Egyházi éneklés Árkoson
Idén hatodszor szervezték meg a Háromszék-Felsőfehéri Unitárius Egyházkör egyházközségeiben működő, többnyire ökumenikus kórusok, dalárdák éves találkozóját. Az immár hagyományosan október végén tartott rendezvény házigazdája ezúttal az Árkosi Unitárius Egyházközség volt.
„Fontos, hogy lehetőség nyíljon másoknak is megmutatni mindazt, amiért egész évben heti rendszerességgel találkozunk, és komoly odaadással tanulunk, gyakorolunk; fontos, hogy együtt legyünk, jól érezzük magunkat, és a találkozó jeligéje szerint teljes szívvel dicsérjük az Istent” – nyilatkozta lapunknak Bíró Attila árkosi unitárius lelkipásztor a szombaton tartott kórustalálkozó kapcsán, melyre tizenhárom kórus, összesen háromszáznál is több vendég érkezett. Délelőtt 10 órától az árkosi unitárius vártemplomban a helyi lelkipásztor által tartott ünnepi áhítattal kezdődött a rendezvény, majd Erdő B. Vilmos köri felügyelő gondnok és Máthé Árpád árkosi polgármester köszöntő szavai következtek; előbbi a találkozó fontosságát hangsúlyozta, és köszönetet mondott a szervezésért a házigazdáknak, utóbbi az alkalomhoz híven, dalszerzőktől idézett gondolatok nyomán a szeretet erejéről és a magyar szó mellett a magyar dal éltetéséről és továbbadásáról mint megmaradásunk zálogáról beszélt. Ezután következett a kórusok fellépése – maratoni jelleggel, szünet nélkül –, az unitárius vártemplom kora délutánig hangos volt a többszólamú énekszótól. A vargyasi, ürmösi, szentivánlaborfalvi (innen kettő is), sepsiszentgyörgyi, nagyajtai, olthévízi, felsőrákosi, datki, feketehalmi, kökösi, brassói, és árkosi (mely ezúttal gyermekkarral is kiegészült) kórusok többnyire három egyházi és/vagy világi művet mutattak be, utána pedig a Végh Béniám Kultúrotthonban közös vendégség zárta a találkozót.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ha családról van szó, mindenki érintett
Tízéves születésnapját ünnepelte a hétvégén a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület. A jubiláló szervezet célkitűzéseiről, szerteágazó tevékenységéről, rendezvényeiről, a kincses városbéli magyar közösségben vállalt szerepéről Adorjáni Katalint, az egyesület alelnökét kérdeztük.
– Tízéves jubileumát ünnepelte a hét végén a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület. Hogyan összegezné az elmúlt tíz évet? Mi volt a kezdeményezés elindításakor az alapítók elképzelése, az egyesület célja?
– Pont pénteken, a születésnapi Életfa-kávézóban idéztük fel a kezdeteket. Az első találkozásom azzal, amit az Életfa előéletének is nevezhetnénk, még a Herédi Zsolt szociológus által kezdeményezett kismamaklub egyik alkalma volt, amikor rádiósként interjúztam vele a Kolozsvár-belvárosi református egyházközség termében, ha jól emlékszem, 2003-ban. Aztán rá egy évre Osváth Enikő pszichológus meghívott az unitárius óvodába, ahol már arról tárgyaltunk, hogy eljött az ideje egy egyesület létrehozásának, amelyben többek kezdeményezése is háttérszervezetre lel.
Osváth Enikőnek régebbi vágya volt, hogy szakmai tanácsadóközpont jöjjön létre a kolozsvári magyar családok számára, és nyilvánvaló volt, hogy a kismamaklub is az új egyesület keretében fog működni.
Kilenc alapító taggal indítottuk el az egyesületet, célunk az volt, amit az alapító okiratban megfogalmaztunk, és ami a megújult honlapunkon is olvasható: támogassuk és segítsük a családokat kultúrájukban, anyagi létükben, mellettük álljunk életük minden szakaszában. Továbbá az, hogy erősítsük és megőrizzük a családot mint társadalmunk alapját, mellette legyünk a krízishelyzetekben is, valamint felmutassuk a gyermek jelentőségét, illetve az apa és anya szerepének fontosságát a nevelésben.
– Ünnepi fesztiváljaikon, a Kolozsvári Magyar Napokon, és megannyi rendezvény keretében évek óta népszerűek a tevékenységeik. Mit tekintenek az egyesület legnagyobb sikerének?
– Azt hiszem, hogy az Életfa Családsegítő Egyesület létrejötte már önmagában siker, hiszen választ adott arra a társadalmi igényre, amit ha nem is fogalmaztak meg a kolozsvári családok, de ott volt a lelkük mélyén: igen, pont erre van szükségük. A legcsodálatosabb az, hogy olyan csapat került össze, amely nem az egyéni siker lehetőségét látta az egyesületben, hanem mindig a közösségért akart tenni, jobbá akarta tenni a körülötte levő világot, az anyák, a gyermekek és a család javára. Persze ez egy kicsit idealisztikusan hangzik, de minden emberi gyarlóság és hiba ellenére a csapat mégis mindig előre vitte az ügyet.
Siker az is, hogy a kolozsvári magyar közösség felismerte, hogy érdemes befektetni ezekbe a tevékenységekbe, mert a közösség javát szolgálják. Itt gondolok a támogatóinkra, akik nagy empátiával kezelték mindig a családos programjainkat. Ez szerintem azért van, mert amikor családról beszélünk, akkor mindenki érintett. Mindezeken túl azt is sikerként könyvelem el, hogy nagy örömünkre, példánkon felbuzdulva sok hasonló kezdeményezés, szervezet született az évek során Erdélyszerte, amelyekkel többnyire partnerként is együttműködünk.
– Mi az, amit tapasztalata és meglátása szerint a leginkább kedvelnek az emberek az Életfa tevékenységében? Hogyan sikerül a sok érdeklődőt bevonzani az egyesület holdudvarába?
– Ha tömegben gondolkodunk, akkor egy nap egyszerre a fesztiváljainkon vannak a legtöbben, például a gyermeknapi fesztiválon, az adventi gyermekfesztivál és -sokadalmon, valamint nyilván a Kolozsvári Magyar Napokon, ahol mi szervezzük a családos programokat. De nagy népszerűségnek örvend Nyári játszóház, ahova egyre több gyermek jelentkezik. Táboraink, kézműves foglalkozásaink, alkotó tevékenységeink is kedveltek.
A heti rendszerességgel megszervezett programokon már kisebb a létszám, hiszen a program jellege osztja a résztvevőket, de a péntek esti születésnapi Életfa-kávéházban, és a szombati beszélgetések során kiderült, hogy milyen nagy támaszt jelentenek sokak számára az olyan kis közösségek, mint a Kismamaklub vagy az Egyszülősök Klubja. A különféle tornák pedig nemcsak a testi épség szemponjából kedveltek, de a közös tevékenység és a társaság is idehódítja az anyákat.
Lassacskán szinte minden tevékenységet megnevezek, és nehéz is bármelyiket is kiemelnem, hiszen a gazdag kínálat pontosan azt a célt szolgálja, hogy mindenki kiválaszthassa azt, amire a leginkább szüksége van. Lehet, hogy így valaki az egyéni vagy csoportos pszichológiai és gyógypedagógiai szolgáltatásaink mellett tenné le a voksát.
– Hogyan ünnepeltek a hét végén, kik csatlakoztak a jubileumi születésnaphoz?
– Az ünneplésünk mindenki számára nyitott volt. A munkatársak mellett örvendtünk, hogy a partnerek, támogatók és a programjainkon részt vevő családok is velünk ünnepeltek. Minden korosztály megtalálhatta a számára érdekes tevékenységet, és nyilván nem maradt el a nap végétől a közös vendégség sem, amelynek fénypontja, mint minden szülinapon, a tíz torta volt. A kolozsváriakon kívül Csíkszeredából, Segesvárról, Marosvásárhelyről, Gyulafehérvárról és Budapestről jöttek partnerszervezetink képviselői, barátaink.
– Arculatot váltottak nemrég. Mi indokolta a megújulást, és mik a jövőbeni terveik?
– Az eltelt tíz év határán „új ruhába” öltöztünk, arculatot is váltottunk. Tudatosult bennünk az, hogy a világ gyorsan változik körülöttünk. Nem biztos, hogy ugyanazokkal az eszközökkel, módszerekkel kell megközelítenünk a családokat, mint ahogy azt az elmúlt években tettük. Nyilván, ami bevált és jó eredményt hoz, azt megtartjuk.
De szükség van ,,friss fuvallatra”, új látásmódra is. Céljaink nem változnak, továbbra is az erdélyi magyar családokat szolgáljuk. Fontos, hogy jobban odafigyeljünk kamaszainkra, fiataljainkra, a kétnyelvű családokra. Nyitottak vagyunk új partnerségekre, hogy együtt gondolkozzunk azon, hogy mire van szüksége közösségünknek és a segítésben nekünk hol a helyünk. Közös szakmai projekteket tervezünk.
És mivel tagja vagyunk a Kárpátmedencei Családszervezetek Szövetségének is, illetve az erdélyi régió családokkal foglalkozó magyar szervezeteit a szövetség megbízásából szintén az Életfa kapcsolja össze, nemcsak kolozsvári, hanem akár erdélyi és Kárpátmedencei szinten is tudunk együtt gondolkozni és együttműködni. Nem utolsó sorban magunkat is szeretnénk fejleszteni, munkatársainkat megerősíteni. Csapatépítő tevékenységeket, képzéseket szervezni, hogy a közösségért végzett munka öröm legyen mindenki számára, aki be szeretne kapcsolódni ebbe a nem könnyű, de szép szolgálatba.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Időszeletek, relikviák – magunk tükre
Az idei Székelyföld Napok keretében szervezték meg a 2. Székelyföldi Dokumentumfilm Szemlét. A program ötletgazdájával és főszervezőjével, Szabó Károly filmrendező-operatőrrel beszélgettünk e fontos filmszakmai eseménysorozatot követően, hiszen minden sikeresen vagy kevésbé sikeresen lezajlott projekt után szokás egy-egy kiértékelőt tartani, s továbbgondolni a témát, hogy a jövőben hol, mikor, s milyen értelemben kell finomítani a szervezés és a bonyolítás folyamatában, hogy az eredmény még látványosabb és még hatásosabb, emlékezetesebb legyen. A dokumentumfilmekkel úgy vagyunk, hogy általában a filmipar mostohagyermekeiként kezeljük, akárcsak oly gyakran a televíziók is, holott ezek az alkotások jórészt nem a fikcióra, hanem a hétköznapi rögvalóságra épülnek, azt mutatván be, hogy egy adott időintervallumban, egy bizonyos helyen kik és mik voltunk, mit cselekedtünk, illetve mihez viszonyultunk sehogy vagy bűnös közönnyel. Képes történetek e filmek rólunk, üzenetek, később is elővehető időszeletek, „filléres emlékek”, amelyekkel méltó módon illik bánnunk.
Egészen pontosan 47 alkotás érkezett be, a magjelölt határidőig – mondotta a szervező, ami 35 alkotót, illetve alkotóműhelyt képvisel. Többnyire a székelyföldi megyékből neveztek be, de van bukaresti, kolozsvári, temesvári, magyar és belga produkció is. Ez a belga gyártású film, Debreczeni Alex munkája egy jelentős költségvetéssel készült mozi, amely technikailag is kiemelkedik a többi közül, nem beszélve arról, hogy Bözödújfalu, a településhez kapcsolódó visszaemlékezések önmagukban is izgalmas témát jelentenek…
Én azt tartom, hogy tulajdonképpen Magyarország sem külföld, s főleg azt élő-dolgozó, a Székelyföldről elszármazott rendezők, operatőrök, televíziós szerkesztők sem azok, hiszen ide dolgoznak, folyamatosan minket (is) szólítanak meg vizuálisan, a mindennapi is elképzelhetetlen e hely nélkül.
– Lehet-e tudni, hogy hány vetítés zajlott a három megyében? Meg lehet-e becsülni, hogy körülbelül hányan látták a filmeket?
– Székelyudvarhelyen volt négy alkalmi vetítés, ami 12 filmet jelent, ebből két alkalommal én nem tartózkodtam itthon, így nem is részletezem a dolgot, de a Hargita és Kovászna megyei programok részletesen így néztek ki: október 14-én., a zetelaki kultúrotthonban Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja című dokumentumfilmjét vetítettük – nem véletlenül, nyilván, s ebbe besegített a helyi polgármesteri hivatal és a Dr. P. Boros Fortunát Elméleti Középiskola. Itt megtekinthető egy részlet az alsósófalvi farsangtemetésről. Nem a programban szereplő alkotás, hanem a Sóvidék Televízió riportfilmje. Csak ízelítő. A kistérségi televíziós műhelyek is bevonhatók a programba, hiszen több helyütt is tehetséges szakemberek dolgoznak, s rámozdítható a megszólított közönség egy-egy témára. Ugyanaznap a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban a Simon József-dr. Kinda István szerzőpáros néprajzi dokumentumfilmjei tekinthették meg: Pásztorkodás–hagyományos sajtkészítés Zabolán, Méhészet–hagyományos családi méhészkedés Kálnokon, Mézeskalácsosság-hagyományos mézeskalács-készítés Kézdivásárhelyen. Aznap Sepsibükszádon, a Mikes Ármin Általános Iskola, informatika termében Bardócz Sándor Dobai Illyés utolsó útja, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Benczédi József A bosszú napja, dr. Molnár Attila Nyolc év katonaság és Benczédi József Szomszédunk a mennyország című dokumentumfilmje volt műsoron, Sepsiszentgyörgyön pedig az Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében Vincze Csilla Üzenet – Portréfilm Páll Zoltánról, Csáky Zoltán Arcélek – Sütő Levente bútorfestő és Novák Péter Sámuel Csináljuk másképp! című filmje, Gyergyószentmiklóson a Central Kávé és Teaházban Püsök Botond, Demeter Zsuzsa Consumatum est – az Urmánczy-örökség, Farkas Antal, Lukács Csaba Határon 1988-89, Bálint Arthur Kié lesz a hegedű?, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Soós Móni-Szabó Károly Kismértékben gyógyszer… és dr. Molnár Attila: Nyolc év katonaság című dokumentumfilmeket vetítettük, ottani helyi szervezőnk, a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ munkatársai segítségével.
Ugyanaznap az illyefalvi kultúrházba is eljutott a szemle: Dr. Kinda István-Vargyasi Levente Szenesek című néprajzi dokumentumfilmjével, de ott meghívottként jelen volt Vargyasi Levente, a film operatőre is… Mindezeket nem azért sorolom, hogy megismételjem a közzétett műsorfűzet tartalmát, hanem a sokszínűségem kívánom árnyalni. Hasonlóan gazdag volt október 15., a csütörtöki nap is: Kézdivásárhelyen, a Kosztándi képtárban Makó Andrea Esztena című dokumentumfilmje, Gyergyószentmiklóson Fecső Zoltán Történelem fekete-fehérben, Zsigmond Attila Székelyföldi betyárok, Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja és Zsók Enikő „Körbe vagyok fülekkel véve” – A fekete füzet című alkotását tekinthették meg; Balánbányán, az 1-es számú Általános Iskola Lukács Csaba-Marossy Géza Két székely című dokumentumfilmjét, helyi szervezőnk, a Botorka Művelődési Egyesület segítségével, de ugyanaznap ezt a filmet Gyergyóremetén is meg lehetett nézni. Szépvízen, a polgármesteri hivatal pincetermében Csibi László Édes Erdély, itt voltunk és Daczó Katalin Ők ketten és Fekete című filmjei, Baróton, Erdővidék Múzeumában, szintén Csibi László Édes Erdély, itt voltunk című filmje volt műsoron… Tovább nem is részletezem… Mindez a székelyudvarhelyi Bibliofil Alapítvány M.E., a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Kónya Ádám Művelődési Ház (Sepsiszentgyörgy) koordinálásval, helyi szervezők és bonyolítók bevonásával működött.
– Mekkora volt az átlag-közönség?
– Általában 4 és 40 fő között ingadozott a nézőszám vetítésenként.
– Mit tartasz a leginkább sikeresnek?
– A legnagyobb sikere ennek a rendezvénysorozatnak az, hogy egyre több település kapcsolódik be és szervez vetítéseket, ami remélhetőleg jövőre még gazdagodik, és várhatóan Maros megyei települések is csatlakoznak a mozgalomhoz.
– Melyek az itteni legfontosabb filmek?
– Sok nagyon jó filmes és film van jelen. Ezzel ellentétben a legnépszerűbb filmek azok voltak, amelyeknek a korábbi mediatizálása jobban meg volt alapozva, de ez kiderül a vetítésekre bekért filmek listájából is. A jó hír az, hogy szakmailag is egyre javul a filmek minősége is, egyre több a mívesen elkészített anyag és tematikailag is egyre több a nagyon izgalmas társadalmi –történelmi –néprajzi tárgyú film; minden irányban feszegetik a határokat, s külön meg kell említenem az újdonságszámba menő jó természetfilmek jelenlétét is.
– Ezen kívül a székelyföldi dokumentumfilmeknek van-e valamilyen fóruma? Nem lenne célszerűbb, ha valamilyen díjazást is bevezetnétek, hogy inkább figyeljenek kívülről a munkáitokra?
– Tervezzük az elkövetkező szemlékre bevezetni a díjazásos rendszert, és a szakmai fórumok súlyosabbá tételét is , de ez még plusz forrásokat igényel, amelyekre keressük a lehetőségeket. Mindenképp fejlődni kell, ez számunkra – Hargita és Kovászna megye kulturális központjai és az udvarhelyi Bibliofil Alapítványnak, amelyet jómagam képviselek – ez is fontos célkitűzés.
– Menet közben hol játsszák ezeket a filmeket? A televíziók mennyire vevők? Milyen nézettségű idősávban tartják műsoron?
– Azok a filmek, amelyek MTVA támogatással készültek, azokra vetítési kötelezettségeik vannak a magyar televízióknak, a más finanszírozású filmekkel pedig kopogtatnak és úgy próbálják meg eladni az anyagaikat az alkotók. Az RTV Magyar Adása és az Erdélyi Televízió is szívesen leadja, csak épp fizetni nem tudnak érte…
– Lesz-e valahol egy téka, tárhely, ahonnan ki lehet majd kölcsönözni? Esetleg egy internetes portál?
– Igen, dolgozunk ezen a két megye kulturális központjaival egy FTP vagy nagyobb tárhely bérlésén, ahova felkerülhetne az archívum, és ezt egyelőre csak kutatási célra tennénk hozzáférhetővé, de a jövőben akár egy fizetős online filmklub is megvalósítható ez is.
– Hogyan tovább?
– Már a jövő évi szemlét tervezzük, az imént említett tervek szellemében keressük a megoldási lehetőségeket, terjeszkedni szeretnénk a vetítési helyszínekkel, még több alkotót, még több alkotóműhelyt vonzanánk. Fontos motiváció lenne a díjazásos rendszer bevezetése, jót tennének a fajsúlyosabb szakmai fórumok is. Az első és a második szemle között jól látható, érezhető a minőségi és mennyiségi ugrás. Bízzunk abban, hogy a harmadik kiadás is lépés lesz a nagykorúsodás felé. Szükség van a döntnökök, a helyi vezetők, a vállalkozók és – természetesen – az írott és elektronikus sajtó segítségére is. Ha eddig összejött a szemle, akkor a tapasztalatok birtokában csakis jobb lehet minden az elkövetkező időkben.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Politizálás helyett érdekvédelmet várnak a romániai magyarok
Az elvándorlás globális probléma, melyre ugyanilyen szinten kell megoldást találni, hangzott el azon a konferencián, melyet az elmúlt szombaton tartottak Érmihályfalván.
Az Érmihályfalván meghirdetett “A kő marad”-év zárásaként egész napos program volt szombaton Érmihályfalván, melynek keretében a Gödör rendezvényházban konferenciát tartottak az elvándorlás lehetséges megakadályozásának témakörében. Nyakó József polgármester köszöntötte a vendégeket, közöttük Petneházy Attila Fidesz-es országgyűlési képviselőt, Forró Lászlót, a KREK püspökhelyettesét, Ilyés Gyulát, az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnökét, Szabó Ödön és Cseke Attila képviselőket, Dérer Ferencet, a Bihari Napló főszerkesztő-helyettesét, továbbá helyi tanácsosokat, pedagógusokat. A polgármester megfogalmazta a konferencia létrejöttének céljait, például összehozni azokat a magyarországi és romániai törvényhozókat, kiknek módjukban áll az elvándorlást magállító döntéseket hozni. Boros Emőke tanárnő a témához igazodva egy Reményik Sándor- és egy Boros József-verset mondott el, majd dr.Pásztor Gyöngyi, a Babes-Bolyai Tudományegyetem szociológiai karának adjunktusa tartott előadást, melynek címe “Népesség és elvándorlás Érmihályfalván” volt, ám témába vágó adatokat hallhattunk egész Erdélyre, Bihar megyére vonatkozóan is.
Stratégiák
A város tekintetében úgy fogalmazott, hogy első látásra az erdélyi magyarsághoz viszonyítva kiegyensúlyozott a helyzet, 5-8 % a migrációs potenciál, elsősorban fiatalokat és magasabban iskolázottakat érint, ami már gond. Az elvándorlás egy globális probléma, melyre ennek megfelelően globális megoldás kell, kisebb közösségek önmagukban nem sokat tehetnek, fogalmazott a szociológus. Forró László püspökhelyettes az Egyházkerület pontos adataira alapozott stratégiájáról beszélt, mely (sorrendben) a nemzeti identitás megőrzésére, az oktatásra és az egészségügyre alapul. Szabó Ödön szerint az elvándorlást “biztonsági” kérdésként kell kezelni: jogi-, gazdasági- és kisebbség-biztonságról van szó, illetve arról, hogy van-e esély ezek jobbítására. Utóbbihoz országos és közösségi szintű együttműködésre van szükség, továbbá az erdélyi magyar és a magyarországi politika “összehangolására”. Ilyés Gyula tapasztalatai alapján arra hívta fel a figyelmet, hogy különösen falvakon sok az egyedülálló idős ember, többnyire férfi.
