Felépüléseim és kapcsolataim kölcsönhatásai (A Bonus Pastor Alapítvány országos találkozója)
Szatmárnémeti és Mezőpanit után Sepsiszentgyörgyön az Írisz Házban (Gyöngyvirág utca 5. szám) kezdődött tegnap délután a Bonus Pastor Alapítvány harmadik országos találkozója a címbeli témával. Az alapítvány különböző szenvedélybetegségekben szenvedőknek nyújt segítséget a terápia, az öngondozás és a megelőzés által. Évente három országos találkozót tartanak az ország különböző részein, hogy folyamatosan támaszt, lelki segítséget nyújtsanak azoknak, akik igénylik.
Több mint száz résztvevővel kezdődött a találkozó. Erdély minden régiójából érkeztek olyanok, akik már részt vettek rövidebb (kéthetes) vagy hosszabb (kilenc hónapos) terápián. Azokat is várják, akik elég bátrak, hogy szembenézzenek életükkel, és javítani szeretnének rajta. Kozma Ferenc, a sepsiszentgyörgyi csoport vezetője köszöntötte a jelenlevőket, majd a felolvasott ige alapján kívánta, hogy a hétvége alatt megnyíljon a szemük, lángoljon a szívük, majd osszák meg másokkal is, amit Isten velük tett. Szakács Előd az alapítvány nevében üdvözölte a jelenlevőket, és a zsoltáros szavait idézve, gitárral segített ráhangolódni a találkozóra. Müller Loránd áhítatában arra biztatott mindenkit, hogy béküljön meg ellenfelével, kövesse Jézust. Majd a jóvátétel bonyolult kérdéskörét boncolgatta, amelyhez alázatosság szükségeltetik, hogy a bűnöket, amennyire lehet, jóvátegyük, ezáltal rendeződjenek kapcsolataink és felszabaduljunk. Ezután egy férfi és egy nő őszinte, mély megosztása következett arról, hol állnak ők a jóvátétel útján. Nagyon fontos az önvizsgálat, az őszinteség, elsősorban önmagunkkal szemben, mert csak úgy nyerhetünk választ és megoldást életünk felmerülő kérdéseire – hangzott el. A témát kiscsoportokban vitatták meg. Vasárnap 10 órától a szemerjai és vártemplomi, 11-től a belvárosi és a Gyöngyvirág utcai gyülekezetben, 10.30-tól a Krisztus király-templomban és 12 órától a Szent József-templomban tesznek tanúságot megváltozott életükről.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kádár Gyula: Mire /nem/ alkalmas a történelem?
A románok több nemzedéke propaganda-történelmet tanult. Spiru Haret közoktatási miniszter egy 1897-ben keltezett körrendeletében megköveteli a román gyermekek hazafias nevelését. Megjegyzi: nem baj, ha túlzásba esnek, fő, hogy a gyermekekben tudatosodjék, a román a legvitézebb és legelőkelőbb nemzet e tájakon. 1906-ban egy konstancai iskolaigazgató a nemzetiségi iskolák legfőbb feladatának a más nyelvű, kultúrájú, nemzetiségű gyermekek románná asszimilálását tartja. Sokak szerint a nemzetiségek beolvasztása ma is román nemzeti érdek.
Az elmúlt években egyre több román értelmiségi, köztük történész ismerte fel, hogy a történelemoktatás tartalmán és szellemiségén változtatni kell, mivel a dicső történelmi múlt hiányát mítoszokkal terhelt történelemtanítás pótolja. A káprázatos és a valós történelem közti ellentmondás skizofrén lelkiállapothoz, nacionalista, sőt soviniszta gondolkodásmódhoz vezet. Egyre többen gondolják, hogy ezen változtatni kell. Lucian Boia történész rámutat, a román nép nem jobb és nem rosszabb, mint más népek, de alsóbbrendűségi érzés gyötri, amely átcsap felsőbbrendűségibe. A betegesen nacionalista gondolkodás a hajdani marginális történelemben gyökerezik. A román nép hosszú századokon keresztül kis tartományi államocskákban és más országok, birodalmak keretében, függőségében élt. A nagyhatalmak az önálló független román államot csak 1878-ban ismerik el. A dicső történelmi múlt hiányát nehéz elfogadni, ezért ma is elsöprő többségben ragaszkodnak a kitalált történelem oktatásához. A kultúra politikai irányítói féltékenyen őrködnek eme eszmeiség fölött. Példaként említem Puiu Haşotti történészt és régészt, aki 2012-ben művelődési miniszteri minőségében állíttatja le a tatár–kun eredetű Basarab dinasztiához tartozó havaselvi vajdák származását eldöntő DNS-vizsgálatok elvégzéséhez szükséges régészeti feltárásokat. Úgy gondolja – ha nem is mondja –, hogy az első román vajdaság megalapítása 1330-ban a kun–tatár származású Basarab által ősiség szempontjából mindössze 685 éves román államiságot igazol, ezért nem érdemes foglalkozni vele. A 2500 éves dákoromán ősiség mint történeti jogforrás hasznosabb. A latin származás elméletének kidolgozói – az Erdélyi Iskola jeles képviselői – által megteremtett történelem mint történeti jogforrás mindig jó szolgálatot tett. 1791-ben, 1848-ban a románok jogköveteléseihez, 1918-ban Kelet-Magyarország (Erdély) elszakításához szolgált történelmi érvekkel. Trianon után az ősi földre hivatkozás a jogfosztás eszközévé vált. A szeptember végi felmérés szerint a nacionalista szellemiségben nevelt románok többsége a nemzeti kizárólagosság híve. A romániai lakosság 72,2 százaléka utasítja el a székelyek autonómiaigényét, egy részük közömbös, alig fél százalékra becsülhető azok aránya, akik e kérdésben demokratikusan gondolkodnak. Az említett felmérést összehasonlítva a korábbiakkal megállapítható, hogy egy maréknyi román értelmiségi már el tudja fogadni a székelyek autonómiához való jogát. Sabin Gherman, Tudor Duică és mások törekszenek a magyarok, németek és más nemzeti kisebbségek Erdély, illetve a román nép történetében betöltött pozitív szerepének népszerűsítésére. Tudják, hogy az együttélés alapja Erdély valós történetének ismerete és a kölcsönös tisztelet.
Balkáni gyökerek
A dákoromán elmélettől nagyon messze áll a történeti valóság, a románság balkáni származása, amin semmi szégyenleni való nincsen. El kell fogadni, hogy a románok többsége még a 12. században a Balkán-félszigeten élt, és ott tért át az ortodox hitre. Ezért kötődnek – a középkorban és részben a 19. század közepén is – szorosan a balkáni főegyházakhoz. A bulgáriai románok a bizánci császár parancsára 1020-tól vallásilag az ohridai érsekséghez tartoztak. A Szerbiában élőkről mintegy 40 szerb adománylevél számol be. Štefan Milutin szerb király 1230 táján egyik adománylevelében leírja a „vlachok törvényét”. Az adománylevelekből megtudhatjuk, hogy a románok jelentős tömege az albánok szomszédságában él. Csak egy példát említek, ma is román néven ismerik, s Durmitornak nevezik a Szarajevótól északra emelkedő 2528 méter magas hegycsúcsot.
A románok vándorlása a Balkán-félszigetről, a Dunától északra már a második évezredfordulón megkezdődik. Nagyobb számban csak a nagy tatárjárás (1241) után telepednek le a szétzúzott nomád kun állam területére. A helyben maradt római katolikus kun vezetőréteg szívesen fogadja a betelepedőket. 1227-ben alapítják a kunnak nevezett milkói püspökséget, a szörénytornyait 1247-ben. E püspökségek hívei a kunokon kívül még a Havaselve területén élő magyarok és szászok is. Egy bő évszázad múlva – az egyre nagyobb számban érkező ortodoxokkal való együttélés eredményeképp – a kunok vallást és nyelvet cserélnek. Az első ortodox püspökséget – a Dunától északra, Havaselvén – 1359-ben alapítják. Első püspökük a konstantinápolyi pátriárka által küldött Hyakinthos, aki felveszi az Ungrovlachia püspöke címet. E megnevezés állandósul, megkülönböztető jelző, hogy ne tévesszék össze a Dunától északra, a Magyarország (Erdély) szomszédságában szervezett új Valahiát (Havaselvét) és a thesszáliai Valahiát (Moglenet).
A románok Erdélyben
A 13. század második felében az első román közösségek lélekszáma csekély, de fél évezredes, folyamatos migrációjuk után – a 18. század derekán – már Erdély többségét alkotják. A román lélekszám emelkedése nyomon követhető a településnevek vizsgálatával. Kniezsa István kutatásai nyomán tudjuk, hogy Erdélyben az 1300-ig említett helynevek 83 százaléka magyar és 0,6 százaléka román. Az 1400-ig lejegyzett 1757 névből 1355 magyar (77 százalék) és 76 román (4,3 százalék), és kis számban szláv, besenyő, német, török, valamint ismeretlen eredetű. Makkai László történész szerint a románok a szlávok, a magyarok és a németek után érkeznek Erdélybe, ezt bizonyítja a román eredetű víznevek hiánya. Pedig vízneveink még egy kisszámú török nyelvű népesség emlékét is őrzik: Barót, Barca, Brassó, Tatrang, Zajzon.
Az erdélyi románok első említése 1247-ből származik, amikor a magyar királyi kancellária megemlíti az „olacus”, az „olachus” nevű közösségeket. A történetírásban még mindig zavar uralkodik, mert a balkáni vlachokat (románokat) összemossák a karluk-török blak néppel. Az első román csoportok telepítését, migrációját a kun kenézek, településvezetők szervezik. Kezdetben csak királyi birtokra telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett oklevél, melyben III. András parancsba adja, hogy gyűjtsék össze azokat a románokat, akik magánbirtokra telepedtek, és vigyék őket a Székes folyó (Gyulafehérvár) melletti királyi uradalomba. Nagy Lajos királyunk 1365-ben engedélyezi a románok magánbirtokra való telepítését is. A legnagyobb román közösség 1334-ben érkezett Erdélybe. Bogdan vajda népét a kalocsai érsek felügyelete alatt telepítik le kilenc hónapig tartó vándorlás után a máramarosi magyar királyi birtokra.
A románok migrációja a következő századokban is töretlen. Az 1495/45-ös törvénycikk egyértelműen kimondja, hogy Erdélybe a betelepedés „a királyi felség s a királyság ama végvidékeit igazgató” vezetők „hívására és biztosítékára” tervszerűen és kedvezményekkel bátorítva történik. Egy 1567-ben keltezett magyar királyi kamarai jelentés beszámol arról, hogy hegyvidéken élő románok „nem lekicsinylendő számú állatot tartanak”. Az esztergomi érsek, Verancsics Antal még mindig úgy tudja, hogy a románok „nyílt helyeken ritkán lakók, többnyire hegyekben és erdőkben húzódnak meg állataikkal együtt”. Akárcsak az őshazában, a Balkánon, a románok Erdélyben (is) minden száz juh után egy juhval és egy báránnyal adóznak.
A magyar földesurak templomokat építenek a birtokaikon létesült ortodox települések lakóinak. Az ortodox papokat a 14. század végétől kezdve Hunyad megye Prislop apátja szenteli fel. Máramarosban a körtvélyesi (Peri) monostorapát, míg a moldvai vajdák által alapított egyházak számára a moldvai Suceava metropolita. Erdélyben az első ortodox püspökséget Gyulafehérvár székhellyel 1574-ben alapítják. Báthori István erdélyi fejedelem a Tordán tartott októberi országgyűlésen ismerteti el a görögkeletiek püspökválasztási jogát. A püspökszentelésre Havaselvén és Szerbiában kerül sor. A független erdélyi ortodox egyházat 1864-ben Nagyszeben székhellyel hozzák létre, ekkor alakul meg a karlócai szerb érsekségtől független erdélyi érsekség. Jancsó Benedek, Szabó István becslései és egy 1712–13-ból származó kormányhatósági felmérés szerint a románok ekkortájt Erdély népességének egyharmadát alkotják. Lélekszámuk 1740 és 1760 között ugrásszerűen megnő, megduplázódik, a románság Erdélyország legnagyobb lélekszámú népe lesz. Ez azzal magyarázható, hogy a két román vajdaságból a kegyetlen fanarióta elnyomás miatt fokozódik a bevándorlás. A ragályos betegségek és a háborús dúlások nagyobb mértékben pusztítják a síkvidéki magyarságot. A ragályos betegségek méreteire példaként: Háromszéken az 1717 és 1719 között dühöngő szárazság, éhínség és pestis miatt a lakosság fele elpusztul.
Ki volt itt hamarabb?
Megállapítható, hogy Erdély a magyar és a román nép közös tulajdona. A magyarok a történeti, a románok az etnikai jogra hivatkozva formálhatnak igényt a Móricz Zsigmond által Tündérkertnek nevezett hazára. Ha pártatlanul formálunk véleményt, egyértelmű, hogy külön-külön egyik nép sem birtokolhatja úgy, hogy a másikat elnyomja. Jelenleg a román nacionalisták, kisajátítva Erdély történelmét – az imaginárius őstörténetre, valamint a magyarok évezredes elnyomására hivatkozva – jogosnak tartják a magyarság elnyomását és törvénytelennek a magyarok jogos követeléseit. Erdély két népének egyenlőséget csak alaposan átgondolt törvényekkel, közösségi jogokkal – helyi, kulturális és területi autonómiák révén – lehet biztosítani. Október elején a székelyföldi román civil szervezetek marosfői gyűlésén Mircea Duşa védelmi miniszter kijelenti, hogy Romániában nincs helye az autonómiának. A szélsőséges nacionalisták attól tartanak, hogy politikai következményei lehetnek, ha elismerik, hogy Erdélyt a magyarok jóval korábban lakták, mint a románok. Lucian Boia professzor például úgy gondolja, hogy fölösleges a történeti jogkeresés. „Mi történnék – teszi fel a kérdést –, ha megtudnók, hogy a románok a szlávok után jöttek ide?” Válasza: semmi nem történnék, mert az erőszakos határmódosítás könnyen talál történelmi ürügyet. A nemzetközileg elfogadott államhatárok védelme nem a történelemoktatás feladata. Utódainknak nyugodtan el lehet mondani az igazat.
A szerző utolsó írása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fizikában a politikai válságok megoldása
Fizikusok a Székelykő alatt
már hagyományossá vált fizikustalálkozót idén Torockón rendezte meg október 9 és 11. között a BBTE Fizika Kara és a kolozsvári EmpirX Egyesület.
Az Erdélyi magyar fizikatanári ankét célja egy szakmai hétvége biztosítása az erdélyi fizika szakos tanárok részére; részben képzés, de önképzés is, ahol meghívott magyarországi előadók (tanárok és kutatók) is megoszthatták a jelenlevőkkel eredményeiket és tapasztalataikat. A rendezvény fő témája – Korszerű tudás a tananyagban – mellett jutott idő érdekes kísérleti bemutatókra, furfangos feladatok megoldására, eszmecserére és élénk vitákra is. A kozmológiai és részecskefizikai előadások mellett nagy érdeklődéssel követtük Szabó György tudományos kutató (MTA Energiatudományi Kutatóközpont Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Intézet) Játékelmélet mindenkinek című előadását, amelyből megtudhattuk azt is, hogy mennyire fontos ez a tudományág például az aktuális világpolitikai válságok felismerésében és – amennyiben a politikusok hajlanak rá – rendezésében!
DVORÁCSEK ÁGOSTON
Szabadság (Kolozsvár)

Az 1848-as Székely Nemzetgyűlésre emlékeztek Agyagfalván
Huszárok és politikusok jelenlétében elevenítették fel vasárnap az 1848-as Székely Nemzetgyűlés történéséit Agyagfalván, a történelmi eseményeknek emléket állító szoborcsoportnál.
Az ünnepség részvevőit Farkas Mózes bögözi polgármester köszöntötte, hangsúlyozva az évente megrendezett esemény fontosságát: nem feledkezhetünk meg nemzetünk hőseiről. „Nekünk csak annyit kell tennünk, hogy jelen legyünk a megemlékezésen, nem kell életünket áldoznunk azért, hogy egy jobb világot alkothassunk. Viszont annyival tartozunk őseinknek, hogy minden évben összegyűlünk és felidézzük tetteiket, melyeknek meghatározó szerepe volt a székelység jövőjét illetően” – fogalmazott az elöljáró.
Incze Csongor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke emlékeztetett, a 167 évvel ezelőtti gyűlésen „minden régió és minden társadalmi réteg képviseltette magát: az egyének és különböző csoportok egyaránt félretették önző érdekeiket, és összefogtak”. Véleménye szerint ez gyönyörű példája annak, hogy egységbe tömörülve erőn felül tud teljesíteni a székelység, amire napjainkban is nagy szükség van.
Antal István RMDSZ-es parlamenti képviselő az 1848-as nagygyűlésen történteket idézte fel, amikor a székelység eldöntötte, hogy csatlakozik a forradalomhoz, segítve Magyarországot függetlensége visszaszerzésében. Mint mondta, az esemény a székely történelem egyik legszebb seregszemléje, lustrája volt. Az elöljáró ugyanakkor az 1506-os agyagfalvi gyűlésről is beszélt, amikor a jelenlévők elfogadták a Székely Nemzeti Constitúciót. Antal az Agyagfalva 1848 Kulturális Alapítvány által a Kovászna, Hargita és Maros megyei önkormányzatoknak megküldött nyílt levelet idézve kérte, minél többen segítsék az Agyagfalvára tervezett emlékház megépítését.
„Bizonyítsuk be, hogy képesek vagyunk önerőből őseink tiszteletének áldozni, önbecsülésünk és önrendelkezésünk határozott megjelenítésére erőfeszítést tenni. Lehetne ez az első lépés az annyira várt autonómia irányába” – hangoztatta az elöljáró. Mint portálunknak a helyszínen elmondta, az esős időjárás miatt még nem tudták elkészíteni az épülő múzeum téglafalait, azonban a továbbiakban is dolgoznak a megvalósításon. A rendezvény az agyagfalvi iskola diákjainak kulturális műsorával zárult. Az eseményen jelen voltak Agyagfalva testvértelepülésének, Kunszállásnak a képviselői is.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Anyanyelvhasználat: a helyzet jó, de nem reménytelen
Öt kisebbségügyi kérdésekkel is foglalkozó szakember beszélte ki a közigazgatásban biztosított anyanyelvhasználat kérdését.
A Kulturális Autonómia Tanács (KAT) kezdeményezésére öt intézmény – két egyetem és három kisebbségkutató intézet – egy-egy szakembere ült össze péntek délután a kolozsvári színház stúdiótermében, hogy a közönség számára is nyilvánosan a kisebbségi anyanyelvhasználatról vitatkozzanak.
A KAT ezzel a témával indította a Nemzetpolitikai kerekasztal című előadássorozatát, melynek célja az eseményre szóló meghívó szerint: „nemzeti létünk szempontjából releváns kérdéseket tudományos megközelítést alkalmazó előadók bevonásával körbejárni”.
A moderátor, Papp-Zakor András bevezetőjében egy kárpátaljai tanulmányból idézett, miszerint a kisebbségi nyelvek megőrzését alapvetően négy, egymással – és a többségi közösségnek a kisebbségekkel kapcsolatos szándékaival, törekvéseivel és politikájával – szorosan összefüggő tényező határozza meg. Ezek pedig a következők:
Beszélők, akik fenntartják a nyelvet (demográfiai faktor).
Helyzetek, színterek, ahol a nyelvet nem csupán szimbolikus és szakrális, hanem gyakorlati célokra, valódi kommunikációs igények kielégítésére is használni lehet (hasznossági tényező).
Jogok, melyek biztosítják a nyelv használatának lehetőségét (politikai feltétel).
A beszélők szándéka: hogy akarják is használni ezt a nyelvet, illetve tovább örökíteni a következő generációk számára (szimbolikus érték).
A tanulmány megállapítása szerint a magyar nyelv hosszú távú fenntartása csak akkor lehetséges, ha valamennyi feltétel együtt van.
A moderátor a jelenlegi romániai kisebbségi anyanyelvhasználat jogi feltételeire és azok gyakorlati alkalmazására vonatkozó kérdésére elsőként Horváth István (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár) nyújtott átfogó képet. Az anyanyelvhasználat jogi kereteinek kiépítésével az 1993–96 közötti időszaktól kezdve foglalkoztak. A törekvés arra irányult, hogy a kisebbségi nyelvet beszélők számára minél szélesebb körű autonómiát lehessen biztosítani. A kisebbségvédelmi törvények személyekre vonatkoznak, ezeket Románia belső jogrendjének részévé tette, így különböző erősségű és koherenciájú jogszabályok születtek az anyanyelvhasználat különböző területein: az oktatástól kezdve a közigazgatáson át egészen az igazságszolgáltatásig. Horváth István szerint nem volt alaposan átgondolva a jogszabályok alkalmazása, különösen ami a közigazgatást illeti.
Idővel politikai alkudozással igyekeztek javítani ezeken. Az önkormányzatok nem tudták megteremteni a betartásukhoz szükséges infrastrukturális vagy személyzeti feltételeket, például a formanyomtatványok magyarra fordítását vagy magyarul beszélő alkalmazottak biztosítását.
A romániai magyarság 80 százaléka él olyan településen, ahol a törvény szerint biztosítani kellene az anyanyelvhasználat jogát a közigazgatásban. Problematikus, hogy egyes településeken, mint például Kolozsváron, hiába él jelentős számú magyar kisebbség, az arányosságra hivatkozva nem biztosítják a nyelvi jogok gyakorlásának lehetőségét. Említésre méltó, hogy ott, ahol a magyarok többségben vannak, az infrastrukturális feltételek is biztosítottak. Kevésbé jellemző ez az írásbeliségre, aminek az oka egyrészt a hivatalnokok túlterheltsége, másrészt a beszélők viszonyulása, akik inkább kitöltenek egy román nyelvű formanyomtatványt, mint egy magyart.
Horváth István összegzésképpen elmondta: szükséges felülvizsgálni a nyelvi jogok alkalmazását, különösen a közigazgatásban, ugyanakkor tényleges anyanyelvhasználatra kell buzdítani a magyar lakosságot.
Ferenc Viktória (Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest) több Kárpát-medencei vonatkozást emelt ki, mondván: minden régióban kiemelt fontosságú téma a magyar anyanyelvhasználat kérdése a közigazgatásban. Kárpátalján mintegy száz olyan település van, amely érintett a nyelvi jogok alkalmazásában. Több felmérést és egy fókuszcsoportos kutatást is végeztek nyelvhasználókkal és a közigazgatásban dolgozó alkalmazottakkal, arra vonatkozóan, hogy mennyire érvényesül az anyanyelv használni akarása. Azt tapasztalták, hogy van egy berögzültség az állampolgárok részéről az anyanyelvhasználatot illetően.
Mindemellett sokan nem is tudnak arról, hogy jogukban állna magyar ügyfélszolgálatot igényelni. Azt is tapasztalták, hogy sokkal inkább igényelik szóban az anyanyelvhasználat biztosítását, mint írásban, mert annak nyoma marad.
Ferenc Viktória pozitív példaként hozta fel a Vajdaságot, ahol 2012 óta érvényben van egy olyan nyelvhasználati stratégia, mely akár a romániai magyarság számára is kiindulópont lehetne. A nyelvi jogosítványok többségi elfogadottságára reflektálva elmondta: politikai kultúra kérdése, hogy
Kelet-Európában nehezebben fogadják el a kisebbség evidens jogait, amelyet többletjognak értelmeznek.
Így van ez a Vajdaságban is, ahol a Magyar Nemzeti Tanács nemrég egy nyelvőrséget állított fel a nyelvi jogok megvalósulásának felügyelésére, amit azonban nem fogadtak túl jól a helyi önkormányzatok.
Annál a kérdésnél maradva, hogy mennyire ismerik a kisebbségi nyelvet beszélők a jogaikat, Horváth István elmondta: ez nagyban múlik azokon az intézményeken, amelyeknek kötelességük lenne biztosítani a törvény által szavatolt nyelvhasználati feltételeket. A jogismeret fontos, de azon is múlik, hogy van-e magyar nyelvű űrlap kihelyezve az ügyfélszolgálaton, jelzik-e az alkalmazottak, hogy hol van magyar ügyfélszolgálat, és a gyakorlatban mindez hogyan valósul meg.
Salat Levente, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatója a kérdéshez kapcsolódóan megjegyezte: összesen 512 olyan norma van, mely a kisebbségi jogokhoz kapcsolódik, és ezeknek jelentős része nyelvi jogokat is érint. A jogalanyoknak nem kötelességük eligazodni ebben a jogi dzsungelben. Azt is láthatjuk, hogy a jog alkalmazói szívesen elszabotálják a jogosítványokat, a lakosság többsége pedig indokolatlannak tartja ezeket. Az RMDSZ – a vitathatatlan vívmányok melletti – mulasztása, hogy a jogokat zárt ajtók mögött, politikai alkuk eredményeképpen érte el.
Senki sem érezte át a jog hétköznapi emberek szintjén történő alkalmazását – fogalmazott Salat Levente.
