és egyéb, ingóságokat, értékeket, erdőket és szántóföldeket. Nem beszélve a római katolikus iskola létrehozásáról, az egykori Olaszi temetőből 118 elhunyt földi maradványainak exhumálásáról, templom- és plébániaépítő tevékenységéről…
Kicsiny püspöki lakhelye is szerény, mértéktartó volt, több esetben is elmondta, hogy ha még lehetősége lenne rá, akkor sem fog az általa visszaszerzett Püspöki Palotába költözni. Minek neki egy hatalmas lakosztály….
Igazi mecénása volt ő nemcsak a sajtónak, hanem a magyar kultúrának is. Szintén ő biztosított székhelyet a Kanonok soron a Tibor Ernő Galériának, a Bunyitai könyvtárnak és még sorolhatnánk, hogy mi mindennel segítette, támogatta önzetlenül a magyar könyvkiadást, a kutató munkát, értékeink megmentését. Az, hogy a világ minden táján mennyire tisztelték munkásságát, és szerették mint embert az a számtalan díj, oklevél, elismerés, érdemrend is igazolja, hisz nemcsak belföldön, hanem külföldön is elismerésnek örvendett.
Nyugalomba vonulása után is tovább akart tevékenykedni, nagy tervei, komoly célkitűzései voltak. Szentjobbi címzetes apátként bővíteni, fejleszteni akarta az apátságot, és még könyveket is szeretett volna írni egyházmegyéjéről. Sajnos már egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy a püspöksége idején a tőle megszokott komoly munkatempót folytatni tudja.
Tempfli József püspöki jelmondata a Petra Christus, azaz A szikla, Krisztus volt. Egész tevékenységére jellemző volt, hogy mindent alávetett ennek a hitvallásnak. Tudatosan, megalkuvást nem ismerve.
Nyugdíjba vonulása után nem sokkal azt nyilatkozta: „Ha még 50 évig éltetne a Jóisten, és már nem kapnék semmit, akkor sem tudnám meghálálni azt, amit eddig kaptam az Istentől és az emberektől. Ez az egy bánt, hogy úgy fogok távozni az életből, hogy mindenkinek adósa maradtam”. Kedves Tempfil püspök atya mi maradtunk az Ön adósai végérvényesen és visszavonhatatlanul! Kérem továbbra is vigyázzon és oltalmazzon minket onnan fentről, a mennyei birodalomból.
Rais W. István
erdon.ro

Így hurcolták el nagyapáinkat Erdélyből a szovjetek
Az etnikai tisztogatás egyértelmű szándéka Erdélyben is tetten érhető volt.
A történelmi Magyarország területén alig akad olyan szűkebb vagy tágabb értelemben vett család, amelyiknek legalább az egyik tagját ne hurcolták volna el kényszermunkára a Szovjetunióba. Így van ezzel nagyon sok más família a kelet-közép-európai régióban – ennek ellenére a szovjetek által fogságba ejtett civil lakosság tragédiájával a mai napig méltatlanul keveset foglalkoznak. Feldolgozatlan emlék,
gyógyulatlan seb marad Európa egészének kollektív történelmi emlékezetében.
Hatványozottan érvényes ez az Erdélyből, Partiumból és a Bánságból etnikai alapon elhurcolt magyarok és németek tragédiájára.
Ezt ellensúlyozza a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen indított előadássorozat, amelynek címe Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között. Legutóbbi előadója dr. Stark Tamás történész (a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa) volt, aki a Gulag-táborok magyar áldozatairól szóló kutatásait akkor kezdte, amikor még beszélni is tilos volt minderről Magyarországon. Később, a rendszerváltás után feltárult a kutatás lehetősége a levéltárakban és a külügynél is
Az első munkatáborok létesülése egybeesik a Szovjetunió megalakulásával. Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író megfogalmazása szerint: az első koncentrációs táborok az Aurora ágyúlövésének pillanatában születtek. A kényszermunka fontos alappillére a Szovjetuniónak nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. A táborok lehetőséget biztosítottak a bolsevikoknak, hogy kiiktassák a vélt vagy valós ellenséget, az osztályidegeneket, és etnikai tisztogatást hajtsanak végre azokon az orosz területeken, ahol más nemzetiségűek is éltek.
A ’30-as évek végére egyre nehezebb megtölteni a munkatáborokat, és mivel szükség van új munkaerőre a kényszermunka-rendszer fenntartásához, még több civilt hurcolnak el immár Kelet-Közép-Európából is.
1943-ban létrejött a szovjet jóvátételi programot kidolgozó bizottság, ami ötmillió külföldi kényszermunkás tíz éven át tartó rabszolgamunkáját vette tervbe. 1944 végén Romániában is megkezdődik az internálás: a román belügyi alakulatok közreműködésével először Bukovinából és Besszarábiából több tízezer embert visznek el. Nem sokkal később Székelyföldön, majd Magyarországon, a Vörös Hadsereg által elfoglalt területekről is megkezdődik a hadifoglyok begyűjtése.
Stark Tamás szerint három hullámban történt a folyamat. Első körben az elfoglalt nagyobb településeken – a nyílt utcán és az áteresztő pontoknál – fogták el az életerős, munkaképes férfiakat.
Az etnikai tisztogatás szándéka egyértelmű az olyan településeken, mint Kézdivásárhely, Kolozsvár vagy Torda.
