Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. május 4.
Az adakozás tesz gazdaggá
Kedd délután a Kanonok sori székhelyen szokásos havi gyűlésüket tartották a nemeseket tömörítő Nobilitas Egyesület tagjai. Rajna József kanonok, a Caritas igazgatója tartott előadást.
A megjelenteket Szabó István, a Nobilitas Egyesület ügyvezető elnöke köszöntötte, majd mivel nemrég volt az Anyák napja, Széll Katalin krónikás egy ezzel kapcsolatos verset olvasott fel.
Rajna József kanonok a szegénységről tartott előadást, többször is idézve Ferenc pápát. Arra hívta fel a figyelmet: amikor Isten megalkotta a világot, s benne az embert, minden körülményt megteremtett ahhoz, hogy boldogok legyünk, azonban az áteredő bűn következtében ez a kegyelmi állapot megváltozott. Jézus is beszélt arról, hogy szegények mindig lesznek, egy olyan réteg, mely segítségre szorul. Egyébként pedig az ember eredendően szegény, a gyermeknek is szüksége van a szülei segítségére, és életünk további szakaszában is adódnak olyan problémák, melyeket nem vagyunk képesek egyedül megoldani. Mindig lesz tehát valaki vagy valami akivel/amivel szemben tehetetlennek bizonyulunk, de ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mi is hasznosnak lehetünk mások számára, és ezen igazság felismerése cselekvésre kell késztessen bennünket.
A szentatya is arra buzdít: vegyük magunkra a szegények fájdalmát, hiszen keresztényekként nem zárkózhatunk önmagunkba, és aki megteszi az első lépést az embertársai felé, az tulajdonképpen gazdagodik.
A Caritasról
Jakab apostol idézve a tisztelendő azt is kiemelte, hogy ha a hitből nem fakad jó cselekedet, akkor önmagába holt dolog. Ennek első példája Ábrahám, aki akkor lett a hit embere, amikor ez tettekben nyilvánult meg.
Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szegénység rossz érzést vált, és a nyugati társadalom a gazdagság hatalmának hiányával azonosítja, s ezért negatívumként kezeli. Sajnos a pénz nélküli ember csak annyit számít, amennyire felhasználtó. Éppen ezért is az egyház egyik hivatása a szegények felkarolása, annak tudatosítása, hogy csak az tesz valakit igazán gazdaggá, ha adni is tud.
Expozéja utolsó részében Rajna József atya az általa irányított Caritas történetéről, tevékenységéről beszélt. Kitért azokra a problémákra is, melyekkel napjainkkal küszködnek, ilyen például, hogy az állam inkább nehezíti a dolgukat, mintsem könnyítené: a költségvetésből alig öt százalékot irányoznak elő szociális támogatásokra, és különféle engedélyek beszerzésére kötelezi azokat, akik segíteni szeretnének a rászorulókon.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Kedd délután a Kanonok sori székhelyen szokásos havi gyűlésüket tartották a nemeseket tömörítő Nobilitas Egyesület tagjai. Rajna József kanonok, a Caritas igazgatója tartott előadást.
A megjelenteket Szabó István, a Nobilitas Egyesület ügyvezető elnöke köszöntötte, majd mivel nemrég volt az Anyák napja, Széll Katalin krónikás egy ezzel kapcsolatos verset olvasott fel.
Rajna József kanonok a szegénységről tartott előadást, többször is idézve Ferenc pápát. Arra hívta fel a figyelmet: amikor Isten megalkotta a világot, s benne az embert, minden körülményt megteremtett ahhoz, hogy boldogok legyünk, azonban az áteredő bűn következtében ez a kegyelmi állapot megváltozott. Jézus is beszélt arról, hogy szegények mindig lesznek, egy olyan réteg, mely segítségre szorul. Egyébként pedig az ember eredendően szegény, a gyermeknek is szüksége van a szülei segítségére, és életünk további szakaszában is adódnak olyan problémák, melyeket nem vagyunk képesek egyedül megoldani. Mindig lesz tehát valaki vagy valami akivel/amivel szemben tehetetlennek bizonyulunk, de ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mi is hasznosnak lehetünk mások számára, és ezen igazság felismerése cselekvésre kell késztessen bennünket.
A szentatya is arra buzdít: vegyük magunkra a szegények fájdalmát, hiszen keresztényekként nem zárkózhatunk önmagunkba, és aki megteszi az első lépést az embertársai felé, az tulajdonképpen gazdagodik.
A Caritasról
Jakab apostol idézve a tisztelendő azt is kiemelte, hogy ha a hitből nem fakad jó cselekedet, akkor önmagába holt dolog. Ennek első példája Ábrahám, aki akkor lett a hit embere, amikor ez tettekben nyilvánult meg.
Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szegénység rossz érzést vált, és a nyugati társadalom a gazdagság hatalmának hiányával azonosítja, s ezért negatívumként kezeli. Sajnos a pénz nélküli ember csak annyit számít, amennyire felhasználtó. Éppen ezért is az egyház egyik hivatása a szegények felkarolása, annak tudatosítása, hogy csak az tesz valakit igazán gazdaggá, ha adni is tud.
Expozéja utolsó részében Rajna József atya az általa irányított Caritas történetéről, tevékenységéről beszélt. Kitért azokra a problémákra is, melyekkel napjainkkal küszködnek, ilyen például, hogy az állam inkább nehezíti a dolgukat, mintsem könnyítené: a költségvetésből alig öt százalékot irányoznak elő szociális támogatásokra, és különféle engedélyek beszerzésére kötelezi azokat, akik segíteni szeretnének a rászorulókon.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2016. május 4.
Polgármester-választás Kolozsváron: átnéznek a magyar szavazókon a román jelöltek
Kolozsvár magyarsága szempontjából sok újdonságot nem ígérnek a helyhatsági választások, a jelöltek esélyeit tekintve a következő négy évben is a 2012-től újra a városvezetői székben ülő, a liberálisok jelöltjeként induló Emil Boc marad a polgármester. Nem zárható ki azonban a meglepetés sem, a nagyobb pártok ugyanis egyetlen közös jelöltet támogatnak: Octavian Buzoianu üzletembert, az egykori Ursus sörgyár vezetőjét. A magyar szavazatokra Horváth Anna (RMDSZ) és Fancsali Ernő (EMNT) hajt.
A kolozsvári választási irodánál 13-an iktatták polgármesteri jelölésüket, hármukat azonban kizárták a versenyből – közöttük a hamisított egyetemi diplomája miatt politikai téren csúfosan leszerepelt, a Nemzeti Liberális Pártból (PNL) is kiebrudalt Mihai Seplecan korábbi megyei tanácselnök. A szavazatokért így tíz jelölt kampányol: a magyar lakosság szempontjából fontosabb kérdéseket messze elkerülő politikusok és üzletemberek mellett két magyar jelölt is versenyez a magyar ajkú szavazók bizalmáért.
Emil Boc: a „szalonmultikulti” úttörője
A kolozsvári magyarságnak az alig pár napja indult választási kampányban még semmit nem ígérő Emil Boc nem fogadta Traian Băsescunak azt a tanácsát, hogy adja át a stafétát a volt államfő pártja jelöltjének. „A barátság megmarad, a jó tanács nem szükséges” – üzente Boc egykori felettesének. A városvezető azt állítja: a következő négy évben Kolozsváron jön majd létre a legtöbb munkahely, ezzel a város Bukarest legfőbb vetélytársává válhat.
Nem fejtette még ki, hogy ezt miként valósítja meg, de tény az, hogy Kolozsvár már több téren beelőzte a fővárost. Gazdasági lapok elemzése szerint a kincses város az életszínvonal tekintetében már kezd Bukarest mellé felzárkózni. Boc javára szól az is, hogy már fontos nemzetközi sporteseményeket is Kolozsváron szerveznek meg, ezek mellett pedig az országszerte híres Untold zenei-fesztiválnak is a kincses város biztosít helyet. Nem beszélve arról, hogy Kolozsvár tavaly Európa ifjúsági fővárosa volt, és egy lépésre van attól, hogy kulturális fővárosa is legyen.
Emil Bocot – akinek pártja 70 százalékos győzelmet jósol – 2004-ben választották először Kolozsvár polgármesterévé, miután a második fordulóban a Szociáldemokrata Ioan Rus ellenében a Gheorghe Funar volt városvezető szavazótáborát is maga mellé tudta állítani. 2008-ban újraválasztották, ám ugyanezen év decemberében már miniszterelnök lett. A polgármesteri széket 2012-ben foglalta el ismét.
Kérdéses, hogy az egyre inkább elmérgesedő többnyelvűség-vitákat követően mennyi szavazatra számíthat Emil Boc a magyar lakosságtól. A helyi román politikusok ugyanis most is attól tartanak, hogy jelentős mennyiségű szavazatot veszíthetnek, ha a magyar szavazók felé nyitnak. Így a városvezetés egyrészt ma is határozottan elutasítja a 2002-ben megszavazott többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését, másrészt elzárkózik minden olyan kezdeményezéstől, ami a valós multikulturalitást felé mutatna. A többnyelvűségért küzdő Musai-Muszaj akciócsoport a „szalonmultikulti” jelzővel illette a polgármestert, miután a március 15-i nyilvánosan elhangzott ígérete után sem hajlandó a többnyelvűségről tárgyalni.
Az ellenzék reménye: Octavian Buzoianu
A jelöltségét mindössze március végén bejelentő Octavian Buzoianu pár nap alatt maga mögé tudta sorakoztatni a PNL-vel szemben álló román pártok egy részét, megszerezve így a Szociáldemokrata Párt (PSD), a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE), illetve kisebb pártok (PNŢCD és PND) támogatását.
Buzoianu ismert kolozsvári üzletember. Neve az egykori Ursus sörgyárhoz kötődik, ez azonban a kampányban csak hátrányára válik, mivel ellenfelei azt róják fel neki, hogy Bukarestbe költöztette a jó nevű vállalatot.
Független jelöltként való színre lépése átrajzolta a helyi erőviszonyokat: a PSD ekkor megvonta támogatását addigi jelöltjétől, sajtóértesülések szerint egyebek között azért, mert Aurelia Cristea képviselő a szavazók egy része számára népszerűtlen dohányzásellenes törvény kezdeményezőjeként vált ismerté, a szervezet pedig attól tartott, hogy így jelentős voksmennyiségtől eshet el. Ugyanígy tett a PNŢCD is, aki saját jelöltje visszavonása után jelentette be Buzoianu támogatását.
Buzoianu kampánya a „Kolozsvár, egymillió ember városa” szlogennel indult, a független jelölt az IT-szektor, illetve a vállalkozásokat támogató szolgáltatások fejlesztésével és az egyetemekkel való együttműködéssel képzeli el a város következő négy évét.
Horváth Anna leküzdené a bizalmatlanságot
Az önkormányzatnak ugyanúgy kell szolgálnia a kolozsvári magyarokat, mint a román embereket – véli az 1973-ban született Horváth Anna. Az RMDSZ-en belül nem volt vita arról, hogy 2000-től a kincses városban élő csíkszeredai születésű kolozsvári alpolgármester legyen-e a szövetség polgármesterjelöltje. Horváth Anna szerint az elmúlt négy évben sok minden megoldódott a városban, az eredmény nem rossz, de akár jobb is lehetne.
„Egyre több fiatal, egyre több befektetés van. Az elmúlt évek munkájának köszönhetően nemcsak azt mondhatjuk el, hogy jó Kolozsváron élni, hanem, hogy ma jobb kolozsvári magyarnak lenni. Jobb, de van még rajta, amit javítani” – sorolta az RMDSZ kampányindítóján az alpolgármester, aki a kétnyelvű táblák helyzetének orvoslásán túl kiemelt feladatának tekinti a romén és magyar közösség közötti bizalmatlanság leküzdését.
Horváth Anna úgy véli, június 5-én eldől Kolozsváron és egész Erdélyben, hogy a magyar ügyeknek mennyire lesz erős, megkerülhetetlen képviselete: hogy amikor a kétnyelvű tábláról, a magyar nyelv használatáról, a magyar kultúra, oktatás, önkormányzati befektetések támogatásáról kell tárgyalni a román többséggel, mekkora közösségi támogatást látnak az RMDSZ mögött. „Én azért fogok dolgozni, hogy Kolozsvár a kreatív, vállalkozó és életszerető magyar fiatalok városa legyen, ahol jól érzik magukat és biztonságban tudják jövőjüket. Én azt szeretném, hogy a kincses város az új, nyertes generáció fellegvára legyen” – hangsúlyozta Horváth Anna.
Fancsali: „nem vagyok tenyésztett politikus”
Fancsali Ernőt indítja a kolozsvári magyarok szavazatiért az Erdélyi Magyar Néppárt. Az EMNP helyi elnökének jelölése azt követően került napirendre, hogy az RMDSZ és az EMNT nem tudott kiegyezni a helyhatósági választásokon való együttműködésen, ugyanakkor Gergely Balázs, az EMNP volt országos alelnöke a történelmi magyar egyházak javaslatára az RMDSZ tanácsosi lista második helyére került. Fancsali magát rendszeren kívüli politikusnak tartja, mivel nem vett részt az elmúlt 25 év politikai csatározásaiban, s állítása szerint így kompromisszumok nélkül, hitelesen képviselheti a közösség ügyeit. „Nem vagyok tenyésztett politikus, akit hosszú évek során neveltek ki a pártérdek szolgálatára. Eddig többnyire civil aktivistaként végeztem munkámat, s akkor szerzett tapasztalatomat polgármester-jelöltként, majd tanácsosként is kamatoztatni szeretném” – mondta korábban a jelölt, aki egyben az EMNP kolozsvári szervezetének a vezetője.
Sajtóhadjárattal kampányol Liviu Alexa
„Kolozsvárért” (Pentru Cluj) párttal indult volna a választásokon, terve azonban csődbe ment az aláírások körüli rendellenességek miatt elutasított pártbejegyzésen. Az újságíróként is ismert Liviu Alexa így a Liberális Mozgalom Pártba beiratkozva nyújtotta be jelölését. Saját tulajdonában levő ismert helyi hírportálján hevesen támadja politikai ellenfeleit.
A város magyar ajkú lakosságát is megpróbálta magához csábítani azzal, hogy a helyi magyar közösség igényeire kínál megoldásokat, agresszív és populista stílusa azonban nem segített a népszerűségének növelésében. A helyi sajtó szerint azonban pártjának összehozhat egy helyet a helyi önkormányzatban.
Băsescu kegyeltje: Adrian Gurzău
A Népi Mozgalom (PMP) jelöltje Traian Băsescu támogatásával indul a megméretkezésen. Habár hosszú évek óta aktívan politizál, a román sajtó ingerküszöbét is csak a szokatlan választási pannókkal tudta elérni, amely fejjel lefele ábrázolja a jelöltet. Szlogenje megközelítőleg így fordítható: „Nem estem a fejem tetejére, csak másképp látom a világot”. Adrian Gurzău a Demokrata Párt színeiben nyert először képviselői mandátumot 2000-ben, 2005 és 2008 között helyi tanácsosként tevékenykedett, majd ismét visszaülhetett a képviselőház padjaiba.
Futottak még
A jelöltek között van még Mircea Giurgiu. A volt szakszervezeti vezető a Nagy-Románia Pártban (PSD) kezdte politikai karrierét, majd a képviselőházban a demokraták és szociáldemokraták padsorait is kipróbálva most a Mircea Geoană nevével fémjelzett PSRO színeiben indul a polgármesteri tisztségért.
A 31 éves ügyvédnő, Irina-Maria Pop, a Monica Macovei volt igazságügyi miniszter megalapította M10-színeiben, Bruno Roschnafsky egykori kosárlabdázó a PPU színeiben pályázza meg a polgármesteri széket. Versenyben van ugyanakkor David Ilie gyerekorvos is, aki függetlenként nyerné el a polgármesteri tisztséget.
maszol.ro
Kolozsvár magyarsága szempontjából sok újdonságot nem ígérnek a helyhatsági választások, a jelöltek esélyeit tekintve a következő négy évben is a 2012-től újra a városvezetői székben ülő, a liberálisok jelöltjeként induló Emil Boc marad a polgármester. Nem zárható ki azonban a meglepetés sem, a nagyobb pártok ugyanis egyetlen közös jelöltet támogatnak: Octavian Buzoianu üzletembert, az egykori Ursus sörgyár vezetőjét. A magyar szavazatokra Horváth Anna (RMDSZ) és Fancsali Ernő (EMNT) hajt.
A kolozsvári választási irodánál 13-an iktatták polgármesteri jelölésüket, hármukat azonban kizárták a versenyből – közöttük a hamisított egyetemi diplomája miatt politikai téren csúfosan leszerepelt, a Nemzeti Liberális Pártból (PNL) is kiebrudalt Mihai Seplecan korábbi megyei tanácselnök. A szavazatokért így tíz jelölt kampányol: a magyar lakosság szempontjából fontosabb kérdéseket messze elkerülő politikusok és üzletemberek mellett két magyar jelölt is versenyez a magyar ajkú szavazók bizalmáért.
Emil Boc: a „szalonmultikulti” úttörője
A kolozsvári magyarságnak az alig pár napja indult választási kampányban még semmit nem ígérő Emil Boc nem fogadta Traian Băsescunak azt a tanácsát, hogy adja át a stafétát a volt államfő pártja jelöltjének. „A barátság megmarad, a jó tanács nem szükséges” – üzente Boc egykori felettesének. A városvezető azt állítja: a következő négy évben Kolozsváron jön majd létre a legtöbb munkahely, ezzel a város Bukarest legfőbb vetélytársává válhat.
Nem fejtette még ki, hogy ezt miként valósítja meg, de tény az, hogy Kolozsvár már több téren beelőzte a fővárost. Gazdasági lapok elemzése szerint a kincses város az életszínvonal tekintetében már kezd Bukarest mellé felzárkózni. Boc javára szól az is, hogy már fontos nemzetközi sporteseményeket is Kolozsváron szerveznek meg, ezek mellett pedig az országszerte híres Untold zenei-fesztiválnak is a kincses város biztosít helyet. Nem beszélve arról, hogy Kolozsvár tavaly Európa ifjúsági fővárosa volt, és egy lépésre van attól, hogy kulturális fővárosa is legyen.
Emil Bocot – akinek pártja 70 százalékos győzelmet jósol – 2004-ben választották először Kolozsvár polgármesterévé, miután a második fordulóban a Szociáldemokrata Ioan Rus ellenében a Gheorghe Funar volt városvezető szavazótáborát is maga mellé tudta állítani. 2008-ban újraválasztották, ám ugyanezen év decemberében már miniszterelnök lett. A polgármesteri széket 2012-ben foglalta el ismét.
Kérdéses, hogy az egyre inkább elmérgesedő többnyelvűség-vitákat követően mennyi szavazatra számíthat Emil Boc a magyar lakosságtól. A helyi román politikusok ugyanis most is attól tartanak, hogy jelentős mennyiségű szavazatot veszíthetnek, ha a magyar szavazók felé nyitnak. Így a városvezetés egyrészt ma is határozottan elutasítja a 2002-ben megszavazott többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését, másrészt elzárkózik minden olyan kezdeményezéstől, ami a valós multikulturalitást felé mutatna. A többnyelvűségért küzdő Musai-Muszaj akciócsoport a „szalonmultikulti” jelzővel illette a polgármestert, miután a március 15-i nyilvánosan elhangzott ígérete után sem hajlandó a többnyelvűségről tárgyalni.
Az ellenzék reménye: Octavian Buzoianu
A jelöltségét mindössze március végén bejelentő Octavian Buzoianu pár nap alatt maga mögé tudta sorakoztatni a PNL-vel szemben álló román pártok egy részét, megszerezve így a Szociáldemokrata Párt (PSD), a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE), illetve kisebb pártok (PNŢCD és PND) támogatását.
Buzoianu ismert kolozsvári üzletember. Neve az egykori Ursus sörgyárhoz kötődik, ez azonban a kampányban csak hátrányára válik, mivel ellenfelei azt róják fel neki, hogy Bukarestbe költöztette a jó nevű vállalatot.
Független jelöltként való színre lépése átrajzolta a helyi erőviszonyokat: a PSD ekkor megvonta támogatását addigi jelöltjétől, sajtóértesülések szerint egyebek között azért, mert Aurelia Cristea képviselő a szavazók egy része számára népszerűtlen dohányzásellenes törvény kezdeményezőjeként vált ismerté, a szervezet pedig attól tartott, hogy így jelentős voksmennyiségtől eshet el. Ugyanígy tett a PNŢCD is, aki saját jelöltje visszavonása után jelentette be Buzoianu támogatását.
Buzoianu kampánya a „Kolozsvár, egymillió ember városa” szlogennel indult, a független jelölt az IT-szektor, illetve a vállalkozásokat támogató szolgáltatások fejlesztésével és az egyetemekkel való együttműködéssel képzeli el a város következő négy évét.
Horváth Anna leküzdené a bizalmatlanságot
Az önkormányzatnak ugyanúgy kell szolgálnia a kolozsvári magyarokat, mint a román embereket – véli az 1973-ban született Horváth Anna. Az RMDSZ-en belül nem volt vita arról, hogy 2000-től a kincses városban élő csíkszeredai születésű kolozsvári alpolgármester legyen-e a szövetség polgármesterjelöltje. Horváth Anna szerint az elmúlt négy évben sok minden megoldódott a városban, az eredmény nem rossz, de akár jobb is lehetne.
„Egyre több fiatal, egyre több befektetés van. Az elmúlt évek munkájának köszönhetően nemcsak azt mondhatjuk el, hogy jó Kolozsváron élni, hanem, hogy ma jobb kolozsvári magyarnak lenni. Jobb, de van még rajta, amit javítani” – sorolta az RMDSZ kampányindítóján az alpolgármester, aki a kétnyelvű táblák helyzetének orvoslásán túl kiemelt feladatának tekinti a romén és magyar közösség közötti bizalmatlanság leküzdését.
Horváth Anna úgy véli, június 5-én eldől Kolozsváron és egész Erdélyben, hogy a magyar ügyeknek mennyire lesz erős, megkerülhetetlen képviselete: hogy amikor a kétnyelvű tábláról, a magyar nyelv használatáról, a magyar kultúra, oktatás, önkormányzati befektetések támogatásáról kell tárgyalni a román többséggel, mekkora közösségi támogatást látnak az RMDSZ mögött. „Én azért fogok dolgozni, hogy Kolozsvár a kreatív, vállalkozó és életszerető magyar fiatalok városa legyen, ahol jól érzik magukat és biztonságban tudják jövőjüket. Én azt szeretném, hogy a kincses város az új, nyertes generáció fellegvára legyen” – hangsúlyozta Horváth Anna.
Fancsali: „nem vagyok tenyésztett politikus”
Fancsali Ernőt indítja a kolozsvári magyarok szavazatiért az Erdélyi Magyar Néppárt. Az EMNP helyi elnökének jelölése azt követően került napirendre, hogy az RMDSZ és az EMNT nem tudott kiegyezni a helyhatósági választásokon való együttműködésen, ugyanakkor Gergely Balázs, az EMNP volt országos alelnöke a történelmi magyar egyházak javaslatára az RMDSZ tanácsosi lista második helyére került. Fancsali magát rendszeren kívüli politikusnak tartja, mivel nem vett részt az elmúlt 25 év politikai csatározásaiban, s állítása szerint így kompromisszumok nélkül, hitelesen képviselheti a közösség ügyeit. „Nem vagyok tenyésztett politikus, akit hosszú évek során neveltek ki a pártérdek szolgálatára. Eddig többnyire civil aktivistaként végeztem munkámat, s akkor szerzett tapasztalatomat polgármester-jelöltként, majd tanácsosként is kamatoztatni szeretném” – mondta korábban a jelölt, aki egyben az EMNP kolozsvári szervezetének a vezetője.
Sajtóhadjárattal kampányol Liviu Alexa
„Kolozsvárért” (Pentru Cluj) párttal indult volna a választásokon, terve azonban csődbe ment az aláírások körüli rendellenességek miatt elutasított pártbejegyzésen. Az újságíróként is ismert Liviu Alexa így a Liberális Mozgalom Pártba beiratkozva nyújtotta be jelölését. Saját tulajdonában levő ismert helyi hírportálján hevesen támadja politikai ellenfeleit.
A város magyar ajkú lakosságát is megpróbálta magához csábítani azzal, hogy a helyi magyar közösség igényeire kínál megoldásokat, agresszív és populista stílusa azonban nem segített a népszerűségének növelésében. A helyi sajtó szerint azonban pártjának összehozhat egy helyet a helyi önkormányzatban.
Băsescu kegyeltje: Adrian Gurzău
A Népi Mozgalom (PMP) jelöltje Traian Băsescu támogatásával indul a megméretkezésen. Habár hosszú évek óta aktívan politizál, a román sajtó ingerküszöbét is csak a szokatlan választási pannókkal tudta elérni, amely fejjel lefele ábrázolja a jelöltet. Szlogenje megközelítőleg így fordítható: „Nem estem a fejem tetejére, csak másképp látom a világot”. Adrian Gurzău a Demokrata Párt színeiben nyert először képviselői mandátumot 2000-ben, 2005 és 2008 között helyi tanácsosként tevékenykedett, majd ismét visszaülhetett a képviselőház padjaiba.
Futottak még
A jelöltek között van még Mircea Giurgiu. A volt szakszervezeti vezető a Nagy-Románia Pártban (PSD) kezdte politikai karrierét, majd a képviselőházban a demokraták és szociáldemokraták padsorait is kipróbálva most a Mircea Geoană nevével fémjelzett PSRO színeiben indul a polgármesteri tisztségért.
A 31 éves ügyvédnő, Irina-Maria Pop, a Monica Macovei volt igazságügyi miniszter megalapította M10-színeiben, Bruno Roschnafsky egykori kosárlabdázó a PPU színeiben pályázza meg a polgármesteri széket. Versenyben van ugyanakkor David Ilie gyerekorvos is, aki függetlenként nyerné el a polgármesteri tisztséget.
maszol.ro
2016. május 5.
Képkockák Berszán Lajos életéből (Élő egyház)
Fél évszázaddal ezelőtt szentelte pappá Márton Áron püspök Berszán Lajost, aki ötvenéves jubileumi aranymiséjét Zágonban tartotta április 17-én. Az ünnepi alkalom jó lehetőség volt arra is, hogy gyermekkora, fiatalsága, munkássága nehézségeiről, kihívásairól is tudomást szerezzünk.
Az elmúlt ötven év a katolikus egyház, a kereszténység, a magyar nemzet és közösség szolgálatában telt el. Berszán Lajos – ma már kanonok, de mindenki csak pap bácsinak szólítja – nehéz gyermekévek után indulhatott el az élet útján. Elhatározottsága, kitartása vezette a zágoni, háromszéki, erdélyi – és miért ne? – és a világ magyarságának nagyjai közé, akik életművükkel örökre beírták nevüket a nemzet történetébe. Egyháza kanonoki címmel ismerte el tevékenységét, a civil világban is számos érdemet, elismerést vehetett át. A teljesség igénye nélkül: Julianus-díj (1996), Márton Áron-emlékérem (1999), Magyar Örökség-díj (2004), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2005), Pro Hargita Díj (2005), az EMKE tiszteletbeli tagsága (2010). Legnagyobb érdeme, munkásságának koronaköve a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium.
Példamutató édesanya
Berszán Lajos ritkán beszél saját életéről, érdemeiről még kevésbé. Megpróbáltatásait is természetesnek vette, bevallotta: ezeken keresztül lehetett erősebb. Már Zágonban töltött gyermekkorában (habár Sepsiszentgyörgyön született 1943. január 15-én, mindig Zágont vallotta szülőfalujának) nehéz sorssal szembesült. Édesapja asztalosinasként dolgozott a zágoni Molnár Ferenc mesternél. Egy szép napon egy lány kopogott be a műhelybe, hozománybútorát szerette volna megrendelni. A mester nem volt ott, így az inassal eredt szóba. Ebből a szóváltásból házasság lett. Később a mester számolt be Berszán Lajosnak az inas és leány találkozásáról, felelevenítve: „Édesapád akkor azt mondta: mester úr, ez a leány a feleségem kell hogy legyen”. Hiába a szülők közötti szeretet, Berszán Lajos már ötévesen elveszítette édesapját, később testvére is elhunyt. Édesapja betegágyán arra kérte a kis Lajost, igazítsa meg a párnáját. Megtette, mire megdicsérte: ügyes fiúcska vagy! „Édesapámtól utolsó szavaival dicséretet kaptam” – elevenítette fel. Édesanyja sosem házasodott újra. „Fiam, nem akartam, hogy az életedbe egy idegen ember szóljon bele – ezt mondta anyám. Bármilyen ember is jött volna, apámat úgysem kaphattam volna vissza. Édesanyám nem házasodott újra, példát mutatott, hogyan kell kitartani, vállalta az özvegyi életet. A férj az Isten ajándéka, a feleség is Isten ajándéka, ez kell hogy ma is példakép legyen. Édesanyám állandóan éltette bennem édesapámat. Mindig mondta, ezt apád így tenné vagy úgy tenné – és én mindig tudtam, apám hogyan tette volna” – mesélte.
Érezhette, hogy nem árva
A gyermekévek nem teltek könnyen, habár az özvegy édesanya mindent megtett, hogy fia taníttatását lehetővé tegye. Nem mindig állt össze a pénz a tanfelszerelésre. „Édesanyámmal elmentünk az üzletbe. Akkor a könyvet is meg kellett venni, a füzetet, ceruzát is. Összeszámolták, mennyibe kerül az én osztályomban egy tanulmányi csomag. Felére sem volt elég a pénz. Találkozunk az úton Rab Dindivel – mindenki így ismerte (a zágoni születésű Rab Imre – Dindi vendéglátóként nemcsak Zágonban, egész Háromszéken közismert és szeretett személyiség volt – amíg élt. Hirtelen halála után azonnal elfelejtették, jeltelen sírban nyugszik a zágoni református temetőben – a szerző megj.) –, s kérdezte, hol jártunk. Mondtuk, az üzletben, de nem volt elég a pénz a felszerelésre. Édes fiam, neked tanulni kell – mondta. Visszavitt a boltba, megvette a szükségeseket. Egy másik alkalom. Egyszer ott ült a borbélynál, én is akkor mentem. Szokás szerint kopaszra vágattam a hajamat, ez volt a legolcsóbb, édesanyámnak jól be kellett osztania a pénzt. Hogy nyiratkozol? – kérdezte. Kopaszra, erre van pénz – válaszoltam. Te már nagy fiú vagy, neked szép frizura jár – mondta, s kifizette a hajvágást. Sok áldott jó ember élt Zágonban, gyermekkoromban én is érezhettem, hogy nem vagyok árva” – mesélte gyerekkoráról Berszán Lajos.
A plébános buzdította
A papi hivatásra való buzdítást nem családja köréből kapta. Istenes életet éltek ugyan, de a biztatás az Úr szolgáitól érkezett.
„Plébános uram, Buszek László akkor került Zágonba, mikor az én értelmem kezdett nyiladozni, és járogattam a templomba. Egyszer kaptam egy szentképet. Valaki megnézte, s mondta, Jézuska van rajta. Én aztán időnként letámadtam a papokat, és kértem a Jézuskát. Volt, aki tudta, miről van szó, s adott egy szentképet. Az új paptól is kértem: kérek egy Jézuskát. Megfogta a kezemet, s ide vezetett az oltárhoz (a zágoni katolikus templom oltárához). Azt mondta: fiam, egy kicsit még kell nőjél, hogy Jézuskát megkaphassad az első áldozáskor, de egy szentképet adhatok. Ez az áldott jó ember úgy ideszögezett a templomba, hogy többet nem szabadultam, nem is akartam. Később azért imádkozott, hogy ő addig ne haljon meg, míg nem lesz utódja. Én lettem az utódja” – emlékezett vissza.
Márton Áron – az anya vigasza
Berszán Lajos pappá szentelése sem volt gondoktól mentes. Levélben írta meg édesanyjának: április 17-én Márton Áron püspök pappá szenteli. Édesanyja a főnökétől kéredzett: engedjék el fia pappá szentelésére. Nem engedték. Azért is, mert Márton Áron volt a szentelő püspök. Édesanyját végül egy kollégája biztatta: ne törődjék a tiltással, menjen el az eseményre, ha az ő fiát szentelnék pappá, a kötelet is elrágná, úgyis ott lenne. Megfogadta a jó tanácsot az özvegy, de a szentelésen zokogva mesélte fiának: munka nélkül maradhat, mert engedély nélkül ment el.
„Próbáltam vigasztalni, de nem sok eredménnyel. Mondtam, a káplánság után plébániát kapok, egy darab kenyér mindenkinek kikerül. Nem igazán tudtam megvigasztalni. A szentelés után nagy püspökünk, Márton Áron minden új pap hozzátartozóit és vendégeit fogadta. Amikor édesanyámat fogadta, szemébe nézett, megköszönte, hogy papot nevelt az egyházmegyének. Én nem tudtam megvigasztalni édesanyámat, de ő attól a pillanattól fütyült az egészre, nem érdekelte, milyen utasítást adott a párt. Vígan, boldogan utazott haza, mert neki Márton Áron püspök mondott köszönetet. Ez adott neki erőt, levegőnek nézett a gyűlésen mindenkit, mikor fizetéséből háromnapnyit levontak” – emlékezett Berszán Lajos.
Angyalokon keresztül jött a segítség
Gyimesfelsőlokon 1994. szeptember 15-én indult be a magyar nyelvű oktatás, 30 diákkal. A csángó fiatalok magyar tannyelvű oktatása és katolikus nevelése folyamatosan bővült, felépült az új iskolaépület, az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumban 2010-től az oktatás már az óvodától az érettségiig tart. A Berszán Lajos által alapított önálló iskola korszerűen felszerelt fizika, biológia–kémia és informatikai termekkel, több ezer kötetes könyvtárral rendelkezik, a 2014-es tanév kezdetére elkészült az új tornaterem is. A pedagógusok eredményes munkájának köszönhetően az iskola nagyszerű növendékekkel büszkélkedhet, sokan tovább tanultak, a diákok közül papok is kikerültek. „Isten angyalain keresztül küldte a segítséget. Miután letettük az alapkövet, még sokan nem ismerték a szándékot, hogy mit kezdeményezünk. Berszán iskolásdit akar játszani – mondták. De Isten küldte az áldott jó embereket. Papíron kértem az iskola engedélyeztetését, és jött a hivatalos válasz, hogy nem. Hargita megye prefektusát kértem, írjon ajánlást, amivel mehetek Bukarestbe jóváhagyatni az engedélyt. Bukarestben olyan emberrel találkoztam, akitől megkérdeztem, hogy keresztény-e? Azt felelte, meggyőződéses keresztény. Szinte a nyakába ugrottam, úgy megörvendtem. Látom, ön egy jó keresztény ember, én egy keresztény pap vagyok. Mi választ el? És ő is megértette a kérésem fontosságát. Áldja meg az Isten azokat, akik bármilyen beosztásban segítették az ügyet, hogy saját kezemmel hozhattam el az iskola működési engedélyét. Higgyék el, ha az ember kereszténységét megéli, akkor nem választhat el semmi, akkor tudunk tárgyalni, meg tudjuk egymást érteni. Az első pályázatra az Illyés Közalapítványtól érkezett pénz. Ez csak a kezdet volt. Megértettek, később úgy mehettem be a irodákba, kormányhivatalokba, mintha haza mentem volna” – emlékezett az iskolaalapításra aranymiséje ünnepségén Berszán Lajos kanonok.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Fél évszázaddal ezelőtt szentelte pappá Márton Áron püspök Berszán Lajost, aki ötvenéves jubileumi aranymiséjét Zágonban tartotta április 17-én. Az ünnepi alkalom jó lehetőség volt arra is, hogy gyermekkora, fiatalsága, munkássága nehézségeiről, kihívásairól is tudomást szerezzünk.
Az elmúlt ötven év a katolikus egyház, a kereszténység, a magyar nemzet és közösség szolgálatában telt el. Berszán Lajos – ma már kanonok, de mindenki csak pap bácsinak szólítja – nehéz gyermekévek után indulhatott el az élet útján. Elhatározottsága, kitartása vezette a zágoni, háromszéki, erdélyi – és miért ne? – és a világ magyarságának nagyjai közé, akik életművükkel örökre beírták nevüket a nemzet történetébe. Egyháza kanonoki címmel ismerte el tevékenységét, a civil világban is számos érdemet, elismerést vehetett át. A teljesség igénye nélkül: Julianus-díj (1996), Márton Áron-emlékérem (1999), Magyar Örökség-díj (2004), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2005), Pro Hargita Díj (2005), az EMKE tiszteletbeli tagsága (2010). Legnagyobb érdeme, munkásságának koronaköve a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium.
Példamutató édesanya
Berszán Lajos ritkán beszél saját életéről, érdemeiről még kevésbé. Megpróbáltatásait is természetesnek vette, bevallotta: ezeken keresztül lehetett erősebb. Már Zágonban töltött gyermekkorában (habár Sepsiszentgyörgyön született 1943. január 15-én, mindig Zágont vallotta szülőfalujának) nehéz sorssal szembesült. Édesapja asztalosinasként dolgozott a zágoni Molnár Ferenc mesternél. Egy szép napon egy lány kopogott be a műhelybe, hozománybútorát szerette volna megrendelni. A mester nem volt ott, így az inassal eredt szóba. Ebből a szóváltásból házasság lett. Később a mester számolt be Berszán Lajosnak az inas és leány találkozásáról, felelevenítve: „Édesapád akkor azt mondta: mester úr, ez a leány a feleségem kell hogy legyen”. Hiába a szülők közötti szeretet, Berszán Lajos már ötévesen elveszítette édesapját, később testvére is elhunyt. Édesapja betegágyán arra kérte a kis Lajost, igazítsa meg a párnáját. Megtette, mire megdicsérte: ügyes fiúcska vagy! „Édesapámtól utolsó szavaival dicséretet kaptam” – elevenítette fel. Édesanyja sosem házasodott újra. „Fiam, nem akartam, hogy az életedbe egy idegen ember szóljon bele – ezt mondta anyám. Bármilyen ember is jött volna, apámat úgysem kaphattam volna vissza. Édesanyám nem házasodott újra, példát mutatott, hogyan kell kitartani, vállalta az özvegyi életet. A férj az Isten ajándéka, a feleség is Isten ajándéka, ez kell hogy ma is példakép legyen. Édesanyám állandóan éltette bennem édesapámat. Mindig mondta, ezt apád így tenné vagy úgy tenné – és én mindig tudtam, apám hogyan tette volna” – mesélte.
Érezhette, hogy nem árva
A gyermekévek nem teltek könnyen, habár az özvegy édesanya mindent megtett, hogy fia taníttatását lehetővé tegye. Nem mindig állt össze a pénz a tanfelszerelésre. „Édesanyámmal elmentünk az üzletbe. Akkor a könyvet is meg kellett venni, a füzetet, ceruzát is. Összeszámolták, mennyibe kerül az én osztályomban egy tanulmányi csomag. Felére sem volt elég a pénz. Találkozunk az úton Rab Dindivel – mindenki így ismerte (a zágoni születésű Rab Imre – Dindi vendéglátóként nemcsak Zágonban, egész Háromszéken közismert és szeretett személyiség volt – amíg élt. Hirtelen halála után azonnal elfelejtették, jeltelen sírban nyugszik a zágoni református temetőben – a szerző megj.) –, s kérdezte, hol jártunk. Mondtuk, az üzletben, de nem volt elég a pénz a felszerelésre. Édes fiam, neked tanulni kell – mondta. Visszavitt a boltba, megvette a szükségeseket. Egy másik alkalom. Egyszer ott ült a borbélynál, én is akkor mentem. Szokás szerint kopaszra vágattam a hajamat, ez volt a legolcsóbb, édesanyámnak jól be kellett osztania a pénzt. Hogy nyiratkozol? – kérdezte. Kopaszra, erre van pénz – válaszoltam. Te már nagy fiú vagy, neked szép frizura jár – mondta, s kifizette a hajvágást. Sok áldott jó ember élt Zágonban, gyermekkoromban én is érezhettem, hogy nem vagyok árva” – mesélte gyerekkoráról Berszán Lajos.
A plébános buzdította
A papi hivatásra való buzdítást nem családja köréből kapta. Istenes életet éltek ugyan, de a biztatás az Úr szolgáitól érkezett.
„Plébános uram, Buszek László akkor került Zágonba, mikor az én értelmem kezdett nyiladozni, és járogattam a templomba. Egyszer kaptam egy szentképet. Valaki megnézte, s mondta, Jézuska van rajta. Én aztán időnként letámadtam a papokat, és kértem a Jézuskát. Volt, aki tudta, miről van szó, s adott egy szentképet. Az új paptól is kértem: kérek egy Jézuskát. Megfogta a kezemet, s ide vezetett az oltárhoz (a zágoni katolikus templom oltárához). Azt mondta: fiam, egy kicsit még kell nőjél, hogy Jézuskát megkaphassad az első áldozáskor, de egy szentképet adhatok. Ez az áldott jó ember úgy ideszögezett a templomba, hogy többet nem szabadultam, nem is akartam. Később azért imádkozott, hogy ő addig ne haljon meg, míg nem lesz utódja. Én lettem az utódja” – emlékezett vissza.
Márton Áron – az anya vigasza
Berszán Lajos pappá szentelése sem volt gondoktól mentes. Levélben írta meg édesanyjának: április 17-én Márton Áron püspök pappá szenteli. Édesanyja a főnökétől kéredzett: engedjék el fia pappá szentelésére. Nem engedték. Azért is, mert Márton Áron volt a szentelő püspök. Édesanyját végül egy kollégája biztatta: ne törődjék a tiltással, menjen el az eseményre, ha az ő fiát szentelnék pappá, a kötelet is elrágná, úgyis ott lenne. Megfogadta a jó tanácsot az özvegy, de a szentelésen zokogva mesélte fiának: munka nélkül maradhat, mert engedély nélkül ment el.
„Próbáltam vigasztalni, de nem sok eredménnyel. Mondtam, a káplánság után plébániát kapok, egy darab kenyér mindenkinek kikerül. Nem igazán tudtam megvigasztalni. A szentelés után nagy püspökünk, Márton Áron minden új pap hozzátartozóit és vendégeit fogadta. Amikor édesanyámat fogadta, szemébe nézett, megköszönte, hogy papot nevelt az egyházmegyének. Én nem tudtam megvigasztalni édesanyámat, de ő attól a pillanattól fütyült az egészre, nem érdekelte, milyen utasítást adott a párt. Vígan, boldogan utazott haza, mert neki Márton Áron püspök mondott köszönetet. Ez adott neki erőt, levegőnek nézett a gyűlésen mindenkit, mikor fizetéséből háromnapnyit levontak” – emlékezett Berszán Lajos.
Angyalokon keresztül jött a segítség
Gyimesfelsőlokon 1994. szeptember 15-én indult be a magyar nyelvű oktatás, 30 diákkal. A csángó fiatalok magyar tannyelvű oktatása és katolikus nevelése folyamatosan bővült, felépült az új iskolaépület, az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumban 2010-től az oktatás már az óvodától az érettségiig tart. A Berszán Lajos által alapított önálló iskola korszerűen felszerelt fizika, biológia–kémia és informatikai termekkel, több ezer kötetes könyvtárral rendelkezik, a 2014-es tanév kezdetére elkészült az új tornaterem is. A pedagógusok eredményes munkájának köszönhetően az iskola nagyszerű növendékekkel büszkélkedhet, sokan tovább tanultak, a diákok közül papok is kikerültek. „Isten angyalain keresztül küldte a segítséget. Miután letettük az alapkövet, még sokan nem ismerték a szándékot, hogy mit kezdeményezünk. Berszán iskolásdit akar játszani – mondták. De Isten küldte az áldott jó embereket. Papíron kértem az iskola engedélyeztetését, és jött a hivatalos válasz, hogy nem. Hargita megye prefektusát kértem, írjon ajánlást, amivel mehetek Bukarestbe jóváhagyatni az engedélyt. Bukarestben olyan emberrel találkoztam, akitől megkérdeztem, hogy keresztény-e? Azt felelte, meggyőződéses keresztény. Szinte a nyakába ugrottam, úgy megörvendtem. Látom, ön egy jó keresztény ember, én egy keresztény pap vagyok. Mi választ el? És ő is megértette a kérésem fontosságát. Áldja meg az Isten azokat, akik bármilyen beosztásban segítették az ügyet, hogy saját kezemmel hozhattam el az iskola működési engedélyét. Higgyék el, ha az ember kereszténységét megéli, akkor nem választhat el semmi, akkor tudunk tárgyalni, meg tudjuk egymást érteni. Az első pályázatra az Illyés Közalapítványtól érkezett pénz. Ez csak a kezdet volt. Megértettek, később úgy mehettem be a irodákba, kormányhivatalokba, mintha haza mentem volna” – emlékezett az iskolaalapításra aranymiséje ünnepségén Berszán Lajos kanonok.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 5.
Beszélgetés Bognár Leventével – nyakkendő nélkül
Bírni kell cérnával
– Tősgyökeres aradi vagy.
– Igen. Aradon születtem, itt jártam iskolába, itt dolgozom, itt élek. Óvodától érettségiig aradi oktatási intézmények padjait koptattam. Az elemit az 1-es számú általános iskolában, az V–VIII. osztályt a 2-esben, a középiskolát pedig a 3-as Líceumban. Azután Temesváron a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát végeztem el.
– Iskolai éveid során voltak-e kedvenc tanáraid?
– Meghatározó tanáraim voltak, akik a hozzánk való viszonyukkal nyomatékosan befolyásolták, mennyire tudtunk közösségben gondolkozni. Egyikük Erdélyi Károly, aki osztályfőnökünk volt. Nagyon jó közösségi osztályszellem alakult ki nálunk. Szintén meghatározó volt Kovách Géza szerepe, akivel osztálykirándulásokon vettünk részt, együtt nótáztunk, meglátogattunk jelentősebb, erdélyi történelmi emlékeket...
– Ki tanította a kémiát?
– Az iskolában Urbán József volt a kémiatanárom, de vakációkban foglalkozott velem Réhon József is: laboratóriumi gyakorlatokat végeztünk együtt, országos olimpiára készültem vele. Tehát nekem a kémia jutott, pedig rajzolgattam is, és kacsingattam a műépítészet felé. Végül is engem érdekelt mind a makro-, mind pedig a mikrokozmosz. És a kémia arról szól, hogy miből áll az anyag, hogyan épült fel a természet...
– Manapság jut még időd nyomon követni a kémia legújabb eredményeit?
– Elfoglaltságom miatt, sajnos, nincs túl sok időm erre, de szívesen nézek a tévében ismeretterjesztő műsorokat. Mindig felkapom a fejem, amikor valami új, korszakalkotó felfedezésről ad hírt a média. Az ember kultúrájához tartozik, hogy ismerje környzetét, azt a világot, amelyben él.
– Hogy érezted magad a Temesvári Műszaki Egyetemen?
– Számomra egyfajta csalódás volt az egyetem. Az anyagszerkezet érdekelt molekuláris szinten, viszont a műszaki egyetem inkább technikai információkat közölt. Hamar rájöttem, hogy az akkori tanítás nem eléggé ösztönözte a kreativitást. A kommunizmusban eléggé beszűkült típusú intézmény volt az egyetem. Ez a felfedezés először megdöbbentett.
– Nem okozott nehézséget a román nyelvű egyetemen az, hogy iskoláidat magyarul végezted?
– Nem volt borzasztó nehéz az átmenet. Igaz, hogy felkészülésem során kénytelen voltam sok román nyelvű szakkönyvet, szaklapot, példatárat lapozgatni. Mondhatnám, hogy az iskolában kétnyelvű volt a felkészülésem. És ez mindenképpen előnyömre szolgált.
– Nehéz volt az egyetem?
– Előtte a kilenc hónap katonaság volt számomra rendkívül nehéz. Az értelmetlen idővesztés teljesen lehangolt. Pozitívumként mondhatom, hogy ott sok mindent sikerült megszoknom, nőtt a tűrőképességem...
– Hova helyeztek az egyetem elvégzése után?
– A temesvári egyetem szigorúbb osztályozása miatt Aradra, a Vegyipari Kombinátba a Kolozsváron végzettek kerültek, akik általában nagyobb jegyeket kaptak, és így magasabb átlagokat értek el. Aradiaknak nem járt elsőbbség. Így nekem Craiova jutott. Egyébként, az Aradra helyezettek sem akartak itt maradni... Rövid idő után megkaptam az áthelyezésemet, hazajöttem a Vegyipari Kombinátba. Hamar szembe találtam magam a rideg valósággal. Mivel megszakítás nélküli termelés folyt, olykor reggeltől-reggelig kellett dolgozni. Nagy felelősséggel járó munka volt. Marosvásárhelyen láttam egyszer egy ittenihez hasonló berendezés robbanását; akkor megértettem, mire képes a 160 atmoszféra. A fizetés is gyenge volt, mindent a párt felügyelt, sokszor nem volt gáz, nem lehetett termelni, messze is volt otthonomtól a kombinát. Négy év után, az első adódó alkalommal eljöttem onnan. Annak ellenére, hogy Romániában a legjobban felszerelt ammóniagyár volt. Egyes berendezések magasabb technikai színvonalúak voltak, mint azok, amelyekről az egyetemen tanultunk.
– Az egészségre nem volt ártalmas ott dolgozni?
– Erős volt az ammóniaszag, nagy volt a zajszint. Végül átlyukadt orrsövénnyel jöttem el. Az óragyárban folytattam, a galvanizálásnál. Érdekes munka várt ott is. Tetszett, csak az volt a gond, hogy a kommunizmus vége felé export minőséget kellett létrehozni teljesen minősíthetetlen anyagokból.
„Mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára”
– Azt tapasztaltam, hogy szívügyednek tekinted a Csiky Gergely Főgimnázium támogatását, rendkívüli módon kötődsz az iskolához. Mi késztetett erre?
– Elsősorban egykori alma materem emléke. Mi mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára. Aradon a magyar iskola jelkép is. Fontosnak tartottuk, hogy arra a szintre hozzuk fel, amilyennek lennie kell Aradon egy középiskolának… Ezt az iskolát meg akarták szüntetni, lépésről-lépésre leépítették, elvették a státuszát… Arra gondoltunk, hogy annak idején, Trianon után, miután elvették a magyar oktatási hálózatot, elődeink a semmiből teremtettek egy iskolát. A forradalom után, bízva a szabadságban és a lehetőségekben, mint tisztségviselő, feladatomnak tekintettem, hogy ezen a területen a lehető legtöbbet tegyük meg. Kezdve az iskola státuszának a kérdésétől az épület belső és külső modernizálásáig, hogy azt mondhassuk, ez az oktatási intézmény, amelyhez kötődünk, minden szempontból vonzó és megfelel a modern kor követelményeinek. Azért harcoltunk, hogy az egyedüli aradi magyar iskola egy bizonyos szintet képviseljen. Elsődleges feladat volt: az oktatás, a kultúra és az egyházak támogatása. Hisz ezek a közösség tartópillérei, amelyek meghatározzák identitásunk megmaradását.
„Nagyon bíztunk a változásokban”
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Először is az a kérdés, hogy mit nevezünk politikának. Azt mondom, hogy az is politika, ha az ember megvallja a magyarságát. A ’89 előtti nacionalista–kommunista helyzetben népszámláláskor vagy a magyar rendezvényeken kisebbségi politikai hozzáállásunkat fejeztük ki. Avval is, hogy magyar iskolába adtuk gyerekeinket.
– ’89 előtt párttag voltál?
– Nem voltam párttag, de voltak élményeim. És nem pozitívak. Volt alkalmam megutálni a diktatúrát, az elnyomó rendszert, amely nem a szabadságról szólt.
– Értek kellemetlenségek?
– ’74-ben, amikor a 125 éves megemlékezés volt a Vesztőhelyen, amikor először hallottam köztéren a magyar himnuszt, amikor elhelyezték a vértanúk földi maradványait a Vesztőhelyen, végzős diákként, mi is kimentünk oda, majd este be akartunk jutni a Kultúrpalotában tartott ünnepi rendezvényre, amelyre a színészóriás, Bessenyei Ferenc is eljött Budapestről. Nem engedtek be. Egy ismerősünk azt mondta, be tudunk menni hátulról is. Megpróbáltuk. Megjelent a rendőrség. Leigazoltattak, és azzal fenyegettek meg, hogy ha nem húzzuk el azonnal a csíkot, a rendőrségen fogunk aludni... Akkor jöttem rá, hogy – bár betöltöttük a 18. évet – nem hagyják, hogy szabadon mozogjunk. Később, a katonaság idején, majd az egyetemen rájöttünk, milyen módon kell bizonyos dolgokat elfogadnunk. A párttag kollégáknak, például, előnyeik voltak; még a kihelyezésnél is plusz pontokat kaptak a párttagok.
– Politizáltál az egyetemen?
– Volt egy mai napig tartó baráti kapcsolatom egy görög fiatalemberrel, csoporttársammal, aki úgy jött ide Görögországból, hogy ott harcoltak a katonai diktatúra ellen, és megbuktatták azt. Elindult náluk a demokratizálódás. Legalább ezer görög egyetemista tanult akkoriban Temesváron. El is mentem egy ülésükre; elnököt kellett választaniuk. Alkalmam volt látni, hogyan működik egy valódi demokrácia. Kiabáltak is, ütköztették a véleményeket, és mindenki érvelt... Éjszakába nyúló beszélgetéseink voltak, amelyeken kifejtettük, mit kellene tenni, hogy egy diktatúrát meg lehessen buktatni, hogyan kéne működnie egy demokratikus társadalomnak, milyen elvek alapján, hogyan kéne lebonyolítani a választásokat? Tehát már egyetemista koromban kialakult egy elképzelésem a demokráciáról... Görög barátom meggyőződéses kommunistaként jött Romániába. Amikor hazament, megmondta, hogy látta, mit jelent a kommunizmus, és visszaadta a pártkönyvét; nem akart részt venni abban, ahogy tönkreteszik az országát. Tisztán látta nálunk, hogy hova vezetett a kommunizmus.
– Ezenkívül milyen események alakították politikai fejlődésedet?
– Sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A csehszlovák események idején, ’68-ban még kicsi voltam, a lengyelországi megmozdulásokat már egyetemistaként éltem meg, azután volt nálunk, Brassóban a munkásfelkelés… Nagyon bíztunk a változásokban. Egy demokráciát szerető embernek két alternatívája volt: vagy elmegy az országból, vagy várja a pillanatot, amikor ő is beleszólhat…
– Hogy élted meg ’89 decemberét?
– Az óragyárban ért a változás kezdete. December 21-én reggel, amikor lőni kezdtek, bezárták a gyár kapuját, senkit sem engedtek ki. Bentről úgy hallatszott, hogy több ezren haltak meg az utcán. Kitódultunk az ablakokon keresztül, vagy átugorva a kerítést, óriási eltökéltséggel. Rendkívül optimisták voltunk. Az óragyárban a város első vállalati szakszervezetét én jegyeztettem be. Már akkor láttuk, hogy Iliescuék elkezdik maguk alá gyűrni az országot. A gyáron belül is megjelentek az Iliescu-féle párt emberei. Ők akkor azt ígérték, hogy nem vesznek részt a választásokon. Amikor láttuk, mennyire nő a befolyásuk, ellenszervezkedésbe kezdtünk. Jóba lettem az akkori mérőműszergyár képviselőjével és más román meghatározó személyekkel, akikkel eldöntöttük, hogy a Temesvári Kiáltvány szellemében harcolni fogunk a valódi változás eléréséért. Azután a tragikus marosvásárhelyi pogromot látva, megállapítottam: ahhoz, hogy változás legyen országos szinten, mindenkinek saját helyén kell dolgoznia a változásért.
– Megalakult az RMDSZ...
– Az első napokban beiratkoztam az RMDSZ-be, úgy mint több ezer ember Aradon. Arra gondoltam, hogy együtt kell működni a románokkal, nem tekinthetjük kizárólag sajátunknak a forradalmat, ha egyáltalán az volt. Fontosnak tartottam, hogy ne szigetelődjünk el.
– ’92-ben részt vettél az első szabad helyhatósági választásokon.
– Akkor kezdtem komolyabban odafigyelni a feladatokra, és tanácsosjelöltként indultam, Moisescu volt a polgármesterjelölt. Közös listát indítottunk a román pártokkal, én is rajta voltam a sor vége felé óragyári mérnök minőségben. Sokat dolgoztam együtt kollégáimmal azért, hogy ne az Iliescu-párt jelöltje, hanem Moisescu nyerjen. És ő nyert. Annak ellenére, hogy a második fordulóban megjelentek a városban olyan szórólapok, amelyek szerint: „aki Moisescut támogatja, az a magyar tankok bejövetelére szavaz”. Kiéleződött a harc, mert mi is ott álltunk Moisescu mellett, aki igazi demokrata volt; számomra ő volt a helyi demokrácia szimbóluma.
– Akkor tanácsos lettél?
– Nem lettem tanácsos. Év vége felé Cziszter Kálmán, az RMDSZ Arad megyei elnöke felkért, hogy jelentkezzem a megyei ügyvezető elnöki választásra. Én is jelentkeztem a megmérettetésre, és odakerültem. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem annyira politikai, mint inkább kisebbségpolitikai feladat, érdekvédelmi munka volt. Lévén hogy akkor 15% (ma már csak 10%) a magyarság aradi jelenléte, a harcunk nem szólhatott a hatalom megszerzéséről. Mindig el szoktam mondani, hogy a tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat, egy felvállalt felelősség.
– Milyen feladatokat kaptál?
– Mint ügyvezető, a szervezési feladatokat vettem át, ami az egész megyét átfogta, ezen kívül Hosszú Zoltán szenátori irodáját vezettem ’96-ig. Később az Arad megyei RMDSZ elnöki tisztét is elfoglaltam 2011–2015 között.
– Ott kellett hagynod az óragyárat.
– Nem volt könnyű döntés. Két hét gondolkodási idő után történt meg. Nem volt akkor már felhőtlen a feladat. De arra gondoltam, hogy elődeink nehezebb körülmények között is vállalták a magyarságért való kiállást. Akkor, ha most ezt elvárják tőlem, ne zárkózzam el. Nekünk, értelmiségieknek, akik változást akarunk, felelősséget kell vállalnunk a közösségért.
– Hogyan folytatódott pályád?
– Amikor eljött a Constantinescu-éra, azt gondoltam, most már biztosan elért Romániába is a változás szele.
– Többször éreztük így az utolsó évtizedek során...
– Országos szinten is kormányzati felelősséget vállalt az RMDSZ. Akkor lettem alprefektus. ’96-tól 2000-ig foglaltam el ezt a tisztséget. 2000-től városi tanácsos vagyok és alpolgármester.
– Nem lehet könnyű feladatod.
– Nem egyszerű. A tanácsban két szavazattal a 23-ból nem mi vezetjük ezt a várost. De mindig próbálunk olyan megoldásokat találni, hogy lépésről-lépésre el tudjuk érni kisebbségi céljainkat.
– Úgy tudom, hogy mint alpolgármester, elsősorban a város kulturális életével foglalkozol.
– Is, mert nincsenek annyira leosztva a feladatok. Hozzám tartozik a költségvetés végrehajtása, a vagyonkezelés is bizonyos szempontból és egyéb társadalmi szektorok felügyelete.
– Milyen politikai sikereket értél el eddig?
– Úgy érzem, az a siker, ha a közösség asztalára le tudunk tenni valamit. Az a siker, ha a munkának eredménye van.
– Felsorolnál néhány konkrétumot?
– Megemlítem elsősorban, hogy hosszú küzdelem után sikerült önállóvá tenni, és fejleszteni a magyar iskolát, de megjegyezném, hogy a kerületi tanintézményeket is korszerűsítettük. Kulturális örökségünk szempontjából pár dolgot megmentettünk, illetve helyre tettünk. Sikerült jobban kihangsúlyoznunk azt, hogy még mindig itt vagyunk, és ez a város azon értékek összessége, amelyeket különböző etnikai és vallási közösségek hoztak létre, és ebben az aradi magyarság fontos szeletet mondhat magáénak. De több olyan kezdeményezésem volt, amit már az önkormányzatban megvalósítottunk, ami a városfejlesztésére vonatkozik és uniós pályázati finanszírozást nyert, vagy már hagyománnyá vált sport- és kulturális rendezvények.
– Nevezz meg, kérlek, néhány konkrétumot!
– ’99-ben, több éves előkészületek után, kihoztuk a várból a Szabadság-szobrot, a Szabadság-szobor felállításának folyamatában is megtettem a kötelességemet. Ne felejtsük el a Szentháromság-szobor visszaállítását, a Nepomuki Szent János-szobor megmentését. Megemlíteném, hogy harcoltam azért, hogy magyar utcaneveket fogadjanak el, emléktáblákat helyeztünk ki, szobrot állítottunk Fábián Gábornak, Salacz Gyulának, felújítottuk az újaradi Szentháromság-szobrot, kialakítottuk a gáji Gizella teret és el is fogadtattuk ezeket. Mindig fontosnak tartottam meggyőzni polgártársaimat, és bebizonyítani, mennyire fontos személyiségei voltak a városnak ezek az emberek. Ezért is hangoztatom gyakran, hogy értékeinket kétnyelvű kiadványokban kell megismertetnünk a többséggel. Annak is nagyon örülök, hogy október elsejétől sikerült viszontlátni a múzeumban a ’48–‘49-es ereklyéket. Huszonöt éves munka van e siker mögött. Ez csapatmunkát igényelt.
– Szerintem említést érdemel az Aradi Kamaraszínház is.
– Mindenképpen. Az Aradi Kamaraszínház egyik aradi sikertörténetünk, amely a lelkes aradi fiatal színházi szakemberek hozzáértését dicséri. Biztosítani kellett a magyar színjátszás támogatási kereteit. Itt mondanám el, mennyire fontosnak tartom, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből jusson a mi kultúránkra is. Ehhez politikai lobbi kell. Szerintem addig, amíg a mi identitásunkat a kultúra határozza meg, ezt a feladatot a továbbiakban is nagyon fontos felvállalni.
– Hogy érzed, mennyire becsülik meg a munkádat?
– Nekem az az igazi elismerés, ha egy-egy rendezvényre sokan eljönnek. Ez lehet a jól végzett feladat nyugtázása. És mindenképpen közösségi élmény, ha tudunk együtt örülni.
– Milyen rendezvényekre gondolsz?
– Majális a gokartpályán, magyar bál az Expóban, iskolai ünnepélyek, egy-egy színházi előadás, könyvbemutató vagy képzőművészeti kiállításmegnyitók, templombúcsúk, szoboravatás, és még sorolhatnám civilszervezeteink rendezvényeit.
– Vannak díjaid is. Nemrég kaptad meg, elsőként, az EMKE Kötő József-díját.
– A sor elején áll a Fényes Elek-díj, amelyet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ítél oda. A Pécsi Pro civitate, a Gyula Város díszpolgára cím vagy a tavaly átvett magyar állam által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztje is igen megtisztelő. A legfontosabb azonban az, hogy a közösség legyen megelégedve. A közösséget szolgálni csak a közösséggel együtt lehet.
„Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit”
– Mi az, ami legjobban köt ehhez a városhoz? Miért szereted Aradot?
– Először is szülővárosom. Nagyon sok emlék köt hozzá, az értékek, amelyek a városképhez tartoznak, egyedi, gyönyörű homlokzatú épületei. Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit. A hangulatos Maros-part, ami immár aradikum. Ezek tettek engem aradivá. Ezáltal azonosulok a városommal. Ez talán több mint szeretet.
– Milyen utakon jutnak el hozzád az állampolgárok visszajelzései?
– Ma is volt fogadóórám, voltam kint egy kerületben is. Részt szoktam venni kerületi találkozókon, ha szünet van a színházban vagy bálban vagyunk, az emberek kérdezgetnek, beszélgetünk...
– Jellemzi-e az aradiakat a lokálpatriotizmus?
– A lokálpatrióta magáénak érzi a várost. Az a jó, ha az emberek nem a városból, hanem a városért élnek. Ahhoz, hogy jól működjön a város, szükség van az elhivatott lokálpatriótákra, s úgy látom, még szép számban vagyunk.
– Milyen a viszonyod általában az emberekkel? Tisztelnek?
– A kölcsönös tiszteletnek vagyok híve. Tiszteletet csak akkor várhatsz el, ha te is tiszteled a másikat. Fontos, hogy az ember állandó jó viszonyt tudjon ápolni a közösség tagjaival.
– Vannak példaképeid?
– Mindig az elhivatott és az elvhű embereket tiszteltem.
– Vannak-e igazi barátaid?
– Az az igazi barát, aki önzetlen. Az egyik például Görögországban él, kollégám volt az egyetemen. Néhány volt osztálytársammal nagyon közeli kapcsolatban vagyok; rendszeresen találkozunk. És több igazi bajtársam van, akikkel együtt dolgoztunk, dolgozunk a közösség érdekében. Mások, sajnos, már nincsenek az élők sorában.
– Vannak irigyeid?
– Nem tudom, de lehet, akadnak olyanok, akik nem tudják elképzelni sem, milyen sokrétű munkát kell végeznem. Benne van a pakliban, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a felelőtlen és az elhivatott politikus között. Sajnos sok a rossz példa napjainkban. Az alázattal végzett feladat megóv az irigyektől.
– Érzel tiszteletet az aradiak részéről?
– Különböző alkalmakkor, amikor találkozom az emberekkel, azt látom, hogy nem fordulnak el tőlem, el tudunk beszélgetni, tisztelettel tudunk szót váltani egymással, megkérdezik, hogy vagyok...
– Románok részéről érzel rokonszenvet?
