Megnyitotta kapuit a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium
Ünnepélyes keretek között, meghívottakkal, faültetéssel, az öregdiákok részvételével kezdte a 2015–16-os tanévet a marosvásárhelyi, majdan II. Rákóczi Ferencről elnevezendő Római Katolikus Teológiai Gimnázium.
A legnagyobbakat követően a legkisebbek is bevonultak az udvarra, hogy megkezdjék a tanévet a frissen hazaköltözött gimnáziumban. A legutolsó tanévnyitóra 1947-ben került sor, azóta évtizedeken keresztül élt a remény, hogy egyszer újból ünnep lesz az iskola falai között, újra otthon lehetnek a katolikusok, az erdélyi római katolikus státus által építtetett iskola falai között. Tamási Zsolt gimnáziumigazgató az összefogás mellett az isteni gondviselést hangsúlyozta, hogy 13 osztályban több mint 350 tanuló kezdhette meg a tanévet az elemi osztálytól a gimnáziumig. „Hazaérkeztetek, itthon köszöntelek benneteket” – mondta az igazgató, aki köszöntőbeszédében kiemelte a támogatók, szülők, pedagógusok, az egyház és az RMDSZ szerepét abban, hogy végre hazatérhetett az iskola.
A meghívottak között Borbély László parlamenti képviselő arról szólt, hogy mennyire különleges nap ez számára, részben mert ő is ott kezdte az iskolát, részben, mert sikerült kiharcolni, elérni azt, ami megilleti a magyar közösséget. Peti András alpolgármester a párbeszéd és a partnerség jelentőségét emelte ki beszédében, azt, hogy mennyivel sikeresebb az, aki képes a párbeszédre az erőszak helyett. Holló László, az erdélyi római katolikus státus igazgatótanácsának elnöke is köszöntötte a jelenlevőket, és arra biztatta a diákokat, hogy tanév közben, amikor kezdenek elfáradni, gondoljanak a tanévkezdés ünnepére, arra a lelkesedésre, amely az első napot jellemezte, és abból merítsenek erőt. Soós Zoltán városi tanácsosként szólalt fel, történészként pedig ajándékot adott az iskolának: két másolatot, az egyik II. Rákóczi Ferenc 1674-ben Kassán kiadott ábécéskönyvének címlapjáról készült, a másik pedig a fejedelem kézírásáról, amikor elkezdte tanulni a betűvetést.
Az ünnepi szónokok valamennyien kiemelték Tamási Zsolt szerepét a római katolikus gimnázium újraindításában, aki a maga csendes és szerény stílusában éveken át kitartóan dolgozott, hogy megvalósulhasson a kitűzött cél.
A tanévnyitó végén Demeter Győző öregdiák és Kovács Bara Áron, a legfiatalabb tanuló emlékfát ültetettek. Kedd reggel 9 órától a belvárosi Keresztelő Szent János Plébániatemplomban Jakubinyi György érsek celebrál ünnepi szentmisét a tanévnyitó alkalmából.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Hamisan szól az iskolacsengő
Örömöt hirdetve, hangosan, az újrakezdés reményével kellene szólniuk az iskolacsengőknek tanévkezdéskor, ehelyett évek óta megoldatlan kérdések sokaságát hirdetik, és csak az oktatásban dolgozók elégedetlenségét felerősítő szakszervezetek felhördülésétől hangos ez a nap.
A szülőket is inkább a füzetek, a legszükségesebb ruházat, a sportfelszerelés ára érdekli, kevésbé adnak hangot abbeli aggodalmuknak, hogy vajon kik fogják tanítani gyermekeiket, mennyire felkészültek, elhivatottak, nem sodorta-e el őket a bérharc egy másik munkahely, megélhetés felé, mit és hogyan tanítanak azok, akik maradnak, lesz-e tankönyv és elegendő eszköz ahhoz, hogy a kitűzött cél megvalósuljon. Jelesen az, hogy gyermekeik használható tudást kapjanak, amivel majd elindulhatnak az életben.
A jelenkori politikai iszapbirkózás közepette éppen az utóbbi célkitűzés és annak megvalósítása csorbult a leginkább. Miniszterek és kormányfők jöttek-mentek, ígértek, hazudtak, kényük-kedvük szerint forgatták ki gyökerestül az egész oktatási rendszert a sarkából, utolsó percben módosítottak szabályzatokat, már a saját maguk alkotta törvény sem szent számukra – lásd az érettségi dolgozatok megyék közti utaztatását, a tanév szerkezetének megváltoztatását négy nappal a kezdés előtt.
A szülőkkel elhitették, hogy gyermekük képességekre épített oktatásban részesül, a pedagógusokkal, hogy jobb anyagi és erkölcsi megbecsülésben lesz részük, Európával, hogy az ország felzárkózik az uniós követelményekhez és eredményekhez. Új tantervekről és tankönyvekről beszéltek, a jelenleginél szellősebb programokat ígértek, versenyképes szakoktatást, ami biztos út a munkahelyek felé, és sok minden egyebet, ami hozzásegíti a hazai oktatást, hogy megálljon a lejtőn, netán felfelé íveljen. De csoda nem történt, a lejtő egyre meredekebb. Tavaly ábécéskönyv nélkül kezdtek a magyar elsősök, idén sem lesz matematikakönyvük, a másodikos tankönyvcsomag is hiányos, a harmadikosok régi könyvekből tanulnak új tantervek szerint, a tanárok még mindig perelnek a 2008-ban törvény által meghatározott fizetésemelésért, az országban nyolcszáz iskola nyitja meg a tanévet felkészületlenül, ivóvíz hiánya miatt soknak idén sem lesz működési engedélye. Mindezek mellett továbbra sincs, amit dicsekedni a nyolcadikosok és az érettségizők eredményeivel, a vizsgázó pedagógusok teljesítményével, hisz tömegesen ülnek be a padokba gyenge osztályzatú tanulók és lépnek katedrára bukdácsoló tanárok.
Ma mégis becsengetnek, akkor is, ha említett okokból hamisan, reménytelenül szól az iskolacsengő. Csak reménykedni lehet, hogy jövő ilyenkor nem lesz ennyire borúlátó a hangulat tanévkezdéskor.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Forgatag Zabolán
Feleleveníteni egy régi hagyományt
Hagyományos mesterségek bemutatója, főzőverseny, néptánc, majd könnyed mulatság jellemezte a Zabolán immár második alkalommal tartott Szent Mihály-havi forgatagot, amit szombaton rendezett meg a Pro Zabola Egyesület.
Az iskola melletti szövetkezeti kertben otthonra lelt eseményen nemcsak a programra, hanem az esztétikára is adtak: a bejáratnál tökök, szalmabálák jelezték, hogy itt valami hagyományos készül felelevenedni. Bennebb térve Gál József kerekes, Bende Tibor kovács, Nagy Zoltán méhész és Nagy Rozália munkái várták az érdeklődőket, a helyi nőszövetség pedig gyerekfoglalkozást tartott. Mint azt Szigyártó Nimród önkormányzati képviselő elmondta, annak idején Zabolán nagy hagyománya volt a forgatagnak, ezt szeretnék újra életre kelteni.
A rendezvényen jelentős szerepet kapott a konyhaművészet is. A főzőversenyre kilenc csapat nevezett be, köztük kézdivásárhelyiek. Az étkeket Bágyok Károly gasztroblogger, a Szabadtűzi Lovagrend Erdélyi Rendjének főkancellárja zsűrizte, és mint kiderült, a részvevők annyira finomat főztek, hogy nem osztottak helyezést, mindenkit nyertesnek nyilvánítottak. A nap folyamán fellépett a Gyöngyharmat néptáncegyüttes, a La Fiesta moderntánc-csoport, koncertezett a Pince Band és az Akusztik, azután kerti bállal zárták az ünnepséget.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Művészet és nemzeti lét
– beszélgetés Dávid Júlia képzőművésszel –
Lakóhelyei tekintetében változatos életútja ellenére Dávid Júlia emberként és képzőművészként egyaránt megmaradt székely-magyarnak. Olyan személyiség, aki felkutatja és magába szívja ősi kultúránk rejtett értékeit, akinek léptei irányát a nemzethűség és szülőföldszeretet határozza meg, aki büszkén vállalja hovatartozását, és műveivel, valamint magatartásával másokat is erre buzdít.
– Hol ringatták a bölcsőjét, és hol érzi igazán otthon magát?
– Marosvásárhelyen születtem, ott jártam a képzőművészeti líceumba, majd ott is érettségiztem, azonban gyerekkori emlékeim Nyárádmentéhez kötnek, mindkét szülőm odavaló, jómagam is ott nevelkedtem a nagyszüleimnél. Talán ezért érzem úgy, hogy a gyökereim, melyekből a mai napig táplálkozom, mindkét helyhez kötnek, és szellemi eszmélésem, művészi szárnybontogatásom is ennek a vidéknek, valamint szülővárosomnak köszönhetem. Évekig laktam Törökországban, jelenleg a Szeged melletti Ülésen élek.
– A kolozsvári főiskolán iparművészeti, pontosabban textil szakon végzett 1985-ben, később mégis az üvegfestészet mellett döntött. Miért?
– Az, ahogy egy képzőművész a gondolatait, a mondanivalóját megfogalmazza, nem annyira anyagfüggő, mint ahogy ezt a kí­vül­állók gondolják, a lényeg ugyanis az, hogy mindez sikerüljön, és hiteles legyen.
– Alkotásaiban és a bennük fellelhető motívumokban tetten érhető a magyar őstörténet iránti érdeklődés. Mióta van ez így, és minek a hatására?
– Munkásságomat nemcsak a szűkebb szülőföld, hanem Székelyföld egésze meghatározza, hiszen a szakrális tájon kívül már gyermekkoromban lenyűgözött a székely monda- és balladavilág, s később, talán a hatásukra, mintegy ösztönösen kezdtem egyre élénkebben érdeklődni a népművészetben használt ősi motívumok iránt. Törökországi tartózkodásom alatt pedig felfedeztem a mély és nagyon szoros kapcsolatot a székely, magyar és török motívumok között. Ezért kezdtem el egyre mélyebbre ásni, s ennek eredményeként rádöbbentem, hogy a török Göktengri-hit, valamint a magyar ősvallás egy és ugyanaz, ami a jelképek és az általuk alkotott rendszerek azonosságában is megmutatkozik. Ugyanakkor tudatosult bennem, hogy őseink az égből eredő energiákat használták fel az alkotás során, valamint tiszta anyagból és tiszta lélekkel dolgoztak, egy olyan szellemi kincsestárat hozván így létre, melynek nyomai még a tudatunkban és a lelkünkben egyaránt megtalálhatók, csak felszínre kell hozni őket. Én ezen munkálkodom.
– A világ első, 2014. február 27-én forgalomba került székely bélyegén a Táltos, a világ első rovásírásos székely bélyegén pedig a Székely tulipán nevet viselő festményei láthatók. Hogy születtek meg ezek a bélyegek?
– Egy régi székely ismerősömnek, Borbély Leventének támadt ez az ötlete, hogy létre kellene hozni a székely bélyeget, és arra az én festményem kerüljön. Megbeszéltük, átküldtem a festményt, és ő megalkotta a bélyeget, amit nekem Angliából Magyarországra egy levélen elküldött, s az lepecsételve meg is érkezett, tehát a bélyeg betöltötte a szerepét, ami óriási dolog. A második bélyeget Székelykeresztúrra küldte, és szintén célba ért, ismét bizonyítván, hogy bármit meg lehet valósítani, csak akarni kell.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (10.)
A másik ötletem, hogy ha a karácsonyt az ortodoxok (de legalábbis a román ortodoxok) is december 25-én tartják, miért ne lehetne, hogy a húsvét napját is ugyanazzal az algoritmussal számítsák ki, mint a római katolikusok és a protestánsok? Sőt tovább menve, miért kell ma, a 21. században mozgó ünnep legyen a húsvét? Miért nem lehet rögzíteni, például április második vagy harmadik vasárnapjára?
Ezt sokszor elmondtam különböző helyeken, racionális érvet senki sem tudott felhozni ellene. Egyszer megemlítettem az ortodox teológiai kar dékánjának is, aki nagyon nyílt ember volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy ortodox pap. Legnagyobb megdöbbenésemre azt válaszolta, hogy a húsvét problémája annyira bonyolult, hogy azt nem szabad bolygatni. Az utóbbi időben olyan híreket olvastam, hogy mintha valami megmozdult volna ebben az irányban. Türelmetlenül várom az eredményt.
A harmadik ötletem teljesen új keletű. Állandóan halljuk, hogy egyesek miként rejtik el a pénzüket ilyen-olyan bankokban, hogy ne kelljen adózniuk. Mások mennyit kínlódnak, ha valahonnan külföldről kevés kis pénzt kapnak tisztességes munkáért, hogy azt ténylegesen meg is kapják (különféle engedélyek, különféle hivatalokból). Pedig ezt az egészet könnyen meg lehetne oldani, legalábbis európai uniós szinten. Ahogy mindenkinek van személyi igazolványa, úgy lehetne egy uniós szintű banki igazolványa is. Mindenhol, minden pénzügyi tranzakció csak ezzel lenne lehetséges. Bankszámlát is csak ennek felmutatásával lehetne nyitni. Minden kapott pénz után az illető országban adózna, ahol kapta a pénzt. Semmilyen más engedélyre nem lenne szükség, sem munkavállalóira, sem adóhivatalira. Aki azt mondja, hogy ez nem lehetséges, az szerintem érdekelt valamilyen pénzügyi csalásban.
1989 előtt Csehszlovákiában láttam egy nagyon érdekes és hasznos dolgot, amely mára megszűnt, pedig igen hasznos lenne ma is. Bizonyos vasúti állomásokon (én Királyhelmec környékén láttam) gyümölcs- és zöldségátvevő központok voltak. A környező falvak lakói oda vitték eladásra a kertben termesztett zöldségeket és gyümölcsöket. A központ meghirdette, hogy mikor mit vesz át, milyen minőségben, milyen formában. Például a retket egyből csomókba kötözve vették át, ahogy aztán a boltokba került. Az átvett áru másnap már Kassán vagy más városokban a boltokba került. Ma is elkelne az ilyen friss áru, csak meg kellene szervezni az átvevést, szállítást!
Irány a Sapientia!
Amikor 2004 őszén a Korunkban cikket írtam az egyetemépítési kudarcainkról, felvetettem azt a lehetőséget, miszerint ha már nem lehet visszaállítani a Bolyai-egyetemet, olyan megoldásban is gondolkozhatnánk, hogy lassanként átvisszük a szakokat a BBTE-ről a Sapientiára, s akkor az lesz a magyar egyetem. Ezt csak lehetőségként írtam, nem gondoltam végig, hogy ennek milyen következményei lennének, lehetnének. És akkor magam sem terveztem még, hogy átmegyek a Sapientiára tanítani. Utána hallottam, hogy a cikket valamelyik titkárnőnek le kellett fordítania Andrei Marga részére, aki nagyon dühös lett ettől az elgondolástól. Ennek ellenére, érdekes módon, a velem való személyes találkozásokkor sohasem volt ellenséges, még akkor sem, amikor már a Sapientián voltam főállásban.
Amikor 2000-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalakult, semleges voltam, nem dicsértem, de nem is bíráltam a létrehozását. Ma úgy látom, hogy előrelátó, hasznos elgondolás és döntés volt. Engem is felkértek, hogy készítsem el az egyik tantárgy leírását, és nyilatkozzam arról, elvállalom a tanítását. Világosan megmondtam, hogy mindkét kérésnek eleget teszek, mivel ez szükséges az informatika szak ideiglenes jóváhagyásához, de a tanítást nem fogom vállalni. Nem tartottam összeférhetőnek sem a BBTE-s tanári állásommal, sem a rektorhelyettesi pozíciómmal. Ezt el is fogadták, a tantárgy tanítását meg tudták oldani.
A Sapientia hivatalos megnyitóján a kolozsvári Brassai Sámuel Líceum dísztermében – ahol az akkori tanügyminiszter, Ecaterina Andronescu is jelen volt – én is köszöntő beszédet mondtam az egyetem vezetőségének kérésére. Ezen a megnyitón a beszédemet egy néhány nappal előtte olvasott újsághírre alapoztam, amelyben arról volt szó, hogy Magyarországon volt egy futballbíró, akinek mindkét fia labdarúgó volt, és két különböző csapatban játszottak.
Én arról beszéltem, hogy mit érez, és hogyan viselkedik ez az apa, amikor olyan meccset vezet, amelyen a két fia egymás ellen játszik. A beszéd kicsengése az volt, hogy érzelemmentesen csak a játékra koncentrál, mert az a fontos, és nem az, hogy melyik csapat győz azon az egy mérkőzésen. A megnyitó után Wanek Ferenc, aki akkor a Bolyai Társaság elnöke volt, azt mondta, a végére odamondhattam volna azt, hogy az apa álma az, a két fia egyszer majd a nemzeti válogatottban közösen szerepeljen. Elismertem, hogy ez tényleg szép befejezés lett volna, és sajnáltam, hogy magamtól nem jöttem rá, vagy hogy előtte nem beszéltünk erről.
Ezek után a kapcsolatom a Sapientiával csak arra szorítkozott, hogy néha megkértek, legyek tagja egy-egy tanári versenyvizsga-bizottságnak. A kollégáim közül többen vállaltak órát, és el-eljártak Marosvásárhelyre tanítani. 2007 nyarán Bege Antal és Szenkovits Ferenc kollégáimmal (már nem emlékszem, milyen alkalommal) beszélgettünk a Sapientiáról, arról is, hogy ők tanítanak Vásárhelyen, milyen gyakran és hogyan mennek oda. Bege Antal elmondta, nem tudja eldönteni, hogy átmenjen-e főállásba a Sapientiára, mivel tanszékvezetőnek hívják, a rövidesen esedékes akkreditáció miatt szükségük van legalább egy docensre.
Szenkovits Ferenc (de lehet, hogy én, már nem emlékszem rá pontosan) azt találta mondani: mi lenne, ha mind a hárman átmennénk. Mivel Szenkovits Ferenc szovátai, és szívesen ment volna (és talán menne ma is) minél közelebb Szovátához, ez nem volt elvetendő gondolat. Abban maradtunk, hogy erről még beszélgetünk. Erre a beszélgetésre aztán Gyergyószentmiklóson került sor, amikor a Bolyai Nyári Akadémia rendezvényén vettünk részt. Ekkor eldöntöttük, hogy beszélünk Dávid László rektorral, és ha ő is jónak látja az ötletünket, mind a hárman átmegyünk. A rektor úr készségesen fogadta elgondolásunkat. Később aztán Szenkovits Ferenc visszalépett, mi ketten pedig jelentkeztünk versenyvizsgára. Már szeptembertől átmehettünk volna, de mivel nekem dékánhelyettesként még voltak elintézni való dolgaim a BBTE-n, csak a második félévtől foglaltuk el az elnyert állásokat.
2008 eleje a négyévenkénti választások ideje lett volna a BBTE-n, de már 2007 decemberében megtartották. Ennek az oka az volt, hogy Andrei Marga újrajelöltette magát rektornak, de az akkori törvények szerint csak azt lehetett megválasztani bármilyen egyetemi funkcióba, aki az elkövetkezendő négy évben nem tölti be a 65. évét. Ő pedig 1946 nyarán született, tehát a mandátum végén, 2012 elején már elmúlt volna 65 éves. Ha azonban a választásokat még 2007 decemberében megtartják, akkor csak az évet nézve, 2011-ben még csak 65 éves. Megtörténtek a választások kari szinten még december elején, az egyetemi szintű választást pedig december 30-ra tették. Ekkor azonban a diákok vakáción vannak, de mivel létszámuk a szenátusban 25 százalék körüli, fontos, hogy ott legyenek a rektorválasztáskor.
Nincsenek megoldhatatlan feladatok! Az egyetem ezeknek a diákoknak ingyen téli tábort ajánlott fel, december 30-án pedig autóbusszal beszállították őket Kolozsvárra, majd vissza a táborba. A választás úgy zajlott, mintha az a nagy könyvben lett volna megírva. A tanügyminisztériumban, szokás szerint, ellenőrzik a választások törvényességét, és csodák csodája, a kolozsvári BBTE választásait is teljesen törvényesnek találták.
Nem vacakoltak a hónapokkal! Érdekes módon, akik az egyetemi tevékenységet kívülről figyelték, és minden apróságért feljelentéseket tettek, pereskedtek az egyetemmel, most mintha elszunyókáltak volna. Decemberben tehát lejárt a dékánhelyettesi mandátumom, nyugodtan mehettem. Januárban kollégámmal beadtuk a kérést, hogy február közepétől szeretnénk megszüntetni a munkaviszonyunkat. Nem indokoltuk, nem is kérdezte senki az okot, és idejében, rendben megkaptuk az elbocsájtó dokumentumot. Február 18-án már Vásárhelyen voltunk, épp aznap érkezett az akkreditációs bizottság. A látogatás sikeres volt, az első akkreditált szak a Sapientián éppen az informatika volt.
Rögtön az első félévemben három előadást kellett tartanom, olyanokat, amelyeket pont abban a formában még nem tanítottam. Mivel úgy döntöttem, hogy ideje áttérni a prezentációs előadásokra, elég sok időmet elvette az órákra való készülődés. Mivel sok dolgom volt, és jó környezetbe kerültem, nem volt se időm, se szükségem nosztalgiázni. Dávid László rektor rögtön lecsapott rám, és meg akart tenni rektorhelyettesnek.
Próbáltam ellenállni, de nem ment. Azzal érveltem, ha elvállalom, senki sem fogja lemosni rólam azt a vádat, miszerint csupán azért mentem át a Sapientiára, hogy ezt a funkciót megkapjam. De a mérnöki leleményesség túltett rajtam, azt mondta, hogy vállaljam el, és nevezzük a funkciót tudományos igazgatónak. Ez nem volt éppen teljesen elrugaszkodva a valóságtól, mert a Sapientia mellett létezett a Kutatási Programok Intézete, és akkor azt átszervezték, kicsit beépítették a Sapientiába, de részben független maradt, annak lettem az igazgatója, rektorhelyettesi státusban.
Az is érdekes, hogy ismerőseim hogyan fogadták ezt a döntésemet. A magyar kollégák közül sokan dicsértek érte, mások csóválták a fejüket, de akadtak, akik emiatt egyenesen ellenségesen viselkedtek. Olyanok is voltak, akik évekkel később azt mondták, annak idején rosszallták, hogy „cserbenhagytam” az egyetemet, de ma már jónak tartják a döntésemet. A marosvásárhelyi ismerősök természetesen pozitívan reagáltak. Sokszor éreztem magam kényelmetlenül, amikor Weszely Tibor kollégám társaságban túlságosan dicsért ezért a lépésemért.
Az pedig szintén érdekes, hogy egyetlen román kolléga sem szólt meg azért, mert átmentem a Sapientiára. Szemembe soha senki sem mondta, de nem hallottam kerülőúton sem. Többségük azt gondolta, hogy sokkal nagyobb fizetésért vállaltam ezt, pedig ez nem volt igaz. A fizetésem semmivel sem volt nagyobb, mint a Babeş–Bolyain. Egy román jogász kolléga nagy kacsingatások közepette azt mondogatta, hogy háromszor annyi pénzért nyilván megéri. Lehet, hogy román magánegyetemeken kezdetben egy-egy embernek, aki fontos volt az akkreditáció miatt, sokkal nagyobb fizetést adtak, mint az állami egyetemeken, de ez nem volt jellemző minden ott tanító emberre. Ezt biztos forrásból tudom.
