Átfogó monográfia a nagyváradi zsidóság történetéről
Igényes, átfogó monográfiaként ajánlotta Lőwy Dániel kötetét az egybegyűltek figyelmébe Mile Lajos főkonzul, mint mondta, leendő történészek, művészettörténészek, kutatók és mindannyiunk egyaránt hasznosan forgathatják; Az úri város zsidó lakosai. A nagyváradi zsidóság története című kiadvány a Magyar Unitárius Egyház gondozásában jelent meg, és hétfőn délután mutatták be a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében.
Bevezetőjében a főkonzul kifejtette, hogy a szerző szakmája szerint vegyészkutató, tudományos főmunkatárs, a fizikai és kémiai tudományok doktora, emellett helytörténészként tevékenykedik, új könyve révén pedig történészi és írói adottságairól is tanúságot tesz. – Az 560 oldalas monográfiát lapozgatva a 13. századig megyünk vissza az időben, és természetesen szembesülünk azzal, hogy a zsidóságnak mennyire fontos szerepe volt Nagyvárad fejlődésében, főként a 19. században, a millennium időszakában és a 20. század elején. Ha megnézzük például a korabeli szecessziós épületeket, világos, hogy Nagyvárad fejlődése szempontjából meghatározó volt a zsidóság tevékenysége és élete, és ez érvényesült a gazdasági, a kulturális és szellemi élet egészében is – hangsúlyozta Mile Lajos. Hozzáfűzte: Lőwy Dániel munkája alaposan kitér a magyar szellemtörténet és történelem ezen területeire, és természetesen azokra az időkre is, amikor már korántsem volt zavartalan a város fejlődése és a zsidó közösség élete; bátorság és tárgyilagosság jellemzi a szerző hozzáállását, amellyel ezt az időszakot tárgyalja, ez is erénye a kötetnek.
A szerző elsőként arról beszélt, hogy a kötetet az Egyesült Államokban írta, olyan közegben, „ahol más nyelven beszélnek, másként gondolkodnak, sőt másként is éreznek”. – Szigetet képeztem a környezetemhez képest, egyféle belső migrációban éltem. Nyilvánvalóan az otthoni barátok, kollégák segítségére szorultam, hiszen nagyon sok dokumentációs anyaghoz nem volt hozzáférésem. Sokan elektronikus és postai küldemények révén segítettek, ugyanakkor lehetőségem nyílt a Washingtoni Holokauszt Múzeum könyvtárában és levéltárában kutatni. Ott egymillió oldalnyi magyar levéltári anyag kutatható – köztük a nagyváradi csendőrség, polgármesteri hivatal és főispáni hivatal levéltára –, leginkább Radu Ioanidnak köszönhetően. Ő már azelőtt kivitte az anyagot, hogy az amerikai–román szerződés ezt lehetővé tette volna – résztelezte Lőwy Dániel. Örömmel nyugtázta, hogy míg első, a kolozsvári zsidókról írt A Kálváriától a tragédiáig című kötetét az inkább református illetőségű Koinónia jelentette meg, mostani könyve az unitárius egyház kiadójának gondozásában látott napvilágot; bizonyítja ez, hogy egy közösség ügye ténylegesen magyar üggyé válhat.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Búcsú Gábor Katitól
Istenem, azok a régi turnék, ősz és szeptember és tele születésnapokkal. Minden este előadás után valakit felköszöntöttünk, énekeltünk, táncoltunk és vidámak voltunk. Mennyi szép élményünk volt a sokat szidott turnékon. Mert igaz, hogy hideg volt és rossz volt az autóbusz, de a közönség mindenütt szeretett bennünket és tapssal sokat fizetett… Hány és hány öltözőben fordultál meg, Kati, életedben, hiszen jóval a mi korosztályunk előtt már színpadon voltál, és akkor a színház nagybetűs Ünnep volt, különösen, mikor elmentünk az állandó társulattal nem rendelkező városokba, falvakba.
Jó volt akkoriban együtt játszani az előttünk járókkal, átvenni a tapasztalást, még akkor is, ha néha bölcsebbnek éreztük magunkat az elődöknél. Mert ilyen a világ rendje: az új s új nemzedékek mindig másképpen fogalmaznak, másképpen mondják az igét, s csak mikor már sokasodnak a ráncok és gyérül a hajkorona, akkor értjük meg, hogy mennyire fontos volt, amit kaptunk az elődeinktől. Igazán itt érezted magad itthon, a Körös-parti városban, ahol a Fő utcán volt otthonod, és te jártad a napi utat a színház és a család között. Mert a színház mellett a család volt számodra a legfontosabb, Jóska bácsi, a férjed és partnered és rendeződ, és Kati lányod, aki a nyomdokaitokba lépett. Úgy is hívtunk: most jön a nagy Kati, mert a kicsi a lányod volt, akivel gyönyörűen éltél egész életedben.
Most már az égi társulatnál vagy, s biztosan találkozol a régi nagyokkal, elsőre Gábor Jóska köszöntött téged, aztán Csekéék, Papp Magda és Belényi Feri, Halasi Gyasza és Erzsike… Hosszú a sor és egyre gyarapodik az égi társulat. Hát vigyázzatok Ti ott mireánk, küldjetek apró jeleket, hogy emlékezzünk. És akkor újra lesznek szép szeptember végi előadások, benépesülnek az öltözők és a Játék sem áll meg soha. Gábor Kati, nyugodj békében!
Kiss Törék Ildikó
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Román tavasz?
Nyílt titok, hogy a pártversenyre épülő parlamentáris demokráciákban a „szakértői kormány” fából vaskarika. Az alkotmányos monarchia egyes változataiba politológiailag, jogdogmatikailag beilleszthető lenne, de ott, ahol az egész rendszer a törvényhozásra épül – amelytől a kormány is függ, a törvényhozásba pedig a pártoligarchiák versenye alapján kerülnek be a képviselők – a rendszer logikájának mond ellent a szakértői kormány működése.
Úgyhogy lássuk a medvét, nézzük, mennyit tölt ki a Dacian Cioloş vezette kormány a nagyjából egyéves mandátumából. A különböző országokban a tüntetések révén hatalomra került kormányok az utóbbi időben a háttérhatalom bábjainak bizonyultak: a káoszt és vért hozó „arab tavasz” mellett a legdurvább példa erre a forradalomnak aligha nevezhető ukrán puccs volt, melynek vonatkozásában már könyvtárnyi anyag került nyilvánosságra a mindkét oldal embereit az eszkaláció érdekében gyilkoló mesterlövészek bevetésétől a konkrét összegig, amit az amerikai titkosszolgálat a törvényes kormány megbuktatására költött.
Háttérhatalmi ukázra utalhat az is, hogy a pártok nem vállalták a jelöltállítást, így került sor Dacian Cioloş kormányalakítással való megbízására. Az ok egyelőre rejtve marad, hiszen a román „demokrácia” mindkét nagy politikai tömbje engedelmes kiszolgálója volt a globalista háttérhatalomnak, s eme erőközpont első számú nyíltszíni megjelenítőjének, az Egyesült Államoknak. Leszámítva persze a bevándorlás kérdését, amelyben a Ponta-kormány kettős játékot játszott: egyik oldalról kihasználta az alkalmat a magyar kormány szapulására, másik oldalról viszont a román nemzeti érdeknek megfelelően elutasította a kvótarendszer intézményét. Nem elképzelhetetlen, hogy ez volt a román kormányváltás mögött, ha valóban így van, hamar kiderül. A feltételezést erősíti, hogy sokan az új miniszterelnököt Soros György emberének tartják s a miniszterek között is akad, aki a globalista világhatalom valamely nyilvános intézményéhez kötődik.
Még a nemzeti oldalon is szinte általános a vélekedés, miszerint magyar szempontból jó lehet az, ha Románia globalizálódik, ha a románság tudatát is kilúgozza a Soros-birodalom által szimbolizált kozmopolita tudatipar. Mindez azok után nem meglepő, hogy az utóbbi bő százötven esztendőben – beleérve 1848-at is – igencsak megtapasztalhattuk a mélyortodox román nacionalizmus agresszív megnyilvánulásait. Azt viszont aligha remélhetjük, hogy a mi közösségünkre ez a tudatmosás nem fog hatni, hiszen máris tapasztalható, hogy a most felnövekvő nemzedékek nagy része szinte annyira talaj-, érték- és gyökérvesztett, mint a nyugatiak.
Mindazonáltal leszögezhető, hogy a Cioloş-kormány magyar szempontból aligha lesz rosszabb a Ponta-kormánynál. Létezik ugyan olyan pesszimista logika is, miszerint éppen azért, hogy bizonyítsa román nacionalista elkötelezettségét, rajtunk statuál majd példát, ezt látszik alátámasztani a minap megesett rendőri túlkapás az Ismerős Arcok sepsiszentgyörgyi koncertjén. Ezzel együtt úgy vélem, hogy az alapvető töltet is számít. Bármit is mondjon az RMDSZ egykori sztárszenátora, Ponta kezdettől a nyílt magyarellenességre alapozott, és ez akkor is így van, ha kormányra emelte az RMDSZ-t. Cioloş indíttatása, retorikája más, nem véletlen, hogy az RMDSZ is bizalmat szavazott a kormánynak, Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke pedig nyílt levelet írt az akkor még csak jelöltként aposztrofálható miniszterelnöknek, felsorolva, hogy mi mindenben kellene lépni ahhoz, hogy Romániában valódi rendszerváltás történjen.
Valószínűtlen, hogy az új miniszterelnök felvállalná e nyílt levében foglalt ésszerű s valójában a távlati román érdekekkel is egy irányba mutató régióalakítási javaslatot. Amennyiben Trianonban nem olyan nagy a román étvágy és a szövetségeseit hátba támadó ország csak a román többségű területeket kapja meg a nagyhatalmaktól, Románia föderalizációja már jó eséllyel megtörtént volna, hiszen az országot erre predesztinálja történelme, máig létező régiós összetétele, mely világosan követhető mentalitásban, nyelvjárásban, népszokásokban s népművészetben egyaránt. Az Izsák Balázs által megfogalmazott jelmondat, miszerint a régiókat nem kijelölni, hanem elismerni kell, nemcsak a józan ésszel, de a román érdekekkel is egy irányba mutat, s elfogadást nyerne, ha a román központi hatalom nem fogná fel a Székelyföldet potenciális veszélyt hordozó, homogenizálandó, megszüntetendő területként.
Elképzelhető, hogy a kvótaügyben sikerül továbbra is őrizni a kelet-európai konszenzust. Az EMNP elnöke helyesen tette, hogy beillesztette a kérdést nyílt levelébe, mert ennél aktuálisabb s rövid távon lényegesebb probléma nincs. E kérdés mentén történő állásfoglalás arra is választ adhat, hogy mennyire önálló szereplő az új román miniszterelnök, illetve mennyire fogják szoros pórázra a háttérhatalom emberei.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ahol a muzulmánok vannak többségben Romániában
Egy dologban biztos megegyeznek a románokkal. Ők sem kedvelik a bajkeverő magyarokat.
A Konstanca (Constanţa) megyei Dobromir község az egyetlen romániai település, ahol az iszlám vallású lakosság többségben van. Itt évszázadok óta minden nap felhangzik az „Allahu Akbar”, mégsem halt még bele senki.
Romániában 70.000 muzulmán van. Egy részük több száz éve itt él, mások néhány évtizede. Kevesen írtak róluk azelőtt, hogy a radikális iszlám rémületbe ejtette a világot. Az Adevărul egy kampány keretében szeretné felfedni a romániai muzulmánok igazi arcát. Bementünk a házaikba és a dzsámijaikba, hogy megnézzük, miként élnek, imádkoznak és gondolkodnak ezek az emberek, akiket hajlamosak vagyunk oly könnyen megbélyegezni. Találkoztunk iszlámra áttért románokkal, akik továbbra is a keresztény családjuk körében élnek. Beszéltünk üzletemberekkel és vallási vezetőkkel, olyanokkal, akik iszlám alapítványokat hoztak létre és mecseteket építettek. Elmentünk Dobrudzsába, hogy lássuk, miként élnek az ősi közösséghez tartozó muzulmánok és mennyi maradt meg a szokásaikból. Megpróbáltuk megérteni, mit jelent a mai Romániában muzulmánnak lenni.
„Mi is muzulmánok vagyunk”
A dobrudzsai muzulmánok több száz éve élnek a keresztények között. A két közösség eddig sohasem ártott egymásnak vallási okokból. A Konstanca megyei Dobromir községben a muzulmánok többen vannak, mint a keresztények. Ez az ország egyetlen községe, ahol többségben van a muzulmán vallású lakosság: a 3.000 helybéli kb. 60 százaléka török etnikumú román (így! – a szerk.), akik még az oszmán uralom óta maradtak itt, akárcsak a dobrudzsai muzulmánok többsége. Két mecsetük van, iszlám vallást oktató iskoláik, vannak saját hodzsáik, akik a dzsámikban szolgálnak és az a legfontosabb, hogy több száz évnyi tapasztalattal rendelkeznek a keresztény románokkal való békés együttélés terén.
Dobromir központjából nézve az iszlamizálódás veszélye értelmetlen vitának tűnik és Iaşa Remzi, egy testes török a kezével köröz a levegőben, hogy az egész falut átfogja: „Mi, az itteniek, ne lennénk muzulmánok? Mi is muzulmánok vagyunk. Elvágjuk mi valakinek a torkát? Megverünk bárkit? Vagyunk itt románok is, törökök is, cigányok is, mind egy fazékban élünk. Nincs itt semmilyen ellenségeskedés.”
Mehmet Selatin és Matei Vasile munkatársak a polgármesteri hivatalban. Átkarolják egymás nyakát, a török pedig a bajsza alatt mosolyogva néz Vasilére. „Ezt akkor sem gyalázhatnám törökül, ha akarnám. Ismeri a nyelvet, uram, gyermekkorunk óta egymás mellett élünk! Ha disznót vág én is segítek neki. Aztán egy kis bőrke, egy kis pálinka… Segítek neki, miért, verjem talán fejbe?” Vasile is nevet. Megerősíti, hogy jól megérti magát a muzulmánokkal: „Itt nem volt soha semmi.”
Dobrudzsa, a muzulmánok régiója
A hivatalos statisztikák szerint a romániai muzulmánok többsége Konstanca és Tulcea megyékben él, és a legtöbben török és tatár etnikumúak. Több száz éve élnek itt és akadálytalanul gyakorolhatták a vallásukat, a kommunista korszak kivételével, amikor az állam megpróbálta távol tartani őket a dzsámiktól. A Techirgiolból származó, jelenleg egy bukaresti mecsetben szolgáló Osman Aziz imám azt mondja, a kommunisták tilalmai nem riasztották el a muzulmánokat: „A 70-es években Techirgiolban éltem és vallást tanítottam a gyerekeknek. Az ottani polgármesteri hivatal párttitkára azt mondta nekem: «Velem gyűlik meg a bajod, ha folytatod a vallásoktatást». Mire én: «És mit fogsz tenni? Elszeded a kerékpárom elé befogott ökröket?». És folytattam a dolgomat, továbbra is tanítottam a gyermekeket, akik most dzsámiba járó felnőttek.”
Az iszlám a kommunizmus alatt
Senki sem hallott arról, hogy Dobromirban bármikor is lett volna valamilyen vallási jellegű konfliktus. Az itteni emberek nem érnek rá széthúzni, mert a szegénység összefogja őket. Amikor nincs mit enned, nem állsz le azon veszekedni, hogy Istent a templomban, vagy a dzsámiban kell-e keresni. Dobromirban nincs munka, a vizet pedig bödönben kell hordani. A nők április elejétől október végéig a falu közepén, az egész közösséget ellátó kútnál mossák a szennyest. Az utcákon több a szekér, mint a gépkocsi, Ismail Salim kovácsnak pedig még mindig vannak ügyfelei. 800 lejért készít egy szekeret, azonnal befoghatod a lovat elé és elhajthatsz vele. Dobromir község területén tíz évvel ezelőtt volt az utolsó jelentős baleset, amikor frontálisan ütközött két fiatalokat a diszkóból hazaszállító szekér, egyikük meghalt és többen megsebesültek.
Az itteniek szerint a forradalom előtt jobban éltek. Mindnyájan, a törökök és a románok is, a környékbeli TSZ-ekben dolgoztak. Elégedettek voltak, bár a kommunisták arra kényszerítették őket, hogy ne törődjenek annyira a vallással és a szokásokkal. Péntekenként, amikor az iszlámban a legfontosabb ima zajlik, a mecsetek zárva maradtak, mert a muzulmánok kint voltak a földeken. „Otthon azért néha imádkoztunk, mert a mecsetben csak a nagy ünnepeken lehetett, amikor a saját húsvétunkat és karácsonyunkat tartottuk. Akkor otthagytuk még a traktorunkat is és mentünk, akár ki is rúghattak volna bennünket, mert nem dolgozhattunk. Tudta ezt az igazgató is és mindenki, de békén hagytak minket”, mondja Ismail Salim, aki traktorista volt a Dobromiru Deal-i gépállomáson.
Az elrománosítás
A változó idők nyomot hagytak a dobromiri muzulmán közösségen. Az évek során eltűntek egyes szokások. A törökök megőrizték a nyelvüket és a vallásukat, de a román társadalom szokásaihoz is idomultak. „Muzulmánok vagyunk, de Romániában éltünk és átvettük a román szokásokat. Ha már itt élek, mit tehetnék? Csak teázgassak és kávézgassak, mint a törökországiak? Ha nem eszel és iszol, akkor minek élsz ezen a földön? Disznót vágok és megeszem, ez az igazság”, ismeri el Iaşa Remzi.
Dobromirban vegyes házasságok is vannak. A művelődési otthonokért felelős Ali Sari egy ortodox vallású fiúhoz adta hozzá a lányát, de nem bánja: „A fiú tartja a saját vallását is és tiszteletben tartja a feleségéjét is, amikor kell. Ez utóbbi szintén. A gyermekeiket megkeresztelték. Tisztelnek, elégedett vagyok. Egészség legyen!” Mehmet Selatin közbeszól, és előttünk kezd perlekedni vele: „Hiába vagy öreg, akkor is ostobaságokat beszélsz. A lányom egy románhoz akart hozzámenni és tiltottuk tőle. Nekünk megvan a saját vallásunk. Románok vagyunk, Romániában élünk, de a vallásunkat meg kell őriznünk.” Ali röviden letorkolja: „Hát akkor miért eszel disznót, hékás? Ha tartod a vallásodat, akkor miért eszel disznót?” Mehmet feldühödik és égnek emeli a karjait: „Nos, mert Isten engedte, ezért eszem disznót!” A veszekedés hahotázásban ér véget. Dobromirban senkinek sincs baja senkivel.
Mekkát sohasem látott muzulmánok
A muzulmán vallás öt pillérének egyike szerint minden hívőnek kötelessége életében legalább egyszer elmenni Mekkába. A dobromiri muzulmánok ezt a parancsolatot nem tudják betartani, mert túl szegények ahhoz, hogy elutazzanak a messzi Szaúd-Arábiában található szent városba. „Soha nem jutottunk el oda, de még reménykedünk. Szeretnénk elmenni, de itt mindenki szegény és nincs miből elutaznia. A tévében nézzük mi is”, mondja még Iaşa Remzi.
Tolerancia és szegénység
A megamecset és az esetleg Romániába érkező menekültek jelentéktelen témák a dobromiriak számára. A muzulmánok a vállukat vonogatják és nem értik, mi közük lehetne ezekhez a dolgokhoz. „Mi nem más országból érkeztünk, hogy félreállítsuk a románokat, mi itt születtünk, román személyink van.”
Ali Muzechea, a dobromiri közösségét irányító két imám egyike úgy gondolja, hogy az iszlámmal szembeni félelem az ismeretek hiányából fakad: „Az ország egyes térségeiben, ahol nem voltak muzulmánok, nem ismerik az iszlám vallást, és ezért alakulnak ki viták: nem akarunk megamecsetet, nem akarunk muzulmánokat az országban, mert gonoszak és terroristák. De az iszlám vallásnak nincs semmi köze a terrorizmushoz. Tényleg arra kérem a bukarestieket, nyugodjanak meg, mert nincs mitől félniük. Ahogy itt, Dobrudzsában évszázadokig együtt tudtunk élni, ugyanúgy lesz ezentúl is.”