– Egyesek részéről igen. Van olyan eset, amikor kimondják, jó hogy itt a Bognár, mert vele meg fogjuk oldani a problémánkat. Hallottam már olyan véleményt, hogy „habár magyar, de rendes ember!” Ebben a tisztségben, amit az ember elvállalt román közegben, feltételezhető, hogy rajta keresztül a magyarságról is képet alkotnak, beazonosítják. Kisebbségi sorban az embernek tudnia kell, hogy mikor mit engedhet meg magának.
„Nem kötöm magam egyfajta ideológiához”
– Politikai beállítottságod?
– RMDSZ-es politikusként élek a köztudatban, de számomra a szövetség egy érdekvédelmi szervezet. Nem kötöm magam egyfajta ideológiához. A magyarság érdekei melletti kiállás eleve nemzeti vonal. Egyébként demokratikus beállítottságú ember vagyok. Úgy érzem számunkra fontos a nemzeti középvonal.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Más a hétköznapi politika nálunk, és más például Svájcban, pedig ugyanazon a kontinensen élünk. Nálunk a kommunizmus után bekövetkezett szabadságot sokan szabadosságnak élik meg. Az átmeneti időszak nem fejeződött be, folytatódik. Nem kristályosodott ki az az értékrend, amit vártunk. Ebben az országban nem mondható el, hogy a politika megóv minket. Adott pillanatban mindegyik párt kijátssza a magyar kártyát, eleresztik a bennünket támadó nyilakat. Mi, aradiak, ebben a városban kell hogy megkeressük azokat a partnereket, akik megértik, hogy mit akarunk. Nemzetközi szinten jelenleg az a legfontosabb kérdés, hogy Európa hogyan tudja megőrizni identitását és ebben az Európában mi is. Ehhez előbb el kell érni azt, hogy földrészünk mindegyik szegletében ugyanazt a civilizációs szintet hozzák létre. Az integrált Európa-kép szerint, mindegy, hol vagy, mindenütt jól kéne érezned magad. Amíg ilyen nagy különbségek vannak életszínvonalban, életminőségben és mentalitásban, addig ez elég nehezen kivitelezhető.
„A korzózás is nagy élményt jelentett”
– Következik a család. Elárulnál-e valamit róla?
– Szüleim pedagógusok voltak, engemet is tanítottak. Nem volt ez egyszerű helyzet számukra. A szülő–gyerek viszony más az iskolában és más otthon. Éreztem, hogy az iskolában nagyobb az elvárás irányomban. Nagyon tiszteltem őket, mert amit felvállaltak a közösség érdekében – édesanyám tanítóként, édesapám iskola-aligazgatóként, tanfelügyelőként is – kötelességtudattal végezték. Munkám során azt próbáltam én is átadni, amit otthonról kaptam, az erkölcsi hozzáállást, a tisztességet. Nem volt könnyű dolog a jelenlegi társadalmi közegben, mert igencsak felhígultak ezek az értékek.
– Munkád során megkapod családodtól a megfelelő megértést, segítséget?
– Egyértelműen. El kellett fogadni, hogy keveset vagyok otthon. Sokszor reggeltől estig lefoglal a közigazgatási, a közösségi munka. A családnak, feleségemnek is áldozatot kellett hoznia.
– Gyerekeidről?
– Két fiam van: Zoltán és Endre. Zoltán Kolozsváron dolgozik, társadalmi feladatokat is vállal, Endre még tanul.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, élményeid, amelyek nyomot hagytak szívedben?
– Különleges hangulata volt annak, amikor lementünk fürödni a Marosra. A cukorgyártól átmentünk a komppal a Port Arthurhoz, a szabad strandra. Szintén kellemes emlékeim közé tartoznak a kirándulások a Csálai erdőbe. A korzózás is nagy élményt jelentett. Közösségi élet volt a városban. Az emberek köszöntek egymásnak, ha bementem nagyapámmal egy üzletbe, kalapot emeltek, úgy köszöntöttek.
– Hiányzik ez a hangulat?
– Ez a város már nem az a város. Pedig akkor kommunizmus volt.
– Vajon nem a lakosság felhígulásának tudható be ez?
– Dehogynem! Viszont a város hangulatát mi a fiatalabb generációkkal együtt alakíthatjuk úgy, hogy mindannyian itthon érezzük magunkat benne...
„Vannak még terveink”
– Hogy állsz egészségileg? Úgy látom, jó bőrben vagy.
– Rendben vagyok. Üzemképes állapotban.
– Mintha lefogytál volna egy kicsit az utóbbi években.
– Őrzöm az ideális testsúlyomat... A napokban itt járt Oxfordból Gróf László térképtörténész, aki elmesélte, hogy Angliában van egy olyan város, ahol a polgármestert mérlegre állítják tisztség előtt és tisztség után. Ha meghízott, azt mondják, hogy nem dolgozott eleget a közösség érdekében. Ez nálam nem merül fel. Bírni kell cérnával, van gyűrődés. Bízom benne, hogy folytatni tudom; vannak még terveink...
– Milyen a viszonyod a polgármesterrel?
– Kölcsönös tiszteleten alapszik. A többségi politikusokkal igyekszem korrekt kapcsolatot tartani. Ez néha kompromisszumokkal is jár. Számomra a cél mindig a város és közösségünk érdeke.
– Ha megvan az egészség, biztosan vannak terveid.
– Bízom benne, hogy folytatni tudom, és még egy mandátumot végigviszek. Van néhány olyan terv, amelyet beindítottunk, de még nem sikerült megvalósítani. Meg kell várni a megfelelő konjunktúrát. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön létrehoznunk Aradon egy magyar kulturális intézményt, multifunkcionális céllal, mert a magyarságnak – fiatalnak, idősnek – találkozási hely kell, például táncház, de kellene egy állandó színjátszó terem... Ideális lenne a Studió mozi termét erre a célra átalakítani. Ehhez önkormányzati jóváhagyás szükséges, dolgozni, egyeztetni kell... Beindítottuk az „egészséges város” programot. Azt szeretnénk, hogy mindenki egészségesen éljen ebben a városban. Kevesebb legyen a stressz, megoldódjék a közlekedés, létesítsünk újabb zöldövezeteket. Régi terv a történelmi belváros felújítása. Folytatni kell az iskola régi épületének a felújítását. Jól szeretnénk együttműködni az egyházakkal; arányos támogatástkieszközölni. Fontosnak tartom, hogy a támogatásokat mindig százalékarányunknak megfelelően osszák le.
– Melyek azok az álmaid, amelyek még nem valósultak meg?
– Mindig álmodtam egy olyan társadalomról, amely az értékekre épül, és a kölcsönös tiszteletre... Olykor mérleget készítek, és azt látom, hogy többet akartunk, de lassabban mennek a dolgok. De hát, amíg élünk, remélünk! És álmodozunk. Mert álmok nélkül nem lehet jövőképünk.
– Egy politikusnak, közéleti személyiségnek szüksége van-e Istenre, általában a hitre?
– Hit nélkül nem lehet élni. Ez egyértelmű. Olyan családból származom, amelyben ez értékrend volt. Én is kötődöm ezekhez az értékekhez.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Kikapcsolódásként, ha összejön, kimegyek a kutyámmal sétálni a Maros-partra. Friss levegőt szívok, lazítok. Szívesen megiszom társaságban egy jó pohár bort, és próbáljuk megoldani a világ dolgait...
– Pihenőszabadságra szoktál menni?
– Igen, de rövidre. Huszonvalahány napom van még, amelyeket nem tudtam kivenni. Mindig egyeztetnem kell a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel. A hivatalban mindig kell lennie valakinek.
– Hogyan telnek szabad szombatjaid?
– Ha kerül szabad szombatom, akkor arra használom, hogy bepótoljak valamit abból, amit a hét folyamán nem tudtam otthon elvégezni. Vannak olyan feladatok a családi ház körül, amelyeket más nem csinál meg. Szeretek kiülni a kertbe a fenyőfák alá, és hallgatni a madarakat, olvasgatni. Van ott egy zöld szigetünk, ami betonmentes övezet.
– A majálisról jut eszembe: szeretsz rövidnadrágban, nyakkendő nélkül járni?
– Igen, jólesik néha levenni a „munkaruhát”.
– Szereted a zenét?
– Amikor van egy kis időm, bekapcsolom a CD-lejátszót és hallgatom a zenét. Fiatal koromban is gyűjtöttem a klasszikus zenét, még megvannak a bakelitlemezeim is. Szívesen járok koncertekre. Sokat jelent számomra a klasszikus zene.
– Ismersz Beatles-számokat?
– A klasszikus zene mellett vannak még nagy élményeim, mint az LGT, az Omega. És a Pink Floyd, amely szerintem a csúcs a hozzám eljutott könnyűzene területén. A Beatlesről annyit, hogy azért szeretem őket, mert számaik nem csak ritmust, hanem érzelmeket is közvetítenek.
– Láttalak már sirtakit táncolni, cigánytáncot ropni bálokon, hallottalak nótázni. Szeretsz mulatni?
– Ha elmegyek feleségemmel egy közösségbe, ahol szórakoznak, rá kell hangolódnom az ottani hangulatra. Ez fontos. Meg kell élni az élményt! Egy görög bölcs szerint, az élet szórakozás nélkül olyan, mint egy hosszú út pihenők nélkül.
– Jut-e időd tévénézésre? Milyen műsorokat kedvelsz?
– Kötelezően megnézem-hallgatom naponta a híreket mind a román, mind pedig a magyar tévében. Mi, aradiak a Kossuth Rádión nőttünk fel: „Moha bácsi, a törpe”, „Nyitnikék”, „Miska bácsi levelesládája” – ezek olyan műsorok voltak, amelyekre most is szívesen emlékezem vissza. A tévében jól emlékszem a „ Tenkes kapitányára”, a „Híradót” mindig megnéztem, nem felejtettem el a „Panorámát”, hiányolom a „Deltát”... A mai műsordömpingben nehéz választani, de egy jó Oscar-díjas filmet szívesen megnézek. A humoros filmeket is kedvelem, ha jut rá idő.
– Sportközvetítéseket szoktál nézni?
– Inkább csak az európai és világbajnoki küzdelmekre szoktam időt szakítani.
– Szoktál kijárni focimeccsekre?
– Odafigyelek. Egy meccs végignézéséhez idő kell, és ez ritkán jön össze.
Kötéltánc az ellenszélben
– Standard kérdés: Milyen a hangulatod mostanában?
– Vegyes. Úgy tűnik olykor, hogy amit csinálok, kötéltánc az ellenszélben. De igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
– Optimista vagy?
– Úgy mondanám, hogy probléma-, feladatmegoldó vonalon gondolkozom. Ha van egy feladat, meg kell rá találni a megoldást, ha van egy kérdés, azt meg kell válaszolni. Ehhez, persze fel kell mérni a valóságot, tudnunk kell, hol állunk. Különben az elindított folyamat kudarcba fullad. ’89 óta egyfolytában optimista vagyok...
– Mennyire vonz a képzőművészet?
– Szeretem, mert magam is rajzoltam gyerekkoromban. Nyolc évig tanultam a Művészeti Népiskolában. Rajzolni Lia Cott, agyagozni pedig Ioan Tolan tanított. Európaiságunkhoz hozzátartozik a képzőművészet, az alkotás. Ezt szem előtt tartom a testvérvárosi kapcsolatok terén is.
– Mostanában már nem rajzolgatsz?
– Nem jut rá időm. Meg a megfelelő hangulatom is hiányzik. De szívesen elmegyek kiállításokra.
– Jut időd olvasásra?
– Régebben sokat olvastam. Ma kevés időm jut irodalomra.
– Napilapokat és folyóiratokat lapozgatsz?
– Rendszeresen.
– Papíron vagy online formában, interneten?
– Is, is. Nosztalgiával forgatom a nyomtatott sajtótermékeket, szeretem az illatukat. De a lexikonokat csak olykor veszem le a polcról, a Google átvette szerepüket... Rohanó világunkban ritkán akad alkalom a könyvolvasás intim pillanataira.
– Amikor hazaérsz, kikapcsolod a telefonodat?
– Soha. A hivatali telefonom állandó készenlétben áll. Bármi történik bárhol, hívhatnak, tudnom kell róla.
– Van-e hiányérzeted általában tevékenységeddel, környezeteddel, munkatársaiddal kapcsolatban?
– Miután húsz évet eltöltöttem a közigazgatásban, látom, hogy sok olyan terület van, ahol javítani kéne. Túlságosan bürokratikus az adminisztrációnk, rengeteg időt vesz igénybe. Sokszor órák hosszat kell ülnöm az irodámban, hogy aláírjak különféle iratokat. És nem jut elég időm kimenni az emberek közé. Egyébként nagyon kevés a motivált ember bent a hivatalban, mert kicsik a fizetések. Nehéz ott tartani a megfelelő munkatársakat. Megtörténik, hogy kiadok egy utasítást, és nem történik semmi. Megesik az is, hogy kiírnak valamit közbeszerzésre, jelentkezik több cég, az egyik megnyeri, a többi meg óvást nyújt be. Emiatt áll az egész. Odajutunk, hogy nincs, aki levágja a füvet, nem tudjuk befejezni időben a különféle köztéri munkálatokat, és így tovább. Ezek a kellemetlenségek őrlik az embert. El szoktam mondani, hogy én senkinek sem vagyok az alkalmazottja a hivatalban; az én főnökeim az aradi választó polgárok. Nagyon lassan haladnak a munkálatok a Megbékélési parkban is; hasonló, égbekiáltó, bürokratikus okok állnak a háttérben. Ilyen és hasonló problémák miatt van hiányérzetem.
– Jogállamban léteznek törvények, szabályok, amelyeket be kell tartani. Nemde?
– Nálunk a törvényeket és a jogszabályokat lépten-nyomon módosítják, nem világosak és ellentmondóak. Felteszem a kérdést, hogy nálunk, Aradon 16 000 magyar miért nem használhatja anyanyelvét a közigazgatásban akkor, amikor egy 2000 lélekszámú község 500 magyar anyanyelvű lakosának joga van hozzá? Mert ott, a községben a magyarok a lakosságnak több mint 20%-át teszik ki, és ennek alapján kijár. Ilyen anomáliák vannak az alkotmányban az említett jogok és a gyakorlat között.
– Van-e még valami, amit ennek a beszélgetésnek a végén hozzátennél az elmondottakhoz?
– Azt kell tevékenységem során elfogadtatni a környezetemben, hogy én a magyar közösséget képviselem és természetesen a várost mi is fontosnak tartjuk. Például azokat a fejlesztéseket, amelyek a mi jólétünket is elősegítik messzemenően támogatom. Mi, városalapítók is és városalakítók is vagyunk. Politikai hitvallásom mindenképpen az: Ne tegyek olyasmit, amiért azelőtt másokat bíráltam, s ha már nem leszek tisztségben, bárkivel bátran szembe tudjak nézni, tetteim bármikor felvállalhatók legyenek, maradjon meg emberi méltóságom!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
Bírni kell cérnával
– Tősgyökeres aradi vagy.
– Igen. Aradon születtem, itt jártam iskolába, itt dolgozom, itt élek. Óvodától érettségiig aradi oktatási intézmények padjait koptattam. Az elemit az 1-es számú általános iskolában, az V–VIII. osztályt a 2-esben, a középiskolát pedig a 3-as Líceumban. Azután Temesváron a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát végeztem el.
– Iskolai éveid során voltak-e kedvenc tanáraid?
– Meghatározó tanáraim voltak, akik a hozzánk való viszonyukkal nyomatékosan befolyásolták, mennyire tudtunk közösségben gondolkozni. Egyikük Erdélyi Károly, aki osztályfőnökünk volt. Nagyon jó közösségi osztályszellem alakult ki nálunk. Szintén meghatározó volt Kovách Géza szerepe, akivel osztálykirándulásokon vettünk részt, együtt nótáztunk, meglátogattunk jelentősebb, erdélyi történelmi emlékeket...
– Ki tanította a kémiát?
– Az iskolában Urbán József volt a kémiatanárom, de vakációkban foglalkozott velem Réhon József is: laboratóriumi gyakorlatokat végeztünk együtt, országos olimpiára készültem vele. Tehát nekem a kémia jutott, pedig rajzolgattam is, és kacsingattam a műépítészet felé. Végül is engem érdekelt mind a makro-, mind pedig a mikrokozmosz. És a kémia arról szól, hogy miből áll az anyag, hogyan épült fel a természet...
– Manapság jut még időd nyomon követni a kémia legújabb eredményeit?
– Elfoglaltságom miatt, sajnos, nincs túl sok időm erre, de szívesen nézek a tévében ismeretterjesztő műsorokat. Mindig felkapom a fejem, amikor valami új, korszakalkotó felfedezésről ad hírt a média. Az ember kultúrájához tartozik, hogy ismerje környzetét, azt a világot, amelyben él.
– Hogy érezted magad a Temesvári Műszaki Egyetemen?
– Számomra egyfajta csalódás volt az egyetem. Az anyagszerkezet érdekelt molekuláris szinten, viszont a műszaki egyetem inkább technikai információkat közölt. Hamar rájöttem, hogy az akkori tanítás nem eléggé ösztönözte a kreativitást. A kommunizmusban eléggé beszűkült típusú intézmény volt az egyetem. Ez a felfedezés először megdöbbentett.
– Nem okozott nehézséget a román nyelvű egyetemen az, hogy iskoláidat magyarul végezted?
– Nem volt borzasztó nehéz az átmenet. Igaz, hogy felkészülésem során kénytelen voltam sok román nyelvű szakkönyvet, szaklapot, példatárat lapozgatni. Mondhatnám, hogy az iskolában kétnyelvű volt a felkészülésem. És ez mindenképpen előnyömre szolgált.
– Nehéz volt az egyetem?
– Előtte a kilenc hónap katonaság volt számomra rendkívül nehéz. Az értelmetlen idővesztés teljesen lehangolt. Pozitívumként mondhatom, hogy ott sok mindent sikerült megszoknom, nőtt a tűrőképességem...
– Hova helyeztek az egyetem elvégzése után?
– A temesvári egyetem szigorúbb osztályozása miatt Aradra, a Vegyipari Kombinátba a Kolozsváron végzettek kerültek, akik általában nagyobb jegyeket kaptak, és így magasabb átlagokat értek el. Aradiaknak nem járt elsőbbség. Így nekem Craiova jutott. Egyébként, az Aradra helyezettek sem akartak itt maradni... Rövid idő után megkaptam az áthelyezésemet, hazajöttem a Vegyipari Kombinátba. Hamar szembe találtam magam a rideg valósággal. Mivel megszakítás nélküli termelés folyt, olykor reggeltől-reggelig kellett dolgozni. Nagy felelősséggel járó munka volt. Marosvásárhelyen láttam egyszer egy ittenihez hasonló berendezés robbanását; akkor megértettem, mire képes a 160 atmoszféra. A fizetés is gyenge volt, mindent a párt felügyelt, sokszor nem volt gáz, nem lehetett termelni, messze is volt otthonomtól a kombinát. Négy év után, az első adódó alkalommal eljöttem onnan. Annak ellenére, hogy Romániában a legjobban felszerelt ammóniagyár volt. Egyes berendezések magasabb technikai színvonalúak voltak, mint azok, amelyekről az egyetemen tanultunk.
– Az egészségre nem volt ártalmas ott dolgozni?
– Erős volt az ammóniaszag, nagy volt a zajszint. Végül átlyukadt orrsövénnyel jöttem el. Az óragyárban folytattam, a galvanizálásnál. Érdekes munka várt ott is. Tetszett, csak az volt a gond, hogy a kommunizmus vége felé export minőséget kellett létrehozni teljesen minősíthetetlen anyagokból.
„Mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára”
– Azt tapasztaltam, hogy szívügyednek tekinted a Csiky Gergely Főgimnázium támogatását, rendkívüli módon kötődsz az iskolához. Mi késztetett erre?
– Elsősorban egykori alma materem emléke. Mi mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára. Aradon a magyar iskola jelkép is. Fontosnak tartottuk, hogy arra a szintre hozzuk fel, amilyennek lennie kell Aradon egy középiskolának… Ezt az iskolát meg akarták szüntetni, lépésről-lépésre leépítették, elvették a státuszát… Arra gondoltunk, hogy annak idején, Trianon után, miután elvették a magyar oktatási hálózatot, elődeink a semmiből teremtettek egy iskolát. A forradalom után, bízva a szabadságban és a lehetőségekben, mint tisztségviselő, feladatomnak tekintettem, hogy ezen a területen a lehető legtöbbet tegyük meg. Kezdve az iskola státuszának a kérdésétől az épület belső és külső modernizálásáig, hogy azt mondhassuk, ez az oktatási intézmény, amelyhez kötődünk, minden szempontból vonzó és megfelel a modern kor követelményeinek. Azért harcoltunk, hogy az egyedüli aradi magyar iskola egy bizonyos szintet képviseljen. Elsődleges feladat volt: az oktatás, a kultúra és az egyházak támogatása. Hisz ezek a közösség tartópillérei, amelyek meghatározzák identitásunk megmaradását.
„Nagyon bíztunk a változásokban”
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Először is az a kérdés, hogy mit nevezünk politikának. Azt mondom, hogy az is politika, ha az ember megvallja a magyarságát. A ’89 előtti nacionalista–kommunista helyzetben népszámláláskor vagy a magyar rendezvényeken kisebbségi politikai hozzáállásunkat fejeztük ki. Avval is, hogy magyar iskolába adtuk gyerekeinket.
– ’89 előtt párttag voltál?
– Nem voltam párttag, de voltak élményeim. És nem pozitívak. Volt alkalmam megutálni a diktatúrát, az elnyomó rendszert, amely nem a szabadságról szólt.
– Értek kellemetlenségek?
– ’74-ben, amikor a 125 éves megemlékezés volt a Vesztőhelyen, amikor először hallottam köztéren a magyar himnuszt, amikor elhelyezték a vértanúk földi maradványait a Vesztőhelyen, végzős diákként, mi is kimentünk oda, majd este be akartunk jutni a Kultúrpalotában tartott ünnepi rendezvényre, amelyre a színészóriás, Bessenyei Ferenc is eljött Budapestről. Nem engedtek be. Egy ismerősünk azt mondta, be tudunk menni hátulról is. Megpróbáltuk. Megjelent a rendőrség. Leigazoltattak, és azzal fenyegettek meg, hogy ha nem húzzuk el azonnal a csíkot, a rendőrségen fogunk aludni... Akkor jöttem rá, hogy – bár betöltöttük a 18. évet – nem hagyják, hogy szabadon mozogjunk. Később, a katonaság idején, majd az egyetemen rájöttünk, milyen módon kell bizonyos dolgokat elfogadnunk. A párttag kollégáknak, például, előnyeik voltak; még a kihelyezésnél is plusz pontokat kaptak a párttagok.
– Politizáltál az egyetemen?
– Volt egy mai napig tartó baráti kapcsolatom egy görög fiatalemberrel, csoporttársammal, aki úgy jött ide Görögországból, hogy ott harcoltak a katonai diktatúra ellen, és megbuktatták azt. Elindult náluk a demokratizálódás. Legalább ezer görög egyetemista tanult akkoriban Temesváron. El is mentem egy ülésükre; elnököt kellett választaniuk. Alkalmam volt látni, hogyan működik egy valódi demokrácia. Kiabáltak is, ütköztették a véleményeket, és mindenki érvelt... Éjszakába nyúló beszélgetéseink voltak, amelyeken kifejtettük, mit kellene tenni, hogy egy diktatúrát meg lehessen buktatni, hogyan kéne működnie egy demokratikus társadalomnak, milyen elvek alapján, hogyan kéne lebonyolítani a választásokat? Tehát már egyetemista koromban kialakult egy elképzelésem a demokráciáról... Görög barátom meggyőződéses kommunistaként jött Romániába. Amikor hazament, megmondta, hogy látta, mit jelent a kommunizmus, és visszaadta a pártkönyvét; nem akart részt venni abban, ahogy tönkreteszik az országát. Tisztán látta nálunk, hogy hova vezetett a kommunizmus.
– Ezenkívül milyen események alakították politikai fejlődésedet?
– Sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A csehszlovák események idején, ’68-ban még kicsi voltam, a lengyelországi megmozdulásokat már egyetemistaként éltem meg, azután volt nálunk, Brassóban a munkásfelkelés… Nagyon bíztunk a változásokban. Egy demokráciát szerető embernek két alternatívája volt: vagy elmegy az országból, vagy várja a pillanatot, amikor ő is beleszólhat…
– Hogy élted meg ’89 decemberét?
– Az óragyárban ért a változás kezdete. December 21-én reggel, amikor lőni kezdtek, bezárták a gyár kapuját, senkit sem engedtek ki. Bentről úgy hallatszott, hogy több ezren haltak meg az utcán. Kitódultunk az ablakokon keresztül, vagy átugorva a kerítést, óriási eltökéltséggel. Rendkívül optimisták voltunk. Az óragyárban a város első vállalati szakszervezetét én jegyeztettem be. Már akkor láttuk, hogy Iliescuék elkezdik maguk alá gyűrni az országot. A gyáron belül is megjelentek az Iliescu-féle párt emberei. Ők akkor azt ígérték, hogy nem vesznek részt a választásokon. Amikor láttuk, mennyire nő a befolyásuk, ellenszervezkedésbe kezdtünk. Jóba lettem az akkori mérőműszergyár képviselőjével és más román meghatározó személyekkel, akikkel eldöntöttük, hogy a Temesvári Kiáltvány szellemében harcolni fogunk a valódi változás eléréséért. Azután a tragikus marosvásárhelyi pogromot látva, megállapítottam: ahhoz, hogy változás legyen országos szinten, mindenkinek saját helyén kell dolgoznia a változásért.
– Megalakult az RMDSZ...
– Az első napokban beiratkoztam az RMDSZ-be, úgy mint több ezer ember Aradon. Arra gondoltam, hogy együtt kell működni a románokkal, nem tekinthetjük kizárólag sajátunknak a forradalmat, ha egyáltalán az volt. Fontosnak tartottam, hogy ne szigetelődjünk el.
– ’92-ben részt vettél az első szabad helyhatósági választásokon.
– Akkor kezdtem komolyabban odafigyelni a feladatokra, és tanácsosjelöltként indultam, Moisescu volt a polgármesterjelölt. Közös listát indítottunk a román pártokkal, én is rajta voltam a sor vége felé óragyári mérnök minőségben. Sokat dolgoztam együtt kollégáimmal azért, hogy ne az Iliescu-párt jelöltje, hanem Moisescu nyerjen. És ő nyert. Annak ellenére, hogy a második fordulóban megjelentek a városban olyan szórólapok, amelyek szerint: „aki Moisescut támogatja, az a magyar tankok bejövetelére szavaz”. Kiéleződött a harc, mert mi is ott álltunk Moisescu mellett, aki igazi demokrata volt; számomra ő volt a helyi demokrácia szimbóluma.
– Akkor tanácsos lettél?
– Nem lettem tanácsos. Év vége felé Cziszter Kálmán, az RMDSZ Arad megyei elnöke felkért, hogy jelentkezzem a megyei ügyvezető elnöki választásra. Én is jelentkeztem a megmérettetésre, és odakerültem. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem annyira politikai, mint inkább kisebbségpolitikai feladat, érdekvédelmi munka volt. Lévén hogy akkor 15% (ma már csak 10%) a magyarság aradi jelenléte, a harcunk nem szólhatott a hatalom megszerzéséről. Mindig el szoktam mondani, hogy a tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat, egy felvállalt felelősség.
– Milyen feladatokat kaptál?
– Mint ügyvezető, a szervezési feladatokat vettem át, ami az egész megyét átfogta, ezen kívül Hosszú Zoltán szenátori irodáját vezettem ’96-ig. Később az Arad megyei RMDSZ elnöki tisztét is elfoglaltam 2011–2015 között.
– Ott kellett hagynod az óragyárat.
– Nem volt könnyű döntés. Két hét gondolkodási idő után történt meg. Nem volt akkor már felhőtlen a feladat. De arra gondoltam, hogy elődeink nehezebb körülmények között is vállalták a magyarságért való kiállást. Akkor, ha most ezt elvárják tőlem, ne zárkózzam el. Nekünk, értelmiségieknek, akik változást akarunk, felelősséget kell vállalnunk a közösségért.
– Hogyan folytatódott pályád?
– Amikor eljött a Constantinescu-éra, azt gondoltam, most már biztosan elért Romániába is a változás szele.
– Többször éreztük így az utolsó évtizedek során...
– Országos szinten is kormányzati felelősséget vállalt az RMDSZ. Akkor lettem alprefektus. ’96-tól 2000-ig foglaltam el ezt a tisztséget. 2000-től városi tanácsos vagyok és alpolgármester.
– Nem lehet könnyű feladatod.
– Nem egyszerű. A tanácsban két szavazattal a 23-ból nem mi vezetjük ezt a várost. De mindig próbálunk olyan megoldásokat találni, hogy lépésről-lépésre el tudjuk érni kisebbségi céljainkat.
– Úgy tudom, hogy mint alpolgármester, elsősorban a város kulturális életével foglalkozol.
– Is, mert nincsenek annyira leosztva a feladatok. Hozzám tartozik a költségvetés végrehajtása, a vagyonkezelés is bizonyos szempontból és egyéb társadalmi szektorok felügyelete.
– Milyen politikai sikereket értél el eddig?
– Úgy érzem, az a siker, ha a közösség asztalára le tudunk tenni valamit. Az a siker, ha a munkának eredménye van.
– Felsorolnál néhány konkrétumot?
– Megemlítem elsősorban, hogy hosszú küzdelem után sikerült önállóvá tenni, és fejleszteni a magyar iskolát, de megjegyezném, hogy a kerületi tanintézményeket is korszerűsítettük. Kulturális örökségünk szempontjából pár dolgot megmentettünk, illetve helyre tettünk. Sikerült jobban kihangsúlyoznunk azt, hogy még mindig itt vagyunk, és ez a város azon értékek összessége, amelyeket különböző etnikai és vallási közösségek hoztak létre, és ebben az aradi magyarság fontos szeletet mondhat magáénak. De több olyan kezdeményezésem volt, amit már az önkormányzatban megvalósítottunk, ami a városfejlesztésére vonatkozik és uniós pályázati finanszírozást nyert, vagy már hagyománnyá vált sport- és kulturális rendezvények.
– Nevezz meg, kérlek, néhány konkrétumot!
– ’99-ben, több éves előkészületek után, kihoztuk a várból a Szabadság-szobrot, a Szabadság-szobor felállításának folyamatában is megtettem a kötelességemet. Ne felejtsük el a Szentháromság-szobor visszaállítását, a Nepomuki Szent János-szobor megmentését. Megemlíteném, hogy harcoltam azért, hogy magyar utcaneveket fogadjanak el, emléktáblákat helyeztünk ki, szobrot állítottunk Fábián Gábornak, Salacz Gyulának, felújítottuk az újaradi Szentháromság-szobrot, kialakítottuk a gáji Gizella teret és el is fogadtattuk ezeket. Mindig fontosnak tartottam meggyőzni polgártársaimat, és bebizonyítani, mennyire fontos személyiségei voltak a városnak ezek az emberek. Ezért is hangoztatom gyakran, hogy értékeinket kétnyelvű kiadványokban kell megismertetnünk a többséggel. Annak is nagyon örülök, hogy október elsejétől sikerült viszontlátni a múzeumban a ’48–‘49-es ereklyéket. Huszonöt éves munka van e siker mögött. Ez csapatmunkát igényelt.
– Szerintem említést érdemel az Aradi Kamaraszínház is.
– Mindenképpen. Az Aradi Kamaraszínház egyik aradi sikertörténetünk, amely a lelkes aradi fiatal színházi szakemberek hozzáértését dicséri. Biztosítani kellett a magyar színjátszás támogatási kereteit. Itt mondanám el, mennyire fontosnak tartom, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből jusson a mi kultúránkra is. Ehhez politikai lobbi kell. Szerintem addig, amíg a mi identitásunkat a kultúra határozza meg, ezt a feladatot a továbbiakban is nagyon fontos felvállalni.
– Hogy érzed, mennyire becsülik meg a munkádat?
– Nekem az az igazi elismerés, ha egy-egy rendezvényre sokan eljönnek. Ez lehet a jól végzett feladat nyugtázása. És mindenképpen közösségi élmény, ha tudunk együtt örülni.
– Milyen rendezvényekre gondolsz?
– Majális a gokartpályán, magyar bál az Expóban, iskolai ünnepélyek, egy-egy színházi előadás, könyvbemutató vagy képzőművészeti kiállításmegnyitók, templombúcsúk, szoboravatás, és még sorolhatnám civilszervezeteink rendezvényeit.
– Vannak díjaid is. Nemrég kaptad meg, elsőként, az EMKE Kötő József-díját.
– A sor elején áll a Fényes Elek-díj, amelyet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ítél oda. A Pécsi Pro civitate, a Gyula Város díszpolgára cím vagy a tavaly átvett magyar állam által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztje is igen megtisztelő. A legfontosabb azonban az, hogy a közösség legyen megelégedve. A közösséget szolgálni csak a közösséggel együtt lehet.
„Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit”
– Mi az, ami legjobban köt ehhez a városhoz? Miért szereted Aradot?
– Először is szülővárosom. Nagyon sok emlék köt hozzá, az értékek, amelyek a városképhez tartoznak, egyedi, gyönyörű homlokzatú épületei. Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit. A hangulatos Maros-part, ami immár aradikum. Ezek tettek engem aradivá. Ezáltal azonosulok a városommal. Ez talán több mint szeretet.
– Milyen utakon jutnak el hozzád az állampolgárok visszajelzései?
– Ma is volt fogadóórám, voltam kint egy kerületben is. Részt szoktam venni kerületi találkozókon, ha szünet van a színházban vagy bálban vagyunk, az emberek kérdezgetnek, beszélgetünk...
– Jellemzi-e az aradiakat a lokálpatriotizmus?
– A lokálpatrióta magáénak érzi a várost. Az a jó, ha az emberek nem a városból, hanem a városért élnek. Ahhoz, hogy jól működjön a város, szükség van az elhivatott lokálpatriótákra, s úgy látom, még szép számban vagyunk.
– Milyen a viszonyod általában az emberekkel? Tisztelnek?
– A kölcsönös tiszteletnek vagyok híve. Tiszteletet csak akkor várhatsz el, ha te is tiszteled a másikat. Fontos, hogy az ember állandó jó viszonyt tudjon ápolni a közösség tagjaival.
– Vannak példaképeid?
– Mindig az elhivatott és az elvhű embereket tiszteltem.
– Vannak-e igazi barátaid?
– Az az igazi barát, aki önzetlen. Az egyik például Görögországban él, kollégám volt az egyetemen. Néhány volt osztálytársammal nagyon közeli kapcsolatban vagyok; rendszeresen találkozunk. És több igazi bajtársam van, akikkel együtt dolgoztunk, dolgozunk a közösség érdekében. Mások, sajnos, már nincsenek az élők sorában.
– Vannak irigyeid?
– Nem tudom, de lehet, akadnak olyanok, akik nem tudják elképzelni sem, milyen sokrétű munkát kell végeznem. Benne van a pakliban, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a felelőtlen és az elhivatott politikus között. Sajnos sok a rossz példa napjainkban. Az alázattal végzett feladat megóv az irigyektől.
– Érzel tiszteletet az aradiak részéről?
– Különböző alkalmakkor, amikor találkozom az emberekkel, azt látom, hogy nem fordulnak el tőlem, el tudunk beszélgetni, tisztelettel tudunk szót váltani egymással, megkérdezik, hogy vagyok...
– Románok részéről érzel rokonszenvet?
– Egyesek részéről igen. Van olyan eset, amikor kimondják, jó hogy itt a Bognár, mert vele meg fogjuk oldani a problémánkat. Hallottam már olyan véleményt, hogy „habár magyar, de rendes ember!” Ebben a tisztségben, amit az ember elvállalt román közegben, feltételezhető, hogy rajta keresztül a magyarságról is képet alkotnak, beazonosítják. Kisebbségi sorban az embernek tudnia kell, hogy mikor mit engedhet meg magának.
„Nem kötöm magam egyfajta ideológiához”
– Politikai beállítottságod?
– RMDSZ-es politikusként élek a köztudatban, de számomra a szövetség egy érdekvédelmi szervezet. Nem kötöm magam egyfajta ideológiához. A magyarság érdekei melletti kiállás eleve nemzeti vonal. Egyébként demokratikus beállítottságú ember vagyok. Úgy érzem számunkra fontos a nemzeti középvonal.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Más a hétköznapi politika nálunk, és más például Svájcban, pedig ugyanazon a kontinensen élünk. Nálunk a kommunizmus után bekövetkezett szabadságot sokan szabadosságnak élik meg. Az átmeneti időszak nem fejeződött be, folytatódik. Nem kristályosodott ki az az értékrend, amit vártunk. Ebben az országban nem mondható el, hogy a politika megóv minket. Adott pillanatban mindegyik párt kijátssza a magyar kártyát, eleresztik a bennünket támadó nyilakat. Mi, aradiak, ebben a városban kell hogy megkeressük azokat a partnereket, akik megértik, hogy mit akarunk. Nemzetközi szinten jelenleg az a legfontosabb kérdés, hogy Európa hogyan tudja megőrizni identitását és ebben az Európában mi is. Ehhez előbb el kell érni azt, hogy földrészünk mindegyik szegletében ugyanazt a civilizációs szintet hozzák létre. Az integrált Európa-kép szerint, mindegy, hol vagy, mindenütt jól kéne érezned magad. Amíg ilyen nagy különbségek vannak életszínvonalban, életminőségben és mentalitásban, addig ez elég nehezen kivitelezhető.
„A korzózás is nagy élményt jelentett”
– Következik a család. Elárulnál-e valamit róla?
– Szüleim pedagógusok voltak, engemet is tanítottak. Nem volt ez egyszerű helyzet számukra. A szülő–gyerek viszony más az iskolában és más otthon. Éreztem, hogy az iskolában nagyobb az elvárás irányomban. Nagyon tiszteltem őket, mert amit felvállaltak a közösség érdekében – édesanyám tanítóként, édesapám iskola-aligazgatóként, tanfelügyelőként is – kötelességtudattal végezték. Munkám során azt próbáltam én is átadni, amit otthonról kaptam, az erkölcsi hozzáállást, a tisztességet. Nem volt könnyű dolog a jelenlegi társadalmi közegben, mert igencsak felhígultak ezek az értékek.
– Munkád során megkapod családodtól a megfelelő megértést, segítséget?
– Egyértelműen. El kellett fogadni, hogy keveset vagyok otthon. Sokszor reggeltől estig lefoglal a közigazgatási, a közösségi munka. A családnak, feleségemnek is áldozatot kellett hoznia.
– Gyerekeidről?
– Két fiam van: Zoltán és Endre. Zoltán Kolozsváron dolgozik, társadalmi feladatokat is vállal, Endre még tanul.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, élményeid, amelyek nyomot hagytak szívedben?
– Különleges hangulata volt annak, amikor lementünk fürödni a Marosra. A cukorgyártól átmentünk a komppal a Port Arthurhoz, a szabad strandra. Szintén kellemes emlékeim közé tartoznak a kirándulások a Csálai erdőbe. A korzózás is nagy élményt jelentett. Közösségi élet volt a városban. Az emberek köszöntek egymásnak, ha bementem nagyapámmal egy üzletbe, kalapot emeltek, úgy köszöntöttek.
– Hiányzik ez a hangulat?
– Ez a város már nem az a város. Pedig akkor kommunizmus volt.
– Vajon nem a lakosság felhígulásának tudható be ez?
– Dehogynem! Viszont a város hangulatát mi a fiatalabb generációkkal együtt alakíthatjuk úgy, hogy mindannyian itthon érezzük magunkat benne...
„Vannak még terveink”
– Hogy állsz egészségileg? Úgy látom, jó bőrben vagy.
– Rendben vagyok. Üzemképes állapotban.
– Mintha lefogytál volna egy kicsit az utóbbi években.
– Őrzöm az ideális testsúlyomat... A napokban itt járt Oxfordból Gróf László térképtörténész, aki elmesélte, hogy Angliában van egy olyan város, ahol a polgármestert mérlegre állítják tisztség előtt és tisztség után. Ha meghízott, azt mondják, hogy nem dolgozott eleget a közösség érdekében. Ez nálam nem merül fel. Bírni kell cérnával, van gyűrődés. Bízom benne, hogy folytatni tudom; vannak még terveink...
– Milyen a viszonyod a polgármesterrel?
– Kölcsönös tiszteleten alapszik. A többségi politikusokkal igyekszem korrekt kapcsolatot tartani. Ez néha kompromisszumokkal is jár. Számomra a cél mindig a város és közösségünk érdeke.
– Ha megvan az egészség, biztosan vannak terveid.
– Bízom benne, hogy folytatni tudom, és még egy mandátumot végigviszek. Van néhány olyan terv, amelyet beindítottunk, de még nem sikerült megvalósítani. Meg kell várni a megfelelő konjunktúrát. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön létrehoznunk Aradon egy magyar kulturális intézményt, multifunkcionális céllal, mert a magyarságnak – fiatalnak, idősnek – találkozási hely kell, például táncház, de kellene egy állandó színjátszó terem... Ideális lenne a Studió mozi termét erre a célra átalakítani. Ehhez önkormányzati jóváhagyás szükséges, dolgozni, egyeztetni kell... Beindítottuk az „egészséges város” programot. Azt szeretnénk, hogy mindenki egészségesen éljen ebben a városban. Kevesebb legyen a stressz, megoldódjék a közlekedés, létesítsünk újabb zöldövezeteket. Régi terv a történelmi belváros felújítása. Folytatni kell az iskola régi épületének a felújítását. Jól szeretnénk együttműködni az egyházakkal; arányos támogatástkieszközölni. Fontosnak tartom, hogy a támogatásokat mindig százalékarányunknak megfelelően osszák le.
– Melyek azok az álmaid, amelyek még nem valósultak meg?
– Mindig álmodtam egy olyan társadalomról, amely az értékekre épül, és a kölcsönös tiszteletre... Olykor mérleget készítek, és azt látom, hogy többet akartunk, de lassabban mennek a dolgok. De hát, amíg élünk, remélünk! És álmodozunk. Mert álmok nélkül nem lehet jövőképünk.
– Egy politikusnak, közéleti személyiségnek szüksége van-e Istenre, általában a hitre?
– Hit nélkül nem lehet élni. Ez egyértelmű. Olyan családból származom, amelyben ez értékrend volt. Én is kötődöm ezekhez az értékekhez.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Kikapcsolódásként, ha összejön, kimegyek a kutyámmal sétálni a Maros-partra. Friss levegőt szívok, lazítok. Szívesen megiszom társaságban egy jó pohár bort, és próbáljuk megoldani a világ dolgait...
– Pihenőszabadságra szoktál menni?
– Igen, de rövidre. Huszonvalahány napom van még, amelyeket nem tudtam kivenni. Mindig egyeztetnem kell a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel. A hivatalban mindig kell lennie valakinek.
– Hogyan telnek szabad szombatjaid?
– Ha kerül szabad szombatom, akkor arra használom, hogy bepótoljak valamit abból, amit a hét folyamán nem tudtam otthon elvégezni. Vannak olyan feladatok a családi ház körül, amelyeket más nem csinál meg. Szeretek kiülni a kertbe a fenyőfák alá, és hallgatni a madarakat, olvasgatni. Van ott egy zöld szigetünk, ami betonmentes övezet.
– A majálisról jut eszembe: szeretsz rövidnadrágban, nyakkendő nélkül járni?
– Igen, jólesik néha levenni a „munkaruhát”.
– Szereted a zenét?
– Amikor van egy kis időm, bekapcsolom a CD-lejátszót és hallgatom a zenét. Fiatal koromban is gyűjtöttem a klasszikus zenét, még megvannak a bakelitlemezeim is. Szívesen járok koncertekre. Sokat jelent számomra a klasszikus zene.
– Ismersz Beatles-számokat?
– A klasszikus zene mellett vannak még nagy élményeim, mint az LGT, az Omega. És a Pink Floyd, amely szerintem a csúcs a hozzám eljutott könnyűzene területén. A Beatlesről annyit, hogy azért szeretem őket, mert számaik nem csak ritmust, hanem érzelmeket is közvetítenek.
– Láttalak már sirtakit táncolni, cigánytáncot ropni bálokon, hallottalak nótázni. Szeretsz mulatni?
– Ha elmegyek feleségemmel egy közösségbe, ahol szórakoznak, rá kell hangolódnom az ottani hangulatra. Ez fontos. Meg kell élni az élményt! Egy görög bölcs szerint, az élet szórakozás nélkül olyan, mint egy hosszú út pihenők nélkül.
– Jut-e időd tévénézésre? Milyen műsorokat kedvelsz?
– Kötelezően megnézem-hallgatom naponta a híreket mind a román, mind pedig a magyar tévében. Mi, aradiak a Kossuth Rádión nőttünk fel: „Moha bácsi, a törpe”, „Nyitnikék”, „Miska bácsi levelesládája” – ezek olyan műsorok voltak, amelyekre most is szívesen emlékezem vissza. A tévében jól emlékszem a „ Tenkes kapitányára”, a „Híradót” mindig megnéztem, nem felejtettem el a „Panorámát”, hiányolom a „Deltát”... A mai műsordömpingben nehéz választani, de egy jó Oscar-díjas filmet szívesen megnézek. A humoros filmeket is kedvelem, ha jut rá idő.
– Sportközvetítéseket szoktál nézni?
– Inkább csak az európai és világbajnoki küzdelmekre szoktam időt szakítani.
– Szoktál kijárni focimeccsekre?
– Odafigyelek. Egy meccs végignézéséhez idő kell, és ez ritkán jön össze.
Kötéltánc az ellenszélben
– Standard kérdés: Milyen a hangulatod mostanában?
– Vegyes. Úgy tűnik olykor, hogy amit csinálok, kötéltánc az ellenszélben. De igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
– Optimista vagy?
– Úgy mondanám, hogy probléma-, feladatmegoldó vonalon gondolkozom. Ha van egy feladat, meg kell rá találni a megoldást, ha van egy kérdés, azt meg kell válaszolni. Ehhez, persze fel kell mérni a valóságot, tudnunk kell, hol állunk. Különben az elindított folyamat kudarcba fullad. ’89 óta egyfolytában optimista vagyok...
– Mennyire vonz a képzőművészet?
– Szeretem, mert magam is rajzoltam gyerekkoromban. Nyolc évig tanultam a Művészeti Népiskolában. Rajzolni Lia Cott, agyagozni pedig Ioan Tolan tanított. Európaiságunkhoz hozzátartozik a képzőművészet, az alkotás. Ezt szem előtt tartom a testvérvárosi kapcsolatok terén is.
– Mostanában már nem rajzolgatsz?
– Nem jut rá időm. Meg a megfelelő hangulatom is hiányzik. De szívesen elmegyek kiállításokra.
– Jut időd olvasásra?
– Régebben sokat olvastam. Ma kevés időm jut irodalomra.
– Napilapokat és folyóiratokat lapozgatsz?
– Rendszeresen.
– Papíron vagy online formában, interneten?
– Is, is. Nosztalgiával forgatom a nyomtatott sajtótermékeket, szeretem az illatukat. De a lexikonokat csak olykor veszem le a polcról, a Google átvette szerepüket... Rohanó világunkban ritkán akad alkalom a könyvolvasás intim pillanataira.
– Amikor hazaérsz, kikapcsolod a telefonodat?
– Soha. A hivatali telefonom állandó készenlétben áll. Bármi történik bárhol, hívhatnak, tudnom kell róla.
– Van-e hiányérzeted általában tevékenységeddel, környezeteddel, munkatársaiddal kapcsolatban?
– Miután húsz évet eltöltöttem a közigazgatásban, látom, hogy sok olyan terület van, ahol javítani kéne. Túlságosan bürokratikus az adminisztrációnk, rengeteg időt vesz igénybe. Sokszor órák hosszat kell ülnöm az irodámban, hogy aláírjak különféle iratokat. És nem jut elég időm kimenni az emberek közé. Egyébként nagyon kevés a motivált ember bent a hivatalban, mert kicsik a fizetések. Nehéz ott tartani a megfelelő munkatársakat. Megtörténik, hogy kiadok egy utasítást, és nem történik semmi. Megesik az is, hogy kiírnak valamit közbeszerzésre, jelentkezik több cég, az egyik megnyeri, a többi meg óvást nyújt be. Emiatt áll az egész. Odajutunk, hogy nincs, aki levágja a füvet, nem tudjuk befejezni időben a különféle köztéri munkálatokat, és így tovább. Ezek a kellemetlenségek őrlik az embert. El szoktam mondani, hogy én senkinek sem vagyok az alkalmazottja a hivatalban; az én főnökeim az aradi választó polgárok. Nagyon lassan haladnak a munkálatok a Megbékélési parkban is; hasonló, égbekiáltó, bürokratikus okok állnak a háttérben. Ilyen és hasonló problémák miatt van hiányérzetem.
– Jogállamban léteznek törvények, szabályok, amelyeket be kell tartani. Nemde?
– Nálunk a törvényeket és a jogszabályokat lépten-nyomon módosítják, nem világosak és ellentmondóak. Felteszem a kérdést, hogy nálunk, Aradon 16 000 magyar miért nem használhatja anyanyelvét a közigazgatásban akkor, amikor egy 2000 lélekszámú község 500 magyar anyanyelvű lakosának joga van hozzá? Mert ott, a községben a magyarok a lakosságnak több mint 20%-át teszik ki, és ennek alapján kijár. Ilyen anomáliák vannak az alkotmányban az említett jogok és a gyakorlat között.
– Van-e még valami, amit ennek a beszélgetésnek a végén hozzátennél az elmondottakhoz?
– Azt kell tevékenységem során elfogadtatni a környezetemben, hogy én a magyar közösséget képviselem és természetesen a várost mi is fontosnak tartjuk. Például azokat a fejlesztéseket, amelyek a mi jólétünket is elősegítik messzemenően támogatom. Mi, városalapítók is és városalakítók is vagyunk. Politikai hitvallásom mindenképpen az: Ne tegyek olyasmit, amiért azelőtt másokat bíráltam, s ha már nem leszek tisztségben, bárkivel bátran szembe tudjak nézni, tetteim bármikor felvállalhatók legyenek, maradjon meg emberi méltóságom!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
2016. május 5.
Sikertelen az a társadalom, amely nem bízik polgáraiban - beszélgetés Kelemen Hunorral
kérdezett: Kertész Melinda
Az RMDSZ elnökét a belpolitikában új erőre kapott és egyre erősebben érezhető magyarellenesség kapcsán kérdeztük.
Egyre gyakrabban nyújtanak be a parlamentben olyan tervezeteket, amelyeknek a címzettje burkoltan vagy kevésbé burkoltan a magyar közösség. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ezek a jogszabálytervezetek lassan nem magánakcióba menő törekvések: a román törvényhozók tucatjai írják alá ezeket.
Egyre gyakrabban születnek a magyar közösségi szimbólumok ellen bírósági határozatok, és amikor éppen nem az ingatlan-visszaszolgáltatást gátolják, akkor a székelyföldi elöljárók ellen az igazságszolgáltatás eszközeivel lépnek fel.
A december 1-jei kézdivásárhelyi történések azt mutatják, hogy a hatóságok – a hírszerzés, az ügyészség – attól sem riadnak vissza, hogy a show-műsor, a látványosság eszközét is bevessék. A parlament pulpitusától pedig legionárius költők sorait szavalják, a PNL egy legionárius nézeteket valló főpolgármester-jelölttel rukkolt elő – igaz, vissza is vonta, de ezzel az esetet nem tette meg nem történtté. Persze, mondhatnánk azt, hogy választási év van, azonban ezt a kisebbségellenes trendet jó ideje a mainstream politika sem „szégyelli” diskurzusába beépíteni. Az utóbbi időszakban szinte kivétel nélkül minden RMDSZ-rendezvényen elhangzik: megrendült a magyarok biztonságérzete. Az új kisebbségellenes hullámról, okairól és az elmozdulási lehetőségekről Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével beszélgettünk.
- Hogyan értelmezhető ez a hangulat a román állam viszonyulását tekintve: a román hatóságok az RMDSZ megerősödésétől tartanak, és erre érkezik a válasz, vagy ellenkezőleg, inkább az az oka a támadásoknak, hogy úgy érzik, megtehetik, mert meggyengült az érdekképviselet?
Kelemen Hunor: – Szerintem nem az a kérdés, hogy ők azt érzik, hogy meggyengült vagy megerősödött az RMDSZ, mert mindkét állításra lehet érveket találni: arra is, hogy erősebb, mint máskor, és arra is, hogy gyengébb. A 2012-es választások után 120 emberrel lett magasabb a parlament létszáma, ennek következtében az RMDSZ parlamenti súlya lecsökkent. Ez az egyik ok, a másik az, hogy nem vagyunk kormányon, s bár ez a saját döntésünk volt – de emiatt egyesek szemében gyengébbnek tűnhet az RMDSZ, de nem gyengébb.
Másrészt pedig az RMDSZ az összes támadást, amit az elmúlt 10 évben innen vagy onnan ellenünk intéztek, nemcsak, hogy túlélte, hanem bizonyos értelemben, azt gondolom, meg is erősödött.
Másrészt folyamatban van egy újratervezés, egy fiatalítás, nagyon sok új ember jön be, harmadrészt, a nemzetközi kapcsolatainkat újravettük, újragondoltuk és megerősítettük. Ez, azt gondolom, hogy az RMDSZ súlyát megemelte, erősebbé tette az RMDSZ-t, hogyha csak a washingtoni látogatásainkra és az azt követő történésekre gondolok, akkor az már elegendő érv lenne, de ez igaz akkor is, ha az európai, különböző szintű kapcsolatépítési próbálkozásainkat és eredményeinket nézzük a FUEN-en keresztül – hiszen a FUEN-ben alelnökünk van, ilyesmi nem volt az előző huszon-akárhány évben. Bár a polgári kezdeményezésünk a luxemburgi bíróságon várja a tárgyalást, mégiscsak fel tudtunk mutatni egy olyan szolidaritást az őshonos kisebbségek között, amelyre nem volt példa az elmúlt negyed században, illetve Brüsszelben különböző szinteken, parlamentben, bizottságokban folyamatosan jelen vagyunk az erdélyi magyar közösség problémáival, akár a visszaszolgáltatásról, akár a közösségi, kollektív jogokról, autonómiáról, nyelvhasználatról, oktatási problémákról beszélünk és vannak partnereink. Tehát nem ez az igazi kérdés.
Az igazi kérdés az, hogy Románia az Európai Uniós csatlakozást követően és azt követően, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal megerősödött a stratégiai partnersége, amit mi magunk támogattunk, mert úgy éreztük, és úgy érezzük, hogy biztonságpolitikai szempontokból még mindig az Egyesült Államok jelent garanciát arra, hogy ne sodródjon Románia az orosz érdekszféra irányába. De hát ez annyira megerősítette Romániát, hogy úgy gondolták egyesek, hogy ennek a partnerségnek az ernyője alatt megengedhetnek maguknak bármit. Én inkább ezt az értelmezést tartom helyesnek.
Fokozatosan próbálkoznak, újabb és újabb kísérletet tesznek arra, hogy visszavonják azokat a kisebbségi jogokat, amiket a román politikusok jelentős része engedménynek tekint. Nem szeretnék általánosítani, nem azt mondom, hogy a román politika összességében, de egy jelentős számú román politikus úgy gondolta, hogy engedményeket tettek a magyaroknak akkor, amikor a NATO-csatlakozás, az EU-csatlakozás előtt a kisebbségi és nyelvi jogok területén elfogadtak egyébként jó és fontos szabályokat. Úgy vélik, hogy most ezeket az engedményeket vissza lehet venni, mert nincs elvárás, kész, bejutottunk az elit klubba, az Észak-Atlanti Szövetségbe, az Európai Unióba, és ha már bent vagyok, szankció nem létezik az ejnye-bejnyén kívül, és megengedhetjük magunknak, hogy ezeket az engedményeket immár lenullázzuk.
Én inkább ezt az olvasatot tartom helyesnek, erre a konklúzióra jutottam, nem ebben az esztendőben, hanem tavaly-tavalyelőtt, ezt megfogalmaztam, és ezért is tartottam aggályosnak mindazt, ami történik. Az igazságszolgáltatás döntéseit beszélünk – és ez az egyik szelete a történetnek, beleértve a Mikó-ügyet, de beleértve a nemzeti kisebbségek szimbólumhasználatának tiltására vonatkozó bírósági döntéseket is – végrehajtják minden rendszerben. Egy politikus a bírósági döntésekkel egy rendszerben nem tud mit kezdeni.
Másrészt pedig a törvénykezdeményezések – akár egyéni, akár csoportos kezdeményezések – mindkét irányból jönnek: jön a liberálisoktól is és a szociáldemokratáktól is, ne legyünk naivak, ne gondoljuk azt, hogy egyik vagy másik helyen nagyobb empátiával figyelnek ránk. Esetleg vannak olyan politikusok, egyének mindkét pártban, akik nyitottabbak, de összességében, ha az összképet nézzük, akkor gond van. Nyilván, ilyen törvénytervezetekkel tele van a parlament, az összképpel van a baj.
Mert ha csak az ingatlanokkal lenne a probléma, ha csak a Mikó-ügy lett volna, akkor azt mondanánk, és mindenki így értelmezné Washingtontól Brüsszelig és Budapestig, hogy ez egy egyedi eset. Ha csak a nyelvi jogok esetében lett volna valami, vagy csak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tekintetében nem alkalmaznák a törvényt, de minden jól menne egyébként, akkor azt lehetne mondani, hogy ez egy egyedi eset, nézzük meg. Viszont itt az összkép romlott el, mert minden egyes területen látszik a visszarendeződés szándéka, illetve azok a kezdeményezések, amelyek arra vonatkoznak, hogy amit el lehetett az első húsz-egynéhány évben érni, azt most próbálják visszavenni.
Ezért mondom azt, hogy a erdélyi magyar embereknek a biztonságérzete rendül meg akkor, amikor az etnikai kérdésekről, az identitáshoz való jogról beszélünk egyrészt, másrészt pedig a kisebbség-többség viszonyt az a bizalmatlanság jellemzi, ami nem tesz jót hosszútávon sem a többségnek, sem a kisebbségnek. - A bizalom és a biztonság hiányára az RMDSZ egyre gyakrabban tesz utalást a kampányrendezvényein, a kampány kulcsszavaivá avanzsáltak. Miért fontosak ezek a kulcsszavak a szövetségnek? – Egy amerikai filozófus a bizalomra utal, amikor a sikeres társadalmakról beszél. Bizalomra épülnek a gazdasági értelemben vett sikeres társadalmak. Például Japán vagy Németország a bizalomra épül, és a bizalom határozza meg a társadalmon belüli viszonyokat. Minden olyan társadalom esetében, amely hosszútávon sikertelen, amely bizonytalan, ez arra a bizalomhiányra vezethető vissza, amely a társadalmat jellemzi, akár az egyének, akár kisebb-nagyobb csoportok között. Ha nincs bizalom, nem lehet egy társadalom sikeres, és a bizalom alapja a biztonság. De ez igaz az egyszerű emberi, baráti, családi kapcsolatokra is: amelyik nem bizalomra épül, az előbb-utóbb szétesik, megszűnik, nem fog működni. És ez igaz a táradalomra is, és ebből kell kiindulni.
Ezért mondom azt, hogy a többség-kisebbség viszony rendezése hosszútávon másképp nem képzelhető el, csak ha egymásban megbíznak. Akkor bíznak meg egymásban a románok és a magyarok, ha egy pillanatig sem érzik azt, hogy a másik el akar tőlük valamit venni. Sem Erdélyt, sem a boldogulásukat, sem a szabadságukat, és én azt gondolom, hogy ezt milliószor bebizonyítottuk, elmondtuk, de még mindig létezik ez a bizalmatlanság a többségi társadalom részéről.
Illetve ha a magyarok elhiszik, hogy a románok nem akarják asszimilálni őket, nem akarják az etnikai identitásuktól megfosztani, és erre, ugye, még nem kaptak elég garanciát, mert volt egy hosszú, több, mint negyven esztendős diktatúra, ami egészen határozottan arra törekedett, hogy a másságot megszüntesse, és egy homogén etnikai államot hozzon létre. Az elmúlt 25-26 esztendőben pedig volt példa arra, hogy elindultak a dolgok jó irányba, de megakadtak, és az emberek kollektív emlékezetében rögzült, hogy hányszor próbálkozott a román állam azzal, hogy az etnikai biztonságukat megkérdőjelezze.
Most nem abban az időszakban vagyunk, amikor a bizalom visszaállításának, megerősítésének kísérletét látnánk, hanem pont ellenkezőleg, a leépítését látjuk mindazon keresztül, ami körülöttünk, velünk történik néhány esztendeje.
- Nem hagyhatjuk ki a PNL legutóbbi próbálkozásait, amikor szélsőséges, nacionalista tömegeket akart a szavazótáborának részévé tenni. Ez a választási kampány számlájára írható csupán, vagy a választások után is folytatódhat ez a tendencia? A kampányfogáson túl komolyan gondolja ezt az irányt a Nemzeti Liberális Párt?
- Ma nem lehet jósolni, hogy a választások után mi lesz. Azt látni lehetett, hogy a szociáldemokrata párt néhány esztendővel ezelőtt a Nagyrománia Pártot integrálta. A PSD számos politikusa a PRM-ből jön, de a liberális pártban is megtalálhatóak ezek az emberek. A liberális párt teljesen tévesen arra a következtetésre jutott, hogy akkor veheti fel a versenyt a PSD-vel, ha ő maga is hasonló retorikát folytat. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy a volt demokrata pártban (PD, PDL) és a volt liberális pártban mindig voltak hasonló tendenciák a 90-es évek második felében és a 2000-es években is, de ezek soha nem voltak uralkodó eszmék. Volt arra példa, hogy a PSD a PRM-vel, az akkor még vezérként jelen levő Vadim Tudorral kötött megállapodást, abból egyértelműen látszik, hogy mire számítottak. Másrészt Traian Băsescu 2004-ben a Nagyrománia Párt szavazataival nyerte meg a választást, tehát azt láthatjuk, hogy mindkét oldalnak van kapcsolata a szélsőségesekkel.
A legnagyobb probléma akkor van, amikor ez a hangulat az egész pártot eluralja, és a liberálisok olyan politikusokat próbálnak bekebelezni, magukhoz vonzani, akik a két világháború közötti nagyon rossz ideológiai hagyományhoz, a legionárius hagyományokhoz nyúlnak, amely nemcsak kisebbségellenes, hanem antiszemita, szélsőséges, és minden benne van abból, ami tragédiához vezetett a múlt században. Ha ők ezzel a retorikával mennek tovább, akkor a választók 70%-a ezt fogja hallani, és ez előbb-utóbb visszhangra talál a társadalomban. Ez a legnagyobb kockázat.
Nagyon fontosnak tartom azt a döntést, hogy ők végül Marian Munteanuról lemondtak, és nem őt indítják főpolgármesternek Bukarestben, de nem elegendőnek. Ez ugyanis azt mutatja, hogy a párton belül vannak olyanok, nem is kevesen, akik el tudják képzelni, hogy a liberális párt ideig-óráig egy ilyen retorikát, ideológiát, attitűdöt a magáévá tegyen. Ezzel az a baj, hogy ha egyszer erre a pályára ráálltál, akkor nagyon nehéz erről leszállni. De azt, hogy ez az irány a választások után ki fog-e tartani, nem tudom megmondani, csak remélni tudom, és bízni abban, hogy nem.
- Milyen kiutat lát az RMDSZ ebből a fokozódó magyarellenes hangulatból?
– Az RMDSZ egyrészt fenntartja a párbeszédet azokkal a politikai szereplőkkel, akikkel érdemes, függetlenül attól, hogy melyik oldalon vannak, és nem engedi, hogy elszigeteljék: az elmúlt évtizedekben mindig volt erre kísérlet, szándék.
Másrészt figyel arra, hogy fenntartsa az erdélyi magyar közösségnek azt a fajta ébrenléti állapotát, ami szükséges ahhoz, hogy a közösségi szolidaritás megmaradjon. Mert azt látni kell, hogy ha a dolgok egy kicsit jó irányba kezdenek menni, akkor az emberek hajlamosak azt hinni, hogy most már baj nem történhet. És amikor a baj kezd megtörténni, még mindig nem hiszik el, csak akkor ébrednek fel, amikor tragédia van.
Amikor mi azt mondjuk, hogy rossz irányba megy az ország, azt nem azért mondjuk, hogy mi a sérelmeinket felsoroljuk. Azt akarjuk felmutatni mindenkinek, a románoknak, magyaroknak, és a nemzetközi partnereinknek is, hogy Románia tér le a jó útról, a jogállamiság útjáról. Ha megnézzük az árnyékjelentést, annyi példa van benne, hogy nem lehet azt állítani, hogy egy-két baleset történt az elmúlt öt-hat évben, azt lehet látni, hogy egy tudatos, vagy tudatosnak tűnő jogsértés-sorozat az, ami egy rossz összképpé összeállt.
- Az a tény, hogy a SRI egyre inkább jelen van a Székelyföldön, hogyan hat azokra a dolgokra, amelyek a többség-kisebbség viszonyát meghatározzák?
– Legalább két dolgot érdemes tisztán látni. Mi, akik Székelyföldön élünk, tapasztaljuk, érezzük, látjuk ezt. De az egész országban ez van egyébként, bár lehet, hogy a Székelyföldön inkább érezhető. Akár egy kis rendezvényen is egyértelmű, hogy ott vannak, lefilmeznek. Tudják a szervezők, tudjuk mi is, hogy ki az, aki nem a sajtónak, nem nekünk rögzíti, filmezi az eseményeket.
Másrészt, ha megnézzük a szolgálat költségvetését, és arányosan összehasonlítjuk a brit, a franciaországi vagy a németországi belügyi hírszerzés költségvetésével, akkor azt látjuk, hogy Romániában arányaiban nagyobb költségvetésről beszélhetünk. Ez azt mutatja, hogy nagyobb létszámmal, nagyobb figyelemmel próbálják ellenőrizni a társadalmat. Ezt nem lehet cáfolni.