Kollégámmal együtt alighogy megmelegedtünk a Sapientián, villámcsapásként ért a kolozsvári napilapban, a Szabadságban 2008 márciusában megjelent támadás a Sapientia ellen. Mivel közelről ismertem az akkori magyar kormánynak az egyetemhez való viszonyulását, számomra világos volt, hogy az oknyomozónak álcázott cikk tulajdonképpen megrendelésre készült. Ez megerősített abban a hitemben, hogy jó helyen vagyok. Nagyon jól szórakoztam később a MÚRE fellebbviteli bizottságának azon véleményén, miszerint igaz, hogy az újságíró több valótlanságot is állított, de a következtetései helyesek voltak. Vajon hol tanultak ezek a MÚRE-sok matematikai logikát?
A Babeş–Bolyain még tartottam órákat ezután is, általában két (egy időben három) előadásom volt. Amikor voltak már olyan fiatalok, akik ledoktoráltak, és vállalták ezeket a tárgyakat, átadtam először az egyiket még 2009-ben, a másikat pedig 2014-ben. Így 2014-ben végleg búcsút mondtam a Babeş–Bolyainak.
„Nem siklik soha úgy a lenge csónak Jó sodrásban, erős lapát-csapástól, Még akkor se, ha fodrozódó Zephyrus Bíborszínűre festi át a tengert, Mint ahogy lovaink a szánt repítik. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.”
(Janus Pannonius: Búcsú Váradtól, Áprily Lajos fordítása)
Krónika (Kolozsvár)

Felszabadításunk évfordulója
A II. bécsi döntés értelmében vitéz Nagybányai Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án Gödöllőn kiadta híres hadiparancsát: „Honvédek! Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Ennek nyomán pedig a Magyar Királyi Honvédség csapatai szeptember 13-án bevonultak Sepsiszentgyörgyre és Kézdivásárhelyre is. Ezzel vette kezdetét a székelyek által „kicsi magyar világnak nevezett” magyar közigazgatás, melynek négy éve alatt vasúti pályák, utak, gabonaraktárak és iskolák épültek, közintézmények jöttek létre, újraindították a sóbányákat, fejlesztették a közegészségügyet, és még hosszasan lehetne sorolni a megvalósításokat, pedig Magyarország abban az időszakban háborút viselt.
Ami azonban a legfontosabb: lehulltak a román hatalom lelket és tudatot bénító bilincsei, s ezáltal az emberek visszanyerték önbizalmukat és életkedvüket, ami viszont hatalmas energiát és alkotóerőt szabadított fel bennük. Ugyanakkor a románság ama része, mely elfogadta az új helyzetet, jogai teljes birtokában békésen és háborítatlanul folytathatta mindennapi életét. Olyannyira, hogy az immár újra Magyarországhoz tartozó Észak-Erdély iskoláiban a román nyelv a magyar gyermekek számára is kötelező, mi több, érettségi tantárgyként szerepelt, a magyar tanító- és óvónőképzőkben diplomavizsgázni is kellett belőle.
Ezzel szemben az 1944. szeptember 8-án az orosz és román csapatokkal Sepsiszentgyörgyre, majd a még túlnyomó részt magyarok lakta Észak-Erdély egészébe visszatérő bukaresti hatalom a civil magyar lakosság legyilkolásába és tömeges deportálásába fogott. Sanyarúságunk pedig azóta is tart, hiszen szellemi és fizikai vagyonunk elkobzásán túl jogainktól is megfosztottak, és az 1989-es változás utáni áldemokrácia 26 esztendeje alatt mindennek csak a töredékét kaptuk vissza. A gyakorlatban ugyanis ennek az országnak megtűrt, jogokkal csak papíron rendelkező, a nacionalista támadásoknak naponta kitett állampolgárai vagyunk, akiket még nemzeti imájuk nyilvános elénekléséért is büntetni lehet.
Éppen ezért, ameddig a helyzetünk nem változik, tőlünk ne várja el senki, hogy ujjongjunk és örvendezzünk a nekünk elnyomást hozó esemény évfordulóján, felszabadulást ugyanis eddig nekünk csak 1940. szeptember 13-a hozott.
Bedő Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Sapientia: kolozsvári tanévkezdés újdonságokkal
Ünnepélyes keretek között, az első éves hallgatók fogadalomtételével kezdődött el kedden az új tanév a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán – idén alap- és mesterképzésre összesen 133 diák iratkozott be.
Dávid László, az egyetem rektora a megnyitón kifejtette: irigyli a hallgatókat részint az előttük álló „roppant nagy” kihívások miatt, másrészt azért a korszerű technológiáért, amely a mai diákok rendelkezésére áll. Az intézményvezető azzal bátorította az elsőéveseket, hogy ha sikeresek lesznek, az egyetem legalább annyira büszke lesz teljesítményükre, mint ők maguk.
Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja ugyanakkor kifejtette: ma már nem az egyetem vállalkozószelleme miatt, hanem a felsőoktatási intézmény kiszámíthatósága és megbízhatósága miatt választják a Sapientiát a diákok – így méltóképpen ünnepelhetik az egyetem fennállásának 15. évét.
A diákokat ugyanakkor Mile Lajos kolozsvári magyar főkonzul is köszöntötte, aki kifejtette, ha az ismeretszerzés iránti szenvedélyt szellemi fegyelemmel párosul, akkor az értéket teremt. Ezért – szögezte le – mind a szenvedélyre, mind az értelem ellenőrző szerepére szükség van.
A hivatalos ünnepséget követően Tonk Márton a sajtónak elmondta: sikeres évkezdésről számolhat be, mert két új mesterképző szakot is beindított az egyetem. Az egyik a filmtudomány mesterképző, amelyet az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel (ELTE) közösen szervez a Sapientia, a másik pedig a Debreceni Tudományegyetem kihelyezett szakjaként az üzleti jog mesterképző. Az angol nyelvű jogászképzésen ugyanakkor első ízben vesznek részt román anyanyelvű diákok.
A tanév másik nagy újdonsága az iszlám modul. „A környező világ valósága jól mutatja, hogy ez olyan kérdéskör, amellyel érdemes és kell – akár azt is mondhatjuk, hogy nekünk, európaiaknak a jól felfogott érdekében – foglalkozni” – fogalmazott a dékán. Hozzáfűzte: a nyilvános előadásokon a kolozsvári nagyközönség olyan kiváló előadókat hallgathat majd, mint Rostoványi Zsolt és Maróth Miklós iszlámszakértők.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

A két világháború közötti magyar revíziós törekvések
A 2. bécsi döntést 1940. szeptember 3-án hirdették ki, és az azt követő napokban Horthy Miklós kormányzó hadparancsban indította útnak a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára megítélt területeket. A 75 éves évfordulón Nagyváradon és Szatmárnémetiben tartottak megemlékező ünnepséget. Raffay Ernő történész, Trianon-kutató, a Horthy-korszak kiváló ismerője idén több erdélyi előadásban is taglalta az 1940-es események történetét. Az évforduló kapcsán a bevonulás előzményeiről és a „kis magyar világról” beszélgettünk.
– Beszélgetésünket Trianonnal kell indítanunk: miként tudott a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszak magyarországi politikai elitje megbirkózni az országra nehezedő megpróbáltatásokkal?
– A Horthy-korszak 1920. március 1-jén kezdődött, amikor Horthy altengernagyot megválasztották a Magyar Királyság kormányzójának. Az ezt megelőző világháború lerombolta az ország gazdaságát. Az 1918. október 31. utáni, Károlyi Mihály gróf vezette kormány katonailag feladta az ország területi integritását, amivel a Tanácsköztársaság egyetértett. Ezt Kun Béla külügyi „népbiztos” meg is erősítette egy Clemenceau-hoz írt jegyzékében. A kommunista diktatúrát leverő, Budapestet 1919. augusztus 4-én megszálló román hadsereg szabályosan kirabolta Magyarország Győrig terjedő területeit. Számításaim szerint a román katonaság 30–40 ezer vagon rabolt holmit vitt el Magyarországról, amiért a mai napig nem fizettek kárpótlást. Magyarországot tehát először gazdaságilag újjá kellett építeni. Ezzel egyidőben a magyarság lelki fölemelését, újjáépítését is meg kellett valósítani. A Horthy-korszak végéig az elvett területeink visszavétele lett a legfőbb lelki és külpolitikai célkitűzés.
– Horthy Miklós kormányzása idején egy ütőképes magyar gazdaságot és szociális ellátórendszert sikerült tető alá hozni. A trianoni előzményeket ismerve hogyan volt ez lehetséges?
– Gróf Bethlen István miniszterelnök kormánya az 1924–1927 közötti évekre elérte a különböző iparágakban az 1913. évi termelékenységet, annak ellenére, hogy az országot megfosztották legtöbb nyersanyagától. 1924-ben 30 millió aranykorona alaptőkével megalakult a Magyar Nemzeti Bank, majd a húszas évek közepén bevezették az értékálló pengőt, amely Európa egyik legerősebb fizetőeszköze lett. A húszas években megszűnt az ország pénzügyi-gazdasági, majd katonai ellenőrzése. A gazdasági világválság kezdetéig tehát a Magyar Királyság pénzügyi-anyagi és külpolitikai szempontból független ország lett. Ennek elérése történelmi jelentőségű tett volt, ugyanis ez teszi majd lehetővé a területi revíziót. A horthysta kormányok komolyan fejlesztették az oktatásügyet és az egészségügyet, annak ellenére, hogy a tüdőbaj népbetegség maradt a korszak végéig. Emiatt is növelték a kórházak és az ezekben lévő betegágyak számát. A Horthy-korszakban a szociálpolitika európai színvonalon állt, ugyanis céltudatos fejlesztését az angol szociálpolitikai helyzethez mérték. Az 1927-es kötelező betegség- és balesetbiztosítási törvény mintegy egymillió dolgozót, plusz a családtagjaikat, azaz több millió magyar állampolgárt érintett. Eszerint a táppénz fizetése a bér 55–75 százalékára nőtt, baleset alkalmával pedig járulékot kapott a dolgozó, amely a fizetés 60-66 százalékát tette ki. Ezen túlmenően a kormányok bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. 1920–1930 között országos lakásépítési programot szerveztek: 10 év alatt 290 ezer új ház és lakás épült, ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer főre jutó orvosok száma a duplájára nőtt, a százezer főre eső kórházi ágyak száma 329-ről 467-re emelkedett. A szociálpolitika nagyot fejlődött; 1930 előtt csak a mezőgazdasági munkások esetében volt elmaradás. Viszont lényegesen csökkent a munkanélküliség: míg 1920-ban 15–20 százalék volt ez az arány, addig e szám 1930-ban lement 10 százalékra. Tehát a két háború közötti magyar kormányok a II. világháborúig modernizációt hajtottak végre, sőt megkísérelték a magyarok uralmát visszaállítani az élet minden területén.
Az újraegyesülés reménye az elszakított részeken
– Az utódállamokban rekedt magyarság számára mit jelentettek a következő évtizedek?
– 1918 óta a szétszakított magyarság ellenséges gyűrűben él: a (cseh)szlovák, román, szerb és horvát állam gyakorlatilag a megszállásuk alá került magyarság megsemmisítésén dolgozik. 1918 ősze óta a megszállás alatti magyarok élete küzdelem a megmaradásért, attól függetlenül, hogy az adott „utódállamban” éppen polgári demokrácia vagy kommunista diktatúra létezik-e. A két világháború között, miután a Magyar Királyságot felvették a Népszövetségbe, Horthy kormányai Genfben komoly kisebbségvédő tevékenységbe kezdtek. Sok eredményt ugyan nem lehetett elérni a korabeli európai hatalmi viszonyok között – ez a felismerés is elmélyítette a magyar politikai elit revíziós szándékait. Mindenesetre a megszállt magyar területeken élő magyarok biztosak lehettek abban, hogy a magyar királyi kormány – és persze a teljes magyar lakosság – a végsőkig mellettük áll. E tudat egységben, együttes revíziós szándékban tartotta a Kárpát-medence magyarságát.
– Mennyiben segítette ez a revíziós tudat a megszállt területek magyarságát a talpraállásban?
– Egyértelműen segítette, hiszen az anyaországtól elszakított nemzettestek néhány év alatt magukra találtak, annak ellenére, hogy a három utódállamban egyaránt meghozott ún. földreformtörvények célja a földvagyon magyar tulajdonosoktól történő elvétele volt. A román állam mind a mai napig nem fizetett kárpótlást a sok milliárdot érő, törvényi erőszakkal elkobzott földekért, birtokokért valamint házakért, vagyontárgyakért. A román megszállás után néhány éven belül anyagi katasztrófahelyzet keletkezett: ebből kiindulva a megmaradt csekély lehetőségre építve kellett megszervezni a nemzetfenntartó tevékenységet. Gondoljunk Kós Károly vagy báró Kemény János tevékenységére: a meghagyott, bár erősen lecsökkentett magyar polgári és arisztokrata vagyonok mozgósításával lehetett fenntartani, sőt kivirágoztatni a magyar szépirodalmat, a szakfolyóirat-tevékenységet, a sajtót, és ami a legfontosabb, a magyar iskolahálózatot. A húszas évektől tudják az erdélyi magyarok, hogy a román hatalom célja a magyar iskolák megszüntetése, amivel a magyar nemzettudatot legyengítve érhetik el az önfeladást.
– Hogyan készült a két világháború között a magyar politikai elit az elszakított nemzetrészek újraegyesítésére?
– Eleinte különféle társadalmi egyesületek rendezvényein beszéltek nyíltan a területi revízióról. A magyar királyi kormány legmagasabb politikai szinten először 1927-ben nyilvánult meg, tehát akkor, amikor a politikai és gazdasági stabilizáció megvalósult: Bethlen István gróf egy debreceni beszédében – minden bel- és külföldi elemző számára megdöbbentő módon – hosszan beszélt a magyar határok megváltoztatásának fontosságáról. A debreceni beszéd után nyílt lett a revíziós kommunikáció: a sajtó mellett megkezdte revíziós tevékenységét a Herczeg Ferenc író által vezetett Magyar Revíziós Liga. A magyar szándék komoly angliai és olaszországi támogatást kapott Rothermere lordtól és Mussolinitől, egy „sajtómágnástól” és egy nagyhatalom első emberétől. Sőt, az 1920. évi trianoni békéről ennek nagyhatalmi megalkotói többen nyilvánosan elismerték, hogy a románok, csehek és szerb politikusok hamis adatokkal becsapták őket. Az 1930-as évek közepére készen állt mind az európai nagyhatalmi politika, mind a hazai belpolitika és a közvélemény a revízió megvalósítására.
Katonai akciót tervezett a honvédség
– Milyen előzményei voltak a 2. bécsi döntésnek?
– Németország külpolitikája és a III. Birodalom katonai megerősítése új helyzetet teremtett Európában. A magyar állam számára – amelynek vezetői nem voltak sem nácik, sem szélsőségesek, csak a magyar érdeket képviselték – az új európai nagyhatalmi erőviszonyok lehetőségeket teremtettek az aktív, revíziós külpolitika kezdeményezésére. 1938 szeptemberében zajlottak a müncheni négyhatalmi tárgyalások. Ezen az angolok és a franciák úgymond „a béke megóvása érdekében”, de valójában gyáva meghunyászkodással Hitler hatókörébe engedték addigi szövetségesüket, Csehszlovákiát, ezt az életképtelen műállamot. A müncheni egyezményhez csatlakozva a lengyel és a magyar kormány azt kérte a négy nagyhatalomtól, hogy segítsék hozzá országaikat a csehszlovák állammal való területi vitáik megoldásához. Ez vezetett az 1939 őszi csehszlovák–magyar tárgyalásokhoz, majd 1939. november 2-án az 1. bécsi döntéshez, amelyben a csehektől visszavettünk mintegy 12 ezer négyzetkilométert, ahol a magyar lakosság aránya 86,6 százalék volt. Ez a területgyarapítás nem Hitler kezéből származott, hanem a magyar és lengyel kormány helyzetfelismeréséből és bátor cselekvéséből. A revízió 1939. március idusán, Kárpátalján folytatódott, amikor az ottani ruszin kormány Hitler elismerését kérte: a Magyar Királyi Honvédség és előtte a Rongyos Gárda bevonult a Kárpátok gerincéig. Ezzel létrejött a lengyel–magyar közös határ, amelyet Lengyelországban a mai napig nagyon fontos pozitív eseménynek tartanak, ugyanis 1939 őszén a megtámadott Lengyelországból e határon menekülnek lengyelek tízezrei az őket megvédő Magyar Királyságba. S jött az 1940-es, sorsdöntő év.
– A magyar revízió felvidéki és kárpátaljai előzményei mennyire készítették elő az Erdélyt érintő 2. bécsi döntést?
– Teleki Pál gróf miniszterelnök 1940 nyarán meglátogatta Hitlert s bejelentette, hogy Magyarország háborút indít Románia ellen, s katonai erővel foglalja vissza az elvett területeinket. Hitler nem árulta el Telekinek, hogy a Wermacht vezérkaránál már készítik a Szovjetunióval szembeni támadás katonai terveit, s mivel szüksége volt a román kőolajra, azt indítványozta a magyar delegációnak, hogy levelet ír a román királynak, amelyben azt javasolja, hogy Románia maga kérje döntőbíráskodással a román–magyar területi vita megoldását. Eközben a szovjet kormány – Molotov külügyi népbiztos révén – kijelentette, hogy az oroszok támogatják a magyar területi igényeket. A román kormány – Gigurtu miniszterelnök és Manoilescu külügyminiszter – közben húzták az időt. Emiatt a Honvéd Vezérkarnál kidolgozták a Románia elleni háború katonai tervei című dokumentumot és a m. kir. 1. és 2. honvéd hadsereget a Tiszántúlra vezényelték, együtt a három, újonnan szervezett magyar hadtesttel. Bizonyos határ menti lövöldözések után, 1940. augusztus 21-én és 27-én Románia maga kérte a döntőbíráskodást, miközben még júniusban a szovjet hadsereg egyszerűen bevonult Moldáviába.
– A magyarok az Erdélyben kért területeknek egy részét kapták meg. Ez a döntés kitől függött?
– 1940. augusztus 16-24. között a Turnu Severin-i tárgyalásokon a román kormány nagyvonalúan előbb 14 ezer, később 27 ezer négyzetkilométert adott volna át Magyarországnak, azzal az előfeltétellel, hogy utána a teljes székelyföldi lakosságot áttelepítsék Magyarországra. A magyar kormány ezt nem fogadta el, helyette a Maros vonaláig kérte a területeket, azzal, hogy Brassó visszatéréséről helyi népszavazás döntsön. (Itt érdemes megjegyeznem, hogy a teljes népességcserét ismét 1977-ben Ceauşescu vetette fel, amit Kádár nem fogadott el). 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában von Ribbentrop német és gróf Ciano olasz külügyminiszter visszaadott Magyarországnak 43 591 négyzetkilométert, annak ellenére, hogy a magyarok legalább 72 ezer négyzetkilométert kértek. Hitler azt mondta Ribbentropnak, mielőtt ez Bécsbe utazott, hogy a magyarok a kért területnek csak legfeljebb kétharmadát kaphatják vissza.
– Mennyire ment nehezen a 2. bécsi döntés érvényesítése?
– A döntést követően a román csapatok, amit tudtak, ismét elraboltak a visszaadandó településekről. Lehet, hogy Teleki Pál grófnak volt igaza, aki nem tárgyalással, hanem katonai támadással akarta területeinket visszavenni Romániától. Az erdélyi részleges revízióról nyilatkozta Tamási Áron a magyar rádiónak: a románok mondják meg a dél-erdélyieknek, hogy „az igazságot is meg lehet szokni.” Annyi bizonyos, hogy a magyar diplomácia fölényesen legyőzte a románt: bebizonyította, hogy amennyiben nemzetközi lehetőség keletkezik – ami a nagyhatalmak közötti érdekellentétből származik –, a magyar kormány képes komoly siker elérésére.
Visszatért erdélyiek a fontos állásokban
– A korabeli filmfelvételek azt mutatják, hogy a magyar lakosság mindenhol kitörő örömmel fogadta az érkező honvédeket. Budapest mennyire alapozott az erdélyiekre az új adminisztráció kialakításában?
– Az a híresztelés tartja magát azóta is, hogy a horthysta hatóságok nem az erdélyieket ültették a hivatalokba, hanem Magyarországról jött emberek kerültek oda. Nos, a hír nem igaz. A Magyarországról jött emberek óriási többsége olyan ember volt, aki 1918–között volt kénytelen elmenekülni a román állami terror elől. 1940 őszén nyilvánvalóan elsősorban őket hozták vissza a különféle fontos hivatalokba.
– Gazdaságilag, társadalmilag mit jelentett az észak-erdélyi magyarság számára a 2. bécsi döntés nyomán beköszöntött négyéves magyar világ?
– A „kismagyar idők” négy éve, bár rövid ideig tartott, mind a mai napig sokat jelent az erdélyi magyarság számára. Mind a négy területi revízió után a magyarság anyagilag és lelkileg egyaránt megerősödött. A visszatért területeken élő magyarok hirtelen szaporodni kezdtek, hiszen volt értelme új életeket világra hozni. Ha a terület-visszacsatolás hosszabb ideig megmarad, ez az erdélyi magyarság lényeges megerősödését jelentette volna, ma nem kellene autonómiára gondolnunk. Ennek az időszaknak a története mindenekelőtt azt a tudatot erősíti, hogy a trianoni és az 1947. évi területi döntés nem örökérvényű: megfelelő anyaországi külpolitikával ezen változtatni lehet.
– A román történetírás az elmúlt évtizedekben tudatosan felnagyított néhány olyan háborús történetet, amiben román civilek sérültek meg, vagy életüket veszítették a magyar csapatok bevonulása során. Hogyan vélekedik erről?
– Ahol a hadseregek mozognak, ott általában vér szokott folyni. Amennyiben a román állam önként belátta volna, hogy semmi joga Kelet-Magyarországra, 1918–1919-ben nem vonult volna be magyar területre. Nem volt kötelező a román haderő és hivatalnokok számára a magyar anyagi javak elrablása; nem volt kötelező a magyar elöljárók megbotozása és az a tömérdek, 22 éven át tartó megalázás, amit a megszállók a magyar őslakossággal szemben elkövettek. A magyarokban nagyon sok feszültség gyülemlett fel a több évtizedes román állami tevékenység következtében. Úgy ítélem meg ezeket az atrocitásokat, mint a hazai, 1919. évi vörösterror-fehérterror összefüggéseit: ne tessék vörösterrort csinálni, s akkor nem lesz fehérterror sem. Ellenkező esetben pedig ne tessék csodálkozni a visszavágáson…
– A román történetírás teljesen más szemszögből közelít a korabeli magyar revíziós törekvésekhez. Szó lehet egyáltalán konszenzusról ebben a kérdésben a két nép történetírói között?
