A segítőtárs vallomása
Király Károly igazságáról
Érdekes könyv, nehéz lesz letenni, mert azt a kort idézi fel, amely az ifjúságunkat jelentette, de sok-sok fájdalom iskapcsolódik a tartalmához – jellemezte Király Ibolya Emlék-repeszek című könyvét Nagy Miklós Kund művészeti író, aki május 30-án a marosvásárhelyi Bernády Házat zsúfolásig megtöltő közönségnek mutatta be a szerzőt és kötetét, amelynek alcíme – Király Károly igazsága – a könyv tartalmára utal.
Az emlékrepeszekből, naplójegyzetekből, titkosszolgálati jelentéstöredékekből, levelekből álló kötet ugyanis arról szól, hogy "a romániai magyar kisebbség jogfosztottsága ellen szavát felemelő, egykor magas rangú román pártállami vezető" hogyan küzdött meg a "mindenható hatalommal" közel két évtizeden át. Az a Király Károly, aki egykor a legkiváltságosabbak közé tartozott, "milyen veszélyekkel teli időket élt át" az 1970-es évek kezdetétől a rendszerváltásig "a magyar közösség érdekében folytatott tevékenysége miatt". Továbbá arról is, hogy a román pártvezetőkhöz címzett és a nemzetközi sajtóban közölt leveleinek hatását milyen kegyetlenül szenvedte meg nemcsak ő és családja, hanem testvérei, közeli barátai, segítőtársai is – mondta könyvismertetőjében Virág György, aki Király Károly munkatársa volt egykor.
Majd hozzátette: Marosvásárhelyen sokkal könnyebb és mégis sokkal nehezebb a dolga, mert a hallgatóság nagy része jól tudja, hogy mit jelentett Király Károly a magyar közösségnek. "De éppen itt, Marosvásárhelyen és általában Erdélyben élnek azok is, akik mindent elkövettek azért, hogy Király Károlyt 1990 után kiszorítsák a közéletből. Nemtelen módszerekkel, igazságának tagadásával, gáncsoskodva, vádaskodva" – hangsúlyozta.
"Ki hiszi el, mennyi feszültség, mindennapi félsz, zavaros sötét medrében sodort a piszkos áradat… Magam sem tudom, miképpen lehet, hogy nem roppantunk össze mindnyájan, akiket megnyomorított a terror mázsás köve, és sodort az ár, a retteneté? Akkor nem roppantunk össze, csupán azóta is egyfolytában »összeroppant állapotban« leledzünk!" – idézte a szerző gondolatait, érzéseit a bemutatón felolvasott szövegében Kilyén László színművész.
Ezért menekült valamennyi testvér Magyarországra, de befogadásukat azok a titkosszolgálati "kapcsolatok" akadályozták a leginkább, akik idejében áttelepedve a határon túl folytatták "áldásos" tevékenységüket – mondta a könyv méltatója.
Király Ibolya emlékrepeszei, amelyek a családtagjait érintették a legmélyebben, sokakat fognak sérteni, bár munkája nem számonkérés, nem magyarázkodás és mentegetőzésnek sem tekinthető – tette hozzá Virág György.
A szerző éveken át elhessegette a gondolatot, hogy az átélt történéseket megírja, bár folyamatosan megküzdött a mellkasát mázsás súlyként próbára tevő emlékekkel. Egy nap az éjjeliszekrényéből ölébe ömlő "rakás papír, dosszié" láttán határozta el: a rég eltemetettnek hitt emlékeket papírra veti, hogy másokkal is megossza a csak általa ismert és személyesen átélt "lélekdidergéseket". Bármennyire is fájdalmas volt újra felidézni a múltat, testvére mellett az emlékrepeszek egyedüli őrzőjeként nem hagyhatta, hogy a feledés homálya elnyelje azokat.
"Írni… akkor érdemes, ha az embernek olyan mondanivalója van, amit csak ő tud közölni" – erősítette meg a méltatásban elhangzottakat Király Ibolya, aki időnként szorgalmasan vezetett, máskor hosszú időre abbahagyott naplóját egészítette ki emlékeivel. Idézett a titkosszolgálati jelentésekből, de nem azokra helyezve a hangsúlyt, részleteket vett át bátyjának Nyílt kártyákkal című két kötetéből (1995, 2011). Az emlékezés szabta írásfolyamban leleplezi azokat, akik Király Károlyt elárulták, a szekuritáté szolgálatába szegődött vagy kényszerített volt ismerősöket, munkatársakat, a hatalmi gépezetet, amely mindent megtett, hogy Király Károlyt elszigetelje, és fizikai megsemmisítésével is próbálkozott. Cáfolja azt a híresztelést, miszerint a leveleket nem bátyja írta volna, hisz minden írást, amit neki diktált vagy eljutott hozzá, öntudatlanul is megőrzött, s némelyiknek a fényképét is közli tikosszolgálati jelentések fotója mellett. Ugyanakkor szeretettel ír azokról, akik kitartottak bátyja mellett, volt munkatársai és egyszerű emberek támogatták, segítették harcát a legnehezebb években is, köztük magyarok és románok, marosvásárhelyiek vagy Karánsebes lakói, ahova Király Károlyt egy időre száműzték. A zárófejezetben azoknak a neves személyiségeknek a véleményét olvashatjuk, akik értékelték azt, hogy az erdélyi magyar kisebbség jogfosztását felismerve Király Károlynak 1972-ben volt ereje lemondani KB-tagsági, VB- póttagsági, az Államtanács alelnöki és a nagy nemzetgyűlésbeli tagságáról, amit a kommunista hatalom vezető testületeiben levő magyarok közül egyik sem tett meg. Harcos szembenállásán túl, az 1989 decemberében a diktatúra megdöntését követelő tömeg élére állt, és elveihez ragaszkodva a Nemzeti Megmentési Front és a Szenátus alelnöki tisztségéről is lemondott, ezáltal utasítva el 1991 őszén a legantidemokratikusabb alkotmányt, amely Romániát egységes nemzetállamnak nyilvánította – olvasható a kötet zárszavában.
Király Ibolya könyve, amelyben bátyja küzdelme mellett saját és gyermekei életének eseményeiről is beszámol, kordokumentum. Műfajilag nehéz besorolni, hisz montázsszerűen foglalja magában az átélt és elszenvedett élmények közé ékelt dokumentumokat, hogy összefonódjon benne a mikro- és makrotörténelem, a soha meg nem talált igazi haza iránti sóvárgás, "a száműzetés földjévé vált szülőföld" emléke, ahogy a grenoble-i egyetemen írt diplomadolgozatában Erdélyt jellemezte.
A köszöneten kívül, amellyel sok embernek tartozik, azoknak ajánlja a könyvet, akik megszenvedték a bemutatott korszakot, akiket meghurcoltak, megkínoztak, életüket tönkretették, s akikkel igazságtalanul bánnak ma is – szólt a közönséghez a szerző. Király Ibolya bátyja kérésére említette meg Kincses Előd ügyvéd nevét, aki a mai napig következetesen folytatja a küzdelmet a romániai magyarság jogaiért. Bár Király Károly nem óhajtott üzenni, de a kötet megjelenését támogató Kerényi Györgynek írt levelében arra biztatta a választókat, hogy menjenek el minél többen, és adják le szavazatukat saját belátásuk szerint.
A könyvbemutatón egykori osztályfőnökét, Király Ibolyát Hána László köszöntötte egy gitárkísértettel előadott megzenésített verssel.
A kötet megjelenését a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, az Antológia Kiadó, a Nemzetpolitikai Államtitkárság és a Bethlen Alap támogatta. A RETÖRKI-sorozatban megjelent kötet előszavát Kerényi György, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör alapító elnöke írta. A bemutatón részt vett dr. Szili Katalin, az Országgyűlés volt elnöke, miniszterelnöki megbízott is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar alkotás a TIFF legjobb helyi filmje
A kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) szerdai magyar napján hirdettek eredményt a helyi filmek versenyében, amelynek fődíját stílszerűen egy fiatal magyar filmes alkotása, a székelyudvarhelyi Simó Ibolya Tökéletes befektetés című 20 perces rövidfilmje nyerte.
A 2011-ben a zetelaki gátnál forgatott, de véglegesen csak tavaly befejezett alkotás véres, erdélyi maffiafilm: a prostitúció, a modernkori rabszolgaság, a teljes kiszolgáltatottság témáit egyaránt felvillantja, így a verseny 1500 eurós fődíja mellett az Országos Emberkereskedelem Elleni Ügynökség (ANITP) által felajánlott 500 eurós különdíjat is bezsebelte.
A versenybe egyébként idén viszonylag kevés, mindössze 25 alkotást neveztek be, ezek között román, magyar, angol és arab nyelvű rövidfilm is volt. Három alkotást a zsűri annyira jónak talált, hogy áthelyezték őket a csütörtökön kezdődött román filmnapok szekcióba, a helyi filmek szerdai döntőjébe hét kisfilm jutott. Az Ecsetgyár különdíját – amelyet olyan alkotás kaphatott meg, amely fokozottan figyel az aktuális társadalmi problémákra – Ana Maria Vijdea útifilmje, a The Light that Memory Lends to Things nyerte, amely egy Teherán– Ankara vonatutat mutat be, de igazából arról szól, hogy a mai ember mennyire nem tud odafigyelni a közvetlen környezetére sem.
Cristian Hordilă fesztiválmenedzser a vetítéssel egybekötött díjátadón elmondta: a benevezett helyi filmek színvonala évről évre érezhetően emelkedik, és egyúttal köszönetet mondott a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek és a Sapientiának, hiszen mind a hét döntős alkotást az említett felsőoktatási intézmények filmes képzésének jelenlegi vagy egykori diákjai jegyzik. Egyúttal újra emlékeztetett a TIFF csapatának egyik célkitűzésére: filmes központtá szeretnék tenni Kolozsvárt, ahol elsősorban a fiatal tehetségek rúghatnak labdába.
Az újrakezdés futóbolondjai
A TIFF június elsejei magyar napjának egyik különleges eseménye Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című 2015-ös filmjének vetítése volt: az alkotást a rendező jelenlétében a Florin Piersic moziban, népes közönség előtt mutatták be szerdán késő délután. A leginkább Szabó Magda családregényeire emlékeztető film egy Székelyhídról származó család négy generációjának történetét meséli el az 1900-as évektől egészen a 2000-es évek elejéig.
A kalandos, a történelem viszontagságai alakította történetet a kilencvenéves „mama", Gardó Berta szemszögéből ismerhetjük meg, aki a magyarországi drámai fordulatok miatt folyamatosan arra kényszerül, hogy családját maga után hurcolva összesen huszonhétszer költözzön el, mindannyiszor megpróbálva újrakezdeni, újjáépíteni közös életüket. Fekete Ibolya korabeli felvételek bevágásával teszi hitelesebbé az alkotást, amelyet ugyanakkor a szereplők, elsősorban a főhőst alakító Ónodi Eszter kiváló alakítása tesz gördülékennyé.
A vetítés után Fekete Ibolya elárulta a nézőknek, hogy a film legtöbb eseményét a valóságból, saját családjának történetéből merítette: például édesanyja valóban huszonhét alkalommal költözött élete folyamán – a Partiumból Budapestre, majd isten háta mögötti helyekre –, emiatt a rendezőnek is meglehetősen mozgalmas fiatalkora volt, hiszen tizennégy-tizenöt alkalommal kellett összecsomagolnia.
Egy néző kérdésére Fekete Ibolya azt is elmondta: mivel az egykori székelyhídi családi ház már nem áll, a történet szerint a partiumi kisvárosban játszódó jeleneteket a Balaton környékén vették fel. A vetítés előtt egyébként a rendező úgy fogalmazott: reméli, hogy az alkotás megtekintése nyomán a nézőkben felébred családjuk iránti ragaszkodásuk és szeretetük. Tudor Giurgiu, a TIFF fesztiváligazgatója elárulta, hogy különös kapcsolat fűzi a filmhez: egyrészt régi barátságot ápol Fekete Ibolyával, eleinte még arról is szó volt, hogy koprodukcióban készítik el az Anyám és más futóbolondok a családbólt, de erre végül nem került sor. A filmet vasárnap, június 5-én 18 órától még egyszer levetítik a Mărăşti moziban.
Kitalált mese létező démonokról
A seregszemle magyar napján bemutatott alkotások sora reggel 10 órakor Fliegauf Bence legújabb filmjével kezdődött, amelyet az idei berlini filmfesztiválon, a Berlinálén mutattak be. A Liliom ösvény ugyancsak családi történet, de teljesen más jellegű a történetvezetése, a képi világa és a hangulata tekintetében is.
A rendező többféle filmezési technikát elegyít: a jelenkori szálat időnként házi videók és álomszerű, éjszakai, fekete-fehér felvételek szakítják meg. Ezekből egyrészt felvillannak a főszereplő, Rebeka előtörténetének egyes elemei, ugyanakkor a nő saját démonai is kirajzolódnak. A legfőbb történetszál mégis csak szavak szintjén bontakozik ki: Rebeka a film folyamán kitalált mesét ad elő hétéves gyermekének, Daninak, amelynek nyomán egyrészt a nő démonaival való leszámolási kísérletének lehetünk tanúi, másrészt anya és fia különleges kapcsolatát is egyre jobban megismerhetjük. A Liliom ösvény pénteken, június 3-án 17.30-tól látható ismét a Iulius Mall mozijában.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

A múlt tükörcserepei – Húsz esztendeje történt
Miért állította 1996-ban Adrian Năstase, hogy az RMDSZ-ben „szélsőséges, egészen a rasszizmusig menő áramlatok találhatók”.
A rágalom és annak forrásvidéke
A román kormánypropaganda –s nem ritkán az ellenzéki–mindig is előszeretettel rágalmazta a magyarságot. A szomorú az, amikor ehhez a magyar oldalról kap az ellenfél muníciót. 1996 júniusában a Romániai Magyar Szó hasábjain megjelent egy interjú Adrian Năstase-val, melyben azt a kérdést is körbejárták a riporterrel, hogy lehetséges-e kormányzati együttműködés az RMDSZ-szel. Annál is inkább, hogy ezt az RMDSZ volt elnöke, Markó Béla nem zárta ki akkori nyilatkozataiban. Năstase egy nem teljesen határozott nemmel felelt, indoklásul pedig azt hozta fel, hogy az RMDSZ-ben "szélsőséges, egészen a rasszizmusig menő áramlatok találhatók. Nem én találtam ki Katona Ádámot és az Erdélyi Magyar Kezdeményezést." "RMDSZ megtűr soraiban egy románellenes platformot.”
Íme, hogy lehet pár sorban valótlanságot valótlanságra halmozni. Románellenes platform soha nem volt az RMDSZ-en belül s vélhető, hogy nem is lesz. Mi több, érdemleges társadalmi támogatottsággal bíró, valóban románellenes politikai erő sem működött az elmúlt évszázadban Erdélyben, a jövőről nem lehet teljes biztonsággal nyilatkozni, de vélhető, hogy egyhamar nem jön létre ilyen szervezet. Az erdélyi autonomisták mindig is valamiért és nem valami ellen szálltak síkra, a románok jogait pedig nem kívánták soha csorbítani még ott sem, ahol a magyarság mindmáig többen él.
De hogy juthatott eszébe ilyesmi Năstase-nak?
A válasz nagyon egyszerű. Midőn Katona Ádám polémiába keveredett a Szociáldemokrata Platform prominensével, Dáné Tiborral, le merte írni, hogy nem szeretne az RMDSZ vezetőségében olyan embereket látni, akiknek fogyatékos a magyar identitása, ami abban érhető tetten, hogy román házastársat választanak, román iskolába íratják a gyermekeiket és románul beszélnek velük, akkor magyar oldalról indítottak ellene szabályos sajtóvadászatot. Szavait úgy próbálták értelmezni, mintha a származásról beszélt volna, holott világos volt a megfogalmazás, Katona Ádám a magyarság vállalásáról beszélt és nem a származásról.
Tokay György odáig ment, hogy a III. birodalom eszmeiségével hozta kapcsolatba Katonát, Markó Béla Petőfivel példálózott, holott Petőfi pont a Katona által említett asszimilációs folyamat fordítottjára, a magyarrá válásra példa, Magyari Lajos pedig kiállt az ügyet tárgyaló SZKT mikrofonja elé és azt indítványozta, hogy döntse el a testület, hogy demokratikus vagy fasiszta szervezet legyen-e az RMDSZ.
Nem kétséges, hogy Katona Ádám érzékeny kérdést érintett meg, de amit írt, az vállalható, politikailag abszolút belefér a legszigorúbb szalonképességi szabályokba és semmi köze nincs semmiféle ordas eszméhez. Ő saját véleményét mondta el arról, hogy kit látna szívesen egy magyar szervezet vezetőségében. Ebben vélhetően nem kevés magyar egyetért vele. A Romániai Magyar Szó egyik olvasója például levélben kelt Katona Ádám védelmére, ilyenformán: „igaz ugyan, hogy a házastárs milyensége nem feltétlenül határoz meg egy embert, de azért fanyalogva bíznánk magunkat olyan orvosra, kinek a neje temetkezési vállalkozó.”
A mi kultúrkörünkben a legtermészetesebb dolog, hogy mindenkinek joga van a magánélethez, és ahhoz, hogy eldöntse, milyen jövőt szán gyermekeinek. Ebbe, bármennyire fáj is ez a magyar sors alakulását szívükön viselőknek, belefér az asszimiláció, a románná válás joga is. Viszont a másik oldalról a választónak is joga van tudni, hogy olyan embert küld-e Bukarestbe a magyar iskolákért harcolni, aki saját maga román nyelvű oktatási intézménybe íratja a gyermekét.
Katona Ádám voltaképpen a közélet transzparenciájáért szállt síkra, ezért kellett kipellengérezni, ezért kellett leszélsőségesezni, lerasszistázni és lefasisztázni. S miután ezt megtették RMDSZ politikusai, csoda-e, ha a rágalmat örömmel karolja fel egy vezető román politikus, és fordítja azt az egész szervezet ellen?