Minél nehezebben bevehető volt egy város, annál több civilt ejtettek fogságba. Mivel Budapest ostroma az ellenálló erők miatt elhúzódik, és ennek okát bizonyítani kellett a pártnak, nagyon sok civilt hurcoltak el. Az akkori külügyminisztériumot több tízezer kérvénnyel halmozták el a civilek, melyekben egy-egy családtag, hozzátartozó eltűnését jelentették. Az előadó ezeket az adatgazdag nyomtatványokat kutatta és dolgozta fel. Pár ilyen kérvényt a kolozsvári közönségnek is megmutatott.
A második hullám áldozatai elsősorban németek – nők és férfiak vegyesen. Sztálin külön kérésére a nőket sem kímélték meg a fogságtól. A fogolygyűjtők kvóta szerint dolgoztak, így ha egy adott időszakban nem sikerült teljesíteni a minimumot, a hadieseményektől függetlenül vitték a német nevű magyarokat is például a Partium vidékéről.
A harmadik hullám Kárpátalját érte, ahol az etnikai viszonyok megváltoztatásának szándékával, a 4. ukrán front mentén élő magyarokat fogták el.
Stark Tamás ezekhez hozzátette az elhurcolások negyedik hullámát, amely a politikai foglyok ellen irányult. A szovjet fogolygyűjtők külön listával rendelkeztek azokról a politikusokról, egyházi személyekről, diplomatákról, partizánoknak tekintett leventékről, akiket ellenségnek véltek. Bíróság elé állították, és egy orosz nyelven zajló per keretében kényszermunkára ítélték őket. Az elítéltek sokszor csak abból tudták, hány évig maradnak a Gulágon, hogy a bíró hányszor emelte fel a kezét.
Az előadó elmondta: kutatásai és az egykori foglyokkal való beszélgetései során rengeteg olyan történettel találkozott, mely az otthon maradt lakosság emberségéről tanúskodik. Az elhurcolt rabok ugyanis a különböző szovjet városokba tartó vonatokból kőre erősített cédulákat hajítottak ki, azt remélve, hogy eljut az üzenet a családjuknak. Az emberek a sokszor gyufásdoboznyi papírgalacsinokat összeszedték, és a postán feladták a címzetteknek.
Ezt onnan lehet tudni, hogy nagyon sok ilyen cetlit csatoltak a külügyminisztériumhoz benyújtott kérvényekhez. Kutatóként Stark Tamás sok ilyennel találkozott. Az is döbbenetes, hogy `45–46-ban még működött a magyar közigazgatás, hiszen minden eltűnt személyt regisztráltak, és érdeklődtek felőlük a szovjeteknél
z elhurcoltak munka- és életkörülményeinek felszínes ismerete ellenére nehéz elképzelni mindazt a szörnyűséget, amin keresztülmentek. A bányákban, ahol többnyire dolgoztak, nagyon sok volt a baleset, és a megfelelő élelmiszer hiánya miatt bármit megettek, hogy túléljenek. Gyakoriak voltak a járványok, a tömeges elhalálozásokat pedig nem regisztrálták.
Miközben a propaganda a szovjet embert a kommunizmus fennkölt eszméinek felsőbbrendű hirdetőjeként láttatta, a gyakorlatban ők is éheztek az elnyomás alatt, és ugyanúgy gyűlölték Sztálint, mint a nyugatiak. A gazdasági rendszerre jellemző módon mindenki mindenkitől lopott: a munkahelyeiken az oroszok vittek mindent, amit csak lehetett, hogy azt pénzzé tegyék, élelmiszerre cseréljék.
A magyar áldozatok pontos számáról megoszlanak a vélemények: a szovjet források 490–540 ezer, a magyar honvédelmi és statisztikai források 600 ezer, egyes kutatók pedig akár 700–800 ezer fogvatartottról számolnak be. Stark Tamás szerint ez utóbbi túlzó becslés, de érdemes azzal is számolni, hogy sokan szállítás közben vagy a tranzittáborokban haltak meg.
A magyar foglyok egynegyede soha nem tért haza, de az is áldozatnak tekinthető, aki 1950 után hazatért, hiszen sorsuk megpecsételődött. Sokáig figyelték őket a belügyi hatóságok. A fogságban elszenvedett kínokat tetőzte: hazatérve azt tapasztalták, hogy ugyanaz az elnyomó rendszer él Magyarországon is, mint a Szovjetunióban.
Az előadás végén beigazolódni látszott: valóban alig akad olyan család, amelyet ne érintett volna a szovjet terror. A közönség soraiban ülők közül többen elmeséltek egy-egy olyan családi történetet, amely az elhangzottakhoz kapcsolódik.
A múlt feltárása folyamatban van, melyhez a Sapientia is hozzájárul. Dr. Murádin János Kristóf egyetemi oktató, gulágkutató elmondta: az egyetem emléktárgyakat gyűjt egy múzeum létrehozására, és adatbázisban összegzi a kolozsvári áldozatok számát. A lista eddig 750 nevet tartalmaz, de számítanak a kolozsváriak segítségére annak érdekében, hogy minél teljesebb legyen.