Dobromirban két mecset van, és már senki sem mond semmit. Nemrég fel is újították őket a polgármesteri hivatal pénzéből és néhány török üzletember támogatásával. Eugen Iliescu polgármester azzal dicsekszi, hogy ugyanúgy gondoskodott róluk, mint az ortodox templomokról: „Ha itt lett volna etnikai elkülönülés, akkor belőlem nem lehetett volna polgármester, mert a törökök vannak többségben. Korábban török polgármester volt, most pedig engem szavaztak meg. Felújítottam a dzsámijaikat. Ez számomra normálisnak tűnik. Nem értem, minek vitatkoznak annyit Bukarestben. Ha ott vannak muzulmánok, akkor normális dolog mecsetet építeni nekik, mert nekünk is vannak más országokban templomaink.”
„A menekültekkel bonyolultabb a dolog. Itt is vannak munkanélküliek, olyan fiataljaink, akiknek nem tudunk biztosítani… Most meg jönnek ezek is. Isten tudja, hogy lenne jó!”, Eugen Iliescu, Dobromir község polgármestere.
„Hagyj már lógva, hékás, a törökjeiddel”
Dobromir község polgármesteri hivatalában vagyunk, egy emberekkel lassan megtelő szobában. A polgármester időnként bekukkant és győzedelmesen jelenti:„Még egy. Ő is muzulmán.” Összegyűlt a polgármesteri hivatalban dolgozó összes török és mindenkinek van egy története. Ali Sari azt mondta, hogy fiatalabb korában Erdélyben járt és összeveszett egy eladónővel, mert magyarul kérdezte meg tőle, hogy vásárolni szeretne-e valamit. Ali méregbe gurult és románul káromkodott egyet, hogy jól jegyezze meg. „Mi nem olyanok vagyunk, mint a magyarok, fiúk, hogy gondokat okozzunk, mi csendesek vagyunk.”
Ismail Esma, a takarítónő az ablakon keresztül leste meg a gyermekeit, amikor egy labdarúgó mérkőzést néztek. „Románia játszott Törökország ellen és a gyermekek a tévét ököllel fenyegetve kiabáltak: „«Add már, gyerünk! Most!» És akkor megfordult a fejemben, hogy vajon kinek szurkolnak, kiért kiabálnak ennyire? Gondoltam, a törökökkel, azoknak drukkolnak. És bementem hozzájuk: «Kiknek szurkoltok, hékás, a törökökkel?» A gyermekek megharagudtak rám: «Hagyj már lógva, hékás, a törökjeiddel. Romániának szurkolunk, hogy a mieink győzzenek!».”
Török hírek
De a dobromiri törökök nem hagyták magukat teljesen elrománosítani. Sok mindent feladtak, de a nyelvüket semmiképpen nem hagyták. A muzulmánoknál otthon csak törökül beszélnek és a gyermekek úgy kerülnek iskolába, hogy szinte egy szót sem tudnak románul. „Az elemiben megtörténik, hogy a tanárok feladatot adnak a török etnikumú diákoknak és azok semmit sem értenek belőle. A románul úgy, ahogy tudóknak kell lefordítaniuk a többieknek”, mondja Daniel Stroe, a község papja és ugyanakkor az iskola igazgatója.
És van még valami, ami hozzájárul a török nyelv fennmaradásához a közösségen belül. A dobromiri parasztok, szegénységük ellenére, összegyűjtötték a szükséges pénzt és dél felé irányított parabolaantennákat (így! a szerzőknek láthatóan fogalmuk sincs a parabolaantennák és a műholdak helyzete közötti összefüggésről – a szerk.) szereltek a házaik tetejére. Ezekkel több tíz tévéadót foghatnak. Heves viták zajlanak a törökországi hírekről a kocsmában, vagy biliárdozás közben (a falu központjában van egy billiárdasztal). Éppen merénylet volt Ankarában és a parasztok a pusztítás miatt ingatták a fejüket.
Helyi hagyomány: senki sem érettségizik le
Az iskolában nem okoznak gondot a vallási különbözőségek. Az iszlám és az ortodox vallásoktatás párhuzamosan zajlik, a tanévnyitókon pedig a pópák a Biblia, az imámok a Korán szerint kántálnak. Annak viszont katasztrofális következménye van, hogy a török etnikumú diákok későn tanulják meg a nyelvet (így! a szerzők a román nyelvre utalnak, nem túl finoman másodrangúvá silányítva a más etnikumúak anyanyelvét – a szerk.): az utóbbi években a dobromiri középiskola egyetlen diákjának sem sikerült leérettségiznie, sokakat pedig azért zártak ki, mert még a nevüket sem tudták felírni a vizsgalapra (akkor talán mégsem a román nyelvtudás hiánya az ok – a szerk.).
Számukra kevés alternatíva van. A bátrabbak nyakukba veszik a világot és külföldre mennek, Angliába, Németországba, vagy Olaszországba. Egyesek akár Törökországba is, ahol előnyt jelent a nyelvtudásuk, de rosszabbul fizetik őket és negyedévente meg kell újítaniuk a vízumukat. Az itt maradók állattartásból, juttatásokból és szociális segélyből élnek. A muzulmánok nagy hangon azt állítják, hogy dolgoznának, de nincs ki alkalmazza őket. A polgármester tehetetlennek mondja magát: „Tényleg nincsenek munkahelyeink, mert az ipar itt nem tud fejlődni. Távol vagyunk a közlekedési útvonalaktól, az autópályától, a vasúttól, mindentől…” Dobromirban még mobiljel sincs és az embernek olyan érzése van, hogy ha nem is a világ, de legalábbis az ország végén van. A bolgár határ három kilométerre van és a dobromiriak a bolgár falvak parasztjaival szoktak néha-néha találkozni a határ mellett. „Csórók ők is”, állapították meg a mieink.
Neciatin kétségbeesése
Dobromir szélén van egy régi temető, ahol sok nemzedéknyi muzulmán nyugszik. Már senki sem tudja, mióta. A sírkövek lassan belesüppedtek a földbe, a halottak neveit lekoptatta az eső és a szél. Már csak néhány szögletes kődarab áll ki a fűből.
Ezeken túl, ebben a lehangoló tájban áll néhány szegényes ház, ezek egyikében él Ali Neciatin. Inkább egy tapasztott falú putri, de bent nagy a tisztaság, még egy imádkozásra szolgáló sarok is van. Neciatin megmutatja, hol szivárgott be az eső a cserepeken keresztül, a megrepedezett falakat, az elrothadt tetőt. A szeméből kétségbeesés olvasható ki, Stan Vasile, a sógora pedig kíméletlenül megforgatja a sebében a kést: „Télen rád fog omlani, nincs már mit tenni.” Vasile Galac (Galaţi) környéki, de az élet pont Dobromirig vetette, ahol elvette Neciatin lánytestvérét. Módosabb, jobb háza és még kerítése is van. Azzal dicsekszik, hogy elvégezte a középiskolát: „Mi, akiknek megvan az iskolánk, boldogulunk úgy, ahogy.”
Neciatin amiatt siránkozik, hogy nincs hol dolgozni. Azt mondja, a kommunizmus idején egy TSZ-ben dolgozott és öt gyermeket nevelt. Az egyik meghalt, három szétszéledt a világban, egy másik mezítláb sertepertél körülöttünk. Most már semmije sincs, de még mindig reménykedik, hogy valakitől segítséget kap. Vasile vállon ragadja és brutálisan szertefoszlatja a reményeit: „Manapság mindenki magával törődik, Neciatin. Miért nem akarod megérteni, hogy a polgármester, miután megszavaztad, már nem segít rajtad? Számodra nem marad más, mint az, hogy párnába sírd a bánatodat.” Neciatin megdöbben ennek hallatán: „Rendben van, sógor, de amikor megígérte…” Vasile undorral legyint és felénk fordul: „Segítek neki, amennyire tudok, de nekem is megvannak a gondjaim.”
Neciatin kikísér bennünket a gépkocsihoz, kerülgetve a valaha sírkövekként szolgáló köveket. Úgy sír, mint egy gyermek: „Enni sincs mit.” De igazából a reménytelenség miatt szomorú. A Dobromirban esténként megszólaló imára hívások egyre távolibbnak hangzanak. „Allahu Akbar”, Allah nagyságos. Neciatin kicsi a tapasztott putrijában, a vallás pedig nem nyújt meleget ezeken az őszvégi éjszakákon.
adevarul.ro
foter.ro/cikk

Kíváncsinak lenni – megismerni – regényt írni
Márton Evelin új kötetét ismerhették meg az érdeklődők
Romániáról, az itt élő nemzetiségek közötti viszonyokról, generációkról, barátságról, szerelemről, halálról, a máról szól a Szalamandrák éjszakái című regény, erről maga a szerző, Márton Evelin beszélt szerdán délután a Gaudeamus könyvesboltban. Mint mondta, nem voltak világmegváltó szándékai a kötettel, mindössze azokról a dolgokról írt, amelyek nap mint nap körülveszik. Nem akarta újramesélni a körülötte/vele történt eseményeket, az egyes szám első személyű elbeszélő sem föltétlenül ő, mint ahogyan a szereplőit sem kizárólag egyik-másik személyről mintázta a környezetéből. – Az itt jelen lévő nagytatám is benne van a könyvben, de nem ő maga; nem csak róla mintáztam a szereplőt, hiszen benne van egy másik nagytatám, egy hasonló korú ember is. Regényírás közben az ember megpróbál típusokat vagy karaktereket felépíteni, ez hellyel-közzel sikerül, de ugyanakkor igyekszik hitelessé tenni a karakterét. Ezért olyan személyekből indultam ki, akiket ismerek – magyarázta a szerző.
Különböző konfliktushelyzetek jelennek meg a regényben, miként a családi, baráti kapcsolatokban is követik egymást az ilyesmik; „főleg, amikor mély egy kapcsolat, elkerülhetetlen, hogy konfliktushelyzetek alakuljanak ki. Meg lehet-e menteni egy barátságot vagy sem, ez itt a kérdés: ha igen, akkor mi ennek az ára, ha nem, akkor mi a következménye...”.
Szabadság (Kolozsvár)

Elvágyódás hazulról
Márton Evelin Szalamandrák éjszakái című, a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában megjelent regényét mutatták be szerda délután a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban.
Vida Gábor író, a kötet szerkesztője visszaemlékezett, hogy egyetemista korában Cs. Gyimesi Éva tanára kérdésére, hogy miről is szeretne ő regényt írni, azt válaszolta: az egészről.
„Ezt a fajta allűrt képviseli minden regényíró, a regények, ezek a súlyos tompa tárgyak, szándékuk szerint legalábbis mindig a nagy egészről akarnak beszélni” – mondta Vida. A közös szerkesztői munka egy évet is felvett, ezalatt a szöveg a gyakori levélváltások nyomán sokat változott, de elmondható róla, hogy „az egészről” szól.
Az író néhány szóban összefoglalta ezt az egészet: a könyv Romániáról szól, úgy, ahogyan azt ő, Márton Evelin látja, emellett a barátságról, a generációjáról (a ’80-as évek első felében születettek), a Romániában előforduló nációkról és ezek együttéléséről, szerelemről, halálról. „Semmi, az irodalom számára új témát nem tudtam kitalálni” – tette hozzá. Vida kérdéseire azt is elmondta, hogy arról is szó van a regényben, hogy meg lehet-e menteni egy barátságot, hiszen a mély kapcsolatokban óhatatlanul megbántjuk egymást.
Vida szerint az európai irodalom mintegy 96 százaléka a férfi-nő szerelemről szól, a maradék pedig a háborúról és egyéb félreértésekről, Márton Evelin regényében viszont – az erdélyi irodalomban a mai napig párját ritkító módon – a homoszexualitásról is szó esik. Az írónő elmondta: nem azért írt ilyesmiről is, mert ez ma divatos lenne, hanem mert mindig is voltak homoszexuális emberek, akkor is, amikor ez törvénytelen volt, holott igazából ez természetes. „Ebben élünk, ezt el kell fogadnunk. A legszebb ideje lenne, hogy túltegyük magunkat a prüdérián” – mondta.
Márton Evelin egyébként kolozsvári születésű, de több mint 10 évig Bukarestben élt rádiósként – mint mondta, nem erdélyinek, hanem romániainak tartja magát, nem fél új helyeket felkeresni az országban. De nemcsak Romániában szeret utazgatni, hanem a világ távolabbi pontjaira is. A regényben például egy afrikai szál is van, és ez azért volt lehetséges, mert az író maga is járt Afrikában, nem is tud olyan helyről írni, amit nem látogatott meg személyesen.
A cím egyébként arra utal, hogy a főhős (aki egyben a narrátor is) szerint mindannyian a szalamandrákra hasonlítunk, folyton elvágyódunk az otthon biztonságából, anélkül viszont életképtelenek vagyunk.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Bűnbak-ország
Ezt én már megírtam. Többször is. Kivétel nélkül minden alkalommal hiába tettem. Elolvasták, bólogattak, azt mondták, igazam van, aztán folytatták, amit addig: mindegy, kiabálok tovább a pusztába. Eddig sem volt haszna, ezentúl sem lesz. Most éppen Czeglédi Zoltán tegnapi írása miatt kiabálok. Ugyanis felháborító és rosszindulatú irományról van szó, mely csak annyira viseli a tisztesség jelmezét, amennyire egy tanga jelmeznek minősül.
Tulajdonképpen arról szól, hogy a határon túli szavazók ne voksoljanak arra, miszerint Magyarországon vasárnap kötelező legyen a boltokat zárva tartani. Ha ezt mondaná és így, nem is lenne semmi baj, maximum megkérdezné a határon túli szavazó – és a logikusan gondolkodó olvasó is – hogy mi a fityfenének kéne ő pont a zárva tartásra szavazzon. De a szerző tovább megy. Jóval tovább, átlép minden határt, kivéve Magyarország határait – a logikáét és a kultúráét azonban hétmérföldes csizmával hagyja le. Lássuk csak, mit ír.
„Ha lesz népszavazás Magyarországon a vasárnapi boltbezárás kapcsán, határozottan arra kérlek titeket, maradjatok távol ettől. Direkt fogalmazok erősen: a cinikus pofátlanság csúcsa lenne, ha egy pozsonyi vagy kolozsvári kettős magyar megszavazná, hogy nálunk továbbra is legyenek zárva vasárnap a boltok, miközben ő nyugodtan vásárolhat otthon ezen a napon is.
Sokan mondják, hogy Magyarországnak komoly tartozása volt felétek a 2004-es, kettős állampolgárságról szóló népszavazás miatt. Nos, ezt a tartozást tavaly tavasszal letudtuk: ti dönthettétek el, hogy újra kétharmada legyen Orbán Viktornak. Egál. Ha viszont most beleártjátok magatok egy olyan dologba, amihez semmi közötök, ami tényleg nem érint titeket, akkor már azon az oldalon lesz tartozás. Ha csak kísérletet tesztek arra, hogy direkt kiszúrjatok velünk, ha nem értitek meg, hogy egy határon túli kettős magyarnak körömpiszoknyi köze sincs ahhoz, hogy én mikor vehetek itthon krumplit, akkor a vasárnapi boltbezárást gyűlölő, határon belüli magyar társadalom jogos haragját vonjátok magatokra. Itt és most be tudjátok bizonyítani, miért volt hiba nektek szavazati jogot adni. Épp elég baj az, hogy a szavazásra jogosultak veletek megnövelt létszáma miatt a népszavazás érvényességéhez szükséges részvételi küszöb még magasabbra kerül. Legyen világos: ehhez semmi közötök nincsen. Nem a ti dolgotok.”
Akkor vegyük szépen, sorra. Azt mondják, akiknek tetszik – nem tagadom, nagyon nem tartozom közéjük – hogy ez pusztán egy udvarias, logikus kérés. Hát, így nem kérünk semmit és senkitől. Így kizárólag provokálni lehet, méghozzá egy meglehetősen nagy, 1,2 milliós népcsoportot. Sem mentség, sem kifogás, sem magyarázat nem létezik erre a hangnemre, erre a csendőrpertura, engem pedig mentsen az, hogy nem is akarom mentegetni. A szerző egészen egyszerűen egy vastag, sértegetéstől és lealacsonyítástól sem mentes átoközönnel kijelölte, kiket lehet és kell majd hibáztatni, ha tartanak népszavazást a vasárnapi zárvatartásról. Teszi mindezt úgy, mintha analfabéta neandervölgyiekkel tárgyalna, egy brit cirkáló ágyúival a háta mögött. Nem kér: követel és fenyeget.
Azt tetszik mondani, hogy jogos az indulat?
Azt mondom, nem az.
Megelőlegez ugyanis egy kollektív bűnösséget. Ami ellen Magyarország oly sokat és oly hangosan szokott tiltakozni, ha a határain túl történik. Feltételezi, hogy az ügyben nem érintett határon túli magyar választók egyrészt el fognak menni szavazni egy olyan kérdésben, amihez valóban semmi közük, sőt, nekik is kényelmetlenséget okoz, ha erre járnak, másrészt feltételezi, hogy testületileg, kollektíve a zárva tartásra szavaznak.
Miért tennék?
Mert ők „olyanok”? Mert ők rosszindulatúak? Mert ők genetikusan kormánypártiak?
A magyar ellenzék – és minden demokratikusan gondolkodó ember – ordítva szokott tiltakozni az emberi közösségek, csoportok megbélyegzése ellen. Most tapsikál, igaz, nem mindenki, de akadnak szép számmal, akiknek ez tetszik. Azok, akik a mostani kormány gyűlöletkampányára csak ellen-gyűlölettel képesek reagálni, ha a kormány utálja a kisebbségeket, ők keresnek egy olyan kisebbséget, amit elvileg – hangsúlyoznám, elvileg! – kedvel a kormány és azt gyűlölik.
Hát, így aztán Magyarországon minden politikai oldalnak meglesz a maga zsidója, akit mindenért hibáztathat.
Akit üthet.
Aztán meg nem is olyan nagyon biztos, hogy egyáltalán lesz népszavazás ebben az ügyben. A szerző ezt a tényt is megelőlegezi, holott erősen kérdéses, hogy kiírják-e, ha kiírják, azon részt vehetnek-e határon túliak, ugyanis már a tavalyi, szerencsétlen országgyűlési választásokon is csak listára szavazhatott az, aki szavazott.
No, igen. Az, aki szavazott – és ezeknek aránya mintegy tíz százalék.
A rövid írás annak alapján állítja, hogy a határon túliak mindenképpen a zárvatartásra szavaznának, hogy tavaly ezen választók 95,4 százaléka voksolt a mostani kormánykoalícióra. És ebből következően ők hozták a nyakunkra a kétharmadot. Tehát vélelmezhető (jobban mondva, a szerző biztos benne), hogy most is a kormány pártját fognák.
Márpedig ez egészen egyszerűen nem igaz.
Azt, kérem, mint már annyiszor mondtam, az anyaország szavazta meg. Lássuk a számokat!
A 2014-es magyar országgyűlési választásokon 128 429 voksot adtak le külföldön, levélben. (116-tal többet, de nem számolom az érvényteleneket). Ebből a Fidesz-KDNP valóban 122 638-at kapott, tehát látszólag elsöprő többsége volt – de ne feledjük azt sem, hogy mintegy hárommillióan élnek határainkon túl, ezeknek a fele így vagy úgy jogosult szavazni. Nyugaton megnehezítették a voksolást, Keleten könnyítettek volna rajta, ha tudnak, tehát vegyük az egyszerűség kedvéért csak Romániát. Ott körülbelül 1,2 millió magyar él.
Ezeknek mindösszesen a tíz százaléka szavazott a mostani magyar kormányra.
Örülnék, ha az anyaországban is csak ennyien tették volna.
Ezért a tíz százalékért tekintik most bűnösnek, vétkesnek a maradék kilencvenet is, akik távol maradtak a magyar belpolitikától. Ezek miatt skatulyázzák be őket, illetik igaztalan vádakkal – míg meg nem haragszanak, és még a végén tényleg jobbra szavaznak majd páran a sok sértés után. Mind sosem fognak, az biztos – nem általános arrafelé a jobboldaliság, tanúsíthatom.
Az anyaországban ezzel szemben 4 918 934 fő szavazott. Ők választották meg az ellenzék számára maximálisan előnytelen törvény által szabályozott választáson a mostani rezsim vezetését – hogy tetszik azt képzelni, hogy 122 638 ember leszavazhatott volna majd’ ötmilliót? Mi több: ha ezek a választók történetesen az ellenzékre szavaznak, a határon túli voksokkal összebuherált egy, azaz egyetlen egy mandátum nem számított volna annyit sem, mint szúnyogsóhaj a monszunban.
De nem az ellenzékre szavaztak.