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Rendhagyó beszélgetés Németh Nyiba Sándorral
Legnagyobb lélekharc, a nyibaizmus tükrében
Németh Nyiba Sándor olimpikon, költő, zeneszerző a közelmúltban Pécskán megszervezett irodalmi délután programjában lépett fel, ahol a megzenésített költeményeit saját gitárkísérettel adta elő. A program egyik szünetében elbeszélgettünk. Amint elmondta, zenei pályafutását dobosként kezdte, ugyanis az Illés Együttes dobosával, Pásztory Zoltánnal három közös dobszámmal debütált a könnyűzenei életben. Ezt megelőzően három olimpián és 28 világversenyen képviselte Magyarországot. Grapplingben – ami a ketrecharchoz hasonló, de nem ketrecben, hanem páston kell vívni – világbajnok lett, Növényi Norberttel együtt. Ezzel párhuzamosan judo felnőtt Európa-bajnokságon bronzérmet, birkózó felnőtt világbajnokságon két ezüstérmet nyert, több sportágban is a feketeöv megszerzéséig vitte. Az eredményei ellenére nem azt tekinti legnagyobb sikerének, hogy 8 évig a magyar birkózó válogatott csapatkapitánya volt, hanem a költői mivoltát, a költészetében terjesztett gondolatiságot, az emberséget és a békességet. Mindezt nemcsak Magyarországon, hanem a környező országokban élő magyarság lelki, szellemi épülése érdekében teszi.
A versei elsősorban a hazáról, az otthonról, a szerelemről, nem elcsépelt gondolatiságban szólnak, hanem a Kenyériből, szülőfalujából hozott tiszta forrásból ihletve. E kicsiny falu két olimpikont adott a hazának, maga mellett Császár Gábor kézilabdázót is.
Az utóbbi években nagyon sok irodalmi estre kapott meghívást, ahol általában a saját gitárkíséretével adja elő a verseit, illetve szaval.
Az első verseskötetében 300, a másodikban 860 költeménye található, míg a megjelenés előtt álló harmadik kötetében összesen 3000 verse lesz benne. E verseknek az a különlegességük, hogy 5 dalt Vikidál Gyula, 2-őt Varga Miklós. 1-et Keresztesi Ildikó. 4-et a Kormorán Együttes, 1-et Szigeti Erika a Generál Együttesből énekel. Az I. kötet címe Nyibaizmus, azaz, Ne szégyelld, hogy van lelked; a II. kötetnek Fűzfakereszt, míg a III. kötetnek Nyiba mester tanításai a címe. Ennek az a lényege, hogy maga elég sok dologban, így a harcművészetben, küzdősportokban és a költészetben is megmérette magát, egy furcsa egyéniség lehet, hiszen a ketrecből vagy a szőnyegről kerül egy olyan kultikus helyre, ahol szavalni kell, méghozzá több száz rendezvényen. Király Lajossal, Kanizsa Józseffel és Szénási Sándorral együtt járják az országot. Úgy érzi, e téren ők az „utolsó mohikánok”. Mert ugye, Petőfi Sándor, József Attila és Ady Endre is hatalmasat alkottak, csakhogy a mai géniuszok, a mai világban sokkal nehezebben tudnak kitörni abból a bizonyos korlátból a zenében, a sportban vagy a költészetben.
Maga megfogadta: minden olyat leír, amit más talán még kigondolni sem mer. Minden olyan mélységet megír, amit más ember talán szégyellne megtenni. Talán éppen ez adja a költészetének az erejét.
Mostanában 100 költőnek – köztük Mester József barátjának is – a verseit szavalja CD-re, ami nagyjából négyórás anyag lesz, amiből már csak néhány vers hiányzik. Kuriózumnak számít e szavalatoknak a zenei aláfestés, amit a zenész társaival együtt játszanak. A CD ötletét az a felismerés adta, hogy e rohanó világban nem mindenkinek van ideje a könyvolvasásra, miközben egy CD lemezt autóvezetés közben is hallgatni lehet.
Kérdésünkre, hogyan rejtőzhet ennyire mély lelkiség a tettek emberében, egy birkózóban?, Németh Nyiba Sándor elmondta: a mostani birkózó válogatott vezetői is tanítványai voltak, ezért nemcsak a saját tapasztalataiból, hanem a tőlük hallottak alapján is beszél. A birkózók nagyon jólelkű emberek, hiszen a test test elleni harc során belépünk egymás aurájába. Tehát szó sem lehet semmiféle hazugságról, mellébeszélésről, hanem a küzdelem tisztasága adja meg a tisztességet. Pontosan ezért teljesen másképp ír mint azok, akik nem élnek ilyen tüzekben. Mert magának állandó tűzben kell égnie. A mai napig úgy tart edzést, hogy akár 100 kilométerről is eljönnek tanulni tőle. A bármilyen küzdelmet nem lehet nagyjából, felületesen venni, csakis teljes szívvel és lélekkel. Ha nem így tenné, nem lenne érdemes vele foglalkozni. Mert ő harcművészettel párhuzamosan így csinál mindent, a gitározást, a dobolást, a zeneszerzést, de a költészetet is. Ellenkező esetben nem jönne el 40 ember a verseit szavalni, és Vikidál Gyula sem énekelne el a verseiből 5 dalt. Amikor viszont azt mondja nekik: „Etelközből indultunk, csodaszarvast követtünk. Árpád vére fennmaradt, Magyarország. A csillagok megmutatták, hol lesz Magyarország; örökségünk ránk hagyták, Magyarország. Nincs több ország a sok közül, mit saját népe vesz körül; István óta szent a hely, Magyarország. Talpunk alatt a föld remeg, mintha bálna szív dobbanna meg, népeknek adott életet ez az ország…”, mindnyájukat megnyeri, talán azzal is, hogy mindig szeret mélyen, de soha nem gyűlölködve írni.
Újabb kérdésünkre, miszerint ha két birkózó belép egymás aurájába, meg lehet-e érezni, melyik uralja a vetélytársát?
Németh Nyiba Sándor elgondolkozott, a válasza előtt az állatok vetélkedőjéről beszélt, ugyanis azok, mielőtt harcba szállnának, alaposan megnézegetik egymás járását, szarva vagy a feje nagyságát, izomzatát, főként egymás tekintetében keresik az agressziónak a mértékét. Ezekből minden kiderül. Mivel maga már sok küzdelemben megmérette magát, elég, ha egy versenyző kettőt lép, a mozgásából meglátszik az önbizalma. Mert az önbizalom is sokkal kisebb azoknál, akik nem nagyok, hiszen a nagyság nemcsak a méretben és az izomzatban, hanem főként a lelki nagyságban rejlik. Ha a lélek erős, mindent képes legyőzni.
Mert előbb az önmagunk lelkét, majd az ellenfelünkét kell legyőznünk, és csak utána összpontosíthatunk a testnek test általi legyőzésére.
Németh Nyiba Sándor szerint a birkózás a legnagyobb lélekharc, és maga minden eredményét a birkózásnak köszönheti. A hátra lévő életét csakis a gondolatiságnak szeretné szentelni, mert a nyibaizmus a saját harcművészete, amit 11 oktatónak a bölcsességére alapoz, ezért az életében semmit nem szokott elnagyolni. A pécskai fellépését sem, amibe minden lelki erejét, tehetségét bele akarta adni, hiszen a hallgatósága megérdemli. Mert azok, akik nem szöktek el a szülőföldjükről, vállalták a sorsukat, a megmaradásért való örökös harcukat azok helyett, akik valahova elszöktek előle, majd onnan, a biztonságból próbálják megmondani, mi az okos teendő. Éppen ezért az egész nemzet számára példaértékű magatartásnak tekinti a szórványmagyarság mindennapos küzdelmét az anyanyelvének, a kultúrájának a megtartásáért.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Bognár megköszönte az aradiaknak
A Municípiumi Választási Iroda (BEM) székhelyén hétfőn – amikor már csak egy szavazóhelyiség adatai hiányoztak – Bognár Levente is türelmesen várta a szavazatszámlálás eredményeit. A helyszínen a Nyugati Jelenen keresztül mondott köszönetet mindazoknak, akik vasárnap, egy jobb élet reményében, a szövetségre nyomták a pecsétet.
„Köszönjük az aradi választóinknak, az aradi magyarságnak, hogy hozzájárultak ahhoz, hogy megőrizhessük a két tanácsosi helyet a városi önkormányzatban. Köszönjük mindazoknak, akik az RMDSZ jelöltjeire szavaztak, de azoknak is, akik a kampányba besegítettek, beleértve a kerületi szervezeteinket, az urnabiztosainkat és mindazokat, akik mellettünk voltak ebben a kihívásokkal teli időszakban. Bebizonyítottuk, hogy itt vagyunk, és bele akarunk szólni a sorsunkba, a város dolgaiba” – nyilatkozta Bognár, aki szerint az RMDSZ igyekezett minden magyar személyhez eljutni és felhívni a figyelmüket, mennyire fontos identitásuk megtartásában a magyar képviselet.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

RMDSZ eredmények Hunyad megyében
Felívelő tendencia
Sikert hoztak az RMDSZ-nek a vasárnapi helyhatósági választások, a jelek arra utalnak, hogy megerősödik a magyar képviselet a helyi tanácsokban. Az előzetes eredmények szerint Vajdahunyadon (Kofity Zoltán) és Lupényban (Benedekfi Dávid) az RMDSZ megtartotta a helyi tanácsosi tisztséget, Bácsi (Margai Zoltán) és Martinyesd (Székely Attila) községekben bejutott a helyi tanácsba, a legnagyobb siker azonban Déván született, ahol 8 év után sikerült megszerezni a második tanácsosi tisztséget is, Pogocsán Ferdinánd mellett Máté Márta is mandátumot szerzett. Toplicán is esély lenne még helyi tanácsosi mandátumra, e sorok írása pillanatában még nincs végeredmény. Ezenkívül Felsőszálláspatakon (Dănuţ Poenaru) és Nagybáron (Deatc Ioan) is tanácsosi mandátumot szerzett az RMDSZ, noha ezek inkább csak a statisztikát javítják, mintsem a magyarság reális pozíciószerzését tükröznék.
Az eredmények értékelésére Winkler Gyula EP-képviselőt, a megyei RMDSZ-szervezet elnökét kértük fel.
– Elnök úr, gratulálunk a sikernek. Megyei szinten az RMDSZ jóformán megduplázta helyi tanácsosi számát, az eddigi 3 helyett 6, esetleg 7 lesz.
– Köszönöm szépen. Én is köszönettel kezdeném, köszönettel tartozom mindazoknak, akik mellénk álltak, s akik szavazatukkal tisztelték meg jelöltjeinket. A mostani siker két tényezőre vezethető vissza, egyrészt az évek óta tartó folyamatos közösségépítő munkára, másrészt pedig annak, hogy a szórványmagyarság tudatosította, milyen fontos, hogy saját képviselőit küldje a döntéshozó intézményekbe, hiszen másoknak nem lehet szívügyük a magyar érdek érvényesítése. Ismét bebizonyítottuk, hogy széleskörű összefogással a szórványmagyarság nehéz körülmények között is képes megtartani képviseletét, sőt, még kibővíteni is. Meg kell azonban jegyezni, hogy az eredmények még nem véglegesek, Vajdahunyadon például fellebbezés miatt a szavazatok újraszámlálására kerül sor.
– Korábban szinte minden helyhatósági választáson a Hunyad megyei magyarság veszített valamit pozícióiból. Most megfordult a helyzet, az RMDSZ pozíciói egyértelműen javuló tendenciára utalnak, különösképpen Déván.
– Bizalommal tölt el, hogy túljutottunk a mélyponton, sikerült javítani választási eredményeinket. A dévai siker különösen örvendetes, sokat jelent számunkra, mivel a megyeszékhely szimbolikus helyszínéről van szó. Az eredmény a dévai szervezet kitartó munkája elismerésének tekinthető, de egyéb tényezők is hozzájárultak. Megérett például a Téglás Gábor Elméleti Líceum szerepe, mint a megye magyarságának egyik szellemi központja, s a Szent Ferenc Alapítvány támogatása is sokat segített. Az eredmény az őszi parlamenti választás szempontjából is bizalomkeltő, a mostani siker alapján remélhető, hogy a megyei listás rendszer nyomán az ősszel talán sikerül megszerezni egy képviselői mandátumot Hunyad megyében.
– Petrozsényban viszont 44 szavazaton úszott el a tanácsosi mandátum, s a Zsil völgye többi városában sem sikerült mandátumot szerezni.
– Nagyon sajnálom Petrozsényt, nagyszerű lett volna, ha sikerült volna visszakerülni a helyi tanácsba. Tény azonban, hogy van néhány szervezetünk, főleg a Zsil völgyében, melyet élettel és tartalommal kellene feltölteni.
– Bácsiban és a Martinyesd községhez tartozó Lozsádon azonban sikerült mandátumot szerezni.
– Ennek nagyon örülök, reményeim szerint ez a falusi közösségek megerősödését eredményezi, a magyar élet ott is fellendül.
– A megyei tanácsba azonban nem sikerült visszajutni, noha ez nem is annyira meglepő, ez eleve a legnagyobb kihívás volt.
– Itt a demográfia a legnagyobb ellenfelünk, a Hunyad megyei magyarság aránya olyan 4% körüli, amivel nem érhetjük el az 5%-os bejutási küszöböt. Nagy szerencse kellett volna, rendkívül alacsony általános részvételi arány. Sajnos nem jött be, s a jövőben is leginkább úgy juthatunk vissza, ha törvény által sikerülne valahogy levinni a küszöböt.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Kolozs megyei választási körkép
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének közlése szerint az RMDSZ 14 polgármesterjelöltje közül a vasárnapi választásokon nyolcnak sikerült mandátumot nyernie: Körösfőn Bódis László nyert, Buzában Czéghér István, Várfalván Marginean János, Bálványosváralján Muresan Ildikó, Kalotaszentkirályon Póka András György, Magyarszováton Szabó Mihály, Tordaszentlászlón Tamás Gebe András, Tordaszentmihályon Zeng János, míg Széken az RMDSZ támogatásával függetlenként induló Sallai János.
Az RMDSZ Kolozs megyében a következő helyeken nyert tanácsosi mandátumokat: Ajtony (1), Aranyosegerbegy (3), Aranyosgerend (–), Aranyosgyéres (2), Bánffyhunyad (3), Bálványosváralja (6); Bonchida (3), Dés (2), Detrehemtelep (az RMDSZ és az EMNP az elmúlt négy évben egy-egy tanácsosi mandátummal rendelkezett a településen, a vasárnapi választáson azonban a magyar szavazatok megoszlása miatt mind a két párt kiesett), Egeres (5), Erdőfelek (3), Gyalu (2), Harasztos (3), Kajántó (1), Kalotaszentkirály (10); Katona (1), Kisbács (5), Kiskalota (1), Kolozs (2), Kolozsborsa (1), Körösfő (5), Magyargorbó (2), Magyarkapus (3), Magyarszovát (6); Mikeháza (2), Mocs (2), Pusztakamarás (csupán 8 szavazaton múlott, hogy az RMDSZ bejusson a tanácsba), Szászfenes (4), Szamosújvár (3), Szásznyíres (2), Szépkenyerűszentmárton (az RMDSZ-nek négy év kiesés után sikerült ismét visszakerülnie a tanácsba), Torda (2), Tordatúr (3), Tordaszentlászló (8); Tordaszentmihály (6); Vajdakamarás (3), Várfalva (8); Zsuk (az RMDSZ négy év szünet után ismét mandátumhoz jutott).
Szabadság (Kolozsvár)

Rostás-Péter István: Hogy az a néhány voks...
Vége-hossza nincs latolgatások helyett munkahipotézisként eleve elfogadhattuk a közhelyes indítást: atipikus kampány ide vagy oda, június hatodikára virradva nem csak a fáradtságtól dörzsöljük majd a szemünket; lesznek meglepetések (is) a helyhatósági választásokon. Esélyes(nek tartott) jelöltek bukása, szoros eredmények, és miért ne: ugyancsak váratlannak számító döntetlenek.
S hozzájuk szoros csatolmányban a magyarázatok tömkelege. Miszerint a jobboldal ha összefogott volna, ha a számlálóbizottságban résen lettek volna, ha az előrejelzés dacára estére nem zúdul a település nyakába a zivatar, ha a kampánystáb eljut abba a két utolsó utcába is… hogy most csak a gyakoribbakat említsük.
Mert a pengeélen táncoló eredmény sok mindent kihozhat a küzdő felekből. Viszonylag friss példa a schógoroké: majdnem egy napig billegett az ország, mert a két elnökjelölt közötti eltérés oly csekély volt, hogy a levélben leadott szavazatok döntöttek végül. Várakozás közben egyik finalista sem hiszterizálódott, igazi úriemberekként az ilyenkor elvárható visszafogott stílusban nyilatkoztak. Fárasztó választási hadjárat végén akár érthető is lett volna, ha irritáltak, vagdalkoznak, kiengedik a gőzt, de nem... megtanulták, hogy a küzdelemhez hozzátartozik a győzelem, de a vereség menedzselése is: a viadal nyertese ne legyen harsány, az alulmaradt meg ne kezdjen hozzá az első pillanatban ellenfele támadásához. Pedig a helyzet valóban fura volt: Ausztriában mintegy 31 ezer voks (mondjuk egy désnyi lakosság) döntötte el, hogy ki legyen a 8 és fél milliós állam első embere, még ha az osztrák berendezkedésben az elnöknek korántsem jut is annyi jogkör és mozgástér, mint mifelénk.
De most nem a szélsőjobb fordulattól épphogy megmenekült Ausztria a téma, hanem a szoros eredmények és ami mögöttük rejlik-feszül. Olyan esetre is számíthattunk nálunk is, ahol pontosan egálban lesznek a vetélkedők. A 2014-es magyarországi helyhatósági választásokon nem kevesebb mint hét településen kellett emiatt újrajátszani. Egy félrecsúszott pecsét miatt, akár. Most Temes és Buzău megye egy-egy településén alakult ki teljes szavazategyenlőség, és kell megismételni a polgármester-választást.
Izgalmas lehet felkutatni, hogy mennyire osztja valójában ketté a települést egy ilyen helyzet, s ha igen, miként fog további négy esztendőt át és megélni az a közösség, hogy van-e helyi forrásból fakadó elegendő bölcsesség a dolgok kezelésére, ha már az egyik tábor egy miccentésnyivel elébb kerül és jogart ragad, jogot formál a döntésre.
A valóban aktív (tehát nem muszáj) ellenzékiség és a velejéig konszenzusos vezetési alapállás szinte egyszerre kellene hogy hasson, hogy a mandátumnyi idő ne vesszen kárba steril viták és végtelenített ellenszegülések okán. Ez így didaktikus, moralizáló, általános elvárás – de egyszersmind az egyetlen járható út. A kampányban tehát (bármennyire feszített iramú is lenne) elkelne egy B terveket skiccelő csapat, hogy a voksszámlálástól elfáradt tekintetek tulajdonosai másnap hajnalban a kávésbögrébe kapaszkodva ne azt a pár cédulát hibáztassák a kudarcért, s a buktát se földindulásként érzékeljék, hanem egy újabb tanulságokkal telített kihívás előszavának.
maszol.ro

Megegyezés híján befut a nevető harmadik - szakértők az Arénában
Jó eséllyel kiszámítható, hol van szükség a romániai magyar pártok összefogására a választásokon, ám ez nem csak pártvezetői döntés - mondta el az InfoRádió Aréna című műsorában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa, Illyés Gergely, és az intézet igazgatója, Kántor Zoltán.