– A román történészeknek nincs igazuk az erdélyi részleges magyar területi revízió minősítésében. Az én álláspontom ezzel szemben az, hogy a 43 591 négyzetkilométer visszatérése jogos tulajdonosához nem volt teljesen igazságos, mert a teljes 103 ezer négyzetkilométer visszatérése lett volna az. Azt javaslom a román történészeknek: gondolkodjanak el azon, hogy hosszú távon nem lehetséges az, hogy államuk elrabol egy szomszéd néptől egy országnyi területet, s ez így marad az idők végezetéig. Javaslom, kezdeményezzék az 1947. évi párizsi szerződés első paragrafusának újratárgyalását: a román népnek is jobb volna megegyezni a területi kérdésben a magyarokkal, mint örökös rettegésben élni a magyaroktól. Akik még a területi autonómia megadásától is elzárkóznak, azok megérdemlik a megszállt területek elveszítését. Jómagam bármikor hajlandó vagyok Bukarestbe utazni a részletek megvitatása céljából. Persze, csak akkor, ha a „horthyfasisztázás” helyett román kollégáim képesek a kultúremberi tárgyalásokra.
A magyar csapatok erdélyi bevonulásának kronológiája 1940. szeptember 5. Szatmárnémeti, Nagykároly, Máramarossziget, Érmihályfalva 1940. szeptember 6. Nagyvárad, Kapnikbánya 1940. szeptember 7. Szilágysomlyó, Dés, Nagybánya 1940. szeptember 8. Zilah, Felsőbánya, Beszterce, Naszód, Bánffyhunyad, Szamosújvár 1940. szeptember 10. Marosvásárhely, Szászrégen, Gyergyószentmiklós 1940. szeptember 11. Csíkszereda, Gyimes, Kolozsvár 1940. szeptember 12. Tusnádfürdő, Barót, Sepsiszentgyörgy, Nagyszalonta 1940. szeptember 14. Kézdivásárhely, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Székely sors – nem dicső és nem hősies
Sántha Attilát az olvasók költőként ismerik. Azonban a költőlét mellett sok mindent kipróbált. A transzközép irodalom fő ideológusa, a bálványosi egyetem egyik elindítója, egykori államtitkári tanácsos kiadót alapított, majd elkezdett székely őstörténettel foglalkozni. Egyedi kutatásairól kérdeztük.
– Megannyi kezdet – szeret új dolgokat kipróbálni, vagy a sokféle induló intézmény csak véletlenszerűen került az életébe?
– Hosszú időn keresztül tényleg ott voltam, ahol két cintányért összeütöttek az országban, illetve magam ütöttem össze, eszerint elég nagy eredménnyel, ha mindazok az intézmények, amelyeknek a megszületésénél bábáskodtam, élnek és virulnak. Mindenütt jó volt dolgozni, amíg ott voltam, egyik munka adta a másikat – míg egyszer csak feltettem magamnak a kérdést: s akkor mi van? A pénzen kívül ez nekem miért jó? Azóta próbálok szabadúszni, s az életemet én magam megszervezni. Egy idő után hazaköltöztem Kolozsvárról Kézdivásárhelyre, majd egy 250 lelkes kis faluban, Kézdiszászfaluban építettem. Nem kell ebben semmi különöset látni, mindenütt olyan, amilyen, semmi különbség Szászfalu vagy New York között, ahol egy év alatt sikerült eléggé szépen befutnom angol költőként (no lám, ezt az elején nem is említette).
– A kilencvenes évek erdélyi irodalma, a hírhedt transzközép kiáltvány köré több, ma már befutott író, költő szerveződött. Hogyan tekint erre az időszakra, nemzedéktársaira, van-e és ha van, mennyire erős még ez a nemzedéki kötődés?
– Sokan voltunk együtt olyanok, akik egyféleképpen gondolkodtunk az irodalomról, illetve a közös beszélgetések, viták során egymáshoz csiszolódtunk. Közös volt bennünk az, hogy kerestük 1990 után a megváltozott világban az irodalom és a mi helyünket, mivel azt láttuk, ami éppen folyik. A nagy posztmodern nihilt nem nekünk találták ki, fiatal, vitalitással teli fiúknak és leányoknak. Aztán megfogalmaztuk, hogy mit tartunk mi jó irodalomnak: azt, hogy próbáljunk élni is a szövegben, ne csak interpretálni, és a mű ne arról szóljon, hogy mennyire nem lehet semmi autentikusat tenni. Mindezt becsomagoltuk szép sztaniolpapírba, elneveztük transzközépnek, és mindenki felfigyelt ránk. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy az összmagyar irodalomra is hatottunk, a fellépésünk után kezdenek a magyarországi fiatal szerzők olvashatóan írni, illetve az öregebbek átgondolják, érdemes-e az interpretációkba belebonyolódó kritikusok elvárásait követni.
– Kötetein érződik a regionális identitás: a székely származás, az erős székelyföldi kötődés. Mennyire jelent gondot egy nem székely olvasónak a székely nyelvjárás megértése, találkozott-e ezzel a problémával?
– Amennyire tudom, a Kemál és Amál kötetemet, amely az Ulpius Háznál jelent meg, nem székely egzotikumként adták el, hanem – nagyon helyesen – a Jarry, Morgenstern, Urmuz vonulatba ágyazták bele, abba az irodalomba, ahol minden a feje tetejére van állítva. Én ebben nem láttam semmi kivetnivalót, mert tényleg ide tartozik ez a kötet. Volt benne pár székely vers is (telezsúfolva tájszavakkal), ezek egyáltalán nem ütöttek el a többitől: a szövegek létrehoztak egyfajta külön világot, aminek semmi köze nem volt semmiféle valósághoz – ennek ellenére a magyarországi olvasó számára halandzsaként ható szavak teljesen úgy működtek, mintha értelmük lenne (s csak én tudtam, és még hatszázezer székely, hogy azoknak ténylegesen is van értelmük). Szaknyelvi szóval egy szimulákrumot próbáltam létrehozni, ami a kiadónál levő emberek szerint nekik bejött, és remélték, hogy más olvasóknak is bejön – ezért adták ki a kötetet, pénzt és energiát nem spórolva.
– A székelységhez kapcsolódva: összeállított egy székely-magyar szótárt. Valóban annyira lényegi eltérések mutatkoznak a székely és a magyar nyelv között, hogy szükség van egy ilyen szótárra, van piaca egy ilyen kötetnek?
– Kolozsvárra, az egyetemre kerülvén, azt tapasztaltam, hogy „kommunikációs zavaraim” vannak, a nem székelyek sokszor úgy néznek rám, mint borjú az új kapura. Mondhattam volna nekik, vegyék kezükbe a székely tájszótárt, de ilyen nem volt. Mivel a nyelv működése amúgy is nagyon érdekelt, elhatároztam, hogy összeállítom magam a szótárt. Külön érdekesség, hogy a gyűjtés jó része interneten keresztül folyt (az elsők között a nyelvészet történetében), az én dolgom abból állt, hogy ellenőriztem a szavakat, területileg behatároltam azok használatát. Hogy kiket érdekel egy ilyen szószedet? Mindazokat, akik értékként tekintenek saját székely nyelvjárásukra. És érdekli azokat is, akik nem székelyek, de úgy gondolják, érdemes közelebbről megismerni a székelység egyik legszebb produktumát, a beszélt nyelvet.
– A Helikon és a Székelyföld hasábjain több tanulmányát is olvastam nemrég: gótokról, hunugorokról, a székelyek sorsáról Attila birodalmának elromlása után. Mi késztette arra, hogy a székelyek „őstörténete” fele forduljon?
– Az, hogy történelmi tárgyú tanulmányokat kezdtem írni, szintén a Székely szótár összeállításához vezethető vissza. Ahogy haladtam előre annak munkálataival, kezdtem „csodálni” nyelvészeinket, történészeinket, akik úgy voltak képesek messzemenő következtetések levonására – a székely nyelvjárásból kiindulva – történelmünkkel kapcsolatban, hogy a korpusz, amelyből dolgozhattak volna – a székely tájszótár – nem is létezett. Így odatettek minket a 12. század előtt a nyugati határra, a mai Szlovénia, Ausztria felé, mondván, onnan magyarázható a délszláv hatás. Ha viszont a kezükben lett volna a tájszótáram, láthatták volna, hogy bizony az északi szláv hatás sem semmi, kezdve a kulyak szavunkkal (ököl), ami egy testrészt jelöl, így hihetetlenül fontos, és folytatva a parapáccsal (gyorsbeszédű) és a radinával (újszülöttnézés). Ezek a szavak nem a románon keresztül kerültek a magyarba, ezeket egy északi szláv néptől vettük át. Szóval azt láttam, hogy a nagyon erősen nyelvészeti megalapozottságú, rekonstruált székely történelem alapjaiban van elrontva. Ekkor kezdtem el foglalkozni a székelyek történetével komolyabban, valamiképpen a Csíki székely krónika került kezembe először: erről Szádeczky Lajos neves történész 1905-ben megállapította, hogy hamisítvány. Érvei mai szemmel nézve (nyilván számomra) már vagy megmosolyogtatóak, vagy egyszerűen csak hibásak – ő pedig azért ferdíthetett néha nagyon durván, mert működtek a már korábbi előítéletek, félreértelmezések arról, milyen is volt a székelyek története. A legvégső érv a krónika ellenében az, hogy azért hamisítvány, mert nem illik bele a rekonstruált székely történelembe. A krónika azt állítja, a székelyek Attila birodalmának bukása után (5. század közepe) egy Dacia Alpestris nevű helyen laktak. Ezt egyébként még a támogatók is úgy félreértelmezték, hogy csuda, mondván, az bizonyára Székelyföld. De bizony mondom, hogy nem az, hanem Havasalföld és Moldva, merthogy pár évszázadon keresztül mindenki ebben az értelemben használta. Az említett két tanulmány pedig ennek szerves folytatása: miután megvolt a székelyek lokalizálása, azt is könnyen meg tudtam határozni, hol volt a székelyek legendás helye, ahová menekültek 453 után, a Campo Chigla. Ennek megfejtését újra nyelvészeink lőtték el, mivelhogy Csiglának, Csiglamezőnek olvasták azt, pedig ugyanolyan erővel olvashatták volna helyesen Kilyának, Câmpul Chiliának is, észak-olaszosan. Kézai ugyanis térképekből is dolgozott, amelyeket genovaiak, velenceiek, bolognaiak (észak-olaszok) készítettek abban az időben.
– Különböző kódexeket, gesztákat használ forrásmunkaként: hatalmas történelmi tudásra, szakirodalom-ismeretre is szükség van ezek értelmezéséhez. Hogyan lesz egy költőből, inézményszervezőből történész?
– Én nem tartom magam történésznek, hanem komparatistának, „nyelvszakembernek”. Ezt tanultam az egyetemen és a doktori iskolában. Ez utóbbi helyen egy olyan módszert is elsajátítottam, amellyel sokkal hatékonyabban lehet szöveget elemezni, mint korábban (márpedig a történelem – mondjon bárki bármit – nem egyéb, mint sok-sok szöveg egymás mellett, amiből absztrahálunk egyfajta „nemzeti üdvösségtörténetet”). Szegeden, Odorics Ferenc vezetésével vettünk egy szöveget, azt szétbontottuk atomjaira, minden szóról, szófoszlányról elmondtuk, ami az eszünkbe ötlött, az összes lehetséges értelmet kifacsartuk belőle. Ezután következett az összerakás: a dekonstruált, szétcentrifugázott, majd utána minden lehetséges jelentéssel megrakott alkotóelemekből építeni valami koherenset. Történészeink, akik nem tanulnak szövegértelmezést, bizonyára meglepődnek azon, hogy egy ilyen eljárásnak alávetett szövegből sokkal tisztábban lehet rekonstruálni az eredeti szándékot. (Jó, elismerem: a szóban forgó deKON-módszer csak annyit mond, hogy konstruál, és nem rekonstruál egy szöveget. Egy 13. századi mű elemzése kapcsán viszont engedtessék meg nekem, hogy a konstruktum és a rekonstruktum közé egyenlőségjelt tegyek).
– Hatalmas kéziratos és nyomtatott irodalma van a magyarság és a székelység eredettörténetének, ráadásul ezek elolvasásához nem árt, ha az ember jártas a latin nyelvben is. Hogy birkózik meg ezzel a feladattal?
– Én erre azt szoktam mondani, hogy a székelyek története tanulmányozásához kellene tudni latinul, (bizánci) görögül, „egyházi szlávul”, szlovénül/szerbül/macedónul/bolgárul/oroszul ukránul/lengyelül (hogy lássuk, pontosan honnan is jön a szláv hatás), románul (mikor is kerültünk kapcsolatba velük), törökül/türkül (hogy lássuk, hogyhogy semmi nyomot nem hagytak a nyelvünkben). Nyilván ezt mind megtanulni képtelenség, nem vagyok én nyelvzseni, de szerencsére nem is létszükséglet mindez. Azt kell tudni, hogyan álljunk neki a munkának.
– Milyen hozama lehet egy ilyen kutakodásnak?
– Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak. Eredmény talán az, hogy több dolgot tudunk meg őseinkről, ez pedig jó. Legutóbbi verseskötetemben, a Razglednicákban az őseimhez tartozó történeteket írtam le, kutattam fel, ott éreztem, hogy mennyire szívet melengető, ha hallok valamit egy olyan, századokkal korábban élt emberről, akinek tizenhatod vagy harmincketted részben a vére bennem csörgedezik. Ezek az őseim éltek, haltak, harcoltak a jussért, a hazáért, vagy mert küldték őket, és nem volt köztük senki, akire a családján kívül bárki is emlékezne kétszáz év után. De talán ezért vagyok én. És ezért akarom megtudni székely népem történetét is: hogy valaki emlékezzen, mert rajtunk kívül senki nem fogja megtenni. Most, hogy kész vagyok a székelyek 5–12. századi történetének megoldásával (hogy valami „szenzációsat” is bejelentsek), azt látom, nem volt az különösebben dicső, sem hősies: hol az avarok, hol a bolgárok, hol a besenyők oldalán harcoltak a bizánciak ellen, és nyertek vagy kikaptak őseink. A nagy eredmény az volt, hogy megmaradtak, nekünk, utódaiknak. De ez a megmaradás is csak a Havasalföldön– Moldvában élő székelyeknek adatott meg, akik majd átjöttek Székelyföldre: egy másik székely csoport, Csaba népe, amely elment „Görögországba”, azaz Macedóniába, több évszázados heroikus küzdelem után szétporlott. Ám erről többet most nem mondok, hadd fúrja az olvasó oldalát a kíváncsiság.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A román kormány sérelmezi a kerítésépítést
A román kormány szerint nincs összhangban az európai normákkal, hogy Magyarország kerítést épít vagy tervez építeni vele szomszédos országok határain.
A bukaresti kabinet csütörtöki közleménye szerint a magyar hatóságok bevándorlókkal szembeni bánásmódjáról kialakított román álláspont összhangban van az EU tagállamai és szervezetei, valamint egyéb nemzetközi szervezetek által kifejtett állásfoglalá-sokkal. A közlemény többek között az ENSZ-főtitkárt, az Európai Bizottság szóvivőjét, valamint a szerb és a horvát kormányfőt idézi, akik bírálták a magyar kerítésépítést.
A román kormány alapvető fontosságúnak tartja az európai normák, az emberi jogok tiszteletben tartását az EU-tagállamok, de mások részéről is. Emellett teljesen indokolatlannak tartja a magyar vezetők nyilatkozatait, amelyeket a bukaresti vezetők véleményével kapcsolatban fejtettek ki az elmúlt napokban. A közlemény szerint Románia folytatni fogja a párbeszédet valamennyi európai partnerével, hogy európai szellemiségben megoldásokat találjanak az elmúlt hónapokban jelentkezett kihívásokra – olvasható a közleményben.
"Előre megfontolt támadás érte Magyarországot"
Előre megfontolt, tudatos támadás érte szerdán a röszkei közúti átkelőnél Magyarországot és a határt védő magyar rendőrséget – jelentette ki a kormányszóvivő csütörtökön Szegeden.
Kovács Zoltán úgy fogalmazott, olyan brutális támadás történt, amelyre nincsen semmilyen mentség. A kormányszóvivő hazugságnak minősítette, hogy félreértés miatt alakult ki a konfliktus, és cáfolta azokat a sajtóhíreket, melyek szerint a zavargás előtt átengedtek néhány migránst magyar területre.
Hangsúlyozta, a rendőrség arányos választ adott a felfegyverzett migránsok támadására, és nem lépte át a szükséges határokat. A szolgálatot teljesítő rendőrök példásan helytálltak, törvényesen és szakszerűen látták el feladatukat.
Magyarország határozott és elszánt a magyar és uniós határok megvédésére, és nyitott minden előremutató javaslat támogatására – fejtette ki a kormányszóvivő, hozzátéve: az unió döntés-előkészítése lassú és tétova.
Kovács Zoltán rámutatott, az unió külső határát elsősorban Görögországban kellene megvédeni, és erre Magyarország emberi és pénzügyi erőforrásokat is kész átcsoportosítani.
Magyarország csak idén több mint 200 millió eurót fordított a határ védelmének megerősítésére, miközben az unió csupán 7 milliót adott erre a célra – hangzott el.
Bakondi György, a miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója elmondta, a röszkei zavargás miatt 22 emberrel szemben folyik büntetőeljárás határzár tiltott átlépésének gyanújával, és a rendőrség vizsgálja, hogy a bűncselekmény minősített esete megvalósult-e.
Ezzel kapcsolatban a kormányszóvivő megjegyezte, a rendőrség azonosított egy hangadót, a támadás egyik szervezőjét, egy szíriai férfit. Esetében a történtek miatt vizsgálják, megállapítható-e a terrorcselekmény gyanúja.
A főtanácsadó közölte, a támadás során húsz rendőr sérült meg, ketten súlyosan, hárman ugyan könnyebben, de ők is kórházba kerültek. Az öt rendőr csütörtökön is kórházi ellátásra szorult.
A horvát kormány válságtörzset állít fel
Válságtörzset hoz létre a horvát kormány a menekülthelyzet kezelésére – jelentette a horvát sajtó.
A válságtörzs feladata az lesz, hogy koordinálja azoknak a szervezeteknek és intézményeknek a tevékenységét, amelyek a migránsok humanitárius ellátásával foglalkoznak – áll a kormány közleményében. A válságstábot Ranko Ostojic belügyminiszter irányítja.
Eközben a parlamentben ellenzéki képviselők keményen bírálják a kormányt a migránsválság miatt. Damir Kajin, az Isztriai Demokraták (ID) képviselője például azt a kérdést tette fel, hogy meddig kívánja még Horvátország demonstrálni Európának, hogy mennyire emberséges. Szerinte a kormány felelőtlenül viselkedik, és nem számol a következményekkel.
Kolinda Grabar-Kitarovic államfő a sajtónak nyilatkozva kijelentette, nem jó, hogy ennyi migráns érkezik az országba, és az sem jó, hogy a kukoricáson keresztül próbálnak meg illegálisan bejutni. "Nem vagyok elégedett azzal, amit látok, sokkal jobban kell védeni a határokat, és arra hívom fel a bevándorlókat, hogy a legális határátkelőhelyeket használják" – mondta.
A migránsok egy részét a horvátok kérésére még szerda éjszaka Zombor felé, a vajdasági Bácsbezdán és a horvátországi Kiskőszeg (Batina) közötti határátkelőre irányították a szerb hatóságok. Ez már a baranyai háromszög, amely a magyar határ túloldalán fekszik. A migránsokat innen az Eszék melletti Csepénybe (Cepinj) viszik, ahol egy elmegyógyintézetet alakítottak át a fogadásukra, és a helyi sajtó szerint sátrakat is felállítottak az udvaron. A migránsok gyalog kelnek át a hídon Bezdánból Kiskőszegre, majd onnan buszokkal szállítják tovább őket. Sajtóértesülések szerint 600 migránst vártak Csepénybe csütörtökön.
A legtöbb híradás és újságcikk úgy kezdődik, hogy "a magyarokkal ellentétben Horvátország megmutatta, mennyire emberséges". Közben a migránsok számának növekedésével egyre több olyan kép is napvilágot látott, amelyen több ezer ember tölti a szabadban az éjszakát a vasúti sínek mellett. Továbbá a vöröskereszt, valamint más karitatív szervezetek is felhívták a kormány és a lakosság figyelmét arra, hogy kifogytak a tartalékokból, és próbáljanak meg utánpótlást biztosítani.
Lemondott a német bevándorlási és menekültügyi hivatal elnöke
Lemondott a német szövetségi bevándorlási és menekültügyi hivatal (BAMF) elnöke csütörtökön, Manfred Schmidt személyes okokkal indokolta távozását. Utódjáról egyelőre nincs döntés.
A szövetségi belügyminisztérium felügyelete alá tartozó hivatalt az utóbbi hetekben sok bírálat érte, amiért nem sikerült jelentősen felgyorsítani a menekültügyi eljárásokat. Jelenleg átlagosan 5,4 hónap alatt hoznak döntést egy-egy ügyben, a feldolgozatlan menedékjogi kérelmek száma pedig 280 ezer körül van.
A hivatal az utóbbi időszakban havonta 20 ezer kérelemről döntött, és a menekülthullám fölerősödése miatt még akkor is csak tovább növekedne az ügyhátralék, ha kétszer ennyi, havi 40 ezer ügyet bírálnának el.
A BAMF igyekszik ledolgozni a lemaradást, a hivatalnál jelentős létszámfejlesztést hajtanak végre – még a pénzügyőrségtől és a hadseregtől (Bundeswehr) is irányítanak át embereket, és visszahívnak nyugdíjas munkatársakat –, de ezzel is csak nagyjából 4 ezer főre bővül majd a létszám, miközben a kormány hivatalos előrejelzése szerint az idén 800 ezer menedékkérő érkezhet az országba, ami az eddigi csúcsévben, 1992-ben – a délszláv háború elején – feljegyzett 438 ezernek majdnem a duplája.
Bírálatok érték a hivatalt egy augusztus 25-ei Twitter-üzenete miatt, amelyben megerősítette azokat a sajtóhíreket, amelyek szerint a szír állampolgárságú menedékkérőket – a Dublin III. rendelet 17. paragrafusa alapján – egyelőre nem küldik vissza abba az uniós tagállamba, ahol elérték az EU területét.
A bírálatok szerint ezt az üzenetet szírek "meghívólevélként" értelmezték, és ez okozta a menekülthullám további, drámai mértékű erősödését augusztus végén, szeptember elején. A legtöbb megfigyelő szerint a BAMF és a belügyminisztérium nem mérte fel, hogy a digitális kommunikáció lehetőségei révén az arab nyelvterületen is gyorsan elterjedt hír milyen következményekkel járhat.
A Süddeutsche Zeitung című lap csütörtöki beszámolója szerint a szövetségi kormány és a tartományok vezetőinek keddi egyeztetésén is éles kritikával illeték a hivatal tevékenységét. Ugyanakkor a bírálatok célpontja kevésbé Manfred Schmidt, és sokkal inkább felettese, Thomas de Maiziere belügyminiszter volt, aki a tartományi vezetők véleménye szerint nem rendelkezik részletes, átfogó és a rendkívüli helyzet hatékony kezelésére alkalmas elképzelésekkel, tervekkel.
Népújság (Marosvásárhely)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Hordómese
– Menj bennebb, mert elcsap a kamion! – förmedt rám románul egy apróka idős ember. Bennebb is léptem, s így álltunk egymással szembe, míg elviharzott a jármű. Tudtam, ha lépek még egyet, akkor behengergőzök a sáncba, kinnebb lépni nem mertem, hát megálltam, nem mozdultam.