A legnagyobb probléma az én megítélésemben az, hogy egyrészt az erdélyi magyar közösségnek ez a megerősített jelenlét is azt bizonyítja, hogy a román állam nem tekinti partnernek, hanem problémának, rizikófaktornak, kockázati tényezőnek tekinti, és folyamatosan az ellenőrzése alatt akarja tartani. De ugyanezt teszi a román társadalom tagjaival is. A román társadalom igazi nagy gondja az, hogy az állampolgárait az állam nem tekinti partnernek, hanem egy olyan entitásnak tekinti, amely ki kell szolgálja az államot, és az államnak cserébe nem kell neki semmit adnia. Az állam polgárait olyan bűnözőnek tartja, akiről meg van győződve, hogy hibázott, bűnt követett el, és még nem kapta el, de ez csak idő kérdése. A magyar közösségre nézve ez fokozottan érvényes, és ezt tartom a legnagyobb problémának.
Ezt a viszonyulást elárulta az a közbiztonsági stratégia is, amelyet ezelőtt egy évvel közvitára bocsátott, és amely kiverte a biztosítékot nálunk is és másoknál is, aztán néhány hónap múlva vissza is vonták a belügyminisztérium honlapjáról. Ebben a dokumentumban egy az egyben le volt írva, hogy az erdélyi magyar közösség törekvései kockázatot jelentenek a közbiztonságra. Ha egy ilyen stratégiában ezt leírják, és a közvitára bocsátott változatban ez megjelenik, akkor az, amit én mondok, ezzel alátámasztható. Én ezt látom a legsúlyosabbnak, a legnehezebben megváltoztathatónak. És itt ismét a bizalomhoz térünk vissza: hogy a román állam kockázati tényezőnek tekinti a kisebbségeket, elsősorban a romániai magyar kisebbséget.
Transindex.ro
kérdezett: Kertész Melinda
Az RMDSZ elnökét a belpolitikában új erőre kapott és egyre erősebben érezhető magyarellenesség kapcsán kérdeztük.
Egyre gyakrabban nyújtanak be a parlamentben olyan tervezeteket, amelyeknek a címzettje burkoltan vagy kevésbé burkoltan a magyar közösség. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ezek a jogszabálytervezetek lassan nem magánakcióba menő törekvések: a román törvényhozók tucatjai írják alá ezeket.
Egyre gyakrabban születnek a magyar közösségi szimbólumok ellen bírósági határozatok, és amikor éppen nem az ingatlan-visszaszolgáltatást gátolják, akkor a székelyföldi elöljárók ellen az igazságszolgáltatás eszközeivel lépnek fel.
A december 1-jei kézdivásárhelyi történések azt mutatják, hogy a hatóságok – a hírszerzés, az ügyészség – attól sem riadnak vissza, hogy a show-műsor, a látványosság eszközét is bevessék. A parlament pulpitusától pedig legionárius költők sorait szavalják, a PNL egy legionárius nézeteket valló főpolgármester-jelölttel rukkolt elő – igaz, vissza is vonta, de ezzel az esetet nem tette meg nem történtté. Persze, mondhatnánk azt, hogy választási év van, azonban ezt a kisebbségellenes trendet jó ideje a mainstream politika sem „szégyelli” diskurzusába beépíteni. Az utóbbi időszakban szinte kivétel nélkül minden RMDSZ-rendezvényen elhangzik: megrendült a magyarok biztonságérzete. Az új kisebbségellenes hullámról, okairól és az elmozdulási lehetőségekről Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével beszélgettünk.
- Hogyan értelmezhető ez a hangulat a román állam viszonyulását tekintve: a román hatóságok az RMDSZ megerősödésétől tartanak, és erre érkezik a válasz, vagy ellenkezőleg, inkább az az oka a támadásoknak, hogy úgy érzik, megtehetik, mert meggyengült az érdekképviselet?
Kelemen Hunor: – Szerintem nem az a kérdés, hogy ők azt érzik, hogy meggyengült vagy megerősödött az RMDSZ, mert mindkét állításra lehet érveket találni: arra is, hogy erősebb, mint máskor, és arra is, hogy gyengébb. A 2012-es választások után 120 emberrel lett magasabb a parlament létszáma, ennek következtében az RMDSZ parlamenti súlya lecsökkent. Ez az egyik ok, a másik az, hogy nem vagyunk kormányon, s bár ez a saját döntésünk volt – de emiatt egyesek szemében gyengébbnek tűnhet az RMDSZ, de nem gyengébb.
Másrészt pedig az RMDSZ az összes támadást, amit az elmúlt 10 évben innen vagy onnan ellenünk intéztek, nemcsak, hogy túlélte, hanem bizonyos értelemben, azt gondolom, meg is erősödött.
Másrészt folyamatban van egy újratervezés, egy fiatalítás, nagyon sok új ember jön be, harmadrészt, a nemzetközi kapcsolatainkat újravettük, újragondoltuk és megerősítettük. Ez, azt gondolom, hogy az RMDSZ súlyát megemelte, erősebbé tette az RMDSZ-t, hogyha csak a washingtoni látogatásainkra és az azt követő történésekre gondolok, akkor az már elegendő érv lenne, de ez igaz akkor is, ha az európai, különböző szintű kapcsolatépítési próbálkozásainkat és eredményeinket nézzük a FUEN-en keresztül – hiszen a FUEN-ben alelnökünk van, ilyesmi nem volt az előző huszon-akárhány évben. Bár a polgári kezdeményezésünk a luxemburgi bíróságon várja a tárgyalást, mégiscsak fel tudtunk mutatni egy olyan szolidaritást az őshonos kisebbségek között, amelyre nem volt példa az elmúlt negyed században, illetve Brüsszelben különböző szinteken, parlamentben, bizottságokban folyamatosan jelen vagyunk az erdélyi magyar közösség problémáival, akár a visszaszolgáltatásról, akár a közösségi, kollektív jogokról, autonómiáról, nyelvhasználatról, oktatási problémákról beszélünk és vannak partnereink. Tehát nem ez az igazi kérdés.
Az igazi kérdés az, hogy Románia az Európai Uniós csatlakozást követően és azt követően, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal megerősödött a stratégiai partnersége, amit mi magunk támogattunk, mert úgy éreztük, és úgy érezzük, hogy biztonságpolitikai szempontokból még mindig az Egyesült Államok jelent garanciát arra, hogy ne sodródjon Románia az orosz érdekszféra irányába. De hát ez annyira megerősítette Romániát, hogy úgy gondolták egyesek, hogy ennek a partnerségnek az ernyője alatt megengedhetnek maguknak bármit. Én inkább ezt az értelmezést tartom helyesnek.
Fokozatosan próbálkoznak, újabb és újabb kísérletet tesznek arra, hogy visszavonják azokat a kisebbségi jogokat, amiket a román politikusok jelentős része engedménynek tekint. Nem szeretnék általánosítani, nem azt mondom, hogy a román politika összességében, de egy jelentős számú román politikus úgy gondolta, hogy engedményeket tettek a magyaroknak akkor, amikor a NATO-csatlakozás, az EU-csatlakozás előtt a kisebbségi és nyelvi jogok területén elfogadtak egyébként jó és fontos szabályokat. Úgy vélik, hogy most ezeket az engedményeket vissza lehet venni, mert nincs elvárás, kész, bejutottunk az elit klubba, az Észak-Atlanti Szövetségbe, az Európai Unióba, és ha már bent vagyok, szankció nem létezik az ejnye-bejnyén kívül, és megengedhetjük magunknak, hogy ezeket az engedményeket immár lenullázzuk.
Én inkább ezt az olvasatot tartom helyesnek, erre a konklúzióra jutottam, nem ebben az esztendőben, hanem tavaly-tavalyelőtt, ezt megfogalmaztam, és ezért is tartottam aggályosnak mindazt, ami történik. Az igazságszolgáltatás döntéseit beszélünk – és ez az egyik szelete a történetnek, beleértve a Mikó-ügyet, de beleértve a nemzeti kisebbségek szimbólumhasználatának tiltására vonatkozó bírósági döntéseket is – végrehajtják minden rendszerben. Egy politikus a bírósági döntésekkel egy rendszerben nem tud mit kezdeni.
Másrészt pedig a törvénykezdeményezések – akár egyéni, akár csoportos kezdeményezések – mindkét irányból jönnek: jön a liberálisoktól is és a szociáldemokratáktól is, ne legyünk naivak, ne gondoljuk azt, hogy egyik vagy másik helyen nagyobb empátiával figyelnek ránk. Esetleg vannak olyan politikusok, egyének mindkét pártban, akik nyitottabbak, de összességében, ha az összképet nézzük, akkor gond van. Nyilván, ilyen törvénytervezetekkel tele van a parlament, az összképpel van a baj.
Mert ha csak az ingatlanokkal lenne a probléma, ha csak a Mikó-ügy lett volna, akkor azt mondanánk, és mindenki így értelmezné Washingtontól Brüsszelig és Budapestig, hogy ez egy egyedi eset. Ha csak a nyelvi jogok esetében lett volna valami, vagy csak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tekintetében nem alkalmaznák a törvényt, de minden jól menne egyébként, akkor azt lehetne mondani, hogy ez egy egyedi eset, nézzük meg. Viszont itt az összkép romlott el, mert minden egyes területen látszik a visszarendeződés szándéka, illetve azok a kezdeményezések, amelyek arra vonatkoznak, hogy amit el lehetett az első húsz-egynéhány évben érni, azt most próbálják visszavenni.
Ezért mondom azt, hogy a erdélyi magyar embereknek a biztonságérzete rendül meg akkor, amikor az etnikai kérdésekről, az identitáshoz való jogról beszélünk egyrészt, másrészt pedig a kisebbség-többség viszonyt az a bizalmatlanság jellemzi, ami nem tesz jót hosszútávon sem a többségnek, sem a kisebbségnek. - A bizalom és a biztonság hiányára az RMDSZ egyre gyakrabban tesz utalást a kampányrendezvényein, a kampány kulcsszavaivá avanzsáltak. Miért fontosak ezek a kulcsszavak a szövetségnek? – Egy amerikai filozófus a bizalomra utal, amikor a sikeres társadalmakról beszél. Bizalomra épülnek a gazdasági értelemben vett sikeres társadalmak. Például Japán vagy Németország a bizalomra épül, és a bizalom határozza meg a társadalmon belüli viszonyokat. Minden olyan társadalom esetében, amely hosszútávon sikertelen, amely bizonytalan, ez arra a bizalomhiányra vezethető vissza, amely a társadalmat jellemzi, akár az egyének, akár kisebb-nagyobb csoportok között. Ha nincs bizalom, nem lehet egy társadalom sikeres, és a bizalom alapja a biztonság. De ez igaz az egyszerű emberi, baráti, családi kapcsolatokra is: amelyik nem bizalomra épül, az előbb-utóbb szétesik, megszűnik, nem fog működni. És ez igaz a táradalomra is, és ebből kell kiindulni.
Ezért mondom azt, hogy a többség-kisebbség viszony rendezése hosszútávon másképp nem képzelhető el, csak ha egymásban megbíznak. Akkor bíznak meg egymásban a románok és a magyarok, ha egy pillanatig sem érzik azt, hogy a másik el akar tőlük valamit venni. Sem Erdélyt, sem a boldogulásukat, sem a szabadságukat, és én azt gondolom, hogy ezt milliószor bebizonyítottuk, elmondtuk, de még mindig létezik ez a bizalmatlanság a többségi társadalom részéről.
Illetve ha a magyarok elhiszik, hogy a románok nem akarják asszimilálni őket, nem akarják az etnikai identitásuktól megfosztani, és erre, ugye, még nem kaptak elég garanciát, mert volt egy hosszú, több, mint negyven esztendős diktatúra, ami egészen határozottan arra törekedett, hogy a másságot megszüntesse, és egy homogén etnikai államot hozzon létre. Az elmúlt 25-26 esztendőben pedig volt példa arra, hogy elindultak a dolgok jó irányba, de megakadtak, és az emberek kollektív emlékezetében rögzült, hogy hányszor próbálkozott a román állam azzal, hogy az etnikai biztonságukat megkérdőjelezze.
Most nem abban az időszakban vagyunk, amikor a bizalom visszaállításának, megerősítésének kísérletét látnánk, hanem pont ellenkezőleg, a leépítését látjuk mindazon keresztül, ami körülöttünk, velünk történik néhány esztendeje.
- Nem hagyhatjuk ki a PNL legutóbbi próbálkozásait, amikor szélsőséges, nacionalista tömegeket akart a szavazótáborának részévé tenni. Ez a választási kampány számlájára írható csupán, vagy a választások után is folytatódhat ez a tendencia? A kampányfogáson túl komolyan gondolja ezt az irányt a Nemzeti Liberális Párt?
- Ma nem lehet jósolni, hogy a választások után mi lesz. Azt látni lehetett, hogy a szociáldemokrata párt néhány esztendővel ezelőtt a Nagyrománia Pártot integrálta. A PSD számos politikusa a PRM-ből jön, de a liberális pártban is megtalálhatóak ezek az emberek. A liberális párt teljesen tévesen arra a következtetésre jutott, hogy akkor veheti fel a versenyt a PSD-vel, ha ő maga is hasonló retorikát folytat. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy a volt demokrata pártban (PD, PDL) és a volt liberális pártban mindig voltak hasonló tendenciák a 90-es évek második felében és a 2000-es években is, de ezek soha nem voltak uralkodó eszmék. Volt arra példa, hogy a PSD a PRM-vel, az akkor még vezérként jelen levő Vadim Tudorral kötött megállapodást, abból egyértelműen látszik, hogy mire számítottak. Másrészt Traian Băsescu 2004-ben a Nagyrománia Párt szavazataival nyerte meg a választást, tehát azt láthatjuk, hogy mindkét oldalnak van kapcsolata a szélsőségesekkel.
A legnagyobb probléma akkor van, amikor ez a hangulat az egész pártot eluralja, és a liberálisok olyan politikusokat próbálnak bekebelezni, magukhoz vonzani, akik a két világháború közötti nagyon rossz ideológiai hagyományhoz, a legionárius hagyományokhoz nyúlnak, amely nemcsak kisebbségellenes, hanem antiszemita, szélsőséges, és minden benne van abból, ami tragédiához vezetett a múlt században. Ha ők ezzel a retorikával mennek tovább, akkor a választók 70%-a ezt fogja hallani, és ez előbb-utóbb visszhangra talál a társadalomban. Ez a legnagyobb kockázat.
Nagyon fontosnak tartom azt a döntést, hogy ők végül Marian Munteanuról lemondtak, és nem őt indítják főpolgármesternek Bukarestben, de nem elegendőnek. Ez ugyanis azt mutatja, hogy a párton belül vannak olyanok, nem is kevesen, akik el tudják képzelni, hogy a liberális párt ideig-óráig egy ilyen retorikát, ideológiát, attitűdöt a magáévá tegyen. Ezzel az a baj, hogy ha egyszer erre a pályára ráálltál, akkor nagyon nehéz erről leszállni. De azt, hogy ez az irány a választások után ki fog-e tartani, nem tudom megmondani, csak remélni tudom, és bízni abban, hogy nem.
- Milyen kiutat lát az RMDSZ ebből a fokozódó magyarellenes hangulatból?
– Az RMDSZ egyrészt fenntartja a párbeszédet azokkal a politikai szereplőkkel, akikkel érdemes, függetlenül attól, hogy melyik oldalon vannak, és nem engedi, hogy elszigeteljék: az elmúlt évtizedekben mindig volt erre kísérlet, szándék.
Másrészt figyel arra, hogy fenntartsa az erdélyi magyar közösségnek azt a fajta ébrenléti állapotát, ami szükséges ahhoz, hogy a közösségi szolidaritás megmaradjon. Mert azt látni kell, hogy ha a dolgok egy kicsit jó irányba kezdenek menni, akkor az emberek hajlamosak azt hinni, hogy most már baj nem történhet. És amikor a baj kezd megtörténni, még mindig nem hiszik el, csak akkor ébrednek fel, amikor tragédia van.
Amikor mi azt mondjuk, hogy rossz irányba megy az ország, azt nem azért mondjuk, hogy mi a sérelmeinket felsoroljuk. Azt akarjuk felmutatni mindenkinek, a románoknak, magyaroknak, és a nemzetközi partnereinknek is, hogy Románia tér le a jó útról, a jogállamiság útjáról. Ha megnézzük az árnyékjelentést, annyi példa van benne, hogy nem lehet azt állítani, hogy egy-két baleset történt az elmúlt öt-hat évben, azt lehet látni, hogy egy tudatos, vagy tudatosnak tűnő jogsértés-sorozat az, ami egy rossz összképpé összeállt.
- Az a tény, hogy a SRI egyre inkább jelen van a Székelyföldön, hogyan hat azokra a dolgokra, amelyek a többség-kisebbség viszonyát meghatározzák?
– Legalább két dolgot érdemes tisztán látni. Mi, akik Székelyföldön élünk, tapasztaljuk, érezzük, látjuk ezt. De az egész országban ez van egyébként, bár lehet, hogy a Székelyföldön inkább érezhető. Akár egy kis rendezvényen is egyértelmű, hogy ott vannak, lefilmeznek. Tudják a szervezők, tudjuk mi is, hogy ki az, aki nem a sajtónak, nem nekünk rögzíti, filmezi az eseményeket.
Másrészt, ha megnézzük a szolgálat költségvetését, és arányosan összehasonlítjuk a brit, a franciaországi vagy a németországi belügyi hírszerzés költségvetésével, akkor azt látjuk, hogy Romániában arányaiban nagyobb költségvetésről beszélhetünk. Ez azt mutatja, hogy nagyobb létszámmal, nagyobb figyelemmel próbálják ellenőrizni a társadalmat. Ezt nem lehet cáfolni.
A legnagyobb probléma az én megítélésemben az, hogy egyrészt az erdélyi magyar közösségnek ez a megerősített jelenlét is azt bizonyítja, hogy a román állam nem tekinti partnernek, hanem problémának, rizikófaktornak, kockázati tényezőnek tekinti, és folyamatosan az ellenőrzése alatt akarja tartani. De ugyanezt teszi a román társadalom tagjaival is. A román társadalom igazi nagy gondja az, hogy az állampolgárait az állam nem tekinti partnernek, hanem egy olyan entitásnak tekinti, amely ki kell szolgálja az államot, és az államnak cserébe nem kell neki semmit adnia. Az állam polgárait olyan bűnözőnek tartja, akiről meg van győződve, hogy hibázott, bűnt követett el, és még nem kapta el, de ez csak idő kérdése. A magyar közösségre nézve ez fokozottan érvényes, és ezt tartom a legnagyobb problémának.
Ezt a viszonyulást elárulta az a közbiztonsági stratégia is, amelyet ezelőtt egy évvel közvitára bocsátott, és amely kiverte a biztosítékot nálunk is és másoknál is, aztán néhány hónap múlva vissza is vonták a belügyminisztérium honlapjáról. Ebben a dokumentumban egy az egyben le volt írva, hogy az erdélyi magyar közösség törekvései kockázatot jelentenek a közbiztonságra. Ha egy ilyen stratégiában ezt leírják, és a közvitára bocsátott változatban ez megjelenik, akkor az, amit én mondok, ezzel alátámasztható. Én ezt látom a legsúlyosabbnak, a legnehezebben megváltoztathatónak. És itt ismét a bizalomhoz térünk vissza: hogy a román állam kockázati tényezőnek tekinti a kisebbségeket, elsősorban a romániai magyar kisebbséget.
Transindex.ro
2016. május 6.
Műemlékvédelemből: jeles
Az utóbbi napokban a Szabadság műemlékvédelemből jelesre vizsgázott. Hiszen a műemlékvédelem alapvető feladata a jó példákat bemutatni, népszerűsíteni, s ugyanakkor rámutatni a rossz példákra, felhívni rájuk a hatóságok figyelmét.
Öröm volt olvasni a május 3-i számban az Unió utcai Knoblauch–Nemes-házat bemutató, jól kiválasztott fényképekkel illusztrált írást. A belváros egy kis palotája megmenekül a pusztulástól. Magunk is megálltunk a védőháló alól mostanság kibontakozó homlokzat előtt, s örömmel konstatáltuk az épület szakszerű helyreállítását. Az udvarra is benéztünk, s – a függőfolyosót kivéve – mindent mintaszerűnek találtunk. Igaz, hogy a keskeny lépcsők nem éppen iskolai rendeltetésre predesztinálják az épületet, de Kolozsvárt napjainkban csak erre mutatkozik szükséglet. Erre még költ a város.
Sajnos a városvezetés éppenséggel nem tűnik ki a műemlékvédelemben. Ezt mi magunk is a „jó példától” három háznyira, a 16. sz. alatti Szombathelyi-háznál tapasztaltuk. S máris olvashatjuk a Szabadságban az illő elmarasztalást. A város egyik korjellemző belvárosi épülete végleges pusztulásra ítéltetett. A központtól távolibb utcákban a régi polgárházak, villák egész sora szenvedi el a homlokzat teljes átalakítását. Szigetelés címén lekaparják a múlt századfordulós vakolatdíszítési elemeket, s jön a polisztirén szigetelő réteg, amit sima vakolattal borítanak. Így az épület elveszti minden jellegzetességét. A belváros szívében eddig még nem volt erre példa. De ha a városvezetés ezt az első esetet elnézi, várhatjuk, hogy rendre eluralkodik a házak „rendbetételénél”. S hány ház szorulna sürgős javításra!
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)
Az utóbbi napokban a Szabadság műemlékvédelemből jelesre vizsgázott. Hiszen a műemlékvédelem alapvető feladata a jó példákat bemutatni, népszerűsíteni, s ugyanakkor rámutatni a rossz példákra, felhívni rájuk a hatóságok figyelmét.
Öröm volt olvasni a május 3-i számban az Unió utcai Knoblauch–Nemes-házat bemutató, jól kiválasztott fényképekkel illusztrált írást. A belváros egy kis palotája megmenekül a pusztulástól. Magunk is megálltunk a védőháló alól mostanság kibontakozó homlokzat előtt, s örömmel konstatáltuk az épület szakszerű helyreállítását. Az udvarra is benéztünk, s – a függőfolyosót kivéve – mindent mintaszerűnek találtunk. Igaz, hogy a keskeny lépcsők nem éppen iskolai rendeltetésre predesztinálják az épületet, de Kolozsvárt napjainkban csak erre mutatkozik szükséglet. Erre még költ a város.
Sajnos a városvezetés éppenséggel nem tűnik ki a műemlékvédelemben. Ezt mi magunk is a „jó példától” három háznyira, a 16. sz. alatti Szombathelyi-háznál tapasztaltuk. S máris olvashatjuk a Szabadságban az illő elmarasztalást. A város egyik korjellemző belvárosi épülete végleges pusztulásra ítéltetett. A központtól távolibb utcákban a régi polgárházak, villák egész sora szenvedi el a homlokzat teljes átalakítását. Szigetelés címén lekaparják a múlt századfordulós vakolatdíszítési elemeket, s jön a polisztirén szigetelő réteg, amit sima vakolattal borítanak. Így az épület elveszti minden jellegzetességét. A belváros szívében eddig még nem volt erre példa. De ha a városvezetés ezt az első esetet elnézi, várhatjuk, hogy rendre eluralkodik a házak „rendbetételénél”. S hány ház szorulna sürgős javításra!
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)
2016. május 6.
Apróka eszponka
Inspekció
Vannak barátaim, akikkel ha csak tehetjük, találkozunk. Általában kétévente.
Május volt épp, szóltak, hogy jönnének.
– Ide Moldvába? – kérdeztem enyhén csodálkozva.
– Hova, ha Te ott vagy? – jött a válasz.
Péntek volt, koradélután, amikor megérkeztek. Annyira, de annyira örvendtem jöttüknek! Hamar telt az idő, nekem még volt egy tanórám az iskolában.
– Leviszlek autóval – mondta a barátnőm.
– Ne viccelj, tíz perc lábon…
De legalább beszélgettünk azalatt is. Behúzott a fekete Škoda Octaviajával az iskola elé az üres parkolóba, még egy kicsit nevetgéltünk, közben csengett a telefonja, intettem, hogy vegye fel bátran, úgyis mennem kell, puszit nyomtam az arcára, s kiszálltam az autóból.
A takarítónőt az ajtóban találtam. Egyik kezében a seprű, félig felemelve a levegőbe, a másikban a lapát, szinte az arca elé tartva. Érdekes látványát csak a mozdulatlansága tetőzte.
A beszélgetésünk román nyelven zajlott.
– Jó napot! – köszöntem.
– Jó napot! De hát ilyenkor inspekcióba jönni. Hát nincs benn senki vagy csak két tanár még. Szegény feje, szegény feje…Mi lesz most?
– Semmi, fogadják! – mondom, s lépnék tovább, de nem enged.
– De mivel kínáljuk meg?
– Én nem tudom, de ha segíthetek valamit, szóljon.
– De mi lesz most?
Látom, hogy sűrűn pillogtat a parkolóban telefonáló barátnőm fele. Nagykésőre elér hozzám is a félreértése.
– Ő nem inspektor, a barátnőm.
– De hát temesvári az autó jelzése.
– Igen, a temesvári barátnőm.
Keresztet vet, hármat. A színe visszatér az arcába, engem is elenged. Én még intek egyet, s nevetek is közben.
(2016 májusa)
A valódi inspektor
Bukarestből jön, onnan legfelülről. Meglepve tapasztalom, hogy ismerem, amikor az iskola folyosóján szembe megyek vele, hogy fogadjam. Végigüli az óráimat az apró kis termemben. Szól, hogy a szünetben találkozna az igazgatóval. Keressük egyszer, kétszer, de nincs bent. Aztán letelik az utolsó óra is, kint nagyon hideg eső esik. Ő ragaszkodik az iskolaigazgató megismeréséhez. De nem tudják előkeríteni.
Én sem látom értelmét ott álldogálni, nagyon fázok, s csábít az otthon hagyott nagy fazék gőzölgő galuska.
– Inkább menjünk! – javaslom.
Megegyeznénk, bár megjegyzi, hogy soha nem történt meg vele, hogy egy iskolában úgy vegyen részt óralátogatáson, hogy az igazgató ne tisztelje meg a jelenlétével. Nincs a beszédében semmi fennhéjázó, semmi sértő. Egyszerű tényközlés.
– S hogy menjünk, lábon? – kérdezem fáradt szórakozottságomban.
Kint nagyon hideg eső esik, a szél is fúj...
– Lábon! – érkezik a válasz.
És indulunk. Az akkor járda nélküli út hossza tízperces volt. Teljesen eláztunk, csonttá fagytunk. A sofőr, aki nálunk otthon, a Magyar Házban várta, hogy hívjuk, ha értünk kell jöjjön, majd kiejtette a kezéből a kávéscsészét, amikor meglátott minket beesni az ajtón. Mert nem volt ott nagy udvariassági sorrend, aki érte, lépett befele az ajtón, hogy melegbe érjen.
– Egy életre megtanultam, hogy mit jelent az, hogy lábon! – nevetett a valódi tanfelügyelőnő, onnan legfelülről, egyenesen Bukarestből.
(2016 májusa)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)
Inspekció
Vannak barátaim, akikkel ha csak tehetjük, találkozunk. Általában kétévente.
Május volt épp, szóltak, hogy jönnének.
– Ide Moldvába? – kérdeztem enyhén csodálkozva.
– Hova, ha Te ott vagy? – jött a válasz.
Péntek volt, koradélután, amikor megérkeztek. Annyira, de annyira örvendtem jöttüknek! Hamar telt az idő, nekem még volt egy tanórám az iskolában.
– Leviszlek autóval – mondta a barátnőm.
– Ne viccelj, tíz perc lábon…
De legalább beszélgettünk azalatt is. Behúzott a fekete Škoda Octaviajával az iskola elé az üres parkolóba, még egy kicsit nevetgéltünk, közben csengett a telefonja, intettem, hogy vegye fel bátran, úgyis mennem kell, puszit nyomtam az arcára, s kiszálltam az autóból.
A takarítónőt az ajtóban találtam. Egyik kezében a seprű, félig felemelve a levegőbe, a másikban a lapát, szinte az arca elé tartva. Érdekes látványát csak a mozdulatlansága tetőzte.
A beszélgetésünk román nyelven zajlott.
– Jó napot! – köszöntem.
– Jó napot! De hát ilyenkor inspekcióba jönni. Hát nincs benn senki vagy csak két tanár még. Szegény feje, szegény feje…Mi lesz most?
– Semmi, fogadják! – mondom, s lépnék tovább, de nem enged.
– De mivel kínáljuk meg?
– Én nem tudom, de ha segíthetek valamit, szóljon.
– De mi lesz most?
Látom, hogy sűrűn pillogtat a parkolóban telefonáló barátnőm fele. Nagykésőre elér hozzám is a félreértése.
– Ő nem inspektor, a barátnőm.
– De hát temesvári az autó jelzése.
– Igen, a temesvári barátnőm.
Keresztet vet, hármat. A színe visszatér az arcába, engem is elenged. Én még intek egyet, s nevetek is közben.
(2016 májusa)
A valódi inspektor
Bukarestből jön, onnan legfelülről. Meglepve tapasztalom, hogy ismerem, amikor az iskola folyosóján szembe megyek vele, hogy fogadjam. Végigüli az óráimat az apró kis termemben. Szól, hogy a szünetben találkozna az igazgatóval. Keressük egyszer, kétszer, de nincs bent. Aztán letelik az utolsó óra is, kint nagyon hideg eső esik. Ő ragaszkodik az iskolaigazgató megismeréséhez. De nem tudják előkeríteni.
Én sem látom értelmét ott álldogálni, nagyon fázok, s csábít az otthon hagyott nagy fazék gőzölgő galuska.
– Inkább menjünk! – javaslom.
Megegyeznénk, bár megjegyzi, hogy soha nem történt meg vele, hogy egy iskolában úgy vegyen részt óralátogatáson, hogy az igazgató ne tisztelje meg a jelenlétével. Nincs a beszédében semmi fennhéjázó, semmi sértő. Egyszerű tényközlés.
– S hogy menjünk, lábon? – kérdezem fáradt szórakozottságomban.
Kint nagyon hideg eső esik, a szél is fúj...
– Lábon! – érkezik a válasz.
És indulunk. Az akkor járda nélküli út hossza tízperces volt. Teljesen eláztunk, csonttá fagytunk. A sofőr, aki nálunk otthon, a Magyar Házban várta, hogy hívjuk, ha értünk kell jöjjön, majd kiejtette a kezéből a kávéscsészét, amikor meglátott minket beesni az ajtón. Mert nem volt ott nagy udvariassági sorrend, aki érte, lépett befele az ajtón, hogy melegbe érjen.
– Egy életre megtanultam, hogy mit jelent az, hogy lábon! – nevetett a valódi tanfelügyelőnő, onnan legfelülről, egyenesen Bukarestből.
(2016 májusa)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)
2016. május 6.
Rossz reklám
Rögtön két, az Egyesült Államok külügyminisztériuma által kevesebb mint egy hónapja kiadott, a romániai emberi jogi visszásságokat felsoroló jelentésben megemlített negatívumot is megismételt a román igazságszolgáltatás, amikor a nagyváradi bíróság reklámzászlónak minősítette a Partium zászlaját, amelyet Tőkés László EP-képviselő tűzött ki irodájára.
A dokumentum ugyanis felrója a magyar közösséggel szembeni jogcsorbító román hatósági fellépéseket, így a nemzeti jelképek üldözését is, másrészt pedig – igaz, a korrupciós ügyek kapcsán, de a megállapítás minden témára érvényes – sérelmezi, hogy nem egységes a bírósági gyakorlat, így aztán ugyanolyan ügyekben gyakran szögesen ellentétes ítéletek születnek a bíróságokon.
A Maros megyei törvényszék ugyanis még az év elején jogerősen kimondta, hogy a székely zászló nem tekinthető reklámzászlónak, márpedig a Partium zászlaját ugyanolyan körülmények között fogadták el és tűzték ki, mint a kék-arany lobogót, tehát nemigen eshet más elbírálás alá. Legalábbis józan ésszel gondolkodva.
Más kérdés, hogy a Partium zászlaja – bár több száz éves leírás alapján készült el – fiatalabb, így kevésbé ismert és beágyazott, mint a székely lobogó. Ráadásul a partiumi közösség regionális öntudata sem annyira kiforrott, mint a székelyeké, lévén hogy a régió csupán a Magyarország török megszállása által eredményezett szükségszerűség nyomán jött létre, határai képlékenyek voltak, és a törökök kiűzése után a trianoni diktátumig nem is létezett, hiszen helyreállt Magyarország területi egysége.
Idővel eldől, fogékonyak-e a Partiumban élő polgárok az önálló regionális szerveződésre és szimbólumrendszerre, bár megtörténhet, hogy éppen a román hatóságok régiós jelképek elleni hadjárata hívja fel még jobban a figyelmet a központosító törekvésekkel kapcsolatos visszásságokra. Akárhogyan is alakul, egy dolog bizonyos: annak fényében, hogy az ország nyugati partnerei a jelek szerint az ilyen ügyekre is odafigyelnek – bár a jelzett problémák orvoslásának számonkérési mechanizmusa nem igazán egyértelmű –, minden ilyen bírósági döntés nagyon rossz reklám a román igazságszolgáltatás, a romániai jogállamiság számára.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Rögtön két, az Egyesült Államok külügyminisztériuma által kevesebb mint egy hónapja kiadott, a romániai emberi jogi visszásságokat felsoroló jelentésben megemlített negatívumot is megismételt a román igazságszolgáltatás, amikor a nagyváradi bíróság reklámzászlónak minősítette a Partium zászlaját, amelyet Tőkés László EP-képviselő tűzött ki irodájára.
A dokumentum ugyanis felrója a magyar közösséggel szembeni jogcsorbító román hatósági fellépéseket, így a nemzeti jelképek üldözését is, másrészt pedig – igaz, a korrupciós ügyek kapcsán, de a megállapítás minden témára érvényes – sérelmezi, hogy nem egységes a bírósági gyakorlat, így aztán ugyanolyan ügyekben gyakran szögesen ellentétes ítéletek születnek a bíróságokon.
A Maros megyei törvényszék ugyanis még az év elején jogerősen kimondta, hogy a székely zászló nem tekinthető reklámzászlónak, márpedig a Partium zászlaját ugyanolyan körülmények között fogadták el és tűzték ki, mint a kék-arany lobogót, tehát nemigen eshet más elbírálás alá. Legalábbis józan ésszel gondolkodva.
Más kérdés, hogy a Partium zászlaja – bár több száz éves leírás alapján készült el – fiatalabb, így kevésbé ismert és beágyazott, mint a székely lobogó. Ráadásul a partiumi közösség regionális öntudata sem annyira kiforrott, mint a székelyeké, lévén hogy a régió csupán a Magyarország török megszállása által eredményezett szükségszerűség nyomán jött létre, határai képlékenyek voltak, és a törökök kiűzése után a trianoni diktátumig nem is létezett, hiszen helyreállt Magyarország területi egysége.
Idővel eldől, fogékonyak-e a Partiumban élő polgárok az önálló regionális szerveződésre és szimbólumrendszerre, bár megtörténhet, hogy éppen a román hatóságok régiós jelképek elleni hadjárata hívja fel még jobban a figyelmet a központosító törekvésekkel kapcsolatos visszásságokra. Akárhogyan is alakul, egy dolog bizonyos: annak fényében, hogy az ország nyugati partnerei a jelek szerint az ilyen ügyekre is odafigyelnek – bár a jelzett problémák orvoslásának számonkérési mechanizmusa nem igazán egyértelmű –, minden ilyen bírósági döntés nagyon rossz reklám a román igazságszolgáltatás, a romániai jogállamiság számára.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 6.
Hogyan cselezte ki a román hatalom a Mikó visszaszolgáltatását?
kérdezett: Kertész Melinda
A Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása a törvényértelmezések útvesztője miatt eddig meghiúsult. Veress Emőd ügyvéd elmondja, hogy miért.
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásának ügye nemrég visszakerült a restitúciós bizottság elé. Ennek előzménye, hogy a ploiesti-i büntetőbíróság határozatában elismerte, hogy nem áll hatáskörében a tulajdonjog megállapítása, így a kollégium akár a református egyházé is lehet. Emiatt a bírósági döntésben szereplő megjegyzés miatt a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága azt a választ adta a hozzá forduló Erdélyi Református Egyházkerületnek, hogy az ügy rendezése érdekében nem merített ki minden jogi lehetőséget Romániában. Így az EREK ismét a restitúciós bizottsághoz fordult. A Mikó ügyét Veress Emőd ügyvéd képviselte a két héttel ezelőtt lezajlott meghallgatáson. Az ügyvédet arról kérdeztük, hogy mért volt fordulópont a restitúciós folyamatban a Mikó ügye, milyen jogértelmezés vezetett a református egyház számára kedvezőtlen döntéshez, és ez a fajta jogértelmezés hogyan befolyásolja a teljes visszaszolgáltatási folyamatot.
- Két héttel ezelőtt a történelmi magyar egyházak bemutatták az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamatot ismertető, úgynevezett Fehér Könyvet, amelyben egyebek mellett a Mikó ügyét is ismertették. Milyen célból készült el ez a kiadvány?
- Veress Emőd: Az egyházi ingatlanrendezés folyamatában eddig nem készült olyan összefoglaló kiadvány, amelyből kiderülne, hogyan is állunk. Sem a pozitív fejleményeket, sem a negatívakat, sem a felmerülő, megoldandó problémákat nem összesítette senki. A most elkészült kiadvány ezt a mérleget angol nyelven tartalmazza, éppen azért, hogy olyan rétegeket is tájékoztatni tudjunk az ingatlanrestitúció állásáról, amelyek egyébként nem részesülnek részletes és pontos informálásban. Míg az erdélyi közönség a sajtó révén vagy nagyon sok egyéb csatornán keresztül azért értesül a restitúciós ügyekről, addig a diplomáciai testület tagjai vagy külföldi szakértők már kevésbé jutnak hozzá ezekhez az információkhoz.
- A restitúció akadozik, sőt, lassan az is elmondható, hogy le is állt. Milyen akadályokkal szembesülnek az egyházak a restitúciós procedúra során?
- A restitúció kérdéskörével nagyon sok probléma van. Létezik egyfelől a megengedő, korrekt, összehasonlító jogi szempontból is akár példamutatónak tekinthető, nehezen megszületett jogszabály. Másfelől a jogszabály alkalmazása mindig is nehézkes volt, számos gond merült fel a gyakorlatban. Már első pillanatoktól kezdve alapvető probléma volt, hogy a visszaszolgáltatott ingatlanokat sokszor csak peres úton adták át, a törvényes szabályok automatikus alkalmazása helyett. Ebben a problémakörben újabb fordulópontot jelentett a Mikó-ügy, ugyanis ebben az ügyben a büntetőbíróság értelmezni próbált egy nagyon komoly, összetett polgárjogi kérdést, mégpedig azt, hogy a különféle egyházi szervezetek nevére telekkönyvezett ingatlanokat ma az egyház visszakérheti-e vagy sem, tekintettel arra, hogy ezek az egyházi szervezetek tulajdonképpen az államosítás következtében megszűntek. Noha ezek az egyházi szervezetek már abban a formában, ahogy valamikor léteztek és működtek, nincsenek meg, viszont megvan a megfelelő fölérendelt egyházi szervezet, amelynek tulajdonosként való elismerése korábban nem jelentett problémát. Mindig megállapították, hogy létezik jogfolytonosság. A Mikó-ügy büntetőbírósági megközelítése következtében felmerült, hogy ez így mégsincs rendben, tehát nincs jogfolytonosság, legalábbis az elsőfokú büntetőbírósági határozat szerint. Ezt az alapfokú határozatot végül is másodfokon megváltoztattak, és azt mondták, hogy a büntetőbíróság nem jogosult ezeket a tulajdonjogi problémákat tisztázni. Viszont ennek ellenére az egész restitúciós gyakorlat megváltozott.
Megváltozott olyan szempontból, hogy a restitúciós bizottság a különböző ingatlanokra vonatkozó határozataiban elkezdte visszautasítani ezeket a kéréseket, azzal az indokkal, hogy az a korábbi egyházi struktúra ma már nem létezik, és az egyházak nem bizonyítják a jogfolytonosságot. Ez ismétlődő és alapvető visszautasítási indokká vált. A Mikó-ügyben kimondott határozat után a restitúciós folyamat irányt váltott, olyannyira, hogy ma már ezek a típusú döntések számítanak mindennaposnak. Ez az értelmezés nem helyes. Hogy miért nem helyes, annak nagyon sok oka van.
- Melyek ezek az okok?
- Ahhoz, hogy megnyugtató választ kapjunk erre az egész kérdéskörre, több szempontot kellett elemezni. Elsősorban elemezni kellett ezeknek az egyházi intézményeknek, iskoláknak, öregotthonoknak, bentlakásoknak, könyvtáraknak vagy egyéb intézményeknek a pontos egyházjogi státusát. Ez az egyik nézőpont. A vizsgálatok következtében mind a református, mind a római katolikus egyház esetében arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy ezek az intézmények az egyház szerves részét képezik, az egyházhoz tartozó struktúrák, és egyházi felügyelet alatt működtek. Ezen egyházi kontroll keretei között rendelkezhettek némi autonómiával, – mondjuk egy iskolának volt bizonyos kérdésekben önálló döntési jogköre – de ezek soha nem voltak az egyháztól elkülönülő intézmények. A református egyház estében még jogi személyiségről sem beszélhetünk, hiszen ezeket az egyház rendszeréhez tartozó belső testületként kezelték, és nem volt olyan állami vagy egyházi szabályzás, amely saját jogi személyiséget biztosított volna ezeknek az intézményeknek. Ezek vallási vagy világi célokat ellátó szervezetek voltak, és soha fel sem merült, hogy ezeknek valamilyen elkülönült, önálló, az egyházi szervezettől idegen jellegük lenne. Ez az egyházjogi megközelítés.
A másik megközelítés, amit szintén vizsgálni kellett, az a telekkönyvezés pillanatában hatályos jognak a kérdése. Mivel a 19. század végén, a 20. század elején megszületett telekkönyvi bejegyzésekről van szó, meg kellett nézzük az akkor hatályos magyar jognak a válaszait, és meglepődéssel tapasztaltuk, hogy az egyházi tulajdonjog kérdése éppen a református iskolák kapcsán merült fel. Az akkori magyar állam, bármiféle érdekeltségtől mentesen, arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyház a tulajdonos. Egy 1911-es keltezésű, a magyar igazságügyi minisztérium által kiadott hivatalos dokumentumban az áll, hogy a telekkönyvezésben szereplő megnevezés tulajdonképpen az ingatlannak a rendeltetését rögzíti.
A dokumentum emellett azt is kimondta, hogy ha a bejegyzésből világosan kiderül, hogy az az iskola melyik egyházhoz tartozik, akkor annak az egyháznak a tulajdonjoga semmilyen szempontból nincs veszélyeztetve. Tehát a 20. század elején sem merült fel, mint probléma, hogy az egyház tulajdonos vagy nem, minden jel arra mutat, hogy az akkori jogrendszer egyértelműen elismerte az egyház tulajdonjogát. - Hogyan viszonyul a román állam ehhez a jogértelmezéshez?
- A román állam viszonyulásának alakulása időben változott, ez a harmadik kérdés. Az első világháborút lezáró szerződések után a román államnak semmilyen problémája nem volt az iskolák tulajdonjogának elismerését illetően. Ez több szempontból vizsgálható. Azonosítottunk egy olyan ügyet, amely egy református iskola kapcsán a két világháború közötti periódusban zajlott. A szászvárosi református kollégiumról van szó, amelynek az épületében az állam román tannyelvű iskolát szervezett, és a református egyház tulajdonjogi igénnyel lépett fel. Ebből keletkezett egy per, viszont a perben a román állam és a református egyház megállapodtak a per lezárásáról, mégpedig úgy, hogy a református egyháztól a román állam megvásárolta az ingatlant, elismerve eladóként a református egyházkerületet. Ebben a telekkönyvben is a Szászvárosi Református Kollégium, nem pedig a református egyház szerepelt, mégis a tulajdonszerzésre az államnak alkalmas volt az Erdélyi Református Egyházkerülettel szerződést kötnie.
A két világháború közötti periódusban még egy nagyon fontos referenciapontunk van, amelyet a román államnak a magánoktatásról szóló 1925-ös törvénye teremtett meg. Fontos, mert ez a törvény nem ad ezeknek az iskoláknak az alapítótól és a fenntartótól elkülönülő jogi személyiséget. Kimondja, hogy ki hozhat létre magánoktatási intézményt, és gyakorlatilag itt a jogi személy, amely az egyházkerület, létrehozhatott és fenntarthatott magán oktatási intézményeket. Viszont magának az oktatási intézménynek nem volt a két világháború között hatályos román jog alapján saját elkülönült jogi személyisége, amely az egyháztól különválasztaná, és külön vagyonjogi entitásként jelenítené meg. Ez jelenik meg egyébként az akkori tanügyminisztérium által kiadott működési engedélyekben is, hiszen ezeknek az iskoláknak működési engedélyeket adtak ki, és például a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium esetében világosan szerepel, hogy az iskola tulajdonosa az Erdélyi Református Egyházkerület. Tehát az állam többszörösen, jogszabályok, engedélyek útján elismeri az egyház tulajdonjogát. A román állam későbbi viszonyulása szempontjából is nagyon fontos, hogy az oktatás és annak tartalma fölött teljes kontrollt szerezni kívánó kommunista diktatúra az adott egyházzal szemben foganatosította az államosítást. Ha az egyház megfelelt a tulajdonjog elvonására, a jogban érvényesülő szimmetria alapelve szerint a tulajdonjog visszaszolgáltatására is meg kell, hogy feleljen.
A román állam a rendszerváltás után, a Mikó-ügy előtti időszakban a tulajdonjogi kérdéseket megfelelően kezelte. Megszülettek azok a döntések, amelyek esetében a restitúciós bizottság az egyházak tulajdonjogát elismerte.
Azt is fontos elmondani, hogy ez a telekkönyvezési procedúra nem a római katolikus vagy a református egyházak sajátossága. Ha megvizsgálja valaki Erdélyben az ugyanebben a periódusban telekkönyvezett görög katolikus vagy ortodox ingatlanokat, hasonló típusú telekkönyvi bejegyzéseket fog találni. Ez azért van így, mert ezek az épületek számos esetben az egyház javára történt közadakozásból épültek, az egyház a hívekre támaszkodva hozta létre és működtette az oktatási, szociális vagy egyéb intézményeit. A közadakozás során begyűjtött pénzt tulajdonképpen csak a kijelölt célra lehetett fordítani, és ez a típusú telekkönyvezés azt szolgálta, hogy akár a tulajdonos egyházzal szemben is rögzítse, hogy kizárólag mire szabad azt az ingatlant használni. Ha az került be egy telekkönyvbe, hogy az épület az református kollégium, akkor ebből az következett, hogy csak a kollégiumi oktatás céljaira lehet használni, és nem lehet az ingatlan rendeltetését eltéríteni más célra. Noha az egyház a tulajdonos, nem bír teljes döntési szabadsággal, mert annak az ingatlannak a rendeltetése, célja rögzítve van a telekkönyvben.
Ezen érvrendszer keretében azt is nagyon fontos megjegyezni, hogy ezek az intézmények miért nem léteznek ma is. Azért nincsenek meg ma is, mert a kommunista diktatúra intézkedései következtében megszűntek. Itt nem arról van szó, hogy az egyház önkéntesen visszalépett volna valamilyen feladatától és rábízta volna az államra e feladatok ellátását, hanem arról, hogy diktatórikus, önkényuralmi eszközökkel ezeket a iskolákat vagy egyéb intézményeket megszüntették.
Első pillanattól kezdve kiálltunk emellett az álláspontunk mellett, és amellett is, hogy a Mikó-ügyben a büntetőbíróság nem rendelkezik hatáskörrel a tulajdonjog megállapítására. A büntetőbíróság erre a végén rá is jött, de úgy gondolta, hogy az eljárás a Mikó-ügyben mégsem volt jogszerű. Az Erdélyi Református Egyházkerület szerint a büntetőjogi döntések nem voltak törvényesek. Sajnos a restitúciós bizottság egykori tagjait véglegesen elítélték. Nagyon korlátozottak az eszközök arra, hogy ezen változtatni lehessen. Viszont a tulajdonjogi kérdést most újra tisztázni lehet, jelenleg a Mikó-ügyet a restitúciós bizottság vizsgálja, negatív döntés esetén pedig bírósághoz lehet fordulni. Ha ez a kérdés polgári úton megfelelően tisztázódik, talán a büntetőügyben is lesz lehetőség a perújrafelvételre.
- Hogy zajlott a restitúciós bizottságnál a meghallgatás?
- A restitúciós bizottság ülésén gyakorlatilag az történt, hogy meghallgatták az álláspontunkat, részletesen elmondtuk, hogy miért nem kérdőjelezi meg az egyház tulajdonjogát az adott telekkönyvi bejegyzés. Részletesen ismertettük jogi érveinket. A döntést elhalasztották, mert valószínűleg meg szeretnék ismerni az általunk elmondott érveknek a súlyát, és csak ezt követően döntenek. Annak függvényében, hogy mi lesz ez a döntés, az egyház meg fogja fontolni, hogy mit lép. Ha negatív döntés születik – amire van esély – akkor közigazgatási perben lehetőség van a bíróság előtt is fenntartani és megvédeni az álláspontunkat. Arra, hogy a restitúciós bizottság mikor hoz döntést, nincs határidő, de szerintem a közeljövőben döntés fog születni, hiszen a bizottság rendelkezésére áll minden információ, ami a döntéshez szükséges.
- A Batthyáneum ügyében nemrég elhalasztották a döntést, és a közvélemény egy része a perben részvevő kulturális tárcának a visszaéléseként értelmezte ezt. Mennyire tekinthető tényleges visszaélésnek a kormány részéről?
- Önmagában véve sem pozitív, sem negatív tartalma nincs annak, hogy elhalasztották az ítélethirdetést. Ez mindössze procedurális tény. A Batthyáneum esetében ugyanaz a típusú probléma merül fel, mint a Székely Mikó Kollégium esetében. A telekkönyvi bejegyzés ott a római katolikus csillagvizsgáló és könyvtár nevére szól, és pontosan azt mondta ki – tévesen - a restitúciós bizottság, hogy a római katolikus egyház nem jogosult a visszaigénylésre.
De a római katolikus egyház esetében a kánonjog világosan leírja, hogy ha egy egyházi struktúra megszűnik, akkor a vagyonát a fölérendelt egyházi struktúra veszi át. Ha az államosítás megszüntette a Batthyáneumot, akkor a fölérendelt egyházi szervezeti struktúra, jelen esetben a római katolikus érsekség igenis jogosult a restitúcióra. A kánonjog rendelkezéseit a román állami jog is elismeri.
Vagyis el kellene ismernie, ha jóhiszeműen közelítené meg a kérdést. Viszont a törvény végrehajtása során most már a restitúció megakadályozására alkalmas kiskapuként kezelnek egy sajátos telekkönyvezési módot.
A restitúciós jogszabályok értelmezésének szerintem egyetlenegy alapelven kellene nyugodnia, mégpedig a jogszabály reparatív, kárpótló jellegén. Valamennyi restitúcióról szóló jogszabály kifejezetten rögzíti, hogy az államosítás visszaélés volt, és ez az értelmezésnek az irányát is meg kellene, hogy szabja. Ha restitúciós szabályozást értelmezünk, akkor szerintem annak a javára kell értelmezni, akivel szemben az állam valamikor elkövetett egy törvénytelenséget és most próbálja azt kiigazítani. Jelenleg a restitúciós folyamat megtorpant. Reméljük, hogy sikerül a felmerült problémákat megfelelően tisztázni ,és sikerül az egyházi ingatlanrendezés folyamatát felgyorsítani. De nagyon sok, túl sok a valódi, erős jogállamokat nem jellemző bizonytalanság.
Transindex.ro
kérdezett: Kertész Melinda
A Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása a törvényértelmezések útvesztője miatt eddig meghiúsult. Veress Emőd ügyvéd elmondja, hogy miért.
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásának ügye nemrég visszakerült a restitúciós bizottság elé. Ennek előzménye, hogy a ploiesti-i büntetőbíróság határozatában elismerte, hogy nem áll hatáskörében a tulajdonjog megállapítása, így a kollégium akár a református egyházé is lehet. Emiatt a bírósági döntésben szereplő megjegyzés miatt a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága azt a választ adta a hozzá forduló Erdélyi Református Egyházkerületnek, hogy az ügy rendezése érdekében nem merített ki minden jogi lehetőséget Romániában. Így az EREK ismét a restitúciós bizottsághoz fordult. A Mikó ügyét Veress Emőd ügyvéd képviselte a két héttel ezelőtt lezajlott meghallgatáson. Az ügyvédet arról kérdeztük, hogy mért volt fordulópont a restitúciós folyamatban a Mikó ügye, milyen jogértelmezés vezetett a református egyház számára kedvezőtlen döntéshez, és ez a fajta jogértelmezés hogyan befolyásolja a teljes visszaszolgáltatási folyamatot.
- Két héttel ezelőtt a történelmi magyar egyházak bemutatták az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamatot ismertető, úgynevezett Fehér Könyvet, amelyben egyebek mellett a Mikó ügyét is ismertették. Milyen célból készült el ez a kiadvány?
- Veress Emőd: Az egyházi ingatlanrendezés folyamatában eddig nem készült olyan összefoglaló kiadvány, amelyből kiderülne, hogyan is állunk. Sem a pozitív fejleményeket, sem a negatívakat, sem a felmerülő, megoldandó problémákat nem összesítette senki. A most elkészült kiadvány ezt a mérleget angol nyelven tartalmazza, éppen azért, hogy olyan rétegeket is tájékoztatni tudjunk az ingatlanrestitúció állásáról, amelyek egyébként nem részesülnek részletes és pontos informálásban. Míg az erdélyi közönség a sajtó révén vagy nagyon sok egyéb csatornán keresztül azért értesül a restitúciós ügyekről, addig a diplomáciai testület tagjai vagy külföldi szakértők már kevésbé jutnak hozzá ezekhez az információkhoz.
- A restitúció akadozik, sőt, lassan az is elmondható, hogy le is állt. Milyen akadályokkal szembesülnek az egyházak a restitúciós procedúra során?
- A restitúció kérdéskörével nagyon sok probléma van. Létezik egyfelől a megengedő, korrekt, összehasonlító jogi szempontból is akár példamutatónak tekinthető, nehezen megszületett jogszabály. Másfelől a jogszabály alkalmazása mindig is nehézkes volt, számos gond merült fel a gyakorlatban. Már első pillanatoktól kezdve alapvető probléma volt, hogy a visszaszolgáltatott ingatlanokat sokszor csak peres úton adták át, a törvényes szabályok automatikus alkalmazása helyett. Ebben a problémakörben újabb fordulópontot jelentett a Mikó-ügy, ugyanis ebben az ügyben a büntetőbíróság értelmezni próbált egy nagyon komoly, összetett polgárjogi kérdést, mégpedig azt, hogy a különféle egyházi szervezetek nevére telekkönyvezett ingatlanokat ma az egyház visszakérheti-e vagy sem, tekintettel arra, hogy ezek az egyházi szervezetek tulajdonképpen az államosítás következtében megszűntek. Noha ezek az egyházi szervezetek már abban a formában, ahogy valamikor léteztek és működtek, nincsenek meg, viszont megvan a megfelelő fölérendelt egyházi szervezet, amelynek tulajdonosként való elismerése korábban nem jelentett problémát. Mindig megállapították, hogy létezik jogfolytonosság. A Mikó-ügy büntetőbírósági megközelítése következtében felmerült, hogy ez így mégsincs rendben, tehát nincs jogfolytonosság, legalábbis az elsőfokú büntetőbírósági határozat szerint. Ezt az alapfokú határozatot végül is másodfokon megváltoztattak, és azt mondták, hogy a büntetőbíróság nem jogosult ezeket a tulajdonjogi problémákat tisztázni. Viszont ennek ellenére az egész restitúciós gyakorlat megváltozott.
Megváltozott olyan szempontból, hogy a restitúciós bizottság a különböző ingatlanokra vonatkozó határozataiban elkezdte visszautasítani ezeket a kéréseket, azzal az indokkal, hogy az a korábbi egyházi struktúra ma már nem létezik, és az egyházak nem bizonyítják a jogfolytonosságot. Ez ismétlődő és alapvető visszautasítási indokká vált. A Mikó-ügyben kimondott határozat után a restitúciós folyamat irányt váltott, olyannyira, hogy ma már ezek a típusú döntések számítanak mindennaposnak. Ez az értelmezés nem helyes. Hogy miért nem helyes, annak nagyon sok oka van.
- Melyek ezek az okok?
- Ahhoz, hogy megnyugtató választ kapjunk erre az egész kérdéskörre, több szempontot kellett elemezni. Elsősorban elemezni kellett ezeknek az egyházi intézményeknek, iskoláknak, öregotthonoknak, bentlakásoknak, könyvtáraknak vagy egyéb intézményeknek a pontos egyházjogi státusát. Ez az egyik nézőpont. A vizsgálatok következtében mind a református, mind a római katolikus egyház esetében arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy ezek az intézmények az egyház szerves részét képezik, az egyházhoz tartozó struktúrák, és egyházi felügyelet alatt működtek. Ezen egyházi kontroll keretei között rendelkezhettek némi autonómiával, – mondjuk egy iskolának volt bizonyos kérdésekben önálló döntési jogköre – de ezek soha nem voltak az egyháztól elkülönülő intézmények. A református egyház estében még jogi személyiségről sem beszélhetünk, hiszen ezeket az egyház rendszeréhez tartozó belső testületként kezelték, és nem volt olyan állami vagy egyházi szabályzás, amely saját jogi személyiséget biztosított volna ezeknek az intézményeknek. Ezek vallási vagy világi célokat ellátó szervezetek voltak, és soha fel sem merült, hogy ezeknek valamilyen elkülönült, önálló, az egyházi szervezettől idegen jellegük lenne. Ez az egyházjogi megközelítés.
A másik megközelítés, amit szintén vizsgálni kellett, az a telekkönyvezés pillanatában hatályos jognak a kérdése. Mivel a 19. század végén, a 20. század elején megszületett telekkönyvi bejegyzésekről van szó, meg kellett nézzük az akkor hatályos magyar jognak a válaszait, és meglepődéssel tapasztaltuk, hogy az egyházi tulajdonjog kérdése éppen a református iskolák kapcsán merült fel. Az akkori magyar állam, bármiféle érdekeltségtől mentesen, arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyház a tulajdonos. Egy 1911-es keltezésű, a magyar igazságügyi minisztérium által kiadott hivatalos dokumentumban az áll, hogy a telekkönyvezésben szereplő megnevezés tulajdonképpen az ingatlannak a rendeltetését rögzíti.
A dokumentum emellett azt is kimondta, hogy ha a bejegyzésből világosan kiderül, hogy az az iskola melyik egyházhoz tartozik, akkor annak az egyháznak a tulajdonjoga semmilyen szempontból nincs veszélyeztetve. Tehát a 20. század elején sem merült fel, mint probléma, hogy az egyház tulajdonos vagy nem, minden jel arra mutat, hogy az akkori jogrendszer egyértelműen elismerte az egyház tulajdonjogát. - Hogyan viszonyul a román állam ehhez a jogértelmezéshez?
- A román állam viszonyulásának alakulása időben változott, ez a harmadik kérdés. Az első világháborút lezáró szerződések után a román államnak semmilyen problémája nem volt az iskolák tulajdonjogának elismerését illetően. Ez több szempontból vizsgálható. Azonosítottunk egy olyan ügyet, amely egy református iskola kapcsán a két világháború közötti periódusban zajlott. A szászvárosi református kollégiumról van szó, amelynek az épületében az állam román tannyelvű iskolát szervezett, és a református egyház tulajdonjogi igénnyel lépett fel. Ebből keletkezett egy per, viszont a perben a román állam és a református egyház megállapodtak a per lezárásáról, mégpedig úgy, hogy a református egyháztól a román állam megvásárolta az ingatlant, elismerve eladóként a református egyházkerületet. Ebben a telekkönyvben is a Szászvárosi Református Kollégium, nem pedig a református egyház szerepelt, mégis a tulajdonszerzésre az államnak alkalmas volt az Erdélyi Református Egyházkerülettel szerződést kötnie.
A két világháború közötti periódusban még egy nagyon fontos referenciapontunk van, amelyet a román államnak a magánoktatásról szóló 1925-ös törvénye teremtett meg. Fontos, mert ez a törvény nem ad ezeknek az iskoláknak az alapítótól és a fenntartótól elkülönülő jogi személyiséget. Kimondja, hogy ki hozhat létre magánoktatási intézményt, és gyakorlatilag itt a jogi személy, amely az egyházkerület, létrehozhatott és fenntarthatott magán oktatási intézményeket. Viszont magának az oktatási intézménynek nem volt a két világháború között hatályos román jog alapján saját elkülönült jogi személyisége, amely az egyháztól különválasztaná, és külön vagyonjogi entitásként jelenítené meg. Ez jelenik meg egyébként az akkori tanügyminisztérium által kiadott működési engedélyekben is, hiszen ezeknek az iskoláknak működési engedélyeket adtak ki, és például a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium esetében világosan szerepel, hogy az iskola tulajdonosa az Erdélyi Református Egyházkerület. Tehát az állam többszörösen, jogszabályok, engedélyek útján elismeri az egyház tulajdonjogát. A román állam későbbi viszonyulása szempontjából is nagyon fontos, hogy az oktatás és annak tartalma fölött teljes kontrollt szerezni kívánó kommunista diktatúra az adott egyházzal szemben foganatosította az államosítást. Ha az egyház megfelelt a tulajdonjog elvonására, a jogban érvényesülő szimmetria alapelve szerint a tulajdonjog visszaszolgáltatására is meg kell, hogy feleljen.
A román állam a rendszerváltás után, a Mikó-ügy előtti időszakban a tulajdonjogi kérdéseket megfelelően kezelte. Megszülettek azok a döntések, amelyek esetében a restitúciós bizottság az egyházak tulajdonjogát elismerte.
Azt is fontos elmondani, hogy ez a telekkönyvezési procedúra nem a római katolikus vagy a református egyházak sajátossága. Ha megvizsgálja valaki Erdélyben az ugyanebben a periódusban telekkönyvezett görög katolikus vagy ortodox ingatlanokat, hasonló típusú telekkönyvi bejegyzéseket fog találni. Ez azért van így, mert ezek az épületek számos esetben az egyház javára történt közadakozásból épültek, az egyház a hívekre támaszkodva hozta létre és működtette az oktatási, szociális vagy egyéb intézményeit. A közadakozás során begyűjtött pénzt tulajdonképpen csak a kijelölt célra lehetett fordítani, és ez a típusú telekkönyvezés azt szolgálta, hogy akár a tulajdonos egyházzal szemben is rögzítse, hogy kizárólag mire szabad azt az ingatlant használni. Ha az került be egy telekkönyvbe, hogy az épület az református kollégium, akkor ebből az következett, hogy csak a kollégiumi oktatás céljaira lehet használni, és nem lehet az ingatlan rendeltetését eltéríteni más célra. Noha az egyház a tulajdonos, nem bír teljes döntési szabadsággal, mert annak az ingatlannak a rendeltetése, célja rögzítve van a telekkönyvben.
Ezen érvrendszer keretében azt is nagyon fontos megjegyezni, hogy ezek az intézmények miért nem léteznek ma is. Azért nincsenek meg ma is, mert a kommunista diktatúra intézkedései következtében megszűntek. Itt nem arról van szó, hogy az egyház önkéntesen visszalépett volna valamilyen feladatától és rábízta volna az államra e feladatok ellátását, hanem arról, hogy diktatórikus, önkényuralmi eszközökkel ezeket a iskolákat vagy egyéb intézményeket megszüntették.
Első pillanattól kezdve kiálltunk emellett az álláspontunk mellett, és amellett is, hogy a Mikó-ügyben a büntetőbíróság nem rendelkezik hatáskörrel a tulajdonjog megállapítására. A büntetőbíróság erre a végén rá is jött, de úgy gondolta, hogy az eljárás a Mikó-ügyben mégsem volt jogszerű. Az Erdélyi Református Egyházkerület szerint a büntetőjogi döntések nem voltak törvényesek. Sajnos a restitúciós bizottság egykori tagjait véglegesen elítélték. Nagyon korlátozottak az eszközök arra, hogy ezen változtatni lehessen. Viszont a tulajdonjogi kérdést most újra tisztázni lehet, jelenleg a Mikó-ügyet a restitúciós bizottság vizsgálja, negatív döntés esetén pedig bírósághoz lehet fordulni. Ha ez a kérdés polgári úton megfelelően tisztázódik, talán a büntetőügyben is lesz lehetőség a perújrafelvételre.
- Hogy zajlott a restitúciós bizottságnál a meghallgatás?
- A restitúciós bizottság ülésén gyakorlatilag az történt, hogy meghallgatták az álláspontunkat, részletesen elmondtuk, hogy miért nem kérdőjelezi meg az egyház tulajdonjogát az adott telekkönyvi bejegyzés. Részletesen ismertettük jogi érveinket. A döntést elhalasztották, mert valószínűleg meg szeretnék ismerni az általunk elmondott érveknek a súlyát, és csak ezt követően döntenek. Annak függvényében, hogy mi lesz ez a döntés, az egyház meg fogja fontolni, hogy mit lép. Ha negatív döntés születik – amire van esély – akkor közigazgatási perben lehetőség van a bíróság előtt is fenntartani és megvédeni az álláspontunkat. Arra, hogy a restitúciós bizottság mikor hoz döntést, nincs határidő, de szerintem a közeljövőben döntés fog születni, hiszen a bizottság rendelkezésére áll minden információ, ami a döntéshez szükséges.