A három romániai magyar pártot régi, személyes, koncepcionális ellentétek jellemzik – mondta az InfoRádió Aréna című műsorában Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója.
„Úgy néz ki, hogy az RMDSZ stabilan elviszi a magyar szavazók 80 százalékát és a másik 20 százalékon osztozik a másik két párt. Az utóbbi egy évben fordulat történt: a Magyar Polgári Párt az RMDSZ-szel kezdett el együttműködni, ugyanakkor a képletet bonyolítja, hogy bizonyos településeken pedig a Néppárt indult a Magyar Polgári Párttal közösen, vagy támogatták egymás jelöltjeit” – mutatott rá a szakértő.
A három magyar pártra összesen nem érkezik 500 ezer szavazat az 1,2 milliós magyar kisebbségtől – mondta Illyés Gergely, a Nemzetpolitikai Intézet kutatója.
„Van tehát egy nagy szegmens, amely egyszerűen nem vesz részt a választásokon. Van átszavazás román pártokra, főként olyan településeken vagy megyékben, ahol a magyarság aránya nagyon alacsony. Viszont tömbterületeken, vagy ott, ahol a két közösség aránya közel azonos, tömegesen nem jellemző az átszavazás. Ott alapvetően etnikai szavazásról beszélhetünk” – hangsúlyozta a kutató.
Illyés Gergely hozzátette: volt olyan település a mostani romániai önkormányzati választásokon, ahol két magyar induló egymástól vette el a szavazatokat, így a román jelölt tudott győzni.
„Ezeket kell mérlegelni. Azokon a területeken, ahol ez tét, mint például Marosvásárhelyen, ott valamilyen szintű koordinált indulás szükséges. De Székelyföldön, ahol tömbmagyar vidék van és nem kérdés a polgármester nemzetisége, ott semmi akadálya nincs a versenynek” – vélekedett.
Illyés Gergely szerint a koordinált indulás szükségessége az etnikai arányok ismeretében jó eséllyel kiszámítható lenne, ám sokszor a helyi szervezetek nem tudnak megegyezni egymással.
A szakértők a továbbiakban arról is szót ejtettek, hogy a romániai magyarok jobban ismerik a magyarországi politikusokat, mint a romániai pártvezetőket
„A romániai fiatalokat ugyanannyira nem érdekli a politika, mint a magyarokat. Ehhez hozzájárul az is, hogy a középgeneráció jó része az utóbbi 26 évben kivándorolt és az ő gyerekeik már Magyarországon születnek meg, egyre inkább hiányzik tehát Romániában ez a fiatal generáció” – mutatott rá Kántor Zoltán.
Illyés Gergely, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa hozzátette: a népszámlálási adatok szerint Romániában tízévente kétszázezerrel csökken a magyar lakosság létszáma, ennek nagyjából a fele kivándorolt.
„Régiós kérdés, hogy a Kelet-Közép-Európából Nyugat-Európába irányuló munkavállalásnak milyen hatása lesz a térség jövőjére. Hiszen a román népességet ugyanúgy sújtja ez a probléma, sőt sokkal nagyobb mértékben, mint a magyarokat. Romániában vannak olyan régiók, amelyek szinte kiürültek, nincsenek fiatalok. Spanyolországban és Olaszországban 3-4 millió román él és az ő gyerekeik már ott születnek meg. Ez olyan probléma, ami a román népességet talán még jobban sújtja, mint a magyart” - húzta alá a szakértő.
Romániában ez ellen nincsenek kormányzati intézkedések, csupán szándékok és politikai jelszavak – tette hozzá Illyés Gergely.
„Bátran ki merem jelenteni: az erdélyi magyar fiatalok többsége a magyarországi politikát követi, nem a romániai román politikát. Budapesti politikusokat, pártokat ismernek, román pártokat, minisztereket kevésbé. Magyar médiát fogyasztanak” – jelezte.
A Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa hozzátette: Romániában tabunak számít, hogy az országban 1 millió 227 ezer magyar is él.
„Annak elismerése, hogy az ország állampolgárainak 6,5 százaléka valamilyen kulturális sajátossággal rendelkezik, amellyel a többség nem, ez tabu a román közbeszédben, a román médiában. Az erdélyi magyarok úgy érzik, hogy nem róluk szól a bukaresti politika. A budapesti politikában viszont egyre több az olyan elem, amelyben ők megszólítva érzik magukat. Az erdélyi magyarok ismerik a magyarországi celebeket, a romániai celebekről viszont fogalmuk nincsen” – vázolta a helyzetet a kutató.
A magyarországi rockegyüttesek nagyobb közönséget vonzanak Erdélyben, mint Magyarországon – tette hozzá Kántor Zoltán.
hirzona.hu

Kelemen Hunor: Az RMDSZ országszerte megőrizte az emberek támogatását
Szatmárnémetit visszanyerte az RMDSZ, Marosvásárhelyen azonban nem a magyar összefogás jelöltje nyerte az önkormányzati választásokat, mindazonáltal a választási eredmények azt mutatják: az RMDSZ továbbra is a legnagyobb romániai magyar politikai erő a vasárnap megválasztott közel kétszáz polgármesterrel – értékelte Kelemen Hunor szövetségi elnök a vasárnapi önkormányzati választások eredményeit hétfőn Kolozsváron. Kijelentette: minden választás kiváló alkalom arra, hogy egy politikai szervezet visszajelzést kapjon arról, mennyire képviselte jól az előző mandátumban a közösséget, hogy megfelelő jelöltekkel és hiteles programmal indult-e a választásokon. "Az RMDSZ jól vizsgázott, hiszen a június 5-i eredmények azt igazolják, hogy erős a kötelék a szervezet és választói között" – tette hozzá.
A négy évvel korábbihoz képest alacsonyabb választási részvétel mellett is a legerősebb romániai magyar politikai erő az RMDSZ, amely országszerte megkapta a munka folytatásához szükséges bizalmat, támogatást – mondta Kelemen Hunor, aki megköszönte az RMDSZ színeiben induló valamennyi jelölt munkáját, ugyanakkor méltányolta a jelöltek kampánystábjainak, önkénteseinek és a szervezet munkatársainak tevékenységét is. "2016-ban nagy volt az önkormányzati választások tétje, mert az is eldőlt, hogy sikerül-e a következő négy évben a közösség biztonságát megerősíteni minden tekintetben. Az RMDSZ színeiben 196 polgármester nyert mandátumot, és országszerte több független, illetve MPP-s polgármester is győzött az RMDSZ támogatásával" – sorolta az eredményeket az RMDSZ elnöke, aki szerint a közösség akkor lehet sikeres, ha a politikai szereplők között létezik együttműködés, és ez meghozza a várt eredményt. Ezzel a szövetségi elnök az MPP-vel kötött stratégiai megállapodásra utalt, amelyet az általa vezetett érdekvédelmi szervezet a későbbiekben is fenn szeretne tartani.
Az önkormányzati képviselők számát illetően az RMDSZ szinte mindenütt tudott erősíteni, vagy hozta a négy évvel korábbi támogatottságát, ami azt bizonyítja, hogy nem pártoltak el tőle a választók – emelte ki az RMDSZ elnöke.
Négy év kimaradás után a szövetségnek sikerült visszaszereznie Szatmárnémetit, ahol Kereskényi Gábor parlamenti képviselő lát hozzá a polgármesteri teendőkhöz. "Jó választás volt, hiszen felkészült, önkormányzati tapasztalattal rendelkező embert indítottunk, akinek bizonyára sikeres mandátuma lesz" – szögezte le Kelemen Hunor, és hozzátette: munkájában továbbra is az RMDSZ támogatását élvezi.
Marosvásárhelyt, sajnos, 16 esztendő után sem tudta visszaszerezni a magyarság, bár nagyon közel állt ehhez – mutatott rá az RMDSZ elnöke, aki szerint Soós Zoltán eredménye azt mutatja, jó döntés volt őt indítani az RMDSZ színeiben az előválasztáson, majd függetlenként a polgármesteri megmérettetésen. "Soós Zoltánnak egy nagyon decens és szép kampányt sikerült végigvinnie Marosvásárhelyen, és azt hiszem, hogy ezt nem csak a város szintjén lehet értékelni" – összegezte a szövetségi elnök.
Székelyudvarhelyen nem nyert az RMDSZ, június 5-én pedig az történt tulajdonképpen, aminek hónapokkal korábban kellett volna történnie a szövetség által tervezett, de végül meghiúsított előválasztáson. "Pontosan meg kell vizsgálnunk, hogy miért veszítettük el a polgármesteri versenyt, és le kell vonnunk a megfelelő következtetéseket a következő napokban az udvarhelyi kollégákkal közösen" – jelentette ki az RMDSZ elnöke, aki arra is emlékeztetett, hogy Szatmárnémeti mellett Kolozsvár az az erdélyi nagyváros, ahol a szövetség jól teljesített a választásokon: gratulált Horváth Annának az elért eredményhez, és méltányolta azt is, hogy egy RMDSZ-es önkormányzati képviselővel több kezdheti el munkáját a kolozsvári tanácsban. "Azt szeretnénk, ha az önkormányzati munka folytatása azt is jelentené, hogy Horváth Anna folytatja az alpolgármesteri tevékenységét" – tette hozzá Kelemen Hunor, aki szerint Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda is tovább haladhat a fejlődés útján a fölényes győzelmet arató RMDSZ-es polgármesterek, Antal Árpád és Ráduly Róbert munkája által.
Székelykocsárd az idei választások egyik legnagyobb meglepetése, hiszen 26 év után választottak a településen magyar polgármestert, az RMDSZ-es Csegezi Edit Zsuzsannát, ugyanakkor a Máramaros megyei Hosszúmezőt is a szövetség jelöltje vezeti, tizenkét év kimaradás után. A Brassó megyei Apácán ezzel szemben a magyar–magyar verseny kártékony hatása mutatkozott meg: háromszori újraszámlálás után végül az RMDSZ jelöltje győzött nagyon szoros eredménnyel. "Ugyanígy a Temes megyei Óteleken – ahol semmi értelme nem volt a magyar–magyar versenynek – indított polgár-mesterjelöltet az EMNP. Eddig magyar polgármestere volt a településnek, most pedig elveszítettük a tisztséget. Bebizonyosodott tehát, hogy segíteni nem tudtak ugyan, de ártani igen, és elsősorban az ott élő magyar közösségnek" – mutatott rá Kelemen Hunor.
Néhány megyében az RMDSZ első helyen végzett, a remények szerint pedig a megye vezetését is megszerzi a szövetség a következő napokban, mondta Kelemen Hunor, és hozzátette: Hargita és Kovászna vezetése mellett két másik megyében is pályázik tanácselnöki tisztségre a szövetség. "Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy hosszú évek után sikerült visszakerülnünk a temesvári önkormányzatba, és még azt sem tartom kizártnak, hogy ez a két mandátum a tanácson belül is fontos lesz" – jelentette ki végezetül Kelemen Hunor, aki szerint ez azt bizonyítja, hogy a bánsági kisebbségekkel való választási együttműködés gyümölcsöző volt, meghozta a várt eredményt.
(közlemény)
Népújság (Marosvásárhely)

Turnék és premierek
A leggazdagabb évadról
A nyár első hónapjába léptünk, a legtöbb színház, illetve egyéb művészeti intézmény természetszerűen hamarosan nyári szünetet tart, a Maros Művészegyüttesnél azonban gőzerővel folyik a munka. Barabási Attila Csabavezérigazgató az elmúlt évadot összegző gondolatai mellett a soron következő tervekbe is beavatott, utóbbiakban szerepelnek külföldi turnék, vendégjátékok, ünnepségek és premierek egyaránt.
– Nagyon mozgalmas évünk volt. Igaz, mindig ezt mondom, de az idei esztendő az összes utóbbin túltett. 2007 óta vezetem az intézményt, és azóta soha nem tartottunk annyi előadást, nem tettünk annyi igénylésnek, meghívásnak eleget, mint az idei évad során. Ugyanakkor szintén 2007 óta most vettünk részt az eddigi legnagyobb turnénkon is: két hét alatt tizenhárom előadást játsztunk Magyarország különböző településein, naponta egy vagy két produkciót adtunk elő. Mindennek köszönhetően számunkra többé nem jelent nehézséget a turnészervezés: Erdélyben és Magyarországon nagyon sok helyen megfordultunk, mindenhol sikeres előadásaink voltak, folyamatosan kapjuk a meghívásokat, szeretnek bennünket, mi pedig örvendünk, hogy válaszolhatunk a hívásra.
A művészegyüttes magyar tagozata több mint hatvan előadást tartott az idén. Színes palettáról válogathattunk – az évet farsangi műsorral kezdtük, amelyet mindenhol nagyon szerettek, ezután autentikus népi műsort vittünk színpadra, majd mesejátékot készítettünk. Kiderült, a közönségigény sokkal erősebb az autentikus népi előadásokra, mint a táncszínházra, ennek ellenére az utóbbit sem hanyagoljuk el: szeretnénk növelni a nézőszámunkat, megismertetni a fiatalokkal a népzene, a néptánc értékeit. A kolozsvári nemzetközi táncfesztiválon mi képviseltük az autentikus népi vonalat, és nagy sikernek örvendett az Iskola másként programban való részvételünk is: napi két – összesen közel húsz – előadást tartott a magyar és a román tagozat, ezeket 5000 néző látta, mindemellett szerveztünk néptáncoktatást, kézművességi oktatást és hagyományos népviselet-kiállítást is. Utóbbival az elmúlt években rendszeresen foglalkoztunk, az idén már nyolc tárlatot rendeztünk be, közöttük egyet a szegedi egyetem felkérésére a dél- magyarországi városban, a házigazda intézetben: itt erdélyi – Maros menti, székelyföldi, kalotaszegi népviseleteket mutattunk be három héten keresztül.
Nagyon jó a kapcsolatunk a különböző kulturális intézményekkel, számos művészeti jellegű rendezvényen, fesztiválon voltunk társszervezők, figyelmet szentelünk a hagyományos eseményeknek, ünnepeknek. Hamarosan pedig ismét turnéra indulunk: ezúttal a Győri Balett meghívására érkezünk az általuk szervezett győri nemzetközi táncfesztiválra. A dolog érdekessége, hogy a meghívott társulatok egy-egy előadással vehetnek részt a szemlén, minket két produkciónkkal hívtak meg: a tavalyi, erdélyi hivatásos táncegyüttesek szemléjén a legjobb előadás díját hazahozó Szép piros hajnalban című előadásunkkal, valamint a Novák Ferenc által rendezett János vitéz című gyerekelőadással – utóbbit a szemle keretében szervezett gyermekfesztiválon mutatjuk be. Az idén 85 éves Novák Ferenc a győri szemle kulcsembere és állandó vendége – annak idején ő ajánlotta, hogy a magyarországi táncszövetség az erdélyi társulatokat is emelje sorai közé, ez pedig mindannyiunk számára igazi ugródeszkát jelentett. Születésnapját kellőképpen megünneplik majd a szervezők, mi tiszteletünk jeléül az általa színre vitt, itthon nagy sikernek örvendő előadással jelentkezünk. A szemle ugyanakkor nem csak nép-táncfesztivál: mint említettem, a Győri Balett szervezi és meghívást kapnak rá balett-, sporttánc-, kortárs tánc- és néptánctársulatok egyaránt. Az előadásokat igen rangos zsűri értékeli, és nívós kritikák is megjelennek róluk. Mindez számunkra nagyon fontos: megtudhatjuk, mennyire vagyunk jók, hol állunk profizmus dolgában a többiekhez képest, és a szakma olyan nagyságaival kerülhetünk kapcsolatba, akikkel itthon nem, avagy keveset találkozhatunk. A tavaly az Imádság háború után című előadásunkkal vettünk részt ugyanezen a fesztiválon – akkor visszhangos sikert arattunk, remélem, az idén ezt megismételjük.
A Maros Művészegyüttes 1956-ban alakult, idén a hatvanadik születésnapunkat ünnepeljük. Mindegyik előadásunk egy kicsit ennek is szólt, az egykori és mai kollegáknak szenteltük őket, hiszen múlt nélkül nincsen jelen és nincs jövő sem. A mikházi csűrszínházi évadot mi nyitottuk egy, a tíz éve elhunyt Széllyes Sándor emlékének szentelt esttel, június elsején pedig a Fehérlófia című gyerekelőadásunkkal léptünk fel ugyanott. Nagyon fontosnak tartjuk vidékre elvinni ezeket a produkcióinkat, de a terjedelmes díszlet miatt sajnos csak kevés előadóterem felel meg nekünk. A Csűrszínház ezek közé tartozik, mi pedig összeszedtük a környékbeli gyerekeket, elbuszoztattuk őket Mikházára és ott gyereknapi ajándékként előadtuk nekik ezt a produkciót.
Ami pedig a soron következő időszakot illeti, folynak a próbák mind a román, mind a magyar tagozaton. A magyar társulat ősszel Könczey Árpád és Könczey Csongor színrevitelében mutatja be a Most múlik című új előadásunkat. A művészegyüttes megalakulásának 60. évfordulójára ez év októberében egyhetes ünnepségsorozatot szervezünk – ennek a keretében mutatjuk be a soron következő előadásainkat, és társulatonként egy-egy kötetet is kiadunk az együttes múltjáról, történelméről. Hazavárjuk elszármazott kollegáinkat, szeretném, ha együtt ünnepelhetnénk. De addig sem lustálkodunk: a júliusi szabadságunk előtt, a győri szemle mellett meghívást kaptunk egy görögországi és egy németországi turnéra, augusztus elején pedig folytatjuk a munkát – a kettő között számos kollégánk erdélyi tánctáborokban oktat nívós és autentikus néptáncot.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Mentor – Már 250 éve tartunk tőle, de nem fog eltűnni az irodalom
T. Szabó Leventével félelmekről, sztereotípiákról, lehetőségekről
Csodabogárnak tűnt még 15–20 évvel ezelőtt, amikor irodalomtörténettel kezdett foglalkozni. T. Szabó Levente a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának nemrég megválasztott, tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese, beszélgetésünkre is éppen egy megbeszélésről érkezett. Mostanában a dilettantizmus irodalmi vonatkozásairól ír, szabad perceiben Nobel-díjas könyvet olvas. Meglátása szerint egy új üzleti modell fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot.