Szigorúan nézett rám, majd kikerült. Én morcosan és sértetten léptem végül tovább.
Egy év múlva beleszerettem a házába. A magyar ház és az iskola közti utamon az övé volt a legrendezettebb porta. Akkor nem tudtam, hogy ki ül, lakik benne. Egyszer épp a kapujuk előtt álltam, mikor kilépett, pont elém. Szúrós tekintetünk találkozott, lelkünk messze járt még. Én köszöntem, ő is morgott valamit.
A hétköznapi köszönéseink és a házuk iránti végtelen csodálatom végül mégiscsak egymás felé fordított minket. Lányommal a szívem alatt mendegéltem hazafele azon az őszön, mikor a háza előtt találtam.
Mosolygott. Megfordultam, hadd lássam, ki kedves ennyire ennek az embernek, hogy ilyen szépen és kedvesen mosolyog rá. Mögöttem nem volt senki.
Innentől fogva karunkat nagy ívben lengetve üdvözöltük egymást mindig. Keveset és nagyon ritkán beszéltünk, de mindig úgy ragyogott a szeme, ha meglátott.
Egyik esztendőben megláttam az asszonyát. Nem is tudtam, hogy van.
– Kendeké a legszebb ház ebben az utcában! – kiáltottam be boldogan.
Öregesen, hajlott derékkal jövögetett kifele az asszonyság, megdicsérte a román tudásomat, alázatval fogadva az otthonukkal kapcsolatos lelkesedésem áradatát.
Azon az őszön láttam először az embert, amint a boroshordóját reperálta. Ez egyszer történik egy ősszel és én már három esztendőn által épp akkor pillantottam be az udvarukra. Mindig megálltam és néztem, ahogy dolgozik. Amint egyenletesen, egyazon tempóban ütögeti a hordó fenekét, veregeti béfelé.
Ma negyedszerre adta meg a jó Isten, hogy láthattam dolgozni. Átalkiáltottam a kerítésen, hogy lefényképezhetem-e? Öregesen felém sétált, szeme ragyogott, mint mindig.
– Mit adhatok? – kérdezte.
Majd megértvén a kérdést, bólintott, s ment vissza dolgozni. Letérdelt, kezébe vette a hordó fenekét, majd megmerevedett. Mozdulatlanná vált, hogy jó legyen a póza. Meglepetésemben beremegett a kezem. De úgy maradt ő, várván a jelet, hogy megvan a kép. A második kattintás jó lett.
Intettem, köszöntem.
Intett, majd helyére rakta a dolgokat.
Én még figyeltem egy darabig. Néha felnézett, mosolygott. Már a kutyája sem ugatott. Hálám kitörölte lelkem összes bántó hordalékát.
(2015. 09. 16.)
Szabadság (Kolozsvár)

Megszállás több szakaszban
Lucian Boia történész méltán vívta ki elismerésünket. Valamennyi történelmi vonatkozású könyvét (és nem kevés ilyen fűződik a nevéhez) könnyed előadásmódban, beszélgető stílusban, a tudós elme szerénységével írta meg, ugyanakkor azzal a legfőbb erénnyel tisztelhető, hogy ragaszkodik a történelem objektív megközelítéséhez. Ami a mindmáig tetten érhető mítoszalkotó román történelemírást figyelembe véve nem is olyan természetes.
Legfrissebb könyvét (Cum s-a românizat România, Hogyan románosodott el Románia, Humanitas Könyvkiadó, Bukarest, 2015) a Volt Politikai Foglyok Szövetsége éves országos közgyűlésének könyvstandján vásároltam meg.
A címet én úgy fordítanám (bár lehet más fordítása is): Hogyan vált románná Románia. A magyar küldöttek számára érdekesnek tűnő könyv vásárlása alkalmával jegyezte meg lebecsülően egy román bajtársunk: „ostobaság”. Bizony nem az, mert valamennyi megállapítását számokkal dokumentálja. S ezek a számok nemcsak az „elfogult” magyar forrásokból származnak, hanem a mindenkori román statisztikai adattárakból, hivatalos népszámlálási kiadványokból.
A nem terjedelmes kötet címe pontosan jelzi a könyv mondanivalóját. A két – a Kárpátok ívén túli – fejedelemségből előbb Romániává váló, majd kiterjedésében, népességében mindössze alig fél évszázad alatt egyre gyarapodó állam, minden ellenszenvünk ellenére csodálatra késztethet. Persze minket kevésbé érdekel Dobrudzsa vagy Bukovina, Besszarábia a maga török, tatár, bolgár vagy szláv, zsidó népességével, akiket – akárcsak az erdélyi magyarságot az 1923-es román alkotmány szellemében, az „egységes, nemzeti” államként meghatározott Romániában – többé-kevésbé erőszakosan megfosztottak identitásuktól, mégis együtt érezhetünk a vallásukat, nemzeti hagyományaikat addig békésen ápoló nem románokkal.
A királyi Románia számára az első világháború hozta meg azt az egyedüli lehetőséget, hogy a győztes nagyhatalmak ki nem mondott hátsó (gazdasági) szándékaival egyetértésben, a magyar állam rovására megszerezze Erdélyt és a Bánságot. A népesség helyzete ekkor az 1910-es magyar népszámlálás adatai ismeretében úgy festett, hogy az erdélyi románság kis többséget (az összlakosság 53,5 százalékát) alkotott a Romániának ítélt magyarországi területen. Ehhez képest a magyarság 31,6 százalékot, a magukat magyarnak valló zsidók 3,5 százalékot, a német ajkú lakosság 10,7 százalékot képviselt.
Lucian Boia elismeri, hogy az erdélyi románok egy része szintén nem lelkesedett az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések miatt. Nyilvánvaló volt ugyanis a Regát és Erdély közötti óriási civilizációs és gazdasági különbség. A háború győztes, brit és amerikai döntőbírái fel is vetették a független Erdély létrehozásának a lehetőségét. Erre azonban nem került sor, és amint azt előre lehetett látni, Erdélyt ellepték a regáti román tisztviselők, állami alkalmazottak, tanítók, tanárok, kiszorítva állásukból a román nyelvet nem ismerő alkalmazottakat.
A reménytelen helyzet miatt ekkor kezdett csökkeni létszámában az erdélyi magyarság, akik közül sokan Magyarországra menekültek, emiatt az erdélyi magyar városok nyelvi képe hamarosan változni kezdett. Ekkor például Kolozsvár 60 808 lakosa közül mindössze 7 562 volt román, sőt az 1930-as népszámláláskor a 100 844 lelkes kincses városban 47 689 magyart, 34 895 románt és 13 062 zsidót számoltak össze (utóbbiak tulajdonképpen a magyar műveltség és beszéd révén magyarnak számítottak).
Az 1940-es, második bécsi döntéssel Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély valamennyire megállította a magyarság elmenekülését és beolvadását. Az ezt követő párizsi szerződés azonban visszaállította a román közigazgatást, és ennek nyomán immár megállíthatatlanul, előbb lassan, majd egyre gyorsabban – különösen az 1989-es fordulat után – évente több tízezerrel csökkent a magyarság népessége Romániában. Amelynek aránya ma már csak 6,5 százalékos, és sajnos egyre fogy, megállíthatatlanul.
Ma már kiterjedt világunk is vonzza fiataljainkat, időseink pedig követik őket vagy kihalnak. Így a valamikori Erdély egyre inkább kezdett a régi Regát színvona­lára süllyedni: a magyarellenes akciók hol nyíltan, hol lappangva egyre gyakoribbak, a korrupció és a folyamatos hazugság állami szintű lett. A gazdasági elesettség és a tehetetlenség mondatja Boiával a könyv zárószavaiban: „Miközben bővült ismeretük a világról, a forradalom utáni, új nemzedék, akárcsak a románok milliói, képesek lesznek összehasonlítani és megítélni Romániát, és ez által alkalmasakká válhatnak arra, hogy az ország társadalmát rendezettebbé, tisztességesebbé és hatékonyabbá tegyék.”
Ez persze nem biztos. Mégis van rá remény.
Lucian Boia: Hogyan románosodott el Románia, Humanitas Könyvkiadó, Bukarest, 2015
Krónika (Kolozsvár)

Sikeres volt a Nyári Színházi Fesztivál
A július 17. és augusztus 30. között a nagyváradi várban negyedik alkalommal megrendezett Nyári Színházi Fesztivál kiértékelő sajtótájékoztatóját tartották meg a szervezők szeptember 17-én.
„Az eddigi legsikeresebb Nyári Színházi Fesztivál volt az idei, hét előadással, amelyek többségére a jegyek már napokkal az előadások előtt elkeltek, és összesen több mint hatezer látogatóval” – értékelte a IV. Nyári Színházi Fesztivált Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, hozzátéve, hogy a fesztivál sikere elhallgattatja a szkeptikus hangokat, amelyek kételkedtek abban, hogy lehet Váradon, nyáron egy ilyen jellegű fesztivált szervezni, ilyen létszámú (átlagosan 900 ember/ előadás) közönséggel. „A nagyváradiak szeretik ezt a műfajt, és támogatják azt, hogy ilyen jellegű fesztivál legyen. Amennyiben nem lett volna két esős nap, amelyeken az előadásokat a Szakszervezetek Művelődési Házában kellett megtartani, ami plusz költséget jelentett, akkor ilyen alacsony jegy és bérletárakkal is, a fesztivál szinte önfenntartatóvá válhatna. Ennek ellenére jövőre is szorgalmazni fogom, hogy a jegyárak továbbra is alacsonyak maradjanak” – hangzott el. Egy felkérés is elhangzott a sajtótájékoztatón: ha van olyan jellegű színvonalas produkció az erdélyi színházaknál, amelyekkel eljönnének a fesztiválra, a szervezők örülnének annak, ha nem csak az anyaországból, hanem az itteni színházak repertoárjából is választhatnának majd. A következő évben is a vár marad a fesztivál helyszíne, hiszen, mint elhangzott „mi vagyunk a vár úttörői, a nyári színpad kialakítását mi kezdeményeztük, energiát, pénzt és humán erőforrást fektettünk abba, hogy működjön” – fogalmazott Szabó Ödön.
Értékelés
A váradiak körében nagyon nagy sikere volt a musicaleknek és zenés daraboknak, ezen belül a Légy jó mindhalálig és a Mágnás Miskának is. Mivel a Légy jó mindhalálig ilyen nagy sikernek örvendett, a szervezők gondolkodnak azon, hogy diákelőadásként is elhozzák a darabot. Végezetül Szabó Ödön megköszönte a Nagyváradi Magyar Diákszövetség (NMD) munkáját, valamint a Mandala Dalszínháznak a partnerséget, akikkel már több éve együttműködnek, a jövőben pedig szeretnék Déva váránál bemutatni a dalszínház Kőműves Kelemen című darabját, amit akár Váradon, és máshol is bemutathatnának. Nyíri Tamás az NMD elnöke elmondta, hogy az NMD már az első alkalomtól társszervezője az eseménynek. Az idei fesztiválon 30 önkéntes segédkezett, ez jó tapasztalat volt, ami felkészítette őket arra, hogy a jövőben egy nagyobb eseményt is zökkenőmentesen meg tudják szervezni. Dobos László, a nyíregyházi Mandala Dalszínház vezetője telefonon mondta el értékelését és a jövőbeni terveket. Mint elhangzott, jövőre kettős évfordulót is ünnepelnek majd, hiszen a Mandala Dalszínház 25., a Nyári Színházi Fesztivál pedig 5. évfordulója lesz, ezért a 2016-os fesztivál programja még az eddigieknél is színvonalasabb lesz, meglepetésekkel készülnek.
Megoldandó problémák
Az idei fesztivál során két fő probléma lépett fel, amelyeket orvosolni fognak, pontosan úgy, ahogy a korábbi fesztiválokon észlelt problémákat is kiküszöbölték. Idén a büfékínálattal volt gond, valamint azzal, hogy az előadások szünetében és a végén a lejáratok nem voltak megvilágítva, ezért nehézkes volt a lejutás. Utóbbit két, a lejáratokra irányított reflektorokkal oldják majd meg.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

"Az irodalomban nincsen cél…"
Markó Béla a Látó Irodalmi Játékokon
"Nem szabadna elhinnünk, hogy olyan törésvonalak választanak el minket, amelyek lehetetlenné teszik az egymással folytatott párbeszédet. Még elkeserítőbb, ha ugyanazon a kultúrán belül mélyülnek egyre ezek a törésvonalak. Nem tudom, lehet-e még gyógyítani közéletünk súlyosbodó skizofréniáját, hogy külön keresi boldogulását baloldal és jobboldal, mi több, saját bőrömön tapasztalom, hogy íróként már-már le kellene tagadnom politikusi mivoltomat, politikusként pedig pironkodva kellene félretolnom asztalomról, mondjuk, verskezdeményeimet. Most is, ebben az esszé- és publicisztikakötetben, amely a napi politikától való fokozatos visszavonulásom négy esztendejének az írásait tartalmazza, a mulandó publicisztika talán szégyelli a mellette páváskodó szépirodalmi esszét, és fordítva. Én viszont nemhogy nem szégyellem, de a magam számára kötelezőnek is tartom ezt a műfaji eklektikát, amelyet reményeim szerint a körülöttünk viharzó szenvedély és szenvedés megértésének szándéka mégis egységbe kovácsol. Mert minden ellenkező híresztelés dacára egy a világ, Európa is egy, a Kárpát-medence is." (Markó Béla)
Teljes telt házas irodalmi esttel vette kezdetét a Látó folyóirat Irodalmi Játékok című rendezvénysorozatának őszi évada. A szép hagyománnyá vált irodalmi eseménysorozat keretében, annak szeptemberi meghívottjaként Markó Bélát látták vendégül a lap szerkesztői: a Rekviem egy macskáért című esszékötet kapcsán Láng Zsolt beszélgetett a szerzővel a marosvásárhelyi G. Caféban.
A megjelenteket Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője üdvözölte, majd elkezdődött a beszélgetés – többek között esszéről és versről, irodalmi pályáról és politikáról, nagy elődökről és menekültválságról.
– Már Karinthy is azt álmodta, hogy két kismacska volt és egymással verekedett. Mi itt, ebben a térségben is gyakran ezt álmodjuk – válaszolta Láng Zsolt macskákkal és kötetcímmel kapcsolatos kérdésére Markó Béla. – A macska számomra azért is fontos szimbólum, mert azt mondják, nem a gazdához, hanem a házhoz hűséges. Mi ennek a hűségnek itt híjában vagyunk.
Ami a további jelképeket illeti, gyakran előfordul a kötetben Sütő András, Székely János, Bánffy Miklós, Kós Károly neve. Sütőt és Székely Jánost nagyon sokszor szembeállították, hiszen egyikük közéleti szerepet vállalt 1989 előtt is, másikuk minden ilyesmit visszautasított, a kitüntetéseket, díjakat is. De amikor drámát írnak, mindketten tandrámát írnak. Ez nem minősítés, a tandráma lehet jó is, rossz is, de mindenképpen didaktikus szöveg, amely közvetíteni akar. A tanító szándék nem idegen az irodalomban, az erdélyi művekben a didaxis szándéka az átlagnál hangsúlyosabb. Ezt hajlamosak vagyunk kisebbségi létparancsnak tekinteni. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az erdélyi irodalom évszázadaira az esszé és az emlékirat a leginkább jellemző. És ezzel szövegről szövegre meg kell küzdenünk.
Ugyanide tartozik, hogy 1989 előtt elsajátítottunk számos nyelvi klisét. Továbbélésük érthető volna, számomra a döbbenet éppen azonnali eltűnésük volt. Például azelőtt mindenkit kötelezően elvtársnak kellett szólítani, amit a társadalom 1989 után egyik napról a másikra elfojtott. A klisé az író halála, és ezért engem a politikai nyelvhasználat rendkívül meggyötört. Nem is sikerült teljesen védekeznem ellene, holott megpróbáltam: a megszokott módtól eltérően soha nem írattam mással beszédet. Így legalább én csináltam rosszul.
Ami a jelenlegi menekültügyre vonatkozó kérdést illeti, remélem, nem nyilatkoznék másképpen íróként és politikusként. A határ menti kerítés miatt írtam egy dühös verset – a kerítésnek ebben a közegben sok értelme van. Úgy gondolom, hogy a szenvedőket be kell fogadni és segíteni kell nekik. Politikusként ezt kiegészíteném: egy fejlett nyugati világnak képesnek kell lennie arra, hogy ezt a dolgot szervezetten végigvigye és meghozza a szükséges döntéseket. Ilyen szempontból az Európai Unió válsághelyzetben nem működik. Paródia az is, ami ebben az országban zajlik. Amikor kijelentik, hogy Románia pontosan 1785 menekültet fogad be. Annyi nyelvérzékük sincs, hogy ezret vagy kétezret mondjanak. Ez arra utal, hogy álmatematikai pontossággal számoltak, mert a populista, hozzá nem értő politikusok úgy gondolják, így János bácsi vagy Mari néni inkább elhiszi, amit mondanak.
Ugyanakkor minden mindennel összefügg. Én azért nem szeretem a nyugati liberális demokráciákat szidni, mert ezeknél jobb rendszer jelenleg nincs. A Nyugat rendkívül toleráns, de addig ez nem jelent kiegyensúlyozottságot, ameddig nem értik meg a kollektív jogok kérdését. Az etnikai problémákra például teljesen botfülűek. Pedig a kollektív jogok nincsenek ellentétben az egyéni jogokkal. Az is igaz, hogy a menekültek nem fognak integrálódni. Jogokat kérnek majd. Ezért le kell ülni és ezeket a dolgokat meg kell beszélni.
Szó esett Bánffy Miklósról és Kós Károlyról. Egyikük sem volt csak író, polihisztorok és politikusok is voltak mindketten. Kós Károly inkább baloldali, Bánffy határozottan jobboldali monarchista. De ő volt az, aki elérte a trianoni döntés bizonyos módosításait. Hadd ne higgyem el legalább én, hogy a baloldal jó, a jobboldal rossz vagy fordítva. Az úton van a lényeg, azon, amely mentén meghozunk bizonyos döntéseket. Nem a jobb- és baloldal között van a törésvonal, hanem az eszköztár kiválasztásában.
Az irodalomban is az út a lényeg. Az irodalomban nincsen cél. Elindítok egy verset, és nem biztos hogy jó, ha tudom, merre kell mennem. Ezért is csodálkozom a prózaírókon: ha a regényírók eleve tudják, hogy végződik majd a mű, hol marad az izgalom? A verset nem kell megtervezni, nem mindig nekünk kell írni a nyelvet. A didaxissal is ez a probléma: ha csak végig akarom vezetni az olvasót, az nem gond – a probléma akkor jelentkezik, ha eleve kitűztem az erkölcsi konklúziót – válaszolta Láng Zsolt kérdéseire Markó Béla.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Domonkos László: Az ördög kútja
REVÍZIÓ – Hetvenöt éve került vissza Magyarországhoz Észak-Erdély
A magyarul értő milliók 17 óra 20 perckor értesülhettek a hírről a rádióból. Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió elnök-igazgatója jelentette be a bécsi Belvedere aranytermében délután három órakor nyilvánosságra hozott döntést.
„Kedves Magyar Hallgatóim! Kedves Idegen Nyelvű Testvérek! Elfogódva, reszkető szívvel és mélységesen meghatva, azt mondhatnám, előkészületek nélkül közlöm a Magyar Rádió mikrofonján keresztül a történelem kerekének egyik legújabb fordulását. […] Az Úristen igazságossága, a történelem logikája, a magyar nemzet kitartása – amely egy tál lencséért a legnehezebb órákban, hónapokban, esztendőkben sem adta el a jövőt – és a magyar kormányok egyenes vonalú, kitűnő politikája megérni engedte azt, hogy ma majdnem ötvenezer négyzetkilométernyi, a régi Magyarországhoz tartozó terület nagyszámú lakossal rövid időn belül visszatér az anyaországhoz. Meghatott szívvel jelentem be ezt a történelmi tényt, és meghatott szívvel gondolok és gondol az egész magyarság mindazokra, akiknek érdeméből egy új, igazságosabb helyzet előállott. Meghatott szívvel gondolunk azokra, akik húsz esztendő alatt odakint, a csonka határon túl vérükkel és könnyeikkel segítettek a magyar feltámadáshoz. […] Kedves Hallgatóim! Hallgassák meg az új határt, amelyet a rádió nagy vonalakban abban a percben, amidőn Bécsből az első közlés megérkezett, már világgá szórt, de amelynek pontos vonalát most be fogom diktálni, és még egyszer el fogom ismételni, hogy idejük legyen elővenni a térképet, és arra berajzolni azt az új határt, amelyért húsz esztendeig éltünk, dolgoztunk, harcoltunk és szenvedtünk. […] Most egy percre álljon le minden munka, és egy imával teljes csöndes gondolattal köszönjük meg a Magyarok Istenének, hogy megértük a mai órát!”
Ezután egyperces adásszünet következett, majd felhangzott a Szózat. 1940. augusztus 30. volt.
Egy 35 éves hallgatóhoz a Balaton partján érnek el a rádióelnök-igazgató mondatai. A gyermekkorát Kolozsvárott töltő, Cs. Szabó László néven publikáló írástudó úgy emlékezik: „…délután félálomból felkopogtak. – Várad, Kolozsvár, Vásárhely a miénk. Valamit mondtam, azt hiszem, nem volt sok értelme. Nem éreztem semmit. – Öltözz, s nézd meg a térképet! Te jobban ismered Erdélyt. Láttam az arcokon a megrökönyödést. Mást vártak: sírást, kacagást. Megmondták a határpontokat, s nagyjában meghúztam a határt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy pihegő, dobogó, meleg testhez érek. Erőltettem, hogy valami eszembe jusson. […] Üres volt a fejem, a sima térképen kővé meredt Erdély. Elvont, lapos, kicsi és megfoghatatlan volt, mint Alaszka. Kimentem a levegőre. […] Mentem a partszakadás alatt, zúgtak a kanadai nyárfák. A nád a világoszöld vízre dőlt. Egy tisztáson nyírfa kereszt állt, táborozó cserkészek hagyták ott. A fák hosszú, vörös sugarakat szórtak szét. Vad lárma volt a levegőben, madártalan lárma, a fák őszi panaszdala. Már nem tudom, mit kiabáltam. Bukdácsoltam az úton, bokáig léptem a nádasba, nyeltem a könnyeimet. A hír a szívemig ért.”
Összesen 43 541 négyzetkilométer, 2,633 millió lakos. Az egész Székelyföld, Kolozsvár és környéke, Kalotaszeg legnagyobb része, a történelmi Partium, Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Máramaros megyék, Nagyvárad és környéke, Szatmárnémeti és Szatmár megye. A román csapatok 14 nap alatt kötelesek kiüríteni ezt a területet. A magyar egységek és hatóságok bevonulása 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor kezdődhet meg. Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-i dátummal Gödöllőn bocsátja ki hadparancsát.