Mészáros Tímea
foter.ro

NYILATKOZAT AZ EGYHÁZI TITKOSSZOLGÁLATI ÁTVILÁGÍTÁSOK TÁRGYÁBAN
A vonatkozó törvényi feltételek hiánya, illetve a törvényes szabályozások megkésettsége miatt Romániában csak mintegy tíz esztendővel a kommunista diktatúra bukása után kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt feltárása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület a maga körében élen járt ennek megvalósításában. Az ún. Ticu Dumitrescu-törvényt megelőzően, már az 1998-as egyházi választások alkalmával jelöltjeinknek írásbeli nyilatkozatot kellett tenniük a hírhedt Securitatéval való viszonyuk tárgyában.
Az állandóan változó politikai viszonyok és törvényi szabályozások ezután sem kedveztek a titkosszolgálati átvilágításnak. Kezdetben a Romániai Református Egyház Zsinata is felemásan viszonyult ehhez a kérdéshez. Jókora késéssel ugyan, de az új évezred első évtizedének közepén végre mind a két református egyházkerületünkben érdemben beindulhatott a lelkipásztorok és a nem lelkészi személyek múltjának átvilágítása.
Egyházkerületünk lelkészi kollaboránsairól és ellenállóiról Szigorúan ellenőrzött evangélium címen indult könyvsorozat a (szegedi) Molnár János tollából. Vezető testületeink kutatóbizottságot neveztek ki a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) irattárában fellehető dossziék felkutatására, és az egyházkerületi Átvilágító Bizottságot (ÁB) bízták meg a vezető lelkészi és nem lelkészi személyek titkosszolgálati kapcsolatainak elbírálásával. Már az ÁB intézményes munkájának a megkezdése előtt fény derült egyes lelkipásztorok ügynöki múltjára (lásd: I. Kimutatás). Némely hírhedt esetek rávilágítottak egyházi életünk 1989 után is fennálló súlyos fertőzöttségére. Ennek ellenére a múlttal való szembenézés és a feltáró munka nagy nehézségekkel haladt előre, olyannyira, hogy még a legutóbbi egyházi választások (2010) alkalmával is rovott múltú lelkészek kerülhettek magas tisztségbe.
Az ÁB saját kimutatása szerint 2010–2014 között 59 esetet vizsgált meg, 45 lelkipásztort (lásd: II. Kimutatás) és 14 nem lelkészi személyt világított át. Jó munkát végzett. Az utóbbi másfél-két évben azonban munkája lelassult, illetve szinte teljesen leállt. A törvényi korlátozások visszatartó hatása mellett az egyházi lendület alábbhagyása sem kedvezett a folytatásnak. Amint ez várható volt, az esetek legtöbbjében lelkipásztoraink nem működtek együtt a Securitatéval, nem voltak informátorok, sőt állhatatosan ellenálltak a beszervezésnek (1). Van, aki már csak életkora miatt sem lehetett kollaboráns (2). Megint mások, noha beszervezték őket, utóbb kiugrottak a sorból, és kizárták őket az információs hálózatból. Őket felmentésben részesítette az ÁB (3). Néhányan azonban súlyos elmarasztalásban részesültek, mivel nyilvánvalóan együttműködtek a diktatúra politikai rendőrségével, vagy éppen fizetett ügynökei voltak annak (4).
Megállapítható azonban, hogy a legsúlyosabb esetek szinte következmények nélkül maradtak. Az egyházi főhatóság nem indított fegyelmit a vétkesek ellen, intésben sem részeltette őket, sőt némelyikük egyházi újraválasztása útjába sem gördített akadályt. Külön figyelmet érdemel az ÁB-határozatok azon igazgatótanácsi záradéka, melynek értelmében a testület „elrendeli az átvilágítási Határozat érvénytelenítését és az ügy újratárgyalását, amennyiben újabb adatok, bizonyítékok kerülnek elő”. Ismereteink szerint ugyanis még nagy mennyiségű ismeretlen iratanyag lapul a különböző irattárakban, melyek teljesen új megvilágításba helyezhetnék egyes személyek múltját.
Ugyanez érvényes azokra a személyekre, akikről a CNSAS gyakorlatilag felmentő igazolást (Adeverinţă) bocsátott ki, mivel „nem léteznek olyan adatok és dokumentumok, amelyekből az a következtetés volna levonható, hogy a Securitate munkatársai vagy kollaboránsai lettek volna” („nu există date ori documente din care să rezulte calitatea de lucrător sau de colaborator al Securităţii”). Könnyű belátni, sőt példák is vannak reá, hogy az illetékes hatóságok szántszándékkal is visszatarthatnak egyes terhelő iratokat, sőt egész személyi dossziékat éppen azok védelmében vagy zsarolása végett, akik a legkészségesebb ügynökeik voltak.
Közbeszéd tárgyát képezi, és tapasztalatból is tudjuk, hogy a Securitate nem szűnt meg, hanem csak átalakult. Mértékadó vélemények szerint 1989-ben a hatalmat a volt politikai rendőrség egyik szárnya kaparintotta meg. A Securitate és utódszervezetei továbbra is nagy befolyással rendelkeznek, és az élet minden területét behálózzák társadalmunkban. Okkal feltételezhető, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) is megtalálta régi és új kollaboránsait. Egyházi és nemzeti létérdekünk tehát, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, Anyaszentegyházunk megtisztulását elősegítsük, és az idegen titkosszolgálat rontásával szemben az ifjú, a jövendő nemzedéket is felvértezzük. A Reformáció félévezredes jubileuma közeledtén világosan kell látnunk, hogy ez is nélkülözhetetlen előfeltételét képezi Egyházunk megújulásának. A közelgő egyházi választások ugyanerre a következtetésre vezetnek.