- A Batthyáneum ügyében nemrég elhalasztották a döntést, és a közvélemény egy része a perben részvevő kulturális tárcának a visszaéléseként értelmezte ezt. Mennyire tekinthető tényleges visszaélésnek a kormány részéről?
- Önmagában véve sem pozitív, sem negatív tartalma nincs annak, hogy elhalasztották az ítélethirdetést. Ez mindössze procedurális tény. A Batthyáneum esetében ugyanaz a típusú probléma merül fel, mint a Székely Mikó Kollégium esetében. A telekkönyvi bejegyzés ott a római katolikus csillagvizsgáló és könyvtár nevére szól, és pontosan azt mondta ki – tévesen - a restitúciós bizottság, hogy a római katolikus egyház nem jogosult a visszaigénylésre.
De a római katolikus egyház esetében a kánonjog világosan leírja, hogy ha egy egyházi struktúra megszűnik, akkor a vagyonát a fölérendelt egyházi struktúra veszi át. Ha az államosítás megszüntette a Batthyáneumot, akkor a fölérendelt egyházi szervezeti struktúra, jelen esetben a római katolikus érsekség igenis jogosult a restitúcióra. A kánonjog rendelkezéseit a román állami jog is elismeri.
Vagyis el kellene ismernie, ha jóhiszeműen közelítené meg a kérdést. Viszont a törvény végrehajtása során most már a restitúció megakadályozására alkalmas kiskapuként kezelnek egy sajátos telekkönyvezési módot.
A restitúciós jogszabályok értelmezésének szerintem egyetlenegy alapelven kellene nyugodnia, mégpedig a jogszabály reparatív, kárpótló jellegén. Valamennyi restitúcióról szóló jogszabály kifejezetten rögzíti, hogy az államosítás visszaélés volt, és ez az értelmezésnek az irányát is meg kellene, hogy szabja. Ha restitúciós szabályozást értelmezünk, akkor szerintem annak a javára kell értelmezni, akivel szemben az állam valamikor elkövetett egy törvénytelenséget és most próbálja azt kiigazítani. Jelenleg a restitúciós folyamat megtorpant. Reméljük, hogy sikerül a felmerült problémákat megfelelően tisztázni ,és sikerül az egyházi ingatlanrendezés folyamatát felgyorsítani. De nagyon sok, túl sok a valódi, erős jogállamokat nem jellemző bizonytalanság.
Transindex.ro
2016. május 7.
Játék, kaland, bolondság ( Háromszéki diáknapok 12.)
Megszokott, de megunhatatlan rendezvénye Sepsiszentgyörgynek a Háromszéki Diáknapok nyitó felvonulása, amelyre rendszerint május első felében kerül sor. Az idén tizenkettedik alkalommal meghirdetett, játékos, de egyáltalán nem könnyű vetélkedőre tizennégy, zömmel középiskolásokból álló csapat jelentkezett, ebből tizenegy sepsiszentgyörgyi, két kézdivásárhelyi és egy kovásznai; a versenyzők összlétszáma 252, ami az előző évekhez mérten kevés, hiszen olyan is volt, hogy ötszázan neveztek be. Ám ez a tegnapi hangulatból mit sem vont le, sőt, a legrosszabbkor érkező eső sem tudta elrontani az általános jókedvet.
A vetélkedő késő estig tartott, ma pedig majálissal és ügyességet, kreativitást követelő próbákkal folytatódik; vasárnap csendesebb, kulturális jellegű versenyszámokkal, végül pedig a gálának nevezett döntővel zárul a rendezvény. Ott derül ki, hogy melyik Háromszék legügyesebb csapata, melyik a legjobb nem sepsiszentgyörgyi, és ki érdemli meg a fair play díjat. Addig azonban 93 versenyszámban kell a lehető legjobban teljesíteni. A feladatok között olyan is lesz, amelyhez a járókelők csatlakozását kérik majd, aki tehát Dandana, Diszkó Patkányok, Grove Street, HeroInn, M1(egy), Mahakala, Mihasznák, Tabula Rasa, The Bombers, Tagmen, We-kings, TranSZILVAnikum, Hullámreccsentők vagy ICEameg! feliratú, olykor különös megjelenésű fiatallal találkozik (egy bocskorba és narancssárga bugyogóba öltözött fiú a haját is csapatjelének formájára nyíratta), segítsen neki a pontszerzésben: még néhány percre is érdemes ezen a hétvégén diáknak lenni. Bizonyosság rá, hogy több egyetemista hazajött erre az alkalomra, régi vagy megújult csapatát erősíteni, pedig most tartják Kolozsváron és Marosvásárhelyen is a diáknapokat...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Megszokott, de megunhatatlan rendezvénye Sepsiszentgyörgynek a Háromszéki Diáknapok nyitó felvonulása, amelyre rendszerint május első felében kerül sor. Az idén tizenkettedik alkalommal meghirdetett, játékos, de egyáltalán nem könnyű vetélkedőre tizennégy, zömmel középiskolásokból álló csapat jelentkezett, ebből tizenegy sepsiszentgyörgyi, két kézdivásárhelyi és egy kovásznai; a versenyzők összlétszáma 252, ami az előző évekhez mérten kevés, hiszen olyan is volt, hogy ötszázan neveztek be. Ám ez a tegnapi hangulatból mit sem vont le, sőt, a legrosszabbkor érkező eső sem tudta elrontani az általános jókedvet.
A vetélkedő késő estig tartott, ma pedig majálissal és ügyességet, kreativitást követelő próbákkal folytatódik; vasárnap csendesebb, kulturális jellegű versenyszámokkal, végül pedig a gálának nevezett döntővel zárul a rendezvény. Ott derül ki, hogy melyik Háromszék legügyesebb csapata, melyik a legjobb nem sepsiszentgyörgyi, és ki érdemli meg a fair play díjat. Addig azonban 93 versenyszámban kell a lehető legjobban teljesíteni. A feladatok között olyan is lesz, amelyhez a járókelők csatlakozását kérik majd, aki tehát Dandana, Diszkó Patkányok, Grove Street, HeroInn, M1(egy), Mahakala, Mihasznák, Tabula Rasa, The Bombers, Tagmen, We-kings, TranSZILVAnikum, Hullámreccsentők vagy ICEameg! feliratú, olykor különös megjelenésű fiatallal találkozik (egy bocskorba és narancssárga bugyogóba öltözött fiú a haját is csapatjelének formájára nyíratta), segítsen neki a pontszerzésben: még néhány percre is érdemes ezen a hétvégén diáknak lenni. Bizonyosság rá, hogy több egyetemista hazajött erre az alkalomra, régi vagy megújult csapatát erősíteni, pedig most tartják Kolozsváron és Marosvásárhelyen is a diáknapokat...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 7.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (8.)
A kulturális élet veszített pezsgéséből Koós távozása után, minősége egyre inkább a kántortanítók szervezőkészségétől és képességeitől függött, akik közül Teleki Mózes és Kertész József tűnt ki a következő években. Talán nem érdektelen, Kertész beszámolójából kiderül, hogy mi volt egy református tanító társadalmi rangja, és milyen volt anyagi helyzete.
Kertész 1893-ban érkezett Bukarestbe, nem tudatták vele sem a vonatút hosszát, sem az állomástól mintegy két kilométerre lévő parókián rá váró körülményeket. Nem tudott románul, nem ismerte a román pénz értékét, és az állomáson sem várta senki. Megérkezésekor Kertészt lenyűgözte a fogatok sokasága, a bakon bársonyköpenyes parádés kocsisokkal. Mivel nem tudta, hogy a kocsisok nagy része magyar, szerencsétlenségére egy román kocsishoz fordult, aki három órán keresztül hordozta a városban. A hordárnak és a kocsisnak is megengedte, hogy annyit vegyenek el az átnyújtott pénzkötegből, amennyi szerintük nekik jár, és ezek jócskán ki is használták a helyzetet. Nagy későre megérkezett a református parókiára; nem tudta, hogy a paplak földszintjét bérbe adták, úgyhogy egy román újságírónál zörgetett, aki szembecsapta vele az ajtót, és a magyarokat sértő gúnynéven boanghennek nevezte. Az esperes egyetlen kis szobácskát bocsátott rendelkezésére, egy kis asztallal és egy ágynemű nélküli vasággyal. Ahogy azt más forrásból tudjuk, maga az érsek sem élt sokkal jobb anyagi körülmények között; az évi 2400 frankos fizetés csak arra volt elég, hogy „éhen ne haljon az ember”.
Kertész átvette a dal- és műkedvelő kör vezetését, és kibérelt egy próbatermet az Erzsébet sugárúton, később a próbákat már a református iskolában tartották. Habár a Magyar Társulat új épületében minden magyar művelődési rendezvénynek kellett volna hogy jusson hely, a művészeti körök és egyletek leggyakrabban arra kényszerültek, hogy nemcsak próbára, de az előadásra is termet béreljenek, mert a társulat a dísztermét mindig bérbe adta.
A magyarok mindig túl sok művelődési, zenei, színi- vagy szavalóegyletet, társulatot alapítottak, így szétforgácsolták energiájukat. Jobb lett volna, ha csökkentik számukat, a szervezést és a vezetést pedig értelmiségiek veszik át, akkor a társulat dísztermét is használhatták volna; ezt többször is javasolták az évtizedek során a magyar újságírók.
A legfontosabb zenei-művelődési együttes ebből az időszakból az 1882-ben alakult amatőr színjátszó csoport és a Magyar Társulat által 1887-ben alakított Magyar Dalárda. A színjátszó csoport fénykorát Bakai Antal, a budapesti Nemzeti Színház volt szabója idején élte. Négy éven keresztül egy magyar lap sem jelent meg, csak a Magyar Társulat és a református eklézsia értesítője. 1889-ben napvilágot látott a Bukaresti Magyar Képes Naptár Veress Endre szerkesztésében. Koós és Vándory lapjai után ez volt a legfontosabb magyar kiadvány. Veress hazafias kötelességének érezte egy kalendárium megjelentetését, hisz honfitársai szellemi táplálék nélkül maradtak. Máskülönben a magyarok száma annyira magas volt, hogy akár egy jómódú kisiparos is megengedhette volna magának egy lap kiadását, és egy kalendárium kiadásához pedig csak a jóindulat hiányzott, vélte Veress. Ezzel a kiadvánnyal vette kezdetét honfitársai történelmének kutatása. (...)
Veress naptára Sándor József üzenetével kezdődött; Sándor József – 1885-től az EMKE elnökeként – emblematikus figurája volt a magyarságnak. Bukarestben született 1853-ban a forradalmár Sándor Dénes fiaként, és Koós tanítványa volt a református elemi iskolában. Üzenetének mottója C. A. Rosetti nyilatkozata volt: ,,Szeretem nemzetemet, nem gyűlöltem senkit.” A bukaresti magyar lapokban megjelenő nyilatkozatokkal összhangban köszönetet mond a románoknak vendégszeretetükért és toleranciájukért: ,,Áldott a föld, mely elfogad, a nemzet, mely tűzhelyet ad, a felekezet, mely véd, a törvény, mely támogat, az idegen, a más ajkú, az úr, ki nemcsak saját hazájának és népének fia, de ember is.”
Sándor József előbb a román költészettel, később a román politikával foglalkozott. 1885. december 25-én ő közölte az első magyar nyelvű Eminescu-versfordítást Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) címmel a Kolozsvári Közlönyben. Fényes politikai karriert futott be, 1896–1905 között magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1918–1922 között a Nemzeti Magyar Párt elnöke, képviselő a román parlamentben (1922–1926) és 1926-tól szenátor; ugyanakkor a román Ókirályság református egyházmegyéjének kurátora. Képviselőként sokszor támadta a román sajtó, például azt is be kellett bizonyítania, hogy nem bordélytulajdonos. Kolozsváron halt meg 1945-ben. Az ifjabb Veress érdeme, hogy ráérzett, kik voltak a XIX. század második felében a bukaresti magyarság nagy személyiségei: Koós Ferenc lelkipásztor, Fialla Lajos orvos és saját apja, a mérnök Veress Sándor.
Veress Sándor (1828–1884) Magyarországon született református pap fiaként. Tanulmányait félbeszakította, hogy részt vehessen az 1848-as forradalomban, majd hosszas törökországi, itáliai, franciaországi és angliai vándorlás után Londonban szerzett földmérnöki diplomát. Nem tudni, hogy miért döntött a bukaresti letelepedés mellett 1859-ben. Sok nyelven beszélt, mint a legtöbb magyar kivándorló: a román mellett tudott németül, angolul, franciául, olaszul és törökül is. A román arisztokráciával szakmája révén került kapcsolatba, olyan nagybojár családok fordultak hozzá birtokaik telekkönyvezésével, mint a Ştirbei, az Obrenovici és a Lahovari; a sinaiai királyi uradalmon is végzett földméréseket. Veress vezette be a háromszögeléses és telekegyesítési mérési módszereket; sok térképéről kőlenyomatos másolat készült, és stratégiai fontosságúnak tekintették ezeket, mert a pár évtizeddel korábban készíttetett térképek már nem feleltek meg a valóságnak, Románia pedig egy törökellenes háború küszöbén állt. Több éven keresztül dolgozott az 1875-ben használatba vett Piteşti–Târgovişte vasútvonal építésénél is. Elfogadta rövid időre a református egyház kurátori és a Magyar Társulat elnöki tisztjét. Nagyon elfoglalt ember lévén, szakmája miatt legtöbbször úton volt, jól ismerte a román vidékeket, életvitelüket, szokásaikat, megírta Románia történetét is, melyen húsz évig, 1871-ig dolgozott. A kéziratban maradt mű 214 ívet tesz ki, és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található. Ez volt a románoknak az első magyar által írt története. Borsi-Kálmán Béla történész szerint Veress ,,a román világ egyik legavatottabb ismerőjének számít”. Habár a hatóságok által készített népszámlálások adataiból nem derül ki a havasalföldi bojárság eredete, Veress Sándor szerint csak alig 10 százalékuk volt román származású, a nagy többség görög felmenőkkel rendelkezett. A helyzet hasonló volt a bérlőknél is: négyötöd részük görög volt, továbbá szerbek és bolgárok, és csak elenyésző részük volt román. Szerinte a kereskedők, főleg a gabonakereskedők többsége görög volt, úgyhogy a Duna menti kikötőkben, Calafattól Galacig, majdnem kizárólag csak görögül beszéltek. Veressnek sikerült megragadnia azt a korszakot, amikor a külföldön taníttatott románok kezdték kiszorítani az idegeneket, ám még mindig magas maradt a külföldi szakemberek – orvosok, gyógyszerészek, építészmérnökök, művészek, fotográfusok stb. – aránya, köztük a magyaroké is.
A kézirat a románok történetének bemutatásával kezdődik – valószínű, román források alapján készült összeállítás –, folytatódik a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási élet leírásával, de kitér a románok viseletére, hagyományaira és hiedelmeire is. Nem hiányoznak a kritikus megjegyzések sem a korrupcióról és a felületes munkavégzésről, főleg, ami az utak és hidak tervezését és kivitelezését illeti. Két fejezetben vázolta a román idegengyűlöletet, hosszan idézett antiszemita és magyerellenes írásokat az 1869–1870-ben megjelenő Românul, Trompeta Carpaților, Presa, Terra lapokból. Károly király is felfigyelt erre a xenofób magatartásra, szokása is volt mondani: „Meine Landeslaute haben die Fremden nicht gern” (Honfitársaim nem szeretik az idegeneket), jegyzi fel Veress.
Aki azt reméli, hogy lényeges adatokra lel a korabeli magyar elit életéről, nagyot csalódik, annak ellenére, hogy Veress külön fejezetet szentelt a külföldi értelmiségieknek.
Veress Sándor a bukaresti kálvinista temetőben nyugszik. A temetésen az öreg Em. Lahovari az özvegyhez ezeket a szavakat intézte: ,,Én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor volt, soha nem láttam, soha nem ismertem”. (...) A gondolat, hogy lefordítsa Románia királynéja, Erzsébet (Carmen Sylva) írásait, már régóta foglalkoztatta az ifjabb Veresst, de kiadásukra tett próbálkozásai kudarcot vallottak. Most felkínálkozott az alkalom, úgyhogy közölte a Dâmbovița legendájának első magyar fordítását a királyné feldolgozásában. A királynőre felfigyeltek a magyarok is, a Magyarországról érkezett újságíróknak, Vándorynak, majd később pedig Poliány Zoltánnak köszönhetően. Vándory egyik versét ajánlja neki a Bukaresti Híradóban, mire a királyné köszönetképpen koszorút küld Petőfi szobrához. 1897-ben a Budapesti Egyetem díszdoktori címet adományozott a királynénak. 1907-ben Poliány Zoltán felesége egy könyvet szentelt neki, ez volt az első ilyen témájú magyar nyelvű könyv. A Petőfi-szobrot, amelyről szó van az 1882-es cikkben, nem sikerült azonosítani. Pár szobrot jóval később csakugyan állítottak a költőnek: egy mellszobrot, Balogh Péter művét a Petőfi-ház belső udvarán. Egy másik mellszobor, Szobodka András alkotása a Herăstrău Parkban áll (fotó; a szobrász nevét elírták: M. Sobotka).
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kulturális élet veszített pezsgéséből Koós távozása után, minősége egyre inkább a kántortanítók szervezőkészségétől és képességeitől függött, akik közül Teleki Mózes és Kertész József tűnt ki a következő években. Talán nem érdektelen, Kertész beszámolójából kiderül, hogy mi volt egy református tanító társadalmi rangja, és milyen volt anyagi helyzete.
Kertész 1893-ban érkezett Bukarestbe, nem tudatták vele sem a vonatút hosszát, sem az állomástól mintegy két kilométerre lévő parókián rá váró körülményeket. Nem tudott románul, nem ismerte a román pénz értékét, és az állomáson sem várta senki. Megérkezésekor Kertészt lenyűgözte a fogatok sokasága, a bakon bársonyköpenyes parádés kocsisokkal. Mivel nem tudta, hogy a kocsisok nagy része magyar, szerencsétlenségére egy román kocsishoz fordult, aki három órán keresztül hordozta a városban. A hordárnak és a kocsisnak is megengedte, hogy annyit vegyenek el az átnyújtott pénzkötegből, amennyi szerintük nekik jár, és ezek jócskán ki is használták a helyzetet. Nagy későre megérkezett a református parókiára; nem tudta, hogy a paplak földszintjét bérbe adták, úgyhogy egy román újságírónál zörgetett, aki szembecsapta vele az ajtót, és a magyarokat sértő gúnynéven boanghennek nevezte. Az esperes egyetlen kis szobácskát bocsátott rendelkezésére, egy kis asztallal és egy ágynemű nélküli vasággyal. Ahogy azt más forrásból tudjuk, maga az érsek sem élt sokkal jobb anyagi körülmények között; az évi 2400 frankos fizetés csak arra volt elég, hogy „éhen ne haljon az ember”.
Kertész átvette a dal- és műkedvelő kör vezetését, és kibérelt egy próbatermet az Erzsébet sugárúton, később a próbákat már a református iskolában tartották. Habár a Magyar Társulat új épületében minden magyar művelődési rendezvénynek kellett volna hogy jusson hely, a művészeti körök és egyletek leggyakrabban arra kényszerültek, hogy nemcsak próbára, de az előadásra is termet béreljenek, mert a társulat a dísztermét mindig bérbe adta.
A magyarok mindig túl sok művelődési, zenei, színi- vagy szavalóegyletet, társulatot alapítottak, így szétforgácsolták energiájukat. Jobb lett volna, ha csökkentik számukat, a szervezést és a vezetést pedig értelmiségiek veszik át, akkor a társulat dísztermét is használhatták volna; ezt többször is javasolták az évtizedek során a magyar újságírók.
A legfontosabb zenei-művelődési együttes ebből az időszakból az 1882-ben alakult amatőr színjátszó csoport és a Magyar Társulat által 1887-ben alakított Magyar Dalárda. A színjátszó csoport fénykorát Bakai Antal, a budapesti Nemzeti Színház volt szabója idején élte. Négy éven keresztül egy magyar lap sem jelent meg, csak a Magyar Társulat és a református eklézsia értesítője. 1889-ben napvilágot látott a Bukaresti Magyar Képes Naptár Veress Endre szerkesztésében. Koós és Vándory lapjai után ez volt a legfontosabb magyar kiadvány. Veress hazafias kötelességének érezte egy kalendárium megjelentetését, hisz honfitársai szellemi táplálék nélkül maradtak. Máskülönben a magyarok száma annyira magas volt, hogy akár egy jómódú kisiparos is megengedhette volna magának egy lap kiadását, és egy kalendárium kiadásához pedig csak a jóindulat hiányzott, vélte Veress. Ezzel a kiadvánnyal vette kezdetét honfitársai történelmének kutatása. (...)
Veress naptára Sándor József üzenetével kezdődött; Sándor József – 1885-től az EMKE elnökeként – emblematikus figurája volt a magyarságnak. Bukarestben született 1853-ban a forradalmár Sándor Dénes fiaként, és Koós tanítványa volt a református elemi iskolában. Üzenetének mottója C. A. Rosetti nyilatkozata volt: ,,Szeretem nemzetemet, nem gyűlöltem senkit.” A bukaresti magyar lapokban megjelenő nyilatkozatokkal összhangban köszönetet mond a románoknak vendégszeretetükért és toleranciájukért: ,,Áldott a föld, mely elfogad, a nemzet, mely tűzhelyet ad, a felekezet, mely véd, a törvény, mely támogat, az idegen, a más ajkú, az úr, ki nemcsak saját hazájának és népének fia, de ember is.”
Sándor József előbb a román költészettel, később a román politikával foglalkozott. 1885. december 25-én ő közölte az első magyar nyelvű Eminescu-versfordítást Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) címmel a Kolozsvári Közlönyben. Fényes politikai karriert futott be, 1896–1905 között magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1918–1922 között a Nemzeti Magyar Párt elnöke, képviselő a román parlamentben (1922–1926) és 1926-tól szenátor; ugyanakkor a román Ókirályság református egyházmegyéjének kurátora. Képviselőként sokszor támadta a román sajtó, például azt is be kellett bizonyítania, hogy nem bordélytulajdonos. Kolozsváron halt meg 1945-ben. Az ifjabb Veress érdeme, hogy ráérzett, kik voltak a XIX. század második felében a bukaresti magyarság nagy személyiségei: Koós Ferenc lelkipásztor, Fialla Lajos orvos és saját apja, a mérnök Veress Sándor.
Veress Sándor (1828–1884) Magyarországon született református pap fiaként. Tanulmányait félbeszakította, hogy részt vehessen az 1848-as forradalomban, majd hosszas törökországi, itáliai, franciaországi és angliai vándorlás után Londonban szerzett földmérnöki diplomát. Nem tudni, hogy miért döntött a bukaresti letelepedés mellett 1859-ben. Sok nyelven beszélt, mint a legtöbb magyar kivándorló: a román mellett tudott németül, angolul, franciául, olaszul és törökül is. A román arisztokráciával szakmája révén került kapcsolatba, olyan nagybojár családok fordultak hozzá birtokaik telekkönyvezésével, mint a Ştirbei, az Obrenovici és a Lahovari; a sinaiai királyi uradalmon is végzett földméréseket. Veress vezette be a háromszögeléses és telekegyesítési mérési módszereket; sok térképéről kőlenyomatos másolat készült, és stratégiai fontosságúnak tekintették ezeket, mert a pár évtizeddel korábban készíttetett térképek már nem feleltek meg a valóságnak, Románia pedig egy törökellenes háború küszöbén állt. Több éven keresztül dolgozott az 1875-ben használatba vett Piteşti–Târgovişte vasútvonal építésénél is. Elfogadta rövid időre a református egyház kurátori és a Magyar Társulat elnöki tisztjét. Nagyon elfoglalt ember lévén, szakmája miatt legtöbbször úton volt, jól ismerte a román vidékeket, életvitelüket, szokásaikat, megírta Románia történetét is, melyen húsz évig, 1871-ig dolgozott. A kéziratban maradt mű 214 ívet tesz ki, és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található. Ez volt a románoknak az első magyar által írt története. Borsi-Kálmán Béla történész szerint Veress ,,a román világ egyik legavatottabb ismerőjének számít”. Habár a hatóságok által készített népszámlálások adataiból nem derül ki a havasalföldi bojárság eredete, Veress Sándor szerint csak alig 10 százalékuk volt román származású, a nagy többség görög felmenőkkel rendelkezett. A helyzet hasonló volt a bérlőknél is: négyötöd részük görög volt, továbbá szerbek és bolgárok, és csak elenyésző részük volt román. Szerinte a kereskedők, főleg a gabonakereskedők többsége görög volt, úgyhogy a Duna menti kikötőkben, Calafattól Galacig, majdnem kizárólag csak görögül beszéltek. Veressnek sikerült megragadnia azt a korszakot, amikor a külföldön taníttatott románok kezdték kiszorítani az idegeneket, ám még mindig magas maradt a külföldi szakemberek – orvosok, gyógyszerészek, építészmérnökök, művészek, fotográfusok stb. – aránya, köztük a magyaroké is.
A kézirat a románok történetének bemutatásával kezdődik – valószínű, román források alapján készült összeállítás –, folytatódik a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási élet leírásával, de kitér a románok viseletére, hagyományaira és hiedelmeire is. Nem hiányoznak a kritikus megjegyzések sem a korrupcióról és a felületes munkavégzésről, főleg, ami az utak és hidak tervezését és kivitelezését illeti. Két fejezetben vázolta a román idegengyűlöletet, hosszan idézett antiszemita és magyerellenes írásokat az 1869–1870-ben megjelenő Românul, Trompeta Carpaților, Presa, Terra lapokból. Károly király is felfigyelt erre a xenofób magatartásra, szokása is volt mondani: „Meine Landeslaute haben die Fremden nicht gern” (Honfitársaim nem szeretik az idegeneket), jegyzi fel Veress.
Aki azt reméli, hogy lényeges adatokra lel a korabeli magyar elit életéről, nagyot csalódik, annak ellenére, hogy Veress külön fejezetet szentelt a külföldi értelmiségieknek.
Veress Sándor a bukaresti kálvinista temetőben nyugszik. A temetésen az öreg Em. Lahovari az özvegyhez ezeket a szavakat intézte: ,,Én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor volt, soha nem láttam, soha nem ismertem”. (...) A gondolat, hogy lefordítsa Románia királynéja, Erzsébet (Carmen Sylva) írásait, már régóta foglalkoztatta az ifjabb Veresst, de kiadásukra tett próbálkozásai kudarcot vallottak. Most felkínálkozott az alkalom, úgyhogy közölte a Dâmbovița legendájának első magyar fordítását a királyné feldolgozásában. A királynőre felfigyeltek a magyarok is, a Magyarországról érkezett újságíróknak, Vándorynak, majd később pedig Poliány Zoltánnak köszönhetően. Vándory egyik versét ajánlja neki a Bukaresti Híradóban, mire a királyné köszönetképpen koszorút küld Petőfi szobrához. 1897-ben a Budapesti Egyetem díszdoktori címet adományozott a királynénak. 1907-ben Poliány Zoltán felesége egy könyvet szentelt neki, ez volt az első ilyen témájú magyar nyelvű könyv. A Petőfi-szobrot, amelyről szó van az 1882-es cikkben, nem sikerült azonosítani. Pár szobrot jóval később csakugyan állítottak a költőnek: egy mellszobrot, Balogh Péter művét a Petőfi-ház belső udvarán. Egy másik mellszobor, Szobodka András alkotása a Herăstrău Parkban áll (fotó; a szobrász nevét elírták: M. Sobotka).
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 7.
Tiszta kamaszok, megváltott közösség (Beszélgetés Haáz Sándorral, a szentegyházi Gyermekfilharmónia alapító igazgatójával)
Három és fél évtizede dirigálja a székelység egyik legismertebb kultúrnagykövetének számító szentegyházi „Fili” zenekarát és kórusát. Haáz Sándor zenetanárral könnyes gyakorlásokról, tisztára mosott körmökről és közösségi léleképítésről is beszélgettünk.
– Nagyapja múzeumalapító volt Székelyudvarhelyen, édesapja néprajzkutató Marosvásárhelyen. Ön hogyan menekült meg?
- Egyáltalán nem menekültem meg, sőt, azt hiszem, meglehetősen veretes helyet vívtam ki magamnak a néprajzos sorban. Mert hát a népdal is a néprajz része. Gyermekkoromból viszont hiányoztak a népdallal kapcsolatos élmények, a paraszti létvilág, pedig az ötvenes években még sok mindent fel lehetett volna szippantani. A falu hangulata azóta is életem meghatározó eleme, népdal szempontjából azonban a szüleim nem számítottak különösebben inspirációs vagy motivációs forrásnak. Nagyapám és apám is a néprajz tárgyi vonatkozásainak gyűjtője és feldolgozója volt elsősorban, előbbi a fából készült tárgyakra koncentrált, édesapámat pedig a népi ruha, a viselet érdekelte. Engem anyai nagyanyám unszolására tereltek zenei pályára, századfordulós óvónőként ő vélt felfedezni bennem némi zenei tehetséget. Így aztán a gyermekkorom a hegedűórák és a gyakorlás körüli végeérhetetlen cirkusz jegyében telt. De úgy tetszik, beérett a dolog, másképp aligha lett volna belőlem zenetanár.
– A gyűjtések kalandja sem ragadta meg annak idején?
– Még lázadó kamaszkorom előtt sokat jártunk kirándulni, apám a kirándulások nagy előadóművésze volt, mindig elmagyarázta egy-egy székely kapu faragásait, a zsúpfedeles ház szerkezetét, a különféle vidékek építési stílusát. Mégsem tudott a népi viselet köré édesgetni, a bátyámmal és a két húgommal inkább motoroztunk. Míg azonban a testvéreim játszottak, élték az életüket, nekem maradt az örökös gyakorlás nyűge. A bátyámat sportra adták, evezős volt, jött haza izmosan, lebarnulva, én meg nyekeregtem a fürdőszobában a könnyeim és szeplőim közepette. Éveken át klasszikus zenét tanultam a marosvásárhelyi zenelíceumban. Népzenét kevésbé, akkoriban „takarították ki” az eredeti népzenét, néptáncot, divatba jött a Mojszejev-féle iskola. Nekem soha nem is sikerült klasszikus zenészből népzenésszé átvedleni. Most, „vénségemre” próbálgatom a fektetett csuklós, ujjvibrátós öreges muzsikálást, és nagyon élvezem. Prímásként azonban soha nem tudtam labdába rúgni, szívesebben állok be kontrásnak háromhúros brácsámmal bármilyen zenei műfaj házi muzsikálásához.
– Tudatos választás volt a Szentegyházára kerülés, vagy ezt „dobta” a kihelyezési gépezet?
– Mi még annak félelmében nevelkedtünk, hogy ha diplomázás után nem fogadod el a kihelyezést, munkanélküli maradsz és földönfutó. Amikor 1978-ban végeztem a tanárképzőn, kiderült, hogy nem maradhatok Vásárhelyen. Marosszentgyörgyön nyílt volna lehetőség, de felmerült a család egyik székelyudvarhelyi ingatlana megmentésének szempontja, aminek érdekében apám azt tanácsolta, próbáljak meg Hargita megyében pályára lépni. Székelyudvarhely is úgynevezett zárt város volt, Szentegyházasfalu iskolájába viszont meghirdettek egy zenetanári állást, s mivel centire ez a település volt a legközelebb Udvarhelyhez, ezt választottam.
– Mit talált 1978 őszén a kor Vlahicáján?
– Nagy létszámú iskolát, tehetséges gyermekeket. Kádár Levente iskolaigazgató számára fontos volt szakos zenetanár odakerülése, mivel abban az évben alakították újra az ötvenes években megszűnt fúvószenekart. Párhuzamosan beindult az iskolai fúvószene-tevékenység is. Nekünk is jutott néhány kiselejtezett hangszer a kultúrháztól, meg néhány újonnan vásárolt is, így 1979-ben már tizennégy tagú együttes fújta hangszerét – ma is pontosan ennyi tagot számlál a banda. Kitűnő csapat iskolai ünnepélyekre, hangulatteremtésre, és a felnőttegyüttes utánpótlását is remekül biztosítja. Rövidesen megalakítottam az iskolai vonósegyüttest is. Mellékesen meg a tantestületi kollégáktól megtanultam tanítani, hiszen az egyetemről igen szegényes pedagógiai tudással érkeztem. – Hogyan fest ma egy Haáz-féle zeneóra?
– „Régimódi” szabályaim vannak, amelyeket mindenkinek be kell tartania – a megmosott kéz és a levágott köröm alapkövetelményén túl. Amúgy onnan lehet tudni, hogy hol van zeneórám, hogy az az osztály énekel. Becsengetés után veszem a naplót, a hegedűmet, a cédéket, egyebeket, s megyek az osztályba, ahol már vígan dalolnak. Két tanuló áll a táblánál, az egyik a hetes, aki a táblára írja a „rosszak” nevét. Aki közülük egy percig megjavul, annak a neve letörölhető. Akinek a nevét a táblán találom, felel vagy guggol, vagy szünetben szemetet gyűjt. Hogy mit jelent rossznak lenni? A tanulók egynegyedének nincs hangja, nem tud, nem szeret énekelni, de a baj az, ha kergetőzéssel, rohangálással vagy kocsmatöltelékszerűen üvöltözve nem hagyják a többieket sem énekelni. Ha egyetlen név sincs a táblán, miközben világvége van odabenn, a hetes szenvedi meg. Mellette áll a másik, az énekvezér, aki három ének címét írja fel a táblára: a múlt órán vett dalt, a saját, illetve az osztály kedvencét. Ha még mindig nem érkeztem meg, újabb hármat ír fel. Előfordult, hogy egy gyűlésben ragadtam, mire befutottam, a huszonkilencediket énekelték, s épp kicsengettek. Ha egy osztály fele tud énekelni, az olyan élményt jelent a másik fele számára, amelyért hajlandó bekapcsolódni, abbahagyni a „hitványkodást”.
– Mi változott a település zenei kultúrájában az elmúlt évtizedekben?
– Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a gyermekek egyre kisebb százaléka tud énekelni. Ritkultak a közös énekléssel záruló családi összejövetelek, otthon a tévé vagy számítógépes hanggenerátor dönget. Nagy örömömre azonban a gyerekfilharmóniából származó fiatalok a közösségi megmozdulásokra, születésnapokra is kezdik visszahozni a hangszeres zenét. A „kiöregedett” filisek örömmel nézik, hogy a gyerekük részben visszavarázsolja az ő gyerekkorukat, próbára jár, gyakorol. A ma már tévénéző apukát nagyobb eséllyel lehet felállítani a fotelből, ha otthon együtt zenélhet a csemetéjével. Van egy négygyermekes családunk, ahol az apuka a karmester, az anya és a kicsi lánya a kórus, a másik három gyermek pedig hegedül. Tudatosan úgy is ültek be a zenekarba, hogy minden szólamot megtanuljanak, majd kipróbálják, hogyan szól az a „házifiliben”. Baráti társaságokról is tudok, ahol a filis harmóniák felidézése után elkezdenek népdalokat muzsikálni, énekelgetnek. Ezeken az estéken pedig meg van váltva a közösség. Tanári pályám legfontosabb eredményei közé sorolom ezeket a jeles eseményeket. – Hány fiatal kapta meg ezt az esélyt a közel negyven év folyamán?
– Több mint 1200-an fordultak meg a zenekarban és a kórusban. Az iskola tanulóinak egyharmada, hatvan gyermek énekel ma együtt. A zenekar érdekes módon a nagyobb, nyolcadikot végzett gyermekekből áll, sokan közülük érettségizettek, egyetemisták is visszajárnak. Ez némi gondot okoz, mert foglalják a helyet a kisebbek elől. A nagyokkal szembeni fegyelmi elvárások azonban változatlanok, nincs festett haj, tetkó, piercing, a lázadók azonnal helyettesíthetőek. Így aztán szép tiszta kamaszaim vannak, akik inkább vállalják ezt az áldozatot, mintsem lemaradjanak közös hangversenykörútjainkról. – Egy-egy új darab elsajátítása milyen mértékben társul elméleti képzéssel, nemzetitudat-fejlesztéssel? – Igyekszem sokrétűvé tenni a tanulási folyamatot. Nem csak zeneelméleti, hangzástani, hangszerismereti kihívásokat fogalmazok meg, az is nagyon fontos, honnan ered az a zene, mit ábrázol, melyek a feldolgozási, hangszerelési kritériumaim. Nagyon érdekesek az ezekről szóló beszélgetések, közben jó tippeket is kapok. Kétségtelenül elsősorban a turnék erősítik, a taps keményíti a Filit, de a fegyelem és figyelem zenekari-kórusi változatai is különleges és élvezetes kihívások a gyerekek többsége számára. Ennek a magas fokú egymásra figyelésnek rendkívüli a nevelő hatása, folyamatos biztosítása állandó feladatom.
– A turnék ugyanakkor a közösségi együttlét „tanórái” is…
– Valóban. Kiszállásaink korántsem azonosak egy-egy iskolakirándulással. A busz hasában, az utánfutóban utazó hangszerek, pódiumok, ruhák egyfajta hadviselésre induló csapat fegyverei, kellékei. Igyekszünk beleképzelni a honfoglalás, a hadviselés romantikus elemeit, amit főleg a kisebbek vesznek nagyon komolyan. De az is az együttélés fegyelmezettségének kialakítását szolgálja, hogy a Filiben alakuló szerelmeknek is tekintettel kell lenniük, hogy körülöttük kicsik, testvérek, szomszédok ülnek. Nagyon izgalmas látni az önfegyelem tanulásának folyamatát, még ha időnként kiabálni is kell, vagy szélsőséges esetben időlegesen kilökni egyiket-másikat a csapatból.
– Mennyire befolyásolja a Fili munkájának színvonalát egy-egy nemzedék tehetségessége?
– Nem nagyon voltak színvonalhullámzásaink, most viszont úgy érzem, 38 éves sikersorozatunk vége felé közeledünk. Idén ugyanis két olyan ötödik osztályt kaptam, amelyekből összesen hat kórustagot tudtam verbuválni. Márpedig három gyermek nagyon kevés ahhoz, hogy egy osztály éneklési kedvének élesztője lehessen.
– Egy sztártársulat a műsorrend összeállításánál az elvárásokra is tekintettel van. A Fili is?
– A repertoár szempontjából sohasem tettem minőségi engedményeket. Hiába szabad ma mindent, nálunk csak azt szabad, amit megengedek. Ebben diktatórikus vagyok. Műsoraink legyenek ízlésesek, gyermekszintű repertoárjuk könnyen muzsikálható. Tőlünk senki ne várjon misét vagy oratóriumot. A kórus és zenekar elsődleges feladata ugyanis a közösségépítés és annak megéneklése. Így eshet meg az, hogy a kórusban akad gyengébben éneklő gyermek is, a „mankós” gyerekek jó énekesek közé állítva gyakran kitisztulnak.
– Látja már az utódját?
– Mi tagadás, sokat gondolkodom rajta, keresgélem. A fiaim nem jöhetnek szóba, de megértem őket, én sem voltam vevő az apám ruháira. Elsősorban azt figyelem, van-e a környezetemben olyan ember, aki mindent hajlandó feltenni erre a közösségi feladatra. Ugyanakkor van-e emberi tartása, szakmai tudása. Humorérzéke, akarata. Képes-e hiteles lenni 140 gyermek előtt, a családok előtt. Mert itt megannyi családtagról van szó, hiszen a szülőkkel együtt érezzük a Gyermekfilharmónia fenntartásának felelősségét. Nekem mindenesetre nagy örömöm telik benne, hat-hét évet szívesen adnék még magamnak. Talán addig a váltás is jelentkezik.
Haáz Sándor
Karnagy, zenetanár. Székelyudvarhelyen született 1955. december 24-én. Nagyapja a festő és múzeumalapító, etnográfus Haáz Rezső, édesapja idősebb Haáz Sándor tanár és néprajzkutató volt. A marosvásárhelyi Művészeti Líceum zene szakos diákjaként hegedűt és brácsát tanult. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán kezdte. Diákként részt vett a marosvásárhelyi régizene-együttes megalakításában, amely elsők között szólaltatott meg 16. századi erdélyi reneszánsz muzsikát. 1978 óta Szentegyházán általános iskolai zenetanár, a híres szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója és igazgatója. Három fiú apja. Díjak, kitüntetések: a Hargita Megyei Tanfelügyelőség kitüntetett tanára (1983 és 1992), Magyarok Világszövetsége-díj (1993), a Széchenyi Társaság díja (1997), a Romániai Dalosszövetség Rónai Antal-díja (1999), Julianus-díj (2001), Romániai Magyar Pedagógusszövetség – Ezüstgyopár-díj (2001), Szentegyháza Városi Tanácsa – Pro Urbe díj (2002), Magyar Örökség Díj (2003), Bartók Béla Emlékdíj (2006), Nagy Lajos-emlékérem – Pécs (2006), Nagy István-díj (2008), EMKE-díj (2009), Mentor-díj (2011), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (2011), Gábor Áron-díj (2016). A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Három és fél évtizede dirigálja a székelység egyik legismertebb kultúrnagykövetének számító szentegyházi „Fili” zenekarát és kórusát. Haáz Sándor zenetanárral könnyes gyakorlásokról, tisztára mosott körmökről és közösségi léleképítésről is beszélgettünk.
– Nagyapja múzeumalapító volt Székelyudvarhelyen, édesapja néprajzkutató Marosvásárhelyen. Ön hogyan menekült meg?
- Egyáltalán nem menekültem meg, sőt, azt hiszem, meglehetősen veretes helyet vívtam ki magamnak a néprajzos sorban. Mert hát a népdal is a néprajz része. Gyermekkoromból viszont hiányoztak a népdallal kapcsolatos élmények, a paraszti létvilág, pedig az ötvenes években még sok mindent fel lehetett volna szippantani. A falu hangulata azóta is életem meghatározó eleme, népdal szempontjából azonban a szüleim nem számítottak különösebben inspirációs vagy motivációs forrásnak. Nagyapám és apám is a néprajz tárgyi vonatkozásainak gyűjtője és feldolgozója volt elsősorban, előbbi a fából készült tárgyakra koncentrált, édesapámat pedig a népi ruha, a viselet érdekelte. Engem anyai nagyanyám unszolására tereltek zenei pályára, századfordulós óvónőként ő vélt felfedezni bennem némi zenei tehetséget. Így aztán a gyermekkorom a hegedűórák és a gyakorlás körüli végeérhetetlen cirkusz jegyében telt. De úgy tetszik, beérett a dolog, másképp aligha lett volna belőlem zenetanár.
– A gyűjtések kalandja sem ragadta meg annak idején?
– Még lázadó kamaszkorom előtt sokat jártunk kirándulni, apám a kirándulások nagy előadóművésze volt, mindig elmagyarázta egy-egy székely kapu faragásait, a zsúpfedeles ház szerkezetét, a különféle vidékek építési stílusát. Mégsem tudott a népi viselet köré édesgetni, a bátyámmal és a két húgommal inkább motoroztunk. Míg azonban a testvéreim játszottak, élték az életüket, nekem maradt az örökös gyakorlás nyűge. A bátyámat sportra adták, evezős volt, jött haza izmosan, lebarnulva, én meg nyekeregtem a fürdőszobában a könnyeim és szeplőim közepette. Éveken át klasszikus zenét tanultam a marosvásárhelyi zenelíceumban. Népzenét kevésbé, akkoriban „takarították ki” az eredeti népzenét, néptáncot, divatba jött a Mojszejev-féle iskola. Nekem soha nem is sikerült klasszikus zenészből népzenésszé átvedleni. Most, „vénségemre” próbálgatom a fektetett csuklós, ujjvibrátós öreges muzsikálást, és nagyon élvezem. Prímásként azonban soha nem tudtam labdába rúgni, szívesebben állok be kontrásnak háromhúros brácsámmal bármilyen zenei műfaj házi muzsikálásához.
– Tudatos választás volt a Szentegyházára kerülés, vagy ezt „dobta” a kihelyezési gépezet?
– Mi még annak félelmében nevelkedtünk, hogy ha diplomázás után nem fogadod el a kihelyezést, munkanélküli maradsz és földönfutó. Amikor 1978-ban végeztem a tanárképzőn, kiderült, hogy nem maradhatok Vásárhelyen. Marosszentgyörgyön nyílt volna lehetőség, de felmerült a család egyik székelyudvarhelyi ingatlana megmentésének szempontja, aminek érdekében apám azt tanácsolta, próbáljak meg Hargita megyében pályára lépni. Székelyudvarhely is úgynevezett zárt város volt, Szentegyházasfalu iskolájába viszont meghirdettek egy zenetanári állást, s mivel centire ez a település volt a legközelebb Udvarhelyhez, ezt választottam.
– Mit talált 1978 őszén a kor Vlahicáján?
– Nagy létszámú iskolát, tehetséges gyermekeket. Kádár Levente iskolaigazgató számára fontos volt szakos zenetanár odakerülése, mivel abban az évben alakították újra az ötvenes években megszűnt fúvószenekart. Párhuzamosan beindult az iskolai fúvószene-tevékenység is. Nekünk is jutott néhány kiselejtezett hangszer a kultúrháztól, meg néhány újonnan vásárolt is, így 1979-ben már tizennégy tagú együttes fújta hangszerét – ma is pontosan ennyi tagot számlál a banda. Kitűnő csapat iskolai ünnepélyekre, hangulatteremtésre, és a felnőttegyüttes utánpótlását is remekül biztosítja. Rövidesen megalakítottam az iskolai vonósegyüttest is. Mellékesen meg a tantestületi kollégáktól megtanultam tanítani, hiszen az egyetemről igen szegényes pedagógiai tudással érkeztem. – Hogyan fest ma egy Haáz-féle zeneóra?
– „Régimódi” szabályaim vannak, amelyeket mindenkinek be kell tartania – a megmosott kéz és a levágott köröm alapkövetelményén túl. Amúgy onnan lehet tudni, hogy hol van zeneórám, hogy az az osztály énekel. Becsengetés után veszem a naplót, a hegedűmet, a cédéket, egyebeket, s megyek az osztályba, ahol már vígan dalolnak. Két tanuló áll a táblánál, az egyik a hetes, aki a táblára írja a „rosszak” nevét. Aki közülük egy percig megjavul, annak a neve letörölhető. Akinek a nevét a táblán találom, felel vagy guggol, vagy szünetben szemetet gyűjt. Hogy mit jelent rossznak lenni? A tanulók egynegyedének nincs hangja, nem tud, nem szeret énekelni, de a baj az, ha kergetőzéssel, rohangálással vagy kocsmatöltelékszerűen üvöltözve nem hagyják a többieket sem énekelni. Ha egyetlen név sincs a táblán, miközben világvége van odabenn, a hetes szenvedi meg. Mellette áll a másik, az énekvezér, aki három ének címét írja fel a táblára: a múlt órán vett dalt, a saját, illetve az osztály kedvencét. Ha még mindig nem érkeztem meg, újabb hármat ír fel. Előfordult, hogy egy gyűlésben ragadtam, mire befutottam, a huszonkilencediket énekelték, s épp kicsengettek. Ha egy osztály fele tud énekelni, az olyan élményt jelent a másik fele számára, amelyért hajlandó bekapcsolódni, abbahagyni a „hitványkodást”.
– Mi változott a település zenei kultúrájában az elmúlt évtizedekben?
– Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a gyermekek egyre kisebb százaléka tud énekelni. Ritkultak a közös énekléssel záruló családi összejövetelek, otthon a tévé vagy számítógépes hanggenerátor dönget. Nagy örömömre azonban a gyerekfilharmóniából származó fiatalok a közösségi megmozdulásokra, születésnapokra is kezdik visszahozni a hangszeres zenét. A „kiöregedett” filisek örömmel nézik, hogy a gyerekük részben visszavarázsolja az ő gyerekkorukat, próbára jár, gyakorol. A ma már tévénéző apukát nagyobb eséllyel lehet felállítani a fotelből, ha otthon együtt zenélhet a csemetéjével. Van egy négygyermekes családunk, ahol az apuka a karmester, az anya és a kicsi lánya a kórus, a másik három gyermek pedig hegedül. Tudatosan úgy is ültek be a zenekarba, hogy minden szólamot megtanuljanak, majd kipróbálják, hogyan szól az a „házifiliben”. Baráti társaságokról is tudok, ahol a filis harmóniák felidézése után elkezdenek népdalokat muzsikálni, énekelgetnek. Ezeken az estéken pedig meg van váltva a közösség. Tanári pályám legfontosabb eredményei közé sorolom ezeket a jeles eseményeket. – Hány fiatal kapta meg ezt az esélyt a közel negyven év folyamán?
– Több mint 1200-an fordultak meg a zenekarban és a kórusban. Az iskola tanulóinak egyharmada, hatvan gyermek énekel ma együtt. A zenekar érdekes módon a nagyobb, nyolcadikot végzett gyermekekből áll, sokan közülük érettségizettek, egyetemisták is visszajárnak. Ez némi gondot okoz, mert foglalják a helyet a kisebbek elől. A nagyokkal szembeni fegyelmi elvárások azonban változatlanok, nincs festett haj, tetkó, piercing, a lázadók azonnal helyettesíthetőek. Így aztán szép tiszta kamaszaim vannak, akik inkább vállalják ezt az áldozatot, mintsem lemaradjanak közös hangversenykörútjainkról. – Egy-egy új darab elsajátítása milyen mértékben társul elméleti képzéssel, nemzetitudat-fejlesztéssel? – Igyekszem sokrétűvé tenni a tanulási folyamatot. Nem csak zeneelméleti, hangzástani, hangszerismereti kihívásokat fogalmazok meg, az is nagyon fontos, honnan ered az a zene, mit ábrázol, melyek a feldolgozási, hangszerelési kritériumaim. Nagyon érdekesek az ezekről szóló beszélgetések, közben jó tippeket is kapok. Kétségtelenül elsősorban a turnék erősítik, a taps keményíti a Filit, de a fegyelem és figyelem zenekari-kórusi változatai is különleges és élvezetes kihívások a gyerekek többsége számára. Ennek a magas fokú egymásra figyelésnek rendkívüli a nevelő hatása, folyamatos biztosítása állandó feladatom.
– A turnék ugyanakkor a közösségi együttlét „tanórái” is…
– Valóban. Kiszállásaink korántsem azonosak egy-egy iskolakirándulással. A busz hasában, az utánfutóban utazó hangszerek, pódiumok, ruhák egyfajta hadviselésre induló csapat fegyverei, kellékei. Igyekszünk beleképzelni a honfoglalás, a hadviselés romantikus elemeit, amit főleg a kisebbek vesznek nagyon komolyan. De az is az együttélés fegyelmezettségének kialakítását szolgálja, hogy a Filiben alakuló szerelmeknek is tekintettel kell lenniük, hogy körülöttük kicsik, testvérek, szomszédok ülnek. Nagyon izgalmas látni az önfegyelem tanulásának folyamatát, még ha időnként kiabálni is kell, vagy szélsőséges esetben időlegesen kilökni egyiket-másikat a csapatból.
– Mennyire befolyásolja a Fili munkájának színvonalát egy-egy nemzedék tehetségessége?
– Nem nagyon voltak színvonalhullámzásaink, most viszont úgy érzem, 38 éves sikersorozatunk vége felé közeledünk. Idén ugyanis két olyan ötödik osztályt kaptam, amelyekből összesen hat kórustagot tudtam verbuválni. Márpedig három gyermek nagyon kevés ahhoz, hogy egy osztály éneklési kedvének élesztője lehessen.
– Egy sztártársulat a műsorrend összeállításánál az elvárásokra is tekintettel van. A Fili is?
– A repertoár szempontjából sohasem tettem minőségi engedményeket. Hiába szabad ma mindent, nálunk csak azt szabad, amit megengedek. Ebben diktatórikus vagyok. Műsoraink legyenek ízlésesek, gyermekszintű repertoárjuk könnyen muzsikálható. Tőlünk senki ne várjon misét vagy oratóriumot. A kórus és zenekar elsődleges feladata ugyanis a közösségépítés és annak megéneklése. Így eshet meg az, hogy a kórusban akad gyengébben éneklő gyermek is, a „mankós” gyerekek jó énekesek közé állítva gyakran kitisztulnak.
– Látja már az utódját?
– Mi tagadás, sokat gondolkodom rajta, keresgélem. A fiaim nem jöhetnek szóba, de megértem őket, én sem voltam vevő az apám ruháira. Elsősorban azt figyelem, van-e a környezetemben olyan ember, aki mindent hajlandó feltenni erre a közösségi feladatra. Ugyanakkor van-e emberi tartása, szakmai tudása. Humorérzéke, akarata. Képes-e hiteles lenni 140 gyermek előtt, a családok előtt. Mert itt megannyi családtagról van szó, hiszen a szülőkkel együtt érezzük a Gyermekfilharmónia fenntartásának felelősségét. Nekem mindenesetre nagy örömöm telik benne, hat-hét évet szívesen adnék még magamnak. Talán addig a váltás is jelentkezik.
Haáz Sándor
Karnagy, zenetanár. Székelyudvarhelyen született 1955. december 24-én. Nagyapja a festő és múzeumalapító, etnográfus Haáz Rezső, édesapja idősebb Haáz Sándor tanár és néprajzkutató volt. A marosvásárhelyi Művészeti Líceum zene szakos diákjaként hegedűt és brácsát tanult. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán kezdte. Diákként részt vett a marosvásárhelyi régizene-együttes megalakításában, amely elsők között szólaltatott meg 16. századi erdélyi reneszánsz muzsikát. 1978 óta Szentegyházán általános iskolai zenetanár, a híres szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója és igazgatója. Három fiú apja. Díjak, kitüntetések: a Hargita Megyei Tanfelügyelőség kitüntetett tanára (1983 és 1992), Magyarok Világszövetsége-díj (1993), a Széchenyi Társaság díja (1997), a Romániai Dalosszövetség Rónai Antal-díja (1999), Julianus-díj (2001), Romániai Magyar Pedagógusszövetség – Ezüstgyopár-díj (2001), Szentegyháza Városi Tanácsa – Pro Urbe díj (2002), Magyar Örökség Díj (2003), Bartók Béla Emlékdíj (2006), Nagy Lajos-emlékérem – Pécs (2006), Nagy István-díj (2008), EMKE-díj (2009), Mentor-díj (2011), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (2011), Gábor Áron-díj (2016). A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 7.
Hunyad Megyei Magyar Napok
A jövőben az irodalom kerül előtérbe Markó Béla életében
Fotókiállítás után könyvbemutatóra és koncertre került sor Petrozsényban a Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat keretében. Szerdán Várpalota magyarországi testvérváros fotósművésze többnyire Veszprém megyei városok fényképeit bemutató alkotásait állították ki, csütörtökön pedig Markó Béla és a Garabonciás együttes érkezett a Zsil völgye fővárosába.
Markó Béla sokszor járt Petrozsényban politikusként, költőként viszont most először, mondta Winkler Gyula az RMDSZ volt elnökének csütörtöki könyvbemutatóján, melyre a városháza dísztermében került sor.
Markó Béla azonban megcáfolta az EP-képviselőt, a nyolcvanas években ugyanis költőként is járt Petrozsényban, sőt, akkor a bányában is járt. A rendszerváltás után viszont valóban most jár itt először költőként, Déván és Vajdahunyadon viszont már korábban is volt könyvbemutatója.
Petrozsényban a költő meleg fogadtatásba részesült, Tiberiu Iacob-Ridzi polgármester köszöntője után Szász János plébános, a rendezvény fő szervezője ismertette Markó Béla irodalmi tevékenységét. A költő
két kötetét mutatta be, a Rekviem egy macskáért című publicisztikagyűjteményt, illetve a Passiócímű verseskötetet, melyből fel is olvasott néhány verset, mielőtt válaszolt volna a közönség kérdéseire, melyek leginkább a politika és a költészet viszonyát célozták. Markó Béla elismerte, hogy a kettő összefonódása korántsem magától értetődő, noha Petőfi és Ady is próbálkozott már ezzel, hiszen a politikában a kompromisszumok elkerülhetetlenek, míg a költőkre inkább a lelkesedés és a szenvedélyesség jellemző.
Mégis minek tekinti inkább magát, költőnek vagy politikusnak? Markó Béla viccesen válaszolt, hogy a politikusok között a legjobb költőnek, költők között, pedig a legjobb politikusnak tekinti magát. A válasz azonban sokkal bonyolultabb, politikusi tevékenységét ugyanis sokan megkérdőjelezik, költői mivoltát viszont nem. A politikában nem törekedett egyéni sikerre, ott a közösségi szempontok sokkal fontosabbak, irodalmi téren viszont nyilván a személyes siker, az elismerés jelentős szempont. Sokkal nyilvánvalóbb a válasz a kettő hatását illetően, e téren a politikai vonatkozás egyértelműen felülkerekedik, politikai tevékenysége jelentősen befolyásolta az egész erdélyi magyarságot. Hogy jó vagy rossz irányba, azt nyilván vitatni lehet, hangsúlyozta Markó. A jövőben viszont az irodalom kerül előtérbe, szenátori mandátuma őszi lejárta után Markó Béla visszavonul a parlamentből.
A felolvasás és a kérdések után Markó Béla dedikálta könyveit. Sőt, ajándékot is kapott, András József professzor, a petrozsényi RMDSZ volt elnöke a Wersánszki Eduárd jelenlegi RMDSZ-elnökkel és Mircea Baron helytörténésszel közösen írt, a Zsil völgye és a bányászat huszadik század eleji helyzetét bemutató magyar–román kétnyelvű könyvet ajándékozta Markónak.
Az est azonban nem ért véget, a Garabonciás együttes nagyszerű koncertje következett. Noha 40 éve lépnek fel Erdély-szerte, Csutak István együttes-alapító bevallotta, hogy nagyon izgult a petrozsényi fellépés előtt. Csutak István ugyanis petrozsényi, mindig meghatódik a hazatérés felemelő érzésétől. Szülővárosában az általa vezetett együttes többnyire kuruc dalokat adott elő, illetve Markó Béla megzenésített verseit, melyeket a közönség vastapssal díjazott. A dalok mellett Csutak István az átkos rendszer zaklatásait is elmesélte, kezdve a mindent átszövő hatalmi cenzúrától rebellis előadásainak a közösség-sikeréig, a kivetítőn pedig a kommunista „aranykorszak” nyomorúságát és személyi kultuszát bemutató képek voltak láthatók.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
A jövőben az irodalom kerül előtérbe Markó Béla életében
Fotókiállítás után könyvbemutatóra és koncertre került sor Petrozsényban a Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat keretében. Szerdán Várpalota magyarországi testvérváros fotósművésze többnyire Veszprém megyei városok fényképeit bemutató alkotásait állították ki, csütörtökön pedig Markó Béla és a Garabonciás együttes érkezett a Zsil völgye fővárosába.
Markó Béla sokszor járt Petrozsényban politikusként, költőként viszont most először, mondta Winkler Gyula az RMDSZ volt elnökének csütörtöki könyvbemutatóján, melyre a városháza dísztermében került sor.
Markó Béla azonban megcáfolta az EP-képviselőt, a nyolcvanas években ugyanis költőként is járt Petrozsényban, sőt, akkor a bányában is járt. A rendszerváltás után viszont valóban most jár itt először költőként, Déván és Vajdahunyadon viszont már korábban is volt könyvbemutatója.
Petrozsényban a költő meleg fogadtatásba részesült, Tiberiu Iacob-Ridzi polgármester köszöntője után Szász János plébános, a rendezvény fő szervezője ismertette Markó Béla irodalmi tevékenységét. A költő
két kötetét mutatta be, a Rekviem egy macskáért című publicisztikagyűjteményt, illetve a Passiócímű verseskötetet, melyből fel is olvasott néhány verset, mielőtt válaszolt volna a közönség kérdéseire, melyek leginkább a politika és a költészet viszonyát célozták. Markó Béla elismerte, hogy a kettő összefonódása korántsem magától értetődő, noha Petőfi és Ady is próbálkozott már ezzel, hiszen a politikában a kompromisszumok elkerülhetetlenek, míg a költőkre inkább a lelkesedés és a szenvedélyesség jellemző.
Mégis minek tekinti inkább magát, költőnek vagy politikusnak? Markó Béla viccesen válaszolt, hogy a politikusok között a legjobb költőnek, költők között, pedig a legjobb politikusnak tekinti magát. A válasz azonban sokkal bonyolultabb, politikusi tevékenységét ugyanis sokan megkérdőjelezik, költői mivoltát viszont nem. A politikában nem törekedett egyéni sikerre, ott a közösségi szempontok sokkal fontosabbak, irodalmi téren viszont nyilván a személyes siker, az elismerés jelentős szempont. Sokkal nyilvánvalóbb a válasz a kettő hatását illetően, e téren a politikai vonatkozás egyértelműen felülkerekedik, politikai tevékenysége jelentősen befolyásolta az egész erdélyi magyarságot. Hogy jó vagy rossz irányba, azt nyilván vitatni lehet, hangsúlyozta Markó. A jövőben viszont az irodalom kerül előtérbe, szenátori mandátuma őszi lejárta után Markó Béla visszavonul a parlamentből.
A felolvasás és a kérdések után Markó Béla dedikálta könyveit. Sőt, ajándékot is kapott, András József professzor, a petrozsényi RMDSZ volt elnöke a Wersánszki Eduárd jelenlegi RMDSZ-elnökkel és Mircea Baron helytörténésszel közösen írt, a Zsil völgye és a bányászat huszadik század eleji helyzetét bemutató magyar–román kétnyelvű könyvet ajándékozta Markónak.
Az est azonban nem ért véget, a Garabonciás együttes nagyszerű koncertje következett. Noha 40 éve lépnek fel Erdély-szerte, Csutak István együttes-alapító bevallotta, hogy nagyon izgult a petrozsényi fellépés előtt. Csutak István ugyanis petrozsényi, mindig meghatódik a hazatérés felemelő érzésétől. Szülővárosában az általa vezetett együttes többnyire kuruc dalokat adott elő, illetve Markó Béla megzenésített verseit, melyeket a közönség vastapssal díjazott. A dalok mellett Csutak István az átkos rendszer zaklatásait is elmesélte, kezdve a mindent átszövő hatalmi cenzúrától rebellis előadásainak a közösség-sikeréig, a kivetítőn pedig a kommunista „aranykorszak” nyomorúságát és személyi kultuszát bemutató képek voltak láthatók.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2016. május 7.
Számvevőszék: bukásra állnak az egyetemek
Lesújtó a hazai felsőoktatás helyzete – mutat rá jelentésében a Számvevőszék. Az állami ellenőrző szerv kimutatása szerint 25 év alatt 30 százalékkal lett kevesebb a hazai egyetemi hallgatók száma, és a diákság létszáma mellett az oktatás színvonala is jelentősen csökkent. Az egyetemek száma ellenben nőtt, jelenleg 103 felsőoktatási intézményt tartanak nyilván Romániában. Azonban az oktatott tárgyak nincsenek összhangban a munkaerő-piaci kereslettel, ezzel magyarázható, hogy egyre több a diplomás munkanélküli.
Huszonöt év alatt 30 százalékkal lett kevesebb a hazai egyetemi hallgatók száma, és a diákság létszáma mellett az oktatás színvonala is jelentősen csökkent az elmúlt évtizedekben – derül ki a Számvevőszék jelentéséből. Az állami ellenőrző szervnek a Mediafax hírügynökség által ismertetett kimutatása szerint az egyetemek száma ellenben nőtt: jelenleg 103 felsőoktatási intézményt tartanak nyilván Romániában, egyesek esetében azonban az oktatás színvonala sok kívánnivalót hagy maga után.
A diáklétszám a 2011–2015-ös időszakban csökkent a leglátványosabban, ami egyértelműen a demográfiai folyamatokkal, az alacsonyabb születési rátával magyarázható. Az alacsonyabb létszámmal párhuzamosan a felkészültségi mutatók is romlottak, ez egyrészt a felvételi vizsgák megszüntetésének tulajdonítható, másrészt annak, hogy az oktatási rendszer nem igazodik a munkaerőpiaci és gazdasági elvárásokhoz – mutat rá a Számvevőszék. Ez jelentésében arra is kitér, hogy a „hígabb” színvonalat az egyetemek nagy száma indokolja, melyek ráadásul nem az oktatás minőségével arányosan részesülnek állami támogatásban.
Egyetemre járt a fiatalok 70 százaléka
Az állami ellenőrző szerv kimutatása szerint az 1990–1991-es adatokhoz viszonyítva a 2013–2014-es tanévben 1,4 millió diákkal volt kevesebb, ami a jelentés szerint a születési ráta csökkenése mellett az emigrációval és az iskolaelhagyás növekedésével magyarázható. A Számvevőszék úgy véli, a felsőoktatás színvonalának csökkenése a közoktatás egyre rosszabb helyzetéből ered, 2013–2014-ben a 7 és 10 év közötti lakosságnak a 7,2 százaléka, a 11 és 14 év közöttinek a 8,5 százaléka nem volt beiskolázva.
Az iskolaelhagyás jelenséggé válását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy 2014-es kimutatás szerint a 18 és 24 év közötti lakosok 18 százaléka legtöbb nyolc osztályt végzett, és egyáltalán nem volt szakképesítése. A Számvevőszék szerint a szakiskolák megszüntetése tovább rontott a helyzeten, azok is kiléptek a rendszerből, akik szívesen tanultak volna szakmát.