„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadítást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Feljegyzik: legelsőként Csenger térségében Király Béla főhadnagy lép a trianoni határ túloldalán a visszatért földre…
A bevonuló csapatok Nagyváradtól Háromszék délkeleti csücskéig tomboló lelkesedésben, megrázó és megható jelenetek közepette, virágszőnyegen vonulnak be a visszatért észak-erdélyi falvakba és városokba. Kós Károly így írja le azokat a mámoros napokat: „Zászló és zászló mindenütt, és tenger zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott ablakokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsibongó, mosolygó vidám embertenger. S az ősz eleji nap is vidáman süt az Égből le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot. Láttam és mindenki látta őket, és virágokkal borította őket, és ölelte őket, és végigsimogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, amit huszonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe, és minden öröm, ami huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önkívületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük, és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” Tamási Áron pedig a rádióban beszél a hazatért Ábelről: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”
Bánffy Miklós a Romániai Magyar Népközösség elnökeként szeptember 2-án az alábbi nyilatkozatot teszi közzé: „Adjuk bizonyítékát ebben a történelmi órában annak, hogy mi, magyarok mindenütt és minden körülmények között meg tudjuk őrizni azt a férfias fegyelmet és magyar méltóságérzést, amelyről mindenkor tanúbizonyságot tettünk! Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély! Csak így maradunk méltók Erdély földjéhez.”
A román és a szász lakosság (42,7, illetve 3,6 százalék) csendben, viszonylag passzívan fogadja és viseli a magyar örömünnepet. Mindössze két Szilágy megyei községben, a később – nem csekély mértékben a magyarellenes román propaganda hatására – közismertté lett Ippen és Ördögkúton történtek halálos áldozatokkal járó atrocitások. Amelyekkel kapcsolatban alighanem az eseményeket feldolgozó, 2007-ben elhunyt nagyszerű erdélyi riporter-szociográfusnak, Beke Györgynek kell igazat adnunk: „A korabeli hadijelentések arról szólnak, hogy tűzpárbaj alakult ki a román franktirőrök, lesből tüzelő gerillák és a magyar csapatok között, ennek során huszonnégy honvéd elesett, a magyar csapatok pedig megtorolták hátbatámadásukat (Ördögkút, Szilágyipp).” Az ördög kútját persze ennél jóval mélyebbre ásták: román emlékművek, „elemzések”, tanulmányok sora szól máig „a fasiszta Horthy-csapatok mészárlásairól”.
A második bécsi döntés következtében létrejött, azóta is „kis magyar világként” emlegetett négyesztendős magyar államhatalom Észak-Erdélyben felbecsülhetetlen jelentőségű volt az akkoriban 1,3 milliós magyar közösség számára. Nemcsak a többek között Beke György által is kifejtett gazdasági, szellemi-kulturális és lélektani hatások, hanem az általános felszabadultság, bizakodás és társadalmi-élettani reneszánsz hét és fél évtizednyi erőt adó tényezőinek szempontjából is. Látványosan igazolva Für Lajos 2000-ben leírt tételét: az államjogi értelemben is az anyanemzethez tartozás képes megnyugtatóan garantálni egy-egy nemzetrész megmaradását, önazonosságának szabad, maradéktalan érvényesítését. És végül, de távolról sem utolsósorban: a 75 esztendővel ezelőtti eseménysor – a többi visszacsatolással együtt – meghozta az egyetemes magyarságnak azt, amiben a huszadik század során még egyszer, 1956 varázslatos napjaiban lehetett része: azt, amit legújabb kori történelme során oly fájdalmasan hiányolnia kellett: a siker élményét. Hogy e sikernek mi volt az ára, az már más lapra tartozik.
Magyar Idők (Budapest)

Falunapok fúvóstalálkozóval Magyarhermányban
A falu határában, a Kisbacontól csak jókora hajításnyira levő sportpályán ünnepelt hétvégén Magyarhermány. A polgármesteri hivatal és a falu közművelődéséért az elmúlt években oly sokat tevő Hámor Egyesület által szervezett esemény idén a helyi fúvósoknak köszönhetően bővült kétnaposra. Szombaton Fancsal Zsolt református lelkipásztor igehirdetésével vette kezdetét a program, majd a kultúrotthonban főleg régi fényképekből, illetve idős embereket megörökítő fotográfiákból nyílt kiállítás. Külön helyen állították ki az iskolához, a tanoda nevét viselő Máthé Jánoshoz, illetve az elmúlt néhány évben jelentős fejlődést elérő rézfúvósokhoz köthető képi emlékeket is, de mellettük jól elfért – mintegy „ízelítőként” és díszítőelemként – néhány idén készült szép rongyszőnyeg és Pro Natura-emlék is. Gere Mózes földrajz szakos tanár úgy fogalmazott: azért tartották szükségesnek mindezt összegyűjteni, mert tisztelegni akartak azok előtt, akiknek leginkább a nevükre emlékezünk, de arcuk vonásai már egyre inkább fakulnak, ám az elmúlt évtizedekben a faluért végzett munkájuk fejében többet érdemelnének.
A cserealji sportpálya kora délután kezdett megtelni. Megnyitóbeszédében Simon András polgármester a bő hatszáz esztendős múltra visszatekintő értékteremtő faluról szólt, s kívánta, legyen áldás munkájukon továbbra is. A magyarországi testvértelepülés, Hegymagas elöljárója, Tóth János Zoltán a tizenöt esztendős együttműködés fontosságát emelte ki, majd az erdővidéki kis falutól kapott megannyi élményért mondott köszönetet. A mulatság az iskola kis táncosainak, a baróti Tanulók Klubja mazsorett- és moderntánc-csoportjának, a Syncron tánccsoport és a népiskolás gyermekek előadásával vette kezdetét, majd a rezesbandások és az évek óta vissza-visszatérő vendég, a kászonalfalusi zenekar vette át helyüket.
Az elmúlt két esztendőben külön alkalmat jelentett a fúvóstalálkozó, ám idén a falunapok kibővítéseként szervezték meg. A kilenc zenekar részvételével – a helyiek mellett Árkos, Gidófalva, Kálnok, Nagybacon, Barót, Székelyzsombor, Sepsibükszád és Étfalvazoltán rezesbandája lépett fel – tartott esemény a zenészek felvonulásával vette kezdetét, majd késő délutánba nyúlóan a sportpályán folytatódott. Vágási István zenekarvezető szerint az együtt ünnepléssel mindenki nyert: az ő szereplésükkel emelkedett a falunap rangja, másrészt ők is nagyobb nyilvánossághoz jutottak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2500 gyermeket "oltottak be" magyar néptánckultúrával
Maros megyében nincs a népi kultúrának és hagyományőrzésnek még egy olyan ága, amit olyan előszeretettel művelnének, mint a néptánc. Együttesek, csoportok, táncházak éltetik őseink tánckultúráját, amiben a legapróbb óvodás gyermekek, elemisták s a nagyobbak is nagyon jól feltalálják magukat. Azt is mondhatnánk, hogy mozgalommá nőtte ki magát a néptánc- oktatás, ami annál is örvendetesebb, mert ebben leljük a kapaszkodót, s nem szakadunk el végleg attól az örökségtől, amit sokszor önmagunktól adunk fel. Vannak lelkes emberek, akik ügyszeretetből felvállalják ezt a fáradságos munkát, és a gyermekekbe oltják a néptánc szeretetét. Ilyen Füzesi Albert is, aki húsz éve vezeti a Napsugár néptáncegyüttest, s aki két évtized alatt 2500 gyermeket tanított meg táncolni, egy egész "mozdulatországra".
Utánpótlásra volt szükség
– Az 1956-ban alakult Állami Székely Népi, majd Maros együttes mellett egy év múlva létrehoztak az ötvenes-hetvenes években egy gyermekegyüttest. Nagyon jól működő gyerek- és ifjúsági együttes volt. Többen is bekerültek a nagy együtteshez táncosnak. Több mint 20 év után megszűnt, majd újraalakult, de ötévnyi működés után valamiből kifolyólag ismét megszűnt. Pedig számos díjat nyertek belföldön és külföldön is. 1990-ben kerültem a Maros Művészegyütteshez, 1993-ban tánckarvezető lettem. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nincs táncosutánpótlás. Mi, az új generáció, akik 1990-ben megfiatalítottuk a csapatot, s átvettük a stafétát, Lőrincz Lajos Forrás együttesében táncoltunk. Hét pár jött át a Maros Művészegyütteshez. A régi kollégákkal beszélgetve eszembe jutott, mi lenne, ha felélesztenénk a gyerekegyüttest, s egyúttal megoldanánk az utánpótlás problémáját is. Meg kellett kérdezzem a művészegyüttes akkori igazgatóját, Iosif Titi Boantat, hogy mit szól ehhez a projekthez? Ugyanis a gyermekegyüttessel ott kell tartani a próbákat, s ott kell működni, nyilván, az együttes égisze alatt. Úgy vetettem fel a kérdést, hogy mind a két tagozaton – a románon és a magyaron is – indítani kellene gyermekegyüttest. Átgondolta, valószínűleg meg kellett beszélje valakikkel, de rábólintott, mondván, nincs akadálya. Az együttes megalakítása jó ötletnek bizonyult, 1995 januárjában elindítottuk a csoportokat. Az igazság az, hogy az "övéké" három hónap alatt befuccsolt, mert nem voltak felkészülve sem lelkileg, sem szakmailag arra, hogyan kell gyerekekkel dolgozni, de aztán tíz évre rá újraindították az együttesüket, s azóta is működik.
Az első hirdetésre 250 gyermek jelentkezett
– Mi volt a folytatás?
– Akkor még 29 éves voltam, eszembe sem jutott, hogy milyen nagy fába vágtam a fejszémet. Az első hirdetésre 250 gyermek jelentkezett. Amikor bejöttek a próbaterembe, szinte elájultam. Édes jó istenem, mit csinálunk ennyi gyermekkel? Egyszerűen nem volt tér! Nem volt más megoldás, szelektálni kellett. Kapásból nyolcvan gyereket válogattunk ki a 250-ből. Azoknak, akik akkor nem jutottak be, gyermektáncházat szerveztünk, tehát senkinek sem vettük el a kedvét a tánctól. Aztán aki ügyesen táncolt ott, idővel bekerült a gyermekegyüttesbe. Annyira jól sikerült az indulás, hogy két évre rá hivatásos táncos került be a Maros Művészegyüttesbe ebből a csoportból. 1996. június elsején már bemutatkoztunk a szülők előtt, és 1997 márciusában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban megtartottuk az első komolyabb előadásunkat. Ezeket az előadásokat Koszorús Kálmán, a Maros együttes akkori prímása és zenekara kísérte. Szenzációs sikerünk volt. Nagyon nagy volt a lelkesedés. Meg kell jegyeznem, hogy ’96 őszén koreográfusnak kértük fel a Maros Művészegyütteshez a sepsiszentgyörgyi Jánosi Józsefet. Idejött, és ő is beszállt a gyermekegyütteshez. Sőt, ő lett a Napsugár névadója. Azt szerettem volna, ha a Maros Művészegyüttes utánpótlás- együtteseként is tartanak számon, de ő azt mondta, hogy legyen ennek egy külön neve, s mert gyerekegyüttes, nagyon jól illik rá a Napsugár név.
– Kivel dolgoztak még az évek során?
– A Napsugár együttessel való együttműködésre felkértem Bodor Ildikót, aztán őt "elvitte" a Duna együttes, majd jött helyette Ravasz Mária, akit szintén "elvitt" a Duna együttes Budapestre. Őt követte Lengyel Ildikó, akivel több mint tizenöt évig dolgoztunk együtt, szünetekkel, mert közben két gyermeket hozott a világra. 2012-ig dolgoztunk még Domokos Zsuzsannával is. Ekkor jött a lányom, Füzesi Tímea, aki 4 éves korától táncol az utánpótláscsoportban, most a kolléganőm.
– Hány gyermek fordult meg a Napsugár együttesben?
– Az évfordulóra készülve számvetést készítettem: az évek folyamán körülbelül 2500 gyermek és fiatal táncolt az együttesben. Jelenleg három csoportban 120 gyerek táncol, de ez a szám változó, mert van, aki lemorzsolódik, vannak újak, akik most kapcsolódnak be. A kiscsoportban vannak a 10-12 évesek, a középcsoportban a 13- 16 évesek korosztálya és attól felfele, egyetemista korú fiatalokig.
– Milyen jellegű rendezvényeken léptek fel az évek során?
– Évente 50-60 fellépésünk van bel- és külföldön. Olyan sok különálló előadásunk nem volt, viszont minden évben fellépünk farsangkor és karácsonykor. A farsangi műsorokba a farsangi szokásokat építettük be. Valamennyi műsorunkban három koreográfia szerepel. Minden nyáron elmegyünk edzőtáborba, ott egy hétig "gyúrjuk az anyagot", aztán elkezdjük az őszi szessziót, s a nyári anyagból karácsonyra elkészül egy új koreográfia. Ezt körbeöleljük karácsonyi kántálódalokkal vagy betlehemes szokásokkal. Évente kétszer van bemutató, de minden rendezvényen részt veszünk, ahová meghívnak és eljutunk. A Napsugárral részt veszünk a Gyöngykoszorú- találkozókon. Itt jegyzem meg, hogy az erdőcsinádi Gyöngykoszorú szervezésébe már a Napsugár születése előtt beszálltunk Fazakas Jánossal együtt. Minden esztendőben társszervezőként ott vagyunk, részt veszünk a fesztiválokon, város- és falunapokon. A kiscsoporttal nem járunk vidékre, a nagyobb műsoroknak részesei, de önálló műsoruk még nincs. Nem vagyok annak a híve, hogy nagyon sok előadást tartsunk, mert a színpad kiégeti a táncost. Minél több színpadi fellépésük van, annál hamarább belefáradnak. Az a jó, ha a gyermek kívánja a táncot, a szereplést, s nem én erőltetem rájuk a fellépést. Ha túl sok a fellépés, a gyermekek a családi programok miatt nem tudnak megjelenni, s akkor szétesik a csapat, aminek egységesnek kell lenni. Csak annyi előadást vállalunk, amennyit a csoport és a szülők "elbírnak". Nagyon fontos: a Napsugár a szülők hozzáállásával működik. A szülők vállalják az anyagi áldozatot, a vendégek fogadását. A mostani gálaműsorra is fogadjuk a külföldieket. Tavasszal voltunk mi, most ők jönnek. Ez csak a kölcsönösség alapján működhet.
– A gyermekek nemcsak a magyar tánckultúrát szívják magukba, egy nagyszerű életformát is elsajátítanak. Elmondható, hogy a Napsugárnak egyben közösségépítő szerepe is van?
– Igen, az előadásokra eljárnak a szülők, nagyszülők, megnézik a gyerekeiket, barátságok szövődnek. Szenzációs élmény, ahogyan belőlük egy nagy család alakult ki. Éveken át kosaras bált szerveztünk a szülőknek, megismerték egymást. Összejárnak több faluban, tíz- tizenöt család együtt sátorozik például Remetén, Panitban vagy Szőkefalván. Együtt szilvesztereznek, együtt járnak locsolni. Összetartó csapat vagyunk, szülők és gyermekek egyaránt. Nem csak a néptáncról meg a népdalról szól ez az egész. Elgondolkodtam, hogy mi is a Napsugár vonzereje, hogy húsz év elteltével is jönnek a gyerekek, holott én a táncpróbákon nem vagyok egy "puha gyerek". Nagyon sokat kell izzadni, dolgozni a próbateremben, hogy sikereket érjünk el, mégis ott vannak a próbákon. Mi tartja össze a csoportot? Azt gondolom, hogy a gyökereink mélyebbre nyúlnak, mint amit mi felfogunk. Ezek a gyökerek tudat alatt "bizgerálják" a fantáziánkat. Nem tudjuk, hogy mitől szeretjük, nem tudjuk, hogy miért kell nekünk a néptánc, de csináljuk. Menet közben jön meg az étvágy. Amikor látjuk ezt az összetartó erőt, akkor érezzük, hú, de jó helyen vagyunk! Ezt kell csinálni!
– Még sok éven át! Isten éltesse a Napsugarat!
Fergeteges jubileumi előadás – örömkönnyekkel
A jubileumi évfordulót méltón, fergeteges előadásokkal ünnepelte meg a hét végén a Napsugár Néptáncegyüttes.
Szombaton a győrújbaráti Csobolyó néptáncegyüttes, a soproni Pendelyes táncegyüttes és a Napsugár néptáncegyüttes előadását láthatta a közönség. A Pendelyes az Eltáncolt cipellőket, míg a Napsugár a Ludas Matyit vitte színre, azaz táncolta el, a közönség örömére. A vasárnapi gálaműsoron – lapzártakor zajlik – fellépnek a jelenlegi és volt napsugarasok és a vendég együttesek.
– Erős ma is a népdalhoz, a néptánchoz, a népzenéhez és az ünnepi szokásainkhoz való ragaszkodás. Mindenki tudja, érzi, hogy múlt nélkül nincs jövő. Ez az a hely, ahol rájövünk, mekkora nemzeti kincset hagytak ránk őseink. Ezt a hatalmas értéket ma már nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is megtanulni és továbbadni a fiatalabbaknak. Mi ezt tesszük.Közülünk nagyon sokan profi táncosok, oktatók és táncegyüttes-vezetők lettek, nemcsak Erdélyben, hanem külföldön is. A húsz esztendő kötelez a folytatásra. Reméljük, mindig lesz annyi magyar ember Marosvásárhelyen, hogy legyen kiért izzadni. Isten éltessen, Napsugár! – hangzott el a felvezető köszöntőben.
Barabási Csaba Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója elmondta, büszke, hogy az általa vezetett hivatásos intézménynek van utánpótlása. Ahhoz, hogy húsz évet megérjen egy együttes, sok mindent kell tenni, mint egy nagy családot, egyben tartani, a mindennapi gondokkal küszködve. Szükség van egy apára, aki összefogja ezt a nagy családot. Ez az apa nem más, mint Füzesi Albert – mondta az igazgató. A név hallatán tapsban tört ki a közönség, elismerésül Füzesi Albertnek az ügyszeretetéért, a szakértelméért és odaadásáért, amit a Napsugárért, a marosvásárhelyi és a környékbeli magyarságért, azért a 2500 gyerekért és fiatalért tett, akik tőle tanultak meg táncolni. – Füzesi nagyon korán felismerte, hogy e változó világban, amikor Európa megnyitotta kapuit, gyerekeinket nagyon odafigyelve, becsületesen, magyarként kell nevelnünk. Szükség van a gyermekekre, a táncosokra, de szükség van a szülőkre is, akik tagjai a nagy családnak. Büszke vagyok, hogy ilyen fiatalokat ismerhettem meg, elkísérhettem őket előadásokra, turnékra bel- és külföldön. Ott döbbentem rá, hogy mennyire szívből csinálják, amit a szülőktől, nagyszülőktől örököltek, és becsülettel, emelt fővel mentek fel a színpadra akár Szerbiában, akár Magyarországon, akár Szlovákiában, akár Ausztriában vagy Erdély bármely településén. A Napsugár mindig zászlóvivője volt népi kultúránknak. Akik részei voltak ennek a nagy családnak, legyenek büszkék, hogy Napsugár-tagok voltak! Vannak közöttük orvosok, tanárok, jó szakmunká-sok, építészek és diákok, akik előtt még ott az élet – hangzott el az igazgató ünnepi köszöntőjében.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélő kövek Óradnán
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által a Beszterce-Naszód megyei Óradnán és a közigazgatásilag hozzá tartozó Radnaborbereken július közepén tartott riporttábor termését mutatták be szeptember 12-én az óradnai kultúrházban a X. Óradnai Magyar Napok során. A Szűcs László által szerkesztett, Nem magyarul magyarok című könyvben megjelent szocio­riportok, tényfeltáró anyagok, a környék múltját, az ércbányászat szerepét, a két település magyar közösségének rendhagyó identitástudatát bemutató írások között helyet kapott Szekeres Attila, a Háromszék munkatársa Beszélő kövek Óradnán című írása, melyet terjedelmi okokból rövidítve közlünk.
Radna, a Radnai-havasok névadója érc, legfőképp ezüstkitermeléséről volt híres. A ruda szláv szó ércet jelent. Így, más érclelőhelyekhez hasonlóan, ez a település is a Radna nevet kapta. A 19. század második felében került neve elé a régiséget jelző előtag, Óradna néven említik, a később keletkezett közeli Újradna településtől való megkülönböztetésként. Mesél a múlt
Óradna központjába érve a könyvekből, képekről, tévéfelvételről ismert középkori templomromot kerestük. Nem találtuk, s rá kellett kérdeznünk. Az 1965-ben felszentelt nagyméretű ortodox templom mögött áll, eltakarva. Mögötte görögkatolikus templom, mellette az ahhoz tartozó harangtorony. A romok hatalmas méretű egykori épületről tanúskodnak. Építészet- és művészettörténészek feltárásai alapján kéttornyos, háromhajós bazilika állt itt. Az egykori két tornyából szemből nézve a jobb oldalinak a keleti fala maradt meg, az ablaknyílások tanúsága szerint két emelet magasságig. Némi falmaradvány is hozzá tartozik. Az egykori két torony közötti homlokzatfalból is megmaradt egy rész, s azon szakszerűtlenül renovált portálé, a nyugati kapu tátong. A betonos beavatkozást felirata szerint 1925-ben végezték.
A romos épület köveit felhasználva az egykori templom szentélyét újjáépítették – templommá. Ezt az építkezést 1260–1270 közé időzíti Entz Géza művészettörténész. Bejárata fölötti román nyelvű felirat szerint 1859-ben renoválták, és meghosszabbították az 1242-ben a mongolok által lerombolt templom romjain. Valójában egy évvel korábban zúdultak itt be a tatárok.
Óradna ezüstbányászatáról volt híres. Német telepesek érkeztek ide a 12. század második felében, és bányavárost építettek ki. Korábban szláv település lehetett itt, erre utal neve. Temploma alatt II. István király korabeli pénzérmékre bukkantak. Az uralkodó 1172-ben hunyt el, tehát e dátum előtt épülhetett a nagy méretű szerzetesi templom, melyet Domonkos-rendinek vagy Ferenc-rendinek említenek. Egy orosz krónikában Родна (Rodna) néven szerepel a virágzó bányaváros, az 1235-ben keletkezett iratnak egy 1425 körül készült másolata maradt fenn. Aztán a város hatalmas templomát 1241-ben lerombolták a tatárok. Erről Rogerius mester váradi kanonok ír Siralmas énekében: Kadan király elérte a gazdag Radnát, amely a hegyek között feküdt, egy királyi német várost ezüstbányákkal, amelyben nagyszámú nép lakott. Más leírás így szól: A tatároknak egy vad csoportja Kadán vezér alatt észak felől rontott Erdélynek. Három napig tartott, míg a radnai szoroson áthatolhattak és Radna vidékére érkeztek. Ott akkor egy német város állott, melynek lakói gazdagok valának és bányászattal foglalkoztak. Egyes utólagos leírásokban szerepel, hogy a tatárok lemészárolták a templomban összesereglett radnaiakat.
A krónikákból kitűnik, hogy nagy, virágzó település volt Radna, akkor főként Rodna-ként említve. Ám 1440-re mintha megállt volna az élet. Luxemburgi Erzsébet királyné a már lakatlan Radnát a Jakcs családnak adományozta.