Most persze senki sem örül ennek – és elő lehet venni azt a hamis és általánosan elterjedt mítoszt, hogy a határon túliak szavazták meg nekünk a mostani kormányt. Megvan a bűnbak, hála Istennek, nem felelünk semmiért, minket, kérem elárultak… csakhogy ez nem igaz. Nézzünk szembe a tényekkel: mi magunk toltuk el, de nem kicsit, nagyon.
Mellesleg, ha az ellenzék nem kiált már jó előre farkast és keleti, sárga veszedelmet – hiszen számítottak a buktára, a bűnbakképzés már januárban megkezdődött, holott a választások csak április elején voltak – még szavazatokat is szerezhettek volna határon túl. Ha szépen szólnak, és nem ilyen csúnyán. Ugyanis ott sem szereti ám mindenki Orbán Viktort vagy Semjént. Sőt: tőlem, mikor tavaly szeptemberben Váradon jártam, a legtöbben azt kérdezték elsőnek, hogy nálunk mindenki megőrült-e ezzel a nacionalizmussal. Mondtam, hogy nem, nem mindenki, még nem, az majd csak jövőre lesz.
Vátesz voltam.
Nos, vonjuk meg a dolog mérlegét. A HVG tegnapi írása egy még ki sem írt népszavazás esetleg kedvezőtlen eredményéért ostorozza a határon túliakat, keresetlen, sőt, durva szavakkal.
És csodálkozik, ha ezt némelyek sértőnek találják.
Illetve – még csak nem is csodálkozik, az majd ma lesz. Egyelőre nem csodálkozik.
Én úgy gondolnám, ha a mai magyar ellenzék akár csak kicsit is szeretné magát demokratának nevezni, nem kéne a kollektív bűnösség elvét alkalmaznia, ráadásul tudatosan elhintett mendemondák és városi legendák alapján. Amelyeket nem mellesleg a kormánynak köszönhetünk – a magyar kormány tehát elérte, hogy mindenki elfogadja, szalonképesnek tartsa és alkalmazza is az ő nácoid módszereit.
A legendákat cáfolják a fentebb ismertetett számadatok, melyeket hivatalos forrásból idézek.
Ha és amennyiben egyáltalán tartanak népszavazást a vasárnapi zárvatartás ügyében (nem is merült fel eddig, hogy külföldről is részt lehessen rajta venni, sőt, ki sincs írva, én abban is kételkedem, hogy lesz), abban az esetben van arra esély, hogy az ellenzék ezt elbukja így vagy úgy, érdektelenség, passzivitás, hasonlók miatt: ezt a felelősséget hárítja előre a határon túliakra.
Tessék mondani, 2010-ben is a határon túliak választották meg a Fidesz-KDNP-t? Mert 2014-et már meg tetszettek magyarázni. De mi történt négy évvel korábban?
A magyar kormány pedig azt tenné a legbölcsebben, ha békén hagyna mindent, ami a határain túl zajlik, de nem fogja megtenni, míg az ellenzéket ezzel a módszerrel úgy tudja dróton rángatni, ahogy neki tetszik.
Zárszóként annyi: én sem azt mondom, hogy egy magyar belügyet külföldön szavazzanak meg, döntsenek el így vagy úgy. Erre különben esély sincs.
Én csak azt mondom – de azt mondom! – hogy előre eldönteni, ki lesz a vétkes az ügy bukásában, több, mint bűn.
Hiba.
És aki elköveti, így vagy úgy de felelni fog érte.
Legalább oly módon, hogy megbánja.
Szele Tamás
Huppa.hu
Krónika (Kolozsvár)

A mozgás mint kifejezési forma
Fennállásának tízéves évfordulóját ünnepli mozgásszínházi fesztivállal a sepsiszentgyörgyi M Studio mozgásszínházi műhely, amely több magyarországi társulatot és alkotót hívott meg erre az alkalomra.
A november 27. és december 1. között zajló flow fesztiválon részt vesz a Frenák Pál Társulat, amely a Birdie című produkciót mutatja be. A sepsiszentgyörgyi közönség megtekintheti Fehér Ferenc Tao Te és Helló, Zombi! című előadásait, valamint a Szkéné Színház és a Forte Társulat A nagy füzet című produkcióját. Emellett a programban szerepel a házigazda társulat Romeo & Julia és Személyazonosság című előadása.
Márton Imola, a sepsiszentgyörgyi társulat művészeti vezetője az MTI-nek elmondta: az M Studiót 2005-ben Uray Péter alapította azzal a céllal, hogy a műfajt meghonosítsa Erdélyben és Romániában, addig ugyanis hivatásos mozgásszínházi társulat Romániában sem létezett. Kockázatos vállalkozás volt egy kisvárosban indítani ilyen projektet – mondta, ugyanakkor Sepsiszentgyörgyön már létezett tíz évvel ezelőtt is olyan nyitott közönség, amelyre lehetett számítani, hogy megszereti ezt a színházi műfajt is.
Az M Studio 2010-ben átkerült a városi önkormányzathoz, és azóta a Tamási Áron Színház társintézményeként fejti ki tevékenységét. Azelőtt a megyei önkormányzathoz tartozó Háromszék Táncegyüttes mozgásszínházi műhelyeként működött. Márton Imola elmondta, mindkét helyi intézménnyel jó volt az együttműködésük. Az idén első alkalommal koprodukcióban készült egyik előadásuk a Tamási Áron Színházzal.
„Remélem, lesz erre még példa, mert a két társulat jól tud együttműködni, a színészek kiegészítik, inspirálják egymást és tanulnak egymástól” – mondta Márton Imola. Nagy előrelépésnek tekinti, hogy mára sikerült olyan értő és érző közönséget kialakítania az M Studiónak, amely kíváncsi a társulat előadásaira.
A művészeti vezető szerint az elmúlt öt évben megfigyelhető, hogy az erdélyi magyar kőszínházak előadásaiban a mozgás, mint kifejezési forma, egyre erőteljesebben van jelen. Ugyanakkor az igazán nagy előrelépést az anyagi keretek korlátoltsága akadályozza – tette hozzá, hiszen több nyugat-európai koreográfussal kellene együttdolgoznia rendszeresen a társulatnak a fokozottabb fejlődés érdekében.
„A költségvetést és a pályázati lehetőségeket igyekszünk kihasználni, és lehetővé tenni, hogy külföldi alkotók is jöjjenek Sepsiszentgyörgyre, de jó lenne gyakrabban hívni őket” – mondta Márton Imola.
Az M Studio az elmúlt tíz évben többnyire magyarországi és a romániai koreográfusokkal, rendezőkkel dolgozott együtt. Közülük a művészeti vezető kiemelte Uray Pétert, Fehér Ferencet, Zakariás Zalánt, Gemza Pétert, Mihai Măniuţiut, Barta Dórát és Goda Gábort.
Krónika (Kolozsvár)

Elég volt!
A Gyulafehérváron 1918. december 1-jén összegyűlt erdélyi, bánsági és magyarországi románok küldöttei, az új román állam megalakításának egyik alapelveként fogadták el és nyilvánították ki a következőket: „Teljes szabadság az összes együttlakó népek számára. Minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni; minden nép ama egyének számának arányában, akik alkotják, meg fogja kapni a jogot a Törvényhozó Testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre.”
Ennek ellenére azonban, a trianoni békediktátum óta eltelt 95 év alatt a mindenkori román hatalom folyamatosan az erdélyi magyarság és ezen belül a székelység létére tört. Olyannyira, hogy most már évek kérdése csupán, hogy örökre eltűnjünk a történelem süllyesztőjében. Bukarest intézkedései nyomán ugyanis elveszítettük intézményeinket és vagyonunkat. Elrománosították városainkat, meghamisították történelmünket és meggyalázták kultúránkat. Másodrangú állampolgárrá fokoztak bennünket, és fondorlatos módon beolvadásra vagy szülőföldünk elhagyására kényszerítettek minket. Mindezek ellenére még vagyunk ugyan, de azt is látni kell, ha nem vetünk véget az ellenünk irányuló nyílt és burkolt intézkedéseknek, óhatatlanul végünk van. Annál is inkább, hogy amint mindannyian megtapasztalhattuk, az utóbbi években még jobban fokozódott a ránk nehezedő nyomás.
Éppen ezért hallatni kell a hangunkat, és minden rendelkezésünkre álló törvényes eszközzel a közösségi jogainkat semmibe vevő román hatalom tudomására hoznunk, hogy elég volt! Tovább egy tapodtat sem engedünk! És azért fogunk összegyűlni szombaton 14 órakor Csíkszereda főterén is, hogy ezt kinyilvánítsuk. Hogy Székelyföld régió és a székely zászló elismerését, az autonómiájáról szóló referendum kiírását, a magyar nyelv Székelyföldön történő hivatalossá tételét, egy új, demokratikus szellemű román alkotmány kidolgozását és a Gyulafehérvári Nyilatkozat pontjainak a betartását követeljük. Hogy mindezek által utódainknak a szülőföldön jövőt biztosítsunk. Ne feledjük azonban, hogy eredményesek csak akkor lehetünk, ha együtt és sokan vagyunk!
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Bolhacirkusz és szabadság (Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel)
„Szeretem ahogy lát, ahogy hall, ahogy beszél, ahogy láttat, ahogy hallgattat, ahogy beszéltet” – fogalmazott Kincses Margit zongoraművész Csíky Boldizsár 75. születésnapi köszöntőjében. A kortárs magyar zeneszerzés egyik legelismertebb személyiségével többek között arra kerestük a választ: mi viszi fel az embert a hegy tetejére?
– Szokott fütyörészni, dúdolgatni, ha magában van?
– Nem nagyon, viszont – és ezzel valószínűleg így van a zeneszerzők többsége – majdnem mindig hallok magamban valami zenét. Most, miközben beszélgetünk, éppen a Mozart hegedűre és brácsára írt Simfonia Concertantéjának második tételét. Ha egy képzett muzsikus ránéz egy kottára, azonnal felcsendül benne a zene. Szinte főbe kólintott, amikor egyszer a könyvtárban kezembe adták a Haydn Búcsúszimfóniájának kéziratát, és azt láttam, hogy a mester két vízszintesen elhelyezett kottapapíroldalon szinte fel sem vette a tollát például a brácsaszólam leírása közben. Ami azt jelenti, hogy közben hallotta a többi szólamot. Ez nekem magas, szinte demoralizáló volt. A belső hallás talán részben magyarázza, hogy nem dúdolok vagy fütyörészek, hiszen az a bennem szóló zenével együtt valami zavaros, elviselhetetlen polifóniát gerjesztene. Hacsak nem a saját ötleteimet próbálgatom…
– Milyen partitúra szólal meg önben legkönnyebben?
– Ez jelentős mértékben technikai probléma. Nem vagyok annyira virtuóz kottaolvasó, hogy mondjuk egy óriási zenekart felvonultató Richard Strauss-partitúrát azonnal halljak: azzal kínlódom, baktatok vele. Egy Mozart-szimfóniával vagy Bach-művel könnyebben boldogulok. Ismerek azonban kollégákat, akik harmincsoros partitúrákat olvasnak minden gond nélkül. Éveken át rendeztek például Budapesten egy igen rangos karmesterversenyt, én is zsűriztem ott. A remek ifjú karmesterek között szinte lehetetlen volt különbséget tenni, ezért aztán a legvégén már direkt hibákat írtunk a partitúrába, mondjuk olyan jellegűeket, hogy egy melódiarészletet nem az oboa játszott, hanem a fuvola, és lestük, észreveszik-e? Beismerem, gonosz dolgok voltak ezek, de egy osztrák karmester például mind a tizenkét hibát kiszúrta. A gyakorló karmesterek többnyire jobbak ezekben a dolgokban, mint a zeneszerzők, akik munka közben legfeljebb zongorakontrollt használhatnak.
– A könnyebben megszülető művei egyben a kedvencei is? Évtizedek múltán is éppúgy vállalja az alkotásait, vagy folyamatosan csiszolgatná őket?
– Minden a megszólalás, a visszaigazolás pillanatában dől el. Az ember ideális hangzatokat és hangszerszíneket hall, vet papírra, ám a felcsendülés pillanatában kiderülhet róla: bizony nem szól a legjobban. Ez alól csak a legnagyobbak kivételek, mi, az „alsóbb regiszter” sokszor kínlódunk vele. A műfaji besoroláson túl műveimet stiláris szempontból is elég pontosan lehet csoportosítani. Van egy határozottan népzenei ihletésű csoport, ahová nem csak vokális művek tartoznak – ami pedig logikus volna a magyar nyelv vonzó sajátosságaiból fakadóan. Egy másik csoport annak a huszadik századi, tizenkét fokú szeriális iskolának hatására született, amit az új bécsi iskola képviselői hagytak ránk, de bennem korántsem a rájuk jellemző doktriner formában él. Ezek a műveim sokkal érzelmesebbek és szűkszavúbbak, mint amit ez a zeneszerzési technika feltételezne, mivel mindig féltem tőle, hogy az előadó vagy a közönség egyszer csak arra gondol: ejnye, miért nincs már vége? Aztán vannak olyan műveim, amelyeket egyszerűbb hangvételben írtam, ezek többnyire egyházzenei darabok, kisebb kórusoknak szánva, ahol a technikai szint már-már meghatározza a stílust, hiszen miközben nem lehet túllépni egy bizonyos szintet, nem szabad leereszkedni a tömegdalok nívójára sem. És van a legutóbb születettek kategóriája. Több mint tizenöt éve – amikor a Magyar Rádió kórusa elénekelte egy Balassi-versre írt művemet – éreztem először, hogy na, ez olyan egyéni hang, ami csak én vagyok.
– Inspirálja vagy inkább bénítja az alkotásban, ha felkérésre, határidőre kell zenét írnia?
– A zenei lapzárta is olyan, hogy akkorra valamit meg kell csinálni. Miközben a végterméken nem szabad látszania, hogy bizonyos kényszerítő körülmények között született. A hasonló helyzetek, a fokozott összpontosítás más forrásokat is mozgósít, mint amihez az ember szokványos helyzetekben nyúl. Különleges politikai, társadalmi, családi, érzelmi viszonyok is inspirálóan képesek hatni. Írtam például ’89-ben dühömben, csak azért is egy divertimentót, ami, ugyebár, szórakoztató, könnyed műfaj. Akkoriban óriási nyomás alatt voltam, borotvaélen táncolt a további karrierem, a feszültség ezt hozta ki belőlem. Egy öreg, sokat tapasztalt református lelkész barátom mondta, amikor megszűnt a kommunista világ, hogy most arra kíváncsi, mi következik: bolhacirkusz vagy alkotói szabadság? A bolhaidomítás ugyanis úgy zajlik, hogy az üvegkalitkát egy üveglappal lefedik, hogy a bolhák ne tudjanak kiugrálni belőle. Aztán egy idő után már le is vehetik a lapot, mivel a bolhák időközben megszokják, hogy csak bizonyos magasságig ugorhatnak, másképp beverik a fejüket. És valóban, sok alkotó esetében a rendszerváltozás után a szimbolikus üveglap levétele hihetetlen bénaságokat okozott. – Van kedvenc „megrendelője”? A Maros Népi Együttesnek például sokáig rendszeres szerzője volt.
– Nem az egyetlen, de mindenképpen említenem kell a budapesti Angelica kórust, amelynek a karmestere azt mondta, írhatok nekik, amit akarok. Ettől egy szerző természetesen vérszemet kap, de valóban írhattam bármit, s az Angelica nemegyszer szebben adta elő, mint amilyennek eredetileg képzeltem. Azóta is nagy kedvvel és késztetéssel írok nekik. A visszaigazolás ténye természetesen lehet inspiráló, de hervasztó is. Néha viszont a megrendelőtől függetlenül úgy mélyedtem el a zenei anyagban, hogy gyakorlatilag megszűnt az alkotás megrendelésjellege.
– Általában érdekli az embereket egy-egy mű keletkezéstörténete. Csíky Boldizsár művei – például A Hegy, a Gulág vagy a csellóra írt mise – rendelkezik valami hasonlóval?
– Picit elcsúsztatottnak tartom azt a képet, amely úgy próbálja vonzóvá tenni egy művész pályáját vagy műveit, hogy az életrajzában nagy, a műveket előidéző megrázkódtatásokat keres.
Természetesen van ilyen – gondoljunk csak Verdi Requiemjére –, de nem ez a jellemző. Ha a fentiekre kérdezett, ezeknek éppen van ilyen hátterük. Apám a marosvásárhelyi vártemplom papja volt, ’53-ban halt meg, valószínűleg a stressz következtében, hiszen egy ideig úgy éltünk, hogy sose tudhattuk, hol és mikor áll meg az a bizonyos fekete autó. Ez a hangulat, fenyegetettség végigkísérte az életemet, de nem gondoltam rá, hogy ebből valaha is zenemű születik. Néhány évvel ezelőtt viszont találkoztam egy idős emberrel, aki elkezdte mesélni, hogy a Szovjetunióban az Usszuri folyó mentén lévő uránbányában dolgozott, meg hogy miként sikerült életben maradnia, aztán 11 ezer kilométeren át hazajutnia. Elkezdtem győzködni őt, írja le az emlékeit, de ez csak úgy sikerült, hogy „ráuszítottam” egy újságíró ismerősömet, Máthé Évát. Az ily módon megszületett könyv nyomán sűrűsödött bennem ez a történet zenei élménnyé, született meg a Gulág.
– Milyen hangszeren szólalt meg először ez a dráma?
– Természetesen nagyzenekaron. Írás közben jöttem rá, hogy fel kell oldanom a történetet, nem szabad abban a rettenetes sötét hangulatban hagynom a közönséget, és egy férfikórusra írt egyszerűbb dallammal, egy férfikaron megszólaló De profundisszal zártam, amely – lévén egy Dávid-zsoltár – mondhatni szakralizálta a darabot. A Hegy eredeténél viszont egészen közvetlen élmény áll: egy öreg vadőr hurcolt fel a Kelemen-havasok tetejére. Előzetesen meghallotta, hogy kétségbe vonom, képes-e egyáltalán hatvanévesen felmenni a hegyre. Mit mondjak, úgy meghordozott, hogy alig tudtam felcipelni magamat. A csúcsról szétnézve kezdtem el gondolkodni: mi viszi fel az embert a hegy tetejére? Miért ült bele Kolumbusz azokba a rozoga hajókba? Miért nyúlt bele Fermi a láncreakcióba? A magyarázat: a megismerés kényszere. Ez áll a darab természetleíró, deskriptív álcája mögött. A Hegy tételeinek címei – Körvonalak ködben, Mélységiszony, A csúcs vonzása, Nosztalgia – ezt próbálják érzékeltetni.
– És a csellóra írt mise?
– A Misa Instrumentalisnak nincs különösebb története. Korábban senki sem írt szólócsellóra misét. Engem a liturgikus szöveg hullámverése ragadott meg. A Credóhoz vagy a Dies iraehez, vagy akármelyik miserészhez óriási zenei háttér tapad a nagyszerű művek jóvoltából. Az irodalmat ismerő szerzőre nagy hatást gyakorol a szavak előélete. E gordonkadarab a liturgikus szöveg prozódiáját követi, a hangszer ez alapján szövi a gondolatot. Nagyon nehéz csellóra jó polifóniát írni, bár nagyon igyekeztem, nekem csak egy fugatóra futotta.
– A hatvanas években avantgárd zeneszerzőnek titulálták, mostanában meg konzervatív avantgárdnak. Segítene értelmezni ezt a folyamatot?
– Selmeczi Györgyöt, a kolozsvári operához Budapestről gyakran hazajáró karnagyot, kiváló zeneszerző barátomat idézném, aki nagyon érzékeny a stiláris dolgokra, műveli is az óriási repertoárt a kuplétól a legnehezebb zenekari művekig. Szerinte a hatvanas évek végére kialakult bennem egy Bartókból, dodekafóniából, népzenei háttérből összeállt összegző reflex. Megvolt ez itt nekünk Kelet-Közép-Európában, ebből kiindulva jött egy nagy elrugaszkodás, amely aztán mindenféle kísérletezések és kanyarok után gyakorlatilag ugyanoda tért vissza. Én nem tettem meg ezeket a kanyarokat, jártam a magam útját, s egyszer csak újra találkoztunk a nagyon radikálisokkal is, akik időközben valahol kitombolták magukat. Részemről nem volt ez tudatos, legerőteljesebben talán a gyakorlati zenével való folytonos kapcsolatom alakította így. A zeneakadémia elvégzése után ugyanis a marosvásárhelyi filharmónia művészeti titkárává neveztek ki. Bár ez a munkakör a bőgőhúrok beszerzését vagy a zenészek szállásgondjainak rendezését is jelentette, de állandó kapcsolatot is egy zenekarral. Élőben tapasztalhattam meg, mi az a stiláris határ, amit egy jó zenekar képes elviselni, közben pedig a hangszerek képességeit és korlátait is megismerhettem, és ennek zeneszerzőként ugyancsak nagy hasznát vettem.