Együtt dönteni
Cseke Attila úgy vélte, hogy hogy a romániai magyarság 80%-a nem politizálást, hanem érdekvédelmet vár vezetőitől, miközben érzi a veszélyt, hogy ebben az országban még minden visszafordítható. Petneházy Attila – aki az addigi hozzászólások alatt szorgalmasan jegyzetelt – úgy értékelte, hogy sok mindent hallott, amiből magyarországi törvényhozókét okulhat, például azt, hogy a határ két oldalán élő magyar politikusoknak együtt kellene eldönteni, hogy az ottani kormány mihez/kinek és milyen formában nyújtson támogatást. A helyi születésű Balogh Csaba igen érdekes előadást tartott arról, hogy a dévai Téglás Gábor Líceumban, melynek aligazgatója, s mely Hunyad megyében az egyetlen állami tanintézmény, mely az óvodától az érettségiig biztosítja a magyar diákok elméleti és szakoktatását, milyen gondokkal szembesülnek, mint az úgynevezett szórványban élők. Az elhangzottakkal kapcsolatban többen is elmondták saját véleményeiket, miközben a házigazdák ebéddel is megkínálták vendégeiket, melynek elfogyasztása után együtt vettek részt a Hazaváró Édesanya szobrának felavatásán.
Rencz Csaba
erdon.ro

Politikai elítéltek emlékeztek
Nem csak fizikailag, lelkileg is összetörték őket
Október 23-án Baróton, Erdővidék Múzeumában, a HVIM erdővidéki tagságának szervezésében került sor arra a beszélgetésre, melyen Oláh János, Bede István és Aczél Ferenc baróti 56-os politikai elítéltek elevenítették felátélt szenvedéseiket, az 1950-es, 60-as évek Romániájának borzalmait.
Aczél Ferenc a Brassóban 1956-ban alakult Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének, az EMISZ-nek a kezdeti céljait taglalta, majd beszélt arról, hogyan göngyölítette fel a Szekuritáté a szervezet tevékenységét, hogyan születtek meg az ítéletek, hogyan teltek a későbbi börtönévek. „Engem 1958. augusztus 18-án vittek el. Több hónapig tartottak a kihallgatások a Szekuritátén, aztán megszülettek az ítéletek. Nemcsak 78 EMISZ- tagot ítéltek akkor összesen 1112 év börtönbüntetésre, a brassói románoknak, szászoknak is kijutott a zaklatásból”, mondta. Az volt a legborzasztóbb – mesélte –, hogy nem csak fizikailag bántalmaztak, de lelkileg is próbálták ez idő alatt megtörni őket.
A Duna–Fekete-tenger csatornánál, Peripráván, a Brăilai-nagyszigeten és más helyeken raboskodó elítélteknek normára kellett dolgozniuk. Hogy érzékeltessék a körülményeket, elmondták, hogy gyakran ettek kígyóhúst, az volt a legfinomabb, s olyan eset is történt, amikor valaki az ürülékes hordóból merített: annyira éhes volt, azt hitte, ételt hoztak, mikor azt letették az ajtó mellé.
„Salceán kiütött a hastífusz, hullott a jónép, aztán egy idő után kezdték Konstancára, a kórházba szállítani a rabokat. Nekem szerencsém volt, egy hónapig én is odakerültem”, emlékezett a végül Szamosújvárról szabaduló Oláh János.
Bede István a 17. életévét a jilavai börtönerődben töltötte be, születésnapi „ajándékul” hatalmas verést kapott. Később Ocnele Mari-ra szállították: „A cellánkban két hordó volt, egyiket vécének, a másikat mosakodásra használtuk. Elviselhetetlen bűz volt, az étel gyenge. Spenótot, árpakását, puliszkát kaptunk és 10 deka kenyeret”, mondta.
Az ártatlanul meghurcolt és elítélt barótiakhoz 1965-ös szabadulásuk után sem volt sokkal kegyesebb az élet: az 1970-ben Barótra került Aczél Ferenc felesége például tíz évig nem kapott munkát, őt magát is tovább zaklatta a Szekuritáté, minden eszközzel azon voltak, hogy erkölcsileg lejárassák, lelkileg összetörjék. Az igazi feloldozást számukra csak az 1989-es változások hozták el.
A három volt politikai fogoly a mai fiataloknak azt üzente: „Legyenek reálisak, becsületesek és őrizzék meg gerincességüket. Ha el is mennek külföldre dolgozni, fészket rakni jöjjenek haza, itthon alapítsanak családot, és itthon építsék a magyar jövőt, amiért mi annyira megszenvedtünk”.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Színház a szórványban
Bojzás Kiss Dani alakja és az ő esküvői története elevenedett meg több helyszínen Krassó-Szörény megyében Kulcsár Székely Attila színművész jóvoltából. Nyirő József Halhatatlan élet című művéből készült azonos című vígjátékán Resicabányán, Karánsebesen, Boksánbányán és Újmoldován szórakoztak a jelenlevők az ízes székely humoros történet előadásán. Majd mindenik településen az ott élő magyarok évek vagy évtizedek óta nem részesültek színházi élményben. A kis közösségek örömmel fogadták a székelyudvarhelyi színészt és családját, Boksánbányán például szeretetvendégséget tartottak, és beszélgetés közben jelezték további igényüket közösségformáló programokra.
A háromnapos színházi turné a Templom és Iskola Szórványegyesület szervezésében magyarországi támogatással jött létre.
Nyugati Jelen (Arad)

Székelyföldi munkaerőhiány
Óriási munkaerőhiánnyal kell megküzdeniük a székelyföldi vállalkozóknak – jelentették ki egybehangzóan a Hargita és Maros megyei munkaerő-elhelyező ügynökségnél, amikor arról faggattuk az illetékeseket, hogy szembesültek-e hasonló tapasztalatokkal, mint Kovászna megyei kollégáik.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője nemrég arról panaszkodott, hogy hiába hirdetnek meg több száz posztot, alig néhányra akad jelentkező. Az okok többrétűek.
Jánó Edit, a Hargita megyei munkaerő-elhelyező ügynökség igazgatóhelyettese elmondta, egy nemrég készült felmérésükből is kiderül, hogy a munkaadók többsége valóban nem tudja betölteni meghirdetett szabad állásait, mert nem kapnak szakembert. Hargita megyében főként kamionsofőröket, biztonsági őröket, varrodai munkásokat, pincér- és szakácssegédeket keresnek. Asztalosokból is nagy a hiány, nemcsak Csíkszeredában, hanem a környékbeli falvak famegmunkáló műhelyeiben is ez tapasztalható.
„Sok esetben csak azért keresnek segédeket, mert nem kapnak megfelelően szakképesített személyt. A cégek vállalják a betanítást is, de csak azokra a műveletekre képezik ki az alkalmazottat, amelyet el kell végeznie. Felnőttoktatásra, továbbképzésre nem küldik" – magyarázta Jánó.
Mint megtudtuk, a regisztrált álláskeresőknek közel 60 százaléka szakképzetlen, számukra a legnehezebb az elhelyezkedés. Az ügynökség éppen ezért felnőttképzéseket szervez, legutóbb leendő biztonsági őrök számára zajlott ilyen, amelyre nagyon sokan jelentkeztek, ugyanakkor nemsokára elárusítói és szakácstanfolyamokat indítanak, mert úgy látják, van igény ezekre a szakmákra. Ezek mellett időszakosan angol nyelvtanfolyamokat is szerveznek.
A legnehezebb helyzetben azok vannak, akiknek nincs meg a nyolcosztályos végzettségük sem, Jánó elmondása szerint tavaly ugyanis módosították a vonatkozó jogszabályt, és annak értelmében tanfolyamot legkevesebb nyolcosztályos végzettséggel lehet elvégezni, így sokak számára az átképzés is nehézkes. „Több évvel ezelőtt is hasonló szakemberhiány volt a megyében, 2009-ben a válság miatt nem voltak munkahelyek sem, de már két éve nagyon sok az üres állás. Megyei szinten átlagban 500 állást hirdetnek meg a honlapunkon, amely egy alacsony lakosságszámú megyéhez képest nagyon jó arány" – magyarázta Jánó.
Visszahúzó erő az írástudatlanság
Nehezen találnak Maros megyében is szakképzett munkásokat a cégek. A munkaerő-elhelyező ügynökség megyei kirendeltségének holnapján közzétett lista szerint főként szakácsokat, asztalosokat, varrónőket, szabókat, sofőröket alkalmaznának, de szakképzetlen munkásokat is nagy számban keresnek.
Megyeszinten összesen 141 állást akartak betölteni, a legtöbbet Marosvásárhelyen, majd Segesváron és Szászrégenben, Szovátán csupán egy betöltetlen munkahely volt. A rendszeresen megszervezett állásbörzéken kevés állást hirdetnek meg felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek, ez részben azért van, mert ezeket könnyen be tudják tölteni. Sok esetben a cégek, főleg a nagyüzemek vállalják, hogy betanítják a szakképzetleneket egy-egy munkafolyamatra.
Bogdán Erzsébet, az ügynökség vezetője megkeresésünkre elmondta, hogy a legnagyobb gondot a vidéki, írástudatlan munkanélküliek jelentik, akik az önkormányzatok által biztosított szociális segélyből élnek. Mivel nem tudnak sem írni, sem olvasni, sőt legtöbb esetben dolgozni sem akarnak, nehéz számukra képzéseket szervezni. Nem akarnak beiratkozni a Második esély program keretében meghirdetett iskolába sem, ahol legalább nyolcosztályos végzettségre szert tehetnének. Ők inkább a szociális segélyből és a gyermekpénzből élnek.
Jobban fizetett állások kellenének
Amint arról beszámoltunk, első ízben Kovászna megyében hívták fel a figyelmet a hatóságok, hogy megfordult az irányzat, és míg évekkel ezelőtt nem volt elég állás, jelenleg egyre gyakoribb, hogy a meghirdetett munkahelyeket nem tudják betölteni.
Elsőként Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője számolt be arról, hogy a vállalkozók egyre nehezebben találnak munkaerőt. Az ügynökség által falvakon szervezett állásbörzékre még Brassó megyéből is érkeztek szálloda- és panzióvezetők, abban bízva, hogy szakácsokat, pincéreket, szobaasszonyokat, mosónőket tudnak alkalmazni, hiszen egy vidéki nő ezeket a teendőket különösebb képzés nélkül is elvégzi.
A meghirdetett 550 állás közül azonban csak 12-t tudtak betölteni, a legtöbben arra hivatkozva utasították vissza a munkahelyet, hogy nem vállalják az ingázást, nem engedi a férjük, vagy nem hagyják el a háztartást, a gyerekeket. Hasonló tapasztalatokat szereztek a fiataloknak szervezett börzéken: a pályakezdők sem szívesen állnak munkába, inkább egy évet otthon tanulnak, abban bízva, hogy sikerül az érettségijük, bejutnak egyetemre, másrészt nem is vállalnak el bármit, nagyok az elvárásaik, még akkor is, ha nincs semmilyen szakképesítésük.
Hasonlóképpen látja a helyzetet a Kovászna megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke. Édler András szerint csak az nem talál állást a megyében, aki nem akar. De – tette hozzá – az átlagbér továbbra is alacsony, ezért meglátása szerint meg kellene változtatni a háromszéki munkaerőpiac képét.
„Ne azért jöjjenek Kovászna megyébe a befektetők, mert itt olcsó a munkaerő. Az olcsó munkaerő már mind foglalt, csak az jöjjön, aki egyebet keres, és nagyobb béreket kínál" – szögezte le a kamara elnöke. Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi alpolgármester is úgy látja, hogy a városban 3 százalék körül van a munkanélküliségi ráta, nehéz egy-egy állást betölteni, ám továbbra is gondot jelent, hogy a fizetések nem túl magasak.
Belefásult munkáltatók
A munkaadók pedig ilyen körülmények között már-már kezdenek belefásulni a szélmalomharcba. Az általunk megkérdezett cégvezetők tapasztalatai szerint több szektorban is egyre növekvő munkaerőhiánnyal kell számolni, főként a szakképzés, a rátermettség, a motiváció hiányában, illetve a hazainál jóval jövedelmezőbb külföldi lehetőségek miatt. Többeknek az utánpótlás biztosítása jelenti a legnagyobb gondot: úgy látják, a fiatalokat egyre kevésbé vonzza a kétkezi munka. A betanítás pedig egy cégnek nem csak jövedelemkiesést, de egyre nagyobb kockázatot is jelent – fejtette ki Bardoczi Tibor János, az egyik udvarhelyszéki faipari cég vezetője.
Mint ismertette, nem csak ők, hanem a térség faipari vállalatai is folyamatos munkaerőhiánnyal küszködnek: úgy fogalmazott, szerinte bármelyik cég azonnal felvenne három-négy szakképzett, munkájához értő asztalost. Szakképzés hiányában azonban az utánpótlás nem biztosított, így a famegmunkálással foglalkozók átlagéletkora jelenleg negyven év fölötti.
A cégvezető nem lát esélyt a helyzet rövid távú javulására: próbálkoznak ugyan a képesítetlen, többnyire fiatal munkakeresők betanításával, ami azonban hatalmas rizikóval jár. Előfordul ugyanis, hogy mire beletanulnának a munkába, külföldről jobb ajánlatot kapnak, és otthagyják a céget – vázolta Bardoczi. Vagy ahhoz, hogy megtartsa alkalmazottait, a cég kénytelen évente két hónapra „elengedni" őket, hogy külföldi szezonmunkát vállaljanak – ez általában az őszi–tavaszi szezonban történik, amely a faiparban is főszezonnak számít.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Mihály János, az egyik székelyudvarhelyi varroda vezetője is: ők is folyamatosan keresik az alkalmazottakat az aránylag nagy számú csapatba, amelynek összetétele a szülési szabadságok, más magánéleti okok vagy külföldi munkalehetőségek miatt szinte folyamatosan változik. Mint elmondta, a nyári vakációban rendszeresen alkalmaznak fiatalokat szezonmunkára, de viszonylag kevés az, aki néhány hétnél tovább marad. Az álláskeresőket – ha nincs is szakképesítésük –, „kipróbálják" két-három munkafázisban, de vannak, akik egyik feladatra sem bizonyulnak fogékonynak.
A folyamatos humánerőforrás-változás, illetve a nyugdíjazások miatt pedig egyre kevesebben vannak, akik betaníthatnák a következő generációt – panaszolta Mihály. Hozzátette, egyre kevesebb fiatal akar kétkezi munkát végezni – aki csak teheti, egyetemre megy, még akkor is, ha nem biztos benne, hogy később el tud majd helyezkedni a szakmájában.
Kölcsönös az elégedetlenség
A munkavállalók körében azonban másféle véleményeket is hallani. Például a családosok havi kötelező kiadásait sok esetben nem fedezi a munkaadók által felkínált fizetség, emiatt az alkalmazottak kénytelenek másodlagos pénzkereseti lehetőséget keresni, esetleg külföldön szerencsét próbálni – mindez a főállásként végzett munka rovására mehet.
Emellett helyenként kifogásolják a fizetések rendszertelenségét, a méltánytalanul hosszú munkaidőt, illetve a cégvezetők érdektelenségét az alkalmazottak panaszai iránt. Egy olvasónk véleménye szerint a munkaadó és -vállaló kölcsönös elégedetlensége szorosan összefügg, így az ebből adódó ellentétek feloldása közös feladat, amelyhez együttműködésre lenne szükség.
Krónika (Kolozsvár)

Gazda József sorsregénye
Vezényelt történelem szubjektív átiratban
Vezényelt történelem /Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2014/ című, szociográfiai családregénybe ágyazott sorsregényét mutatta be Gazda József a kézdivásárhelyi Erzsébet Teremben. A kötet kapcsán a szerző nemcsak a történetben felvázolt székely múlt tényeiről elmélkedett, hanem a magyar sorkérdések szubjektív összefüggéseiről is, arról az életérzésről, amit az eddig megjelent interjúhalmazban csak tételesen mondtak ki az elmúlt századot megidéző kortanúk megfoghatatlan, bebizonyíthatatlan voltuk miatt.
Hosszas vajúdás után született meg 2014-ben a regény, vallotta be a szerző, hiszen előtte képzőművészeti kritikák, szociográfiai művek jelezik az életpálya állomásait. A tényirodalom művelése során felgyűlt feszültségek, ki nem mondható gondolatok, történelmi események emberi sorsokon átívelő parabolái olyan életérzéseket szültek, amelyeket csak a regény eszközeivel lehet összefoglalni – magyarázta bizonyítványát Gazda tanár úr.
A munkás élet alkonyán idejét látta a szubjektív összegzésnek, mert az elmúlt évszázadot átfogó gyűjtőmunka során a népélettel való találkozást nem lehet szó nélkül lezárni. Ezért öleli fel a családregény köntösébe csomagolt mondanivaló az 1901 első napjától a 2001 szilveszter éjszakájáig tartó időszakot. Többek közt olyan kortanúkkal való beszélgetések szolgáltatták a regény anyagát, akik a békésebb 19. század végén születtek, és a vérzivataros 20. században éltek – részletezte.
Vallomásaik nyomán óriási kontrasztokról beszélhetünk, a kommunizmus előtti idők és az utána következő visszafejlődésről, amely a mába torkolló történelem visszásságaiban csapódik ki. A kort megélő személy szubjektív érzéseinek tükre a regény, amely magában foglalja a kutatói munka során tapasztaltakat is, az interjúalanyok által ki nem mondott érzéseket, töprengéseket, a sötét erők által mozgatott világ dokumentumokkal alá nem támasztható összefüggéseit. Ezek tényként nehezen megfogalmazhatóak, arctalanok, nevesíteni nem lehet őket, hiszen szemtől szemben nem láthatóak, de a 20. században megtörténtek felett nem lehet szó nélkül eltekinteni, és a regény műfaján keresztül kimondhatóvá vált a kimondhatatlan – foglalta össze regényírói ars poétikáját a szerző.
A magnószalagok megőrizték a konkrét történeteket, a regény meg rádöbbent arra, hogy az elhangzott szavakon túl a konkrét világban nincs olyan hely a földön, amelyet annak jobbik feleként nevezhetnénk meg. Erre a megállapítására Gazda József egy példát hozott fel: a hetvenes években több alkalommal is lehetősége nyílt meglátogatni a ma konfliktusövezetként ismert, akkor még békés életet élő Szíriát, Iránt, ahol megtapasztalhatta az iszlám békés arcát. Ebből kiindulva, szerinte az iszlámellenes erők lejárató hadjáratának vagyunk tanúi, akik a vallást használják fel sötét céljaik elérése érdekében.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Gergely Orsolya: szociológus és édesanya
A székelyszentléleki Gergely Orsolya immár tizenegyedik éve a Sapientia EMTE csíkszeredai Társadalomtudományi Tanszékének egyetemi adjunktusa, két kislány édesanyja.
– Édesanyám révén egy szép, nagy családba születtem bele. Rengeteget nyaraltunk, vakációztunk együtt. Szüleim mindketten pedagógusok voltak, édesapám most is aktívan tanít, édesanyám óvónő volt, hivatásként élte meg munkáját. Nagyon szép példát adtak a szüleim arra, hogyan kell hivatásszerűen dolgozni. Otthon tizenhat évig néptáncoltam egy olyan hagyományőrző csoportban, amit a szüleim alapítottak. A csoporttal együtt táncoltunk, kirándultunk és azt hiszem, amikor Csíkszeredába jöttem, az jelentett számomra nehézséget, hogy el kellett válnom a gyermekkori, ifjúkori társaságtól.
– Tizenegy éve van Csíkszeredában. Miért pont ide jött mint frissen végzett szociológus?
– Szülői javaslatra tanító- és óvónőképzőt végeztem Kézdivásárhelyen. A középiskola elvégzése után a szüleim már nem akartak befolyásolni, hagyták, hogy igazodjak saját elképzeléseimhez. Szinte véletlenül kerültem az egyetemen a szociológia szakra. A középiskolában különböző tantárgyversenyeken vettem részt, és miután a pszichológia országos olimpiászon harmadik helyezett lettem, már érettségi előtt tudtam, hogy engem felvesznek a szociológia szakra. Én igazából pszichológiát akartam tanulni, elmentem a szóbeli vizsgára, de mivel negatív élményben volt részem, bár bejutottam, letettem arról, hogy ott tanuljak. Aztán felvételiztem a magyar-angol szakra, oda is bejutottam. Végül a szociológia szakot végeztem el. Egyetemista koromban több részképzésen vettem részt, egy évet Olaszországban tanultam, nagyon jól alakult minden, megjutalmazott engem ez a tudományterület.
Amikor beiratkoztam mesterire, versenyvizsgáztam Sepsiszentgyörgyön tanári állásra, ám két iskolában kaptam egy-egy fél katedrát, és ez nem volt szimpatikus számomra. Mivel jó eredményekkel végeztem az egyetemet, a tanfelügyelőségen egy szociológusi állást is megpályáztam. Aztán édesanyám egyik barátnője jelezte, újsághirdetésben látta, hogy a Sapientia Egyetemen óraadó oktatót keresnek. Időközben elkezdtem járni Budapestre doktori képzésre, az egyetemen pedig 2006-ban lett címzetes állásom tanársegédként. Mikor Csíkszeredába jöttem, öt évet adtam magamnak, aztán 2006-ban megtoldottam ezt még öt évvel. Ezalatt ismerkedtünk meg a férjemmel, Csabával. Nyilván a mai világban nem lehet olyant mondani, hogy itt fogjuk leélni az életünk, de úgy érzem, hogy a döntéseim nem voltak rosszak.