Toró Tibor, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója szerint fontos különbséget tenni a városok és a magyar lakta kisebb települések, falvak kapacitása között. A magyar döntéshozóknak jó odafigyelniük, hogy legalább azokon a településeken érvényesüljön a jog, ahol magyar polgármesterek, alpolgármesterek vannak. A típusnyomtatványok biztosítására megyei szintű segítséget lehetne biztosítani. Szankcionálni kellene azokat az önkormányzatokat, ahol nem a törvény által biztosított formában járnak el.
Ehhez a problémakörhöz tartoznak az egészségügyben biztosított nyelvhasználati jogok is. Horváth István kifejtette: két törvényszabályozás is van erre vonatkozóan. Az orvosi kamara lázongani kezdett ezek bevezetésekor, mert úgy értelmezték, hogy az orvosoknak kellene megtanulniuk a páciens nyelvén, holott a magyar nyelvű tájékoztatás biztosítása a menedzsment dolga lenne.
Vizi Balázs (MTA TK Kisebbségkutató Intézet, Budapest) azzal kapcsolatosan, hogy az általános retorika szerint Romániában példás módon megoldották a kisebbségi anyanyelvhasználat kérdését, nemzetközi összefüggéseket is érintve kifejtette: tíz év alatt nem sok előrelépés történt, ennek ellenére megállapítható, a jogszabályok által biztosított jogosítványok jó színvonalt képviselnek.
Három színtér létezik, ami európai szinten szóba kerül, amikor valamilyen jog érvényesítéséről szó van:
Az első az a politikai szint, ahol ezt hatalmi kérdésként kezelik: ez a politikai háttéralkuk, egymással konfrontálódó nemzetképek terepe.
A második a jogszabályok szintje, ahol a jogszabályalkotásnak van egy belső dinamikája. Itt a legfontosabb kérdés, hogy van-e valamilyen ellenőrző vagy szankcionáló rendszer, illetve van-e olyan státusza a kisebbségi nyelvnek, amelyet az alkotmány vagy a törvények garantálnak. Ez Romániában nincs tisztázva.
A harmadik a társadalmi elfogadottság szintje, ahol nagyon sok probléma van: a jogismeret hiánya, a jogbiztonságba vetett bizalom hiánya, a nyelvek presztízse, a pénzkérdés.
Vizi Balázs szerint vegyes lakosságú területeken a kétnyelvűség támogatása, akár a közalkalmazottak nyelvtanfolyamokon való részvétele ösztönző hatású lenne. Nemzetközi összefüggésben elmondta: bár Dél-Tirol példáját gyakran pozitív értelemben említik, de ott is (ugyanakkor Belgiumban is) hasonló gondok merülnek fel a kisebbségi nyelvhasználat terén, mint Romániában. Egyetlen különbség talán csak a pénz kérdése.
Horváth István a nyelvi státus kérdését érintve kifejtette: Romániában a magyar nyelvnek nincs jogi státusa, csak a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által beszélt nyelvnek. A törvényi szövegezés mindig ragaszkodik ahhoz, hogy ez egy egyéni jog. Az egész romániai törvénykezésben csak két normatív jog van, mely nevesíti a magyar közösséget: az egyik a nyelvi charta elfogadásához, a másik pedig a magyar nyelv napjának nemrég elfogadott megünnepléséhez kötődik.
Az egyik következő cél lehetne az anyanyelvhasználat megerősítésére a magyar nyelvi statútum kidolgozása, akár helyi szinteken is – javasolta Horváth István.
Hogyan lehet továbblépni és tartalommal tölteni fel a jelenlegi szabályozást? Vagy teljesen át kellene szabni azt? – tette fel a kérdést Papp-Zakor András.
Salat Levente szerint a romániai politikai mező igen komoly átalakulások idejét éli, a fő magyar politikai erő partner nélkül maradt. Ennek ellenére úgy látja, hogy van esély arra, hogy a kisebbségi törvény napirendre kerüljön. A fő problémát abban látja, hogy az RMDSZ érdekei ütköznek azzal, hogy ebben a kérdésben előrelépés történjen. Köztudottan van egy törvénytervezet, mely 2005 óta ott van a parlamentben, és amelynek fontos eleme a kulturális autonómia, amiről az érdekképviselet nem mond le.
Ez egy olyan csapdahelyzet, melyben ha volna is nyitottság a román fél részéről arra, hogy a kisebbségi törvény kérdését elővegyék, az RMDSZ nem engedheti meg magának, hogy lemondjon a kulturális autonómiáról. A BBTE professzora a továbblépés lehetőségét abban látja, hogy a Horváth István által is hangsúlyozott egyéni jogok helyett területhez köthető jogokként értelmezné a román törvénykezés az anyanyelvhasználati jogot.
Toró Tibor a nyelvi és etnikai kérdések – a nyelvi statútum és a kulturális autonómia – szétválasztása kapcsán elmondta: nagyon sokan intézményi szinten is keverik a két különböző jogot. Hozzátette: a hivatalos nyelvvé válás az autonómia szintjén van, az a román többség nélkül nem kivitelezhető. A jelenlegi szabályozás tartalommal való feltöltését illetően viszont külpolitikai szinten, a Romániáról szóló országjelentésekre támaszkodva lehetne eredményt elérni.
A továbbiakban a százalékarányos küszöb és az arányosság kérdésének problematikáját járták körül a beszélgetés résztvevői. Romániában körülbelül 120 olyan közigazgatási egység létezik, ahol 20 százalék fölött van a magyarság aránya. Ez számban kifejezve 60-70 ezer embert jelent. Ehhez képest vannak olyan nagyvárosok, ahol a magyarok több ezres nagyságrendben vannak jelen, de mivel nem érik el a százalékarányos küszöböt (ami egyébként külföldön általában 8 százalékot, Kárpátalján 10 százalékot jelent), nem gyakorolhatják nyelvi jogaikat. Ez ellentmondásos helyzeteket eredményez. Egy másik fontos probléma, a köztisztviselők számarányos leképeződése a közigazgatási egységekben. Számos esetben fordult elő, hogy egy állást a magyar nyelv ismeretének feltételéhez kötött egy-egy önkormányzat, ami miatt több kereset indult a diszkriminációellenes tanácsnál.
A kerekasztal-beszélgetés egyik következtetéseként Salat Levente kifejtette: bár nagyon látványos eredményekre nem lehet számítani a kisebbségi anyanyelvhasználatot illetően, de pesszimizmusra sincs ok, hiszen az adott lehetőségek jó kihasználása, a kérdés mikromenedzsmentje nagyon sok mozgásteret biztosít. Ehhez az kell, hogy ne általános politikai eszméket hajszoljunk, amiket majd kampány idején felhasználhatunk, hanem vizsgáljuk meg a jog alkalmazásának lehetőségeit.
Vizi Balázs a következtetések sorában elmondta: az anyanyelvhasználati kérdés folyamatos dinamikus mozgásban van. Állandó nyíltabb, erősebb vagy gyengébb küzdelem van a felek között. Nem valószínű, hogy itt a többség és a kisebbség között egy ideális konszenzus alakítható ki.
Jó tehát, ha hozzászokunk.
Papp-Zakor András egy dalszöveget parafrazálva zárta a beszélgetést: a helyzet jó, de nem reménytelen...
Mészáros Tímea
foter.ro/cikk

Pezsgés a templomkertben
Marosszentgyörgyi magyarok együttléte
Igazi fesztiválhangulatban töltötték együtt a szombat délelőttöt és délutánt a marosszentgyörgyi magyar közösségek első találkozójának résztvevői.
Szombaton a római katolikus templomban ökumenikus istentisztelettel indult a nap, ekkor zászlófelvonásra is sor került. A továbbiakban népi mesterségeket bemutató műhelyek nyíltak a templomudvaron, ahol egy jurtát is felállítottak. Jó szomszédok és távolabbi ismerősök találtak egymásra, a huszárbemutatót követő baranta- és íjászbemutatóra gyülekezett. A Kerecsensólyom Hagyományőrző Egyesület a gulyás és a betyár ostorcsattogtatását, illetve az úgynevezett "anyósverést" is megmutatta nekik, míg a Reflex Íjászklubból lett Marosszéki Íjászegyesület tagjai azt is megengedték, hogy a többnyire kisiskolás korú nézők kipróbálják az íjakat. A kézművesek sátrainál többek között nemezelt könyvjelzők és szalmadíszek készültek, a színpadon pedig egymást váltották a különböző korcsoportú táncosok. Az előadások után táncház kezdődött, amelyet pár percre csepergő szakított félbe, a pódiumon forgó apróságok tánca azonban visszahozta a napsütést.
(n. sz. i.)
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföld autonóm régió létrejöttének esélyei (4.)
Románia közigazgatási átszervezése az Európa Tanács dokumentumainak a fényében – folytatás a múlt heti Szempontból.
Az első példa főszereplője pontosan Románia, ahol 2012 nyarán a parlament felfüggesztette tisztségéből az államelnököt, majd népszavazást írtak ki a leváltásáról. A pár hónappal korábban szokatlan módon kormányra került, s hatalmát az év végi választáson megerősíteni szándékozó Szociáldemokrata Párt (PSD) teljes gátlástalansággal, minden eszközt bevetve, a jogállam alapelveit felrúgva készült a népszavazásra, s minden jel arra mutatott, hogy Traian Băsescu elnök napjai a Cotroceni-palotában meg vannak számlálva.
Hogy a dolgok végül másképp alakultak, abban döntő szerepe volt az Európa Tanácsnak, illetve az Európai Uniónak. Az külön fájdalmas meglepetés lehetett Victor Pontának, hogy az Európai Parlament szintén szocialista elnöke volt egyike azoknak, aki elmagyarázták neki, hogy a demokrácia játékszabályait illik betartani. A végeredmény pedig az lett, hogy a szociáldemokraták visszakoztak, lemondtak a játékszabályok menet közbeni változtatásáról, a népszavazás pedig eredménytelen lett.
A másik példa teljesen friss, és térben is közel van: Ukrajna. Soknemzetiségű állam, ahol az erőszakos konfliktus kirobbanásának egyik deklarált oka pont a nyelvi jogok megnyirbálása volt. Fontos ugyanakkor rögzíteni, hogy miközben Oroszország ukrajnai szerepvállalását másokkal együtt az Európa Tanács is elítélte (sőt ennél tovább ment, a parlamenti közgyűlés konkrét szankciókat is gyakorlatba ültetett az orosz küldöttséggel szemben), ez nem jelenti azt, hogy teljes mellszélességgel támogatja az új ukrán vezetés minden elképzelését, sőt. Világosan az elnök és a parlament tudtára adta, hogy a konfliktust az Európa Tanács dokumentumainak a szellemében kell megoldani, azaz módosítani kell az ukrán alkotmányt, és el kell fogadni azokat a törvényeket, amelyek az ország jogrendjét ezekhez a dokumentumokhoz igazítják.
S hogy ezek nemcsak szavak a szélben, azt jól mutatja, hogy a mostani tűzszünethez vezető minszki megállapodás ezeket a feltételeket tételesen tartalmazza, magyarán Ukrajna a megállapodást tető alá hozó országokkal szemben kötelezettséget vállalt arra, hogy ezeket a lépéseket megteszi. S ha az időt húzva, ímmel-ámmal, de eleget fog tenni ezeknek a vállalásainak még akkor is, ha az komoly utcai zavargásokat okoz, mint történt ez nemrég.
Arra, hogy milyen határozott tud lenni adott esetben az Európa Tanács, jó példa a Velencei Bizottság elnökének a beszéde, amit idén tavasszal tartott a parlamenti közgyűlés plenáris ülésszakán. Gianni Buquicchio világosan elmondta, az Európa Tanács elvárja, hogy a kijevi vezetés tartsa be a minszki megállapodást, ami magában foglalja egy olyan alkotmány elfogadását, ami garanciát jelent a valós decentralizációra, illetve lehetőséget teremt arra, hogy egyes régiók sajátos jogállást nyerjenek.
Ugyanakkor azt a sajnálatos tényt is figyelembe kell venni, hogy a nemzetközi szervezetek akkor lesznek nagyon érzékenyek és aktívak, amikor valahol kitört a vihar, a megelőző tevékenység nem erős oldaluk. Ez természetesen rontja a székelyek esélyeit, ellenben itt is célszerű a csüggedés helyett a pozitív megközelítés. Lehet azt feladatnak tekinteni, s azon dolgozni, hogy az Európa Tanács indítson egy mintaprojektet, tegyen egy gyakorlati kísérletet annak a tételnek az igazolására, hogy egyszerűbb és olcsóbb a bajt megelőzni, mint kezelni. Igazi kihívás ez a Székely Nemzeti Tanács, illetve a székely nép számára, de ugyanakkor kihívás az Európa Tanács számára is, hisz kétségtelenül növelné a tekintélyét, ha annyi költséges és fájdalmas konfliktuskezelés után egyszer sikerülne időben beavatkoznia és határozott fellépéssel, diplomáciai eszközökkel a bajt megelőznie.
Mit akar a Székely Nemzeti Tanács, és mi ennek a realitása?
Mint köztudott, a Székely Nemzeti Tanácsnak egyetlen célja van: elérni azt, hogy létrejöjjön a Székelyföld autonóm közigazgatási régió. Amint az előzőekből egyértelműen következik, ez tökéletes összhangban van az Európa Tanács összes vonatkozó dokumentumával. A megvalósításnak két lehetséges módja van:
– egyedi esetként, mintegy kivételként, a parlament elfogadja a Székelyföld autonómiastatútumát, illetve
– egy átfogó folyamat részeként, az alkotmányreform és a régiósítás keretében jön létre Székelyföld autonóm régió.
Elméletileg egyszerűbbnek tűnik egy nagy rendszernek egy kis darabkáját módosítani, mint magát az egész rendszert. Ellenben ismerve a román hatóságok (illetve az egész román társadalom) viszonyulását a magyar közösséghez és az autonómia intézményéhez, ebben a konkrét esetben megeshet, hogy könnyebb lesz az átfogó reform révén célt érni. Ez nem jelenti azt, hogy eleve le kell mondani az első lehetőségről, és be sem kell terjeszteni a parlamentbe harmadszor is a Székelyföld autonómiastatútumát, hisz még ha nem is fogadják el azt, magának a beterjesztésnek a kapcsán mód van a közbeszéd részévé tenni fontos dolgokat, lefolytatni tisztázó vitákat, akár megváltoztatni hozzáállásokat és álláspontokat, egyszóval előbbre vinni a Székelyföld ügyét.
Ezzel együtt azonban célszerű erőfeszítéseket tenni azért is, hogy haladjon előre a közigazgatási átszervezés ügye, illetve hogy azzal kapcsolatban a Székely Nemzeti Tanács megfogalmazza a maga álláspontját, hívja fel a figyelmet azokra a szempontokra és dokumentumokra, amelyek ebben a témában relevánsak. Egyértelművé kell tennie azt, hogy érdekelt a közigazgatási átszervezés mihamarabbi megvalósulásában, illetve azzal együtt azt is, hogy ezt Románia – amennyiben tiszteletben tartja saját törvényeit és vállalt kötelezettségeit – csak oly módon viheti végbe, hogy általa létrejön a Székelyföld közigazgatási régió (azokból a településekből, amelyek a statútum melléklétében fel vannak sorolva), s ennek a régiónak akár már létrejöttekor (de legrosszabb esetben azután nem sokkal) sajátos jogkörei kell legyenek a régió lakói igényeinek megfelelően.
Nemcsak magánemberek, de néha felelős beosztásban lévő politikusok is pesszimistán nyilatkoznak a Székelyföld autonómiájának esélyeiről, hivatkozván a magyarok széthúzásától kezdve a balsorson keresztül a mindig nagyszerű román diplomáciára. Ennek kapcsán azt le kell szögezni, hogy hit, akarat, tudás és cselekvés nélkül célt elérni nem lehet, s ez érvényes ebben az esetben is. Nem véletlen, hogy 1989 után közel másfél évtizeden keresztül, pont akkor, amikor a körülmények a legkedvezőbbek voltak (hogy csak három dolgot említsek: hála a „cseppfolyós állapotoknak”, a NATO és az EU-csatlakozás idején a hatóságokban meglévő megfelelési kényszernek és a székely közösség alapvetően pozitív és optimista lelkiállapotának), szinte semmi előrelépés nem történt.
Hisz az akkori egyetlen magyar politikai párt vezetőiben (tisztelet a ritka kivételnek) se hit, se akarat, se tudás nem volt, a cselekedeteiket pedig egészen más vezérelte (lásd az időszak máig is legemlékezetesebb folyamatát, ami a neptuni „egyezményben” csúcsosodott ki), így az alatt a 14 év alatt a Székelyföld autonómiájának az esélyei nemhogy nőttek volna, de lényegesen romlottak. A Székely Nemzeti Tanács megalakulásával gyökeres fordulat következett be, így újabb bő egy évtized múltán nem túlzás azt mondani, hogy a tudást és tapasztalatot szorgalmasan gyarapítva, a munkát következetesen folytatva és a hazai és nemzetközi helyzet alakulása adta lehetőségeket kihasználva a Székelyföld autonómiájának kivívása nem lehetetlen, nem is a távoli jövőbe vesző, hanem években mérhető távon belül elérhető cél. S hogy ehhez mire van szükség? Konkrétan három lépés megtételére:
A parlament el kell fogadja az alkotmánymódosító törvényt, majd népszavazáson a lakosság meg kell erősítse az alkotmány módosított változatát. Ebben föltétlen szerepelnie kell a közigazgatás új szintjeként a régióknak, illetve fontos, hogy szerepeljen benne a régiók határai kijelölésének a módja (önkormányzatok szabad társulásaként, esetleg népszavazással megerősítve), valamint az asszimetrikus regionalizmus lehetősége. Vagyis annak a rögzítése, hogy egyes régiók, azok lakóinak az igénye szerint, többlethatásköröket, illetve különleges jogosítványokat kaphatnak. Sőt az ETPK 1334-es határozatára hivatkozva joggal lehet elvárni azt, hogy nemcsak a sajátos jogállás lehetőségét, hanem annak mibenlétét is rögzítse az alkotmány.
El kell fogadni a régiókra vonatkozó kerettörvényt, ami tartalmazza ezek hatásköreit, működését, viszonyát a helyi, megyei és országos hatóságokhoz. Ez lehet egy önálló törvény, de elképzelhető az is, hogy a 2001/215-ös, a helyi közigazgatásról szóló törvényt egészítsék ki egy újabb fejezettel. Ezek után már csak a konkrét régiók törvény általi létrehozása van hátra. Ez lehet egyetlen törvény, amely felsorolja az összes létrejövő régiót, azok összetételét és székhelyét, illetve – amennyiben asszimetrikus regionalizmusban gondolkozunk – lehet külön törvény minden régió esetében, amely tartalmazza az adott régió hatásköreit, s esetleg azok gyakorlásának módját is.
Ha tömören akarunk válaszolni a fenti alcím második felében szereplő kérdésre (mik ennek az esélyei?), akkor azt mondhatjuk, hogy a Székelyföldnek – s így a Székely Nemzeti Tanácsnak is – alapvető érdeke, hogy az ország közigazgatási átszervezése megtörténjen, mert ez reális lehetőség arra, hogy létrejöjjön a Székelyföld közigazgatási régió. Hogy az létrejön-e, és ha igen, akkor milyen lesz, az jelentős mértékben függ attól, hogy az érdekelt székely (illetve magyar) szervezetek (kiemelten a hazai magyar pártok, a Székely Nemzeti Tanács, illetve a székelyföldi önkormányzatok) mennyit és hogyan dolgoznak ennek érdekében.
Mint láthatjuk, hivatkozható dokumentumok vannak bőségesen, a közösség támogatása is adott, a jó helyzetfelismerés és kreatív gondolkozás pedig mindig is sajátja volt a székelyeknek. Mindez persze nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy az eredmény kizárólag a székelyeken múlik, de az kétségtelen, hogy lehetőségeik – s azzal együtt a felelősségük is – jelentősek. Az utóbbi években számos fontos lépés történt (a teljesség igénye nélkül: az autonómiaigény kinyilvánítása; a statútum parlamenti benyújtása, illetve népszavazás általi megerősítése; nagy tömegeket megmozgató rendezvények, amelyekre a világ is felfigyelt; az európai intézmények folyamatos tájékoztatása, a figyelmük Székelyföldre irányítása; a Székelyföld régióra vonatkozó konkrét igény önkormányzatok általi megfogalmazása és kinyilvánítása), a továbbiakban is folytatni kell a tájékoztatást, illetve a nemzetközi figyelem ébren tartását.
Ugyanakkor célszerű aktívan bekapcsolódniuk az alkotmánymódosítás, illetve a régiósítás folyamatába. Meg kell fogalmazniuk azokat a konkrét előírásokat, amelyeket a székelyek viszont akarnak látni az alkotmányban, illetve nyilvánvalóvá kell tenniük nemcsak a román politikai osztály, de a közvélemény számára is, hogy milyen európai dokumentumok alapján milyen régiósítás elfogadható a székelyek számára. Mindezekhez fontos román partnereket is találniuk, ami első látásra ugyan reménytelennek tűnik, de ha a Helyi Autonómia Európai Chartájának csak papíron létező előírásait nézzük, akkor elképzelhető, hogy kerülnek olyan román önkormányzatok, amelyek azok gyakorlatba ültetése érdekében hajlandóak lesznek a székelyföldiekkel szövetkezni. A lényeg az, hogy aktívnak kell lenniük, észrevenni és kihasználni minden lehetőséget, ami közelebb visz a Székelyföld autonómiájához.
A közigazgatási átszervezés várható következményei
Amennyiben Románia a közigazgatási átszervezést az Európa Tanács vonatkozó dokumentumainak megfelelően hajtja végre, illetve – nem mellékesen – végre gyakorlatba ülteti a Helyi Autonómia Európai Chartájának a többi előírását is, úgy a szubszidiaritás elvének alkalmazása és a demokrácia elmélyülése jótékony hatással lesz az egész országra, akár látványos eredményeket is hozhat rövid idő alatt az élet minden területén. Mindez attól függ, hogy milyen mértékben sikerül nem csak írott malaszttá, hanem a mindennapi élet meghatározó részévé tenni ezeket az elveket.
A romániai realitásokat ismerők valószínűleg azt fogják mondani, hogy semmi ok a túlzott optimizmusra, s magam is hajlok arra, hogy igazat adjak nekik. Egy dolog azonban biztos: ha létrejönnek a régiók, akkor azoknak módjuk lesz arra, hogy a helyi lehetőségeket és adottságokat maximálisan kamatoztassák a helyi közösség javára. Ilyen szempontból a Székelyföld viszonylatában meghatározó lesz az is, hogy sikerül-e a székely emberek mentalitását kigyógyítani a most eluralkodni látszó balkanizmusból. Ha ugyanis létrejön a Székelyföld régió, és elnyeri bár nagy vonalakban azokat a hatásköröket, amelyek egy európai demokratikus országban a régióknak járnak, illetve sikerül kivívnia kezdetben bár részben azokat a többlethatásköröket, amelyek a székely identitás megőrzéséhez és fejlesztéséhez fontosak, akkor már csak a saját vezetőkön, illetve magukon a székelyeken múlik a régió sorsa, nem lehet többet (okkal, de néha ok nélkül is) a központi hatóságokra mutogatni.
Ha figyelemmel kísérjük akár csak a sajtó tudósításait, tapasztalhatjuk, hogy a regionális identitások fejlődése, a közbeszédben való megnyilvánulása, illetve a mostani centralizált rendszer miatti elégedetlenség kinyilvánítása nem valamiféle székely specifikum. A tervbe vett közigazgatási reformnak a fent vázolt módon történő véghezvitele tehát nemcsak a Székelyföld és a székely nép érdeke, ilyen téren bízvást számíthatunk arra, hogy más régiók is megfogalmazzák ugyanezen elvárásokat. Az már más kérdés, hogy ez a reform kielégít-e minden kimondott vagy még kimondatlan igényt, illetve az már most kijelenthető, hogy például az erősödő transzszilvanista mozgalmak szempontjából a megoldás az ország föderalizálása. Ez azonban már egy más téma, túlmutat ezen írás keretein.
A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke
Dokumentumok:
A Stanomir-jelentés
A Helyi Autonómia Európai Chartája
A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája
Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201 (1993)-as ajánlása
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 176/1993-as véleménye Románia felvételi kérelméről
A Velencei Bizottság véleményezése az 1201 (1993)-as ajánlás 11. cikkelyéről
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1123 (1997)-es határozata
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1334 (2003)-as határozata
A Miniszterek Tanácsának 12 (2004)-es ajánlása
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1811 (2007)-es ajánlása
A Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának 34 (1997)-es ajánlása
A Velencei Bizottság elnökékenek a beszéde Strasbourgban, az ETPK 2015 márciusi plenáris ülésén
A Regionális Demokrácia Referencia Keretszabályzata
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1985 (2014)-es határozata
A romániai regionalizációról 2002 októberében Sinaián szervezett kollokvium konklúziói
A Helyi és Regionális Önkormányzatok Konngresszusának 300 (2011)-es ajánlása
Árus Zsolt
Krónika (Kolozsvár)

Így épül az önálló magyar iskola Szamosújváron
A 2016-os tanévtől ez lesz a Mezőség zászlóvivő oktatási intézménye a Téka Alapítvány tervei szerint.