Csíky Boldizsár
Zeneszerző, tanár, muzikológus, 1937. október 3-án született Marosvásárhelyen. A Bolyai Gimnázium, majd a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia végzettje. 1961 és 1990 között a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkára, majd 1997-ig igazgatója. Fontosabb művei: Concertatio nagyzenekarra, Erdélyi Rapszódia szimfonikus zenekarra, Gulag – symphonic memorial, Divertimento fúvósoktettre, Prelúdium, Fúga és Posztlúdium szimfonikus zenekarra, La quiete di Piazza Dante, szimfonikus kép, Missa Instrumentalis gordonkára, Passacaglia egy Bolyai-képletre, szólóhegedűre, Szillogizmus zongorára, Barcsai-kantáta kórusra és zenekarra, A Hegy – nagyzenekarra. Kitüntetések: a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia Bartók–Pásztory-díja (1986), A Román Akadémia George Enescu-díja (1980), a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díja (2002), a Magyar Berzsenyi Társaság Berzsenyi Dániel-díja (1999), Marosvásárhely díszpolgára (2003), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), a KÓTA (Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége) életműdíja (2015). Közéleti tevékenység: a Kemény Zsigmond Társaság elnöke, a Pro Európa Liga társelnöke, a dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és a Teleki Téka kuratóriumának tagja, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő (1990–1998). Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi Így írtok ti
A hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi magyar irodalmának látleletét nyújtja Zágoni Attila Kozmikus potyautas című kötete. Az 1989-ben fiatalon elhunyt író, újságíró életművéből készült válogatás nemrég látott napvilágot a kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában. A kötetben valamennyi fellelhető irodalmi paródia helyet kapott, azok is, amelyek különböző okokból kéziratban maradtak – így például a Tamás Gáspár Miklós- esszé margójára született humoros írás, amely a filozófus emigrációja miatt már nem jelenhetett meg. A paródiák között jól ismert nevekkel találkozhat az olvasó, de olyanokkal is, amelyek azóta már szinte teljesen feledésbe merültek, és amelyeket, akárcsak Karinthy Így írtok ti című könyve esetében, talán csak ezekből a rendkívül szellemes paródiákból ismerhet meg az olvasó. "Sosem csak egy-egy művet vett célba, mindenekelőtt magához az író egyéniségéhez igyekezett közel férkőzni. Többnyire sikerrel. Nem kifigurázni akart, netán elidegeníteni; ellenkezőleg: megszerettetni az olvasókkal irodalmunk félreérthetetlen hangú alkotóit. Ha igaz az, hogy a Zágoni-féle irodalmi torztükör egyben »álarcos bírálat« – merthogy nem a felszínt kapirgálta, az esetek többségében eljutott az alkotó világképének bírálatáig –, akkor a Jégbe hűtött szerencse, A sóderhivatal, a Sánta Pegazus parodistája alighanem a romániai magyar irodalom egyik legkövetkezetesebb kritikusa volt" – írta a szerzőről Cseke Péter.
A paródiák mellett több humoreszk is helyet kapott, elsősorban kéziratban maradt írások. A Molnár Dénes rajzaival illusztrált kötetet A sárga folyó című novella, valamint a Mikó Ervin felvetésére készült Száltó humortálé című, finom iróniával átitatott rövid önéletrajz zárja.
A Koinónia Kiadó könyvei, köztük a Kozmikus potyautas megrendelhető a www.konyvter.ro oldalon.
Rostás-Péter Emese
Népújság (Marosvásárhely)

A Spectrum hősszerelmese
Sokan csak a színház hősszerelmeseként emlegetik Kinda Szilárd színművészt, aki a kezdetektől a marosvásárhelyi Spectrum Színházat erősíti. A 26 éves színészt az elmúlt két évben a Boszorkány, A vihar, valamint A nők iskolája című előadásban is a lángoló ifjú szerető szerepében láthattuk, kicsit már unja is a ráragasztott bélyeget. Ráadásul Kinda Szilárd a hétköznapi életben nagyon más is. És nem csak azért, mert 26 évesen már egy kis, boldog családdal büszkélkedhet.
– Miért választja manapság egy fiatal a színészi pályát? Mi az, ami vonzó benne?
– Klisészövegnek tűnik, de én gyerekkorom óta vonzódom a színpadi művészetekhez. Öt és fél éves korom óta sporttáncoltam, úgy hogy színpadon voltam valamilyen szinten, de 12-13 éves koromban konkretizálódott bennem, hogy inkább a színművészeti pályát választanám, ha eljön az ideje. Persze konkrétabb lépést ez irányban a középiskola végéig nem tettem. Végül tizenkettedik osztály végén a mélyvízbe ugrottam, mondván, hogy ha valamit akarok, most kell megpróbálnom. Szerencsére elsőre összejött a felvételi a színire, pedig fel voltam készülve, hogy addig megyek, amíg bejutok. Hogy mi vonz? Még mindig nem tudom megmagyarázni. Úgy érzem, itt a helyem. Ha valamilyen munka nem is sikerül, akkor sem megy el a kedvem az egésztől, inkább azon gondolkodom, hogy mit csináltam rosszul, de sosem éreztem azt, hogy nem itt a helyem. Önmagamban érzem, hogy ezt szeretem csinálni, ezt kell nekem csinálni.
– Ebben, gondolom, az is megerősített, hogy amint végeztél az egyetemen, állást is kaptál. Sok végzett színész nem mondhatja el ezt magáról.
– Igen, tizenegyen végeztünk, és hat-heten kaptunk ajánlatot. Én három ajánlatfélét is kaptam. Volt szó Temesvárról is, bár az végül is nem konkretizálódott, meg hívtak Nyíregyházára is. Török Violával együtt dolgoztunk Mikházán a Boszorkányban, s abból lett a Spectrum-szerződés.
– Ennek ellenére egyenes út vezetett a Spectrumhoz? Egy percig sem volt kérdés, hogy inkább, mondjuk, Nyíregyházára menj?
– Ennek van egy személyes része is, a Boszorkány című előadás kapcsán megismertem a feleségemet, aki a Bekecsnél néptáncos, s ez nyilván befolyásolta a döntésemet, hogy itthon maradjak. Meg is van az eredménye: nemrég volt a lagzink, és mára van egy 9 hónapos fiunk, Dániel, akit a próbafolyamatok alatt kevesebbet látok, de igyekszem annál intenzívebben ott lenni, amikor otthon vagyok.
– És most, hogy már eltelt egy kis idő, hogy érzed, mennyivel másabb egy magántársulatnál dolgozni, mint egy állami kőszínháznál? Előny vagy hátrány? Érdekesebb, izgalmasabb?
– Az én szempontomból nem sokkal másabb. Ugyanúgy próbál működni, mint egy kőszínház. Nem szerződésesekre, hanem alapemberekre épít, egy alaptársulatra. Nekem van egy fix szerződésem, van egy kialakulóban lévő társulat, előadásokat állítunk fel. Nagyságrendileg más, mert kisebbek vagyunk.
– Úgy vagy egy kicsit elkönyvelve, hogy te vagy a Spectrum hősszerelmese. Hogy állsz te ehhez?
– Az az igazság, hogy nincs nagyon más, aki eljátssza ezt a szerepkört. Kicsi a társulat, és amikor el kell osztani a szerepeket, nagyjából én illek bele ebbe a kategóriába. Nem örülök neki, de mit tehetnék? Egy színésznek nyilván az a vágya, hogy minél gazdagabb spektrumú karaktereket játsszon. Az elmúlt két évben azonban három előadásban is én vittem ezt a szerepet. Keresi is az ember, hogy mitől lesz a szerep más, hogyan lesz ez más, lehet-e egyáltalán más. És ez nem feltétlenül előnyös, mert minél szélsőségesebb karaktereket kap az ember, annál többet tud kihozni magából.
– A hősszerelmest kijátszottad. Milyen szerepekre vágynál inkább?
– Nincs konkrét szerepálmom. Minél színesebbekre. Amikor kapok egy szövegkönyvet, azt figyelem, hogy mennyire különbözik az előző szerepeimtől, és mennyire más, mint az én személyiségem. Annyi mindent eljátszhatnék még. Ha mondjuk 15-20 év múlva eljátszottam x számú szerepet, akkor majd gondolkodhatok azon, hogy mit nem vittem még színpadra.
– Nagyon különböző vagy a színpadon és az életben?
– A hétköznapi életben nehezen nyílok meg. Mindig úgy voltam vele, hogy erre a színpad való, a hétköznapi életben én Kinda Szilárd vagyok. Persze a színpadon is önmagamból építkezem, de abszolút nem szeretek középpontban lenni. Sőt, zavar. Inkább a háttérbe vonulok, nem próbálom felhívni magamra a figyelmet. Nagyjából a színpadon élem ki az exhibicionizmusomat, bár az nekem nincs is, azt hiszem, még a szakmában sem. Nem ezért vagyok színész.
– Hanem?
– Az elsődleges ok, ami miatt ezt a pályát választottam, hogy az emberekkel, a nézőkkel elfelejtessem a mindennapok problémáit, és jó kedvvel, jó érzéssel, lelki nyugalommal távozzanak az előadásról. Mindig úgy éreztem, hogy a színház a nézőben el tud indítani olyan folyamatokat, ami egyfajta megtisztuláshoz is vezethet, legyen az a nevetés, a felismerés vagy bármi más által. Nem rólam szól, hanem arról, hogy mit látnak ők. Ha úgy érzem, hogy az, amit csinálok, a nézőben nem indít el semmit, akkor fölösleges. Néző nélkül nincs színház.
– Ez azt jelenti, hogy másképp játszol egy fél háznak, mint egy telt háznak?
– Nem. De persze zavarja az embert, ha kevesen vannak. A színésznek nyilván százszázalékosan kell teljesítenie akár két nézőnek is, de nem ugyanolyan energiák keringenek, ezt nem lehet tagadni. Más, ha tíz nézőnek játszik az ember, más, ha száznak vagy háromszáznak. Ezek olyan dolgok, amelyeket nem tudunk megfogni, de léteznek. Ha nincs telt ház, akkor már a néző is úgy ül be, hogy vajon miért üres a hely mellette? Vajon nem jó az előadás, vagy miért? Nem annyira felszabadult. Nem ugyanúgy nevet egy fél ház, mint egy telt ház. Elég, ha abból a telt házból húsz személy elkezd nevetni, a következő tíz felszabadul, s mindjárt az egész ház nevet. Ha van húsz személy itt-ott, felkacag az ember, körülnéz, s hogy nem kacagott senki, visszafogja magát. Attól még lehet, hogy tetszik neki az előadás, de nem ugyanúgy viszonyul hozzá. És ez persze hatást gyakorol a színészre is. Mert a színész hozhatja tudása, tehetsége száz százalékát, de csakis akkor tud úgymond "csillogni", ha érzi a nézők közti energiát és kapcsolatot. Akkor tud még önmagánál is többet nyújtani. Én nekik játszom, nem magamért. (A Spectrum Színház sajtóosztálya)
Népújság (Marosvásárhely)

Új rovattal bővült az udvarhelyi lap
Fiatal tollak színvilága
Csupa dallam, zeneiség az idei harmadik Erdélyi Toll. A székely-udvarhelyi irodalmi és művelődési folyóirat irodalomtörténetnek szentelt első oldalain régi magyar zsoltárok ölelnek körül (Pomogáts Béla: Magyar zsoltárhagyomány), majd áprilys könnyedség, játékosság ragad magával, miközben az összetéveszthetetlen költői világot mélységeiben is bejáró tanulmányt olvassuk (Bertha Zoltán: Az ember dallama. Áprily Lajosról). Az évfordulós megemlékezésben ezúttal Reményik Sándor alakja idéződik fel (Málnási Ferenc: A költő – "a lelkek építésze" és szintén Málnásitól: Anyanyelvünket óvnunk, őriznünk kell! Emlékezés a 125 éve született költőre, az Ige című versére), végül pedig maga a költő is megszólal, újra halljuk a lírai parancsolatot. "…Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,/ Ki borát issza: Élet borát issza…"
A sajtótörténeti rovatban folytatódik Brauch Magdának a Székely Útkereső évtizedét nyomon követő tanulmánya. Ezúttal a 90-es években szerkesztett lap fogadtatását, hazai és külföldi sajtóvisszhangját, felkért szerzőinek viszonyulását, az egyes írásokra érkezett visszajelzéseket ismerheti meg, illetve a Székely Útkereső és az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó szimbiózisát is megértheti az olvasó. A végkövetkeztetés pedig: "A Székely Útkereső tíz éve tehát folytonos küzdelemben telt el, de fenn tudott maradni a meglehetősen mostoha hazai magyar sajtóviszonyok közepette is. Tíz év utáni megszűnése nem kudarc, mivel közvetlenül és folytatólagosan átadja helyét a Székely Útkereső Kiadványok című ismeretterjesztő sorozatnak és a vele párhuzamosan fejlődött és belőle alakult sikeres könyvkiadónak, az Erdélyi Gondolatnak".
A Toll-forgató a Székely Útkereső Antológiából is újra ízelítőt kaphat. Verssel Reményik Sándor (Az álorcás magyar. Bethlen Gábor halálának háromszázadik évfordulójára Makkai Sándornak), Dsida Jenő (Psalmus Hungaricus – részlet), Beke Sándor (Tüntető magnóliák avagy Ima Erdélyországért), Tóth István (Senkiföldjén), Lendvay Éva (Álombeli séta apámmal), Szemlér Ferenc (Szerelem) ajándékozza meg, prózában Kölcsey (Parainesis – részlet), Kozma Mária (Párbe-szédek – részlet) szól hozzá, rövidebb tanulmányt Balázs Gézától (A mai folklórműfajok gyűjtéséről), ismertetőt Németh Júliától (Ötéves az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó), publicisztikai írást Jakobovits Miklóstól (A múzeumokról) talál. Az Anyanyelvünk épségéért rovatban Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című tanulmányát követhetjük tovább, az életművek bemutatásának szentelt oldalakon Kozma László Juhász Gyula költői világát körvonalazó írása folytatódik.
Tizennégy költő múzsája bűvöl, közben öt prózai alkotás, többnyire korábbi Tollakból ismert irodalmi művek soron következő részletei kínálnak pihenőt a szépirodalmi rovatban. Képzőművészet és költészet rokonságáról ezúttal is Kedei Zoltán írásai biztosítanak, a hit üzeneteit pedig Sebestyén Péter prózában (Az Úr városa? I.), Csatáné Bartha Irénke és Péterffy Gyöngyi versben tolmácsolja.
Természetesen legkisebb olvasóiról, hallgatóiról sem feledkezik meg az Erdélyi Toll. A gyermekeknek szóló rovatban Csire Gabriella meseregénye, a Mókus Pali vándorúton folytatódik, ugyanitt P. Buzogány Árpádtól és Márton Károlytól verseket találunk, Beke Sándor pedig tovább építi az Ábécéiskolát.
Talán nem véletlen, hogy az Erdélyi Toll újdonságát az utolsó oldalakon találjuk, úgy, ahogy az igazi meglepetést is az ajándékozás végére szokás hagyni. A tematikáiban és alkotói csapatában is sokszínű lap új rovattal bővült, a tizenéves szárnybontogatóknak teret adó Fiatal tollakkal. Első szerzői Márton Tímea és Szakács Betty, mindketten mesei világukba kalauzolják a gyermek és felnőtt olvasót. Gratulálunk nekik és várjuk a folytatást.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Hat nő egy térben
A csíkszeredai Grafirka Egyesület hat képzőművészének nyílt közös kiállítása pénteken délután a Megyeháza Galériájában. A tárlatot Túros Eszter művészettörténész méltatta.
A Grafirka Egyesület 2006-os megalakulása óta a kultúra megismertetését, megszerettetését és terjesztését tűzte ki feladatául. Tehetségkutató és tehetséggondozó tevékenységeinek nagyobb részét a gyermekek számára szervezett programok képezik, de a fiatalok alkotókedvének megnyilvánulásaira is gondot fordítanak. A kreativitásra ösztönző versenyek, kiállítások és alkotótáborok szervezésében a többnyire képzőművészekből álló pedagógusok vesznek részt. Ezúttal hat képzőművész – Bakó Klára, Csillag Imola, Keresztes Györgyi, Mezey Ildikó, Szentes Ágnes és Váncsa Mónika – mutatkozott meg munkáikon keresztül.
„Puha tájakat látunk, meseszerű látomásokat, egymásból kibomló, egymástól idegen, a három dimenziós képek terében összebékülő anyagokkal, íveket, gömbölyded formákat, naplókra emlékeztető intimitással elénk tárt képi fragmentumokat, kipárnázva” – méltatta az alkotások sokszínűségét Túros Eszter művészettörténész. A megnyitón közreműködött gitárjátékával Krizbai Imre. A kiállítás december 15-éig látogatható.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Ortodox tornacsarnok
Mint az köztudott, Románia mindig is legendás volt arról, milyen elővigyázatosan bánik a közpénzekkel, illetve arról, hogy az adólejekből megvalósított beruházások rendszerint az ésszerűség és a csakis az állampolgárok javát elsődlegesnek tekintő kormányzati hozzáállás mintapéldái.
Itt van mindjárt a lírai nevű, festői, Kolozs megyei község, Ördöngösfüzes, ahol a bukaresti kormány programja keretében tornacsarnok épült. Az illetékesek pedig meg is találták a létesítmény számára a legmegfelelőbb rendeltetést. De nem ám olyan, a fantázia teljes hiányát jelző rendeltetést, mint például az, hogy a község iskolájának diákjai számára ott tartsák meg a testnevelésórát, vagy hogy kiadják kézilabda-, kosárlabda- vagy teremfocimeccsekre. Erre bárki képes lett volna.
Ördöngösfüzesen azonban akkora a kreativitás, hogy olyan célra használják a tornacsarnokot, amire minden bizonnyal sehol máshol a világon: a falu ortodox pópája itt tárolja a gabonáját. A lépés praktikuma egyértelmű: ha beengedik a csarnokba a sportolni vágyókat, azok összevissza rohangálnak, koptatják a parkettet, esetleg még egy ablakot is kitörnek – ezek pótlása pedig pénzbe kerül.
A község önkormányzatának magyarázata szerint azért nem használják a kormány által felépített tornacsarnokot, mert nincs pénzük a fűtésére, ugyanis túlságosan drágállják a gázt. Ezek után kézenfekvő, hogy a közpénzből épült létesítményt az egyház gondjaira bízták, amely – mint láthatjuk – legjobb tudása szerint hasznosítja azt. Nem is szabadna itt megállni, elvégre az ortodox egyház már több ízben is bizonyította, milyen jól sáfárkodik a neki juttatott közpénzekkel, illetve kormányzati adományokkal.
Ezért az iskolát is neki kellene adni – bizonyára sokkal jobban ki tudná használni, mondjuk istállóként, elvégre milyen ócska dolog már, hogy egy ilyen jó kis épületet arra pazarolnak, hogy írásra, olvasásra, meg mindenféle obskúrus, modern tudományra oktatják benne a gyerekeket. Sőt minden középületet átadhatnának az ortodoxoknak – a bukaresti parlament szörnyű szocreál monstrumát is mennyire megnemesítené, ha a politikai adok-kapok helyett fényes tekintetű ortodox pópák liturgiákat tartanának az üléstermekben. Vagy esetleg a nem kellőképpen biztonságos bankok helyett ott tárolnák az egyház vállalkozásaiból befolyó pénzeket.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A politika belülről: Kelemen Hunorral a Colectivtől Párizsig
Hogyan zajlik egy egyeztetés Băsescuval, illetve Johannisszal? Megszabadulunk-e a székelyföldi prefektusoktól, és mi köze ennek Csekéhez? Biztonság vagy szabadság?
Két, az ország és Európa sorsát meghatározó tragédia következményeiről beszélgetett Kelemen Hunorral Balázsi-Pál Előd A politika belülről című műsor friss kiadásában. A politika miértjeire és hogyanjaira válaszokat kereső műsor hétfőn, november 30-án 21.35-től nézhető meg az Erdély TV-n, kedden, december 1-jén délután hallgatható meg az Erdély FM-en, kivonata pedig alább olvasható a Transindexen.
Szükségszerű volt-e Ponta lemondása?
Kelemen Hunor szerint a Colectiv tragédiáját követően az embereket a szolidaritás, a felháborodottság és a politikai osztályból való kiábrándultság vitte utcára először, majd megjelentek és megpróbáltak hangadóvá válni a huszonöt éve a politikából élő civil társadalmi szervezetek, illetve ultrák és más csoportok is megpróbáltak rákapaszkodni a tüntetésekre.