– Szabó Levente szerzői neve T. Szabó Levente. Mi ez a T?
– Az utóbbi 10-15 évben sokan kérdezték, hogy kinek vagyok a rokona (senki híresnek egyébként). Össze is tévesztettek különböző nevűekkel, mivel az irodalomtudományban, bölcsészettudományban vannak még Szabók, már sok embernek a „rokona” lettem. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a bentlakásban, ahol mesterisként, doktoranduszként laktam, volt egy hasonló nevű – egyébként szintén publikáló – srác. Egyértelmű volt, hogy nem én vagyok az egyetlen Szabó Levente a világon. Közvetlenül meg kellett tapasztalnom, hogy mi a szerzői név, a művésznév, az írói név. Elkezdtem ezt így használni. A szakmámban még vannak azonos nevűek, a szerzői névvel különböztetik meg magukat egymástól. Semmi titok, semmi rejtély nincs ebben, de jól szórakozom azon, amikor szerkesztők, kollégák, diákok ezt a T-t néha ide-oda bújtatják.
Az irodalom mindennapi használatban
– Mi a kutatási területe?
– Ha azt mondom, hogy a klasszikus magyar irodalom, a 18–19. század magyar és világirodalma foglalkoztat, akkor ez kevés. Valójában van egy sajátos szemléletmód, amivel ezekhez a szövegekhez közelítek. A 18–19. századi szövegek vizsgálatakor az érdekel, hogy ezekre milyen társadalmi jelentések rakódtak rá, hogyan használták ezeket, milyen társadalmi környezetben hogyan értették őket. Ez a fajta irodalomtudomány, irodalomértés azt próbálja megértetni, hogy az irodalom valójában nem valamiféle történetietlen, örökérvényű dolog, hanem folyamatosan használatban, működésben van. Egyének, csoportok, közösségek különböző céloknak, sokszor ideológiáknak a szolgálatába állítják. Ugyanaz a műalkotás sokszor eltérő dolgokat jelenthet, eltérő célokra használhatták akár ugyanabban a történelmi időszakban is. Szokás ezt irodalom- és művészetszociológiának vagy az irodalom társadalomtörténetének nevezni, ezek persze nem teljesen ugyanazt fedik. De javarészt ez a cél: az irodalom történetét mozgásban, használatában megragadni és megérteni azt, ahogyan az irodalom része a társadalomnak, a mindennapjainknak.
– Mi foglalkoztatja mostanában?
– Az elmúlt héten épp az utolsó simításokat végeztem egy olyan, több éve készülő tanulmányon, amihez rengeteget céduláztam. Ez azt vizsgálja, hogyan jelent meg a dilettantizmus modern fogalma a magyar irodalomban. Ez kapcsolódik ahhoz, amiről mostanában írok: nemsokára megjelenik egy könyvem, amelyben egy évtizedes munka van, s ami arról szól, hogy hogyan lett modern szakma az irodalomból. Ennek egyik következménye, hogy átalakult a dilettáns jelentése, azzal együtt, ahogy megjelentek a profik, a munkájukból élő, a hivatásuknak élő, modern értelemben vett irodalmárok. Látható a tágasabb probléma, ami mostanában érdekel, ami nem más, mint a modernizáció. Ez egyébként sok tudományterületet foglalkoztat manapság, az irodalomtudományban ez egy elhanyagolt terület.
Ezelőtt szinte 20 évvel, amikor elkezdtem irodalomtörténettel foglalkozni – ez nagyon sok tekintetben Cs. Gyimesi Évának volt köszönhető –, akkor egy kicsit szégyenkezve csináltam, nem volt „menő” olyan kérdéseket kutatni, mint irodalom és társadalom viszonya. Időközben ez megváltozott és egy népszerű, párbeszédképes területté vált. Le tudunk ülni beszélgetni egy, a közgazdaságtan történetével foglalkozó kollégával, de egy szociológus kollégával is, és érteni fogjuk egymást. Ilyen szempontból ez szerencsés fordulat az életemben, hogy valami, ami 20 évvel ezelőtt csodabogárságnak tűnt, az az utóbbi években errefele is elismert lett. A hivatásosodás, a modern szakmák története is ilyen, s számos irodalmi szerzőt és szöveget másként fogunk tudni érteni, ha e felől a társadalomtudományos probléma felől nézzük.
Azokat a szakmai munkákat kedvelem, amelyek valamilyen problémában, nem pedig témában gondolkodnak. Ha valaki azt mondja, hogy Vörösmartyval vagy Arannyal foglalkozik, számomra még nem mond sokat. Az érdekel, hogy mit kezd ezekkel a dolgokkal, hogyan lesz probléma ezekből.
Évszázados fóbiáink: elit és populáris irodalom viszonya
– Azt mondta, hogy a mindennapok része az irodalom. Dinamikáról beszélt, társadalmat formáló irodalomról. Manapság a „magas” irodalom mellett egyre népszerűbb a populáris irodalom. Egyre többkönyvből később film, sorozat készül. Megjelenik a fanfiction: a hétköznapi ember az interneten kezdi újraírni ezeket a történeteket, amelyeknek néha nagyobb az olvasottságuk, mint egy szépirodalmi alkotásnak. Hol van az irodalomnak a helye ma a társadalomban?
– Azért szeretem ezt a kérdést, mert nagyon jól megjeleníti azokat a hétköznapi, irodalmár és nem irodalmár fóbiákat, amelyek benne vannak az irodalmi és kulturális modernizációban. 200-250 éve ugyanezeket a kérdéseket teszik fel: például, hogy mit csináljunk a populáris irodalommal, milyen az elit és populáris viszonya, féljünk-e ettől. Azért tudunk nehezen beszélni erről, mert erős érzelmek, indulatok, fóbiák kapcsolódnak ehhez. A legnagyobb fóbia, hogy el fog tűnni a kultúra, az irodalom. Meg kell nyugtatnom mindenkit: Kazinczytól kezdve Arany Jánosig még kétségbeesettebben panaszkodtak, hogy milyen kevés olvasójuk van és bezzeg a frissen létrejövő bestseller kultúrában mennyire sok olvasója van egy-egy kevésbé értékes szerzőnek, miközben persze ma nem mindig ezekre az emberekre emlékezünk.
Ha olvasóként kérdezne, akkor azt mondanám, hogy nagyon sokfajta olvasás van, nagyon sok olvasói rétegnek megvan a maga helye. Úgy látom, hogy az oktatásban néha azt hisszük, hogy ha a hallgatók nem csak azt olvassák, amit a kezükbe adunk, ha népszerű irodalmat is olvasnak, akkor vége van a világnak. Történetileg ezek hosszú távú fóbiák, és azáltal, hogy belátjuk, ezek nem csak a mi kérdéseink, belátjuk azt is, hogy ezeknek a fóbiáknak egy része alaptalan. Ja, és nem gondolom, hogy el fog tűnni az irodalom, dehogy fog.
Például, Amerika a világ egyik legizgalmasabb könyvpiacát termelte ki és tartja fönt, és nagyon örülnék, ha eljutnánk oda, hogy Romániában is lennének olyan népszerű beszélgető show-k, könyves műsorok, mint ott például az Oprah Winfrey-é. Ha itt is volnának olyan népszerű irodalmárok, mint amilyenek az amerikai televíziózásban vannak, akik esetenként meghatározhatják akár egy elnökválasztás kimenetelét is.
Örülnék, hogyha mondjuk az Amazon által képviselt üzleti modell eljöhetne ide, mert jobban fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot és láthatóvá tenné, hogy mekkora hatalmas potenciál van benne. Nem az olvasók hiányoznak, hanem az olvasásnak az intézményesültsége. Miközben rettentően sokat panaszkodunk azzal kapcsolatban, hogy nem olvasnak eleget az emberek, elfelejtjük, hogy az olvasásra való ránevelés mindig intézményes folyamat.
Mi lenne, hogyha jobban fölszerelnénk a könyvtárainkat? Hogyha kitalálnánk azokat a kultúraközvetítő intézményeket, amelyek a könyvhöz elvezetik az olvasókat? Mi lenne, hogyha minden napilapban rendszeresen lenne beszélgetés szerzőkkel, mesterolvasókkal vagy akár kevésbé mesterolvasókkal arról, hogy mit olvasnak, hogyan olvasnak, mit ajánlanak? Mi lenne, hogyha komolyan vennénk a létező intézményeket?
– Szépirodalmat is ír vagy csak a szépirodalomról ír?
– Nem, nem írok szépirodalmat. Szerintem időben ismertem föl, hogy nem lennék jó szépíró. Úgy gondolom, hogy mesterséges elvárás az irodalomtudománnyal foglalkozókkal szemben, hogy ők írjanak szépirodalmat. És fordítva is igaz, néha nagyon fals dolgok jönnek ki abból, ha szépírók úgy gondolják, hogy ők ugyanolyan minőségi módon tudnak beszélni vagy gondolkodni az irodalomról, mint ahogyan szépirodalmat írnak. Azért sem írok szépirodalmat, mert azt látom, hogy néha a szépirodalmat és a tudományos munkát kijátsszák egymás ellenében. Úgy gondolom, hogy ezek nagyon eltérő írásmódokat, gondolkodásmódokat igényelhetnek.
Egyébként látom, hogy van, aki jól csinálja ezt a kettőt, irigylem is kellőképpen, csodálattal olvasom ezeket az embereket, de én örülnék, ha azt a dolgot, amiben úgy látom, hogy sikeres vagyok, azaz a tudományos munkát jól tudnám csinálni és esetleg ott írnék jó, meggyőző szövegeket.
Jóga, kávé, cigiszünet helyett olvasószünet
– Mit olvasott mostanában?
– Legfrissebben épp az utolsó oktatási hetek hajszájában pihenésképpen Orhan Pamuk Hó című regényét olvastam újra. Hogyha nagyon sok órám van, sok értekezletre kell mennem, és van 10-15 perc időm, akkor az olvasással szakadok ki a hajszából. Más jógázik, van, aki kávézik, kimegy cigarettaszünetre. Én ha kijövök óráról, akkor szünetben olvasok.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Megrögzött színházlátogató vagyok. Olyan is van, hogy ugyanazt az előadást, ha nagyon szeretem, megnézem négyszer-ötször. Volt olyan, aki azt hitte adott pillanatban, hogy kritikát akarok írni. A családom, a két gyerekem mellett próbálok rengeteget kertészkedni. Nemcsak amiatt, hogy kiszellőztessem a fejemet, hanem azért is, hogy újabb ötleteim támadjanak. Úgy gondolom, hogy a tudományos munkához is nagy szükség van a kreativitásra. A tudomány mára kreatív iparág lett és ennek meg kell adni a módját, meg kell teremteni a helyzeteit. Van, hogy a legjobb ötleteim nem olvasás, hanem kertészkedés közben jönnek, amikor kilazítok.
T. Szabó Levente
• irodalomtörténész, egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese
• 1977. április 30-án született Ozsdolán
• számos, a 18–19. századi magyar és világirodalommal foglalkozó magyar és idegen nyelvű publikáció szerzője
• 2009-ben az MTA Martinkó-díját nyerte el az év irodalomtörténeti publikációjáért a klasszikus magyar irodalom tárgykörében
• 2014-ban megkapta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar legjobb oktatójának járó Excellentia-díjat
• megjelenés előtt áll a modern magyar irodalmi szakmák társadalomtörténetéről szóló könyve és az első nemzetközi összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratról készült angol nyelvű monográfiája
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

A hígított demokrácia esetei
Ötven- és hatvanezer közöttire becsülik azon elhunytak számát, akiket évente úgyszólván a kórházi fertőzések „tesznek el láb alól”, azaz akik haláláért e szolgáltatás tökéletlen volta a felelős. A bulvártévék napok óta abból élnek, hogy a hígított fertőtlenítőszert forgalmazó hazai cég szennyesét teregetik, minden szóba jöhető és elképzelt kombinációt számba vettek már. No de a lényeg pár szóba is sűríthető, s így még inkább drámaian hangzik, mert töményebben igaz: gyógyítás helyett ölnek is a kórházakban, s mint az említett eset bizonyítja, nem elkerülhetetlen balesetről, hanem lelkiismeretlen nyerészkedésről van szó.
De hányszor tapasztaltuk már, hogy egy intézmény nemhogy nem teljesíti rendeltetését, hanem pontosan fordítva működik, megoldás helyett gáncsol, ügyintézés helyett a kereket köti! Egy fonák társadalmi állapotot képeznek le a tévés botránysorozatok, s létünk valóságos botránya, hogy ilyen világban vagyunk kénytelenek élni.
Olasz- és Németországban évtizedekig dolgozó mérnök mesélte minap, hogy amikor először kikerült Nyugatra, a német rendszeretetet és eredményét találta a legszembeötlőbbnek. Az első években, amíg megszokták, az volt az örökös érzésük, hogy megfigyelés alatt tartják őket. „Társaimmal egyszer egy öntözőcsőből ittunk, és a gazda nem zavart el, de figyelmeztetett, ne pocsékoljunk több vizet a kelleténél, mert a közhálózati vízzel takarékosan kell bánni. De a közlekedési szabályokat, és minden viselkedési viszonyulást, a munkafegyelem legkisebb előírásait is hangsúlyozottan be kellett tartanunk, a rendőr vagy a főnök elsőre csak szólt, de másodjára már pénzbírságot rótt ki, büntetést szabott ki ránk. Amikor hétvégén Strasbourgba átruccantunk, mindjárt feltűnt, mennyire össze-vissza parkolnak ott a franciák. Hasonlóképpen szabadabb mentalitásúak az olaszok, akik között végül letelepedtem, de egyvalamiben egységes a nyugati világ: a munkavégzés rendjében; azt mindenütt egyformán komolyan veszik.”
Nyilván, ez a magas munkatermelékenység és az ottani életszínvonal egyik titka, ahogy ismerősöm tömören összefoglalta: ott működik a rend, nem a selejttermelés a fő jellemzője.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szőcs Géza válogatott verseit mutatták be
A csíkszeredai Lázár-ház dísztermében Szőcs Géza Kossuth-díjas költő Válogatott versek című könyvét mutatták be szerdán délután.
A Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezte esemény kezdetén Zsigmond Barna Pál főkonzul, az est házigazdája köszöntötte a vendégeket, és elmondta, míg eddig Szőcs Géza hozta a könyveit magával, amikor Csíkszeredába jött, most a könyv „hozta” el őt, ugyanis a kötet a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatalnál jelent meg, a Székely Könyvtár sorozatban. A főkonzul a sorozatot Hargita megye brandjének nevezte, amely a székely irodalom nagyjait mutatja be.
Fekete Vince, a kötet szerkesztője rámutatott, nem sok ilyen jelentkezés volt az elmúlt fél évszázadban az irodalomban, mint a Szőcs Gézáé. „Ennyire készen, ennyire teljes fegyverzetben kevesen érkeztek az irodalomba, mint ő. Mintha már a kezdet kezdetétől készen lett volna minden. A világ, a nyelv, a szereplők. Be volt népesítve a táj, megvoltak a díszletek, a hegyek, a völgyek, a folyók, a patakok, minden megvolt. És megvoltak a szerepek, a helyzetek” – olvasta fel a szerkesztő a kötetről született írását.
Szőcs Géza elmondta, első alkalommal 1976-ban volt Csíkszeredában publikum előtt. „Ahogy egy verset nem lehet átültetni egyik nyelvből a másikba anélkül, hogy átültetnéd a kultúrát, mindazzal együtt ami a tudat világa, ugyanígy időben sem lehet átültetni. Egy 1976-ban írott vers 2016-ban már nem ugyanaz, más. Lehet, hogy rosszabb, de az is lehet, hogy jobb. Amilyen együttes üzenete volt egy verssornak 1600-ban vagy 1900-ban, az soha többet meg nem ismételhető, az ugyanígy egy költő életén belül is érvényes. Úgyhogy én ezeket a verseket bizonyos kíváncsisággal olvastam, mintha nem is én írtam volna, hogy lássuk, mit mond nekem 2016-ban ez a költő, aki olyan, mint én, hasonlít rám, talán fiatalabb volt. Minden elismerésem és köszönetem, hogy kiadták, én már ezt nem tudtam volna megtenni, mert az én viszonyom részben személyesebb, részben személytelenebb” – fogalmazott a kötettel kapcsolatban Szőcs Géza.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Bottoni: A Most-Híd egy szlovákiai magyar oligarchához köthető politikai-gazdasági projekt
A bolognai születésű, félig olasz, félig magyar származású történésszel, Kelet-Közép-Európa politikatörténetének szakértőjével jelent meg egy interjú a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában. A beszélgetés apropója – természetesen – a trianoni diktátum 96. évfordulója volt, de szóba kerültek a szlovák–magyar viszonyban meglévő „történelmi terheltségek” is.
Stefano Bottoni nem túl derűlátó a felvidéki magyar közösség állapotát illetően: noha a két állam között pragmatikusnak tűnő viszony alakult ki, a felvidéki magyar kisebbség helyzete nemhogy javult volna, de politikai képviselete egyenesen válságba került. Már csak azért is, mert – törvényhozási szinten legalábbis – nincs politikai képviselete…
A két állam közötti bimbózó kapcsolatokhoz (avagy leánykori nevén: pozitív csendhez) – csak látszólag paradox módon – kellett egy erős ember magyar részről, aki világossá tette, hogy nem lehet vele úgy szórakozni a diplomáciában, ahogy az elődeivel. Bottoni szavaival: „hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg.”
No persze az állampolgársági ellentörvénnyel azért még Fico is megjelölte a maga területét, de azóta valóban kialakult ez a pragmatikus viszony, bármit is akarjon ez jelenteni. Csakhogy ami az államközi kapcsolatokban ideálisnak tűnik, az nem feltétlenül jelenik meg a közösség szintjén. Bottoni szerint (is) a felvidéki magyarság politikai képviselete komoly válságba került, s a magyarországi hátszél ellenére az MKP „marginális tényezővé vált a szlovák politikában.” A másik érintett versenyzőnek pedig nem sok, sőt egyre kevesebb köze van a magyarsághoz.