A Magyar Fórum interjúja szerint (2016. április 28.): „69 lelkészről tudnak, akik beszervezett besúgók voltak, 43-ról nem közöltek választ, 11 esetben pedig kiderült, hogy súlyos besúgói tevékenységet folytattak. Mi lesz az ő sorsuk?” – hangzik a kérdés. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke válaszában – egyebek mellett – ezt mondja: „Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha – elismerve vétkeiket – nyilvánosan is bocsánatot kérnének. S ezt megpróbálják nemcsak az emberektől, hanem Istentől is megkapni. Isten megadja, az embereknek is meg kell adniuk.” Ezen túlmenően viszont egyszer s mindenkorra azt is le kellene szögezni, hogy ezek a személyek egyházi tisztségbe ne legyenek megválaszthatók.
Nagyvárad, 2016. május 27.
Tőkés László
a Királyhágómelléki Református Egyházkerület
1989 utáni első püspöke
kms.mtva.hu

Hencz Hilda : Magyar Bukarest - részletek (11.)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hídépítés tánclépéssel és kerekesszékkel mozgássérültek és épek között
Különleges eseménynek adott helyet péntek este Marosvásárhelyen a Liget, ahol első alkalommal lépett közönség elé a mozgássérültek tánccsoportja. Az előadást színesítette az is, hogy együtt táncoltak a sérültek az épekkel.
A HIFA-Románia Egyesület tánccsoportja, a Building Bridges Dance létrejöttének ötlete tavaly szeptemberében született, amikor az egyesület munkatársai megkeresték Somodi Katalin tánctanárt, pontozóbírót és a Dance Art tánciskola egyik alapítóját és elnökét azzal a kéréssel, hogy az egyesület 15-ik évfordulója alkalmából betanítson egy táncot egy vegyes – mozgássérült és ép fiatal pár előadásában.
A bemutató annyira sikeres volt, hogy azonnal megszületett az ötlet: kövesse egy egész tánccsoport a bátor fiatal pár példáját – idézte fel a kezdeteket Csata Éva pszichológus, a HIFA Románia Egyesület elnöke. Első lépésként pályáztak az anyagiak megteremtésére, majd összeállt a csapat. A tánccsoport tagjai Segesvárról, Szászrégenből, Nyárádmagyarosról, Marosszentgyörgyről és Marosvásárhelyről jártak heti két alkalommal a próbákra. A tagok szállítása mellett a tánchoz szükséges speciális kerekesszékek beszerzése is kihívást jelentett, abban a Motivation Románia Egyesület nyújtott segítséget, a táncoktatást pedig Somodi Katalin vállalta önkéntességi alapon. A próbáknak kezdetben a Deus Providebit Tanulmányi Ház adott helyet, majd a Sapientia EMTE Koronkai egyetemi aulája, ahol a tér is és a fényviszonyok is megfelelőek voltak.
Péntek este a ligeti nagy sátortető alatt berendezett nézőtér megtelt érdeklődőkkel, az ideiglenes színpadon pedig mozgássérült fiatalok és Marosvásárhelyen tanuló egyetemi hallgatók mutatták be közös műsorukat, illetve fellépett az Art Dance gyerek és felnőtt csoportja.
A csoport kerekesszékben ülő fiataljairól az egyesület elnöke elmondta, hogy baleset következtében váltak mozgáskorlátozottakká. “Le az összes kalapokkal előttük, hogy az akadályokon túllépve, amit a társadalom, saját állapotuk gördített eléjük, túlléptek ezen és igazi követendő példát mutatnak mindannyiunk számára” – fogalmazott a pszichológus, mikor bemutatta őket, köszönetét fejezve ki az egyetemistáknak is, akik tengernyi elfoglaltságuk ellenére, mindent megtettek az elmúlt hónapok során annak érdekében, hogy részt vegyenek és keményen dolgozzanak a próbákon.
A péntek esti esemény egyfajta hídépítés volt, annak az első lépése – foglalta össze az esemény jelentőségét Csata Éva, aki szeretné, ha a kezdeményezés folytatódna és további hasonló események színhelye lenne Marosvásárhely. A nézők is hasonló gondolatokkal távoztak, többen elmondták érdeklődésünkre, hogy ilyen rendezvényre minél többre szükség volna, hogy a mozgáskorlátozottakat be-, illetve elfogadja a társadalom mozgásképes többsége, ne szörnyülködve tekintsen rájuk.
maszol.ro

A Facebook hálója átformálja és archiválja az életünk
Péntek este a várban folytatódott a RODOSZ-Café előadássorozat. A meghívott Szász István Szilárd, a kolozsvári BBTE Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola végzős doktorandusza volt.
Az érdeklődőket Tőtős Áron, a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezetének elnöke köszöntötte, majd Szász István Szilárd, a kolozsvári Babeş- Bolyai Tudományegyetem Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola végzős doktorandusza tartott prezentációt, A Facebook hálójában címmel, melyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a Facebook hálózatba köt, miközben behálózza mindennapi életünket. Ugyanakkor előadása során néhány gondolatébresztő kérdést vetett fel a közösségi oldalak kutatásával kapcsolatban. Mit kezdhet, mit kezdjen a társadalomkutató, néprajzos, antropológus az online világgal? Hogyan használható a Facebook idővonala forrásként egy élettörténet, netán egy csoporttörténet megírására? Mi tudható meg rólunk a profilunk alapján? Arra hívta fel a figyelmet: a közösségi háló egyszerre áldás és veszélyforrás, hiszen bár a demokrácia és a szabad véleménynyilvánítás egyik szimbóluma, azért számos veszélyt is rejt magában. Például aki szélsőjobb beállítottságú, az azáltal, hogy a hírfolyamában sok, egyre több személyre szabott információ, hír és reklám jelenik meg, önbeteljesítő jóslatként nem lesz liberálisabb vagy normális gondolkodású, hanem még inkább neonácivá válik.