– Mennyire családbarát a kutatói munka, a tanulmányok írása, a konferenciákon való részvétel?
– Rengeteg konferenciára jártam, itthon is és külföldön, úgy éreztem, ezek kompenzálják azt, hogy nem egy nagyvárosban élek. Most már ezekből is kevesebb van, meggondolom, hogy mikor, hova megyek, mert most már jönnie kell az egész családnak.
–Milyen témákkal foglalkozik, mi érdekli? Két kisgyermek mellett mire marad ideje?
– Érdekes, ahogy az ember változik, változnak azok a témák is, amelyek iránt érdeklődik. Most két kisebb folyó kutatásom van. Az egyik kolléganőmmel, aki Budapesten a Tudományos Akadémián kutató, a nők körében végzünk on-line kutatást azzal kapcsolatban, hogy megváltozik-e egy család táplálkozási szokása a gyermek megszületése után. Három éve tagja vagyok a Csíki Anyák Egyesületének, az elmúlt időszakban arról végeztem elemzést, hogy az egyesület által indított, több mint 2000 fős Facebook-csoportban melyek azok a témák, amelyeket nagyobb érdeklődés övez. Van egy nagyobb kutatásunk, amelyben a magyarországi Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat támogatott eddig, és amely során három és egy évvel ezelőtt megkérdeztünk több mint kétezer székelyföldi hetedikest és tizenegyedikest a számítógép-, a mobiltelefon- és az internethasználatról. Éppen befejeztem egy tanulmányt arról, hogy kik a példaképei a székelyföldi tizenéveseknek, ezen belül a sportolók mennyire válnak követendő példákká. Érdekes volt megtapasztalni, hogy egy vagy két említés erejéig megjelenik Tófalvi Éva neve, de Erőss Zsolt vagy Novák Ede egyáltalán nem tűnik fel a példaképek között. Viszont ott van Lionel Messi, LeBron James.
– Kerek ez az élet. Van benne minden: gyermeknevelés, család, munka...
– A történetben látok olyan pontokat, amikor sokkal többet csinálhattam vagy elérhettem volna, de ezeknél ma már fontosabbaknak tartom a családi életemet, a gyermekeimet. A tudományba beruházni van idő.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Tucatnyi magyar gyerekkel a fásultság ellen
Mezőméhes, Cegőtelke, Aranylábú Tuson, Madarasi Fekete, Szászlekence, Mezőörményes, Mezőszentpéter – ízlelgetem a Belső-Mezőség településneveit Nagysármás felé. Közben arra gondolok, hogy míg Székelyföldön a gyermekek nem tudnak románul megtanulni – mert nincs hol román szavakat halljanak –, Mezőségen a magyar gyermekek csak nagymamájukkal, jobb esetben édesanyjukkal beszélnek magyarul, így túl gyorsan és hosszútávra veszik át a román közösség szavait. A beolvadás, elrománosodás legfőbb ellenszere a magyar iskola és a helyben lakó református lelkész. Sok helyen mindkettő hiányzik, így a belső-mezőségiek számára a mentőövet a Nagysármáson 2014 őszén beindított szórványkollégium jelenti.
Nincs elég magyar gyermek
A nagysármási pedagógusok hosszú évekig kongatták a vészharangot, hogy a kisvárosban már nincs elegendő magyar gyermek ahhoz, hogy fennmaradjon a magyar tannyelvű általános iskola. A gyermeklétszám-csökkenést jól bizonyítja a nagysármási demográfiai helyzet alakulása: az 1900-as évek elején az önálló református egyházközségben a szórványokkal együtt 1600 magyar református élt. A hívek lélekszáma ma is hasonló, de míg az 1900-as években 250 magyar gyermek tanult az iskolában, most alig van 50.
A nagysármási iskolában, 2011-ben következett be pozitív fordulat, amikor veszélybe került az elemi osztály léte és lépni kellett. Többek között Tamás Lukács Melinda helyi óvónő kezdeményezésére szerveztek konferenciát, ahová meghívták a Diaszpóra Alapítvány elnökét, Vetési Lászlót és más döntéshozókat is. A találkozón felmerült egy szórványkollégium létrehozásának a lehetősége. Vetési László a Kallós Zoltán Alapítványt ajánlotta, amelynek szakemberei nagy tapasztalattal rendelkeznek ezen a téren.
Alapítványi támogatással
A házigazdánk, Balázs Lajos református lelkész mutatja be a második éve működő szórványkollégiumot, amely a régi, 114 éves református parókia átalakításával jött létre. A földszinten ebédlő, tanulótermek, valamint egy gyülekezeti terem fogad, az emeleten fürdőszobákkal ellátott szobákat alakítottak ki. A földszinti folyosó falain régi iskolaképek köszönnek ránk. Konrád Béla és felesége – egykori nagysármási tanítók – ajándékozták a kollégiumnak. Az 1954-es, 1955-ös és az 1959-es felvételeken jól látszik, hogy mennyire zsúfoltak voltak az egykori osztálytermek. A kollégiumban jelenleg 11 bentlakó gyerek van a környékről, testvérpárok is. Inkább a szegényebb családokból engedik el szívesebben a kisgyermekeket, hiszen tudják, hogy itt megfelelő ellátásban részesülnek: nemcsak tanulnak, hanem ruhát, tanszereket, teljes ellátást kapnak. A gyerekeket vasárnap délután hozza az autóbusz, s pénteken délután térnek haza.
Az idáig vezető út elsősorban a Kallós Zoltán Alapítványnak köszönhető, amelynek nagy tapasztalata volt a szórványkollégiumi oktatás terén. Balla Ferenc igazgató arról beszél, hogy Válaszúton 1999-ben indították be a kollégiumot, s 2011-ben már száznál több gyermeknek biztosították a magyar nyelvű oktatást, a bentlakást és a teljes ellátást.
„A nagysármásiak arra panaszkodtak, hogy nincs elegendő magyar gyermek. Amikor körbejártuk a falvakat és szó szerint bekopogtattunk mindenhova, kiderült, vannak magyar gyermekek, csak többnyire vegyes családokban. A nagysármásiak számára első lépésben egy iskolabuszt biztosítottunk, hogy megoldhassák a magyarul tanulni akaró gyermekek ingázását. Természetes volt, hogy ez csak a kezdet, és tovább kell lépni. Tudtuk, hogy nagy szükség van a szórványkollégium beindítására. A Bethlen Gábor Alap nagy összegű támogatásával és természetesen a helyiek lelkes segítségével átalakítottuk a nagysármási régi református parókiát” – magyarázza az igazgató. A szórványkollégiumot végül is úgy lehetett beindítani, hogy a budapesti Bethlen Gábor Alap felvállalta a működési költségeket. Az igazgató szerint így sem vezetett egyenes út a kollégium zavartalan működéséhez, mert az iskola népszerűsítése és a gyermekek toborzása során szembetalálták magukat a szülők nagymértékű fásultságával. Nagysármás környékén későn kezdődött el a szórványgondozás, emiatt nagymértékű a beolvadás. A szülők inkább román iskolába járatják gyermekeiket, de nem engedik el maguk mellől. Sokan nem tartják fontosnak a magyar anyanyelven történő taníttatást.
Tájszólás és román szavak
Az egyik teremben Tekei Erika délutáni pedagógus a 13 éves Borbély Józsival tanulja a leckét. Józsi három testvérével lakik a kollégiumban, s épp a Hej Páva, hej páva című verset ismétli. Erika az idei tanévtől csatlakozott a szórványkollégium csapatához: a napi leckék elkészítésében segít, de népi gyermekjátékokat is tanít, mesét olvas, s nagy hangsúlyt fektet az anyanyelvfejlesztésre. Szükség van erre, hiszen a bentlakó gyermekek egy részének hiányos az anyanyelvismerete: van olyan gyerek, aki inkább románul beszél. „Különböző korú gyermekekkel különféleképp kell foglalkozni. Megpróbáljuk megtalálni a mindenkinek megfelelő fejlesztő foglalkozásokat: van néptánc tanulás, szabad játék, mondókázás, de társasjátékozunk is” – magyarázza a pedagógus.
A nagyobb teremben Kecskés Izabella köré csoportosulnak a gyermekek. A helybéli óvónő önkéntesként segíti a bentlakó kisdiákokat. Bevallja, nehéz velük dolgozni, hiszen van, akinél hiányzik az otthoni nevelés, nincs alap, amire építkezni lehet. Mégis azt tapasztalja, hogy a gyerekek ügyesen fejlődnek a foglalkozások nyomán. Az óvónő szerint általában könnyen tanulják a verseket, de nehezebben megy az írás, olvasás, a matematika. „Mindennap van azonban sikerélmény is. Ma például az elsős Román Arnoldot megtapsolták az iskolában, olyan ügyesen olvasott. Itthon is megtapsoltuk.”
Jó ez a hely
A Madarasi Feketéről beköltözött Román Arnold és osztálytársa, a mezőszentmártoni Pásztor Norbi büszkén beszél arról, hogy elsősként olvasni és írni tanulnak. Szeretik az iskolát és a kollégiumot is. „Ámult-bámult a tanító néni, hogy milyen jól olvasok” – magyarázza Arnold, míg Norbi arról mesél, hogy ő inkább a matematikát és a testnevelésórát szereti. Amikor megérkezik Erika, a délutáni pedagógus, Norbi az ölébe ül, és vidáman meséli, hogy szereti az autókat, és szívesen rajzol is. Beszélgetésünket kíváncsian figyeli a 11 éves cegőtelki Ibolya, akinek a bentlakásról kellett fogalmazást írnia, s azt rögtön meg is mutatja a lelkésznek. „Szeretem itt, szép a szoba, mindenki kedves, sokat tanulunk. Nagyon szeretem a meseolvasást, s szeretek az udvaron játszani. Finom az étel, jók a gyermekek. Otthon van két testvérem, ők csak az első napon hiányoznak, aztán hamar visszaszokok” – magyarázza Ibolya, s addig nem tágít, amíg meg nem mutatja az állatkölykökről szóló kedvenc könyvét. Megmutatja a szobáját is: mindenhol rend és tisztaság van, mindhárom ágyban szeretni való kis plüssállatok anyapótlékként. Szoba- és osztálytársa, Darlóczi Izabella kissé félénkebb, de megtudjuk tőle, hogy ő is szereti a kollégiumot, és nagyon szeret kézimunkázni.
Természetesen a fiúk szobáját is meg kell néznünk, s a szépen leterített ágyakat, amelyeken néha lehet ugrálni és bukfencezni. Előkerült az előző nap papírból készített béka is. Igaz, ottlétünk miatt kissé szégyenlős volt, és sehogy nem akart ugrálni.
Visszafogott optimizmus
Vannak üres szobák, jöhetne több magyar gyermek is a nagysármási szórványkollégiumba, hogy erősítse a magyar tagozatot. A szülők azonban nagyon nehezen engedik el őket. A lelkész azt meséli, hogy az Egri-Kászoni családnevet viselő kissármási gyermeküket inkább román iskolába íratták szülei, minthogy elengedjék maguk mellől. „A helyi demográfiai adatok alapján biztosított lenne az utánpótlás, hiszen van magyar gyerek. Idén például 12 keresztelés volt és csupán 14 temetés,ez nagyon jó arány. De 2003–2007 között olyan évjáratok voltak, amikor csupán 4–5 gyermek született. Mindenképp szükség van a környező településeken élő magyar gyermekekre is. Ez csak kitartó és meggyőző munkával lehetséges: a sármási magyar tagozat és szórványkollégium csak úgy maradhat fenn hosszabb távon, ha a szomszédos településekről is sikerül ide hozni a magyar gyerekeket” – fogalmaz Balázs Lajos református lelkész.
De nemcsak a szülőket, hanem a tanügyi döntéshozókat is meg kell győzni arról, hogy létszükséglet a nagysármási magyar oktatás fenntartása. Balla Ferenc, a Kallós Alapítvány igazgatója szerint Maros megyében ez a munka mintha nehezebben menne, mint máshol. Idén például összevonták az ötödik és hatodik magyar osztályt, holott kis jóindulattal maradhatott volna külön a két osztály. „Változott az iskola vezetősége, de tanárok is mentek el, és ilyen körülmények között a jómódú szülők egy része bevitte Marosvásárhelyre tanulni a gyermekét. Elég, ha egy-két gyermek elmegy, s máris összevonják az osztályokat. Szűk a mozgástér, a tanfelügyelőségen döcögős az érdekérvényesítés, kormányzati szinten sem vagyunk jó helyzetben. Ezt az összevonást nagyon nehéz visszafordítani, de minden eszközt megmozgatunk” – ígéri határozottan az alapítvány igazgatója.
Mezőségi utánpótlást kell keresni
Vendéglátóim felemlegették, hogy a szórványkollégium megnyitóján Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese kiemelte: válságos időket élünk és a Mezőségen különösen nagymértékű a szórványosodás. De az összefogás és a közös munka eredményeként Nagysármáson is megvalósult az álom, ami nélkül nincs építkezés. Az esperes Váci Mihály Még nem elég című versét idézte: Nem elég álmodozni!/Egy nagy-nagy álom kell!/Nem elég megérezni,/de felismerni kell,/Nem elég sejteni,/hogy milyen kor jön el,/Jövőnket – tudni kell!
Az egyház azt vallja, hogy a megépült szórványkollégiumot minden áron fenn kell tartani. Tisztában vannak vele, hogy ez sokkal nehezebb munka, mint maga az építkezés volt. Abban bíznak, hogy idővel, ha sikerül hírnevet szereznie az intézménynek, a mezőségi szülők szívesen viszik oda gyermekeiket. Lenne utánpótlás, és talán még a mezőméhesieket is meg tudnák győzni az anyanyelven tanulás fontosságáról.
Hazaindulás előtt még egyszer visszanézünk a templom árnyékában felújított sármási kollégium épületére, amely szép körvonalaival bizakodásra ad okot. Késve bár, de Segesvár, Szászrégen és Magyarfülpös után Nagysármáson is elindult a szórványban szétszóródottan élő magyar gyermekek összegyűjtése, nevelése, oktatása. Megvan tehát a mag, s hozzá a lelkes emberek: a Kallós Alapítvány munkatársai, Sallai Imre nagysármási alpolgármester a helyi lelkészházaspár, a kollégiumban nevelő pedagógusok s mellettük még sokan mások, akik szívügyüknek tekintik a szórványt és a magyar oktatást. Akik tettekkel, adományokkal vagy akár imáikkal segítik a magyar közösség megmaradását.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Értékes leletek a gyalui kastélyban
Az erdélyi kastélyok sorsáért civilként is sokat tehetünk – mondja Weisz Attila művészettörténész. A szakemberrel az erdélyi kastélyok sorsáról, felújítási lehetőségeikről, a feltárt örökség konzerválási módozatairól beszélgettünk.
– Művészettörténészként mennyire van rálátása a kastélyok visszaigénylési fázisaira?
– Az államosított műemléképületek visszaigénylése még ma sem lezárult folyamat. Az ingatlan visszaadása csupán az első lépés a helyreállítás felé, hiszen a több évtizedes állami tulajdonból az épületek romosan vagy lepusztulva, bútorzatuktól, gyűjteményeiktől megfosztva kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz. Kártérítést mindezért a pusztításért vagy több évtizedes használati bért remélni sem lehet, sőt a visszatérítések körüli (ál)visszaélések és az azt követő újraállamosítások nyilván azt a célt szolgálják, hogy elriasszák az esetleges visszaigénylőket. Szakemberekhez általában hamarabb eljut a híre egy-egy újonnan visszaszerzett épületnek, vagy a különféle helyreállításokról is több információnk van, mint az átlagembernek, de ez minden szakmában, így az örökségvédelemben is így van.
– Civilként mit lehet tenni a kastélyok megóvása érdekében?
– Nagyon sokat: látogatni kell a kastélyokat (a romosakat is), hogy a helyi hatóságok ráébredjenek, mennyire szégyenteljes az, ahogy pusztulni hagyják az értékeket. Támogatni kell a helyreállítást felvállaló civil szervezetek munkáját, és „elégedetlenkedni” kell, hogy ha nemtörődömséget vagy éppen ordítóan helytelen „helyreállítási” megoldásokat látunk: műanyag ablakokat vagy ajtókat, újonnan vágott nyílásokat, oda nem illő burkolatokat, díszítőelemek eltűnését vagy éppen rongálásokat.
– Az erdélyi irodalom fő mecénásának, Nagy Eleknek köszönhetően a gyalui várkastély is épül-szépül, az I. Várkert Fesztivál keretében rövid ideig meg is nyitotta kapuit a nagyközönség előtt. Miben egyedi a gyalui kastély?
– Én művészettörténészként veszek részt ebben a munkában, és a feltárásainkat még nem tekintjük befejezettnek, ezért a következtetéseink sem véglegesek. A ma látható épület számtalan építési fázis eredményeként jött létre, és a legkorábbi fázisokhoz tartozó falak közül valószínűleg ma már semmi nem áll. A Dacia római provincia idejéből itt álló castrum mellé a középkorban, a 14. században egy püspöki birtokközpont létesült, ez a 15. századi forrásokban már várként, illetve palotaként szerepel. Mára mindebből nem maradt fenn álló épület, s a mai kastélyudvaron belül remélik megtalálni a régészek a maradványaikat. Ám szórványleletek arra utalnak, hogy igen igényes késő gótikus és reneszánsz részletei voltak ezeknek az épületeknek, a reneszánsz faragványok jó része Hunyadi Mátyás budai építkezéseiről ismert gyönyörű faragott kőemlékek formavilágát követte.
A középkori várat az 1530–40-es években Statileo János püspök idején övezhették a mai is látható szabályos alaprajzú, négy saroktornyos várral. Erre bizonyíték lehet a püspök várnagyának, Móré Péternek az újonnan feltárt, gyönyörű címere, amelynek eddig csupán a feliratát ismertük. Ennek azért van különös jelentősége, mivel ez bizonyíthatja, hogy a szamosújvári Martinuzzi-vár mellett a gyalui Erdély legkorábbi ilyen jellegű erődítménye, és ez még nem volt ennyire nyilvánvaló a kutatás számára. Ebből az időszakból sikerült néhány faragott kőajtókeretet is azonosítanunk.
1541-ben a vár Izabella királyné birtokába jutott, végül fiskális tulajdonba került. Lényegi változás akkor állt be, amikor I. Rákóczi György fejedelem (1630–1648) pompás rezidenciát rendezett be itt: a várfalakhoz boltozatos teremsorokat kapcsoltak, kaputornyot emeltek, a várudvar régi épületeit elbontották, több emeleti helyiséget habán bokályokkal (mai szóval falicsempével) vagy bőrkárpitokkal díszítettek. A korábbi lőréseket ekkor falazhatták el. Sajnos ma már nem sok maradt fenn mindebből, de sikerült beazonosítanunk több boltozattartó konzolt ezekben a helyiségekben.
A fényes rezidencia azonban Várad 1660-as török elfoglalásával gyakorlatilag végvárrá vált, amelyet Bánffy Dénesnek, Kolozsvár főkapitányának, kolozsi és dobokai főispánnak zálogosítottak el az erdélyi rendek. A kastély Bánffy György kormányzó idejében, az 1704-es és 1705-ös kuruc ostromok következtében elpusztult, de az uradalom tovább működött. A 18. század legvégén csupán a nyugati szárny egyik részét tették lakhatóvá, ekkor készült a mai barokk főlépcsőház. Később, a 19. század folyamán több ízben is dolgoztak a kastélyon, ekkor telepítették a hatalmas parkot, betemették a szárazárkot. Az északi fal mellé és helyébe istálló, emeletére magtár került. Ekkor épült a délkeleti, hatszög alaprajzú torony a régi körtorony helyére, és ekkor történt a keleti homlokzat félköríves díszítése és továbbépítése, illetve több helyiség mennyezetének kifestése.
– A kastélyok fenntartásához legtöbbször hiányoznak az egykori gazdasági alapok. Szakemberként hogyan látja, kastélyainkat a felújítás után hogyan lehetne gazdaságossá tenni?
– Ha egy hatalmas méretű, eredeti rendeltetését elvesztett épület helyreállításáról beszélünk, akkor a legfontosabb kérdés az új funkció. A gyalui és más erdélyi, partiumi kastélyok körüli uradalmakat már az 1920-as évek földreformjában államosították, így az a gazdasági alap egyik napról a másikra semmivé lett. A megmaradt birtokból sokszor elég, ha a karbantartásra futotta. A helyreállításnak éppen ezért az új, lehetőleg gazdaságilag is életképes funkció a kulcskérdése. Legtöbben a turisztikai hasznosításban gondolkodnak (amibe a kastélyszállótól a konferenciaközpontig minden belefér), mások az épület szociális hasznosításának a lehetőségét használják ki (szanatórium, üdülő árvák részére stb.). Néhány esetben múzeum működik a kastélyokban. Még kevesebb az olyan hangsúlyosan kulturális célközpont, mint amit a gyalui kastélyból próbál varázsolni a beruházó, a Traditio Transylvanica Alapítvány, amelyben az épület régi életét bemutató múzeum ugyanúgy helyet kap, mint az előadóterem vagy a fesztiválszínpad. Szerencsére hatalmas, látványos helyszínről beszélünk, ahol amúgy is rengeteg a látnivaló, a római castrumtól a reneszánsz várkastélyon át az évszázados gyönyörű parkig. Bizakodni kell.