„A szemközti épület a polgármesteri hivatal tulajdonában van, hamarosan le fogják bontani” – hajol ki az épülő iskola második emeleti folyosójának egyik ablaküregén Balázs-Bécsi Attila. Kaviccsal felszórt, méretes telek tárul elénk, az egyetlen zöld folt egy diófacsemete, ami túlélte az építőtelepi létet: a Téka Alapítvány elnöke nem engedte kivágatni, így ez a fa lesz az első növény az iskolaudvaron. Önálló magyar iskola épül
Szamosújváron a 2016-os tanév kezdetén már fogadhatja a diákokat az önálló magyar iskola. A diákok – mind a mezőségi szórványból származó kollégisták, mind a helyi magyar gyerekek – most Szamosújvár több, vegyes nyelvű tanintézményében tanulnak, azonban mihelyt felépül az új iskola két épülete, a városból minden magyar osztály ide fog átkerülni. Balázs-Bécsi Attila előzetes számításai szerint 450 diák tanulhat majd az új iskolában.
„Ebbe az iskolába a Szamosújváron, három iskola öt épületében tanuló magyar diákok osztályait fogjuk összevonni, létszám tekintetében nincsenek gondjaink. A két épületben helyezzük el az előkészítő, elemis, 5-8-as és a líceumi osztályokat. Összesen 21 osztályterem van, ez azt jelenti, hogy az 5-12-es osztályoknál párhuzamos osztályok indulnak. Ezenkívül az épületben található adminisztratív termek lesznek kialakítva, ugyanakkor lesz aula, előadóterem, és, ha minden jó megy, akkor szeretnénk új felszereléssel is ellátni, hogy a Szamosújváron iskolába járó diákok a legkorszerűbb körülmények között tanulhassanak” - mondja.
Nem csupán iskolát, hanem egy jövendőbeli szellemi központot építenek
Az épülő tanintézmény a mezőségi szórvány szimbolikus intézménye lehet. Balázs-Bécsi Attilának mindenképpen ez a terve az új épülettel.
„Nemcsak azért fontos ez az iskola, hogy különváljunk és külön adminisztratív egységben foglalkozzunk a gyerekekkel. Azt szeretnénk, hogy ez az iskola egy mezőségi oktatási központ is legyen. Erdélyben nagyon sok régiónak megvan a zászlóvivő oktatási intézménye a Székelyföldtől a Bánságig, a Mezőségnek viszont nincs ilyen.
Nehéz feladat az iskolaépület felépítése, de még nehezebb lesz az, hogy olyan minőségi oktatást tudjunk biztosítani, ami idevonzza a jó tanárokat, megerősíti a helyi oktatást. Az a cél, hogy a ó Mezőségnek egy tényleges katalizátora legyen ez az intézmény, amely nemcsak egy iskola, hanem egy valóságos szellemi központ.
Két ország hozzájárulása egy iskoláért
Az új iskola picit távol esik a városközponttól, mert a belvárosban az iskola számára ekkora telket már nem talált az önkormányzat. A telket a polgármesteri hivatal ingyen bocsátotta az alapítvány rendelkezésére, az épület építési költségeit a magyar kormány fedezi: mintegy kétmillió euróból épül fel az ingatlan. A kész épület átkerül a városi önkormányzathoz, amelynek a továbbiakban meg kell oldania a fenntartását.
„Az iskola finanszírozása, fenntartása a román állam feladata lesz, tehát az alapítvány felépíti és átadja az épületet az önkormányzatnak. Magát az intézményalapítást is elkezdtük, és reméljük, hogy jövő tavaszig meg is kapjuk a minisztérium engedélyét arra, hogy ez az intézmény létrejöjjön” - mondja Balázs-Bécsi Attila.
A mezőségi szórvány és Szamosújvár adja a tanulókat
Szamosújvári kiszállásunkat a Téka Alapítvány székhelyén kezdtük. A rendezett udvart takaros épületegyüttes veszi körül. A hátsó épületben található a kollégium, amelyet 2006-ban adtak át, és több mint száz szórványvidéki kollégista lakhelye. Nekik a szamosújvári Téka Alapítvány nyújtja az egyetlen esélyt az anyanyelven történő tanuláshoz.
A Téka Alapítvány 2000-ben csatlakozott a mezőségi oktatási programhoz, amit Válaszúton a Kallós Alapítvány indított el. Szamosújváron ekkor már két éve a Református Egyház működtette a programot, ám az egyház 2004-ben kilépett belőle. Ekkor vált szükségessé, hogy a Téka Alapítvány építsen egy új kollégiumi épületet, hogy befogadhassa a korábban az egyháznál elszállásolt gyerekeket is.
„2006-ban, amikor átadtuk a kollégiumot, már akkor megfogalmaztuk: a Téka Alapítvány által működtetett oktatási programnak csak akkor lesz finalitása, ha a kollégium mellett egy önálló magyar iskola is létrejön. Itt a kollégiumban mi nemcsak szállást, ellátást biztosítunk, hanem megpróbáljuk nevelni is a gyerekeket. 2010-ben határozottabban kiállt a magyar kormány az elképzelésünk mellett, és le tudtuk tenni az alapkövet. Négy éven keresztül elég lassan folyt az építkezés, amit egy tavalyi kormánydöntés következtében sikerült felgyorsítani, és úgy néz ki, hogy 2016 őszén beköltözhetnek a diákok az új iskolába” - mondja el Balázs-Bécsi Attila.
Ide vonzanák és itt tartanák az oktatókat
Pillanatnyilag az oktatók a szamosújvári iskolák között ingáznak, hogy megtarthassák az óráikat, az új épülettel ez a rohangálás megszűnik. „Nagyon szeretnénk azt, hogy minél több helyi oktató kerüljön be a rendszerbe, mert ha többen vannak, több idejük lesz odafigyelni a gyerekekre, és a tanítás mellett a neveléssel is tudnak foglalkozni. Természetesen megpróbálunk olyan motiváló lehetőségeket is keresni, ami végső soron képes itt tartani a jó pedagógusokat” - magyarázza az alapítvány elnöke.
Szerinte ez az eljárás méltányos, hiszen ha egy városi szórványban tanuló diáknak ingyenes az oktatás, akkor egy falusi szórványból származó diáknak is megvan a joga ahhoz, hogy ingyen járjon iskolába. Az 5-8 osztályos diákok esetében van egy minimális hozzájárulás, az a szülők által kapott gyermekpénz értéke” - mondja Balázs-Bécsi Attila.
Tavaszra más csak a területrendezés marad
Az iskola udvarát nem egy steril betonozott helynek képzelik el. A kisiskolásoknak játszóteret építenek, pergolákat építenek, ahol a nagyobb diákok tanulhatnak. Egy fűszerkertet is terveznek, amelyet a tanulók közösen gondoznak.
Az új iskolába legalább 100, falusi szórványból származó gyerek jár majd
A Téka Alapítvány kollégiumában az idei tanévben 107 5-12-es diákról gondoskodnak. A 9-12 osztályban ingyenes a kollégium, eddig a családok jövedelmi helyzetének függvényében számították ki a hozzájárulást. Egy gyerekre fordított havi költség mintegy 700 lejre rúg, ez az összeg magába foglalja a szállás-, fűtési, étkezési költségeket, de benne van a délutáni oktatás és foglalkozások költsége is: a pedagógusok segítenek a lecke előkészítésében, foglalkoznak a gyerekekkel. „A legtöbb, amit ebből a 700 lejből kértünk, az 200 lej volt, de a középiskolások számára idén elértük, hogy alanyi jogon járjon nekik a kollégium. A költségeket magyar kormánytámogatásból fedezzük” - számol be Balázs-Bécsi Attila.
Szerinte ez az eljárás méltányos, hiszen ha egy városi szórványban tanuló diáknak ingyenes az oktatás, akkor egy falusi szórványból származó diáknak is megvan a joga ahhoz, hogy ingyen járjon iskolába. Az 5-8 osztályos diákok esetében van egy minimális hozzájárulás, az a szülők által kapott gyermekpénz értéke” - mondja Balázs-Bécsi Attila.
A kétemeletes, manzárdosított új iskolaépületek tavaszra elkészülnek, hamarosan nekilátnak a beltéri munkálatok elvégzésének. A belső terekben a vezetékek már a helyükön vannak, a gletteléssel is végeztek többnyire a munkások.
A Téka Alapítvány elnöke egy rakomány csempét szemlél, közben arról beszél, hogy a belső kialakításról, például a falak színéről a pedagógusokkal együtt döntenek, a falak dekorálásába pedig a diákokat is bevonják, hiszen az a cél, hogy azok, akik itt tanulnak vagy tanítanak, minél otthonosabban érezzék magukat, a magukénak érezzék a teret.
Kertész Melinda
Transindex.ro

Művészettörténeti konferencia Marosvásárhelyen
Pusztuló műemlékeink
Október 17-én, szombaton a Maros Megyei Múzeum várbeli épületének nagytermében a Marosvásárhely műemléki topográfiája program munkatársai második alkalommal tartottak művészettörténeti konferenciát A város színeváltozása II. címmel, melyen a projekt idei eredményeit ismertették.
Entz Géza művészettörténész a műemléki topográfiák magyarországi helyzetéről és esélyeiről, a Magyarországon működő hasonló programokról beszélt. Mint kifejtette, az anyaországban a szocializmus éveiben, 1952–1987 között volt csúcson a műemlékvédelmi topográfia. A marosvásárhelyi műemléki topográfia mentoraként reményét fejezte ki, hogy a városközpont felmérését követi majd a teljes város műemlékeinek feltérképezése, illetve jövőre kiadásban is megjelenhetnek az eddigi munkák. A műemléki topográfiát sajátos kulturális közfeladatnak nevezte, mely hozzájárul ahhoz, hogy a helyi közösségek méltó módon kezeljék az épített örökség tárgyi lenyomatát, ezért erkölcsi és anyagi támogatásban kell részesíteni, annak ellenére, hogy a kultúrának nincs magasan a csillaga. Hangsúlyozta annak fontosságát, hogy az örökségvédelem és műemlékvédelem kifejezéseket el kell különíteni, sok esetben ugyanis összemossák a jelentésüket. Soós Zoltán intézményvezetőként megállapította, miszerint a városkép évről évre pusztul, amit főképp a műemlékvédelem szabályozási hiányosságának tulajdonít. Reményét fejezte ki, hogy egyszer majd hozzáértő főépítésze lesz Marosvásárhelynek, a városkép kialakításában ugyanis a kellő szakértelem nélkülözhetetlen. Farbakyné Deklava Lilla, a Magyar Tudományos Akadémia BTK Művészettörténeti Intézetének munkatársa a budapesti Lipótváros műemléki adatbázisa összeállításának kezdeti tapasztalatairól tartott előadást. Hámori Péter fotósnak köszönhetően magas színvonalú fényképdokumentációval, az épületbelső és -külső díszítések legapróbb részleteit is megmutatva, lepusztult és kevésbé lepusztult épülethomlokzatokat, épületbelsőket tekinthettek meg a jelenlévők.
Művészettörténészek találkozása
Orbán János művészettörténész, projektvezető, a Maros Megyei Múzeum kutatója a marosvásárhelyi eredményeket összegezte. Mint elmondta, a műemléki topográfia projektjét helyi és magyarországi szervezetek támogatják: a Maros Megyei Tanács, a budapesti Forster Központ, a Pro Professione Alapítvány, a Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ, a budapesti Alapítvány a Magyar Műemléki Topográfia Támogatására, illetve a Bethlen Gábor Alap. Mint felelevenítette, 2013–2014 között a Rózsák tere felmérésén dolgoztak, és még folytatják, 2014-ben az egykori Baross Gábor, ma Horea utca épületállományát, az idén februártól júliusig az Arany János és Kossuth Lajos utca műemlék épületeit mérték fel. Mint jelezte, ebben az évben munkájuk hangsúlyosabban egészült ki levéltári kutatásokkal, amit a támogatásnak és az időben elkezdett munkálatoknak tulajdonít. A vizsgált épületállomány a XVIII. század végi, XIX. század eleji épületek, döntő többségük neoreneszánsz, neobarokk, illetve szecessziós elemeket hordozó házak, illetve a két világháború között épült öt épület. Az idei munkálatok finanszírozója a budapesti Forster Alapítvány volt. A projektben részt vevő marosvásárhelyi Oniga Erika, Kovács Mária és Orbán János, a megyei múzeum munkatársai mellett a Kolozsváron élő Mihály Melinda, Bordos Beáta és Vécsei Hunor is részt vett, mindannyian a BBTE művészettörténeti tanszékének végzettjei. Az épületekről részletes művészettörténeti leírás és helyszíni fotódokumentációk készültek, esetenként sikerült a történetükre vonatkozóan is új, eddig ismeretlen adatokat fellelni, gazdagítva a város historizáló és szecessziós építészetére vonatkozó ismereteket, ilyen a Lányi-ház gazdag levéltári anyaga.
Műemlék épületekben romatanyák
Amint a projektvezető kifejtette, főként a meglévő épületek számbavételére összpontosítottak. A Kossuth utcában negyvenhat lakóházat, az Arany János utcában tizennégyet, illetve az Arany János és volt Iskola utca sarkán lévő Petrás-házat, valamint öt köztéri szobrot rögzítettek. Bordás Beáta az Arany János, egykor Kis- szentkirály utca többnyire egyszintes lakóházait – melyek közül legtöbb átalakításon esett át – mérte fel és mutatta be Az Arany János utca környékének historizáló épületeiről szóló értekezésében. Oniga Erika a Kossuth Lajos utca, az egykori Nagy-szentkirály utca századfordulós lakóházairól tartott előadást. A Lányi- ház történetéről eddig feldolgozatlan, gazdag levéltári anyagot és fotódokumentációt tárt fel, amely Lányi Oszkár életébe is betekintést nyújt. Mindkét előadó értekezésének végkövetkeztetése, hogy a város műemlék épületeinek nagy része lepusztulásra ítéltetett. A két említett utca elállamosított polgári házaiban üzlet- és irodahelyiségek működnek, de nem mellékes a roma családok számára kiutalt szociális lakásként szolgáló lakrészek száma sem, ahol az állagmegőrzésnek nem sok jele mutatkozik, a pusztulásnak annál inkább.
Zsinagóga – kommunikáció vagy dominancia?
A műemlékek felmérésével párhuzamosan néhány emblematikus marosvásárhelyi épület történetének monografikus kutatása is zajlott. Ladó Ágota doktorandusz a Jakob Gertner német építész által tervezett volt Iskola utcai zsinagógát ismertette. Kutatási eredménye sokatmondó sajtótörténeti szempontból is, ugyanis mint kifejtette, a zsinagóga építési munkálatairól alig találni hírértékű tudósítást a korabeli sajtóban, ellentétben a Kossuth-szobor állításával, amelyről számtalan tudósítás fellelhető. Az 1899-es évi alapkőletételről megjelent egyetlen hírt a kutató szerint a hónapokig tartó építkezés alatt egyetlen tudósítás követte a Székely Lapokban. A zsinagóga felavatásáról szóló tudósításban az 1900. szeptember 17-i lapszámban "Az Úr imádására és a hazaszeretet ápolására emelt" templomként jellemezték. Amint az előadó jelezte, megfejtésre vár a kérdés, hogy a bizánci templom stílusú impozáns épületre a környezettel való kommunikáció vagy a dominancia jellemző. Karácsony István a polgármesteri hivatal, a régi vármegyeháza történetét és stilisztikai összefüggéseit elemezte. Mint kifejtette, az egykori vármegyeháza homlokzatának 1939, 1942, 1945 és 1992-es évi változtatásainak hátterében mind-annyiszor a nemzeti szimbólumteremtés állt. Az építészeti stílusok megváltoztatásában nyomon követhető a térség uralkodó hatalmainak váltakozása.
A város első dualizmus kori köztéri alkotásának, a ma is kultuszhely szerepét betöltő Székely Vértanúk emlékművének a történetét Vécsei Hunor doktorandusz, Marosvásárhely szobrainak avatott kutatója dolgozta fel. 1875. június 27-én a marosvásárhelyi Postaréten került sor az emlékmű leleplezésére. A hat és fél méter magas, Jablonszky Vince budapesti szobrász által kivitelezett, klasszikus formajegyekből építkező gránit obeliszk az 1854. március 10-én kivégzett, Habsburg-ellenes összeesküvésben részt vevő három székely szabadságharcosnak, Török Jánosnak, Gálfi Mihálynak valamint Horváth Károlynak állít emléket. A jelenlévők betekintést nyerhettek a szoborbizottság áldozatkész tevékenységébe, illetve az emlékmű elhelyezése körül kialakuló vitát is megismerhették. Kiss Loránd falkép-restaurátor az épített örökség szinte teljesen elfeledett, ám annál sérülékenyebb kategóriáiról, a díszítőfestésekről és stukkókról beszélt a 18–19. századi marosvásárhelyi épületbelsők. Díszítőfestések és stukkódíszek című értekezésében.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Jó kezekben Kovách Géza hagyatéka
Tiszteletet és köszönetet érdemelnek azok a tanítványok (pályatársak), akik következetesen, magas – tudományos – szinten ápolják Ficzay Dénes és dr. Kovách Géza emlékét, gondozzák hagyatékukat, felmérik és bemutatják munkásságuk értékét.
Ezért, özv. Palincasné Solymos Mária mellett (után), mint legidősebb kolléga mondok köszönetet a korábban megjelent Jámbor Gyula-, Friss Panian Iván-, Pávai Gyula-, Puskel Péter-, Szekernyés János-, Ujj János-írásokért, könyvekért. Jár az elismerés és a köszönet Irházi Jánosnak (Ficzay Dénes Emlékalbum) és Nagy Istvánnak a Kölcsey Egyesület Fecskés Könyvek sorozatában korábban kiadott öt Ficzay-kötet digitalizált változatáért, valamint a XIII. Alma Mater Véndiák-találkozón bemutatott Kis irodalomtörténet kötetéért is.
Köszönetnyilvánításom annyira egyéni és esetleges, hogy nem helyettesít egy átfogó számbavételt. Olyat, amely a Kölcsey Egyesületet és a többi kiadót is érinti.
Amiért most „íráshoz kezdtem” ugyancsak egy, a fenti sorba illő, nem mindennapi könyv: Kovách Géza Válogatott tanulmányok.
Kézbe venni, átlapozni, beleolvasni csak meghatódás árán tudok. Amikor a fedőlapot „hitelesítő” fénykép készült, talán még nem is ismertem Kovách Gézát, esetleg akkortájt találkozhattunk egymással, de a 320 oldal nem ismeretlen előttem.
– Tudom, hogy nem érdekel, azért tedd a polcodra a többi mellé.
Őrzöm valamennyi nekem dedikált munkáját.
Könyvespolcomra kerül ez a remek válogatás is.
Most az egykori diákot, barátot, pályatársat, Király Andrást (felelős kiadó), gyulai kutatók – Héjja Julianna Erika és Erdész Ádám – segítették. A válogatást Kovách Géza, közelgő, 90 éves születésnapjára (1925. december 22.) időzítve a Szabadság-Szobor Egyesület (Arad) adta ki (2015). A nyomdai előkészítést a Typografika Kft. (Békéscsaba) végezte, a nyomtatás és a kötés a gyulai Dürer Nyomda Kft. érdeme. A kiadást támogatta az RMDSZ Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap és az Arad Megyei Kulturális Központ.
Indokoltnak tartom ezt a fárasztónak is mondható felsorolást, mert ez az „összefogás” olyan alkotást eredményezett, amely után érdemes feltenni a kérdést: „Szép könyvemet kinek adjam?”
Az aradiak, Kovách Géza egykori diákjai, barátai örömmel fogadják a könyvet. Mivel a válogatás az akadémiai publikációs kritériumok alapján történt, a kiadvány a szakma számára forrásértékű.
Tartalmas bevezetőként Király András írását olvashatjuk (Megkésett nekrológ – Kovách Géza 90 éves lenne az idén…) Ezt követi Héjja Julianna Erika Kovách Géza tudományos munkássága és szellemi öröksége című értekezése. Erdész Ádám Kovách Géza válogatott tanulmányairól ír rövid ismertetőt.
Az akadémiai publikációs kritériumok akadémiai színvonalhoz vezettek.
A válogatások három részben, fejezetben csoportosulnak:
– Agrártörténeti tanulmányok (17–199 oldal),
– A kézművesek és a céhek történetéről (201–254 oldal),
– Historiográfiai írások (255–319 oldal).
Rövid figyelemfelkeltőt állítottam össze. A válogatásnak a szakma szempontjait figyelembe vevő értékelése, más, arra hívatott recenzorért kiált.
Megnyugtató érzés tudni, hogy a Kovách Géza munkásságát felölelő hagyaték, Gyulán, a MNL Békés Megyei Levéltárában jó – alkotó – kezekben van.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)

Nem volt könnyű a Caritas beteggondozó szolgálatának kiépítése
Nemrég készült el az a film, amelynek főszereplői nem világhírű sztárok, hanem hétköznapi emberek. A története valóság, mégis időnként hitetlenkedik a néző: tényleg élnek így emberek? Emberek, akik lehet, hogy szüleink, szomszédaink vagy rokonaink, de egyszer majd akár mi is lehetünk. Segítségre várók. A film címe: Áldásos szolgálat, témája pedig a Gyulafehérvári Caritas otthoni beteggondozó szolgálat bemutatása.
„Óriási dolog, ha egy ember elkészül ebből a földi életből. A betegség mindig valami nyomot hagy, legtöbbször csak csontváz marad. Valami kipislákol a testből, de még a tekintet sem a régi ismerős. A család megrémül, nem tudja, mit kell tegyen. És akkor ott van az ápoló, aki segít, biztat: igen, ez az ember az, akit te szerettél, és gyere, fogd meg a kezét. És mi is megfogjuk a beteg kezét, ha kell, vigasztaljuk, ha kell, vele hallgatunk. Közben pedig megtanuljuk, hogy mit jelent meghalni. Hol az életet szolgáljuk, hol a halált...” – így fogalmaz András Ildikó, az otthoni beteggondozó szolgálat, ápolási vezetője munkájukról.
A Caritas ezen tevékenységi ágazatában a tavalyi adatok szerint 114 településen naponta 260 beteggondozó indult az ellátásra szorulókhoz, nem kevesebb mint nyolcezer személyt láttak el a szükségleteiknek megfelelően, akár naponta többször vagy hetente két-három alkalommal. Az ellátottak idős, beteg, egyedül maradt, szakápolásra, gondoskodásra váró emberek. Vannak köztük, akiknek gondozóik az egyedüli hozzátartozóik. Róluk szól a film, amely feleleveníti a múltat is, a beteggondozás caritasos történetét.
Már az 1990-es évek közepén a Caritas intézményes ellátórendszerben gondolkodott, így jött létre a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet öregotthon is. 1998-ban a Német Caritas Szövetség kereste meg a romániai Caritas-szervezeteket támogatást ígérve, de azt szorgalmazva, hogy az idősellátás feltételeit az országos rendszer támogatásából próbálják biztosítani. Ha a szolgáltatás szükségességét fel is ismerték az akkori vezetők, felpártolását nem tekintették prioritásnak.
Ezzel párhuzamosan az egészségügyben egy olyan változás ment végbe, amely úgymond falnak állította az akkori körorvosokat: „1999-ben életbe lépett az új egészségbiztosítási törvény, az alaphálózatot magánosították. Tehát egyik napról a másikra gyakorlatilag felébredtem, hogy én menedzser vagyok, azon kívül, hogy orvosnak kell lennem. És ez egy pofonból elég lett volna, de jött a másik, amikor pár hónap után rájöttünk: a pénz nem elég semmire” – emlékszik vissza Munzlinger Attila szárhegyi háziorvos.
A magánosítás azt jelentette, hogy amíg korábban a körorvosi rendelőkben a 3200 fős településen négy körorvos és hat asszisztens dolgozott, a rendszer átalakulásával maradt két háziorvos és két asszisztens. Nőtt a munkanélküli szakemberek száma, de nem csökkent az ellátásra szorulóké. Az ágyhoz vagy házhoz kötött, egyedül élő idős betegek maradtak magukra. Ebből a helyzetből egy hollandiai kapcsolat és egy helyi összefogás mutatott kiút-lehetőséget. Hollandiában láthatta meg Munzlinger, hogyan működik az otthoni beteggondozás, hazatérve pedig támogatóra lelt szintén orvos nejében, valamint Borsos Géza vállalkozóban, akinek személyes érintettsége abból is adódott, hogy beteg édesanyja napi ápolásra szorult. Pályázatot írtak és nyertek, képezték a munkanélkülivé vált asszisztenseket, beszerezték a szükséges eszközöket és fogyóanyagokat, így a Gyergyói-medence minden településén sikerült beindítani az otthoni gondozást, fél évig. Ennyire volt vissza nem térítendő támogatás.