Mit hoz a jövő?
Azt, hogy a Facebook mennyire meghatározza az életünket, mutatja, hogy egy kimutatás szerint 1.650.000.000 aktív havi felhasználója van (ezek 90 százaléka okostelefont használ), 4,5 milliárd lájk születik naponta, illetve körülbelül 300 millió fényképet töltenek fel, és amíg Önök most az erdon-t böngészik, 12 ezer új profil keletkezik, 13 millió állapotfrissítés történik, és 23 millió hozzászólást írnak be. Az alig több mint tíz éve létező Facebook tulajdonképpen átformálja és archiválja az életünk, sőt, ha netalán megfeledkeznénk róla, rendszeres időszakonként emlékeztet bennünket arra, hogy mi történt velünk X évvel ezelőtt. Sőt, még a migrációs folyamatokat is befolyásolhatja azáltal, hogy egy vonzó poszt vagy kép miatt, valaki úgy dönt, hogy kivándorol. Az újabban bevezetett élő FB-közvetítésnek betudhatóan napjainkban eljutottunk odáig, hogy egy fiatal lány úgymond élőben közvetítette a saját halálát, és több ezren követték nyomon, ahogy a vonat elé ugrik. Lekövethető általa, hogy kik a barátaink, és éppen hol vagyunk. Tematizál, és valójában akkor istájékoztat valamiről, ha információhiányba ütközünk a használatakor.
Összemossa a nyilvános és a privát életünk, transzparenssé teszi a létünket, és hogy ez mennyire így van, jelzi, hogy egy algoritmusos kísérlet szerint 300 lájk után a gép jobban tisztában a személyiségjegyeinkkel, mint a saját párunk. A rendezvény főtámogatója az RMDSZ Communitas Alapítványa volt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,. 2016. máj. 29.

Létezhet-e valódi református egység az individualizáció korában? – interjú
A történelmi okok folytán szétesett egységet állították helyre a Kárpát-medencei református egyháztestek 2009. május 22-én, majd a következő évtől az egység tudatosítása és megerősítése érdekében évente megünnepelték a Református Egység Napját,idén éppen Kolozsváron. A református egység mibenlétéről, lehetőségeiről beszélgettünk Nagy Károly Zsolt református teológus és kulturális antropológussal, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének munkatársával, a Sárospataki Református Teológia oktatójával.
Doktori disszertációdat a 2009. május 22-i események köré építetted, felismerve azt, hogy az egyesült Kárpát-medencei egyház perspektívájában a református identitás megújításának „arkhimédészi pontja” lehet ez. Teljesülni látszanak a hozzá fűzött remények?
Ha valaki 2009-ben olvasta az egység kimondásáról szóló sajtóanyagokat, szembetűnő lehetett, hogy az egyházon belül sem volt teljes az összhang azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is jelent és milyen formában van szükség az új egységre. Bölcskei Gusztáv akkori püspök azt mondta az ünnepi rendezvényen, hogy „a magyar reformátusságot ábrázoló kép, amelyet közel kilenc évtizede kiszakítottak a keretéből, újra keretet kapott”. Pár nappal később következett pünkösd ünnepe, és azt is összekötötték május 22-ével, de akkor már olyan kontextusban beszéltek az egységről, mint ami egy tartalommal feltöltendő keret. A keret és a tartalom metaforát két egészen eltérő módon használták ugyanarra rövid időn belül.
Amikor 2010-ben megfogalmazódott az évente megünnepelhető egységnap gondolata, az egyházi vezetőkkel készített interjúkból ismét az tükröződött, hogy még nagyon kiforratlan az elképzelés. Felvetődött például, hogy lehetne ez a református Csíksomlyó – de sem formáját, sem tartalmát tekintve nem volt világos, hogy tulajdonképpen mi lesz ebből. Az egységnap nem üdvtörténeti és nem is egyháztörténeti ünnep. Ebből érthető egyfelől a bizonytalanság, másfelől az a tendencia, hogy az elmúlt években az egyházi nyilvánosság különböző szereplői – olykor eltérő módon – igyekeztek megadni az ünnep egyház- és üdvtörténeti vonatkozásait.
Kristályosodott az elképzelés, a cél a hét év alatt?
Valamennyire igen. A tisztább kép kialakítására tett kísérletként is értelmezhető például, hogy néhány éve hivatalosan is összekapcsolódott az egységnappal egyrészt a Református Zenei Fesztivál másrészt a Szeretethíd. Mindkét rendezvénynek határozott, és az egység-koncepcióba illő üzenete volt illetve van, úgy az egyház belső közössége, mint a külvilág felé. A Szeretethíd például úgy mutatja be a reformátusokat, hogy mi olyan egyház vagyunk, amelyik az identitását, a Krisztus követését a szeretetszolgálatban éli meg.