A jelentés az érettségire is kitér, eszerint a vizsgaeredmények a 2013–2014-es tanévben csökkentek drasztikusan, ennek hatására pedig az egyetemek zöme megszüntette a felvételi vizsgát, ami károsan hatott a középiskolai oktatásra, hisz nem sarkallta jobb teljesítményre a diákokat. Az egyetemek így a kevésbé felkészülteket is felvették, és a 2007–2011-es időszakban a hallgatók száma elérte a rekordértéket, a 19–23 év közötti fiatalok több mint 70 százaléka valamelyik felsőoktatási intézménynek a tagja volt. Ezt a támogatási rendszer is elősegítette, hisz az egyetemek a diákok száma alapján részesülnek állami támogatásban, azaz fejpénzben, mutat rá a Számvevőszék. Túl sok a diplomás munkanélküli
A jelentés szerint a romániai felsőoktatás gyenge színvonalát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jóval kevesebb hazai diák tanul tovább külföldi egyetemeken, mint ahány külföldi veszi igénybe a romániai felsőoktatási kínálatot. A romániai egyetemek kis kivétellel meg sem jelennek a nemzetközi toplistákon, ráadásul a kivételek sem szerepelnek „megtisztelő helyen”, hívja fel a figyelmet a Számvevőszék.
Az ellenőrző szerv szerint a felsőoktatás gyenge minősége, valamint az a tény, hogy az intézmények nem alkalmazkodnak a gazdasági kereslethez, vezetett oda, hogy telítődött a munkaerőpiac, és ekkora mértéket ölt a munkanélküliség az egyetemet végzettek, elsősorban a fiatalok körében. A munkaadók gyakorlati tudást várnak, és azt szeretnék, ha a hallgatók már diákéveik alatt szakosodnának, vonja le a következtetést a jelentés. Eszerint a jelenlegi áldatlan helyzetre az jelentheti a megoldást, ha szorosabbra fűzik az egyetemek és a munkaadók közötti együttműködést és a fejkvótarendszer helyett az egyetemek finanszírozása teljesítményalapú lesz, ráadásul az lesz a döntő kritérium, hogy az illető intézmény diákjai mennyire tudtak elhelyezkedni a munkaerőpiacon.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
Lesújtó a hazai felsőoktatás helyzete – mutat rá jelentésében a Számvevőszék. Az állami ellenőrző szerv kimutatása szerint 25 év alatt 30 százalékkal lett kevesebb a hazai egyetemi hallgatók száma, és a diákság létszáma mellett az oktatás színvonala is jelentősen csökkent. Az egyetemek száma ellenben nőtt, jelenleg 103 felsőoktatási intézményt tartanak nyilván Romániában. Azonban az oktatott tárgyak nincsenek összhangban a munkaerő-piaci kereslettel, ezzel magyarázható, hogy egyre több a diplomás munkanélküli.
Huszonöt év alatt 30 százalékkal lett kevesebb a hazai egyetemi hallgatók száma, és a diákság létszáma mellett az oktatás színvonala is jelentősen csökkent az elmúlt évtizedekben – derül ki a Számvevőszék jelentéséből. Az állami ellenőrző szervnek a Mediafax hírügynökség által ismertetett kimutatása szerint az egyetemek száma ellenben nőtt: jelenleg 103 felsőoktatási intézményt tartanak nyilván Romániában, egyesek esetében azonban az oktatás színvonala sok kívánnivalót hagy maga után.
A diáklétszám a 2011–2015-ös időszakban csökkent a leglátványosabban, ami egyértelműen a demográfiai folyamatokkal, az alacsonyabb születési rátával magyarázható. Az alacsonyabb létszámmal párhuzamosan a felkészültségi mutatók is romlottak, ez egyrészt a felvételi vizsgák megszüntetésének tulajdonítható, másrészt annak, hogy az oktatási rendszer nem igazodik a munkaerőpiaci és gazdasági elvárásokhoz – mutat rá a Számvevőszék. Ez jelentésében arra is kitér, hogy a „hígabb” színvonalat az egyetemek nagy száma indokolja, melyek ráadásul nem az oktatás minőségével arányosan részesülnek állami támogatásban.
Egyetemre járt a fiatalok 70 százaléka
Az állami ellenőrző szerv kimutatása szerint az 1990–1991-es adatokhoz viszonyítva a 2013–2014-es tanévben 1,4 millió diákkal volt kevesebb, ami a jelentés szerint a születési ráta csökkenése mellett az emigrációval és az iskolaelhagyás növekedésével magyarázható. A Számvevőszék úgy véli, a felsőoktatás színvonalának csökkenése a közoktatás egyre rosszabb helyzetéből ered, 2013–2014-ben a 7 és 10 év közötti lakosságnak a 7,2 százaléka, a 11 és 14 év közöttinek a 8,5 százaléka nem volt beiskolázva.
Az iskolaelhagyás jelenséggé válását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy 2014-es kimutatás szerint a 18 és 24 év közötti lakosok 18 százaléka legtöbb nyolc osztályt végzett, és egyáltalán nem volt szakképesítése. A Számvevőszék szerint a szakiskolák megszüntetése tovább rontott a helyzeten, azok is kiléptek a rendszerből, akik szívesen tanultak volna szakmát.
A jelentés az érettségire is kitér, eszerint a vizsgaeredmények a 2013–2014-es tanévben csökkentek drasztikusan, ennek hatására pedig az egyetemek zöme megszüntette a felvételi vizsgát, ami károsan hatott a középiskolai oktatásra, hisz nem sarkallta jobb teljesítményre a diákokat. Az egyetemek így a kevésbé felkészülteket is felvették, és a 2007–2011-es időszakban a hallgatók száma elérte a rekordértéket, a 19–23 év közötti fiatalok több mint 70 százaléka valamelyik felsőoktatási intézménynek a tagja volt. Ezt a támogatási rendszer is elősegítette, hisz az egyetemek a diákok száma alapján részesülnek állami támogatásban, azaz fejpénzben, mutat rá a Számvevőszék. Túl sok a diplomás munkanélküli
A jelentés szerint a romániai felsőoktatás gyenge színvonalát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jóval kevesebb hazai diák tanul tovább külföldi egyetemeken, mint ahány külföldi veszi igénybe a romániai felsőoktatási kínálatot. A romániai egyetemek kis kivétellel meg sem jelennek a nemzetközi toplistákon, ráadásul a kivételek sem szerepelnek „megtisztelő helyen”, hívja fel a figyelmet a Számvevőszék.
Az ellenőrző szerv szerint a felsőoktatás gyenge minősége, valamint az a tény, hogy az intézmények nem alkalmazkodnak a gazdasági kereslethez, vezetett oda, hogy telítődött a munkaerőpiac, és ekkora mértéket ölt a munkanélküliség az egyetemet végzettek, elsősorban a fiatalok körében. A munkaadók gyakorlati tudást várnak, és azt szeretnék, ha a hallgatók már diákéveik alatt szakosodnának, vonja le a következtetést a jelentés. Eszerint a jelenlegi áldatlan helyzetre az jelentheti a megoldást, ha szorosabbra fűzik az egyetemek és a munkaadók közötti együttműködést és a fejkvótarendszer helyett az egyetemek finanszírozása teljesítményalapú lesz, ráadásul az lesz a döntő kritérium, hogy az illető intézmény diákjai mennyire tudtak elhelyezkedni a munkaerőpiacon.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 7.
Lendületet vesz a Trianon-kutatás – interjú Ablonczy Balázzsal
Ablonczy Balázs történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék habilitált egyetemi docense, a Párizsi Magyar Intézet volt igazgatója, a Pro Minoritate és a Kommentár folyóiratok volt főszerkesztője. 2016-tól az MTA Trianon Lendület kutatócsoport vezetője. Pályájáról, kutatásairól és a Lendület kutatócsoport terveiről Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett vele.
Újkor.hu: Ön az ELTE BTK francia-történelem szakán végzett. Hogyan döntött úgy, hogy ide felvételizik? Hogyan lett történész?
Ablonczy Balázs: Franciaországban jártam középiskolába, így eléggé kézre esett, hogy francia szakra felvételizzek. A történelem gyerekkorom óta nagyon érdekelt. Az első történelmi tárgyú könyv, amit olvastam, R. Várkonyi Ágnes Két pogány köztje volt, ami a Képes történelem sorozatban jelent meg. A családi történetek, amiket gyerekkoromban hallottam, kötődtek a második világháború előtti időszakhoz, pláne, hogy dédnagyanyám, akivel nagyon szerettem beszélgetni, nagyon sokáig élt. Adta magát, hogy elkezdtem érdeklődni a múlt iránt. Voltak rövid intermezzók, amikor úgy gondoltam, hogy csikós leszek, majd azt, hogy színész, de édesapám, aki színikritikus volt, utóbbiról nagyon hamar lebeszélt. Aztán rájöttem, hogy a lovaktól is félek. Amikor idekerültem az egyetemre, akkor sem volt biztos, hogy történész leszek, csak az, hogy nagyon érdekel a történelem, de néhány tanárom ebbe az irányba orientált és ez hosszan kitartó és jó döntésnek bizonyult.
- Kik voltak ezek a tanárok?
- Döntően két ember. Az egyik Kósa László, aki fura módon az életem számos fordulópontján jelen volt. Kábé a harmadik könyv, amit olvastam R. Várkonyié után, az övé volt, a Megjártam a hadak útját, a magyar néphagyomány történeti emlékezetéről. Hét-nyolcévesen persze nem sokat értettem belőle. Aztán ő volt az egyetemi felvételi bizottságom elnöke, majd az Eötvös Collegium felvételi bizottságának is. A PhD-képzést az általa vezetett doktori programon végeztem. Nagyon sokat tanultam tőle, nagyon szerettem az óráit, elképesztően széles műveltséggel rendelkezik. A másik pedig Romsics Ignác, aki nagyon jól tud célt adni az embereknek, nagyon jól tudja motiválni őket. Ha látott valakiben fantáziát, akkor – durván hangzik, de – kitaposta belőle az eredményt. Nála komoly követelmények voltak, nem lehetett nem betartani a határidőket, és linkeskedni: sokat lehetett tanulni tőle. Voltak más tanárok is, akiket kedveltem, összességében nagyon szerettem történelem szakra járni. Francia szakra kevésbé – bár ott is voltak rendes tanáraim: a nyelvészet tőlem rém távol áll, de Bárdosi Vilmos óráit és őt magát is nagyon kedveltem és kedvelem –, de azért a franciatanári diplomát megszereztem, tehát még előfordulhat az a rémálom, hogy valaki találkozzon velem franciatanárként, de azt éreztem az első év után, hogy ez nem az én műfajom.
- Ha már szóba került a doktori iskola, disszertációját Teleki Pál életéből írta. Az értekezés aztán önálló könyvben is megjelent, ráadásul az MTMT szerint ez egy rendkívül hivatkozott mű. Hogyan találta meg ezt a kutatási témát?
- A doktorimat egészen pontosan Teleki Pál két háború közötti életéből írtam, tehát az 1921 és 1938 közötti időszakról. Előtte a szakdolgozatomat Teleki első miniszterelnökségéből. Amikor negyedéves voltam, elmentem Romsics Ignáchoz, illetve Kósa tanár úrhoz, hogy milyen szakdolgozati témákat javasolnak. Teleki Pál életét Romsics Ignác dobta fel más témákkal együtt, és ezt választottam. Romsics tanár úr felvázolt egy elég logikus rendet, hogy ebből utána doktori lesz, utána pedig önálló kötet és ez be is jött. Szerencsém is volt vele, mert egyrészt Teleki pályája sokakat érdekel, másrészt egy életrajz bizonyos értelemben segítség egy kezdő történésznek. Eléggé le van határolva az eleje és a vége, hiszen a születés és a halál jobbára adott, ráadásul egy személy kapcsán könnyebb is különböző levéltári mutatókban keresni, mint elvontabb fogalmak esetén. Emellett egy csomó olyan témakörbe belebotlik az ember, ami elkezdi foglalkoztatni és lehet, hogy évekkel később visszatér, hogy azokból újabb kutatásokat kezdjen
- Van két másik könyve is, a Trianon-legendák illetve a Visszatért Erdély, amik szintén rendkívül hivatkozott művek az MTMT szerint. Ezek a témák is a korábbi kutatásból következtek?
- A Trianon-legendák című könyv úgy született, hogy régóta gondolkoztam arról, hogy kéne írni ebből a témából egy könyvet. 2002-ben a Romsics Ignác által szerkesztett Mítoszok, legendák, tévhitek című kötetben írtam egy tanulmányt, de foglalkoztatott még a téma. Teljesen véletlenül egy nagyon esős napon összetalálkoztunk a Király utca elején Rados Richárddal, a Jaffa kiadó vezetőjével, akit régóta ismerek. Egy középiskolába jártunk Franciaországban, aztán ő magyar szakra ment tovább. Elmondta, hogy nagyon érdekli, amit csinálok és javasolta, hogy üljünk le egyszer beszélgetni. Ebből az esernyő alatti ácsorgásból mai napig tartó együttműködés nőtt ki és a Jaffa kiadóról csak jó dolgot tudok mondani. Az első lépcső a Trianon-legendák volt, ami elég komoly siker lett mind piaci, mind szakmai tekintetben (bár nyilván nem mindenkinek szíve csücske). A híresztelésekkel ellentétben nem a korábbi tanulmány betűnagyobbításokkal megcsavart változata, hanem terjedelemre is kb. háromszor olyan hosszú. Richárd kérte, hogy javasoljak még témákat, akkor kitaláltuk a Visszatért Erdélyt és el is kezdtem írni a Teleki-téma egy leágazásaként. Korábban foglalkoztam az elcsatolt területek 1940 és 1944 közötti turizmusfejlesztésével, írtam belőle egy tanulmányt a Történelmi Szemlébe, majd ez megjelent angolul is. Így a munka elkezdésekor már voltak elképzeléseim arról, hogy milyennek kell lennie ennek a könyvnek. Utána jött az ötlet, hogy tegyük mellé a visszatért Felvidéket, Kárpátalját, Délvidéket is. Sok örömömet leltem ebben a kutatásban, bár a kötet elég zaklatott időszakban született. Közvetlenül a Párizsba költözésem előtt írtam, nagyon rövid idő alatt, miközben költöztünk, vettem át a kinti feladatokat, ráadásul kaptam egy nagyon cuki isiászt is. Eléggé embert próbáló időszak volt, de sikerült megírni. Jelenleg úgy gondolom, hogy talán az eddig legsikerültebb szövegem, bár biztosan vannak benne olyan dolgok, amiken lehetne javítani.
- Nemcsak kutatással, oktatással foglalkozik, hanem több újságot is szerkesztett, gondolok itt a Pro Minoritatéra, majd a Kommentárra. Ezt a fajta újságírói-szerkesztői tevékenységet fogja még folytatni?
- Pillanatnyilag félretettem. Ez inkább lapszerkesztői tevékenység volt. A Pro Minoritate kisebbségtudománnyal foglalkozott, évente négyszer jelent meg, a Kommentár évente hatszor, ez elég sok energiát elvitt. A Pro Minoritaténál, amit nagyon szerettem, megtanultam ezeknek a dolgoknak a csínját-bínját. Gyakorlatilag a tördelővel való egyeztetéstől a postázásig mindent én intéztem. Ez szó szerint értendő, reggel fél 8-ra mentem lapmegjelenéskor a Széll Kálmán téri Postapalotába, mert tömeges feladást ott lehetett intézni és nagy műanyag szatyrokban vittem magammal a csomagokat. 2002-től 2011-ig foglalkoztam a szerkesztéssel, ami nagyon időigényes dolog, különösen a lapmegjelenés környékén. Ez nem biztos, hogy most beleférne.
- A Kommentár szerkesztőbizottságában azért benne maradt.
- Igen, a lapot én hoztam létre barátaimmal közösen és az ember nem szívesen hagyja ott az általa megteremtett folyóiratot. És egy jó lap, ráadásul a családban maradt, az öcsém vitte tovább.
- A tudományos ismeretterjesztés helyzetét egyébként hogyan látja 2016-ban?
- Ez nagyon vastag téma. A történettudományban az a rettentő jó, hogy sokakat érdekel. Vannak történelmi műsorok a tévében, ismeretterjesztő magazinok élnek meg a piacon, a Jaffánál megkezdett történelmi sorozatunk köteteit is veszik. Ha előadásokat tartunk vidéken, sokszor 60-80-100 ember is megjelenik, főleg, ha a közelebbi múltról, azaz a 20. századi történelemről beszélünk. Ez azzal is jár, hogy mindenkinek van véleménye a dologról, tehát itt szenvedélyek vannak, amik néha kisülnek, és persze ilyenkor az ember rosszul éli meg, ha csúnyán beszélnek vele. A lényeg az, hogy a művelt magyar középosztálynak, már ha létezik ilyen, történelmi tudást nyújtsunk a közelmúlt vagy a félközelmúlt eseményei kapcsán. Ez működik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig tartani fog, azaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Horthy-korszak vagy Trianon érdekes lesz 70-80 év múlva is. Lehetséges, hogy a Kádár-korszak vagy az államszocializmus korszaka már most érdekesebb az embereknek, mivel közelebb van hozzájuk időben. Jelenleg a magyar közélet eléggé történelemhangolt, sok vita zajlik. Ez részben jó, mert van közönség, de részben rossz, mert beleszól a politika, amit persze a történészek nem szeretnek, legalábbis azt a leegyszerűsített nyelvet nem, amit a politika használ a történelem kapcsán.
- Április végén derült ki, hogy nyert a Magyar Tudományos Akadémia Lendület pályázatán és Trianon témában kutatócsoportot alakít. Hogyan jött az ötlet a pályázat beadására?
- Amikor hazatértem Franciaországból, elgondolkoztam azon, hogy meg kéne próbálni a Lendületet. Őszintén szólva meglepett, hogy megkaptam. Több kiváló kollégát ismerek, aki nyert már, de nem elsőre sikerült nekik, hanem néha másodjára-harmadjára. Nem számítottam azonnali sikerre, tapasztalatszerzési céllal adtam be. Az előkutatásaim 2007-8 tájára nyúlnak vissza. Ekkor írtam a Kommentárba egy tanulmányt arról, hogy milyen feladatok lehetnek még az úgynevezett Trianon-kutatásban. Ez a kérdés azóta is foglalkoztat, a Lendület pedig jó lehetőség volt a megvalósításra. 1920. június 4-e nem magában létezik, hanem egy hosszú folyamat része, akár az előzményeit, akár a következményeit nézzük. Az előzményeket vizsgálva az első világháborúról úgy gondolom, hogy nagyon nagy szerepe van a 20. századi magyar történelemben. Nemcsak azért, mert Trianonhoz vezetett, hanem azért, mert a társadalmat olyan mértékben átalakította, aminek a vizsgálata nélkül az összeomlás eseményeit meg sem lehet érteni. Ha a következményeket nézzük, akkor az, hogy megjelennek egy idegen állam katonái egy kisváros főutcáján, akkor az csak az első lépés. A teljes impériumváltás hosszabb folyamat. Ha a gazdasági aspektusait nézzük, olykor egy évtized is, mert ennyi idő, amíg az utódállami tőke domináns pozícióba adott területen. Maga a folyamat is érdekes, hogy a helyi elitek hol, milyen alkukat kötnek, hol sikeresek az átmentési kísérletek, milyen technikák jelennek meg. Maga a hatalomátvétel pillanata csak egy pontszerű esemény a folyamatban.
bínját. Gyakorlatilag a tördelővel való egyeztetéstől a postázásig mindent én intéztem. Ez szó szerint értendő, reggel fél 8-ra mentem lapmegjelenéskor a Széll Kálmán téri Postapalotába, mert tömeges feladást ott lehetett intézni és nagy műanyag szatyrokban vittem magammal a csomagokat. 2002-től 2011-ig foglalkoztam a szerkesztéssel, ami nagyon időigényes dolog, különösen a lapmegjelenés környékén. Ez nem biztos, hogy most beleférne.
- A Kommentár szerkesztőbizottságában azért benne maradt.
- Igen, a lapot én hoztam létre barátaimmal közösen és az ember nem szívesen hagyja ott az általa megteremtett folyóiratot. És egy jó lap, ráadásul a családban maradt, az öcsém vitte tovább.
A tudományos ismeretterjesztés helyzetét egyébként hogyan látja 2016-ban?
Ez nagyon vastag téma. A történettudományban az a rettentő jó, hogy sokakat érdekel. Vannak történelmi műsorok a tévében, ismeretterjesztő magazinok élnek meg a piacon, a Jaffánál megkezdett történelmi sorozatunk köteteit is veszik. Ha előadásokat tartunk vidéken, sokszor 60-80-100 ember is megjelenik, főleg, ha a közelebbi múltról, azaz a 20. századi történelemről beszélünk. Ez azzal is jár, hogy mindenkinek van véleménye a dologról, tehát itt szenvedélyek vannak, amik néha kisülnek, és persze ilyenkor az ember rosszul éli meg, ha csúnyán beszélnek vele. A lényeg az, hogy a művelt magyar középosztálynak, már ha létezik ilyen, történelmi tudást nyújtsunk a közelmúlt vagy a félközelmúlt eseményei kapcsán. Ez működik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig tartani fog, azaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Horthy-korszak vagy Trianon érdekes lesz 70-80 év múlva is. Lehetséges, hogy a Kádár-korszak vagy az államszocializmus korszaka már most érdekesebb az embereknek, mivel közelebb van hozzájuk időben. Jelenleg a magyar közélet eléggé történelemhangolt, sok vita zajlik. Ez részben jó, mert van közönség, de részben rossz, mert beleszól a politika, amit persze a történészek nem szeretnek, legalábbis azt a leegyszerűsített nyelvet nem, amit a politika használ a történelem kapcsán.
- Milyen feladatokat tűzött ki a kutatócsoport elé?
- Alapvetően ez a Lendület projekt négy lábon áll. Az első a klasszikus diplomáciatörténeti feldolgozás, mivel vannak olyan nagyhatalmak, például az Egyesült Államok, vagy Olaszország, amelyeknek nem ismerjük a béketárgyalási stratégiáit. Ezeket vagy nem publikálták még, vagy ha igen, akkor nem a magyar tudományos közvéleményt érdeklő szempontokat érvényesítettek. Például a közép-európai rendezés és azon belül Magyarország helyzete egy olasz diplomáciai jegyzékben csak sokadik helyen van. Az első világháború utáni Magyarországgal kapcsolatos békerendezéssel kapcsolatban alig van néhány dokumentumunk. Hasonló a helyzet a környező országok békeelőkészületeivel is. Bízom benne, hogy Zeidler Miklóssal ki tudjuk adni a magyar békedelegáció naplóját. Ezt több töredékes szövegből kell összekompilálni, ami majdhogynem filológiai feladat, de utána nagyon jól követhető lesz az, hogy a magyar békedelegáció mit csinált 1920-ban. Miklós már dolgozik ezen az anyagon, remélem, még idén kijöhet. A második lábat az összeomlás társadalma jelenti. Meg kell vizsgálnunk Magyarország 1920-as közellátási helyzetét, egészségügyét, honvédelmét. Vagy a menekültügyet. A békeszerződés megkötése után 400 000 – 425 000 ember menekült Magyarországra az elcsatolt területekről Nagyon kevesen foglalkoztak eddig ezzel a témával: Csóti Csaba és Szűts István Gergely jut most hirtelen eszembe, L. Juhász Ilona is fontos dolgokat írt az első világháború alatti menekülésről. Ugyanilyen fontosnak tartom a közegészségügy kérdését, különösen a spanyolnátha járványt. Nemcsak katonai, hanem gazdasági és közellátási összeomlás is történt: a fegyverszünet egyúttal harc megindulását is jelenti a szénért és a nagyvárosok fűtéséért. A harmadik pillér a békeszerződés megszilárdulása, amelyben benne van a határok helyszíni vizsgálata is. Nem arra gondolok, hogy hogyan cövekelték ki őket, hanem arra, hogy azokon a területeken, azokon a kistájakon az új határ milyen mozgásokat produkált. Hogyan változott meg a közigazgatás? Hogyan változott meg a házassági piac? Kovács Éva foglalkozott ezzel, de rajta kívül nem sokan. Hogyan szilárdult meg a határ a fejekben? Mi volt a helyzet a csempészettel? Nem sokat beszélünk erről, pedig elképesztően virágzó csempészet zajlott. Erről vannak szépirodalmi utalások, de történészek nem nagyon foglalkoztak vele. Ide tartozik egy jól nemzetköziesíthető téma, mégpedig az úgynevezett átmeneti/efemer államok kérdése. Vilniustól a Lajta bánságon át Fiuméig számos, néhány napot, hetet, hónapot megélt állam jött létre a köztes régióban, amiket más nemzetiségű kutatók bevonásával meg kellene vizsgálni. Érdekes kérdés, hogy milyen szituáció esetén bizonyulhatott egy ilyen efemer állam tartósnak – vagy szűnt meg. A negyedik pillér Trianon magyarországi emlékezetképe. Ebben lesz szociológiai kutatás, készül egy művészettörténeti adatbázis, amely a Kárpát-medence emlékműveit dolgozza fel, megvizsgáljuk, hogyan jelenik meg Trianon a magyar politikai diskurzusban, szépirodalomban, historiográfiában. A magyar történettudomány az utóbbi 35-40 évben relatíve jól teljesített a témában, nagyon sok újat tett le az asztalra, ami mellé, ha 2021-re odatesszük ezeket az eredményeket, tekintélyes korpusz jön létre az érdeklődők számára.
- Hogyan tervezi a kutatási eredmények közzétételét?
- Ősszel egy nagy összegző konferenciával indulna a projekt, ahova főleg a témában fontosat alkotó magyar kollégákat hívnánk meg, akik ellenőriznék, korrigálnák hogy a problémafelvetéseink jók-e, esetleg új szempontokat vetnek föl. Lesz egy honlapunk, a trianon100.hu. Eredetileg egy dinamikus, adattárral kombinált honlapot képzeltem el, de ezt újra kell gondolni a költségvetés miatt. Több monografikus kötetet tervezünk, ebből egy-kettőt angolul, lehetőleg angolszász kiadónál. 2020-ra nemzetközi konferenciát tervezünk, lehetőleg Angliában vagy az Egyesült Államokban, hogy bemutathassuk a kutatási eredményeket. Továbbá nagy vágyam, hogy intenzíven megjelenjünk a népszerűsítő történelmi sajtóban és természetesen a Facebookon. Egy videócsatornán is gondolkozom. Meglátjuk, hogy az erőforrások mit tesznek majd lehetővé.
- Hogyan látja egyébként a magyar történettudomány nemzetközi beágyazottságát a kérdés kutatásában?
- Trianon minket nagyon érdekel, de a szomszédos országokat nem biztos, hogy annyira érdekli, mint minket. A nyugati világban is főleg csak olyan történészek foglalkoznak vele, akik tisztában vannak azzal, hogy milyen szerepe van a magyar historiográfiában. A magyar történettudomány nemzetköziesítése nagyon nehéz probléma. A rendszerváltáskor egy csomó minden elmaradt, például annak a szemléletnek a meghonosítása, hogy a cikkeket jól jegyzett nyugati folyóiratokban érdemes megjelentetni. Itt persze önkritikus is vagyok, erre nekem is jobban kéne figyelnem. Vannak törekvések a nemzetközi jelenlétre, jó kezdeményezés például a Hungarian Historical Review, az internet, a közösségi oldalak használata. Valahogy az az érzésem, hogy az 1990 utáni két évtizedben mintha ez a nemzetközi jelenlét hanyatlott volna, a hazai történészvilág kicsit zárkózott lett. Az elmúlt években ezzel ellentétes folyamatokat tapasztalok és ez jó.
- A Kutatócsoportnak az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete ad otthont. Főleg az intézet kutatói vesznek részt a projektben?
- Nem. A Történettudományi Intézetből összesen ketten vannak benne, Hornyák Árpád és Zeidler Miklós, aki az ELTE-n is tanít. A többiek nagyon sok helyről jönnek. Nagyrészt 60-as évek végétől született kollégák kerültek bele, ami nem volt kimondott cél, de így alakult. Kicsit úgy állt össze, mintha a Vakáció a halott utcában című, nyolcvanas évekbeli gyermek-ifjúsági filmben lettünk volna. Odamentem emberekhez, megkérdeztem tőlük, hogy „van kedved ebben és ebben a dologban velem dolgozni?” Erre azt mondták, hogy „igen”, aztán mentünk tovább együtt. Egy vagy két ember mondott csak nemet, de ők sem azért, mert nem érdekelte őket, hanem mert más elfoglaltságuk volt.
- Mi lesz az egyetemi oktatással a kutatócsoport mellett?
- Főállásban átmegyek a Történettudományi Intézetbe, de félállásban itt maradok az egyetemen Borhy László dékán úr és Borsodi Csaba intézetigazgató úr kérésére. Az Intézeten keresztül pályáztam, tehát át kell mennem oda, viszont az ELTE szabályzata szerint nem lehet két teljes állása valakinek, ami respektálható álláspont. Nem szeretném elveszteni az oktatást, egyrészt mert szeretek tanítani, másrészt nem szeretném cserbenhagyni a doktoranduszaimat, szakdolgozóimat.
Szőts Zoltán Oszkár
ujkor,hu
Ablonczy Balázs történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék habilitált egyetemi docense, a Párizsi Magyar Intézet volt igazgatója, a Pro Minoritate és a Kommentár folyóiratok volt főszerkesztője. 2016-tól az MTA Trianon Lendület kutatócsoport vezetője. Pályájáról, kutatásairól és a Lendület kutatócsoport terveiről Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett vele.
Újkor.hu: Ön az ELTE BTK francia-történelem szakán végzett. Hogyan döntött úgy, hogy ide felvételizik? Hogyan lett történész?
Ablonczy Balázs: Franciaországban jártam középiskolába, így eléggé kézre esett, hogy francia szakra felvételizzek. A történelem gyerekkorom óta nagyon érdekelt. Az első történelmi tárgyú könyv, amit olvastam, R. Várkonyi Ágnes Két pogány köztje volt, ami a Képes történelem sorozatban jelent meg. A családi történetek, amiket gyerekkoromban hallottam, kötődtek a második világháború előtti időszakhoz, pláne, hogy dédnagyanyám, akivel nagyon szerettem beszélgetni, nagyon sokáig élt. Adta magát, hogy elkezdtem érdeklődni a múlt iránt. Voltak rövid intermezzók, amikor úgy gondoltam, hogy csikós leszek, majd azt, hogy színész, de édesapám, aki színikritikus volt, utóbbiról nagyon hamar lebeszélt. Aztán rájöttem, hogy a lovaktól is félek. Amikor idekerültem az egyetemre, akkor sem volt biztos, hogy történész leszek, csak az, hogy nagyon érdekel a történelem, de néhány tanárom ebbe az irányba orientált és ez hosszan kitartó és jó döntésnek bizonyult.
- Kik voltak ezek a tanárok?
- Döntően két ember. Az egyik Kósa László, aki fura módon az életem számos fordulópontján jelen volt. Kábé a harmadik könyv, amit olvastam R. Várkonyié után, az övé volt, a Megjártam a hadak útját, a magyar néphagyomány történeti emlékezetéről. Hét-nyolcévesen persze nem sokat értettem belőle. Aztán ő volt az egyetemi felvételi bizottságom elnöke, majd az Eötvös Collegium felvételi bizottságának is. A PhD-képzést az általa vezetett doktori programon végeztem. Nagyon sokat tanultam tőle, nagyon szerettem az óráit, elképesztően széles műveltséggel rendelkezik. A másik pedig Romsics Ignác, aki nagyon jól tud célt adni az embereknek, nagyon jól tudja motiválni őket. Ha látott valakiben fantáziát, akkor – durván hangzik, de – kitaposta belőle az eredményt. Nála komoly követelmények voltak, nem lehetett nem betartani a határidőket, és linkeskedni: sokat lehetett tanulni tőle. Voltak más tanárok is, akiket kedveltem, összességében nagyon szerettem történelem szakra járni. Francia szakra kevésbé – bár ott is voltak rendes tanáraim: a nyelvészet tőlem rém távol áll, de Bárdosi Vilmos óráit és őt magát is nagyon kedveltem és kedvelem –, de azért a franciatanári diplomát megszereztem, tehát még előfordulhat az a rémálom, hogy valaki találkozzon velem franciatanárként, de azt éreztem az első év után, hogy ez nem az én műfajom.
- Ha már szóba került a doktori iskola, disszertációját Teleki Pál életéből írta. Az értekezés aztán önálló könyvben is megjelent, ráadásul az MTMT szerint ez egy rendkívül hivatkozott mű. Hogyan találta meg ezt a kutatási témát?
- A doktorimat egészen pontosan Teleki Pál két háború közötti életéből írtam, tehát az 1921 és 1938 közötti időszakról. Előtte a szakdolgozatomat Teleki első miniszterelnökségéből. Amikor negyedéves voltam, elmentem Romsics Ignáchoz, illetve Kósa tanár úrhoz, hogy milyen szakdolgozati témákat javasolnak. Teleki Pál életét Romsics Ignác dobta fel más témákkal együtt, és ezt választottam. Romsics tanár úr felvázolt egy elég logikus rendet, hogy ebből utána doktori lesz, utána pedig önálló kötet és ez be is jött. Szerencsém is volt vele, mert egyrészt Teleki pályája sokakat érdekel, másrészt egy életrajz bizonyos értelemben segítség egy kezdő történésznek. Eléggé le van határolva az eleje és a vége, hiszen a születés és a halál jobbára adott, ráadásul egy személy kapcsán könnyebb is különböző levéltári mutatókban keresni, mint elvontabb fogalmak esetén. Emellett egy csomó olyan témakörbe belebotlik az ember, ami elkezdi foglalkoztatni és lehet, hogy évekkel később visszatér, hogy azokból újabb kutatásokat kezdjen
- Van két másik könyve is, a Trianon-legendák illetve a Visszatért Erdély, amik szintén rendkívül hivatkozott művek az MTMT szerint. Ezek a témák is a korábbi kutatásból következtek?
- A Trianon-legendák című könyv úgy született, hogy régóta gondolkoztam arról, hogy kéne írni ebből a témából egy könyvet. 2002-ben a Romsics Ignác által szerkesztett Mítoszok, legendák, tévhitek című kötetben írtam egy tanulmányt, de foglalkoztatott még a téma. Teljesen véletlenül egy nagyon esős napon összetalálkoztunk a Király utca elején Rados Richárddal, a Jaffa kiadó vezetőjével, akit régóta ismerek. Egy középiskolába jártunk Franciaországban, aztán ő magyar szakra ment tovább. Elmondta, hogy nagyon érdekli, amit csinálok és javasolta, hogy üljünk le egyszer beszélgetni. Ebből az esernyő alatti ácsorgásból mai napig tartó együttműködés nőtt ki és a Jaffa kiadóról csak jó dolgot tudok mondani. Az első lépcső a Trianon-legendák volt, ami elég komoly siker lett mind piaci, mind szakmai tekintetben (bár nyilván nem mindenkinek szíve csücske). A híresztelésekkel ellentétben nem a korábbi tanulmány betűnagyobbításokkal megcsavart változata, hanem terjedelemre is kb. háromszor olyan hosszú. Richárd kérte, hogy javasoljak még témákat, akkor kitaláltuk a Visszatért Erdélyt és el is kezdtem írni a Teleki-téma egy leágazásaként. Korábban foglalkoztam az elcsatolt területek 1940 és 1944 közötti turizmusfejlesztésével, írtam belőle egy tanulmányt a Történelmi Szemlébe, majd ez megjelent angolul is. Így a munka elkezdésekor már voltak elképzeléseim arról, hogy milyennek kell lennie ennek a könyvnek. Utána jött az ötlet, hogy tegyük mellé a visszatért Felvidéket, Kárpátalját, Délvidéket is. Sok örömömet leltem ebben a kutatásban, bár a kötet elég zaklatott időszakban született. Közvetlenül a Párizsba költözésem előtt írtam, nagyon rövid idő alatt, miközben költöztünk, vettem át a kinti feladatokat, ráadásul kaptam egy nagyon cuki isiászt is. Eléggé embert próbáló időszak volt, de sikerült megírni. Jelenleg úgy gondolom, hogy talán az eddig legsikerültebb szövegem, bár biztosan vannak benne olyan dolgok, amiken lehetne javítani.
- Nemcsak kutatással, oktatással foglalkozik, hanem több újságot is szerkesztett, gondolok itt a Pro Minoritatéra, majd a Kommentárra. Ezt a fajta újságírói-szerkesztői tevékenységet fogja még folytatni?
- Pillanatnyilag félretettem. Ez inkább lapszerkesztői tevékenység volt. A Pro Minoritate kisebbségtudománnyal foglalkozott, évente négyszer jelent meg, a Kommentár évente hatszor, ez elég sok energiát elvitt. A Pro Minoritaténál, amit nagyon szerettem, megtanultam ezeknek a dolgoknak a csínját-bínját. Gyakorlatilag a tördelővel való egyeztetéstől a postázásig mindent én intéztem. Ez szó szerint értendő, reggel fél 8-ra mentem lapmegjelenéskor a Széll Kálmán téri Postapalotába, mert tömeges feladást ott lehetett intézni és nagy műanyag szatyrokban vittem magammal a csomagokat. 2002-től 2011-ig foglalkoztam a szerkesztéssel, ami nagyon időigényes dolog, különösen a lapmegjelenés környékén. Ez nem biztos, hogy most beleférne.
- A Kommentár szerkesztőbizottságában azért benne maradt.
- Igen, a lapot én hoztam létre barátaimmal közösen és az ember nem szívesen hagyja ott az általa megteremtett folyóiratot. És egy jó lap, ráadásul a családban maradt, az öcsém vitte tovább.
- A tudományos ismeretterjesztés helyzetét egyébként hogyan látja 2016-ban?
- Ez nagyon vastag téma. A történettudományban az a rettentő jó, hogy sokakat érdekel. Vannak történelmi műsorok a tévében, ismeretterjesztő magazinok élnek meg a piacon, a Jaffánál megkezdett történelmi sorozatunk köteteit is veszik. Ha előadásokat tartunk vidéken, sokszor 60-80-100 ember is megjelenik, főleg, ha a közelebbi múltról, azaz a 20. századi történelemről beszélünk. Ez azzal is jár, hogy mindenkinek van véleménye a dologról, tehát itt szenvedélyek vannak, amik néha kisülnek, és persze ilyenkor az ember rosszul éli meg, ha csúnyán beszélnek vele. A lényeg az, hogy a művelt magyar középosztálynak, már ha létezik ilyen, történelmi tudást nyújtsunk a közelmúlt vagy a félközelmúlt eseményei kapcsán. Ez működik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig tartani fog, azaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Horthy-korszak vagy Trianon érdekes lesz 70-80 év múlva is. Lehetséges, hogy a Kádár-korszak vagy az államszocializmus korszaka már most érdekesebb az embereknek, mivel közelebb van hozzájuk időben. Jelenleg a magyar közélet eléggé történelemhangolt, sok vita zajlik. Ez részben jó, mert van közönség, de részben rossz, mert beleszól a politika, amit persze a történészek nem szeretnek, legalábbis azt a leegyszerűsített nyelvet nem, amit a politika használ a történelem kapcsán.
- Április végén derült ki, hogy nyert a Magyar Tudományos Akadémia Lendület pályázatán és Trianon témában kutatócsoportot alakít. Hogyan jött az ötlet a pályázat beadására?
- Amikor hazatértem Franciaországból, elgondolkoztam azon, hogy meg kéne próbálni a Lendületet. Őszintén szólva meglepett, hogy megkaptam. Több kiváló kollégát ismerek, aki nyert már, de nem elsőre sikerült nekik, hanem néha másodjára-harmadjára. Nem számítottam azonnali sikerre, tapasztalatszerzési céllal adtam be. Az előkutatásaim 2007-8 tájára nyúlnak vissza. Ekkor írtam a Kommentárba egy tanulmányt arról, hogy milyen feladatok lehetnek még az úgynevezett Trianon-kutatásban. Ez a kérdés azóta is foglalkoztat, a Lendület pedig jó lehetőség volt a megvalósításra. 1920. június 4-e nem magában létezik, hanem egy hosszú folyamat része, akár az előzményeit, akár a következményeit nézzük. Az előzményeket vizsgálva az első világháborúról úgy gondolom, hogy nagyon nagy szerepe van a 20. századi magyar történelemben. Nemcsak azért, mert Trianonhoz vezetett, hanem azért, mert a társadalmat olyan mértékben átalakította, aminek a vizsgálata nélkül az összeomlás eseményeit meg sem lehet érteni. Ha a következményeket nézzük, akkor az, hogy megjelennek egy idegen állam katonái egy kisváros főutcáján, akkor az csak az első lépés. A teljes impériumváltás hosszabb folyamat. Ha a gazdasági aspektusait nézzük, olykor egy évtized is, mert ennyi idő, amíg az utódállami tőke domináns pozícióba adott területen. Maga a folyamat is érdekes, hogy a helyi elitek hol, milyen alkukat kötnek, hol sikeresek az átmentési kísérletek, milyen technikák jelennek meg. Maga a hatalomátvétel pillanata csak egy pontszerű esemény a folyamatban.
bínját. Gyakorlatilag a tördelővel való egyeztetéstől a postázásig mindent én intéztem. Ez szó szerint értendő, reggel fél 8-ra mentem lapmegjelenéskor a Széll Kálmán téri Postapalotába, mert tömeges feladást ott lehetett intézni és nagy műanyag szatyrokban vittem magammal a csomagokat. 2002-től 2011-ig foglalkoztam a szerkesztéssel, ami nagyon időigényes dolog, különösen a lapmegjelenés környékén. Ez nem biztos, hogy most beleférne.
- A Kommentár szerkesztőbizottságában azért benne maradt.
- Igen, a lapot én hoztam létre barátaimmal közösen és az ember nem szívesen hagyja ott az általa megteremtett folyóiratot. És egy jó lap, ráadásul a családban maradt, az öcsém vitte tovább.
A tudományos ismeretterjesztés helyzetét egyébként hogyan látja 2016-ban?
Ez nagyon vastag téma. A történettudományban az a rettentő jó, hogy sokakat érdekel. Vannak történelmi műsorok a tévében, ismeretterjesztő magazinok élnek meg a piacon, a Jaffánál megkezdett történelmi sorozatunk köteteit is veszik. Ha előadásokat tartunk vidéken, sokszor 60-80-100 ember is megjelenik, főleg, ha a közelebbi múltról, azaz a 20. századi történelemről beszélünk. Ez azzal is jár, hogy mindenkinek van véleménye a dologról, tehát itt szenvedélyek vannak, amik néha kisülnek, és persze ilyenkor az ember rosszul éli meg, ha csúnyán beszélnek vele. A lényeg az, hogy a művelt magyar középosztálynak, már ha létezik ilyen, történelmi tudást nyújtsunk a közelmúlt vagy a félközelmúlt eseményei kapcsán. Ez működik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig tartani fog, azaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Horthy-korszak vagy Trianon érdekes lesz 70-80 év múlva is. Lehetséges, hogy a Kádár-korszak vagy az államszocializmus korszaka már most érdekesebb az embereknek, mivel közelebb van hozzájuk időben. Jelenleg a magyar közélet eléggé történelemhangolt, sok vita zajlik. Ez részben jó, mert van közönség, de részben rossz, mert beleszól a politika, amit persze a történészek nem szeretnek, legalábbis azt a leegyszerűsített nyelvet nem, amit a politika használ a történelem kapcsán.
- Milyen feladatokat tűzött ki a kutatócsoport elé?
- Alapvetően ez a Lendület projekt négy lábon áll. Az első a klasszikus diplomáciatörténeti feldolgozás, mivel vannak olyan nagyhatalmak, például az Egyesült Államok, vagy Olaszország, amelyeknek nem ismerjük a béketárgyalási stratégiáit. Ezeket vagy nem publikálták még, vagy ha igen, akkor nem a magyar tudományos közvéleményt érdeklő szempontokat érvényesítettek. Például a közép-európai rendezés és azon belül Magyarország helyzete egy olasz diplomáciai jegyzékben csak sokadik helyen van. Az első világháború utáni Magyarországgal kapcsolatos békerendezéssel kapcsolatban alig van néhány dokumentumunk. Hasonló a helyzet a környező országok békeelőkészületeivel is. Bízom benne, hogy Zeidler Miklóssal ki tudjuk adni a magyar békedelegáció naplóját. Ezt több töredékes szövegből kell összekompilálni, ami majdhogynem filológiai feladat, de utána nagyon jól követhető lesz az, hogy a magyar békedelegáció mit csinált 1920-ban. Miklós már dolgozik ezen az anyagon, remélem, még idén kijöhet. A második lábat az összeomlás társadalma jelenti. Meg kell vizsgálnunk Magyarország 1920-as közellátási helyzetét, egészségügyét, honvédelmét. Vagy a menekültügyet. A békeszerződés megkötése után 400 000 – 425 000 ember menekült Magyarországra az elcsatolt területekről Nagyon kevesen foglalkoztak eddig ezzel a témával: Csóti Csaba és Szűts István Gergely jut most hirtelen eszembe, L. Juhász Ilona is fontos dolgokat írt az első világháború alatti menekülésről. Ugyanilyen fontosnak tartom a közegészségügy kérdését, különösen a spanyolnátha járványt. Nemcsak katonai, hanem gazdasági és közellátási összeomlás is történt: a fegyverszünet egyúttal harc megindulását is jelenti a szénért és a nagyvárosok fűtéséért. A harmadik pillér a békeszerződés megszilárdulása, amelyben benne van a határok helyszíni vizsgálata is. Nem arra gondolok, hogy hogyan cövekelték ki őket, hanem arra, hogy azokon a területeken, azokon a kistájakon az új határ milyen mozgásokat produkált. Hogyan változott meg a közigazgatás? Hogyan változott meg a házassági piac? Kovács Éva foglalkozott ezzel, de rajta kívül nem sokan. Hogyan szilárdult meg a határ a fejekben? Mi volt a helyzet a csempészettel? Nem sokat beszélünk erről, pedig elképesztően virágzó csempészet zajlott. Erről vannak szépirodalmi utalások, de történészek nem nagyon foglalkoztak vele. Ide tartozik egy jól nemzetköziesíthető téma, mégpedig az úgynevezett átmeneti/efemer államok kérdése. Vilniustól a Lajta bánságon át Fiuméig számos, néhány napot, hetet, hónapot megélt állam jött létre a köztes régióban, amiket más nemzetiségű kutatók bevonásával meg kellene vizsgálni. Érdekes kérdés, hogy milyen szituáció esetén bizonyulhatott egy ilyen efemer állam tartósnak – vagy szűnt meg. A negyedik pillér Trianon magyarországi emlékezetképe. Ebben lesz szociológiai kutatás, készül egy művészettörténeti adatbázis, amely a Kárpát-medence emlékműveit dolgozza fel, megvizsgáljuk, hogyan jelenik meg Trianon a magyar politikai diskurzusban, szépirodalomban, historiográfiában. A magyar történettudomány az utóbbi 35-40 évben relatíve jól teljesített a témában, nagyon sok újat tett le az asztalra, ami mellé, ha 2021-re odatesszük ezeket az eredményeket, tekintélyes korpusz jön létre az érdeklődők számára.
- Hogyan tervezi a kutatási eredmények közzétételét?
- Ősszel egy nagy összegző konferenciával indulna a projekt, ahova főleg a témában fontosat alkotó magyar kollégákat hívnánk meg, akik ellenőriznék, korrigálnák hogy a problémafelvetéseink jók-e, esetleg új szempontokat vetnek föl. Lesz egy honlapunk, a trianon100.hu. Eredetileg egy dinamikus, adattárral kombinált honlapot képzeltem el, de ezt újra kell gondolni a költségvetés miatt. Több monografikus kötetet tervezünk, ebből egy-kettőt angolul, lehetőleg angolszász kiadónál. 2020-ra nemzetközi konferenciát tervezünk, lehetőleg Angliában vagy az Egyesült Államokban, hogy bemutathassuk a kutatási eredményeket. Továbbá nagy vágyam, hogy intenzíven megjelenjünk a népszerűsítő történelmi sajtóban és természetesen a Facebookon. Egy videócsatornán is gondolkozom. Meglátjuk, hogy az erőforrások mit tesznek majd lehetővé.
- Hogyan látja egyébként a magyar történettudomány nemzetközi beágyazottságát a kérdés kutatásában?
- Trianon minket nagyon érdekel, de a szomszédos országokat nem biztos, hogy annyira érdekli, mint minket. A nyugati világban is főleg csak olyan történészek foglalkoznak vele, akik tisztában vannak azzal, hogy milyen szerepe van a magyar historiográfiában. A magyar történettudomány nemzetköziesítése nagyon nehéz probléma. A rendszerváltáskor egy csomó minden elmaradt, például annak a szemléletnek a meghonosítása, hogy a cikkeket jól jegyzett nyugati folyóiratokban érdemes megjelentetni. Itt persze önkritikus is vagyok, erre nekem is jobban kéne figyelnem. Vannak törekvések a nemzetközi jelenlétre, jó kezdeményezés például a Hungarian Historical Review, az internet, a közösségi oldalak használata. Valahogy az az érzésem, hogy az 1990 utáni két évtizedben mintha ez a nemzetközi jelenlét hanyatlott volna, a hazai történészvilág kicsit zárkózott lett. Az elmúlt években ezzel ellentétes folyamatokat tapasztalok és ez jó.
- A Kutatócsoportnak az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete ad otthont. Főleg az intézet kutatói vesznek részt a projektben?
- Nem. A Történettudományi Intézetből összesen ketten vannak benne, Hornyák Árpád és Zeidler Miklós, aki az ELTE-n is tanít. A többiek nagyon sok helyről jönnek. Nagyrészt 60-as évek végétől született kollégák kerültek bele, ami nem volt kimondott cél, de így alakult. Kicsit úgy állt össze, mintha a Vakáció a halott utcában című, nyolcvanas évekbeli gyermek-ifjúsági filmben lettünk volna. Odamentem emberekhez, megkérdeztem tőlük, hogy „van kedved ebben és ebben a dologban velem dolgozni?” Erre azt mondták, hogy „igen”, aztán mentünk tovább együtt. Egy vagy két ember mondott csak nemet, de ők sem azért, mert nem érdekelte őket, hanem mert más elfoglaltságuk volt.
- Mi lesz az egyetemi oktatással a kutatócsoport mellett?
- Főállásban átmegyek a Történettudományi Intézetbe, de félállásban itt maradok az egyetemen Borhy László dékán úr és Borsodi Csaba intézetigazgató úr kérésére. Az Intézeten keresztül pályáztam, tehát át kell mennem oda, viszont az ELTE szabályzata szerint nem lehet két teljes állása valakinek, ami respektálható álláspont. Nem szeretném elveszteni az oktatást, egyrészt mert szeretek tanítani, másrészt nem szeretném cserbenhagyni a doktoranduszaimat, szakdolgozóimat.
Szőts Zoltán Oszkár
ujkor,hu
2016. május 9.
Csíksomlyói Mária-búcsú
Az 1440-es évektől Somlyóra telepedett Ferenc-rendi szerzetesek az évszázadok során olyan anyagi és szellemi értékeket halmoztak fel, amelyek egyedülállóak egész Erdélyben. A csíksomlyói kegytemplomban látható Madonna-szobor, amely az 1520-as évekből származik és méretei alapján Közép-Európa legnagyobb gótikus szobra, nemcsak művészeti értéke, hanem a neki tulajdonított csodatevések folytán is méltán vívta ki azt a hírnevet, amelynek az egész katolikus világban örvend.
A kolostor, a kegytemplom, valamint a körülöttük álló figyelemre méltó épületek megtekintésén kívül nagy vonzerőt gyakorol a vendégekre a közeli Somlyó-hegy a maga különleges alakjával és a rajta található kultikus helyek folytán. Tulajdonképpen két hegyről van szó, a Nagy- és Kissomlyóról, s ezek közül ez utóbbi tarthat számot nagyobb érdeklődésre. Lábánál bővizű ásványvízforrás van, amelyből a helybeliek és a vendégek kedvenc ivóvize bugyog elő. Oldalában van a Kálvária (helyi nevén Krisztus- hágó) és tetején három kápolna (Szent Antal, Salvator és Szenvedő Krisztus), ugyancsak fenn a tetőn áll a remeteház.
A két csúcs közötti nyeregben, ahol az utóbbi években a nagy búcsús szentmiséket tartják, látható a Hármashalom-oltár, amely modern építészeti stílusával vonja magára a figyelmet (Makovecz Imre építész tervei szerint készült).
Ha a fentiekhez hozzászámítjuk a kegytemplommal átellenben épült Jakab Antal Tanulmányi Házat, számtalan konferencia és találkozó színhelyét, a hozzá kapcsolódó KALOT épületével, amely az 1930-as években épült Kós Károly tervei szerint, egy olyan együttest ismerhetünk meg, amelyhez hasonló csak kevés van Erdélyben.
Mindez elég bizonyíték arra, hogy Csíksomlyó óriási szellemi és idegenforgalmi potenciállal rendelkezik.
Mint ismeretes, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, különösen az 1989-es fordulat után, minden évben több százezres római katolikus, sőt más testvéregyházhoz tartozó zarándoknak nyújt lelki megújulást.
Rövid történelmi visszatekintés
A székelyeknek I. (Szent) László király 1092-ben kiadott oklevelében történő első említése után az első híradás a csíki katolikusság létezéséről az a kőlap lehet, amely a régi zárda lakásházának falában állt C.C. 1202 felirattal. A rövidítés – Conventum Cistercientium – ciszterci zárdát jelent, és arra is utalást tesz, hogy Szent Ferenc hívei előtt kik telepedtek itt le – egyébként róluk "fehér barátok"- ként maradt fenn feljegyzés.
Csíksomlyót először az 1332–33-as pápai tizedjegyzék említi, több csíki falu nevével együtt. Az akkori megnevezés – Somlov – a település szláv eredetére is utalhat, hiszen a környéket a honfoglalás előtt gyér szláv népesség lakta, akiknek emléke ma már csak a helynevekben lelhető fel: Taploca – melegvízforrás, Szereda – középső, Somlyó – sűrű zúgó erdő, Delne – völgy, Borzsova – gyors vizű patak stb.
A ferencesek csíki tartózkodásáról okmánnyal alátámasztott adatunk 1400. október 29- ről van. Ebben az esztendőben IX. Bonifác pápa Alvernai Bertalan bosnyák helynöknek engedélyt adott, hogy négy ferences klastromot alapítson, egyet a kelet- magyarországi Chichiense tartományban.
1442-ben a Gyulafehérvár közelében fekvő Marosszentimrénél Hunyadi János kormányzó fényes győzelmet arat az Erdélybe betört török hadak ellen. Az ütközet előtt fogadalmat tett, hogy győzelme esetén hálából négy templomot építtet Isten dicsőségére. Az egyiket éppen Csíksomlyón építik fel gótikus stílusban, de ez a templom később, az 1661-es és az 1692-es tatár betörések alkalmával elpusztult (a vele egy időben épített marosszentimrei és tövisi templomok még ma is állnak).
1444-ben IV. Jenő pápa levelében a somlyói ferences templom építését sürgeti, s teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik segédkeznek a somlyói atyák templomának kivitelezésében. Tehát már akkor szó esik a szent helyen való búcsú elnyerésének lehetőségéről.
1919-ben a nagyszebeni levéltárban került elő egy 1562-ben keltezett kézirat, amelyet P. Fabricius, Izabella királyné udvari papja jegyzett fel és tudósít: "Csíki csodálatos Boldog Asszony képe – Erdélyben, a székelyek között, kik a régi igaz hitet megtartják, Csíkszékben, a páter franciscanusok templomában, tisztelik a boldogságos Szüzet, kik közül sokan lelki, s testi vigasztalásokat is vésznek, nem kicsiny csoda lévén az is, hogy annyi eretnekek között, a régi igaz pápista hitben, mind ekkoráig is megmaradtanak, amit bizonyára a boldogságos Szűz Mária értük való törekedésének, esedezésének lehet tulajdonítani".
Egy másik régi híradás Cserei Farkas történésztől származik, aki a Geographia Marianna Regni Hungariae 1780-ban megjelent könyvében így ír: "Vagyon Csík Székben, Somlyó nevezetű hegy alatt boldog Asszonynak szép temploma a páter franciskánusok Klastromával. Tiszteltetik abban a nagy oltáron a dicsőséges szent Szűznek egy gyönyörű csodálatos régi faragott képe".
A somlyói két vulkanikus kúp különlegessége, hogy a Csíki-havasok amolyan előhegyeként mélyen benyúlnak a medencébe, amolyan viszonyítási, tájékozódási pontot képezve, például a nagyobbik kúp a maga 1032 méteres magasságával. Kultikus szempontból a Nagysomlyónak ma már kevés szerepe van. A szerzetesek letelepedésekor – egyes feltételezések szerint a XII. században – ez a hegy nyújtott menedéket számukra, ugyanis ekkor Európa-szerte a kolostorok magaslatokra, az emberi településektől távol épültek. A mintát számukra kétségtelenül Assisi Szent Ferenc és kezdeti közössége szolgáltatta, ugyanis "Isten szegénykéje" sziklás magaslatokat választott ki elmélkedése, önmegvalósítása számára (Greccio, Fonté Colombo, Alverna stb.).
Később a szerzetesek a hegy lábánál építették fel kolostorukat, mert ily módon jobban be tudták tölteni küldetésüket. A hegy iránti igényükről azonban nem mondtak le, csak most már a nagyobbik csúcs helyett a közelebbit, a kisebbet választották. A 834 méter magasságú Kissomlyó minden szempontból megfelelt hivatásuknak. A kolostor felőli oldalának meredeksége tökéletes feltételeket kínált a kálvária stációinak kiépítésére. A hegy lapos tetején kápolnák épülhettek. A helyhez kapcsolódó jelenések (égből alászálló lajtorja), a kultikus építmények, a napkultusz színhelye együttesen teszik azt, hogy a Kissomlyót a népi hagyomány szent hegyként tartja számon. A kolostor felőli lábánál fakadó borvizet a néphagyomány "Krisztus verejtékének" tekinti. A környék lakossága ezt a vizet issza.
A hegytömböt mind északi, mind déli oldaláról a keletebbre fekvő hegyekből eredő patakok völgyei határolják. Az északi völgyet a Somlyó-pataka alakította ki, s tette emberi településre alkalmassá. A Somlyó név tulajdonképpen a templom és környékének megjelölésére szolgált. Később az egész környéki település egyesülése után ezt a nevet vette fel. Somlyónak van plébániatemploma is, amely a csobotfalvi részen, a falu feletti magaslaton áll.
A csíksomlyói kegytemplom
Magától értetődik, hogy Csíksomlyóval való közelebbi ismerkedésünket a kegytemplommal és a körülötte található egyházi és világi épületekkel kezdjük. Első hiteles adatunk az itt álló templomról 1448-ból való, amikor felszentelték a Hunyadi János anyagi támogatásával, a marosszentimrei csata (1442) zsákmányából épült gótikus templomot. Ennek a templomnak Sarlós Boldogasszony volt a védőszentje és július 2-a, az akkori templom búcsús napja, amely a mai napig a csíksomlyói kegytemplom nagy ünnepe. Sajnos, ez a csúcsíves épületa történelem viharában elpusztult, ezért alaprajzi rekonstruálása is nehézségbe ütközik. Szerencse viszont az, hogy a somlyói templommal egy időben a nagy törökverő fogadalma alapján még két olyan templom épült Erdélyben, mint említettük, amelyek a mai napig fennmaradtak. Ezek alapján és a korabeli feljegyzések felhasználásával készült el az az ábra, amely ma a kegytemplomban látható, a főbejárattól közvetlenül jobbra. Ezt a templomot magas kőfal övezte, amely válságos időkben menedéket nyújtott a környék lakosságának. A védelmi célokat szolgáló kerítőfalak építése általános szokás volt a XV–XVI. században mindenütt a Székelyföldön, ahová minden bizonnyal a sokkal urbánusabban építkező szomszédos szászoktól terjedt át. A Hunyadi-féle templomot a környező falvakkal együtt 1661-ben a tatárok felégették, feldúlták, a földdel egyenlővé tették. Nagyszámú székelyt megöltek, és még többet rabszíjra fűzve elhurcoltak. Akkor négy ferences atya is a támadás áldozatául esett, négyet pedig magukkal hurcoltak a támadók. Talán ez volt Csík régi történetének legszomorúbb eseménye.
Most vegyük szemügyre a jelenlegi templomot. Hadd lássuk először építésének történetét. Az említett gótikus templom nagyon rozzant állapotban 1802-ig állott fenn, amikor a hívek számának állandó növekedése is szükségessé tette egy nagyobb templomnak az építését. Sajnos a régi templomot teljesen lebontották, faragott ajtóiból, ablakaiból semmit sem őriztek meg, az egészet beleépítették az új templomba. Csupán egy szemöldökkő – kibetűzhetetlen írással – maradt fenn a kórusfeljáró lépcsőjének alján. Az építkezés 1804-ben kezdődött Schmitt Konstantin építész tervei szerint. A munkálatok viszonylag lassan haladtak, s csak 1876-ban fejeződtek be. A kegytemplomot ünnepélyesen 1876. augusztus 20-án szentelte fel Fogarassy Mihály gyulafehérvári püspök. A templom belső berendezése a barokk korra jellemző, legnagyobb részét Papp Miklós brassói festő és szobrász készítette. A diadalív két oldalán a ferences rend nagyjainak oltárai láthatók: balról a rendalapító Szent Ferencé, jobbról, a sekrestye felőli oldalon a Szent Antal-oltár áll.
A szentélyben a főoltár fölött található a templom legértékesebb tárgya, Szűz Mária kegyszobra. A világon ismert kegyszobrok között a legnagyobb, magassága 2,27 m. Mind alkotója, mind pontos keletkezési dátuma ismeretlen. Stílusjegyei alapján a szakértők XVI. század eleji reneszánsz alkotásnak tekintik, egyesek szerint tiroli mester műve, mások a helyi képfaragó iskola termékeként tartják számon. Ábrázolása is egyedi. Máriát napba öltöztetett királynőként mutatja be, lába alatt van a hold, feje fölött tizenkét csillagból álló koszorú, fején korona, a jobb kezében jogar. Bal karján ül a kisded Jézus.
1798-ban az egyház csodatevőnek ismeri el, és a "Csodálatos és az eretnekek ellenében megsegítő Anya" feliratot kapja. Ekkortól gyűjtötték össze azokat a fogadalmi jelvényeket (ex voto), amelyeket a szobor két oldalán láthatunk. A bal oldali táblán a nagyméretű láb Batthyány Ignác erdélyi püspök adománya, aki a szobor csodatevő erejét is hirdeti. A lépcsőfeljáró két oldalán nagyon sok és egyre sokasodó táblácska van elhelyezve, amelyek a székelységnek a Szűzanya iránti tiszteletét és megsegítő hatalmát igazolják.
A kegyszobor a Mária-zarándoklatok központjában áll. Ősi szokás szerint a zarándokok könyörgéseik elmondása után megsimogatják a szobor lábát, vagy valamilyen ruhadarabjukat, kegytárgyaikat hozzáérintik. Ez a gesztus megerősíti őket hitükben, erőt nyernek belőle mindennapi életükhöz. A krónikások több, a szoborhoz kapcsolódó csodatételt jegyeztek fel az évszázadok során, amelyeket a zarándokok is ismernek és a maguk számára hasonlókat remélnek.
A Mária-szobor jobb oldalán Szent István király, bal felén Szent László szobra áll, a múlt század elején Tirolban készült jó minőségű alkotások, amelyek Joseph Runggaldier keze alól kerültek ki. Magasságuk 2,6 m.
A templom más értékei közül külön kell szólnunk a labarumról, amely a búcsús körmenetnek is az egyik fő szimbóluma. Állandó helye a kegyszobor jobb oldali részén, a lejárati lépcső mellett van. Henger alakú, nyéllel ellátott fémszerkezet, szövet bevonattal. Neve minden valószínűség szerint a latin "labrum" szóból származik, ami magyarul üstöt jelent. Tudjuk, hogy már Nagy Konstantin (306–337) császár idejében hasonló hadi jelvényt vittek a csatasor élén a győzelem szimbólumaként. A csíksomlyói labarum a hagyomány szerint a katolikus hit védelméért vívott nagyerdei győztes csata (1567) emlékére készült, és ennek évfordulóját ünneplő pünkösdszombati körmenet élén viszi a katolikus gimnázium mindenkori legerősebb végzős diákja.
A kegytemplomban található az ország egyik legnagyobb orgonája, amelynek hangja méltó hangulatot teremt az áhítathoz, a meditációhoz. Kitűnően alkalmas az egyetemes zeneirodalom legjelentősebb műveinek megszólaltatására, ezért gyakran rendeznek a templomban orgonakoncerteket. Több előző orgonáról van tudomásunk, az egyiket 1664-ben a polihisztor Kájoni János atya építette. A mostanit Gergely József, a budapesti zeneművészeti főiskola tanára tervezte, és 1931-ben készült el Temesváron a Wagenstein Lipót és fia cég műhelyében. Negyven szólóváltozatával és 2824 sípjával hívja fel magára a szakértők figyelmét.
A kegytemplommal épült össze a zárda, amelyet 1733- tól kezdtek építeni, mai formáját 1770-ben kapta. A zárt belsejű klastromokhoz hasonlóan négyszögű (kvadrát) udvara van, amelynek közepén a rend életében olyan nagy szerepet játszó Kájoni János páternek, a híres orgonaépítőnek, a nyomda alapítójának, zeneszerzőnek és írónak a mellszobra áll. A kvadrát érdekessége a három falra festett napóra, amely bármelyik napszakban mutatja az időt.
A szép barokk berendezésű zárda egyik látványossága a stukkódíszes refektórium (ebédlő), valamint az a leszelt ívű késő gótikus ajtókeret, amely a keleti szárny földszinti folyosójának falába van beépítve. Minden bizonnyal a régi kolostor egyik bejárati ajtaja volt.