Ha Bugár Béla pártja „levegyesezésétől” is kapkodta a levegőt, akkor most készítheti a szívgyógyszert: a történész szerint ugyanis a Most-Hídnak több köze van a bizniszhez, mint a magyar érdekképviselethez:
„A HÍD–MOST, AMELY, MONDJUK KI, ELSŐSORBAN EGY SZLOVÁKIAI MAGYAR OLIGARCHÁHOZ, VILÁGI OSZKÁRHOZ KÖTHETŐ POLITIKAI-GAZDASÁGI PROJEKT, ÉS MINT ILYEN, TERMÉSZETES MÓDON SZLOVÁK PÁRT ÉS NEM MAGYAR KISEBBSÉGI ÉRDEKSZERVEZET.”
Ami pedig a párt elnökét illeti, Bottoni úgy látja: „Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély.” Gondolom, ez akar a társasági életben elfogadott megfelelője lenni a „rühellik” kifejezésnek.
A hasonlat, amit Bugár Bélához talált, mindenesetre kitűnő: „Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között.”
Mindazonáltal vegyes bizniszpárt ide, történelmi szintű baráti viszony oda, a kérdés – amit Bottoni is felvetett – ott lóg a levegőben: vajon „ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban.”
Szűcs Dániel
Felvidék.ma

Csíkdánfalva nem adja fel
A csíkdánfalvi polgármesteri hivatal épületéről is el kell távolítani a Községháza feliratot – döntött alapfokon a Hargita megyei törvényszék a magyarellenes Dan Tănasă feljelentése nyomán. A község elöljárója, illetve az önkormányzat az indoklás kézhez kapása után fellebbez a nem jogerős ítélet ellen – közölte Böjte Csongor Ernő polgármester.
A községvezető elmondta, a per során több bizonyítékkal igazolták, hogy az 1912-ben a közbirtokosság által épített épületet eleve községházának nevezték, és a közigazgatási szótár szerint is a „primaria” kifejezés egyik magyar megfelelője a községháza, de a törvényszék ezeket nem vette figyelembe, mint ahogy a felperes eljáráshoz fűződő érdeke és személyes érintettségének hiányára vonatkozó kifogásukat is elutasította. (Krónika) AKI LEGYŐZTE ÖNMAGÁT. Pontosabban névrokonait. A Suceava megyei Drăguşeni faluban ugyanis három azonos nevű polgármesterjelölt indult, a nyertes Vasile Lică Cepoi volt, aki a második keresztnevet direkt a választásokra vette fel, nehogy összetévesszék a másik két Vasile Cepoi-jal. A polgármesteri tisztséget eddig is betöltő, nyertes Cepoi 1200 szavazatot kapott, a másik kettő százat, illetve tízet. A nem mindennapi eset híre egyébként Amerikába is eljutott, az Associated Press és a New York Times is beszámolt róla. (Transindex)
ZSAROLT, LEBUKOTT. Bíróság elé állítják a jelenleg bírói felügyelet alatt álló Julien Tănasă újságírót, aki ellen zsarolás gyanújával folytattak eddig vizsgálatot. A vádirat szerint az újságíró idén márciusban felajánlotta egy Maros megyei község polgármesterjelöltjének – a későbbi feljelentőnek –, hogy 3500 euró fejében hozzásegíti a választás megnyeréséhez. Tănasă egyébként négy évvel ezelőtt a lapjában pocskondiázta, s ezzel előnyhöz juttatta a választási harcban a mostani feljelentő ellenfelét, aki meg is nyerte a választást, sőt, másik három községben ugyanígy segített személyeket, hogy megnyerjék a polgármester-választást. Április folyamán Julien Tănasă azzal fenyegette meg a feljelentőt, hogy amennyiben nem ad neki 2500 eurót – ennyire csökkentette a megvesztegetés díját –, az ellenfelet fogja ismét segíteni. Végül a megzsarolt polgármesterjelölt átadott 2300 eurót, ekkor csaptak le Tănasăra a bűnüldöző szervek. ( Székelyhon)
GYORS VOLT, DE NEM ELÉGGÉ. Majdnem sikerült megdöntenie a gyorshajtás romániai rekordját egy fiatalembernek: 244 km/h-val száguldott Mercedesével az A1-es autópályán Arad és Temesvár között, amikor befogta a radar. A csúcstartó a román közlekedési rendőrség szerint az az autós volt, aki idén februárban 246 km/h-ás sebességgel közlekedett a Torda és Bors között épülő sztráda egyik, már elkészült szakaszán. A német rendszámú Mercedes 27 éves vezetőjének 90 napra bevonták a jogosítványát és 1125 lejre bírságolták. (Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Választási mérleg az RMDSZ-nél
A szavazatok újraszámolását kérik
Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke, Kovács Mihály Levente ügyvezető elnök és Soós Zoltán független polgármesterjelölt tegnap sajtótájékoztatón vonták meg a június 5-i önkormányzati választások mérlegét, értékelték az eredményeket, és felvázolták, hogy mire lehet számítani a következő időszakban.
Brassai Zsombor politikai sikernek nevezte a választást, ugyanakkor hangsúlyozta, komolyan kell venni a választók részéről érkezett figyelmeztető jelzéseket. Szerinte Maros megyében a politikai összefogásnak továbbra sincs alternatívája.
"Politikailag nagy sikert, győzelmet arattunk, de ugyanakkor világos jelzést is kaptunk a választóktól. Mindkét tényezőt alaposan végig kell gondolni" – jelentette ki az újságíróknak Brassai Zsombor. A megyei RMDSZ elnöke sikernek könyvelte el, hogy az 5 százalékos választási küszöböt három politikai szervezet lépte át, az RMDSZ, a PNL és a PSD, ennek megfelelően a 35 mandátumból az RMDSZ-nek 15 jutott, a PNL-nek és a PSD-nek pedig 10-10. Hangsúlyozta, az RMDSZ képviselete két megyei tanácsossal erősödött, az elmúlt 16 év során először fordul elő, hogy sikerül jelentősen javítani a megyei képviseleten. Úgy vélte, a 15-ös létszám kiteljesítette az RMDSZ–MPP-összefogást, lévén, hogy a 15. helyet az MPP képviselője foglalja el, és sajnálatát fejezte ki, hogy az EMNP-vel elakadtak az összefogással kapcsolatos egyeztetések, hiszen ha az EMNP szavazótábora is az összefogás listáját támogatta volna, akkor további mandátummal tudták volna erősíteni képviseletüket a megyei önkormányzatban. "Remélem, hogy a választási eredményeket az EMNP is elemzi, és arra a következtetésre jut, hogy Maros megyében a politikai összefogásnak nincs alternatívája, ezt a választások eredményei egyértelműen bebizonyították" – tette hozzá. Az elnök a marosvásárhelyi helyzetre is kitért, ahol a 23 tagú képviselő-testületben ismét tíz RMDSZ-es képviseli a magyarságot, ellenben véleménye szerint a tanács összetétele olyan politikai helyzetet teremtett, hogy az RMDSZ megkerülhetetlenné vált. Kijelentette, nem a Szabad Emberek Pártja (POL) a mérleg nyelve, a politikai erőtényező a tíz tanácsossal rendelkező RMDSZ. Azok, akik Soós Zoltánra, Dan Mascára és Ionela Ciotlausra szavaztak, egyértelműen a változásra adták a voksukat – hangsúlyozta Brassai Zsombor, elismerve, hogy a választásokon való részvételt tekintve arra az aggasztó következtetésre jutott, hogy "érdektelenség övezi azt a politikát, ami ebben a városban dominál", ennek pedig üzenetértéke van, amit komolyan kell venni. Nyárádszereda, Szováta, Ákosfalva térségében illetve Marosvásárhelyen sok szavazat "tűnt el", ami az RMDSZ számára azt üzeni, hogy a szervezet ezekben a térségekben a politikai válság szakadékának szélére került, mozgósító üzenete nem érte el a választók ingerküszöbét, az RMDSZ-nek itt újra kell gondolnia a képviseleti filozófiáját, egy más politikai megközelítést kell bevezetnie, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljön a választókkal. Beszélt arról, hogy helyenként szervezeti problémák is vannak, ezért a szervezetépítésre kell nagyobb hangsúlyt fektetni a közeljövőben, hiszen közelegnek a parlamenti választások. "A választópolgárok nem akarnak mást az RMDSZ-en kívül, de kicsit másabb RMDSZ-t, egy valóban újratervezett, újrahangolt RMDSZ-t akarnak, amelyik nyitottan politizál, odafigyel a közvéleményre, és olyan belső demokráciával rendelkező szervezet, amely helyet ad mindenkinek, aki tenni szeretne a közösség érdekében, aki képes megszólítani a fiatalokat" – tette hozzá Brassai Zsombor. A felsorolt adatokból kiderült, hogy megyeszinten a korábbi 421 helyett az elkövetkező négy évben 440 tanácsos képviseli az RMDSZ-t, a szervezet megtartotta a polgármestereinek számát, növelte a megyei képviselők számát.
A választás hitelessége megkérdőjelezhető
Kovács Mihály Levente, a Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, Soós Zoltán kampányigazgatója szerint voltak hiányosságok a kampány során, sok mindent lehetett volna másképp csinálni, de úgy vélte, a kemény munka meghozta gyümölcsét, hiszen, ha nem is sikerült a várost felszabadítani a korrupció alól, sikerült Maros- vásárhelyt és a marosvásárhelyi közösséget kimozdítani a holt-pontról.
"Arra kérem a marosvásárhelyieket, hogy ne veszítsék el a hitüket, mert ez a fiatal csapat csak akkor tud lelkesen dolgozni, ha érzi azt az elvárást, hogy van akiért és amiért dolgozni. Vasárnap közel jártunk ahhoz, hogy történelmet írjunk, 16 éve soha nem voltunk ennyire közel ahhoz, hogy leváltsuk a jelenlegi polgármestert, a jelenlegi városvezetést. A marosvásárhelyiek világosan kifejezték a változás iránti óhajukat. A fiatalokat igenis, érdekli a politika, de szemléletváltásra van szükség a politikában, az RMDSZ-en belül, még jobban nyitnunk kell a fiatal generáció irányába" – jelentette ki, megköszönve a támogatást a marosvásárhelyi szervezet körzeteinek, a tanácsosjelölt-csapatnak azt, hogy támogatták Soós Zoltánt, ugyanakkor a Maros Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanácsnak a bizalmat, hogy támogatta jelölését, aminek eredménye, hogy a megyei testületben ő a legfiatalabb képviselő.
Fontolgatja, induljon-e az őszi választásokon
Soós Zoltán szintén megköszönte a választóknak, hogy bizalmat szavaztak neki. "Érezhető volt a városban az igény a változásra, a váltásra. A szoros versenyben ugyan nem sikerült legyőzni Dorin Floreát, de a választások után begyűjtött adatok arra utalnak, hogy nem véletlenül. Vádlotti minőségéhez jellemzően számos olyan módszerhez folyamodott, ami befolyásolta a választás eredményét. Részünkről a munka nem áll meg, tovább fogjuk építeni a közösséget, amit nem most, nem a kampányban kezdtünk el, hanem már 3 évvel ezelőtt a Forgataggal elindult a közösségépítés. Következik a 4. Forgatag, ami a jelenlegi polgármesterrel valószínűleg újabb súrlódásokhoz fog vezetni" – tette hozzá. Soós Zoltán kijelentette, összegyűjtötték a bizonyítékokat, és konkrét eset van a csalásra, amikor egy választási körzet elnöke állítólag érvénytelen szavazólapokat pecsételéssel érvénytelenített, és bevallása szerint erre a polgármesteri hivatal egy alkalmazottja utasította, de olyan esetet is jeleztek, hogy elhunyt személyek helyett szavaztak. "Kérni fogjuk a szavazatok újraszámolását. Remélem, a DNA is teszi a dolgát" – jelentette ki Soós Zoltán. Hozzátette: felkérést kapott az RMDSZ- vezetéstől, hogy képviselőként induljon ősszel a parlamenti választásokon, és megfontolja ezt a felkérést. A Népújságnak a választások eredményeinek megóvásával kapcsolatos kérdésére Kovács Mihály Levente közölte, kérték valamennyi szavazat újraszámolását, hiszen a választás hitelessége több okból is megkérdőjelezhető. "Nemcsak a szavazás során volt több rendellenesség, a szavazás előkészítése sem zajlott a törvénynek megfelelően. Újra kellene szervezni a választást, de erre elég kevés esélyt látok az elmúlt évek tapasztalatából ítélve. Azonban bízom az igazságszolgáltatásban, várjuk a Központi Választási Iroda döntését" – jelentette ki a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Szekus besúgó volt Marian Munteanu?
A hírhedt román titkosrendőrség, a Szekuritáté besúgója volt Marian Munteanu, az 1990-es bukaresti posztkommunista diákmegmozdulások vezére, akit néhány hónapja a Nemzeti Liberális Párt (PNL) bukaresti főpolgármester-jelöltjeként nevezett meg – adta hírül szerdán az Adevărul napilap.
Az újság szerint Munteanu 1988. március 28-án írta alá a megállapodást, amelynek értelmében Ioan fedőnéven rendszeresen jelentéseket ír.
Mint ismeretes, Munteanu diákvezérként egyik fő alakja lett azoknak az 1990-es bukaresti megmozdulásoknak, amelyek résztvevői a Ion Iliescu nevével fémjelzett posztkommunista hatalomátvételt kísérelték meg megakadályozni. A tüntetéseket végül június 13. és 15. között az Iliescu által „rendcsinálásra" Bukarestbe hívott, Miron Cozma vezette Zsil-völgyi bányászok verték le. Az utcai harcok során Munteanu életveszélyesen megsérült, kórházba került, majd a jilavai börtönbe zárták, ahonnan csak nemzetközi nyomásra engedték ki.
Az Adevărul most nyilvánosságra hozta annak az állítólagos nyilatkozatnak a szövegét, amelyben Munteanu, aki akkoriban a Bukaresti Egyetem bölcsészkarára járt, vállalta, hogy „szervezetten és titkosan" támogatja a belbiztonsági szerveket. Ezt követően több jelentést is írt. A lap szerint Munteanunak egy portugál tanárt kellett megfigyelnie, aki a Szekuritáté szerint portugál kém lehetett, emellett hat külföldi – négy kínai, egy jugoszláv és egy egyesült államokbeli – diákról is jelentéseket írt.
Beszervezését azzal indokolták, hogy jó a munkabírása, a titkos rendőrökkel őszintén és korrekt módon beszélt, és mivel megértette, milyen szerepet játszottak a belbiztonsági szervek, felajánlotta együttműködését. Beszervezését követően első jelentését április 19-én írta a portugál tanárról. Ezt követen több jelentést is írt, többek között egy olyan fogadásról, amelyen több külföldi is részt vett. A Szekuritáté 1989 márciusában szakította meg az együttműködést Munteanuval, miután a megfigyelt portugál tanár februárban elhagyta Romániát.
Munteanu – ahogy korábban is – ezúttal is tagadta, hogy bármit is aláírt volna, és azt mondta, az ügyben majd az illetékes bíróság mondja ki a végső döntést. Hozzátette: nem hogy jelentett volna, de épphogy meghurcolta őt a titkosrendőrség.
Mint arról beszámoltunk, Munteanu múlt héten jelentette be, hogy A mi szövetségünk nevű civil szervezetét politikai erővé alakítva elindulna az őszi parlamenti választásokon, és kormánytényezővé szeretne válni. Az 53 éves, néprajzos végzettségű, egyetemi oktatóként dolgozó Munteanu 1990 után eltűnt a közélet első vonalából, ám azóta is különböző, többnyire kulturális civil szervezetekben vállalt szerepet.
Másfél évtizede a magyarellenességéről elhíresült Románok Nemzeti Egységpártja (PUNR) és a Virgil Măgureanu volt hírszerző-igazgató pártja próbálta Munteanut megnyerni, hogy az általuk létrehozott szövetség jelöltjeként induljon az államfőválasztáson, ám végül Munteanu nem vállalta a jelöltséget. Munteanu a velük való egyeztetést azzal indokolta, hogy Ion Iliescu államfővé választását szerette volna megakadályozni. Bírálói szerint ortodox fundamentalista, fasiszta irányultságú eszmékkel szimpatizál, korábban méltató hangnemben írt Corneliu Zelea Codreanu egykori vasgárdista vezetőről.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)

Vita alakult ki Eckstein-Kovács Péter és Kovács Péter között a kolozsvári eredmények kapcsán
Vita alakult ki Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, választási kampányfőnök és a 2012-es helyhatósági választásokon polgármesterjelöltként induló Eckstein-Kovács Péter között a kolozsvári választási eredmények kapcsán.
Eckstein nehezményezte Kovács Péternek a kolozsvári eredmények kapcsán megfogalmazott hétfői kiértékelését. Kovács Péter hétfőn a Transindexnek úgy nyilatkozott, Kolozsváron az volt a cél, hogy az RMDSZ növelje a tanácsosai számát, és fel tudja mutatni a közösségi erejét, azt a közösségi erőt, amit négy évvel ezelőtt vagy nyolc évvel ezelőtt Eckstein-Kovács Péter vagy László Attila polgármester-jelöltként nem tudtak felmutatni.
"Horváth Anna a 13 százalékos eredményével és a második helyével felmutatta azt, hogy az elmúlt négy évben végzett munkája meghozta az eredményt" - mondta Kovács Péter.
Eckstein a Transindexen közölt reakciójában azt írja, hogy nagyon hasonlóak a kolozsvári 2012-es és 2016-os eredmények: ő négy évvel ezelőtt polgármesterjelöltként 12.225 szavazatot kapott, a tanácsosi lista 16.911-et. Horváth Anna 2016-ban polgármesterjelöltként 12.573 szavazatot kapott, a lista 16.490-et. "Feltételezem, hogy Kovács Péter tud annyira számolni, hogy képes legyen összehasonlítani két számsort" - írta Eckstein.
Kovács Péter Eckstein írására így reagált: "Feltételezem, Eckstein-Kovács Péter tud annyira számolni, hogy képes legyen összehasonlítani két számsort. Akkor viszont nem értem, hogy értékelésében miért hagy ki egy nagyon fontos elemet: a választási részvételt.
Ezelőtt négy évvel több, mint 30.000-rel több szavazatot adtak le Kolozsváron, mint most, vagyis Horváth Anna úgy tudott szavazatszámban plusszolni, hogy mintegy 22 százalékkal alacsonyabb volt a részvétel! Péter a szavazatok 9,35 százalékát szerezte meg, Anna pedig a 12,3 százalékát. Úgy gondolom, hogy így már érthető, miért állítom azt, hogy a mostani eredmény kiemelkedő önmagában is, és az ezelőtt négy, illetve nyolc évvel ezelőtthöz képest is" - mondta Kovács Péter. (hírszerk.)