Amikor fogytán volt a magyarországi pénzalap, a megyei önkormányzattól kértek támogatást a munka folytatásához, de Munzlinger Attila szerint enyhén szólva is rideg fogadtatásban volt részük, a szolgáltatás szükségességét nem mérték fel az akkori megyevezetők. Ekkor fordult a Caritashoz, átvételre ajánlva a kiépített rendszert. „Nagy-nagy örömünkre sikerült ezt az egészet átadni a Gyulafehérvári Caritasnak, és attól kezdve ők profi szinten fejlesztették az egész szervezetet” – emlékszik vissza a szárhegyi orvos.
Péter György, a Gyulafehérvári Caritas szocio-medikális ágazatának vezetője bevallja, sok nehézség követte az indulást. A történet 2001-ben vett fordulatot, amikor egy uniós pályázatot nyertek a Hargita megyei hálózat létrehozására. Ekkor vásárolták meg az első húsz személygépkocsit, bázist alakítottak ki. 2004-ben Hargita megye egyetlenegy településén nem volt csak otthoni beteggondozás: Gyergyóhollóban, és itt is azért, mert az önkormányzat szerint a településen nem voltak ápolásra szorulók. Azért az ápolók jártak, gondozták a gyergyóhollói embereket is.
Párhuzamosan a Hargita megyei építkezéssel alakult a hálózat Maros, Kovászna megyében, majd a szórványban, Gyulafehérváron, Petrozsényben, Szebenben, Brassóban. Külföldi támogatások és pályázatok révén sikerült tovább fejleszteni, azt tartva szem előtt, hogy a legkisebb falvakba is eljussanak, a leginkább magukra hagyott embereken segíthessenek. Sokat segített a munkában a nyugati partner Caritas tapasztalatának átadása. Olyan területeken szerezhettek szakképesítést az ápolók, amelyek a korábbi rendszer hagyatékaként az országban nem létezőnek voltak nyilvánítva.
A beteggondozók nem sebet kötözni, fekélyt tisztítani vagy lázat mérni járnak az emberekhez, hanem amire szükség van, abban segítenek. Ha kell, megfürdetik, ételt visznek és megetetik, bevásárolnak nekik, gyógyszereiket kiíratják és házhoz szállítják, de ha nincs tüzelő, akkor azt szereznek, ha a kályha megomlott, újra tesznek szert.
„Az nagyszerű lenne, ha a beteg eldönthetné, hogy hétfőtől péntekig beteg vagyok, a hétvégén nem. Ez nem így történik. Hogyha valaki benne kellene legyen huszonnégy órát a saját pelenkájában, akkor tudná, mit jelent az, hogy hétvégén, este is el kell menni a beteghez. A mi munkánknak nincs vége. Addig kell csinálni, amíg szükség van rá” – mondja András Ildikó. És immár nemcsak a kötelesség szólítja őket, ha baj van, az ápolt is felhívja. A Vodafone Románia Alapítvány támogatásával sikerült beszerezni a nagy billentyűs és képernyős, pánikgombos telefonokat. Ilyen készülék van a magányos betegeknél, és a hátoldalon lévő piros gomb érintésével máris megy a hívás a segítőhöz.
A pozitív tapasztalatok a telemedicínás projekt bővítését eredményezték, így ma már a szív- és érrendszeri panaszokkal küzdőknek lehetőség van otthonukban állandó követésre. A mérőműszerek ugyanis telefonos összeköttetésben vannak szakorvosokkal, akik a normálistól eltérő adatokra figyelve azonnal visszajelezhetik, milyen változás szükséges a gyógyszerezésben.
De van más lehetőség is, ha az embernek kell szakorvoshoz eljutnia – ez a betegközvetítő szolgálat. Azokról az emberekről szól, akiknek ehhez sem képességük, sem lehetőségük nincs. A betegközvetítői szolgálat keretében közel száz szakorvossal alakított ki a Caritas partneri kapcsolatot. Ők kérnek időpontot és szállítják a beteget szakrendelésre. Az orvosok, gyakran a kollégákat is bevonva, vizsgálják ki a rászoruló betegeket, és adnak gyógyulásukhoz, fájdalmuk enyhítéséhez receptet. A rendszer működik, az orvosok szívesen vállalnak ilyen szolgálatot.
A gondozókat nemcsak az élet tanítja, továbbképzőn vesznek részt a Caritas-iskolában, elsajátítják annak tudományát, hogyan lehet kis erőfeszítéssel mozgatni a magatehetetlen betegeket, hogy lehet a beteg meglevő mozgását megtartani, fejleszteni. Több mint 50 mozgásfejlesztő szakember van a Caritas alkalmazottjai között. Van lehetőség külföldi tapasztalatcserére is. Ez kétféleképp szolgálja a Caritas javát. Péter György mesélte, gyakran előfordult, hogy egy-egy alkalmazott külföldi munkára áhítozott, felmondott, eperszedő lett. Helyére új jött, akivel megint az ábécétől kellett kezdeni a betegápolást. Nem volt benne senki számára nyereség. Ezért a svájci Caritasszal egyezséget kötöttek, így az erdélyi alkalmazottak időlegesen ott dolgozhatnak. Pénzt keresnek, nyelvet tanulnak, a szakmában pedig másfajta tapasztalatokat is szereznek.
A szükség közelről látszik – egy régi, caritasos jelmondat ez. Akik beteget ápolnak, vagy akik a törődésre rászorulók, azoknak nem kell magyarázni e szeretetszolgálat szükségességét. Annak az idős asszonynak sem, aki évek óta minden hónapban 300 lejes nyugdíjából két lejt küld a Caritasnak. Hogy ezzel támogassa más emberek otthoni gondozását. Azokét, akik jobban rászorulnak a két lejre, mint ő.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Egy kutatás margójára
Olvasom Veres Valér szociológus kutatását a Kárpát-medencei magyar nemzeti identitásról, ennek alakulásáról, valamint az egység és a regionális tudat kérdésköréről. A kutatás a különböző országrészekbe szakadt magyar kisebbséget és a magyarországi magyarokat ölelte fel. Az alcímek között ilyenek találhatók: a magyarságtudat egysége és heterogenitás; a szimbolikus egység; nemzeti szimbólumok; az erdélyiek a legbüszkébbek magyarságukra; annyira nem érzik magukhoz közelinek a magyarországi magyarokat az erdélyiek; sokan „csak” erdélyiek; hazafogalom; többséghez való viszonyulás. Ezek a címek önmagukban elég sokat elárulnak.
A kutatás eredményei egyáltalán nem leptek meg. Szerintem nem is kell nagyon sokat tudni, különösebben bölcsnek lenni ehhez – elég, ha az embernek nyitott szeme-füle van kapcsolataiban, kicsit ismeri a történelmet és valamennyire követi a napi eseményeket. Nekem előnyöm, hogy laktam a Partiumban, Kolozsváron és Székelyföldön is, Magyarhonban pedig több, egymástól meglehetősen messze eső helyen, és számos kapcsolatom van más országrészekbe szakadtakkal. Sok ember véleményét, reakcióit volt alkalmam megismerni. Ezek alapján nem volt újdonság számomra – többek között az sem –, hogy az erdélyiek a legbüszkébbek magyarságukra, az erdélyieknek a legerősebb a magyarságtudata. Az erdélyi magyarok leginkább a többi határon túli magyart kedvelik, a romákat és az újgazdagokat szeretik legkevésbé, majd a többségiek – románok és magyarországi magyarok – következnek. Az erdélyi magyarok a németeket jobban kedvelik, mint a magyarországiakat vagy a románokat. Előítéletesen viszonyulnak az erdélyiek a magyarországi magyarokhoz. Ez nem csak a hírhedt népszavazás következménye, bár ahhoz köthetően észrevehető egy meglehetősen nagy törés a viszonyokban, főleg a kilencvenes évek elejéhez képest.
Az eredmények fogadásában nálam közrejátszott, hogy jól emlékszem, mit meséltek szüleim az anyaországiakról (ma is számosan emlegetik őket mostohaanya-országiaknak), viszonyulásukról és viselt dolgaikról 1940–44 között. Meg azt is tudom, hogyan bántak a magyarországi katonatisztek a frissen besorozott erdélyiekkel a kiképzések során. Milyen külön intézkedéseket – értsd parancsot – kellett hozniuk a kötelező magatartással, a bánásmóddal kapcsolatban. Pedig köztudott, hogy a székely katonák bizonyultak a legkötelességtudóbbaknak, fegyelmezettebbeknek, megbízhatóbbaknak. Azonban volt nekem régebbi információm is egy olyan embertől, akinek a véleményére nagyon sokat adok. Egész élete, munkássága rendkívül hitelessé teszi előttem. Kós Károlyról van szó. Ezt írta Kalotaszegen, 1911. szeptember 4-én, ergo több mint száz (!) éve: „Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. A magyarországi társadalomra sohasem számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk. De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet.”… „De nekünk hiába beszélnek, hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek.” Amikor írta, ugye, akkor nem volt népszavazás, kutatás stb. Tapasztalat, történelmi ismeret volt.
Diószeghy László,
Budapest
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tóth Árpád Irodalmi Kör
A magyar nyelvújítás mozgalmáról
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör október 20-án, kedden délután tartotta munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében.
A rendezvény első részében a nyelvújítás mozgalmáról két lelkes, jól felkészült magyartanár értekezett. Szabó László, az Aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola pedagógusa pár szót ejtett a humanizmusról, majd a felvilágosodás íróinak nyelvújító törekvéseit ecsetelte. Felvázolta Bessenyei György munkásságát, Kazinczy Ferenc nyelvújító tevékenységét. Megtudhattuk, hogy az író 1811-ben Poétai episztola Vitkovics Mihály barátomhoz c. költői levelében hadat üzen a maradiak táborának. Tövisek és virágok c. epigramma-gyűjteményének megjelenésétől számítjuk a mozgalom kezdetét. A cím szimbolikus: a virág az újítóké (a neológusoké), a tövis a maradiaké (az ortológusoké). Az ortológusok gúnyiratot adnak ki – a Mondolatot –, melynek címképén Zafyr Czenczi szamárháton lovagol, Kazinczy hívei Felelet a Mondolatra c. ellenirattal válaszolnak. Nem véletlen, hogy a művész rengeteg új szót alkotott. A referens ezekből a szavakból is ízelítőt adott.
Nagy Gizella ny. tanár, módszertani felelős előadását azzal kezdte, hogy Kazinczy életművével még nem zárult le a nyelvújítás (új szavak ma is keletkeznek). Előbb a reformkor mozgalmáról értekezett néhány mondatban (Jósika, Széchényi, Arany), majd Jókai Mór tevékenységét ismertette. Részletesen mutatta be a kémia és más területeken létrehozott új szavait, az Egy magyar nábobban, a Kárpáthy Zoltánban, a Fekete gyémántokban közzétetteket. Végül a jelenlevők egy játékban vehettek részt. Ki kellett találniuk, mit jelentenek a virány, rondítvány, csatány, riadal szavak.
A színvonalas előadásokat Kiss Anna módszertani felelős, valamint az Aurel Vlaicu Általános Iskola két diákja (Szimcsák Tamás és Csonka Nikolett) illusztrálták felolvasással.
Az est második részében a közösség három alkotója mutatta meg újra tehetségét. Ódry Mária költő, képzőművész legszebb verseit Gál Zoltán, Kolumbán Zsolt, Kiss Anna, Hevesi József, Czernák Ferenc és Katona Béla olvasták fel. Az elhangzott művekből természetszeretet, életigenlés, istenkeresés, lokálpatriotizmus csendült ki csodálatos költői képekben.
Szarvashegyi Rozália ny. tanítónő Beszámoló vagy mi Ceauşescu pécskai jelenéséről c. memoárját ismertette a körtagokkal. A humoros írás a múlt rendszer megannyi visszásságát ábrázolta színvonalasan, élvezhető módon.
Kleitz Zoltán amatőr költő Valós számok és valótlanságok, Pár sor a tábornokokról c. költeményeit mutatta be. Mindkét írásmű a szerző magyarságtudatának adott hangot. Agape és baráti beszélgetés zárta a jó hangulatú irodalmi délutánt.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

Amivel tartozunk
Bár nem tulajdonítunk látnoki képességet Liviu Dragneának, sejthetett valamit a szociáldemokraták frissen megválasztott elnöke, amikor az alakulat múlt vasárnapi kongresszusán elítélte a kommunizmus rémtetteit, kezdeményezésére pedig a küldöttek megemlékeztek a romániai áldozatokról.
Sőt a pártelnök bocsánatot is kért a PSD által az 1989-es rendszerváltást követő években elkövetett hibákért, egy nappal később pedig gyakorlatilag kizárta a párt csúcsvezetőségéből a tiszteletbeli elnöki posztot betöltő Ion Iliescut.
Nincsenek illúzióink a tekintetben, mennyire őszinte a múlttal való szembenézés és szakítás igénye a kommunista utódpártként elkönyvelt alakulat berkeiben. Elvégre jól emlékszünk, mekkora össztüzet zúdítottak a szocdemek Traian Băsescu államfőre amiatt, hogy 2006-ban illegitimnek és gyilkosnak nyilvánította a kommunista rezsimet.
A PSD sohasem volt képes vállalni a felelősséget azért, hogy hosszú ideig olyan egykori apparatcsikok és nomenklaturisták adták meg számára az alaphangot, mint például Iliescu. Akinek bizony a ‘89-es forradalom, a kilencvenes évek bányászjárásai, sőt a marosvásárhelyi fekete március kapcsán egyaránt vér tapad a kezéhez.
A román igazságszolgáltatás óriási hiányossága – egyúttal paradoxona –, hogy miközben az elmúlt években jelentős eredményeket mutatott fel a korrupcióellenes küzdelem terén, de még az egykori börtönparancsnokokat is bíróság elé citálta az 50-es és 60-as években politikai foglyok ellen elkövetett gaztettekért, eddig futni hagyta a közelmúlt véres eseményei során súlyos bűncselekményt elkövetett állami vezetőket. Szégyenletes és felháborító, hogy az 1990-es bányászjárás miatt a mai napig egyetlen vájárt, történetesen a magyar nemzetiségű Domokos Dénest ítélték – természetesen nem érdemtelenül – börtönre.
Még szerencse, hogy a strasbourgi emberjogi bíróság nemrég arra kötelezte a román államot, hogy szolgáltasson igazságot az emberiesség elleni bűncselekmények ügyében, így a főügyészség szerdai akciója nyomán végre megkaphatják méltó büntetésüket az igazi felelősök. Ez a legkevesebb, ami kijár az egykori áldozatok emlékének, a társadalom lelkiismeretének, a múlttal való szembenézésnek.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Rostás-Péter István: A lekésett vonat tétova füstje
Iliescu megérdemli, végre igazságot szolgáltatnak, ideje volt, a kommunizmussal való szakítás jelképes pillanata – ilyen reakciókat gerjesztett elsőre a hír, hogy az exállamfőt immár jogi instanciák vonják kérdőre az 1990-es bányászjárás miatt. A jubilálók üdvrivalgása még alig enyhült, máris ott toporog néhány kérdés az ügy körül: miért épp most történt meg a perzsára szólítás (a volt elnöknek a PSD-ből való „kitessékelése” és a beidézés között alig telt el pár nap), mikor lesz végső döntés (a magyarországi Biszku-per példája jó okot adhat a kételkedésre), és kiderül-e, hogy a negyed százada elkövetett retorzió megvalósítóinak mekkora a felelőssége (avagy megint izolált bűnbakokkal tudjuk le ezt a fejezetet is).
Ha a történteket kellő distanciával szemléljük – kellett ez a huszonöt évnyi „tamponzóna” a perspektivikus látásmódhoz –, Ion Iliescu nem tehetett mást, mint hogy erőszakhoz folyamodjon: frissen megszerzett hatalmát nem kockáztathatta konszenzusra törekvő tárgyalásos politikával. Képlékeny helyzetben a nyugalmat karhatalmilag szétárasztó elnök mint a dolgok rendjét biztosító atyuska (akkor) még működő modell, az ország egyik felében az osztályharcos-reflexekre alapozó manipulálás haszonélvezője. 53 napos antikommunista tüntetéssorozat – hat halott és mintegy 750 sebesült – ez a bukaresti Egyetem téri jelenség lecsupaszított ábrája. Az incidensek után az országból (többnyire végleg) távozó fiatal értelmiségiek számáról máig nem készült statisztika. Mindez Ion Iliescu batyuja.
Félő azonban, hogy a per nem visz közelebb a jelenség megértéséhez. Nem derít fényt arra, miként végezte az 1990-es „tanév” második nagy házi feladatát az újjáélesztett Szekuritáté, a belügyi felelősök cinkosságára sem kapunk választ, mint ahogy arra sem, hogy a hatalmon levőknek miért volt szükségük erre az aránytalanul nagy erődemonstrációra, mikor Ion Iliescu májusban a voksok 85 százalékának birtokosaként immár választott vezetője volt az országnak.
A per ugyanakkor más olvasat szerint egyéb tanulságokkal jár: igazolni látszik a tételt, miszerint az igazság (egyfajta igazság) végül mégiscsak felszínre kerül. Bulvárosabban fogalmazva: a magát szabadgondolkodónak valló Iliescu belebotlott a számmágiába. 2008. október 13-án ugyanis az első ízben lefolytatott vizsgálatról az igazságügyi tárca közleményben mondta ki, hogy a bányászjárás dossziéjában a volt elnök ellen nem indul bűnvádi eljárás.
S hogy még milyen „szerepe” lesz ennek a pernek, arra érdemes lesz időnként visszatérni. Hatékony elemzés kedvéért célszerű lenne lajstromozni, hogy éppen mi minden történik a romániai belpolitikában, amikor Iliescut újabb és újabb tárgyalásra invitálják – mennyire lehet elvonatkoztatni ilyenkor a párhuzamosan zajló eseményektől.
A végeredmény – ha egyáltalán ítéletté kerekedik – kései és elégtelen jóvátétel lesz a fejlődésében amúgy is megkésett országban. A közelmúlt feldolgozásának egy újabb esélyével számolhatunk le: a dolgok lassan ülepednek, túl lassan. Olyan ez, mint mikor a könnygáz még másnap reggel is megreked és mar Bukarest belvárosában egy kiadós utcai csata után.
maszol.ro

Másodkézből felszerelt román hadsereg
Az elmúlt negyedszázadban a honvédelmi tárca által elköltött 45 milliárd euró ellenére a román haditechnika 80 százaléka a rendszerváltás előtti időszakban készült. A büdzsé 80 százalékát fizetésekre fordítják, és a katonai költségvetésnek mindössze a 10 százaléka jut új fegyverek beszerzésére.
Az ukrajnai fejlemények óta Európa keleti része keményen fegyverkezik. Moszkva idén 50 százalékkal növelte a fegyverkezésre fordított összegeket, tavalyhoz képest Litvánia másfélszer, Lengyelország és Észtország 20, illetve 15 százalékkal, Ukrajna pedig 20 százalékkal. A román honvédelmi tárca teljes költségvetésének 79 százaléka az állomány javadalmazását teszi ki, és a teljes katonai költségvetés 10,7 százaléka fordítható a fegyverzet korszerűsítésére. Mindez az Európai Védelmi Ügynökség (European Defence Agency), valamint a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adataiból derül ki. A román honvédelmi kiadások nem felelnek meg a NATO-kritériumoknak, amely kimondja, hogy a honvédelemre fordított kiadások legalább 20 százalékából a fegyverzet korszerűsítését kell finanszírozni.
A román sajtó egyre többet foglalkozik azzal, hogy a tábornokok mire költik a honvédelmi büdzsé kevéske pénzét, mekkora a békeállomány, mennyire korszerű a fegyverzet, egyszóval háború esetén Románia képes lenne-e megvédeni önmagát. A válasz nem szívderítő: az utóbbi negyedszázadban Románia kormányai 45 milliárd eurót költöttek a honvédelmi tárca finanszírozására, ez azonban a román katonaság felszereltségén nem látszik meg.
Utolsók között a NATO-ban
A honvédelmi minisztérium költségvetésének egyötödét kellene évi rendszerességgel fegyverkezésre költeni, de ezt a küszöbértéket 1990 után egyetlen alkalommal sem teljesítette Románia. A honvédelmi tárca legtöbbet fizetésekre és rutinműveletekre költött. A SIPRI adatai szerint a katonai költségvetés soha nem haladta meg a bruttó nemzeti össztermék (GDP) 1,85 százalékát, holott a kötelező NATO-küszöb 2 százalék lenne. Beiktatása után Klaus Johannis román államfő kijelentette: „Ha mi nem vigyázunk a biztonságunkra, azt egyetlen szövetséges vagy partner sem tudja garantálni számunkra”. Johannis arra kérte az összes politikai pártot, hogy legalább tíz évig tartsák be a 2 százalékos küszöböt a honvédelem számára. Igaz, Románia nem kivétel: az idei SIPRI-jelentés szerint a 28 NATO-tagország közül csak öt ország tartja tiszteletben a mindenki számára kötelező finanszírozási kritériumokat.
A román honvédelmi költségvetés a NATO-tagországok között a legkisebbek közé tartozik. Ha a lakosság számarányához viszonyítjuk a katonaság évi büdzséjét, akkor a végeredmény riasztó: az utolsó előtti helyen állunk Európában, utánunk Bulgária zárja a sort. Egy 2013-as adat szerint az 1,85 milliárd eurós büdzsé 80 százaléka ment fizetésekre, és haditechnika vásárlására mindössze 200 milliót költöttek. A 2006–2013-as időszakra kivetítve a 14,13 milliárd euróból mindössze 1,7 milliárd euró szolgálta a haditechnika felújítását.
Harmincéves használt repülők
A honvédelmi beruházások legmediatizáltabb tétele az a 12 darab, másodkézből – vagy inkább harmadkézből – vásárolt F-16-os vadászrepülő, amelyet Portugáliából szerzett be a szaktárca 628 millió euró értékben. Tíz román pilóta és technikus tanulja az F-16-osok kezelését egy portugáliai katonai bázison: az árban az ő képzésük és a gépek felújítása is benne van. Hat gépet már korszerűsítettek: a szakértők szerint kategóriájának ez a legsikeresebb vadászgépe. A Harci Sólyom – a hivatalos neve F–16 Fighting Falcon, de a pilóták gyakran Vipernek nevezik – negyedik generációs, egy hajtóműves vadászbombázó repülőgép, amelyet a General Dynamics fejlesztett ki, és jelenleg a Lockheed Martin gyártja. Eredetileg könnyű nappali vadászgépnek tervezték, azonban a mikroelektronika fejlődése folyamatosan tette lehetővé egyre fejlettebb fegyverek és berendezések integrációját, így napjainkban szinte minden fegyverfajtát bevethet, napszaktól és időjárástól függetlenül. Kategóriájának legsikeresebb repülőgépe, a legyártott gépek darabszáma a jelenlegi megrendelésekkel együtt eléri a 4300 darabot.
A Románia által megvásárolt gépek az Atlantis programmal kerültek Portugáliába 1990-ben, de már akkor is használt állapotban.
Az F–16 többcélú vadászbombázó repülőgép. M61 Vulcan beépített gépágyúja mellett rakéták és bombák széles választékát hordozhatja. „A tervezés kezdetétől fogva az F–16-ost költséghatékony »igáslónak« szánták, amely sokféle célra használható, magas hadrafoghatósággal. Elődeinél sokkal egyszerűbb és olcsóbb, de fejlett aerodinamikai kialakítása és korszerűbb avionikája – többek között a világon először alkalmazott számítógépes vezérlőrendszer, a »fly by wire«, ami miatt az Electric Fighter becenevet is kapta – nagyobb teljesítményt eredményez” – írják róla a szakértők. Tény, hogy ez a több évtizedes, de időközben korszerűsített vadászgép ma a román haditechnika egyik legmodernebb és legköltségesebb darabja.
A békeállomány
A román honvédelmi miniszter október közepén jelentette be, hogy a hadsereg önkéntes tartalékosok jelentkezését várja. A 18 és 55 év közötti jelentkezőkre évi 15 napos kiképzés vár, négy évre kötnek szerződést, és erre az időszakra zsoldot kapnak, amelynek összege a beosztásukkal azonos besorolású hivatásos katonák zsoldjának a tíz százaléka. Mircea Duşa miniszter az után jelentette ezt be, hogy a szenátus elfogadta az önkéntes tartalékos rendszer bevezetéséről szóló törvényt, amelyet az államfőnek kell kihirdetnie. A jogszabály arról is rendelkezik, hogy a kiképzés alatt fizetik az önkéntesek társadalombiztosítását, valamint munkaadójuk kárpótlást kap az államtól a hiányzás okozta jövedelemkiesésért. Mircea Duşa szerint az alkotmány 2003-as módosításakor – amikor a kötelező katonai szolgálatot eltörölték – semmilyen törvényes keret nem maradt a tartalékállomány felfrissítésére. Romániában szerencsére sok fiatal tanul katonai középiskolákban vagy főiskolákon és egyetemeken. A katonaság évente 1500 fiatalt alkalmaz.