Miklós József
(Folytatjuk)
Népújság ( Marosvásárhely), 2016. máj. 11.
(Folytatás május 9-i lapszámunkból)
Csíksomlyó nemzetközi hírét, amint már hangsúlyoztuk, a minden év pünkösdszombatján sorra kerülő nagy zarándoklatnak, a csíksomlyói búcsúnak köszönheti.
A katolikus hagyomány szerint (sz.m.: amelyet napjaink történetírása cáfol) János Zsigmond erdélyi fejedelem 1567-ben, a hitújítás korában haddal akarta a színtiszta katolikus Csíkot, Gyergyót és Kászont kényszeríteni az unitárus vallás felvételére. A három tájegység népe, István, gyergyóalfalvi plébános vezetésével, fegyverrel védte meg hitét. A gyülekező pünkösd szombatján Csíksomlyón volt. Isten kegyelmébe ajánlották magukat és a Szűz Mária segítségéért esedeztek, majd elindultak a hegy irányába (Tolvajos-tető, Hargita), szembeszállni a hitújítók hadával. Ezalatt az idősek, az asszonyok, a gyermekek Somlyón maradtak, és a győzelemért imádkoztak. Miután csellel sikerült az ellenséget szétzilálni, majd megfutamítani, a győztes sereg diadalmenetben vonult le Csíksomlyóra. Lobogóikat frissen hajtott nyírfaágakkal díszítették, ezért a menet távolról mozgó erdőhöz hasonlított. A nyírfaág azóta is az örömérzés kifejezése maradt, a zarándokok tömege ágacskákkal tér haza Csíksomlyóról, miután azokat hozzáérintik a Szűzanya szobrához. A keresztaljak is nyírfaágakkal díszítik zászlóikat. A győzelem utáni első búcsúsmenetet ugyanaz az István pap vezette Gyergyóalfaluból, aki egy évvel korábban hadba szólította a székelységet. Természetesen a zarándoklat gyalog zajlott, ami a mai napig a közelebbi falvak esetében fennmaradt. Habár János Zsigmond hadserege elleni győzelmet Csíkszék és a hozzá tartozó két fiúszék (Gyergyó, Kászon) népe vívta ki, a somlyói zarándoklat hamarosan össz-székely katolikus ünnepé vált, mert csatlakoztak a kezdeményezőkhöz a Nyárád völgye, Udvarhely vidéke és Felső-Háromszék katolikus falvainak lakosai is, később a gyimesi és moldovai csángók.
A csíksomlyói zarándoklat töretlenül zajlott még a forradalmak, háborúk idején is, hiszen az önmagára utalt székelység kitől várhatott lelki megerősítést, ha nem a csíksomlyói Madonnától? A második világháború után uralomra került kommunista rezsim mindent megtett, hogy akadályozza a búcsút. Persze, minden akadály ellenére a hívek sokasága szervezetlenül is özönlött Somlyóra. Az 1949-es búcsún még Márton Áron püspököt is le akarták tartóztatni, de a gyimesi csángóság és Csíksomlyó lakói megvédték.
Az 1989-es fordulat után soha nem tapasztalt erővel újult meg a csíksomlyói búcsú. A zarándokok száma évről évre nő, amolyanösszerdélyi magyar ünnepé vált. Egyre több nem katolikus magyar is eljön, és az anyaországból 20-25 ezerre tehető a zarándokok száma. Nem hivatalos adatok szerint az utóbbi években több mint negyedmillió ember gyűl össze évente a két Somlyó-hegy közötti nyeregben tartott ünnepi szentmisén.
A fentiekből kitűnik, hogy a búcsú fokozatosan elveszítette kizárólagos egyházi jellegét, bizonyos szempontból a tömegturisztika területére csapott át. Nyilván az ide érkezőket áthatja a hely szelleme, többségük meghatódottsággal, áhítattal kapcsolódik be a rendezvényekbe.
A búcsú megszervezése most már új rendszabály szerint történik. Társasgépkocsival, más járművekkel érkező zarándokok a Márton Áron Főgimnázium előtt, a taplocai úton gyülekeznek, itt keresztaljába szerveződnek és a Székútján keresztalja formájában haladnak végig. A keresztalják, a más egyéni zarándokok sokasága gyalog, megállás nélkül folytatják útjukat egészen a kegytemplomig. Itt a szervezők korszerű kommunikációs eszközökkel köszöntik az érkezőket. Tájegységenként, a tradíció szerinti sorrendben indítják a Kissomlyó-hegy két feljárója felé, azaz a hagyományos körmeneti útra és az újabban megnyitott autóútra. A nyeregben, vagyis a szentmise helyszínén a számukra kijelölt ún. "szektorban" helyezkednek el. Itt is hangosbemondóval köszöntik a zarándokokat, majd közös imádsággal és énekléssel töltik a szentmise kezdetéig fennmaradt időt.
A papi méltóságok tömege külön vonul az úgynevezett kordonon belül. Itt viszik a kisbazilika jelvényt és a labarumot. A kordon a hagyományos körmeneti utat teszi meg, felvonul a Salvator kápolnához, ahol kórus köszönti a főpapokat. Innen jönnek le a szentmise színhelyére.
Az egész ünnepség során külön figyelem illeti a gyergyóalfalvi keresztalját, a búcsú kezdeményezőit, akik mind a felfelé, mind a lefelé vezető úton az élen haladnak. A jelenlegi több százezres méreteivel a búcsúnak van egy olyan fogyatékossága, amit a szervezők sem tudnak egyelőre kiküszöbölni. Arról van szó tulajdonképpen, hogy a zarándokokat, elenyésző kivétellel, a Szűzanya iránti szeretet vonzza ide, azonban a hatalmas áradat miatt nem mindenkinek sikerül bejutnia a kegytemplomba és felmenni a szoborhoz. Sokan éppen ezért nem távoznak szombaton délután, este, éjszaka, sőt még vasárnap sem addig, amíg nem jutnak fel a Szűzanyához.
Pünkösd szombatjának Csíksomlyón van még három nevezetes eseménye. Az egyik a "csángó mise", amelyet a gyimesi és moldvai csángó magyaroknak tartanak este a Szent Péter- plébániatemplomban. Ennek a misének az a különlegessége, hogy a nagyszámú bákói magyar csángó csak itt vehet részt, évente egyszer, magyar nyelvű szentmisén. Ők, sajnos odahaza, templomaikban csak román szót hallanak, habár pópáik nagy többsége közülük való. Ezek a pópák Iasi-ban végzik a teológiai tanulmányaikat, s lehet, hogy nem is tudnak, de nem is akarnak magyarul misézni.
Papjaik nem támogatják híveik Csíksomlyóra való zarándoklását, innen nem indulnak szervezett keresztalják, ezért szervezetlenül indulnak útnak, és az általuk jól ismert hegyi ösvényeken szelik át, gyalog, a Kárpátokat. A kegytemplom előtt szerveződnek keresztaljába, miután átadják nekik a Szent Péter-templomban őrzött zászlójukat.
A másik jelentős esemény a csíksomlyói passió előadása, amelyre fent a nyeregben kerül sor, ugyancsak szombat délután. Az 1720-as években igen népszerűek voltak a passió-előadások, amelyek főleg a nagyhéthez és virágvasárnaphoz kötődtek, és Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának eseményeit elevenítették fel. Csíksomlyón az újraindított passiójátékot 1996-ban a Művészeti Líceum, a Segítő Mária Líceum és a Márton Áron Főgimnázium diákjai adták elő, tanáraik által írt szöveg alapján. A minden évben a kissomlyói amfiteátrumban tartott passió sajátossága az, hogy a nézők Krisztussal együtt teszik meg a keresztutat, mintegy magukra vállalva szenvedését. A passiójáték feltehetően német nyelvterületről került át a mi vidékünkre. A mai Magyarország területén is csak a budaörsi svábok vitték színre. 1996-tól a csíksomlyói passió komoly támogatást kapott az olasz, német és francia passióközpontoktól, és meghívásra részt vett az Európassió nemzetközi rendezvényein.
A pünkösdi búcsú másik érdekes tartozéka a szombat éjjeli virrasztás és a napfelkelte bevárása. Ez a hagyomány valószínűleg a magyarság őstörténetére vezethető vissza, a pogány kori napimádásra. S az a tény, hogy éppen itt honosodott meg, arra enged következtetni, hogy a kereszténység felvétele előtt Csíksomlyó pogány kultikus hely volt. Ezt az ősi szokást aztán a keresztény vallás új tartalommal töltötte meg, s pünkösd hajnalára lokalizálva, a Szentlélek eljövetelével azonosította.
A virrasztásra a Csíksomlyó hegyén kerül sor, a Salvator kápolnában és környékén. A több száz virrasztó imádsággal és énekléssel tölti az éjszakát, majd hajnalban kivonulnak a Szenvedő Jézus kápolnája mögé, s ott bevárják a napkeltét. Sokan az éppen a láthatáron megjelenő napkorongban a Szentlélek Istent vélik megpillantani, galamb formájában.
Más, nem a pünkösdi búcsúhoz kapcsolódó rendezvények is növelik Csíksomlyó vonzerejét, és az év más időszakában is kiemelik rendkívüli fontosságát. Nevezetesen a csíksomlyói ifjúsági (CSIT) és az Ezer Székely Leány találkozókról van szó.
Az ifjúsági találkozóra Erdély minden részéről jönnek a fiatalok. A találkozón az ifjak csoportokba szerveződve vitatják meg a hit és az élet alapvető problémáit, ifjúsági miséken vesznek részt, szabadtéri műsorokat rendeznek, virrasztanak a hegyen. Éppen fiatalos jellege és meglehetős kötetlensége folytán ez az augusztus eleji rendezvény nagy népszerűségnek örvend.
Az Ezer Székely Leány ünnepség ötlete a ’30-as években született meg. Domokos Pál Péter néprajzkutató és Vámszer Géza rajztanár abból az elképzelésből indult ki, hogy a hagyományos székely népviselet az urbanizáció következtében kezdett kiveszni. Tehát sürgősen kellett valamit tenni, legalább a huszonnegyedik órában. Ezért indítványozták, hogy évente gyűljenek össze Csíksomlyón a székely fiatalok népviseletbe öltözve, és egy seregszemle keretében mutassák be falujuk táncait, dalait, a hagyományos népművészeti alkotásokat. Ezt a seregszemlét is betiltotta a múlt rendszer, ilyen-olyan fesztiválokkal helyettesítette, mint pl.: Megéneklünk, Románia, Tavasz a Hargitán stb. Az Ezer Székely Leány somlyói ünnepének felújítását az egyház kezdeményezte 1992-ben, s bár közben többször gazdát cserélt, mégis megmaradt annak, aminek elindítói szánták: egy színpompás székely, magyar népművészeti seregszemlének, amely egyre nagyobb tömegeket vonz mind a nézők, mind a résztvevők táborából.
Bibliográfia:
• Domokos Pál Péter: Rendületlenül – Márton Áron, Erdély püspöke. Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1989
• Szádeczki Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1927, reprint 1993
• Hankó Vilmos: Székelyföld. Akadémiai Kiadó 1993
• A szálfaember, Ábrahám Ambrus önéletírása, JATE Szeged, 1993
• Dr. Endes Miklós: Csík–Gyergyó–Kászon-székek földjének és népének története 1918-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest 1994
• Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Pest, 1868, II. kötet – Csík
• Hargita megye útikönyve, Csíkszereda, 1973
• Hazajöttünk. Pünkösd Csíksomlyón, Glória Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992
• Pünkösdi búcsú Csíksomlyón, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 1998
• Csíkszereda – Szeklerburg – Miercurea Ciuc, ProPrint Könyvkiadó, Csíkszereda, 1995
• Barangolás a Székelyföldön: Hargita megye, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998
• A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium évkönyvei
Népújság (Marosvásárhely)
Az 1440-es évektől Somlyóra telepedett Ferenc-rendi szerzetesek az évszázadok során olyan anyagi és szellemi értékeket halmoztak fel, amelyek egyedülállóak egész Erdélyben. A csíksomlyói kegytemplomban látható Madonna-szobor, amely az 1520-as évekből származik és méretei alapján Közép-Európa legnagyobb gótikus szobra, nemcsak művészeti értéke, hanem a neki tulajdonított csodatevések folytán is méltán vívta ki azt a hírnevet, amelynek az egész katolikus világban örvend.
A kolostor, a kegytemplom, valamint a körülöttük álló figyelemre méltó épületek megtekintésén kívül nagy vonzerőt gyakorol a vendégekre a közeli Somlyó-hegy a maga különleges alakjával és a rajta található kultikus helyek folytán. Tulajdonképpen két hegyről van szó, a Nagy- és Kissomlyóról, s ezek közül ez utóbbi tarthat számot nagyobb érdeklődésre. Lábánál bővizű ásványvízforrás van, amelyből a helybeliek és a vendégek kedvenc ivóvize bugyog elő. Oldalában van a Kálvária (helyi nevén Krisztus- hágó) és tetején három kápolna (Szent Antal, Salvator és Szenvedő Krisztus), ugyancsak fenn a tetőn áll a remeteház.
A két csúcs közötti nyeregben, ahol az utóbbi években a nagy búcsús szentmiséket tartják, látható a Hármashalom-oltár, amely modern építészeti stílusával vonja magára a figyelmet (Makovecz Imre építész tervei szerint készült).
Ha a fentiekhez hozzászámítjuk a kegytemplommal átellenben épült Jakab Antal Tanulmányi Házat, számtalan konferencia és találkozó színhelyét, a hozzá kapcsolódó KALOT épületével, amely az 1930-as években épült Kós Károly tervei szerint, egy olyan együttest ismerhetünk meg, amelyhez hasonló csak kevés van Erdélyben.
Mindez elég bizonyíték arra, hogy Csíksomlyó óriási szellemi és idegenforgalmi potenciállal rendelkezik.
Mint ismeretes, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, különösen az 1989-es fordulat után, minden évben több százezres római katolikus, sőt más testvéregyházhoz tartozó zarándoknak nyújt lelki megújulást.
Rövid történelmi visszatekintés
A székelyeknek I. (Szent) László király 1092-ben kiadott oklevelében történő első említése után az első híradás a csíki katolikusság létezéséről az a kőlap lehet, amely a régi zárda lakásházának falában állt C.C. 1202 felirattal. A rövidítés – Conventum Cistercientium – ciszterci zárdát jelent, és arra is utalást tesz, hogy Szent Ferenc hívei előtt kik telepedtek itt le – egyébként róluk "fehér barátok"- ként maradt fenn feljegyzés.
Csíksomlyót először az 1332–33-as pápai tizedjegyzék említi, több csíki falu nevével együtt. Az akkori megnevezés – Somlov – a település szláv eredetére is utalhat, hiszen a környéket a honfoglalás előtt gyér szláv népesség lakta, akiknek emléke ma már csak a helynevekben lelhető fel: Taploca – melegvízforrás, Szereda – középső, Somlyó – sűrű zúgó erdő, Delne – völgy, Borzsova – gyors vizű patak stb.
A ferencesek csíki tartózkodásáról okmánnyal alátámasztott adatunk 1400. október 29- ről van. Ebben az esztendőben IX. Bonifác pápa Alvernai Bertalan bosnyák helynöknek engedélyt adott, hogy négy ferences klastromot alapítson, egyet a kelet- magyarországi Chichiense tartományban.
1442-ben a Gyulafehérvár közelében fekvő Marosszentimrénél Hunyadi János kormányzó fényes győzelmet arat az Erdélybe betört török hadak ellen. Az ütközet előtt fogadalmat tett, hogy győzelme esetén hálából négy templomot építtet Isten dicsőségére. Az egyiket éppen Csíksomlyón építik fel gótikus stílusban, de ez a templom később, az 1661-es és az 1692-es tatár betörések alkalmával elpusztult (a vele egy időben épített marosszentimrei és tövisi templomok még ma is állnak).
1444-ben IV. Jenő pápa levelében a somlyói ferences templom építését sürgeti, s teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik segédkeznek a somlyói atyák templomának kivitelezésében. Tehát már akkor szó esik a szent helyen való búcsú elnyerésének lehetőségéről.
1919-ben a nagyszebeni levéltárban került elő egy 1562-ben keltezett kézirat, amelyet P. Fabricius, Izabella királyné udvari papja jegyzett fel és tudósít: "Csíki csodálatos Boldog Asszony képe – Erdélyben, a székelyek között, kik a régi igaz hitet megtartják, Csíkszékben, a páter franciscanusok templomában, tisztelik a boldogságos Szüzet, kik közül sokan lelki, s testi vigasztalásokat is vésznek, nem kicsiny csoda lévén az is, hogy annyi eretnekek között, a régi igaz pápista hitben, mind ekkoráig is megmaradtanak, amit bizonyára a boldogságos Szűz Mária értük való törekedésének, esedezésének lehet tulajdonítani".
Egy másik régi híradás Cserei Farkas történésztől származik, aki a Geographia Marianna Regni Hungariae 1780-ban megjelent könyvében így ír: "Vagyon Csík Székben, Somlyó nevezetű hegy alatt boldog Asszonynak szép temploma a páter franciskánusok Klastromával. Tiszteltetik abban a nagy oltáron a dicsőséges szent Szűznek egy gyönyörű csodálatos régi faragott képe".
A somlyói két vulkanikus kúp különlegessége, hogy a Csíki-havasok amolyan előhegyeként mélyen benyúlnak a medencébe, amolyan viszonyítási, tájékozódási pontot képezve, például a nagyobbik kúp a maga 1032 méteres magasságával. Kultikus szempontból a Nagysomlyónak ma már kevés szerepe van. A szerzetesek letelepedésekor – egyes feltételezések szerint a XII. században – ez a hegy nyújtott menedéket számukra, ugyanis ekkor Európa-szerte a kolostorok magaslatokra, az emberi településektől távol épültek. A mintát számukra kétségtelenül Assisi Szent Ferenc és kezdeti közössége szolgáltatta, ugyanis "Isten szegénykéje" sziklás magaslatokat választott ki elmélkedése, önmegvalósítása számára (Greccio, Fonté Colombo, Alverna stb.).
Később a szerzetesek a hegy lábánál építették fel kolostorukat, mert ily módon jobban be tudták tölteni küldetésüket. A hegy iránti igényükről azonban nem mondtak le, csak most már a nagyobbik csúcs helyett a közelebbit, a kisebbet választották. A 834 méter magasságú Kissomlyó minden szempontból megfelelt hivatásuknak. A kolostor felőli oldalának meredeksége tökéletes feltételeket kínált a kálvária stációinak kiépítésére. A hegy lapos tetején kápolnák épülhettek. A helyhez kapcsolódó jelenések (égből alászálló lajtorja), a kultikus építmények, a napkultusz színhelye együttesen teszik azt, hogy a Kissomlyót a népi hagyomány szent hegyként tartja számon. A kolostor felőli lábánál fakadó borvizet a néphagyomány "Krisztus verejtékének" tekinti. A környék lakossága ezt a vizet issza.
A hegytömböt mind északi, mind déli oldaláról a keletebbre fekvő hegyekből eredő patakok völgyei határolják. Az északi völgyet a Somlyó-pataka alakította ki, s tette emberi településre alkalmassá. A Somlyó név tulajdonképpen a templom és környékének megjelölésére szolgált. Később az egész környéki település egyesülése után ezt a nevet vette fel. Somlyónak van plébániatemploma is, amely a csobotfalvi részen, a falu feletti magaslaton áll.
A csíksomlyói kegytemplom
Magától értetődik, hogy Csíksomlyóval való közelebbi ismerkedésünket a kegytemplommal és a körülötte található egyházi és világi épületekkel kezdjük. Első hiteles adatunk az itt álló templomról 1448-ból való, amikor felszentelték a Hunyadi János anyagi támogatásával, a marosszentimrei csata (1442) zsákmányából épült gótikus templomot. Ennek a templomnak Sarlós Boldogasszony volt a védőszentje és július 2-a, az akkori templom búcsús napja, amely a mai napig a csíksomlyói kegytemplom nagy ünnepe. Sajnos, ez a csúcsíves épületa történelem viharában elpusztult, ezért alaprajzi rekonstruálása is nehézségbe ütközik. Szerencse viszont az, hogy a somlyói templommal egy időben a nagy törökverő fogadalma alapján még két olyan templom épült Erdélyben, mint említettük, amelyek a mai napig fennmaradtak. Ezek alapján és a korabeli feljegyzések felhasználásával készült el az az ábra, amely ma a kegytemplomban látható, a főbejárattól közvetlenül jobbra. Ezt a templomot magas kőfal övezte, amely válságos időkben menedéket nyújtott a környék lakosságának. A védelmi célokat szolgáló kerítőfalak építése általános szokás volt a XV–XVI. században mindenütt a Székelyföldön, ahová minden bizonnyal a sokkal urbánusabban építkező szomszédos szászoktól terjedt át. A Hunyadi-féle templomot a környező falvakkal együtt 1661-ben a tatárok felégették, feldúlták, a földdel egyenlővé tették. Nagyszámú székelyt megöltek, és még többet rabszíjra fűzve elhurcoltak. Akkor négy ferences atya is a támadás áldozatául esett, négyet pedig magukkal hurcoltak a támadók. Talán ez volt Csík régi történetének legszomorúbb eseménye.
Most vegyük szemügyre a jelenlegi templomot. Hadd lássuk először építésének történetét. Az említett gótikus templom nagyon rozzant állapotban 1802-ig állott fenn, amikor a hívek számának állandó növekedése is szükségessé tette egy nagyobb templomnak az építését. Sajnos a régi templomot teljesen lebontották, faragott ajtóiból, ablakaiból semmit sem őriztek meg, az egészet beleépítették az új templomba. Csupán egy szemöldökkő – kibetűzhetetlen írással – maradt fenn a kórusfeljáró lépcsőjének alján. Az építkezés 1804-ben kezdődött Schmitt Konstantin építész tervei szerint. A munkálatok viszonylag lassan haladtak, s csak 1876-ban fejeződtek be. A kegytemplomot ünnepélyesen 1876. augusztus 20-án szentelte fel Fogarassy Mihály gyulafehérvári püspök. A templom belső berendezése a barokk korra jellemző, legnagyobb részét Papp Miklós brassói festő és szobrász készítette. A diadalív két oldalán a ferences rend nagyjainak oltárai láthatók: balról a rendalapító Szent Ferencé, jobbról, a sekrestye felőli oldalon a Szent Antal-oltár áll.
A szentélyben a főoltár fölött található a templom legértékesebb tárgya, Szűz Mária kegyszobra. A világon ismert kegyszobrok között a legnagyobb, magassága 2,27 m. Mind alkotója, mind pontos keletkezési dátuma ismeretlen. Stílusjegyei alapján a szakértők XVI. század eleji reneszánsz alkotásnak tekintik, egyesek szerint tiroli mester műve, mások a helyi képfaragó iskola termékeként tartják számon. Ábrázolása is egyedi. Máriát napba öltöztetett királynőként mutatja be, lába alatt van a hold, feje fölött tizenkét csillagból álló koszorú, fején korona, a jobb kezében jogar. Bal karján ül a kisded Jézus.
1798-ban az egyház csodatevőnek ismeri el, és a "Csodálatos és az eretnekek ellenében megsegítő Anya" feliratot kapja. Ekkortól gyűjtötték össze azokat a fogadalmi jelvényeket (ex voto), amelyeket a szobor két oldalán láthatunk. A bal oldali táblán a nagyméretű láb Batthyány Ignác erdélyi püspök adománya, aki a szobor csodatevő erejét is hirdeti. A lépcsőfeljáró két oldalán nagyon sok és egyre sokasodó táblácska van elhelyezve, amelyek a székelységnek a Szűzanya iránti tiszteletét és megsegítő hatalmát igazolják.
A kegyszobor a Mária-zarándoklatok központjában áll. Ősi szokás szerint a zarándokok könyörgéseik elmondása után megsimogatják a szobor lábát, vagy valamilyen ruhadarabjukat, kegytárgyaikat hozzáérintik. Ez a gesztus megerősíti őket hitükben, erőt nyernek belőle mindennapi életükhöz. A krónikások több, a szoborhoz kapcsolódó csodatételt jegyeztek fel az évszázadok során, amelyeket a zarándokok is ismernek és a maguk számára hasonlókat remélnek.
A Mária-szobor jobb oldalán Szent István király, bal felén Szent László szobra áll, a múlt század elején Tirolban készült jó minőségű alkotások, amelyek Joseph Runggaldier keze alól kerültek ki. Magasságuk 2,6 m.
A templom más értékei közül külön kell szólnunk a labarumról, amely a búcsús körmenetnek is az egyik fő szimbóluma. Állandó helye a kegyszobor jobb oldali részén, a lejárati lépcső mellett van. Henger alakú, nyéllel ellátott fémszerkezet, szövet bevonattal. Neve minden valószínűség szerint a latin "labrum" szóból származik, ami magyarul üstöt jelent. Tudjuk, hogy már Nagy Konstantin (306–337) császár idejében hasonló hadi jelvényt vittek a csatasor élén a győzelem szimbólumaként. A csíksomlyói labarum a hagyomány szerint a katolikus hit védelméért vívott nagyerdei győztes csata (1567) emlékére készült, és ennek évfordulóját ünneplő pünkösdszombati körmenet élén viszi a katolikus gimnázium mindenkori legerősebb végzős diákja.
A kegytemplomban található az ország egyik legnagyobb orgonája, amelynek hangja méltó hangulatot teremt az áhítathoz, a meditációhoz. Kitűnően alkalmas az egyetemes zeneirodalom legjelentősebb műveinek megszólaltatására, ezért gyakran rendeznek a templomban orgonakoncerteket. Több előző orgonáról van tudomásunk, az egyiket 1664-ben a polihisztor Kájoni János atya építette. A mostanit Gergely József, a budapesti zeneművészeti főiskola tanára tervezte, és 1931-ben készült el Temesváron a Wagenstein Lipót és fia cég műhelyében. Negyven szólóváltozatával és 2824 sípjával hívja fel magára a szakértők figyelmét.
A kegytemplommal épült össze a zárda, amelyet 1733- tól kezdtek építeni, mai formáját 1770-ben kapta. A zárt belsejű klastromokhoz hasonlóan négyszögű (kvadrát) udvara van, amelynek közepén a rend életében olyan nagy szerepet játszó Kájoni János páternek, a híres orgonaépítőnek, a nyomda alapítójának, zeneszerzőnek és írónak a mellszobra áll. A kvadrát érdekessége a három falra festett napóra, amely bármelyik napszakban mutatja az időt.
A szép barokk berendezésű zárda egyik látványossága a stukkódíszes refektórium (ebédlő), valamint az a leszelt ívű késő gótikus ajtókeret, amely a keleti szárny földszinti folyosójának falába van beépítve. Minden bizonnyal a régi kolostor egyik bejárati ajtaja volt.
Miklós József
(Folytatjuk)
Népújság ( Marosvásárhely), 2016. máj. 11.
(Folytatás május 9-i lapszámunkból)
Csíksomlyó nemzetközi hírét, amint már hangsúlyoztuk, a minden év pünkösdszombatján sorra kerülő nagy zarándoklatnak, a csíksomlyói búcsúnak köszönheti.
A katolikus hagyomány szerint (sz.m.: amelyet napjaink történetírása cáfol) János Zsigmond erdélyi fejedelem 1567-ben, a hitújítás korában haddal akarta a színtiszta katolikus Csíkot, Gyergyót és Kászont kényszeríteni az unitárus vallás felvételére. A három tájegység népe, István, gyergyóalfalvi plébános vezetésével, fegyverrel védte meg hitét. A gyülekező pünkösd szombatján Csíksomlyón volt. Isten kegyelmébe ajánlották magukat és a Szűz Mária segítségéért esedeztek, majd elindultak a hegy irányába (Tolvajos-tető, Hargita), szembeszállni a hitújítók hadával. Ezalatt az idősek, az asszonyok, a gyermekek Somlyón maradtak, és a győzelemért imádkoztak. Miután csellel sikerült az ellenséget szétzilálni, majd megfutamítani, a győztes sereg diadalmenetben vonult le Csíksomlyóra. Lobogóikat frissen hajtott nyírfaágakkal díszítették, ezért a menet távolról mozgó erdőhöz hasonlított. A nyírfaág azóta is az örömérzés kifejezése maradt, a zarándokok tömege ágacskákkal tér haza Csíksomlyóról, miután azokat hozzáérintik a Szűzanya szobrához. A keresztaljak is nyírfaágakkal díszítik zászlóikat. A győzelem utáni első búcsúsmenetet ugyanaz az István pap vezette Gyergyóalfaluból, aki egy évvel korábban hadba szólította a székelységet. Természetesen a zarándoklat gyalog zajlott, ami a mai napig a közelebbi falvak esetében fennmaradt. Habár János Zsigmond hadserege elleni győzelmet Csíkszék és a hozzá tartozó két fiúszék (Gyergyó, Kászon) népe vívta ki, a somlyói zarándoklat hamarosan össz-székely katolikus ünnepé vált, mert csatlakoztak a kezdeményezőkhöz a Nyárád völgye, Udvarhely vidéke és Felső-Háromszék katolikus falvainak lakosai is, később a gyimesi és moldovai csángók.
A csíksomlyói zarándoklat töretlenül zajlott még a forradalmak, háborúk idején is, hiszen az önmagára utalt székelység kitől várhatott lelki megerősítést, ha nem a csíksomlyói Madonnától? A második világháború után uralomra került kommunista rezsim mindent megtett, hogy akadályozza a búcsút. Persze, minden akadály ellenére a hívek sokasága szervezetlenül is özönlött Somlyóra. Az 1949-es búcsún még Márton Áron püspököt is le akarták tartóztatni, de a gyimesi csángóság és Csíksomlyó lakói megvédték.
Az 1989-es fordulat után soha nem tapasztalt erővel újult meg a csíksomlyói búcsú. A zarándokok száma évről évre nő, amolyanösszerdélyi magyar ünnepé vált. Egyre több nem katolikus magyar is eljön, és az anyaországból 20-25 ezerre tehető a zarándokok száma. Nem hivatalos adatok szerint az utóbbi években több mint negyedmillió ember gyűl össze évente a két Somlyó-hegy közötti nyeregben tartott ünnepi szentmisén.
A fentiekből kitűnik, hogy a búcsú fokozatosan elveszítette kizárólagos egyházi jellegét, bizonyos szempontból a tömegturisztika területére csapott át. Nyilván az ide érkezőket áthatja a hely szelleme, többségük meghatódottsággal, áhítattal kapcsolódik be a rendezvényekbe.
A búcsú megszervezése most már új rendszabály szerint történik. Társasgépkocsival, más járművekkel érkező zarándokok a Márton Áron Főgimnázium előtt, a taplocai úton gyülekeznek, itt keresztaljába szerveződnek és a Székútján keresztalja formájában haladnak végig. A keresztalják, a más egyéni zarándokok sokasága gyalog, megállás nélkül folytatják útjukat egészen a kegytemplomig. Itt a szervezők korszerű kommunikációs eszközökkel köszöntik az érkezőket. Tájegységenként, a tradíció szerinti sorrendben indítják a Kissomlyó-hegy két feljárója felé, azaz a hagyományos körmeneti útra és az újabban megnyitott autóútra. A nyeregben, vagyis a szentmise helyszínén a számukra kijelölt ún. "szektorban" helyezkednek el. Itt is hangosbemondóval köszöntik a zarándokokat, majd közös imádsággal és énekléssel töltik a szentmise kezdetéig fennmaradt időt.
A papi méltóságok tömege külön vonul az úgynevezett kordonon belül. Itt viszik a kisbazilika jelvényt és a labarumot. A kordon a hagyományos körmeneti utat teszi meg, felvonul a Salvator kápolnához, ahol kórus köszönti a főpapokat. Innen jönnek le a szentmise színhelyére.
Az egész ünnepség során külön figyelem illeti a gyergyóalfalvi keresztalját, a búcsú kezdeményezőit, akik mind a felfelé, mind a lefelé vezető úton az élen haladnak. A jelenlegi több százezres méreteivel a búcsúnak van egy olyan fogyatékossága, amit a szervezők sem tudnak egyelőre kiküszöbölni. Arról van szó tulajdonképpen, hogy a zarándokokat, elenyésző kivétellel, a Szűzanya iránti szeretet vonzza ide, azonban a hatalmas áradat miatt nem mindenkinek sikerül bejutnia a kegytemplomba és felmenni a szoborhoz. Sokan éppen ezért nem távoznak szombaton délután, este, éjszaka, sőt még vasárnap sem addig, amíg nem jutnak fel a Szűzanyához.
Pünkösd szombatjának Csíksomlyón van még három nevezetes eseménye. Az egyik a "csángó mise", amelyet a gyimesi és moldvai csángó magyaroknak tartanak este a Szent Péter- plébániatemplomban. Ennek a misének az a különlegessége, hogy a nagyszámú bákói magyar csángó csak itt vehet részt, évente egyszer, magyar nyelvű szentmisén. Ők, sajnos odahaza, templomaikban csak román szót hallanak, habár pópáik nagy többsége közülük való. Ezek a pópák Iasi-ban végzik a teológiai tanulmányaikat, s lehet, hogy nem is tudnak, de nem is akarnak magyarul misézni.
Papjaik nem támogatják híveik Csíksomlyóra való zarándoklását, innen nem indulnak szervezett keresztalják, ezért szervezetlenül indulnak útnak, és az általuk jól ismert hegyi ösvényeken szelik át, gyalog, a Kárpátokat. A kegytemplom előtt szerveződnek keresztaljába, miután átadják nekik a Szent Péter-templomban őrzött zászlójukat.
A másik jelentős esemény a csíksomlyói passió előadása, amelyre fent a nyeregben kerül sor, ugyancsak szombat délután. Az 1720-as években igen népszerűek voltak a passió-előadások, amelyek főleg a nagyhéthez és virágvasárnaphoz kötődtek, és Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának eseményeit elevenítették fel. Csíksomlyón az újraindított passiójátékot 1996-ban a Művészeti Líceum, a Segítő Mária Líceum és a Márton Áron Főgimnázium diákjai adták elő, tanáraik által írt szöveg alapján. A minden évben a kissomlyói amfiteátrumban tartott passió sajátossága az, hogy a nézők Krisztussal együtt teszik meg a keresztutat, mintegy magukra vállalva szenvedését. A passiójáték feltehetően német nyelvterületről került át a mi vidékünkre. A mai Magyarország területén is csak a budaörsi svábok vitték színre. 1996-tól a csíksomlyói passió komoly támogatást kapott az olasz, német és francia passióközpontoktól, és meghívásra részt vett az Európassió nemzetközi rendezvényein.
A pünkösdi búcsú másik érdekes tartozéka a szombat éjjeli virrasztás és a napfelkelte bevárása. Ez a hagyomány valószínűleg a magyarság őstörténetére vezethető vissza, a pogány kori napimádásra. S az a tény, hogy éppen itt honosodott meg, arra enged következtetni, hogy a kereszténység felvétele előtt Csíksomlyó pogány kultikus hely volt. Ezt az ősi szokást aztán a keresztény vallás új tartalommal töltötte meg, s pünkösd hajnalára lokalizálva, a Szentlélek eljövetelével azonosította.
A virrasztásra a Csíksomlyó hegyén kerül sor, a Salvator kápolnában és környékén. A több száz virrasztó imádsággal és énekléssel tölti az éjszakát, majd hajnalban kivonulnak a Szenvedő Jézus kápolnája mögé, s ott bevárják a napkeltét. Sokan az éppen a láthatáron megjelenő napkorongban a Szentlélek Istent vélik megpillantani, galamb formájában.
Más, nem a pünkösdi búcsúhoz kapcsolódó rendezvények is növelik Csíksomlyó vonzerejét, és az év más időszakában is kiemelik rendkívüli fontosságát. Nevezetesen a csíksomlyói ifjúsági (CSIT) és az Ezer Székely Leány találkozókról van szó.
Az ifjúsági találkozóra Erdély minden részéről jönnek a fiatalok. A találkozón az ifjak csoportokba szerveződve vitatják meg a hit és az élet alapvető problémáit, ifjúsági miséken vesznek részt, szabadtéri műsorokat rendeznek, virrasztanak a hegyen. Éppen fiatalos jellege és meglehetős kötetlensége folytán ez az augusztus eleji rendezvény nagy népszerűségnek örvend.
Az Ezer Székely Leány ünnepség ötlete a ’30-as években született meg. Domokos Pál Péter néprajzkutató és Vámszer Géza rajztanár abból az elképzelésből indult ki, hogy a hagyományos székely népviselet az urbanizáció következtében kezdett kiveszni. Tehát sürgősen kellett valamit tenni, legalább a huszonnegyedik órában. Ezért indítványozták, hogy évente gyűljenek össze Csíksomlyón a székely fiatalok népviseletbe öltözve, és egy seregszemle keretében mutassák be falujuk táncait, dalait, a hagyományos népművészeti alkotásokat. Ezt a seregszemlét is betiltotta a múlt rendszer, ilyen-olyan fesztiválokkal helyettesítette, mint pl.: Megéneklünk, Románia, Tavasz a Hargitán stb. Az Ezer Székely Leány somlyói ünnepének felújítását az egyház kezdeményezte 1992-ben, s bár közben többször gazdát cserélt, mégis megmaradt annak, aminek elindítói szánták: egy színpompás székely, magyar népművészeti seregszemlének, amely egyre nagyobb tömegeket vonz mind a nézők, mind a résztvevők táborából.
Bibliográfia:
• Domokos Pál Péter: Rendületlenül – Márton Áron, Erdély püspöke. Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1989
• Szádeczki Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1927, reprint 1993
• Hankó Vilmos: Székelyföld. Akadémiai Kiadó 1993
• A szálfaember, Ábrahám Ambrus önéletírása, JATE Szeged, 1993
• Dr. Endes Miklós: Csík–Gyergyó–Kászon-székek földjének és népének története 1918-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest 1994
• Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Pest, 1868, II. kötet – Csík
• Hargita megye útikönyve, Csíkszereda, 1973
• Hazajöttünk. Pünkösd Csíksomlyón, Glória Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992
• Pünkösdi búcsú Csíksomlyón, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 1998
• Csíkszereda – Szeklerburg – Miercurea Ciuc, ProPrint Könyvkiadó, Csíkszereda, 1995
• Barangolás a Székelyföldön: Hargita megye, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998
• A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium évkönyvei
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 9.
Irodalomról és jogról értekeztek a Sapientián
„Az irodalomban és a jogban az a közös, hogy mindkettő pontos nyelvhasználatot követel, ugyanakkor amíg az irodalom kompromisszumok nélkül állhat ki az igazságosság mellett, a jogalkotás szinte minden esetben valamilyen kompromisszum eredménye” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok hangzottak el szombaton Kolozsváron a Jog az (erdélyi) irodalomban című előadássorozat kerekasztal-beszélgetésén.
A Sapientia EMTE Tordai úti épületében megtartott beszélgetésben Markó Béla költő, továbbá Selyem Zsuzsa író, esszéíró, Szilágyi István író – akinek eredeti végzettsége jogász –, Tompa Andrea író és Veress Emőd jogász vett részt, Egyed Péter író, filozófus moderálta.
Egyed Péter többek közt arról értekezett: Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiájából értette meg a románság erdélyi jelenlétének jogi összefüggéseit. Mint részletezte: a regényből derült ki számára, hogy az erdélyi románság sohasem tekintette legitimnek Erdély unióját Magyarországgal.
Markó Béla ehhez kapcsolódva elmondta: hasonló az erdélyi magyarság dilemmája is korunkban: lehet-e tisztelni azt az államot – és annak törvényeit –, amely igazságtalan veled szemben, és megfoszt jogaidtól. A költő-politikus ugyanakkor kifejtette: különbséget kell tenni jog és igazságosság között, a jogszabályok ugyanis kompromisszumok eredményei. Például így jött létre a 20 százalékos számarányhoz kötött anyanyelvhasználati jog. A román politikusok eredetileg 30 százaléknál húzták volna meg a küszöböt.
Tompa Andrea ugyanakkor elmondta: az irodalmat éppen a jog és az igazságosság közötti konfliktus érdekli. Szerinte az elvont igazságokat az irodalom tudja „megszövegezni”, amely inkább a történéseket meséli el. Selyem Zsuzsa úgy fogalmazott: az irodalom nem hoz ítéletet.
Veress Emőd szerint a jogi szöveg sokkal szubjektívebb, mint amilyennek elsőre tűnik, méghozzá annyira, hogy az már a jog tudományjellegét kérdőjelezi meg. Elmondta: a jog felhasználja az irodalom eszközeit is, annyira precízen fogalmaz néha. Példaként Szilágyi Istvántól idézte, hogy milyen jogi lehetőségek, következmények származnak a céhrendszer felbomlásából.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)
„Az irodalomban és a jogban az a közös, hogy mindkettő pontos nyelvhasználatot követel, ugyanakkor amíg az irodalom kompromisszumok nélkül állhat ki az igazságosság mellett, a jogalkotás szinte minden esetben valamilyen kompromisszum eredménye” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok hangzottak el szombaton Kolozsváron a Jog az (erdélyi) irodalomban című előadássorozat kerekasztal-beszélgetésén.
A Sapientia EMTE Tordai úti épületében megtartott beszélgetésben Markó Béla költő, továbbá Selyem Zsuzsa író, esszéíró, Szilágyi István író – akinek eredeti végzettsége jogász –, Tompa Andrea író és Veress Emőd jogász vett részt, Egyed Péter író, filozófus moderálta.
Egyed Péter többek közt arról értekezett: Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiájából értette meg a románság erdélyi jelenlétének jogi összefüggéseit. Mint részletezte: a regényből derült ki számára, hogy az erdélyi románság sohasem tekintette legitimnek Erdély unióját Magyarországgal.
Markó Béla ehhez kapcsolódva elmondta: hasonló az erdélyi magyarság dilemmája is korunkban: lehet-e tisztelni azt az államot – és annak törvényeit –, amely igazságtalan veled szemben, és megfoszt jogaidtól. A költő-politikus ugyanakkor kifejtette: különbséget kell tenni jog és igazságosság között, a jogszabályok ugyanis kompromisszumok eredményei. Például így jött létre a 20 százalékos számarányhoz kötött anyanyelvhasználati jog. A román politikusok eredetileg 30 százaléknál húzták volna meg a küszöböt.
Tompa Andrea ugyanakkor elmondta: az irodalmat éppen a jog és az igazságosság közötti konfliktus érdekli. Szerinte az elvont igazságokat az irodalom tudja „megszövegezni”, amely inkább a történéseket meséli el. Selyem Zsuzsa úgy fogalmazott: az irodalom nem hoz ítéletet.
Veress Emőd szerint a jogi szöveg sokkal szubjektívebb, mint amilyennek elsőre tűnik, méghozzá annyira, hogy az már a jog tudományjellegét kérdőjelezi meg. Elmondta: a jog felhasználja az irodalom eszközeit is, annyira precízen fogalmaz néha. Példaként Szilágyi Istvántól idézte, hogy milyen jogi lehetőségek, következmények származnak a céhrendszer felbomlásából.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 9.
Személycseréket is kért az RMDSZ elnöke
Az RMDSZ folyamatosan tapasztalja a politikából való kiábrándultságot, és erre azt tekinti jó válasznak, hogy alázattal szembenéz a tévedésekkel és megpróbál ezeken javítani, fejtette ki Kelemen Hunor szövetségi elnök szombaton Brassóban.
„Remélem, hogy a jelöltjeink, programjaink, érveink és a politizálásunk módja mégiscsak azt bizonyítja, hogy a képviseletről – mint a demokratikus hatalomgyakorlás eszközéről – lemondani nem szabad. Én a kollégáktól azt kértem, hogy a politizálás módján változtassunk, és személyi cserék is legyenek az önkormányzati jelöltfelhozatalban. De ez a változtatás önmagában nem elég, a politikát szolgálatnak kell tekinteni, mert aki nem így tekint rá, az előbb-utóbb perifériára sodródik” – idézte az RMDSZ hírlevele az elnököt.
Az ötödik Szórvány Napok keretében megszervezett Egymás Európája, egy más Európa című beszélgetésen a szövetségi elnök hozzátette: az önkormányzati jelenlét hangsúlyozottan fontos a szórványban, ahol két-három emberrel ugyanazt a képviseletet kell ellátni, amelyet máshol egy teljes csapattal, és amely nélkül a magyarság teljesen kimaradna a döntéshozatalból.
„Az őszi parlamenti választás legalább ennyire fontos lesz. Jövő évtől az országban három fontos reformra is sor kerül: az alkotmányozásra, illetve a közigazgatás és az oktatás reformjára. Ez három nagyon fontos érv arra, hogy miért kell ott lennünk valamennyi helyi és országos intézményben, ahol a döntéseket előkészítik és meghozzák” – nyomatékosított Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnökének beszélgetőpartnere Ambrus Attila újságíró volt, az esemény házigazdája pedig Koszta István evangélikus lelkész és Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnöke.
Krónika (Kolozsvár)
Az RMDSZ folyamatosan tapasztalja a politikából való kiábrándultságot, és erre azt tekinti jó válasznak, hogy alázattal szembenéz a tévedésekkel és megpróbál ezeken javítani, fejtette ki Kelemen Hunor szövetségi elnök szombaton Brassóban.
„Remélem, hogy a jelöltjeink, programjaink, érveink és a politizálásunk módja mégiscsak azt bizonyítja, hogy a képviseletről – mint a demokratikus hatalomgyakorlás eszközéről – lemondani nem szabad. Én a kollégáktól azt kértem, hogy a politizálás módján változtassunk, és személyi cserék is legyenek az önkormányzati jelöltfelhozatalban. De ez a változtatás önmagában nem elég, a politikát szolgálatnak kell tekinteni, mert aki nem így tekint rá, az előbb-utóbb perifériára sodródik” – idézte az RMDSZ hírlevele az elnököt.
Az ötödik Szórvány Napok keretében megszervezett Egymás Európája, egy más Európa című beszélgetésen a szövetségi elnök hozzátette: az önkormányzati jelenlét hangsúlyozottan fontos a szórványban, ahol két-három emberrel ugyanazt a képviseletet kell ellátni, amelyet máshol egy teljes csapattal, és amely nélkül a magyarság teljesen kimaradna a döntéshozatalból.
„Az őszi parlamenti választás legalább ennyire fontos lesz. Jövő évtől az országban három fontos reformra is sor kerül: az alkotmányozásra, illetve a közigazgatás és az oktatás reformjára. Ez három nagyon fontos érv arra, hogy miért kell ott lennünk valamennyi helyi és országos intézményben, ahol a döntéseket előkészítik és meghozzák” – nyomatékosított Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnökének beszélgetőpartnere Ambrus Attila újságíró volt, az esemény házigazdája pedig Koszta István evangélikus lelkész és Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnöke.
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 9.
Bukarest színeváltozása
Először tizennyolc éves koromban jártam Bukarestben. Nővéremmel Szatmárnémetiből Tarom-géppel érkeztünk hivatalos hazánk fővárosába. A Calvineumban laktunk, és igyekeztünk megismerkedni a főváros nyújtotta előnyös lehetőségekkel. A Herăstrău parkban tett séta, a technikai múzeum és a diktátornak szentelt külön múzeum meglátogatása maradandó élményeim közé tartoznak.
Azóta tucatnál többször megfordultam Bukarestben: átutazóban, vízumügyben, intéznivaló végett, szakmai rendezvényen, sőt még a szekus dossziém megtekintése miatt is. Az Északi pályaudvar bűzei, a szemetes, koszos és rendezetlen városkép, a gödrös és poros-sáros járdák, az utakon falkákban közlekedő kóbor kutyák, az előkelő szállodák és omladozó épületek ellentéte, a városképi és emberi rendezetlenség többnyire vissza-visszatérő motívumok voltak számomra. Nem tagadom, pozitív élményekkel együtt. Hiszen a fővárosok mindig nyújtanak érdekességet, többletet, látni- és élveznivalót. Értékes múzeumokat és gyűjteményeket, kulturális élményeket, képtárakat és választékos boltokat, nyüzsgő életet, divatcikkeket és a kor kihívásainak megfelelő lehetőségeket.
Nemrég „munkautazás” kapcsán jártam a román fővárosban. Doktorandusomat, egyetemi munkatársamat kísértem el, aki kéthetente megjárja a Marosvásárhely–Bukarest-utat, hogy rendszeresen sugárzott egészségügyi tévés műsorokban szerepeljen. Egy bevált és keresett, jól reklámozott étrendkiegészítő képviselőjeként. Az úton nemcsak a szakmai teendőket egyeztettük, hanem személyes élményeinkről és a világ dolgairól is elbeszélgettünk. A România tévében a szerkesztő, a titkárnő és a stáb kedvesen fogadtak, a becsületes és értékteremtő erdélyieknek kijáró tisztelettel, és két adásra valót lefilmeztek. Munkatársam a megszokott menetrendje szerint átautózott a főváros másik szegletébe, és néhány órai szünetet követően élő műsorban szerepelt. Nekem négy és fél óra állt a rendelkezésemre, hogy barátkozzak a fővárossal, és eljussak metróval a leparkolt autóhoz, hogy a műsor végeztével mindjárt indulhassunk haza.
Az általam megszokotthoz képest Bukarest ezúttal túlnyomóan pozitív élményt nyújtott. Az értékes ikonokat és néprajzi tárgyakat felsorakoztató Román Parasztmúzeumának, valamint a hozzá tartozó fényképkiállításnak és modern művészeti alkotásoknak a megtekintését követően a Calea Victoriei (Győzelem sugárút) irányába vettem az utam. Meglepett a biciklisáv látványa. Igaz, az éppen rajta sétálgató gyalogos úgy az oszlopnak szorított egy merész kerékpárost, hogy káromkodása hangjánál csak a vele együtt érző autós tülkölése bizonyult hangosabbnak.
Újabb kellemes élmény: egyre több épületet tataroznak, ráadásul megjelentek a műemlékeknek kijáró kétnyelvű ismertetőtáblák, nem tagadván a többnyire német, francia, olasz tervező, építtető kilétét. Az egyik, szépen felújított egykori bojárházban hónapokon belül a Korosztályok Múzeumának a megnyitására készülnek. Üdvözlésre méltó ötlet, hiszen „nemcsak a húszéveseké a világ!” Arrább az 1989-es forradalom során tönkretett emblematikus épület felújítása évek óta tart, az 1926-ban leégett Királyi Palota további történetéről nagyméretű pannók számolnak be, és megbizseregtetik az előkelő látnivalókra áhítozó turista vérét: Royal Palace. Innen ballagott ki az utcára és tartott az Athenée Palace felé az egyetlen kóbor kutya, amelyet mostani látogatásom során láttam. Ráadásul chip volt a füle tövén...
Az Erzsébet királyné sugárútra térve a Bukaresti Egyetem környékének már megszokott hangulatát ízlelgettem: könyvárusok, golán szövegek, kommunistaellenes jelszavak. A felújított aluljáró szokatlanul tiszta és civilizált volt, és nagy örömömre turisztikai információs iroda is működött benne, sokféle ismertetővel, képkiállítással. Az Intercontinental szálloda mellett, a Nemzeti Színház előtt általam még nem látott, öt éve odavarázsolt kompozíció látványa késztetett a megközelítésére: Caragiale és elveszett levele korabeli szereplőinek a szoboregyüttese.
A megtekintésre érdemes kiállításokat hirdető Bukarest Múzeumot, átellenben pedig a szépen felújított Colţea kórházat elhagyva újabb általam még nem észlelt alkotás: a szoptató farkas szobra. A Lipscani utca, városrész bejáratánál. Valamikor bizonytalan kinézetű emberek kereskedtek az utcát uraló zsibvásáron, mostanra sétálóutcák, szemre tetszetős kocsmák, csinos üzletek együttese a környék. A parlagi kofakáromkodások helyét átvette az angol, a spanyol és persze az egykorinál jóval szalonképesebb román. Máris „megbeszéltem magammal”, hogy a kedvenc kocsmám a Taverna Covaci, a Covaci utca ékessége, amelyet legközelebb belülről is megismerek majd. Mert mindig hagyni kell valamit a következő találkozásra...
A már régebben is látott fejedelmipalota-maradványok, a szomszédos templom és Manuc-hán érintésével jutottam ki az Egyesülés térre, és addig gyalogoltam, amíg ráláthattam a Fehér Házra. Ha Ceauşescu feltámadna... Grandiózus tervénél csak a nemzet katedrálisa projekt merészebb a maga 120 méteresre tervezett magasságával, amiből tizenvalahány méter már megépült. A bukaresti Fehér Ház egyelőre takarja, de nem sokáig. Az ortodox székesegyház azonban jól látszik a Mitropolita-dombon. Eközben továbbgondolom a távolabb elhelyezkedő parkokat, szökőkutakkal ékesített pihenőzónát, az egykori Ifjúsági park érdekes múzeumait, Gheorghe-Gheorghiu Dej valamikori mauzóleumát és a Hősök temetőjét.
Ami viszont nem változott még az európai uniós csatlakozás után sem: csak menettérti jegyet lehet vásárolni a metróban öt lejért. Pedig csak egyetlen utazás áll előttem. Az árak viszont alacsonyak, a budapesti, párizsi, londoni metróárak fele, harmada, negyede. A beléptetés civilizált, nincs szemét, és van szemeteskuka. Sőt a sorban elhelyezett képernyőkön folyik a reklám. A szerelvények érkezését előrejelzik, igencsak jól öltözöttek az utasok, és ugyanúgy nyomogatják maroktelefonjuk billentyűzetét, mint a világ bármely metróállomásán és metrókocsijában. Annyi különbséggel, hogy a megállókat előre jelző hölgy csak románul beszél, a feliratok pedig kizárólagosan román nyelvűek.
Elvégre a román fővárosban vagyunk. Amelynek újabban van Trikolór tere óriászászlóval, sőt olyan ajándéktárgyüzlete is, ahol a piros-sárga-kék kavalkád része a harminc éve legyártott, eddig sorsát türelmesen kiváró vörös pionírnyakkendő nemzeti színű csíkkal. Az árcédula szerint az aranykorban nyolc lejért árulták. Most hét lej ötven baniért jutok hozzá. Még mondja valaki, hogy azóta nem változott a világ...
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)
Először tizennyolc éves koromban jártam Bukarestben. Nővéremmel Szatmárnémetiből Tarom-géppel érkeztünk hivatalos hazánk fővárosába. A Calvineumban laktunk, és igyekeztünk megismerkedni a főváros nyújtotta előnyös lehetőségekkel. A Herăstrău parkban tett séta, a technikai múzeum és a diktátornak szentelt külön múzeum meglátogatása maradandó élményeim közé tartoznak.
Azóta tucatnál többször megfordultam Bukarestben: átutazóban, vízumügyben, intéznivaló végett, szakmai rendezvényen, sőt még a szekus dossziém megtekintése miatt is. Az Északi pályaudvar bűzei, a szemetes, koszos és rendezetlen városkép, a gödrös és poros-sáros járdák, az utakon falkákban közlekedő kóbor kutyák, az előkelő szállodák és omladozó épületek ellentéte, a városképi és emberi rendezetlenség többnyire vissza-visszatérő motívumok voltak számomra. Nem tagadom, pozitív élményekkel együtt. Hiszen a fővárosok mindig nyújtanak érdekességet, többletet, látni- és élveznivalót. Értékes múzeumokat és gyűjteményeket, kulturális élményeket, képtárakat és választékos boltokat, nyüzsgő életet, divatcikkeket és a kor kihívásainak megfelelő lehetőségeket.
Nemrég „munkautazás” kapcsán jártam a román fővárosban. Doktorandusomat, egyetemi munkatársamat kísértem el, aki kéthetente megjárja a Marosvásárhely–Bukarest-utat, hogy rendszeresen sugárzott egészségügyi tévés műsorokban szerepeljen. Egy bevált és keresett, jól reklámozott étrendkiegészítő képviselőjeként. Az úton nemcsak a szakmai teendőket egyeztettük, hanem személyes élményeinkről és a világ dolgairól is elbeszélgettünk. A România tévében a szerkesztő, a titkárnő és a stáb kedvesen fogadtak, a becsületes és értékteremtő erdélyieknek kijáró tisztelettel, és két adásra valót lefilmeztek. Munkatársam a megszokott menetrendje szerint átautózott a főváros másik szegletébe, és néhány órai szünetet követően élő műsorban szerepelt. Nekem négy és fél óra állt a rendelkezésemre, hogy barátkozzak a fővárossal, és eljussak metróval a leparkolt autóhoz, hogy a műsor végeztével mindjárt indulhassunk haza.
Az általam megszokotthoz képest Bukarest ezúttal túlnyomóan pozitív élményt nyújtott. Az értékes ikonokat és néprajzi tárgyakat felsorakoztató Román Parasztmúzeumának, valamint a hozzá tartozó fényképkiállításnak és modern művészeti alkotásoknak a megtekintését követően a Calea Victoriei (Győzelem sugárút) irányába vettem az utam. Meglepett a biciklisáv látványa. Igaz, az éppen rajta sétálgató gyalogos úgy az oszlopnak szorított egy merész kerékpárost, hogy káromkodása hangjánál csak a vele együtt érző autós tülkölése bizonyult hangosabbnak.
Újabb kellemes élmény: egyre több épületet tataroznak, ráadásul megjelentek a műemlékeknek kijáró kétnyelvű ismertetőtáblák, nem tagadván a többnyire német, francia, olasz tervező, építtető kilétét. Az egyik, szépen felújított egykori bojárházban hónapokon belül a Korosztályok Múzeumának a megnyitására készülnek. Üdvözlésre méltó ötlet, hiszen „nemcsak a húszéveseké a világ!” Arrább az 1989-es forradalom során tönkretett emblematikus épület felújítása évek óta tart, az 1926-ban leégett Királyi Palota további történetéről nagyméretű pannók számolnak be, és megbizseregtetik az előkelő látnivalókra áhítozó turista vérét: Royal Palace. Innen ballagott ki az utcára és tartott az Athenée Palace felé az egyetlen kóbor kutya, amelyet mostani látogatásom során láttam. Ráadásul chip volt a füle tövén...
Az Erzsébet királyné sugárútra térve a Bukaresti Egyetem környékének már megszokott hangulatát ízlelgettem: könyvárusok, golán szövegek, kommunistaellenes jelszavak. A felújított aluljáró szokatlanul tiszta és civilizált volt, és nagy örömömre turisztikai információs iroda is működött benne, sokféle ismertetővel, képkiállítással. Az Intercontinental szálloda mellett, a Nemzeti Színház előtt általam még nem látott, öt éve odavarázsolt kompozíció látványa késztetett a megközelítésére: Caragiale és elveszett levele korabeli szereplőinek a szoboregyüttese.
A megtekintésre érdemes kiállításokat hirdető Bukarest Múzeumot, átellenben pedig a szépen felújított Colţea kórházat elhagyva újabb általam még nem észlelt alkotás: a szoptató farkas szobra. A Lipscani utca, városrész bejáratánál. Valamikor bizonytalan kinézetű emberek kereskedtek az utcát uraló zsibvásáron, mostanra sétálóutcák, szemre tetszetős kocsmák, csinos üzletek együttese a környék. A parlagi kofakáromkodások helyét átvette az angol, a spanyol és persze az egykorinál jóval szalonképesebb román. Máris „megbeszéltem magammal”, hogy a kedvenc kocsmám a Taverna Covaci, a Covaci utca ékessége, amelyet legközelebb belülről is megismerek majd. Mert mindig hagyni kell valamit a következő találkozásra...
A már régebben is látott fejedelmipalota-maradványok, a szomszédos templom és Manuc-hán érintésével jutottam ki az Egyesülés térre, és addig gyalogoltam, amíg ráláthattam a Fehér Házra. Ha Ceauşescu feltámadna... Grandiózus tervénél csak a nemzet katedrálisa projekt merészebb a maga 120 méteresre tervezett magasságával, amiből tizenvalahány méter már megépült. A bukaresti Fehér Ház egyelőre takarja, de nem sokáig. Az ortodox székesegyház azonban jól látszik a Mitropolita-dombon. Eközben továbbgondolom a távolabb elhelyezkedő parkokat, szökőkutakkal ékesített pihenőzónát, az egykori Ifjúsági park érdekes múzeumait, Gheorghe-Gheorghiu Dej valamikori mauzóleumát és a Hősök temetőjét.
Ami viszont nem változott még az európai uniós csatlakozás után sem: csak menettérti jegyet lehet vásárolni a metróban öt lejért. Pedig csak egyetlen utazás áll előttem. Az árak viszont alacsonyak, a budapesti, párizsi, londoni metróárak fele, harmada, negyede. A beléptetés civilizált, nincs szemét, és van szemeteskuka. Sőt a sorban elhelyezett képernyőkön folyik a reklám. A szerelvények érkezését előrejelzik, igencsak jól öltözöttek az utasok, és ugyanúgy nyomogatják maroktelefonjuk billentyűzetét, mint a világ bármely metróállomásán és metrókocsijában. Annyi különbséggel, hogy a megállókat előre jelző hölgy csak románul beszél, a feliratok pedig kizárólagosan román nyelvűek.
Elvégre a román fővárosban vagyunk. Amelynek újabban van Trikolór tere óriászászlóval, sőt olyan ajándéktárgyüzlete is, ahol a piros-sárga-kék kavalkád része a harminc éve legyártott, eddig sorsát türelmesen kiváró vörös pionírnyakkendő nemzeti színű csíkkal. Az árcédula szerint az aranykorban nyolc lejért árulták. Most hét lej ötven baniért jutok hozzá. Még mondja valaki, hogy azóta nem változott a világ...
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 9.
Magyar ügyek amerikai szemmel
A Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és a proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel – állapítja meg legfrissebb, az Egyesült Államok külügyminisztériumának a Kárpát-medence országairól (Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia) kibocsátott éves emberi jogi jelentéseit összehasonlító elemzésében a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet.
Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma éves rendszerességgel mutat be jelentéseket az emberi jogok állásáról a nagyvilágban. Ezek a jelentések egy általánosan alkalmazott sablonra épülnek, szerkezetük azonos, és ugyanazokat az emberi jogokat vizsgálják – természetesen az adott ország sajátosságainak ismeretében egyik-másik témára kevesebb vagy éppenséggel több figyelmet fordítva.
Az elemzés célja áttekinteni a legnagyobb Kárpát-medencei magyar közösségek országaira vonatkozó jelentéseket, tekintettel azok időbeli alakulására is. Éppen ezért megvizsgáltuk az elmúlt öt esztendő (2011, 2012, 2013, 2014 és 2015) Szlovákiára, Ukrajnára, Romániára és Szerbiára vonatkozó országjelentéseit. A jelentések közös vonása, hogy a legtöbb esetben a magyarságra vonatkozó kitételek a harmadik fejezetben (kisebbségek részvétele a politikai életben), valamint a hatodik fejezetben (etnikai alapú diszkrimináció, kisebbségek helyzete) olvashatók. Egyes országok esetében külön pontként jelenik meg az ingatlan-visszaadás kérdése, ezekről a jelentések első fejezetében olvashatunk.
Fontos az aktív külpolitika
Az Egyesült Államok külügyminisztériumának éves emberi jogi jelentéseit áttanulmányozva megállapítható, hogy ezek foglalkoznak a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak érvényesülésével, ám az egyes ügyek láthatósága nagyban függ azok közvélemény előtti megjelenítésétől, az amerikai diplomácia tájékozódási forrásaitól és a civil szervezetek tevékenységétől.
Fontos aláhúzni, hogy az egyes országokban élő magyar közösségek legnagyobb, reprezentatívnak tekintett, parlamenti képviselettel rendelkező érdekvédelmi szervezeteinek állásfoglalásai és tevékenysége jelentik azt a hivatkozási alapot, amelyre ezek a jelentések a leginkább támaszkodnak. Így kijelenthető, hogy mindennél fontosabb az egyes magyar szervezetek aktív külpolitikai tevékenysége, hiszen amennyiben ezek nem vetik fel a gondokat és jogsértéseket, akkor a legtöbb esetben nemzetközi szinten láthatatlanok és értelmezhetetlenek maradnak a közösség életére és jövőjére nagy hatással bíró intézkedések vagy éppen azok elmaradása.
Szlovákia tekintetében a politikai képviselet kapcsán a jelentések visszatérően kizárólag a Most–Híd parlamenti mandátumait említik, arra való hivatkozással, hogy a törvény tiltja az etnikai alapú adatgyűjtést. A 2015-ös jelentés ráadásul már nem is tartalmaz a kisebbségek politikai képviseletére vonatkozó megállapítást. A Most–Híd szerepét egyébként úgy értékeli, hogy az „közeledést hirdet a magyar és a szlovák közösségek között". A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben minden évben megjelenik a Malina Hedvig-ügy: az Emberi Jogok Európai Bírósága által jóváhagyott megegyezéssel kezdődően, a pszichiátriai vizsgálatokon át a hamis vallomástétel vádjáig és ennek a vádnak az ejtéséig. A jelentések visszatérő megfogalmazása szerint a Malina Hedvig-ügy változatlanul a médiafigyelem középpontjában van.
A jelentések visszatérő eleme továbbá az információk kötelező módon szlovák nyelven történő közléséről szóló törvény (szlovák nyelvtörvény), amelynek rendelkezéseivel szembeni magyar tiltakozásokat minden évben megemlíti. A legutóbbi kettő, a 2014-es és a 2015-ös jelentés valamivel bővebben foglalkozik a nyelvhasználat kérdésével, megemlíti, miszerint a magyar közösség kifogásolja, hogy akadályozzák a magyar nyelv használatát a hivatalos ügyintézésben, és hogy nem engedélyezik a vasútállomások kétnyelvű feliratozását. Érdekessége a 2012-es évi jelentésnek, hogy Robert Fico kormányfőt úgy mutatja be, mint aki szakított a korábbi nacionalista, magyarellenes retorikával, és sokkal békésebb hangnemet üt meg a szomszédsági viszonyban. Erre példát is ad, megemlítve a Fico–Orbán-találkozót Pilisszentkereszten, ahol közösen nyitották meg a magyarországi szlovákok új kulturális központját.