Ennek a gondolatnak az újrafogalmazása nagyon fontos azért is, mert segíthet tisztába tenni a „szolgáló egyház” kommunista örökségét, másfelől – bár ez talán csúnyán hangzik, de mégis – az egyház „társadalmi hasznosságát” is hangsúlyozza. A Szeretethíd híd a református közösségek között, hiszen számos gyülekezetet és kisközösséget kapcsol hálózatba a Kárpát-medencében, de híd a világ felé is, mert a szeretetszolgálat nem csak reformátusok felé, hanem minden rászoruló felé történik, vagyis azt üzeni, hogy itt egy nyitott közösségről van szó.
Miben volt más ez a kolozsvári egységnap az eddigiekhez képest?
Az értelmezésekhez – és ez hozzá tartozik az ünnep formálódó karakteréhez – minden újabb egységnap hozzá is tesz valamit. Idén Kolozsváron is elhangzott a segítségnyújtás gondolata, mégis valahogy a korábbi nyitással szemben egy zárt és határait bezáró egyház képét hozta elénk. Sajátosan jelent meg ez abban, ahogyan az ünnep során a tereket használtuk. A korábbi egységnapok meghatározó mozzanata volt a szabad téren, s kivált Debrecenben a köztéren tartott úrvacsorás istentisztelet. Az úrvacsora, melyet az egyház sokáig szigorúan zárt ajtók mögött ünnepelt, ezeken az alkalmakon kilépett a nyilvános, profán terekbe. Ezt lehet úgy értelmezni, hogy az egyház profanizálta a sákramentumot, de lehet úgy is értelmezni – és szerintem inkább erről lehet szó – hogy az egyház, melyet a korábbi diktatúrák be akartak zárni a templomba, most kilép onnan, és megpróbálja szakralizálni a profán életteret. Ez a gondolat a református teológia egész világot Isten dicsősége színtereként történő értelmezésétől nem áll távol.
Itt most egészen más térhasználattal találkoztunk: az úrvacsora osztása a templomban történt, s hosszú sorokban jöttek be az emberek, hogy az évszázados falak között vegyék magukhoz a szent jegyeket. Ez a megoldás jóval intenzívebben juttatja érvényre az esemény szakralitását. Ugyanakkor, ha mellé tesszük az idén elfogadott, a reformátusság magyar kulturális identitását például az anyanyelvi egység aláhúzásán keresztül nagyon erősen kihangsúlyozó Nyilatkozatot, az a benyomásom, mintha erősen próbálnánk határokat húzni magunk köré, illetve nagyon nagy jelentőséget tulajdonítanánk azoknak a határoknak, melyeket évszázadok különböző konfliktusai rajzoltak körénk. Mindez ismét a bizonytalanságot hangsúlyozza, hiszen ugyanakkor a Magyar Református Egyház létrejöttekor éppen az volt az egyik legfontosabb – ma is sokat hangoztatott üzenet – hogy ez az egység a megbékélést akarja szolgálni a Kárpát-medence népei közt.
Az eddigi egységnapok közül itt jött elő leginkább, hogy mennyire fontos a magyarul beszélők közösségeként is meghatározni a Magyar Református Egyházat. Ez nyilvánvalóan nem véletlen. Más Debrecenben a reformátusok egységét ünnepelni, és más ugyanez Kolozsvárott. Itt inkább annak a veszélyét látom, hogy az egységnap gondolata – és maga az egység is – elveszítheti azt a sajátos problémamegoldó karakterét, mely a kezdeti lendületben annyira fontos volt. Az egység megteremtése – és ezért lényeges az, hogy milyen metaforák mentén gondolkodunk róla – a változás és a problémák felszínre kerülésének vagy hozatalának lehetőségét is magában rejti. Ezt a lehetőséget pedig nem lenne szabad kihagyni, hiszen például a nyelvi kérdésnél maradva jól tudjuk, hogy az összes olyan területen, ahol kisebbségben él a magyarság, a kétnyelvűség a reformátusok között is égető probléma, és rendszeresen felvetődik az a kérdés is: vajon nekünk, reformátusoknak csak egy bizonyos nyelvi határon belül kell mozogni, vagy nyithatnánk azok felé is, akik ugyan nem – vagy már nem – beszélnek magyarul, vagy jobban beszélik valamelyik többség nyelvét, vagy beszélni még csak-csak tudnak, de írni-olvasni már nem, mégis a keresztség által reformátusok, vagy hitük szerint azok lennének.
Ebből a szempontból talán érdemes lenne felülvizsgálni az olyan kijelentéseket, melyek a református egyház nyelveként kizárólag a magyart jelölik meg, hiszen nem csak a más nemzetiségű emberekről van itt szó, hanem első sorban azokról, akik a magyar református azonosságuk magyar dimenzióját az asszimiláció folyamataiban elveszítve arra kényszerülnek, hogy református azonosságukat is feladják. Ez egy nagyon összetett és nagyon érzékeny kérdés, és most nem arról van szó, hogy elítélném a Nyilatkozatot, csak arra próbálok utalni, hogy van mit átgondolni. A gondolkodáshoz pedig vannak külföldi, nem magyar minták is.
A nyelv kérdése ráadásul nemcsak erről szó! Az elmúlt hónapban hosszabb időt töltöttem Erdélyben, Kolozsvár környékén, és rádöbbentem arra, mennyire nem ismerjük egymást. Nyelvi gátak is vannak közöttünk – bonyolultabbak a répa-murok problémánál –, melyek miatt nem mindig tudom dekódolni, miről is van szó, például az attitűdöket, a vallásgyakorlás helyzeteit is nehezebben értelmezem.