A román hadseregnek körülbelül 75 ezer aktív katonája, közel 80 ezer tartalékosa és további 15 ezer civil alkalmazottja van. 2010-es adatok szerint 117 798 férfi, és 111 607 nő érte el a katonaköteles kort (18 év). Mintegy öt és fél millió, 15–49 év közötti személyt tartottak nyilván hadra foghatónak. 1990-ben még 300 ezer aktív katonája volt az országnak, az állomány a NATO-csatlakozás után csökkent a mai szintre.
Rendszerváltás előtti haditechnika
Katonai források szerint a haditechnika 80 százalékát 1990 előtt gyártották, ami azt jelenti, hogy a varsói szerződés tagállamainak a szintjén vannak vagy inkább alatta. A haditengerészet két fregattját 2010-ben 500 millió euróért újították fel, az egyetlen román tengeralattjáró 20 éve nem járt víz alatt. A katonaság az országutakról rég eltűnt, a hetvenes és nyolcvanas évekből származó, román gyártmányú buszokkal és teherautókkal szállítja kiképzésre katonáit.
A helyzet pikantériája, hogy mindeközben Romániában egyre jobb üzlet a fegyverexport, de az adatok titkosítása miatt nem lehet tudni, hogy hova szállítják a megbízhatónak tartott román gyártmányú gépfegyvereket. A kilencvenes években Románia a világ első tíz fegyverexportőre között volt. Egy rövid idejű visszaesés után újból fellendült az iparág: 2000-től idén júliusig 1,2 milliárd euró értékben adott el Románia külföldre haditechnikát.
Willman Walte
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az erdélyi magyar politika júdáspénzei
Michael Ebner, dél-tiroli európai parlamenti képviselő a kétezres évek közepén az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) meghívásának eleget téve Erdélyben járt és több interjúban is elmondta: számára elképesztő, hogy egy autonómiát igénylő nemzeti közösség hivatalos képviselője – tételesen az RMDSZ – nem hajlandó azt felvetni belföldön és külföldön egyaránt. Hogy mennyire abszurd a helyzet, az is mutatja, hogy 1993 januárja óta az autonómia az RMDSZ-program elsőrendű célkitűzése. Találóan fogalmazott Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke az EMNT hétvégén lezajlott küldöttgyűlésén: „mi vagyunk az RMDSZ-program leghűségesebb képviselői”.
A valóságban az RMDSZ-en belüli ellenzék – az Erdélyi Magyar Kezdeményezés és a Reform Tömörülés – küzdött mindig az autonómiáért, és próbálta rákényszeríteni az RMDSZ vezetését arra, hogy saját programját képviselje. Miután az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusa után ez a belső küzdelem értelmetlenné vált, ugyanezt a törekvést immár kívülről próbálták elérni. A közéleti abszurd folytatódik. A Magyar Polgári Párt – amely bevallottan az RMDSZ ellenében jött létre – korábbi elnöke azt hangsúlyozta, hogy a pártnak nem az autonómia az elsőrendű célja, hanem a választás szabadságának a megteremtése. Ugyanez a magát ellenzékinek tartó párt a 2012-es parlamenti és a 2014-es európai parlamenti választáson az RMDSZ mellett tette le a voksát. Azt már nem is említem, hogy a tavalyi elnökválasztáson sem támogatták az autonomista jelöltet, Szilágyi Zsoltot. Említsük meg azt is, hogy az MPP és az RMDSZ 2014 márciusában stratégiai megállapodást kötött, majd ennek jegyében hozta nyilvánosságra az úgynevezett „Székelyföld autonómia-statútumát”. Az EMNT hétvégén elfogadott zárónyilatkozata is rámutat, hogy az RMDSZ–MPP dokumentumnak nem a történelmi Székelyföld a tárgya, hanem az 1968-ban megrajzolt három székelyföldi megye. Most a két párt arról tárgyal, hogy hány MPP-s induljon az RMDSZ-listáin. Igen, nem tévedés: nem a közös, koalíciós listán – amihez eddig az MPP váltig ragaszkodott – hanem az RMDSZ-listán. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy az MPP elhárította az Erdélyi Magyar Néppárt közeledését és ajánlatát arra, hogy a két szervezet együtt induljon a 2016-os választásokon, egy paritásos alapon létrehozott szövetség keretében.
Amikor Szilágyi Zsolt világosan rámutatott arra, hogy a júdáspénz az oka annak, hogy kútba esett a két, programjában autonomista párt szövetsége, Biró Zsolt útszéli stílusban támadt az EMNP elnökére, mondván, szégyellje magát. Biró szerint Szilágyi kiírta magát a jobboldali politikából. „Jobboldali politikából” – igen, ezt a kifejezést használja az a politikus, aki a hatalmi pozíciókért cserébe bármilyen színezetű koalícióban résztvevő RMDSZ-szel készül összebútorozni. Arról ne is beszéljünk, hogy ő maga iratkozott ki az erdélyi magyar autonómia-politikából azzal, hogy pártja ugyanolyan hitelesítő funkciót vállalt az RMDSZ mellett, mint amilyet az RMDSZ a román kormányok támogatásaként 1996-tól napjainkig.
A jobb sorsra érdemes Kulcsár Terza József is beszállt a polémiába, a júdáspénz kapcsán az EMNP által kapott anyaországi támogatásokat említve. Feltéve, hogy az EMNT mellett az EMNP is kapott támogatásokat a nemzeti kormánytól, lehet-e ezt egy napon emlegetni az RMDSZ elvtelen kiszolgálásával? Hasonló demagógiával próbálja visszalőni a júdáspénz vádját Biró Zsolt, aki azt rója fel Szilágyinak, hogy a bukaresti parlament padjait koptatta, s hogy Brüsszelből kap fizetést. Mintha nem az autonómiát képviselte volna ott, s nem lett volna egyike azon öt képviselőnek, akik benyújtották a román törvényhozásba a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútumát 2004 elején. Annak az SZNT-nek a törvénytervezetét, amelynek ülését Biró Zsolt nagy dérrel-dúrral hagyta ott, miután nem választották vissza tisztségébe az RMDSZ-szel való összeborulása miatt.
A „júdáspénz” lényege, hogy annak elfogadója ellenszolgáltatásképp elárulja az addig képviselt ügyet, szövetségeseit és elveit. Ezt pedig Biró Zsolt vezetésével a Magyar Polgári Párt jól követhetően megtette. Ezzel szemben az Erdélyi Magyar Néppárt és az annak létrehozását kezdeményező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása óta következetesen ugyanazokat a célokat hirdeti: belső önrendelkezést, regionalitást, szubszidiaritást és autonómiát, amihez a föderációnak is társulnia kell. Szilágyi Zsolt egyórás programadó és iránymutató beszédében megjósolta, hogy lesznek MPP-s politikusok, akik a párt irányváltását szégyellve távozni fognak és az EMNP-nél kopogtatnak, illetve lesznek olyanok is, akik az RMDSZ-re rálicitálva támadni fogják őt és pártját. Biró Zsolt és Kulcsár Terza József légből kapott vádjai hallatán megállapíthatjuk: a próféta beszélt belőlük.
De ez nem feltétlenül baj. Legalább nyilvánvalóvá válik, hogynem elég, ha az MPP az RMDSZ ernyője alatt igyekszik biztosítani a vezető oligarchiájának egzisztenciáját, még rá is támad azokra, akik hűek maradtak az önálló magyar érdekeken alapuló politikához és autonómiaprogramhoz. Az erdélyi politikai paletta rövid ideig volt csak háromosztatú – RMDSZ/MPP/EMNP –, tulajdonképpen az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásától a 2012-es parlamenti választásokig. Ekkor vette kezdetét az MPP–RMDSZ-közeledés, mely minden jel szerint a jövő évi választásokon teljesedik be az MPP-nek az RMDSZ-listákon való indulásával. Az Erdélyi Magyar Néppárt megmaradt az erdélyi magyar szabadságprogram, az autonómia egyetlen következetes és hiteles képviselőjének. Ha úgy tetszik, az utolsó harcképes kuruc egységnek.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Életút a Cambridge-nek álmodott egyetemen
Dr. Feszt György marosvásárhelyi professzort a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Születésnapi ajándékként is kapta a kitüntetést, hiszen idén szeptemberben töltötte 90. életévét. A kitüntetéssel a farmakológia területén kifejtett hosszú munkásságát értékelték. A nyugalmazott professzorral az indulásról, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről, a homeopátiás készítményekről és a helyes gyógyszerhasználatról beszélgettünk.
– Mi vonzotta az orvosi pályára?
– Apám orvos volt, majd 1945-től egyetemi tanár, egy időben a marosvásárhelyi orvostudományi egyetem dékánja, majd halála előtt pár évig rektora. Az 1872-ben alapított és a Ferencz József nevét viselő kolozsvári egyetemen – amely Magyarország második egyeteme volt – tanult s fiatal tanársegédként dolgozott. 1919-től kezdve gyakorló belgyógyász és röntgenorvos volt, az egyik első erdélyi röntgenológus, aki még a tudományág nagyjainál tanult. Amikor 1945-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem orvosi kara átköltözött Marosvásárhelyre, a karnak ő lett a dékánja, Csőgör Lajos professzor volt a rektor. Apám aránylag fiatalon, 63 éves korában halt meg. Jómagam a Kolozsvári Református Kollégiumba jártam elemi és középiskolába 1932 és 1944 között. Ma is szeretettel és tisztelettel emlékezem középiskolai tanáraimra. Az akkori kollégiumnak olyan erős tanári kara volt, hogy 1945 után többen egyetemi tanárok lettek. Középiskolában nagyon érdekelt a kémia. Esténként mindig az apám rendelőjében, az ő íróasztala mellett tanultam. A könyvespolcról elővettem egy-egy orvosi könyvet, atlaszt, nézegettem az ereket, az idegeket, így aztán az orvosi felé irányultam.
– Az orvosi pálya egy sajátos területén, a farmakológián kötött ki. Miért döntött a gyógyszertan mellett?
– 1950-ben végeztem el az orvosi egyetemet. Az orvostudományi szakmák közül elsősorban a kémia érdekelt, és későbbiekben sem vonzott igazán az orvosi gyakorlat. Fiatalon klinikán is dolgoztam, de az 1949–50-es tanévtől megragadtam az egyetem gyógyszertani, vagyis farmakológia tanszékén. Megjegyezném, hogy a farmakológia nem tévesztendő össze a gyógyszerészettel. A farmakológia orvosi szakma: azzal foglalkozik, hogyan hatnak a gyógyszerek a szervezetben. Ezzel szemben a gyógyszerészet a gyógyszerek készítésével és fizikai-kémiai összetételével foglalkozó tudományág.
– Munkássága során többek között az idegrendszerre ható gyógyszerek és a gyógynövények hatását is kutatta. Az ötvenes években mennyire volt fejlett a pszichiátria?
– Ez az orvostudomány különösen érdekes terület volt, mert az ötvenes évek táján – amikor a gyógyszertanra kerültem – óriási haladás történt az idegrendszerre ható gyógyszerek kifejlesztése terén. Akkor jelent meg a pszichofarmakológia, a lelki életre ható modern gyógyszerek csoportja, amely forradalmasította az elmebetegségek kezelését. A nyugtató hatású neuroleptikumok megjelenésével nem kellett a nyugtalan elmebetegeket tartósan bezárva tartani, mert megfelelő gyógyszeres kezeléssel otthon, családi körülmények között is gondozni lehetett őket. A pszichofarmakológia kifejlődésének az időszakában mindez nagyon érdekelt. Főként azt vizsgáltam, hogy az új szerek a vegetatív idegrendszeren keresztül miként befolyásolják a különböző szervek működését, a vérnyomást, a szívműködést és az anyagcserét. A farmakológia határterület a klinikai és az állatkísérletes orvostudomány között. Ma már két ága van: az experimentális, állatkísérletes és a klinikai. Ez utóbbi a beteg szervezetben vizsgálja a gyógyszerek hatásmechanizmusát. A gyógynövények közül főleg a vizelethajtókat vizsgáltam. Obál Ferenc professzor tanítványaként és később munkatársaként kezdtem tudományos kutatómunkát végezni.
– Évtizedeket töltött a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Hogyan élte át a változásokat, és milyen esélyt lát az önálló magyar kar megalakulására?
– 1945-ben Kolozsváron két egyetem működött: a korábban Ferdinánd király, majd a világhírű román tudós, Victor Babeş nevét viselő egyetem és a magyar egyetem, amely 1945-ben vette fel Bolyai nevét. A két egyetem intézetei jól megfértek egymás mellett, mígnem 1960-ban megtörtént az egyetemek egyesítése. Az orvoskarnak klinikákra volt szüksége, de a kolozsvári klinikákon a magyar orvoskar nem kapott helyet. Ezért kerestek egy másik várost a működéshez. Végülis Marosvásárhelyben állapodtak meg, ahol megfelelőnek tartották az üresen álló egykori hadapródiskolát és a körülötte levő gyönyörű parkot. A fáma szerint Ludány professzor azzal a felkiáltással tért vissza Marosvásárhelyről Kolozsvárra, hogy az új egyetem olyan lesz, mint a Cambridge. Eldőlt, hogy az orvoskar átköltözik Marosvásárhelyre. Az 1948-as tanügyi reform az orvoskarokat leválasztotta a tudományegyetemekről és önálló orvosi és gyógyszerészeti egyetemekké alakította át, így a vásárhelyi kar is Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté alakult. Ez eredetileg magyar tannyelvű egyetem volt, ahogy a Bolyai Tudományegyetem is. 1962-ben lett kétnyelvű az oktatás, olyan módon, hogy az előadások mind a két nyelven folytak, de a gyakorlatok csak románul. Ez azt jelentette, hogy a gyakorlatvezető tanársegédi kar számottevően bővült román kollégákkal. Nem szerveztek külön román és magyar kart, hanem egy fakultás keretében folyt a kétnyelvű oktatás. A hallgatóságban általában fele-fele volt a magyarok és a románok aránya. Mivel a gyakorlatok román nyelven folytak, a tanársegédi utánpótlás román irányban fejlődött jobban, a magyar anyanyelvű tanszemélyzet, az előadók utánpótlása gyengült. A jelenlegi oktatási törvény multikulturális egyetemnek tekinti a MOGYE-t. Azt írja elő, hogy a multikulturális egyetemeken önálló karokat, fakultásokat lehet szervezni. A vásárhelyi egyetem vezetősége az oktatási törvény lehetőségét figyelmen kívül hagyja, és emiatt nem alakult meg külön magyar és román nyelvű kar. A magyar nyelven történő oktatás háttérbe szorult, a magyar nyelven oktatók számaránya lecsökkent. A magyar oktatók érvényesíteni szeretnék a tanügyi törvénynek azt a kitételét, hogy önálló kart alakítsanak, de a jelenlegi vezetőség ebben egyelőre nem partner.
– A gyógyszeripar nagyon gyorsan fejlődik és valóságos nagyhatalommá vált a világpiacon. Hogyan vélekedik erről?
– A 19. század végén, amikor megjelentek a szintetikus, nem növényekből származó gyógyszerek, a gyógyszervegyészet egyre gyorsabb ütemben fejlődött. Az ötvenes évektől háttérbe szorult a gyógyszertárakban történő gyógyszerkészítés, amikor az orvos által előírt anyagokból állít elő gyógyszert a patikus. Ma a gyógyszertárak többsége csak az iparilag gyártott készítményeket kínálja. Marosvásárhelyen is aránylag kevés az olyan gyógyszertár, ahol készítenek is gyógyszereket. A gyógyszervegyészeti ipar a vegyiparágak közül az egyik leggyorsabban fejlődő és legjobban jövedelmező üzletág lett. Az előállított készítmények többsége úgynevezett generikus készítmény: a különböző vállalatok egy korábban sikeressé vált vegyi anyag licenszét megszerezve állítják elő. Ezeknek a gyógyszereknek ugyanaz az összetétele, mint az eredetileg kifejlesztett régi gyógyszeré. Ezért van az, hogy sok gyógyszerkészítő cég világszerte bizonyos hatóanyagú gyógyszert kínál más-más néven.
– Mi a véleménye a homeopátiás készítményekről?
– Szerintem ez egy túlhaladott tanítás. Hahneman – aki ezt az irányzatot létrehozta – abból a feltevésből indult ki, hogy az anyagok hígításával erősödik a hatásuk. Emiatt olyan mértékű hígításokig is elment a homeopátia, ami bizonyítottan hatástalan. A farmakológia képviselői a homeopátiás készítményeket nem tartják értékesnek. Egy előnyük azonban biztosan van: nem ártanak. A homeopátia irányzata arra késztette az orvosokat, hogy gondosabban figyeljék a beteget, a tüneteket. Az orvostudomány a középkortól kezdve nagy elméleti háttérrel is rendelkezett: teóriákat állítottak fel a betegségekről, amelyeket aztán sorra megdöntöttek. A homeopátia a betegségek pontosabb megismerésében segített, de a mai orvoslás nemcsak a tüneteket kezeli, hanem próbálja felfedni és leküzdeni a betegségek okait is.
– Szakemberként, kutatóként mit tanácsol azoknak, akik kételkednek a gyógyszerek hatásában, félnek a mellékhatásoktól vagy éppenséggel túl sok gyógyszert fogyasztanak?
– Az arany középút a helyes! Egyaránt helytelen a gyógyszerek túlzott használata és a gyógyszertől való teljes idegenkedés. Vannak életmentő gyógyszerek. Fontos szempont, hogy az orvos tanácsára szedjünk gyógyszert, és nem a barátnő vagy az ismerősök által ajánlott készítményeket és adagokat. Nincs olyan gyógyszer, amelynek ne lenne mellékhatása is. Általában minél nagyobb az adag, annál több mellékhatás jelentkezhet. Vannak kedvező mellékhatások is: egy gyulladáscsökkentő szernek a fájdalomcsillapító hatása például hasznos mellékhatás. De lehetnek veszélyes vagy káros mellékhatások is. Ezért fontos, hogy az orvos utasításait betartsuk, s figyeljünk az egyén sajátos gyógyszerérzékenységére is.
– A Magyar Érdemrend tisztikeresztjével több évtizedes munkásságát értékelték. Mennyire elégedett szakmai pályájával?
– Nagy megtiszteltetésként vettem át a magas állami kitüntetést, nagyon örültem annak, hogy mind a kutatásban, mind az orvosképzés terén végzett tevékenységemet Magyarországon is ismerik és értékelik. Évtizedeken keresztül arra törekedtem, hogy mindkét területen jó eredményeim legyenek.
Feszt György
Kolozsváron született 1925. szeptember 15-én. 1950-ben végezte el a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, s a farmakológiai tanszéken kapott tanársegédi állást Obál Ferenc professzor mellett. 1963-ban lesz az orvostudományok doktora, a gyógyszertan egyetemi tanára. Mintegy nyolcvan dolgozata jelent meg hazai és külföldi szaklapokban a gyógyszerhatástanról, kutatta az idegrendszerre ható gyógyszerek és gyógynövények hatását. Társszerzője az 1964-ben kiadott Farmacologie című tankönyvnek. Nyugdíjazását követően az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának élén tevékenykedett, az egyesület vezetősége 2005-ben Mikó Imre-emléklappal ismerte el kiemelkedő teljesítményét, a Magyar Tudományos Akadémia 2011-ben az Arany János-díjjal és -éremmel tüntette ki.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Jelenközelbe” hozott történelem
A mai döntéshozó nemzedéknek csak úgy érdemes önrendelkezésért harcolnia, ha beleneveli a következő nemzedékbe a szabadságeszmény fontosságát, ha rádöbbenti arra a gyerekeket, hogy a szabadság iránti vágy mindennél fontosabb. Hiszen ’56 ezt jelenti, és ez minden közösségi vagy egyéni jogigény alapja – nyilatkozta a Krónikának Ferencz-Salamon Alpár csíkszeredai történelemtanár, akit az október 23-ai események iskolai és iskolán kívüli oktatásáról is kérdeztünk. A forradalom kitöréséről Erdély-szerte megemlékeznek.
– Évről évre az erdélyi iskolák, diákok is megemlékeznek az 1956-os forradalom és szabadságharc kitöréséről. Hogyan látja, mennyit tud a mai diákság az október 23-ai eseményekről, a forradalomról? Tapasztalata szerint mennyire van jelen ez a téma aktív tudásanyagukban, be tudják-e tájolni, miért lényeges a forradalom a magyarság történelemtudatának, azonosságtudatának alakulásában, és miként hat ma szabadságeszményként?
– Úgy gondolom, hogy a diákok ismeretei ezen a téren nagy mértékben függenek a családtól, a helyi közösségtől, és persze főleg a pedagógustól, legyen az tanító, történelem szakos tanár, magyar szakos tanár vagy osztályfőnök. Határozott véleményem, hogy ha az illető pedagógus vagy tanintézet számára fontos az október 23-i megemlékezés és más nemzeti évfordulók megünneplése, ha az iskola szervezeti kultúrájában, nevelési eszmeiségében, úgymond „ethoszában” lényeges szerepet kap az önazonosságtudat, akkor a gyerekek sokat fognak tudni ’56-ról.
Az iskola szerepe – főleg a történelemtanár révén – az, hogy lehetőséget teremtsen a diákok számára az aktív, tudásalapú megemlékezésre. Arra, hogy a gyerek sajátos iskolai tevékenységek révén magához közelinek érezze a távolinak még igazán nem mondható múltat. Példa erre, hogy Hargita megyében több éve megtartják az akkori idők tanúi, az ötvenhatosok részvételével a rendhagyó, élő történelemórákat.
– Említette, hogy a család hozzájárulása is jelentős mértékben befolyásolja, hogy milyen kép alakul ki a korszakról a fiatal generációban.
– Persze, rendkívül nagy jelentőséggel bír. A tudás alapja az az iskolai, családi vagy közösségi kultúra, amely érzékennyé teszi, teheti a gyerekeket a forradalom és szabadságharc témájára. Ha a család fontosnak tartja, hogy a fiatalok, ifjak ismerjék a jelenkori történelmet, a nagyszülők, szülők gyermek- és fiatalkorát, a kommunista időszak hangulatát és nehézségeit, a mai gyerekek számára furcsának vagy hihetetlennek tűnő valóságát, akkor az ötvenhatos diákok áldozathozatala, szabadságeszménye már nagyobb mértékben átérezhető.
És ha a közösség értékrendjében, szokásai és ünnepei között az ötvenhatos forradalomra való emlékezés is szerepel, ha hívó szóra megtelik a tér, akkor a felnövekvő nemzedék tagjai nem egy távoli, tőlük, közösségeik múltjától elszigetelt eseményként érzékelik a szabadságharcot, hanem saját, egyéni és csoportos múltjuk részeként. Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány esztendőben egyre növekedett az ehhez köthető iskolai vagy iskolán kívüli rendezvények száma, sajnos nem minden tanintézet, közösség, és nem minden család számára fontosak az október 23-ához hasonló nemzeti ünnepek.
Nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a mai döntéshozó nemzedéknek csak úgy érdemes önrendelkezést kérnie, önrendelkezésért harcolnia, ha beleneveli a következő nemzedékbe a szabadságeszmény fontosságát, a szabadság iránti vágyat. Ha rádöbbenti arra a gyerekeket, ifjakat, hogy a szabadság iránti vágy mindennél fontosabb. Hiszen ’56 ezt jelenti, és ez minden közösségi vagy egyéni jogigény alapja.
– A forradalom és szabadságharc témája milyen mértékben szerepel a kötelező tananyagban? Véleménye szerint elegendő-e annyit tudni, amennyit iskolai keretek között tanulnak meg a diákok a korszakról?
– A kötelező tananyagban szerepel ugyan a kommunista korszak tanulmányozása, de az ismeretszerzés mindennapi lehetőségei terén nem állunk jól. Sajnos a történelemnek a kerettanterv szempontjából eléggé mostoha a sorsa, az általános iskolai és középiskolai oktatásban is. Az általános iskola felső tagozatán legfeljebb heti két órában tanítjuk az egyetemes történelmet, a jelenkort csak hetedikben.
A kisebbségi oktatásban még létezik a romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgy – ennek keretében hetedik osztályban tanulnak a diákok a kommunista korszakról. A kötelező tananyag azonban „vaskos”, régimódi, a tankönyv pedig elavult. Ilyen körülmények között nehézséget okoz a történelemtanárnak, hogy kellő időt és teret biztosítson a nemzeti fontosságú események oktatásának. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a közoktatásban érvényesülő politikai intézkedések nemhogy segítenék a választható tantárgyak palettájának színesítését, hanem inkább akadályozzák azt, akkor ebben a témában például lehetetlen a kötelező tananyagot, a globális megközelítésmódot összekapcsolni a helyi sajátosságokkal.
A középiskolai oktatás terén is korlátozottak a lehetőségek: a diákok nem tanulhatnak eleget a forradalomról. Persze kivételt képeznek a történelem-társadalom profilú osztályok, ahol heti több órában oktatják a történelmet. De összességében véve a kerettantervi és tananyagi körülmények e tekintetben nem bátorítóak, sőt.
– Tapasztalata szerint mi fogja meg leginkább a gyerekeket, amikor közelebb kerülnek a szabadságharc témájához, ha valamelyest megismerik a forradalom szerteágazó eseményeit? Konkrétan mit tehet a történelemtanár, hogy kíváncsivá tegye őket ez iránt?