Transindex.ro

A világon minden varázslat
A magyarországi Média a Családért Alapítvány újságíróknak tartott kétnapos programja részeként a Képmás családmagazin szerkesztősége Kádár Annamária mesepszichológust látta vendégül Sepsiszentgyörgyön. A nagyközönség számára is nyilvános beszélgetés szerda délután zajlott a Székely Mikó Kollégium dísztermében.
Mióta foglalkozik mesével a pszichológia? Létezik-e kollektív tudattalan? – tette fel az első kérdéseket Szám Katalin író, újságíró, az est házigazdája, de az elméleti síkról csakhamar a mindennapok gyereknevelési tapasztalatainak világába zökkent a beszélgetés menete, Kádár Annamária közérthetően szólt azokról a gyakorlati jellegű problémákról, melyek minden szülőt közvetlenül érintenek. A mesepszichológia kérdéskörét körüljárva többek között arról beszélt, hogy nem mindegy, a mesét látja-e vagy csak hallja a gyerek, hisz saját képzeletvilágunk csak olyan képeket szül, amilyeneket lelki sérülések nélkül el tudunk viselni, s káros, ha 8–9 éves kor előtt a gyerek húsz percnél hosszabb ideig nézi a tévét. Az gátolja benne a belső képalkotás kialakulását, s – mint minden mást – a médiafogyasztást is elsősorban saját példájával tanítja a szülő. Az is mese, ha mindennapjaink történéseit mondjuk el a gyereknek, a negatív élményeket is belefoglalva. Ugyanakkor a gondosan kitöltött Babanapló hasznos útravaló lehet, s fontos a mesék jó kimenetele, de azért nem káros a mesebeli erőszak, mert a jó győzelme csak akkor lesz katartikus, ha a rossz is része a mesének. Jót tesz a gyereknek, ha a benne felgyűlt indulatokat rá tudja vetíteni egy mesebeli negatív hősre, s a mese a „kapunyitási pánik” legyőzésében is segíthet, megmutatva, hogyan kell kilépni a „Mamahotelből”. Az előadó kifejtette, hogy a gyereknek nem szabad megmagyarázni a mesét, és bár a beavatási rituálék hiányában a mai fiataloknak nagyon nehéz tájékozódni a világban, érzelmeiket semmilyen helyzetben sem szabad bagatellizálni.
A téma és az előadás annyira érdekes volt, hogy a közönség is gyorsan bekapcsolódott a beszélgetésbe, olyan helyzetekről kérdezve a meghívottat vagy formálva véleményt, mint a tehetségkutatókhoz hasonló hamis mesék, a tragikus kimenetelű vagy befejezetlen történetek világa, a kamaszok meséktől való elfordulása és ennek a folyamatnak a követése a szülők által, az animációk és illusztrációk szerepe a gyerek képalkotási folyamataiban, a felnőttek történetmesélése és a humoros történetek hozadéka a családok életében, a stratégiaváltásnak vagy az események „átkeretezésének” a fontossága adott körülmények között.
A beszélgetés során a pszichológusnő saját életéről, örökbefogadott gyerekeiről, bevált nevelési módszereiről is mesélt, bevallva, hogy bizony a legjobb módszerek sem alkalmazhatóak sikeresen minden helyzetben. Azonban elmondta, hogy az ő életében működnek a mindennapok csodás véletlenei. „Vagy abban hiszel, hogy a világon semmi sem varázslat, vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat” – mondta Einstein, Kádár Annamária pedig az utóbbiban hisz.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rendhagyó születésnapi beszélgetés János Pál múzeumigazgatóval
A vár megszerzésétől a kapukulcs átadásáig
Kilencvenöt évet töltött június 4-én János Pál tanár, muzeológus, néprajzkutató és csíkszeredai múzeumigazgató. Rendhagyó módon a most közölt beszélgetés korábban készült – az egyébként idős kora ellenére is igen jó memóriával rendelkező – Pali bácsival, töredéke egy hosszú beszélgetésfolyamnak. Ez az oka annak, hogy az eseménydús életútból és gazdag életműből most, a születésnap környékén csak az egyik, de talán legfontosabb momentumot ragadjuk ki, abban bízva, hogy egyszer majd a teljes beszélgetés – ami tulajdonképpen János Pálnak egyféle tollba mondott önéletrajza is egyben – az olvasók elé kerülhet. A szerkesztés során ezért többnyire a kérdéseket sem őriztem meg. Úgy, hogy ezúttal is, a Pali bácsié a szó.
Kilencvenöt éves János Pál
János Pál 1921. június 4-én született Csíkdánfalván. Az elemi iskolát szülőfalujában, majd Málnáson, gimnáziumi tanulmányait Csíkszeredában, a tanítóképzőt Marosvásárhelyen végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos oklevelet. 1959-től a csíkszeredai Múzeum munkatársa, 1964-től igazgatója 1981-es nyugdíjba vonulásáig. Muzeológiai munkássága mellett sokrétű tudományos, publicisztikai tevékenységet fejtett ki.
– Amikor múzeumigazgatóvá kineveztek, a Zakariás-házban, a későbbi Pionírházban működött a múzeum, de úgy gyűltek a tárgyak, hogy adott pillanatban már nem fértünk a régi helyen, és raktározásra nem volt lehetőség. Írtam egy akkor vakmerőnek számító cikket, hogy jobb sorsot érdemelne a Mikó-vár. Addig sok minden volt a várban, cukorraktár, traktoriskola, cipőgyárat is akartak létesíteni, így nem nagy lelkesedéssel fogadták az ötletet, főleg azok, akik akkor ott dolgoztak, az oktatómesterek, a tanárok, a traktoriskola igazgatója…. Aztán ráharaptak a gondolatra mások is, maga Fazakas János is, aki akkor a minisztertanács alelnöke volt, majd támogatója lett ennek az ügynek Fazakas Lajos, a megyei tanács elnöke, a Pártbizottság első titkára és sokan mások. Így sikerült elérni, hogy megkapjuk a várat olyan állapotban, amilyenben volt... siralmas állapotban. Azzal kezdtük, hogy elkészíttettünk egy négy és fél milliós restaurálási tervet. Hát az 1969-ben akkora összeg volt, hogy ép ésszel talán fel sem tudtuk mérni, s aztán pénz csak nem jött, se a minisztérium nem tudott adni, se a megye. (…)
A Nagy Imre-hagyaték
Amiután megszereztük a várat, megszerveztem a tisztelgő csoportot, amelyik Fazakas Lajosnak és a társainak köszönetet tolmácsolt azért, hogy a vár átkerült a múzeumhoz. Ennek a bizottságnak a tagja volt Nagy Imre, Koszti Pista alelnök, Hajdú Ingeborg rajoni alelnök, Pataki Imre, a gazdasági hivatal főnöke, valamint én magam, János Pál, a múzeum igazgatója.
Fazakas elnök 11 órára rendelt, hogy akkor fogad. Közben a guvernamentális telefonon a nagyfőnök jelentkezett és egy óra lett, de mi még mindig az előszobában mértük a lépéssel a szoba hosszát és keresztjét, Fazakast pedig a nagyfőnök faggatta vagy oktatta, nem tudom. Aztán egyszer jött a titkára Fazakasnak, mondja, hogy befejeződött a telefonbeszélgetés, nyílt is az ajtó, Fazakas megjelent, és olyan enyhe bocsánatkéréssel azt mondta, hogy saját hibáján kívül csúszott el az idő, de most kerüljünk bennebb. Bevonultunk az elnöki nagy irodába, s leültettek. Az első kérdése Imre bácsihoz szólt. Azt kérdezte: Imre bácsi, hogy tetszik az irodám? Imre bácsi zabos volt, kékült, zöldült, pirosult, ott akart hagyni minket, nem volt hozzászokva az ilyen kényszervárakozáshoz, eléggé összevont szemöldökkel és szúrós tekintettel azt mondja Fazakasnak: „Úgy lenyomtak ide, azt sem tudom, hogy hol vagyok! Körül se nézhettem!” Erre Fazakas biztatja, hogy nézzen körül. Feláll Imre bácsi, körülhordja a tekintetét, s azt mondja: „Tudja mit? Nem vagyok elbűvölve! A busmanoknak is elmenne ez az iroda. Itt semmi sem mutatja, hogy Hargita megye népének az elnöke itt székel. Hol van egy csíki festékes szőnyeg? Keletről hoztuk magunkkal, drága kincs, fél Európa ráhangolódott, szállítják innen, s Hargita megye elnökének egy rongy sincs belőle!” Erre Fazakas magyarázta, hogy faltól falig nagy szőnyeg van, de Imre bácsit nem érdekelte. „Hol van egy korondi cserép, amilyen az amerikai világkiállításon az amerikaiak szeme is felakadt, hogy lábbal hajtott korongon ekkora fazekat készítenek?” Fazakas rámutatott egy kisebb hamutartóra. Imre bácsi nem volt megszédítve. „Uram, köpőcsészének is kicsike!” „Még van-e valami?”– kérdi Fazekas. „Van! Megjelentettek egy turisztikai kézikönyvet, zsebkönyvet, abban azt merik írni, hogy hegyi patakjaink pisztrángban gazdagok. Én hivatásos halász vagyok. Törvényes módon tisztelem a rendet, a szabályokat. Nem mutatnák meg nekem is, hogy hol vannak ezek a pisztrángos patakok, mert én eleget járom a hegyi patakokat, de pisztrángot nagyon ritkán fogok. Az orvhalászok helyettem elvégzik ezt!” – „Van-e még valami, uram?” – „Van – mondja Nagy Imre. – Nincs a vadaknak, azoknak a híres vadaknak, amelyeket Európa-szerte irigyelnek tőlünk, a 23-24 ágú agancsos szarvasbikáknak, a kárpárti medvéknek, nincs egy védett hely, ahol csak ők lehetnének és biztosított életkörülmények között élnének. Az Udvarhely felé átvezető út a nagyerdőn vitt keresztül. Nagyerdő? Maholnap fenyő sincs! Úgy kezdett kinézni, mint a Szahara. Mert önök megtanultak erdőt irtani, de még nem tanultak meg erdőt ültetni! Ezt is meg kell tanulni!” Azt mondja erre Fazakas: „Imre bácsi, engedje meg, nekem is van egy kérdésem: mi lesz a Nagy Imre-i hagyatékkal?” Mintha robbanni készült volna Imre bácsi, a fejét elöntötte a tűz. Az ujját felemeli, és ilyenformán, hangsúlyosan ütemez: „Idefigyeljen, uram! Építsenek egy olyan képtárat, ahol én azokat a műveket kiállíthatom, amiket erről a vidékről s ennek a vidéknek az embereiről festettem, alkottam, és én a teljes megmaradt készletemet, vázlatokkal együtt szülővárosomra hagyom. Ez a beszéd, uram! – az orra előtt egy centivel elütött az ujjával. – Nem az, amit ön mond!” Azt mondja erre Fazakas: – „Kezet rá, Imre bácsi! Én vállalom, hogy ebben az évben a képtár felépül az Imre bácsi hozzájárulásával és utasítása szerint.” Kezet fogtak, s Fazakas mondta csendben: „Igyekszem megtartani a szavamat!” Az a nagy harc, ami a Nagy Imre-hagyatékért folyt Budapest, Kolozsvár és Marosvásárhely között, s amiben mi meg sem vakkanhattunk eddig, ezzel eldőlt. Ezzel a tisztelgő látogatással olyan alkalom született, ahol két igen fontos személyiség összemérte az erejét, és egyik sem veszített. De nyert Csíkszereda! Mintegy hatezer vagy annál is több alkotás került a város kezére. A Nagy Imre 75 éves születésnapjára a galéria elkészült, s a galériát berendeztük, képekkel, olyan kiállítással, amilyen addig csak Szeredában nyílt meg. A megnyitó előtti este öcsémmel a grafikai anyagot rámáztuk. Imre bácsi megjelent, és azt mondja: „Na, uraim, ebből holnap nehezen lesz megnyitó! Mindjárt leszentül a nap, s még a grafikák sehol!” Mondtam neki: „Imre bácsi, mielőtt az új nap felkel, minden rendben lesz!” Rendben is lett.
A múzeum támogatói és a neszkávésdobozok
Én azt tudom, hogy mikor eljöttem a múzeumtól, vagy 84 neszkávésdobozt hoztam el, vöröset. A múzeum költségvetéséből sose vettünk kávét, mert arra nem adtak pénzt soha, de én ma is vallom, hogy egy feketekávéval kétszer annyit el lehet intézni, mint egy hivatalos megrendelőlappal, mert a megrendelőlapra ráírták: „nincsenek feltételek”, vagy „zsúfoltak vagyunk”, vagy „nincs szakemberünk”, vagy anyagi dolgok miatt visszautasították, de amikor a feketekávét megitta egy direktor velem együtt a múzeumban, s két szót szólhattam, mindig megértettük egymást. A múzeum akkor is székely múzeum volt (csak a neve nem lehetett az), mindannyiunk közös ügye, azt akartuk életben tartani, gyámolítani, szeretgetni.
Általában újévre szép köszöntőt nyomtattunk és abból vagy kétszáz darabot elküldtem a segítőtársaknak, a múzeumbarátoknak. Két-három napig hordták a munkatársak, én magam is, s egyszer rájöttem arra, hogy akik a legtöbbet segítenek, azoknak többet kellene adni, ezért elmegyek személyesen is újévet köszönteni, így kerültem el többek között az IPICCF-hez, Rákosi Zoltánhoz. Meglepődött, de főzetett egy kávét, s rámkérdezett, hogy tulajdonképpen miért mentem? Erre elmondtam: „Azért jöttem, hogy neked és a családodnak, a munkaközösség minden egyes tagjának szívből kívánjak boldog új esztendőt, erőt, egészséget, jó munkát és sok sikert az új évben!” S akkor kérdezi, hogy „na, de tulajdonképpen miért jöttél?” Mondtam, hogy „a gyengébbek kedvéért elismétlem”. Felálltam, s ugyanazt elmondtam szóról szóra. Hát nem éppen nyomdafestéket tűrő szavakkal mondta: „Menj a ’kutyagumiba’, te ezért nem jössz ide…!” Mondom, „Zoli, most következik a történelmi lecke. Tudod, én egy intézmény igazgatója vagyok, aminek nagy feladatai vannak, de jóformán semmi pénze. Nekem az a feladatom, hogy egy 365 napos normális esztendőből 364 nap hajlongjak, hol itt kérjek, hol ott köszönjek valamit. Rájöttem arra, hogy egyszer én is jöhetek úgy, hogy nem kérek, hanem egyszerűen megjelenek, személyes tiszteletből boldog új évet kívánni. Ha Te lennél a múzeumigazgató, aki hajlongasz, bizonyára megértenéd!” Erre azt mondja: „Én most is megértettem! Többet itt az ajtót úgy ki nem nyitod, hogy én ne segítsek!” Én nem is nyitottam ki úgy soha. Akármire szükség volt, segítettek, nem egyszer, sokszor. Hát ilyen segítő sok volt a legelősöktől, a vízügyesektől, az erdőgépesítési vállalattól, a házgyártól, a bányavállalattól, a geológusoktól, kutatóktól, a kereskedelmi igazgatóságtól, mindenütt találtak egy módot, egy lehetőséget, az egyik nyomdaköltséget fizetett, a másik papírt adott, a harmadik szállítóeszközt, a negyedik kaput állított föl. Úgy költöztünk fel 50-70 ezer tárggyal a Zakariás-házból a múzeumba, hogy sehol egy lej szállítási költséget, munkadíjat senkinek ki nem kellett fizetnünk. Horváth Csaba, Nagy Benci egy-egy láda könyvvel vonultak, nem volt könnyű egy ilyen, mert az 50 kilós ládát lexikonokkal megtömtük, ott 2 ember markolhatta, amíg a körme leszakadt, hogy vigye fel az emeletre. Lehet, hogy a ruha leszakadt, vagy a köpeny, de a becsületbe hiba nem esett! Az altisztek is csinálták, nem kellett parancsolni senkinek, ott mindenki melléállt. Hatalmas munka volt! Régi faházakat állíttattunk úgy fel a múzeumkertben, hogy éhbérnek is kevés, amit ki tudtunk fizetni. Volt olyan nagy természetrajzi kiállítás, hogy Gál András, Márton Árpád festette a diórámákhoz a hátteret. Porfestéket vettünk, mert abból kellett, 17 lejbe került az egész nagyterem kiállításainak a berendezése. A semmiből kellett építkezni, a hőskorszaknak ez volt a hősiessége. Leküzdeni a nyomorúságot, a tehetetlenséget, a nincstelenséget.
Én tiszteltem, becsültem mindazokat, akik egy ujjal is támogattak. Például nagyon jóleső volt számomra, hogy Bálint Lajos, a későbbi érsek külön levélben köszönte meg, hogy támogattuk az egyházi műemlékek javítását, karbantartását, megóvását. Ha mást nem tudtunk csinálni, akkor Bukarestben közbenjártam és is, hogy engedélyezzenek egy kapitális javítást, amire az egyháznak sok pénze nem volt, s nekünk sem lett volna, hiszen emlékszem, hogy egész esztendőre költségvetési tételként 8000 lej szerepelt, s ebből vagy 150 műemlék épületet kellett volna rendben tartani... Legfeljebb örvendtünk, ha valaki valamit mozdítani tudott, mert akkor még a külföldi források nem működtek. A minisztérium jóindulatának megszerzése is gondot jelentett. Tamara Dobrin volt az alelnök az állami művelődési tanácsnál, gyimesi születésű, a somlyói barátok rendkívül úri módon fogadták, meg is hívták családjával, férjével, gyermekeivel egy fényes ebédre Somlyóra. Akkor megnyílt egy kapu a központi országos alapból, tudtak csúsztatni a somlyói kisbazilikának, a templomnak. De már például a Szent Antal-kápolna teljes javítási munkálatát a ferences János atya vállalta és az ő diplomáciai felkészültsége olyan magas volt, a városi tanáccsal is olyan kapcsolatot tudott tartani, a megyei főnökkel is, amilyen kapcsolatot mások nemigen tudtak biztosítani maguknak. A piactéren felszedtek valami kőlapokat, vagy inkább termésköveket, és azt ingyen és bérmentve a Szent Antal-kápolnához adták, és ki is szállították. A zsögödi Nagy Imre-lakásba ugyancsak a néptanács segítségével, személyesen Bokor Mózes alelnöki beosztásban, saját szolgálati kocsijával hordta le a kockaköveket. Hogy miért? Mert Imre bácsinak az volt az utolsó kívánsága, hogy egy ún. domokosi márványt, mészkövet hozzanak be, ne faragjanak semmit rajta, tegyenek egy kicsi táblát rá, vagy véssék rá a két évszámot, a születést és az elhalálozást, és a kettő között húzzanak egy vízszintes vonalat, ami azt jelenti, hogy végigdolgozta attól az időtől, ahogy megszületett a haláláig az életét. És hogy ezt meg tudjuk valósítani, Mózsi maga rakta fel a kockaköveket, amit kicseréltek, s azok felhasználásával aztán bent a kapubejárattól a ház elejéig kiköveztük a járdát, s a nagy követ is a ház tetején keresztül kellett a ház mellé lehelyezni, mert a gép nem tudott bemenni. Kívülről, a kocsiról a házon keresztül emelték át a követ és tették le oda, ahol ma is van. A sírkamrát, amibe bekerült az ezüst urna, amelyben voltak a hamvai, a tárolót kockakőből raktuk meg, ma is úgy van. A temetést, vagyis az urna elhelyezését én végeztem. Sokan megjelentek. Kénytelenek voltunk eltemetni, mert kezdték lopni az urna tartalmát. Jöttek az emberek, kérték, hogy mutassák meg az urnát, Veronka néni semmit sem sejtve, odaadta az urnát, fogták a csontok színesre égett darabkáit, s került olyan személy is, hogy emlékbe vitt magának. Ezt meg kellett szüntetni, s mielőtt az urna kiürült volna, így lezártuk, s egy előre meghatározott időpontban el is helyeztük a kőkamrába. Ma is ott van.