Nagyon szorosan kapcsolódik össze a megmaradásnak és az egységnek a gondolata, s ez határozottan jelen volt a kolozsvári együttlétben. Ennek a transzcendens vonatkozását fogalmazza meg az egység jelmondata, hogy „Krisztus a jövő, együtt követjük őt”. Az együtt követés mint egység azonban csak akkor szolgálhatja a megmaradást, ha felismerjük az együtt követésben az egymásra utaltságot, illetve ennek teljesen hétköznapi helyzeteit, és eljutunk az ebből következő adekvát válaszok kidolgozására. Mert abból, ha felismerjük, hogy egymásra utaltságban vagyunk, abból még nem lesz egység. Akkor lesz egység, ha azokat a narratívákat, amelyek szétválasztanak bennünket, és amelyek egyházon belül is előjönnek, lebontjuk.
Nagyon jó kezdeményezés, amit Kató Béla püspök úr vetett fel: a testvérkapcsolatok kialakítása Kárpát-medencei gyülekezetek között. Ezáltal valóban közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Azért is jó lenne az ilyen kapcsolat, mert nagyon sok gyülekezet nem tud eljutni a központi rendezvényre, akár Kolozsvárra, akár Budapestre, viszont a testvérgyülekezeti kapcsolatok mentén meg lehetne valósítani olyan programokat, amelyek magáról az egységről szólnak, és személyes élményekkel töltik fel ezt a fogalmat. Jó példák már léteznek az együttműködésre: a magyarországi és a felvidéki Gömöri egyházmegyék, a bihari részek kapcsolata, Őrségben is van együttműködés a határ két oldala között. Szép példa az is, amit a püspök úr az igehirdetésen is felhozott: a kárpátaljai testvérek segítésekor gyönyörűen kirajzolódott az egység ereje.
Az nyilván jó, ha segítenek rajtunk, amikor bajban vagyunk, vagy ha mi tudunk segíteni, de amúgy az individualizáció korában van igény az egység megélésére?
Nehéz erre válaszolni, mert maga az egység-koncepció felülről szerveződő dolog, nem az egyháztagok, gyülekezetek jelezték, hogy szeretnének egységes struktúrát, és legyen szíves a zsinat összefogni és ezt valahogy megvalósítani. Felülről indult a kezdeményezés, a gyülekezetek pedig rákapcsolódtak. De ha az ember beszélget a jelenlévőkkel, sokaktól azt hallja, hogy ez az egységnap milyen jó. Hogy miért jó? Mert sok esetben a reformátusok kisebbségben, szórványban élnek, ez pedig nagyon erős szórvány-lelkiséget, nagyon erős kisebbségi tudatot eredményezhet, és egy-egy ilyen alkalom azt mutatja fel, hogy mégis: vagyunk, tudunk mi együtt tömeget képviselni. Persze, idézzük sokszor, hogy „nem sokaság, hanem lélek”, de a léleknek azért néha jól esik a sokaság, amikor a fogyás, pusztulás tényei, képei, tapasztalatai és narratívái helyett azt tapasztaljuk, hogy egy református templomban, mint most a Farkas utcában, a 90. zsoltár úgy zeng, olyan erővel, hogy az ember azt hiszi, mindjárt szétmennek a falak. Ennek óriási ereje van, amiből a jelenlévők akár hosszú ideig táplálkozhatnak.
Összeállítottál középiskolásoknak egy nagyon részletes kérdőívet, amellyel a református identitást próbálod kitapogatni. Május 22-ével, a Református Egység Napjával kapcsolatos kérdésekre milyen válaszok érkeznek?
Nem tudnak vele mit kezdeni. Van egy óriási bizalmatlanság az intézményes egyházzal szemben. Amikor rákérdezek a kérdőívben, hogy a Magyar Református Egyház tényleg nemzetmegtartó erőként van-e jelen a magyarság életében, akkor a válaszok elsöprő többsége bizonytalan. Vannak sokan, akik biztosak abban, hogy igen, és vannak sokan, akik szerint nem, de a nagyon nagy többség bizonytalan. Az összes olyan kérdésben, ahol arról van szó, hogy az egyház mint intézmény mit tud nyújtani, hatalmas bizonytalanság a válasz.
Még az olyan kérdéseknél is, hogy mennyire gondolják azt, hogy az egyháznak befogadónak kell lennie, úgy kell működnie, mint egy családnak, jól kéne éreznünk magunkat benne, erre is az a válasz, hogy: nem tudjuk. Tehát: úgy tűnik, az egyház nem tölti be azokat a funkciókat, amelyekről azt gondolja, hogy betölti. Így érthető, hogy az egyház miért is tudja olyan nehezen mozgósítani az egyháztagokat.
Mozgósítási próbálkozás volt az is, hogy 2010-ben javaslatokat vártak mindenkitől az egység napjának megünneplésére, esélyt adva az alulról jövő kezdeményezésnek. Hogyan alakult végül?
Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy mindig felülről szerveződik az egységnap. A helyi vezetőség hozza össze, esetleg karöltve egy szervezőcsapattal. Van egy központi program, és ahhoz lehet csatlakozni. Ami stabil elem mindig, az az istentisztelet és az úrvacsora. A bibliai igerészt, amely alapján hangzik a prédikáció, előzőleg kiküldik a gyülekezeteknek énekajánlásokkal együtt, hogy ilyen formán bekapcsolódhasson az egység ünneplésébe az is, aki különben nem tudna.