– Egy kreatív pedagógus az iskolában, egy felelősségtudó szülő otthon, vagy a nemzeti öntudat ápolását küldetésének érző közösség sokat tehet ennek érdekében. A pedagógus rendhagyó történelemórákat tarthat, helytörténeti projekteket, kisebb hely- vagy családtörténeti kutatómunkákat indíthat, behívhatja a településen élő ötvenhatosokat, vagy egyszerűen meséltethet a kommunista időszakról a nagypapákkal, nagymamákkal. Természetesen felhsználhatja a témához kapcsolódó verseket, dalokat, visszaemlékezéseket, feldolgoztathatja a témát a képzőművészet segítségével.
Iskolai szinten megemlékező rendezvényeket lehet szervezni, a tanintézetben jelképes emlékfalakat állíthatnak, amelyeket megkoszorúzhatnak, ha éppen nincsen 56-os emlékmű a településen. Ha az illető helységben megemlékezést tartanak, akkor a történelemtanár elviszi az osztályt, hogy együtt emlékezzenek meg a közösség tagjaival. Persze ezen kívül bekapcsolódhatnak múzeumok, hagyományápoló egyesületek tevékenységeibe, múzeumpedagógiai foglalkozásokba, esetleg tanulmányi kirándulásokat szervezhetnek a témához kapcsolódóan. Beavatni, bevonni, „testközelbe” és „jelenközelbe” hozni a múltat – ez mintegy felkelti a kíváncsiságot, érdeklődővé teszi az érdektelent.
– És miként lehet kíváncsivá tenni a mai gyerekeket általában a történelem iránt? Hiszen az úgynevezett Facebook-generációt egyre nehezebb érdekeltté tenni, hogy könyvízű információkat sajátítson el, és talán ritka az a diák, aki többet szeretne tudni a történelemről, mint amennyit kötelező megtanulni az iskolában.
– A mai fiatalságot a meghaladott oktatási eszközökkel, módszerekkel tanítani, idejétmúlt nyelvezetet használni egyet jelent az idővesztegetéssel. Ezt a nemzedéket lekötni csak a hozzájuk közel álló eszközök felhasználásával lehet. Használni kell a modern technológiát, a különféle kommunikációs eszközöket, az interaktivitást biztosító módszereket. Igénybe kell venni mindazon lehetőségeket, amelyek olyan intenzív élményt biztosíthatnak a mai fiatalok számára, amire szükségük van. Hiszen manapság a gyereknek intenzív, közvetlen élményre van szüksége ahhoz, hogy felfigyeljen valamire.
Akadnak tanárok, akik tanítási projekt keretében a gyerekek közreműködésével Facebook-profilt készítettek nagy történelmi személyiségeknek. Nem részletezem és nem is meglepő, hogy rendkívüli eredménnyel. Ha a történelmet hasonlóképpen tálaljuk, ismertetjük meg a gyerekekkel, úgy, hogy számukra is lebilincselő legyen, káprázatos tantárgy lehet. Az ilyen fajta oktatás hatása azonnali és hosszú távú is, embert és közösséget formáló.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Kozma Dezső köszöntése
Kolozsvár, Györgyfalvi negyed. A város egyik legrégebbi és legzöldebb, emberszabású lakótelepe. Fás, ligetes kis allé a Băiţa (Kérő) utcában. Azt hinné a járókelő, hogy egy kisváros csöndes negyedében sétál, holott a „kincses” nagyváros ott zubog, kattog, forrong és nyüzsög két utcányira.
Alkotói, „interaktív” szoba a negyedik emeleten. A barnára pácolt polcokon körös-körül könyvek ezrei, két-három párhuzamos sorban. Folyóiratok, újságok feltornyozott halmazai színesítik és bélelik a falakat. A tekintélyes méretű íróasztal a szoba negyedét uralja. Papír- és tollsercegés helyett most a számítógép billentyűzete kattog.
Igazi irodalom-birodalom ez, amelynek mosolygó, fehérhajú ura Kozma Dezső professzor. Legújabb könyvét, talán a huszonkettediket, éppen mostanában fejezte be. Eddigi irodalomtörténészi munkásságának egyfajta szintézise, több mint félezer oldalon, egy újabb nagy pohár tiszta irodalom. Címe: Irodalmunk útjain – Erdélyben (Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2015).
Klasszikus bölcsész életút az övé. Vidékről, az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakról indult. A katedra igézete hamar befonta. Rövid ideig – fiatal tanárként – a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanított, hogy aztán egy versenyvizsga 1959 elején végleg Kolozsvárra repítse – a Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékére.
Ezt követően a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen annak rendje-módja szerint végigjárta a ranglétrát: gyakornok, tanársegéd, lektor (adjunktus), docens, 1994-től professzor, közben doktorandusokat irányít, dékánhelyettes. Nyugdíjazása után, 2003-tól az éppen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem hívja meg. Egy évtizedig fáradhatatlanul ingázik Várad és Kolozsvár között, tanít, tekintélyével, dékánként szilárdítja a fiatal váradi egyetem létét és működését.
Életműve tekintélyes: 22 könyv, köztük tankönyvek, több száz tanulmány, számos szakközlemény, kritika, publicisztika. Kutatási területéhez hűséges, a XIX. század magyar irodalma érdekli elsősorban. Az 1972-ben megjelent, A valóság igézete című könyvében rég elfeledett, sorsüldözött, kettétört életű erdélyi írók, egykori szerkesztőségek alig ismert világát tárta fel az irodalomkedvelő olvasók nagy örömére.
Petelei István, Thury Zoltán, Gozsdu Elek, Kovács Dezső, Meltzl Hugó, Iványi Ödön, Malonyay Dezső, Török Gyula és mások lappangó műveiről fújta le a port, és emelte újra napfényre a bezuhant sötétségből. Az egyetemen a XIX. század és a századforduló nagyjainak (Petőfi, Arany, Madách, Kemény, Jókai, Vajda, Mikszáth, Gárdonyi, Krúdy) műveiről tartotta előadásait, nem feledkezve meg a klasszikusok erdélyi utóéletéről, kultuszáról sem. Közben előadásokat tart Erdély-szerte, Magyarországon, részt vesz (Bécsben, Rómában) a szakma nemzetközi ülésszakain is.
Kozma Dezső az örök és régivágású professzor típusa, aki mert a szó jó értelmében tradicionális, konzervatív lenni – mint az igazi őrlelkek. Ma is vonaton utazik, tökéletes gavallérsággal, mosolygó vendégszeretettel fogadja a hozzá betérőt. Mosoly nélkül soha nem láttam az arcát, pedig biztosan lett volna oka a komor szomorúságra nem egyszer. Volt tanítványaként ma is úgy látom, hogy ő az igazi értékek felkutatója, gazdája és fóruma. Megbízható „mérce”, tudós, gyakorlati segítségnyújtásra mindig kész – kedves Magdájával együtt.
Nekünk, volt tanítványainak egyfajta „lelki szerviz” volt lakásuk. Irodalmi kispad, ahol jó üldögélni és hallgatni az okosabbat. Tanulni tőle emberséget, kedvességet, szakmai hűséget. Több mint négy évtizede ismerem, azóta alig változott. Tanítványa voltam, ma már büszkén vallhatom barátjának is magam. Pedig nem léptem a nyomába, engem nem fogott meg a katedra igézete, más utat szánt nekem a sors. Éppen azért nézek fel ma is rá tisztelettel és szeretettel, mert az ilyen őrlelkekből már nagyon kevés van. Kolozsvárott talán ő az utolsó a régi klasszikus professzori gárdából.
Kozma Dezső és nemzedéke lelkierejét kellene valahogy eltanulni a mai tanárnemzedéknek is. Félek azonban, hogy ez manapság nem trendi. Kozma professzor azok közé tartozik, akik számára irodalom és katedra, tudós tanári magatartás és otthonról hozott emberség harmonikusan fonódik eggyé. Kozma Dezső november 6-án lesz 80 éves, de sem testben, sem lélekben nem „vállalja” az öregséget. Számára ez csak „külső” korhatárt jelent: 80 évét oly könnyedén hordja, mint Kinizsi a malomkövet. Lélekenergiája friss és elnyűhetetlennek tűnik ma is.
Kedves Professzor úr, kedves Kozma Dezső: az Isten éltesse!
Ütő-Dávid Lenke
A szerző Magyarországon élő nyugalmazott felelős szerkesztő
Krónika (Kolozsvár)

A Goga-örökösök tulajdonába kerül a csucsai Boncza-kastély
A román legfelsőbb bíróság jogerős ítéletben érvénytelenítette csütörtökön azokat az iratokat, amelyekkel az egykori tulajdonos a román államnak adományozta a csucsai Boncza-kastélyt, Ady Endre és felesége, Boncza Berta egykori otthonát – közölte honlapján a bíróság.
A Kolozsvártól 70 kilométerre nyugatra, az E60-as európai út mellett álló kastélyt Octavian Goga román költő és egykori miniszterelnök vásárolta meg 1920-ban az Ady-versekben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertától. Goga halála után a költő özvegye, Veturia Goga rendezett be Goga-múzeumot és Ady-kiállítást a telken álló épületekben. A birtokot az özvegy 1966-ban a román államnak adományozta azzal a feltétellel, hogy élete végéig ott maradhasson. Az özvegy 41 évvel élte túl férjét, 1979-ben halt meg 96 éves korában.
A birtok az 1989-es romániai rendszerváltozás után a múzeumot fenntartó Kolozs megyei önkormányzat tulajdonába került. A Goga családnak nem voltak gyermekei, oldalági örökösök indítottak pert 2005-ben az adománylevél érvénytelenítésére. Ebben a perben született a legfelsőbb bíróság végleges ítélete.
Vákár István, a Kolozs megyei önkormányzat alelnöke az MTI-nek elmondta, várják a jogerős ítélet indoklását, hogy az alapján dönthessenek a továbbiakról. Az RMDSZ-es politikus hozzátette, ha el is veszti a birtok tulajdonjogát az önkormányzat, a törvény értelmében az új tulajdonosnak tíz évig meg kell őriznie az épület jelenlegi rendeltetését. Azt sem tartotta kizártnak, hogy az önkormányzat tárgyalásokat kezd az örökösökkel a birtok megvásárlásáról.
Az egykori Boncza-birtok ma többnyire a Goga-család emlékeit őrzi. A kastélyt az 1920-as években Octavian Goga a dél-romániai udvarházakra jellemző brancovenesc stílusban építtette át, a telekre egy szilágysági faluban lebontott 16. századi ortodox fatemplomot is felépítettek, és a dombon épült meg az a mauzóleum, melybe Octavian Gogát, és Veturia Gogát temették el.
Ady Endre és felesége 1915 és 1917 között lakott időszakosan a birtokon álló egyik épületben. Az Ady-házban 1967-ben nyílt meg az első Ady Endre-kiállítás. Az emlékkiállítást 2014 márciusában újította fel a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum. Az avatóünnepségen Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere azt a vágyát is megemlítette, hogy a csucsai múzeum és az Ady-emlékkiállítás fontos állomás legyen a Budapest és Kolozsvár közötti úton, „a magyarországi és az erdélyi magyarok zarándokútjának fővonalán”.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Egyre több család szakad szét a külföldi munkavállalás miatt
Hargita megyében folyamatosan nő a külföldön munkát vállaló szülők által itthon hagyott gyerekek száma, olyan tanintézetek is vannak, amelyekben száznál is több az „árván” maradt gyerek. Maros megyében 1494 gyereket bíztak rokonok gondjaira. A jelenség hosszú távú következményei egyelőre megjósolhatatlanok.
Megállíthatatlanul nő az elvándorlás Romániában, a megélhetési problémák miatt külföldön dolgozó, családalapítás előtt álló fiatalok tömegei mellett azonban egyre népesebb azoknak a szülőknek a tábora is, akik gyerekeiket itthon hagyva távoznak külföldre a jobb megélhetés reményében. A gyerekeket szerencsésebb esetben a nagyszülők nevelik, esetleg nagynénik, nagybácsik vagy más családtag, de arra is van példa, hogy jobb híján a szomszédokra bízzák őket, és előfordul olyan is, hogy felnőtt felügyelet hiányában a gyermekvédelmi rendszerben köt ki a teljesen magára maradt kiskorú. Hargita megyében – noha a különféle hivatalos adatok nem egyeznek – valószínűleg jócskán meghaladja a kétezret azoknak a családoknak a száma, amelyek hosszabb-rövidebb időre szétszakadtak a külföldi munkavállalások miatt.
A Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság munkatársa, Lukács Éva szerint már több éve határozottan nő a hasonló esetek száma a megyében. Az intézmény félévi adatai szerint 1920-ra nőtt az olyan családok száma, amelyekben az egyik vagy mindkét szülő külföldön dolgozik. A múlt év végén még 1619 ilyen eset volt – tájékoztatott a gyermekvédelmi igazgatóság illetékese. A statisztikai adatok szerint Maroshévízen van a legtöbb olyan család – több mint háromszáz –, amely szétszakadt a külföldi munkavállalás miatt, de az arányok tekintetében Parajd és Balánbánya is a lista elején szerepel. Az itthon maradt gyerekek ellátására az őket nevelő nagyszülőknek, rokonoknak vagy más felnőttkorú nevelőknek csak egy kis része – mintegy háromszáz fő – kap állami támogatást, úgynevezett elhelyezési juttatást, több mint 1600 esetben semmilyen támogatást nem kapnak a gyámszülők – derül ki a gyermekvédelmi igazgatóság adataiból. Az itthon maradt gyermekek valós számával kapcsolatban Lukács Éva azt mondta, ők csak az önkormányzatok szociális osztályaitól kapott adatokra hagyatkozhatnak, és becsült adatok sincsenek arra vonatkozóan, hogy hány olyan eset lehet, amikor a külföldre távozó szülők elmulasztják bejelenteni elutazásukat a polgármesteri hivatalokban.
A szülői felügyelet nélkül maradt gyerekek helyzete egyre nagyobb problémát jelent az oktatási rendszerben is. A Hargita Megyei Tanfelügyelőség már az elmúlt években is felméréseket készített a jelenségről, és célirányos programot dolgozott ki a magukra maradt gyerekek nevelésére vonatkozóan. Legutóbbi, teljes évi összesítésük szerint az előző tanévben majdnem 2400 olyan gyerek volt az oktatási rendszerben, akinek egy vagy mindkét szülője külföldön dolgozott. A felsorolt országok sora eléri a húszat, többségük európai, de olyan szülők is vannak, akik Irakban vagy Egyiptomban vállaltak munkát. Az itthon maradt gyerekek többsége általános, illetve középiskolás.
A tanfelügyelőség által készített tanulmány szerint leggyakrabban a családfő vállal munkát külföldön, feleannyi esetben az anya, de majdnem négyszáz tavalyi esetet említ a jelentés, amelyben mindkét szülő külföldre utazott. A tanulmány – amelyet egy tanfelügyelőkből, iskolaigazgatókból, pszichológusokból és iskolai tanácsadókból álló tizennégy tagú bizottság készített – részletesen kitér a jelenség lelki tényezőire is. A szülő távozását stresszként élik meg a gyerekek, de ez akár traumát is okozhat számukra – közli a jelentés, az elhagyatottság érzésétől a szorongáson és depressziós állapoton át az agresszióig vagy az érdektelen viselkedésig számos lehetséges következményt felsorolva. Megemlíti ugyanakkor a viselkedészavarokat és az iskolaelhagyást, de az alkoholfogyasztást, dohányzást, az elszigetelődést és a bűncselekmények elkövetését is, ugyanakkor a pedagógusok számára egy sor nevelési tanácsot is közöl ezek megelőzésére. A szülői felügyelet nélkül maradt gyerekekkel való foglalkozásra vonatkozó tanfelügyelőségi terv szerint a kiskorúaknak rendszeresen kellene találkozniuk pszichopedagógussal, de a gyámszülőkkel – és lehetőség szerint az igazi szülőkkel – történő kapcsolattartásra is kitér a terv, amely utóbbiak számára tartalmaz hasznos, megelőző útmutatásokat.
Kisgyereket ritkábban hagynak itthon
A Maros Megyei Szociális Gondozási és Gyermekjogvédelmi Főigazgatóság nyilvántartásai szerint a megyében 869 gyerekes család egyik vagy mindkét felnőtt tagja dolgozik külföldön, azaz 1494 gyereket bíztak rokonok vagy intézmények gondjaira. A szóban forgó gyerekek közül 792 fiú, 702 lány. Az életkori lebontásból kiderült, a szülők inkább akkor mennek el dolgozni, ha már nagyobbak a gyerekek.
Koszt, korrepetálás, odafigyelés Marosvásárhelyen
A külföldön dolgozó szülők itthon maradt gyerekeinek támogatását Marosvásárhelyen a Mentsétek meg a gyerekeket szervezet vállalta fel. Ebből a célból az alapítvány keretében külön projektet indítottak, mely év elején, februárban startolt. Amint azt a vásárhelyi projekt koordinátorától, a pszichológus végzettségű Cristina Panteától megtudtuk, az év elején indított program keretében a szervezet által működtetett foglalkoztató központban, a meggyesfalvi Serafim Duicu Általános Iskolában a tanintézet negyven diákjával foglalkoznak. Közülük húsz olyan kisiskolás van, akik naponta ingyen ebédet kapnak, továbbá órák után szakember tanul, foglalkozik velük. Ezenkívül mind a negyven gyerek számára pszichológiai szaktanácsadást biztosítanak, de a szórakoztatásukról is gondoskodnak: múzeumokat látogatnak, filmeket néznek, kirándulnak, például szeptemberben Szovátán voltak. A szakember értesülései szerint megyeszinten mintegy 2500 gyereknek dolgozik egyik vagy mindkét szülője külföldön.
Kérdésünkre, hogy hogyan viselik szüleik hiányát a gyerekek, a szakember saját tapasztalatait osztotta meg velünk. Elmondta, a gyerekek összességében jól küzdenek meg a szüleik hiányával, ez annak is tudható be, hogy nagyrészt csak az édesapa dolgozik külföldön. Másrészt szinte mindenikük naponta Skype-ol vagy kétnaponta beszél a távolban dolgozó hozzátartozóival. Évi három-négy alkalommal (ünnepekkor és szabadságolni) pedig hazajönnek a szülők. Ritka, de megtörténik, hogy a gyerekek enyhe viselkedési zavarokkal küzdenek, ez jellemző módon akkor fordul elő, ha már régóta nem a szüleikkel élnek, vagy azok nem tartják velük rendszeresen a kapcsolatot. A koordinátor elmondta, a gyerekeknek jól fog a délutáni korrepetálás, mert harmadik-negyedik osztályban már előfordul, hogy a nagyszülők nem tudnak segíteni a tanulásban. Azt is hozzátette: a központban csak a Serafim Duicu iskola diákjaival foglalkoznak, de a program minden érintett előtt nyitott, viszont a gyerekek szállításáról ebben az esetben a hozzátartozóknak kell gondoskodniuk.
Tíz éve külföldön
Ha a szülők hiányát nem is, távollétüket megszokják a gyerekek egy idő után. Édesapja először csak két hónapra ment el, aztán egyre hosszabbak lettek ezek az időszakok. Ennek már tíz éve – mondja egy székelyudvarhelyi végzős diáklány, akit nagyszülei nevelnek. Szülei most már többnyire csak félévente jönnek haza, évente összesen egy hónapot, és már édesanyja is fél évre vállalt munkát külföldön. Megszokta már ezt az állapotot, még jó oldalai is vannak – mondja. Noha nagyszüleitől is el kell kérezkednie, ha megy valahová, de azért mégsem olyan szigorú a fegyelem, mint a szülőkkel.
Széchely István, Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Szekus világ
Mire is gondolok én, amikor azt mondom: szekus világ van?
1990-hez képest vagyunk már olyan történelmi távlatban, hogy lássuk: az akkori erőszakos cselekmények hátterében a titkosszolgálatok álltak. Huszonöt év elteltével most vádemelés történt abban az ügyben, amely tulajdonképpen kimondhatja: a június 13–15-ei bukaresti véres eseményeket SRI-s irányítással szervezték meg. A nem hivatalosan mintegy száz halottal és több mint ezer sérülttel járó „bányászjárásból” pedig az akkori elnök, Ion Iliescu profitált, aki hosszú éveken keresztül megtarthatta még az eseményeknek köszönhetően politikai hatalmát.
Hipotézisként, feltételezésként persze ez már többször elhangzott. Sajtóban, kötetekben, politikusok szájából, sőt, ügyészségi eljárás során is, amelyet azonban nem tudtak véglegesíteni – legalábbis nem az elvárható módon. Ankétok sora mutatta már eddig is ki, hogy az Egyetem téren zajló ellenzéki tüntetés résztvevőit „eltakarító” bányászokat irányították – Petre Roman akkori miniszterelnök szerint a „szolgálatok” emberei. Nemcsak a tüntetés helyszínén „állították helyre a rendet” (ott már nem is volt nagyon miért, ugyanis a teret előző éjszaka a hatóságok kiürítették), végigsöpörtek az ellenzékinek számító intézményeken: szerkesztőségeket, párt- és egyesületi székházakat tettek tönkre. Akik vannak olyan idősek, még emlékezhetnek: az utcán vadászták az „ellenzékieket”, azaz mindenkit, aki szerintük az volt: így vertek félholtra, sőt, holtra szemüvegeseket, hosszú hajúakat. Átütő erejűek azok a felvételek, amelyeken ártatlan civileket, férfiakat, nőket „tesznek helyükre” husángos bányászok, földre tiporva, hajuknál rángatva, botozva és megrugdalva. A tüntetés vezéralakja, Marian Munteanu szerint az ország elborzasztása volt a feladatuk. A vérengzést megelőző tévészékház-támadás tipikus titkosszolgálati diverzió lehetett, amire hivatkozva a politikum elfogadtatta a bamba néppel és a nemzetközi közvéleménnyel az elkövetkezendő eseményeket.
Mi különbözik most az elmúlt huszonöt évhez képest? Egy dolog: mindez most már Románia közelmúltbeli történetének hivatalos változata lehet, megnevezett és felelősségre vont bűnösökkel. Ion Iliescu esetében a korára való tekintettel a megfogalmazott vádpont – az emberiesség elleni bűntettek – felér egy ítélettel. Cinkosa, Virgil Măgureanu, a SRI akkori igazgatója már túl van egy részleges elismerésen, amikor nyilvánosan is elmondta, hogy a júniusi eseményekben részt vettek az SRI-nek olyan „elemei”, amelyek „nem voltak irányítás alatt”. Măgureanu és a korabeli hadügyminiszter vád alá helyezése azt sejteti, hogy – ahogy természetesnek is tűnik – mégse voltak annyira irányítás nélkül azok az „elemek”.
A néhány hónappal azelőtti marosvásárhelyi véres eseményekben is világos az akkori hatalom kezdeményező és irányító szerepe. Ma már nemcsak a magyar ankétok és elemzések mutatnak rá, miként dolgozott az elvben akkor még felszámolt titkosszolgálat az eseményeket kiváltó, ugyancsak titkosszolgálati jellegű diverziótól (hamis Rompres-hír arról, hogy a kétnyelvű cégért kifüggesztő gyógyszertárban nem szolgálták ki a románokat) a véres végkifejletig: a fekete március 25. évfordulóján, idén a Digi 24 hírtelevízióban hangzottak el ezek a megállapítások román nemzetiségű kutatók, elemzők szájából. Ebben az esetben azonban a román állam még adós a felelősök megállapításával.
A márciusi marosvásárhelyi és a júniusi bukaresti vérengzések voltak azok a forgatókönyvek, amelyeket kihasználva a volt, de nem egykori Szekuritáte „elemei” átmentették magukat az új, „demokratikus” világba. Megtartva az irányítást az államhatalomban, legalább egy évtizeddel késleltetni tudták az igazi változásokat, miközben szabadon szét lehetett lopkodni az országot. Számlájukra lehet róni így nem csupán a demokratizálódás, a „nyugatiasodás” megkésését, hanem az elvándorlás beindulását, az életszínvonal esését és még ki tudja, mi mindent. A mostani Románia azokon az alapokon nyugszik, azon szabályok szerint működik, amelyeket ők akkor lefektettek. Ennek bizonyítékai ott hevernek mindenhol: a lelepleződő korrupt tolvajok garmadájától a koncepciós eljárásokig, az autópálya-építések kudarcától az igazi nemzeti önrendelkezés megvalósításának meggátolásáig.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem
Stefano Bottoni történésszel tekintettük át, mi történt azokban a bizonyos októberi napokban Romániában. „Magyar ügy” volt-e az erdélyi ötvenhat? Párhuzamok és különbségek, mítoszok és valóság.
Az, hogy pontosan mi is történt Erdélyben, Romániában 1956 őszén-telén – és egyáltalán, hogy a magyarországi eseményeknek voltak itteni „leágazásai” is –, még mindig nem kellőképpen ismert a nagyközönség körében. Ennek körbejárására keresve sem találhattunk volna jobb beszélgetőtársat Stefano Bottoninál, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként Erdély, az erdélyi magyar nemzeti közösség közelmúltjának egyik kiváló ismerője.
Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; illetve a Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960) története – ez utóbbiról írta Sztálin a székelyeknél című munkáját.