– Milyen hozadéka lehet egy ilyen kutatásnak? Mi derülhet ki például a Rákócziak, a Bánffyak életéről, amit még nem tudunk?
– A műemléki törvény megköveteli a műemléklistás épületeknek a művészettörténeti kutatását. Míg ez sok esetben csak nyögvenyelősen vagy egyáltalán nem valósul meg, addig Gyaluban mindez természetes volt, diák- és munkáscsapat is a rendelkezésünkre állt, amit a beruházó, Nagy Elek, nagylelkűen biztosított. A kutatás keretében az épületről hatalmas felületekben távolítottunk el cementes vakolatokat, amely segíti a falak kiszáradását a konkrét kiviteli munkák megkezdéséig. A feltárt leleteket a helyszínen szeretnénk bemutatni, és egy múzeumot is szeretnénk berendezni. Ezen kívül tervezzük egy tanulmánykötet megírását, ahol szakszerűen tájékoztatjuk a közönséget az eredményeinkről. Persze kisebb, olvasmányosabb publikációkat is tervezünk, ezek közül néhány már meg is valósult.
– Olvasom, a hajdani latrinákból sok érdekes adatra derült fény....
– A latrinákat eleve a régészek kutatták, de talán nem gond, ha néhány látványos leletet felidézek. Ma már tudjuk, a falak belsejében a latrinákat csupán a Rákóczi-korban képezték ki. Ezek a faluhelyen ma is gyakori pottyantósok mintájára működtek, a lényegi különbség az volt, hogy az emeleten, a falvastagságban vagy elkülönített kamrákban voltak berendezve, és egy, a külső falban kialakított függőleges csatorna csatlakozott hozzájuk, melynek az alsó vége a vársáncba nyílt. A használatát talán nem részletezném, de azt megjegyzem, hogy háztartási hulladék, törött edény, betörött ablakszem is bőven került ide, s ez igen értékes lelőhellyé teszi őket. Itt gyakorlatilag a mindennapi élet keresztmetszetét lehet megfogni régészeti módszerekkel. Előkerültek ablakszemek, habán kerámiadarab és több más érdekes lelet is.
– Egy felújítás során minek van prioritása: a művészettörténeti elemek kortól független konzerválásának vagy létezik egy egységes koncepció, ami mentén a kastélyokat felújítják, s csak az ebbe beleillő elemek lesznek láthatóak?
– A gyalui kastélyra vonatkozó levéltári források egy részét már kiadták, ezek alapján tájékozódunk az épületben. A kastélyleltárak pontos, szobáról szobára leírt képet adnak a korabeli épületről, nekünk csupán azt kell megállapítanunk, hogy most éppen melyik szobában is járnak, hiszen főleg a keleti és északi szárnyat a 19. században teljesen átalakították, míg a nyugati szárnynál egy teljes helyiségtraktust elbontottak. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, faragványok, feliratok, elfalazott nyílások, díszítőfestés bukkan elő a vakolat alól. Nyilván nemcsak a lelet lényeges, hanem a lelőkörülmény is, egy régi vakolatréteg számunkra majdnem ugyanolyan fontos, mintha elfalazott kincset találnánk.
A helyreállítási koncepció két lábon áll: a hasznosítási lehetőség és az értékek konzerválása és bemutatása. A helyreállítás csapatmunka, ahol a művészettörténész általában ez utóbbiak mellett, az építész az előbbiek mellett kardoskodik. Ezért nagyon fontos a jó együttműködés. Az építész sem szeretne készakarva tönkretenni vagy eltakarni értékeket, de minden épületbe kell konyha, fürdőszoba, hőközpont, iroda stb., ahol ezen értékek bemutatása nem mindig lehetséges, sőt nem is javallott. Ezért kihívás az építészek számára is egy ilyen jellegű feladat.
– Egy ilyen volumenű munkához sok pénz és szakember szükséges: kik vesznek részt a régészeti, művészettörténeti munkákban?
– A munkákat uniós pályázatból támogatja a Traditio Transylvanica Alapítvány, hiszen ezt magán- vagy önkormányzati forrásokból lehetetlen lenne megvalósítani. A régészeti feltárásokat Felix Marcu és Csók Zsolt kollégák vezették, míg a falkutatásokat Kovács Zsolt és jómagam végeztük egy diák- és munkáscsapat segítségével, a levéltári kutatásokat Szász Anikó történész-művészettörténész folytatta. A falfestések feltárását Kiss Lóránd, a sürgős kőrestaurátori beavatkozásokat, kőkiemeléseket Kiss Zoltán restaurátorok végezték. Kitűnő volt az együttműködés a csapatok között, a leletek sok esetben nagyon szépen kiegészítették egymást, és külön jó lehetőség volt, hogy egyszerre zajlottak a kutatások, így alla prima értesülhettünk az új eredményekről.
– Terveik szerint, ha sikerül az európai uniós forrásokat megpályázni, mikor láthatja a nagyközönség a gyalui várkastélyt teljesen felújított állapotban?
– Ha az uniós pályázat összejön, abban konkrétan le lesz szögezve a határidő. Általában egy-két éves futamidőre számíthatunk, ami alatt át kell adni az épületet. Különféle parki rendezvényeket azonban tudomásom szerint tervez a Traditio Transylvanica Alapítvány, úgyhogy még számos alkalom lesz a nagyközönség számára akár a helyreállítások műhelytitkaiba is bepillantani.
Dr. Weisz Attila
Kolozsvári művészettörténész, műemlékvédő szakember. 1975-ben született Marosvásárhelyen. 1999-től a BBTE történelem–művészettörténet szakos hallgatója, 2013-ban szerzi meg PhD-fokozatát Torda város középkori egyházi épületei témából a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetében. 2014-ben Zádor Anna-díjas. A kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem oktatója.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Adonyi Nagy Mária (1951–2015)
A Facebookon érkezett a szomorú üzenet, meghalt Adonyi Nagy Mária. Volt kollégák, pályatársak gyorsan összeverődtünk a társasági hálón, régi vágású újságírói reflexekkel legalább két forrásból próbáltuk ellenőrizni az információt, majd elkezdtük keresni a választ a hír többi kérdésére is: hol, mikor és főleg miért? Hiszen, szégyenszemre, hirtelen azt sem tudtuk, hol telepedett le, miután a Magyar Nemzettől nyugdíjba vonult és Budapestről vidékre költözött. Csak annyit tudtunk, éreztünk abban a pillanatban, hogy a magyar irodalom egyik reményteljes ígérete, a magyar sajtó nagy tudású, szorgalmas munkása, a makulátlan szakmai erkölcs példaképe távozott idejekorán közülünk.
Életrajzából kiderül, Éradonyban született, innen a felvett Adonyi írói név is. Székelyhídon és Nagyváradon járt iskolába, Kolozsváron szerzett diplomát 1974-ben magyar–német szakon. Szatmárnémetiben tanított három évig, majd a bukaresti magyar szerkesztőségben dolgozott tíz éven át a rendszerváltásig. A Hét belső munkatársa, majd a Romániai Magyar Szó és a Valóságszerkesztője. 1992-ben hazatér, 1995-ig, az akkor Nagyváradon megjelenő Erdélyi Naplószerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese. 1996-ban az Erdélyi Híradó könyvkiadó részlegének főszerkesztője. Közreműködött a Romániai Magyar Ki Kicsoda 1997-es kiadásának szerkesztésében. Nagyváradi munkalehetőségeinek végleges megszűnése után Budapestre települt át, nyugdíjba vonulásáig a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának olvasószerkesztője lett. Azután a szülőföldhöz közelebb, Berettyóújfaluban vásárolt házat, ott érte a szívinfarktus október 13-án, nem sokkal 64. születésnapja után.
Irodalmi pályáját versekkel, kritikákkal az Utunkban kezdte 1969-ben. Bár első kötetének anyagát 1974-ben leadta a kiadónak, a cenzúra többszörös rostálása miatt az csak 1978-ban jelenhetett meg, Emlék jelen időben címmel. Második kötete, az Állatövi jegyek 1982-ben látott napvilágot. Szerepelt a Varázslataink (1974) és a Kimaradt szó (1979) antológiákban, később a Bábel tornyán című Echinox-antológiában (1983), a Magyar költőnők antológiája (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1997), az Álmok szállodája: erdélyi magyar költők, 1918–2000 című antológiában (Kolozsvár, 2002), majd a111vers erdélyi költőnőktől című gyűjteményes kötetben (Kolozsvár, 2006).
Ennyi marad utána: száraz életrajzi adatokból összerakott életpálya a lexikonokban. Hogy milyen volt emberként? Nehéz elmondani, mert magányosan, zárkózottan élt, csak ritka pillanatokban engedte közel magához a környezetében élő embereket. Én is csak emlékképek mozaikkockáit tudom feleleveníteni, pedig több mint harminc éve találkoztam először vele. A nyolcvanas években négy évig szomszédok voltunk Bukarestben, majd öt évig kollégák az Erdélyi Naplónál és a Romániai Magyar Ki Kicsoda szerkesztőségében.
Bukarestben, egy Moţilor úti tízemeletes tömbház könyvekkel telezsúfolt földszinti garzonlakásában élt, Szávai Gézáék és Jakab Mártáék laktak még a közelben. Bár a bukaresti magyar kolónia tagjai nagyon összetartottak, nem nagyon járt össze senkivel. Különcködését elfogadtuk, és nem foglalkoztunk vele, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor kiderült, hogy a szamizdat-ügy miatt a szekuritáté által körözött Szőcs Géza napokig nála lakott. Ez a gesztus „halált megvető” bátorságnak számított a tomboló Ceauşescu-diktatúra éveiben, és mindenki számára megkérdőjelezhetetlenné tette szilárd erkölcsiségét és ellenzéki elkötelezettségét.
Bátorságáról és a szabadság, a demokrácia eszméihez való ragaszkodásáról vall az Elorzott román forradalom címmel írt dokumentumriportja, amelyben egyetlen magyar újságíróként osztja meg tapasztalatait a romániai rendszerváltásról. A mű, mely ma is „kötelező olvasmány” azoknak, akik meg akarják érteni az elmúlt huszonöt év összefüggéseit, az interneten elérhető.
Ilyen tiszteletre méltó irodalmi és szerkesztői múlttal, makulátlan erkölcsi aurával fogadta el az Erdélyi Napló hívó szavát és telepedett le Nagyváradon 1992-ben. Mihálka Zoltánnal együtt ők hozták el a bukaresti magyar szerkesztőségek szakmai profizmusát a többnyire nagyon tehetséges, de szakmailag még nem elég képzett, kezdő újságírókból álló szerkesztőségbe. Addigi teljesítményei, hatalmas műveltsége, megkérdőjelezhetetlen szakmai tudása meghatározta a szerkesztőség viszonyulását a világhoz, a szakmához és a magyar nyelvhez és stílushoz, amelynek kérlelhetetlen őre volt. Ha ezekre az időkre gondolok, azt az Adonyi Marit látom, aki kézirattal a kezében, a szerzőt keresve rohangál a szerkesztőségi folyosón, hogy kioktassa az általa elkövetett műfaji, fogalmazási, helyesírási hibákról. Ilyenkor „lefiamozta” a „tettest”, aki megdorgált kisdiákként, lehajtott fejjel nyelte a leckéztetést. Nehéz, feszültségekkel teli pillanatok voltak ezek, de mindannyian megéreztük, ettől lesz hétről hétre jobb a lap, és ettől lesznek egyre jobb újságírók a kollégák. A kérlelhetetlen szakmai szigor és fegyelem jelképe volt, ugyanakkor egy-egy pohár bor mellett, a lazítás pillanataiban képes volt megmutatni emberi arcát is. Néha meglepődve néztük, milyen felszabadultan tud nótázni (inkább népdalozni), amikor annak volt az ideje. Azokban az években szakmai teljesítményének, hiteles tájékoztatásának köszönhetően az Erdélyi Naplópéldányszáma meghaladta az 50 ezret. Biztos vagyok benne, hogy a sikerben neki is szerepe volt.
Úgy gondolom, Adonyi Nagy Mária most lezárult életpályája kapcsán, a mai olvasónak is tudnia kell, hogy a mai Erdélyi Napló is magában hordozza génjeit.
Stanik István
Adonyi Nagy Mária /Éradony, 1951. okt. 6. - Berettyóújfalu, 2015.okt. 13./
Erdélyi Napló (Kolozsvár

A családregénytől a családfakutatásig
Ki gondolná, hogy a mai világban, amikor a családok létrehozása, összetartása olyan nehézkessé válik, sőt sokak számára közömbös dolog, sokszor nemcsak konfliktushelyzet, irigység, gyűlölködés választja szét és távolítja el őket egymástól, számos családregény is születik, családfakutatásba fognak sokan, őseik, rokonaik után kutatnak, ezért messzi földre is elutaznak. Ellentétes előjelű tények, de mindkét irányzat jelen van korunk társadalmában. A családfakutatás mindenképpen az összetartozás óhaja felé mutat, és már remélhetően nem a kivagyiságot, a minél rangosabb, híresebb ősök felmutatását ösztönzi, hanem inkább honismereti kérdéseket vet fel, nemzedékek törekvéseit, kitartását, hasznos munkásságát igazolja. – Vajon melyik ősömben ismerem fel magam, esetleg gyermekeim tulajdonságát, tehetségét, hol tévedtek, hova rendelte őket hivatásuk? A kérdésekre válaszolni főleg bizonyítékokkal lehet, a családfakutató, akárcsak egy zarándok, messzi utakat jár be, megszállottként keresi és fedezi fel a levéltárakban, anyakönyvi hivatalokban, falusi parókiák anyakönyveiben, megsárgult iratcsomókban családjának múltját. Mindez rengeteg időbe telik, felkészülésre, türelemre, anyagi háttérre van szüksége, és ha letért a célhoz vezető útról, ha tévedett, újból és újból vissza kell térnie a jelzett útra. Ha vannak "útjelző táblái", dokumentumok, feljegyzések, régi házakon kőbe vésett jelek, rég nem gondozott sírok feliratai, ki nem hagyhatja a szóbeli közléseket, legendáriumokat.
A családfakutató esetünkben egy nagyvárossá, kétnyelvű várossá nőtt erdélyi kisváros megbecsült orvosa, aki hosszú idei praktizálása folytán az egyik legnagyobb iparvállalat dolgozóit kezelte, orvosolta, éjjelente ügyeletet, mentőszolgálatot biztosított. Nyugdíjas éveiből sokat szánt arra, hogy egy szerteágazó családfát a Felvidéktől Erdélyig, a történelmi Magyarországon és határain túl felidézzen, tudományos keretbe foglalva összeírjon. A kutató közben feltámasztja a régen porladó embereket, fényképekről, emlékezésekről rokoni szálakkal kapcsolja össze őket, nagy tisztelettel adózik munkájuknak, nem hagyja feledésbe merülni tetteiket. A kutató méltányos, jó emberismerő, egy cérnaszálat sem hagy elveszni abból, ami kötődést, összetartozást igazol. Számára minden adat megvilágítást, összeillesztést követel, egy hatalmas puzzle előtt állunk, hogy magunk is a megfejtés részesei legyünk az összerakásban. A kutató az ilyen jellegű munkának megfelelően összeállított, egyben mesélő könyvben teszi közzé munkáját:
A GENERSICHEK és utódaik
Szépréthy Lilla emlékének
Dr. Zsigmond Károly 375 oldalon (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2015) hófehér borítójú könyvében megmutatja, hogy mit jelent egy hatalmas családfa tagjainak lenni a történelmi Magyarországon, a Trianon szétszabdalta határok közt, a szocialista térséggé vált településeken vagy éppen az emigrációban. Kézen fogva vezeti elő a Felvidékről származó cipszer ősök sokaságát. Lőcséről, Késmárkról, Iglóról Brassóba, a szászok, románok és magyarok közé jönnek, a legjelesebbek bemutatása mellett megállapodik, például Kolozsváron, a Ferenc József Tudományegyetem kórbonctani tanszékén, a Brassói Főreáliskola katedráján, régi és új európai vagy tengerentúli egyetem kutatóközpontjában.
Teszi ezt Marosvásárhelyről, és munkája olyan eredményes, hogy 2011-ben már láthatjuk mosolygós arcát, amint a Genersich Alapítvány különdíjával jutalmazzák a Semmelweis Egyetem Dies Academius ünnepségén. Munkásságát elismerték.
2015-ben megjelent könyve a pontos adatgyűjtés, a rendszerezés, a családfakutatás mintája marad. Olvasmánynak is kitűnő, de mindenképpen ismernie kell az olvasónak a Genersichek kutatásához vezető Szépréthyek életét is, mert ezzel kezdődik Zsigmond doktor kutatássá váló hobbijának említése.
Szépréti Lilla: Család-regény
Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996
A regényt az 1978–1986 közötti években írja a vásárhelyi Új Élet szerkesztője, riportere, az pedig közel egy évtizeden át várja kéziratban, hogy megjelenhessen. Szépréti Lilla ezt nem érhette meg, 1992-ben autóbalesetben meghalt. A cipszer Szépréthyek története ez a családregény, ez indítja el a Genersichek családfájának kutatásában az írónő férjét, Zsigmond doktort. A regény az írónő gyermekéveit, a két világháború közti koronavárost, a szászok ősi, erdélyi fellegvárát, egyben az idetelepülő, meghonosodó felvidéki értelmiségi és itt honos magyar felemelkedő polgárság történetét szemlélteti három generáció során. A Szépréthy család férfiágon Lőcséről származik, a dédapa, Schönwisner Aba Otto Maldino a bécsi Császári és Királyi Mérnöki Akadémián tanult, földmérő mérnök lett, fia, Béla Gusztáv Brassóba kerül, tanára és igazgatója másfél évszázaddal ezelőtt a brassói magyar főreáliskolának, az ő fia pedig, az írónő apja, a grazi egyetemen szerez mérnöki diplomát, nevét Schönvisnerről már magyarosítva kapja dédapjától Szépréthyre. Cipszer eredetét, szepességi német, ún. ungar-deutsch és felvidéki rokonságát mindig számon tartja, gyermekeire örökíti. A történelmi Magyarországon a Szepesség – németül Zips – egy közepes nagyságú megye területe, ahonnan századokon át nagy személyiségek emelkednek ki – köztük a Genersich család, innen származik az írónő –, tudósok, neves kutatók, közéleti emberek vannak a sorban, immár A Genersichek és utódaik című könyvben érdekesebbnél érdekesebb életúttal, munkássággal felsorolva.
A regény, amelyet vélhetően az erdélyi olvasók jól ismernek, egyik fejezetében előrevetíti a húsz évvel később megjelent munkát. A rokon rokont tapos az utakon c. fejezetből láthatóan már eldőlt, hogy dr. Zsigmond Károly messzemenő kutatásba kezd, immár nemcsak "kiszámolva", hanem felkutatva a rengeteg Genersich rokont, kitűnően összerakja a puzzle-t évszázadról évszázadra. A rokoni látogatásra Grazba utazó házaspár útitársáról kiderül, hogy volt valaha egy kolozsvári nagynénje, emlékszik arra is, hogy hol lakott, de többet már nem tud róla. Így vesznek el a rokonok az idő múlásával és messzire költözésükkel egymástól. Megtudjuk azonban egyszerű számítással, hogy "egyetlen embernek nyolc ükanyja, tizenhat szépanyja van és így tovább". Ez regényrészlet, de a családfakönyv szerint a számítások oda vezetnek, hogy "nem is tudjuk, hányféle ember génjeiből származunk". Tovább nem idézem az említett fejezet címének bizonyítását, nagy számok jönnek ki, számtalan rokoni kapcsolat jöhet létre néhány emberöltő alatt.
A szerző mindent bebizonyít és mindent elmagyaráz. Ritkán történik meg, hogy egy tudományos munka ilyen olvasmányos legyen, hogy az olvasó többször visszatérjen egy-egy részletre, a roppant apró betűs nyomtatás ellenére.
A másik érdekes vonulat, hogy a Szepességből miként kerültek Erdélybe vagy Magyarországra a Genersichek. Az életrajzok Genersich Melchiortól (1500-as évek) napjainkig, a ma élő Genersich utódokig terjednek. Ki-ki az érdeklődése szerint meríthet ezekből. Mivel alapítványa is van a családnak, Budapesten és Kolozsváron ünnepi ülésszakokat tartottak az utóbbi években, kitüntettjei is vannak. A leggazdagabb XX. századi Genersich-életműről meg kell jegyezni, hogy a magyar kórbonctani iskola nagy egyénisége a kolozsvári orvosi egyetem tanára, ahova Késmárkról, illetve Pestről kerül Lenhossek József tanítványaként. Minden tekintélyes klinikai várost végigjárt. Ausztriában és Németországban ösztöndíjakat megnyerve az orvostudomány sok területén, neves professzorok mellett folytat tanulmányi gyakorlatot. A király 1891-ben nemesi rangra emeli, és ettől fogva dr. Genersich Antal Károly Miksa Szilárd a szepesszombati előnév viselésére jogosult. 25 évig dolgozik Kolozsváron, "a tanítás művésze" volt az orvosi egyetemen. Ezután Budapesten rektori évei alatt is kutatási és gyakorlati eredményeit rögzítve, több mint nyolcvan dolgozatot közöl a patológia, a kórbonctan, illetve a közegészségügyi viszonyok, a cornea nedvkeringései és az inak nyirokkeringése kutatási területéről. Annyira közismert volt, hogy Füst Milán, Németh László és Szabó Dezső is említette műveiben. 1918-ban végakarata szerint a Házsongárdi temetőben temetik el.