Ami még érdekes módon soha nem maradt ki az ünneplésből, az a kórustalálkozó. A református vallásosság nagyon szikár, nagyon nehéz érzelmileg azonosulni mondjuk a liturgiánkkal, viszont az éneklés éppen hogy az érzelmi azonosulást segíti.
Hogyan lehetne felhangosítani az egyes emberek hangját, hogy valódibb legyen az egység?
A kérdésre talán jó példa lehet az egységes liturgia vagy énekeskönyv kialakítása. Egy korábbi liturgiai reform kapcsán Gyökössy Endre írt arról, hogy az emberek igénylik a transzcendenssel való kapcsolattartásban az állandó elemeket. Azok ritmust adnak, valamilyen szinten az örökkévalóság előszelét is éreztetik. Lehetne ilyen egységes liturgiánk is, amelyben vannak ugyan állandó és közös elemek, de üres helyek is, amelyeket a helyi hagyományokból töltünk fel, közelről megnézve azt, hogy mire van igény, mi működik. Az egység kimunkálásának jelenlegi folyamataiban viszonylag csekély súllyal van jelen ez a lokális szemlélet, annak ellenére, hogy a református egyház első sorban mindig is lokális egyház volt. Ezen kellene változtatni.
Olvastam egyszer egy tanulmányt egy lakótelepről, ahol a házak közé nem építettek eleve járdákat, hanem vártak, és figyelték, hogy az emberek merre járnak gyakrabban, és amikor egyértelmű volt, hol taposták ki az ösvényeket, oda öntötték a járdákat. Lehetne valahogy így.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

Ki a legfőbb ellenség?
A román hatalom jobban fél tőlünk, magyaroktól, mint a lakosságát tizedelő kórházi fertőzésektől. Autonómiaköveteléseink nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek, gőzerővel lehallgatnak minden „gyanús elemet”, vádiratokat fogalmaznak meg baráti beszélgetések alapján, akár bujkáló hátsó gondolatokért is, de nem tartják fontosnak azok megfigyelését, akik pénzéhségből hígított fertőtlenítőszereikkel polgárok tíz-, akár százezreinek életét veszélyeztetik.
A román hatalom európai szinten is legnépesebb titkosszolgálatai, jelentősen felduzzasztott bűnüldöző szervei ismét csődöt mondtak. Pontosabban: újra megmutatták igazi arcukat. Az elmúlt hét sok mindent megvilágított. A Román Hírszerző Szolgálatnak sikerült alaposan belekeverednie a fertőtlenítőszer-botrányba. Míg néhány hete még bőszen állította, hogy sok száz jelentésben figyelmeztette a hatóságokat a bűnténnyel kapcsolatos kórházi állapotokra, a Hexi Pharma által gyártott szerek veszedelmes minőségére, ám ama országos közegészségügyi veszélyhelyzetre utaló figyelmeztetések sehonnan sem kerülnek elő, néhány napja pedig már tagadni kénytelenek, hogy egyáltalán figyelemmel kísérték volna a különös körülmények között halálba karambolozott gyanúsítottat, mint fogalmaznak, nem jelentett nemzetbiztonsági kockázatot. Ami egy-két hete még elrugaszkodott összeesküvés-elméletnek tűnt, mára egyre nyilvánvalóbb, a titkosszolgálatok nyakig benne vannak az ügyben, a kérdés már csak az, igazi tulajdonosként vagy csupán fővédnök haszonélvezőként. S miközben a fél ország ezt találgatta, hollywoodi filmeket meghazudtoló forgatókönyv látott nyilvánosságot: a „valós” nemzetbiztonsági ügy, a kézdivásárhelyi „terroristák” elleni vádirat.
Ugyanazon hatóságok, melyek bagatellizálni igyekeznek a sokak életét veszélyeztető egészségügyi botrányt, fantáziadús, hajuknál fogva előrángatott bűnügyi analógiákkal, sovén szemléletű történelemleckékkel, erőltetett párhuzamokkal felturbózott vádiratot hoztak nyilvánosságra, melyben tárgyi bizonyíték félévi konok kutakodás után sincs, csak lehallgatott beszélgetésekre alapozott, kész tényként tálalt találgatás. Egyértelmű konkrétumok híján a bírák és a közvélemény nacionalista, magyarellenes érzelmeire kívánnak hatni, a „magyar terrorizmus” hiteles bemutatása érdekében attól sem riadnak vissza, hogy idekeverjék Marosvásárhely fekete márciusát vagy az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás ügyét, pedig ha valakinek, nekik igazán tudniuk kell, kik álltak mindezek hátterében, ki volt az igazi elkövető. A hatásosan felépített vádirat, bár egyelőre csak a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom betiltását kéri, gondoskodik arról, hogy megalapozza az autonómiatörekvések bűncselekménnyé, sőt, terrorakcióvá nyilvánítását. Egyértelmű, a két kézdivásárhelyi fiatal letartóztatása ehhez eléggé elfuseráltan barkácsolt eszköz csupán. És amíg első számú közellenségnek kéznél vagyunk mi, magyarok, nem számít, mennyire korruptak, milyen piszkos ügyekbe keverednek az ország egységének fő védelmezői.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)