Amikor a múzeumot átadtam
a kulcsokat letettem, azt mondtam, hogy cimborák – én mindenkivel jól voltam, vagy majdnem mindenkivel, ez az igazsághoz tartozik –, azt mondtam, nézzétek, én az ablakokat betettem, az ajtókat is bezártam, hogy a huzat semmit ki ne vigyen! Jól nézzetek körül, most itt vagyok, bármilyen kérdésre válaszolok, de amikor átadtam mindent s elmentem, többet nálam nincs mit keressetek! Én magammal nem viszek semmit! Elhoztam a 84 üres neszkávésdobozt, amit én vásároltam, és ma is tudom, hogy az, hogy a múzeumnak annyi barátja volt, és annyi vállalat segített rajtunk, és mindenki igyekezett valahol beírni a nevét a becsületkönyvbe, annak is köszönhető, ahogy fogadtuk őket. Persze a nesszkávé csak ürügy volt arra, hogy melléje ülve sok jó ember szót értsen a közös cél érdekében. (…) Ha elölről kezdhetném? Akkor sem csinálnám másként. Úgy érzem, az én egész tevékenységem végeredményben szolgálat volt, igaz fogamzású, nagyon tisztességes szolgálat. Hány tanítványom volt? Nem tudom, de azt tudom, hogy sokan visszaemlékeznek olyan dolgokra, amiket nálam már a feledékenység mohája belepett. Már sok minden kikopott az agyamból, én magamat sem tudom meggyőzni, hogy miként kellene még a hátralévő nehéz perceket átélni és átértékelni. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy újrakezdeném-e? Újra. Újrakezdeném, változatlanul.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Trianonon innen, Trianonon túl
A Trianonon innen, Trianonon túl címet viselte Raffay Ernő történész előadása, melyre szerda délután került sor a Jelen Ház nagytermében. Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete által közösen összeállított megemlékező program „a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útját és az abból kivezető túlélés útját” vázolta fel a közönségnek, ahogy az a meghívókon is szerepelt. A rendezvényt egy videoklip és egy rövid, „powerpointos” bemutató vetítésével indították a szervezők. Az est hangulatához hozzájárult Vesztergám Miklós, aki tárogatón játszott, és Murvai Dávid, aki egy Reményik-verset szavalt a közönségnek.
Köszöntőjében Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad Megyei Szervezetének elnöke többek között azt emelte ki, hogy ’89 után nyíltan lehet beszélni bármiről – szerencsére. Illyés Gyulát idézve tehát kijelentheti, „magyar az, akinek fáj Trianon”. A témához kapcsolódó történelmi tényekkel és érdekességekkel vezette fel Raffay Ernő előadását, majd néhány adattal is szolgált a vendégről. Magát az előadást nem részletezném, hiszen Borbély Zsolt, és természetesen az előadó jóvoltából sikerült készítenem egy interjút, melyből kiderül: miről volt szó, mi az, amiről szó lehetett volna, és, mivel az idő és a professzor úr is megengedte, egyéb dolgokra is rákérdezhettem.
Teljesen új tárgyalások kellenének
– Mások már megtették előttem, de hadd üdvözöljem én is Aradon, professzor úr! Bár nem először jár nálunk, mégis szeretném megkérni, hogy pár szóban mutatkozzon be az olvasóknak, hiszen szinte biztosan nem elég annyit mondani, hogy ön történész…
– Köszönöm! Én magamról annyit mondanék el, hogy történész vagyok, 68. életévemet élem, származásomra tekintve pedig apai ágon székely vagyok – Csókfalva, Hármasfalu. 1617-ben Bethlen Gábor fejedelem adott egy Raffay Mihály nevű ottani embernek lófőszékelységet, tehát nemesi rangra emelte. Anyai ágon Vas megyei családból származom. Körülbelül ennyi. A rendszerváltás idején politikus voltam, két ciklusban is, és nagyjából végig országgyűlési képviselő. Honvédelmi államtitkár, tehát katonai ügyekkel foglalkoztam, 1994-től pedig egyetemi oktató vagyok. Voltam a Partiumi Keresztény Egyetemen Nagyváradon, a Református Egyetemen Budapesten, most pedig a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán tanítok gazdaságtörténetet és diplomáciatörténetet. Szóval egy öreg tanárember vagyok, aki foglalkozik erdélyi, Trianonnal kapcsolatos kérdésekkel.
– A mai előadás címe Trianonon innen, Trianonon túl, de úgy-e van az előadásnak másik, hosszabb változata is. Mi az, amit ott tárgyalnak, és most nem hangzott el?
– Trianon okai és következményei szerepelnek az előadásomban, ami azt jelenti, hogy a történelemóra része az addig tart, amíg az 1800-as évek közepétől eljut Európa és a Magyar Királyság Trianonig, 1920-ig. Azután, napjaink felé haladva, Trianon következményeit sorolva először a Horthy-korszakról szoktam beszélni, a négyszeres területi revízióról, a román–magyar, csehszlovák–magyar és szerb–magyar történelmi ellentétekről, amelyek rendkívül mélyek, és szinte feloldhatatlannak látszanak. Azután az 1945 utáni Trianon-következmények kapcsán úgyszintén a kommunizmusról, a romániai és szlovákiai sovinizmusról, szerbiai magyarírtásokról beszélek, illetve, ami nem nagyon volt benne (mert most csak egy óra állt rendelkezésemre, tehát jó harminc perccel rövidebb volt az idő), a rendszerváltozás óta eltelt több mint negyed évszázadról szoktam beszélni. Ezt itt csak megemlítettem, hogy 1989–’90-ben két nagy esemény is lezajlott. Első a kommunizmus bukása – ez pozitív –, és a magyarok számára két nagy lehetőség Trianon megtámadására békés vagy nem békés eszközökkel: az egyik, hogy Csehszlovákia 1992. dec. 31-én két darabra bomlott, Jugoszlávia pedig 1991. és 1995. között egy véres háborúval bomlott fel. Na most, a dologban az a lényeg, hogy a csehek és a szlovákok ügyesen szétosztották maguk között a területet is, a fegyvereket is, bizonyos gazdasági ügyekben is megegyeztek, és ekkor Magyarországnak lett volna lehetősége Szlovákia nemzetközi jogi értelemben vett elismerése kapcsán bizonyos követeléseket tenni a szlovák kormány felé a felvidéki magyarok érdekében. A másik, hogy amikor Jugoszlávia felbomlott, a második világháborúval azonos hosszúságú, véres háború volt a szerbek és a horvátok, illetve a szerbek és a bosnyákok között. Ezeknek a részleteit szoktam elmondani. Pl. a kilencvenes évek elején, az Antal-kormány idején volt a Kalasnyikov-ügy, amikor Magyarország két nagy kamion, tehát több tízezer fegyvert és több millió lőszert adott el készpénzért a függetlenségét kinyilvánító Horvátországnak – hogy ennek milyen politikai és katonai következményei voltak annak idején. Ez nagyon fontos téma, az RTL-klub nemzetközi stábja is erről készít most egy komoly filmet, jelenleg Zágrábban forgatnak.
Ezenkívül szoktam beszélni arról is – hiszen magam is erdélyi családból származom, és a könyveim egy része a román–magyar viszonyról szól –, hogy az első világháborúban Romániának milyen szerepe volt Magyarország kapcsán. Az egyik következő könyvemnek az lesz a címe, hogy az 1916. évi erdélyi román katonai betörés.Tehát 1916 augusztusában megtámad bennünket a saját szövetségesünk, ami elég furcsa, a nemzetközi joggal nehezen magyarázható döntés. Ez gyakorlatilag a mai napig a román–magyar viszont teljesen rosszá tette. Mindegy, hogy mit mondanak a külügyminiszterek, az államfők, a különböző kormánytagok, sajnos az a helyzet, hogy a két ország között most is súlyos ellentétek vannak. Éppen azért, mert a NATO-n belül Románia annyira Amerika-barát, hogy fölhatalmazva érzi magát arra, hogy (főleg székelyföldön) dűlőre vigye a romániai magyarok ügyét úgy, hogy a románoknak jó legyen, a magyaroknak nem. Szerintem ez így tovább nem mehet; az én felfogásom szerint kétoldalú tárgyaláson kéne beszélni a román és magyar kormányköröknek. Ezekről szoktam még beszélni az előadásokban.
– Ma olvasható volt az egyik hírportálon, hogy Szijjártó Péter és a román gazdasági miniszter erősebb együttműködést tervez a két ország között. Az viszont megfigyelhető, hogy gazdasági szempontból tényleg jól együtt tud dolgozni a két ország, főleg a határ mentén, a kereskedelmi kamarák révén. A gazdaságban tehát nem nyilvánul meg az ellentét, vagy csak nem nyíltan?
– Hát, már Trianon után elkezdődött a gazdasági kapcsolatok kiépítése. Főleg a régi kelet-magyarországi megyék, de egész Erdély a Magyarországgal való kereskedelemre van ítélve. Él egy Sabin Gherman nevű kolozsvári úr, akit én személyesen ismerek, és aki azt mondja, hogy a román költségvetésben Bukarest több támogatást kap, mint Erdély összes városa és faluja együttvéve. Ez azt jelenti, hogy Bukarest – az ő álláspontja szerint, de én is egyetértek vele – nem irányít elég pénzt és szándékot Erdély felé. Emögött viszont már politikai megfontolás van, mert nem minden esetben érzik magukénak Erdélyt. Legkevésbé a székelyföldi megyék fejlesztését támogatják. Ugye Bukaresttől nyugatra vannak, de Budapest felől a Kárpát-medence legkeletibb három megyéjéről van szó. Gondolok itt a botrányos autópálya-építésre, de ezt ismerik a Nyugati Jelen olvasói, nem akarom részletezni. Mindazonáltal nekem is az a véleményem, tehát egyetértek Szijjártó miniszter úrral abban, hogy a gazdasági kapcsolatokat jó, ha fejlesztjük, mert az oldja, oldhatja a politikai feszültségeket. Igen ám, de nem fogja! Hiába kereskedünk egymással, a cégeknek ez jó, természetesen, és helyes, mert mindkét kormány támogatja az állampolgárait. Azonban ha Bukarestben azt gondolják, hogy a magyarok elítélendők, horthysták, irredenták és a „szörnyű” területi autonómiát akarják, és emiatt idegenkednek a magyaroktól, akkor a magyar–román megbékélésnek semmi jeleit nem fogjuk látni. Az egy dolog, hogy a kamarák kereskednek, rémisztő kamionforgalom van, ami jó – de csak ha van autópálya… A gazdasági kapcsolatok tehát jók, de nem elegendőek.
– Ezek kapcsán két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az egyik, hogy akkor mire lenne szükség a feszültségek enyhítése érdekében, ha egyáltalán van ilyen?
– Nagyon komoly kapcsolataink vannak – elvileg. Az unióban is tagok vagyunk, valamint a NATO-ban katonai szövetségesek. Ennek a kettőnek olyan rendkívüli összetartó erőt kellene jelentenie, ami nincs! A fő kérdés az marad, hogy Erdély hova tartozik. Ezt a kérdést kell megoldani, és a két nemzet közötti, korrekt megoldás után lehet csak jó a viszony. Ugyanis az, hogy a románok egy szerencsés nemzetközi pillanatban ide bevonulnak, elfoglalják egy másik nép országát (ahol az ő fiai is laknak, etnikai kisebbségben), megszállás alatt tartják és örök időkre ott akarnak maradni, nonszensz. Őrült nagy problémát okoz a két nemzet között, mert azért a magyarok sem birkák, mi is ismerjük a történelmet. Én azt mondom, hogy a románok és a magyarok között teljesen új tárgyalásokat kellene folytatni. A két ország delegációja üljön össze, tárgyalják ki a problémát az oktatástól a határokig, a kereskedelemtől a vallásokig mindent, amit lehet, beszéljenek meg, mert ez csak így fog működni.
– A másik kérdés – hogy az eredeti témához is visszakanyarodjunk –: előadásából azt a tanulságot vontam le, hogy figyelnünk kell a lehetőségekre, arra mikor adódik alkalmunk változtatni. Miről ismerhetjük fel ezeket a pillanatokat?
– Igen… Az a helyzet, hogy a világ történelmét mindig a nagyhatalmak döntik el. 1918 előtt, a Monarchia részeként ebbe a magyaroknak is volt beleszólásunk. 2016-ban is a nagyhatalmak döntenek, ezek most az USA, Oroszország és Kína, meg az ún. kisebb nagyhatalmak (mert ilyenek is vannak, például Németország stb.), de főleg az USA és Oroszország döntenek. Nekünk tehát az orosz és amerikai viszonyok békéssé vagy erőszakossá válásának kontextusában kell cselekednünk. Hogyha békésebb lesz, akkor mi Erdély kapcsán föl tudunk vetni kérdéseket. Ha erőszakossá vagy háborússá válik, akkor nagyobb a baj, mert a NATO-ban szövetségesek vagyunk Amerikával. Magyarország érdeke azonban akkor is a NATO-s és az Európai Uniós kapcsolatok meggyöngítése. Nem mondom, hogy a kilépés, de mindenképp gyöngítés, mert túl közel vagyunk ahhoz, hogy Oroszország felénk irányítsa a rakétáit. És most – kétségtelen tény, felső katonai vezetők elmondták –, hogy az orosz rakéták egy része Románia felé irányul. Megítélésem szerint tehát a román kormány öngyilkos politikát folytat.
– Elnézést kérek, de ha már erről is szó esett, nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem! Úgy látom, hogy a két nagyhatalom között Magyarország (főleg a migráns-kérdés kapcsán), inkább az oroszok felé hajaz. Önnek mi a véleménye erről?
– Jól látja. A helyzet az, hogy én nem vagyok sem Fideszes, sem KDNP-s, meg semmilyen pártnak a tagja, de figyelem az eseményeket, és egyetértek azzal, amit a mostani kormány csinál. Nem szabad nagy tömegekben beengedni a menekülteket – a szerencsétleneket és árvákat, akik az életükért futnak, nyilván –, de a nagy tömegeket nem, mert Európa elvesztheti az identitását. Egyébként már elvesztette, tehát a keresztény Európa már nem létezik. Nyugat-Európa a liberalizmus által lepusztított, fogyasztói társadalmak egymás mellett élésének konglomerációja, ha szabad ilyen bonyolultan kifejeznem magam.
Magyarország, Románia, Lengyelország az, ahol nagyobb vallásos tömegek vannak, bár Románia és Szlovákia sajnos túl soviniszta – jelenleg őket tartom Európa két legsovinisztább országának. Ezeket leszámítva a magyar kormány álláspontja helyes a migráns-ügyben, mert először valóban csak nyugaton, de utána az egész kontinensen hihetetlen kegyetlenséggel lepusztítják a kereszténységet, mert sem bennük, sem vallásukban nincs meg a Krisztusi szeretet fogalma.
– Reméljük hát, hogy ha eljön az idő, a vezetők felismerik majd a pillanatot! Én pedig köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én is köszönöm szépen!
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Apróka eszponka
Ótó, avagy oltógyomor
Épp juhsajtot veszek, mikor megakad a szemem ezeken a valamiken. Sára néni mellettem áll a sorban. Megkérdezem tőle, mik is ezek. Az embert, aki árulja, kérem, hadd fényképezzem le.
– A bárányka gyomra. Annak előtte kell elvágni, mielőtt fü(v)et kezdene enni. Amíg még csecsszopó, érti tonár né’?
– S ezvel mit es csiálnak, mire használják?
– Ezvel ótják a tejet, s csiálnak belőle túrót, édeskedvű túrót. Hogy es mondja annak kend?
– Sajt. Mi a sós sajtot mondjuk túrónak.
– Úgy, úgy, de jó hogy mindcsak megértjük egyik a másikat.
– Úgy, úgy, s mondja csak, egy ekkora gyomor mennyi tej beoltására elegendő, néne Sára?
– Ez attól függ, hogy mennyire az ereje, de 60 liter tejből es tud sajtót csiálni, melyik gyengecske, az csak 20 litrut ót bé.
– Láttam anyákat kik vesznek a magazinból, az üzletből ótót porból, az mi?
– Az nem jó, az nem teszen jót az egiszségnek, az nem valódi. Nem jó az íze a túrónak, sajtnak attól, csitorog.
– Csitorog? Csikorog?
– Há’…
– Isten fizejse a beszédét, néne Sára!
– Jószűvvel, látom nagy az öröme kendnek az ilyen beszédektől.
– Má’ hogyne vóna! Egészséget, néne Sára!
– Adjon a jó Máriecska, tonár né’!
Néne Sára és Máthé Kriszta beszélgetése Frumószán, Csángóföldön egy egyszerű piaci napon. Mert nekem ez a világ közepe!
(2016. május 22.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Megvédjük a jelképeinket
A Keleti-Kárpátok kanyarulatában él a székelynek nevezett népcsoport, amelynek sajátos történelme, gondolkodásmódja, szokásai, magatartása és viselete által megkülönböztetett szerep és hely jutott a magyar nemzettestben. Ennek a népcsoportnak a küldöttei 2009. szeptember 5-én a székelyudvarhelyi nagygyűlésen úgy határoztak, hogy az égszínkék mezőben ezüst félholdat és nyolcágú aranycsillagot hordozó, középen arany sávval hasított zászló legyen a jelképük. És attól a pillanattól kezdve, hogy képviselőink ezt eldöntötték, rajtunk kívül barátnak és ellenségnek egyaránt így kell rá tekintenie.