Dr. Zsigmond Károly adatai alapján 149 utódja volt, ezek közül 119 él. Az EME (Erdélyi Múzeum- Egyesület) székházában Kolozsváron felavatták mellszobrát.
Az életrajzok anyaga sok száz adatot tartalmaz az ősökről és utódokról. A családfakönyv, dr. Zsigmond Károly könyve napjaink egyik genealógiai lexikonja lehetne, a Szepesség (Késmárk) és Erdély vidékeinek olykor irodalmi értékű leírásaival. Jellemzése, arcképcsarnoka régi leírások, életrajzok, kortársak emlékezései alapján kitűnő emberismeretét, leírókészségét dicséri, azon kívül, hogy 2006-ban hasonló témában német nyelvű könyve is megjelent.
A családfákat, ősöket és utódokat rendszám szerint osztályozza, eszerint megállapítható, hogy valamely személy hányadik generációhoz tartozik. A tizedes osztályozási rendszám megmutatja, hogy egy utód a családfából milyen rokoni viszonyban van másokkal, például hányad fokon unokatestvér. Ez elég bonyolult képlet, de a genealógusnak ez is megoldható. A Szepességből indult Genersichek rendszerint tudományos pályát járnak be, küzdő, roppant nagy tudású emberek, a Monarchiában szétszóródtak. Az ősök kézművesek, iparosok, aztán bírók, tanácsosok.
A nyomon követés egyik érdekes momentuma, amikor a kutató a Teleki Tékában talál rá egy Bécsben tanuló Genersich (Gnersich) diák nevére, vagy Lőcsén alkalma van olvasni az 1523-ból származó Genersich Melchior diáriumát. Ebbe jegyezte fel emlékezéseit a család régmúltbeli őse.
Hogy és miként jut ezekhez a dokumentumokhoz Zsigmond dr., ez könyvének részletesen megírt fejezete.
A szászok és a magyarok közé került felvidéki cipszerek gyökereiket a magyarok közösségében felemelkedésük során megmaradásukért erősítették, tehetségükkel, munkásságukkal ungar-deutschként szellemi nagyjaivá lehettek.
A cipszereknek himnuszuk is volt, ezt is közli a Genersichek krónikája: "Wie schön bist du, oh Zipserland!" – az isteni vezérléstől, a Szepesség szépségeiről szól, az ősök építette székesegyházról, az Istennek adott háláról, aki hazájukat, honukat adta.
Ne hagyjuk ki, hogy abból a "szeretett honból" a második világháború után kitoloncolták őket. A csehszlovák hatalom valahogy nem értette meg, nem akarta elismerni őshonosságukat, hogy ez megilleti őket.
Az utódok nem felejtenek.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Céljait népszerűsíti a foglalkoztató központ
Gyergyószentmiklóson a június végétől működő Fiatalok a jövőért – támogatott foglalkoztatás elnevezésű program keretében ez idáig két személynek sikerült munkahelyet keresni, egy személy alkalmazása pedig folyamatban van.
A projekt működtetői a célkitűzések népszerűsítése érdekében beszélgetésre hívták a vállalkozásokat. A csütörtöki találkozó résztvevői kinyilvánították: nyitottak arra, hogy hátrányos helyzetű fiatalokat foglalkoztassanak.
Fogyatékos, illetve a gyermekvédelmi rendszerből kikerült fiataloknak nyújt segítséget a munkahelykeresésben, az elhelyezkedésben a Hargita Megyei Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság programja, aminek keretében Gyergyószentmiklóson is központ működik. Az itt dolgozó szakemberek számos tényező feltérképezésével és betartásával segítik a hátrányos helyzetű fiatalokat a munkaerőpiacon való elhelyezkedésben, másfelől pedig a munkaadóknak nyújtanak segítséget az alkalmazással járó esetleges nehézségek leküzdésében.
A központ megnyitásától eltelt idő alatt 39 hátrányos helyzetű fiatalt jegyeztek a rendszerbe, két személy elhelyezkedésében nyújtottak segítséget az itt dolgozó szakemberek, és jelenleg egy újabb alkalmazás folyamatát követik.
Ebben a munkaközvetítői folyamatban az álláskereső fiatalok önbizalmának megerősítése legalább annyira szükségszerű, mint a munkaadók esetleges kételyeinek eloszlatása – többek között ezekben nyújt segítséget a központ. Az itt dolgozók személyesen veszik fel a kapcsolatot a potenciális munkaadókkal, de a program népszerűsítése érdekében csütörtökön egy közös találkozóra hívták a gyergyói cégeket. A szép számban megjelent vállalkozók mellett a városháza szociális osztályának munkatársai, illetve a megyei munkaerő-elhelyező központ vezetője is részt vett a megbeszélésen.
Itt kerültek bemutatásra annak a felmérésnek az eredményei, amelyet hátrányos helyzetű és normál körülmények között élő fiatalok, illetve vállalkozók körében végeztetett a gyermekvédelmi vezérigazgatóság. Ugyanakkor azokról a támogatásformákról is részletes tájékoztatás hangzott el, amelyeket bizonyos kategóriájú alkalmazások esetén igényelhetnek az alkalmazó cégek, intézmények.
A megjelent cégvezetők között voltak, akik már tapasztalatokról tudtak beszámolni a témában, azaz a gyermekvédelmi rendszerből kikerült fiatalok foglalkoztatását illetően. Ezeket megosztva, nehézségekre, sikerekre egyaránt rámutattak, kiemelve, hogy értékes emberek veszhetnek el, ha nem kapnak munkahelyet. A beszélgetés végkövetkeztetéseként elhangzott: a cégek nyitottak arra, hogy hátrányos helyzetű fiatalokat foglalkoztassanak. Az elvi beleegyezésen túl javaslatokat is tettek a program működtetőinek. Például azt, hogy az érdeklődő fiatalok számára szervezzenek munkahely-látogatásokat. Ezek az alkalmak segíthetnének ugyanis eldönteni, hogy egyáltalán milyen munkát tud biztosítani egy-egy vállalat, illetve a munka tulajdonképpeni menetére is rálátást kaphatnának az érdeklődők.
A megbeszélésen részt vett az a két személy is, aki a gyergyószentmiklósi támogatott foglalkoztató központ segítségével jutott munkához. Mindketten a gyermekvédelmi rendszerből kerültek ki, jelenleg a város hajléktalan szállóján laknak, és már elmúlt három hete, hogy az egyik helyi bútorgyártó cégnél dolgoznak. „Három hete dolgozunk. A munkát ki lehet bírni, csak az embernek ehhez akarat kell és lendület. A lendület az, ami belőlünk hiányzott, ezt kaptuk segítségként” – szólalt fel a maga és sorstársa nevében Varga Ilona. Úgy fogalmazott, eddig háttérbe szorítottan éltek, ezért is különösen jó érzés számukra, hogy segítséget kaptak az elhelyezkedésben. Anyaként tette hozzá, hogy a munkavállalás, a kereset segít neki a jövőtervezésben is. Ősszel napközibe szeretné íratni két és fél éves gyerekét.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Ne legyünk a magunk ellenségei (A reformáció napja Sepsiszentgyörgyön)
Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? – a rómaiakhoz írt levélből vett igerészletre építette Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese szombaton, a reformáció napján tartott igehirdetését a sepsiszentgyörgyi belvárosi református templomban, ahová a mintegy öt-hatszáz főnyi ünneplő közösség fáklyás felvonulással érkezett Kálvin János szobrától. A résztvevők megálltak gróf Mikó Imre szobránál, ahol a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása elleni felszólalásában Bucsi Zsolt református lelkész azokért imádkozott, akiket korábban a visszaszolgáltatás miatt meghurcoltak.
A négy sepsiszentgyörgyi református gyülekezet és a helyi evangélikus közösség együtt tartotta a reformáció nagyhetét, ennek záróeseményeként vettek részt a reformáció napján, október 31-én a fáklyás felvonuláson és úrvacsorával egybekötött ünnepi istentisztelen. Kálvin János szobránál Pap Attila, a belvárosi református gyülekezet lelkésze mondott imát, hálát adva Istennek, hogy az ige világosságot hozott a sötétség ellen, amikor az emberek lelki rabságban éltek, és felkérte a jelenlevőket, gyújtsák meg az emlékezés fáklyáit, „hogy azok fénye által másokat is emlékeztessünk az egyetemes nagy igazságra és azon túl a mi igazságunkra is”.
A fáklyás felvonulás első állomásán, gróf Mikó Imre szobránál Bancea Gábor, a Gyöngyvirág utcai református gyülekezet lelkipásztora felolvasta Markó Attila, a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása okán meghurcolt volt parlamenti képviselő levelét, aki a reformáció lényegét három gondolat köré csoportosította: megújulás, kitörés és szabadság. Ezeket kifejtve hangsúlyozta: képesek vagyunk mindig új energiát, új erőt és új eszközöket felmutatni céljaink érdekében, és minden eltipró, elnyomó kísérlet ellenére fel tudtunk állni, emelt fővel tovább tudtunk lépni, ugyanakkor szabadságot akarunk embernek, közösségnek, vallásnak, gondolatnak, lelkiismeretnek, hitnek, dalnak, lobogónak, az életnek.
A Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása ellen felszólaló Bucsi Zsolt lelkipásztor imájába foglalta: „Ha igaz az, hogy sötét erők által megszállott emberek, emberi hatalmasságok komoly energiát, pénzt fektetnek abba, hogy elvegyék épületeinket itt, Sepsiszentgyörgyön vagy éppenséggel Marosvásárhelyen, ahol szintén elkezdődött e folyamat, akkor, igazságos Istenünk, akinek a szavára még az ördögök is engedelmeskednek, kérünk, törd össze, semmisítsd meg az ördög minden munkáját, deríts fényt minden aljas és szánalmas mesterkedésére, mely az igazság ellen történik. Tudjuk, hogy akik épületeink visszaszolgáltatásáért harcoltak, most milyen helyzetben vannak. Eléd hozzuk az ő ügyeiket, helyzetüket, különösen Markó Attila hittestvérünkért könyörgünk, aki nem lehet itt közöttünk, mert bujkálnia kell azért, mert ebben az országban elveszett az igazság. Urunk, Istenünk, te légy az oltalmazója, az oltalmazónk.”
A Református Kollégium Szilágyi Andrea vezényelte kórusa fellépése után a fáklyás menet elindult a belvárosi református templom felé, ahol az udvaron meleg teával fogadták az érkezőket. Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róma 8,31) – indította igehirdetését Incze Zsolt esperes. Kifejtette: ellenségünknek érezzük az egész világot, a társadalmat, a környezetünket, a szomszédot, a családot, mindenkit, és olykor jogosan, mert lám, „imádkozni kell azért, hogy visszaadják azt, ami a miénk volt, hogy visszaadják, amit őseink nekünk hagytak, a gyermekeinknek, unokáinknak építettek. Végtelen az ellenségképünk tára, de olyan kevéssé szoktuk számbavenni, hogy önmagunk ellenségei vagyunk. Amikor szembe kell néznem magammal a tükörben, és el kell mondanom, hogy nem vagyok jó református, nem vagyok jó lelkipásztor, nem vagyok jó ember. Nem merek szembenézni a tükörrel, mert annyira igaz, amit ott látok. És nem akarok szembenézni a lelkemmel, a nemzeti öntudatommal, annak hiányával. Ne legyünk a magunk ellenségei! Merjük vallani életünkkel, szavunkkal, cselekedetünkkel, hogy velünk van az Isten. Bárki is ellenünk van, olyan sokan, olyan sokféleképpen, de mindenekfölött veled van az Isten, és éppen a reformáció nagy vívmánya, hogy tudtak hinni. Nem intézményben, nem bűnbocsátó cédulákban, hanem a kegyelmes Istenben.” Úrvacsorai ágendát tartott Simon István lelkipásztor, a gyülekezetek közös úrvacsoravétele után áldással és a himnusz eléneklésével ért véget a reformáció napi ünnepi istentisztelet.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi anyanyelvű agrártudományi oktatás fejlesztése
Nemzeti fontosságú stratégia
Még mindig nagyon sok termőföld hever parlagon Erdélyben, annak ellenére, hogy a 2014-2020-as európai uniós pályázati kiírások kifejezetten előnyösen támogatják a kis farmok kialakítását, új mezőgazdasági vállalkozások létesítését, a fiatal gazdákat. Ahhoz, hogy megfelelő hatékonysággal használják ki mind az anyagi lehetőséget, mind a földrajzi adottságot, megfelelően képzett szakemberekre van szükség, akik a piacgazdálkodás jelenlegi körülményei között fenn tudják tartani a vállalkozásaikat. Reménykeltő, hogy 2015-től önálló magyar agrármérnökképzés indult a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karához tartozó sepsiszentgyörgyi új tanulmányi központban. A magyar szakoktatás jelenéről, jövőjéről dr. Nyárádi Imre-István adjunktussal, az agrármérnökképzés oktatási felelősével beszélgettünk.
– Miért Sepsiszentgyörgyön indították el az agrármérnöki szakot, amikor Marosvásárhelyen jóval korábban elkezdődött a mezőgazdasági képzés?
– Az agrártudományi oktatás tulajdonképpen Nyárádszeredában indult, a budapesti kertészettudományi kar kihelyezett kertészmérnöki szakával. Erre alapozva kérte fel a Sapientia EMTE vezetősége dr. Jakab Sámuelt, a nyárádszeredai kihelyezett tagozat vezetőjét, hogy állítsa össze a kertészmérnöki szak engedélyeztetéséhez szükséges dossziét, mivel volt előzetes tapasztalata e téren. Többek között, ennek köszönhetően, a hivatalos eljárást követően, a 2002/2003-as tanévvel kezdődött a kertészmérnökképzés a Sapientián. Miután ezt akkreditálták, az agrárképzés kiegészült a tájépítészmérnöki szakkal és a kétéves növényorvosi mesterképzéssel. A Sepsiszentgyörgyi Tanulmányi Központ alapításáról 2013 augusztusában értesültem. Az egyetem szenátusa és az alapítvány kuratóriuma elhatározta, hogy új tanulmányi központokat hoznak létre Erdélyben. Több helyszín is szóba került, köztük Sepsiszentgyörgy. Bár valóban az lett volna a logikusabb, ha a meglevő marosvásárhelyi agrárvonalat erősítjük tovább, az alapítvány és az egyetem vezetősége úgy döntött, hogy ennek a szaknak abban a térségben jóval nagyobb feladata van. Több érv is szólt amellett, hogy Kovászna megye székhelyére kerüljön az agrármérnöki szak. Ennek egyik indoka az volt, hogy Háromszék igen jó termőfölddel rendelkezik. Mindemellett az is fontos, hogy az egyetem és az alapítvány mellett a szak létrehozásához, a központ kialakításához közel fele-fele arányban hozzájárult a helyi és a megyei önkormányzat is. A sepsiszentgyörgyi városi tanács, a polgármesteri hivatal és a Kovászna Megyei Tanács 10 évre díjmentesen használatba adta a volt Gámán János Líceum ingatlanjait. Ez egy egyhektáros területen fekvő épületegyüttes, teljes infra- struktúrával. Mindemellett elvégezték a főépület és az ehhez csatolt épülettömb külső felújítását. Az egyetem megejtette a belső felújítást, teljesen felszerelt és berendezett 17 szaklaboratóriumot, továbbá három előadói és egy szemináriumtermet, amfiteátrumot, korszerű előadások tartására alkalmas felszereléssel. Az épületkomplexum négy különálló épületből áll, amelyekből bentlakást lehet kialakítani, olyan éttermet, amelyet a saját tangazdaságból származó alapanyagokból, termékekből lehet majd ellátni. Különálló épületben lehetne elhelyezni majd a gazdasági osztályt, a dékáni hivatalt és ugyanitt kaphatnának helyet a tanári lakások is. Ezenkívül megvan a teljes mezőgazdasági gépsor, vadonatúj traktorral, a hozzá csatolható sor- és precíziós vetőgéppel, talajmaróval, ekével, permetezővel, ehhez pedig az emberi segédlettel működő rotációs kapa, láncfűrész és egyéb munkaeszközök is a diákok rendelkezésére állnak. Ilyen körülmények között kezdhette meg az idén szeptembertől a 37 jelentkező közül 30 az agármérnökképzést.
– Kik oktatnak Sepsiszentgyörgyön?
– A működési engedély megszerzésére leadott dossziénak megfelelően a négyéves képzést 28 oktató, főként a marosvásárhelyi kar kertészmérnöki tanszékének, illetve más tanszékeinek tanárai végzik, akikhez csatlakozott hét magyarországi oktató (a gödöllői Szent István Egyetem Mezőgazdasági Karának egy professzora és négy docense, valamint két nyíregyházi professzor). Jelenleg, átmenti jelleggel, az igazgató dr. Székely Gyula rektorhelyettes, tanulmányi felelős én vagyok, a szakkoordinátor dr. Pásztor Judit, a tanárok közül pedig megemlítem még dr. Balog Adalbertet, dr. Fazakas Csabát, dr. Kentelki Endrét és dr. Kovács Lorántot. Hozzájuk társulnak a helyi oktatók: dr. Abod Éva, dr. Bartha Csaba, dr. Bíró Enikő, dr. Csiszér Levente és dr. Erdély Judit.
– Valóban dicséretre méltó, hogy a sepsiszentgyörgyi és a Kovászna megyei önkormányzat támogatta az oktatást szolgáló korszerű infrastruktúra kialakítását. Sikerül-e mindezt hosszú távon fenntartani?
– Bízom benne, hogy a központ 10 év alatt önfenntartó lesz. Ehhez a meglevő agrármérnöki szakra továbbra is maximális kell legyen a beiskolázottság. Emellett hosszú távon kötelezően társszakokat is be kell indítanunk, amelyekkel a fenntartható gazdasági működést is megvalósíthatjuk. Itt elsősorban az erdőmérnöki szakra gondolok, de hosszú távon az állattenyésztő mérnöki, valamint az állatorvosképzést is megszervezhetnénk. Ez utóbbihoz azonban más infrastruktúra is kell. A tanerő mellett szükség lenne megfelelő bázisra: állatkórház, speciális patológiai, hisztológiai és más laboratóriumok berendezésére. Mindez az egyetem stratégiájától és attól is függ, hogy milyen prioritásként fogja bevállalni az oktatási intézmény az említett szakok létrehozását. Még az is kérdés számunkra, hogy lesz-e megfelelő számú érdeklődő, figyelembe véve, hogy román nyelven Bukarestben, Jászvásáron, Kolozsváron, Craiován és Temesváron is van ilyen képzés.
– Mindezek tükrében valóban lenne igény rá?
– 2008-ban a marosvásárhelyi kertészmérnöki tanszék munkatársai készítettek egy olyan kiadványt, amelynek a statisztikai adataiból kiderült, hogy a kolozsvári agrártudományi egyetemen az agrármérnöki, illetve a kertészmérnöki szakra jelentkező magyar anyanyelvű diákok aránya viszonylag magas. Hasonló a helyzet az állatorvosi szakon, ahol a diákok egy része a Székelyföldről származik. Színvonalas oktatási ajánlatunkra ezek potenciális diákjaink lehetnek.
– Korábban említette, hogy a kar kihelyezésének stratégiai döntését Kovászna megye mezőgazdasági potenciálja is befolyásolta.
– Székelyföld természeti adottságai kiválóak az állattenyésztésre, másrészt az iparinövény-termesztésre. Romániában 4,8 millió hektár legelő és kaszáló van, ennek nagy része nagyon jó minőségű hegyvidéki legelő, amiből bőven van a három magyarok által lakott megyében is. A növény- és gyümölcstermesztés mellett, gyakorlatilag jelentős input nélkül, a természeti adottságok ésszerű kihasználásával, megfelelő legeltetésmóddal, takarmánykészítéssel, az ehhez alkalmazkodott állatfajta tartásával, szakszerű tenyésztéssel, termékfeldolgozással, jó marketinggel, kevés beruházással lehetne kihasználni ezt a lehetőséget. Valójában a Székelyföldön – az említett körülményeket figyelembe véve – az állattenyésztés az ott lakók megélhetését biztosíthatná. Bízom benne, hogy a Sapientia EMTE keretében ezt a hiánypótló oktatási vonalat is beindíthatjuk.
– A 2014-2020-as időszakban az uniós kiírások kiemelten támogatják a közepes méretű farmok kialakítását, a fiatal gazdákat. Ez a lehetőség ösztönzően hat a szakoktatásra?
– Erre is odafigyelünk, hiszen valóban, a 2014-2020-as programban jelentős uniós alapokat lehet lehívni, többek között a meglévő farmok korszerűsítésére, új farmok, kezdő gazdák támogatására. Mi ezt próbáljuk népszerűsíteni a diákok körében. Az a gond ezekkel, hogy ha valaki alaposabb ismeretekkel rendelkezik és mérlegel, akkor legtöbbször annyit haboz, hogy nem egy esetben a "tett halálához vezet". Mert bár valóban megéri pályázni, hiszen a fiatal farmerek akár 90%- os támogatásban is részesülhetnek, bonyolult az eljárás. Ezért olyan tantárgyaink is vannak, amelyek a hallgatók pályázatírói készségeit is fejlesztik.
– Van-e olyan diák, aki elvégezte a kertészmérnöki szakot, majd mezőgazdasági vállalkozásba kezdett?