Nemrég Kolozsváron mutatták be, Domokos János rendezővel együtt, a Túlélés vagy népszolgálat? című dokumentumfilmet, amely Mikó Imre és a Szekuritáté kapcsolatát dolgozza fel, és amelynek tudományos szakértője volt.
Bottoni szerint '56 romániai vonatkozásainak feldolgozását egyfelől a mítoszteremtés, másfelől a teljes mellőzés jellemzi. A brutális megtorlás pedig inkább a romániai magyarság megfélemlítését szolgálta a kommunista államhatalom részéről, mint egy valós forradalmi veszély elhárítását. Azt is elárulta, mit tart '56 legsúlyosabb erdélyi örökségének.
- Az ’56-os forradalom kitörését megelőzően már voltak Romániában olyan szervezkedések, amelyek a kommunista hatalom megdöntését tűzték ki célul – ilyen volt a Szoboszlay-féle csoport. Tekinthetők-e ezek a forradalom egyfajta előzményének, előképének, amelynek hatása volt a későbbi fejleményekre, vagy elszigetelt akciókként tekinthetünk rájuk?
- Erős túlzásnak tekinteném ezt a kijelentést, mivel az 1950-es évek közepén más helyzet alakult ki a két országban. Magyarországon a Rákosi-féle ámokfutást csak lassította, de nem tudta visszafordítani a Nagy Imre-kormány által 1953 nyarán meghirdetett, rendszeren belüli korrekció, amit 1956 őszéig tartó belső harc követett.
Romániában ezzel szemben Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt vezetője 1952 után sikeresen konszolidálta hatalmát a legveszélyesebb vetélytársak, elsősorban Ana Pauker és „moszkovita” társainak kiiktatásával a politikai életből. A román kommunista rendszer egyáltalán nem volt népszerű, de pozíciói sokkal stabilabbak voltak, mint Budapesten. A Szoboszlay Aladár-féle szervezkedésből a megtorló gépezet kreált országos szintű összeesküvést.
Ma már nemcsak a peranyag, hanem sok személyes dosszié is elérhetővé vált az állambiztonsági levéltárban, és az új információk némileg árnyalják a korábban általam is leírt történetet: a mozgalmat valóban több beépített ügynök „kreálta” és fejlesztette. Szoboszlayék valójában semmilyen veszélyt nem jelentettek a hatalom számára. Halálra ítélésük 1958-ban a társadalom megfélemlítését szolgálta.
- A magyarországi történésekkel összevetésben hogyan zajlott a romániai ’56, jellegét tekintve? Mennyire tudott széles(ebb) bázist megszólítani és a társadalom mely rétegeit érintette leginkább? Miben különbözött a magyarországi eseményektől?
- Először is, oszlassunk el egy viszonylag népszerű tévhitet: nem volt „romániai 56”, sem „erdélyi magyar 56”. Nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről. Az egyetlen, országos tekintetben is jelentősnek mondható esemény a temesvári egyetemisták által rendezett gyűlés és tüntetési kísérlet volt, október 30-31-én. Az általuk közzétett követelések, a tiltakozási módszerek kísértetiesen hasonlítottak a szegedi és budapesti diákok által indított folyamatra. Ráadásul a temesvári megmozdulásnak semmilyen etnikai színezete nem volt: együtt vonultak román, magyar, német, zsidó, szerb hallgatók.
A román hatóságok azért fojtották el olyan gyorsan és határozottan a tiltakozást, mert attól tartottak, hogy a temesvári események másokat is bátoríthatnak. Utólag nézve, az is mutatja, hogy mennyire uralták a helyzetet, hogy fizikai kényszert sem kellett igazán használniuk, nem lövettek bele a tömegbe, nem folyamodtak brutális kínzásokhoz. Egyszerűen őrizetbe vették és egy üresen álló szovjet laktanyába zsúfolták őket „közbiztonsági őrizetbe”, aztán perre vitték a vélt szervezőket, szabadon engedve a többi diákot.
- Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című, általad főszerkesztett kötet bevezető tanulmányában azt írod, hogy a kolozsvári megmozdulások sikertelenségének egyik oka a lappangó etnikai ellentétekben keresendő, és abban, hogy a román közvélemény minden magyar érdekeltségű szervezkedést gyanakvással fogadott. Mennyire volt „magyar ügy” ’56 Romániában, mennyire tudott kilépni az etnokulturális meghatározottságok közül?
- Kolozsváron elsősorban „magyar ügy” maradt az 1956 őszi elégedetlenség. Benkő Levente néhány éve kiadta a szeptember végi kétnapos értelmiségi gyűlés jegyzőkönyvét, amelyen a kolozsvári baloldali magyar értelmiség színe-java panaszáradattal fogadta a Bukarestből küldött „tűzoltókat”, Miron Constantinescut és Fazekas Jánost. Mindenki egyszerre fájlalta az elmaradt reformokat, a soha el nem indult desztalinizációt és a fokozódó nemzetiségi nyomást.
Ne feledjük, hogy Kolozsvár városában (mely 1956-ban már több, korábban önálló, román lakta községet is magában foglalt) éppen akkor billent át az etnikai mérleg a románok javára. Természetesen az utca embere ezt nem vehette észre, mert a város még teljes mértékben megőrizte a korábbi magyar jellegét, és a románok közül is sokan magyarul érintkeztek magyar ismerőseikkel. De a közigazgatás különböző szintjein már javában zajlott a kádercsere: a magyarok és zsidók helyére többnyire románok kerültek, nem csak Erdélyből, hanem az ország más vidékeiről is. Az 1956-os események semmilyen, még ideiglenes egységet sem tudtak összekovácsolni abban a nagyvárosban, ahol 1919 óta állandó volt a szupremáciáért folytatott küzdelem.
- Mi volt az oka annak, hogy a levert magyar forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét épp Romániába – Snagovra – szállították?
- Románia különösen érdekelt volt a forradalom leverésében, és a politikai helyzet gyors (vissza)rendezésében. Már október végén két magas rangú, magyarul tökéletesen beszélő párttisztviselő, Valter Roman és Aurel Mălnășan félhivatalos úton Budapestre érkezett, hogy első kézből tájékozódjon a kialakult helyzetről. Még a november 4-i második szovjet katonai beavatkozás előtt tértek vissza Romániába, és máris arról számoltak be a pártvezetésnek, hogy Magyarországon ellenőrizhetetlen, a román érdekeket súlyosan sértő folyamatok indultak el. A forradalmat gyakorlatilag egy nacionalista puccsként értelmezték, és feltétlenül szükségesnek tartottak annak mihamarabbi elfojtását.
Hruscsov bukaresti tárgyalásain november 2-án a román fél már katonai segítséget kínált a Szovjetuniónak (ez lett volna pár évtized alatt a harmadik magyarországi román intervenció, az 1919-es és 1944-es bevonulások után), de a moszkvai vezetés jobbnak látta visszautasítani az ajánlatot. November 23-án azonban már beleegyeztek abba, hogy a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre miniszterelnököt Romániába szállítsák, néhány kormánytaggal és azok családjaival együtt.
Nagy Imre közel fél évet töltött Snagovban úgy, hogy többször felkeresték romániai és magyarországi pártvezetők, és önkritikára, vallomásra próbálták kényszeríteni – miközben a Szekuritáté az ő és környezete minden szavát rögzítette.
- Még mindig viszonylag kevesen tudják, hogy a forradalom leverése utáni megtorlások Romániában is rengeteg embert érintettek, halálos ítéleteket is hajtottak végre. Milyen volumenű volt a megtorlás, az események valós súlyához képest és a magyarországi intézkedésekhez viszonyítva?
- A megtorlás dimenziója valóban döbbenetes, ha figyelembe vesszük, hogy semmilyen, állambiztonsági szempontból nézve komoly kihívás nem előzte meg. Természetesen sokan hallgatták a magyar és nyugati rádióadásokat, természetesen sokan szolidarizáltak a budapesti felkelőkkel, és változást reméltek Romániában is, de ezt nagyon kevesen és elszigetelten merték csak felvállalni.
Ehhez képest 1956 novembere és 1962 decembere között nem kevesebb, mint 30 ezer embert tartóztattak le országszerte, valamilyen politikai motivációval. Közülük csak néhányukat – például a Szoboszlay-ügyben őrizetbe vett, majd elítélt 57 személyt – az 1956-os eseményekben betöltött valós vagy vélt szerepük miatt. Csak 1957 és 1959 között több mint 10 ezer jogerős elmarasztaló ítéletet hoztak a bukaresti, kolozsvári és iași-i katonai bíróságok.
1957 és 1959 között országszerte bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt, csak a Szoboszlay-perben tíz embert végeztek ki, közülük kilenc magyar volt. 1958-tól kezdődően azonban sok „politikai” eljárást polgári perként folytattak le, gazdasági bűncselekménynek álcázva a politikai indítékot. A legtöbb embert az 1958-ban újraindult és 1962-ben befejezettnek tekintett kollektivizálás elleni tiltakozásért ítélték el; de börtönbe került sok „régi” értelmiségi és katonatiszt is, akiket háborús bűnökkel vádoltak.
- Az egyházakat, főként az addig kevésbé üldözött magyar protestáns egyházakat, különösen érzékenyen érintette a megtorláshullám. És természetesen volt nemzetiségi vonulata is a megtorló gépezetnek. Főleg 1958-tól feltűnő mértékben nőtt a magyar és/zsidó vagy német nemzetiségűnek tekintett személyek üldözése. Miközben 1956 végén és 1957 elején a hatalom a Magyarországhoz hasonló rendszerellenes hangok elfojtásában volt leginkább érdekelt, 1958-tól egyszerre támadta a másként gondolkodókat, a régi rendszer képviselőit, valamint a kellemetlenné vált nemzetiségek hiteles – és éppen ezért veszélyes – képviselőit.
Vannak-e „fehér foltok” 1956 romániai történéseinek kutatásában, mennyire hozzáférhetőek a források? Milyen mértékben sikerült feldolgozni ’56 romániai történéseit – konkrét és átvitt értelemben egyaránt?
Rengeteg még a „fehér folt”, és az utóbbi 10 évben alig történt érdemi előrelépés az eseménytörténet rekonstruálásában (sem). Az egyetlen komoly újdonságot abban látom, hogy a nemrég feltárt magyar-román állambiztonsági és rendőri együttműködés új, tágabb keretbe illeszti az 1956 utáni megtorlásokat. Előfordult, hogy a két ország hatóságai együtt nyomoztak feltételezett „bűnösök” ellen, de az is, hogy magyar állambiztonsági vezetők Romániában hallgattak ki magyar nemzetiségű gyanúsítottakat. Egészen 1963-ig hatékonyan és konfliktusmentesen folyt az együttműködés ezen a területen is.
Ma már nem a források hozzáférhetősége jelenti a legnagyobb gondot, hanem egyrészt a szakemberhiány (konkrétan az, hogy nincs piacon elég tehetséges vagy legalább szorgalmas diák/doktorandusz, akit „rá lehessen állítani” erre a témára), másrészt pedig az '56-os forradalmat és az azt követő megtorlást mindmáig övező mítoszteremtés (erdélyi magyar oldalról) vagy fájdalmas mellőzés (a román szakma részéről).
Nehéz, de szükséges lenne megértetni a mai olvasóval, hogy Romániában semmilyen forradalmi hangulat nem uralkodott 1956 októberében, még a magyar közösségen belül sem, és ehhez képest miért folyamodott a hatalom az ’56 utáni brutális, éveken át tartó megtorláshoz. Az én válaszom erre egyre inkább az, hogy egyfajta kommunista nemzetépítési folyamattal állunk szemben, amelynek fontos stációját képezte az 1956-os forradalomra adott politikai és állambiztonsági válasz.
1956 romjain már Ceaușescu hatalomra kerülése előtt új, a korábbinál szofisztikáltabb rendszer épült, amely integrálta, egyneműsítette a társadalmat, miközben dezintegrálta a (szakmai, vallási, nyelvi) kisközösségeket. Úgy gondolom, hogy erdélyi magyar szempontból ez tekinthető 1956 legfontosabb és legsúlyosabb, máig ható örökségének: a kisebbségi társadalom módszeres „behálózása”, valamint a kisebbségi elitekkel kötött, bizonytalan erkölcsi talajon álló kompromisszumok sokasága.
Papp Attila Zsolt
foter.ro/cikk

Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért
Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével (3.) Csóti György: Mi, ellenzéki politikusok a felvidéki magyar politikai pártok vezetőivel folyamatosan kapcsolatban álltunk, egyeztettünk, próbáltuk menteni a menthetetlent. Ugyanis a magyar kormány egyetlen alkalommal sem kérte ki a felvidéki magyarok véleményét, mindig csak utólag tájékoztatta őket, mire jutottak. Duray Miklós keményen és nyíltan, Bugár Béla visszafogottabban tiltakozott.
Szerettek volna a Benes dekrétumok magyarokra vonatkozó passzusainak eltörlésére legalább ígéretet kapni, garanciát az anyanyelvi oktatásra, a magyar kultúra ápolásának feltételrendszerét az alapszerződésben látni, és így tovább. De miben reménykedhettünk, amikor a Meciar-kormány magyarellenes intézkedések sorát hozta és tervezte meghozni kormányprogramja alapján az államnyelv egyoldalú uralkodóvá tételétől a közigazgatási határok erőszakos megváltoztatásáig? (Ami ellentétes az 1201-es ajánlásban foglaltakkal!) A szlovák miniszterelnök egészen nyíltan a magyarság asszimilációját tűzte ki célul. Jellemző az a cinikus nyilatkozat is, melyet Meciar a párizsi aláírás előtt egy nappal mondott: „örökre levehettük a napirendről a magyar autonómia kérdését”. − Hogyan alakult a szerződéskötés Bukaresttel?
− A magyar–román alapszerződés hasonló módon köttetett meg. Annyi különbséggel, hogy Iliescuék ügyesebbek és erősebbek voltak. Ők be sem vették az Európa Tanács 1201/1993-as ajánlását. Holott mind Szlovákia, mind pedig Románia korábban a többi ET-ajánlással együtt ezt is elfogadta magára nézve kötelezőnek. Strasbourgban ezt aláírásukkal hitelesítették! Iliescu Aradra rendelte Horn Gyulát, ahol nem sokkal korábban Ceauşescu alázta meg Grósz Károlyt, és 1996. szeptember 16-án aláíratta vele a magyarság számára különösen hátrányos szerződést. A szociálliberális kormány az erdélyi magyarokat is elárulta. Külpolitikájában konzekvensen az euroatlanti integrációnak vetette alá a szomszédságpolitikát, és a jó szomszédság érdekében feláldozta az elcsatolt nemzetrészek érdekeit. Ezzel alkotmányellenesen cselekedett, mert nem érzett felelősséget a határon túli magyarokért, felelősségi körét a jelenlegi magyar határokkal lezárta.
− 2005 és 2011 között az Echo Televízió kül- és nemzetpolitikai műsorának szerkesztő-műsorvezetője volt. Abban láttam többek közt Emil Constantinescu elnökkel készített interjúját. Mesélne a román politikusokról szerzett élményeiről?
− Akikkel találkoztam, Iliescu kivételével, többnyire szimpatikusak is. Emil Constantinescu pozitív értelemben lóg ki a sorból. Ő az egyetlen közülük, aki nem gyűlöli a magyarokat, vagy nem volt politikai érdekből magyarellenes, mint Petre Roman. Ő nem kétszínű, mi több, egyenes ember. A többiekre mind az jellemző, hogy velünk tárgyalva megértőek, együttműködést színlelnek, kivéve Iliescut, otthon pedig magyarfalókká válnak.
Petre Romannal miniszterelnök korában ismerkedtem meg Svájcban egy nemzetközi fórumon, 1991-ben. Bár nem voltunk egy súlycsoportban, aki mer, az nyer alapon négyszemközti találkozót kértem tőle. Némi meglepetésemre kötélnek állt. Roman szimpatikus, jól felkészült, több nyelven beszélő sármos fiatalember volt, akkor 45 éves. Apja nagyváradi magyar zsidó, anyja spanyol szabadságharcos a Franco elleni polgárháborúban, mindketten kommunisták. Petre fiúk azonban soha nem lett kommunista, de otthon mindig bizonyítania kellett románságát. Külföldön mindig mindenhol azonnal megnyerte tárgyalópartnereit, közönségét. Kedvesen fogadott, valóban négyszemközt voltunk. Többek között a kolozsvári főkonzulátus újranyitásáról tárgyaltunk. Megnyugtatott, ő is egyetért az újranyitással, de sajnos, a helyi lakosság tiltakozása miatt ez nem lehetséges. (!) Félnek, hogy a főkonzulátus a románellenes propaganda terjesztésének fészke lesz, és a román nemzetet sértő nézetek innen fognak kisugározni egész Erdélyre. Ő ugyan tudja, hogy ez a félelem teljesen alaptalan, de időbe telik, míg a lakosságot erről meggyőzik. Megdöbbentő válaszára azt javasoltam, amíg meggyőzik a lakosságot, nyissunk főkonzulátust Marosvásárhelyen. Kitűnő ötlet, mondta, azonnal intézkedem, megkeressük az ügyben a Magyar Külügyminisztériumot. Még most is keresik… A román kormányfő rövid időre felvillantotta otthoni arcát is. Szóba hoztam az anyanyelv használatát, az iskolai oktatásban tapasztalható, magyarságot sértő anomáliákat, a tévé magyar nyelvű adásainak háttérbe szorítását. Tárgyalópartnerem arca ekkor megkeményedett, kézfelemeléssel kért, ne is folytassam, s emelt hangon, indulatosan válaszolt: „Látja, ez a baj, hogy maguk ezzel foglalkoznak.” És közölte, hogy addig nem is lesz jó kapcsolat a két ország között, amíg mi ezt folytatjuk. Értsük meg végre, hogy azok az emberek románok, még ha magyarul beszélnek is. – Úgy érti, hogy román állampolgárok? – vágtam közbe. Mire ő szórakozottan bólintott, de annyit még leszögezett: nekik maguknak kell elintézni a saját dolgaikat.
– A kilencvenes évek elején Sepsiszentgyörgyön tanítottam, és emlékszem, hogy sok román háziasszony szívét dobogtatta meg a sármos politikus. A Don-kanyar becenévre hallgató kerthelyiségében hallottam e mondókát: „Szép vagy, szép vagy, te is komám, de még szebb a Petre Roman!” – Romannal később négy évig együtt dolgoztam az Észak-atlanti Közgyűlésben, mai nevén a NATO Parlamenti Közgyűlésében. Sokat és sokszor beszélgettünk. Egyszer egy folyosói öt-hat fős beszélgetésen említésre került a dákoromán elmélet. Fogadást ajánlottam a volt kormányfőnek: ha Erdélyben talál egyetlen román eredetű földrajzi nevet, hegyek, folyók, települések neveit, mely a 18. század előtt keletkezett, vagy egyetlen régészeti tárgyi bizonyítékot a 13. század előtti időkből, ami román eredetű, esetleg ilyen korból származó román oklevelet, akkor kap tőlem egy üveg francia pezsgőt. Nevetve válaszolt, egy sor ilyen van, majd a következő ülésre hozza a listát. Erre később mindig rákérdeztem, és egyre ingerültebben válaszolta, hogy nem volt rá ideje. Még ma is keresi…
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megfigyelt művészek
A volt Szekuritáté archívumában lévő kulturális tematikájú dossziékat tanulmányozva Madalina Brasoveanu művészettörténész doktorandusz érdekes megfigyelést tett a Nagyvárad – Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy művészhálózat hetvenes és nyolcvanas évekbeli tevékenységéről. Az egykor szigorúan titkos anyagot kiállítás formájában Marosvásárhelyen a B5 Stúdióban láthatta első alkalommal a nagyközönség. A megnyitó után beszélgettünk a leendő művészettörténésszel.
– Miért választotta ezt a kutatási területet?
– A ’80-as évek kolozsvári, nagyváradi, sepsiszentgyörgyi és marosvásárhelyi alkotói közösségek kutatása képezi a Bukaresti Képzőművészeti Egyetemen megvédésre kerülő doktori dolgozatom témáját. Így fedeztem fel a Szekuritaté archívumában található anyagot. Annyira magával ragadott, hogy egy 80 oldalas tanulmányt közöltem az archívumot tanulmányozó tanács (CNSAS) legutóbbi füzetében. A mostani kiállítás anyaga ebből készült, természetesen a térnek megfelelő konceptuális, narratív elrendezésben.
– Csak magyar közösségeket vizsgált?
– Nem véletlenül. Bár léteztek román csoportok is, azok nem voltak ennyire összeforrtak. Témaválasztáskor nem az etnikai szempontok vezéreltek, hanem az a tény, hogy a jelenkori romániai művészettörténet nagyon felületesen tárgyalja vagy inkább elhallgatja ezeknek a fiatal alkotócsoportoknak a tevékenységét. Miközben több mint egy évtizedig – 1989-et megelőzően – jelentős szerepük volt. Természetesen más-más szervezési formában működtek. Míg Kolozsváron a képzőművészeti szövetség védnöksége alatt, addig Marosvásárhelyen teljesen független státusban.
– A kiállítás anyagából nem az derül ki, hogy ezek ellenálló csoportok lettek volna. Milyen rendszerellenes tevékenységért kerültek az állambiztonságiak látókörébe?
– Valóban nem beszélhetünk politikai ellenállásról. A hatóságok szemében a képzőművészet, mivel a színházhoz vagy irodalomhoz viszonyítva elenyészően szűkebb réteghez jutott el, nem képezett veszélyforrást.
– Én úgy emlékszem, hogy a marosvásárhelyi MAMŰ-nek vagy Sepsiszentgyörgyön Baász Imrééknek volt közönségük és talán hatásuk is.
– A MAMŰ-ről nem találtam semmit a Szekuritaté irattárában. De ezeket a fiatalokat nem is a művészeti tevékenységükért, hanem az ún. magyar nacionalizmusukért figyelték.
– Az állambiztonságiak valószínűleg nem értették meg az alkotások mondanivalóját. Volt-e komolyabb következménye a megfigyeléseknek?
– A legtöbb esetben nem volt. Két kivételt említenék, amikor kellemetlen zaklatásokkal keserítették meg a művészek életét. Egyik Baász Imre esete, akit több alkalommal hívattak be és írattak vele nyilatkozatokat. A kiállításon is látható volt kézírásos "rögtönzése", melyből kiderül, mire voltak kíváncsiak az államvédelmis tisztek. Nála is rosszabbul járt a nagyváradi Ferenczi Károly, akit "jóindulatúan figyelmeztettek" arra, hogy kerékpározás közben könnyen baleset érheti. Majd kitették az iskolából, és arra kényszerítették, hogy aláírja az együttműködési nyilatkozatot. Miután aláírta, hogy barátait védje, megszakított velük minden kapcsolatot. Kilépett az alkotói csoportból, aminek következtében a kiállításokról is hiányoztak munkái. Inkább horgászni járt, és arról jelentgetett a tartótisztnek. Önként kizárta magát a közösségből.
– Mi tartotta egyben ezeket az alkotói közösségeket?
– A csoport erőt adott, egyfajta védelmet nyújtott akár a céhen belüliektől érkező, akár a politikai "támadásokkal" szemben. Például egyedül nehezen fogadtathattak el egy installációt, de ha csoportosan jelentkeztek, már más volt a reakció. Természetesen, amint már mondtam, nem egyformán működtek ezek az alkotói közösségek. Mindegyiknek megvolt a sajátossága, de mindegyiket a közösség nyújtotta védelmi háló tartotta össze. Amikor már nem volt erre szükség, a ’89-es fordulat után a művészek elindultak saját egyéni útjukon, és az alkotói csoportok felbomlottak. Nem hinném, hogy még létrejöhetnek ilyen közösségek.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

Vándor székely hazatalál – Czegő Zoltán költő, író estje Csíkszeredában
A Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán költő, író két évtizedes magyarországi tartózkodás után 2010-ben tért haza szülőföldjére. Jelenleg aktív résztvevője a sepsiszentgyörgyi közéletnek, költőként, íróként is igen termékeny, a versek és a publicisztikai írások mellett a regényírásnak is mestere. A Kájoni János Megyei Könyvtárban 2015. október 29-én, 17 órakor kezdődő irodalmi esten Cseke Gábor író, közíró beszélget Czegő Zoltánnal életútjáról, hazatelepülése után megjelent újabb regényeiről, próza- és versesköteteiről.