Később ismét megtelt élettel. 1631-től luteheránus papjait említik. Az utolsó lelkész 1766-ban hagyta el a települést. Ez ismét német lakosságra utal. Időközben 1764-ben a határőrség megszervezésekor Mária Terézia királynő a görögkatolikus egyháznak adta az egykori Mária-templom maradványait és környékét. Ez időszakban, amikor Naszód vidéke román többségűvé vált, számos konfliktust jeleztek a Radna-völgyi románok és az óradnai szászok, illetve magyarok között. Több magyar család hagyta el a vidéket, részben Máramarosba, de főleg Moldvába telepedtek át. 1760. március 16-án a radnai magyarok és szászok a hatóságok segítségét kérik a valachok önkényeskedése ellen. Templomok A középkori német szerzetesi templom szentélye helyén 1260–1270 között kis templomot építettek. Az a reformáció után protestánssá vált. 1764-ben a román görögkatolikus egyház kapta meg, s 1859-ben bővítette. Ma is áll. A római katolikusok az 1770-es években fakápolnát építettek, 1782–1783-ban plébániát alapítottak, majd a kápolna helyére 1824-ben kincstári támogatással kőtemplomot emeltek a Szentháromság tiszteletére, ma is használják.
Időközben megszaporodott a román lakosság Óradnán. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című gyűjteményes munka Erdélyt tárgyaló, 1901-ben megjelent kötetében olvasható: ma falusias község, melynek 4340, többnyire oláh földmívesekből és bányászcsaládokból s csak kevés magyarból álló lakossága van. Felmerült egy ortodox templom építésének szükségessége. 1938-ban letették annak alapkövét. Ám 1940-ben a vidék Észak-Erdéllyel együtt Magyarország részévé vált. A második világégést követően ismét Romániához került, de az akkori rendszer nem kedvezett a templomépítésnek. 1948-ban a szocialista Románia vallásrendelete megszüntette a görögkatolikus egyházat, és vagyonát az ortodox egyháznak adta. 1965-ben befejezték az új templomot. Hatalmas, egy központi és két melléktornyos, kupolás neobizánci stílusú építmény. Uralja a központot. Az 1989-es rendszerváltást követően a feléledt görögkatolikus egyház visszakövetelte templomát, épületeit és telkét. Nem ment egyszerűen. A Beszterce-Naszód Megyei Törvényszék 2013-ban elrendelte a telek megosztását olyanképpen, hogy a régi templom, a harangtorony és a templomrom a görögkatolikusoké legyen, az ortodoxoké marad a templomuk és közvetlen környezete. Utóbbiak fellebbeztek. A Kolozsvári Táblabíróság tavaly hozott végleges ítéletében helyben hagyta az alapfokú döntést, és perköltség megtérítésére kötelezte az ortodox egyházat – derül ki az igazságszolgáltatás honlapjáról. Sírkövek a temetőben
Kíváncsiak voltunk, miről mesélnek a kövek a temetőben. Kalauzunk Strâmbuné Osztrovszki Erzsébet, akinek hozzátartozói a dombon nyugszanak, az úgynevezett magyar temetőben. Az első, településre néző részben magyar, magyaros nevekkel vagy csak magyar keresztnevekkel találkoztunk, továbbá idegen hangzású vezetéknevekkel is, de már jócskán keveredtek ide román családnevek. Hátrébb már szinte csak román nevek olvashatóak a síremlékeken.
Itt nyugszik felirat alatt olyan nevek szerepelnek, mint: Szilágyi András, Bráz Ignác, Viliczki János, Debreczeni Ana, Schultz Ilonka, Miskolczi János, Skhneider Ferencz, Varga Petru, Kellner Károly, Lönhardt Antal, Karácsonyi János, Kincses János, Bauer Ferenc, Schuller Nándor, Tersancki Marika, Perhált Péter, Bindiu Ilona. Megjegyezzük, egy családnevet csupán egyszer tüntettünk fel. Egyik kereszten csupán ennyi jelent meg: Visky család. Más kövön Fodor Gheorghe neve, alatta: Istenem kezedbe ajánlom lelkemet.
Más magyar/magyaros nevekkel is találkoztunk: Sturavics Antal, Tankovics Antal, Körösi Péter, Barany Károl, Vinkler Lajos, Tersánszki Ferdinánd. Továbbá magyar vezeték- és román vagy románra fordított keresztnevekkel: Szabo Iosif, Mezöfi Florian. De román feliratú sírköveket is láttunk. Aici odihnesc (Itt nyugszik) felirat alatt: Viliczki Vasile, Somkereki Mihai, Tankovics Vergina, Szilagyi Istvan, Fari Bela, Ernszt Ioan. Továbbá Sabo Emil, Czervenski Norbert, Konrad Stefan neve alatt: Dormiţi în pace (Nyugodjék békében). A magyar temetőből szép kilátás nyílik a városra. Gyönyörű a hegyes, erdős környék, ám kimagaslik a neobizánci stílusú ortodox templom fehér tömege, s rondítja a tájat a központban levő szálló kék tetőzete. Gróf Zichy Domonkos emléke
A dombról leereszkedve egy másik temető terül el az erdő alatt, az utca mentén. Román temető, ám annak legmagasabb pontján kiemelkedik egy csiszolt fekete obeliszk, zicsi és vázsonykői gróf Zichy Domonkos (1808–1879) – a felirat szerint a szenvedő felebarátok jótevője, orvosa, ápolója – síremléke. A felirat fölött egy lyuk látszik, abból jócskán megfakult piros-fehér-zöld szalag lóg. Hozzá kell tennünk, hogy a síremlék felállításakor oda grófi koronát erősítettek, ám annak nyoma veszett. Zichy Domonkos előbb rozsnyói (1841), majd veszprémi püspök (1842). Öccsét, Zichy Ödönt Görgei Artúr árulás vádjával kivégeztette. Zichy Domonkos lemondott püspöki tisztségéről, Salzburgba menekült. 1858-ban az Órada közelében levő Majoron telepedett le. Ottani kúriáján kívül Radnaborbereken és Dombháton is villája volt. Megromlott egészségi állapota miatt választotta a jó levegőjű, gyógyfürdővel rendelkező vidéket, ám az év hidegebbik felében már nem tartózkodott itt. Ismert volt jótékonykodásairól. Csak az óradnaiakra szorítkozunk. Életrajzírója, Bíró Vencel közölte róla 1942-ben: 1872-ben az óradnai római katolikus templomnak gyönyörű készleteket vett, majd lila színű miseruhát ajándékozott. A következő évben ugyanoda orgonát ígért, melyet utóbb el is készíttetett. 1874-ben baldachint, miseruhát, négy év múlva meg két oltárt ajándékozott e templomnak. Egyiket lugosi házi kápolnájából, a másikat Olaszországból hozatta. Ez utóbbi ereklyés oltárt a borbereki templomban helyezték el. Az óradnai templomnak 1879-ben is ajándékozott miseruhákat. Áldozatkészsége jutalmazására az ottani egyházközség őt 1877-ben tiszteletbeli főgondnokká választotta.
Kalauzunktól megtudtuk, Pál Vilmos Barna csíkszentgyörgyi plébános, főesperes még óradnai szolgálata idejében kezdeményezte Zichy-emléktábla állítását.
A római katolikus templomba Kiss Attila plébános kísért el. Megtudtuk, a liturgia magyarul és románul zajlik. A templomlátogatók száma meghaladja a kétszázat, ám a nagy többség csak gépiesen mondja a betanult magyar válaszokat, a magyar prédikációt tucatnyian, ha értik. A falon fehér márványtábla hirdeti: Gróf Zichy Domonkos 1879–1999 volt veszprémi püspök halálának 120. évfordulója alkalmából állít(t)atott az óradnai hívek hálája jeléül az orgonáért és a harangokért. Az orgona koronázópárkányán ott díszeleg a Zichy család grófi címere. Nem akármilyen hangszerrel állunk szemben. Építője az F. Rieger & Söhne cég. A Franz Rieger által alapított osztrák orgonaépítő cég hírnevét bécsi, salzburgi, londoni, budapesti (Mátyás-templom) orgonák öregbítik. Zichy Domonkos adományát az idő kikezdte. Az első világháború idején főbb sípjaiból golyót öntöttek, aztán az 1970-es években teljesen elnémult. Osztrovszki Erzsébet elmondta, a helyi tanács RMDSZ-es tagjaként sikerült kiharcolnia, hogy az önkormányzat támogassa az orgonajavítást, így mintegy harmincévnyi szünet után 2007 óta ismét szól.
A Zichy-tábla szomszédságában egy egészen friss emlékkő is áll a falon: Ez a tábla BAUERNÉ MADARÁSZ ILONA (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott a római-katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldozatos munkásságának elismeréseként. „NIHIL SINE DEO”.
Isten nélkül semmit fordítású latin jelmondat alatt román nyelven is megismétlik, kinek mily érdemeiért állították a jelt. Különben a család készíttette az emléktáblát. Visszatérve Zichy Domokosra: amint emléktáblája jelzi, a templom harangjai is az ő adományából kerültek a toronyba. A plébánia honlapján is olvashatjuk a most is meglévő egyik harang feliratát: Hegyen, völgyön, e szép tájon zengő szavad tovaszálljon.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szakrálissá változott terek Csíkszeredában
Sok látogató számára lelki feltöltődést jelentett a Mária-tisztelet sokszínűségét bemutató kiállítás, amelyet a Csíksomlyói Ferences Rendház és a Csíki Székely Múzeum hozott létre. A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben című tárlatot július végétől szeptember 20-ig lehetett látogatni.
Megfelelő helyszíne volt a kiállításnak a Csíki Székely Múzeum, sok látogatót vonzott a tárlat, olyanokat is, akik ritkán fordulnak meg a múzeum rendezvényein. A több mint harminc helyről összegyűjtött több száz tárgyat itt tudták szakszerűen bemutatni.
„Mindig nagy kihívást jelent, amikor műtárgyi anyagból készül egy kiállítás, hogy miként rendezzük, hogyan installáljuk, hogy biztonságban is legyenek és mutassák is a szépségüket. A Mária-kiállításon nagy értékű tárgyak voltak láthatók, biztonságban, megfelelően megvilágítva. Ezek a tárgyak sosem voltak így együtt láthatók, egymást erősítették” – magyarázta Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. Elmondta, a Munkácsy-kiállítás óta nem tapasztalták azt, hogy idősebb, vidéki asszonyok jelenjenek meg nagy számban egy kiállításon. Nagyon sokan a vasárnapi mise után tértek be, illetve az egyházi ünnepeken is megnőtt a látogatók száma. „A katolikus egyház folyamatosan hirdette a kiállítást a templomokban, a hívek el is jöttek megnézni. Nem gyakori múzeumlátogatók ők, viszont nagyon megérintette őket, amit láttak, és ezt le is írták a vendégkönyvben.”
A kiállítást közel hétezren tekintették meg, olyan nap is volt, amikor négyszáz látogató tért be e célból a múzeumba. Érkeztek látogatók az ország minden részéből és még határon túlról is. A kiállítás vendégkönyvét lapozgatva sok olyan bejegyzés található, amelyben a Szűzanyának mondanak köszönetet, vagy hozzá könyörögnek a család, a népünk megmaradásáért, vagy éppen azért, hogy az illetőnek sikerüljön a vizsgája. „Megható és felemelő dolgokat írtak bele, érződik, ahogy átélték az egész kiállítást. Az az ember érzése olvasva ezt a vendégkönyvet, mint hogyha átalakultak volna a Mikó-várnak ezek a termei szakrális terekké, valahogy olyan érzés kerített sok látogatót a hatalmába, mintha templomba lépett volna be. Sokan a Szűzanyának kérik a segítségét, vagy köszönnek meg dolgokat. Nagyon ritkán tapasztalunk ilyet, hogy ennyire megérintse egy kiállítás lelkileg az embereket” – mondta Gyarmati.
Márton Árpád kiállítása
A múzeum Kossuth utcai galériájában október 1-jén a Ferenc S. Apor által rendezett Caffart kiállítás nyílik meg, a Mikó-vár öt termében pedig október 3-án tárlat Márton Árpád munkáiból. A város és a múzeum ezzel a kiállítással tiszteleg a 75 éves csíkszeredai művész előtt. Márton Árpád munkáiból álló kiállítás 25 éve nem volt a múzeumban.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Bemutatkozott a MagyaRománia (Vox Populi)
A MagyaRománia blog (maghiaromania.wordpress.com) szerkesztői mutatkoztak be a nyári szünet után újraindult Vox Populi magyar-román közéleti vitafórumon hétfő este a sepsiszentgyörgyi Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bibó István Termében.
A román nyelvű írásokban főként a magyarságról szóló internetes felületet, céljaikat, pozitív és negatív tapasztalataikat, a világhálós kommunikáció lehetőségeit és hátrányait Mihály Emőke, Sever Ioan Miu („írói álneve”: Olahus) és Szilágyi István (BurePista) ismertette, a házigazda szerepét ezúttal is Mădălin Guruianu és Cziprián Kovács Loránd töltötte be. Mădălin Guruianu emlékeztetett: a Vox Populi egyik korábbi kiadásán a Corbii Albi portál mutatkozhatott be, „rajongói” vagyunk a magyar–román párbeszédet előmozdító oldalaknak.
Mihály Emőke kifejtette: a románok több mint kétharmada sosem találkozott magyarokkal, a tömbben élő magyarok jelentős részének nincs román barátja, így aztán keveset tudunk egymásról, hajlamosak vagyunk általánosítani, sztereotípiákban gondolkodni. Az olyan internetes találkozások viszont, mint amilyenre a blog is lehetőséget teremt, elősegíthetik a valódiakat, annál is inkább, mert a fősodrású média rendszerint csak – mondvacsinált – botrányok kapcsán szól a magyarokról, ha pedig pozitív hírek szereplői nemzetiségükre nem térnek ki, románoknak nevezik őket. Megoldás csak az lehet, ha nagy türelemmel minél több információt terjesztünk a közemberekről.
Sever Ioan Miu közölte: a blognak jelenleg mintegy 15 munkatársa van Erdélyből, Bukarestből, az ország határain kívülről, igyekeznek nem megkerülni a provokáló témákat, néhány írásuknak pedig pozitív következménye is volt: a sajtó által felfújt Sabina-botránykor született mottójukból – Nem tudtok annyia gyűlölni, mint amennyire mi szeretni – például Sepsiszentgyörgyön fórumszínházi produkció lett. A székely­udvarhelyi helyi rendőrség kocsijának magyar nyelvű felirata kapcsán kirobbant hisztéria során dokumentálták: valójában többnyelvűségről van szó, és ennek nyomán voltak, akik megváltoztatták véleményüket. A 2009-ben indult blog története egyébként azt bizonyítja: van eredménye munkájuknak, megfigyelhető például, hogy a kezdetben igen radikális hozzászólók, „kommentelők” beírásainak hangvétele mérsékeltebbé vált – hívta fel a figyelmet Szilágyi István. A megszokotthoz képest szerényebb érdeklődés mellett zajlott találkozón szó esett még egymás megismerésének korlátairól, a nyelvi akadályokról, a történelemoktatás nehézségeiről is.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

270 vidéki részesült szakmai képzésben
A végzősök egy része már munkába állt
A Nyárádmentéről 270 személy részesült szakmai képzésben az uniós finanszírozású projekt keretében, amit a marosvásárhelyi Tabula Felnőttképző Központ az Ákosfalvi Polgármesteri Hivatallal közösen ültetett gyakorlatba az elmúlt másfél évben. Az oklevelet szerzett vidékiek egy része már munkába állt, és ezen a héten a nyárádmenti vállalkozók bevonásával állásbörzét is szerveznek számukra. A projekt eredményeiről tegnapi sajtótájékoztatójukon számoltak be az illetékesek.
A Valós esélyek a munkaerő foglalkoztatására az ákosfalvi régió fenntartható fejlesztése érdekében elnevezésű projektre a szektoriális operatív program humánerőforrás-fejlesztésre szánt tengelye keretében nyertek 1,5 millió lejes finanszírozást. A projektben a Tabula Felnőttképző Központ partnere az ákosfalvi önkormányzat, a kétszázalékos önrészt helyi költségvetésből biztosította a község. László Tünde, a Tabula igazgatója elmondta, a tavaly áprilisban kezdődő és most záruló projekt keretében az Ákosfalvi Polgármesteri Hivatalban egy képzésre alkalmas termet rendeztek be, és tizenöt számítógépet vásároltak, amelyek a projekt lejárta után is ott maradnak, emellett a Tabula képzőközpontjába két hordozható számítógépet szereztek be. Kocsis Róbert, az Ákosfalvi Polgármesteri Hivatal pályázatíró irodájának a vezetője kifejtette, a haszonélvezők kiválasztásakor a helyi igényeket vették figyelembe.
– Abból az elgondolásból indultunk ki, hogy aki vidéken nem mezőgazdaságból él, nagyon nehezen talál állást, ezért elsősorban a munkanélkülieknek szerettünk volna segíteni az elhelyezkedésben. Figyelembe vettük, hogy melyek azok a szakmák, amelyek iránt a legnagyobb igény mutatkozik a térségben, és azt is, hogy milyen ipari létesítmények, vállalkozások üzemelnek, amelyek felvevőpiacot jelentenének a végzősöknek – fogalmazott. Ennek alapján tizenhárom szakmát különítettek el, többek között pincér, szakács, szobafestő, asztalos, könyvelő, kereskedelmi dolgozó, otthoni beteggondozó, számítógépes adatkezelő, menedzserasszisztens, angol és német nyelv, valamint vállalkozási ismeretek. Ezeken a területeken szervezték meg az akkreditált képzéseket. A résztvevőket Ákosfalva, Balavásár, Backamadaras, Gyulakuta, Karácsonfalva, Dózsa György, Nyárádgálfalva és Koronka községekből választották ki. 270-en kezdték el a 120 órás szakmai képzéseket, és végül 219-en szerezték meg az országban, illetve az uniós országokban is elismert oklevelet. A "diákok" egy része időközben lemorzsolódott, többnyire azért, mert a képzésekre nyáron került sor, amikor a mezőgazdasági teendők sokasodnak.
Továbbá a jelentkezők egy részét el kellett utasítani, ugyanis feltétel volt, hogy legalább nyolcosztályos végzettséggel kell rendelkezzenek. A pályázat részeként a többi községből ingyen szállították az ákosfalvi képzőközpontba a magyar nyelven zajló tanfolyamok résztvevőit. Emellett mindenki, aki elvégezte a tanfolyamot, az oklevél mellett egyszeri juttatásként 500 lejt kapott. A vidékiek körében rendkívül népszerűnek bizonyult az idősgondozói, valamint a kereskedelmi dolgozói képzés, ezekre ötvenéves korosztályúak is jelentkeztek. A fiatalok számára a legvonzóbbnak a pincérszakma tűnt. Kocsis Róbert szerint nehezen értették meg a vidéki emberekkel, hogy pontosan miről is van szó, viszont most, a projekt végén, egyre többen keresik meg őket azzal a kérdéssel, hogy lesz-e folytatás, mivel szeretnének jelentkezni.
Lapunk kérdésére, hogy a képzés lejártával a végzősöknek segítenek-e munkát találni, Kocsis Róbert hangsúlyozta, a projektben szereplő egyik feltétel, hogy hat hónapon belül a 270 személyből, azaz valójában a 219- ből, akik elvégezték a kurzust, legkevesebb 25-en helyezkedjenek el. A képzések a nyáron zajlottak, és augusztus végére már 14 végzősnek sikerült munkába állni. – Elégtétel volt számomra, hogy nemrég Gyulafehérváron, a pályázati ügyek intézésekor összefutottam egy fiatal hölggyel, aki a menedzserasszisztens-képzést végezte el, és rövid időn belül el is helyezkedett egy pályázatíró cégnél. A végzősök elhelyezkedésében próbálunk segíteni, szeptember 24-én, csütörtökön 10 órakor a göcsi Vektor panzióban állásbörzét szervezünk számukra, amelyre 13 környékbeli céget hívtunk meg, olyanokat, amelyek az ő felkészültségükkel rendelkező szakembereket keresnek.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Arad megyében stabil a magyar diáklétszám
Küzdelem az osztályösszevonások ellen
Faragó Péterrel, az RMDSZ Arad megyei szervezetének az elnökével a magyar nyelvű iskolák megyei tanévkezdéséről beszélgetünk.
– Elnök úr, mit hozott az új tanév az Arad megyei magyar nyelvű iskolák számára?
– Iskoláink felkészültek a tanévkezdésre. Mindenhol sikerült az infrastruktúrán javítani, valamilyen mértékben újítani rajta, hiszen a magyar érdekeltségű önkormányzatok kiemelt figyelmet fordítanak az óvodákban és iskolákban biztosítandó jó feltételekre. Mindenhol sikerült megoldani a pedagógusok helyzetét, ha az utolsó napokban is, de rendeződtek a kádergondok. Minden osztályban felkészült pedagógusok vagy helyettesítők foglalkoznak az oktatással. Ebből a szempontból nyugodtak lehetünk.
– Ezek szerint a megyebeli anyanyelvű oktatásban minden szempontból zökkenőmentesen indult az új tanév?
–Nem éppen, ugyanis a tanügyminiszter annyira tárgyként kezeli a gyermekeket és az oktatást, hogy utolsó pillanatban derült ki bizonyos magyar osztályok összevonási szándéka. Ez viszont elfogadhatatlan a számunkra, ezért Simonyifalván, Kisiratoson, illetve az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskolában is a szülőkkel és az önkormányzatokkal közösen megpróbáljuk elérni, hogy fejetlenül ne vonjon össze a Minisztérium magyar osztályokat. Az ottani szülők, az RMDSZ és az önkormányzatok támogatásával kérvényeket juttatnak el a Minisztériumba. E kérvényekben a helyi önkormányzatok is vállalják az esetleges többletköltségeket az osztályösszevonások elkerülése végett. Az összevonás nem lenne jó sem a szülőknek, sem a gyermekeknek, ezért abban bizakodunk, hogy a következő napokban megszerezzük a Minisztériumból a szükséges engedélyt a különálló magyar nyelvű osztályok létrehozásához, ahol az oktatási törvény megengedi számunkra a létszám alatti osztályok beindítását. A döntés a Minisztériumban van, mi azonban közösségként mindent megteszünk a lehető legjobb körülmények biztosításáért.
– Elemi vagy gimnazista osztályok érintettek?
– Ilyen is, olyan is. Példának okáért, az Aurel Vlaicu Általános Iskolában meglenne az anyagi fedezet az összevonás elkerülésére, mégis össze akarják vonni őket. Simonyifalván is felső tagozatos osztályok összevonását tervezik, noha községi szinten megvan az anyagi fedezet a különálló osztályok működtetéséhez. Kisiratoson is megvan a szükséges létszám, mégis össze akarják vonni a felkészítő osztályt az elsővel. Olyan feltételek között kívánják végrehajtani, amikor az érintett önkormányzatok is kinyilvánítják, hogy szükség esetén támogatják az érintett iskolákat az összevonás mellőzésében. Az RMDSZ nem tudja elfogadni az összevonást, a fejetlen bürokráciának az oktatási munka megkeserítésére irányuló kísérletét.
– Végül is, Fazekasvarsándról hány gimnazista gyermeket írattak be a zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolába?