„Azt tudjuk, hogy Victor Ponta már készült, várta, hogy abbahagyja a kormányzást, és ez egy olyan pillanat volt, amikor emelt fővel tudott kilépni a kormányzásból, illetve az egész kormány lemondásával vállalta azt a felelősséget, amelyet normális körülmények között nem biztos, hogy a miniszterelnöknek kellene vállalnia.” Az RMDSZ elnöke szerint a társadalomban felgyűlt feszültségből ki lehetett volna engedni, ha például az 5. kerület polgármestere lemondott volna a tragédia másnapján, a belügyminiszter pedig lemondhatott volna két héttel korábban, a kordonját felvezető motoros halála miatt.
Hogyan lehet meghallani az utca hangját?
„A tüntetésekre nem megyek ki ilyen esetben. Nem ott, és nem akkor kell meghallani az utca hangját. Én emberek közt járok nap mint nap. Olyan csoda, üzenet nem fogalmazódik meg, amit én az elmúlt esztendőkben ne hallottam volna azoktól az emberektől, akikkel én nap mint nap szóba állok. Ezért én egy percig sem gondolom úgy, hogy ne hallanám az utca hangját, vagy elszakadtam volna a társadalomtól” – mondta Kelemen annak kapcsán, hogy az államfő az irodájában akarta hallani az utca hangját. Hozzátette: értékelte Johannis gesztusát, hogy ki is ment a tüntetők közé.
Hogyan zajlottak a tárgyalások Băsescuval, és hogyan zajlanak Johannisszal?
Klaus Johannis tisztségbe kerülése óta az államfői egyeztetések intézményes kerete és formai része is teljesen megváltozott – mondta el az RMDSZ elnöke. „Băsescunak az volt a stílusa, hogy egymástól jó messze lévő fotelek voltak, a terem egyik szélén ült ő, a másik oldalon ültek a meghívottak, és közöttük hatalmas távolság volt. Nem egy emberi kapcsolat volt, ez nem volt lehetséges a távolság miatt, és ez nagyon intézményessé, formálissá tette a találkozást. A hangulat viszont nagyon oldott volt, mert olyan volt Băsescu: néha viccelt, néha nem viccelt, ha feldühödött, akkor sokkal inkább hangot adott az érzelmeinek.
Klaus Johannis ezen úgy változtatott, hogy egy asztal körül ülünk, karnyújtásnyira egymástól, egymással szemben, egymás arcát, szemét látjuk, viszont az egyeztetés hangulata sokkal németesebb, és nincs mellébeszélés. Abban, ami a zárt ajtók mögött zajlik, nincsen semmi titok: elmondja mindenki a véleményét, esetleg felteszünk kérdéseket egymásnak, ha úgy érezzük, kérdeznünk kell, és választ várunk. Ezek a találkozók rövidek, 30-35 percesek.
Az én tapasztalatom az, hogy Johannis keveset beszél, de egészen pontosan tudja, hogy mit akar. Amikor valamiről azt mondja, hogy ezt ő így szeretné, ő így döntött, akkor onnan nincsen se balra, se jobbra, se hátra, sem más irányba semmiféle lehetőség elmozdulni: ő azon végig fog menni. Ezt mindig az utolsó precben mondja ki, soha nem ezzel indít, de azt látni kell, hogy ha ő valamit eldöntött, akkor már nem hajlandó változtatni a döntésén” – mesélte Kelemen.
A kormányalakításról
„Dacian Cioloș az az erdélyi típusú ember, aki nem locsog sokat. Elmondja, mit gondol, meghallgatja a partnerét, illetve ha van közöttünk vita, akkor azt normális hangnemben meg lehet vele beszélni. Rendkívül fontos emberi kvalitásnak tartom ebben a pozícióban, hogy nemcsak meghallgat, hanem a véleményedre is kíváncsi, és elmondja az ő véleményét is.”
„Volt a miniszterelnöknek egy olyan szándéka, hogy a régi kormányból két embert továbbvigyen, az egyikkel – Bogdan Aurescu volt külügyminiszterrel – kapcsolatosan mi nagyon súlyos és határozott kifogásokat emeltünk, a másik személlyel kapcsolatosan a liberálisok emeltek kifogást, így aztán mindkettőről lemondott – az egyikről miattunk, a másikról a liberálisok miatt.”
Miért kezdett a sajtó arról beszélni, hogy Cseke Attila miniszter lesz?
„Amikor én élesen elmondtam a véleményem a volt külügyminiszterről, a következő pillanatban beindult egy nagyon erőteljes RMDSZ-ellenes hangulatkeltés az Antena 3-on és a Realitatea TV-n. A szándék az volt, hogy olyan RMDSZ-ellenes hangulatot keltsen, hogy nehogy már magyar legyen a kormányban. Soha fel nem merült, hogy ebbe a kormányba Cseke Attila bemehetne, nem is kérték tőlünk, nem is javasoltuk. Cseke Attilának épp azon a hétvégén volt az esküvője, tehát neki volt fontosabb dolga is. Egyértelműen azoknak volt érdeke egy magyarellenes hangulat keltése, akik nem akarják soha, hogy magyar ember legyen a kormányban, illetve az én Aurescuval kapcsolatos véleményem után a hozzá szorosan kötődő csoportból érkezett a támadás.”
Megszabadulunk-e a székelyföldi prefektusoktól?
„A prefektusokkal kapcsolatosan ne legyenek illúzióink. A prefektus a kormányt képviseli, többnyire a volt belügyminisztertől vagy a hadügyminiszertől kapták az utasítást, nem a saját fejük szerint jártak el. A prefektusokat előbb-utóbb le fogják váltani, csak egy ilyen szakértői kormánynak ehhez több időre van szüksége, mint a politikai pártoknak. A kormányt megyei szinten képviselő első embert nem fogja megtartani egy kormány, ha nem akar vele dolgozni, és ezt el kell fogadni.”
Európa szeptember 11-e lesz-e Párizs?
„Az biztos, hogy Európa nem lesz olyan Párizs után, mint előtte volt. El kell indítani a vitát olyan fontos kérdésekről, amelyekre nincs sok idő, de választ kell adni. Egyenként az EU egyik tagállama sem tud választ adni ezekre a kérdésekre. Teljes mértékben egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a külső határokat meg kell védeni, és nem kell beengedni, csak azokat, akiknek a külső határon túl az élete veszélyeztetve van. Azt gondolom, ha egy európai uniós konstrukcióban egy politika entitásnak nem sikerül a külső határait megvédenie, akkor előbb-utóbb szétesik. Csak akkor tudjuk ezt a kérdést helyesen kezelni, ha elfogadjuk, hogy több Európai Unióra van szükség, és nem kevesebbre: erősebb integrációra van szükség, határvédelemben, külpolitikában, védelmi politikában, biztonságpolitikában, a szuverenitásból a tagállamok fel kell adjanak.”
„Fölmerül a kérdés: biztonság vagy szabadság – melyik a fontosabb? Azt gondolom, lesznek olyan intézkedések, kezdeményezések, amelyek akár úgy is értelmezhetőek, hogy az emberi jogokat, a szabadságjogokat bizonyos értelemben korlátozzák, és el kell döntenie Európának, hogy ehhez hogy viszonyul. Bizonyos mértékű korlátozás elfogadható egy ideig; biztonság nélkül nincs szabadság sem: ha meghaltál, nem lehetsz szabad.”
Transindex.ro

Kérdéses provokáció előzte meg a sepsiszentgyörgyi ünnepséget
Sepsiszentgyörgyön idén a szokásosnál többen vonultak fel a Románia nemzeti ünnepén. A háromszéki megyeszékhelyen kedden 12 órakor a csendőrlaktanyától a város főutcáján át a Mihai Viteazul térre való felvonulással kezdődött meg a december 1-i ünnepség.
A hivatalos ünnepi rendezvényhez ismét csatlakozott a nemrégiben párttá alakult Noua Dreapta – Új Jobboldal nevű szélsőséges nacionalista szervezet, amely mintegy 50 fiatalt toborzott az „egyesülés menetének” nevezett demonstrációhoz. A többnyire más megyékből érkezett társaság - vélhetően a hatóságok felszólítására - ezúttal nem kiabált magyarellenes jelszavakat, hanem a Székelyföld meglétét tagadó rigmusokra szorítkozott, miszerint „Kovászna és Hargita román föld!, „A román nyelv az egyeduralkodó!”.
A Mihai Viteazul térre érve kifeszítették a „Magyar szeparatizmus ellen” és a „Románia nemzetállam, egységes és oszthatatlan” feliratú bannert és egy óriási román nemzeti zászlót. Ezután kezdődött el a hivatalos ünnepség, amelynek során a helyi hatóságok és intézményvezetők koszorúkat helyeztek el a Mihai Viteazul szobornál. A sepsiszentgyörgyi ünnepséget nagyszámú rendfenntartó felügyelte, semmilyen incidenst nem történt a hatóságok tájékoztatása szerint.
Antal Árpád: lépjenek fel szigorúan a szélsőségekkel szemben
Az elmúlt napokban Antal Árpád polgármester arra szólította fel a rendfenntartókat, hogy szigorúan lépjenek fel azokkal szemben, akik veszélyeztetik az interetnikus és társadalmi békét. Rámutatott, hogy a helyi románsággal szembeni tiszteltből engedélyezték a felvonulást, azzal a feltétellel, hogy azonnal megszakítják a rendezvényt, ha rendbontás történik.
Ehhez csatlakozva a Kovászna megyei prefektúra is kiadott egy közleményt, amely szerint megtesznek minden lépést, hogy december 1-i rendezvényeknek ünnepi hangulata legyen, ezért szigorúan büntetnek minden nacionalista, szélsőséges cselekedetet.
A kormányhivatal közleménye is arra mutat rá, hogy a hatósági szigorra azért volt szükség, mert az elmúlt években, Románia nemzeti ünnepén Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is rendszeresek voltak nacionalista, szélsőséges incidensek.
A sepsiszentgyörgyi zászló titokzatos eltűnése
Sepsiszentgyörgyön egyébként a román nemzeti ünnepet megelőzően, hétfőn történt egy zászlós incidens. Mint arról beszámoltunk, hétfőn hajnalra a sepsiszentgyörgyi Állomás negyedi ismeretlen katona szobra mellől eltűnt a román nemzeti lobogó, és Ioan Popa megyei rendőrparancsnok állítása szerint helyébe egy székely zászlót vontak fel.
A rendőrparancsnok szerint a zászlós incidens hétfőn reggel 6.30 és 7 óra között történhetett az őrségváltáskor, ezért nem látták az elkövetőket. A rendőrség azonban a nyomozás biztonságára hivatkozva nem kíván részleteket közölni az ügy kapcsán.
A román zászló eltűnését egyébként Ioachim Grigorescu tartalékos ezredes jelentette a hatóságoknak, aki szerint Sebastian Cucu prefektus sietett a helyszínre egy új lobogóval.
Érdeklődésünkre egy rendőrségi szakértő rámutatott, hogy még nem került nyilvánosságra olyan fotó, amely a rendőrparancsnok állítását bizonyítaná, és szemtanúk se szólaltak meg annak ellenére, hogy a zászló egy olyan helyről tűnt el, amelyet toronytömbházak vesznek körbe és több ezer személy lakik a környéken. A rendőrségi szakértő szerint hosszas procedúra egy zászló bevonása és egy új lobogó kitűzése.
Antal Árpád polgármester szerint egyértelmű provokáció történt, kérdés az, hogy melyik oldalról, ezért felszólította a hatóságokat, hogy mihamarabb azonosítsák és vonják felelősségre az elkövetőket. A sepsiszentgyörgyi polgármester ugyanakkor elítéli a zászlós incidenst.
Az ügyben határozottan fogalmaz a sepsiszentgyörgyi Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke, helyi tanácstag Mădălin Guruianu, aki közleményében rámutat: az eset egy tömbházakkal körülvett, rendkívül forgalmas útkereszteződésben történt, ezért nehezen elképzelhető, hogy valaki zavartalanul leemeli a román nemzeti lobogót és székely zászlót tűz a helyébe.
Guruianu provokációnak minősíti az esetet, és felszólítja a nyomozó hatóságokat, hogy mihamarabb állítsák elő és vonják felelősségre az elkövetőeket, ellenkező esetben, véleménye szerint meneszteni kellene a rendőrség és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) helyi vezetőit.
Kovács Zsolt
maszol.ro

Románia, ahol nem értik az idők szavát
„A román mezőgazdaságban nehéz talpon maradni, mert az élelmiszerforgalmazás zömét bonyolító multinacionális üzletláncok nagy tételekben hozzák be külföldről az olcsó árut” – beszélgetés Neményi József Nándor agrárközgazdásszal, a Versenytanács egykori tagjával.
– Van annak üzenete, hogy a volt ügyvezető kormányfő, Sorin Cîmpeanu, illetve az új miniszterelnök, Dacian Cioloş mezőgazdasági szakemberek?
– Sok évtizedes tapasztalat mondatja velem, hogy a leggyengébb agrárszakember is többet ér, mint sok értelmiségi szakma képviselője. Ez még akkor is igaz, ha sokan nem értenek velem egyet. A román és a romániai magyar politikában sok politikusnak semmiféle szakmája nincs, semmihez nem ért, mégis úgy gondolja, hogy a politika az ő felségterülete. Hogy két kiváló agronómus váltja egymást a román kormány élén, ez egyféle normalitást jelez: eljött az ideje a szakértőknek, akik szakmájukban már letettek valamit az asztalra.
– Pedig ma sok babér nem terem a mezőgazdasági szakembereknek...
– A frissen végzett mezőgazdászok valóban nehezen tudnak elhelyezkedni Romániában. Rendszertől függetlenül mezőgazdasági szakemberre azonban mindig szükség volt, és ha azt akarjuk, hogy a termőföldeknek ne csak a fele legyen megdolgozva, akkor szaktudásukra szükség lesz. Agronómus nagyapám évtizedekig volt gazdatiszt Hadréven: kora tavasztól késő őszig éves szerződéssel szegődött el farmvezetőnek, és a teljesítménye alapján mindig megújították azt. Ilyen felelősségvállalásra lenne szükség, hogy az önellátás zsákutcájában vergődő román mezőgazdaság piacra is termeljen.
– A rendszerváltás után is a Kolozs megyei mezőgazdasági üzemek hitelezésével foglalkozott, mígnem rendre mind felszámolódtak. Hogyan került ebbe az állapotába a mezőgazdaság?
– Összesen 27 évet dolgoztam a kolozsvári agrárbankban, ebből a rendszerváltás után mintegy ötöt. Átéltem a mezőgazdaság leépülésének a legsúlyosabb időszakát. A földtulajdonosok nemcsak a gyereket öntötték ki a fürdővízzel, hanem a kádat is kidobták. Nem értették a szövetkezés előnyeit, nem bíztak egymásban. 1990 első hónapjaiban a megyei mezőgazdasági szakbizottság alelnökeként több faluban is megpróbáltam elmagyarázni, hogy hagyják meg a szövetkezeteket. Volt, ahonnan menekülnöm kellett, nehogy megverjenek. Az emberek önhatalmúlag széthordták a termelőszövetkezetek vagyonát, a közprédát senki nem akadályozta meg. Sem a gazdák, sem a hatóságok nem értették, hogy igazságtalanságot nem lehet megoldani egy másik igazságtalansággal.
– De azokat a mezőgazdasági nagyüzemeket sem lehetett megmenteni, amelyeket nem hordtak szét. Ha ezek eredményesen működnek, az emberek nem jöttek volna rá, hogy érdemes nagyobb területen gazdálkodni?
– Az eredendő bűn az, hogy Romániában nem volt előkészítve a gazdasági rendszerváltás. A gazdák azt hitték, hogy pár hektáros területeken képesek kifizetődően termelni. Amikor láttuk, hogy a termelőszövetkezetek menthetetlenek, az állami mezőgazdasági vállalatokat próbáltuk támogatni. De ez a törekvés is vakvágányra futott. Amikor 1996-ban a Versenytanácsnál dolgoztam, az állami nagyüzemek számára még mindig bukaresti minisztériumok határozták meg a mezőgazdasági termények árát. Ion Iliescu nem akart árfelszabadítást az élelmiszerpiacon, a nagyüzemek pedig nem lehettek a maguk urai.
– Az elmúlt 25 évben hiányzott az átgondolt agrárhitelezés. Mi ennek az oka?
– A mezőgazdaság jó profitrátája évi 5-6 százalék. A kilencvenes évek száz százalék fölötti kamatszintjét mezőgazdasági termelők nem tudták megfizetni. A Văcăroiu-kormány bevezetett ugyan kedvezményes agrárhitelt, az agrárbank azonban a csődbe ment nagyüzemektől nem tudta behajtani a tartozásokat. A működő agrárhitelezéshez agrárbiztosítás és közraktározás is kell. A piaccentrikus mezőgazdaság sok induló tőkét igényel.
Az elmúlt évekig a kedvezőtlen gazdasági körülmények nem tették lehetővé magánkézben levő nagyobb farmok létrejöttét, az uniós csatlakozás után pedig az EU-n belüli hatalmas túltermelés lett a román mezőgazdaság kerékkötője, amit az orosz embargó súlyosbít. Ma ugyanaz a helyzet Romániában, mint a harmincas évekbeli gazdasági válság után Amerikában: csak a legjobb minőségű földeket érdemes megdolgozni, ott, ahol a búza hektárhozama legalább 5-6 ezer és a kukoricáé 8-9 ezer kg. A román mezőgazdaságban nehéz talpon maradni, mert az élelmiszerforgalmazás zömét bonyolító multinacionális üzletláncok nagy tételekben hozzák be külföldről az olcsó árut.
– Tizenhat évig dolgozott a Versenytanácsban, Bukarestben. Ennek a hivatalnak szabták feladatként a piacgazdaság alapvető szabályainak lefektetését és ellenőrzését. Miért alakult ez ennyire nehézkesen?
– Amikor 17 hónap parlamenti képviselői mandátum után bekerültem a 10 tagú Versenytanácsba, szakmailag kiváló csapat fogadott. Kollégáim többsége bukaresti egyetemeken tanított, de volt közöttünk az energetikai kérdések szakértőjeként a Közel-Keletről hazahívott kőolajszakember is. Hiába dolgoztam 27 évet banki hitelezésben, mert nem juthattam ki külföldre, nem volt rálátásom a nagyvilág gazdaságára.
Ezt a hátrányt sok munkával kellett behoznom. Az, hogy Romániában megkésve indult a piacgazdaság, nem egy-két hivatal hozzáállásán múlott. Amikor bő egyéves munkánkat követően a norvég–francia kombináció alapján kidolgozott versenytörvényt 1996 májusában megszavazta a parlament, kiderült, hogy nem lehet alkalmazni.
– Miért?
– A piacgazdasághoz a legalapvetőbb feltétel, a verseny hiányzott. És a további járulékos törvények, valamint a mintegy 25 állami szabályozó hatóság az energetika, a turizmus, a távközlés és számos más területen. A versenytörvénynek a piacgazdaságot szabályozó működéséhez még évekre volt szükség, miközben néhány multinacionális nagycég – elsősorban a mobilszolgáltatók – a szabályozatlan piaci körülményeket kihasználva, degeszre keresték magukat. Beengedték a piacra a multinacionális nagycégeket, de a működésüket felügyelő állami szabályozást csak 5-6 év múlva léptették életbe. A kilencvenes években két dolog ütközött egymással: a piac- és a tervgazdálkodás.
– Mikortól lehetett csomagban alkalmazni az új piacszabályozó törvényeket?
– A versenytörvény makrogazdasági törvény, amely a piaci viselkedésmódot szabályozza, ami viszont nem működhet csődtörvény nélkül: aki nem bírja a versenyt, annak le kell lépnie a piacról. A legtöbbet kormányzó Szociáldemokrata Párt félt a csődtörvény bevezetésétől. Úgy gondolták, jobban megéri életképtelen vállalatokat fenntartani, mint a csődeljárás okozta szociális robbanást kezelni. A csődtörvény csak a kétezres évek derekára lett működőképes.
– Ez együtt járt a szocialista nagyipar még megmaradt nagyvállalatainak a felszámolásával. Törvényszerű volt ennek az iparnak a leradírozása a térképről?