Tudatos választás eredménye volt tehát a székely zászló megszületése, fontossága pedig felbecsülhetetlen. A himnusz és a címer mellett ugyanis egyike azon nemzeti jelképeinknek, melyek a közösségi összetartozást hivatottak kifejezni és megjeleníteni. A zászló összeköt, lelkesít, hiszen rápillantván, nagyot dobban a szívünk. A zászló mögé egységesen fel lehet sorakozni ünnepnapokon, de vész vagy támadás esetén is. A zászló a bizonyítéka, hogy voltunk és vagyunk, illetve a biztosítéka annak, hogy leszünk, mert a körülötte összeforrt és öntudatos nemzeti közösséget a történelem viharai sem tudják szétszaggatni és megsemmisíteni.
Természetesen ezzel tisztában van a minket kis híján száz éve elnyomó és nemzeti létünkre törő bukaresti hatalom is. Nem véletlen tehát, hogy aljas módszerekkel próbálta és próbálja a használatukat megakadályozni Nagyváradtól Marosvásárhelyen, Csíkszeredán és Sepsiszentgyörgyön át Kézdivásárhelyig. Olyannyira, hogyha rajta múlna, még az emlékét is kigyomlálná a tudatunkból. Éppen ezért felszólítjuk, térjen jobb belátásra, mert a jelképeinket mindenképpen megvédjük. Bennünket, székelyeket ugyanis hatalmi szóval, nyomásgyakorlással vagy bírósági ítéletekkel nem lehet ezek megtagadására és önazonosságunk feladására kényszeríteni. Már csak azért sem, mert békességben ugyan, de nem szolgaként, hanem szabadon és magyarként akarunk a szülőföldünkön élni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyarországon ünnepeltek
550 kilométert utazott a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákkórusa az elmúlt hétvégén, hogy együtt ünnepelhesse a Nemzeti Összetartozás Napját a hajdúnánási Berettyóújfalui Szakképzési Centrum Csiha Győző Szakképző Iskolája diákjaival, akikkel már évek óta testvériskolai kapcsolatot ápol. Az utazást a Rákóczi Szövetség támogatta.
A Székely Mikó Kollégium székely kaput vitt ajándékba, amelyet a szakkollégium udvarán fel is állítottunk. Iskolánk 48 fős diákkórusa, Dombora Anna tanárnő irányításával, ünnepi műsorral lepte meg testvériskolánk tanulóit és tanárait, az alkalomhoz illő versek is elhangzottak Bodor Éva és György Evelin diáklányok előadásában.
A közös ebédet követően ellátogattunk Nyíregyházára, ahol a diákok egy része a sóstói élményfürdő kényeztetéseinek örvendhetett, míg a többiek a Vadasparkot látogatták meg.
Budapesten az OTP Fáy András Alapítvány Oktatási Központjában diákjaink EU-s képzésen vettek részt, a kísérő tanárok pedig módszertani bemutatón. Erre a tevékenységre az Erasmus+ projekt keretében került sor, amely 2014-ben indult el 2 szlovákiai iskola, az aradi Csíki Gergely Kollégium, valamint a Székely Mikó Kollégium bevonásával.
A budai vár, a Halászbástya, a Mátyás-templom, valamint a Sándor-palota meglátogatása kellőképpen hozzájárult a Nemzeti Összetartozás Napjának méltó megünnepléséhez. Megérezhettük, hogy bár határokat állított közénk a trianoni döntés, nem választhatott el minket, hanem lélekben még inkább összekovácsolta a Kárpát-medencében élő magyarokat.
Meglátogattuk másik testvériskolánkat, a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumot is, ahol az ízletes vacsora után az iskolai uszodában lazíthattunk. Köszönjük támogatóinknak, a Rákóczi Szövetségnek, az OTP Fáy András Alapítványnak és a helyi önkormányzatnak a segítségét, akiknek a támogatásával létrejöhetett ez az élménydús kirándulás.
Dr. Kinda Eleonóra, a Székely Mikó Kollégium programfelelőse
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elutasították Soós óvását
A Központi Választási Iroda (BEC) minden óvást elutasítva pénteken hivatalosan is kihirdette a romániai önkormányzati választások végeredményét. Soós Zoltán marosvásárhelyi független jelölt óvását is bizonyítékok hiányában, egyhangúlag utasították el.
A leadott érvényes szavazatok száma és a mandátumok eloszlása sem változott a csütörtökön ismertetett nem hivatalos végeredményekhez képest – tájékoztatta az MTI-t Iulian Ivan, a BEC szóvivője.
Az MTI kérdésére, hogy a bíróság utólag elrendelheti-e a választás megismétlését, a szóvivő azt mondta: ilyen döntést csak a BEC hozhatott volna. Hozzátette: a törvény szerint a Központi Választási Iroda kirázólagos illetékességébe tartozik minden olyan óvás kivizsgálása és elbírálása, amely felveti a mandátumelosztást befolyásolni képes választási csalás gyanúját. A testületnek a választási procedúra befejeztével lejár a mandátuma. Ez csak néhány hét múlva következik be, ugyanis a Temesvártól tíz kilométernyire lévő Temesságon és a Buzău megyei Vâlcelen második fordulót is kell rendezni, mert mindkét településen a két-két legjobban szereplő jelölt azonos számú szavazatot szerzett.
A BEC pénteken 54, a választás megismétlését, és 57, a szavazatok újraszámolását kérő óvást bírált el és utasított el. A csütörtökön ismertetett, most hivatalossá vált végeredmény szerint az RMDSZ megyei és bukaresti listáira összesen 411 823-an voksoltak, ez az országosan leadott szavazatok 4,99 százaléka. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei listáira 38 215 szavazat érkezett, ez országos összesítésben a voksok 0,46 százalékát teszi ki, míg a Magyar Polgári Párt (MPP) listáira 16 824-en szavaztak, ez országos szinten a voksok 0,2 százalékát jelenti.
A magyar pártok megyei jelöltlistái által összesített csaknem 467 ezer szavazat országos szinten a szavazatok 5,65 százalékát teszi ki.
MTI
Székelyhon.ro

Elhatárolódik Kovács Péter nyilatkozatától Horváth Anna és Csoma Botond
Elhat tárolódott az RMDSZ kolozsvári és Kolozs megyei szervezete a Kovács Péter ügyvezető elnök Eckstein-Kovács Péterés László Attila polgármesterjelöltek választási eredményére vonatkozó nyilatkozatától. Kovács Péter a választások másnapján, hétfőn a Transindexnek úgy nyilatkozott, Kolozsváron az volt a cél, hogy az RMDSZ növelje a tanácsosai számát, és fel tudja mutatni a közösségi erejét, azt a közösségi erőt, amit négy évvel ezelőtt vagy nyolc évvel ezelőtt Eckstein-Kovács Péter vagy László Attila polgármester-jelöltként nem tudtak felmutatni.
"Horváth Anna a 13 százalékos eredményével és a második helyével felmutatta azt, hogy az elmúlt négy évben végzett munkája meghozta az eredményt" - mondta Kovács Péter.
A Horváth Anna és Csoma Botond, az RMDSZ városi, illetve megyei szervezeteinek elnökei által aláírt állásfoglalásban kinyilvánítják: az RMDSZ ügyvezető elnöke, Kovács Péter nyilatkozata semmilyen mértékben nem tükrözi a Kolozs megyei vagy a Kolozsvári RMDSZ nézőpontját.
"Kolozsvár és Kolozs megye mind a jelenlegi, mind a múltbéli választási eredményei csakis az adott helyi és országos kontextus és konjunktúrák tükrében értelmezhetőek. Bármely, ezektől elvonatkoztató értékelés, személyekre vonatkozó minősítés megalapozatlan és romboló hatású lehet" - írja a megyei és városi RMDSZ-elnök.
Szerintük Eckstein-Kovács Péter közismert munkássága nélkülözhetetlen, szerepe pedig kulcsfontosságú volt és maradt az elmúlt 25 esztendő alatt a kolozsvári és Kolozs megyei RMDSZ közösségépítő munkájában, politikai súlyának megőrzésében.
"Meggyőződésünk, hogy ezen munkásságának, illetve 2012-es polgármester-jelölti kampányának volt mindenekelőtt köszönhető, hogy az akkori városi tanácsba, visszaosztásból bekerülhetett Horváth Anna, mint a listán szereplő negyedik tanácsosjelölt. Ennek következményeként kapott a szervezet esélyt és lehetőséget az elmúlt négy esztendő megvalósításaira. Hasonlóképpen fontosnak tartjuk elmondani, hogy Eckstein-Kovács Péter támogatására, konkrét és hathatós segítségére mindig számíthattunk és ezután is számítani fogunk. Mindezért ezúton is nyilvános köszönetünket és elismerésünket fejezzük ki" - áll a közleményben.
Egyébként Kovács Péter nyilatkozatával kapcsolatosan Eckstein-Kovács Péter is reagált. A Transindexen közölt reakciójában azt írja, hogy nagyon hasonlóak a kolozsvári 2012-es és 2016-os eredmények: ő négy évvel ezelőtt polgármesterjelöltként 12 225 szavazatot kapott, a tanácsosi lista 16 911-et. Horváth Anna 2016-ban polgármesterjelöltként 12 573 szavazatot kapott, a lista 16.490-et. "Feltételezem, hogy Kovács Péter tud annyira számolni, hogy képes legyen összehasonlítani két számsort" - írta Eckstein.
Kovács Péter sem hagyta szó nélkül Eckstein írását: "Feltételezem, Eckstein-Kovács Péter tud annyira számolni, hogy képes legyen összehasonlítani két számsort. Akkor viszont nem értem, hogy értékelésében miért hagy ki egy nagyon fontos elemet: a választási részvételt.
Ezelőtt négy évvel több, mint 30.000-rel több szavazatot adtak le Kolozsváron, mint most, vagyis Horváth Anna úgy tudott szavazatszámban plusszolni, hogy mintegy 22 százalékkal alacsonyabb volt a részvétel! Péter a szavazatok 9,35 százalékát szerezte meg, Anna pedig a 12,3 százalékát. Úgy gondolom, hogy így már érthető, miért állítom azt, hogy a mostani eredmény kiemelkedő önmagában is, és az ezelőtt négy, illetve nyolc évvel ezelőtthöz képest is" - mondta Kovács Péter. (hírszerk.)
Transindex.ro

Bemutatták Kántor Lajos és Poszler György Erdély elmúlt 100 évéről szóló köteteit
Bemutatták Kántor Lajos erdélyi irodalomtörténész, a 90 éve indult kolozsvári Korunk című folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke és a tavaly elhunyt Poszler György akadémikus, irodalomtörténész Erdély elmúlt 100 évéről szóló könyveit Budapesten az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában pénteken.
Csapody Miklós irodalomtörténész - aki 1990 és 2010 között az MDF országgyűlési képviselője volt - a bemutatón nyugalmas könyvként jellemezte Poszler György: Az erdélyi magyarság száz évéről - Bizonytalan remények és tétova kételyek című kötetét és Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor - avagy a nagy Házsongárd című könyvét.
Kántor Lajos könyve az életrajz keretei között művészettörténeti, irodalomtörténeti intermezzókkal idézi meg a kort - mondta Csapody Miklós.
Poszler György kötete Bibó István írásainak és Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéjének hagyományait követve vázolja fel Erdély történetét az ottani közösségek, intézmények és nagy egyéniségek sorsát Trianontól 2010-ig - mondta Csapody Miklós.
"Ami Nyugaton abszurditás, az Közép-Európában normalitás" - fogalmazott a régió sajátosságairól szólva a szakember.
Hozzátette: Poszler György egyik fontos megállapítása, hogy Erdélyben ideig-óráig még az olyan, második világháborút követő hamis ígéretek nyomán létrejött nemzeti intézmények is szolgálhatták a magyarság ügyét, mint például a Bolyai egyetem, a marosvásárhelyi székely színház vagy az autonóm magyar tartomány.
Bár, felvetődik az is: talán jobb lett volna nem hinni hazugságokban!? - jegyezte meg Csapody Milós, aki szerint azonban mégis "van hagyomány, lesz folytatás. (...) Gyűlölködés helyett írni kell!"
Fábián Péter újságíró a könyvbemutatón felidézte Poszler György néhány, szerinte ma is aktuális gondolatát, így többek között azt, hogy a nemzeti hagyományok féltése nem sajátítható ki, nem válhat politikai tömörülések privilégiumává. A nyugati demokráciák viszont a XX. században két megnyert világháború után is "elrontották a világot", mikor pedig a megnyert hidegháború után az egész világ az ölükbe hullott, kiderült, hogy nem tudnak mit kezdeni vele.
Markó Béla költő, a Romániai Magyarok Demokrata Szövetség (RMDSZ) korábbi elnöke felszólásában azt hangsúlyozta: az "Erdély-projekt" csak a régió nemzeteinek együttéléséről szólhat, beleértve a jogi és közigazgatási autonómiát és szemben állva mindenféle asszimilációs törekvéssel.
Markó Béla szerint azonban ma sem kerülhető meg a kérdés, hogy "valahol utat tévesztettünk-e". Például az 1867-es osztrák-magyar kiegyezésnél, melynek megkötésekor figyelmen kívül hagyták hogy Erdély egy "másik ország", vagy ahogy azt már XIX. században többen is megfogalmazták: egy nemzet él két hazában.
Szász Zoltán történész hozzászólásában arra hívta fel a figyelmet: vajon egy külső hatalmak által annyira befolyásolt régióban mint Közép-Európa, van-e egyáltalán értelme annak a felvetésnek, hogy mi utat tévesztettünk, illetve van-e értelme az önmarcangolásnak, egy olyan közegben, ahol mások nem elsősorban a saját felelősségükkel vannak elfoglalva.
Ugyanakkor kibeszélésre szükség van, a XX. század történelme pedig annyiban jelentősen különbözik a megelőző koroktól, hogy még a szélsőségeket is nehéz egyértelműen megítélni - jegyezte meg a szakember.
Kántor Lajos 1937-ben született Kolozsváron, 1959-től a Korunk szerkesztője, majd főszerkesztője, 2013 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Most bemutatott 300 oldalas könyvét Tettamanti Béla rajzai díszítik. A szintén Kolozsváron született, 1945-ben Magyarországra települő Poszler György mintegy 100 oldalas most megjelent esszéjét a kötet utószava szerint a szerző néhány héttel halála előtt, 2015 nyarán küldte el a kiadónak. Mindkét kötet a Korunk - Komp-Press Kiadó gondozásában jelent meg.
MTI

Felnőtté cseperedett csemeték (Elballagtak az egyetemisták)
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatának 101 alapoktatási és mesteri képesítésű friss végzőse intett végső búcsút az egyetemi éveknek. A megyeszékhelyi felsőoktatási intézménynek a tizenkilencedik évfolyama távozik mindhárom szakról.
Az előző évekhez hasonlóan a gazdaságtudományi, közigazgatási és környezettudományi tanszék oktatói – Bartalis Ildikó, Blága Katalin, Csák László, Fosztó Mónika, illetve házigazdaként Cziprián-Kovács Lóránt – szóltak a diákokhoz. Üzeneteikbe a méltató, búcsúzó és bátorító szavakon túl mindannyian némi útravalót is igyekeztek csempészni.
Csák László hangsúlyozta, míg a közelmúltban a közhivatalokról és az ott dolgozókról élénken élt az a kép, hogy sóhivatalok semmittevő emberekkel, az Európai Unióban a közszolgálat felértékelődött. Csák László szerint rengeteg függ a helyi tényezőktől, nem a központi döntéshozók felelnek a végrehajtásért, a rendszer működéséért, tulajdonképpen az egyszerűnek mondott közhivatalnok kezében a hatalom. „Tanuljanak meg élni ezzel a hatalommal, és máris világossá válik, mennyire fontos és nélkülözhetetlen, amit tesznek” – tanácsolta a közigazgatási kar friss végzőseinek. Bartalis Ildikó, a környezetmérnöki és környezettudományi tanszék tanára bensőségesebb üzenetet fogalmazott meg. Mindenekelőtt dicsérettel illette a búcsúzó hallgatókat, hogy sikerrel vették az egyetemi évek alatt eléjük tornyosult akadályokat. Bartalis Ildikó szerint mind az oktatók, mind a diákok számára emlékezetes marad a nap, előbbiek ugyanis újból szembesülnek azzal, hogy bizony érett felnőtté cseperedtek „azok a csemeték”, akiknek életútját pár évig ők is egyengették, újabb kedves nemzedék távozik kezük alól. A hallgatók számára egyrészt a nehéz egyetemi kihívások végét jelenti, de egyben a legszebb évek végét is. Új játék kezdődik, az eljövendő évek jóval nagyobb kihívásokat tartogatnak, jóval nagyobb téttel. Remélik, az elsajátított tudást érdemben tudják majd használni – vélekedett. Blága Katalin és Fosztó Mónika hasonló üzenetet fogalmazott meg. A hallgatók alma maternek szánt üzenetét Zsigmond Zsuzsanna, a környezetmérnöki tanszék távozó diákja fogalmazta meg.
Új főigazgató a tagozat élén
Cziprián-Kovács Lóránt, az intézmény nemrégiben kinevezett főigazgatója azon reményének adott hangot, hogy a most ballagók közül többen visszatérnek majd jövőre, hogy közösen ünnepeljék a sepsiszentgyörgyi tagozat huszadik évfolyamának kivonulását az egyetem padjaiból. A főigazgató egyúttal megköszönte az oktató közösségnek a négy évre előre megelőlegezett bizalmat. Lapunk érdeklődésére kifejtette: célja, hogy az intézményt nyitottabbá tegye, illetve érvényesítse az elvet, mely szerint az oktatók vannak a diákért, és nem fordítva. Cziprián reméli, hogy a kollegialitást is sikerül megerősíteni. Ami az anyagi hiányosságokat illeti, ezek rendezése Kolozsvártól függ. A diákok létszámát illetően viszont az intézmény most viszonylag jól áll, sikerült kilábalni a hat évvel ezelőtti hullámvölgyből.
Az ünnepségen Gheorghe Neagu, a megyei környezetvédelmi ügynökség vezetője is tiszteletét tette, aki egyebek mellett reményét fejezte ki, hogy hamarosan munkatársként, együttműködőként üdvözölheti a most végzett hallgatókat.
Az eseményt az emlékoklevelek átvétele zárta.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)