– Idén indítottuk el a fazekasvarsándi anyanyelvű elemit elvégző magyar diákok számára a Zimándújfalun folytatandó anyanyelvű oktatás lehetőségét azáltal, hogy Zimándújfalu község önkormányzata, az alpolgármester, Kocsis József közbenjárására biztosítsa a két település közötti napi ingázás lehetőségét. Tudtommal, egyelőre két fazekasvarsándi szülő vállalta, hogy naponta ingáztatja a gyermekét a zimándújfalui iskolába. Mivel a jelzett gyermekek jó körülmények között tanulhatnak tovább az anyanyelvükön, bízom benne, hogy a létszámuk idővel növekedni fog. Annál is inkább, mert az ingázás egy lejükbe sem kerül a szülőknek, akik biztonságban, jó pedagógusok felügyelete alatt tudhatják a gyermekeiket. Reggel értük megy az iskolabusz, délben viszont azokkal a gyermekekkel, akiknek hamarább ér véget az oktatás, pedagógus foglalkozik az autóbusz indulásáig szükséges 1-2 órában. Tehát nem hagyják magukban bolyongani a faluban vagy az iskolában, hanem osztályteremben, kellemes feltételek között, pedagógus vezetésével, házi feladatok elkészítésével, egyéb hasznos tevékenységgel töltik el az időt.
– A tavalyi létszámhoz viszonyítva idén hogy alakult a megyebeli anyanyelven tanuló diákoknak a száma?
– Nem lettek kevesebben, talán egy kevéssel többen is iratkoztak be az új tanévtől. Tehát a diáklétszám megvan, de a következő hét alatt azért kell kőkemény küzdelmet folytatnunk a bürokrácia ellen, hogy a helyi önkormányzatokkal és a szülőkkel egyetértésben meggátolhassuk a fölösleges osztályösszevonásokat. Azt az álláspontot képviseljük, ami a gyermekeknek, a szülőknek is a legjobb, ráadásul az önkormányzatok is támogatják.
– Sok sikert kívánunk hozzá!
– Köszönjük szépen.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Szokásos szeptember
Egyre nehezedik az élet, ahogy nő a gyerek. Kisgyerek: kis gond, nagy gyerek: nagy gond, mondja a klasszikus, és lássuk be, igaza van. A bölcsődés, óvodás éveket még csak-csak átvészeljük, aztán szembesülünk az első igazán nagy kihívással, az iskolakezdéssel. Tudatos szülőként persze azon vagyunk, hogy a váltás minél kevésbé viselje meg a gyereket, de illúzió lenne azt gondolnunk, hogy megússzuk ennyivel. Nem ússzuk meg. Az iskola, annak ellenére, hogy alapfunkciója szerint tanítja-okítja a gyereket, sok esetben vérre menő és végeláthatatlan csaták színterévé válik.
Szeptember derekán (más kultúrkörökben már az elején) persze sláger téma az iskolakezdés, minden fórum igyekszik seregnyi jótanáccsal szolgálni szülőnek, pedagógusnak, diáknak. A legtöbbet idézett szerzők listáját pedig ki más vezethetné, mint Vekerdy Tamás, aki végletesen képes megosztani a közvéleményt. Bőven ismerek olyan embereket (leginkább szülőket, de pedagógusokat is), akik minden szavára úgy tekintenek, mint a Szentírásra, meg olyanokat is, akik fintorognak tőle, és van olyan barátnőm is, aki egyszer kijelentette: Vekerdyt egész Magyarország imádja, csak tudnám, hogy miért….! Olyan emberrel viszont még nem találkoztam, akit teljességgel hidegen hagyott volna. Én sem tudok mentesülni a hatása alól, bár azt el kell ismernem, regényírónak meglehetősen gyengécske. Gyermekpszichológusként azonban számomra hiteles, a magyarországi Waldorf-mozgalom zászlóvivőjeként pedig elhiszem neki, hogy tudja, mit beszél, amikor a mai iskolákat bírálja. Több közönségtalálkozóján is elmesélte: négy gyermeke közül a két nagyobb hagyományos iskolába járt, a két kicsi pedig Waldorfba. Ez sem lehet véletlen. Meg azt sem, hogy sok szülő gondolja azt: az iskolában minden fontos, csak a gyerek nem. Fontos a teljesítmény, az eredmény, fontos, hogy senki ne lógjon ki a sorból, és mindenki tartsa be a szabályokat. A gyerek közben valahol elvész félúton, mármint egyéniségként, személyiségként vész el. A tömeg része lesz, és úgy is illik viselkednie. Persze, ez a legtöbb esetben nem a pedagógus hibája, hiszen hol engedi meg a rendszer és a tananyag mennyisége a differenciált foglalkozást? Leginkább sehol, tehát akkor nekünk, szülőknek és a gyerekeinknek kell alkalmazkodni az iskola diktálta szabályokhoz.
Sándor Boglárka Ágnes
Szabadság (Kolozsvár)

Riportkönyv a szórvány szórványáról
A nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője.
Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet.
Párhuzamok és tandemek
Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat?
A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással.
Riportról riportra
Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata?
Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká.
A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés.
Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg.
Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!”
erdelyiriport.ro

Öröklő Kisborosnyó
Bizonyára, Háromszék minden kisebb települése legalább annyi helytörténeti értékkel rendelkezik, mint Kisborosnyó, de ha nem rendelt minden faluba a Fennvaló egy-egy olyan néptanítót, lelkészt, tollforgató falutudóst vagy krónikást, mint oda, homályba vesznek az események, csirájában maradnak a jobbnál jobb ötletek, s ember legyen az később a talpán, aki megírja-összegyűjti a helyi értékeket, s megmenti az utánunk következőknek.
A kisborosnyóiaknak volt, amit örökölni, de ebben a közösségben nemcsak a múlt, hanem közelmúlt, s a jelen is értéket teremt. Újságcikkek és tudósítások, a média minden csatornája rögzítette azt, amit az itt működő Nyíres Lokálpatrióta Kör megteremtett nemzedékek nevelői, Damó Gyula néptanító és őt mindenben segítő felesége, Damó Irma tanítónő, irányításával. Ha nem támogatta volna őket a mindenkori faluközösség, a lelkészek, a presbiterek, falufelelősök, községi tanácsosok és a borosnyói önkormányzat, terméketlen talajra hintett próbálkozások maradtak volna kezdeményezéseik, amelyekről jelenleg nemcsak egy történelmi emlékpark, emlékfák sora, hanem emlékjelek, emlékkopják és emléktáblák tanúskodnak.
Élettel teli iskola és templom
Kisborosnyón az iskolának és az óvodának is van neve. Az itt született Nagy Károly erdélyi református püspök és Tompa Klára örökös jótevő unokáinak van, amit örökölniük. Éppen szüneten voltak látogatásunk idején, s mi azon örvendeztünk, hogy ebben a faluban három pedagógus összesen ötvenhárom gyereket nevel és oktat, s ha nem is gyarapodik jelentős mértékben a tanulósereg, de nem is apad. Zsigmond Réka tanítónő tizenkilenc előkészítőst és másodikos gyereket tanít, Kónya Enikő tizenhárom elsőst, másodikost és negyedikest, Magyarósi Noémi Szidónia óvó néninek pedig huszonegy óvodása van! Éreztük, hogy a csevegő-csirikáló gyereksereg Kisborosnyó élő csemetekertje! Nem üres a paplak
Annak ellenére, hogy gyakran változtak itt a falu lelkészei, mindig teremtettek értékes hagyatékot. A nemrég távozott Rátoni Botond tiszteletes Kisborosnyói útjelző című gyülekezeti lapja a helyi események valóságos jegyzőkönyve volt. Tavaly szeptember elsejétől Székely Róbert Imre kovásznai gyakorló segédlelkész vette át a zömében református kisborosnyóiak lelki gondozását, felújított templomot és gyülekezeti házat kapott, s új lelkészi lakban kezdte meg munkáját. Folytatja elődje gyülekezeti lapját, megszervezte a faluban az internet-szolgáltatást, s a parókia udvarán állandó szabadtéri néprajzi kiállítást rendezett. Nyáron a Vitézi rend illyefalvi ünnepségén vitézzé avatták. A falu temploma valóságos emlékhely. Nagy Károly erdélyi református püspök emléktáblája mellett más értékeket is őriz a kálvinista templom, ugyanis ebben az esztendőben új beltéri kopjafával gazdagodott a kisborosnyói Tompa és Herszényi család emlékére. Az emlékkopját Bartha Árpád gondnok faragta a helybeli Tompa-kripta előtti évszázados hársfa vihar döntötte ágából. Kisborosnyón nemcsak a gondnok, hanem több férfiember is birkózik már a kopjafaragás mesterségével. – Fémplakettet szándékszunk elhelyezni Székelyföld sport-csillagainak emlékére faragott templomi kopjánkra – sorolta újabb ötleteit Damó tanító –, amit a nemrég tragikus hirtelenség­gel elhalt Áros Károllyal, a Háromszék napilap sportújságírójával közösen terveztünk el.
Mályvafa és trombitafa
Ötletekben nincsen hiány a Damó családban, ugyanis a történelmi emlékparkban számtalan jeles személyiség által ültetett emlékfa ékeskedik-virul és emlékeztet ültetőjére is. Utóbb dr. Jeszenszky Géza budapesti történész-egyetemi tanár és magyar közéleti személyiség ültetett egy mályvafát, s miként megtudtuk, majd ősszel Dálnoki Lajos rétyi polgármesterrel a zenekultúra mesterének, Kelemen Antal tanár-karnagynak az emlékére szándékoznak gyökereztetni egy trombitafát! – Milyen más változásra számíthatunk az emlékparkban? – kérdeztük. – A nagyborosnyói községi tanács jóváhagyta a park új kerítésének költségeit, s az ahhoz szükséges nyersanyag már a faluban. A közmunkában főleg a helybeli fiatalokat fogjuk bevonni. Még idén felavatásra kerül két emlékkopja: egyik a magyar honfoglalás, a másik pedig néhai Mustafa Kemal Atatürk török köztársasági elnök emlékére, aki uralkodása idején számtalan jelét adta a magyarok és történelmünk jeles személyiségei iránt érzett tiszteletének.
Gólyabarát tanító bácsi
Damó tanító nem szűnt meg madárbarát lenni. Saját maga nevelt fel két, táplálék nélkül maradt gólyafiókát, amelyek a falu utcáján sétáltak, s annyira szelídek voltak, hogy a gyermekek simogatását is eltűrték. Kétévi távollét után visszatértek születési helyükre, s a temető évszázados fáinak száraz ágaira telepedve szemlélték, majd körberepülték a helyet. Amint azt a tanító kihangsúlyozta, a visszatérő gólyák viselkedésének metaforikus töltete, példaértéke van. A nagy magyar költő, Tompa Mihály is holtig kereste elődeinek származási helyét, s azok közé Kisborosnyót is beszámította, ahol valóban a népes kisnemesi Tompa família évszázadokon át a falu meghatározó családjai és személyiségei közé tartozott. A Tompák omladozó kriptája ezt ma is tanúsítja a kisborosnyói temetőben. – Minden esztendőben, így a jelenlegiben is, estefelé 10–15 kelepelő gólya telepedik a temető fenyőinek ágaira – maradt a gólyatörténeteknél a tanító. Ilyenkor a fenyők, mintha fel lennének díszítve. Gábor György, a nagyborosnyói borjúhizlalda mészárosa még most is emlékszik arra, amikor Székely igazgató engedélyével hetente két-három alkalommal vágóhídi maradványokat, faggyúcafatokat szállított kerékpárján Damó tanító úr a kis gólyák etetésére.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Szekuritáté hálójában a Király család
Király Károly volt háromszéki megyei pártitkár, a Ceauşescu-rendszer legendás ellenállója szeptember 26-án tölti 85. életévét. Testvére, Király István, szekusdossziéjának néhány részletével emlékezik a hetvenes és nyolcvanas évek családi üldöztetéseire, amikor a beépített besúgók és mikrofonok előtt nem volt titok. Az archív felvételen Király Károly Fazekas János egykori miniszter társaságában.
Király István
Tíz évig, 1977 és 1987 között tartott megfigyelés alatt Ceuşescu hírhedt állambiztonsági szervezete, a Szekuritáté. De lehet, hogy még ezt követően is, miután családommal 1988 januárjában hivatalosan áttelepedtünk Magyarországra. Legalábbis erre lehet következtetni abból a feljegyzésből, miszerint szükséges a további megfigyelésem. Ha van ilyen anyag, azt a SRI nem adta át a CNSAS-nak, így nem juthattam hozzá.
A megfigyelési dossziékat feldolgozó szerzők közül sokan úgy vélik, hogy ezeket az anyagokat fenntartással kell kezelni, mert nem minden szempontból megbízhatóak. Nem szeretnék senkivel polemizálni, de a 7 kötetből álló és több mint 2500 oldalt magába foglaló dossziém iratanyagának alapos áttanulmányozása után a fentiekkel ellentétes következtetésre jutottam. A „fiúk” igen alapos és a körülményekhez képest korrekt munkát végeztek: „3 D”-ben rögzítették a megfigyelt személyt, azaz családja, barátai, ismerősei életét, tevékenységét, gondolkodásmódját és kapcsolatrendszerét követték figyelemmel. A háromdimenziós megfigyelés hangot, írást és képet egyaránt tartalmaz. A hanganyagot írássá átalakítva közlik, a fényképek az írásos anyag kiegészítéseként jelennek meg.
Az ellenőrzés dimenziói
Az operatív technikai eszközök (TO) bevetése az átfogó, mindenre kiterjedő lehallgatást, a levelek felbontását és tartalmuk teljes vagy kivonatos feljegyzését jelentette. A megfigyeltnek teletűzdelték a lakását mikrofonokkal, és telefonbeszélgetéseit lehallgatták.
A második dimenziót a besúgók, kollaboránsok és ügynökök jelentései képezték. Ezek alapján készültek a tartótisztek, az ügyosztályok, az igazgatóságok és a megyei parancsnokok összefoglalói. Bármely megszerzett információ – ha áttételesen is kapcsolatba lehetett hozni a célszeméllyel – bekerült a nyilvántartásba. Ezért szerepel az én dossziémban is más megyékből származó információ és megszámlálhatatlanul sok személy neve függetlenül attól, hogy ismertem-e őket vagy sem.
Ameddig 1975. november 1. és 1980. november 30. között a Csíkszeredai Állami Levéltár vezetője voltam, elsőként a szászrégeni származású beosztottamat, Giurgiu Aurelt (konspiratív nevén „Dunăreanut”) állították rám. Két év múlva, a helyébe került Boar Liviut vagy meg sem próbálták beszervezni, vagy ellenállt a kísérletnek. Igaz, az intézménynél velem együtt mindössze öten dolgoztak. Amikor később a Hargita Megyei Munkaügyi Igazgatóságnál dolgoztam (1980. december 1.–1987. december 31.), a negyven alkalmazott közül három személlyel figyeltettek. Tájékoztatást kértek mindenről, saját kézírással. Kíváncsiak voltak, hogyan viszonyul hozzám a vezetőség, a munkatársaim, miről beszélgetünk, mi a véleményem az éppen aktuális bel- és külpolitikai eseményekről és intézkedésekről? A „Sabău”, a „Mureşan” és a „Stanciu” fedőnevű besúgók mellett más intézményektől beszervezett informátorok is jelentettek rólam, például a Hargita napilaptól egy rám állított újságíró, akinek „Fekete”, illetve „Botos” név alatt aláírt jelentéseire bukkantam a dossziémban. Akadt egy túlbuzgó gyermekgyógyász orvosnő is, aki a Jégpálya- negyedbeli egyesített gyermekorvosi rendelőben dolgozott – „Coman Zsófia” fedőnévvel volt nyilvántartva –, és a János Pált leváltó múzeumigazgató, „Áron” fedőnév alatt, valódi nevén Barabási László, aki 1944-ben született és 2013-ban halt meg. Ez utóbbiról érdemes több szót ejtenünk, mert nem hétköznapi kis besúgó volt. Annyira megbízhatónak tartották, hogy 1988-ban ügynökként átdobták Magyarországra azt követően, hogy Magyarország bejelentette, menedéket nyújt a romániai menekülteknek. A rendszerváltás után visszahívták, majd később újra visszaküldték, és a Magyarok Világszövetségének lett a munkatársa! Mindezekről a halálával kapcsolatban, az MVSZ Sajtószolgálatának 2013 július 16-i kommünikéjéből szereztem tudomást, amelyben felvázolták életútját. A világszövetség saját halottjának tekintette, és a Csíkszereda Kalász-negyedi köztemetőjében temette el. Sírja ott árválkodik egymagában, egy olyan parcellában, amelyet tudomásom szerint a város jövendőbeli díszpolgárai számára tartanak fenn.
Volt a szekuritátés megfigyelésnek egy harmadik dimenziója is, az úgynevezett szoros megfigyelés (filaj), a másik kétféle megfigyelési módszerhez képest azonban elenyésző mennyiségben. Itt már kiegészítésként fényképek is szerepelnek, amelyekre azért lehetett szükség, mert utcán, parkban vagy egy lokálban beszélgettem. Nem tudom, hogy általános gyakorlat volt-e vagy sem, de az én esetemben ezt mindig más megyékből érkezett szekus csapat végezte. Talán azért, mert a megyei szekuritátés tisztek nagy részét látásból ismertem. Léteztek korszerűbb megfigyelési eszközök is, például a filmfelvevő készülék, de esetemben ezt nem használták.
Tény, hogy azokban az időkben szervezkedni nem sokan mertek. Jómagam is mindig arra törekedtem, hogy ennek a látszatát se keltsem. Tudtam, hogy azonnal lecsap az állambiztonság. Hargita megyében is megtörtént, hogy szervezkedő csoportok tagjait sújtottak nehéz börtönévekkel. A legközismertebb politikailag elítéltek: Borbély Ernő, Buzás Balázs és Bíró Katalin.
Áttelepedésünk után Magyarországra, 1988 nyarán célszerűnek láttam 50 oldalnyi papírra vetni mindazt, amit fontosnak tartottam a kommunista Romániában átélt tapasztalatokról. Természetesen az idő sok mindent kirostált emlékezetemből, most viszont összevethetem az általam szubjektíven leírtakat az igen precízen dolgozó állambiztonságiak rögzített adataival. Vannak olyan epizódok, amire én jól emlékszem, de ezek a dossziémból már nem köszönnek vissza. Lehetséges, hogy bizonyos dolgokról mégsem szereztek tudomást? Vagy tudatosan nem rögzítették azokat? Volt ezek között olyan is, amivel az intézkedési terveikben mindegyre visszatérő céljukat – személyem kompromittálását, lejáratását, ez által pedig elszigetelésemet – tudták volna elérni. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha is megtalálom a választ.
Király Károly és az amerikai külügy
Dossziém áttanulmányozása alapján megbizonyosodtam arról, hogy a szerv behatolt az emberi élet legintimebb szférájába is. Számukra nem volt semmi sem szent: meghitt családi eseményeken – keresztelő, házasság, lakodalom vagy temetés – egyaránt jelen voltak. Mindig találtak olyan résztvevőt, akitől megszerezzék a számukra fontos információkat. Már akkor felmértem ezt, amikor 1980 februárjában a marosvásárhelyi református temetőben édesanyánk temetése egy csendes szimpátiamegnyilvánulás volt bátyám, Király Károly „disszidensi” tevékenysége mellett. Sok gondot okozott az állambiztonsági szerveknek a rá három hónapra, 1980 májusában Burján József temetése is. Burján József párttitkárként bátyám mellett dolgozott a Gyergyó-rajonban. A megyésítéskor, 1968-ban Hargita megye szakszervezeti elnöke lett, de nemsokára megyei pártitkári tisztségbe került. A párt Központi Bizottságának instruktoraként halálozott el 1980-ban, Gyulafehérváron a Nicolae Ceauşescu által a megyei pártbizottságokkal tartott telekonferencia idején. Szülőfalujában, Galócáson temették el. Temetésén részt vett bátyám és jómagam is, számtalan megyei és gyergyói párt és állami funkcionáriussal együtt.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Ceuşescuék nem tudtak kitérni az Egyesült Államok által nyújtott legnagyobb kereskedelmi kedvezmény előtt, ezért belementek abba, hogy 1980. április 24-én este, Marosvásárhelyen a Maros vendéglőben az Egyesült Államok Kongresszusának két szakértője és a bukaresti amerikai nagykövet, Hall Pattison vacsorával egybekötött, családias jellegű beszélgetésen tájékozódjon a romániai nemzetiségi kérdésről. A beszélgetésre magas rangú szekuritátés tisztek jelenlétében került sor. Király Károly ezúttal a szokásosnál mérsékeltebben, de kellő határozottsággal fejtette ki álláspontját, ami így is szenzációként hatott a világsajtóban. A Szabad Európa Rádió és Amerika Hangja világgá kürtölte bátyám bírálatait. Nem véletlen tehát, hogy munkatársa temetésére a szokásosnál népesebb „díszkíséret” érkezett. A megfigyelési dossziémban erről több tízoldalas jelentés készült, amely részletesen beszámol arról, kivel találkozott, mit beszélt, mi a visszhangja a nyilatkozatának, ki hogyan reagált a megjegyzéseire, kik tudnak a nyilatkozatáról, és hogyan viszonyulnak az abban kifejtett bírálataihoz.
Megfigyelések kereszttüzében
Dossziém igen szerteágazó anyagaiból fontosnak tartom kiemelni egy lakodalom történetét, amivel ízelítőt adhatok arról, mire is volt kíváncsi a Szekuritáté egy családi esemény kapcsán. Bizonyára nem minden lakodalmat figyeltek ennyire elszántan és körültekintően, de ez különösen felkeltette érdeklődésüket, hiszen két közismert „magyar nacionalista és irredenta” személy vett részt rajta: Kányádi Sándor és Király Károly. És ha már Magyarországról egy volt horthysta tiszt is megjelent, érthetővé válik, hogy az ő szemszögükből ott valószínűleg „ellenséges megnyilvánulásra” is sor kerülhet. Nincs tehát semmi meglepő abban, az állambiztonsági szolgálat időben tudomást szerzett arról, hogy a Bögöz községhez tartozó Nagygalambfalván Kányádi Sándor unokahúga esküvőjére kerül sor 1980. augusztus 30-án. Az első jelzést a székelyudvarhelyi Szekuritáté adta le egy nappal az esemény előtt: Könyves Lajos őrnagy feljegyzést juttatott el a megyei szervhez arról, hogy Csomor Ilona – Kányádi Sándor leánytestvérének leánya – érettségizett hajadon, a helyi kisipari termelőszövetkezet alkalmazottja házasságra lép a volt Gábor Áron néven közismert Technoutilaj vállalatnál dolgozó Csíki Elekkel. Az esküvőt követő lakodalomra a nagygalambfalvi kultúrházban került sor. A „hálózatból” senkit nem hívtak meg az eseményre, viszont a meghívottak között mégis akadt egy személy, aki a szomszédos Maros megyei milícia hálózatában tevékenykedett. Könyves őrnagy rögtön intézkedett: másnap reggelre magához rendelte a községi milícia őrsparancsnokát, hogy a szükséges lépésekről megállapodjanak.
A jelzés alapján a Szekuritáté Hargita megyei parancsnokságán is azonnal léptek: Purle Ioan alezredes az I. Ügyosztály megyei vezetőségében még aznap akciótervet dolgozott ki. Ebben felvázolta a rendelkezésükre álló információt, többek között azt, hogy az esküvőre és lakodalomra meghívták „Károlyt” (Kányádi Sándor) Kolozsvárról és a Călătorult (Király Károly) Marosvásárhelyről és vélhetően több rokont Magyarországról.
Az akcióterv kidolgozója hat pontban foglalta össze javaslatait, amelyet a megyei vezetőség, és szóban Szász János, a megyei pártbizottság titkára is jóváhagyott. Az intézkedések arra irányultak, hogy felkészítsék a lakodalomban biztosan résztvevő szomszéd megyei milicista kollaboránst. A Szekuritáté arra volt kíváncsi, kik vesznek részt a menyasszony és a vőlegény munkatársai közül. Arra törekedtek, hogyha lehet, ezek közül újabb együttműködőket szervezzenek be, illetve megfigyeljék a székelyudvarhelyi szállodát, ahol valószínűleg az utazó, illetve a Magyarországról érkező vendégek megszállnak. Azt is leszögezték, hogy szorosan együttműködnek az intézményen belüli egyéb egységekkel, valamint a Maros és a Kolozs megyei felügyelőségekkel. Az információkat jelentik Bukarestbe az I. Ügyosztály igazgatóságának. Az esemény fontosságát jelzi, hogy Székelyudvarhelyen megjelent Popescu Stelian, az I. Ügyosztály igazgatósága részéről: szeptember elsején már ő volt jelen Könyves őrnaggyal Nagygalmbfalván a „Păduraru” fedőnevet viselő rendőrségi informátorral való találkozón. Az intézkedést tartalmazó „feljegyzés” végére kézírással valaki rávezette, hogy vélhetően 200-300 meghívott vendég lesz az eseményen, többségük nem a községből való.
Egy polgármester vallomásai
A történet így kerekedik ki: Kányádi Sándort az unokahúga kérte fel, hogy legyen a násznagya a lakodalomban. Kányádi hívta meg Király Károlyt és feleségét. Részt vett még Szőke András nyugalmazott tiszt Magyarországról, aki távoli rokona a menyasszonynak. Összesen mintegy ötszázan voltak. Király Károly a fiatal pár asztalánál ült Kányádi Sándor mellett, és ugyanott helyezték el Szőke Andrást is. Éjfél körül ők hárman kimentek, nem egyszerre, hanem egymás után. A kultúrház előtt hosszasan beszélgettek. Egy adott pillanatban egy 45-50 éves őszülő férfi odalépett hozzájuk, és melegen köszöntötte Király Károlyt, majd mintegy 15 percig beszélgettek. A lakodalomban sem Király sem Kányádi nem mondott pohárköszöntőt. Augusztus 31-én fél háromkor mindhárman elvonultak Kányádi Sándor édesapjának a házához. Király 3 óra 20 perckor érkezett meg Székelyudvarhelyre a Küküllő Szállóba, ahol már előzőleg szobát foglalt. A gépkocsiját Nagygalambfalván hagyta. 11 óra 50 perckor elhagyták a szállodát és egy magyar rendszámú, piros színű Škodában visszamentek Nagygalambfalvára – írja szeptember 1-én keltezett jelentésben Könyves Lajos őrnagy.
A lakodalomról a legtöbb információt érdekes módon nem „hálózati” személytől, hanem a község polgármesterétől, Pásztor Jolántól kapták. Vele, mint az eseményen részt vevő hivatalos személlyel „tájékoztatást” írattak. A polgármesternő számtalan új információt szolgáltatott a témában az állambiztonságiaknak. A lakodalom a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, nem volt semmi, ami túllépett volna „a társadalmi együttélés szabályain.” Kányádi bemutatta a polgármesternőt Király Károlynak, aki érdeklődött a tevékenységéről. Arról beszélt neki, hogy Nagygalambfalván egy 8 osztályos iskolát akar építtetni, beszélt a község szisztematizálásáról és más hasonló dolgokról. Király gratulált neki, és arra biztatta, hogy továbbra is eltökélten dolgozzon: mutassa meg, a női vezetőknek is megvan a rátermettségük ahhoz, hogy jó vezetők legyenek, bár sokan kétségbe vonják képességeiket. Király szerényen viselkedett, nem mondott tósztot. Leginkább Kányádi Sándorral, Bakk Sára nyugdíjas orvosnővel és annak Anikó nevű, Kolozsváron tanárnőként dolgozó lányával beszélgetett. Szőke Ferenccel is társalgott, aki Magyarországról jött. Ő vitte be éjjel két óra körül a Király családot Székelyudvarhelyre. Szőke ezt Kányádi Sándor kérésére tette. Amikor visszatért, mondta is Kányádinak: elintéztem, ahogy kérted. A polgármester jelentéséből az is kiderül, hogy Székelyudvarhelyről jelen volt a 45 év körüli Pethő Sándor, akinek a felesége a városházán dolgozik. Ő leginkább Kányádival beszélgetett. Mivel ő jó viszonyban van Kányádi Sándorral, meg is kérdezte tőle: „miért hozta ide Király Károlyt?” Kányádi ezt válaszolta: „Ne izgasd magad, mert nem lesz emiatt kellemetlenséged. Azért hívtam meg, mert mindenki azt hiszi, hogy Király kényszerlakhelyen van, és hadd győződjenek meg arról, hogy ez nem igaz. Azt is akartam, hadd lássa, milyen egy székely lakodalom.”
A jelentés nem tartalmazott semmit arról, hogy Király miről beszélgetett Bakk Sárával és családjával, sem Szőke Ferenccel. Szőkéről annyit tudunk meg, hogy első felesége révén kötődik a székelyföldi rokonhoz, de most más asszonnyal él. Tiszt volt, de már nyugdíjba vonult. Az országból a második világháború idején került ki.
Nem mindenkit lehetett beszervezni
A polgármesternő hétfőn, szeptember 1-jén írta meg jelentését. Ez a példa is bizonyítja, hogy a hivatalosságoktól sokszor több információhoz jutottak, mint saját besúgóiktól. Az egész rendszer így volt beállítva. Minden intézményért, gazdasági egységért egy szekuritátés tiszt felelt, aki tartotta a kapcsolatot az együttműködésre kötelezett helyi vezetőséggel. Esetemben például gyakran jártak ki feleségem munkahelyére, ahol az igazgató középiskolás osztálytársam volt, és vele is írattak jelentéseket. Fedőneve is volt, tehát beszervezték, de soha nem jelentett olyasmit, ami egyébként is ne lett volna közismert. Igaz, jó viszonyunk ellenére titokként kezelte kollaboráns voltát. Nem úgy Szép Zoltán gyermekkori barátom, aki a Talajfeljavító Vállalatnál dolgozott vezető beosztásban. Mivel vállalata modern sokszorosító eszközökkel rendelkezett, megkeresték és ellenőrzés ürügyén hozzám közel álló személyként akarták beszervezni. Zoltán rögtön felkeresett a lakásomon és elmondta a dolgot. Még azt is felajánlotta, hogyha akarom, látszólag belemegy a dologba, és így ő is fog tudni számomra információkat szolgáltatni, például arról, hogy a szekusok milyen utasításokkal látják el. Én erről lebeszéltem. Mondtam, ez nagyon kockázatos. Ne higgye, hogy más feladatokkal nem fogják megbízni. Jobb, ha nem vállal ilyen kockázatot. Harminc év után a dossziémban megtaláltam a beszélgetésünk anyagát. A lakásba szerelt mikrofonokon keresztül rögzítették, majd papírra vetették. Mivel tudomást szereztek, hogy Zoltán beszámolt nekem a beszervezési kísérletükről, leszálltak róla. Ezt a kis kitérőt azért iktattam be, mert a totalitárius rendszer ellenőrző tevékenységének szerves része volt a vezetők együttműködésre való kényszerítése.
Kolozsvári besúgók Nagygalambfalváról
A lakodalom kapcsán bárkiben felvetődhet a kérdés: mi oka lehetett annak, hogy Király Károly mással vitesse be magát Székelyudvarhelyre? A válasz szinte felkínálja magát: biztosan alkoholt fogyasztott és olyan személyt kellett találni, aki nem ivott. Logikusnak tűnik, de nem ez volt a tényleges ok. A Hargita megyei Szekuritáté a választ három héttel később, Kolozsvárról kapta meg. Egy 1980. szeptember 26-i keltezésű feljegyzés rögzíti, hogy ellenőrzött „forrás” szerint Kányádi Magdolna, Kányádi Sándor költő felesége arról beszélt, hogy Marosvásárhelyről Király Károly kocsijával utaztak a nagygalambfalvi lakodalomba. Székelyudvarhely felé haladva észrevették, hogy egy szekuritátés gépkocsi követi őket. Hogy megzavarják az állambiztonságiakat, a nagygalambfalvi lakodalomról való távozáskor Királyék nem a saját kocsijukkal tértek vissza Székelyudvarhelyre, hanem beültek egy magyarországi rendszámú kocsiba, akinek a tulajdonosa is rész vett a lakodalomban.
Ezzel az ügy nem zárult le. A legfontosabb információt egy „Csepán” fedőnevű besúgó szolgáltatta 1980. október 16-án. Könyves őrnagy tájékoztatója szerint „Csepán” egy nappal korábban járt Nagygalambfalván és szóra bírt italozás közben néhány helyi férfit. A besúgó tette fel nekik a kérdést, hogy ki volt az a személy, aki a lakodalomban azt mondta Királynak: „Ön mellett vagyunk, vigye tovább a küzdelmet, a harcot”. Valaki megmondta, hogy Feleki Jánosnak hívják az illetőt, a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet főkönyvelőnőjének a férje. Ugyanaznap a „forrás” találkozott Pásztor Jolánnal, a községi néptanács elnöknőjével, és közölte vele: megtudta, hogy ki volt az, aki dicsérte és biztatta Király Károlyt a lakodalom idején. Meg is mondta, hogy Feleki János ez a személy és Pásztor Jolán megerősítette, hogy valóban ő volt. Könyves rávezette a tájékoztatás aljára, hogy Feleki János eddig még nem került látókörükbe, és hogy egy hónap időtartamra ellenőrzés alá vonják. Október 22-én Suciu Mihăilă alezredes, a megyei I. Ügyosztály vezetője is megjegyzést ír a tájékoztatóra, miszerint ezt a dolgot a Kolozs Megyei Felügyelőség is jelezte. Utasította beosztottjait – vélhetően Könyves őrnagyot Udvarhelyről –, hogy sürgősen mélyítsék el az ellenőrzést, és javaslatokat kér.
Itt ér véget a történetem. Más forrás nem áll rendelkezésemre. Hogy mi lett Feleki János egy hónapos ellenőrzésének a következménye, nem tudom. Vélhetően egy újabb „magyar nacionalista–irredenta” személyt vontak megfigyelés alá. Lehet, egy újabb dossziéval gazdagodott az állambiztonságiak amúgy is óriásira felduzzasztott irattára, amely várja, hogy felfedjék titkait…
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Székelyföldi informatikai konferencia
Tegnap reggel kezdődött és ma este ér véget a bálványosfürdői négycsillagos Grand Hotelben immár harmadik alkalommal megszervezett Székelyföldi IT&C és Innovációs Konferencia. A székelyföldi, erdélyi régiót érintő számítástechnikai és információtechnológiai tematikájú szakmai konferencia szervezésében jelentős szerepet vállal a térségben működő IT&C vállalkozásokat tömörítő IT Plus Klaszter, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara IT és Telekom szakosztálya.
A szakmai konferencia célja a régióban, illetve a nemzetközi piacon működő IT&C vállalkozások, szakemberek, oktatók közötti kapcsolati háló kiépítése és ápolása, a legújabb ágazati trendek, sikeresen működő innovatív modellek bemutatása, az IT-oktatás, önkormányzati, valamint a vállalkozói szféra találkozása és nem utolsósorban üzleti kapcsolatok kialakítása. Emellett fontos szerepet kap az e-egészségügyi, valamint a mezőgazdasági IT-projektek bemutatása és fejlesztési lehetőségeinek a mikéntje. Az idei rendezvénysorozat az eddigi legnépesebb tömeget mozgatja meg, ugyanis a szervezők több mint kétszáz hazai és magyarországi résztvevőre, illetve negyvennyolc szakember jelenlétére számítanak, az utóbbiak többnyire kerekasztal-beszélgetéseken vesznek részt különböző szekciókba tömörülve.
A kétnapos rendezvény hivatalos megnyitójára a szálloda nagy konferenciatermében került sor, ahol a moderátor szerepét Rácz Attila, a Magic Solutions Kft. ügyvezető igazgatója látta el. Elsőként Bihari Béla, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara IT és Telekom szakosztályának elnöke köszöntötte a meghívottakat és résztvevőket. Elmondása szerint sikerült megyei és városi szinten, Kovászna és Hargita megyében egyaránt elérni az IT beiktatását mint fejlesztési pillért a 2014–2020-as stratégiába. „Ebben a szakmában az erőforrások aranyat érnek, ki kell jelenteni, hogy nem titkolt szándékunk e konferenciával is felhívni az elszármazott tehetségek figyelmét arra, hogy szükségünk van rájuk és a nagyvilágban szerzett tudásukra, hiszen itthon is lehet világklasszis méretű projektekben dolgozni” – hangsúlyozta Bihari Béla. Kozma István, az IT Plus Klaszter elnöke arról szólt, hogy az idei, harmadik konferencián a résztvevők összetétele nagyon sokszínű, hiszen vállalatvezetők, tanácsadók, IT-menedzserek, egyetemi oktatók, egyetemisták, önkormányzati és intézményvezetők vannak jelen Székelyföldről, Magyarországról, Bukarestből, Kolozsvárról, Temesvárról és Brassóból. Azt is közölte, hogy az általa vezetett és csíkszeredai székhelyű klaszterhez eddig harminc Hargita, Kovászna, Kolozs és Maros megyei vállalkozás csatlakozott. „Az a célunk, hogy minél több szakembert tudjunk itthon tartani és hazavonzani, és lehetőséget biztosítani számukra, hogy itthon kamatoztassák tudásukat” – mondotta végezetül a klaszter elnöke. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke az elvándorlás ellen szólva arra kérte a szakembereket, hogy legyenek a megyei önkormányzat partnerei olyan európai uniós projektek kivitelezésében, amelyek itthon biztosítanának munkahelyet a fiatalok számára. Henning László, a Kovászna Megyei Tanács alelnöke arról szólt, hogy a megyei önkormányzat partner lesz minden olyan elképzelés kivitelezésében, amey meghonosítja az IT-t Székelyföldön. Merjünk nagyot álmodni – hangsúlyozta az alelnök –, merjük azt álmodni, hogy a Székelyföld az IT völgye lehet, ha megteszünk mindent ennek érdekében. Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezetője rangos eseménynek nevezte a kétnapos rendezvényt, azt emelve ki: a jelenlevők és a szülők közös felelőssége, hogy az informatika ne nyomja el a művészeteket, az irodalmat, ne vesszen ki a könyv a számítógép miatt. A köszöntőbeszédek elhangzása után a konferencia részlegenként folytatódott.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Megcsókolt talpacskák
Mindig megtiszteltük egymást a köszönésünkkel és egy pár jó szóval, ahogy időnk engedte épp. Aztán a lányaink összebarátkoztak, egymáshoz kezdtek el járni, olyan váratlanul, ahogy a szemünk láttára kezdenek felnőni. S jöttek a változások, s mi igazodtunk hozzájuk.
Az enyém megy szívesebben, az okát nem keresem. Elkényezteti annyira, amennyire csak lehetséges, a szó jelentésének teljes pozitívumával élve. Figyelem, amint az első hetekben tiszta ragtapasz a lábacskája. Nem játékból, valódi ütések, botladozások, csípések bújnak meg a pólyák alatt. Egyszer tanúja leszek épp, amint elesik. Nem hozzám fordul, hanem hozzá, Ő meg szalad a ragtapasszal, előtte lemossa, megpuszilja. Én állok ott, s megérzem a kimondhatatlant, a végtelen, alázattal teli, mindent befedő szeretetet, a kisgyerek előtti mélységes, leírhatatlan tiszteletet.
Eltelik a nyár, és ahogy őszbe fordulunk, egyszercsak beszélni kezdi a korát. 52 esztendős. És megáll a lélegzetem. Következőkor már jobban viselem.
Ma korábban megyek a lányecskám után. Otthonosan dőlök az istálló ajtajához. Már nem próbál a szemembe nézni fejés közben, megszokta a jelenlétemet. Várom, hogy teljen a kondér, etetném üvegből a borjút a gyöngyöző, habos, meleg tejjel. Közben megsimogatom a kitörő szarvacskáit, meg is ölelem, mert olyan szépecske, jámbor állat. Az anyja felém tekint, mosolyogni látszik, majd egykedvűen kérődzik tovább.
Úgy esik, hogy bemegyek a házba, az éles fényben észreveszem, hogy mennyire fáradt és szomorú ma, talán egyszer sem láttam ilyennek még. Előveszem a mindig bevált módszerem és könnyesre nevettetem, közben figyelem, amint visszatér arcának szép színe. Nevetünk, az embereinkről beszélünk, de leginkább nevetünk. – 52 esztendőm... – kezdi a mondatot, de már annyira késő van, annyira fárasztó, nehéz nap volt a mai... Nem tudom, mi volt a folytatás.
Eszembe jutsz ismételten. 52 esztendős voltál, amikor utoljára láttalak, a napokban lennél 65, ha az Isten éltett volna, de nem így volt megírva Neked, Nekem, Nekünk... Csendben állunk egymással szemben. Nem Anya, tonár néni, hanem egy apróka, kicsi lányként állok az 52 esztendő előtt. Minden áldott este tenyerembe fogtam a lányaim lábecskáit, amikor kicsikék voltak. De mennyit csókolgattam őket. Mert nem tudni, milyen földet járnak meg azok a talpecskák, mikor felnőnek, hova kerülnek. De azt tudtam, hogy lesz, mit menjenek, járjanak minden áldott nap, ha már lánynak, asszonynak születtek. Már nem nevetünk. Két Anya néz egymás szemébe. Mondatai visszaadták a jelenben levő felelősségem fontosságát. Tudtam, ezután is minden áldott este megcsókolom a leányecskám talpacskáit... Halkan köszönöm meg beszédét, és kívánok jó éjszakát.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Nem mentek üres kézzel
A szórványban kirándultak a barótiak
A Kovászna Megyei Művelődési Központ támogatásával, a Kulturális Örökség Napok program keretében, a Baróton működő Erdővidék Múzeuma szeptember 18–20. között kirándulást szervezett Dél-Erdélybe.
A kirándulás során a résztvevők Kerc, Nagyszeben, Magyarigen, Borosbenedek, Ompolygyepű, Zalatna, Abrudbánya, Verespatak, Brád, Marosillye, Piski, Szászváros, Gyulafehérvár és Tür nevezetes, többnyire magyar vonatkozással is bíró helyeit látogatták meg.
– A kirándulás egyik célja volt, hogy a háromszékiek is közelebbről megismerhessék azt a felbecsülhetetlen értékű szellemi- és épített örökséget, melyet Erdélynek ezen a részén a szórványban élő magyarság kitartóan őriz, ápol – mondta az idegenvezető szerepét is ellátó Demeter László, Erdővidék Múzeumának igazgatója.
A kirándulók nem mentek üres kézzel: Barát Istvánnak, az abrudbányai református egyházközség lelkészének átadták azt a pénzadományt, melyet Krizbai Imre nyugalmazott baróti református lelkész küldött az Apafi-ház felújítására, továbbá a szászvárosi, gyulafehérvári, abrudbányai és türi magyar gyermekeket fa játékokkal lepték meg. A baróti Fauna játékgyár adományait Lukács Tibor vállalkozó kézbesítette.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Amiért érdemes élni
90 éve született Kusztos Endre (1925–2015)
Ha élne, holnap, szeptember 27-én lenne 90 éves Kusztos Endre grafikus- és festőművész. Február 14- én hunyt el autóbalesetben Marosvásárhelyen. Szováta város díszpolgára volt, február 18- án helyezték örök nyugalomra a szovátai köztemetőben.
Halk szavú, törékeny, de szívós alkat volt, tele tervekkel. Nyolcvanötödik születésnapja alkalmából, 2010 nyarán készítettem vele interjút szovátai lakásán. Lenyűgözött, ahogyan visszaemlékezett a régi időkre, csókfalvi gyermekkorára, főiskolás éveire, nagynevű tanáraira, a barátokra, pályatársakra. Szinte hihetetlen, ahogyan sorolta – egykori körzeti kultúrmindenesként – a nyárádmenti kultúrfelelősök nevét, a velük ápolt kapcsolatokat, az erdő-szentgyörgyi múzeumnál töltött évek történéseit, világjáró útjait, a szakma ismert vagy kevésbé számon tartott apostolait.
2013 elején, amikor A megmentett hűség c. sóvidéki interjúkötetet mutattuk be Maros és Hargita megye néhány helységében, interjúalanyként, 88 évesen vállalta, hogy eljön három helységbe, mert találkozni szeretne a vizuális művészetek, a szép szó iránt érdeklődő hallgatósággal. Olyan részleteket mesélt el akkor, amire biztos sokáig fognak emlékezni a könyvbemutatón megjelentek. Mikor Erdőszentgyörgyre jött (2013. február 13.), jó előre jelezte telefonon, hogy nem fog üres kézzel érkezni. S valóban, a középiskola könyvtárában berendezett, szerénységem által elnevezett sarok a fiatal korában festett, s mai napig Erdőszentgyörgyön őrzött két festményén kívül egy szénrajzos grafikával gyarapodott. Mély üzenete van ennek a munkának: imádkozó emberarcú Földanya, széltépte, sziklába kapaszkodó csonka fákkal. Egyik kedvenc témája volt a MEGMARADÁS, a helytállás, a magyarság küzdelmének a megjelenítése. Sebzett, szél döntötte fáival az erdélyi magyarság örökös küzdelmét akarta átadni az utókornak… Kevés művésszel találkoztam, aki ennyire TISZTELTE és szerette a fát!
Megígérte, hogy egy alkotással gyarapítja féltve őrzött kis képtárunkat. De ez hirtelen közbejött halála miatt elmaradt. A három művészi alkotás így is az erdőszentgyörgyi Szent György középiskola szellemi tárházának legszebb darabjai közé tartozik.
A napokban elővettem a kazettát, s újrahallgattam a 2010- es felvételt. Egy tragikusan lezárt életsorsot akartam felidézni. S valóban, most is érzem azt a pozítiv kisugárzást, amit kevés művésztől kaptunk, illetve kapunk együttlétünk alkalmával. Ő kivételes egyéniség és személyiség volt az európai kultúrában! Embersége, emberek iránti tisztelete és szerénysége lenyűgöző volt. Kérdésemre, hogy mit szeretne még megrajzolni, 85 évesen ezt válaszolta: – Álmomban gyakran látom édesanyámat, amint leélte életét, és szőtte nekem a lenvásznat. Kérdeztem tőle: mit fessek rá? Azt felelte: azt, amiért érdemes élni. Azt akarom megcsinálni – folytatta a művész –, ami körülöttünk zajlik. Életünk küzdelmét a lelkünk szerinti megmaradásért.
Aligha fogalmazták meg szebben és biztatóbban nemzeti hitvallásukat az erdélyi magyar művészek a többször át- és újrarajzolt Európában.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)