– Az igazi bajok a rendszerváltás utáni években gyökereznek. A hatalmon lévő politikai elit nem mérte fel a privatizáció előtti román ipar pontos látleletét. Petre Roman miniszterelnök azt mondta, a román ipar egy ócskavashalmaz. Ez nyilván így nem volt igaz, mert bizonyos részeit jó stratégiával meg lehetett volna menteni. Az viszont nem vitás, hogy a román ipart túlzott energiafogyasztó technológiákra építették, a modernizációhoz pedig hiányzott a hazai erőforrás, illetve ennek szerepét alábecsülték. A multinacionális cégek egyoldalú színrelépésével az volt a legnagyobb baj, hogy az általuk diktált modernizációból és technikai haladásból a román gazdaság és a román fogyasztó alig részesült.
– A nagyprivatizáció tehát kényszermegoldás volt?
– A román nagyprivatizációban igazából nagyon kevés a sikertörténet. Most hirtelen a Dacia gyárra gondolok, de erről is azt kell tudni, hogy a Renault aprópénzért vásárolta meg, miközben a román állam a francia céget hosszú évekig hatalmas állami támogatáshoz juttatta. Ugyanez a forgatókönyv ismétlődött számos állami nagyvállalat esetében.
A kommunista hőskorban mintegy negyvenezer embert foglalkoztató galaci Sidex kombinátot az indiai angol befektető – bevallása szerint – olcsóbban vette meg, mint amennyiért lányának villát vásárolt London egyik külvárosában. Igaz, a Sidex hatalmas adósságállományát is átvállalta. Az új tulajdonos a vasércet és a szenet Oroszországból importálta vámmentesen, de sok egyéb állami kedvezményt is kapott. Ha végignézzük a nagyprivatizációs tranzakciókat, gyakorlatilag mindenhol ugyanaz történt: minimális vételár és évekig tartó hatalmas állami támogatás volt a magánosítás ára.
– Említette a kilencvenes évek nehéz gazdasági helyzetét: ahhoz képest ma nagy az árubőség. Ha az embernek egy jobb munkahelye van, akár élhető ország is lehet Románia. Ma már működik a piacgazdaság?
– Azt hiszem, Bukarestben mérhető le leginkább a fejlődés mértéke. Óriási a felhozatal: normális minőségű árut lehet vásárolni normális áron. De nem ez az egyedüli arca Romániának. Van egy bukaresti, kolozsvári és temesvári Románia, és van egy vaslui-i és botoşani-i is, ahol a nyomor és a mélyszegénység jellemző. Az ország többi részei a két véglet között mozognak. Miközben hivatalosan 7-8 százalékos a munkanélküliség, legalább hárommillió ember dolgozik külföldön. A viszonylagos gazdasági fellendülést hozó multinacionális nagycégek azonban csak addig maradnak a román piacon, amíg éves profitjuk legalább ötven százalék. A mezőgazdaság jó része ma sem termel piacra, csak önellátásra.
Kulcskérdés, hogy az új kormány mit kezd ezzel. Habár az Európai Unió nem támogatja, a román agrárágazat fennmaradásához okosan kigondolt protekcionizmusra van szükség. Romániát összességében a befejezetlen múlt traumája kísérti. Az 1990-ben történt négy-öt bányászjárás hosszú időre megpecsételte az ország jövőjét, amivel napjainkban megint lehetne mit kezdeni, ha nem egy olyan fiatal nemzedék lenne a munkaerőpiacon, amelyet az elmúlt 25 évben jórészt azok a tanárok neveltek, akik maguk sem értették az idők szavát.
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)

Lelki falbontogatás
A román politikai elit a kommunista rabiga megtörésére emlékeztető december 22-e helyett december 1-jét választotta állami és nemzeti ünnepnek. Az ő szempontjukból ez érthető, csellel, szószegéssel, szövetségeseik hátba támadásával a pár évtizede létező Románia kapott egy kulcsrakész országot, mely fejlettebb és gazdagabb volt, mint a hegyen túli tartományok együttvéve.
E dátum számunkra, nemzetben gondolkodó erdélyi magyarok számára gyásznap lesz mindig, még akkor is, ha büszkeséggel emlékezhetünk az ugyanezen napon megalakult Székely Hadosztályra, mely a magyar történelem egyik leghősiesebb vállalkozása volt. Gyásznap, mely gondolkodásra, sorsunk feletti töprengésre késztet.
1920. június 4. óta a Kárpát-medencei magyarság szétszaggatottsága olyan tény, mellyel kezdeni kell valamit, amihez minden politikai erőnek így vagy úgy viszonyulni kell. A viszonyulás pedig besorol. A magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség nem azért nemzetellenes, mert propagandisztikus okokból e jelzőt akasztotta volna rá a „horthysta, revizionista, nacionalista” jobboldal, hanem azért, mert minden olyan kulcshelyzetben, amikor a nemzet sorsáról volt szó (lásd alapszerződés, státustörvény alkalmazása, népszavazás a magyar állampolgárság kiterjesztéséről, Benes-dekrétumok ügye, migráns-kérdés) az összmagyar érdek ellen lépett fel.
Mindazonáltal általánosítva, durván és érzéketlenül ritkán támadtak nekünk, vélhetően visszatartotta őket a bumerángeffektustól való félelem. Pár szöveg azért született, mely valamilyen általánosított negatív képet vetített ránk, legutóbb a HVG oldalain olvashattunk olyan írást, konkrétan a vasárnapi boltbezárás kapcsán kiírandó esetleges népszavazás ügyében, mely még a liberális Kelemen Attila Ármint is kiakasztotta, olyannyira, hogy korrekt szövegben tette helyre a megszaladt tollú HVG-s firkászt.
A sajnálatos helyzet az, hogy az elmúlt évszázad sokak lelkében falakat húzott magyar és magyar közé. A teljes nemzetben, összmagyarságban, Kárpát-medencében gondolkodók dolga az, hogy ezeket a falakat ki-ki lehetősége szerint bontogassa. És éppúgy elítéljük a negatív érzéseit alig palástoló, alaptalanul általánosító HVG-s fröcsögőt, mint ennek szimmetrikusát, a „táposozást”, a „magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki”-mentalitást. A kettő egyformán hozzájárulhat ahhoz, hogy a Trianon a lelkek szintjén is kiteljesedjék.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A „merényletkísérlet” a román sajtó tükrében
Többnyire tárgyilagos vagy ironikus hangnemben számolt be a hazai sajtó arról az ügyészségi bejelentésről, amely szerint egy kézdivásárhelyi férfi házi készítésű bombát akart felrobbantani a román nemzeti ünnepen, de olyanok is akadtak, akiknek kapóra jött az ügy, hogy magyarellenességüknek ismét hangot adhassanak.
Az Adevărulban Alina Mungiu-Pippidi a Miért nagyobb probléma a szélhámosság, mint a terrorizmus a románoknál című cikkében ironikus hangvételben írja, hogy miközben Párizs, Róma, Szentpétervár és Isztambul köztereit páncélosok őrzik, a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) egy petárdázó magyarra csap le a „nemzetközi terrorizmus jól ismert központjában”, Kovászna megyében. A szerző úgy vélekedett, hogy „bosszantó ez a ködösítés minden december elsején és március 15-én”, mert szerinte már huszonöt éve bombasztikus címekkel gerjesztik a botrányt a nagy magyar veszélyről. „Csak nehogy egyszer tényleg jöjjön a farkas” – jegyzi meg. A Digi 24 hírtelevízió műsorában Cristian Tudor Popescu közismert publicista megjegyezte, mosolyra késztette, hogy a gyanúsítottat már akkor figyelték, amikor megfordult a fejében a merénylet gondolata, mert a gonosztevők minden lépését előre látó „éber hatóságokról” szóló történet az 1989 előtti Securitate-filmekre emlékezteti, amelyekben a kémeknek nem volt semmi esélyük. Ettől függetlenül a publicista szerint azt sem lehet kizárni, hogy valós fenyegetésről van szó. Az Evenimentul zileiben a Nekünk is vannak terroristáink című vezércikkében Dan Andronic egy sor kérdést fogalmazott meg, amelyek szerinte az összeesküvés-elméletekhez szokott emberekben óhatatlanul felmerülnek. Miért pont december elseje előestéjén kellett lecsapni a gyanúsítottra, ha már augusztus óta figyelték, kit akart a feltételezett magyar terrorista megsebesíteni a magyarok lakta Kézdivásárhelyen, és vajon nem teszik-e őt a magyar szeparatisták hősévé azáltal, hogy bíróság elé hurcolják? A cikkíró szerint sokan az RHSZ és a terrorelhárítás önfényező reklámfogásának tartják a székelyföldi rajtaütést, ugyanakkor leszögezi: a hatóságok nem engedhetik meg maguknak, hogy ne vegyék komolyan a „petárdás” fenyegetést. Egy blogbejegyzésben Moise Guran népszerű televíziós személyiség arról ír, hogy az RHSZ akciója a közvéleménynek szólt, mert a nagy sajtónyilvánosság nem segíti azt, hogy leleplezzék az „irredenta terroristának lefestett, az embereket pukkantókkal ijesztgető bolond” esetleges kapcsolatainak felderítését. A szerző attól tart, hogy ezzel a korrupció elleni harcról akarják valamilyen más irányba elterelni a figyelmet, pedig szerinte az ország biztonsága szempontjából továbbra is az a legfontosabb, hogy vezetőit ne lehessen megvásárolni. A covasnamedia.ro honlapon Dumitru Manolăchescu A magyarok agresszivitása és a HarKov-i terrorizmus című cikkében azt állítja, a magyarok természetükből adódóan sokkal agresszívebbek, mint a románok, és ezt az agresszivitást gyakorlatilag bármilyen körülmény előhívhatja belőlük. A merényletügyhöz és a lecserélt román zászló ügyéhez hasonló agresszív gesztusok egy „frusztrált etnikum” sajátjai, mely igazságtalannak érzi a történelmet, a többségiek zászlóját, himnuszát, nyelvét és hagyományait. Cikkében felidézi a Mihai Viteazul-szobor felrobbantásának harminc évvel ezelőtti kísérletét is, amikor egy gyermek életét vesztette az időben észre nem vett robbanóeszköz miatt. Azt állítja, a magyar radikalizmus már a kommunizmus idején is létezett, ma is dolgozik, és a felelőtlen magyar politikai osztály tartja fenn és támogatja. Végül az iszlamista terrorizmussal is összefüggésbe hozza az ügyet, rámutatva, hogy a magyar fanatikusok Romániában a magyar kormány támogatásával ugyanazt megtehetik, mint a franciaországi, angliai, spanyolországi vagy amerikai iszlamisták.
Ugyancsak az Evenimentul zileiben Malin Bot a szélsőséges székelyföldi, romániai és moldovai csoportosulások orosz kapcsolatairól ír, felvetve, hogy a mesterségesen fenntartott gazdasági erőforráshiány és a nacionalista indulatok gerjesztése szorosan összefügg egymással. Hargita és Kovászna megyéből azért is hiányoznak a nagybefektetők, mert a szélsőséges nézeteket valló politikusok hemzsegnek a környéken, és az ilyesmi instabilitást jelent – véli. két blogbejegyzést is szentelt a témának Lucian Mîndruţă, a december 1-jeiben – amikor a közlemények kész tényként tálalták a merényletkísérletet – nyílt levélben fordult azokhoz a magyarokhoz, akik nem akarnak bombát robbantani. „Kérdezem és remélem, megértitek, egy robbantás Erdély szívében nem Romániát robbantja föl, hanem a mi életünket és a tiéteket, mindannyiunkét.” December 2-án már ironikusan fogalmaz, megállapítja, a mi terroristáink nem állnak a helyzet magaslatán, ezért szükséges néhány változtatás a terrorizmusoktatásban: túl sokat foglalkoznak a petárdákkal és csillagszórókkal, a tömegpusztító fegyverek órákról pedig a diákok meglógnak, s ahelyett airsoftra mennek. „Ha az ügy kapcsán csupán annyi igaz, hogy néhány frájer arról beszélgetett, hogy fel akarnak robbantani minket (ismerek jó pár románt, aki ezt naponta háromszor mondja el a bukaresti forgalomban), ha nincsen bizonyíték, azaz egy összeszerelt bomba a hozzá való detonátorral, akkor problémás az ügy, mind a kommunikáció, mind a hitelesség szempontjából” – írja.
A RFI Romania Frunda Györgyöt szólaltatja meg, aki szerint a legrosszabb esetben is csupán arról lehet szó, hogy a fiatalembernek szándékában állt bombát robbantani, nem pedig arról, hogy elkészítette azt, és megpróbálta felrobbantani, ezért ez a felduzzasztott ügy rosszat tesz a román–magyar viszonynak, az RMDSZ és a többi párt viszonyának, és a Románia és Magyarország közti viszonynak is. Égetően fontos minél hamarabb eljárni az ügyben, a közvélemény számára pedig a bizonyítékokat világosan be kell mutatni – szögezte le Frunda.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román lapok: A SRI és a DIICOT reklámfogása
A román sajtó többnyire tárgyilagos hangnemben számolt be az esetről, egyes kommentárok azonban megkérdőjelezik a merényletkísérlet komolyságát.
Az Adevărulban Alina Mungiu-Pippidi a Miért nagyobb probléma a szélhámosság, mint a terrorizmus a románoknál című cikkében ironikus hangvételben ír arról, hogy miközben Párizs, Róma, Szentpétervár és Isztambul köztereit páncélosok őrzik, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) egy petárdázó magyarra csap le a „nemzetközi terrorizmus jól ismert központjában”, Kovászna megyében. A szerző úgy vélekedett, hogy „bosszantó ez a román ködösítés minden december elsején és március 15-én”, mert szerinte már huszonöt éve bombasztikus címekkel gerjesztik a botrányt a nagymagyar veszélyről. „Csak nehogy egyszer tényleg jöjjön a farkas” – jegyezte meg.
Szabadság (Kolozsvár)

Román elemzők is kételkednek a székely merényletkísérletben
A román sajtó többnyire tárgyilagos hangnemben számolt be szerdán arról az ügyészségi bejelentésről, amely szerint egy kézdivásárhelyi magyar férfi házi készítésű bombát akart felrobbantani a román nemzeti ünnepen. Egyes kommentárok megkérdőjelezik a merényletkísérlet komolyságát.
Az Adevărul napilap internetes oldalán Alina Mungiu-Pippidi a Miért nagyobb probléma a szélhámosság, mint a terrorizmus a románoknál című cikkében ironikus hangvételben ír arról, hogy miközben Párizs, Róma, Szentpétervár és Isztambul köztereit páncélosok őrzik, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) egy petárdázó magyarra csap le a „nemzetközi terrorizmus jól ismert központjában", Kovászna megyében.
Az MTI által idézett szerző úgy vélekedett, hogy „bosszantó ez a román ködösítés minden december elsején és március 15-én", mert szerinte már huszonöt éve bombasztikus címekkel gerjesztik a botrányt a nagymagyar veszélyről. „Csak nehogy egyszer tényleg jöjjön a farkas" – jegyezte meg.
A Digi 24 hírtelevízió műsorában Cristian Tudor Popescu közismert publicista megjegyezte, mosolyra késztette, hogy a gyanúsítottat már akkor figyelték, amikor megfordult a fejében a merénylet gondolata, hiszen a gonosztevők minden lépését előre látó „éber hatóságokról" szóló történet az 1989 előtti Szekuritáte-filmekre emlékezteti, amelyekben a kémeknek nem volt semmi esélyük. Ettől függetlenül a publicista szerint azt sem lehet kizárni, hogy valós fenyegetésről van szó.
Az Evenimentul Zilei napilap Nekünk is vannak terroristáink című vezércikkében Dan Andronic egy sor kérdést fogalmazott meg, amelyek szerinte az összeesküvéselméletekhez szokott emberekben óhatatlanul felmerülnek. Miért pont december elseje előestéjén kellett lecsapni a gyanúsítottra, ha már augusztus óta figyelték, kit akart a feltételezett magyar terrorista megsebesíteni a magyarok lakta Kézdivásárhelyen, és vajon nem teszik-e őt a magyar szeparatisták hősévé azáltal, hogy bíróság elé hurcolják?
A cikkíró szerint sokan az SRI és a terrorelhárítás önfényező reklámfogásának hiszik a székelyföldi rajtaütést, ugyanakkor leszögezi: a hatóságok nem engedhetik meg maguknak, hogy ne vegyék komolyan a „petárdás" fenyegetést. „Ha egy 400 petárdával durrogtató merénylőt nem vagytok képesek elfogni, mit fogtok kezdeni egy olyannal, aki kalasnyikovval akar lövöldözni?" – vágná a sajtó az SRI-vezetők fejéhez Andronic szerint, ha az állítólagos merénylőnek sikerült volna valóra váltania tervét.
Moise Guran népszerű televíziós személyiség, a Digi24 műsorvezetője egy blogbejegyzésben arról ír, hogy az SRI akciója a közvéleménynek szólt, mert egyébként a nagy sajtónyilvánosság nem segíti azt, hogy felderítsék az „irredenta terroristának lefestett, az embereket pukkantókkal ijesztgető bolond" esetleges kapcsolatainak felderítését. A szerző attól tart, hogy ezzel a korrupció elleni harcról akarják valami más irányba elterelni a figyelmet, pedig szerinte az ország biztonsága szempontjából továbbra is az a legfontosabb, hogy vezetőit ne lehessen megvásárolni.
Krónika (Kolozsvár)

Rommagyar terrorizmus
Kétlem, hogy az idegileg elég viharvertnek tűnő hatvannégy vármegyés kettős állampolgár bombát akart volna robbantani Kézdivásárhelyen a román nemzeti ünnep alkalmából. Elsősorban nem hiszem el, hogy volt igazi bombája. Ahogy a Mikszáth-anekdotában is ezer oka van annak, hogy nem harangoznak, de a legfőbb az, hogy nincs harang – és akkor már a többi okot nem is kellene sorolni. Ez esetben fontos a többi ok is.
Másodsorban azért kétlem, mert bármennyire buggyant, egyetlen terrorista sem az övéit akarja felrobbantani: miért tett volna kárt a fészbukon rejtőző, titokzatosságát ott őrző B. I. A. a túlnyomóan magyar, békés lakosság körében? (Romániában Székelyudvarhely után Kézdivásárhelyen a legnagyobb a magyarok aránya az összlakosságon belül.) Harmadsorban a biztonsági szolgálat maga jelentette be, hogy hónapok óta megfigyelés alatt tartja a bamba „fenevadat”... És hagyták érlelődni a bűnös szándékot? Hát ez így működik? (Így működ a működ?) Meg hogyan jöttek rá, hogy pont aznap akart robbantani? Be volt állítva, ketyegett nekije a digitális hórája, mint a filmekben? Eszembe villan a rettenetes fegyver és bűnjel, amit 1990-ben a bányászinvázió talált a parasztpárt székházában: egy iszonyatos fénymásoló képében. Lehet, hogy most a szolgálatok egy játékszeren ütöttek rajta. Vízipisztoly, szexbomba... Ilyen terrorista – ilyen szolgálatok. Bőgjünk vagy röhögjünk? Az sem semmi, hogy egy arab (Omar Hajszám) után most már nekünk, magyaroknak/székelyeknek is van egy házi, hordozható terroristánk.Veszélyesen élünk, na.
De a fő kérdés nem ez. Hanem, miként a gyönyörszerzés esetében is: az időzítés. Miért pont a nemzeti ünnepen ütnek rajta az élesen követett sakktáblás vármegyén? Ugyanez a „miért pont most?” érvényes a nemzeti zászló „titokzatos eltűnésére” Sepsiszentgyörgyön. Véleményem szerint a provokáció ott sem egyéb bűnbakgyártó diverziónál. Persze annál inkább a végére kell járni.
Természetesen lehet, hogy a hatvannégy vármegyés csakugyan forgatott valamilyen „akciót” fejében, sőt az is előfordulhat, hogy törvényt sértett. De a korrupcióellenes vagy terrorelhárításos lerohanásokra emlékeztető ünnepi erődemonstráció időzítésének üzenete más. 1. Éberek vagyunk, harci készenlétben vagyunk, mindenen rajta vagyunk, „nimic nu ne scapă”. 2. Nem vagyunk szívbajosak politikai ügyet csinálni bármiből, amiből csak lehet. Veszélyes manipulációval a magyarok ellen tüzelni a románokat. (A hibás általánosítás megbízhatóan működik: a migránsok is ugye mind terroristák, miért ne lehetnének azok a magyarok is? – noha a mi tüntetéseink módját, hevességét össze sem lehet hasonlítani például a fővárosi megmozdulásokéval.) Megbélyegezni a román köztudatban a magyarokat. Végül és legfőképpen ellehetetleníteni a helyi önkormányzatot, általában a romániai magyar politikai képviseletet. Ahhoz, hogy ezt belássuk, nem is kell a kommentariátus pszichopata részének szennyét, elég a hangadó médiumok hisztériáját látni.