– A szaktantárgyak mellett konkrét példákkal is népszerűsítjük az elméleti tudás gyakorlatba ültetését. Nemcsak a kötelező terepgyakorlatokról van szó, hanem arról, hogy mentoráljuk végzett diákjainkat. Balázs Bécsi Csongor volt kertészmérnök hallgatónk az RMGE-Maros vállalkozásfejlesztő központján keresztül nyert egy magyarországi pályázatot, aminek révén munkagépeket vásárolhatott, amelyekkel kertépítési és fenntartási szolgáltatást nyújtó vállalkozást működtet. Koroka Illa és Joó József Áron fekete ribizlit telepített, a gyümölcsből természetes sűrítményt is készítenek, Friss Zsuzsa Marosvásárhely mellett levendulatermesztéssel próbálkozik. Vannak követendő példáink.
– Akkor elképzelhető hasonló mentorprogram az agrármérnöki szakon is?
– Ez a program jól működik Marosvásárhelyen. Hogy az új tanulmányi központban mennyire lehet hosszú távon fenntartani, stratégiai kérdés is. S ez kapcsolódik az egyetem önfenntartó tevékenységeihez. Míg a kertészmérnöki szakosoknak elég kisebb terület is, hiszen néhány ár, egy-két hektár terület dísznövény, gyógynövény termesztése elegendő jövedelmet hozhat, addig az intenzív szalmásgabona-, kukorica-, napraforgó- stb. termesztéshez több tíz hektár terület szükséges. Első lépésként az agrármérnökképzés gyakorlati helyszínét kellett biztosítanunk. Az egyetemi központ 1 hektáros ingatlanjában elkülönítettünk egy kisebb területet, ahol a tantermekhez közel tudunk bemutatóparcellákat létesíteni. Ezenkívül Illyefalván van egy bérelt területünk, ahol kialakítjuk a tangazdaságot. Az ideális viszont az lenne, ha Sepsiszentgyörgy környékén egy tömbben kaphatnánk egy 30-50 hektáros területet. Szerződésünk van több környékbeli nagy farmmal, ahol a diákok gyakorolhatnak. A hosszú távú mentorálási program azt jelentené, hogy az egyetem vagy az alapítvány felvásárolna földterületeket, amelyeket bérbe adnánk meghatározott időre vállalkozó szellemű végzetteknek, akik ezeken üzemszerű, üzletszerű gazdaságokat működtetnének. Ehhez csatlakozhatnának más, helyi földtulajdonosok is, és így nemcsak a Sapientia EMTE-nek jelentene jövedelemforrást a földterületek megművelése, hanem az adott településen is biztosíthatná a megélhetést az ottani közösségnek.
– Sajnos, más egyetemeken az tapasztalható, hogy a végzettek – bár lenne munkahely – a külföldi állásokat választják, és kivándorolnak. Nem áll fenn ez a veszély az agrároktatás terén?
– Elsősorban arra szeretnénk ösztönözni hallgatóinkat, hogy maradnak itthon. Induló szakként az is elképzelhető, hogy a legjobbak az egyetemen maradjanak, akár tanársegédekként, majd később teljes katedrával rendelkező oktatókként. Sajnos az a tapasztalatom, hogy végzettjeink nem annyira elszántak, elkötelezettek az egyetemi pálya mellett. Tény és való, nem jönnek vissza a nálunk végzett diákok. S mindez annak ellenére, hogy segítjük részképzéssel, külföldi tanulmányúttal, szakdolgozat-mento-rálással. Meg kell teremteni azt az alapot, aminek az egyik pillére a bérezés, de ehhez elsősorban elszántnak kell lennie a pályázónak, a hallgatónak, mert ha ebben perspektivikusan lát lehetőséget, akkor akár az egyetem keretében szolgáltatást is ki tudna építeni, amivel pótolhatná az esetleges alacsonyabb oktatói fizetését. Az egyik a már említett földbérlet. Mert ha az egyetemet végzett szakember profi módon megdolgoz nagyobb területet, feldolgozóüzemet létesít, kiépíti termékeinek a terjesztői hálózatát, saját megélhetésének biztosítása mellett akár munkát teremthet másoknak is így nem vándorol el a munkaerő. Persze, ehhez először fel kell ülni a traktorra, de eljöhet az az idő is, amikor a vállalkozó csak szervezi a munkát és megél ennek gyümölcséből. 50 hektár terület szakszerű művelése során havonta akár 3000–4000 lej jövedelem is elérhető, ami nem kevés. Csak ehhez olyan hozzáállás is kell.
– Említette a mezőgazdasági szolgáltatásokat, amelyeket az egyetem agrártudományhoz tartozó szakjai keretében nyújthatna.
– Elsősorban a kutatási tevékenységbe tudnánk bevonni az érdekelteket, de akár az is elképzelhető, hogy a tájépítészmérnök elkészíti egy lakótársuláshoz tartozó zöldövezet revitalizációs tervét, felvállalhatunk talajtani vagy vetőmag-, illetve termésvizsgálatot, szaktanácsadást. A sepsiszentgyörgyi központunkban pedig mezőgépészeti szervizműhely is üzemelhetne. Ez nemcsak az egyetem számára lenne hasznos, hanem a környékbeli gazdáknak is.
– Más marosvásárhelyi szakokra jelentkeztek magyarországi hallgatók is…
– Az agrár szakon erre még nincs példa. Hosszú távon lehetőséget viszont abban látok, hogy a Kárpát-medence magyarok lakta területeiről, ahol nincs anyanyelvű oktatás, hozzánk jönnének diákok. Bentlakást biztosíthatunk, a jogi lehetőség adott. Diák- és tanárcsereprogramunk már van a budapesti, a gödöllői agrártudományi egyetemekkel, a nyíregyházi főiskolával. Az Erasmus program jól működik. Nyitottak vagyunk, várjuk azokat, akik nálunk szeretnének tanulni.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Orbán Juliánna Ezüstgyopár díjas matematikatanárral
Örültem, hogy taníthattam
Hunyad megyéből idén Orbán Julianna, a Téglás Gábor Elméleti Líceum matematikatanára vehette át a Romániai Magyar Pedagógusszövetség által kétévente kiosztott Ezüstgyopár-díjat. A szovátai díjátadó ünnepséget követően beszélgettünk a 38 esztendőt felölelő oktatói pályájáról, az indulásról, az eredményekről.
– Kiskorom óta tanítónak vagy tanárnak készültem. Élő példáim voltak, szerettem volna hozzájuk hasonlóvá válni. Szeretettel emlékszem vissza Lőrincz Imre matematikatanáromra, aki egyben osztályfőnököm is volt. Vagy Petrozsényból Csutak István és Fekete Zsolt matematika-, illetve fizikatanáraimra. Mellettük Édesapám volt a példaképem, aki már kisgyerekkorom óta úgy tanított, hogy szeressem az embereket, a körülöttem élőket, szeressem a magyar irodalmat, írjak helyesen és a magyartanáraim mellett neki köszönhetem, hogy soha szégyent nem vallottam a helyes magyar beszédben, illetve a helyesírásban. Az otthonról, az általános és középiskolából hozott útravaló nagyon sokat jelentett számomra.
– Említette a magyar nyelv, a magyar kultúra fontosságát az életében. Középiskolás diákként néprajzgyűjtéssel is foglalkozott. Oktatói pályáját mégis román vidéken kezdte.
– Abban az időben könnyebb volt román környezetben tanulnunk. Habár nem akartunk. De voltak olyan dolgok, amiket azon a vidéken nem tudtak rólunk. Aztán mikor kiderült, már ott sem volt könnyű. Az én esetemben az történt, hogy középiskolás koromban magyar tanárom vezetésével néprajzgyűjtésbe kezdtünk Lozsádon. Bizonyos személyeknek ez szemet szúrt, főképp az, hogy miért csak a magyar népi kultúrával foglalkozunk. És ezután elég sok kellemetlen pillanatot, szomorúságot, fájdalmat okoztak a családunknak is, és az iskolában is. Így történt, hogy Bákóba kerültem. Ott szereztem meg tanári diplomámat. Ott mentem férjhez, ott született meg első gyermekem, Zsolt, ott dolgoztam hét éven keresztül. Azután kerültünk vissza Dévára, amikor a férjemre itt volt szükség. Közben a fiúnk nőtt, magyar óvodába szerettük volna adni, de nem volt rá lehetőség. Ellenben nagyon sok jó barátunk volt ott, akik hasonlóképpen egyfajta száműzetésben éltek a Kárpátokon túl: tanárok, orvosok, sőt református lelkipásztor is. És itt el kell mondanom, hogy Zsolt fiam volt az első Bákóban megkeresztelt református gyermek, vele nyitottuk meg az anyakönyvet. Remélem, azóta gyarapodott a megkereszteltek sora és adja a jó Isten, hogy ezután is legyen gyermek a bákói református anyakönyvben. Persze ez sem volt némelyeknek ínyére, hogy megkerestük egymást a magyar értelmiségiekkel, összejártunk, beszélgettünk. Közben egy csángó iskolában is tanítottam, ahol egyszer-kétszer magyarul is szóltam a gyermekekhez. Ez sem volt helyes – egyesek szerint. Ezért aztán egy adott pillanatban el kellett jönnünk onnan. De nem bántam meg. 1981-ben a férjemet áthelyezték a dévai tornaiskolába edzőnek és szaktanácsadónak, mert azelőtt a bákói testnevelési főiskolán tanított szintén művészi tornát. Ez a váltás akkor nagyon jól jött számunkra. Azóta is nagyon szeretjük Dévát, a várost, a környezetünket. És sokszor jött ajánlat a férjem részére külföldi munkára, de mi úgy éreztük, hogy itt van a helyünk, itt kell végeznünk azt, amit a jó Isten ránk bízott.
– Dévára költözésük óta sok iskolában tanított, de 10 esztendeje a Téglás Gábor Elméleti Líceum tanára és itt a tanórák megtartása, osztályfőnökség mellett nagyon aktív szerepet vállal a versenyek megszervezésében, lebonyolításában is.
– Valóban sok iskolában tanítottam. Mert amikor átjöttünk Dévára én nem kaptam áthelyezést. Le kellett mondanom a címzetes állásomról, mert másképp nem követhettem volna a családom. De nem bántam meg. Itt kezdtem az oktatást a 3-as iskola magyar tagozatán. Nagyon köszönöm Deák Piroska tanárnőnek, aki akkor a tanintézmény igazgatójaként fogadott és bátorított. Azok a szavak most is a fülemben csengenek, egész pályámon elkísértek. Nemcsak a bátorító szavai, hanem jelenléte is. Azután 1990-ig Vecel, Déva, Vajdahunyad különböző iskoláiban tanítottam. A jó Isten mindig kirendelte számomra a katedrát, tehát mindig nem volt hol dolgoznom. És nem volt számomra nehéz alkalmazkodni, mert a munkámat imádtam, a gyerekeket úgyszintén. Tehát könnyű volt beilleszkednem a közösségbe. Soha nem az érdekelt, hogy milyenek a kollégák, bár mindig rendesek voltak, de annak örültem, hogy dolgozhattam, taníthattam. Mert úgy éreztem, hogy nekem ezt kell tennem. 1990-ben kaptam meg a végleges kinevezésemet Solymosra, ahol sok ügyes tanítványom volt, akikkel szívesen foglalkoztam és örömmel látom, hogy többségük igen szépen boldogul, van köztük orvos, mérnök, asszisztens. Közben az én gyermekeim is nőttek. Itt született meg a lányom, Lilla. És gyakran megtörtént, hogy vagy velem voltak az iskolában és csöndben rajzolgattak a tanáriban, amíg én megtartottam az óráimat, vagy éppen az édesapjuknál a tornateremben. Megtanultak alkalmazkodni a helyzethez és öntudatosan, szépen fejlődtek. Ezért is tudták megállni a helyüket, és mai napig büszke vagyok rájuk. És hát igen – visszatérve a katedrámhoz. Tiszta véletlenül kerültem a Téglásba. Azelőtt is tanítottam a magyar tagozaton, mert szükség volt valakire, aki ott is tanítson, ahová nem jutottak el a kollégák. Sokan emlékeznek még arra, hogy 2005 előtt a magyar oktatás a város több tanintézményében szétszórva zajlott. Rohanni kellett egyik épületből a másikba. De én ezt is elvállaltam szívesen a solymosi óráim mellett. Tulajdonképpen csak akaratról volt szó. És én örömmel gondolok azokra az évekre, hiszen lehet, hogy más nem vállalta volna el, hogy egy nap három, egymástól távol eső iskolában tanítson. De én megtettem. Lehet, hogy még fiatal voltam?!
– A Téglás Gábor Elméleti Líceumba is tenni akarással érkezett. Számos országos vetélkedőre viszi diákjait és főszervezője, tulajdonképpen a Hunyad megyei meghonosítója is a Zrínyi matematika versenynek.
– Eredetileg Aradra vittük a diákjainkat a Zrínyire. De aztán rájöttünk, hogy ha itt helyben szerveznénk meg a megyei szakaszt, sokkal többen vehetnének részt. Hiszen az utazás elég sokba került és csak egy busznyi gyerek mehetett mindig. Ezért kérvényeztük, hogy itt is megszervezhessük a megyei döntőt. Az 57. megye lettünk Kárpát-medence-szerte a megyei szakasz lebonyolítására. Már rögtön az első évben 160 diákunk jelentkezett, és ez nagy teljesítmény, hiszen abban a tanévben 800 diák tanult magyarul a megyében. Ez a verseny azért nagyon jó, mert játékos módon, logikai feladatokkal népszerűsíti a gyermekek körében a matematikát, rávezetve őket az elméleti tudásuk gyakorlati alkalmazására. Azóta nem csupán ezt a versenyt tartjuk itt meg, egyéb vetélkedőket is meghonosítottunk. Itt van a Bonifert Nemzetközi Matematikaverseny, amin a gyermekek szintén nagyon szívesen vesznek részt, és már nemzetközi harmadik díjasunk is van. Emellett részt veszünk a matematika tantárgyversenyen is. Itt, sajnos, még mindig túlsúlyban van az elméleti megközelítés. Ellenben az Erdélyi matematikaversenyre harmadik alkalommal neveztünk már be, egyik tanítványom eljutott a kárpát-medencei fordulóra, ahol az elsők között végzett.
– Mindezen eredmények bizonyára hoztak némi szakmai elégtételt. A társadalom részéről viszont egyre kevésbé tapasztalható a pedagógusok iránti megbecsülés. Ön hogy érzi, érdemes volt-e 38 évet tanítani?
– Csak azt mondhatom: ha újra kellene kezdenem a pályámat, ugyanezt tenném. Szintén pedagógus lennék, matematikát tanítanék vagy éppen magyar irodalmat. Lehet, hogy a két tantárgy egymástól távolinak tűnik, de bennem egységet alkot, sőt a matematika és irodalom mellett a zene is egészen fontos helyet kap az életemben.
– Milyen érzés volt átvenni az életműdíjnak számító Ezüstgyopár kitüntetést?
– Hát nagy-nagy megtiszteltetés és öröm volt bennem, egyben hála is mindazok iránt, akik elindítottak a pedagógusi pályán, akik mellettem álltak és azon kollégák felé is, akik úgy gondolták, hogy nekem is ott a helyem a kitüntetettek sorában. Felemelő volt számomra maga a díjátadó ünnepség is, és különleges élményt jelentett, hogy szintén idén részesült Ezüstgyopár-díjban hajdani tanítónénim, Damó Erzsébet, aki a mezőségi Almásmálomban kezdte oktatói pályáját, ott lakott velünk együtt a református parókián. Én alig 7 éves voltam, amikor édesapám Lupényban vállalt szolgálatot, mivel ott kevésbé zaklatták a lelkészcsaládokat – négyen voltunk testvérek, fontos szempont volt a taníttatásunk. Így aztán azóta sem találkoztam a tanítónénimmel. Most megható volt újra látni egymást. És jó érzés volt végighallgatni a kollégák laudációját, megerősödni abban a tudatban, hogy az oktatói pálya különleges hivatás.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Művein keresztül megszerettette a zenét
Birtalan József szilágybagosi születésű zeneszerző, karmester 44 népdalfeldolgozásából, illetve a hozzájuk kapcsolódó tanulmányokból álló kétkötetes kiadványt mutatták be pénteken a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében. Boros-Konrád Erzsébet szerzővel, valamint a címszereplő Birtalan Józseffel és feleségével, Judittal Lászlóffy Zsolt kurátor beszélgetett.
Boros-Konrád Erzsébet, aki húsz évig operaénekes volt Kolozsváron, és megalakulása óta a PKE zene-tanszékének oktatója, elmondta hogy a legszerencsésebb embernek érzi magát amiért világéletében azzal foglalkozhatott, amit szeret. A megjelent kötetek mintegy kétéves kutatómunka eredményei, melyek során feltárta, rendszerezte és digitalizálta Birtalan József rendkívül gazdag népi vonatkozású műveit.
„Akkora hatalmas életműve van a mesternek, hogy amikor először meglátogattam, egy csomagtartónyi kottával tértem haza. Aztán neki kellett veselkedni rendszerezni, kiválogatni a kórusműveket, az egyházi jellegűeket, a népdalfeldolgozásokat, egyéni elképzeléseket, kísérleteket” – mesélte a kötet szerzője. Mint hozzátette: meglátása szerint Birtalan műveinek egyik legfontosabb közös jellemzője a játékosság, amely a zeneszerző életében is mindig egy tartópillért jelentett.
Ezt támasztotta alá a könyvbemutatón felszólaló Birtalan József is, aki nagyon szerényen vallott arról, hogyan szeretett bele gyerekként a zenébe, hogyan tanult, illetve hogyan vált ismert és elismert zeneszerzővé már a kommunista érában is. „Többre vittem, mint amennyit képzeltem. Jó volt. És örvendek, hogy a műveimen keresztül megszerettettem a zenét másokkal is” – fogalmazott. A könyvbemutatón ugyanakkor felszólalt Birtalan Judit, arany érdemkereszttel kitüntetett karnagy is, aki arról beszélt, milyen volt férje műveit első kézből betanítani a kórusoknak.
A bemutatón közreműködött a zene-tanszék Partium Énekkara, melynek tagjai Berkesi Sándor és Brugós Anikó vezényletében Birtalan-szerzeményeket adtak elő. Megszólaltattak többek közt egyházi feldolgozásokat és két csángó népdal-feldologozást is. Az előadás olyannyira jól sikerült, hogy a szerző az esemény végén meg is jegyezte: az ilyen pillanatokban érzi, hogy érdemes volt megírni ezeket a műveket.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Marosszentgyörgyön fontos a művelődés
Pezseg a kulturális élet Maros megye legnagyobb községében. Szinte nem telik el olyan hét, hogy ne történne valami, ami gazdagabbá teszi a Marosvásárhely közvetlen közelében fekvő település napjait.
Múlt héten a Máriaffi-kastély körüli régészeti ásatásokról és az Angyalka bölcsőde megnyitójáról számolhattunk be, ezeket követően csütörtökön könyvbemutatóra, pénteken pedig egy hét napig tartó országos festészeti tábor záróünnepségére került sor. A könyvbemutatónak a helyi korszerű Szent György Általános Iskola könyvtára adott helyet, ahol szép számban gyűltek össze marosszentgyörgyi magyarok és románok, hogy visszautazzanak az időben. A könyv címe: Marosszentgyörgyi füzetek – utazások az idő sodrában. Moldován Péter helyi író és levéltáros a község múltbeli történéseiről, épületeiről, személyiségeiről gyűjtött össze anyagot és kötetben tette közzé, ezt mutatta be a jelenlevőknek.
A könyvben többek között Becsky Eors a református felekezeti iskola történetéről, Baricz Lajos Pupp József tanár életéről, Nemes Gyula a marosszentgyörgyi temetőkről és síremlékekről, Bartos Zoltán egy milicista haláláról ír.
A pénteken zárult festészeti táborban többnyire helyi, marosvásárhelyi, de konstancai, medgyesi és temesvári festők is részt vettek.
A könyv megjelentetését és a festészeti tábor szervezését is a Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal támogatta. Sófalvi Szabolcs polgármester mindkét rendezvényen kiemelte beszédében: nagyon fontosnak tartja, hogy a településen ilyen értékes művelődési rendezvényeket szerveznek, s ezekbe mind többen kapcsolódnak be.
(B.Zs.)
Népújság (Marosvásárhely)

Csárdáskirálynő csadorban – Interjú Dancs Annamarival
A sepsiszentgyörgyi Dancs Annamarit tüntették ki Az évad operettszínésze díjjal a Budapesti Operettszínházban tizenharmadik alkalommal szervezett magyar operett napján, október végén. Az énekesnővel a rangos szakmai elismerés kapcsán beszélgettünk.
– Az évad oprettszínésze díjjal ismerték el munkásságát. Mit jelent ön számára a kitüntetés? Tapasztalható-e szakmai irigység ennek kapcsán a kollégák körében, vagy inkább segítik, támogatják egymást?
– Október 24-én ünnepeljük a magyar operett napját, ez alkalommal minden évben kitüntetik az előző évad legjobbjait. Mi aznap a Csínom Palkót játszottuk, az előadás kezdete előtt tudtam meg, hogy én is a kitüntetettek között leszek. Nagyon meglepett, nem számítottam erre, remegtem előadás közben.
Természetesen minden művésznek jólesik, ha visszaigazolják, elismerik munkásságát. Számomra ez különösen fontos, hiszen csupán 5 éve vagyok a Budapesti Operettszínház tagja, és anynyi szép feladatot, izgalmas szerepet bíztak rám az elmúlt időszakban.A színház nagy családként működik, ahol természetesen néha előfordulnak apró civódások, de ha kell, akkor nagyon tudunk küzdeni egymásért. Rosszindulatot sosem tapasztaltam itt, igaz, meg is fogadtam anyukám jó tanácsát, ami a mottóm: a mosoly és a jó szó nem kerül pénzbe.