Az író Katonabogár című „balladaregényében” az eltűnt gondolkodásmódú, hagyománytisztelő székely falu pusztulását mutatja be, 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásában jelent meg a regény. A Néma lovak című regény 2013-ben jelent meg, cselekménye Erdély sorsfordító, 1660–61-es éveibe vezet vissza, amikor II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratának kudarca következtében az egész erdélyi had tatár fogságba esett. Két tenyérben című újabb regényét, A templomok lázadása címmel 2013-ban megjelent verseskötetét és Az utolsó kikötőben című, 2014-ben megjelent, válogatott prózai írásokat tartalmazó kötetét is megismerhetik az irodalmi találkozó résztvevői. Czegő Zoltán költő, író, publicista (Bukarest, 1938). A Babeş-Bolyai Egyetemen pedagógia-lélektan-magyar szakos tanári képesítést nyert. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör egyik alapító szerkesztője lett 1968-ban. 1966-tól közölt verseket; Forrás-kötete, a Pogány liturgia (1970). 1988-ban települt át Magyarországra, huszonkét évet dolgozott különböző lapoknál Budapesten, majd 2010 -ben jött haza Sepsiszentgyörgyre. Kötetei: Pogány liturgia (versek). Bukarest, 1970; Titkos délután (versek). Bukarest, 1973; Ezen a parton (versek). Bukarest, 1978; Ember a Kénostetőn (vallomások, publicisztikák). Kolozsvár, 1981; Lelkek világhuzatban (versek). Budapest, 1995; Hetednap után (versek). Budapest 2001; Medrében él (regény). Budapest, 2004; Időrianás (regény). Arad, 2007. (Irodalmi Jelen könyvek); Katonabogár (regény). Csíkszereda, 2011; Két tenyérben (regény); Néma lovak (regény), Sepsiszentgyörgy, 2013; A templomok lázadása: új versek. Sepsiszentgyörgy, 2013; Az utolsó kikötőben (válogatott prózai írások) Sepsiszentgyörgy, 2014.
Közlemény
Erdély.ma

Az értékteremtés ünnepe
Nagy Miklós Kund a kitüntetett
Hétesztendőnyi művészálom teremtette meg péntek délután a 18. Bernády Napok megnyitójának hangulatát. Égvilágcserepek, Miért?, Sámánkereszt, Csillagözön, Szemérem, fa – köszöntek vissza a Bernády Ház földszinti kiállítótermében a korábbi tárlatok azon alkotásainak – festményeknek, grafikáknak, szobroknak – címei, amelyeket a kiállító művészek adományoztak az évek során a húsz éve működő kulturális központnak. A kollekciót a Galéria a Bernády Házban 2. című album is egybegyűjtötte. A 2009-es első album folytatásaként megjelentetett igényeskiadványt szerkesztője, Nagy Miklós Kund ajánlotta a népes közönség figyelmébe.
Az együttlét első perceiben a Művészeti Líceum két diákja, Alex Cioata és Domahidi Péter hegedűjátéka töltötte be a termet. Ez a momentum újra igazolta, hogy a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának egyik legfőbb célkitűzése a fiatal tehetségek felkarolása. A továbbiakban Borbély László, az alapítvány kuratóriumának elnöke szólt a jelenlevőkhöz.
"Szükség lenne egy állandó galériára"
– Nagykorúak lettünk ezzel a rendezvénysorozattal. Úgy érzem, hogy egy nagy családban vagyunk itt együtt – hangsúlyozta a kuratóriumi elnök, egyrészt a művészekre, másrészt azokra a marosvásárhelyiekre utalva, akik az 1995-től szervezett 225 kiállítás törzsközönségéhez tartoznak.
– Mintegy 200 műalkotás van a birtokunkban. A bemutatásra kerülő album annak a 72 művésznek a munkáit jeleníti meg, akik 2009-től állítottak ki a Bernády Házban, és adományoztak az alapítványnak alkotásaikból – mondta Borbély László, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy fontos a fiatal nemzedékben tudatosítani az elmúlt negyedszázad értékeit. A megkezdett munkát folytatni kell, ugyanakkor egy állandó galériára is szükség lenne, ahol a Bernády Ház kincsei mindig megtekinthetők lehetnének.
Titkok a teremben
A képzőművészet gyakran szolgált ihletforrásként az irodalom számára, ennek érzékeltetésére Bálint Örs színművész Juhász Gyula Gioconda című versét szavalta el. ..."Mert álmok híján holt leány a lélek" – üzente egykor a költő, és Nagy Miklós Kund is ehhez a gondolathoz kapcsolódott a Galéria a Bernády Házban 2. című album bemutatásakor.
– Álom és valóság, számtalan titok van ebben a teremben is. Amennyi művész, annyi világlátás, álom, a valóság megannyi kivetítése – mondta az album szerkesztője, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadványban olvasható, tárlatnyitókon elhangzott szövegek korábban lapunk Múzsa mellékletében jelentek meg.
– A Népújság mindig tárt kapukkal várta ezeket az írásokat. Kevés művészközösség örvendhet akkora figyelemnek, mint az itteniek – jegyezte meg a szerkesztő. Nagy Miklós Kund arról is szólt, hogy a Bernády Ház fontos életműveket bemutató kiállításoknak is otthont adott az évek során, volt itt Vasarely-, Capa-, Brassai- tárlat, de a nagy öregek mellett a fiatal alkotók is mindig helyet kaptak ezekben a termekben, és csoportos kiállításokra is gyakran sor került.
– Büszke vagyok arra, hogy a Bernády Ház hírneve messzire jutott. A szaktestülettel évente összeülünk kiválasztani azt a 10-12 művészt, aki alkotásaival nálunk bemutatkozhat. Marosvásárhelyiek mellett azoknak is lehetőséget adunk, akik rég eltávoztak ebből a városból, de a szívük itt maradt. A Székelyföldről, Kolozsvárról, Nagyváradról és az anyaországból is voltak kiállítóink. Nem ismerek még egy olyan nagylelkű közösséget, mint amilyen a munkáikat önzetlenül felajánló képzőművészeké, akik a megnyitó előtti napokon abban is segítettek, hogy a műfajilag sokszínű tárlat egységet, harmóniát árasszon – tette hozzá az album szerkesztője.
A bemutatót követően a jelen levő művészek dedikálták az értékőrző kiadványt, amelyben Both Gyula fotói örökítik meg az alkotásokat Nagy Miklós Kund, Sebestyén Mihály, Bocskay Vince, Túrós Eszter méltatásai kíséretében.
Negyedórás munkaszünet a Bernády téren
Szombat délelőtt Bernády György sírjánál, majd a városépítő polgármester szobránál megemlékezéssel és koszorúzással folytatódott a rendezvénysorozat. A Bernády téren az emlékezés negyedórájában többnyire szüneteltek az útjavító gépek, csak enyhe háttérzaj hallatszott.
– Az embernek szüksége van sikerélményekre. Számomra óriási sikerélmény az, hogy meg tudtunk győzni egy céget, hogy 15 percre szüneteltesse a munkát – jegyezte meg a szobornál enyhén ironikusan Borbély László, majd így folytatta: – Nem tudom, mit szólna Bernády, ha most itt lenne velünk. Bizonyára elkezdené irányítani a munkát. A korabeli képek is mutatják, hogy jelen volt a Kultúrpalota építésénél és mindenhol, ahol egy polgármesternek jelen kell lennie. Nemcsak álmai voltak, meg is tudta valósítani az álmait. A mai nap legfontosabb üzenete az, hogy ne hagyjuk magunkat – hangsúlyozta a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, majd az elmúlt 25 év értékeiről szólt, amely Marosvásárhely két párhuzamos társadalmát, a magyar, illetve román közösséget együttgondolkodásra kellene késztesse. Végül a megemlékezésen évről évre tiszteletét tevő Dr. Bernády György Általános Iskola vezetőségének mondott köszönetet az alapítvány elnöke, ezt követően pedig a jelen levő intézmények, szervezetek képviselői koszorúztak, illetve a Bernády-örökséget fontosnak érző marosvásárhelyiek helyezték el a szobornál virágaikat.
Ahol az "emberség tüze" ég
A Bernády Napok szombat délutáni zárógáláján Nagy István színművész köszöntötte a Kultúrpalota telt házas publikumát, majd Borbély László szólt az ünnep jelentőségéről.
– Október vége számunkra mindig kihívás. Mindig igyekszünk egy olyan rendezvénysorozatot létrehozni, amellyel értékeket mutatunk fel, illetve a jövőre tekintünk. Ha Bernády György most itt lenne közöttünk, és azt kérdezné, hogy édes ecsém, mit csináltatok ti itt az utóbbi 24 évben, elmondhatnám, hogy több mint 1500 rendezvényt szerveztünk, 225 kiállításunk volt, három szobrot emeltünk, 25 könyvet adtunk ki. Bernády munkásságában az értékteremtés a legfontosabb. (...) A marosvásárhelyiek nélkül sem az alapítványt megálmodni, sem a Bernády Napokat megszervezni nem tudtuk volna.
Ezt követően az est fénypontja, a Bernády- emlékplakett átadása következett. A Marosvásárhelyért sokat tett közéleti személyiségnek járó kitüntetést ezúttal Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumának alelnöke, a Bernády Házban szervezett művészeti és irodalmi események házigazdája, több mint 30 könyv szerzője, lapunk Múzsa mellékletének szerkesztője vehette át. A kitüntetett Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versét idézte, amelyben a költő "a világ abroszán legkritikusabb" helynek nevezi városunkat, majd így folytatta:
– Azt, hogy a legkritikusabb hely, gyakran tapasztalhatjuk, de ugyanakkor a legszerethetőbb hely is. Számos olyan alkotó él itt, aki nem marosvásárhelyi születésű. Ez is bizonyítja, hogy ez a város képes magához édesgetni, idekötni az embereket. Itt mindig sokat jelentett a kultúra, a szellem, Csokonait idézve, az "emberség tüze". Ezt ismerte fel Bernády, ezért hozta itt létre a sok lehetőséget, amelyek a kisvárost nagyvárossá tették.
A 17. Bernády-emlékplakett átadása után egy újabb különleges mozzanat következett. Tekintettel a kettős ünnepre – a 20 éves Bernády Ház és a nagykorúvá vált Bernády Napok ünnepére – az alapítvány kuratóriuma gyűjteményéből három műalkotást bocsátott sorsolásra azon jelenlevők között, akik a nevüket és lakcímüket tartalmazó borítékot előzetesen eljuttatták a Bernády Házba. Sz. Kovács Géza grafikáját a Bernády Ház rendezvényeire rendszeresen ellátogató Benczédi Gyöngyi vihette haza, Szép György olajfestménye Boros István Tety ismert grafikusművészé, karikaturistáé lett, Gyarmathy János plakettje pedig egy fiatal művészetbarát, a gyógyszerészhallgató Kucsera Dániel otthonát gazdagíthatja.
A gála egy ősbemutatóval, A lélek anyanyelvén című zenés-irodalmi összeállítással zárult. A számos költő és zeneszerző művéből született rendkívüli produkció ötletgazdája Csíky Boldizsár zeneszerző, előadói Bogdán Zsolt Uniter-díjas színművész és ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész voltak. A nagyérdemű hosszú percekig tartó tapssal köszönte meg az élményt, amelynek egyik legintenzívebb momentuma a közönség közvetlen közelében tolmácsolt Radnóti-üzenet volt: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/ nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/ kis ország, messzeringó gyerekkorom világa."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Velünk élő történelem
Akik meghaltak a szabadságért
Az 1956 októberében kezdődött és vérbe fojtott magyar forradalom hőseire emlékezett Háromszék népe hétvégén, azokra, akik tankokkal is szembeszálltak a szabadságukért, akik életüket áldozták, és akiket elárultak, eltiportak, de emlékük örökké élni fog.
– Ma egy olyan történelmi korra emlékezünk, amelyet sokan testközelből ismernek az itt jelenlévők közül, és olyan emberekre, akik rokonaink, ismerőseink és barátaink. Nélkülük és fiatalkori áldozatvállalásaik nélkül ma nem állnánk itt, és egy szürreális, bizalmatlanság, cenzúra, valamint félelem által terhelt világban, korlátok közé szorított életet élnénk. Éppen ezért időről időre emlékeztetni kell magunkat, hogy a szabadság mennyire fontos – jelentette ki Kovács Emese diáklány a Sepsiszentgyörgyön összegyűlt tömeg előtt.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának délelőttjén Sepsiszentgyörgyön a magyar pártok, civil szervezetek és a városi tanács tagjai megkoszorúzták a polgármesteri hivatal homlokzatán található, Gloria Victis feliratú, valamint Szalai Attila, 56-os vértanú egykori Csíki utcai lakásának falán elhelyezett emléktáblákat, majd a volt politikai foglyok nevében Váncsa Árpád és Jancsó Csaba az események erdélyi áldozatairól is megemlékezett.
A főhajtás délután az 56-os emlékparkban, a Jakab Gábor által vezényelt Cantus Firmus vegyeskar és dalárda fellépésével folytatódott, a Szózat eléneklése után pedig Plugor Sándor Művészeti Líceum tanulói magyar és román nyelven köszöntötték a jelenlévőket.
Kovács Emese már idézett szavai után, Klárik László szenátor az 56-os magyar ifjúság áldozatkészségét emelte ki ünnepi beszédében. Azokét, akik bátor szembeszegülésükkel bebizonyították, a kommunista diktatúra igenis sebezhető. A szónok egyúttal arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokságot mindig könnyebb megelőzni, mint legyőzni, ezért úgy kell élnünk, gondolkodnunk és cselekednünk, hogy soha többé elő ne fordulhasson.
Az elkövetkezőkben Muráncsik László, a testvérváros Mosonmagyaróvár önkormányzatának képviselője, Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, és Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke osztotta meg gondolatait a szép számban összegyűltekkel, majd Zelenák József evangélikus lelkész áldása következett. Koszorúzás és himnuszaink eléneklése után a megemlékezők fáklyás menete az Erzsébet parkba vonult, hogy a kommunizmus áldozatainak állított kopjafánál is leróhassa kegyeletét.
Előre, budai srácok
Pénteken a Baróti Szabó Dávid Líceum udvarán először a középiskolások tartottak megemlékező ünnepséget az 1956-os forradalom tiszteletére, annál az emlékműnél, mely egyedülálló módon, három fiatalember tette révén emlékezteti az utókort: az önkényuralom valamikor mindennapjaink része volt, és nem magától múlt el, hanem a fiatalok áldozata, összefogása révén, úgy, hogy szabadságvágyuk felül tudott kerekedni az elnyomókon. A cseh Jan Palach 21, a magyar Bauer Sándor 17, az erdélyi Moyses Márton pedig mindössze 29 éves volt, amikor úgy döntöttek, megmutatják a világnak, ők képesek a legnagyobb áldozatra: felgyújtották magukat, tiltakozva a diktatúra ellen, s a szabadság szikrája, melyet lángra lobbantottak, ma is parázslik, készen arra, ha kell, hogy fényével ismét beragyogja az ifjú szíveket.
Áldozatukra, 1956 jelentőségére Dimény János iskolaigazgató emlékeztette a fiatalokat, Tatár Ágnes diáklány szavalt, Lakatos Ágnes énekelt. Végül a diákok meghallgatták az Avanti ragazzi di Buda, azaz az Előre, budai srácok című dalt, amely a római Lazio futballcsapatának indulója. Ez is bizonyítéka annak, hogy Európa sok más népe mellett az is olasz is tiszta szívből drukkolt a magyar forradalmároknak, a forradalom hősei előtt pedig ők a mai napig is tisztelegnek ezzel a dallal – mondta az igazgató.
A délutáni városi megemlékezésen sajnálatos módon csak nagyon kevesen vettek részt. Beszédet mondott Márton Árpád képviselő, Lázár-Kiss Barna polgármester, Demeter László történész, valamint a HVIM erdővidéki szervezetének tagja, Kolumbán Attila. A Magyar Polgári Párt néhány tagja külön emlékezett Baróton: ők a Petőfi utcai emlékművet koszorúzták meg.
A székely szabadság még nem jött el
Kovásznán a központi parkban levő Likaskőnél szép számban összegyűlt tömeg hajtott fejet a hősök emléke előtt. A Magyar Polgári Párt által szervezett rendezvényen a kovásznai ifjúsági fúvószenekar adta meg az alaphangot, de felléptek a helyi Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ kóristái is, miközben a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat fegyelmezett sorfalat állott.
A megemlékezés idei meghívottja, Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke elmondta, hatvan évvel az 56-os forradalom és 25 évvel a romániai rendszerváltás után sem valósult meg a székely szabadság, és az autonómiaharc ezért fontos, továbbra küzdenünk kell a jogainkért. Igét hirdetett Orbán Lajos vajnafalvi református lelkipásztor, aki a Bibliára utalva beszélt arról, hogy a szolgaságtól szeretettel, tudással és Isten segítségével meg lehet szabadulni. A megemlékezés koszorúzással, valamint a himnuszaink eléneklésével zárult.
Kézdiszék is lerótta kegyeletét
Péntek délben a Szoboszlay-perben kivégzett vértanúk emlékére állított kopjafánál a Református Kollégium tanárai és diákjai rótták le kegyeletüket a hősök és mártírok emléke előtt. A rendezvényt Ruszka Sándor kollégiumi lelkész nyitotta meg, aki egy, az ötvenhatos szabadságharcban részt vállaló fiatalt idézve „gyönyörű lehetetlennek” nevezte a történelmi eseményt.
Mike Bernadett diák beszéde után a megemlékezés az iskola tanulóinak ünnepi műsorával folytatódott, a közel félórás irodalmi összeállításban a szovjet csapatok megszállása ellen harcoló Budapest hangulatát, a szabadságharcosok megéléseit próbálták megragadni a diákok szavalatok és gitárral kísért dalok segítségével. A magyar himnusz eléneklése után koszorúkat helyeztek el az emlékjeleknél.
Este az egykori katonanevelde előtti téren gyülekeztek a város fáklyákkal felvonuló középiskolásai. Ez alkalomból több helyi civil és pártszervezet is képviseltette magát, az 1956-os vértanúkat jelképező szobor előtt díszőrség tisztelgett. Az esemény díszszónokaként Tell Edit, Paks város alpolgármesternője beszélt az egybegyűlt diákokhoz, akik mellett szép számban jelentek meg a város polgárai is. Párhuzamot vont az esemény idején éppen Pakson tartózkodó és az ottaniakkal együtt emlékező kézdivásárhelyi tanulók és az itteniek paksiakkal való közös főhajtása közt. Megjegyezte, sehol sem élünk gondok nélkül, de meggyőződése, hogy egymás számára bármikor tudunk szorítani még egy helyet asztalainknál, és kettéosztanánk ételeinket, ha valamelyik szükséget szenvedne. 1956 szellemiségére utalva kiemelte, ma is érvényesek az akkori célok, vagyis a nép sohasem akart idegen szokások szerint élni.
A polgármesternő közvetlen szavait követően egy csoport diák a Nagy-Babos Edit és Tamás tanárházaspár által összeállított, alkalomhoz illő zenés-verses műsort adott elő, majd a magyar és székely himnusz eléneklése után a jelenlevők megkoszorúzták a hősök emlékművét.
Emlékjelhagyás Kézdialbisban
Szombaton Kézdialbisban, a templom előtti terén mintegy száz ember jelenlétében avatták fel az 1956-os meghurcoltak, valamint a világháborúk és a kommunizmus áldozatainak emlékére állított kopjafát. Ezen egyelőre két név szerepel: az Elekes Balázsé, aki négy év elszenvedett börtön után itthon hunyt el, és t. Bartha Mózes református lelkészé, aki a megtorlások elől az öngyilkosságba menekült. A háborúk áldozatainak és kommunizmusban meghurcoltak nevei utólag kerülnek fel a kopjafára, mert a közösség véleménye az volt, hogy a névsor, melyet a kezdeményezők összeállítottak, nem teljes. (T. L.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A Hazaváró Édesanya szobrát avatták fel Érmihályfalván
Október 24-én, szombat délután avatták fel Érmihályfalva központjában a közadakozásból emelt Hazaváró Édesanya szobrát. A lakosok az ünnepség után már birtokba is vették a közös fotózkodásra csábító alkotást, melynek lábához hamarosan egy virágcsokor is került.
Még év elején jelentette be Nyakó József, Érmihályfalva polgármestere, hogy helyi szinten 2015-öt “A kő marad”-évnek nyilvánítják, melynek keretében a szülőföld szeretetéről, az otthonmaradásról szóló eseményekre kerül sor. Már akkor elhangzott, hogy az eseménysorozat zárásaként október 24-én szoboravatóra kerül sor, de nem bármilyen megfontolásból kifogásolható személyére, hanem a szülőföld szeretetét szimbolizáló, a gyerekeiért minden áldozatra képes, azokat mindig hazaváró édesanyáéra. A kivitelezés nem terhelte a város költségvetését, arra közadakozást hirdettek (az 500 lejt, avagy annál többet adományozók nevét a szobor mögötti falon, táblákon örökítik meg). Az avató körüli események természetesen az utóbbi hetekben, hónapokban gyorsultak fel, miközben a bankszámlára érkeztek az adományok, a kiszemelt helyszínt (a régi Polgármesteri Hivatal melletti parkot) rendbe tették, nyilvánosságra került a szobor makettje is, melyet helyi képzőművészek elképzelése alapján Deák Árpád nagyváradi szobrászművész öntött formába: egy rengőn (jellegzetes lócán) ülő női alak, aki ölelésre és simogatásra emeli karjait, de a kompozícióhoz tartozik egy, a lóca előtt ülő macska is, mint az otthon meghittségének szimbóluma.
Üdvözlet az Országgyűlésből
Az alkotás pénteken délelőtt került a helyére, és letakarva várta az avatás napját, melynek programja szombat délelőtt a Gödör rendezvényházban kezdődött az elvándorlás visszaszorításának lehetőségeit kereső konferenciával. Délután 3 órakor kezdődött az avató. A várostörténeti ünnepségre egybegyűlteknek Nyakó József polgármester elmondta: több ötlet volt a szoborra, aztán az édesanya alakjának megjelenítésére is, de az ölelésre, simogatásra hívogatóra esett a választás, abban a “divatos” aktív-szobor formában, mely melléülésre, fotózkodásra csábítja az elé állót, ezáltal, a fotó internetes megosztásával mintegy a város reklámozására is. Aki akarja, megláthatja édesanyját a szoborban, fogalmazott a polgármester, hozzátéve: az avató egy új korszak nyitánya is, mert az elmúlt 3 évben a város jórészt adósságait törlesztette, ezentúl következhet az építkezés. A budapesti Országgyűlést a Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagja, Petneházy Attila, a Fidesz politikusa képviselte, aki amellett, hogy a bizottság tagjainak üdvözletét tolmácsolta – civilben színművészi mivoltát (a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja) igazolandó – Rónay György: Betlehem című versét szavalta el. Ezt követően leplezte le a szobrot annak alkotója, Deák Árpád, a szoborállítást adminisztráló Érmihályfalváért Egyesület nevében ifj.Nagy László, illetve a város nevében Todor Maria jegyzőnő és Nyakó József polgármester.
Átvette a város
Ritkán esik meg, hogy Szabó Ödön képviselő beszédét a hallgatóság jelentős része könnyes szemmel kövesse, ez most megtörtént: a népes családból származó és népes család fejeként a politikus édesanyjához, nagymamájához fűződő emlékeiből idézett, azok életbölcsességét, áldozatvállalását emelve ki. Ha fontos valakinek szobrot állítani, az a mindenkori édesanya, ennél szebbet nem lehetett volna kitalálni, gratulált a helyieknek a politikus. Ezek után ifj. Nagy László az általa képviselt egyesület nevében jelképesen – a szobrot ábrázoló bekeretezett fotó által – “átadta” az alkotást a várost képviselő jegyzőnőnek és a polgármesternek. A szoborra előbb Bogdán István helyi plébános mondott áldást, imádkozva azért, hogy mindig tudjuk tisztelni szüleinket, emléküket odaadással ápoljuk. Forró László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökhelyettese a hit, a remény és a szeretet nevében adta áldását, a következőként fogalmazva: el kell jönnie az időnek, amikor Érmihályfalva, az Érmellék és az egész Kárpát-medence igazi otthonunk lesz békében, szeretetben és egyetértésben. Végezetül a már említett konferencia résztvevői és az avatóünnepség aktív résztvevői álltak a szobor köré egy csoportképre, a Hazaváró Édesanya mellé pedig – a polgármester invitálására – leült Szuhányi Katalin ny. tanárnő, négy gyerekes édesanya,és hat unokás nagymama, mint a helyi édesanyák/nagymamák képviselője.
Ünnepi műsor
Az ünnepség fesztív része után a jelenlévő lakosok is “birtokba vették” a szobrot, készültek a közös fotók, melyek már aznap este ellepték az internetes közösségi oldalt, ezzel mintegy igazolva a kezdeményezők szándékát. A nap zárásaként a Gödör rendezvényházba várták állófogadásra a szoborállítás támogatóit, az abban résztvevőket. A polgármester köszöntője után a Nyíló Akác néptánc- és a Móka színjátszó csoport tagjai (Boros Emőke, Felvinczi Erzsébet, Szabó János) az alkalomhoz illő műsort mutattak be. Mint megtudtuk, a szoborra összesen 150 személy vagy intézmény adakozott több-kevesebb téglajegy vásárlásával. Közülük sorsolta ki a 91 éves Majer Piroska, a város legidősebb lakosa, akinek egészségi állapota megengedte, hogy jelen legyen, azt, aki támogatása viszonzásául megkapja a szobor kicsinyített mását. Ő Crisan Sándor, az 590. számú téglajegy tulajdonosa, aki egyelőre a szobor fotóját kapja meg, a miniatűrt majd a jövő évi Anyák Napján.
Rencz Csaba
erdon.ro