Két megjegyzés ide kívánkozik. 1. Nyilvánvalóan elítélendő minden – a magyarság nevében fellépő – revizionista, paramilitáris, szélsőséges szervezet és szervezkedés, mint ahogy a felelős magyar politikusok, „itt és ott”, a nagy füttykoncert kíséretében, nem is győzik határozottan elítélni. Erről elég ennyi. 2. Nem lehet elhallgatni a normális román hangokat, reagálásokat sem. Van, nem is kevés. Az egyik ilyen hangvételű érdekes poszt, amely egyébként nem tűnik „magyarbarátnak”, azt kérdezi felháborodva a BIA-ügy kapcsán, amelyet a SRI és a DIICOT „olcsó manipulációjának” nevez: „Mégis, mennyire tekintenek ezek hülyének minket?” A jelek szerint viszont ez a „hülyének tekintés” eléggé megalapozott, gondoljunk az olyanszerű hozzászólásokra, hogy „ezt a bevándorló nomád bandát (értsd: a magyar honfoglalókat) a sok terroristával a románoknak annak idején nem kellett volna beengedniük”, vagy az egyik román honatya idióta tételére, miszerint a fővárosi klubtűz a magyarok műve volt, céljaként Erdély elcsatolásával... Mint valami Viagrát, ezrek várják áhítozva, hogy bevegyék. Ahogy a világon milliók időtlen idők óta beveszik a kútmérgezéseket, BIA-torbágyokat és hasonlókat. Hogy bevegyék az ilyen madárijesztőket is, mint ez a „rommagyar terrorista”, önnön tudatos hiszékenységükön kívül nem illusztrálva egyebet, mint azt, hogy a tömeg mind könnyebben manipulálható.
A nyugtalanító kérdés azonban marad: cui prodest a nacionalista indulatok felkorbácsolása? És akkor azt kell mondanunk: 2015 december elsején tulajdonképpen az történt, ami egy ideje térségünkben mondhatni járványszerűen végbemegy. Aminek elsősorban mindig a – mindenféle – kisebbségek isszák meg a levét. A nemzetállami gyűlöletkeltés, megosztás és intolerancia tobzódása. A „biztonság” parancsának prioritása a szabadság rovására, a „készenlét hisztériája”. (Emlékezzünk vissza 1990 véres marosvásárhelyi márciusára! Vagy mélázzunk el azon, hogy milyen képzeteket kelt napjainkban a nemzeti ünnepek militarista körítése...)
Tudatosítani kell tehát, amíg nem késő: a ráció válsága, a reprimitivizáció, az általános fogalomzavar és a populizmus dagályának – de egyszersmind az új európaiság vajúdásának – körülményei közepette a nemzetállami modell veszélyes! Valamikor Magyarországnak, a magyar kormányzatnak Romániával szemben, teljesen jogosan, az volt a fő kifogása, hogy nemzetállami alapon elnyomja a magyarokat, intoleráns a mássággal, a kisebbségekkel szemben... Most ebben a nemzetállami irányban masíroz beteges lendülettel, konfrontatíve megosztva társadalmát, fittyet hányva – egybek mellett – a szolidáris nemzet eszméjének. Még egyszer: mindezeknek elsősorban mi, kettős túszságban vergődő romániai magyarok isszuk meg a levét!
Védekeznünk az ilyen és hasonló törekvések ellen csakis összefogással, demokratikus választói akaratnyilvánítással sikerülhet, vezető politikusainknak pedig – mint a mostani forró helyzetben ismételten tették – alapelveink következetes hangoztatásával: „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség mindig a parlamentáris demokrácia eszközrendszerét, a politikai párbeszédet tartotta és tartja az egyetlen törvényes és járható útnak.”
A hatóságok pedig tegyék a dolgukat. Törvényesen, igazságosan – áttetszőséggel ahogyan Románia technokrata miniszterelnöke is mondta.
Ui. A téma komolyságára való tekintettel kérem a hozzászólókat, ne essünk magunk is a gyűlölet és az irracionalizmus csapdájába, mellőzzük a szélsőséges és harsány véleményeket, válaszokat, megnyilvánulásokat.
Ágoston Hugó
maszol.ro

Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A könyvnek idő kell, hogy megismerjék
Mi kerül a karácsonyfa alá? Tematikus összeállításunkban erdélyi kiadókat, terjesztőket kérdeztünk arról, hogyan látják, a mai gyerekeknek milyen típusú könyvre van szükségük ahhoz, hogy lapozgassanak, olvasgassanak? Mit ajánlanak a kiadók: melyek azok a kiadványok, amelyek elvarázsolhatnak kicsiket-nagyokat, amelyet az év könyve díjával jutalmaznának.
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó igazgatója
– A Gutenberg Kiadó néhány könyve, mint például a Ragyog a mindenség igazi bestsellerré vált a gyerekirodalmat lapozgatók körében. Milyen a jó gyerekkönyv, mi kerüljön a fa alá vagy a Mikulás tarisznyájába?
– A Gutenberg Kiadó, Nyomda és Könyvkereskedés e tekintetben szerencsésnek tudja magát, mert indulása pillanatától identitása sarkalatos részének tekintette, s máig egyik legfontosabb, illetve mindenképp legkedvesebb tevékenységének tekinti a minőségi gyermekkönyvek létrehozását és eljuttatását az olvasókhoz. Sokat lehetne – és kellene – beszélni az olvasóvá válás konzekvens lépéseiről, arról, hogy a könyv az óvodás, iskolás, tapasztaló, játszó gyermek számára nem elvont fogalom, hanem szinte minden nap kezébe, vizuális terébe kerülő tárgy, s ennek bizony felelőssége van vagy kellene legyen. A kérdésnél maradva: a jó gyermekkönyv az, amely kódolja a sokszori, örömmel való lapozás feltételeit. Ettől nyilván még nem minden népszerű könyv jó vagy alkalmas a gyermekszoba polcára – a mesék, versek, illusztrációk egymásra gyakorolt vonzásában új, izgalmas világok nyílnak, s egyáltalán nem mindegy, hogy a könyvvel ismerkedők milyen térben barangolnak. Fontos, hogy a most belépők némi eligazítással, értékeket jelző cövekek mentén kezdjék meg kalandozásukat, mert ez a nyitja annak is, hogy felnőttként hogyan viszonyulnak majd a könyvhöz és nem csak. Ha a Gutenberg Kiadó ajánlatából adhatunk ízelítőt, említjük a legkisebbeknek szóló, Kányádi Sándor, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, László Noémi gyermekverseiből készült lapozókat, kiemelt helyen a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát, amely huszonnégy kortárs szerző verseit és tizennégy illusztrátor rajzait gyűjti füzérbe, CD-melléklettel, a Kaláka együttes zenésítette meg a kötetbeli verseket, vagy valamelyik könyvet a Gutenberg „házi sorozatából”, amelyben utóbb Csihán királyúrfi címmel székely, Mért nem tudnak a fák járni? címmel cigány mesék jelentek meg, vagy ott van Cseh Katalin Baba néni és Márk című verseskönyve…
– Hadd kérdezzek rá a cigány népmesékre, hiszen alapvetően egy szóbeliségben élő és hagyományozódó kultúrának a mesekincséből kínál a kötet ízelítőt. Mit használtak forrásként?
– Mint említettem, egyfajta „házi” mesekönyvsorozat fut a Gutenberg Kiadónál, amelyből a legújabb erdélyi cigány meséket ad közre, az egy évvel korábbi székely meséket, az azelőtti könyvek Mátyás-meséket… S bár illőbb révbe terelt tervekről beszélni, várhatóan erdélyi szász mesék, csángó mesék, örmény és zsidó mesék követik az eddig megjelenteket. A hét mese Herrmann Antal és Wlislocki Henrik, Benedek Elek, Kovács Ágnes, Nagy Olga időben a 20. század elejétől annak végéig húzódó gyűjtéseiből való. Kimondottan olyan meséket választottunk, amelyek értelmezhetők, leképezhetők a célközönség, az 5–12 évesek számára, ugyanakkor érdekesek is, mert furcsák, másak a „megszokotthoz” képest: furfangos szervezőelemek mentén alakulnak, a felfokozott cselekményt részesítve előnyben, elfeledik a hagyományos mesebonyolítás szabályait, a főhős sem egyértelműen birtokol pozitív erkölcsi tulajdonságokat… Ezekhez teremtenek Kürti Andrea grafikusművész színektől és karakterektől káprázó, részleteiben rendkívül figyelmes, továbbgondolásra ösztönző illusztrációi gyönyörű sajátos világot.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron talán a kiadóknak van a legnagyobb rálátásuk arra, hogy megállapítsák, csappant-e az érdeklődés a könyvek iránt. Milyen tapasztalatokkal tért haza, mennyire kelendőek az erdélyi és mennyire a Magyarországon kiadott könyvek?
– A marosvásárhelyi könyvvásár a magyar nyelvterület harmadik legnagyobb könyves rendezvénye, de ami ennél fontosabb, igazán élő, érvényes tartalmat felmutatni képes találkozóhely a kiadók számára, és szenzációs porond a könyv és az olvasók találkozására. A Gutenberg-standnál idén ugyanolyan mértékű érdeklődést láttunk, mint tavaly – vagyis nyitástól zárásig volt alkalmunk könyvet ajánlani, kérdezni, válaszolni, elbeszélgetni az olvasókkal. És ez a kapcsolat számunkra fontos, mérhető hozadékkal jár, még úgy is, hogy a marosvásárhelyi, csíkszeredai és székelyudvarhelyi Gutenberg Könyvesboltok révén mindennapi, visszajelzésekre alapuló kapcsolatban vagyunk a könyvbarátokkal. A magyarországi és erdélyi kiadók között nincs semmilyen verseny. A könyvvásári standunkon például a legnagyobb magyarországi kiadók könyvújdonságait, több ezer címet is képviseltünk, megmutattunk. Ha mégis érvényesíteni akarnánk valamiféle versenyt, csak olyan jöhetne szóba, amelynek nyertese az olvasó. A magyarországi–erdélyi kérdést már egy ideje helyre tette a könyvpiac: a Gutenberg Kiadó könyvei például a kivitelezés minőségében ugyanazt a szintet képviselik, mint akármelyik vezető budapesti vagy európai kiadó könyvei, a Gutenberg Nyomdát olyan szintre fejlesztettük, hogy ne okozzunk hátrányt a tartalomnak. Az ötlet, a tartalom a lényeg, a szerzők és illusztrátorok munkájának egymásra hangolása, játék a formákkal, technikákkal. Ez ad motivációt, a kihívás, hogy tartalmas és gyönyörű legyen a könyv.
Rostás-Péter Emese, a Koinónia Kiadó felelős szerkesztője
– Mit ajánl a Koinónia Kiadó a Mikulás puttonyába, netán a karácsonyfa alá idei kínálatában?
– A gyermek korától, egyéniségétől, családja helyzetétől függően nagyon változó lehet az, amit igényes gyermekkönyvnek nevezhetünk. Ha a gyerek már jól olvas és szeret is olvasni, éppúgy elolvas egy számára érdekes könyvet antikvár kiszerelésben, megsárgult lapokkal, mint új kiadásban bestseller-címkével és aranyozott betűkkel. A kisebbeknél viszont a külcsín meghatározó, hiszen a képeket legalább annyira fontosnak találják, mint a szöveget – ennél a korosztálynál pedig nagy a verseny, a magyar gyerekkönyvpiacon hihetetlenül sok, de Erdélyben is egyre több szép és értékes gyerekkönyv lát évente napvilágot. Ami a Koinóniát illeti, igyekszünk olyan könyveket megjelentetni, amelyek mind a szöveg, mind az illusztrációk tekintetében igényesek.
Az idén három új gyerekkönyvünk jelent meg, mindhárom elsősorban már olvasni tudó gyerekeknek, kisiskolásoknak szól: Balázs Imre József Álomfarsang című verseskötete, Gergely Edó Monyónyár című meseregénye, valamint Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című könyve. Mindhárom alig két hete került ki a nyomdából, nagyon kíváncsiak vagyunk a fogadtatásukra. A korábbi gyerekkönyveink közül a Barni-sorozat (Zágoni Balázs) kötetei és Hervay Gizella Kobak könyve a legnépszerűbbek, de sok olvasóra talált például a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor című könyve vagy Gergely Edó első meséskönyve, a Monyómesék is. Van, mikor egy könyvnek idő kell ahhoz, hogy megismerjék, megszeressék: például A kékbolygó története című izlandi meseregény (Andri Snaer Magnason műve, László Noémi fordításában) 2011-ben jelent meg nálunk, és az idén kezdték igazán felfedezni.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron a Koffer Könyvesboltként is jelen levő Koinónia milyen tapasztalatokkal távozott?
– A marosvásárhelyi könyvvásár valóban a legjobb alkalom arra, hogy az erdélyi kiadók az olvasóikkal, illetve a szakmabeliekkel találkozhassanak. Több mint két évtizedes múltjával ez a rendezvény Vásárhely egyik legfontosabb kulturális eseménye lett, a helyiek magukénak érzik, és máshonnan, Kolozsvárról, Székelyföldről is érkeznek látogatói. A legtöbben persze vásárhelyiek, akiknek ez a három – idén négy – nap az év legnagyobb könyvbeszerzési akcióját jelenti. Az időpont is megfelelő erre, hiszen az ünnepek előtt néhány héttel rendezik meg, ezért azt hiszem, hogy Vásárhelyen több könyv kerül a csizmákba vagy a karácsonyfa alá, mint másutt. Idén ugyanolyan lelkesedéssel vásároltak a látogatók, mint korábban, ezen a könyvvásáron nem érződött, amit tudunk amúgy, hogy a könyv teret veszített. Nekünk továbbra is a gyerekkönyvkínálatunk a legszélesebb, de úgy gondolom, hogy nemcsak ezért vásároltak tőlünk ezekből a legtöbbet: a gyerekkönyvek azok, amelyeket még sehol nem szorítottak ki a digitális olvasók, egyéb eszközök. A legtöbb könyvet a nagyon kicsiknek vásárolják, nálunk ennek anyagi okai is lehetnek: ahogy nő a gyerek, nőnek a család kiadásai is, a könyv egyre inkább luxuscikknek számít. Tavaly még elég kevés szépirodalmi művet hoztunk a standra más kiadóktól, azóta bővült a kínálatunk. Idén főként Tompa Andrea, Dragomán György műveit keresték, túlzás nélkül percek alatt kifogytunk ezekből a méltán mediatizált könyvekből.
– A Koinónia gyakran jelentkezik kortárs gyerekirodalommal, vannak állandó szerzői, állandó illusztrátorai. Miben más az erdélyi gyerekirodalom, vagy más-e egyáltalán, mint a magyarországi?
– Idén valóban a „visszatérő” szerzőinktől közöltünk gyerekkönyveket, de ami az illuszrátorokat illeti, most egy új név is felbukkant nálunk: Balázs Imre József kötetét Orosz Annabella illusztrálta. Tavaly, tavalyelőtt pedig több elsőkötetes szerzőnk is volt: Sikó-Barabási Eszter, Martini Yvette, Kiss Lehel. Amiben más lehet az erdélyi gyermekirodalom, mint a magyarországi: úgy gondolom, a legfőbb különbség egyszerűen az, hogy kevesebb szerzőnk van. Ez nemcsak a két nyelvterület lakossága közti számbeli különbséget tükrözi: sokan csak dobbantanak itthon, a következő kéziratukkal már magyarországi kiadóhoz fordulnak. Egy Erdélyben kiadott könyv nehezebben érvényesül a magyarországi piacon, viszont legalábbis a Koinónia esetében azt látom, hogy ott is van egy közönség – nyilván szűkebb, mint Erdélyben –, amely követi az újdonságainkat, és van néhány könyvünk, amelyből többen vásároltak odaát, mint itthon.
– A hatalmas kínálatban elvesz az olvasó, a vonzó külcsín mögött nem mindig tudni, mi is lapul. Mi az az öt gyerekkönyv, amit szívesen ajánlana?
– Inkább szülőként válaszolnék erre a kérdésre – két lányom van, öt- és hétévesek, és most már néhány éve nagy alapossággal tanulmányozzuk főleg azokat a könyveket, amelyek itthon is megvannak. Az utóbbi időben rákaptunk Sami Toivonen és Aino Havukainen Tatu és Patu sorozatára. Bár a gyermekeknek szánt sorozatok elég nagy hányada inkább a függőség kialakítására törekszik, és szinte futószalagon jelennek meg az újabb és újabb kötetek, ez a finn sorozat, Bába Laura fordításában, a Cerkabella gondozásában rendkívül szellemes, nyelvi leleményei alapos agytornát igényelnek: de nem esti olvasmány, ahhoz túl mulatságos. Az esti fektetést ugyanígy nem szolgálja, de költőibb humorával és képeivel jó hangulatot hoz szülő és gyermek közös könyves délutánjába a Koinóniánál nemrég megjelent, szintén finnből fordított könyv: Markus Majaluoma Apa, irány a tenger! című ifjúsági regénye (Jankó Szép Yvette fordítása). Folytatva a kacagtatós könyvek sorát: Varró Dániel Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött című könyveit is sokat olvassuk, illetve mondogatjuk (Manó Könyvek). Kevéssé ismert, de nálunk a családban már az én gyermekkoromtól kezdve nagyon kedvelt meseregény Gábor Éva Cirókája, a Móra kiadásában most is kapható. Nehéz egy ilyen régóta ismert könyvről megállapítani, hogy mennyire érdemes másoknak ajánlani: a fő érvem az, hogy a lányom négyévesen kívülről tudta. A kortárs gyermekkönyveken kívül olvasunk klasszikus meséket is, sokszor „megsárgult” lapokról, pedig a magyar könyvpiacon bőven találni új kiadású mesekönyveket. A csíkszeredai Gutenberg kiadó például két, szép kivitelezésű népmesegyűjteményt is megjelentetett, a címük: Csihán királyúrfiés Mért nem tudnak a fák járni?
Nagy Péter, az Idea Könyvtér és az Exit Kiadó igazgatója
– Az Idea Könyvtér rendszeresen megszervezi az adventi könyvvásárt. Mit lehet tudni az idei rendezvényről, kik lesznek a meghívottak, milyen könyveket fognak bemutatni, pontosan mikor és hol lesz látogatható?
– Az idei Adventi könyvvásárt december 17–19. között tartjuk, a Kolozsvári Magyar Napok – Téli Fesztivál idején, bekapcsolódva ennek programpontjai közé, a megszokott helyszínen, a Sapientia – EMTE Kolozsvári Karának Tordai út 4. szám alatti épülete előterében. A bemutatásra kerülő kötetek szervezése még folyamatban van, erről a könyvvásár programjában fogjuk tájékoztatni a kedves olvasóinkat. De annyi már biztos, hogy szép számban lesznek erdélyi kiadók, ezen kívül a Bagoly Könyvesbolt és nem utolsósorban a budapesti Idea Könyvtér–Tintakő könyvesbolt révén drámapedagógiai szakkönyvek és hiánypótló gyerekkönyvek lesznek a terítéken.
– Az Idea Könyvtér révén rálátása van arra, milyen könyvek láttak napvilágot Erdélyben az idén. Kinek adná a legszebb erdélyi könyv 2015 díját és miért?
– A legszebb erdélyi könyv díjat szubjektív okok miatt adnám Láng Orsolya Tejszobor című kötetének, illetve a Gutenberg Kiadó által kiadott meséskönyvnek, a Mért nem tudnak a fák járni? címűnek.
– A Könyvtérben erdélyi magyar könyveket vásárolhatunk. Hogyan zárják az idei évet, elégedettek lehetnek a kiadók az olvasókkal, szerzőkkel?
– Még mindig szép számban jelennek meg magyar könyvek Erdélyben, a megjelenéssel viszont nem egyenesen arányos az eladás. A gyerekkönyvpiacon szerintem nincs ok panaszra, annál inkább viszont általánosan, mert még mindig nem ismerik eléggé az erdélyi magyar irodalmat – s ez egy összetettebb probléma (oktatás, fórumok hiánya, nincs megfelelő reklám/kampány, konzervatív szemlélet, a „könyvrendelés=bookline” stb.) Számunkra az idei év eredményesebb a könyveladások terén, jóval meghaladtuk a tavalyi szintet. Ez nagymértékben a könyvvásároknak és különböző rendezvényeken való részvételnek tudható be, részt vettünk az Ünnepi könyvhéten, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Főtér napokon Nagybányán, a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalmon, a gyalui Várkert Fesztiválon, a sepsiszentgyörgyi Városnapokon, a nagyváradi Szent László Napokon. Sajnos az Idea Könyvtér webáruház forgalma még mindig az elvárások alatt maradt, de természetesen ez is nőtt a tavalyi szinthez képest.
A legérdekesebb erdélyi magyar könyvek 2015-ben
– Nagy Péter ajánlja
Kolozsváriaknak „kötelező”: • Barokk Kolozsvár (Korunk-Kompress Kiadó), újrakiadás • Asztalos Lajos: Kolozsvár közelről (Stúdium Kiadó) • Kántor Lajos (szerk.): Erdély fővárosa Európában (Korunk–Kompress Kiadó) Kortárs irodalom: • Láng Orsolya: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó) • Magyari Tivadar: Ragasztott ház (Koinónia Kiadó) • Dimény Lóránt: Ha elhal (Lector) Gyermek- és ifjúsági irodalom: • Cseh Katalin: Baba néni és Márk (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea illusztrációival) • Mért nem tudnak a fák járni? Erdélyi cigány népmesék (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea gyönyörű illusztrációival) • Zágoni Balázs: Kolozsvári mesék (Koinónia Kiadó) • Kiss Bitay Éva: Rejtelmes állatvilág (Stúdium Kiadó) • Csinódi Nagy Gergő: Méhkeringő (ArtPrinter, a szerző egy 13 éves kisfiú, akinek ez már a második megjelent meséskönyve, a nagy sikernek örvendő Kecsketánc folytatása, 44 igaz történet, gyerekszemmel megírt havasi mindennapok) • Természettudományi kísérletek gyerekeknek (Exit Kiadó) Érdekességek, egyediségek: • Péter Sándor: Apa és fia két világháborúja (Polis Könyvkiadó) • Lucian Boia: Románia elrománosodása (egy újabb Boia-kötet a Koinónia Kiadó gondozásában) • Juan Rulfo: Aranykakas (Bookart Kiadó; a Juan Rulfo-életműsorozat harmadik kötete) • Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái (Bookart Kiadó) • Kallós Zoltán: Balladás könyv (kiadatlan balladák, az erdélyi magyar kultúra és hagyomány szerves részét képező balladakincs megőrzése és feldolgozása, hanganyaggal, azaz CD-melléklettel) • Bárdi Nándor – Gidó Attila – Novák Csaba Zoltán: Együtt és külön (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; az 1989-es forradalmi események ismertetése magyar szemszögből, magyar/kisebbségi szerepvállalás és önszerveződés szakszerű kutatása és dokumentálása). Szakácskönyvek: • Mindennapi krumplink (Corvin Kiadó, igényes összeállítás, színes fotók, elkészíthető receptek) • Kerek a káposzta (Corvin Kiadó, igényes összeállítás/kivitelezés, színes fotók, elkészíthető receptek)
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bizalmi válság
A hatóságok által merényletkísérletként bemutatott kézdivásárhelyi eset legsúlyosabb, hosszú távon fennmaradó következménye, hogy alighanem minden szinten tovább romlik majd a magyar–román viszony, fokozódik a bizalmatlanság a két közösség között, mélypontra juthat a magyarság bizalma a román állam intézményeivel szemben, de tovább hűlhetnek még az államközi, amúgy is eléggé fagyos kapcsolatok is.
Mindez pedig arra is rávilágít, mennyire védtelenek vagyunk, kiszolgáltatva titkosszolgálatok machinációinak, a médiából folyó összehangolt hazugságkampányoknak. S bár ezek ellen valóban nehéz védekezni, azért mégiscsak jobb helyzetben lennénk, ha következetesen dolgoznánk azon, hogy Székelyföldről ne azok az információk jussanak el Bukarestbe, amit szolgálatos jelentgetők, gyűlölködők, különféle sötét erők akarnak, hanem elsősorban azok, amelyek valós képet festenek az itt élők helyzetéről. Az elmúlt időszakban például történtek olyan kezdeményezések, hogy a megyei önkormányzat meghívására bukaresti újságírók érkeztek Háromszékre, és bemutatták nekik a térség vendégforgalmi nevezetességeit – a várt hatás nem is maradt el, népszerű blogokon, más médiafelületeken pozitív, vendégcsalogató írások jelentek meg. Milyen jó volna, ha nemcsak turisztikában, de közéleti ügyekben is volnának hasonló kezdeményezések. Hiszen dolgoznak azért a román sajtóban olyan véleményformálók, akik nem feltétlenül ellenségesek velünk szemben, alkalomadtán őket is meg kellene hívni, nekik is be kellene mutatni az térségben élők jogköveteléseit, törekvéseit. Ilyen bázissal a hátunk mögött a magukat hírtelevíziónak nevező szennycsatornák is sokkal nehezebben tudnák manipulálni a román közvéleményt. De már az sokat segítene, ha a román költségvetésből visszaosztott adólejeink fölött rendelkező RMDSZ áldozna arra, hogy akár egy román vagy többnyelvű hírügynökség révén friss, pontos információkat, híreket közvetítsen Székelyföldről, Erdélyből Bukarestbe és a nagyvilágba.
Hiányoznak továbbá az élő civil, kulturális kapcsolatok. Más volna a helyzetünk, ha a helyi román és magyar értelmiség, civil szervezetek, kulturális intézmények együtt foglalnának állást olyan kritikus pillanatokban, amikor fennáll a kollektív megbélyegzés esélye – mint például most, amikor az egyetlen forrásból származó manipulált információt szóró tévékből tájékozódó románok könnyen tarthatnának minket terroristák támogatóinak.
A hűvös magyar–román államközi kapcsolatok dimenziójában egyelőre az látszik, hogy egyfajta változás körvonalazódik a bukaresti hatóságok magatartásában – legalábbis erre enged következtetni, hogy a Cioloş-kormány képviselői nem sietnek állást foglalni a kézdivásárhelyi ügyben. Belegondolni is rossz, micsoda hisztéria közepén lennénk, ha az ország élén jelenleg is Victor Ponta és csapata állna...
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem történt mulasztás
Kivizsgálta a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Kórház vezetősége a sürgősségen november közepén történt incidenst, szakmai mulasztást nem találtak, és a beteg román nyelvtudás hiánya miatti elutasítása sem nyert megerősítést – közölte tegnap András-Nagy Róbert. A kórházmenedzser kifejtette, mindennemű nyelvi, etnikai vagy bármilyen megkülönböztetést elítélnek, ám ebben az estben nem bizonyítható, hogy az történt.
Alina Braţu doktornő állítja, hogy ő csak azt mondta, nem érti, mit mond a páciens, nem küldte el, nem kérte számon román tudását. A beteg állítása szemben áll az orvoséval, nincs ahogyan igazságot tenni – mondotta. A beteg összesen egy óra négy percet töltött a sürgősségen, rendesen kivizsgálták, ellátták, a perfúziót nem vehették le, amíg nem érkeztek meg a laboreredmények, ezért maradt ott hosszabb ideig – magyarázta a kórházmenedzser. Kitért arra is, hogy a beteg azóta sem nyújtott be panaszt, a Háromszék november 20-i számából ismerték meg kifogásait, az alapján indították el a vizsgálatot. Ismerik a gondokat a sürgősségen, kevés az orvos, és valóban nem mindenki tud magyarul, de örülnek, ha egy-egy brassói kolléga ügyeletet vállal, igyekeztek úgy megoldani, hogy mindig legyen legalább egy magyarul tudó asszisztens vagy orvos, hogy tolmácsolni tudjon a hasonló esetekben. Kérik ugyanakkor, hogy a betegek, hozzátartozók bizalommal forduljanak hozzájuk, ha elégedetlenek, minden esetnek utánajárnak. Vannak hiányosságok a kórházban, akad bőven, amin javítani, ezt tükrözi a heti 5–10 panasz is, amely befut hozzájuk, és ezek sok esetben megalapozottnak bizonyulnak – fejtette ki dr. Antal Álmos orvosigazgató. Bízik benne, hogy a december elsejével életbe lépett 25 százalékos fizetésemelés annyira csökkenti az egészségügyben dolgozók elégedetlenségét, hogy nagyobb lesz a tűrőképességük, több empátiával viszonyulnak majd a betegekhez.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Félelmetes hasonlóság
Még nagyon keveset tudunk, tudok arról, hogy pontosan mi történt november 30-án és december elsején Kézdivásárhelyen. Ezt azért tartom szükségesnek előrebocsátani, mert komoly ember csak tények birtokában beszél, ír. Nem annyira a történteket próbálom megérteni és fejemben rendbe tenni, inkább össze szeretném hasonlítani azzal, amit mi, a kommunista rendszer börtönviseltjei átéltünk. Ezért a cím is.
Félelmetes hasonlóság? Igen. Minden parancsuralmi rendszer két módon alapozza meg létét: pozitív intézkedésekkel, amelyek a társadalom valós vagy látszólagos jólétét, biztonságát és haladását szolgálják, illetve negatív előjelű tettekkel, amelyek révén ki akarják zárni a rendszerből azokat, akik szavakban, írásban, tettekkel ellenzik az adott társadalmi rendszer meghatározó ideológiáját. A jelenlegi Románia nem jellemezhető parancsuralmi, diktatórikus vezetésű társadalomként. Keresztény-polgári alapokon nyugvó demokratikus állam, melyet az alkotmányos rend ural. De figyeljünk csak azokra a keretet alkotó jellemzőkre, amelyet az alkotmány első szakasza kinyilvánít, és amelyhez az alaphangot az első világháborút követően megalkotott alkotmány adta meg. Az akkor – nagyhatalmi érdekek szerint – összefércelt ország ugyanvalóst nem volt egységes nemzetállam: csak úgy tarkállott a majdnem ötvenszázaléknyi erdélyi magyarságtól, a tatároktól, szlávoktól, nem is beszélve a zsidókról és a jelentős számú szász, sváb lakosságtól. Ma már – majdnem százéves elüldözés, beolvasztás és meghamisított identitás következtében – jóval kedvezőbb Románia etnikai összetétele a románság szempontjából. De nem nemzetállam most sem!
Nos, ha a sokat emlegetett demokratikus államrendet veszély fenyegeti, azt csakis a még meglévő, immár jelentősen csökkent létszámú, más nemzetiségű állampolgárok jelentik, amelyek közössége nem átall a többségiekhez azonos jogokat követelni. Messze hangzó állami reklám: Románia a legszélesebb nemzetiségi jogokat biztosítja az örökösen lázadozó magyarságnak is. Ez a nyughatatlan népesség még autonómiát is követel. Ki hallott ilyent egy egységes nemzetállamban? Mivel a gyulafehérvári kinyilatkoztatást a „nyughatatlan” magyarság nem felejtette el, kitalálták, hogy annak nincs törvényerejű értéke. Azaz arra nem lehet hivatkozni.
Tehát jogosan szorítják vissza a törvény erejével ezeket a követeléseket – vélik. Hallgattam a legvérmesebb hangvételű román tévécsatornákat (Antena 3, Realitatea TV, România TV) egy ügyről, amely még nyomozati szakaszában sincs, nemhogy vádemelésiben, de ezek az adók úgy fröcsögték gyűlölettel és félelemkeltéssel színesített kifakadásaikat, mintha a párizsihoz hasonló történet miatt lázítanák a magyarság ellen a befolyásolható románságot. A „bomba” (értsd: szilveszteri tűzijáték), amellyel már indult is Beke István Attila a főtérre, az RHSZ-nek és a TEK-nek köszönhetően nem robbant a 90 százalékban székely-magyar kézdivásárhelyiek (zömmel otthon maradt) tömegében. Félelmetes hasonlóság? Igen. Amikor a kommunista államhatalom a Securitaténak és ezek besúgóinak segítségével koncepciós perek ezreit gyártotta, hogy megfélemlítse és meghunyászkodásra kényszerítse Románia népét, népeit, ezt úgy tette eredményessé, hogy az „Erdélyt Magyarországnak visszaadni szándékozó” magyarokon verte el a port, bőséges évekkel és halálos ítéletekkel rettentve el a még szájalókat. Letöltöttem, letöltöttünk annyi évet, és itt vagyunk tanúnak, hogy áldemokráciában élünk, ahol megismétlődhet a diktatúra álságossága.
Utóirat. Tudjuk, hogy a román média képes váratlan és meglepetésszerű bombákkal előállni, de azt mégsem gondoltam (nyilván naivitásom okán), hogy önmagán is képes túltenni. A România TV csatorna egyik bősz kommentátora – aki 1984-ben feltehetően még meg sem született – azzal állt elő december 2-án a háromszéki székely elkötelezett terrorista mivoltát bizonyítandó, hogy íme, ama régi júniusi napon egyikük fel akarta robbantani összeeszkábált robbanószerével a Mihai Vitezul-szoborcsoportot. És ez a csapnivaló komédiása a médiának szinte elsírta magát, hogy lám, mire vezetett az az esemény is: a magyar elkövető magyar etnikumú gyermeket ölt meg. Természetesen tudjuk, hogy a gyenge lábon álló terroristázós vádak Beke István Attila esetében gondot okoznak az ügyészségnek, jól jön tehát mintegy megerősítésként előrángatni ezt a régi, szomorú eseményt. Az álságos ifjoncnak azonban tudnia illene, ha már belevágott ebbe a témába, hogy a Securitaténak minden igyekezete ellenére sem sikerült bűnöst találnia az akkori robbantásra. Néhai Simó Erzsébettel – a kétségbeesett szülők beleegyezésével – heteken keresztül kutattuk a tettes személyét. (Ezekről a sajnos eredménytelen fáradozásainkról annak idején többször írtunk.) Egyre inkább körvonalazódni látszott, hogy a „merénylet” mögött a Securitate áll, és erre nézve – sajnos nem bizonyítható – ismereteim is bővültek. Érthető, hogy akik többet tudtak, hallgattak, mint a sír, mint ahogy én is azt teszem. Az eseményeket követően váltották le a megyei belügy több magyar tisztségviselőjét, és kerültek helyettük „megbízható” románok. Ez volt az elsődleges cél, és mellékesen számos magyar értelmiségi megfélemlítése. Aztán tizenöt év után a brassói táblabíróság azt üzente (írásban) nekünk, hogy megszüntetik a nyomozást, mert az ügy elévült.
Végső kérdésem röviden: a nagy erőkkel megrendezett kézdivásárhelyi hecc után majd beálló csendben lesz-e legalább bocsánatkérés? Mert Vaszi Jánoska szüleitől senki nem kért bocsánatot. „Hőssé” akarták engesztelésül post mortem avatni mint pionírt, aki lehet, hogy sok gyermeket mentett meg halálával. (Épp akkor kellett kijönniük a Szakszervezeti Művelődési Házból a bábszínházat megnéző óvodásoknak, iskolásoknak.) Aztán ez is elmaradt...
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mikor szakad a cérna?
Kedves bíróság, az egész úgy kezdődött, hogy a székely visszaütött. Azaz nem ütött vissza, pedig bezgettük mi eleget – képzelem el a mostani megfélemlítési hadjárat aktív gerjesztői, úgymint a SRI, az ügyészség és a csendőrség tanúvallomását a bírósági tárgyaláson egy távoli, ideális jövőben. Hadd magyarázzam meg, miért is gondolom, hogy államilag kivitelezett magyarellenességről van szó. A sok beszélgetéssel újra és újra a fejünkbe próbálják vésni, amit szabad Jupiternek (akik vagy a román állam vagy csak úgy a románok egy csoportja), nem szabad az ökörnek. Az állam megteheti, hogy tojik saját ígéretei, jogi dokumentumai betartására (lásd a gyulafehérvári nyilatkozat szövegét az autonómia megadásáról a kisebbségeknek), ám mitőlünk azt is elvárják, hogy lelkesen tapsoljunk ehhez, illetve fogjuk be a szájunkat, kuss. Moldvának és Bukovinának lehet külön-külön regionális zászlaja, felhúzhatják azt Gura Humorului központjában, nekünk, székelyeknek ez tilos.
A Temes megyei Újszentesen valakik a nyáron összetörték a Petőfi képmását ábrázoló domborművet, a rendőrség szépen kimosdatta őket, és futballozó gyermekekre fogta az egészet (pedig ajaj!). Ha Sepsiszentgyörgyön a román zászló eltűnik a helyéről, és senki sem tudja, hogy azt a szél tépte le, vagy emberek, abból azonnal románellenes cselekedet lesz. Mi több, a rendőrségi közleményben már az is megjelenik, hogy helyére valakik székely zászlót tettek (azóta is várom, hogy erről legalább egyetlen fényképecskét közzétegyenek, mivel, gondolom, az esetet dokumentálták).
De ez még mind nem elég, a székelyek továbbra sem akarnak fellázadni. Mit tesznek ilyenkor a magára valamit adó erőszakszervezetek, úgymint SRI, ügyészség és csendőrség? Meggyártják az ügyek ügyét, a robbantó terroristát (merthogy erre most nagyon vevő a világ és a tévénéző közönség), és szívszorongva várják, hátha elkészít a kipécézett személy legalább egy játékrobbanószert. Igen ám, de az még annyira sem hajlandó velük együttműködni, hogy ezt megtegye. Börtönbe vele, pfuj!
Ám nem kell ezeket az erőszakszervezeteket félteni. Tudják ők jól, az is a javukra dolgozik, ha még nagyobb gyűlöletet keltettek magukkal szemben. Merthogy valakiknél majd csak elszakad a cérna, nem lehetnek a székelyek sem mind angyalok. És ők éppen erre játszanak…
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Életművük a tanítás
Több évtizedes odaadó munkát jutalmazott a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének háromszéki szervezete tegnap Sepsiszentgyörgyön: összesen húsz nevelő személyiséget tüntettek ki életműdíjjal egy kisebb, barátságos hangulatú ünnepségen. A Kós Károly-szakközépiskola dísztermében megtartott rendezvényen a kitüntetettek mellett sok pályatársuk is megjelent, akik így akarták köszönteni nyugdíj előtt álló vagy már nyugdíjas kollégáikat.
A Szózat eléneklése után a jelenlevőket házigazdaként Szőke Annamária igazgatónő köszöntötte, megnyitóbeszédet Péter Sándor mondott. A pedagógusszövetség megyei elnöke méltatta az erőt és a kitartást, amelyet e ritkán ünnepelt hivatás művelői tanúsítottak, és arról is beszélt, hogy a gyermekek szeretete mellett a pedagógusok tisztelete is fontos, mert iránymutató tanítók és nevelők nélkül nincs jövő. A pedagógus bátran küzd az értékek továbbadásáért, időnként csatát nyer, máskor csatát veszít – mondotta –, de azok sem adják fel, akiknek munkaviszonya lejárt, többnyire örömmel látják őket régi iskolájukban, óvodájukban.
A díjkiosztás két különdíjjal kezdődött: a kovásznai Molnár János tanár közösségépítő munkáját Kórodi Hajnalka-emlékdíjjal ismerték el, a templom és az iskola közötti távolság csökkentéséért pedig a baróti, idén nyugalmazott Nagy Károly református esperest tüntették ki. Életműdíjat kapott Antal Éva óvónő (Kovászna), Bakk-Dávid Enikő tanár (Kézdivásárhely), Barabás Margit óvónő (Kézdivásárhely), Bedőházi Erzsébet óvónő (Uzon), Berekméri Judit tanítónő (Sepsiszentgyörgy), Cserkész Béla tanár (Sepsiszentgyörgy), Fejér Ella óvó- és tanítónő (Sepsiszentgyörgy), Gyulai-György Éva tanár (Barót), a nemrég váratlanul elhunyt Kádár Gyula (Sepsiszentgyörgy), Keresztes Enikő tanár (Uzon), Keserű Katalin mérnök-tanár (Sepsiszentgyörgy), Mikó Ágnes tanár (Sepsiszentgyörgy), Pénzes Klára tanítónő (Uzon), Rozsnyai Árpád tanár (Kézdivásárhely), Süketes János tanár (Barót), Szász-Fejér Gyöngyi tanár (Sepsiszentgyörgy), Tompa Klára Enikő tanár (Kovászna) és Zaláni Mária tanítónő (Sepsiszentgyörgy).
Amikor a tanult lecke elkopik, megmarad a tanár, aki nevelt és irányt mutatott – többek között ez áll Antal Árpád polgármester és Sztakics Éva alpolgármester közös üdvözlőlevelében, amelyet Nagy Zoltán olvasott fel. A megyeszékhely elöljárói köszönetüket fejezték ki a példamutató nevelőknek, akiket a pedagógusszövetség az oklevél és a méltatásokat tartalmazó kiadvány mellett verssel és énekkel is megajándékozott, végül pedig egy pohár borral koccintottak.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)