– Úgy tűnik, hogy a Csárdáskirálynő Stázija meghatározó szerep az életében, ezzel hódította meg az operett világát, a díj odaítélésekor is megemlítették. Mennyire fontos az ön számára ez a szerep, az évek során változott-e a szerepformálás?
– Persze, hogy változott. Ez az a szerep, amit eddig három nyelven, románul, magyarul és németül is játszottam, mindanynyiszor Kerényi Miklós Gábor rendezésében. Először a bukaresti Ion Dacian Nemzeti Operettszínházban, amikor nagyon hirtelen csöppentem a szerepbe, így nem is gondoltam a buktatókra, csak bátran belevetettem magam a munkába, és élveztem.
Pesten már sokat alakult a „Stázikám”, sokat turnéztunk vele, Münchentől Tel-Avivig. Most novemberben Ománban fogjuk játszani, majdnem teljesen csadorban, mert cenzúrázzák az előadást, így semmilyen testrészünk nem lehet fedetlen. Nem tudom, hogy fogok cigánykerekezni, pörögni, mert még a bokám sem látszódhat, nincs csók és pezsgős poharas koccintás a színpadon… Izgalmas lesz!
– Megjelent a 11. albuma, amelyen színházi szerepei hallhatóak. Hogyan válogatta össze, miben különbözik ez az előzőktől?
– Új lemezem, Színház, szerelem címmel az elmúlt 5 színházi évemet foglalja össze, szerepeim legismertebb dalait gyűjtöttük össze egy hanghordozóra. Azért is különleges, mert nem a hangstúdió steril környezetében készültek a felvételek, hanem az előadások „hangképei”: benne van az előadás sava-borsa, a pillanatnyi érzések, gesztusok, és olykor azok a „mellékszöszök” is, amitől ízessé válik egy dal előadása.
Szubrettként igazán a partnereim oldalán bontakozhatok ki, és nagyon szerencsésnek érzem magam, mert az új lemezen olyan művészek működnek közre, mint Dolhai Attila, Kerényi Miklós Máté, Peller Károly és Huszti Péter, az élő legenda. Mindannyian első megkérdezésre egyeztek bele, hogy felhasználhassuk a közös dalokat. A kőszínházi felvételeken kívül szerepelnek az albumon a Budavári Palotakoncert dalai is. Unikumnak számít, hogy a Huszti Péter tanár úrral rögzített duettek az utolsó, egyben a 150. Csókos asszony búcsúelőadáson készültek.
– Most éppen milyen előadásokban játszik, és készül-e újabb szerepre?
– Folyamatosan játszom a Csárdáskirálynőben, az Ördögölő Józsiásban és a Csínom Palkóban. Most éppen a Sybill című operettet próbáljuk, amelynek a bemutatója december 4-én lesz. Ezenkívül a Lili bárónőben is szerepelek mint Lili, szóval nem pihenős az új évadom első fele. Novemberben Ománban turnézunk a Csárdáskirálynővel, aztán az újévet már Japánban köszöntöm, ahol egy többállomásos operettgálával daloljuk körbe a szigetországot.
– Melyek a szakmai és magánéleti tervei jövő évre?
– A tervek és szerepálmok tartanak lendületben. Arra ösztökélnek, hogy mindig fejlesszem magam, újabb dolgokat tanuljak, próbáljak ki, a karatetól a sztepptáncig. Szeretném, ha kora tavasszal erdélyi koncertturnén léphetnénk fel kollégáimmal közösen. Itt, az Operettszínházban áprilisban lesz egy bemutatóm, ez Kálmán Imre egyik utolsó operettje, a Chicagói hercegnő, az előadást Béres Attila rendezi. A magánéletemben is változás következik: párommal, Kerényi Miklós Mátéval nyárra tervezzük az esküvőnket. Az előkészületekkel szépen, lassan, de biztosan haladunk.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Janovics Jenő-napokat tartanak Kolozsváron
A tavalyi Bánffy Miklós-napok sikerén felbuzdulva döntött úgy a Kolozsvári Magyar Opera, hogy idén november 5. és 10. között megszervezik a Janovics Jenő-napokat – jelentette be hétfői sajtótájékoztatóján Szép Gyula, a kulturális intézmény igazgatója.
Elmondta: már amikor elkezdtek azon gondolkodni, hogy ki legyen az a kiemelkedő személyiség, aki sokat tett a magyar kultúráért, és akiről megemlékezhetnek idén, egyértelmű volt, hogy Janovics Jenőre esik a választásuk. Szép Gyula szerint felsorolni is nehéz Janovics érdemeit, eredményeit – annyira átfogó volt a tevékenysége, hogy más intézményeket is bevontak a minifesztivál megszervezésébe, így a Kolozsvári Román Opera és a Kolozsvári Állami Magyar Színház is kiveszi a részét a különböző kulturális rendezvények szervezéséből.
A román operát Florica Jalbă, az intézmény művészeti titkára képviselte a sajtótájékoztatón, aki megtiszteltetésnek nevezte, hogy részt vehetnek ebben a projektben. „Mindig is az intézményünk prioritásai közé tartozott, hogy bemutassuk a kolozsvári színházi élet nagy személyiségeit” – magyarázta. Hozzáfűzte: pénteken 18:30-as kezdéssel operagálát rendeznek az impozáns Hunyadi (Ştefan cel Mare) téri épületben Janovics Jenő tiszteletére, amelyen a házigazda román operatársulat mellett a magyar opera művészei is fellépnek.
Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója ugyanakkor arról értekezett, hogy Janovics Jenő az összekötő kapocs a kolozsvári zenés és prózai színház között. „Nélküle nem képzelhető el a kolozsvári modern színjátszás, hiszen olyan régióban élünk, amely mindig megkésve reagált a modern művészeti irányzatokra” – fejtette ki Visky.
Hangsúlyozta: Janovics attól is különleges személyiség, hogy számára az önmagvalósítás és a közösségi értékek kiteljesítése ugyanazt jelentette. Selmeczi György, aki a november 8-ai Szívem szeret című operettparádét rendezi, éppen ennek próbájáról jött ki, hogy részt vegyen a Janovics-napokat beharangozó sajtóeseményen. Elmondta: annak a „belátásnak” igyekeznek emléket állítani, amivel Janovics a magyar színházi értékekhez visszonyult, miközben a modernitást is képviselte.
Szép Gyula elmondta: a Janovics Jenő-napok struktúráját Salat Zakariás Erzsébet kutatásainak eredményeire alapozták. A rendezvénysorozat programjában nemcsak előadások, de könyvbemutató és kiállításmegnyitó is szerepel. Salat Zakariás Erzsébet elmondta: egy 130 oldalas tanulmánykötetet készülnek bemutatni, amelynek az előszavát Szép Gyula írta, ugyanakkor Zágoni Bálint, Andrea Iacob, Vincze Beáta és az ő egy-egy Janovicsról szóló tanulmánya olvasható benne.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Irányt mutató stratégia készül Csomafalván
Huszonegy egyetemi hallgató és hat tanár júniusban egy hétig Gyergyócsomafalván végzett kutatómunkát. 254 személyt kerestek fel a kérdőívekkel, a válaszok feldolgozásának eredményét most ismertették a községbeliekkel.
E felmérés eredményére is épül a nemsokára elkészülő fejlesztési stratégia, amely irányt szab, és ez alapján a fiatalok jövőt tervezhetnek a községben. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem hallgatói, valamint egy barcelonai egyetemista végezte a szociológiai településkutatást.
A gyergyócsomafalvi Csata Zsombor egyetemi adjunktus által választották a községet e kutatómunka helyszíneként – tudtuk meg. Időszerű volt ez a kutatás, tette hozzá Márton László Szilárd polgármester, mert a település fejlesztési stratégiájának aktualizálása folyamatban van. „Alapstratégia van már, amely statisztikai eredményeken alapul, ez reális, viszont a tíz évvel ezelőtti közösség által megfogalmazott igényeknek nagy részét már kipipálhattuk, tehát aktualizálni kell. E kutatómunka eredményével képet kaptunk a település szociális, gazdasági, közéleti-politikai, turisztikai helyzetéről, valamint a jóléti és az elégedettségi szintről is” – fogalmazott a polgármester.
A konkrétumokra térve a polgármester elmondta, a felmérés szerint a településen élők 37,33 százaléka nyugdíjas, tehát Gyergyócsomafalva elöregedő település, 16,33 százalék a munkanélküliségi arány. Aki a hátteret biztosítja a keresőnek, az is munkanélküliként szerepel e felmérésben. Közel ötven százaléka a községnek mezőgazdaságban, fakitermelésben, iparban, építkezésben dolgozik. Húsz százaléknyian érzik úgy, hogy amennyit keresnek, abból egyik hónapról a másikra, tehát nélkülözve élnek. A háztartásbeli cikkek listájának élén a telefonok, illetve mobiltelefonok szerepelnek, amelyek a háztartások 97 százalékában vannak jelen, ráerősítve, hogy az információk világát éljük. Ugyanakkor a statisztika másik végén a mosogatógép (12,1 százalék), valamint az üdülőházak (13,8 százalék) vannak.
A migráció kapcsán, az eredmények tükrében megtudhatjuk: „A csomafalviak többnyire munkavállalás miatt élnek külföldön, végleges kitelepedési szándéka csupán a megkérdezettek 2,3 százalékának van. 16,5 százalék kimenne néhány hónapig munkát vállalni, 8 százaléknyian akár évekre is elmennének dolgozni, de hazajönnének utána. Az országon belüli migrációra nem tért ki a kutatás.”
„Vállalkozó kedvűek a csomafalviak, ez már korábban is kiderült, hogy Hargita megyében élen jár a település, Csomafalvának ilyen szempontból városias jellege van. A megkérdezettek 75 százaléka válaszolta azt, hogy a település jó irányba halad, 94 százalék szerint egyértelműen fejlődött az elmúlt két évben. Így például az utak állapotával most már 90 százalék elégedett, mindössze 8 százalék elégedetlen” – összegzett a polgármester.
A szociális támogatások, szórakozási lehetőségek és a visszaszolgáltatott földek, ingatlanok, erdők helyzete vár megoldásra. A visszaszolgáltatott erdők, földek helyzetével 35 százalék elégedett, 34 százalék inkább elégedetlen.
„A migráció kérdésével kell foglalkozzunk, hogy az emberek úgy kötődjenek a településhez, hogy ha el is mennek dolgozni külföldre, ne szeressék meg jobban az ottani körülményeket. Nem valószínű, hogy azzal oldanánk meg az itthon maradást, hogy hozunk egy nagy gyárat, mert nem tudjuk, hogy kinek mekkora az a jövedelem, amiből meg tud élni, hiszen családonként, de akár egyénenként változó az igényküszöb. Úgy gondolom fejlesztenünk kell az oktatást, a felnőttképzésre is hangsúlyt fektetve. Elemezni szeretnénk, hogy a turisztikában, mezőgazdaságban merre mutat a település. A következő lépés szakértő csoport keresése, amely közreműködésével, a különböző ágazatokban műhelymunkák összehívásával készül el az ágazati stratégia. Bár várhatóan a helyhatósági választások előtt készen lesz, olyan települési fejlesztési stratégiát szeretnénk, amely pártoktól, polgármester és tanácsosok személyétől is független, és irányt mutat a községbeliek számára” – foglalta össze a polgármester.
Tamás Gyopár
Székelyhon.ro

Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
Jean St'Ay
Tudor Duică lényeglátó írása. Persze, ő hazaáruló. Románbőrbe bújt magyar. Ésatöbbi.
Bármelyik komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján.
Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti meg, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53-54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve.
Erdély magyar királyság általi elfoglalása előtt Erdély területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem beszélhetünk egy vlach/román államiság meglétéről.
A magyarok fokozatosan hódították meg Erdélyt, ezzel a tartománnyal együtt vajdasággá, majd fejedelemséggé szervezték magukat a magyar királyságon belül. Erdély közigazgatási és politikai szempontból a magyar királysághoz tartozott, az oszmánok alatt kvázi függetlenséggel rendelkezett, 1918-ig pedig Ausztriához és Ausztria-Magyarországhoz tartozott, annak ellenére, hogy szinte minden részén románok is éltek…
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
Ismétlem, Erdély közigazgatásilag nem volt román állam, annak ellenére, hogy az erdélyi román nemesség, legalábbis 1366-ig, része volt a rendeknek, sőt, katonai szerepük (nobiles valachi) miatt egészen a XV. század végéig részt vettek a hatalom gyakorlásában.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel (A szerző ellentmondásba keveredik korábbi állításával és figyelmen kívül hagyja, hogy Erdélyben elsősorban nem etnikai, hanem társadalmi alapon volt különbség a jogok gyakorlásában. Tehát a magyar és a román nemes egyaránt rendelkezett politikai jogokkal, míg a magyar és a román jobbágy egyformán nem, annak pedig, hogy a románok kimaradtak a külön nevesített „rendek” felsorolásából, elsősorban nem etnikai oka volt, hanem az, hogy telepesként viszonylag későn, „gazdasági bevándorlókként” jelentek meg Erdélyben – a szerk.), valamint a visszatérést Erdély 1867 előtt létezett autonómiájához.
A románok abszolút többsége ma azt mondja, hogy az egyesülésnek meg kellett történnie, mert a románok többségben voltak Erdélyben, legalábbis a XVIII. század végétől.
A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak.
De nem a magyarok, vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelmi sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni akaró győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten.
Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, de a magyarok történelmi joga is vitathatatlan.
Állandóan Erdéllyel és az örökségével dicsekszünk, de nem szeretjük emlegetni, hogy a magyar vagy osztrák közigazgatás alatt épült a legszebb és a legtöbb épület, templom, palota, vasút stb.
Annak óriási részét, ami itt van,
magyarok vagy szászok építették,
akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük sincs a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok. Persze, a románok egy része a görög katolikus egyházon keresztül szintén része volt ennek a civilizációnak, kapcsolatot létesítettek azzal, ahonnan a nyelvünk és mi magunk származunk, vagyis Rómával.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát.
Mi kézzel fogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa.
Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval, bármennyire kínlódnak a dák farkast viselők azzal, hogy az ellenkezőjéről győzzenek meg minket.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy volt a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, mert azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak maguknak a többiekkel szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezheti magát itt.
Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük van itt, nem mondhatnak le arról, hogy Erdélyhez tartoznak. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük…
Ahelyett, hogy örvendenénk annak, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép voltak, de integrálódtak a katolikus Európába és fejlettebb civilizációt hoztak létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodtak nálunk.
Nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”.
Na és? Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság, és ami nem tudom, mitől tenne többé ezeknél az újonnan érkezetteknél, a folyamatos siránkozásunkkal és frusztrációinkkal, hogy mások meghódítottak minket és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat.
Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan beállítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak.
A törökökkel szembeni állítólagos ellenállásról nem is érdemes beszélni. Annyi volt, amennyi, de semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs felé törekvő törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek ez megfelelt, mindent elhordhattak a románoktól, bármiféle beruházás nélkül, ahogy az a megszállt területeken történt. Jobban megérte áruba bocsátani a két fejedelemség trónját, adót fizettetni értük és annyi forrást és nyersanyagot elhordani, amennyit csak lehetett.
Ez annyira megérte az oszmánoknak, hogy nem lett volna kifizetődő a román fejedelemségek vilajetekké változtatása. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, mint ahogy a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok voltak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, mint most, csak az urak változtak…
Nem állok senki pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, a dolgokat az igazi értékükön kellene kezelnünk, és otthon kellene hagynunk a frusztrációinkat. Mi is, a magyarok is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is.
Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem csak román sem, hanem román is és magyar is. Mint ahogy szász is.
Kár, hogy a román közigazgatás megszálló adminisztrációként viselkedett és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt és az erdélyi vagy bánsági románokat.
Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
foter.ro

1956 erdélyi és aradi visszhangja
Megnyitó szavaiban Borbély Zsolt Attila, az EMNT megyei elnöke, az est moderátora azt mondta: idén is megemlékeznek a magyar szabadságvágy vulkánszerű robbanásáról, 1956-ról, és ennek kapcsán „a konzervatív gondolkodás apostolát”, Edmund Burke-öt idézte: a nemzet nemcsak a jelenben élők közössége, hanem egy generációkon átívelő szövetség az egykor éltek, a jelenleg élők és a majdan születendők között. Ezzel a felfogással rokon az a megfogalmazás, hogy a környezetünket az unokáinktól kaptuk kölcsön, úgy vigyázzunk rá. E szerves társadalom-felfogásból fakad az a felfogás is, hogy biztatóbb, szebb jövőt csakis a múlt ismeretére lehet építeni. A továbbiakban megemlítette: „szellemi kommandók dolgoznak a baloldali liberális térfélen azon, hogy meghamisítsák múltunkat”. Tófalvi Zoltán – mutatta be a meghívott előadót – önmagában egy történelmi kutatóintézet munkásságával fölér, többek között 1956-nak az erdélyi kihatásai terén végzett kutatásai megkerülhetetlenek.
Az előadás előtt Czernák Ferenc mondta el Márai Sándor Mennyből az angyal c., 1956-ról szóló nagyhatású költeményét.
Tófalvi Zoltán történész, szerkesztő, a magyar nemzeti gyásznap, november 4. előestéjén meghívott előadó minden kétséget kizáróan 1956 romániai történéseinek, a magyarországi forradalom és szabadságharc itteni kihatásainak magasan legjobb ismerője, szakértője. Immár évtizedeket töltött levéltárak, a Szekuritate és egyéb állami szervek hozzáférhető dokumentumainak, az egykori (többnyire koncepciós) perek ügyiratainak tanulmányozásával (mai napig sem hozzáférhető minden!), nagyon sok egykori elítélttel, az akkori hatalom képviselőivel találkozott és beszélgetett (már akik hajlandók voltak nyilatkozni és szembenézni egykori önmagukkal). Elképesztő mennyiségű (és értékű) dokumentumanyagot gyűjtött össze és dolgozott fel, többek között öt méretes könyvben, de ezúttal Aradon is biztosította a Jelen Ház nagytermében megjelent hallgatóságot, hogy továbbiakra is számítani lehet. Jelenleg dolgozik egy mintegy ezer (1000!) oldalas köteten, amely az „erdélyi kérdés” XX. századi magyar és román megközelítését, elképzeléseit dolgozza fel.
Abból a néhány vonatkozásból, példából, amit tegnapelőtt este megosztott hallgatóságával, úgy gondolom, izgalmasabb, váratlan fordulatokban bővelkedőbb lesz e legjobb kriminél. (Persze akkor, ha az olvasót egyáltalán érdekli a történelem.)
De szóljunk 1956 erdélyi és aradi vonatkozásairól, amiről Tófalvi Zoltán mindenkinél többet tud, és egy „rövid” (amúgy kb. másfél órás) előadásában – nem kis adottság! – nemcsak lényeges, de nagyon érdekes és jellemző „apróságokkal”, első pillantásra részletkérdésnek tűnő információkkal ragadta meg hallgatóságát. A témáról – többek között a Nyugati Jelenben az évek során megjelent számos cikkből is – tudhat egyet s mást az érdeklődő olvasó, e sorok írója pedig (a véletlen folytán) az átlagosnál talán többet, mégis nagyon sok új információval gyarapodott az előadás nyomán. Még a Szoboszlai Aladár katolikus (Pécskán, Aradon szolgált) pappal kapcsolatos per kapcsán is, amelyben tíz résztvevőt halálra ítéltek, és ki is végeztek – máig nem tudni, hol földelték el őket. (Napjainkban még nem publikus, de autentikus információ: komoly kezdeményezések vannak a perben kivégzett tízek földi maradványainak felderítésére.)
Rendkívül érdekes (a többség számára ismeretlen) háttér-információkat hallhattunk az érmihályfalvi református lelkész, Sass Kálmán-féle mozgalommal, a kolozsvári, nagyváradi, temesvári stb. megmozdulásokkal, az 1956-os forradalommal összefüggésben a román és magyar titkosszolgálatok szoros együttműködésével (!) kapcsolatban.
Mindezek bővebb kifejtésére, taglalására azonban újságoldalak kellenének.
Maradjunk abban: aki nem volt ott november 3-án késő délután a Jelen Házban megtartott előadáson, sokat vesztett.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Meg kell védeni a magyarságot
A nyár végén már téma volt a sajtóban, hogy Szabó Ödön parlamenti képviselő a Diszkriminációellenes Tanácsnál tett feljelentést az egyik Bihar megyei román internetes hírportállal szemben (a Bihoreanul hetilap online verziójáról van szó – szerk. megj.), amiért az a magyar közösség és általában a kisebbségek elleni kommenteket (hozzászólásokat) engedélyez, promovál. Kíváncsiak voltunk, hol tart az ügy, főleg azok után, hogy nemrég a MÚRE nagyváradi tanácskozásán a Tanács elnöke is jelen volt, és ugyancsak elítélően szólt a hasonló jelenségekről.
Mint kiderült, az ügyben két újabb, a döntést előkészítő mozzanat zajlott le, hisz az újság megfogalmazta saját véleményét, melyre Szabó Ödön a viszontválasz-adás jogán tehette le észrevételeit. A román újság által elkészített többoldalas anyagban ahelyett, hogy egyszerűen elnézést kértek volna vagy beismerték volna felelősségüket, magyarázkodásba kezdtek, mondván, hogy nem ők írták a kommenteket, ezért nem vállalhatnak felelősséget értük, van egy saját moderálási rendszerük, mely pontosan az ilyen eseteket hivatott kiszűrni, melyet többek között Szabó Ödön hasonló diszkriminatív kommentek kapcsán megfogalmazott elégedetlenségére pár évvel ezelőtt telepítettek, egyébiránt a képviselő által bemutatott hozzászólások véleményük szerint nem megkülönböztetők és amúgy is, a magyarok is írnak csúnyákat a románokról – ez volt a megváltó utolsó érv.