Némileg meglepő az is, hogy a legutóbbi öt év szlovákiai jelentései közül mindössze a 2013-as foglalkozik azokkal a szlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarokkal, akik megkapták a magyar állampolgárságukat: megemlíti, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította két ilyen személy panaszát, hiszen amikor ők a magyar állampolgárságot kérvényezték, a szlovák állampolgársági törvény rendelkezéseinek tudatában tették ezt, amely kimondja, hogy egy más állampolgárság megszerzése a szlovák elvesztésével jár. Itt az emberi jogi jelentés is pontatlanságot tartalmaz, mivel a bíróság nem elutasította a kérelmet, hanem elfogadhatatlannak nyilvánította a panaszt.
Fehér folt a kárpátaljai magyarság
Ukrajna tekintetében az USA emberi jogi jelentései az elmúlt öt esztendőben alig foglalkoznak a magyarság jogaival. Ez alapvetően az ukrán belpolitikai helyzetnek tudható be, hisz Timosenkotól a Krímig minden emberi jogi szempontból értelmezhető problémával foglalkoznak – sőt 2014-től kezdődően az USA az államokéval azonos formai és szerkezeti követelményeknek megfelelő külön emberi jogi jelentést készít a Krímről. A magyar közösség jogaira vonatkozóan mindössze a 2012-es évi jelentés tartalmaz egy kitételt, amikor megemlíti, hogy a 2012-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvény kibővíti a jogokat azokban a régiókban, amelyben a kisebbségi lakosság aránya eléri a 10 százalékot.
Szerbia kisebbségi kérdései ezzel szemben sokkal jobban foglalkoztatják az USA külügyminisztériumát. A 2011-es év kivételével évről évre visszatérő kérdés itt az ingatlanrestitúció, külön megemlíti az egyházi javak visszaadásának ügyét is. Ezekben a tartalmakban nincs érdemleges minőségi változás, csupán azt jegyzi meg, hogy a visszaszolgáltatási ügynökségnek mennyi időre van még szüksége a döntések elbírálásához, valamint azt, hogy a kormány újabb és újabb halasztásokat fogad el a pénzbeni kártérítések kifizetésére. A nemzeti kisebbségek politikai képviselete kapcsán szűkszavúan és változatlan megfogalmazásban annyit jegyez fel évről évre (kivéve a legutolsó, 2015-ös esztendőt), hogy a parlamentben kisebbségi képviselők is vannak, köztük magyarok, bosnyákok és albánok, akik etnikai vagy mainstream szerb pártok listáin jutottak mandátumhoz.
A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben fokozatos változás észlelhető évről évre. A 2011-es és a 2012-es csupán a kisebbségi tanácsokat említi és azok széles kompetenciáit az oktatás, kultúra, média és anyanyelvhasználat terén. A 2013-as és 2014-es ennél többet is megjegyez: megemlíti, hogy a kormány a kisebbségek hátrányos helyzetének leküzdése érdekében a kormány mellett működő önálló Emberi Jogi és Kisebbségi Hivatal a vallásórák alternatívájaként a polgári nevelési órát vezetett be a másodfokú oktatásban, amelynek keretében a kisebbségek kultúráját és a nemzetiségek közötti toleranciát is tanítják. 2015-ben még ennél is többet tartalmaz a jelentés: az EBESZ támogatásával megalkották a szerb nyelv nem anyanyelvként történő oktatásának kereteit. A jelentés megemlíti azt is, hogy Szerbiának a 2015-ös EBESZ-elnöksége kapcsán egy civil szövetség véleménye szerint továbbra is sérül az országban a szabad identitásválasztás joga, és a kisebbségi jogok védelme sem megfelelő, és mindezért a szerb kormány politikája a felelős.
Egyre terjedelmesebb az erdélyi magyarok dossziéja
Románia kisebbségi jogi gyakorlata mindig is kiemelt figyelmet élvezett az USA emberi jogi jelentéseiben. Ez nemcsak a romakérdés részletes taglalásából, de az antiszemitizmusra vonatkozó kitételekből és a más alapvető emberi jogok érvényesülésére vonatkozó megállapításokból is kiolvasható. Annak ellenére, hogy a jelentések túlnyomó részben a romaüggyel foglalkoznak, érezhető az is, hogy fokozatosan teret nyernek a magyar közösség gondjai is. A 2011-es és a 2012-es évre szóló jelentésekben a magyar közösségre vonatkozó megállapítások között nincs különbség. Mindkettőben arról írnak, hogy a kisebbségi szervezetekre vonatkozó különleges választási szabályoktól eltérően a magyar közösség parlamenti képviselete az 5 százalékos küszöb elérésével valósul meg.
A kisebbségi jogok alfejezetben mindkét jelentés a moldvai csángó közösségek magyaroktatására vonatkozó gondjaira hívja fel a figyelmet (a moldvai csángókra vonatkozó megállapításokat mind az öt vizsgált jelentésben megtaláljuk). Egyetlen pont van a 2012-es jelentésben, ami nincs a korábbiban: a bevezetőben megjegyzi, hogy továbbra is lassú az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamat. A kisebbségek politikai képviseletéről szóló rész egyébként négy éven át ugyanazt a tényt állapítja meg, 2015-ben viszont már utal az új párttörvényre és választási törvényre. Ebben azt kifogásolja, hogy miközben a pártalapítási feltételek jelentősen enyhültek (3 fő alapíthat pártot), ezzel szemben a választásokon részt venni kívánó kisebbségi szervezetek regisztrációs feltételei ugyanolyan szigorúak maradtak.
A kisebbségi jogok helyzetéről szóló részek egyre terjedelmesebbek a 2013-as évvel kezdődően. A 2013-as jelentés már két igen jelentős jogsértésről számol be. Az egyik a Kovászna megyei prefektus által indított hadjárat a székely zászló ellen. Ebben az ügyben megemlíti azt is, hogy a bíróság jogerősen megsemmisítette a Kovászna megyei zászlóra vonatkozó határozatot. A jelentés kitér továbbá az RMDSZ – valójában azonban a frissen megalakult Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat háromszéki csoportja által kidolgozott – magyarellenességről szóló jelentésére is, kiemelve, hogy a magyar közösséget számos jogsértés éri az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználattól a szimbólumok elleni hadjáratig, az egészségügyben tapasztalható diszkriminációtól az oktatási gondokig.
A 2014-es országjelentés szerint a magyar közösség továbbra is diszkriminációra panaszkodik, kiemelve az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználat, a kétnyelvű feliratok hiányát és a székely zászló elleni hatósági fellépést. Megemlíti továbbá, hogy a magyar közösség diszkriminatívnak tartja azokat a bírósági döntéseket, amelyek szerint nem lehet a magyar nyelv ismeretét feltételként szabni a közszférában történő alkalmazásoknál, valamint azt, hogy a csak magyar nyelvű kiadványok finanszírozását a hatóságok a más nemzetiségűekkel szembeni diszkriminációnak minősítik.
Kitér a jelentés arra is, hogy a diszkriminációellenes tanács elutasította az RMDSZ beadványát, melyben a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóságot (ARACIS) panaszolta be, mert egy levelében azt kéri, hogy a gyakornok orvosok a betegekkel csak románul beszéljenek. A 2015-ös jelentés ismételten kiemeli, hogy továbbra is komoly gondok vannak az anyanyelvhasználat terén. Megemlíti az RMDSZ által előkészített árnyékjelentést a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának alkalmazásáról (nem összetévesztendő a Kisebbségvédelmi Keretegyezményhez kapcsolódó, nemrég bemutatott árnyékjelentéssel – szerző megj.), amelyben számos kétnyelvű felirat hiányát kifogásolja, valamint azt, hogy nem lehet használni a magyar nyelvet a bíróságokon és a közigazgatásban.
Ugyancsak az árnyékjelentésre hivatkozva jelzi a megoldatlan magyar nyelvű állami egyetem kérdését, a magyar nyelvű kulturális intézmények és magyar nyelvű irodalmi alkotások kellő mennyiségű fordítását is. A jelentés továbbá kitér a szimbólumok használatának akadályozására, és kiemeli, hogy a marosvásárhelyi hatóságok megakadályozták a székely szabadság napjának megszervezését.
Külön kiemelve jelennek meg a restitúciós kérdések. A 2014-es jelentés megállapítja, hogy az előző jelentés óta az egyházi restitúciós bizottság mindössze négy alkalommal ülésezett, visszaadott 9 ingatlant a volt tulajdonosoknak, ugyanakkor 64 kérelmet elutasított. A 2015-ös évi jelentés felhívja a figyelmet, hogy a ploieşti-i táblabíróság döntése nyomán a sepsiszentgyörgyi helyi önkormányzat visszavette a Székely Mikó Kollégium épületét, melyet a kommunista rendszer a református egyháztól vett el. A visszaállamosítást követően a református egyház az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. A jelentés ugyanakkor ismételten megjegyzi, hogy a visszaszolgáltatási folyamat nagyon lassú.
Élénkül a nemzetközi figyelem
Összefoglalva mindezeket megállapítható, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma kellő figyelemmel követi a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak állását. Az is megállapítható, hogy az egyes jelentésekben a problémák megjelenítése nagymértékben függ attól, hogy egyrészt milyen forrásból és milyen mennyiségű információt gyűjt össze az amerikai diplomácia, másrészt attól, hogy a jelzett problémák mennyire erőteljesen jelennek meg a közösségek életében, a médiában, független jelentésekben, esetleg európai politikai körökben.
Ebből egyértelműen következik az, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel, hangsúlyosan meg kell jeleníteni a médiában, illetve a magyar érdekvédelmi politikának kellő hangerővel és következetességgel kell azokat felmutatnia. A roma közösség intenzív lobbija ezért vált sikeressé, és ezért sikerül nekik évről évre kitölteni a jelentések kisebbségi fejezeteinek nagy részét.
Abban a pillanatban tehát, hogy például a romániai magyarság külföldön is reprezentatívnak tekintett érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ elkezdett komolyabban foglalkozni azzal, hogy a nemzetközi közvéleményt, a diplomáciai testületeket tájékoztassa a romániai jogsértésekről, a romániai kisebbségpolitika visszaeséséről, és ezekről elkészítse saját jelentéseit is, a nemzetközi figyelem is élénkebb lett – és a témát nem tudja már megkerülni az amerikai diplomácia sem.
Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest
Krónika (Kolozsvár)
A Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és a proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel – állapítja meg legfrissebb, az Egyesült Államok külügyminisztériumának a Kárpát-medence országairól (Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia) kibocsátott éves emberi jogi jelentéseit összehasonlító elemzésében a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet.
Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma éves rendszerességgel mutat be jelentéseket az emberi jogok állásáról a nagyvilágban. Ezek a jelentések egy általánosan alkalmazott sablonra épülnek, szerkezetük azonos, és ugyanazokat az emberi jogokat vizsgálják – természetesen az adott ország sajátosságainak ismeretében egyik-másik témára kevesebb vagy éppenséggel több figyelmet fordítva.
Az elemzés célja áttekinteni a legnagyobb Kárpát-medencei magyar közösségek országaira vonatkozó jelentéseket, tekintettel azok időbeli alakulására is. Éppen ezért megvizsgáltuk az elmúlt öt esztendő (2011, 2012, 2013, 2014 és 2015) Szlovákiára, Ukrajnára, Romániára és Szerbiára vonatkozó országjelentéseit. A jelentések közös vonása, hogy a legtöbb esetben a magyarságra vonatkozó kitételek a harmadik fejezetben (kisebbségek részvétele a politikai életben), valamint a hatodik fejezetben (etnikai alapú diszkrimináció, kisebbségek helyzete) olvashatók. Egyes országok esetében külön pontként jelenik meg az ingatlan-visszaadás kérdése, ezekről a jelentések első fejezetében olvashatunk.
Fontos az aktív külpolitika
Az Egyesült Államok külügyminisztériumának éves emberi jogi jelentéseit áttanulmányozva megállapítható, hogy ezek foglalkoznak a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak érvényesülésével, ám az egyes ügyek láthatósága nagyban függ azok közvélemény előtti megjelenítésétől, az amerikai diplomácia tájékozódási forrásaitól és a civil szervezetek tevékenységétől.
Fontos aláhúzni, hogy az egyes országokban élő magyar közösségek legnagyobb, reprezentatívnak tekintett, parlamenti képviselettel rendelkező érdekvédelmi szervezeteinek állásfoglalásai és tevékenysége jelentik azt a hivatkozási alapot, amelyre ezek a jelentések a leginkább támaszkodnak. Így kijelenthető, hogy mindennél fontosabb az egyes magyar szervezetek aktív külpolitikai tevékenysége, hiszen amennyiben ezek nem vetik fel a gondokat és jogsértéseket, akkor a legtöbb esetben nemzetközi szinten láthatatlanok és értelmezhetetlenek maradnak a közösség életére és jövőjére nagy hatással bíró intézkedések vagy éppen azok elmaradása.
Szlovákia tekintetében a politikai képviselet kapcsán a jelentések visszatérően kizárólag a Most–Híd parlamenti mandátumait említik, arra való hivatkozással, hogy a törvény tiltja az etnikai alapú adatgyűjtést. A 2015-ös jelentés ráadásul már nem is tartalmaz a kisebbségek politikai képviseletére vonatkozó megállapítást. A Most–Híd szerepét egyébként úgy értékeli, hogy az „közeledést hirdet a magyar és a szlovák közösségek között". A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben minden évben megjelenik a Malina Hedvig-ügy: az Emberi Jogok Európai Bírósága által jóváhagyott megegyezéssel kezdődően, a pszichiátriai vizsgálatokon át a hamis vallomástétel vádjáig és ennek a vádnak az ejtéséig. A jelentések visszatérő megfogalmazása szerint a Malina Hedvig-ügy változatlanul a médiafigyelem középpontjában van.
A jelentések visszatérő eleme továbbá az információk kötelező módon szlovák nyelven történő közléséről szóló törvény (szlovák nyelvtörvény), amelynek rendelkezéseivel szembeni magyar tiltakozásokat minden évben megemlíti. A legutóbbi kettő, a 2014-es és a 2015-ös jelentés valamivel bővebben foglalkozik a nyelvhasználat kérdésével, megemlíti, miszerint a magyar közösség kifogásolja, hogy akadályozzák a magyar nyelv használatát a hivatalos ügyintézésben, és hogy nem engedélyezik a vasútállomások kétnyelvű feliratozását. Érdekessége a 2012-es évi jelentésnek, hogy Robert Fico kormányfőt úgy mutatja be, mint aki szakított a korábbi nacionalista, magyarellenes retorikával, és sokkal békésebb hangnemet üt meg a szomszédsági viszonyban. Erre példát is ad, megemlítve a Fico–Orbán-találkozót Pilisszentkereszten, ahol közösen nyitották meg a magyarországi szlovákok új kulturális központját.
Némileg meglepő az is, hogy a legutóbbi öt év szlovákiai jelentései közül mindössze a 2013-as foglalkozik azokkal a szlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarokkal, akik megkapták a magyar állampolgárságukat: megemlíti, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította két ilyen személy panaszát, hiszen amikor ők a magyar állampolgárságot kérvényezték, a szlovák állampolgársági törvény rendelkezéseinek tudatában tették ezt, amely kimondja, hogy egy más állampolgárság megszerzése a szlovák elvesztésével jár. Itt az emberi jogi jelentés is pontatlanságot tartalmaz, mivel a bíróság nem elutasította a kérelmet, hanem elfogadhatatlannak nyilvánította a panaszt.
Fehér folt a kárpátaljai magyarság
Ukrajna tekintetében az USA emberi jogi jelentései az elmúlt öt esztendőben alig foglalkoznak a magyarság jogaival. Ez alapvetően az ukrán belpolitikai helyzetnek tudható be, hisz Timosenkotól a Krímig minden emberi jogi szempontból értelmezhető problémával foglalkoznak – sőt 2014-től kezdődően az USA az államokéval azonos formai és szerkezeti követelményeknek megfelelő külön emberi jogi jelentést készít a Krímről. A magyar közösség jogaira vonatkozóan mindössze a 2012-es évi jelentés tartalmaz egy kitételt, amikor megemlíti, hogy a 2012-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvény kibővíti a jogokat azokban a régiókban, amelyben a kisebbségi lakosság aránya eléri a 10 százalékot.
Szerbia kisebbségi kérdései ezzel szemben sokkal jobban foglalkoztatják az USA külügyminisztériumát. A 2011-es év kivételével évről évre visszatérő kérdés itt az ingatlanrestitúció, külön megemlíti az egyházi javak visszaadásának ügyét is. Ezekben a tartalmakban nincs érdemleges minőségi változás, csupán azt jegyzi meg, hogy a visszaszolgáltatási ügynökségnek mennyi időre van még szüksége a döntések elbírálásához, valamint azt, hogy a kormány újabb és újabb halasztásokat fogad el a pénzbeni kártérítések kifizetésére. A nemzeti kisebbségek politikai képviselete kapcsán szűkszavúan és változatlan megfogalmazásban annyit jegyez fel évről évre (kivéve a legutolsó, 2015-ös esztendőt), hogy a parlamentben kisebbségi képviselők is vannak, köztük magyarok, bosnyákok és albánok, akik etnikai vagy mainstream szerb pártok listáin jutottak mandátumhoz.
A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben fokozatos változás észlelhető évről évre. A 2011-es és a 2012-es csupán a kisebbségi tanácsokat említi és azok széles kompetenciáit az oktatás, kultúra, média és anyanyelvhasználat terén. A 2013-as és 2014-es ennél többet is megjegyez: megemlíti, hogy a kormány a kisebbségek hátrányos helyzetének leküzdése érdekében a kormány mellett működő önálló Emberi Jogi és Kisebbségi Hivatal a vallásórák alternatívájaként a polgári nevelési órát vezetett be a másodfokú oktatásban, amelynek keretében a kisebbségek kultúráját és a nemzetiségek közötti toleranciát is tanítják. 2015-ben még ennél is többet tartalmaz a jelentés: az EBESZ támogatásával megalkották a szerb nyelv nem anyanyelvként történő oktatásának kereteit. A jelentés megemlíti azt is, hogy Szerbiának a 2015-ös EBESZ-elnöksége kapcsán egy civil szövetség véleménye szerint továbbra is sérül az országban a szabad identitásválasztás joga, és a kisebbségi jogok védelme sem megfelelő, és mindezért a szerb kormány politikája a felelős.
Egyre terjedelmesebb az erdélyi magyarok dossziéja
Románia kisebbségi jogi gyakorlata mindig is kiemelt figyelmet élvezett az USA emberi jogi jelentéseiben. Ez nemcsak a romakérdés részletes taglalásából, de az antiszemitizmusra vonatkozó kitételekből és a más alapvető emberi jogok érvényesülésére vonatkozó megállapításokból is kiolvasható. Annak ellenére, hogy a jelentések túlnyomó részben a romaüggyel foglalkoznak, érezhető az is, hogy fokozatosan teret nyernek a magyar közösség gondjai is. A 2011-es és a 2012-es évre szóló jelentésekben a magyar közösségre vonatkozó megállapítások között nincs különbség. Mindkettőben arról írnak, hogy a kisebbségi szervezetekre vonatkozó különleges választási szabályoktól eltérően a magyar közösség parlamenti képviselete az 5 százalékos küszöb elérésével valósul meg.
A kisebbségi jogok alfejezetben mindkét jelentés a moldvai csángó közösségek magyaroktatására vonatkozó gondjaira hívja fel a figyelmet (a moldvai csángókra vonatkozó megállapításokat mind az öt vizsgált jelentésben megtaláljuk). Egyetlen pont van a 2012-es jelentésben, ami nincs a korábbiban: a bevezetőben megjegyzi, hogy továbbra is lassú az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamat. A kisebbségek politikai képviseletéről szóló rész egyébként négy éven át ugyanazt a tényt állapítja meg, 2015-ben viszont már utal az új párttörvényre és választási törvényre. Ebben azt kifogásolja, hogy miközben a pártalapítási feltételek jelentősen enyhültek (3 fő alapíthat pártot), ezzel szemben a választásokon részt venni kívánó kisebbségi szervezetek regisztrációs feltételei ugyanolyan szigorúak maradtak.
A kisebbségi jogok helyzetéről szóló részek egyre terjedelmesebbek a 2013-as évvel kezdődően. A 2013-as jelentés már két igen jelentős jogsértésről számol be. Az egyik a Kovászna megyei prefektus által indított hadjárat a székely zászló ellen. Ebben az ügyben megemlíti azt is, hogy a bíróság jogerősen megsemmisítette a Kovászna megyei zászlóra vonatkozó határozatot. A jelentés kitér továbbá az RMDSZ – valójában azonban a frissen megalakult Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat háromszéki csoportja által kidolgozott – magyarellenességről szóló jelentésére is, kiemelve, hogy a magyar közösséget számos jogsértés éri az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználattól a szimbólumok elleni hadjáratig, az egészségügyben tapasztalható diszkriminációtól az oktatási gondokig.
A 2014-es országjelentés szerint a magyar közösség továbbra is diszkriminációra panaszkodik, kiemelve az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználat, a kétnyelvű feliratok hiányát és a székely zászló elleni hatósági fellépést. Megemlíti továbbá, hogy a magyar közösség diszkriminatívnak tartja azokat a bírósági döntéseket, amelyek szerint nem lehet a magyar nyelv ismeretét feltételként szabni a közszférában történő alkalmazásoknál, valamint azt, hogy a csak magyar nyelvű kiadványok finanszírozását a hatóságok a más nemzetiségűekkel szembeni diszkriminációnak minősítik.
Kitér a jelentés arra is, hogy a diszkriminációellenes tanács elutasította az RMDSZ beadványát, melyben a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóságot (ARACIS) panaszolta be, mert egy levelében azt kéri, hogy a gyakornok orvosok a betegekkel csak románul beszéljenek. A 2015-ös jelentés ismételten kiemeli, hogy továbbra is komoly gondok vannak az anyanyelvhasználat terén. Megemlíti az RMDSZ által előkészített árnyékjelentést a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának alkalmazásáról (nem összetévesztendő a Kisebbségvédelmi Keretegyezményhez kapcsolódó, nemrég bemutatott árnyékjelentéssel – szerző megj.), amelyben számos kétnyelvű felirat hiányát kifogásolja, valamint azt, hogy nem lehet használni a magyar nyelvet a bíróságokon és a közigazgatásban.
Ugyancsak az árnyékjelentésre hivatkozva jelzi a megoldatlan magyar nyelvű állami egyetem kérdését, a magyar nyelvű kulturális intézmények és magyar nyelvű irodalmi alkotások kellő mennyiségű fordítását is. A jelentés továbbá kitér a szimbólumok használatának akadályozására, és kiemeli, hogy a marosvásárhelyi hatóságok megakadályozták a székely szabadság napjának megszervezését.
Külön kiemelve jelennek meg a restitúciós kérdések. A 2014-es jelentés megállapítja, hogy az előző jelentés óta az egyházi restitúciós bizottság mindössze négy alkalommal ülésezett, visszaadott 9 ingatlant a volt tulajdonosoknak, ugyanakkor 64 kérelmet elutasított. A 2015-ös évi jelentés felhívja a figyelmet, hogy a ploieşti-i táblabíróság döntése nyomán a sepsiszentgyörgyi helyi önkormányzat visszavette a Székely Mikó Kollégium épületét, melyet a kommunista rendszer a református egyháztól vett el. A visszaállamosítást követően a református egyház az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. A jelentés ugyanakkor ismételten megjegyzi, hogy a visszaszolgáltatási folyamat nagyon lassú.
Élénkül a nemzetközi figyelem
Összefoglalva mindezeket megállapítható, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma kellő figyelemmel követi a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak állását. Az is megállapítható, hogy az egyes jelentésekben a problémák megjelenítése nagymértékben függ attól, hogy egyrészt milyen forrásból és milyen mennyiségű információt gyűjt össze az amerikai diplomácia, másrészt attól, hogy a jelzett problémák mennyire erőteljesen jelennek meg a közösségek életében, a médiában, független jelentésekben, esetleg európai politikai körökben.
Ebből egyértelműen következik az, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel, hangsúlyosan meg kell jeleníteni a médiában, illetve a magyar érdekvédelmi politikának kellő hangerővel és következetességgel kell azokat felmutatnia. A roma közösség intenzív lobbija ezért vált sikeressé, és ezért sikerül nekik évről évre kitölteni a jelentések kisebbségi fejezeteinek nagy részét.
Abban a pillanatban tehát, hogy például a romániai magyarság külföldön is reprezentatívnak tekintett érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ elkezdett komolyabban foglalkozni azzal, hogy a nemzetközi közvéleményt, a diplomáciai testületeket tájékoztassa a romániai jogsértésekről, a romániai kisebbségpolitika visszaeséséről, és ezekről elkészítse saját jelentéseit is, a nemzetközi figyelem is élénkebb lett – és a témát nem tudja már megkerülni az amerikai diplomácia sem.
Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 9.
RMDSZ-politika és -finanszírozás
Az erdélyi magyarság Trianon utáni politikai érdekképviselete ellenséges környezetben, közösségünk alapértékeit (igazság, igazságosság, méltányosság) semmibe vevő játékszabályok mentén, egy nyíltan ellenünkre törő államhatalommal szemben volt kénytelen mindenkoron tevékenykedni. Ilyen környezetben, ha az érdekképviselet csupa kőkeményen elkötelezett grállovagból állna, árulás lenne feltenni olyan kérdéseket a forrásfelhasználással kapcsolatban, melyek pontos megválaszolása akár ügyészségi eljárást is eredményezhet. Ha meglenne a kölcsönös bizalom a politikai elit és a választói bázis között, e kérdések feleslegesek lennének.
Sajnos a valóság egészen más.
Az RMDSZ, mely megalakulásakor bírta az erdélyi magyar nemzeti közösség elsöprő többségének bizalmát, 1996-ban a saját belső szabályrendszerével és a magyar érdekekkel egyaránt ütköző módon kormányt alakított a román választások győzteseivel, lemondva ezzel a nyomásgyakorlás legfőbb politikai eszközéről, az önálló külpolitikáról. Innen kezdve apró vargabetűket leszámítva a mindenkori román hatalom de facto legitimálása volt a fő feladata, amiért cserébe maga a szervezet és annak legfőbb vezetői állami védelmet és támogatást élveznek.
Az „Átlátszó-Erdély” nevű hírportál a minap közzétette az RMDSZ pénzügyi beszámolóit, rámutatva aránytalanságokra, pongyolaságokra, következetlenségekre és bizonyos luxusköltségekre egyaránt. E tárgykörben fogant cikksorozatuk hasznos adalék az utóbbi 25 év politikatörténetéhez.
Az egyébként nagyvonalakban eddig is ismert számok fényében – évi 4-4,5 millió euróról van szó - nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az RMDSZ a nemzeti autonomista szervezetekkel való tárgyaláskor úgyszólván mindent megígért, (s persze alig tartott be valamit), a forrásmegosztás gondolatát viszont mindig is elutasította, sőt, a médiában még a másik felet is szapulta, amiért az fel merte vetni a kérdést.
A Sipos Zoltán által jegyzett „Mire költik az erdélyi magyarság pénzét” című szöveg is rámutat a kulcskérdésre, tételesen arra, hogy „amennyiben (…) a pénzt a kormány a magyar közösségnek szánta, az RMDSZ pedig csak egy jogi személyiség, mely ezt a pénzt kezeli, akkor az RMDSZ-nek minimum morális, ha nem törvényes kötelessége az erdélyi magyarság fele is részletesen beszámolni arról, hogy mire költi ezt a költségvetési támogatást.” Arról nem szólva, hogy ha a címzett az erdélyi magyar nemzeti közösség, akkor az RMDSZ jogosulatlan versenyelőnyben van vetélytársaival szemben és morális kötelezettsége lenne azokat támogatottságuk arányában bevonni a döntéshozatalba.
Ezzel együtt végső soron még akár szerencsésnek is lehetne nevezni a helyzetet, hiszen ha Kelemenék erre hajlandóak lennének, nehéz lenne lemosni az autonomista erőkről azt, hogy az RMDSZ kézből eteti őket. Mint ahogy ezt a Magyar Polgári Pártról már nehéz lemosni, pedig nem elsősorban anyagi, hanem politikai „segítséget” kap az RMDSZ-től. Persze, amint azt megtudtuk Bíró Zsolt MPP-elnök „spágás” beszédéből, van annak anyagi vonzata is, ami egyáltalán nem mellékes a pártvezetés számára, sőt, ez a tulajdonképpeni célja az RMDSZ-es segítséggel megvalósítani szándékozott bukaresti jelenlétnek.
Az RMDSZ, miután kerek húsz esztendeje ad acta tette az autonómia-programot és azt kizárólag politikai számításból, jellemzően választási célzattal veszi elő azóta, elsősorban a bukaresti forrásokra támaszkodva tud fennmaradni. Fizetni közvetlenül a szűk nómenklatúrát, a pénz kisebb részét pályatokon szétosztani, ismét csak a vazallus-tartási célzattal, nomenklaturális szempontok szerint s persze fenntartva a baráti sajtót, mely, ha egyáltalán kényelmetlenkedik a kiüresedett faszadista (homlokzatra összpontosító, copyright by Szőcs Géza) mamutszervezet irányában, akkor azt csak a megengedett mértékben teszi, a látszatőrzés szándékával. (Örök mementó a Transindex „negatív kampánymonitorja”, melybe valamiképpen a legbotrányosabb RMDSZ-es esetek – például Rózsa Gáspár deményházi plébános verbális ámokfutása, melynek keretében a tisztelendő úr garantálta Markóéknak, hogy 80 emberből 90 az RMDSZ-re fog szavazni, „különben agyonveri az egészet” - nem kerültek bele.)
Mindazonáltal leszögezném, hogy bármennyire is problematikus az RMDSZ finanszírozásának legitimitása, bármennyire is belekeveredik egyik-másik RMDSZ vezető különböző korrupciós ügyekbe, a szervezettel nem ez a fő probléma, hanem az, hogy nem tölti be funkcióját, nem az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekeit, a három szintű autonómiát képviseli Bukarestben, hanem Bukarest érdekeit a közösség és a nagyvilág irányában.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk
Az erdélyi magyarság Trianon utáni politikai érdekképviselete ellenséges környezetben, közösségünk alapértékeit (igazság, igazságosság, méltányosság) semmibe vevő játékszabályok mentén, egy nyíltan ellenünkre törő államhatalommal szemben volt kénytelen mindenkoron tevékenykedni. Ilyen környezetben, ha az érdekképviselet csupa kőkeményen elkötelezett grállovagból állna, árulás lenne feltenni olyan kérdéseket a forrásfelhasználással kapcsolatban, melyek pontos megválaszolása akár ügyészségi eljárást is eredményezhet. Ha meglenne a kölcsönös bizalom a politikai elit és a választói bázis között, e kérdések feleslegesek lennének.
Sajnos a valóság egészen más.
Az RMDSZ, mely megalakulásakor bírta az erdélyi magyar nemzeti közösség elsöprő többségének bizalmát, 1996-ban a saját belső szabályrendszerével és a magyar érdekekkel egyaránt ütköző módon kormányt alakított a román választások győzteseivel, lemondva ezzel a nyomásgyakorlás legfőbb politikai eszközéről, az önálló külpolitikáról. Innen kezdve apró vargabetűket leszámítva a mindenkori román hatalom de facto legitimálása volt a fő feladata, amiért cserébe maga a szervezet és annak legfőbb vezetői állami védelmet és támogatást élveznek.
Az „Átlátszó-Erdély” nevű hírportál a minap közzétette az RMDSZ pénzügyi beszámolóit, rámutatva aránytalanságokra, pongyolaságokra, következetlenségekre és bizonyos luxusköltségekre egyaránt. E tárgykörben fogant cikksorozatuk hasznos adalék az utóbbi 25 év politikatörténetéhez.
Az egyébként nagyvonalakban eddig is ismert számok fényében – évi 4-4,5 millió euróról van szó - nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az RMDSZ a nemzeti autonomista szervezetekkel való tárgyaláskor úgyszólván mindent megígért, (s persze alig tartott be valamit), a forrásmegosztás gondolatát viszont mindig is elutasította, sőt, a médiában még a másik felet is szapulta, amiért az fel merte vetni a kérdést.
A Sipos Zoltán által jegyzett „Mire költik az erdélyi magyarság pénzét” című szöveg is rámutat a kulcskérdésre, tételesen arra, hogy „amennyiben (…) a pénzt a kormány a magyar közösségnek szánta, az RMDSZ pedig csak egy jogi személyiség, mely ezt a pénzt kezeli, akkor az RMDSZ-nek minimum morális, ha nem törvényes kötelessége az erdélyi magyarság fele is részletesen beszámolni arról, hogy mire költi ezt a költségvetési támogatást.” Arról nem szólva, hogy ha a címzett az erdélyi magyar nemzeti közösség, akkor az RMDSZ jogosulatlan versenyelőnyben van vetélytársaival szemben és morális kötelezettsége lenne azokat támogatottságuk arányában bevonni a döntéshozatalba.
Ezzel együtt végső soron még akár szerencsésnek is lehetne nevezni a helyzetet, hiszen ha Kelemenék erre hajlandóak lennének, nehéz lenne lemosni az autonomista erőkről azt, hogy az RMDSZ kézből eteti őket. Mint ahogy ezt a Magyar Polgári Pártról már nehéz lemosni, pedig nem elsősorban anyagi, hanem politikai „segítséget” kap az RMDSZ-től. Persze, amint azt megtudtuk Bíró Zsolt MPP-elnök „spágás” beszédéből, van annak anyagi vonzata is, ami egyáltalán nem mellékes a pártvezetés számára, sőt, ez a tulajdonképpeni célja az RMDSZ-es segítséggel megvalósítani szándékozott bukaresti jelenlétnek.
Az RMDSZ, miután kerek húsz esztendeje ad acta tette az autonómia-programot és azt kizárólag politikai számításból, jellemzően választási célzattal veszi elő azóta, elsősorban a bukaresti forrásokra támaszkodva tud fennmaradni. Fizetni közvetlenül a szűk nómenklatúrát, a pénz kisebb részét pályatokon szétosztani, ismét csak a vazallus-tartási célzattal, nomenklaturális szempontok szerint s persze fenntartva a baráti sajtót, mely, ha egyáltalán kényelmetlenkedik a kiüresedett faszadista (homlokzatra összpontosító, copyright by Szőcs Géza) mamutszervezet irányában, akkor azt csak a megengedett mértékben teszi, a látszatőrzés szándékával. (Örök mementó a Transindex „negatív kampánymonitorja”, melybe valamiképpen a legbotrányosabb RMDSZ-es esetek – például Rózsa Gáspár deményházi plébános verbális ámokfutása, melynek keretében a tisztelendő úr garantálta Markóéknak, hogy 80 emberből 90 az RMDSZ-re fog szavazni, „különben agyonveri az egészet” - nem kerültek bele.)
Mindazonáltal leszögezném, hogy bármennyire is problematikus az RMDSZ finanszírozásának legitimitása, bármennyire is belekeveredik egyik-másik RMDSZ vezető különböző korrupciós ügyekbe, a szervezettel nem ez a fő probléma, hanem az, hogy nem tölti be funkcióját, nem az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekeit, a három szintű autonómiát képviseli Bukarestben, hanem Bukarest érdekeit a közösség és a nagyvilág irányában.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk
2016. május 10.
Élen a Háromszék
Sepsiszentgyörgy felnőtt lakosságának közel kétharmada olvassa a Háromszéket, ezzel lapunk toronymagasan vezet a legolvasottabb helyi újságok rangsorában – derül ki a Pro Scientia Administrativa Tudományos Társaság által készített felmérésből.
A több közéleti témát felölelő közvélemény-kutatás médiafogyasztási szokásokra vonatkozó fejezetét tegnap ismertette az Observatorul de Covasna román nyelvű helyi napilap, a felmérés március 28. és április 2. között készült 967 felnőtt, tehát 18 év fölötti sepsiszentgyörgyi lakos megkérdezésével. Míg az országos politikáról a megkérdezettek többnyire a televízióból tájékozódnak, helyi politikai ügyekről inkább az újságokból (46,85 százalék). A megkérdezettek szűk harmada (31,23 százalék) a rádióadókból értesül ezekről a hírekről, 13,03 százalékuk az internetet használja tájékozódási forrásul. A válaszadókat a kérdezőbiztosok arra is megkérték, hogy nevezzék meg azt az újságot, amelyből tájékozódnak. Ebben a rangsorban lapunk fölénye elsöprő: közel ötször annyian olvassák a Háromszéket, mint a másik magyar nyelvű magyar helyi napilapot, a Székely Hírmondót. A megkérdezettek 63,8 százaléka tehát lapunkból tájékozódik, az Observatorul de Covasnát a megkérdezettek 16,56 százaléka nevezte meg információs forrásnak, a Székely Hírmondót 14,13 százalék, az Mesagerul de Covasnát 5,52 százalék.
Mint ismert, nemrég a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet is készített Erdély-szintű felmérést a médiafogyasztási szokásokról, ennek eredményei szerint a nyomtatott sajtóban a Háromszék bizonyult a legolvasottabb erdélyi lapnak.
Olvasóinknak köszönjük, hűségükre, bizalmukra a továbbiakban is számítunk. (H.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sepsiszentgyörgy felnőtt lakosságának közel kétharmada olvassa a Háromszéket, ezzel lapunk toronymagasan vezet a legolvasottabb helyi újságok rangsorában – derül ki a Pro Scientia Administrativa Tudományos Társaság által készített felmérésből.
A több közéleti témát felölelő közvélemény-kutatás médiafogyasztási szokásokra vonatkozó fejezetét tegnap ismertette az Observatorul de Covasna román nyelvű helyi napilap, a felmérés március 28. és április 2. között készült 967 felnőtt, tehát 18 év fölötti sepsiszentgyörgyi lakos megkérdezésével. Míg az országos politikáról a megkérdezettek többnyire a televízióból tájékozódnak, helyi politikai ügyekről inkább az újságokból (46,85 százalék). A megkérdezettek szűk harmada (31,23 százalék) a rádióadókból értesül ezekről a hírekről, 13,03 százalékuk az internetet használja tájékozódási forrásul. A válaszadókat a kérdezőbiztosok arra is megkérték, hogy nevezzék meg azt az újságot, amelyből tájékozódnak. Ebben a rangsorban lapunk fölénye elsöprő: közel ötször annyian olvassák a Háromszéket, mint a másik magyar nyelvű magyar helyi napilapot, a Székely Hírmondót. A megkérdezettek 63,8 százaléka tehát lapunkból tájékozódik, az Observatorul de Covasnát a megkérdezettek 16,56 százaléka nevezte meg információs forrásnak, a Székely Hírmondót 14,13 százalék, az Mesagerul de Covasnát 5,52 százalék.
Mint ismert, nemrég a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet is készített Erdély-szintű felmérést a médiafogyasztási szokásokról, ennek eredményei szerint a nyomtatott sajtóban a Háromszék bizonyult a legolvasottabb erdélyi lapnak.
Olvasóinknak köszönjük, hűségükre, bizalmukra a továbbiakban is számítunk. (H.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 10.
Levélféle túlra, Sylvester Lajosnak
Kedves Lajos!
Sokat beszélgettünk, sok mindenről – és nem eleget. Mert vannak kérdéseim. Szeretném tudni, hogy mi volt számodra a legfontosabb. Életpályád kanyarjai iskolák, színház, szerkesztőségek, a művelődés házai körül vezettek.
Neveznek Téged írónak, újságírónak, közírónak, drámaírónak, színházigazgatónak, dokumentumfilm-rendezőnek, és legalább ennyire indokoltan szerepelhetne ezekben a felsorolásokban a tanár, a kultúra mindenese és felelőse, intézmények alapítója. A politikában akkor is jelen voltál, ha ezzel könnyű volt kihívni magad ellen a felsőbb hatalom haragját, és akkor is, amikor szíved és eszed szerint vállaltál közösségi képviseletet.
Szóval: mi volt számodra a fontosabb?
Nem az írás, nem. Az újságíró, a közíró számára az írás elsődlegesen nem önkifejezés, nem belső motiváció kérdése. Még akkor sem az, ha tudjuk, annak, aki írásra adja a fejét, rendelkeznie kell megfelelő mesterségbeli tudással, tehetséggel, szorgalommal, kreativitással. Az újságíró, a közíró nem benső, hanem külső hangokra figyel, a jelzések közösségétől érkeznek. Érkeznek akkor is, ha a világ feje tetejére állított, ha a közösségben a természetes kommunikáció akadozik vagy tiltás alá kerül. Számodra, vélem, a közösség hangja volt a legfontosabb. Egy hang, amelyet közvetített feléd táj és ember, amelyet kihallottál a történelemből, amely feltört, felbuzogott, felsejlett mindegyre, amelyet semmilyen rendszer nem tudott teljesen elfojtani. Pedig olykor nagyon nagyok akarták nagyon, de nagyon. De Te hallottad, és utat engedtél a hangnak – még akkor is, ha úgy tűnt, senki más nem hallotta körülötted. Vetted az üzenetet. Könyveid, filmjeid mind ezekre rezonáló válaszüzenetek. A közösség érdekében elindított nemes üzenetek. Nem beszélek esztétikáról, művészi értékekről – persze megtehetném, mert ott vannak műveidben. De hiszem, hogy számodra az esztétika onnan és annyira létezik, amennyire az üzenet formailag ezt megköveteli. Írtál szinte minden műfajban, írtál glosszát, színikritikát, könyvrecenziót, tanulmányt, egyfelvonásos és egész estés színházi darabot, összeállítottál színházi műsorokat – de mindenekelőtt riportot. Amikor az élet szólalt meg általad. Riportjaidban felderítettél, ábrázoltál és – általánosítottál. A riportban benne van a szerző, állást foglal, értékel és üzen.
A közbeszéd teszi a közírót. Közbeszéd, vagyis amiről beszélni kell. Nem szembeállítva az irodalmi nyelvvel, de a költőivel mégis. Nem kitalálni kell a lényeget, hanem meglátni. Te egész életedben közbeszéltél. Azt mondtad-írtad-képviselted, ami a közösségednek fontos.
Hihetetlen érzéked volt ehhez. És tehetséged. Amit megláttál, észrevettél, felismertél a körülötted kavargó világban, arra mindig megadtad a személyes válaszodat, lett légyen az szobor, emlékmű, előadás, írásmű, közösségi találkozó – és a sor folytatható. Ez a műfajtalanság, illetve sokműfajúság meggyőződésem szerint azok sajátja, akik felelősséggel és optimizmussal élik életüket. A bizakodás jelent reményt, hitet, jóhiszeműséget.
Volt bukfenc az életedben, nem is egy. Amikor a hatalom állított csapdát. Amikor meg akartak törni, példát statuálni. Ilyenkor is tetted azt, amit hited szerint tenned kellett. Amit az elhivatottság diktált. Mert egyvalamit nem tudtak elvenni tőled, kioltani benned: a közösség iránti felelősséget. Ezt szolgáltad minden betűddel, minden szoborral, minden megszólalásoddal.
És persze tehetséggel. Nem véletlenül hagytam ezt a végére. A tehetséges ember induláskor kapott egy életre szóló esélyt, amellyel élete végéig kedvére sáfárkodhat. El is tékozolhatja, fel is erősítheti. A tehetség – kapott kincs. Rendelkeztél a kifejezésmódok tehetségével mindazon műfajokban, amelyeket már idéztem, amelyekben jegyez Téged közösségünk. De ez másodlagos, mert a tehetség potencialitás. Kapott lehetőség, amellyel tudni kell élni. Ehhez kell a kitartás, a következetesség, a tántoríthatatlanság. Erő és képesség ahhoz, hogy le ne térítsenek a választott útról. Hogy meg ne félemlítsenek, ne roggyanjon meg a térded akkor sem, ha megannyi intő példa mutatja, mire képes a hatalom. Kedves Lajos,
ezekről szerettem volna Veled elbeszélgetni. Valahogy soha nem sikerült, mindig valami nagyon fontos és sürgős eseményről vagy szövegről kellett beszélnünk – mert kellett. A lényeges meg elmaradt. Ahogy az lenni szokott.
Bízom abban, hogy mint annyiszor, most is szót értünk, mai dilemmámban nem mondasz ellent nekem. Amit eleve szépen megköszön Néked
Bodó Barna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kedves Lajos!
Sokat beszélgettünk, sok mindenről – és nem eleget. Mert vannak kérdéseim. Szeretném tudni, hogy mi volt számodra a legfontosabb. Életpályád kanyarjai iskolák, színház, szerkesztőségek, a művelődés házai körül vezettek.
Neveznek Téged írónak, újságírónak, közírónak, drámaírónak, színházigazgatónak, dokumentumfilm-rendezőnek, és legalább ennyire indokoltan szerepelhetne ezekben a felsorolásokban a tanár, a kultúra mindenese és felelőse, intézmények alapítója. A politikában akkor is jelen voltál, ha ezzel könnyű volt kihívni magad ellen a felsőbb hatalom haragját, és akkor is, amikor szíved és eszed szerint vállaltál közösségi képviseletet.
Szóval: mi volt számodra a fontosabb?
Nem az írás, nem. Az újságíró, a közíró számára az írás elsődlegesen nem önkifejezés, nem belső motiváció kérdése. Még akkor sem az, ha tudjuk, annak, aki írásra adja a fejét, rendelkeznie kell megfelelő mesterségbeli tudással, tehetséggel, szorgalommal, kreativitással. Az újságíró, a közíró nem benső, hanem külső hangokra figyel, a jelzések közösségétől érkeznek. Érkeznek akkor is, ha a világ feje tetejére állított, ha a közösségben a természetes kommunikáció akadozik vagy tiltás alá kerül. Számodra, vélem, a közösség hangja volt a legfontosabb. Egy hang, amelyet közvetített feléd táj és ember, amelyet kihallottál a történelemből, amely feltört, felbuzogott, felsejlett mindegyre, amelyet semmilyen rendszer nem tudott teljesen elfojtani. Pedig olykor nagyon nagyok akarták nagyon, de nagyon. De Te hallottad, és utat engedtél a hangnak – még akkor is, ha úgy tűnt, senki más nem hallotta körülötted. Vetted az üzenetet. Könyveid, filmjeid mind ezekre rezonáló válaszüzenetek. A közösség érdekében elindított nemes üzenetek. Nem beszélek esztétikáról, művészi értékekről – persze megtehetném, mert ott vannak műveidben. De hiszem, hogy számodra az esztétika onnan és annyira létezik, amennyire az üzenet formailag ezt megköveteli. Írtál szinte minden műfajban, írtál glosszát, színikritikát, könyvrecenziót, tanulmányt, egyfelvonásos és egész estés színházi darabot, összeállítottál színházi műsorokat – de mindenekelőtt riportot. Amikor az élet szólalt meg általad. Riportjaidban felderítettél, ábrázoltál és – általánosítottál. A riportban benne van a szerző, állást foglal, értékel és üzen.
A közbeszéd teszi a közírót. Közbeszéd, vagyis amiről beszélni kell. Nem szembeállítva az irodalmi nyelvvel, de a költőivel mégis. Nem kitalálni kell a lényeget, hanem meglátni. Te egész életedben közbeszéltél. Azt mondtad-írtad-képviselted, ami a közösségednek fontos.
Hihetetlen érzéked volt ehhez. És tehetséged. Amit megláttál, észrevettél, felismertél a körülötted kavargó világban, arra mindig megadtad a személyes válaszodat, lett légyen az szobor, emlékmű, előadás, írásmű, közösségi találkozó – és a sor folytatható. Ez a műfajtalanság, illetve sokműfajúság meggyőződésem szerint azok sajátja, akik felelősséggel és optimizmussal élik életüket. A bizakodás jelent reményt, hitet, jóhiszeműséget.
Volt bukfenc az életedben, nem is egy. Amikor a hatalom állított csapdát. Amikor meg akartak törni, példát statuálni. Ilyenkor is tetted azt, amit hited szerint tenned kellett. Amit az elhivatottság diktált. Mert egyvalamit nem tudtak elvenni tőled, kioltani benned: a közösség iránti felelősséget. Ezt szolgáltad minden betűddel, minden szoborral, minden megszólalásoddal.
És persze tehetséggel. Nem véletlenül hagytam ezt a végére. A tehetséges ember induláskor kapott egy életre szóló esélyt, amellyel élete végéig kedvére sáfárkodhat. El is tékozolhatja, fel is erősítheti. A tehetség – kapott kincs. Rendelkeztél a kifejezésmódok tehetségével mindazon műfajokban, amelyeket már idéztem, amelyekben jegyez Téged közösségünk. De ez másodlagos, mert a tehetség potencialitás. Kapott lehetőség, amellyel tudni kell élni. Ehhez kell a kitartás, a következetesség, a tántoríthatatlanság. Erő és képesség ahhoz, hogy le ne térítsenek a választott útról. Hogy meg ne félemlítsenek, ne roggyanjon meg a térded akkor sem, ha megannyi intő példa mutatja, mire képes a hatalom. Kedves Lajos,
ezekről szerettem volna Veled elbeszélgetni. Valahogy soha nem sikerült, mindig valami nagyon fontos és sürgős eseményről vagy szövegről kellett beszélnünk – mert kellett. A lényeges meg elmaradt. Ahogy az lenni szokott.
Bízom abban, hogy mint annyiszor, most is szót értünk, mai dilemmámban nem mondasz ellent nekem. Amit eleve szépen megköszön Néked
Bodó Barna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 10.
Sipos Pál-emléktáblát avattak
Manapság nem ritka az emléktábla-avatás – közéleti elöljáróink rutinosan tesznek már eleget az effajta felkéréseknek.
A középiskola küszöbén álló diákok azonban nem mindennap avatnak emléktáblát. Ráadásul egy eldugott, elnéptelenedő faluban, melyről türelmes munkával derítették ki: szebb időket is megélt már.
Az 1333-tól jegyzett Hunyad megyei Tordos községben ma kevesebb, mint ötszázan élnek. Hajdan virágzó református eklézsiaként tartották számon. A 19. század elejére ugyan meggyérült a gyülekezet, de még mindig vonzónak bizonyult a tudós sárospataki tanárnak, Sipos Pálnak, aki a csendes alkotói lehetőség reményében választotta a tordosi lelkészi állást. Ekkor már a Berlini Akadémia aranyérmét tudhatta magáénak, és matematikusi munkásságát további felfedezések, sikerek koronázták a tordosi parókia falai között. 1816-ban bekövetkezett halála után azonban Sipos Pál emléke méltatlanul háttérbe szorult. Munkásságának kutatását a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és ennek szászvárosi elnöke, Fülöp Júlia kezdte el, de a matematikus lelkész emlékezete többnyire tudományos berkekbe szorult. 2015-ben azonban a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum akkoriban hetedikes diákjai az Örökségőrzők mozgalom keretében a tordosi református templomot fogadták örökbe. Lelkes kutatásaik során, Orbán Juliánna osztályfőnök vezetésével fedezték fel az ide kötődő nagy neveket: a tordosi őstelepet feltáró Torma Zsófia régésznő munkásságát, illetve Sipos Pál lelkész–matematikus emlékét. A diákok nem riadtak vissza a levéltári kutatástól sem és interjút készítettek a tordosi beszolgáló lelkésszel, illetve immár nyugalmazott elődjével. A megszerzett információt pedig a modern technika számos eszközével igyekezetek népszerűsíteni, hogy ismertté tegyék a kicsiny tordosi templom történetét és az itt élt nagynevű tudósok munkásságát. Tevékenységüknek kiemelkedő momentuma volt a Sipos Pál Társaság megalapítása, melynek első célkitűzései között szerepelt egy emléktábla-állítás a tordosi templomban. Így kerülhetett sor a 7. Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával az ünnepélyes táblaavatásra, melyen a lelkes dévai diákok mellett meghívottként vettek részt a Diaszpóra Alapítvány vezetői, Vetési László és Jenei Tamás lelkipásztorok, Zsargó János Hunyad megyei esperes, a magyar közösség megyei elöljárói, illetve sokan azok közül, akik fontosnak tartják történelmi, kulturális örökségünk ápolását. A táblaavatást ünnepi istentisztelet előzte meg, melyen Jenei Tamás, Hunyad megyei kötődési lelkipásztor Isten felé irányította a fiatalok figyelmét, felszólítva őket, hogy mindent, amit tesznek, a végső cél tudatában tegyék. Sipos Pál emlékét, illetve a dévai diákok lelkes munkáját méltatta Vetési László, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, majd Zsargó János Hunyad megyei esperes szólt az egybegyűltekhez, kiemelve a Sipos Pál életében harmonikusan összefonódó hitet és a tudomány iránti érdeklődést. Ezt az utat ajánlotta a fiatalok figyelmébe is. A tordosi templomot örökbefogadó diákok nevében elsőként Orbán Juliánna osztályfőnök köszöntötte az egybegyűlteket, majd maguk a diákok szólaltak fel, beszámolva tevékenységükről, és ismertetve Sipos Pál életútját. Sipos Szabolcs, beszolgáló tordosi lelkész az 1816-os egyházi anyakönyvet hozta el az ünnepi alkalomra, melyben feltehetően ott szerepel Sipos Pál tudós-lelkipásztor temetésének bejegyzése. Sírhelyét azonban egyelőre nem sikerült beazonosítani. Ez a feladat még a diákokra vár, akárcsak a tíz lélekre apadt tordosi gyülekezet rendszeres látogatása, a templomnak és környékének gondozása. Az eddigi munkájuk gyümölcseként elhelyezett márvány emléktáblát Zsargó János esperes és Anderlik Patrick, a Sipos Pál Társaság elnöke leplezte le.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
Manapság nem ritka az emléktábla-avatás – közéleti elöljáróink rutinosan tesznek már eleget az effajta felkéréseknek.
A középiskola küszöbén álló diákok azonban nem mindennap avatnak emléktáblát. Ráadásul egy eldugott, elnéptelenedő faluban, melyről türelmes munkával derítették ki: szebb időket is megélt már.
Az 1333-tól jegyzett Hunyad megyei Tordos községben ma kevesebb, mint ötszázan élnek. Hajdan virágzó református eklézsiaként tartották számon. A 19. század elejére ugyan meggyérült a gyülekezet, de még mindig vonzónak bizonyult a tudós sárospataki tanárnak, Sipos Pálnak, aki a csendes alkotói lehetőség reményében választotta a tordosi lelkészi állást. Ekkor már a Berlini Akadémia aranyérmét tudhatta magáénak, és matematikusi munkásságát további felfedezések, sikerek koronázták a tordosi parókia falai között. 1816-ban bekövetkezett halála után azonban Sipos Pál emléke méltatlanul háttérbe szorult. Munkásságának kutatását a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és ennek szászvárosi elnöke, Fülöp Júlia kezdte el, de a matematikus lelkész emlékezete többnyire tudományos berkekbe szorult. 2015-ben azonban a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum akkoriban hetedikes diákjai az Örökségőrzők mozgalom keretében a tordosi református templomot fogadták örökbe. Lelkes kutatásaik során, Orbán Juliánna osztályfőnök vezetésével fedezték fel az ide kötődő nagy neveket: a tordosi őstelepet feltáró Torma Zsófia régésznő munkásságát, illetve Sipos Pál lelkész–matematikus emlékét. A diákok nem riadtak vissza a levéltári kutatástól sem és interjút készítettek a tordosi beszolgáló lelkésszel, illetve immár nyugalmazott elődjével. A megszerzett információt pedig a modern technika számos eszközével igyekezetek népszerűsíteni, hogy ismertté tegyék a kicsiny tordosi templom történetét és az itt élt nagynevű tudósok munkásságát. Tevékenységüknek kiemelkedő momentuma volt a Sipos Pál Társaság megalapítása, melynek első célkitűzései között szerepelt egy emléktábla-állítás a tordosi templomban. Így kerülhetett sor a 7. Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával az ünnepélyes táblaavatásra, melyen a lelkes dévai diákok mellett meghívottként vettek részt a Diaszpóra Alapítvány vezetői, Vetési László és Jenei Tamás lelkipásztorok, Zsargó János Hunyad megyei esperes, a magyar közösség megyei elöljárói, illetve sokan azok közül, akik fontosnak tartják történelmi, kulturális örökségünk ápolását. A táblaavatást ünnepi istentisztelet előzte meg, melyen Jenei Tamás, Hunyad megyei kötődési lelkipásztor Isten felé irányította a fiatalok figyelmét, felszólítva őket, hogy mindent, amit tesznek, a végső cél tudatában tegyék. Sipos Pál emlékét, illetve a dévai diákok lelkes munkáját méltatta Vetési László, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, majd Zsargó János Hunyad megyei esperes szólt az egybegyűltekhez, kiemelve a Sipos Pál életében harmonikusan összefonódó hitet és a tudomány iránti érdeklődést. Ezt az utat ajánlotta a fiatalok figyelmébe is. A tordosi templomot örökbefogadó diákok nevében elsőként Orbán Juliánna osztályfőnök köszöntötte az egybegyűlteket, majd maguk a diákok szólaltak fel, beszámolva tevékenységükről, és ismertetve Sipos Pál életútját. Sipos Szabolcs, beszolgáló tordosi lelkész az 1816-os egyházi anyakönyvet hozta el az ünnepi alkalomra, melyben feltehetően ott szerepel Sipos Pál tudós-lelkipásztor temetésének bejegyzése. Sírhelyét azonban egyelőre nem sikerült beazonosítani. Ez a feladat még a diákokra vár, akárcsak a tíz lélekre apadt tordosi gyülekezet rendszeres látogatása, a templomnak és környékének gondozása. Az eddigi munkájuk gyümölcseként elhelyezett márvány emléktáblát Zsargó János esperes és Anderlik Patrick, a Sipos Pál Társaság elnöke leplezte le.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2016. május 10.
Tünetegyüttes
Egyre mélyülő válsághelyzet jellemzi a hazai egészségügyet, amelyet a jelek szerint velejéig áthat a korrupció, pénztelenség, kilátástalanság, és amelyre elhamarkodott intézkedések, súlyos mulasztások, fejvesztett kapkodás nyomja rá a bélyegét.
Az csak a jéghegy csúcsa, hogy a fertőtlenítőszer-botrány miatt hétfőn lemondott az egészségügyi miniszter – bukása valószínűleg még tüneti kezelésnek sem minősíthető, hiszen a lakosság egészségét, a betegek gyógyítását szavatolni hivatott rendszer évtizedek óta sok sebből vérzik.
Mellbevágónak tűnnek az egyre gyakrabban felszínre kerülő, a közvéleményt felháborító, utcai demonstrációkat is kiváltó „tünetek”, amelyek nyomán újra meg újra fény derül arra: az egészségügy akadozó gépezetének valódi működése kulisszák mögött zajlik, és csak időnként válhat láthatóvá, mennyire súlyosak a „betegségei”. Csak a közelmúltban több olyan, a rendszer megfelelő működését alapjaiban megkérdőjelező problémára derült fény, amelynek tudatában ugyancsak meginoghat az egészségügybe vetett bizalom.
A nemrég kirobbant korrupciós fertőtlenítőszer-botrányról és az azt övező kapkodó intézkedéssorozatról joggal feltételezhető, hogy krízishelyzetet eredményez. Több százan utcai demonstrációkon is hangot adtak felháborodásuknak, nehezményezve, hogy az illetékesek el akarják kendőzni a rengeteg ember életére veszélyt jelentő körülményeket, valamint hogy a rendszer egészét áthatja a korrupció.
Ugyanakkor a héten tüntetéseket tart az egészségügy félmillió dolgozóját képviselő Sanitas szakszervezet, sürgősségi kormányrendeletet követelve a bérezési egyenlőtlenségek megszüntetésére. Tüneti kezelésnek tekinthető, hogy fejek hullanak, tüzetes vizsgálatokat sürget az államfő, változást ígér a minisztérium élére álló miniszterelnök. Közben a kórkép azt mutatja, elégedetlenek az egészségügyben dolgozók, hiányos, idejétmúlt az infrastruktúra, virágzik a korrupció, átláthatatlan mozgások zajlanak a kulisszák mögött, és ki tudja, hány tragédia írható a rendszer működésképtelensége és az orvosi mulasztások számlájára.
Például egyre bizonyosabb, hogy a mentőautó jobb felszereltsége és a megfelelő orvosi hozzáállás megmenthette volna a Bukaresti Dinamo kameruni labdarúgója, a hétvégén a pályán összeeső Patrick Ekeng életét. Vajon hány névtelen áldozata lehet a rendszernek és hány, az egészségügy okozta tragédiát hallgatnak el a hírek? Mennyi kárt okozó rendellenességet, hiányosságot söpörnek szőnyeg alá?
Az államfő átláthatóságot emleget, a miniszterelnök szerint pedig nem lehet reformokat végrehajtani, ha egyre-másra válságok és botrányok törnek ki. Ha viszont nem kerülnek a figyelem középpontjába a rendszer romlottságát tükröző válságok és botrányok, talán még kevesebb az esélye a valódi reformnak.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
Egyre mélyülő válsághelyzet jellemzi a hazai egészségügyet, amelyet a jelek szerint velejéig áthat a korrupció, pénztelenség, kilátástalanság, és amelyre elhamarkodott intézkedések, súlyos mulasztások, fejvesztett kapkodás nyomja rá a bélyegét.
Az csak a jéghegy csúcsa, hogy a fertőtlenítőszer-botrány miatt hétfőn lemondott az egészségügyi miniszter – bukása valószínűleg még tüneti kezelésnek sem minősíthető, hiszen a lakosság egészségét, a betegek gyógyítását szavatolni hivatott rendszer évtizedek óta sok sebből vérzik.
Mellbevágónak tűnnek az egyre gyakrabban felszínre kerülő, a közvéleményt felháborító, utcai demonstrációkat is kiváltó „tünetek”, amelyek nyomán újra meg újra fény derül arra: az egészségügy akadozó gépezetének valódi működése kulisszák mögött zajlik, és csak időnként válhat láthatóvá, mennyire súlyosak a „betegségei”. Csak a közelmúltban több olyan, a rendszer megfelelő működését alapjaiban megkérdőjelező problémára derült fény, amelynek tudatában ugyancsak meginoghat az egészségügybe vetett bizalom.
A nemrég kirobbant korrupciós fertőtlenítőszer-botrányról és az azt övező kapkodó intézkedéssorozatról joggal feltételezhető, hogy krízishelyzetet eredményez. Több százan utcai demonstrációkon is hangot adtak felháborodásuknak, nehezményezve, hogy az illetékesek el akarják kendőzni a rengeteg ember életére veszélyt jelentő körülményeket, valamint hogy a rendszer egészét áthatja a korrupció.
Ugyanakkor a héten tüntetéseket tart az egészségügy félmillió dolgozóját képviselő Sanitas szakszervezet, sürgősségi kormányrendeletet követelve a bérezési egyenlőtlenségek megszüntetésére. Tüneti kezelésnek tekinthető, hogy fejek hullanak, tüzetes vizsgálatokat sürget az államfő, változást ígér a minisztérium élére álló miniszterelnök. Közben a kórkép azt mutatja, elégedetlenek az egészségügyben dolgozók, hiányos, idejétmúlt az infrastruktúra, virágzik a korrupció, átláthatatlan mozgások zajlanak a kulisszák mögött, és ki tudja, hány tragédia írható a rendszer működésképtelensége és az orvosi mulasztások számlájára.
Például egyre bizonyosabb, hogy a mentőautó jobb felszereltsége és a megfelelő orvosi hozzáállás megmenthette volna a Bukaresti Dinamo kameruni labdarúgója, a hétvégén a pályán összeeső Patrick Ekeng életét. Vajon hány névtelen áldozata lehet a rendszernek és hány, az egészségügy okozta tragédiát hallgatnak el a hírek? Mennyi kárt okozó rendellenességet, hiányosságot söpörnek szőnyeg alá?
Az államfő átláthatóságot emleget, a miniszterelnök szerint pedig nem lehet reformokat végrehajtani, ha egyre-másra válságok és botrányok törnek ki. Ha viszont nem kerülnek a figyelem középpontjába a rendszer romlottságát tükröző válságok és botrányok, talán még kevesebb az esélye a valódi reformnak.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 11.
Mentor – „Az egyházamnak tudnia kell önmagáról, hogy relációs valóság, egy tükörkép”
Jitianu Liviuval, a BBTE katolikus dogmatika tanárával beszélgettünk
Merőkanállal szolgálta fel az ételt egy katolikus ifjúsági találkozón Jitianu Liviu, aki történetesen az adott találkozó „sztármeghívottja” volt. Akkor megdöbbentő volt tapasztalnom ezt a rendkívüli alázatot, de azóta már számtalan esetben erősített rá. Jitianu Liviu, ismerőseinek csupáncsak Jiti, filozófia- és dogmatikatanárom volt a BBTE Római Katolikus Teológia Karán. Mondhatom, mentorom, aki sokat hozzátett jelenlegi énemhez, amiért hálával tartozom neki. Őszintén, bátran beszélgettünk teológiáról, egyházról, Istenről.
„Románul románok között tanultam meg”
– Jitianu Liviu. Szokatlan név egy székely identitású személynek.
– Ez egy mű román név, nem tagolható be a klasszikus román megnevezések közé. Az őseim apai ágon egy, a 19. század második felében Romániába betelepülő zsidó család, amelynek tagjai úgy gondolták, hogy jobb, ha kifelé azt jelzik, hogy románok. A rokonsággal beszélgettünk erről, és úgy tűnik, hogy az őseim feladták a zsidó gyökereiket, teljesen belesimultak a román közéletbe. A családunk tehát úgy döntött valamikor, hogy a régi, örökölt nevüket feladják és választottak maguknak egy nevet, ami románosan hangzik. Minden népnek sajátossága, hogy neveiben leír egy foglalkozást, hogy valaki hova valósi, vagy ehhez hasonlók. Az én nevemmel kapcsolatban ez nem így van, igazából túl nagy jelentése nincsen. A Jitianu név – eddigi kutatásaim alapján valószínűnek tartom – a szláv gabonatermelő nevéhez kötődik.
Az identitásom persze egyértelműen székely, magyar identitás. A szüleim elváltak, amikor három és fél éves voltam, édesapámtól így csak a nevemet és a genetikai potenciálomat örököltem. Úgy nőttem fel ezzel a névvel egy székely faluban, mint bármely más székely gyerek. Sőt, egyetemista voltam már, amikor jobban kezdtem románul beszélni és ezt a kezdetleges román gondolkodást, nyelv- és szókészletismeretet később kiegészítette, hogy elég sok román barátom lett. Románul románok között tanultam meg, nem a családban.
„Gyerekként nem akartam pap lenni”
– Papság. Mi volt a szikra, aminek hatására emellett az életforma mellett döntöttél?
– Azt gondolom, ezt a kérdést nem elég egyszer megokolni, megválaszolni magamnak, erre a kérdésre folyamatosan választ kell adnom, hogy miért vagyok pap, hogy mit jelent ez nekem. Az emberré válásnak a folyamatában ezek a kérdések mindig másként tevődnek fel, így a válasz mindig a jelenvaló énképnek a kivetülése, illetve mindig a jelen helyzet adottságaiból értelmezzük azt, hogy és mint történnek a dolgok.
Ebben az összefüggésben, ha visszanézek a kezdetre, azt kell mondanom, hogy gyerekként nem akartam pap lenni, a fejemben meg sem fordult. Ennek több oka van, elsősorban az, hogy nem vallásos családban nőttem fel, a családunkban soha nem imádkoztunk, templomba sem járt senki egész gyerekkoromban.
Úgy kerültem be a vallásosnak nevezhető társadalmi szférába, mint egy olyan gyerek, aki nem tudta lenyelni, nem tudta tolerálni, hogy vannak osztálytársai, akik valamit csinálnak, amit ő nem. Így kerültem hittanórára, így kerültem be a ministránsok táborába, de nem mondhatom, hogy volt bennem személyes elköteleződés vagy valami rendkívülibb.
Ami viszont ebben a vallásos kultúrában számomra vonzó volt – attól a kortól, amikor már kezdtem értelmesen látni a világot – az az, hogy a szülőfalumban, Csíksomlyón minőségi papok voltak. Olyanok, akikre emberként felnéztem, akik a hivatásukat emberi gyengéik ellenére nagyszerűen teljesítették. Az első ember, aki az életemet megpecsételte, megfogta, a ferences világból érkező személy volt, akit Ivó testvérnek hívtak, és akit életem egyik legnagyobb ajándékának tartok. Nem azért, mert ő ferences testvér volt, hanem sokkal inkább azért, mert benne találkoztam először olyan emberrel, aki az én akkori kamaszodó életemet úgy tudta megérinteni, hogy úgy éreztem, az érintése mentén helyesebben, szebben látom a világot és jobban látom azt, hogyan kellene élni. Ő volt az első impulzus az életemben, aki elindított.
Ezt az utat tarkítja sok más ember, aki a személyes életvitelével, magatartásával segített abban, hogy elinduljak egy olyan úton, ami az egyházi közegbe vezetett. Elindultam a papképzésnek az útján, elmentem szemináriumba. Ezek a személyek segítettek abban, hogy saját magamat megtaláljam, az énné válási folyamatomnak fontos állomásai voltak. A folyamatosan felmerülő kérdésekre megpróbáltam mindig őszinte válaszokat adni.
Elérkezett az a pont is, amikor meggyőződéssel, tisztán, elfogadható motivációkkal és elég jól körvonalazott célpontokkal úgy gondoltam, hogy ez az az út, ami az emberré válásomnak a fogódzópontja lehet. A papságot se máskor, se ma nem célként fogom fel. A papságot úgy értelmezem, mint olyan életformát, amiben közelebb kerülhetek saját magamhoz, amiben meg tudom önmagamat valósítani. Ezzel párhuzamosan persze úgy érzem, hogy ez az, ami engem elvisz a teljesség felé, amit így lehetne keresztény szóhasználattal mondani: megérkezés Istenhez, elérkezni a lét teljességéhez.
Az ember, aki Isten partnere
– Amellett, hogy pap vagy, teológiát tanítasz. Gyakran összemosódik az emberek fejében a lelkiségi élet és a teológia mint tudomány. Egyáltalán mondhatjuk azt, hogy a teológia tudomány?
– Én a teológiát mindenképpen tudománynak tartom. Ha érveket keresnék, hogy miért mondom ezt, akkor számomra két tartóoszlop nagyon fontos. Az első, hogy a teológia módszer. Nem csak egy ismeretelméleti rendszer, nem egy önmagában felépített belső dinamikájú rendszer csupán, hanem egy módszer. Az a módszer, ami megpróbál módszeres választ adni arra a kérdésre – ami minden bölcseleti kérdésnek az alapja –, hogy miért vagyunk (mi az életemnek a célja, honnan vagyok, hova tartok). Válaszadásában két szempontra kell figyelni.
Elsőként arra, hogy a válaszadási kísérlete beleilleszkedik-e egy sajátos lüktetésű, bibliai alapokon álló történelemtudatba. A teológiának az a meggyőződése, amire a pecsétnyomókönyv a Biblia, hogy az a legfőbb létezés, amit mi Istennel azonosítunk, akit Szentháromságnak mondunk az önfeltárulkozása nyomán, ez az Isten nem egy, az emberi történelmen túli létezési forma, hanem az emberi történelemnek konkrét részese. Innen adódik az istentudatunk történeti vonzata, történeti vetülete. Azt gondolom, hogy a teológia ezen az alapon állva próbál válaszokat adni, válaszokat felkínálni.
Éppen ezért a válaszadása az én számomra mindig olyan volt, mintha két irányból érkezne: egyfelől tehát ott van az isteni önfeltárulkozás, amit mi kinyilatkoztatásnak mondunk. Másik oldalon viszont ott az ember, aki önmagában álló létforma, aki ebben a történelmi lüktetésben partneri szerepet kap, aki megpróbál a saját útján elindulva emberségének, belső szerkezetének megfelelően választ adni a történelemben feltárulkozó Istennek.
Összegezve tehát az első gondolatomat, a teológia azt a módszert alkalmazza, amikor egy biblikus ihletettségű válaszadási kísérletben segíti az embert abban, hogy megtalálja Istent és saját magát. Ez a kettő együtt járó dolog.
A másik érv, ami miatt a teológia tudomány a számomra, hogy a teológia egy észszerű rendszer. Nem egy olyan hitrendszer csupán, ami kinyilatkoztatott igazságokra próbál támaszkodni, hanem igenis észszerű alapokon áll. A teológiát úgy látom, mint egy olyan próbálkozási rendszert, ami az emberi értelem segítségével próbál eltalálni a világban, próbál belelátni Istennek a titkába is. Éppen ezért azt mondanám ebben az összefüggésben, a teológia kultúrteremtő tudomány. Világszemléletet, világmeglátást próbál közvetíteni. Mindezt teszi az észnek, az emberi értelemnek a verifikálhatósága, ellenőrzése mellett. Nem tesz tehát olyan kijelentést, nem akar olyan rendszereket felvázolni, amelyek kizárnák az emberi racionalitást.
Éppen ezért a teológiát kontextuális tudománynak mondanám, mert az emberi ész segítségével megpróbál mindig abból a világból kiindulni, amelyben él. A teológia soha nem egy önmagában álló tudományág, hanem olyan tudomány, amely megpróbál belekapaszkodni minden csápjával a világba. Nem is lehet másképpen művelni, csak úgy, hogyha megkapjuk a találkozási pontokat, szakmai pontokat más tudományokkal, amelyek más módszerekkel, más szempontokból próbálnak a világra tekinteni.
A teológia csatája
– Dogmatikát is tanítasz, ez az egyik fő tantárgyad. Amikor az emberek a dogma szót hallják, egy régi, bezárt rendszerre gondolnak. Az előbbi válaszodból viszont egészen más tükröződik. Nincs itt egy kis konfúzió, ellentmondás?
– Persze, hogy van. Azt gondolom, ez onnan adódik, hogy minden vallásos közösségnek van egy sajátos belső dinamikája, ami rendszerint az intézményesülés felé tart. Az intézmény sajátos eszköztárral rendelkezik. Egyrészt van egy legitimált vezetési formája, amit hierarchiának mondunk, ugyanakkor vannak sajátosan kiforrott rítusai, gesztusai, verbális, nonverbális, kommunikatív síkjai. Ezek rendszerint arra törekszenek, hogy egy olyan rendszert termeljenek ki, amely elsősorban belterjes rendszer, aminek van egy belső szerkezeti erőssége. Ezt a belső rendszert próbálja ez a megszülető világ mind befelé, mind kifelé kommunikálni.
Itt látok óriási veszélyzónákat, mert ezek a rendszerek nagyon könnyen nem kommunikatívvá válhatnak. Olyan szervezeti hierarchia alakulhat ki például, amelyik olyan szervezeti formákat vezet be, amelyek nem kikezdhetők, amelyek létjogosultsága abszolút jellegű, amiket el kell fogadni. Ezek bemerevedett struktúrájú intézményi formákká válhatnak. Fennáll ez a veszély a tanítási rendszerekben is. Mind külső, mind belső nyomásra kialakulhat, hogy a vallásos rendszerek tanítása rigiddé, merevvé válik.
Ennek nyomon követői lehetünk az elmúlt 2000 év történelmében. Ami a dogmatika történetét illeti, a különböző hitrendszereknek, eretnekségeknek, tévtanításoknak, külső provokatív faktoroknak köszönhetően nagyon sokszor a katolikus tanítás, a teológiai tanítás dogmatizálódott. Ez azt jelenti, hogy olyan tanítási rendszereket próbáltunk a diszkurzív felületbe beemelni, amelyek nem kommunikatívak, hanem axiomatikus jellegűek, amiket el kell fogadni.
Erre épül rá egy hatalmas dogmarendszer, amire sokáig úgy tekintettünk, mint amit nem lehet megkérdőjelezni. Ennek a megkérdőjelezése azt jelentette, hogy az igazságot kérdőjelezed meg. Az így önmagát állító rendszer azzal a jelzővel igyekezett önmagát titulálni, hogy abszolút rendszer és az isteni igazságba kapaszkodva ezt egyenlővé tette a saját igazával, éppen ezért biblikus alapú állításokat tett, amit axiomatikusan el kellett fogadni. Ilyenek voltak az etikai jellegű megnyilvánulásaink, a bölcseleti meglátásaink. Kialakult egy olyan rendszervilág, ami nagyon sok esetben tényleg úgy tűnik, hogy annyira bemerevedett saját magába, hogy ezek már nem dogmákká, hanem dogmatista rendszerekké váltak.
A dogma önmagában azt jelentené, hogy a tanítási rendszernek van az alapján néhány olyan axiomatikus kijelentés, amit nem kérdőjelezünk meg. A mi esetünkben ilyen egynéhány van csak: Isten önközlő Isten (1.), Isten emberré lett, ez a megtestesülés titka (2.), Isten közöttünk marad a szentségekben, az eucharisztiában, az egyházban (3.), Isten a világot el szeretné juttatni a teljes beteljesülésre a Szentlélek közreműködésével (4.).
Folyamatosan mondom, hogy ez a négy dogmánk van nekünk, ez a belső isteni dinamikának a kiáradása a világunkba. A többi mind ehhez kellene igazodjon. Ez az Isten nem rigid Isten, nem valamikor beszélt, hanem most is beszél, ez az Isten nem megváltott, hanem a megváltás műve most is folytatódik közöttünk. Az egész isteni dinamika beékelődik egy eszkatológikus távlatba, ami azt jelenti, hogy ami elkezdődött, az a maga lüktetésével tart egy biztosan meghatározott cél felé.
A dogmatika éppen ezért számomra olyan gondolkodó tudomány, amely megpróbál eme néhány isteni dogma mentén gondolkodni, és erre próbálja a többit irányítani. Még egyszer hangsúlyozom, ez nem zárja ki annak a veszélyét, hogy ezek a kérdések betokosodhatnának. Megszülethetnek olyan kijelentések, hogy higgy és ne kutass, vagy olyan magatartást adhat, ami szinte fanatizmusba hajló, amikor meg vagyok győződve a magam igazáról, amikor senki másnak nem lehet igaza, amikor a világot démonizálom. Ezek a veszélyzónák megvannak, ez a teológiának egy óriási csatája.
„Sokszor nehezen találom meg magam ebben az egyházban"
– Ezek a gondolatok két nagy csoport számára is megszívlelendők. Egyfelől a profán, egyházon kívüli világ is odafigyelhetne ezekre a gondolatokra, másfelől pedig pont az egyház az, amely megszívlelhetné ezeket. Legalábbis a mindennapi tapasztalat ezt sugallja, amikor az egyházzal, mint intézménnyel szembesülünk. Mit lehetne tenni az egyházban, az egyházért, hogy az elmondottak még inkább nyilvánvalóvá váljanak, egyrészt a közösségen belül, másrészt a világ felé?
– Az egyháznak a világgal való kapcsolata nem elsődleges. Sokkal fontosabb – mint minden más intézménynek – előbb a belső helyzetképét tisztázni. Így az egyházban megszületik egy belső misszió, belső kommunikáció. Csak így tudunk a világnak valamit mondani. Ha megvizsgálom a mai egyházat, azt kell mondanom, hogy két nagyon sajátos elmozdulást észlelek.
Az egyik, hogy egyre nagyobb az individualizációs törekvés, amikor az ember azt mondja, hogy nem akarok elköteleződni egy bizonyos vallásos meggyőződés, intézmény mellett, hanem inkább a magam módján tartom vallásosnak magamat. De ez a vallásosság egy eklektikus vallásos mező, amikor kiválogatom az önmegvalósításomhoz funkcionálisan szükséges vallásos termékeket, amik mentén próbálom az életemet élni.
Persze ugyanakkor látok egy óriási közömbösséget ebben a kérdéskörben. Az a véleményem, hogy az egyházunk, az egyházam ezzel szemben nem mindig a leghelyesebb utat választja, mert elindul az egyházban egy nagyon erős regresszió. Látva a világ sajátos működési szabványait, nevezzük szekularizációnak vagy posztmodern defragmentációnak, megpróbáljuk önmagunkat befelé újracsoportosítani, az erőzónáinkat felmérni és megpróbálunk keresni magunknak valamilyen túlélési lehetőséget. De ez legtöbbször nem egy dinamikus létállapot, tehát nem az a létállapot, amikor azt mondom, hogy a provokatív faktorok mentén újragondolom a legitimitásom kérdésköreit, megkeresem az entitásom kapaszkodóit és azok szerint alakítom az életemet.
Ha ezt megtalálná az egyház, attól a perctől képes volna kifelé kommunikálni. Ha megtalálja a belső identitását, akkor egyértelműen látja, hogy a forrása isteni forrás, megnő az egyháznak a bizalmi tartalma és tud bízni Istenben. Ugyanakkor a humán erőforrásai mentén, célvonalak, stratégiák tisztázása után megpróbálja helyét megkeresni a világban.
Ezek nem biztos, hogy így alakulnak, és ez számomra is rengeteg olyan kérdéskört vet fel, amivel nehezen tudok boldogulni, ezért sokszor nehezen találom meg magamat ebben az egyházban. Úgy érzem, hogy ez az egyház nem kommunikál befelé és éppen ezért képtelen kifelé kommunikálni. Nem tud az egyház hitelesen szembenézni saját magával, néha megkerüli a kényes kérdéseket és olyan veszélyzónákba bocsátkozik, ahol azt gondolom, eldeformálódhat a léte, a hivatástudata, a küldetéstudata, az önmaga helyes látása. Innen származnak azok a problémáink, amelyek sokszor a világban tetten érhetők
Az egyház önmagában nem érték
– Látjuk a problémát. Van valamilyen megoldás, mit tudunk tenni?
– Az utóbbi években bennem nagy kérdéseket vetett fel az, hogy hogyan működik az az intézmény, amit egyháznak nevezünk. Sok esetben úgy látom, hogy az egyházam önmagát keresve túlságosan önmagára figyel és éppen ezért az a legfőbb célja, hogy ezt a rendszert valamilyen szempontból generálja, tehát arra törekszik csak, hogy tudja továbbvinni, továbbadni ezt a rendszert. Az önmagukat generáló rendszerek biztos, hogy valamilyen szempontból termékenyek, de azt gondolom, hogy céljukat tévesztik. Az egyház önmagában nem érték, erre mindig oda kell figyeljünk.
Az egyházam csak úgy lehet érték, hogyha olyan közösségi, hittapasztalati hellyé tud válni, ahol az egyén önmagában és közösségileg is megkaphatja az Istenre nyíló kapukat. Az egyházamnak éppen ezért tudnia kell önmagáról, hogy egy relációs valóság, egy tükörkép. Amit Istenből megtapasztaltunk, annak próbál az otthonává válni úgy, hogy nem próbál az isteni önfeltárulkozásban kereteket vagy szabályokat szabni, mert attól a perctől megszűnik dinamikus valóságnak lenni, és Isten helyett egy Isten-ikonnal állunk szemben.
Ez probléma, mert ez az egyháznak az öndefinícióját kérdőjelezi meg, mert még egyszer mondom, az egyház relációs valóság, attól eltekintve, hogy rengeteg értéket hordoz magában, mindig egy függő viszonyítási rendszer. Ha tudja Istent közvetíteni, akkor legitim, ha nem, akkor mint intézmény, kultúrintézmény létezik, de lényegszerűen meg is siklott a világban való létének a legitimitása.
Hitelesség és transzparencia
– A kiutat mindig abban keresem, hogy tud-e az egyházam szembenézni úgy önmagával, hogy nem önmagában tetszeleg, nem önmagát nézi, hanem megpróbál a forrásra tekinteni. Ez nagyon fontos kitétel, ehhez viszont szükséges látni, hogy az egyházban önmagában semmi nem emelhető isteni rangra, se a hierarchia, se a szentségi életünk, se a szentségekre definiált egyház, hanem ezek mind csak ablakok Istenre. Ezeknek a kérdéseknek a nem komolyan vétele az egyházat nehéz helyzetbe sodorja és lehetetlenné teszi azt, hogy a világgal kommunikáljunk.
Az egyház akkor lesz élőképes, hogyha egyrészt transzparens az isteni valóságra, a másik oldalon pedig próbál ezzel a világgal kommunikálni. Ami nemcsak azt jelenti, hogy én beszélek a világgal, hanem az én és a világ, az én értékeim és a körülöttem élő világnak a milyensége között megpróbálom megkeresni a találkozópontokat, és ott akarom az én értékeimet elmondani. Ennek viszont alapvető feltétele, sőt kizárólagos elve a hitelesség. A hitelesség és a transzparencia, számomra ez a két kérdés a legfontosabb. Ha jövőről beszélünk, azt én csak ezen a két nyomvonalon tudom elképzelni.
Jitianu Liviu
• 1971-ben született Csíksomlyón • 1998-ban szentelték pappá • tanulmányait Gyulafehérváron és Freiburgban végezte • 2006-ban szerezte meg doktori fokozatát • a BBTE Római Katolikus Teológia Karán docens, korábban a kar kancellárja, majd dékánhelyettese • kutatási területe: krisztológia, istentan, egyház és társadalom, identitás • 7 könyv és számos tanulmány szerzője • legfontosabb kitüntetése: Kurt Hellmich-díj ( Regensburgi Egyetem)
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)
Jitianu Liviuval, a BBTE katolikus dogmatika tanárával beszélgettünk
Merőkanállal szolgálta fel az ételt egy katolikus ifjúsági találkozón Jitianu Liviu, aki történetesen az adott találkozó „sztármeghívottja” volt. Akkor megdöbbentő volt tapasztalnom ezt a rendkívüli alázatot, de azóta már számtalan esetben erősített rá. Jitianu Liviu, ismerőseinek csupáncsak Jiti, filozófia- és dogmatikatanárom volt a BBTE Római Katolikus Teológia Karán. Mondhatom, mentorom, aki sokat hozzátett jelenlegi énemhez, amiért hálával tartozom neki. Őszintén, bátran beszélgettünk teológiáról, egyházról, Istenről.
„Románul románok között tanultam meg”
– Jitianu Liviu. Szokatlan név egy székely identitású személynek.
– Ez egy mű román név, nem tagolható be a klasszikus román megnevezések közé. Az őseim apai ágon egy, a 19. század második felében Romániába betelepülő zsidó család, amelynek tagjai úgy gondolták, hogy jobb, ha kifelé azt jelzik, hogy románok. A rokonsággal beszélgettünk erről, és úgy tűnik, hogy az őseim feladták a zsidó gyökereiket, teljesen belesimultak a román közéletbe. A családunk tehát úgy döntött valamikor, hogy a régi, örökölt nevüket feladják és választottak maguknak egy nevet, ami románosan hangzik. Minden népnek sajátossága, hogy neveiben leír egy foglalkozást, hogy valaki hova valósi, vagy ehhez hasonlók. Az én nevemmel kapcsolatban ez nem így van, igazából túl nagy jelentése nincsen. A Jitianu név – eddigi kutatásaim alapján valószínűnek tartom – a szláv gabonatermelő nevéhez kötődik.
Az identitásom persze egyértelműen székely, magyar identitás. A szüleim elváltak, amikor három és fél éves voltam, édesapámtól így csak a nevemet és a genetikai potenciálomat örököltem. Úgy nőttem fel ezzel a névvel egy székely faluban, mint bármely más székely gyerek. Sőt, egyetemista voltam már, amikor jobban kezdtem románul beszélni és ezt a kezdetleges román gondolkodást, nyelv- és szókészletismeretet később kiegészítette, hogy elég sok román barátom lett. Románul románok között tanultam meg, nem a családban.
„Gyerekként nem akartam pap lenni”
– Papság. Mi volt a szikra, aminek hatására emellett az életforma mellett döntöttél?
– Azt gondolom, ezt a kérdést nem elég egyszer megokolni, megválaszolni magamnak, erre a kérdésre folyamatosan választ kell adnom, hogy miért vagyok pap, hogy mit jelent ez nekem. Az emberré válásnak a folyamatában ezek a kérdések mindig másként tevődnek fel, így a válasz mindig a jelenvaló énképnek a kivetülése, illetve mindig a jelen helyzet adottságaiból értelmezzük azt, hogy és mint történnek a dolgok.
Ebben az összefüggésben, ha visszanézek a kezdetre, azt kell mondanom, hogy gyerekként nem akartam pap lenni, a fejemben meg sem fordult. Ennek több oka van, elsősorban az, hogy nem vallásos családban nőttem fel, a családunkban soha nem imádkoztunk, templomba sem járt senki egész gyerekkoromban.
Úgy kerültem be a vallásosnak nevezhető társadalmi szférába, mint egy olyan gyerek, aki nem tudta lenyelni, nem tudta tolerálni, hogy vannak osztálytársai, akik valamit csinálnak, amit ő nem. Így kerültem hittanórára, így kerültem be a ministránsok táborába, de nem mondhatom, hogy volt bennem személyes elköteleződés vagy valami rendkívülibb.
Ami viszont ebben a vallásos kultúrában számomra vonzó volt – attól a kortól, amikor már kezdtem értelmesen látni a világot – az az, hogy a szülőfalumban, Csíksomlyón minőségi papok voltak. Olyanok, akikre emberként felnéztem, akik a hivatásukat emberi gyengéik ellenére nagyszerűen teljesítették. Az első ember, aki az életemet megpecsételte, megfogta, a ferences világból érkező személy volt, akit Ivó testvérnek hívtak, és akit életem egyik legnagyobb ajándékának tartok. Nem azért, mert ő ferences testvér volt, hanem sokkal inkább azért, mert benne találkoztam először olyan emberrel, aki az én akkori kamaszodó életemet úgy tudta megérinteni, hogy úgy éreztem, az érintése mentén helyesebben, szebben látom a világot és jobban látom azt, hogyan kellene élni. Ő volt az első impulzus az életemben, aki elindított.
Ezt az utat tarkítja sok más ember, aki a személyes életvitelével, magatartásával segített abban, hogy elinduljak egy olyan úton, ami az egyházi közegbe vezetett. Elindultam a papképzésnek az útján, elmentem szemináriumba. Ezek a személyek segítettek abban, hogy saját magamat megtaláljam, az énné válási folyamatomnak fontos állomásai voltak. A folyamatosan felmerülő kérdésekre megpróbáltam mindig őszinte válaszokat adni.
Elérkezett az a pont is, amikor meggyőződéssel, tisztán, elfogadható motivációkkal és elég jól körvonalazott célpontokkal úgy gondoltam, hogy ez az az út, ami az emberré válásomnak a fogódzópontja lehet. A papságot se máskor, se ma nem célként fogom fel. A papságot úgy értelmezem, mint olyan életformát, amiben közelebb kerülhetek saját magamhoz, amiben meg tudom önmagamat valósítani. Ezzel párhuzamosan persze úgy érzem, hogy ez az, ami engem elvisz a teljesség felé, amit így lehetne keresztény szóhasználattal mondani: megérkezés Istenhez, elérkezni a lét teljességéhez.
Az ember, aki Isten partnere
– Amellett, hogy pap vagy, teológiát tanítasz. Gyakran összemosódik az emberek fejében a lelkiségi élet és a teológia mint tudomány. Egyáltalán mondhatjuk azt, hogy a teológia tudomány?
– Én a teológiát mindenképpen tudománynak tartom. Ha érveket keresnék, hogy miért mondom ezt, akkor számomra két tartóoszlop nagyon fontos. Az első, hogy a teológia módszer. Nem csak egy ismeretelméleti rendszer, nem egy önmagában felépített belső dinamikájú rendszer csupán, hanem egy módszer. Az a módszer, ami megpróbál módszeres választ adni arra a kérdésre – ami minden bölcseleti kérdésnek az alapja –, hogy miért vagyunk (mi az életemnek a célja, honnan vagyok, hova tartok). Válaszadásában két szempontra kell figyelni.
Elsőként arra, hogy a válaszadási kísérlete beleilleszkedik-e egy sajátos lüktetésű, bibliai alapokon álló történelemtudatba. A teológiának az a meggyőződése, amire a pecsétnyomókönyv a Biblia, hogy az a legfőbb létezés, amit mi Istennel azonosítunk, akit Szentháromságnak mondunk az önfeltárulkozása nyomán, ez az Isten nem egy, az emberi történelmen túli létezési forma, hanem az emberi történelemnek konkrét részese. Innen adódik az istentudatunk történeti vonzata, történeti vetülete. Azt gondolom, hogy a teológia ezen az alapon állva próbál válaszokat adni, válaszokat felkínálni.
Éppen ezért a válaszadása az én számomra mindig olyan volt, mintha két irányból érkezne: egyfelől tehát ott van az isteni önfeltárulkozás, amit mi kinyilatkoztatásnak mondunk. Másik oldalon viszont ott az ember, aki önmagában álló létforma, aki ebben a történelmi lüktetésben partneri szerepet kap, aki megpróbál a saját útján elindulva emberségének, belső szerkezetének megfelelően választ adni a történelemben feltárulkozó Istennek.
Összegezve tehát az első gondolatomat, a teológia azt a módszert alkalmazza, amikor egy biblikus ihletettségű válaszadási kísérletben segíti az embert abban, hogy megtalálja Istent és saját magát. Ez a kettő együtt járó dolog.
A másik érv, ami miatt a teológia tudomány a számomra, hogy a teológia egy észszerű rendszer. Nem egy olyan hitrendszer csupán, ami kinyilatkoztatott igazságokra próbál támaszkodni, hanem igenis észszerű alapokon áll. A teológiát úgy látom, mint egy olyan próbálkozási rendszert, ami az emberi értelem segítségével próbál eltalálni a világban, próbál belelátni Istennek a titkába is. Éppen ezért azt mondanám ebben az összefüggésben, a teológia kultúrteremtő tudomány. Világszemléletet, világmeglátást próbál közvetíteni. Mindezt teszi az észnek, az emberi értelemnek a verifikálhatósága, ellenőrzése mellett. Nem tesz tehát olyan kijelentést, nem akar olyan rendszereket felvázolni, amelyek kizárnák az emberi racionalitást.
Éppen ezért a teológiát kontextuális tudománynak mondanám, mert az emberi ész segítségével megpróbál mindig abból a világból kiindulni, amelyben él. A teológia soha nem egy önmagában álló tudományág, hanem olyan tudomány, amely megpróbál belekapaszkodni minden csápjával a világba. Nem is lehet másképpen művelni, csak úgy, hogyha megkapjuk a találkozási pontokat, szakmai pontokat más tudományokkal, amelyek más módszerekkel, más szempontokból próbálnak a világra tekinteni.
A teológia csatája
– Dogmatikát is tanítasz, ez az egyik fő tantárgyad. Amikor az emberek a dogma szót hallják, egy régi, bezárt rendszerre gondolnak. Az előbbi válaszodból viszont egészen más tükröződik. Nincs itt egy kis konfúzió, ellentmondás?
– Persze, hogy van. Azt gondolom, ez onnan adódik, hogy minden vallásos közösségnek van egy sajátos belső dinamikája, ami rendszerint az intézményesülés felé tart. Az intézmény sajátos eszköztárral rendelkezik. Egyrészt van egy legitimált vezetési formája, amit hierarchiának mondunk, ugyanakkor vannak sajátosan kiforrott rítusai, gesztusai, verbális, nonverbális, kommunikatív síkjai. Ezek rendszerint arra törekszenek, hogy egy olyan rendszert termeljenek ki, amely elsősorban belterjes rendszer, aminek van egy belső szerkezeti erőssége. Ezt a belső rendszert próbálja ez a megszülető világ mind befelé, mind kifelé kommunikálni.
Itt látok óriási veszélyzónákat, mert ezek a rendszerek nagyon könnyen nem kommunikatívvá válhatnak. Olyan szervezeti hierarchia alakulhat ki például, amelyik olyan szervezeti formákat vezet be, amelyek nem kikezdhetők, amelyek létjogosultsága abszolút jellegű, amiket el kell fogadni. Ezek bemerevedett struktúrájú intézményi formákká válhatnak. Fennáll ez a veszély a tanítási rendszerekben is. Mind külső, mind belső nyomásra kialakulhat, hogy a vallásos rendszerek tanítása rigiddé, merevvé válik.
Ennek nyomon követői lehetünk az elmúlt 2000 év történelmében. Ami a dogmatika történetét illeti, a különböző hitrendszereknek, eretnekségeknek, tévtanításoknak, külső provokatív faktoroknak köszönhetően nagyon sokszor a katolikus tanítás, a teológiai tanítás dogmatizálódott. Ez azt jelenti, hogy olyan tanítási rendszereket próbáltunk a diszkurzív felületbe beemelni, amelyek nem kommunikatívak, hanem axiomatikus jellegűek, amiket el kell fogadni.
Erre épül rá egy hatalmas dogmarendszer, amire sokáig úgy tekintettünk, mint amit nem lehet megkérdőjelezni. Ennek a megkérdőjelezése azt jelentette, hogy az igazságot kérdőjelezed meg. Az így önmagát állító rendszer azzal a jelzővel igyekezett önmagát titulálni, hogy abszolút rendszer és az isteni igazságba kapaszkodva ezt egyenlővé tette a saját igazával, éppen ezért biblikus alapú állításokat tett, amit axiomatikusan el kellett fogadni. Ilyenek voltak az etikai jellegű megnyilvánulásaink, a bölcseleti meglátásaink. Kialakult egy olyan rendszervilág, ami nagyon sok esetben tényleg úgy tűnik, hogy annyira bemerevedett saját magába, hogy ezek már nem dogmákká, hanem dogmatista rendszerekké váltak.
A dogma önmagában azt jelentené, hogy a tanítási rendszernek van az alapján néhány olyan axiomatikus kijelentés, amit nem kérdőjelezünk meg. A mi esetünkben ilyen egynéhány van csak: Isten önközlő Isten (1.), Isten emberré lett, ez a megtestesülés titka (2.), Isten közöttünk marad a szentségekben, az eucharisztiában, az egyházban (3.), Isten a világot el szeretné juttatni a teljes beteljesülésre a Szentlélek közreműködésével (4.).
Folyamatosan mondom, hogy ez a négy dogmánk van nekünk, ez a belső isteni dinamikának a kiáradása a világunkba. A többi mind ehhez kellene igazodjon. Ez az Isten nem rigid Isten, nem valamikor beszélt, hanem most is beszél, ez az Isten nem megváltott, hanem a megváltás műve most is folytatódik közöttünk. Az egész isteni dinamika beékelődik egy eszkatológikus távlatba, ami azt jelenti, hogy ami elkezdődött, az a maga lüktetésével tart egy biztosan meghatározott cél felé.
A dogmatika éppen ezért számomra olyan gondolkodó tudomány, amely megpróbál eme néhány isteni dogma mentén gondolkodni, és erre próbálja a többit irányítani. Még egyszer hangsúlyozom, ez nem zárja ki annak a veszélyét, hogy ezek a kérdések betokosodhatnának. Megszülethetnek olyan kijelentések, hogy higgy és ne kutass, vagy olyan magatartást adhat, ami szinte fanatizmusba hajló, amikor meg vagyok győződve a magam igazáról, amikor senki másnak nem lehet igaza, amikor a világot démonizálom. Ezek a veszélyzónák megvannak, ez a teológiának egy óriási csatája.
„Sokszor nehezen találom meg magam ebben az egyházban"
– Ezek a gondolatok két nagy csoport számára is megszívlelendők. Egyfelől a profán, egyházon kívüli világ is odafigyelhetne ezekre a gondolatokra, másfelől pedig pont az egyház az, amely megszívlelhetné ezeket. Legalábbis a mindennapi tapasztalat ezt sugallja, amikor az egyházzal, mint intézménnyel szembesülünk. Mit lehetne tenni az egyházban, az egyházért, hogy az elmondottak még inkább nyilvánvalóvá váljanak, egyrészt a közösségen belül, másrészt a világ felé?
– Az egyháznak a világgal való kapcsolata nem elsődleges. Sokkal fontosabb – mint minden más intézménynek – előbb a belső helyzetképét tisztázni. Így az egyházban megszületik egy belső misszió, belső kommunikáció. Csak így tudunk a világnak valamit mondani. Ha megvizsgálom a mai egyházat, azt kell mondanom, hogy két nagyon sajátos elmozdulást észlelek.
Az egyik, hogy egyre nagyobb az individualizációs törekvés, amikor az ember azt mondja, hogy nem akarok elköteleződni egy bizonyos vallásos meggyőződés, intézmény mellett, hanem inkább a magam módján tartom vallásosnak magamat. De ez a vallásosság egy eklektikus vallásos mező, amikor kiválogatom az önmegvalósításomhoz funkcionálisan szükséges vallásos termékeket, amik mentén próbálom az életemet élni.
Persze ugyanakkor látok egy óriási közömbösséget ebben a kérdéskörben. Az a véleményem, hogy az egyházunk, az egyházam ezzel szemben nem mindig a leghelyesebb utat választja, mert elindul az egyházban egy nagyon erős regresszió. Látva a világ sajátos működési szabványait, nevezzük szekularizációnak vagy posztmodern defragmentációnak, megpróbáljuk önmagunkat befelé újracsoportosítani, az erőzónáinkat felmérni és megpróbálunk keresni magunknak valamilyen túlélési lehetőséget. De ez legtöbbször nem egy dinamikus létállapot, tehát nem az a létállapot, amikor azt mondom, hogy a provokatív faktorok mentén újragondolom a legitimitásom kérdésköreit, megkeresem az entitásom kapaszkodóit és azok szerint alakítom az életemet.
Ha ezt megtalálná az egyház, attól a perctől képes volna kifelé kommunikálni. Ha megtalálja a belső identitását, akkor egyértelműen látja, hogy a forrása isteni forrás, megnő az egyháznak a bizalmi tartalma és tud bízni Istenben. Ugyanakkor a humán erőforrásai mentén, célvonalak, stratégiák tisztázása után megpróbálja helyét megkeresni a világban.
Ezek nem biztos, hogy így alakulnak, és ez számomra is rengeteg olyan kérdéskört vet fel, amivel nehezen tudok boldogulni, ezért sokszor nehezen találom meg magamat ebben az egyházban. Úgy érzem, hogy ez az egyház nem kommunikál befelé és éppen ezért képtelen kifelé kommunikálni. Nem tud az egyház hitelesen szembenézni saját magával, néha megkerüli a kényes kérdéseket és olyan veszélyzónákba bocsátkozik, ahol azt gondolom, eldeformálódhat a léte, a hivatástudata, a küldetéstudata, az önmaga helyes látása. Innen származnak azok a problémáink, amelyek sokszor a világban tetten érhetők
Az egyház önmagában nem érték
– Látjuk a problémát. Van valamilyen megoldás, mit tudunk tenni?
– Az utóbbi években bennem nagy kérdéseket vetett fel az, hogy hogyan működik az az intézmény, amit egyháznak nevezünk. Sok esetben úgy látom, hogy az egyházam önmagát keresve túlságosan önmagára figyel és éppen ezért az a legfőbb célja, hogy ezt a rendszert valamilyen szempontból generálja, tehát arra törekszik csak, hogy tudja továbbvinni, továbbadni ezt a rendszert. Az önmagukat generáló rendszerek biztos, hogy valamilyen szempontból termékenyek, de azt gondolom, hogy céljukat tévesztik. Az egyház önmagában nem érték, erre mindig oda kell figyeljünk.
Az egyházam csak úgy lehet érték, hogyha olyan közösségi, hittapasztalati hellyé tud válni, ahol az egyén önmagában és közösségileg is megkaphatja az Istenre nyíló kapukat. Az egyházamnak éppen ezért tudnia kell önmagáról, hogy egy relációs valóság, egy tükörkép. Amit Istenből megtapasztaltunk, annak próbál az otthonává válni úgy, hogy nem próbál az isteni önfeltárulkozásban kereteket vagy szabályokat szabni, mert attól a perctől megszűnik dinamikus valóságnak lenni, és Isten helyett egy Isten-ikonnal állunk szemben.
Ez probléma, mert ez az egyháznak az öndefinícióját kérdőjelezi meg, mert még egyszer mondom, az egyház relációs valóság, attól eltekintve, hogy rengeteg értéket hordoz magában, mindig egy függő viszonyítási rendszer. Ha tudja Istent közvetíteni, akkor legitim, ha nem, akkor mint intézmény, kultúrintézmény létezik, de lényegszerűen meg is siklott a világban való létének a legitimitása.
Hitelesség és transzparencia
– A kiutat mindig abban keresem, hogy tud-e az egyházam szembenézni úgy önmagával, hogy nem önmagában tetszeleg, nem önmagát nézi, hanem megpróbál a forrásra tekinteni. Ez nagyon fontos kitétel, ehhez viszont szükséges látni, hogy az egyházban önmagában semmi nem emelhető isteni rangra, se a hierarchia, se a szentségi életünk, se a szentségekre definiált egyház, hanem ezek mind csak ablakok Istenre. Ezeknek a kérdéseknek a nem komolyan vétele az egyházat nehéz helyzetbe sodorja és lehetetlenné teszi azt, hogy a világgal kommunikáljunk.
Az egyház akkor lesz élőképes, hogyha egyrészt transzparens az isteni valóságra, a másik oldalon pedig próbál ezzel a világgal kommunikálni. Ami nemcsak azt jelenti, hogy én beszélek a világgal, hanem az én és a világ, az én értékeim és a körülöttem élő világnak a milyensége között megpróbálom megkeresni a találkozópontokat, és ott akarom az én értékeimet elmondani. Ennek viszont alapvető feltétele, sőt kizárólagos elve a hitelesség. A hitelesség és a transzparencia, számomra ez a két kérdés a legfontosabb. Ha jövőről beszélünk, azt én csak ezen a két nyomvonalon tudom elképzelni.
Jitianu Liviu
• 1971-ben született Csíksomlyón • 1998-ban szentelték pappá • tanulmányait Gyulafehérváron és Freiburgban végezte • 2006-ban szerezte meg doktori fokozatát • a BBTE Római Katolikus Teológia Karán docens, korábban a kar kancellárja, majd dékánhelyettese • kutatási területe: krisztológia, istentan, egyház és társadalom, identitás • 7 könyv és számos tanulmány szerzője • legfontosabb kitüntetése: Kurt Hellmich-díj ( Regensburgi Egyetem)
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)
2016. május 11.
Szemedben szeretet tüze ég, édesanyám!
Édesanyák, nagymamák tiszteletére szervezte meg május 6-án az immár negyedik kiadásához érkezett Édesanyám szeme- vers-, dal-és prózamondó versenyt a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány. A szavalatok mellett dalt, énekelt verset is hallhattunk szép számban, s természetesen a kiértékelés és a díjazás is külön-külön történt.
A zsűrizés nehéz feladatát az elemistáknál Albert Júlia színművésznő, Széman Emese Rózsa Radnóti-különdíjas versmondó és Demeter Katalin magyar–román nyelv és irodalom szakot frissen végzett tanár látta el, a nagyobbak zsűrizésénél pedig csatlakozott az értékelő bizottsághoz Fenyák Magdolna – több szavalóverseny díjazott versmondója –, valamint Bálint Enikő magyar–finn nyelvet és valláspedagógiát végzett tanárnő.
A résztvevők több alkalommal is könnyeket csaltak mind az édesanyák, mind a zsűritagok szemébe, megerősítve mindannyiunkban azt a hitet, hogy egyetlen érzelem sem mérhető és azonosítható az anya és gyermeke közötti megmagyarázhatatlan, halhatatlan, csodával határos szimbiózissal.
A levegő megtelt hálával, boldogsággal, büszkeséggel és ugyanakkor sok-sok izgalommal, hiszen bármennyire is igyekeztünk családias hangulatot teremteni, mégis megmaradt a verseny izgalma. Úgy éreztük, minden gyermek boldogan távozott, abban a hitben, hogy boldoggá tette édesanyját, tanítóját, tanárát és nem utolsósorban a hallgatóságot.
Édesanyák, nagymamák tiszteletére szervezte meg május 6-án az immár negyedik kiadásához érkezett Édesanyám szeme- vers-, dal-és prózamondó versenyt a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány. A szavalatok mellett dalt, énekelt verset is hallhattunk szép számban, s természetesen a kiértékelés és a díjazás is külön-külön történt.
Miklós Erika
Szabadság (Kolozsvár)
Édesanyák, nagymamák tiszteletére szervezte meg május 6-án az immár negyedik kiadásához érkezett Édesanyám szeme- vers-, dal-és prózamondó versenyt a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány. A szavalatok mellett dalt, énekelt verset is hallhattunk szép számban, s természetesen a kiértékelés és a díjazás is külön-külön történt.
A zsűrizés nehéz feladatát az elemistáknál Albert Júlia színművésznő, Széman Emese Rózsa Radnóti-különdíjas versmondó és Demeter Katalin magyar–román nyelv és irodalom szakot frissen végzett tanár látta el, a nagyobbak zsűrizésénél pedig csatlakozott az értékelő bizottsághoz Fenyák Magdolna – több szavalóverseny díjazott versmondója –, valamint Bálint Enikő magyar–finn nyelvet és valláspedagógiát végzett tanárnő.
A résztvevők több alkalommal is könnyeket csaltak mind az édesanyák, mind a zsűritagok szemébe, megerősítve mindannyiunkban azt a hitet, hogy egyetlen érzelem sem mérhető és azonosítható az anya és gyermeke közötti megmagyarázhatatlan, halhatatlan, csodával határos szimbiózissal.
A levegő megtelt hálával, boldogsággal, büszkeséggel és ugyanakkor sok-sok izgalommal, hiszen bármennyire is igyekeztünk családias hangulatot teremteni, mégis megmaradt a verseny izgalma. Úgy éreztük, minden gyermek boldogan távozott, abban a hitben, hogy boldoggá tette édesanyját, tanítóját, tanárát és nem utolsósorban a hallgatóságot.
Édesanyák, nagymamák tiszteletére szervezte meg május 6-án az immár negyedik kiadásához érkezett Édesanyám szeme- vers-, dal-és prózamondó versenyt a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány. A szavalatok mellett dalt, énekelt verset is hallhattunk szép számban, s természetesen a kiértékelés és a díjazás is külön-külön történt.
Miklós Erika
Szabadság (Kolozsvár)
2016. május 12.
Az európai demokrácia visszásságai
Mintha csak a román államhatalom érvei köszönnének vissza az Európai Unió bíróságának döntésében, melyben a testület elutasította Izsák Balázs és Dabis Attila kezdeményezők óvását az Európai Bizottság vétójára a Székely Nemzeti Tanács által benyújtott polgári kezdeményezés ügyében.
Bár maga az ügy bonyolultnak és bürokratikusnak tűnik, valójában egyszerű jogérvényesítési kezdeményezésről van szó, melyet azonban az unió bürokratikus, nem ritkán antidemokratikus útvesztőiben minden áron akadályozni próbálnak. S hogy a kisebbségi, közösségi jogok, autonómiatörekvések előmozdítása szempontjából mennyire hasonlít az Európai Unió által oly szűkre szabott mozgástér a romániai viszonyokra, ahhoz elegendő felelevenítenünk a történteket. A Székely Nemzeti Tanács élni kívánt az uniós döntéshozók által az európai demokrácia egyik megnyilvánulási formájaként tálalt polgári kezdeményezés lehetőségével: aláírásgyűjtés révén akarta rávenni az EU-t, hogy kohéziós politikájában kiemelt figyelemmel kezelje azokat a régiókat, amelyek nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok által különböznek az őket körülvevő térségektől. Közvetett módon tehát a székelyföldi autonómiatörekvéseket segítette volna a kezdeményezés, mely azonban már az oly demokratikusnak hirdetett eljárás első szakaszában elbukott. Az Európai Bizottság ugyanis elutasította a kezdeményezés bejegyzését arra hivatkozva, hogy a kérdés nem tartozik az unió hatáskörébe. El sem jutottak tehát az aláírásgyűjtés beindításáig, hogy majd, amennyiben sikerült volna hét tagállamból egymillió támogató kézjegyet szerezni, az unió különböző testületeiben napirendre tűzzék a kérdést.
Az Európai Bizottságnak ezt a nyilvánvalóan antidemokratikus döntését fellebbezte meg Izsák Balázs és kezdeményező társa, Dabis Attila. De, mintha csak mifelénk történt volna valamelyik felirat- vagy zászlóperben, a luxemburgi székhelyű Európai Bíróság elutasította az óvást. A régiók kijelölése a tagállamok belügye, összegezhetnénk az indoklást, melyet oly jól ismerünk már, és amelyre oly jól rímel a bukaresti szlogen, mely szerint példaértékűen megoldották a kisebbségek helyzetét. Némi reményt jelenthet, hogy a bírói testület döntése egyelőre nem jogerős, Izsák Balázsék pedig fellebbezni készülnek. A per tétjét jelzi, hogy Románia és Szlovákia is beavatkozott az Európai Bizottság oldalán, Magyarország és Kovászna megye pedig a felperesek oldalán. S ha egyéb eredményt most nem is ér el az SZNT, az sem kevés, hogy minél több fórumon, a legkülönfélébb megközelítésben próbálja napirenden tartani a székelyföldi közösség törekvéseit.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mintha csak a román államhatalom érvei köszönnének vissza az Európai Unió bíróságának döntésében, melyben a testület elutasította Izsák Balázs és Dabis Attila kezdeményezők óvását az Európai Bizottság vétójára a Székely Nemzeti Tanács által benyújtott polgári kezdeményezés ügyében.
Bár maga az ügy bonyolultnak és bürokratikusnak tűnik, valójában egyszerű jogérvényesítési kezdeményezésről van szó, melyet azonban az unió bürokratikus, nem ritkán antidemokratikus útvesztőiben minden áron akadályozni próbálnak. S hogy a kisebbségi, közösségi jogok, autonómiatörekvések előmozdítása szempontjából mennyire hasonlít az Európai Unió által oly szűkre szabott mozgástér a romániai viszonyokra, ahhoz elegendő felelevenítenünk a történteket. A Székely Nemzeti Tanács élni kívánt az uniós döntéshozók által az európai demokrácia egyik megnyilvánulási formájaként tálalt polgári kezdeményezés lehetőségével: aláírásgyűjtés révén akarta rávenni az EU-t, hogy kohéziós politikájában kiemelt figyelemmel kezelje azokat a régiókat, amelyek nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok által különböznek az őket körülvevő térségektől. Közvetett módon tehát a székelyföldi autonómiatörekvéseket segítette volna a kezdeményezés, mely azonban már az oly demokratikusnak hirdetett eljárás első szakaszában elbukott. Az Európai Bizottság ugyanis elutasította a kezdeményezés bejegyzését arra hivatkozva, hogy a kérdés nem tartozik az unió hatáskörébe. El sem jutottak tehát az aláírásgyűjtés beindításáig, hogy majd, amennyiben sikerült volna hét tagállamból egymillió támogató kézjegyet szerezni, az unió különböző testületeiben napirendre tűzzék a kérdést.
Az Európai Bizottságnak ezt a nyilvánvalóan antidemokratikus döntését fellebbezte meg Izsák Balázs és kezdeményező társa, Dabis Attila. De, mintha csak mifelénk történt volna valamelyik felirat- vagy zászlóperben, a luxemburgi székhelyű Európai Bíróság elutasította az óvást. A régiók kijelölése a tagállamok belügye, összegezhetnénk az indoklást, melyet oly jól ismerünk már, és amelyre oly jól rímel a bukaresti szlogen, mely szerint példaértékűen megoldották a kisebbségek helyzetét. Némi reményt jelenthet, hogy a bírói testület döntése egyelőre nem jogerős, Izsák Balázsék pedig fellebbezni készülnek. A per tétjét jelzi, hogy Románia és Szlovákia is beavatkozott az Európai Bizottság oldalán, Magyarország és Kovászna megye pedig a felperesek oldalán. S ha egyéb eredményt most nem is ér el az SZNT, az sem kevés, hogy minél több fórumon, a legkülönfélébb megközelítésben próbálja napirenden tartani a székelyföldi közösség törekvéseit.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 12.
A vád (Egy megfigyelt család 5.)
Fábián Márton százados, a Belügyminisztérium 0421-es marosvásárhelyi katonai egységének securitatés bűnügyi vizsgálótisztje 1959. augusztus 20-án adta át a Kolozsvári Katonai Törvényszék ügyészének a vádindítványt. A bűnügyi kivizsgálás dossziéja az 1959/348-as számot viseli.
Eszerint 11 ember ellen emeltek vádat, sorrendben: Puskás Attila, Bereczk Lajos, Lőrinczi János, Palczer Károly, Kovács Gyula, Kovács Dénes, Sántha Imre, Vorzsák János, Zsók László, János László és Szőcs László. Az utóbbi öt diák. János László Brassóban járt iskolába, négyen a Csíkszeredai Vegyes Líceum XI.-es, végzős tanulói.
Macskási Pál hadbíró a következő büntetéseket osztotta ki: Puskás Attila 20 (plusz 10) év kényszermunka, Bereczk Lajos 8 év javítóbörtön, Lőrinczi János 7 év javítóbörtön, Palczer Károly 15 év kényszermunka, Kovács Gyula 8 év javítóbörtön, Kovács Dénes 4 év javítóbörtön, Sántha Imre 7 év javítóbörtön, Vorzsák János 7 év javítóbörtön, Zsók László 6 év javítóbörtön, János László 3 év javítóbörtön, Szőcs László 5 év javítóbörtön. Valamennyi ítélet a Btk. 209-es cikkelyének 1/a), illetve a 305-ös cikkely 3. bekezdésének c) pontján alapult.
Az elkövetett „tettekhez” képest valamennyi súlyos büntetésnek számított. Mint ahogy az várható is volt, Palczer Károllyal ketten szabadultunk ki utoljára. Én 1964. augusztus 3-án, Palczer augusztus 4-én annak a közkegyelemnek a következtében, amellyel végül minden politikai elítélt hazamehetett. Nincs terünk arra, hogy valamennyi elítélt társam vádiratával foglalkozzam, a magamét is csak röviden ismertetem. Csupán a tragikum és a nevetségesség vegyes érzelmeivel lehet hozzájuk viszonyulni. Tehát lássuk!
A nacionalizmus a burzsoázia ideológiai és politikai fegyvere – kezdi Fábián, mintegy megadva a hangot a továbbiakhoz. Majd így folytatja: Amelynek igazi célja a különböző nemzetiségű dolgozók közötti gyűlölet szítása, hogy ezáltal egyik nemzet uralkodását megerősítse a másik felett. (Mennyire igaza van. Napjainkra is érvényes! – P. A.) Miután apámat mocskolja kegyetlenül (kell a „gyökér!” – P. A.), „ellenforradalmi” tevékenységemet visszavezeti az egyetemig, majd szerinte azzal a szándékkal jöttem a Magyar Autonóm Tartományba, hogy a székelyek között terjesszem a nacionalizmust és a sovinizmust. Ellenséges „szervezett” (!) beszélgetéseket folytattam Bereczkkel, Lőrinczivel és Palczerrel. Majd az ’56-os események bekövetkeztekor ez rendszeressé vált Bereczk Lajos otthonában. Fő téma, hogy Romániában a magyar nemzet felszámolása folyik. Ennek tudatosítására a diákok körében a magyar nyelv és irodalom órák alkalmasak. Puskás pontos utasításokat adott Lőrinczinek, hogyan tanítsa a magyar irodalmat. Ugyancsak az ő kezdeményezése, hogy 1957-től március 15-ről előadásokat tart a tanulóknak. (Nem igaz, már 1956-tól! – P. A.), 1959 tavaszán nacionalista-soviniszta népi balladákat, majd a Gábor Áron-színdarabot (megjelent 1945-ben? Téves! – P. A.) próbálták. Gyalázták a Szovjetuniót, várták az ellenforradalom átterjedését Romániába. Puskás Október 23. című ellenforradalmi versét Lőrinczi lakodalmán, 1956. november 4-én hajnalban olvasta fel. Utána a magyar és a székely himnusz eléneklésével vetettek véget a lakodalomnak. (Ekkor támadtak orvul Magyarországra a szovjet csapatok. – P. A.)
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Fábián Márton százados, a Belügyminisztérium 0421-es marosvásárhelyi katonai egységének securitatés bűnügyi vizsgálótisztje 1959. augusztus 20-án adta át a Kolozsvári Katonai Törvényszék ügyészének a vádindítványt. A bűnügyi kivizsgálás dossziéja az 1959/348-as számot viseli.
Eszerint 11 ember ellen emeltek vádat, sorrendben: Puskás Attila, Bereczk Lajos, Lőrinczi János, Palczer Károly, Kovács Gyula, Kovács Dénes, Sántha Imre, Vorzsák János, Zsók László, János László és Szőcs László. Az utóbbi öt diák. János László Brassóban járt iskolába, négyen a Csíkszeredai Vegyes Líceum XI.-es, végzős tanulói.
Macskási Pál hadbíró a következő büntetéseket osztotta ki: Puskás Attila 20 (plusz 10) év kényszermunka, Bereczk Lajos 8 év javítóbörtön, Lőrinczi János 7 év javítóbörtön, Palczer Károly 15 év kényszermunka, Kovács Gyula 8 év javítóbörtön, Kovács Dénes 4 év javítóbörtön, Sántha Imre 7 év javítóbörtön, Vorzsák János 7 év javítóbörtön, Zsók László 6 év javítóbörtön, János László 3 év javítóbörtön, Szőcs László 5 év javítóbörtön. Valamennyi ítélet a Btk. 209-es cikkelyének 1/a), illetve a 305-ös cikkely 3. bekezdésének c) pontján alapult.
Az elkövetett „tettekhez” képest valamennyi súlyos büntetésnek számított. Mint ahogy az várható is volt, Palczer Károllyal ketten szabadultunk ki utoljára. Én 1964. augusztus 3-án, Palczer augusztus 4-én annak a közkegyelemnek a következtében, amellyel végül minden politikai elítélt hazamehetett. Nincs terünk arra, hogy valamennyi elítélt társam vádiratával foglalkozzam, a magamét is csak röviden ismertetem. Csupán a tragikum és a nevetségesség vegyes érzelmeivel lehet hozzájuk viszonyulni. Tehát lássuk!
A nacionalizmus a burzsoázia ideológiai és politikai fegyvere – kezdi Fábián, mintegy megadva a hangot a továbbiakhoz. Majd így folytatja: Amelynek igazi célja a különböző nemzetiségű dolgozók közötti gyűlölet szítása, hogy ezáltal egyik nemzet uralkodását megerősítse a másik felett. (Mennyire igaza van. Napjainkra is érvényes! – P. A.) Miután apámat mocskolja kegyetlenül (kell a „gyökér!” – P. A.), „ellenforradalmi” tevékenységemet visszavezeti az egyetemig, majd szerinte azzal a szándékkal jöttem a Magyar Autonóm Tartományba, hogy a székelyek között terjesszem a nacionalizmust és a sovinizmust. Ellenséges „szervezett” (!) beszélgetéseket folytattam Bereczkkel, Lőrinczivel és Palczerrel. Majd az ’56-os események bekövetkeztekor ez rendszeressé vált Bereczk Lajos otthonában. Fő téma, hogy Romániában a magyar nemzet felszámolása folyik. Ennek tudatosítására a diákok körében a magyar nyelv és irodalom órák alkalmasak. Puskás pontos utasításokat adott Lőrinczinek, hogyan tanítsa a magyar irodalmat. Ugyancsak az ő kezdeményezése, hogy 1957-től március 15-ről előadásokat tart a tanulóknak. (Nem igaz, már 1956-tól! – P. A.), 1959 tavaszán nacionalista-soviniszta népi balladákat, majd a Gábor Áron-színdarabot (megjelent 1945-ben? Téves! – P. A.) próbálták. Gyalázták a Szovjetuniót, várták az ellenforradalom átterjedését Romániába. Puskás Október 23. című ellenforradalmi versét Lőrinczi lakodalmán, 1956. november 4-én hajnalban olvasta fel. Utána a magyar és a székely himnusz eléneklésével vetettek véget a lakodalomnak. (Ekkor támadtak orvul Magyarországra a szovjet csapatok. – P. A.)
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 12.
Festménykiállítás, Művelődés-bónusszal
Fiatal székely alkotóval ismerkedhettek a dévaiak a Hunyad Megyei Magyar Napok képzőművészeti tárlata alkalmával. Ráduly M. Piroska Átlépésekcímű kiállítását a Melite Gyülekezeti Házban nyitották meg a hétvégén. A Csíkszeredából érkező képzőművész eddigi életútját Csatlós Erzsébet Zsófia ismertette, és Ráduly M. Piroska egykori tanárának gondolatait idézve vezette be az érdeklődőket a művésznő különleges szépségű alkotói világába. A terem falain meleg színekben ragyogó képek köszöntöttek a tárlatlátogatókra. Mint kiderült, szinte kivétel nélkül az utóbbi két esztendő „termékei”. – Negyven felé közeledve az ember elkezd mérlegelni, befele reflektál, kutatja magában, a világban az igazán fontos dolgokat. Ez a meditatív állapot, a letisztuló szeretet, derű, vidámság „szülte” ezeket a képeket. Fiatalabb koromban erősebb, harsányabb színek, formák jellemeztek. Most a megnyugvás, a békesség, a szeretet érzése uralkodik bennem, ezt engedem papírra vetülni – fogalmazott a tárlatmegnyitó alkalmával Ráduly M. Piroska. Az alkotás során alkalmazott technikáról elmondta: színes tussal és porfestékkel készíti képeit, nagy teret engedve a véletlenszerűségnek is, hagyva hogy a papíron, vásznon „maguktól történjenek” a dolgok. Tanárának értékeléséből kiderült: korábban a kapuk jelentették Ráduly M. Piroska képeinek vezérmotívumát. A határok, mezsgyék, kapuk most is felfedezhetők, de a központi figura ma már az ember, a fény, a tér és a levegő, a szeretet szabadsága. – Ezért is lett Átlépések a tárlat címe, mert úgy érzem, ezek a képek egy számomra új világot jelenítenek meg – mondja a művésznő, s többnyire nonfiguratív képein valóban ott bujkál a tárgyi és lelki világ közti feszültség, de a szeretet-szülte harmónia is.
Ráduly M. Piroska tárlata e hónap végéig tekinthető meg a dévai Melite Gyülekezeti Házban. Az alkotó külön köszönetét fejezte ki a házigazdáknak, illetve a tárlat szervezőinek: Albert Gabriella gyermekkori barátnőjének és az RMDSZ dévai Nőszervezetének.
A tárlatmegnyitót követően egyfajta bónuszként került sor a Kolozsváron megjelenő Művelődés folyóirat, illetve a mellékleteként napvilágot látó Hunyad megyei különszám bemutatására. Dáné Tibor, a Művelődés főszerkesztője röviden ismertette az 1948 óta megjelenő közművelődési havilap történetét, megújult arculatát, illetve az utóbbi években napvilágot látó mellékleteit: romániai magyar házakról, díjazottakról, valamint erdélyi tájegységekről. Utóbbiak sorában látott napvilágot idén tavasszal a Hunyad megye kulturális értékeit ismertető melléklet is, melyben rálátás nyílik a dévai magyar iskolaközpont, az unitárius szórványközpont, a Kőműves Kelemen cserkészcsapat, az algyógyi ifjúsági központ, a csernakeresztúri hagyományőrző egyesület életére, valamint a Hátszegi-medence kúriáit, templomait, a szórványvidéki lelkigondozást és az immár hetedszer megrendezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorát is megismerhetjük a lapból. A Művelődés-mellékletek szerkezetéhez igazodva a Hunyad megyei lapszámot is átfogó bevezető tanulmány nyitja meg, felsorakoztatva a vidék kulturális értékeit. Dáné Tibor Kálmán főszerkesztő a rövid bemutató nyomán 600 példányt adott át a Hunyad megyei mellékletből a helybelieknek, elsősorban azon szervezeteknek, melyek vállalták a lap hasábjain való bemutatkozást.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
Fiatal székely alkotóval ismerkedhettek a dévaiak a Hunyad Megyei Magyar Napok képzőművészeti tárlata alkalmával. Ráduly M. Piroska Átlépésekcímű kiállítását a Melite Gyülekezeti Házban nyitották meg a hétvégén. A Csíkszeredából érkező képzőművész eddigi életútját Csatlós Erzsébet Zsófia ismertette, és Ráduly M. Piroska egykori tanárának gondolatait idézve vezette be az érdeklődőket a művésznő különleges szépségű alkotói világába. A terem falain meleg színekben ragyogó képek köszöntöttek a tárlatlátogatókra. Mint kiderült, szinte kivétel nélkül az utóbbi két esztendő „termékei”. – Negyven felé közeledve az ember elkezd mérlegelni, befele reflektál, kutatja magában, a világban az igazán fontos dolgokat. Ez a meditatív állapot, a letisztuló szeretet, derű, vidámság „szülte” ezeket a képeket. Fiatalabb koromban erősebb, harsányabb színek, formák jellemeztek. Most a megnyugvás, a békesség, a szeretet érzése uralkodik bennem, ezt engedem papírra vetülni – fogalmazott a tárlatmegnyitó alkalmával Ráduly M. Piroska. Az alkotás során alkalmazott technikáról elmondta: színes tussal és porfestékkel készíti képeit, nagy teret engedve a véletlenszerűségnek is, hagyva hogy a papíron, vásznon „maguktól történjenek” a dolgok. Tanárának értékeléséből kiderült: korábban a kapuk jelentették Ráduly M. Piroska képeinek vezérmotívumát. A határok, mezsgyék, kapuk most is felfedezhetők, de a központi figura ma már az ember, a fény, a tér és a levegő, a szeretet szabadsága. – Ezért is lett Átlépések a tárlat címe, mert úgy érzem, ezek a képek egy számomra új világot jelenítenek meg – mondja a művésznő, s többnyire nonfiguratív képein valóban ott bujkál a tárgyi és lelki világ közti feszültség, de a szeretet-szülte harmónia is.
Ráduly M. Piroska tárlata e hónap végéig tekinthető meg a dévai Melite Gyülekezeti Házban. Az alkotó külön köszönetét fejezte ki a házigazdáknak, illetve a tárlat szervezőinek: Albert Gabriella gyermekkori barátnőjének és az RMDSZ dévai Nőszervezetének.
A tárlatmegnyitót követően egyfajta bónuszként került sor a Kolozsváron megjelenő Művelődés folyóirat, illetve a mellékleteként napvilágot látó Hunyad megyei különszám bemutatására. Dáné Tibor, a Művelődés főszerkesztője röviden ismertette az 1948 óta megjelenő közművelődési havilap történetét, megújult arculatát, illetve az utóbbi években napvilágot látó mellékleteit: romániai magyar házakról, díjazottakról, valamint erdélyi tájegységekről. Utóbbiak sorában látott napvilágot idén tavasszal a Hunyad megye kulturális értékeit ismertető melléklet is, melyben rálátás nyílik a dévai magyar iskolaközpont, az unitárius szórványközpont, a Kőműves Kelemen cserkészcsapat, az algyógyi ifjúsági központ, a csernakeresztúri hagyományőrző egyesület életére, valamint a Hátszegi-medence kúriáit, templomait, a szórványvidéki lelkigondozást és az immár hetedszer megrendezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorát is megismerhetjük a lapból. A Művelődés-mellékletek szerkezetéhez igazodva a Hunyad megyei lapszámot is átfogó bevezető tanulmány nyitja meg, felsorakoztatva a vidék kulturális értékeit. Dáné Tibor Kálmán főszerkesztő a rövid bemutató nyomán 600 példányt adott át a Hunyad megyei mellékletből a helybelieknek, elsősorban azon szervezeteknek, melyek vállalták a lap hasábjain való bemutatkozást.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)