Az általunk is áttekintett beadvány szövege tele van ellentmondással. Egyrészt elmondják, hogy nincs felelősségük a hozzászólások kapcsán, másrészt viszont az általuk is bizonyítékként letett moderátori szabályzat szövegébe ők maguk írták be, hogy azért kényszerülnek a hozzászólásokat szűrő program bevezetésére, mert a legutóbbi bírósági gyakorlatok immár az internetes oldalt működtetőt is bünteti a trágár, diszkriminatív hozzászólásokért. Külön „kulturális csemege”, amint próbálták megmagyarázni azt román kollégáink, hogy például a „bozgor” nem pejoratív, negatív jelző, sőt az sem gyűlöletbeszéd, amikor az egyik hozzászóló a „magyarok pofáját bakanccsal kívánja elhallgattatni”. Ugyanakkor a szöveg későbbi részében mintha elfeledkeznének mindenről, elmondják, hogy a magyarok is használnak diszkriminatív jelzőket a románokkal szemben, „bocskorosoknak”, „büdös oláhoknak” titulálva őket, ami véleményük szerint ugyanolyan negatív jelző, mint a „bozgor”.
Szabó Ödön parlamenti képviselő pontosan ezért, amikor megfogalmazta a viszontválaszt, amit szintén a rendelkezésünkre bocsátott, ezen ügyeket vette sorra és érvelt az illető honlappal szembeni döntés meghozatala mellett. Az RMDSZ-es képviselő a nemzetközi joggyakorlatot is példaként hozta fel, hisz idén, 2015. június 16-án jelent meg az Európai Emberjogi Bíróság nagy kamarájának döntése a Delfi kontra Észtország ügyben. Itt a bíróság világosan kimondta, hogy az internetes oldal felelős az olvasói által a cikkhez írt hozzászólásaik tartalmáért, sőt az Európai Tanács Romániáról szóló 2014. március 19-ei jelentésében felhívja a figyelmet, hogy a Diszkriminációellenes Tanács büntetheti a weboldalak működtetőit saját és olvasóik hozzászólásaiért.
Ugyanakkor Szabó Ödön elmondta beadványában, hogy természetesen legalább annyira elítélendő az, ha magyar emberek szólnak sértően más nemzetiségűekről is, ez nem lehet azonban érv arra vonatkozóan, hogy miért kellene megtartani és miért kellene promoválni emberi méltóságot sértő hozzászólásokat.
Szabó Ödön egyébként már sikeresen védte meg magyarságunkat egy hasonló ügyben a Diszkriminációellenes Tanácsnál, amikor Cristian Bodea szenátor illette nagyon csúnya jelzőkkel közösségünket. Abban az esetben a Tanács elítélte a szenátort és megrovásban részesítette, elfogadván az RMDSZ-es képviselő érveit. Arra a kérdésre, hogy ebben az esetben is hasonló döntésre számít-e, Szabó Ödön elmondta: „Ha csak a jog dönt, akkor nem kérdés, hogy igazunk van. Azonban tény, a média nagy hatalom. Még Bukarestben is félnek tőle, sőt barátaim is óvtak attól, hogy beadványomat megfogalmazzam, hisz várható volt, hogy a román újságírók megbosszulják azt, hogy védem a magyar közösségünk méltóságát és harcolok a diszkriminatív, trágár, sértő jelzők ellen. Remélem azonban, hogy bátor és igazságos döntést hoznak a Tanács tagjai.”
Arra a felvetésünkre, hogy valóban tapasztalt-e beadványa után különös negatív „bánásmódot” az általa bepanaszolt újságtól és webportáltól, Szabó Ödön annyit mondott: „Nyilván továbbra sem zártak a szívükbe, de engem nem is ők küldtek a bukaresti parlamentbe. Azt nem értik, hogy ugyanolyan intenzitással harcolnék például az ő szólásszabadságukért, mint ahogy most harcolok azért, egy a rosszul értelmezett szólásszabadság trágárságba, diszkriminációba, közösség elleni gyűlöletbeszédbe csaphasson át. Lelkük rajta. Egy vezetőnek azt is meg kell tenni, amit egy egyszerű állampolgár nem mer felvállalni közössége érdekében, azzal a rizikóval egyetemben, hogy ezért meghurcolják, besározzák.”
Kérdésünkre, hogy mikorra várható döntés, Szabó Ödön azt felelte, nem tudja megmondani, de akár még idén is vége lehet ennek az ügynek.
Bihari Árpá
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Erőfitogtató hatalom
Rendszerváltás óta visszatérő panasz, hogy a jogállam, a jogállamiság intézményei nem működnek Romániában. Ha ezt erdélyi magyar ember mondja, panaszának nagyobb a nyomatéka, hiszen naponta megélt tapasztalataira alapoz.
Amikor kamerák kereszttüzében viszik el a korrupcióval megvádolt magas beosztású delikvenseket, mintha fellélegeznénk: a jogállamiság mégiscsak működik, hiszen a bűnüldöző szervek ország-világ szeme láttára dolgoznak. Senkinek nincs menekvés, aki a törvénnyel összetűzésbe kerül, állítja a főügyész, és ez az érv annyira meggyőző, hogy akár el is hisszük.
Csakhogy időről időre érkezik a jogállamiság működését megkérdőjelező hidegzuhany is. Most éppen a Székelyföld kivilágítását megszervező alapítványok vizsgálata ügyében, ahol kilóg a lóláb. Garasos gondokkal küszködő, a szó szoros értelmében közadakozásból fenntartott alapítványnál talál a sepsiszentgyörgyi finánc egetverő visszaéléseket, s a kiróható legmagasabb bírságot sózza rá a székely autonómiáért kiálló akció főszervezőire.
Nem vitás, hogy valahonnan, valakik által irányított megfélemlítési akcióról van szó, amikor a politikum beszól a pénzügyigazgatóság vezetőjének, hogy ezt vagy amazt az alapítványt „ki kell csinálni”. Valószínűbb az Erdélyi Magyar Néppárt sejtetése, amelynek vezetői titkosszolgálati eszközöket vélnek felfedezni a történet mögött. Ez az eshetőség még súlyosabb, ha figyelembe vesszük a Román Hírszerző Szolgálat vezetőinek az erdélyi magyarságot érő, folyamatosan visszatérő vádaskodásait a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő autonómiaveszélyről.
A kilencvenes években román lapok szellőztették meg azt az egyáltalán nem meglepő hírt, hogy a román titkosszolgálatoknak úgynevezett „magyar főosztálya” működik, amely a magyar „irredenta” tevékenységet monitorizálja. Akárcsak Ceauşescu idejében a Szekuritáté erre szakosodott szervei. Ennek kilétéről természetesen soha nem derült ki konkrétum, de a fejleményekből kikövetkeztethető, hogy ez a belső „elhárítás” töretlenül működik.
Az autonómia mellett kiálló közéleti személyiségek, alapítványok vagy a mozgalmat anyagilag is támogató cégek megfigyelése tehát aligha kérdéses, az ebből eredő megtorló intézkedések azonban sok kérdőjelet vetnek fel a mai romániai jogállam intézkedéseivel kapcsolatban. Ha bebizonyosodik, hogy pénzügyi ellenőröket titkosszolgálati, politikai eszközként is be lehet vetni, akkor könnyen megeshet, hogy ugyanazok az erők hatással lehetnek a romániai igazságszolgáltatásra is.
A Székely Mikó Kollégium körüli jogi hercehurca talán mégsem egyedülálló.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ortodox kegyetlenség
Egészen szélsőséges, mondhatni eszement vagy, ami még rosszabb: kegyetlen vélemények is elhangzottak a sajtó nyilvánossága előtt vagy megjelentek a közösségi oldalakon a bukaresti tragédiát követően, de ami a legijesztőbb, hogy sok esetben a legembertelenebb, az együttérzés csíráját is nélkülöző kijelentések az ortodox egyház képviselői részéről érkeztek.
Már az felháborodást váltott ki a román véleményformálók, értelmiségiek körében, hogy a szombat hajnalban bekövetkezett tragédia után a görög-keleti egyházat mintha elnyelte volna a föld, semmilyen formában nem voltak jelen a tűz helyszínén, a kórházakban, az emlékező felvonuláson – pedig ha valamikor, hát ekkora bajban igazán elkelt volna minden intézményi, anyagi, lelki támogatás. Számunkra azért is különös ez, mert többször láthattuk hasonló esetekben, szerencsétlenségek, természeti csapások, egyéb tragédiák esetén Magyarországon, Erdélyben, de más nyugati országokban is miként mozdulnak szinte azonnal az egyházakhoz közel álló vagy a tőlük független karitatív civil szervezetek: a Baptista Szeretetszolgálat, a Vöröskereszt, a Máltai Szeretetszolgálat, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet és a többiek.
Aztán az ütötte ki a biztosítékot, ahogyan egynémely mindentudó pópa „megfejtette” a történetet. Egy bizonyos Filotheu Bălan nevű pap például azt fejtegette: Isten büntetéseként is értelmezhető az, hogy fiatalok haltak meg, miközben sötét, sátáni zenét hallgattak. És mintha egy teljesen párhuzamos világban élne, azt is már-már sértődötten teszi szóvá, hogy az ifjak többsége nem Istent dicsőíteni ment a koncertre. S miközben orgiának nevezi a koncertet, elmereng azon is: talán a holtak közül néhányan nem is voltak megkeresztelve. A halloween ünneplését sérelmező pap nincs egyedül véleményével – közösségi oldalakon sokan fogalmaztak meg, ha nem is ennyire radikális, de hasonló álláspontot –, esetében viszont súlyosbító tényező, hogy hivatása folytán egy közösség szellemi vezetője is.
Nem éppen ennyire elrugaszkodott, de nem kevésbé sértő, kegyetlen és embertelen Daniel pátriárka reakciója, aki előbb az egyház be nem avatkozását firtató újságírókat leckéztette meg – nehogy már a média mondja meg az egyháznak, mi a dolga, inkább tanulnák meg, miről szól az ortodox egyház, emígy utasította rendre a sajtó munkatársait –, majd leszögezte: nem klubokba, hanem inkább templomokba kellene járniuk az embereknek. Az általa vezetett intézmény látványos be nem avatkozására adott magyarázata is megér egy misét: szerinte ilyen helyzetekben csendre van szükség, nem akartak látványosan felvonulni, de anyagilag segítettek a tűzben elhunytak hozzátartozóinak.
Persze, az óhatatlan döbbenet után felmerül a kérdés: végül is mi közünk nekünk ahhoz, hogy miként cselekszik és vélekedik egy másik egyház, legyen az a maga és hívei problémája. Csakhogy nem legyinthetünk, mert az ortodox majdhogynem államvallásnak számít Romániában, az egyház pedig valóságos állam az államban: választásokat döntenek el, pénzügyeiket maguk irányítják, elszámolással senkinek nem tartoznak, s talán maguk a kormány tagjai sem tudják pontosan, mennyi közpénzt kapnak a költségvetésből. A kérdés pedig már szónoki: nem volna jobb ezen adólejeket kórházépítésre, az egészségügy és az oktatás modernizálására, autópályák építésére fordítani?!
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apróka eszponka
A kék kapu
– Le se tagadhatná székely felmenőit! – gondolom magamban, mikor meglátom jó távol, az út másik felén haladva.
Hosszú léptekkel halad az útján, Toldit idéző alakján sokat dob régis, szürke posztómellénye, óriási csizmája.
Közelebb érvén rám tekint, átszeli az utat, felém tart, olyan elemi dühvel közeledve, hogy Kukorica Jancsi nevelőapja jut róla eszembe hirtelen.
– Jó napot! – szól.
– Adjon a Máriecska! – szólok vissza én is, cseppet sem leplezve megkönnyebbülésemet a magyar beszéde hallatán.
– Nem üsmerjük egyik a másikat... – kezdi mondandóját, s megáll előttem ez az óriás idős ember, tömött fehér bajusza, fején kucsmaként ülő szürke haja annyira magyaros, hogy nem győzök továbbra is mást tenni, csakis csodálkozni.
– Én nem láttam kendet egyszeres – mondom, mert bizonyos vagyok benne, hogy nem feledtem volna el, ha másként lett volna. Én ekkora óriást soha nem láttam Frumószán.
De váratlanul elbizonytalanodok. Szemének kéksége, tekintete oly ismerős. Van egy kapu Frumószán, s egy pár gyerekecske, asszony, ember, akiknek pont olyan árnyalatú kék a szemének színe, mint annak a kapunak. Megfordulok. Két lépésre állunk attól a kaputól. Mosollyal nyugtázom, hogy ismét jól olvasom a jelzéseket.
– De tanítsa vagy öt nepotomat, tudja meg! – mondja harsányan, s sorolni kezdi a magyarórára járó unokáinak nevét. Az ötödikét együtt mondjuk. Innen az ismerős tekintet!
– Ő a szemei színét kendtől örökölte!
– Azt es, meg a haragomat es, hamar jő, hamar mejen to(v)a!
Még egy pár szót váltunk, majd elköszönünk. Figyelem, ahogy áthalad az úton, megy eléfelé, ahogy találkozásunk előtt. Szárnyként lobog utána kopott, szürke vászonmellénye.
(2015. november 04.)
Gyakorlás
Néha nagyon nehéz...
Néha akadályokba ütköznek.
Néha elvesztik a türelmüket, mert másként hallják, rosszul írják a magyar szavakat.
Néha elkedvetlenednek.
Olyankor játszunk.
Túlartikuláltan olvasunk, hol halkan, hol nagyon hangosan. Addig mondjuk, míg jól ejtjük.
A helyesen írtakat számoljuk.
Addig, addig gyakoroljuk együtt, míg kimondódnak a jó hangok, leíródnak a megfelelő betűk.
És máris sokkal könnyebb...
(2015. október 30.)
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Határtalan toborzó Biharkeresztesen
Összesen mintegy kétszáz nagyváradi munkahelyet kínálnak fel betöltésre azon a pénteki állásbörzén, amelyet Biharkeresztes önkormányzatának kezdeményezésére, az Eurobusiness Park közreműködésével szerveznek a határ menti magyarországi városban.
A Borsi úton lévő ipari park öt nagybefektetője, az Emerson, a Celestica, a FAIST Mekatronic, a Plexus és a Shinheung Electronics vesz részt a toborzón, ahol különböző szakképzettséget igénylő állásokra várnak jelentkezőket.
„Remélem, hogy lesz érdeklődés, mi megtettük, amit tudtunk" – jelentette ki a Krónika megkeresésére Delia Ungur, az ipari parkokat üzemeltető és felügyelő váradi részvénytársaság vezetője. Elmondása szerint a határ túloldalán, de Nagyváradtól csak alig 17 kilométerre fekvő Biharkeresztes polgármestere és alpolgármestere kereste fel őket, és kérte a segítségüket az ottani magas munkanélküliségi ráta csökkentéséhez.
„Mi ennek igyekszünk most eleget tenni, és ez természetes, hiszen úgyis közös térségben élünk" – ecsetelte az Eurobusiness Park menedzsere. Hangsúlyozta, a vállalatok újonnan létrehozott munkahelyeket kínálnak fel, nem voltak előzőleg leépítések, és a betöltetlen állások bárki számára „nyitottak" lesznek. Érdeklődésünkre jelezte, hogy az állásbörzével vállalt munkájuk már része annak a feladatkör-bővítési törekvésnek, amelyet még augusztusban jelentettek be, és aktívabb munkaközvetítői tevékenységet is jelent.
Természetes átjárás
Azt még nem tudni, hogy az állásbörzének milyen fogadtatása lesz a magyarországi városban, azt viszont igen, hogy az önkormányzat illetékesei nagy reményeket fűznek a projekthez. „Mindez voltaképp egy véletlen találkozás eredménye. Nekik munkások kellenek, nálunk pedig sok a munkanélküli" – magyarázta lapunknak Barabás Ferenc.
Biharkeresztes polgármestere már amikor a két város közötti autóbuszjáratot szeptemberben újraindították, bízott abban, hogy a helyiek könnyebben találnak majd állást. Emlékeztetett rá, hogy a határ mentén már jelenleg is sokan vannak, akik Nagyváradról költöztek át, de munkahelyük változatlanul Bihar megyébe kötik őket. A mostani állásbörzén amúgy a Hajdú-Bihar megyei ipari és kereskedelmi kamara is jelen lesz, amely a magyarországi cégeket képviselve toboroz munkaerőt, Barabás pedig mindössze annyit szeretne elérni, hogy az emberek találjanak maguknak állást. „Hogy ez mennyire sikerül, abban már nem én döntök" – tette hozzá.
Köstner Dávid, Biharkeresztes aljegyzője is abban bízik, hogy a kezdeményezés olyan sikeres lesz, amekkora reményeket fűznek hozzá. „A közfoglalkoztatás csökkenti a munkanélküliség arányát, de a város célja, hogy a normális munkába visszavezesse a helyieket" – ecsetelte.
Rámutatott, hogy az Auchan bevásárlóközpont támogatásával a Nagyváradi Helyi Közlekedési Vállalat (NHKV) által újraindított autóbuszjárat hatalmas segítséget jelent. „Nemcsak a munka terén, hanem a mindennapi életben is segít, hiszen elég közel van egymáshoz a két város, folyamatos az átjárás" – magyarázta. Hozzátette, hogy szeretnének Biharkeresztes területén további megállókat is létesíteni, hogy a helyieknek ne kelljen nagy távolságokat megtenniük gyalog vagy kerékpárral akkor, amikor a váradi járattal kell utazniuk.
Nyitott kapuk
Az NHKV vezetője, Csuzi István azt már szeptemberben jelezte, hogy a határon túl közel hétszáz romániai állampolgár él, akik közül többen Nagyváradra járnak dolgozni, ezért ha lesz rá igény, akkor bővíteni fogják a járatok számát a reggeli órákban. Ez az igény érkezhet majd azon keresztesiek részéről is, akiknek pénteken sikerült, valamelyik vállalatnál elhelyezkedniük.
Az amerikai Emersonról tudni kell, hogy idén 80 millió eurós beruházással számolt nagyváradi gyártelepén, a kanadai Celestica pedig 3,5 millió lej állami támogatást kért a nagyváradi szolgáltatói központjához, ami nagyjából száz új munkahelyet teremt. A fent említett vállalatokkal egyetemben már korábban megvetették a lábukat a nagyváradi ipari parkban, és az Eurobusiness Park inasiskolájának működtetéséhez is hozzájárulnak.
Barabás Ferenc különben korábban említette, hogy az autóbuszjárat révén talán a biharkeresztesiek is részt vehetnek majd a váradi szakoktatásban. Ezzel kapcsolatban Delia Ungur lapunknak most jelezte, hogy erről már valóban tárgyaltak, de egyelőre semmilyen konkrét döntés nem született az ügyben. „Még tanulmányoznunk kell az erre vonatkozó oktatásügyi előírásokat, de nekünk nincs ellenvetésünk az ellen, ha a határon túlról is érkeznek hozzánk tanulók" – szögezte le.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

A farok csóválná a kutyát?
Szerdán végre bekövetkezett az, amire tavaly novembertől, azaz közel egy esztendeje, az elnökválasztás óta várunk: a vesztes Pontát kiakolbólították a kormányfői székből. Ez, mondjuk, elkerülhetetlen volt: ha nem akaródzott félreállni önként, hát félreállították. Nem tudom, bárki is elhinné-e, hogy lelkiismeretére hallgatva, önként mondott volna le… De az utca nyomására sem! Az, aki erre a lépésre rákényszerítette a „doktor” urat, nem más, mint a PSD jelenlegi elnöke, mondhatnám úgy is: egy már elítélt a jövőbeni elítéltet. Az eset cseppet sem volt váratlan, a korrupció miatt bűnvádi eljárás alatt álló, az európai vezetők által amolyan leprásként került, kiközösített Ponta sorsa már régen megpecsételődött.
A kormány lemondásával a politikai küzdelem került előtérbe, a hatalomért folyó harc. Amint mélyül, súlyosbodik a kormányválság, úgy feledkeznek meg az utcai demonstrációk kiváltó okáról, a diszkótűzről. A politikum kétségbeesve, egyelőre csak a háttérben cselekedve próbálja meglovagolni a helyzetet. Annak ellenére, hogy az utcán egyaránt a pokolba kívánják a teljes politikai osztályt. Az egyik hírtelevízió által megszólított tüntető világosan kifejtette: sem a PSD-ről, sem a PNL-ről nem akar hallani, a csatolt részekről még annyira sem. Ez lenne az utca hangja, csakhát szerda este is országosan alig 60 ezernyien voltak az utcákon. A többiek csendben ültek otthon, s legfennebb a képernyőkön követték az eseményeket. Ha egyáltalán érdekelné még őket az egész cirkusz. Politikára, közéletre s egyéb hasonló úri huncutságra gondoltam.
A helyzet úgymond bonyolult, s egyben reménytelen. Mert ha cserélődik is a kormánytöbbség, csak azok maradnak a kormánykeréknél, akik korábban már tartották a kezükben az ország sorsát – nem egyszer, többször is –, akik már bizonyították alkalmatlanságukat. A felvetődött variánsok közül a politikai pártok közötti megegyezés alapján felállítandó, a jövő évi választások levezénylésével megbízott szakértői kormány tűnik a legsanszosabbnak. Az előrehozott választások pedig a legesélytelenebbnek. Az új kormányfő megnevezéséig folynak még a tüntetések, s a háttérben a manipulációk. Aztán ki-ki talál magának más, kellemesebb elfoglaltságot, elvégre következnek az év végi ünnepek.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely