Ahol Erdély védőhálóját fonják
Több száz "lámpást" indított útjára a Székelyföld és a – sokszor teljes elsötétüléssel fenyegetett – szórvány iskoláiba, egyházi gyülekezeteibe az elmúlt negyedszázadban a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola. A jubileumi évfordulón a tanintézetet több mint két évtizeden át vezető dr. Barabás Lászlóval idéztünk múltat és körvonalaztunk jövőt.
– Milyen szükséglet hívta életre 1990-ben a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát?
– A magyar művelődéstörténetben, kultúrában mindig fontos hivatásuk volt a lelkipásztor és az iskolamester között elhelyezkedő, mind egyházi, mind világi szolgálatot végző kántortanítóknak. A változást 1949-ben a kommunista hatalom hozta, amikor a tanügyi reform bevezetése után felszólították a kántortanítókat, hogy vagy az egyházi szolgálatot vállalják, vagy a tanítóit. Nyilván nagyon sokan ez utóbbit választották, és így megritkultak a kántorok a gyülekezetekben. A negyvenesztendős erőszakos homogenizálás során egyre több helyen alakult át az iskolarendszer is, és nem képeztek annyi tanítót és tanárt, amennyire magyar közösségünknek szüksége lett volna. Így érte meg az erdélyi magyarság a változások idejét, amikor csak Maros megyében 200 magyar tanítóra, oktatóra és Erdély-szerte nagyon sok kántorra lett volna szükség. A kommunista időszak politikája hozzájárult ahhoz, hogy a fiatal nemzedék "Isten nélkül" nőjön fel, és történelmi hagyományaitól is eltávolodjon. Így óriási feladat tornyosult az egyház képviselői előtt: a lelkipásztorok mellé munkatársakat, népnevelő, keresztény értelmiségieket kellett nevelni. Ezt ismerték fel Marosvásárhelyen is a történelmi magyar egyházak képviselői, akik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezetével közösen röviddel a rendszerváltás után, még 1990 őszén létrehozták az akkor még Zenepedagógiai Főiskolát, a mai Kántor- Tanítóképzőt. Az iskola vezetésére az alapító marosvásárhelyi egyházak képviselőiből és szaktanárokból kuratórium alakult, amely Fülöp G. Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom néhai lelkipásztorát választotta elnöknek, és Varga Erzsébet pedagógia-lélektan szakos tanárnőt bízta meg az intézet ügyvezetésével. 1993-ban vettem át tőle a főiskola igazgatását.
– Hány diákkal indult a főiskola?
– Két osztályban 60 hallgató kezdte a tanévet, közülük húszan már helyettes tanítóként dolgoztak. Az első két osztályba inkább Marosvásárhelyről és környékéről jöttek diákok. Az 1991–92- es és az 1992-93-as tanévben évfolyamonként egy-egy újabb osztályt indítottunk 30-30 diákkal. A létszám 1993-ra így 112-re emelkedett. Az iskola megismerésével fokozatosan bővült a kör, Erdély minden vidékéről jöttek hozzánk fiatalok: Sepsiszentgyörgytől Nagybányáig, Nagyenyedtől Csíkszeredáig, a székelységből és a szórványvidékekről is.
– Milyen akadályokba ütköztek az induláskor és az azt követő években?
– Az első években az iskola fennmaradását a felekezeti összefogás, a tanárok és lelkészek önzetlen hozzáállása, a hallgatók kitartása és nem utolsósorban a külföldi testvéregyházak, gyülekezetek és magánszemélyek támogatása biztosította. Az első évben 35 szaktanár és négy lelkész díjmentesen, a második és harmadik évben szimbolikus óradíjért vállalta a tanítást. A legfőbb gondot az állami jóváhagyás késése jelentette, amelyet az iskola alapítói még az indulásnál, 1990 szeptemberében kérvényeztek, az engedély azonban csak 1993-ban érkezett meg. A diákjaink helyzetét a végzettség szempontjából addig is jogilag rendezni kellett. Ebben a nehéz helyzetben sietett a segítségünkre a Nagykőrösi Református Tanítóképző, amely szintén a ’90-es évek elején alakult újjá. A nagykőrösi, illetve a marosvásárhelyi református gyülekezet testvérgyülekezeti kapcsolata alapján még 1992-ben testvériskolai kapcsolatot létesítettünk a nagykőrösi tanintézettel, amely a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara. A szakmai képesítés megszerzésében, illetve az oklevelek biztosításában is segítettek. Iskolánk a tanítói szakot illetően jelenleg is a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola kihelyezett tagozata, annak 2002-ben akkreditált, majd 2005-ben a bolognai folyamatnak megfelelően újból minősített képzése. A kántor szakot az Erdélyi Református Egyházkerület és a Marosvásárhelyi Református Vártemplomi Egyházközség működteti. Nemcsak református, hanem katolikus, evangélikus, unitárius és baptista fiatalokat is képezünk, így az iskola belső élete egyházi szempontból ökumenikus jellegű.
– Beszéljünk egy kicsit a negyedszázad sikereiről.
– Azt hiszem, maga a főiskola léte annak tekinthető. Az, hogy e viharos negyedszázad sok küzdelmében fenn tudott maradni, és minden évben új generációt adott az erdélyi magyarságnak, azt hiszem, már önmagában nagy eredménynek számít, és hálát adhatunk érte a Jóistennek. Ezért tarthatjuk az elmúlt negyedszázadot kegyelmi időnek, amint azt az évfordulóra megjelent jubileumi könyv címében is jelezzük. Arról nincs számadatokkal mérhető kimutatásunk, hogy diákjainknak, közösségünknek mit jelentett a főiskola, de vallanak öregdiákjaink, tanárkollégáink. Tanintézetünk jellegzetességei közül kiemelném hiánypótló jellegét az első évtizedben, "templom és iskola" szellemiségét, lelkiségét, ökumenikus egyházi jellegét, közösségi, kultúrafenntartó népművelői, nemzetnevelői törekvéseit. Fontos volt számunkra a népi tehetségek ösztönzése, a hátrányos helyzetű fiatalok elindítása, a családias belső légkör megteremtése. Hozzánk nem a felső tízezer, hanem főleg a vidéken élő, nehezebb anyagi helyzetben levő családok gyermekei, árvák, félárvák jöttek, akik egy egyházi iskolától vártak segítséget.
"Minden végzettünk egy intézmény"
– Hány diákja volt a huszonöt év alatt a főiskolának?
– A jelenlegi fiataljainkat is beleértve közel ezer diák fordult meg nálunk, és mintegy 800-an diplomáztak. Az erdélyi egyházaknak 300 diplomás kántort adtunk, egyházi és világi zenei szolgálatuk Gyimesközéploktól Nagyváradig, Nagyenyedtől, Szászvárostól Székelyudvarhelyig, Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig, Aranyosegerbegytől Segesvárig és Medgyesig behálózza az egyházközségeket, iskolákat, művelődési intézményeket, nem beszélve Marosvásárhelyről és környékéről. Ezek nem óriási számok, de úgy gondolom, hogy az erdélyi magyarság számára számottevőek, és mindenik végzettünk nemcsak egy statisztikai adat, hanem egy intézmény a maga nemében. Hiszen akik régen végeztek, ma már az erdélyi magyar pedagógustársadalom derékhadához tartoznak, iskolaigazgatók, pedagógiai vezetők, a kulturális, művészeti élet irányítói. Egyik legfőbb célkitűzésünk volt a szórványvidéken élőket is megszólítani, hogy ne csak a tömbmagyarságból, a Székelyföldről, hanem Erdély egész területéről jöjjenek hozzánk felsőfokú végzettséggel nem rendelkező tanítók. Itt olyan képzést biztosítottunk számukra, amelynek köszönhetően a szakmájukban maradtak, és többnyire oda tértek vissza, ahonnan jöttek. Más kérdés, hogy jelenleg az óvodapedagógusi, tanítói állások telítve vannak, de a kántori állások nincsenek telítve, a református erdélyi egyházkerület gyülekezeteinek csak 25 százalékában van diplomás kántor.
– A marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát gyakran említik a szülőföld iskolájaként.
– A végzettjeink 90 százaléka itthon maradt, mi ugyanis nem a Nyugatnak képeztünk diákokat. Aki pedig elment, valamiképpen szintén a szülőföld felé tekint. Van olyan végzettünk, aki Londonban él, de ott is magyar óvodát vezet.
– Hogyan látja a főiskola jelenét, jövőjét? Úgy tudom, az utóbbi években csökkent a diáklétszám.
– Az új nemzedékeknél mentalitásváltás következett be, amely bennünket is újabb kihívások elé állított. A frissen érettségizettek közül az utóbbi években egyre kevesebben jelentkeztek főiskolánkra nappali tagozatra, és egyre népesebbek lettek a levelező tagozatos csoportok. Ugyanakkor egyre kevesebben szerették volna a tanítói mellett a kántori szakot is vállalni. Ebben a helyzetben újra kellett gondolnunk a képzési rendet, elkülönítve a kántor szakot a tanítóitól, jobban meghatározva mindkettő egyediségét és képzési szintjét. A kántor szak megmentésére többszintes képzésben gondolkoztunk. Egyrészt folytattuk a nappali tagozatos főiskolai kántortanítói képzést, másrészt elindítottuk a külön kántori, egyszakos képzést a Károli Gáspár Református Egyetem keretében, amely egyetemi, egyházzenészi oklevelet biztosít a sikeresen vizsgázóknak. Harmadsorban: már helyettes kántorként vagy műkedvelőként kántorizáló egyháztagoknak biztosítottunk lehetőséget arra, hogy kétéves posztliceális tanulmányi rendben szakmailag felkészüljenek a kántori szolgálatra. Az óvodapedagógus tanítóképzést illetően az erdélyi magyar gyermeklétszám csökkenését látom a legnagyobb fenyegetésnek, ennek következtében ugyanis egyre kevesebb óvónőre és tanítóra van szükség főleg a szórványvidékeken, de a tömbmagyarság körében is.
88 diákból 21 gólya
Szombaton délelőtt a Vártemplomban tartott ünnepi istentisztelet keretében nyitották meg a Kántor- Tanítóképző Főiskola új tanévét. Hány diákkal indul az év? – kérdeztük Gál József református lelkipásztort, tagozatvezetőt, aki tavaly vette át a Kántor- Tanítóképző Főiskola igazgatását.
– A 2015–16-os iskolai évben 88 hallgatónk van, közülük 42-en nappali tagozatú tanítói, kilencen nappali kántor szakon tanulnak. Levelező tagozaton 37 diákunk végzi a tanítói képzést. Emellett négyen a posztliceális kántor szakra járnak. Az idei tanévben 21 gólyánk van – tájékoztatott Gál József, aki azt is elmondta, hogy tavaly, a kezdeti lelkesedésben három új szak indítását is tervezte. Ez egyelőre nem valósulhatott meg, de továbbra is töretlen kedvvel irányítja az intézményt, és a háromból két új szak létrehozásán az elkövetkezőkben is munkálkodni szándékszik.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A Vatikán elárulta a magyarokat
Márton Áronról szóló konferencia a parlamentben
Márton Áron egykori erdélyi püspök emlékére tartottak konferenciát a magyar parlament felsőházi üléstermében szombaton, ezen Jakubinyi György érsek egy példátlanul súlyos jogsértésre hívta fel a figyelmet: a román állam fenyegetőzésére a Vatikán is belement abba, hogy az erdélyi magyarságot erővel elmagyarosított románoknak és németeknek tekintse.
Az ülést vezető Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke köszöntőjében arra emlékeztetett, hogy Márton Áron már egyetemi lelkészként hatalmas népszerűségnek örvendett. Kolozsváron az egyetemi ifjúság hitszónokának szentbeszédeire özönlött a nép, olyannyira, hogy a korabeli lapok arról írtak, „Erdélynek új apostola támadt”.
Hozzátette: prédikációit nemcsak a katolikus diákok hallgatták, hanem a református és unitárius teológia növendékei is. Erdély püspöke szilárdan védelmezte az „emberi méltóság és a magyarság érdekeit”, és „szembeszállt mind a barna, mind pedig a vörös diktatúrával”. Lezsák felidézte, hogy hívei féltették életét, ezért 1949 pünkösdjén a csíksomlyói búcsú előtt fehér lóra ültették, és „a csángó-magyarok tízsoros védőgyűrűvel oltalmazták”.
„A magyarok románok”
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek szólt arról is, hogy a trianoni békediktátum után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb az, hogy az erdélyi magyarságot „erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni”, és mivel a „visszarománosításuk” úgymond nem lehetséges, temesvári német kanonokokat lehet csak kinevezni az egyházmegyéik élére.
Hogy 1938-ban Márton Áron mégis püspök lehetett, nagyban köszönhető a bukaresti pápai nunciusnak, Andrea Cassulonak, aki a korábbi politikával szembemenve ezután gyorsan kineveztette Márton Áront apostoli kormányzóvá, ahhoz ugyanis nem kellett a román kormány engedélye. Az pedig már nemzetközi diplomáciai bonyodalmat okozott volna, ha a román állam nem fogadja el egy apostoli kormányzó megyés püspöki kinevezését. Így történhetett, hogy 1938 karácsonyán ismét székely püspöke lett Erdélynek – idézte fel az érsek.
Őt és 2200 emberét figyelték meg
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke elmondta, a püspöknek a börtönből való szabadulása után „jozefinista” egyházpolitikai modellel kellett szembesülnie. Az állam 1955 után már nem az egyházak felszámolására törekedett, hanem arra, hogy érvényesítse akaratát az egyházak fölött. Éppen ezért Márton Áront folyamatosan szemmel tartották, 1964-ben például a Securitate ügynökeinek közel 2200 embert kellett megfigyelniük csak azért, hogy az ő működését nyomon követhessék.
Az emlékülésen Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Emberkatedrális címmel méltatta Márton Áront, Denisa Bodeanu történész a román titkosszolgálat Márton Áronra vonatkozó dokumentumait mutatta be, felszólalt továbbá Kányádi Sándor költő, valamint Kovács Gergely vatikáni posztulátor és Nagy Zoltán hittantanár.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gyarapodó nemzetért
Rönkkápolna-szentelés Csinódon
Tapasztalataim szerint, amikor Csinódról beszélünk, a legtöbb ember rákérdez: az hol van? Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató (több Székelyföldről írt könyv szerzője) megtalálta, megszerette és megvetette ott a lábát. Amint arról korábban is beszámoltunk, a kertjük végében Balázs és felesége szinte saját kezűleg építette fel azt a Mária szíve ökomenikus rönkkápolnát, amelyet szombaton szenteltek fel, több száz barát és ismerős jelenlétében.
Csíkszentmártonból felkapaszkodva az Úz völgyébe vezető erdei úton, a hegy gerincén ott fogad Csinód, a maga sajátos látványosságával. A félórai autózás után úgy tűnhet, mintha időutazást tettünk volna. A festői szépségű, kis székely település még őrzi az őseinktől elsajátítható létformák hangulatát. A központba érve, egy épület falára rögzített deszka igazít útba a kápolna irányába, amelyen egy pólyát tartó gólya ábrázolása mellett sejtető üzenet is áll: „Ketten jösztök, hárman mentek.”
Egy kilométernyi gyaloglás után érkeztünk meg Balázsék portájára, ahol a házigazdák szívélyes üdvözlése után még gyönyörködünk kicsit a haranglábas kapun, a székely motívumokkal festett, régi, tornácos parasztházon, a különleges melléképületeken, valamint a völgyben békésen legelésző lovak és tehenek sokaságán. A kert távolabbi végében látszott a kör alakú kápolna, szív formájú ablakával, s éppen megkondult a harangja, hívó hangja a szertatás kezdését jelezvén.
A hálaadás hozzávetőleg hétszáz ember közös imádkozásával kezdődött, szentmisét celebrált nm. Tamás József segédpüspök, valamint áldását adta nt. Szövérffy István református és nt. Fekete Levente nagyajtai unitárius lelkész is. Böjte Csaba ferences szerzetes szentbeszédében kihangsúlyozta, mennyire fontos a székelymagyarság gyarapodása, majd rátért Balázs balesetének körülményeire, ahol a feleség a férje kórházi ágya mellett fogadalmat tett, hogy ha a jó Isten élni hagyja férjét, megszüli neki a harmadik gyermekét is. Az érte mondott imák, Mária kegyelmének és a feléje özönlő szeretetnek köszönhetően Balázs rendbe jött, s gyógyulásának emlékére, hálából megépítették a kápolnát a Boldogságos Szűzanya tiszteletére.
Nagy Balázs köszönetet mondott mindenkinek, aki imádkozott érte, és támogatta a kápolna megépítését. Kitért arra is, hogy Csinódon több a születés, mint az elhalálozás, és reményét fejezte ki, hogy nemzeti szintre vihető ez a gyarapodás, amennyiben hiszünk benne. A kápolna belsejében áll egy Mária-szobor, amely áldott állapotban mutatja a mosolygó Szűz­anyát, üzenve, hogy nemzetünk jövője a magyar anyáktól függ. Ennek tekintetében nemcsak saját célra készült a kápolna, hanem vallástól függetlenül, minden keresztényt szeretettel vár a Nagy család.
A magyar és az ősi székely himnusz eléneklésével zárták az ünneplést, de a vendégsereg megebédeltetése után még felszentelték a Csinód központjában felállított kőfeszületet, amelyet Urszuly Sámuel mikóújfalusi kőfaragó adományozott.
Ilyés András Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Interjú – A második bécsi döntés: történészek és túlélők szemével
Tóth György, Magyarszovát: … a kecske átment Magyarországra, az erdőn keresztül. A román katona ment utána …
z 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés 75. évfordulója alkalmával az Agnus Rádió interjúsorozatot indított. A Szabadság és az Agnus Rádió együttműködése révén az újságban is közöljük az interjúk szerkesztett, rövidített változatát. A sorozat negyedik részében a 87 esztendős magyarszováti Tóth Györggyel beszélgetünk arról, hogyan élték meg a Mezőségen a II. bécsi döntés időszakát. Az interjút Szegedi Csaba készítette.
– Amikor Ön gyerek volt, hogy éltek itt Magyarszováton?
– Elég nehezen. Mert nekünk nem volt semmi jogunk, mi át voltunk ide lökve! Aztán csináltuk, ahogy csináltuk, de sikerült túlélni! Nem volt meg az a jogunk, hogy valamit beszéljünk, vagy kérjünk valamit, hogy ez vagy az kellene nekünk, ezt vagy azt intézzék el. Nem intézték el! Azt mondták, hogy majd mikor lesz rá idejük, mert most nagyon foglaltak. Egyszóval el voltunk nyomva.
Én a „major”-ral jóba estem
Bejöttek a magyarok egészen Kájánig, a románok pedig itt maradtak. Nem mondhatom, hogy rosszul bántak velünk. Volt egy tiszt, nem tudom, hogy milyen rang lehet magyarul, de románul „domnu’ majornak” mondták. Vele nagyon jól egyeztünk. Az ide kirendelt határőrök itt szálltak meg a mi udvarunkon, és vele összebarátkoztunk. Már annyira jóba voltunk, hogy mikor megnyílt a konyha itt a faluban, hozták neki az ételt, s neki külön kosztot hoztak, mivel ő tiszt volt. Drága jó húst kaptak. Jó finom volt! Hívott engem is, hogy „hai băiete, stai la masă!” Odamentem, nem ellenkeztem, mert nem akartam megsérteni. Ettünk, meg minden, egyszer csak azt mondja, hogy „hai să mergem afară.” Kijöttünk, az udvar közepén volt egy boglya szénánk, a katonák pedig lovakkal jöttek, egyik katona tépte a szénánkat. Mondom, hogy „domnu’ major, ni ăla mulge fân!” Odament hozzá és egy jó nagyot a seggébe rúgott! Többet tőlünk semmi-semmi el nem tűnt, amíg ők itt voltak! A szomszédságban folyton tűntek el dolgok, de nálunk soha semmi. A szomszédok folyton jártak panaszt tenni, hogy tőlük ezt vittek el, hogy náluk ezt csináltak. Mondták nekünk is, de én mondtam, hogy tőlünk semmit nem vittek el. Meg voltak lepődve. Mondom, hogy én a „major”-ral jóba estem, és semmi-semmi nem veszett el. Ilyen téren nagyon jól voltunk.
– Nem szomorkodtak, hogy Magyarszovátot nem csatolták vissza az anyaországhoz?
– Nem voltunk elkeseredve, mert élt bennünk a remény, hogy jönnek előre. Nekünk nem voltak nagyobb problémáink, mi tűrhető módon éltünk, mivel ahogy már említettem, sokat segített rajtunk a „major”. De más helyt csináltak gazságokat. Csináltak. Egyszer hoztak ide hozzánk egy nagy borjút, már jó érett volt. Levágták, mikorra tegyék oda főni, jött a parancs, hogy „előre”. Jöttek a román katonák két nagy lóval, olyat még nem is láttam, felderítők voltak, nagyon fájin lovak voltak. Mikor hozzám értek, kérdezték, hogy „Măi băiete! Tu eşti român sau ungur?!” Mondom „Român! Să trăiţi!” Elhaladtak… Édesanyám itt állt a tornácban, elkezdett kiabálni utánam, hogy „Gyere be, hagyd a nyavalyába, mert csak megjárod velük!” Elmentek, túl a szomszédban összeszedtek egy csomó mindent, pokrócokat, lepedőket az ágyról, minden félét. Aztán mentek tovább. Úgyhogy én így lettem román! Román iskolába jártam, így hát jól tudtam románul, akármerre mentem. Hogy mit tanultunk? Hát olvastunk, írtunk, tanultunk földrajzot, történelmet és számtant. Más nem volt. De mindent románul tanultunk. Nálunk úgy volt, hogy az unitáriusoknak meg volt engedve egy magyar iskola, de csak négy osztályig. Utána pedig át kellett jöjjenek a román osztályba. De bár négy osztályig volt magyar iskolájuk. Mikor átkerültek hozzánk a román osztályba, mi csúfságoltunk velük, mert nem tudtak románul. Még verték is őket az osztályba, mert kérdeztek tőlük valamit, és nem tudtak rá felelni. Nálunk verték a gyerekeket a tanítók. Bizony. Vagy a vesszővel, vagy csaklizták.
– Csak a magyar, vagy a román diákokat is megverték?
– Hát csak a magyarokat, mert ők nem tudtak románul! Egy román kapott, amíg én kijártam a 6 osztályt, mikor hetedikes voltam, kitört a háború. Az iskolába beterelték a sebesülteket, nem jártunk többet, csak hat osztályt jártunk. Egy román kapott, amíg én jártam azt a hat osztályt! Egy román. Mocan Mitrunak hívták, történelemből kellett elmondjunk egy leckét, könyv nélkül. Az fel volt adva nekünk, hogy másnap abból felelünk. Én nagyon szerettem a történelmet, és szeretem ma is, elég volt elolvasnom a leckét, már tudtam is. Nagyon sok történelmi regényt is olvastam: Egri Csillagok, Sándor Mátyás, Rejtelmes sziget. Ettől a Mocan Mitrutól is kérdezték a leckét, de nem tudta elmondani. Ezért jól elfenekelte a tanító, hogy román létére nem tudja a történelem leckét, s mi magyarok tudtuk.
Szabadság (Kolozsvár)

Heyman Éva, a mosoly nélküli jelkép
Október 15-én avatják fel a holokauszt nagyváradi gyermekáldozatainak emlékművét, amit a tizenévesen meggyilkolt Heyman Éváról mintáztak, aki 1944 tavaszán naplót írt a gettóban. TESZLER EMÍLIÁVAL, a szoborállítást kezdeményező Tikvah Egyesület alapítójával, Szűcs László beszélgetett.
- Mit kell tudni az emlékművet kezdeményező egyesületről?
- A Tikvah – jelentése remény – 2010 szeptemberében jött létre, édesanyám, egy holokauszt túlélő emlékére alapítottuk, akit Szilágysomlyóról deportáltak. Nonprofit egyesület, célja hozzájárulni a zsidók kommunizmus előtti életének dokumentáláshoz, megismertetéséhez, egész a deportálásukig. Célunk nem csak a 20. század történelmi fordulatait, ezen belül a holokauszt időszakát feldolgozni, hanem elmesélni mindennapi életüket, ismertebb váradi családok történetét, hiszen a dokumentumok szerint száz esztendeje a város egyharmadát képezte a zsidóság. A legtöbb család a háború végére eltűnt, de szeretnénk megtartani őket a város kollektív emlékezetében, hogy Nagyvárad mai lakói tudják, ők léteztek, éltek, nemcsak a közösség nevesebb képviselői, hanem mindenki. Nem csak azok emlékezetét őrizzük, akik látványos módon hozzájárultak a város fejlődéséhez, hiszen nem mindenki volt gazdag, hogy híres palotákat építsen. Többségük hétköznapi ember volt, aki itt élte életét.
Ez a misszió egyik része. Továbbá szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy dokumentáljuk azt, ami a deportáláskor és az azt megelőző években történt. Ezt két okból tesszük: részint az odaveszettek emlékére, másrészt, hogy megértsük, hogyan történhetett mindez. Sokszor halljuk, hogy tanulunk a múltból, de hogy ezek ne csak üres szavak legyenek, meg kell érteni, milyen lépések vezettek ehhez a tragédiához.
- Azért van szükség a Tikvah programjaira, mert eddig ez a múltból tanulás nem nagyon történt így?
- Nem tudom, de valami erre ösztönzött minket. Lehetséges, hogy nem volt elegendő, ami ez irányba történt, különben nem lett volna késztetésünk e munkára, hiszen rendelkeztünk volna az erre vonatkozó információkkal. Persze információk voltak, kezdve Mózes Teréz könyvétől, Katona Bélán át, sokan mások írtak erről. De mi nem csak a dokumentáláshoz akartunk hozzájárulni, hiszen nem vagyunk történészek, sem kutatók. Azt akartuk, hogy didaktikai anyagot teremtsünk a rendelkezésre álló információkból. A fiatalokhoz szeretnénk eljutni, a különböző etnikumú, vallású, akár ateista fiatalokhoz, hogy megismerjék a város történelmét. Úgy véltük és továbbra is úgy véljük, hogy a mai fiatalok többsége nem ismeri a város történelmét. Azt szeretnénk, ne csak tudják, hanem meg is értsék, mi történt, miért történt ez meg, és mi történhet. Szeretnénk, ha odafigyelnének minden apró jelre, ami ilyesmihez vezethet. Amikor találkozunk velük, bemutatjuk nekik az általunk felvázolt gyűlöletpiramist, amely az előítéletekkel, a sztereotípiákkal kezdődik, a másik ember nem ismeretével, ami a tolerancia hiányához vezet, és ami, ha nem állítjuk meg idejében, verbális, fizikai agresszióba torkollhat. És a történelem bizonyítja, hogy a folyamat eljuthat a népirtásig.
Továbbá megpróbáltunk, – sajnos nem túl sikeresen, mert kevesen vagyunk, és adatok sem állnak rendelkezésünkre, – segíteni a volt váradiak hazalátogató leszármazottainak megtalálni a gyökereiket. Legalább igazítsuk útba őket, hogy hol, mit keressenek. Előfordult, hogy egy-egy csoportnak megmutattuk, hol laktak a nagyszüleik, hol dolgoztak, honnan deportálták őket. Mindezek mellett vannak projektjeink az általános emberi jogokkal kapcsolatosan, feltehetően ezek dominálnak majd későbbi tevékenységünkben.
A szerző a gettó foglya volt
A naplóírást Heyman Éva a tizenharmadik születésnapján, 1944. február 13-án kezdte meg, s az utolsó bejegyzés május 30-i keltezésű, vagyis a napló közvetlenül Éva elhurcolása előtt zárul. A naplóíró odaveszett; Zsolt Béla (Éva mostohaapja, író, a Kilenc koffer című könyv szerzője – szerk. megj.) szavaival „ezt a csillagszemű kislányt 1944. október 17-én megégették”.7 Mi is e kis kötet lényege? Újból Zsolt Bélát idézem: „A gyermek észleletei, majd félelmei, előbb az emberektől, majd a haláltól. A fasizmus gyermekszemmel.”
Éva feljegyzéseit az édesanyja, Zsolt Ágnes adta ki a háború után. Azt állította, hogy a naplót a család házvezetőnője, Szabó Mariska lopta ki a gettóból; tőle kapta meg 1945-ben. Később az anya öngyilkos lett. A napló eredetisége vitatott, mivel a kézirata elveszett. Feltételezik, hogy Zsolt Ágnes megváltoztatott részeket és részleteket, az is elképzelhető, hogy a teljes szöveget maga írta. Elemzésében Frojimovics Kinga kimutatta, hogy a napló kétséget kizáróan olyan személy műve, aki a nagyváradi gettó foglya volt.
(Lőwy Dániel: A Soá nagyváradi naplóírói, Várad folyóirat, 2010/8.)
Mit kíván jelképezni Heyman Éva szobra?
Amikor megalakult az egyesület, s megfogalmazódott, hogy mit szeretnénk tenni, kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a deportált gyerekek emlékhelyét hozzuk létre. Gondolkodtunk, hogy egy park volna kézenfekvő, hiszen abban az időben a gyerekek ott játszottak, görkorcsolyáztak, bicikliztek. A másik ok, hogy a Rhédey parkból – mai nevén Bălcescu – indultak a deportáltakat szállító vonatok, ugyanis közel volt a gettóhoz. Az emlékmű Heyman Éva (1931. Nagyvárad – 1944. Auschwitz) nevét viseli, de nem csak az ő emlékét őrzi majd, hanem az összes deportált gyermekét. Őt szimbólumként választottuk. A venezuelai származású, Angliában élő szobrásznő, Flore Kent, akinek számos alkotása van Bécsben, Prágában, Londonban, tudott Heyman Éváról, meghatotta a kislány naplója. A legtöbb gyermek neve nem ismert. De az édesanyja által publikált napló nyomán Éva megszemélyesíti a holokauszt áldozatává vált összes gyermek és kamasz emlékét. A szobor nem feltétlenül hasonlít Heyman Évára, már csak azért sem, mert nem mosolyogva ábrázolja őt. Az egyetlen fennmaradt tinédzserkori fényképen, melyen vélhetően 12-13 éves volt, Heyman Éva fülig érő szájjal mosolyog. Antropológos vagy más tudós kellene legyen valaki, hogy tudja, hogyan nézhetett ki ez az arc, ha nem is szomorúan, de elgondolkodva, mosolytalanul ábrázoljuk. A szobor egy kislány arcát ábrázolja, aki bárki lehet a deportált kislányok vagy kisfiúk közül.
Heyman Éva naplója sok évtizedes késéssel kezd ismertté válni.
A napló Magyarországon jelent meg először, azt hiszem ’47-ben, Éva édesanyja, Rácz Ági adta ki, aki pár évvel később öngyilkos lett. Folyik a vita, hogy az anya mennyire nyúlt bele ebbe a naplóba, esetleg kihagyott-e valamit, mert az eredeti naplót nem találták meg.
- Akár az is lehet, hogy újságíróként inkább hozzátett?
- Nem tudni. Amit biztosra vehetünk, mivel mi kapcsolatban voltunk olyan személyekkel, akik ismerték Évát, hogy ez Éva stílusa. Nagyon intelligens, érzékeny kislány volt, ráismertek a naplóban, de soha nem tudhatjuk meg, hogy kimaradt-e valami, történtek-e változtatások. Lényegében ez nem is fontos, mert amit leír, az reális. Ha valami ki is maradt, az vélhetően az anya és lánya kapcsolatára vonatkozott, ami viszont nem releváns abból a szempontból, ami a gettóban történt.
- Más nyelveken mennyire ismert ez a napló?
- Néhány oldala román és angol nyelven a mi honlapunkon is megtalálható. Romániában 1991-ben jelent meg, Oliver Lustig fordításában. Nemrég megjelent francia nyelven, tudom, hogy fordítják spanyolra. Héberül és angolul is olvasható. (A Napló magyarul 2011-ben Éva lányom, majd 2015-ben A piros bicikli címen jelent meg, mindkét alkalommal a XXI. Század Kiadó gondozásában - Szerk megj.)
- Kik voltak az emlékmű-állításban segítő partnereik?
- Először is maga Flor Kent, aki ingyen készítette el a tervet, az öntőformát. Aztán szükségünk volt mindenféle engedélyre a helyi hatóságoktól, ebben Emődi Tamás támogatott, előkészítve a beadandó dokumentumokat. Nem szeretem dicsérni a hatóságokat, de az igazság az, hogy a polgármesteri hivatal első perctől, ahogy megemlítettük az emlékmű tervét, nyitottnak mutatkozott. Olyan feladatokat, melyeket a törvény szerint 30 nap alatt oldhattak volna meg, hamarabb elintézték. Hét vagy nyolc intézményhez, például a hőszolgáltatóhoz, vízművekhez kellett elmenjünk engedélyekért, ez okozott egy kis fejfájást, de sikerült mindent rendezni. Szintén le a kalappal a Bihar megyei Művelődési Igazgatóság előtt, segítségükkel megkaptuk a művelődési minisztérium engedélyét. Persze, szükségünk volt pénzre is, hiszen ki kell fizetni a szobor öntését, a talapzatot, ki kell fizetni az emléktáblát, a munkásokat és az eszközöket, amellyel szállítják, s a helyére emelik. A pénzt adakozásból gyűjtöttük. Nagyváradról négy támogatót említenék: a görög-katolikus és a római-katolikus püspökséget, Stern Pétert, és a Messianisztikus Zsidó Hitközséget. Kaptunk még támogatást az Egyesült Államokból, a Jointtól, továbbá segített az egyesület tiszteletbeli tagja, Susan Geroe, azaz Gerő Zsuzsi, három izraeli és amerikai család, a teljes lista olvasható a honlapunkon. Kanadából és Franciaországból is hozzájárultak, valamit Mózes Teréz és a fia Izraelből.
- Hogy halad az előkészítő munka, mikor lesz az emlékmű avatása?
- A szobrásznő már megvette a repülőjegyét, úgyhogy, ha semmi nem jön közbe, október 15-én tartjuk az avatást. A szeptembert ki kellet hagynunk, mert számos zsidó ünnep volt ebben a hónapban. Mi meghirdetjük, és aki akar jönni, szívesen látjuk. Lesz néhány rövid szónoklat: a szobrásznő biztos beszél, én is mondok néhány szót, s ha valaki akar szólni a városi tanács részéről, vagy bárki más, az megteheti. Remélem, lesznek középiskolások és egyetemisták, mindennél fontosabb, hogy a fiatalok eljöjjenek.
Már kiöntötték a fundamentumot, László Attila kőfaragó hozta el Magyarországról a talapzatot. A szobor egy kislányt ábrázol. A fényképről ismerjük a ruháját, a haja két copfban, a kezét egy könyvön tartja majd, ami a naplóra utal. Egy komoly arcú lány lesz, tinédzser. Talán a fiatalok, akik majd elmennek mellette, megállnak, elolvassák, amit ír a táblán, leülnek mellé, és megértik, hogy egy generáció elveszett.
- Említette, olyan projektekben is gondolkodnak, melyek az általános emberi jogokkal foglalkoznak. Erről elárulna részleteket?
- Például érdekel a roma közösség, és minden sebezhető közösség. Nem csak a nemzeti kisebbségekre gondolunk, hanem minden kisebbségre, a hátrányos helyzetű emberekre, a kiszolgáltatottakra, például a mozgássérültekre. Arra, hogyan tud bejutni egy mozgássérült egy nem akadálymentesített középületbe, hogyan intézi az ügyeit egy halláskárosult.
Közben azzal is szeretnénk foglalkozni, hogyan történt a deportálás, meg akarjuk érteni az ezt megelőző éveket, a kor passzív szemlélőjét. Mert voltak ugyan emberek, akik a deportálás idején vagy még azelőtt segítettek és kockáztattak, de hol voltak a jóérzésű emberek, amikor kezdtek életbe lépni a megkülönböztető törvények? Akkor még nem volt veszélyes hallatni a hangjukat. Ezt szeretném megérteni. Például azt, hogy szüleim szilágysomlyói szomszédjai, akikkel nagyon jó viszonyban voltak, a gyerekek együtt játszottak, átjártak egymáshoz, amikor látták, mi történik, asszisztáltak, nem tettek semmit. Mi több, amikor Somlyóról vitték őket Csehibe a gettóba, sokan álltak az ablakban és azt mondták: jól teszik veletek, mert megérdemlitek. Ezek a kérdések gyötörnek engem.
Voltak rossz emberek, akik lelőttek, gázosítottak, elégettek, mindig lesznek rossz emberek. De a nagy tömeg miért tűrte ezt? Nekem ez az, ami nagyon fájdalmas. És ez az, amire figyelnünk kell, ez az, ami manapság is veszélyes, amikor vannak szenvedő embertársaink, és mi úgy teszünk, mintha nem látnánk. Vagy sajnáljuk, de a kisujjunkat sem mozdítjuk. Egyikünk sem angyal, mi sem vagyunk angyalok, de több együttérzésre lenne szükség.
- Hányan dolgoznak az egyesületben?
- Nagyon kevesen, nem is merem mondani. Reggeltől estig dolgozunk, az én egészségem már megsínylette. De nem panaszkodom, mert ez az én választásom.
-
Egyszuszra, egyetlen révületben
1951. augusztus 3-án öngyilkos lett Zsolt Ágnes. Az újságírónő haláláról csupán kenyéradó lapja, a Magyar Nemzet számolt be, az is meglehetősen szűkszavúan. A tizenhárom soros kishírbe a temetés időpontján kívül egyetlen méltató jelző („kitűnő újságíró”) fért csak bele, no meg az, hogy a lap és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége az elhunytat saját halottjának tekinti. A tömör közlemény – a kor új szokásának megfelelően – azt is elhallgatta, hogy a lap belső munkatársa önkezével vetett véget életének. (Hogy is nézne ki, hogy az épülő szocializmusban valaki kilátástalannak érzi a jövőjét?) Alighanem ugyanezért, a kínos kérdések elkerülése miatt nem írták meg azt sem, hogy Zsolt Ágnes mindössze 39 esztendőt élt. A gyászhír névtelen szerzője még azt is elfelejtette megemlíteni, hogy munkatársának neve alatt négy évvel korábban – Éva lányom címmel – egy megrendítő könyv jelent meg. (...)
Zsolt Ágnes neve a köztudatba 1947 őszén robbant be, amikor az Új Idők kiadó közreadta első (és egyetlen) könyvét. Formája, tartalma szerint az Éva lányom című karcsú kötet – napló, Zsolt Ágnes megfogalmazása szerint „Éva baba” naplója, amelyet „hűséges szakácsnőnk” őrzött meg. Ennek tükrében sokak számára talán érthetetlen, hogy a kötet címlapján szerzőként mégsem Heyman Éva, hanem Zsolt Ágnes neve szerepelt. A maga idején a kötet szerzői „kisajátítása” egyáltalán nem okozott problémát. A szép számmal megjelent korabeli – és tegyük azért hozzá: döntő részt barátoktól, a szerzőt ismerő kollégák tollán született – kritikák megállapításai, utalásai szinte kivétel nélkül azt támasztják alá, amit az egyik recenzens fehéren feketén ki is mond, vagyis hogy Zsolt Ágnes „emlékezetből, egyszuszra, egyetlen révületben írta meg lánya utolsó hónapjainak naplóját. Ebbe a kapcsos könyvbe akkoriban lopva belepillantott. S az anya agyveleje pontosan felitta az imádott gyermek hangjának színét.” E recenzest, Kellér Andor írót nyugodtan tekinthetjük koronatanúnak, hiszen a könyvet magasztaló s egyben az anyát vigasztaló kritikája abban az újságban, a Világosságban jelent meg, ahol az idő tájt Zsolt Ágnes dolgozott, s ahová a Szabadság-hegyi szanatóriumból mindig visszavárták.
(Murányi Gábor: Kettős dráma, Várad folyóirat 2013/1.)
erdelyiriport.ro

Várad még nem lép ki
A keddi váradi helyi tanácsülés napirendjéről visszavonták azt a határozat-javaslatot melynek alapján az önkormányzat kilépett volna a Bihar-Hajdú Bihar Eurórégió Alapítványból.
A keddi helyi tanácsülés után kérdeztük Huszár Istvánt, Nagyvárad alpolgármesterét a város kilépési szándékának okairól, illetve arról, hogy miért gondolta meg magát mégis a városvezetés ebben a kérdésben. Az alpolgármester válaszában kifejtette: az ő javaslatára vonták vissza a napirendről a javaslat-tervezetet. „Azt javasoltam, hogy mielőtt kilépnénk, nézzük át ennek az alapítványnak a tevékenységét, hátha fel tudjuk lendíteni” – fogalmazott. Mint elmondta a Bihar-Hajdú Bihar Eurorégió Alapítványt a váradi önkormányzat a Bihar megyei tanácssal, valamint Debrecen Megyei Jogú Várossal és a Hajdú-Bihar megyei önkormányzattal együtt hozta létre azzal a céllal, hogy közös projekteket valósítsanak meg. Nagyvárad azonban annyira inaktív volt ebben a szervezetben, hogy hat éve már a tagdíjat sem fizeti. Huszár István hozzátette: ezen a helyzeten esetleg változtatni lehet, viszont ha a váradi önkormányzat ki is lép az alapítványból, az tovább működik majd. Ha már visszavont határozat-javaslatoknál tartunk: a Nagy-Románia Párt megyei szervezete székház nélkül maradhat, miután a visszavonták a helyi tanács napirendjéről azt a határozat-javaslatot, melynek értelmében az önkormányzat meghosszabbította volna a Nagy-Románia Párt Bihar megyei szervezetével kötött bérleti szerződését a Patriotilor utcai ingatlanrészre, ahol jelenleg az említett párt székhelye van. Huszár István ennek kapcsán kijelentette az önkormányzat nem köteles minden pártnak székházat biztosítani.
Pap István
erdon.ro

Pedagógusnap, könyvbemutatóval
Biztos pilléreken tudni életünk hídját
Kedden az Aradi Magyar Napok programjának a részeként, 17 órától a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében szervezték meg a Magyar Pedagógusok Napját, amelyen részt vettek a megye legtöbb magyar tannyelvű iskoláiban dolgozó tanárok, tanítók, de óvónők is. Az egybegyűlteket Váci Mihály idézetből kiindulva köszöntötte Kiss Anna, az RMPSZ Arad megyei titkára, név szerint megemlítve Bognár Levente aradi alpolgármestert, Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, Pellegrini Miklós helyettes főtanfelügyelőt, valamint Matekovits Mihály RMPSZ megyei elnököt.
Köszöntők, előadások
Köszöntőjét követően Bognár Levente: anyanyelvű oktatásunk piramisának a csúcsa Aradon van ugyan, de a jó működéshez a piramis alapjaitól kezdve, mindenkinek hozzá kell járulnia. A pedagógusok munkája a magyar gyermekekbe táplálni az anyanyelvű kultúrával együtt, az identitás tudatot is. E munkáért mindnyájuknak köszönetet mondott, beszédét abban a reményben zárta, hogy a rendszer csiszolásával, talán majd oda is eljutunk, hogy ne csak évente egyszer, szóban ismerjék el a pedagógusok áldozatos, jövőépítő munkáját.
Pellegríni Miklós helyettes főtanfelügyelő üdvözlőjét követően arról a bensőséges, családias viszonyról beszélt, ami a megyebeli magyar pedagógusok között alakult ki. Amint kifejtette, a pedagógusok bármiről is beszélhetnek, de legfontosabb, amikor az osztályában mindnyájan szembesülnek a rájuk bízott diákokkal. Akkor derül ki, mennyit ér az eddigi munkája, a továbbképzésen szerzett újabb tapasztalatok, oktatási módszerek. Éppen ezért, elemi fontosságúnak tartja a pedagógusok továbbképzését, a maguk által választott módon vagy irányba. Erre kiválóan alkalmas a Bolyai Nyári Akadémia és az intézményei. Az is nagyon fontos, hogy e továbbképzésen szerzett tapasztalatokat, új oktatási módszereket meg kell osztani a kollégákkal, a barátokkal, hogy minél több emberre sugározzon ki a jobbító hatásuk. Mert azok előbb vagy utóbb eljutnak a diákokhoz is.
Az RMPSZ Arad megyei alelnöke, Rogoz Marianna a továbbképzésen vagy nyári programokban részt vett pedagógusokat felkérte tapasztalataik, élményeik megosztására. Felszólaltak: Farkas Éva óvónő – akinek az előadása végén a Kincskereső óvoda két kicsinye kellemes háttérzenére, bájos jeleneteket adott elő a szeretet jegyében, Péter Dalma tanítónő Simonyifalváról, Szabó László tanár, az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskolából, Molnár Andrea tanár a nagyzerindi Tabajdi Károly, illetve az ágyai Olosz Lajos Általános Iskola képviseletében, Valter Zsuzsa tanítónő a zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolából, Pál Mária tanár, a Csiky Gergely Főgimnáziumból, Péter András tanár a Nagyiratosi Általános Iskolából. Módi Kinga – vallástanár az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskolában – egy igen dinamikus, interaktív játékba vonta be a pedagógusokat. Előadásaikban mindnyájan a továbbképzések hasznosságára, az azokon való részvétel fontosságára hívták fel a figyelmet. Matekovit Mihály RMPSZ megyei elnök köszönetet mondott az előadásokért, majd kifejtette: úgy érzi, a pedagógusszövetség vezetéséhez fiatalabb, dinamikusabb emberre van szükség, ezért a hamarosan esedékes RMPSZ tisztújító közgyűlésen nem kíván indulni. Hozzászólása végén felkérte Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, a pedagógus-fórum lezárására. Az elnök üdvözlő szavait követően köszönetet mondott az RMPSZ vezetőségének a Pedagógus Nap megszervezéséért, ugyanakkor a pedagógusoknak is megköszönte az egész éves odaadó munkát, amit a jövő magyar generációjának a neveléséért fejtenek ki. További kitartást, jó egészséget kívánt áldásos munkájukhoz. Zárszavában még felhívta a figyelmet az október elsején megnyíló Ereklye-múzeumra, ahova nemcsak a pedagógusokat, hanem a diákokat is várják. Ugyanakkor meghívott mindenkit az október 6-i megemlékezésekre is.
Matekovitsné Korodi Mária: Hídverés
Amikor a könyvbemutató előtt megnyíltak a díszterem kinyitható térelválasztó falai, a bent lévők meglepődtek, mekkora tömeg gyűlt össze a terem másik részében. Az alaposan megszaporodott közönséget előbb Fall Ilona színművész lepte meg az Elindultam szép hazámból kezdető énekkel, majd Matekovits Mihály köszöntötte az egybegyűlteket. A pedagógusnap második részében könyvbemutatóra kerül sor – Matekovitsné Korodi Mária Hídverés című könyvét mutatták be. A könyv ismertetésére felkért Ujj János történész, újságíró előrebocsátotta: miután a Hídverést átlapozta, egy nagyon szépen elrendezett, ízlésesen összeállított, remekül megírt művet ismert meg. A tartalom egy nagyon logikusan felépített önértékelés, egy lírai hangvételű életrajz, ami végigkísér egy 6 évtizedes életpályát. Annak a szerző remek szimbólumot, a hidat választotta, ami összeköt folyópartokat, szakadékok partjait, de összeköthet élethelyzeteket is, amelyeken át lehet sétálni, de le is lehet esni róluk. Az övé azonban egy sok pilléren álló híd, aminek a biztonságát a család, az otthona, az iskola, az egyház, a szülőfalu, a sport, a kultúra, a pedagógustársadalom, a civilszféra, a baráti kör, illetve a székelység képezi. E biztos alapokon, csakis sikeres lehet azon a bizonyos hídon való átkelés, járás. Mivel az olvasóknak meg akarta hagyni a felfedezés örömét, csupán kettőt választott ki e pillérek közül. Máriáról tudni kell, hogy az édesapja 20, az édesanyja 10 gyermekes családban született. Az első unokatestvérek száma 46, míg a negyedik unokatestvéreivel együtt 200-an vannak rokonok. E tudat hatalmas biztonságot kölcsönöz. Ami a székelységhez való kötödését illeti: „Ha székely vagy, megtudod milyenek Tamási Áron Ábeljének és Nyírő József, Úz Bencéjének az utódai. Hát egyik, Mária itt van, gratulálok neki a remek könyvéhez” – fejezte be értékelőjét Ujj János.
A továbbiakban az ünnepelttel kiegészülve, az arad-belvárosi katolikus templomkórus egy része énekelt, majd Miskovits Tibor hegedűművész és Miltaller Lajos gitáron adták elő az Ave Mariát. Utána a könyv szerzője tett vallomást, kifejtve: ha a haris a természet nagykövete, akkor e könyv a maga életének, szerény környezetének a nagykövete. Noha három könyvet, számos szakmai tanulmányt írt, nem tartja magát írónak, inkább hangosan gondolkodó, most már nyugdíjas pedagógusnak, akinek a könyv, a szabad mozgás, a szolgálat és a történelem, az egészséges önbecsülés kultúrájának a része. Munkájában a múltjába nyúlik vissza, ahol 11 szállal kereste önmagát. Az a 11 fejezet, ami az egyén és a közösség természetrajzát térben és időben bemutatja, az a hídnak a 11 pillére: óvoda, iskola, család, szülőfalu, az egyház, a sport, a kultúra, a pedagógustársadalom, a civiltársadalom, a baráti kör és a székelység.
A hídépítés nem könnyű dolog, a pilléreket összehozni, igazából embereket jelent, ami élethelyzeteket, személyeket köt össze. Bár mind a 11 fejezet egy-egy gyermeke, mégis vannak, amelyek közelebb állnak hozzá, mivel a szimbolikus hídon naponta masírozik. Ilyen a család, a baráti kör és az iskola. Ez a három pillér olyan belső udvart jelent, ami meghatározza a székely–magyar korképét, képletét, pedagógus hitvallását. A könyvet kezdhette volna az utolsó előtti bekezdéssel: „Az idő, amelyben mi élünk, egyirányú utca, amelyen visszafele soha, csak előre lehet menni”. Ebben a visszafordíthatatlan időben az egyén és a közösség annyit ér, amennyit fel tud magából mutatni. Akarjuk, nem akarjuk, el kell ismerni, fel kell ismerni, hogy bármit teszünk, valaminek, valakinek a meghosszabbított keze van benne. Ez lehet akár a Jóisten is. Matekovitsné Korodi Mária könyvbemutatójának záró részében ismertette a hídja pilléreit jelképező személyiségeket.
A továbbiakban a Khell Jolán által betanított elemisek énekeltek, a minorita kórus Csermák Regina vezetésével énekelt, majd ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános vezetésével együtt imádkoztak. A bensőséges, családias hangulatú könyvbemutatón a szerző dedikálta művét az őt körülvevő barátoknak, rokonoknak, akiket szeretetvendégségen láttak vendégül.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Gazdag programkínálat a Fux Feszten
Az október 5–10. között Nagyváradon tartandó II. Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiváljának lesz egy versenyprogramja és egy versenyen kívüli programja is.
A két évvel ezelőtt megrendezett I. Fux Feszthez képest változások lesznek az október 5-én kezdődő, és 10-ig tartó II. Fux Feszt szerkezetében. Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója az eseményt beharangozó szerdai sajtótájékoztatón elmondta, hogy az első bábfesztivállal kapcsolatban felmerült igényeket, észrevételeket beépítették a II. Fux Fesztbe. Elárulta, hogy legutóbb volt olyan társulat, amelyik elégedetlen volt azzal, hogy ez egy versenyfesztivál. Ebből az észrevételből kiindulva döntöttek úgy a szervezők, hogy a mostani fesztiválnak lesz egy versenyprogramja, és egy versenyen kívüli programja is, ugyanakkor minden egyes előadást szakmailag is kiértékelnek. A főigazgató szerint a Fux Feszt egy hiánypótló rendezvény, mely bemutatkozási lehetőséget nyújt a hivatásos erdélyi magyar bábtársulatok számára, emellett pedig a társulatok jobban megismerkedhetnek egymással ennek a fesztiválnak a keretében. Czvikker Katalin hozzátette: az erdélyi magyar hivatásos bábtársulatok mellett az eseménybe bekapcsolódik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem is, melynek növendékei három előadást is elhoznak, ami azért is külön kiemelendő, mert a váradiak a következő időszakban bábszínészeket akarnak alkalmazni.
Nemzetközi fórum
A továbbiakban Botházy-Daróczi Réka, a Lilliput Társulat művészeti igazgatója ismertette a legfontosabb tudnivalókat. Elmondta, hogy a fesztivál minden napján négy előadás és szakmai kiértékelés lesz. A hat erdélyi magyar hivatásos bábtársulat – a nagyváradi Lilliput Társulat, a kolozsvári Puck Bábszínház, a szatmárnémeti Brighella Bábszínház, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház, a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínház, és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház – egy-egy előadásukkal szerepelnek a versenyprogramban, és versenyprogramon kívül is bemutatnak egy előadást, a temesváriak kettőt. Mellettük, és a marosvásárhelyi egyetem növendékein kívül fellép a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház a Cókmók című darabjával, és a nagyváradi Mária Királyné Színház Arcadia Társulata Aladdin című román nyelvű előadásával, Magyarországról pedig a debreceni Vojtina, a nyírbátori Szárnyas Sárkányok, a kaposvári BábSzínTér, a Budapest Bábszínház és a kecskeméti Ciróka Bábszínház hozza el egy előadását a fesztiválra. Botházy Daróczi Réka hangsúlyozta: Magyarországról európai rangú társulatok szakmai szempontból kiemelkedő előadásait hívták meg, etekintetben külön kiemelte a kecskemétiek Hamupipőke előadását, valamint a Budapest Bábszínház Tíz emelet boldogság című darabját. Érdekes színfoltja lesz a fesztiválnak a Szárnyas Sárkányok gólyalábas utcaszínháza, mely október 5-én délután öt órától kezdődik a Holnaposok szoborcsoportjánál, innen vonulnak majd a szereplők és a nézők a Szigligeti Stúdióig.
Zsűrik
A II. Fux Feszt szakmai zsűrijének tagjai Kozsik Ildikó bábszínész, teatrológus, Zsigmond Andrea kritikus, Sardar Tagirovsky rendező, színész, bábszínész és Horányi László színész lesznek. Emellett felállítanak egy pedagógus zsűrit, amely az előadásokat – mint azt a zsűri neve is mutatja – pedagógiai szempontból fogja értékelni. Ezt a testületet Farkas Tünde, az Orsolya óvoda igazgatója, Veszprémi Emőke tanítónő és Pető Csilla tanfelügyelő alkotják majd. Ugyanakkor lesz egy gyerekzsűri is, amely egy nyolc, egy tizenegy és egy tizenhat éves ifjúból fog állni. Ez utóbbi zsűri tagjait pályázat útján választották ki a szervezők, mondta Czvikker Katalin főigazgató, hozzátéve, hogy a szakmai zsűri kiválasztása során ügyeltek arra, hogy annak tagjai egyetlen a versenyprogramban szereplő előadás alkotógárdájában se szerepeljenek.
Díjak
Kérdésünkre válaszolva Czvikker Katalin elmondta: nem lesz mód arra, hogy a legnagyobb érdeklődésre számot tartó előadásokat többször is bemutassák a fesztivál keretében, jelezte viszont azt, hogy a pedagógus zsűri és a gyerekzsűri által legjobbnak tartott előadásokat vissza fogják hívni Nagyváradra. Ha már zsűrizésnél tartunk: a szakmai zsűri három díjat fog odaítélni: a Fesztivál Nagydíját a legjobb előadásnak, a legjobb látványtervért járó Fux Pál Díjat, valamint a Legjobb Alakítás Díját. Emellett a pedagógus zsűri és a gyermekzsűri is odaítéli a maga által legjobbnak tartott előadás díját. Minden egyes társulat egy Jankó Szép Noémi alkotta kisplasztikát is kap ajándékba. Az előadásokra jegyek elővételben kaphatók a színház jegypénztárában, illetve online. Czvikker Katalin azt ajánlja az érdeklődőknek, hogy vásároljanak jegyet elővételben, mert máris több olyan előadás van, amelyre már alig vannak jegyek. A II. Fux Feszt összköltségvetése mintegy negyvenezer lej, a rendezvény támogatója a Bihar Megyei Tanács, a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal, a Román Nemzeti Kulturális Alap, valamint a Bethlen Gábor Alapkezelő zrt.
Pap István
erdon.ro

Ha csak a románokon múlna…
Szinte nem volt olyan romániai magyar sajtóorgánum, amely ne adta volna hírül a hét elején, hogy egy friss felmérés szerint Románia lakosságának csak hét százaléka támogatja a székely autonómiát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy többnyire kommentárok és minősítések, az olvasóra való kikacsintások nélkül tálalták, úgymond tárgyilagosan, a hírt a médiumok.
Az online cikkekhez és a közösségi portálokon megjelent bejegyzésekhez már ki-ki vérmérséklete és világnézete szerint fűzött megjegyzéseket.
Nem állhatunk messze a valóságtól, ha azt vélelmezzük, hogy az RMDSZ-közeli médiatábor legszívesebben „na látjátok!” megjegyzéssel tette volna közé a felmérés eredményét, arra gondolván: az autonomisták jókora pofont kaptak, a Szövetségnek pedig igaza van, nem lehet és nem érdemes ezt az autonómiát erőltetni. Mert kontraproduktív: csak magunkra haragítjuk a románokat, a többségi nemzetet. Pontosabban az RMDSZ-re. Mert bár a román parlament magyar pártja a 2013 májusában tartott csíkszeredai kongresszusán határozatot hozott arról, hogy törvénytervezetet nyújt be Székelyföld területi autonómiájáról a bukaresti törvényhozásban, ez azóta sem történt meg.
Merő kampányfogásból, az erdélyi magyarok önrendelkezési igényét tompítandó veszi elő olykor-olykor az autonómiatémát az RMDSZ – mondja a polgári ellenzék. Összeeszkábáltak Kelemenék valamiféle autonómiatervezetet, többszöri halasztás után 2014 júniusában közvitára is bocsátották, azt ígérvén, hogy a román társadalmat is megpróbálják megszólítani. De a törvénytervezet szövegét mindeddig nem véglegesítették, és nem nyújtották be a parlamentben. Talán jobb is – mondja ugyanaz az ellenzék, mert az olyan rossz és gyenge, hogy még a románok is alig találnának majd benne kivetni valót.
Ám az RMDSZ még ezt sem meri benyújtani, és látszólag őt igazolja az eleddig jobbára ismeretlen kutatóintézet, az INSCOP Research felmérése, amit az az Adevărul napilap megrendelésére készített szeptember 10–15. között. Nem mellesleg a lakosság különböző politikai témákban alkotott véleményét firtatták, és szinte csak mellékesen kérdeztek rá – a pártok különböző indítványai között – az RMDSZ által kidolgozott, a Székelyföld területi autonómiáját célzó tervezetre is. Nos, a csupán 1085 személy megkérdezésével, három százalékos hibahatárral végzett közvélemény-kutatás során arra jutottak, hogy Románia lakosságának 72,2 százaléka rossz véleménnyel van a tömbmagyar régió önrendelkezéséről, 7,1 százalékuk támogatja, 11,2 százalék semleges álláspontra helyezkedett (se jó, se rossz véleményt nem tudott mondani), míg a megkérdezettek 9,5 százaléka nem tudta, eszik-e vagy isszák az autonómiát, illetve nem is válaszolt a kérdésre.
Hát alighanem azoknak van igazuk, akik reálisnak, sőt kimondottan jónak tartják az eredményt. Tudniillik azt, hogy Románia összlakosságának 7,1 százaléka jó véleménnyel van a Székelyföld területi autonómiájáról. Ha azt vesszük, hogy a legutóbbi, 2011-es népszámláláson Románia lakosságának csak a 6,5 százaléka vallotta magát magyarnak, akkor világos, hogy máris többen támogatják a magyar autonómiát, mint ahány magyar él az országban. Ugyanis ha valóban reprezentatív volt a minta, akkor az 1085 megkérdezettből csupán kb. hetvenen lehettek magyarok, és arra sem vehetünk mérget, hogy minden magát magyarnak valló honfitársunk autonómiapárti. Hiszen ha azt nézzük, hogy micsoda öldöklő ellenkampány folyik minden lehetséges csatornán, fórumon, pászmán a magyarok önrendelkezésével szemben, hogy milyen magasságokba korbácsolják fel nap mint nap a magyarellenesség hullámait Romániában, s hogy még a kisebbségi magyarok érdekvédelmét és közképviseletét felvállaló, azzal kelő és fekvő RMDSZ-esek is csak ímmel-ámmal, inkább csak kampányszlogenként veszik elő az autonómiát, akkor…
És azt eddig is tudtuk, hogy a románoktól semmi jót nem várhatunk. Legalábbis az önrendelkezés ügyében.
Újlaki Tivadar
itthon.ma//erdelyorszag

Bukaresti hatalomváltás a börtönök árnyékában
Erőteljes jelei látszanak annak, hogy Bukarestben hatalomváltást készítenek elő: sajtópletykák szerint a kártyákat már leosztották, csupán a részleteket kell még kidolgozni. A legintenzívebb jeladás Sorin Oprescu főpolgármester letartóztatása volt, ami csak a kívülálló amatőrök számára meglepetés. Köztudott: a román elnöki palotába vezető úton a főváros polgármesteri székének a megszerzése az első stáció.
A bukaresti politikai maffia planetáriumában az egykori szekuritátés tábornok fia, Sorin látszott a megingathatatlan állócsillagnak. Pedig aki valamennyire is jártas a fővárosi közigazgatás zegzugos berkeiben, tudhatta, hogy lopnak. Sorin Oprescunak a civilben matematikus kihívója, Nicuşor Dan nagy nyilvánosság előtt elmondta: a főpolgármester mandátumai idején elköltött hétmilliárd eurónyi összegből az egyiptomiak kibővítették a Szuezi-csatornát, miközben Bukarestben alig látszik valami változás. Oprescu letartóztatásakor a főváros az éves költségvetésének megegyező összeggel, mintegy 900 millió euróval tartozott a Bukarestet fűtéssel és meleg vízzel ellátó távfűtési vállalatnak, a RADET-nek. Az elfolyt eurómilliárdok ellenére a fővárosban állandósult a közlekedési káosz: csúcsforgalomban lehetetlen megpróbáltatás a város egyik végéből a másikba gépkocsival eljutni.
A közpénz pazarlását csúcsra járatták. Az Adrian Videanu főpolgármestersége idején elkezdett Nemzeti Arénának csak a tervei 16 millió euróba kerültek, majd Oprescu idején kezdték kamionnal beletolni a pénzt. Az 55 ezer férőhelyes létesítményt rekord nagyságú összegért, 234 millió euróért sikerült befejezni. A mérhetetlenül drága beruházás mégsem lett minőségi stadion: a tetőteret 8 Celsius foknál alacsonyabb hőmérsékleten nem lehet mozgatni, a pálya szintjén megoldatlan a szellőzés, ennek következtében az elmúlt három évben a gyepszőnyeget hatszor kellett cserélni, minden alkalommal 100 ezer eurós költségből.
Bukaresti oknyomozó újságírók szerint gyakorlatilag minden önkormányzati megrendelésből megkapta a maga kenőpénz-százalékát a Sorin Oprescu által vezetett bűnszövetkezet. Évek óta sokan tudtak ezekről az üzelmekről, mégis most lett valamiért sürgős a főpolgármester lekapcsolása. A bukaresti választók körében továbbra is 65 százalékos támogatottságnak örvendő városvezetőt egyes újságírói vélemények szerint most hirtelen nem közismert korrupciós ügyletei miatt távolították el, hanem a főpolgármesteri szék kell éppen a felállni kész, új hatalomnak. A romániai korrupcióellenes harc „spontán” időzítései már csak azért is megkérdőjelezhetőek, mert Sorin Oprescu nevéhez az első hangzatos botrányok 2008-ban kötődtek: Nicuşor Dan szerint a bukaresti orvosi egyetemen fehéren-feketén kiderült, hogy professzori kinevezéséhez Oprescu egy meghamisított dossziét nyújtott be, amire akkor a vádhatóság nem kapta fel a fejét. A későbbi városvezető egy illegálisan megszerzett doktori fokozattal kapott hosszú éveken át 15 százalékkal több fizetést, ami persze aprópénznek számított a befolyt csúszópénzek mellett. „Ezek a korrupt, középszerű vezetők Elena Ceauşescu-szindrómában szenvednek: a doktori címek megszerzésével hamis képet alakítanak ki magukról, amivel felborítják a román társadalom értékrendjét” – fogalmaz Nicuşor Dan matematikus.
Érdekes módon a különböző bűnügyekbe belekeveredő román politikai elit tagjai rendszerint doktorátushamisítással kezdték. Gabriel Oprea miniszterelnök-helyettes – aki saját anyanyelvén, románul is helytelenül beszél – nemcsak saját doktori disszertációjáról nem tud megnyugtatóan beszámolni, hanem hasonló „szakértelemmel” ügyeli fel mások doktorátusát is. Pletykák szerint már nem elégedne meg a titkosszolgálati főnöki poszttal, hanem államelnök akar lenni. A kormányfőhelyettesnek a sajtó által nyilvánosságra hozott „briliáns” mondásai közül elég egyet kiemelnünk: „A legnagyobb veszélyt az jelenti, ha a polgárok biztonságban vannak”.
A politikai karrierjét szintén doktori plagizálással kezdő Victor Ponta kormányfőről a román sajtó beszámolója szerint bukaresti jogászkörökben az a hír járja, hogy alapfokon 3 év letöltendő börtönbüntetést sóz rá a bíróság, amit másodfokon 2 év felfüggesztettre változtatnának. S ha már jól értesült bennfentesek megkérdőjelezik a román korrupcióellenes harc spontaneitását, arra a sajtópletykára is érdemes figyelni, hogy Victor Ponta első bírósági tárgyalása az ajándék a frissen kinevezett bukaresti amerikai nagykövet számára.
És még egy biztos jel a hatalomváltásra: Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szeptember 23-án azt közölte, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség valószínűleg megszavazza a jobbközép ellenzék bizalmatlansági indítványát, amelyet Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök kormánya ellen terjesztettek be. A Szociáldemokrata Párt és koalíciós partnerei hiába állnak ki Ponta mellett, mert úgy tűnik, hogy a kulisszák mögött már az új hatalom alapköveit fektetik le.
Willman Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A román Bolyai
Kérem a kedves olvasókat, hogy jelen jegyzet alapvetésének megfogalmazását megelőzően tegyenek félre minden olyan éles, hegyes, esetleg gömbölyű, de kemény és nehéz tárgyat, amellyel akár önmagukban, akár másokban kárt tehetnek, majd üljenek le valami olyan felületre, ahonnan esetleg leszédülve biztosan nem szenvednek maradandó sérüléseket.
Megvolt? Jó, akkor jöjjön az alapvetés: Bolyai János, a neves 19. századi matematikus, a nem euklidészi geometria egyik megalapozója román volt.
Ezt nem én állítom, hanem az adófizetők pénzéből fenntartott román közszolgálati rádió kolozsvári területi stúdiójának illetékesei, akik olyan sorozatot indítottak, amelyben száz, a történelem során valamilyen rendkívüli teljesítményt nyújtó románt mutatnak be. Nos, ebben a sorozatban jelent meg egy anyag a következő címmel: Bolyai János – a román, aki forradalmasította a geometriát.
A címet olvasva vadul elkezdett kattogni az agyam, hogy a cikk szerzője szerint vajon a Bolyai vagy a János tűnhet ősi dákoromán névnek. Aztán eszembe jutott, hogy alig egy héttel ezelőtt a román média már egy másik, Szabó Péter nevű „románt” is körbeajnározott, mint a román kultúra és tudomány hírnevének öregbítőjét, miután ő egy Marosvásárhely melletti műhelyben összeszerelt faautóval mutatkozott be a Frankfurti Autószalonon.
Jó, azt tudjuk, hogy román barátaink előszeretettel románoznak minden román állampolgárt, nemzetiségüktől függetlenül. Igaz, ez rendszerint csupán akkor van így, amikor egy erdélyi magyarral vagy némettel dicsekedni lehet a világ előtt (lásd a neves „román” írónő, Herta Müller irodalmi vagy az aradi születésű, szintén ezer százalékig román Stefan W. Hell kémiai Nobel-díját), de érdekes módon, amikor például a Párizsban vagy Rómában életvitelszerűen koldusmaffiát üzemeltető, roma nemzetiségű román állampolgárokról van szó, akkor gondosan odafigyelnek arra, hogy kiemeljék: romákról van szó, nem románokról.
Mindazonáltal büszkék lehetünk arra, hogy egyes román körök annyira megbecsülik tudósaink teljesítményét, hogy a legszívesebben elbitorolnák őket. Elvégre lopni csak tiszta forrásból érdemes
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Bűnös semmittevés
Ha nem is gyakrabban, de évente legalább egyszer, ilyenkor, az egyetemi tanév kezdetén rádöbbenhetünk – ha még egyáltalán érdekelnek a hasonló hiábavalóságok –, mennyire sikertelennek bizonyult az utóbbi negyedszázad jogkövetelési küzdelme. A két, feltételezhetően a politikum számára is létfontosságú terület – az autonómia és az egyetem-ügy – tekintetében, sajnos, egy tapodtat sem léptünk előre. Sőt, egyetem-ügyben inkább vissza.
Eme utóbbi állításom legfőbb bizonyítéka mindaz, ami a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen folyik. Nem tegnaptól, nem tegnapelőttől, hanem már nagyon régtől. Ne feledjük: azon az egyetemen, amelyet annak idején az erdélyi magyar orvosképzés céljából hoztak létre, s amelyen 1962-ig kizárólag magyar nyelven folyt az oktatás! S ahol egy ideje már a magyar nyelvű képzés teljes felszámolását célzó kísérleteknek lehetünk tanúi nap mint nap a román vezetőség részéről.
Példa erre a Brassai Attila elleni bosszúhadjárat legújabb fejezete. Az orvosprofesszort „önplágium” vádjával fegyelmi elé állították, és négy évre eltiltották a doktorátusok vezetésétől, illetve ugyanennyi időre kizárták az egyetem vezető tisztségeiből. A Brassai elleni megtorló intézkedéseket feltételezhetően azért indították, mert a professzor 2011 őszén Strasbourgban be mert számolni az egyetem román vezetőségének a magyar oktatás elsorvasztására irányuló mesterkedéseiről, amit most ily módon próbálnak megbosszulni.
A fegyelmit kiszabó román egyetemi vezetők szerint Brassai két, eredetileg angol nyelven publikált szakdolgozatát magyar nyelven is megjelentette egy magyarországi szakfolyóiratban, ami által „önplágiumot” követett el. Figyelem: olyanok ítélkeztek Brassai felett, akik bizonyítottan plagizáltak.
A történet azt demonstrálja, egy-egy hosszabb-rövidebb időszakot leszámítva, szinte folyamatosan hiába volt kormányon – a költővel szólva: a hatalom pótszékében – az RMDSZ, az autonómia és az egyetem-ügy tekintetében egyetlen lépéssel sem jutottunk közelebb a célhoz. Most látom, korábban jogkövetelési küzdelmet írtam, de lehet, csak annak álcázott bűnös semmittevést kellett volna...
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Építkezési nagyüzembe kezdtek Erdőszentgyörgyön
Megvalósulni látszik a néhány hónappal még csak ígéret szintjén létező két infrastrukturális projekt a Erdőszentgyörgyön. Jelenleg négy utca teljes korszerűsítése van folyamatban. Ez nemcsak az útburkolat felújítását, aszfaltszőnyeg leterítését jelenti, hanem előtte útalapozást, a járdák és vízelvezetők, sáncok kiépítését is. A felújításoknál előnyben részesítették azokat az utcákat, amelyek lakói jobban állnak az adók befizetésével.
Lassan befejeződnek a munkálatok az Iskola utcában, amely az egyik legzsúfoltabb a településen, hiszen ezen keresztül a kórházhoz, a polgármesteri hivatalhoz, orvosi rendelőkhöz, iskolához, óvodához, napközihez, tűzoltógarázshoz lehet eljutni. Az utca burkolása mellett jelentősen megnövekedett az aszfaltozott terület a többi intézmény irányába is, az iskola, a városháza és kórház mellett járdát, lépcsőket és parkolókat építettek. A beruházásra égetően szükség volt, hisz nemcsak hétköznapokon vették igénybe az emberek az utcát, egy-egy nagyobb iskolai esemény alkalmával – tanévkezdés, kicsengetés – szinte lebénult a forgalom. Nemcsak a gyalogosok, hanem a gépjárművek és vezetőik biztonsága érdekében is szükség volt a parkolók kialakítására, ahol most már félszáznál több autó állomásozhat – mondta el Csibi Attila Zoltán polgármester, hozzátéve, hogy: az Iskola utcában már csak az úttest megfestése maradt hátra.
Elkezdődtek a munkálatok a felekezeti és városi köztemető és ravatalozó felé vezető Szőlős utcában is, továbbá a Május 1. és az Új utcában. Rákérdeztünk, hogy miért épp az utóbbi két utcát korszerűsítik? Az elöljáró elmondta, azt vették figyelembe, hogy melyik utcából mennyire rendszeresen fizetik be a lakók az adót, és ez kritérium lesz a jövőben is. A két utcában negyvenhárom családot érint a munkálat – tudtuk meg.
Ennél több, mintegy százharminc család örülhet nemsokára jobb körülményeknek, ugyanis a napokban egy másik vállalkozó elkezdi a tömbháznegyedben is a térrendezési munkálatokat: járdák, parkolók és zöldövezetek épülnek, nemsokára felszámolják a hepehupás, sáros tereket. Az ottani kis játszóteret nem bontják le, hanem felújítják, sőt újakat is építenek a következő két évben, teljesen biztonságos és európai szabványoknak megfelelőket – ígéri a városvezető. De nemcsak itt, a Malom és Bălcescu utca között is elkezdik a munkálatokat: a garzonnegyed is megszépül a következő évben. Ennek terveit a tavasz folyamán készítik el, de még nem dőlt el, hogy milyen forrásokból végzik a beruházást.
Iskolakezdésre kijavították, kimeszelték az összes tantermet a Dózsa György utcai iskolában, nyílászárókat is cseréltek. Szeretnének a tanintézetek mindenikében bevezetni a központi fűtést, beleértve Bözödöt is. Ami ezt a települést illeti, a polgármester elmondta: tavasszal használhatatlanná vált a bözödi kultúrotthon, ezért ennek tetőzetén folynak a javítási munkálatok, de új tetőt kap a falu iskolája is. Ugyanakkor az elöljáró információi szerint októberben elkezdik az Erdőszentgyörgy és Bözöd közötti út első szakaszának aszfaltozását.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Fél évszázad irodalmunk mezsgyéjén (Bemutatták Egyed Péter új könyvét)
Annak ellenére, hogy egész könyvtárszekrényt meg tudnánk tölteni, amelyben legalább száz kimondottan értékes alkotás kaphatna helyet romániai magyar írók, költők tollából, alig néhány szerző neve és műve van forgalomban. Így azonban az elmúlt ötven esztendő irodalmi termésének igen nagy hányada kihull az idő és az emlékezet rostáján – foglalható össze röviden Egyed Péter megállapítása. Ezt a romániai és ezen belül az erdélyi magyar irodalom utóbbi fél évszázados szintézisének hiánya okán fogalmazta meg kedden az Irodalmi rosta című, kritikákat, esszéket, tanulmányokat tartalmazó kötete sepsiszentgyörgyi bemutatóján.
Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója a Gábor Áron Teremben tartott könyves találkozón házigazdaként azt mondta, Egyed Péter esetében az irodalomról való gondolkodás egyszerre jelenti a kint és bent levést, mert költőként, íróként ő maga irodalmat alkotott, szerkesztőként, kritikusként mások írásait értelmezte. Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő, újságíró folytatta az előbbi gondolatot, kiegészítve azzal, hogy Egyed Péter, aki a harmadik Forrás nemzedékhez tartozott, már a hetvenes években megfogalmazta kritikai észrevételeit korosztálya írásairól, azt mondták róla, ő nemzedéke szekértolója. Ez az Irodalmi rosta című gyűjteményes kötetben is erőteljesen megjelenik, az első harmad írásai tulajdonképpen összefoglalják a kettes feles (Egyed Péter megfogalmazása) és a harmadik Forrás nemzedék indulását. A szerző elmondta, Balla Zsófia, Bogdán László, Markó Béla, Mózes Attila, Szőcs Géza költészete, prózája jóval érzelmesebb és személyesebb világról szólt, mint amiről az előbbi nemzedék írt, hisz az érzelmekről a szocializmusban nem nagyon lehetett ilyen kitárulkozással és radikalizmussal beszélni. Bogdán László kérdésére, hogy a következő nemzedék, a Kovács András Ferencék irodalmára kritikusként miért nem terjedt ki a figyelme, Egyed Péter azt mondta, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként nagyon sokat olvasta ennek a korosztálynak az alkotásait, ami a művel és a szerzővel való rendkívüli azonosulást igényel. „Ahhoz, hogy egy mű erényeit és hibáit, formagazdaságát, bőségét vagy hiányosságait, romlandó részét az ember megértse, úgynevezett technikai olvasattal kell az illető verset felfogni.” Ez azt eredményezi, hogy „minden szerkesztés megöl egy kritikát”. Egyed Péter olyan széles spektrumban követte, hogy mi történt az elmúlt ötven esztendőben irodalmunkban – legalább hatvan szerző életével, munkásságával foglalkozott, írásaikat szerkesztette, elemezte, értelmezte –, hogy jogosan jelentette ki: „Azzal maradtam vizsgálódásaim után, hogy mennyire szegények vagyunk, mert nem veszünk tudomást arról, hogy ez az irodalom jóval gazdagabb, mint ami látszik, mint amit forgalmazunk belőle.” Felrótta, hogy az iskolában is csak egy picinyke szeletét tanítják ennek a hatalmas szellemi értéknek, hiányként fogalmazta meg, hogy nem született meg egy reális szintézise a romániai magyar irodalomnak, de szerinte nincs jobb helyzetben a művészet, képzőművészet, tudomány sem.
A költő, író, egyetemi tanár, filozófus, könyvszerkesztő, a hagyományos kritika és az általa meghonosított beszélgető kritika jeles művelőjének Bogdán Lászlóval folytatott könyves beszélgetése ugyan egy vaskos kiadvány bemutatása alkalmából hangzott el, de korrajz, (irodalmi) kortörténet volt a javából, a hazai magyar irodalom kiemelkedő alkotóinak sorsáról, a bebörtönzésekről, a magyar intézmények ellehetetlenítéséről, a szocializmus éveiben hol nyíltan, hol alattomosan zajló kulturális genocídiumról. Az Irodalmi rosta (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014) olvasószerkesztője Dávid Gyula, az 1976 és 2014 között a Helikon, Utunk, Ifjúmunkás, Igaz Szó, Korunk, Alföld, A Hét, Élet és Irodalom, Magyar Műhely, Irodalmi Szemle, Székelyföld és más folyóiratokban megjelent kéziratok felkutatója és rendezője Kovács Eszter. A szerző méltatta segítségüket, és azzal zárta gondolatait, bízik abban, hogy a különböző szellemi színtereink szintézisei megszületnek, és e tekintetben is erős közösségként tudjuk magunkat megmutatni.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

László Attila: Lelkemhez a kóruséneklés állt legközelebb
László Attila karnagyot nem valamilyen kerek évfordulóján kerestem meg a fél évszázadot felölelő visszapillantó beszélgetésre. Bár szerettem volna, hiszen több mint három évtizede az ő karnagyi beintésére figyelve fertőzött meg – egy életre – a karéneklés vírusa, de a háromszéki (és nem csak) „karnagyok karnagya” nyolcvanadik születésnapján nem jött össze a beszélgetés. Most, amikor az általa alapított kórus kerek, 35. évfordulóját ünnepli – ez alkalomból ma este 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban jubileumi hangversenyt tartanak –, be kell látnunk: a dolgok néha maguktól is alakulnak. Hiszen László Attila valójában összenőtt azokkal az együttesekkel, amelyeket szervezett, átvett vagy éppen létrehozott, összenőtt a háromszéki kórusmozgalommal, így sokkal találóbb, ha – a magunk módján – egyik „gyermeke” születésnapján köszöntjük. Nem díszes bokrétával, hanem fél évszázados munkája néhány állomásának felelevenítésével. Tanító és zenetanár
– Székelykeresztúriként hogyan kerültél Háromszékre?
–Felmenőim révén háromszéki is vagyok, egyik nagyanyám lécfalvi születésű. A tanítóképző, majd a zenepedagógiai főiskola elvégzése után, 1968-ban hívtak ide, a művelődési bizottsághoz. Daróczi Ferenc győzött meg. Akkor éppen a szentegyházi líceumban tanítottam, egy tizenhárom tagú zenekart s három kórust hagytam ott, a munkáskórus százhúsz tagú volt. De Feri akkor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelt, csodálta, hogy négy év alatt mit sikerült összehoznom, és meggyőzött, jöjjek el, mert itt nem volt zenei szakember. Lakást adtak, tárt karokkal vártak.
– Hogyan kerül egy tanítóképzőt végzett ifjú a zene közelébe, olyannyira, hogy főiskolát is végez?
– A családban is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt. Én földrajz-geológiára készültem, de közben besoroztak, tiszti iskolába akartak vinni a képző után, én viszont nem akartam katona lenni. A képzőben már kórust vezettem, zenéltünk. Kis, hétosztályos iskolákban tanítottam, zenét is, Ülkében, Vágásban, Vargyasra vittek, a pártelvtársak mindig mondták, hogy hol van szükség kórusra. Mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben Marosvásárhelyen Nagy István vezetésével nyári karmesterképzést tartottak. Két évben egymás után részt vettem, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. De már akkor családos voltam. Tartományi ösztöndíjat kaptam, 60–64-ben kijártam a zenepedagógiát Kolozsváron. Abban az évben 112-en végeztünk összesen az országban, mehettem volna Craiovára, más nagyvárosba, én a Hargita tetejét választottam. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk
– Milyen lehetőségek vártak Szentgyörgyön, mi volt a feladatod?
– Hat évig voltam az Alkotások Háza igazgatója, húsz évig a szemerjai négyes iskolában tanítottam. Azzal kezdődött, hogy a nagy múltú kórustalálkozókat újraindítottuk. Az Alkotások Háza volt a tömegkultúra, ma úgy mondanánk, a közművelődés intézménye. Hozzánk tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk, így jártam falura, a régi tanító bácsikat felkerestem, az énekeseket felkutattam, biztattam, ha nem tudnak egyebet, népdalt énekeljenek. Kérdezték, énekelhetjük-e a Pünkösdi rózsát, mondtam, igen, de nem mindegy, hogy melyiket. Szépek a nóták, ezek is a mieink, de zenei anyanyelvünk a népdalokban él.
– Milyen állapotban voltak akkoriban például az egyházi kórusok, működtek egyáltalán?
– Működtek, de titokban, templomban, temetéseken énekeltek. Az államosítás után, amikor a kántortanítóknak választani kellett, hogy vagy a katedra vagy a templom, az egyházak énekvezérek nélkül maradtak. Amikor elindultam, hogy felkutassam a kórusokat a megyében, összesen három működött: Baróton, Kézdivásárhelyen és Zágonban. Két év múlva, 1972-ben a híres zágoni kórustalálkozón már harminc kórus énekelt. De más helyen is két-három együttessel szerveztem sorra a kórustalálkozókat. Megszállottan csináltam, a lelkemhez nagyon közel állt. De nemcsak kórusokat, hanem karnagyképzést is szerveztünk, szakembereket hoztunk ide. Árkoson tartottuk a híres erdélyi karnagytalálkozókat, igaz, csak kettőt sikerült megszervezni, mert ’72-ben betiltották. A magyar karvezetők egyhetes találkozójának akkora híre ment, hogy még Kanadából is jelentkeztek. A központi pártbizottságtól, a propagandaosztálytól jöttek le, Sylvester Lajossal kettőnket fekete kocsival vittek az itteni pártbizottsághoz. Szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, fasisztának, horthystának, mindennek lehordtak. Az volt a bajuk, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Mi mondtuk, hogy a zenei anyanyelvünk nem egyforma, csak ezért szerveztük külön, ha kell, megtartjuk a románoknak is, de együtt nem lehet. Akkoriban én vezettem a bodzafordulói női kart is, két-három román kórus volt a megyében. Nem tágítottak, fel kellett oszlatni a tanfolyamot, pedig itt volt tizenkét kolozsvári, vásárhelyi professzor, Szabó Csaba, Zoltán Aladár, Jagamas János, az erdélyi zene krémje, és több mint száz karvezető egész Erdélyből.
Karmesteri pálca
– Ez idő alatt, ha jól értem, nem közvetlenül a karmesteri pálcát, hanem a mozgalom szervezésének karmesteri pálcáját használtad...
– Igen, de 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a Magyar Férfidalárdát. Folyamatosan én vezettem a nagy múltú, 1921-ben alapított együttest, tavalyig, amikor átadtam Jakab Árpádnak. Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi városokban a férfidalárdák, akkor jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség, alapítólevelében benne áll, hogy oltárt építünk a magyar dalnak. Aztán ’48-ban mindent betiltottak, elvették a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését is. Helyettük kötelezték az embereket a munkahelyen, gyárakban, szövetkezetekben, hogy a pártnak, az elvtársaknak énekeljenek. Igaz, ’56-ig még itt-ott énekeltek. Aztán csend lett. Török Sándor bácsi az ötvenéves évfordulóra összeszedte a régi tagokat, s engem keresett meg. ’72 januárjában végül megszerveztük az évfordulót. Sándor bácsi hozta írásban a kórustörténetet, azt átírtam, hogy szalonképes legyen, lefordítottam, s az ünnepségre elővették a zászlót is.
– Miért hagytad ott az Alkotások Házát?
– Ebben az időben már a nagy nemzeti fesztiválok zajlottak, kezdték ellenőrizni a repertoárt, köteleztek, hogy nyolcvan százalékban román kórusműveket, sőt, dicsőítő dalokat énekeljenek a kórusok. A szeku folyamatosan ellenőrzött. Például egy kottás kiadványban, amelyet Zoltán Aladár szerkesztett, az Összecsengő szólamokban már a spaltokat néztük, s a szolgálatos észrevette, hogy csak magyar szöveg van benne. Le kellett fordítani, de csak a magyar szöveg alá lehetett betenni a románt. Nagy cirkusz lett belőle. Király Károlyt ’72-ben menesztették, Sylvestert ’73-ban a színházhoz tették, ők mondták, hogy én maradjak, mert a közművelődésben még lehet valamit csinálni. Hát még egy évet maradtam, de nem tudtam elviselni, hogy nagy politikai rendezvényeket kellett szervezni, ott vezényelni, mozgatni az embereket, akik velem együtt utálták az egészet. S a pénzeket is megvonták, a kultúrbizottságtól kellett kunyerálni költségvetést egy-egy rendezvényre. Kérvények, beszámolók. Nagyon meguntam. Meghirdettek a négyes iskolában egy zenetanári állást, egyes fokozatom volt, megpályáztam, kineveztek, s bár Stanca elvtárs nem akart engedni, átmentem. – Közeledünk a nyolcvanas évekhez, a „mi” időnkhöz. Hogyan is alakult a Cantus Firmus?
– Jakab Erzsébet kolléganőm biztatott, s hozta is az énekeseket a tanügyi szakszervezet női karából, mert ott nem szerették. Látták, hogy a férfikórusban egyebet is énekelünk, nem csak a Partidul, Ceauşescu, Româniát. Hozták a fiatalokat, így találkoztunk először 1980. október 2-án vagy harmincan a művelődési házban, de egy évig a Dózsa György Klubban próbáltunk. ’81-ben a férfidalárda évfordulóján mutatkoztunk be, itt volt Birtalan József, s azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Szépen haladtunk ’83-ban Kolozsváron már országos harmadik díjat, ’86-ban Szebenben első díjat nyertünk, de ezeket a sikereket már sokan ismerik.
– Mennyire volt megkötve a karmester keze a nyolcvanas években?
– Nagyon figyeltek, a repertoár szempontjából ellenőrzés alatt álltam, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de legtöbbet magyarul énekeltünk. Persze, volt kötelező penzum, még román ruhába is akartak öltöztetni. Két női tagot sikerült meggyőzni. A repertoárt mindig én állítottam össze, s olyan jólesett, amikor Kelemen Antinál, Rétyen vagy máshol kitörtünk a hámból. Mulattunk is sokat, jó hangulat volt, hát emlékszel. A nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, az énekesek önként jöttek.
Minden megváltozik
– S akkor jönnek a kilencvenes évek, megváltozik minden...
– Végre a zenei kultúránk igazi gyökereihez nyúlhattunk, egyházi énekeket vettünk be a repertoárba, zsoltárok, dicséretek, feldolgozások. Elsődlegesen a magyar, de az egyetemes zenekultúrából válogathattunk. Néhány évig, ’95–96-ig ment is minden, aztán jött a piacgazdaság, a rohanás. Egyre kevesebb volt az idő a kultúra művelésére, főként a fiatalabbaknak. A másik, hogy az egyházak is elkezdtek szervezkedni, jobb hangú tagjainkat elcsábították. Ha úgy tetszik, „hangelszívás” történt, ami természetes dolog, de közösségünk zsugorodott, s ez lelkileg megviselt. Új közösségek jöttek létre, de a régiek kárára. Később aztán hál’ istennek, az iskolákba fiatal zenetanárok kerültek, az egyházaknál is szakemberek az együttesek élére, újjáalakultak a kórusok, volt utánpótlás. Jelenleg nagyon sok jó kórus működik a megyében. Sepsiszentgyörgy mára egyértelműen kórusnagyhatalommá vált. Erdély-szinten mindenképpen. A sok jó kórus mellett nemzetközileg elismert kamarakórusaink vannak.
– Apropó, mint a műkedvelő kórusok vezetője, soha nem merült fel benned, hogy irigyeld a többnyire zenetanárokból álló „fél profi” kamarakórusokat, például a Vox Humanát?
– Soha, hát Szilágyi Zsoltékat annak idején én is biztattam, hogy álljanak össze énekelni, én írtam az első cikket a fellépésükről. Eszembe sem jutott, hogy rivalizáljunk. Ti, szakmátok folytán más színvonalat képviseltek, mi a jó értelemben vett műkedvelők vagyunk, jó hangú, de zenei képzettség nélküli emberek állnak össze énekelni. Ide azért jönnek, hogy közösségben legyenek, ahol a zene által lelkileg, érzelmileg kapnak többet, mint máshol. Ha volt némi hiányérzetem, amit meg is jegyeztem, az arról szólt, hogy a kamarakórusok repertoárjukban kissé háttérbe szorították a magyar zenei kultúrát. Megélni a zenei anyanyelvet
–Kevesen tudják, hogy zeneszerző is vagy...
– Zenét írtam, mert sokszor nem volt, amit énekelnünk, be voltunk zárva. Az ember hozzáfogott, harmonizált, verseket zenésített meg. Például Farkas Árpád Hároszéki piros párisát. De inkább hobbiszinten, belső indíttatásból és kényszerből, nem tanultam zeneszerzést, inkább dalokat írtam, amelyeket átültettem kórusra.
– Hogyan összegeznéd közel fél évszázados, a körülmények folytán hullámzó karnagyi pályádat?
– Én szolgálatnak veszem, a közösségek zenei nevelése érdekében. Ez volt elültetve belém már a tanítóképzőben, Mátyás Feri bácsi megtanította, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. S ez a megélés állandó közösségeket kíván, ahova mentem, mindig összehozta a embereket.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval
Erdélyi svéd "szerelem"
– A minap újból beleolvastam a Viselkedjünk című, 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Annyira fontos ez a könyv – nemcsak fiatalok körében –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban.
– Azt hiszem, az e kis könyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes: "Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek saját magának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon".
– Első kötete, amire felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jó vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás sorozatban. Miről szól a kisregény?
– Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársony leplet. Volt egy rövid fél esztendő, a kurblivassal élre került és biciklitolvaj csicskása uralkodásának váltása idején, amikor a vásárhelyi Igaz Szó, majd Kacsó Sándor jóváhagyásával a Forrás sorozat könyveinek máig legnagyobb példányszámával megjelenhetett. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették meg, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. Később sem engedték meg, hogy a Forrás-nemzedék valamelyik csoportjához soroljanak. Nálunk figyelmen kívül hagyták. Megelégedtem Ruffy Péter és Illyés Gyula dicséretével. Legutóbb Kántor Lajos méltatása jelentett némi elégtételt művem elhallgattatásáért.
– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről!
– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy "nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet" és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban csak románul tudtam, egy öregasszony vigyázott rám. Apámmal lakva akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a tengeri csatornánál vezettem elektromos exkavátort és a tervezőirodán műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.
– 1958–68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa, s tíz év után otthagyja a lapot, hogy fél évig a Helyiipari Vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést?
– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságíró-igazolványomat a titkárnő asztalára, és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a Helyiipari Vállalatnál.
– És eközben elvégzi a bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán…
– Az újságírást második szakmámnak tartva, az 1960-as évek elején végeztem főiskolát. A magyar nyelv és irodalom szeretete és romántanárom biztatására, aki román nyelven írt karcolataimért biztatott, iratkoztam be a Pedagógiai Főiskola román–magyar nyelv és irodalom szakára. Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.
– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője, két éven át, az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak "szabad kezet" akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok?
– Napilapnál művelődési rovatot is vezettem. Innen bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem, és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a Megyei Könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál.
– 1970-től közel két évtizeden át meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak, az Ifjúmunkásnak. Ezután új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését, hogy az apró magyarok is részesüljenek a "szeretett nagyvezérünk" iránti éljenzésből, de ugyanakkor – kellő zsurnalisztikai rátermettséggel – a valós értékeket, a gyermekeknek szánt, politikamentes irodalmat, képzőművészeti alkotásokat is be kellett vinni a laptestbe…
– Cseke Gábor felfelé buktatása után a magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta, már mint a nevelési rovat vezetője, elhallgatott történelmünkről is írtam riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet írni. A Szülőföldtől távol című riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy Cseke Gábor saját pártkönyvem mellé tette a sajátját. Az aktivista főszerkesztő fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra akart bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz.
– Kik voltak azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk?
– Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazáson kerültem ismeretségbe. Edgár később, amikor a Donát negyedbe költöztem, tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségben való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításában. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrég elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a szekuritátét is szolgálnia kellett. Nem tudok megbocsátani a besúgóknak. A csoport (klikkek), ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja.
– Hogyan emlékszik a ’85-ben beindult megszorításokra, amikor nemcsak a sajtóban, de az élet minden területén "húztak egyet" a csavaron, a legrafináltabb módszereket vetették be, hogy biztosítva legyen szeretett hazánk "felvirágoztatása"? Egyik elokvens példa Huszár Sándor eltávolítása A Héttől, azzal az ürüggyel, hogy egy kép fejjel lefelé jelent meg nyomtatásban. Nyilván, nem ez volt az első, sem az utolsó "kitaláció"…
– A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy a rendszerváltás küszöbén állunk. Főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki. Feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek a feladatnak, a Huszár sorsára került. De ezt a módszert már előbb sikerrel használta Kovács Andor főszerkesztőm. Mezei Jocót, mert tisztafejként nem láthatta, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta a főnöknek: nem ért a képzőművészethez.
– A ’89-es változást követően, önkéntes újraszervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, ami manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata a Céhnek?
– A Céh újraindítását mostanában is említettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is. Mert az ESZC olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amit kár nem folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem, és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelését semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Azt hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle, rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani.
– 1995 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, svéd-magyar unokái nevelése végett, de végül ebből hosszabb "svéd szerelem" következik. Miért hozta azt a döntést, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető- ápoló magyar kolóniában tölti le?
– Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halálát követően, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, fél magyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: megalapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című, skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd-magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, és a nemzetközileg elismert diplomája még inkább feljogosítja arra, hogy a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja legyen.
– Aki svédországi éveit és munkásságát követi, annak az a véleménye, hogy csöppet sem vett vissza a kolozsvári-bukaresti életritmusból, sőt, igenis, belekapcsolt… Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt 20 évről?
– Lassan befejezem önkéntes küldetésem. Az Ághegy (http://aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 lapszámát tíz vaskos kötetbe foglalt antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve, anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (http://magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegyet pedig, mert nem találtam olyan embert, aki szerkesztését és szervezését ellenszolgáltatás nélkül végezné, visszahelyezem eredeti helyére, mellékletként fog megjelenni.
– Több írószövetségnek s a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk?
– Magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az "alagsorokkal" kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataimat szervezeti szabályzatban azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék.
– Több verseskötete jelent meg kérem, sorolja fel ezeket. Várhatunk-e újabb Tar Károly- versválogatást?
– Remélem, hogy az Est című versgyűjteményem mielőbb megjelenik. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kis példányszámban kiadtam néhány könyvemet: SUMMA – A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh (emlékkönyv), Pánik (regény), Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt (regény), Tar Károly Titoktára (publicisztika), Kedves könyveim könyve (könyvismertetők, esszék, regények színhelyén), Itt és ott (versek és képek), Száraz oázis (négy színjáték), Ami eszembe jut (kisprózai írások), Est (versek).
– Ha holnap kérnék/sugallnák, hogy térjen vissza Erdélybe, megtenné?
– Már javasoltam az Erdélyi Szépmíves Céh újraindítását, amennyi eszem és jóindulatom még akad, a feladatot a következő évtizedben is vállalnám.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Állandó kiállítás nyílt az Aradi Ereklyemúzeum kincseiből
Végre ezt is megértük!
2015. október elseje bizonyára emlékezetes dátumként marad meg az aradi magyarság, de a megyei múzeum legújabb kori történelmében: a múzeum történelmi részlegének is helyet adó Kultúrpalota második emeletén megnyílt az egykori Ereklyemúzeum gyűjteményéből rendezett állandó kiállítás. A három terem mintegy 130 tárgyat mutat be a közönségnek, ami töredéke ugyan az egykori hatalmas anyagnak, mégis nagy lépés az eddigiekhez képest. Mint ismeretes, az 1960-as években erősen megnyirbálták, majd a hetvenes évek „kulturális forradalmában” majdnem teljesen felszámolták az 1848–49-es magyar forradalom Aradon kivégzett mártírjainak emlékét is őrző kiállítást. Tegnapelőtt ígéret hangzott el arra, hogy a jövőben még nagyobb teret, helyet kap az ereklyemúzeum.
A rendezvényt Peter Hügel múzeumigazgató nyitotta meg. Elmondta, hogy a mostani állandó tárlat megnyitása része a múzeum teljes kiállítási rendszere, a múzeumok városunkbeli jelenléte és szerepe újragondolásának. Egyszermind bejelentette a részleg bővítésének szándékát.
Gheorghe Falcă polgármester visszatekintéssel kezdte. Városunknak, mondta, nagy hiányosságai voltak az infrastruktúrával kapcsolatban, ami arra kötelezte a városvezetést, hogy több területen dolgozzon az utóbbi években. 2000-ben a gazdasága „nyikorgott”, ma Arad egy 74 ezer munkahellyel rendelkező város, 1 százalékos munkanélküliséggel.
2015-ben a közigazgatás négy nagy irányban tevékenykedik: beruházás a kultúrába, nevelésbe, egészségügybe és a zöldövezet fejlesztésébe. „Dolgozunk a jövő évi költségvetésen, ami Arad számára fontos dolgokat akar megvalósítani. Például a Teba átvételét – egyrészt mert ipari örökség, másrészt mert helyet biztosít a múzeumnak kollekciók elhelyezésére. 2015 a nagy év, amelyben Arad megkapta, dokumentumokkal, száz százalékban az aradi várat, amelynek azonban még várnia kell arra, hogy civileket fogadjon, mert előbb a gáji kaszárnyát kell befejeznünk, aztán nekilátunk annak feltérképezéséhez, hogy miként mutasson ez a vár. Szép múltja van, és készülnünk kell arra, hogy bebútorozzuk Arad múltjával, készülve az Arad, Európa Kulturális Fővárosa időszakra is” – mondta. Megemlítette: azt hiszi, 2000-ben az első román tisztségviselő volt, aki koszorút helyezett el a vesztőhelyi obeliszknél, s akkoriban az újságok egy része azt írta: nem lehet, hogy egy móc ilyet tegyen, és hogy politikai karrierje befejeződött. „Az önök segítségével a karrierem nem fejeződött be, sőt felfelé ívelt, mert ugyanazon értékekben hittünk. Ennek a városnak szép és gazdag a történelmi múltja, amit be kell mutatni azoknak is, akik nem értenek egyet vele. Ami tettünk és teszünk, az, hogy felmutassuk e város értékeit. 2004-ben, amikor polgármester lettem, megpróbáltam megtanulni Arad történelmét. Ez alkalmat adott arra is, hogy sikerüljön az eddigi rejtett és értékes dolgokat a felszínre hozni. Köszönöm Önöknek, s annak, akivel már 12. éve együtt dolgozom, Bognár úrnak, aki ma ünnepli születésnapját. Együtt kívánjunk neki boldog születésnapot” – fejezte be a polgármester.
Bognár Levente, Arad alpolgármestere (aki épp Gyuláról tért vissza, ahol jelen volt a Salacz Gyula szülőházán elhelyezett emléktábla megkoszorúzásán), megköszönve a jókívánságokat, hangsúlyozta: a mai nap valamennyi aradié is. „Egy különösen fontos pillanatot élünk át, a városi élet normalitásáét. Azt hiszem, ez az értékek napja”, mondta, és – „a város kultúrájáért, kulturális örökségéért ideiglenesen felelő tisztségviselőként” köszönetet mondott mindeninek, aki a kulturális örökség megőrzéséhez és ápolásához hozzájárult. Az egykori ereklyegyűjteményhez kapcsolódó gyermekkori emlékeit felelevenítve hangsúlyozta: „Végre, egy elég hosszú és kegyetlen korszak után, amikor az értékeket száműzték Arad kulturális örökségéből, többekkel együtt, akik európai módra gondolkozunk, sikerült újra értékesítenünk azt, ami érték. Amikor a kulturális fővárosról beszélünk, számunkra nagyon fontos, hogy ezek az értékek, amelyek Arad értékei is – Arad az összes nemzeti kisebbség, etnikai és vallási közösség által is létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége – érvényre jussanak. A polgármesterrel és Hügel úrral folytatott számos beszélgetés során is elmondtam: ez a továbbiakban vonzási pont lesz a turisták számára, és ezáltal is felépíthetjük a kölcsönös elismerés városát, egy modern, nyugati várost” – fejezte be beszédét, amelynek utolsó mondata magyarul hangzott el: „örülök, hogy elértük, s eljutottunk ide, hogy ezt ma közösen is megünnepeljük”.
A Pro Identitas elnöki minőségében jelen volt Faragó Péter beszédét így kezdte: „A mai nap nagyon különleges Arad, és minden lakosa számára. A megyei múzeum állandó kiállításának megnyitása lehetővé teszi városunk e történelmi kincsének bemutatását. Meggyőződésem, hogy a megyei múzeum büszke lehet ezekre a kincsekre, amelyek növelni fogják vonzerejét. E kollekció darabjai múltunk tanúságtételei, szükségszerű volt, hogy láthassák és tanulmányozhassák az érdeklődők. Mától megvan a lehetőség, ezért minden közreműködőnek – helyhatóságnak, a múzeum szakembereinek, és megkülönböztetett módon Peter Hügel igazgatónak – köszönetet mondok”.
Magyar nyelvű beszédében Faragó Péter többek között elmondta: számára ez a 2015. év Aradi Magyar Napok legfontosabb, leginkább várt eseménye. „A kommunizmus soha, sehol nem hozott jót, ennek az intézménynek a pincéjébe száműzte az ereklyéket. Az Aradi Kölcsey Egyesület kezdeményezésére páratlan gyűjteménnyel gazdagodott az aradi múzeum. Most abban a Kultúrpalotában vagyunk, amelyet azért is építettek meg elődeink, hogy ennek a kincsnek méltó helye leszen. Mától ismét láthatóak, és mától magyar, román és bárki eljöhet megcsodálhatni őket.
Az ereklyemúzeum a 48–49-es szabadságharc Aradon kivégzett 13 mártír tábornokának állít emléket. Bízom benne, hogy a következő generációk már szabadon látogathatnak ide, tanulva ápolhatják a múltat, őrizhetik történelmi értékeinket, emlékeinket.”
A hivatalosságok után szót kapott Felicia Oarcea muzeológus, a kiállítás rendezője is. „Az aradi kulturális értékek felkarolásának szándéka egy román–magyar együttműködéshez, a határon átnyúló HURO programhoz vezetett. (Ennek eredményeként jelent meg egy nagyszerű album és repertoár az aradi ereklyemúzeum kincseiről – szerk. megj.) A mostani állandó tárlat 130 körüli kiállítási darabot mutat be, a relikviagyűjtemény, mint tudjuk, több mint 17 ezer darabot ölel fel. Kezdetnek emlékezetesebb darabokat állítottunk ki, fehér- és tűzfegyvereket, amelyeket honvédek, a forradalom kiemelkedő személyiségei használtak – közülük kiemelném Török Gábor polgármestert, Dimitrie Halca alpolgármestert, az 1949-es februári harcokban kitűnt Asztalos Sándort. Nem utolsósorban – az első teremben – látható a későbbi polgármester, Salacz Gyula portréja, atillájával és kardjával együtt. Hasonlóképpen láthatók Kossuth Lajos és a tábornokok néhány személyes tárgya, amelyek a múzeum „örökség” és „alap” kategóriájába tartoznak. Az előbbiek között van Kossuth pisztolya (a kísérő, valódiságát igazoló írással), amelyet személyi orvosa adományozott az ereklyemúzeumnak, Damjanich János és Kiss Ernő pisztolykészlete stb.
Szerepel a 13 tábornok kivégzéséről szóló festmény, Damjanich fotelje és mankója, az urna, amelyben Leiningen tábornok szívét őrizték. Az utolsó termet főképp Arad vára történelmének szenteltük, portréknak, az aradi várban fogvatartottak által készített tárgyaknak, Somogyi József hadnagy sakk-készletének. És itt látható az aradi Szabadság-szobor makettje is.
Mi, aradiak tisztában vagyunk az európai értékekkel, ezért a továbbiakban ki akarjuk terjeszteni a kiállítási felületet, legalább az egykori kiállítás terjedelmének egy részéig.”
Az állandó kiállítás megnyitóján elhangzottakat – minthogy valamennyi beszédet szabadon mondták el – nem őrzi majd meg dokumentum, ezért is idéztem valamennyiből hosszabban.
A nézők többségét azonban minden bizonnyal jobban érdekli a kiállítás, amely most, az aradi vértanúk kivégzése előestéjén még időszerűbb. A néhány fotó legfeljebb ízelítőként szolgál – ezt a kiállítást alaposan meg kell néznie mindenkinek, aki a múlt iránt érdeklődik. Reméljük, az iskolások sem hagyják ki.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Fedezzük fel! – 93 óra előadás és 43 sikersztori az erdélyi konferenciasorozaton
Sepsiszentgyörgyön ért véget a hét várost érintő, „Fedezzük fel!” elnevezésű konferenciasorozat Erdélyben. Az előadások résztvevői az EU-s pályázati projektek kidolgozását és lebonyolítását végző szakemberektől kaptak gyakorlati segítséget uniós alapok lehívásához. Vincze Lorántot, az RMDSZ külügyi titkárát, a konferenciasorozat ötletgazdáját és moderátorát kérdeztük a tapasztalatairól.
Kiknek szólt elsősorban ez a konferenciasorozat?
Az új pénzügyi időszak kezdetén a legfontosabb tennivaló a tájékoztatás, az új pályázati lehetőségek és eljárások ismertetése. A Kós Károly Akadémiával közösen felmértük, hogy az erdélyi célcsoportok közül melyiknek volna leginkább szüksége gyors információkra. Így esett a választás két célcsoportra: a kis- és közepes vállalatokra, valamint a civil- és ifjúsági szervezetekre. Nekik jóval kisebb kapacitásuk van a pályázatok világára figyelni, nem áll módjukban pályázatfigyelésre és pályázatírása fenntartani egy munkahelyet, nem is beszélve a civil szervezetekről, amelyeknek nagy része önkéntességi alapon működik, havi alig pár szász lejes költségvetésből. Sokkal jobb a helyzet például az önkormányzatoknál és a nagyvállalatoknál. A mezőgazdaság pedig, ismerjük, hogy minden pénzalapot felhasznált, ami a rendelkezésére állt, ott rendkívül gyors a hasznos információk terjedése. Kézenfekvő volt tehát a kkv-t, valamint civilek, fiatalok kiválasztása. Amikor a sorozatot idén márciusban elindítottuk, Románia már jókora késésben volt, még nem is véglegesítette az új operatív programok tervét, mit tehát idejében fogtunk hozzá a tájékoztatáshoz.
Hogyan épült fel egy-egy ilyen konferencia? Helyszínenként voltak-e eltérések a forgatókönyvben?
A brüsszeli Wilfried Martens Központtal közösen olyan szakmai programot dolgoztunk ki, amelynek legfontosabb eleme az EU-s pályázati keret, a romániai operatív programok ismertetése volt, amelyet szervesen egészített ki a romániai kkv-s szaktárca pályázati felhívásainak ismertetése. Szávics Petra EU-s szakértő, volt európai ügyi államtitkár, Koreck Mária, a Divers Egyesület elnöke állandó előadóink voltak, de két alkalommal az Európai Bizottság képviselője is előadást tartott az Erasmus+ programcsomagról. Az ifjúsági szervezetek sok újdonságot hallhattak a nagy részben átszervezett mobilitási, ifjúsági, kulturális és média programokról.
A konferencia második részét a pályázati tapasztalatok ismertetése és hasznos tanácsok listázása tette ki. Előbbit sikersztoriknak neveztük és olyan vállalkozók, illetve szervezetek képviselői osztották meg élményeiket a hallgatósággal, akik maguk már lebonyolítottak EU-s projektek. Ők aztán elmondtak pozitívumokat és negatívumokat is, hiszen célunk a valós lehetőségek ismertetése volt, nem kívántuk fényezni az EU-s pályázatokat.
Végül maguk a korábbi jogosultak biztatták az érdeklődőket, hogy minden nehézség – bürokrácia, hosszas ügyintézés – ellenére érdemes belevágni egy pályázatba, mert az a vállalat és a szervezet életében olyan ingyenes fejlődési lehetőséget jelent, amelyet semmilyen más befektetés nem tud helyettesíteni.
A hasznos tanácsokat szakmai partnereink szolgáltatták, az említettek mellett pályázati tanácsadó cégek, a Goodwill Consulting és a marosvásárhelyi Bechem Partners, amelyek már sok-sok sikeres pályázatot bonyolítottak le. Természetesen voltak helyi jellegzetességek, Szatmáron például a határ menti vállalkozói együttműködés kiemelt téma volt, Nagyváradon az OTP Bank révén a kiegészítő finanszírozásokról is volt előadás, hiszen sok vállalkozót az önrész hiánya bátortalanít el a pályázástól. Kolozsváron sikerült a legcélzottabb tanácsokat adni a résztvevőknek, hiszen minden jelenlévő ismertette projektötleteit, így a tanácsadók azonnal elmondhatták, hogy hova volna érdemes pályázni. Székelyföldön pedig, ahol kisebb a világ, és szinte mindenki mindenkit ismer, hasznos észrevételek hangzottak el a közös pályázásról, a hálózatok kialakításának fontosságáról. A konferenciák nagy részében volt egy kommunikációs tematikájú előadás is Kádár Magor a BBTE egyetemi docense részéről, hiszen számos pályázatnak fontos összetevője a közösség tájékoztatásának kötelezettsége.
Melyek voltak a leggyakrabban elhangzó kérdések a hallgatóságból?
A túlzott bürokrácia gyakran elhangzott panaszként és kérdésként is, az önrész előteremtésének nehézségei szinte mindenütt előkerültek. A legnehezebben megválaszolható kérdések mégis azokra az esetekre vonatkoztak, amikor a menedzsmenthatóság hibájából, a lassú elbírálási folyamat miatt a pályázó végül elállt a megnyert pénz felhasználásától. Annyira kifutott az időből a projektje, hogy utólag már nem tudta hasznosítani. Gyakori észrevétel volt, hogy a hazai hatóságok menet közben változtattak a játékszabályokon, így az amúgy is vaskos pályázati útmutatók új és új oldalakkal egészültek ki. A szakértőink ismertették az Európai Bizottság azon szándékát, hogy a következő időszakban az országos hatóságok egyszerűsítsék a folyamatokat, minél több okmányt lehessen online felületen benyújtani, legyen sokkal ritkább a jogszabályi keret módosítása.
Az érdeklődés tekintetében voltak-e eltérések a régiók között?
Az eltérés minimális, mintegy húszszázaléknyi volt a különbség a legnépszerűbb és a legszerényebb jelenlétet hozó rendezvény között. De természetes is, hogy Kolozsvárott és Marosvásárhelyen nagyobb volt az érdeklődés, ezért mindkét városban volt civil és kkv értekezlet is, népes, jól felkészült, szakszerű kérdéseket felvető hallhatósággal. De a Partium két nagyvárosában és Székelyföldön is teltházas rendezvényeink voltak, társszervezőként az RMDSZ helyi szervezetei, valamint a médiapartnerek sokat segítettek a népszerűsítésben. Több alkalommal is elhangzott az együttműködés fontossága, a vállalkozói szervezetek, egyesületeket szerepe, a civil szervezetek pályázásában pedig a határokon átívelő partnerségek fontossága. Kevés erdélyi szervezet bonyolított még nagy európai pályázatot, ezért fontos, hogy egyelőre partnerként vegyenek részt projektekben és tapasztalatot szerezve pár év múlva már maguk álljanak egy Európa több országát is érintő program élére.
Mi az oka annak, hogy ilyen konferenciasorozatokkal kell „felfedeztetni” Erdélyben az uniós pályázati lehetőségeket? Alapvetően nem kormányzati érdek és feladat a tájékoztatás?
Hogyha a kormány, konkrétan pedig a menedzsmenthatóságok tennék a dolgukat, akkor a civil kezdeményezéseknek könnyebb volna a dolguk, de mivel a kormányzat még a pénz elköltésének tervét is későre készítette el, és még ennél is bűnösebb késésben van a 2007-2013-as időszak pénzalapjainak lehívásában, a természetesnél több feladata marad a magánszférának vagy a civileknek. Talán az egész román társadalomra igaz, hogy az előző időszak tanulságait levontuk, a tanulópénzt megfizettük, ezért nagyon fontos, hogy idejében felfedezzük és ráhangolódjunk az előttünk álló lehetőségekre. Hiszek abban, hogy a magyar vállalkozók és civilek egy részén ezzel a konferencia-sorozattal segítettünk, hogy sikeres pályázási időszak elé nézzenek.
Biztosít-e pénzt az EU pályázati tanácsadásra?
Alapvetően igen, valamennyi programnak van műszaki segítségnyújtás része, de ami fura, hogy kifejezetten az EU-s pénzalapok népszerűsítéséről szóló rendezvénysorozat nem szerepel a kiírások között. Ehhez még hozzá kellene tennünk, hogy mi egy regionális – erdélyi – közönséget szólítottunk meg és azon belül is magyar ajkúakat, érthető, hogy éppen ilyen támogatási lehetőség nem volt. Ennek áthidalására fontos az érdekvédelmi szervezet – az RMDSZ és háttérintézménye – a Kós Károly Akadémia, hiszen a brüsszeli székhelyű Wilfried Martens Európai Tanulmányok Központ közös programja révén ötven százalékban mégis EU-s pénzalapot tudtunk erre a célra hasznosítani, a többit saját forrásból. A Kós Károly Akadémia és az Európai Néppárt brüsszeli háttérintézményének számos idei programja közül ez volt az egyik.
Összegzésképpen: mennyire érte el a célját ez a tanácsadói körút?
Hogyha a számokat nézem, akkor egyértelmű siker, hiszen mintegy ötszáz érdekelthez jutottunk el a kilenc konferencián. Összesen 260 civil szervezetet és 240 vállalkozót szólítottunk meg hét településen. Kilencven három óra előadás és negyvenhárom különböző sikersztori hangzott el. Figyelt ránk az erdélyi és a helyi média. A legtöbb elismerést maguktól a résztvevőktől kaptuk, hiszen a regisztrált személyektől internetes kiértékelést kértünk az előadókról és prezentációkról, ők pedig névtelenül őszinte véleményeket fogalmaztak meg. Ezen visszajelzések hatására eszközöltünk egyébként módosításokat is a későbbi programokban. De összességében rendkívül pozitív értékeléseket kaptunk, a résztvevők hiánypótló rendezvénynek nevezték a Fedezzük fel – új kezdet az EU-s finanszírozásban programot.
Terveznek-e a jövőben hasonló sorozatot?
A mostani rendezvény sikere bizonyítja, hogy hálás feladat célzott, közösségépítő programokat lebonyolítani. Fontos természetesen, hogy egy ilyen körúton hány ember vesz részt, kiket sikerül megszólítani, de ennél talán még értékesebb, ha a résztvevők a maguk kisebb közösségében a megszerzett információkat tovább fogják adni, hasznosítják a megszerzett ötleteket, hiszen így új folyamatokat generálunk a településeken. Hasonló elgondolkodásból a Kós Károly Akadémia brüsszeli partnerével jövőre fiatalok karrierépítésével, életpályamodelljével kapcsolatos programot tervez, de a részletekről túl korai volna még beszélni.
Cs. P. T.
maszol.ro

Székelyföld autonóm régió létrejöttének esélyei (2.)
Románia közigazgatási átszervezése az Európa Tanács dokumentumainak a fényében.
Ha ezt az előírást szigorúan szó szerint értelmezzük, akkor mindössze a kisebbségi lakosok kitelepítését, illetve többségiek betelepítését tiltja, s azt is csak akkor, ha a tevékenység bejelentett célja a jogok gyakorlásának a korlátozása. A helyes értelmezéshez azonban – mint tette ezt a Stanomir-bizottság is – figyelembe kell venni a keretegyezmény második cikkelyét. Ez azt mondja ki, hogy a felek jóhiszeműen, a kisebbségekkel szembeni megértés jegyében alkalmazzák annak előírásait, márpedig akkor ez az előírás vonatkozik közigazgatási határok kijelölésére vagy módosítására is, amennyiben azok következtében adott területen lakó kisebbségiek jogai csorbulnak.
Miben áll a kötelező jelleg?
Ahhoz, hogy az olvasó átfogó és helyes képet kapjon az Európa Tanács működéséről, ezt a kérdést semmiképp nem szabad megkerülni.
A fennebb ismertetett mindhárom egyezményt ratifikáló államok önként vállalják azok előírásainak a betartását, aminek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Előny elsősorban az, hogy az aláírás és ratifikálás nem kötelező, tehát ha valamelyik tagország úgy gondolja, hogy adott egyezmény betartása számára gondot okozna, akkor megteheti azt, hogy nem írja alá és kész. Ily módon elérhető, hogy tényleg csak olyan országok ratifikáljanak valamely egyezményt, amelyek be is akarják és fogják tartani azt.
Hátrány, hogy ez nem garantálható, lehet olyan ország – s túlzás nélkül mondható, hogy Románia tipikusan ilyen – amelyik úgy akarja növelni nemzetközi presztízsét, hogy ratifikálja ezeket az egyezményeket, a betartásukat ellenben távolról sem veszi komolyan, sőt minden szégyenkezés nélkül tesz olyan lépéseket, amelyek ellentétesek az egyezmények előírásaival. (Egy releváns példa ilyen téren az anyanyelv használata az igazságszolgáltatásban. A nyelvi charta előírja, hogy a chartát ratifikáló országban megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizonyítékok benyújtását, ugyanakkor intézkednek hogy ... a tolmácsok és fordítások esetleges alkalmazása az érdekeltek számára ne jelentsen többletköltséget. Ezt az előírást Románia 2003-ban belefoglalta az alkotmányába is, erről szól a 128. cikkely.
Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy a rá hét évre elfogadott új polgári perrendtartási törvénykönyv 150. cikkelyében az álljon, hogy ha a felek bizonyítékként egy nem román nyelven készült dokumentumot nyújtanak be, ahhoz kötelesek mellékelni annak hivatásos fordító által készített, hitelesített fordítását. A fordítás is, meg a hitelesítés is nyilván pénzbe kerül, ezen előírás tehát ellenkezik mind a charta, mind az alkotmány előírásaival. Ennek ellenére jelenleg is érvényben van.)
Mindebből azonban hiba volna azt a következtetést levonni, hogy ezek az egyezmények semmilyen gyakorlati jelentőséggel nem bírnak. Tudni kell ugyanis, hogy mindháromnak a betartását rendszeresen ellenőrzi az Európa Tanács valamely testülete oly módon, hogy a ratifikáló országok maguk készítenek egy jelentést az egyezmény gyakorlatba ültetéséről. Ugyanakkor készül egy szakértői jelentés is (aminek elkészítése előtt a szakértők ellátogatnak az adott országba s találkoznak nemcsak hivatalosságokkal, de az érdekelt közösségek képviselőivel és civil szervezetekkel is), s a kettő alapján készíti el a Miniszterek Tanácsa a maga határozatát, ami mindig tartalmaz az adott ország számára megjelölt tennivalókat is.
Mint látható, a kisebbségi szervezeteknek lehetőségük van az egész folyamat befolyásolására, sok múlik azon, hogy mennyire hitelesen képviselik a közösségüket, miképpen tájékoztatják a szakértőket a jogrend visszásságairól és a közösségüket érő jogsérelmekről. Következésképpen elmondható, hogy az Európa Tanács keretében született egyezmények önmagukban nem nagyon gyenge vagy nagyon erős eszközök, sok múlik minden esetben az érintett szereplőkön, illetve – később erről még szó lesz – a nemzetközi helyzeten.
2. Nem kötelező érvényű dokumentumok
2.1. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201 (1993)-as ajánlása
Az Európa Tanács tagjai 1950-ben fogadták el az Emberi Jogok Európai Egyezményét, amely alapvető emberi jogokat rögzít, illetve felállítja az Emberi Jogok Európai Bíróságát, ahova a tagállamok azon polgárai fordulhatnak jogorvoslatért, akiknek az egyezményben rögzített valamely jogát valamely tagállam hatóságai megsértették. Az idők folyamán az egyezmény több kiegészítő jegyzőkönyv elfogadása révén lett átfogóbb és naprakészebb.
Egy ilyen, a nemzeti kisebbségek jogait rögzítő kiegészítő jegyzőkönyv szükségességét – valamint annak konkrét szövegét – fogalmazta meg a parlamenti közgyűlés az 1201-es ajánlásban, felkérve a miniszterek tanácsát (a kiegészítő jegyzőkönyvek elfogadására illetékes testületet), hogy fogadja azt el. Erre sajnos mindmáig nem került sor, ellenben az ajánlás maga létezik, hivatkozási alap bárki számára, ráadásul – mint látni fogjuk – Románia esetében annál is több.
A témánk szempontjából az ajánlás 11. cikkelye a releváns, ami magyarul a következőképpen hangzik: „Azokon a területeken, ahol a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek joguk van ahhoz, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam belső törvényeivel összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatással (önkormányzattal), (appropiate local or autonomous authorities), illetve különleges státussal rendelkezzenek." (forrás: www.jakabffy.ro) Ez tehát már túlmutat a közigazgatási határok kijelölésén, s arról szól, hogy az olyan területek, amelyekben a kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, sajátos jogokra, különleges státusra is jogosultak. Ez az egyik alapja annak az elvárásnak, hogy a majdani Székelyföld régió sajátos jogállást is kapjon.
S hogy miért több ez, mint egy ajánlás Románia esetében? Mert szerepe volt abban, hogy Romániát felvették az Európa Tanácsba. A felvétellel kapcsolatos összes dokumentum nem érhető el az interneten, de az ET honlapján meg lehet találni ezek közül négy igen fontosat. Ezek közül három a parlamenti közgyűlés szakbizottságainak a jelentése, a negyedik pedig magának a közgyűlésnek ezen jelentések alapján megfogalmazott álláspontja (1993/176-os vélemény). Ezen dokumentumok alapján döntötte el a miniszterek bizottsága, hogy Romániát felveszi az Európa Tanácsba.
A parlamenti közgyűlés álláspontjának 5. pontjában az áll, hogy a közgyűlés értékeli Románia írott kötelezettségvállalását, miszerint kisebbségvédelmi politikáját az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201 (1993)-as ajánlásában lefektetett elvekre fogja alapozni. Hogy pontosabban miről is van szó, az megtalálható az egyik szakbizottság jelentésében, amelyik nyugtázza azt a tényt, hogy Románia külügyminisztere (Teodor Meleşcanu) 1993. május 25-én az Európa Tanács főtitkárának, június 22-én pedig az ETPK Politikai Szakbizottsága jelentéstevőjének írt levelet, s mindkettőben ígéretet tett erre. Ez a kötelezettségvállalás volt az egyik olyan pozitívum, ami alapján Romániát felvették az Európa Tanácsba, következésképpen román politikusok azon kijelentései, miszerint az csak egy ajánlás, aminek a betartása nem kötelező, még óvatosan fogalmazva is igencsak visszatetszőek.
Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy az ajánlás 11. cikkelye mindössze egy pár soros bővített mondat, a mondanivalója ellenben annál bőségesebb. Ezt jól mutatja az, hogy az Európa Tanács nagy tekintélyű jogászokból álló szaktestülete – az úgynevezett Velencei Bizottság – négyoldalas dokumentumban fogalmazta meg a szakvéleményét ennek a cikkelynek az értelmezéséről. Ez a témánk szempontjából is igen érdekes és tanulságos dokumentum, hisz – ellentétben a román politikusok értelmezésével – mindjárt az elején leszögezi, hogy ezen cikkely megfogalmazásakor elsősorban az államok egységének a megóvását tartották szem előtt.
Más szavakkal egy sajátos jogállású önkormányzat elsődleges szerepe nem az, hogy kiváltságokat biztosítson egy adott régió lakóinak, illetve végképp nem a függetlenedés előszobája (amint szent borzadállyal szokták ezeket emlegetni a pártok képviselői), hanem pontosan az, hogy alternatívája legyen egy terület önállósodásának, elszakadásának. Ezzel, illetve a témánkkal kapcsolatban fontos megállapítása a bizottságnak az, hogy a sajátos jogállás milyenségét az adott állam határozza meg (ez a garanciája annak, hogy az állam szuverenitása nem sérül), ellenben ez a szabályozás nem lehet olyan, hogy sértse avagy teljesen ellehetetlenítse a cikkely lényegét (azaz a sajátos jogálláshoz való jogot).
Fontos még megjegyezni az 1201-es ajánlás kapcsán, hogy amikor a parlamenti közgyűlés úgy döntött, hogy befejezi Románia monitorozását (ugyanis a felvétel utáni években folyamatosan figyelemmel kísérték, hogy eleget tesz-e vállalt kötelezettségeinek) – lásd az 1997/1123-as határozatot –, akkor megfogalmaztak több elvárást, kezdve az oktatási törvény módosításával, s befejezve a rasszizmus és intolerancia elleni harccal. Egyúttal ismét emlékeztették Romániát, hogy vállalt kisebbségi politikáját az 1201-es ajánlásban lefektetett elvekre fogja építeni.
Végül az utolsó pontban kilátásba helyezték, hogy amennyiben a felsorolt problémákat egy éven belül nem orvosolja, avagy megszegi a felvételkor vállalt kötelezettségeit, akkor dönthetnek a monitorozás újraindításáról. Azóta eltelt nem egy, hanem 18 év, s túlzás volna azt mondani, hogy az összes jelzett problémát megnyugtatóan megoldották. Következésképpen célszerű a monitorozás újraindítását kezdeményezni, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy a kormány ismert tervei szerint a régiósítást úgy szándékoznak megvalósítani, hogy az 1201-es ajánlásban rögzítettekkel ellenkező módon jelöljék ki a régiók határait, illetve hatásköreit.
2.2. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2003/1334-es határozata
Kerek tíz évvel az 1201-es ajánlás után fogadta el a parlamenti közgyűlés ezt az Andreas Gross jelentése alapján készült határozatot, aminek már a címe sokatmondó: Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai mint az európai konfliktusmegoldás forrásai. A dokumentum már az első pontban rögzíti azt a vitathatatlan tényt, hogy jelenleg Európában a legtöbb politikai válság az államokon belül jelentkezik. Ezek okai között kiemelt szerepe van annak, hogy a két világháború, illetve a kommunista rendszer összeomlása nyomán új államok keletkeztek, illetve határok módosultak. Ezeknek (is) köszönhetően számos ország területén élnek jelentős számban más nemzetiségű állampolgárok, akik jogot formálnak arra, hogy őrizzék identitásukat, hagyományaikat. Az államoknak ezeket az igényeket megértéssel kell kezelniük, s – mivel számos ilyen létezik – érdemes tanulniuk a meglévő pozitív példákból.
Árus Zsolt |
A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke
Krónika (Kolozsvár)

Elmérgesedett az előválasztási kampány Marosvásárhelyen
Forrósodik a hangulat Marosvásárhelyen a vasárnapi előválasztás előtt. Az RMDSZ és Barabás Miklós független jelölt ment egymásnak a szavazás előtti nyílt vita megszervezése kapcsán.
A konfliktust az okozza, hogy az RMDSZ és a civil aktivista eltérő időpontban képzeli a három jelölt közönség előtti vitájának megtartását. Barabás szerdán szeretne pódiumra ülni Soós Zoltánnal és Portik Vilmossal, míg az RMDSZ a csütörtöki időpontot javasolta. Erre a javaslatra reagálva a független jelölt kijelentette, nem hajlandó „az RMDSZ-ukáznak” eleget tenni.
A Maros megyei RMDSZ az igazság elferdítésével vádolja Barabás Miklóst. Szerkesztőségünkbe juttatott közleményükben emlékeztetnek arra, hogy már egy hete egyeztetik szóban és írásban egyaránt a nyilvános vita technikai feltételeit Barabás Miklóssal, valamint Portik Vilmos kampányfőnökével. „Barabás Miklós pontosan ismeri ezt a folyamatot, hiszen maga is részese. Ha mindezek után azt közli, hogy nem hajlandó az RMDSZ jelöltjével vitatkozni, akkor ezt csakis a meghátrálás jeleként tudjuk értelmezni” – olvasható a közleményben.
A Barabás Miklóst támogató csoport egy tragikomikusnak szánt kisvideót terjeszt az interneten. A Többnyelvű Marosvásárhely oldalon közzétett Hitler-mémmel nem is annyira Soós Zoltánt, mint az RMDSZ-t veszi célba – számol be a Székelyhon. A portál kérdésére, hogy tényleg viccesnek tartja Hitler bőrébe bújtatni a megyei múzeum igazgatóját, Barabás Miklós kifejtette: a videót mémként kell kezelni, szó se róla, hogy valamiféle hasonlóság lenne Soós Zoltán és a náci diktátor között. „A párbeszéd magyar szövegén van a lényeg” – szögezte le Barabás.
Az RMDSZ emlékeztet: dokumentumokkal is igazolhatóan még a Barabás Miklós időpontjavaslatának bejelentése előtt indítványozták a vita időpontjának a csütörtököt, helyszínként pedig a Kultúrpalotát. „A vitát nem az RMDSZ szervezi, és három jelölt képviselői egyeztették, ám úgy tűnik, Barabás lavírozni próbál, hogy kibújjon a nyilvános megmérettetés alól” – szögezik le.
Barabás a közleményre szintén közleményben reagált vasárnap. Mint írja, rangján alulinak tartja, hogy az őt ért vádakra válaszoljon. Közölte, hogy előválasztás utolsó hetében nem kíván semmilyen politikai jelegű iszapbirkózásban részt venni.
maszol.ro

Az aradi tizenhármak: út és emlékezet
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján érdemes kicsit áttekinteni a szabadságharc bukásához vezető utat, a vértanúk kultuszának eredetét és fejlődését – ebben volt segítségünkre Hermann Róbert és Medgyesy-Schmikli Norbert, a Károli Gáspár és a Pázmány Péter egyetemek történészei.
Az osztrák–magyar háború 1848. szeptemberi kitörésekor a magyar hadseregben komoly tapasztalattal csak azok az alakulatok rendelkeztek, amelyek a császári és királyi hadseregből kerültek át – szögezte le rögtön Hermann Róbert hadtörténész. A Károli Gáspár Református Egyetem történettudományi intézetének vezetője szerint tehát az ellenség eleve nemcsak számbeli, hanem minőségi fölényben is volt a csapatainkkal szemben. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az önálló magyar haderő, a honvédség szervezése csak 1848 májusában kezdődött meg, a tömeghadsereg létrehozása pedig 1848. szeptember–október folyamán.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar hadsereg alakulatainak kétharmada fiatalabb volt egyévesnél. Ami pedig a felszerelést illeti, miután az országnak 1848 előtt nem volt hadiipara (ipara is alig), a fegyverzetet kezdetben a hazai császári raktárakból, illetve külföldi szállításokból fedezték. Ezek a lehetőségek azonban 1848 őszétől jelentősen beszűkültek, illetve megszűntek. Így maradt a hazai gyártás, amit sikerült ugyan megszervezni, de ez nem változtatott azon, hogy a honvédsereg mindvégig komoly fegyverzeti és felszerelési hiányokkal küzdött – magyarázta a hadtörténész.
Hermann Róbert azonban figyelmeztetett: a körülmények ellenére számos alakulat kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az 1848 május–júniusában felállított első tíz honvédzászlóalj közül figyelemre méltó például a szegedi 3. és a kassai 9. (az úgynevezett vörössipkás) zászlóalj, a tüzérségünkről pedig sokat elárul, hogy az osztrák és az orosz fél is azt hitte: a magyaroknak francia tüzéreik vannak.
A katonák és tisztjeik motivációja eltérő volt. Az első tizenkét honvédzászlóalj, az 1848. augusztus–szeptember folyamán szervezett önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljak, a további önkéntes és szabadcsapatok esetében az önkéntesség elkötelezettséget feltételez. Ugyanez mondható el az intézetvezető szerint az 1848 őszén, illetve 1849 nyarán hazaszökő, külföldön állomásozó huszáralakulatok tagjairól is. Ám az 1848 őszétől „kötelezően” kiállított honvédalakulatokról ezt nem állíthatjuk ilyen határozottan.
– A tisztikar körében is sokfélék voltak a motivációk. A tényleges és nyugalmazott császári tisztek részint nemzeti elkötelezettségből, részint egzisztenciális okokból jelentkeztek nagy számban a honvédseregbe, ahová eggyel magasabb rangban vették át őket. Ugyanakkor azok, akik nem azonosultak az üggyel, 1848 őszétől több ütemben elhagyták a honvédsereget. Az első ilyen válság 1848 októberében zajlott le, amikor V. Ferdinánd király törvénytelennek minősítette a magyar országgyűlés tevékenységét. A következő hullám az október 30-i kudarcba fulladt schwechati csata után következett be, ezt követte az V. Ferdinánd lemondását, majd a főváros elfoglalását, végül pedig a függetlenség és a trónfosztás kimondását követő válság – részletezte Hermann Róbert. A hadtörténész hozzátette:
– Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a hadi események, azaz az önvédelmi harc kilátásainak változásai sokkal komolyabb hatással jártak, mint egyes politikai jellegű sorsfordulók. Jellemző, hogy a trónfosztást követően alig egy tucat magasabb beosztású tiszt vonult vissza, s általában ki sem léptek a honvédseregből, hanem betegszabadságra mentek, vagy békealkalmazást kértek.
A Károli intézetvezetője a sorsfordító orosz beavatkozásról fontosnak tartotta kiemelni, hogy – ellentétben a ma is dívó közvélekedéssel – nem a függetlenség és a trónfosztás kimondása okozta, hanem a tavaszi hadjárat magyar sikerei miatt került rá sor.
– Az osztrák fővezérség már 1849. március végén egyre többször utalt erre a lehetőségre, mint amellyel megoldható a „magyar kérdés”, a hivatalos osztrák segítségkérés pedig másfél héttel korábban elment Szentpétervárra, mint ahogy a függetlenség és a trónfosztás kimondásának híre megérkezett Bécsbe – mutatott rá a szakértő.
Miklós cár hadba szállásával az összeomlás elkerülhetetlenné vált. A hadtörténész rámutatott: maga az orosz haderő önmagában vagy harminc-negyvenezer fővel volt nagyobb, mint a honvédsereg, s akkor a két fél közötti minőségi különbségekről még nem is beszéltünk. A békekötésre ráadásul az osztrák fél 1848 októbere utáni teljes elutasító magatartása miatt már nem volt esély – Bécs elszánta magát a független Magyarország felszámolására.
– A megtorlás az osztrák kormányzat kezdeti elképzelései szerint elsősorban a magyar politikusokat sújtotta volna; az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjait, a megyékbe és kerületekbe kiküldött kormánybiztosokat, a parlamenti képviselőket. Az, hogy a legsúlyosabb ítélet ne őket, hanem a honvédsereg azon tisztjeit érje, akik a császári-királyi hadsereg aktív vagy nyugalmazott tisztikarából kerültek át a honvédsereg felső katonai vezetésébe, alapvetően az új uralkodó, I. Ferenc József döntése volt. Az ok egyszerű: nem elsősorban a politikusoknak, hanem ezeknek a katonáknak köszönhető az a haderő, amely 1849 tavaszán a határokig kergette az osztrák sereget. Ezt a szégyent nem lehetett megbocsátani és megtorlás nélkül hagyni – magyarázta Hermann Róbert. A történésztől azt is megtudtuk, hogy a megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött, amikor Budán kivégeztek egy Witalis Söll nevű honvéd őrnagyot, a tiroli vadászcsapat parancsnokát. 1849 márciusában az olasz önkéntesekből álló Frangepán-csapat főhadnagyát, Giovanni Baldini vasúti főmérnököt lőtték agyon azért, mert a császári hadsereg olasz nemzetiségű katonáit rávette az átállásra. S a sor hosszan folytatható 1849. október 20-ig. Akkor Pesten Mieczyslaw Woroniecki és Peter Giron honvéd alezredesek, illetve Karol d’Abancourt de Franqueville honvéd százados került a hóhér kezére. Az ő kivégzésük legfontosabb oka az volt, hogy így demonstrálják a világnak: a magyar szabadságharcban a „külföldi söpredék” is komoly, meghatározó szerepet játszott.
– Ami pedig Aradot illeti, azt egyértelműen szimbólumnak szánták. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan komoly erődítmény, amit a honvédsereg 1848–1849 folyamán elfoglalt a császári-királyi haderőtől. S az erőd bevételének fő felelőse, Vécsey Károly vezérőrnagy nem véletlenül volt utolsó a kivégzettek sorában, hiszen az ő vétkét tartották a legsúlyosabbnak – fejtette ki Hermann Róbert.
Végül a tizenhárom vértanúról szólva a Károli tanára közölte:
– Az utókor hajlamos őket mind-mind hibátlan jellemű és katonai teljesítményű személyiségnek tekinteni. És valóban voltak közöttük egészen zseniális katonák, mint a Kossuth által semper victrixnek (örökké győztes) nevezett Damjanich János, a tavaszi hadjárat második felében a főváros előterében a császári-királyi fősereget hetekre lekötő Aulich Lajos. Voltak közöttük olyanok, akik mindig megbízhatóan teljesítettek, mint Vécsey Károly, aki elfoglalta Aradot, s majdnem elfoglalta Temesvárt is; Lahner György, a honvédsereg fegyverzeti és lőszerellátásának megszervezője és irányítója; a Komárom erődjét 1849 telén és tavaszán megőrző Török Ignác; a legreménytelenebb körülmények közepette is tejes erőbedobással harcoló Dessewffy Arisztid, Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő – sorolta a hadtörténész.
De Hermann Róbert azt is megjegyezte, néhányukról kiderült, hogy kitűnő ezred-, dandár- vagy hadosztályparancsnokok, ám egy hadtest élén, önálló vezénylőként már nem állják meg a helyüket. Ilyen volt Knezic Károly, Nagysándor József, Kiss Ernő. A kivégzettek között volt továbbá Schweidel József, aki betegsége miatt 1848. december vége után nem teljesített fegyveres szolgálatot, illetve Lázár Vilmos, aki félig-meddig véletlenül került be az aradi perbe, hiszen a IX–X. hadtest egyes maradványai az ő vezényletével tették le a fegyvert; de korábban hadosztály-parancsnokinál magasabb beosztásban nem szolgált, abban viszont kiválóan helytállt.
Az aradiak emlékezetéről Medgyesy-Schmikli Norbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára beszélt lapunknak.
– A golyó által kivégzett Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József; továbbá a kötél általi halállal elköltözött Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Lahner György, Knezic Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, valamint Vécsey Károly gróf haláluk pillanatában a magyar szabadságharc mártírjaivá váltak. Tiszteletük első megnyilvánulásaként az aradiak aznap este a vesztőhelyen, a vár tövében és a Maros partján gyertyát gyújtottak, és közösen imádkoztak a kivégzettekért, s két napra gyászba borult a város, bezártak a boltok is – idézte fel az eseményeket a Pázmány tanára.
A történész szavaiból kiderült, hogy az elnyomás éveiben nyilvános megemlékezésre nem volt mód, még a tábornokok nevét sem szabadott kiejteni az utcán. A szájhagyomány útján terjedő történetek, az aradi tizenháromnak tulajdonított fohászok és utolsó szavaik révén viszont emlékük nem halványult el. Liszt Ferenc nekik ajánlotta „Funérailles – octobre 1849” című megrendítő zongoraművét. Népdalokat is költöttek az áldozatokról. Ezek közül a „Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara…” kezdetű, 56 sorból álló költemény ismertségét tekintve is kitűnik a sorból. Figyelemre méltó az is, hogy az 1850-es évektől megjelentek a Batthyány Lajos vonásait idéző Szent István-ábrázolások, 1860 után pedig néhol az idős Széchenyi István arca köszönt vissza az államalapítót mintázó alkotásokról. Az első aradi „emlékmű” Barabás Péterhez, egy későbbi országgyűlési képviselő, Barabás Béla édesapjához kötődik, akinek önéletírása szerint: „Volt az apám udvarában egy kiszáradt eperfa. Éppen 13 főága volt. Ez a kiszáradt eperfa volt az első emlék, amellyel az aradi vár mellett elterülő zsigmondházi mezőn a vértanuk kivégeztetési helye megjelöltetett.” Az eperfa ágaira írták fel a kivégzettek nevét, és mellé egy keresztet is állítottak. A fa helyén 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet helyezett el, majd 1881-ben obeliszket állítottak ott fel. A legméltóbb emlékmű a város központjában álló Szabadság-szobor 1890-ből – ez Huszár Adolf és Zala György (a budapesti Hősök tere egyik szobrásza) munkája. Trianon után ezt a román állam elbontatta, s csak 2004-ben került vissza a helyére. Thorma János Aradi vértanúk – Október hatodika című gyönyörű festménye (1893–1896) mindmáig egyik ikonja lett a megemlékezéseknek. Az aradi vértanúk tisztelete a századfordulón már nem ütközött komolyabb akadályokba – tudtuk meg Medgyesy S. Norberttől.
– Október 6. központi helyet foglalt el a közgondolkodásban, olyannyira, hogy 1956-ban a forradalom 16 pontja közül az egyik nemzeti gyásznappá és tanítási szünetté nyilvánítását követelte – mutatott rá Medgyesy S. Norbert. Elmondta például, hogy Aradon valójában nem tizenhárom, hanem tizenhat honvédtiszt lelte halálát. A kivégzettek között volt még Ormay Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, Kazinczy Lajos ezredes (Kazinczy Ferenc legidősebb fia), valamint Lenkey János tábornok is.
Említésre méltó továbbá, hogy Batthyány Lajos miniszterelnököt annak ellenére ítélték halálra és végezték ki ugyancsak október 6-án Pesten, hogy 1848 nyarától kezdve mindvégig a békés megoldás lehetőségét kereste a bécsi udvarral, amíg 1849. január 8-án Pesten el nem fogták az osztrákok.
Nagy Áron
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

Az egység sokszínűsége (Székelyföld Napok)
Az egységes Székelyföld felmutatásának szándékával 2008-ban megálmodott Székelyföld Napok évről évre gyarapodó programkínálattal várja a közönséget, az idei rendezvény október 8–18. között zajlik Kovászna, Hargita és Maros megye székelyföldi részén. Az idei, sorrendben immár hatodik Székelyföld Napok – a székely identitás erősítésének alapgondolatán túl – nem titkolt szándéka hozzásegíteni Sepsiszentgyörgyöt az Európa kulturális fővárosa cím elnyeréséhez is.
A Székelyföld Napok továbbra is integrálja azokat a rendezvényeket, melyek ebben az időszakban zajlanak, de ma már sokkal több az olyan program, melyet kimondottan erre az alkalomra szerveznek, mint a grafikai, vagy az idén soros fotóbiennálé – emelte ki Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke a Székelyföld Napokat indító tegnapi sajtótájékoztatón. Felelevenítette, a rendezvénysorozat megálmodásakor abból indultak ki: kell legyen a világon egy olyan hely, ahol mi vagyunk a legfontosabbak, a Székelyföld Napok pedig a székely identitást erősítő rendezvények egyik pillérévé vált. Természetesen, a rólunk szóló Székelyföld Napok nem csak nekünk szól, hanem a helyi román közösséget is megszólítja, illetve Székelyföld népszerűsítését is céljául tűzte ki, ennek jegyében zajlott az elmúlt hétvégén a román bloggereknek, illetve zajlik jövő hétvégén a román újságíróknak szervezett, Háromszék kultúráját, hagyományait, épített örökségét bemutató találkozó.
Szabó Árpád, Maros megye tanácsának alelnöke elmondta, ha a Székelyföld Napok szervezésébe eleinte teljes mértékkel be tudtak kapcsolódni, ez 2012 után (amikor az RMDSZ elveszítette a megyei tanács elnöki tisztét – szerk. megj.) alábbhagyott, de a rendezvények továbbra is érintik Maros megye székelyföldi részét, hiszen ha intézményi szinten nem is, a kistérségi társulásokon keresztül nagyon jól be tudnak kapcsolódni.
Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke azt emelte ki, a Székelyföld Napok példa arra, miként nő össze a megyehatárokkal szétszabdalt Székelyföld, illetve a rendezvény a megvalósult autonómia is, hiszen nemcsak beszélgetünk arról, hogy a térség együtt gondolkodik, hanem be is mutatja azt. Meglátása szerint a Székelyföld Napoknak a belső turizmus fejlesztésében, a belső határok eltüntetésében is komoly eredményeket kell hoznia, de elvándorlásban gondolkodó fiataljainkat is szándékuk átértékelésére ösztönözheti. Hozzátette, az egész Székelyföldet átfogó, hatodik kiadásához ért rendezvénysorozat rásegít Sepsiszentgyörgynek az Európa kulturális fővárosa cím sikeres megpályázására, hiszen bizonyíték arra, hogy a régióban a sokszínűség mutatja be egységünket. Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója, az idei Székelyföld Napok programkoordinátora úgy vélekedett, a 2008-ban elindított folyamat révbe ért, idénre teljességgel átszövik Székelyföldet a programok, hiszen több mint nyolcvan helyszínen több mint százötven rendezvény zajlik a tíz nap alatt. Kiemelte, az idei Székelyföld Napokon sok a konferencia, és ez jó, mert nem lehet megspórolni a gondolkodást, és ez egy gondolkodó térség. Imreh Marton István, a Kovászna Megyei Kulturális Központ vezetője a Székelyföld Napok lényegének azt nevezte, hogy a régió egyik sarkából látszódjék a másik, azaz a régión belül egymás értékeinek megmutatása, megismerése. Kiemelte, ezáltal akár közös munka kezdődhet el, melynek eredménye valamelyik eljövendő Székelyföld Napokon mutatkozik meg. A Székelyföld Napok egyik legrangosabb eseményéről, a Székelyföldi Fotóbiennáléról Ádám Gyula zsűritag elmondta, bár még csak másodszor szervezik, máris kinőtte magát, valódi világversennyé válva. Kovács László, a fotóbiennálé kurátora ismertette, a versenyre 18 országból küldtek pályamunkákat, és az eredményekben is érződik a nemzetköziség, hiszen majdnem minden országból díjaztak fotóst. A meghirdetett három versenykategóriáról elmondta, legnépesebb és legerősebb mezőny az open kategóriában alakult ki, a hagyományok kategória adta a legtöbb díjazottat, az épített környezetünket bemutató – amúgy a fotóbiennálé jellegzetességének szánt – kategória azonban nem volt annyira népszerű: a fotósok vagy nem értették meg, mit várnak el tőlük, vagy soknak tűnt számukra, hogy rá kellett dolgozni az ellentétes képpárok megalkotására.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kései sirató Fodor Imréért
Hullnak, egyre hullnak színei az erdélyi magyarnak! Elment, az "örök vadászmezőkre költözött" Fodor Imre – a demográfiai adatok jelenlegi állása szerint – Marosvásárhely talán utolsó (?) magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács 2006 és 2008 közötti elnöke, az autonómiamozgalom egyik megtörhetetlen élharcosa. Az én drámám: túl későn értesültem a haláláról, és túlságosan messze voltam ahhoz, hogy ott lehessek a temetésén! Rendbontó nekrológomban nem a politikus, hanem Fodor Imre emberarcát próbálom meg- és felidézni.
Legutolsó találkozásunkkor, ez év májusában – az utóbb végzetesnek bizonyuló súlyos műtét után! – tele volt lendülettel, a Rá jellemző kifogyhatatlan optimizmussal: "Az emlékirataimat írom, és téged kérlek meg, hogy gondozd és lektoráld a kéziratomat!" – avatott be élete nagy titkába, és egyben azt is jelezte: több évtizedes meghitt barátságunk az évek múlásával semmit sem kopott, ugyanúgy megosztjuk lelkünk legbensőbb rezdüléseit, mint amikor áldott emlékű Édesapja, a huszonöt év kényszermunkára ítélt Fodor Pál és rabtársai, Csiha Kálmán, 1990 és 2000 között erdélyi református püspök, Hajdu Géza (Leander), Szőcs Ignác (Izidor), Stock Szentmártoni Bálint (Odorik) Ferenc-rendi szerzetesek golgotajárásáról szóló, a Korunk 2003. júniusi lapszámába szánt tanulmányt, illetve a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában 2010-ben megjelent 1956 erdélyi mártírjai sorozatom negyedik kötetét, a perirat monografikus feldolgozását készítettem. Megtisztelő volt számomra, hogy 2006-ban, mielőtt elvállalta a Székely Nemzeti Tanács hihetetlenül nehéz és emberpróbáló elnöki tisztségét, kikérte az én véleményemet is. Most, amikor az igaz barát elvesztése miatti fájdalmamat nem tudom és nem is akarom palástolni, megismétlem, amit akkor megfogalmaztam: »A székelyek Gondviselő Istene Téged predesztinált a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségére! Az 1902. évi tusnádi székely kongresszus teljes anyagának, irodalmának közkinccsé tételével bebizonyítottad: még a történelmi Magyarország is – a hangzatos hazafias szólamok deklarálásán túl – valójában csak annyit tett a Székelyföldért, hogy időnként megszervezett egy-egy székely kongresszust, s aztán minden maradt a régiben! A nyomor, a gazdasági kilátástalanság elől menekülve tízezrek kerestek munkát, megélhetést a Kárpátokon túl, az Ókirályságban, derékba kapta őket a román asszimiláció, igen jelentős részük feladta identitását, őseinek a székely szabadságjogokért folytatott harcának még az emlékét is! Ugyancsak tízezrek – főleg Oklánd és Erdővidék, Székelyszenterzsébet régiójából – "tántorogtak ki" Amerikába, hogy aztán a román kommunista diktatúra az 1950-es években a hazamenekített tekintélyes vagyont könyörtelenül elkobozza! A két világháború között, majd a "létező szocializmus" negyvenöt éve alatt a tenyérből olvasott "székelyek román eredete" "gyufateória" felmelegítésén túl, a román nemzeti kommunizmus – miközben a román nép és az együtt élő nemzetiségek testvériségéről papoltak! – tűzzel-vassal irtotta a székely öntudatnak még az emlékét is, gondosan ügyelve arra, hogy Székelyudvarhely, Székelykeresztúr csak "Udvarhely"-ként, "Keresztúr"-ként rögzüljön a köztudatban. Székelyszentistván nevéért "névszörnyeteg" kitalálására is kaphatók voltak: így lett Atosfalvából, Székelyszentistvánból, Csókfalvából Hármasfalu! Az 1989. decemberi rendszerváltás utáni posztkommunista hatalom is annyira megszerette ezt a nevet, hogy az említett települések lakóinak többször megfogalmazott kérése ellenére sem hajlandó a több évszázados falunevek visszaállítására. Elsősorban azért, mert Székelyszentistván az egyetlen erdélyi település, amelynek neve az államalapító nagy királyra, Szent Istvánra utal! Imre! Neked kell vállalnod a Székelyföld területi autonómiájának zászlótartó szerepét!«
Fodor Imre kétévi székely nemzeti tanácsi elnöksége idején – hatalmi gáncsoskodások, megalkuvások, elbizonytalanodások, minden oldalról érkező fúrások közepette! – az egyik legnagyobb fegyverténnyel büszkélkedhetett: megszervezte az egész Székelyföldre kiterjedő mozgóurnás népszavazást. Kezünk aláírásával több mint kétszázezren igényeltük a Székelyföld területi autonómiáját! Drága Imre! Most, amikor úgy búcsúzom Tőled, hogy pontosan tudom, itt vagy közöttünk, vigyázó tekinteteddel csetléseinket, botlásainkat követed, megvallom: a Te ösztönzésed volt az egyik impulzus abban, hogy hozzáfogjak az erdélyi autonómiáknak – kezdve az Európában is páratlan, 1224. évi, az erdélyi szászoknak hatszáz éven át egyedülálló autonómiát biztosító Andreanummal –, az "erdélyi kérdés" kialakulásának, akuttá válásának, a megoldási kísérleteknek, tervezeteknek – beleértve a nagyhatalmak tervezeteit! – a teljességre törekvő, 1000 oldalas kötetben való bemutatásához. A történészszakmának, a hazai és európai politikusoknak, a magyar, román és német ajkú olvasóknak olyan "bedekker"-t szeretnék összeállítani, amelyben kibomlik előttünk az "erdélyi kérdés" ezeréves története.
Drága Imre! A nekrológ címét is – a fájdalmasan korai haláloddal! – a torzóban maradt emlékiratod telitalálat címéből kölcsönöztem: "Emlék-évgyűrűk"! Nagyon nehéz örökséget, feladatot testáltál rám: az időközben általam megtalált, Édesapádról, Rólad, ikertestvéredről, Palkóról összeállított megfigyelési és követési dossziék, ügynökjelentések, a csíkcsekefalvi Fodor családra vonatkozó levéltári kutatások alapján kell befejeznem a megkezdett krónikát! Az építész, az író Kós Károly intelmét követve: az erdélyi ember azt tanulta, hogy az apák dolgát folytatják az utódok. Édesapátok még a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiból is azt az életre szóló erkölcsi parancsot fogalmazta meg iker fiainak – négyévi kegyetlen börtönbüntetés után engedélyezték az első levelezőlapot, közben eltemettétek Édesanyátokat, amiről csak utólag szerzett tudomást! –: "vigyázzatok…a gerincetek egyenes tartására, ne hanyagoljátok… édesanyátok nyelvét!" Az üzenet akár mottója is lehetne a rendhagyó "Emlék-évgyűrűk"-nek! Édesanyátok, Annemarie von Dobschütz – ősnemes porosz család sarja, nagyapád, Karl von Dobschütz tábornok, a nácik hatalomra jutása után tiltakozásként nyugdíjaztatta magát! – Édesapátok hatására lett székely- magyarrá, vállalta a kisebbségi sorssal járó üldöztetést, a kilakoltatást, a saját bőrén tapasztalta meg az erdélyi magyar sorsot! Az "édesanyátok nyelve" egyaránt jelenti a magyar és a német nyelvet, de inkább az előbbit! Családi krónikád mindennél jobban bizonyítja: Erdélyben nincs – úgymond – jelentéktelen család! Sűrítve, borostyánként őrzi Erdély, a Székelyföld viharos történelmét! Dédnagyapád, Fodor Ignác huszártiszti iskolát végzett Kézdivásárhelyen. Az 1848-as magyar forradalom kitörése után ezrede a Csíkszéken állomásozó csapatokkal együtt csatlakozott Bem József seregéhez. Több véres csata, a magyar szabadságharc bukása után őrnagyként Bem seregével Vidinbe emigrált. A száműzetésből 1851-ben tért vissza Erdélybe. Dédnagyanyád, kászonjakabfalvi László Anna annak az idős László Józsefnek lánya, aki vajdahunyadi bányanagyként szolgálati lakásában, a vajdahunyadi várban fogadta 1849. április 14-én Bem Józsefet, az erdélyi hadsereg vezérkarának egy részét, és a legnagyobb magyar költőt, Petőfi Sándort! Kevés család büszkélkedhet ilyen felmenőkkel!
A dédnagyszüleid által 1875-ben Csíksomlyón épített házban – amelyet Édesapád huszonöt évi kényszermunkára való elítélésének "mellékbüntetéseként" 1958-ban elkoboztak, Édesanyádat, Téged és ikertestvéredet, a sepsiszentgyörgyi Textilgyár mindenki által tisztelt mérnökét, ifjabb Fodor Pált (Palkót) kilakoltattak, a 2001-ben visszakapott épületet 2002-ben átadtátok a tizennyolcadik életévüket betöltött árvaházi gyerekek gondozását felvállaló Csibész Alapítványnak – látta meg a napvilágot a nemrég elhunyt kiváló író, Fodor Sándor, alias: "Fodorúr". Külön fejezetet szenteltél az "Emlék-évgyűrűk"-ben az Outward Bound ifjúságnevelő mozgalomnak, amelynek erdélyi meggyökerezésében, a Szováta melletti tábor megépítésében oroszlánrészed volt! Több ezer erdélyi magyar fiatal – aki csodálatos élményeknek, kalandoknak volt a részese – most érzi igazán azt a pótolhatatlan űrt, amely haláloddal támadt! Szerencsére a nyugdíjazásom előtt – a Veled készített interjúval megkoronázva! – elkészítettem a dokumentumfilmet.
2015 májusának elején ott ültünk Simon Csaba vegyészmérnök hétvégi házában, és mindannyiunkat, Fülöp Gézát, az információk kutatóját, bibliográfust, Fülöp Mária és Ferenczi Klára könyvtárost, Maros megye szellemi múltjának búvárlóit, a témakörben több kötet szerzőit, Héjja Sándort, a vegyipari kombinát kiváló automatizálási mérnökét, Berecz Irén kötet- és tanulmányszerzőt és alulírottat – a legbensőbb barátaidat – a Rád jellemző következetességgel alkotó munkára, könyvek megírására biztattál! A közös barátaink ekkor mondták el: a marosvásárhelyi vegyipari kombinátban ma, ötven év után is, egykori részlegeden az Általad akkor lejegyzett, már-már tudományos igényű útmutatásaid szerint végzik a munkát! Immár történelmi hátszelet kap mindaz, amit röviden Fodor Imre életműveként aposztrofálunk. Biztos vagyok abban, hogy ez az életmű közkinccsé válik, beépül nemcsak a marosvásárhelyiek, hanem az erdélyi magyarság mindennapi életébe. Osztom közös barátunk, dr. Ábrám Zoltán marosvásárhelyi búcsúztatásodkor megfogalmazott gondolatait: "Tudom, érzem, hogy Fodor Imre megalkuvások nélküli igazmondását és helytállását nem értékelte és még nem értékeli eléggé Marosvásárhely, Erdély népe. De eljön az idő, amikor a Bolyaiak városában – a halálakor el nem ismert névadóhoz hasonlóan – többet fognak beszélni róla. Arról a példamutató személyiségről, aki egyelőre (vajon meddig?) Marosvásárhely utolsó magyar polgármestere".
Ringasson szelíden, mint az álom, a Téged felnevelő, dajkáló szülőföld, Csíksomlyó édes anyaföldje, római katolikus temetője. Emléked tetteidben és a megjelenésre váró "Emlék-évgyűrűk"-ben él tovább!
Tófalvi Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

A népszolga, akit háromszor is beszervezett a szeku
Mikó Imre Filmtettfeszten bemutatott történetéből kirajzolódott az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Szombat délután a derűs őszi nap és a késés ellenére is sokan várták, hogy egy emészthetetlennek tűnő témát boncolgató dokumentumfilm végre elkezdődjön a kolozsvári Győzelem moziban. A 15. Filmtettfeszten Domokos János Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilm kolozsvári vetítését követően közönségtalálkozóra és kerekasztal-beszélgetésre is sor került a téma kapcsán, hiszen az erdélyi magyar társadalomnak még mindig szüksége van a kibeszélésre: a román kommunista diktatúra éveiben az erdélyi magyar értelmiségi elit egyre több tagjáról derült ki, hogy együttműködött az állambiztonsággal. Az elárulás érzése pedig feldolgozást igényel. Domokos János filmrendező és Stefano Bottoni történész közös munkája a 20. századi magyar történelem egyik szürke eminenciásának, Mikó Imrének a pályaképét mutatja be, de e pályaképen keresztül kirajzolódik az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Megfigyelt és informátor
A film Stefano Bottoni 2013-ban a Magyar Kisebbségben megjelent Népszolgálat és Túlélés. Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948-1971 című tanulmányán alapszik, amely feltárja, hogy a rendkívüli kvalitásokkal rendelkező, az erdélyi magyarság érdekeiért minden korban és rendszerben tenni akaró Mikó Imrét nemcsak megfigyelte, hanem háromszor is beszervezte a hírhedt Szekuritaté. Bottoni tanulmánya és a film után sokaknak kell átértékelni a Mikóról alkotott képet, hiszen nem könnyű ezt összeegyeztetni sem a két világháború közötti tettre kész fiatal politikus, sem pedig a hatvanas években könyveket fuvarozó, a rendszerből kitaszított, állásából kitett tanár képével. A tevékenysége során a román kommunista állambiztonsági szerv több mint kétezer oldalt, tíz kötetnyi anyagot gyűjtött össze Mikóról és szűkebb környezetéről, de több száz oldalra rúg a Mikó által készített jelentések száma is.
A film jó arányban szólaltatja meg a családtagokat és Mikó egykori tanítványait, munkatársait, és olyanokat is, akiket szintén megkörnyékezett a Szekuritaté, de mégsem sikerült őket megtörni, valamint a szakértő történészeket, így a film már az elején magába rántja a nézőt, aki nagyon hamar a „csendes Petőfi utcában” találja magát, és együtt járja végig a főhőssel vagy antihőssel a történelem útvesztőit. A problémamegoldó ember
A film egyik leghatásosabb jelenetsora, ahogy a Mikót ismerők vallanak politikai meggyőződéséről: baloldali, jobboldali, nemzeti, liberális, liberális protestáns szellemiségű, és nemcsak azért, mert mindenki a saját meggyőződését is kivetítette a Mikóéra, és mert kisebbségi kérdésekben a bal-jobb ellentét nem működik, hanem azért is, mert – ahogy a filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői is megegyeztek – Mikót nem lehetett besorolni, mert mindenhová tartozott, és egyben sehová sem, és mert elsősorban problémamegoldó ember volt.
Az alkalmazkodó ember
A Székelyföldről származó, de Kolozsváron élő, tekintélyes erdélyi jogász családba született Mikó Imre, habár a „boldog békeidőkben” a Petőfi utcában gyerekeskedett, már az 1918 utáni kisebbségi létben, az Avram Iancu utcában szocializálódott, és megélte a két világháború közötti időszak minden hátrányát. Jogot végzett a kolozsvári egyetemen, és Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című írása Erdély-szerte ismertté tette értelmiségi és politikusi körökben egyaránt. A harmincas évek közepén, nagyon fiatalon került a román fővárosba, ahol az Országos Magyar Párt parlamenti irodáját vezette. Itt tanulta meg a szászok példájából, hogy a bukaresti politikában csak a korszellemhez alkalmazkodni képes ember érvényesülhet – fejti ki filmben Bárdi Nándor történész.
Mikó Imre egész pályafutása alatt az erdélyi magyar társadalom helyzetének a megerősítéséért szállt síkra, a két világháború közötti időszakban aktív szerepet vállalt a kisebbségi jogvédő harcokban. Az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását követő években pedig tudatosan dolgozott az erdélyi magyar szupremácia visszaállításán. Jog- és kisebbségtörténeti munkái is ekkor jelentek meg: 1941-ben a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig, 1944-ben a „Nemzetiségi jog és nemzetiségi poltika” című doktori disszertációja.
Mikó „szinte szolgai alkalmazkodása a mindenkori rendszerhez” viszont már ebben a korszakban megmutatkozott, hiszen miután II. Károly román király 1938-ban a parlament és a pártok feloszlatását követően királyi diktatúrát vezetett be az országban, Mikó a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának lett a főtitkára, ahol magára öltötte a diktatúra egyik jelképét is, a kék egyenruhát. A II. bécsi döntés után viszont Budapestre költözött, és 1944-ig, az ország német megszállásáig az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és háttérembere volt, aki országgyűlési képviselőként megszavazta a zsidótörvényeket.
Amikor már világossá vált, hogy a háború elveszett, és Erdélybe a szovjet és nem az angolszász csapatok fognak bevonulni, az erdélyi baloldali értelmiség prominens személyiségeivel közösen próbálta menteni a menthetőt. A frontátvonulás Kolozsváron érte, ahonnan a szovjetek 5000 civillel együtt malenkij robotra hurcolták el. Mikó életfelfogását példázza az is – emlékszik vissza a filmben egykori munkatársa –, hogy Focsani-ban már orosz szótára volt, tudatosan készült a túlélésre. A négy év hadifogság alatt Mikó teljesen kitanulta a sztálini diktatúrát, és tisztán látta, hogy ennek a rendszernek nem lehet ellenállni, itt csak túlélni lehet. A szovjetek számára a legértékesebb foglyok egyike volt, fogsága alatt nemcsak, hogy megtanult oroszul, hanem szovjet politikai műveket olvasott, kisebbségi jogászként áttanulmányozta Lenin és Sztálin a nemzetiségi kérdésben írott műveit egyaránt.
Hazatérése után azonban felkészültsége és tapasztalata ellenére sem tudott bekapcsolódni a politikai életbe, így volt iskolájában, a korábbi Unitárius Kollégiumban lett orosz nyelvtanár. „Mikó tanár úr”, mert „ő tanár úr volt, és nem tanár elvtárs” – emlékezett vissza egykori tanítványa, Szathmáry János jogász, „derűs és sugárzó tekintetű ember volt, akire mindig felnéztek a diákjai, s aki még hordozta a két világháború közötti polgári lét hangulatát.”
Első beszervezése 1952-ben történt, és a tanulmányban és a filmben is kihangsúlyozzák, hogy ekkor még erős pszichikai kényszer és zsarolás hatására kezdett el jelenteni. Az 1956-os magyar forradalom hatására bekövetkezett tisztogatási hullám viszont őt sem kerülte el, 1958-ban eltávolították tanári állásából, először könyvkihordóként, majd az egyetemi könyvesüzletben dolgozott.
Rehabilitációjára csak a hatvanas évek végén került sor, amikor szerkesztői állást kapott a Kriterion Kiadónál. Ez nemcsak az irodalmi életbe való visszajutást és a publikálási lehetőséget jelentette, hanem nagyon hamar Fazekas János, a Román Kommunista párt felső vezetésében szerepet vállaló káder bizalmi emberévé is vált. Bárdi szerint Mikó ekkor ugyanazt a pozíciót töltötte be Fazekas mögött, mint harminc évvel korábban az Országos Magyar Pártban Bukarestben vagy az Erdélyi Pártban Budapesten. Mondhatni visszaszerezte szürke eminenciás szerepét az erdélyi magyar társadalomban.
Harmadik beszervezése a hetvenes évekre tehető, és Bottoni ezt a beszervezését látja igazán problematikusnak, hiszen ezt a tevékenységét már nem a létfenyegetettség hatására fejtette ki, ez már politikai játszma. Mikó külföldi útjain a magyar emigráció szemében hiteles személy volt, nem tartották kommunistának, így olyan helyekre is bejárása volt, ahová a pártvezetés által kiküldötteknek nem. Tevékenysége, a nyugati magyar emigráció érdekcsoportjainak a feltérképezése és ennek az információnak a román állambiztonságnak való átjátszása egy olyan rendszert éltetett tovább, amely az elkövetkező évtizedben nyíltan fordult nemcsak a nemzetiségek, de az összes állampolgára ellen.
A rendszerhez való alkalmazkodás vagy a rendszerrel való együttélés volt-e informátori tevékenysége? Tényleg annyira naiv volt, hogy azt képzelte, hogy lehet beszélgetni a Szekuval? A rendszer jellegéből adódóan nagyon sokan úgy értékelik, hogy ez hozzátartozott a kisebbségi önvédelemhez, és hogy a cél minden esetben szentesíti az eszközt. De ugyanakkor Szász Zoltán személyében egy másfajta választ is kapunk erre a kérdésre. A Magyar Tudományos Akadémia kutatója szerint Mikónak tudnia kellett, hogy az állambiztonsággal való efféle dialogizálás semmilyen körülmények között nem lehet megoldás, és hogy az embernek tudnia kell, hogy hol van az a határvonal, amely még belefér a rendszerrel való együttműködés kereteibe. Bottoni szerint harmadik beszervezése ezen már túlmutat.
Habár nem kaptunk egyértelmű választ a közönségtalálkozón feltett kérdésre, miszerint ártott-e valakinek is a jelentéseivel, Domokos János rendező elmondta, hogy ha nem is volt ártó szándék a tetteiben, akkor is ártott, mert lehet, hogy jelentéseivel megerősített egy másik jelentést, amely alapján el lehetett ítélni azt, akiről az információt szolgáltatta.
A filmet követő kerekasztal-beszélgetésre már a Sapientia Bocskai épületében került sor. A moderátor Lőrincz D. József három kategóriába sorolta a meghívottakat: akik szerették és tisztelték Mikó Imrét, akik a rendszer üldözöttei voltak, és akik kutatták a témát.
A szeretet jegyében tárgyalni
Könczei Csilla, a szekusblog írója úgy vélte, hogy Mikó kapcsán lehetőség nyílt ezt a kemény és durva témát a szeretet jegyében tárgyalni, és mindenképpen fontosnak tartotta, hogy a család ennyire pozitívan állt hozzá a kutatáshoz, vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket is. A filmről elmondta, hogy mivel az érzelmileg keretezve van, a születéssel kezdődik és a főszereplő halálával végződik, elveszítjük a lehetőséget, hogy nyitott maradjon a kutatásra és a továbbgondolásra.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia vezetője hozzászólásában saját szekus-tapasztalatait osztotta meg, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években őt és családját is rendszeresen lehallgatták. Elmondta, hogy a rendszer részéről az egyik legnagyobb megaláztatás pont az volt, hogy a tartótisztek emberi kapcsolatokat akartak kialakítani az informátorokkal, megfigyeltekkel – vele táblézni akart a szekus – barátkozni akartak, miközben lenézték őket. Ezért nem érti, hogy mi lehetett Mikó fejében a harmadik beszervezésekor, hiszen nem hihette azt, hogy Ioana alezredessel bármit is el lehetett intézni a magyar közösség javára.
Alkalmazkodás vagy együttműködés?
Novák Csaba Zoltán történész szerint Mikó mindig is pengeélen táncolt a rendszerhez való alkalmazkodás és a rendszerrel való együttműködés vékony határmezsgyéjén. Novák Gyáni Gábort idézi, aki szerint az együttműködésnek több formája van, de az a legaljasabb, amikor a környezeted nem tudja, hogy te együttműködsz. A kutató szerint Mikó harmadik beszervezése már morálisan is megkérdőjelezhető, amely sokkal inkább együttműködés volt, mint alkalmazkodás.
László Márton hozzászólása nemcsak a családtagok felháborodását, hanem a közönség soraiban is csendes zúgolódást váltott ki. A Máthé János: Magyarhermány krónikája című monográfia megírásával hírnevet szerző történész szerint elképzelhető, hogy Mikó kijáró- és problémamegoldó emberként a kis előnyökért és a barátoknak szerzett szívességekért jelentett, amely szerinte nem arányos az együttműködés mértékével, hiszen ez a kollaboráció nem érintette a nagy folyamatokat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy szerinte Mikónak volt akkora tekintélye, hogy nem mertek volna hozzányúlni, felhozva Király Károly példáját, azonban Bottoni megjegyezte, hogy míg Király Károly a rendszer saját gyermeke volt, addig Mikó sosem volt kommunista, így az összehasonlítás nem állja meg a helyét.
Az alkalmazkodás evolúciós követelmény
Szilágyi N. Sándor hozzászólása tette igazán érdekessé a beszélgetést, hiszen a filológus a saját példáján keresztül igyekezett felvázolni, hogyan is működött nemcsak a Szekuritaté, hanem az egész korszak. Hozzászólásában kifejtette, hogy a film címe azt sugallja, hogy választani kell a túlélés és a népszolgálat között, de úgy gondolja, hogy ez soha nem ilyen egyszerű, és Mikó mindkettőt szem előtt tartotta nemcsak a Szekuritátéval való kapcsolatakor, hanem valamennyi rendszerben. Sokan az alkalmazkodás szavunkhoz negatív értelmezést adnak, de a biológiában ez létszükséglet: az evolúció során az a faj volt képes fennmaradni, amely tudott alkalmazkodni a változó körülményekhez. Így szerinte az alkalmazkodás egy bizonyos pontig célszerű viselkedés, hiszen ő is tagja lett a kommunista pártnak, amikor arról volt szó, hogy ellenkező esetben kirúgják az állásából. Szerinte abban a rendszerben ahhoz, hogy valaki eredményes problémamegoldó lehessen, része kellett legyen a rendszernek, mert csak ezen belül volt mozgástér.
Könczei erre reagálva fejtette ki, hogy ez a stratégia a nyolcvanas évekre teljesen kudarcba fulladt, a magyar intézményi hálózatot teljesen felszámolta a diktatúra, elfogytak a kisebbségi jogok, és lassan elfogyott a nép is. Markáns véleményét nem rejtette véka alá: szerinte egy antidemokratikus társadalomban hamisan cseng a népszolgálat szó.
Népszolgálat az, amikor az ember kitakarítja a sáncot az út mellett, a szerkesztő megszerkeszti a könyvet, az, amikor mindenki teszi a dolgát – válaszolta Könczei kérdésére Lőrincz D. József; de felvetődik a kérdés, hogy ki kell-e takarítani a sáncot egy totális diktatúrában?
Mindenképpen gondolkodásra ad okot az is, hogy harmadik beszervezését követően Mikó jelentéseivel, a külföldi magyar emigráns csoportok teljes feltérképezésével miért segítette egy olyan rendszer továbbélését, amelyről ő maga a New York-i Magyar Házban úgy nyilatkozott, hogy egy korrupt, velejéig romlott és népszerűtlen rendszer, ahol a magyar vezetőknek nincs már gerince, ahol mindenki „belesimul a tájba”. Beszélhetünk ebben az esetben túlélési kényszerhelyzetről, hiszen ennek a munkának már a magas politikára is hatásai voltak.
Alkalmazkodás minden körülmények között – de lehet-e alkalmazkodni a diktatúrában? Lehet-e annyira alkalmazkodni, hogy része leszel a rendszer legalattomosabb gépezetének, besúgó leszel és jelenteni kezdesz, már nem a létfenyegetettség miatt, hanem a politikai játszmák miatt? Könczei Csilla szerint semmilyen körülmények között nem, de Szilágyi N. Sándor hiába tette fel a kérdést, mi lett volna az alternatíva, hogy alakult volna a történelem, ha nem alkalmazkodnak az emberek. Erre a kérdésre nem kaptunk választ.
Simon Mária Tímea
Transindex.ro

Harmincéves a Hahota
Ezelőtt harminc évvel és két hónappal lépett először „színpadra” a marosvásárhelyi Hahota társulat a Kárpátok sétányának 35-ös háztömbje és az árvízvédelmi töltés között. A társulat most egy jubileumi előadással készül megünnepelni a kerek évfordulót, az október 10-ei bemutatón eljátsszák a hajdani első előadás egyik jelentét is.
Az Ariel színház próbatermében Ölvedi Antónia, Puskás Győző, Kelemen Barna és az immár három éve „saját rendezőnk”, Kovács Levente épp próba utáni megbeszélést tart, amikor érkezünk. Mintegy végszóra toppan be Szőcs János, kezében egy CD-vel, ami a jubileumi előadás zeneanyagát rejti.
Akkor, 1985. augusztus 10-én a Kárpátok sétányán volt az első előadásuk. A „színpad” az árvízvédelmi töltés és a 35-ös háztömb közötti füves rész, két fűzfa között volt. A közönség a 35-ös és a 35A tömbházak lakóiból állott, akik a gát oldalán ültek. „Az előadás egyik jelenetét a Kovács Levente által rendezett Emlékek kávéházából loptam ki, a szó legszorosabb értelmében. Annyira tetszett az előadás, hogy többször, úgy is mondhatom, nagyon sokszor megnéztem, aztán azt a jelenetet memorizáltam – már amennyire tudtam – megtanultuk, próbáltuk s aztán eljátszottuk” – emlékezik a kezdetek kezdetére Puskás Győző. Ezt a jelenetet most újra fogják játszani a Humor forte, válogatás a legjobb pirulákból című ünnepi műsorban. Erre jött haza Spanyolországból Ölvedi Antónia, aki Puskás Győzővel játssza ezt a jelenetet.
De visszatérve a kezdetekhez: az első évben volt még egy előadás, utána következtek a nyári évadok. Merthogy a „terem” teteje a csillagos ég volt, előfordult többször, hogy szünet után távozni kellett, mert akkora zápor kerekedett, hogy képtelenség volt folytatni a szabadtéri előadást. Ekkor már reflektoruk is volt. Elverte hát az eső az előadást. Akkor még csak az eső... Mert 1988 május 9-én a szeku verte szét a társulatot. Betiltották a további előadásokat. Az aznapit nem lehetett, ötszáz néző ült ugyanis a „nézőtéren”, ennyit azért mégsem lehetett szétkergetni – meséli a társulatalapító frontember. Itt szól közbe Kovács Levente: „Május 9. ugyanis a győzelem napja volt, lehet, hogy rosszul időzítették az előadást. Akkor még a szeku győzött.” Akkoriban már a helyi sajtó is gyakran cikkezett róluk. A szép emlékű Oltyán László Társulat a gyepen és A közönség kitart címmel írt róluk a Vörös Zászlóban. A betiltás után nem látszott az alagút vége, a folytatás lehetősége. Bár Puskás Győző titokban reménykedett valamiben.
A kényszerszünet vége
A rendszerváltozást követően újra összeállt a társulat. ’90. márciusában lett volna az első újkori bemutató, ezt a „sajnálatos márciusi események” verték szét, illetve hát azok miatt maradt el a bemutató. Végül 1991. március 11-től a Szakszervezetek Művelődési Házában, a MADISZ védnöksége alatt indultak újra. Most már tető volt a fejük fölött. Aztán ’95 elején Fúró Attila segítségével magánszínházként folyatták. Előbb a Kultúrpalotában, utána a Nemzeti Színházban, majd az Arielben. ’92-ben Jakab Zsombor a társulathoz szerződött – szervezőnek. Innen kezdődik a társulat főnixmadár-története. 1999-ben megalakult a Hahota Kft., ami már rangot jelentett, annak ellenére, hogy sokan távoztak a társulattól. De jöttek segíteni a hivatásos színészek (Nagy József, Szabó Mária, Csergőffy László, Székely Éva), s velük együtt az újabb sikerek. ’97-ben Kovács Levente kitiltotta a társulatot az amatőrök fesztiváljáról. (Muszáj volt nekem – mondja a két éve a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett rendező – mert már nem voltak műkedvelői szinten, minőségileg kilógtak a sorból. Nem ugyanabban a súlycsoportban játszottak.)
Újra a régi...
A harminc éves évfordulóra olyan műsort állítottunk össze, amelyben csak olyan jelenetek vannak, amelyekkel nagy sikert ért el a társulat az elmúlt három évtized folyamán, amelyek a közönségnek is nagyon tetszettek, de hozzánk is igen közel állnak. Persze, egy kicsit újra hangszerelve, Kovács Levente által időszerűsítve – mondta el Puskás Győző. A régebbiket veszik elő, hogy ne keltsék a nézőkben a „déjà vu” érzést.
A társulatot immár három éve rendező Kovács Levente úgy véli: „Az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy van egy műfaj, amely megkerülhetetlen, annak dacára, hogy színházi körökben jelentős fanyalgás tapasztalható vele szemben. Ez az a műfaj, amit a hahotások művelnek. A nézőszám olyan csúcsokat döntöget, amit hivatásos társulatok is megirigyelhetnek.” Úgy látja, hogy jelenleg a kis létszámú magántársulatokat (lásd még nálunk: Spektrum, Yorick) jobban elfogadja a közönség. Ha egy merész vállalkozás egy színházi társulat mögé áll, az szinte biztos, hogy siker lesz, és ezt számtalan példa igazolja. Ami pedig konkrétan a Hahotát illeti, ekképpen vélekedik: ártatlannak tűnő kicsi hülyeségből lesz egy színház. Ez azt jelenti, hogy a művészetben a belső akaratból, elszántságból születik – minden gátoló körülmény ellenére – valami, jelen esetben egy működő társulat. És egy színházi vállalkozást az tesz érvényessé, hogy állandóvá válik.
Puskás Győző ehhez még annyit tesz hozzá, hogy a vállalkozást, a társulati életet, a színházat – nevezzük bárminek, egyaránt érvényes rá – az teszi élővé, sikeressé, hogy a közönség szereti, és ez adja az energiát a további munkához is. Közönség nélkül nincs előadás, a közönség szeretete nélkül pedig nincs siker – olyan axióma ez, ami megkerülhetetlen. Erdélyben immár mindenütt otthon érzik magukat, mindenhova haza mennek. „Koncerteken, a nemzeti színház előadásainak szünetében, de a piacon, az utcán, az üzletben megállítanak, kérdik, hogy mikor lesz a következő előadás. Teszi ezt ügyvéd, postás, mindenféle rendű és rangú ember, akiket egyetlen dolog köt össze – a színház szeretete” – osztja meg kellemes tapasztalatát velünk a Hahota frontembere.
Az ünnepi díszelőadás október 10-én, szombaton este 7 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi előadótermében lesz. (ismétlések: október 11., 18. és 25-én).
Hahotások három évtizede
Akik ott voltak a kezdet kezdetén: Ölvedi Antónia, Lengyel Gabriella, Moldován Sándor, Kopacz András, Filcz Zoltán, Toldi Levente, Puskás Győző. Ők voltak a legeslegelsők, akik megértek sikert és hatóság-generálta kudarcokat. A jelenlegi jubiláló csapat pedig: Székely M. Éva, Gönczi Katalin, Ritziu Ilka Krisztina, Cseke Péter, Kelemen Barna, Szőlősi Pénzes Szilárd, Puskás Győző, és fellép „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó” veterán, Ölvedi Antónia is.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Az összefogás jegyében
Főhajtás a vértanúk emléke előtt
Sebestyén Péter római katolikus plébános áldása és közös miatyánk nyitotta meg tegnap a Székely vértanúk emlékművénél az aradi vértanúk kivégzésének 166. évfordulóján szervezett megemlékezést.
A műsorvezető Nagy István színművész volt. Fellépett a Marosvásárhelyi Református Kollégium kórusa, verset mondott Benedek Kristóf, a Római Katolikus Főgimnázium IX. osztályos diákja (Wass Albert: A bujdosó imája), Ritziu Ilka-Krisztina színművész énekelt. Nagy István részletet olvasott fel az aradi minoriták levéltári forrásaiból (Sujánszky György Euszták minorita pap naplójából).
Magyarságunkat, összetartozásunkat testesíti meg a Postarét
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke kiemelte: magyarságunkat, összetartozásunkat testesíti meg Marosvásárhelyen a Postarét. Bizonyára ezért tudunk itt lenni mindannyian. Mi, marosvásárhelyiek, mi, erdélyi magyarok, mi, kisebbségi sorba szorult magyarok bőrünkön érezzük, mit jelent a hatalom megtorló magatartása.
– Érezzük, amikor nem használhatjuk korlátlanul anyanyelvünket, amikor másodrendű polgárként kezelnek munkahelyünkön vagy az iskolában, amikor a hivatalok packáznak és diszkriminálnak, amikor nem használhatjuk történelmi utcaneveinket, betiltják jelképeink használatát, amikor bírságolni próbálnak himnuszéneklés miatt, és érezzük, amikor a pusztán kéréseink felvetésének jogát is elvitatják tőlünk. Ilyen körülmények között a nemzeti gyásznap különös jelentőséggel bír. A mai nap üzenete nem csak a gyászról kell tehát szóljon, a mai nap azt is üzeni, hogy nem hagyhatjuk úrrá lenni magunkon az önsajnálkozást, a dicső múlt feletti kesergést.
Itt az ideje ráébredni, hogy ma sincs ez másként. Ma is nemzeti megmaradásunk a tét. (…) Mondjuk ki tisztán és világosan, hogy mit akarunk. Mondjuk ki, hogy a békés együttélés együtt gondolkodás és együtt munkálkodás csak akkor lesz hiteles, ha nem másodrangú polgárokként kezelnek minket .(…)
De tudjuk, hogy hol találjuk az ellenszert. A gyógyír ott van az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban: "önrendelkezés és teljes jogegyenlőség minden együtt élő nemzet számára". Ezt a kérésünket nem lehet elutasítani az elcsépelt hivatkozásokkal ("csupán ajánlás, nem kötelező"). Ez nem egy olyan uniós norma, ez önként vállalt kötelezettség! Egy olyan dokumentum, amely erkölcsileg kötelez. Erkölcsileg kötelezi a mindenkori román hatalmat jogaink szavatolására" – hangsúlyozta Bíró Zsolt.
Csak együtt, kévébe kötve vagyunk erősek!
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke szerint sok őriznivalónk és sok dolgunk van még. Elmondta, hogy a múlt szombaton ismét több százan gyűltek össze a Bekecs tetőn, ahol "a lármafát is meg szoktuk gyújtani", ami ma "az éberség, józanság, egymásra figyelés, áldozatkészség jelképe". A lármafákat és Aradot, a "magyar Golgotát" az összefogás jelképeinek nevezte. Mint mondta, Marosvásárhely kulturális szempontból szép és gazdag város – múltja és jelene is értékeket halmoz, komoly gazdasági és turisztikai adottságokkal rendelkezik, potenciálisan élhető város, valóban kulturális és regionális fővárosnak predesztinált.
– De Marosvásárhely oldott kéve, rendezetlen kévehalmaz. Ahhoz, hogy kévébe kössük, változásra van szükség. A magyarság összefogása a folyamat kezdete – felébredtünk, rendezzük sorainkat, erős kéve kötelékébe kötjük kalászainkat, arra készülünk, hogy 2016 – 2020 között mi, öntudatra ébredt polgárok közössége vezessük a várost. 1848-ban is a magyar öntudat szikrája lobbantotta lángra azt a szabadságharcot, mely nemcsak a nemzeti öntudatot fogalmazta újra, hanem az államigazgatási rendszert is. Legyünk büszkék arra, hogy az újratervezett, modern Európa a magyar reformkorban erősítette meg gyökereit. (…) A nagy tettekhez fel kell nőni! Bízom abban, hogy október 11- én, az előválasztáson, majd ezt követően a jövő júniusig terjedő felkészülési időszakban magunknak és másoknak is azt fogjuk bebizonyítani, hogy felnőttünk, tisztán látunk, kévébe kötve erősek vagyunk. Itt és most szívjuk tele magunkat tiszta szellemmel – a Bekecs és Arad szelleme késztessen józan belátásra! – ne adjuk fel, erősödjünk meg az összefogásban, kezdjünk új fejezetet Marosvásárhely történelmében!
Vigyék magukkal a szívükben a 13-ak szabadságszeretetét és a forradalom eszmevilágát!
Az Erdélyi Magyar Néppárt nevében felszólaló Kali István kijelentette: – A történelmi távlatokban kutatva fontos megállapítást tehetünk, éspedig azt, hogy (…) egy nemzet szabadsága nem vesz el más nemzetek szabadságának mértékéből és értékéből. Magyarán, ebben az országban, ami nekünk a szülőhazánk és őseink földje, a románok nem lesznek kevésbé szabadok, ha megadják azokat a szabadságjogokat, ami a magyarokat megilleti. Én hiszek és bízom benne, hogy két ember között a legrövidebb út az egyenes, őszinte beszéd. Ezért, amikor a szabadságról és a harmóniáról beszélünk, a 13 aradi vértanú emléke megköveteli tőlünk, hogy kimondjuk: álságos és hazug ez a harmónia, ami ma Marosvásárhelyen körülvesz minket. Álságos és hazug, mert nem jó szándékból és ösztönösen fakad, hanem ezt a harmóniát haynaui gőggel erőltetik ránk. (…) Az őszinte egyenes beszéd jegyében mondjuk ki, hogy mi nem akarunk senkitől semmit elvenni. Csupán azért küzdünk, ami nekünk jár, tudják? Ez nem alamizsna vagy segély. Ez minket megillet, az egyenlő esély és a nemzeti identitásunk megőrzésének eszközei nem képezhetik vita tárgyát a többség és a kisebbség között. Aki ezt tőlünk eltagadja, vagy ettől megfoszt bennünket, az semmit nem értett meg a történelemből, és semmit nem tanult az elmúlt évtizedek történéseiből. (…) Bízom benne, hogy az eseményünket lezáró himnuszok éneklése miatt nem bíróságok folyosóin fogunk találkozni. Ugyanakkor azt kívánom, hogy teljesüljön minden nagy és titkos vágyuk és reményük. Vigyék magukkal a szívükben a 13-ak szabadságszeretetét és a forradalom eszmevilágát! – zárta beszédét Kali István.
Minden kicsi dolog fontos a nagy egészben
A rendezvényen jelen volt és beszédet mondott Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. Hangsúlyozta, hogy minden kornak megvannak a kihívásai és feladatai.
– Vannak korok, helyzetek, történelmi pillanatok, amikor a hétköznapi helytálláson messze túlmenő áldozathozatalra, kiállásra van szükség. Ilyen volt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc is: a nemzet apraja-nagyja – társadalmi, meggyőződésbeli, rangbeli különbségek ellenére – összesereglett a közös ügy zászlaja alatt. A legtöbben egyszerű emberek voltak. De nélkülük sosem lett volna lehetséges az a dicsőséges helytállás, ami méltán került be a magyar történelem legnagyobb pillanatai közé. Sokan hozták meg a legnagyobb áldozatot a közös ügyért: hősök lettek és mártírok. Ma, október 6-án ilyen mártírokra emlékezünk itt, Marosvásárhelyen.
Azt mondtam, hogy minden kornak, történelmi helyzetnek megvannak a maga kihívásai és lehetséges feladatai. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ez a kor nem azt követeli tőlünk, hogy véráldozatot hozzunk. Ma itt és most sokkal egyszerűbb, prózainak tűnő kihívások vesznek körül bennünket, de ezeket sem szabad lebecsülni. Ami itt és most egyesek számára kicsinek, jelentéktelennek, mellékesnek tűnhet, az a történelmi távlat, a nagy folyamatok, az egész magyarság jövője szempontjából különös jelentőséggel bírhat.
Marosvásárhely, a marosvásárhelyi közösség fontos pillanat előtt áll, hiszen hamarosan dönthet a város jövőjéről: az Önök előtt álló választás meghatározza majd, hogy a jövőben milyen mértékben érezhetik magukénak ezt a várost, mennyire érzik továbbra is otthonuknak. Látszólag jelentéktelen, de mégis fontos, és szükség van arra, hogy minél többen regisztráljanak, és szükség van arra, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt az előválasztáson, majd a választáson.
Legtöbbször a közös ügy látszólag kicsi, jelentéktelennek tűnő feladatot kér tőlünk. Ugyanakkor minden kicsiny dolog valahol a nagy egészben fontos lehet, legyen szó utcanévtáblákról, nemzeti jelképek szabad használatáról, a himnusz elénekléséről. Éppen ezért bízom abban, hogy hamarosan ezt a teret már nemcsak Secuilor Martiri, hanem Székely Vértanúkként is látni fogjuk a táblán, ahogyan az egy több felekezetű, több közösségű, több száz éves európai értékeket magáénak tudó városhoz méltó, különösen, ha arra gondolunk, hogy Európa kulturális fővárosa kíván lenni.
A megemlékezés koszorúzással és a himnuszok közös eléneklésével ért véget.
Mózes Edith
Szabadság (Kolozsvár)

Jubileumi zarándoklat Gyulafehérvárra
25 éves a Caritas
Több százan buszokkal érkeztek október 4-én, vasárnap a gyulafehérvári Szent Mihály- székesegyházba, ahol a Caritas sokrétű, felebaráti szeretetből fakadó negyed évszázados munkájára tekintettek vissza. A zarándokok Isten áldását kérték, hogy Erdély-szerte betegek, elesettek, idősek között továbbra is teljesíthessék a szeretetszolgálat parancsát. A szentmisét dr. Jakubinyi György érsek celebrálta, dr. Márton András igazgató köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatták a Caritas munkáját.
Akik bekopognak a legeldugottabb házakba is
Az tudja igazán, mit is jelent a Caritas munkája, aki feküdt már ágyban betegen, egyedül, s nem volt, aki benyissa az ajtaját. Nem volt, aki egy pohár vizet vagy egy szelet kenyeret adjon, s nem volt, aki egy szót szóljon hozzá, megnézze, él-e vagy hal-e. Vagy nem volt, aki egy veder vizet hozzon a kútról, s felvágja a tűzifát.
– Ha nem lett volna a kis gondozóm, megfagytam volna a télen! – mondta egy ágyhoz kötött idős vidéki asszony terepjárásunk alkalmával. Amikor a Szent Mihály-székesegyház előtt megpillantottam a templomba igyekvő sok piros dzsekis, Caritas-jelvényes zarándokot, óhatatlanul ezek az élethelyzetek jutottak eszembe. Ők azok a segítők, akik Erdély legeldugottabb falvaiban a legmesszebb eső házakba is bekopognak, s megkérdezik: hogy tetszik lenni? Aztán jöhet a vérnyomásmérés, a kötözés, az injekciózás, a gyógyszeradagolás, a mosdatás és még ki tudja, mi minden, ami a betegek gondozásakor adódik. Ők azok, akik azt a szeretetszolgálatot végezik nap mint nap, amit más senki. Ők azok, akik 25 éve Márton Áron püspök szellemiségét képviselik. Velük telt meg délelőtt a templom, s egy kora délután erejéig tőlük lett ismét többségében magyar ajkú a jobb időket is megélt gyulafehérvári vár és a fejedelmi-püspöki palota környéke.
Krisztus szeretete sürget minket!
Dr. Jakubinyi György érsek a jubileumi ünnepen arról a szeretetről és szolgálatról beszélt, amelyet Jézus rendelt el, s amelyet a Caritas 25 éve intézményesen vállalt fel.
– Az Úr Jézus idejében a hittudósok, rabbik azt vitatták, hogy a Tórában szerepelő 613 parancs közül melyik fontosabb a másiknál. A vitába bevonták az Úr Jézust is, aki az Isten iránti és felebaráti szeretetet nevezte meg, és először mondta egyenrangúnak a kettőt. Jézus mértéket is ad: "úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, ahogyan én szeretlek titeket". Krisztus szeretete sürget minket! – Caritas Chisti urget nos! Ez a Caritas alapja. A felebarátban szolgáljunk Istennek! Mit kívánjunk a Caritasnak a 25. születésnapján? Százhúszig! – fogalmazott az érsek.
Ludescher László, a Caritas szociális ágazatának igazgatója, aki jelenleg hat megyében 240 munkatárssal dolgozik, a zarándoklaton elmondta, hogy a Caritas 25 éves működése tulajdonképpen az ég és föld találkozása, kapocs a kettő között, az Isten, az eszmék és a realitás, a szenvedés és a szükségletek között. A Caritas próbálta ezeket úgy összekapcsolni, hogy a kettő ne legyen két külön elvont világ. Ez a nagy célkitűzés a továbbiakban is, hogy megtaláljanak minden szenvedő embert, és segítő kezet nyújtsanak a bajban levőknek.
Dr. Márton András, a Caritas igazgatója megható beszédében mutatott rá, hogy újkori történelmünk nyilvánvalóan megmutatta: a szép, a jó, az igaz és a szent nem magától értetődő velejárói közösségi életünknek. Meg kellett tapasztalnunk, hogy a számunkra annyira fontos értékek, mint az ember méltósága, a felebaráti szeretet, a szabadság, a bizalom, a felelősség, nem önmagukban létező értékek. Bár a Jóisten mélyen beleírta mindnyájunk szívébe, nem elég vágyakozni utánuk. Valósággá csak akkor válnak, ha cselekvő módon megvalósítjuk, ha mindennapi életünknek, kapcsolatainknak részévé tesszük. Felebarátunk méltósága attól lesz valósággá, ha méltósággal közelítünk hozzá. A szabadság, a bizalom, a felelősség, a felebaráti szeretet akkor válik valóra, ha megajándékozzuk egymást vele.
Köszönet elöljáróknak, munkatársaknak, támogatóknak
– A Caritas 25 éves története kitartó törekvés a bennünk és közöttünk újjáépülő, a cselekvő szeretet, a méltóság, a szabadság, a bizalom és a felelősség emberi és intézményes kereteinek építésére. Hálás vagyok minden percért, amikor ezt szolgáltuk, és javára válhattunk bajba jutott, elkeseredett, kiszolgáltatott testvéreinknek. Szívből bánok minden percet, mikor ez ellen bármilyen módon vétettünk. Számos kiváló ember éltette, gazdagította jóra való törekvéseinket. Köszönetet szeretnék mondani, és hálát adni mindenkiért, aki munkájával, példájával, bátorításával jó szándékainkban támogatott, imádságában hordozott. Elsősorban munkatársainkért, akik sokszor több emberre méretezett erőfeszítések árán, de kitartottak a közös küldetésben. A családtagokért, akik szeretetükkel hordozták, támogatták munkatársainkat, munkánkat, szándékainkat, elviselték szeretteik távollétét, küldetésükből adódó terheltségét. Ft. Vencser László és ft. Szász János igazgató urakért, akik életre hívták és stabil pályára állították szervezetünket, akikkel öröm és megtiszteltetés volt együtt dolgozni, akik tanácsára, támogatására, imáira továbbra is számítunk. Köszönet jár a főegyházmegye elöljáróinak, hogy első perctől fontosnak látták és teret adtak a Caritas munkájának, megajándékoztak bizalmukkal, bátorítottak, ki-álltak mellettünk és törekvéseink mellett – mondta dr. Márton András igazgató, aki román és német nyelven is megismételte beszédét.
A szentmise végén Molnár József, a Caritas közkapcsolati felelőse minden zarándokot közös szeretetlakomára hívott meg az érseki palota udvarára. Itt kiosztották a munkatársaknak, önkénteseknek járó okleveleket. Az érdeklődők megtekinthették többek között a székesegyházi kriptát, Márton Áron lakosztályát az érseki palotában, a fejedelmi termet, az egyházművészeti múzeumot és a nemrégiben uniós alapokból felújított várat.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Megfigyelt művészek
Nagyvárad – Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy művészeti hálózatának nyomai a volt Szekuritáté irattárában
Kurátor: Madalina Brasoveanu
Hely: B5 Stúdió, Marosvásárhely, Bolyai tér 5.
Megtekinthető: 2015. október 9 – 28. között. Megnyitó: péntek, október 9., 18.00 óra.
Mivel nem létezik olyan ártatlan archívum, amely garantálná az objektív és el nem torzított történelmi igazság megőrzését, a múlt képét "úgy, ahogy az megtörtént", a dolgok egyre bonyolódnak a volt politikai rendőrség archívumai körül. Mint bármely más archívumnak, ennek is megvan a maga rendeltetése, amely hatalmi eszköz voltából fakad; ez a státus a volt totalitárius politikai rendszerrel összeszövődve az archívum dokumentumait közvetlenül hasznosnak és hatékonynak mutatja (lévén, hogy a társadalmi szféra totális ellenőrzését volt hivatott megszervezni). Másrészt, ez a státus egy mitologizáló nyilvános percepciót gerjeszt, amely helyenként túlzásokkal és előítéletekkel terhes. Miközben eredetileg arra hivatottak, hogy történelmi forrássá váljanak, ezek a dokumentumok sajátos módon provokálják az archívumkutatást magát: ugyanis bármely titkosszolgálat által előállított dokumentumok – jelen esetben a Szekuritátéról van szó – nemcsak hogy nem azért voltak kitalálva, hogy történelmi adatokat közvetítsenek, hanem, sok esetben, nem beszélnek önmagukért, félrevezethetnek vagy akár hazudhatnak is. A titkosszolgálat számára, mely egy olyan politikai hatalom szolgálatában állt, amelynek stabilitása attól függött, hogy mennyire volt képes megvédeni és fenntartani saját, valóságról szóló fiktív konstrukcióját, akár a külvilággal szemben, akár a közvetlen tanúk szemében, az igazság manipulációjának a problémája ontológiai dimenziókat ölt. Másrészt, az ilyen archívumhoz való társadalmi viszonyulás, melyet többnyire megpecsételt a mitologizáló hajlam, mesterséges módon átviszi szimbolikáját a dokumentumokra: felnagyított jelentés jön létre, pusztán abból adódóan, hogy "szigorúan titkos"-ként hozták létre és őrizték meg őket.
Kiállításunk a Nagyvárad – Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy művészhálózatnak a volt Szekuritáté archívumában fellelhető nyomait kutatja, és az említett művészeti központok hetvenes és nyolcvanas évekbeli tevékenységeit tanulmányozó tágabb kutatásba íródik be. A kiállításra kiválogatott dokumentumok nem képviselik arányaiban sem a művészek követési dossziéinak a mennyiségét és tartalmát, sem a volt Szekuritáté archívumában lévő kulturális tematikájú dossziék számát. Ezek a dokumentumok, közvetlenül vagy érintőlegesen, fontosak lehetnek a kortárs romániai művészettörténet számára. Az itt bemutatott levéltári anyagok sorrendje nyilván nem felel meg annak, ahogy ezek az eredeti dossziékban találhatók, hanem újrarendezés eredménye, amelyet néhány konceptuális vagy narratív vonulat határoz meg, és amit több tíz dosszié és több száz oldal tanulmányozása után alakítottam ki. Ott, ahol lehetséges volt, más típusú forrásokból származó anyagot is kiállítottunk: részleteket a művészekkel készült interjúkból, mail-art munkákat a személyes archívumaikból, egyes munkákról készült dokumentáló jellegű fényképeket stb. Az eredmény: szekvenciák gyűjteménye, amelyek részben meggyőzőek, részben bizonytalanok, egyesek túl sokat mondanak vagy túl sokat hallgatnak el – egy előírt ritmus alapján, melyet a legtöbb esetben az archívum kényszerei diktáltak; az archívumé, amely a tények adott témákban mutatkozó szegényességét egyesíti a más témákban igen jelentős archívumi anyagok túltelítettségével.
A kiállítás a volt Szekuritáténak a korabeli művészettel való viszonyát szándékszik demisztifikálni: az itt bemutatott esetekben nem maga a művészet volt a megfigyelt, hanem a magyar nacionalizmus, amellyel a művészeket gyanúsították. Bármely kiállítás a maga diskurzusát a kiállított tárgyak által építi ki, amelyek a referensei, és ugyanakkor, egy bizonyos pontig, a diskurzus anyagát is képezik. Ez a kiállítás a saját kiállított tárgyait kívánja szabotálni, bemutatja és egyszersmind megkérdőjelezi őket, lévén, hogy bizonytalan anyagot exponál, melyet ellentmondó jelentések terhelnek. A dokumentumoknak a kiállító-teremben való elhelyezéséből fakadó legnagyobb kockázat a túlnagyítás, amely a hozzáférés módjának megváltoztatásából adódik: a "szigorúan titkos"-ból a nyilvánosba, továbbá azoknak a kevéssé áttekinthető körülményeknek az összefonódásaiból is adódik, amelyek eldöntötték, hogy éppen ezeket a dokumentumokat állítsák ki és őrizzék meg (és nem másokat) ebben az archívumban. Ezeknek a dokumentumoknak az áthelyezése a "szigorúan titkos" státusból egyenesen a történelembe, alapvető történelmi forrássá avatva őket, ugyanazt a kockázatot hordozza. Azt gondolom, hogy a kiállítás fő szerepe az kellene legyen, hogy ezt a dokumentumanyagot kiemelje a misztifikáló elszigeteltségéből és visszahelyezze a nyilvánosságba, tegye láthatóvá, visszaszerezhetővé, szervessé, valamint járuljon hozzá a nyilvánosság megerősítéséhez.
A kiállított dokumentumok a következő művészek megfigyelési dossziéiból származnak: Antik Sándor (Alexandru), Baász Imre, Elekes Károly, Ferenczi Károly, Szörtsey Gábor.
A kiállítást a Transilvania Regionális és Pluralista Kutatások Központja támogatta.
A kutatást a kolozsvári Plan B Alapítvány támogatta.
Madalina Brasoveanu
Népújság (Marosvásárhely)

Kihelyezett ülés és galériaavató
Október 6-án a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) tartotta kihelyezett ülését a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozata.
A Magyar Művészeti Akadémia mintegy húsz tagja képviseltette magát tegnap a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) megtarott kihelyezett ülésen. A tagozati ülés kezdetén Stefanovits Péter tagozatvezető köszöntötte a PKE dísztermében összegyűlt megjelenteket, hangsúlyozva azt, hogy az akadémia képzőművészeti tagozatának ez az első Magyarországon kívül megtartott ülése, a konkrét helyszín pedig adta magát, hiszen Nagyvárad az egyetlen Magyarországon kívüli hely, ahol magyar nyelvű művészeti felsőoktatás van. A Művésztelepek szerepe, lehetőségei napjaink progresszív művészeti megnyilvánulásainak tükrében című konferencián és tagozati ülésen több előadás hangzott el, az előadók többnyire a címben meghatározott témát járták közül különböző szemszögekből.
Jakobovits Márta neves nagyváradi keramikus például többek között a kecskeméti nemzetközi kerámia művésztelepről beszélt, Véső Ágoston a nagybányai festőtelep múltjáról illetve utóéletéről adott szemléletes képet, Balázs Zoltán a PKE Képzőműbészeti tanszékének vezetője az Animáció Világnapja alkalmából több ébven át szervezett eseménysorozatról tájékoztatta a hallgatóságot. Beszéde végén kijelentette, hogy a tanszék egy inkubátor stúdiót kíván létrehozni, amivel biztosítani kívánják azt, hogy az egyetem volt diákjai tovább alkothassanak. Ujvárossy László a PKE professzora A természetek közötti interferenciák címmel tartott előadást, többek között a művészeti kutatás szükségességéről értekezve a művészeti oktatási intézményeken belül. Mint fogalmazott: „a művészeti kutatás nemcsak tudatos, újításra fókuszáló tevékenység, sokkal inkább személyes belső nyugalmat jelent, kapcsolat egy primordiális világgal.” A kétirányú, azaz tudatos tevékenységre és az ösztönszerű, ráérzésre építő kreativitás fejlesztésében nagyon nagy szerepe van egy művésztelepeken való közös együttlétének, fiatalok és az idősebb alkotók találkozásának – fejtette ki. A kihelyezett tagozati ülésen több más érdekes előadás is elhangzott. Az esemény folytatásaképpen délután felavatták a PKE Képzőművészeti Tanszékének pincegalériáját. A Zárda (Mihai Viteazul) utca 3. szám alatti galériát a váci Nalors Grafikai Műhely A magyar kortárs grafika című kiállításával nyitották meg.
Pap István
erdon.ro

Mikó Imre és a besúgás természetrajza
Élete gyakorlatilag döntéskényszerek sorozata volt és az alkalmazkodni próbálásé – egy kiváló képességű homo politicus tipikus huszadik századi erdélyi életútja a folyamatos történelmi változások szorongatásában.
És persze történetét, döntéseit titkok terhelik, akárcsak a kort, amelyben gyakran csak létezni kényszerült. Mi fejezi ezt ki jobban annál, hogy például az ötvenes években nemcsak őt, hanem feleségét is beszervezték a titkosszolgálatok – azt, hogy ismerték-e egymásról ezt a kegyetlenül őrült és félelmetesen abszurd igazságot, sosem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni.
Hogy mekkora igény van a gyakran több ismeretlenes egyenletre hasonlító, rejtélyek súlyát viselő (közel)múltunk megismerésére tájainkon, jól mutatja az az érdeklődés, amely Domokos János új, Mikó Imréről szóló dokumentumfilmjének bemutatóját övezte Kolozsváron. A Túlélés vagy népszolgálat. Mikó Imre és a Securitate című alkotást egyébként a friss magyar filmeket felvonultató szemle, a Filmtettfeszt keretében hét erdélyi városban tűzték műsorra a hétvégén. A kolozsvári vetítés a Filmtett című erdélyi filmes portál által rendezett fesztivál egyik legnépszerűbb momentumának bizonyult, s az érdeklődés nem lankadt az utána következő, Mikóról és a besúgói múltról szóló Ellenállni, együttműködni – Egy választás dilemmái című beszélgetésen sem, amelyen többek közt részt vettek a film alkotói is. A jogász és politikus (és még sok minden más, többek közt jog- és államtudományi író, műfordító, író) tipikusan huszadik századi története iránt érdeklődők mintegy öt – egyébként önfeledt és lebilincselően érdekes – maratoni órát tölthettek Mikó Imrével (ezt most tessék átvitten értelmezni).
A film és adalékai
Domokos János filmje Mikó Imrét, a közszereplőt és Mikó Imrét, az esendőt egyaránt közelhozza a nézőhöz, az alkotó láthatólag nem kívánt ilyesfajta határt húzni, inkább egyfajta kiegyensúlyozott Mikó-képet próbált a nézővel megismertetni. (Tegyük hozzá, igen érdekesen, a kétórás alkotás magával ragad, a néző jól beleborzong rögös múltunk sötétjébe. A film pályaképet mutat be, de érzelmi keretben: nem hagyhatja hidegen a szemlélőt nagy elődünk igen zaklatott élete.) Ugyanakkor sokszor – elsősorban az időbeli közelség, s ezáltal a történelmi távlat hiánya miatt – annyira kényes részletek bukkannak elő az életrajz felelevenítésekor, hogy érthető módon a leginkább követhető rendezői út a felmerülő kérdések nyitva hagyása lehet. E részletek mögött az ismert történész, Stefano Bottoni áll, aki a Szekuritátéhoz és a honi elit kollaborációjához köthető kutatásaival már többször felkavarta nyilvánosságunk állóvizét. A Mikó-film – amelyben Bottoni a riporter szerepét is magára vállalja – alapja a Magyar Kisebbségben 2013-ban közzétett Népszolgálat és túlélés című,Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971 alcímű tanulmánya, amely a román kommunista politikai rendőrség irattárában meglelhető dokumentumok alapján próbálja felvázolni Mikó alakját.
Amint a tanulmány feleleveníti, a neves erdélyi családból származó Mikó Imre a jogi tanulmányok elvégzése után, 1937–1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, 1939–1940-ben a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára volt. A második bécsi döntés után a budapesti törvényhozásban szerzett képviselői mandátumot, és az Erdélyi Párt országos politikai főtitkáraként tevékenykedett. 1944 októberében az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet és román csapatok elhurcolták Kolozsvárról. A négyéves fogságból hazatérvén orosztudását orosztanárként, majd fordítóként kamatoztatta, de az 1956-os magyar forradalom után a hatalom eltávolíttatta állásából, és évekig raktári munkásként dolgozott, majd egyetemi jegyzeteket árult. A Ceauşescu-rendszer első éveiben az unitárius egyház főgondnokává választották. Amint Stefano Bottoni közli, 1948-után a Szekuritáte tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről.
A román belügyi szervek Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, és folyamatosan informálódtak róla, miközben rendszerezték, értékelték és felhasználták az általa szolgáltatott adatokat. A történész az 1948 utáni életrajz három szakaszát különbözteti meg. Mikó Imre 1948–1951 közötti korai megfigyelését, 1952 és 1955 közötti, első és második beszervezését, majd 1956 utáni kizárását és társadalmi kirekesztettségét tekintette az első szakasznak. A megfigyelt Mikó 1958 és 1971 közötti túlélési, majd visszakapaszkodási stratégiáit tekintette a második korszaknak.
A kolozsvári bemutató után Bottoni közölte: a politikus harmadik, hetvenes évekbeli, döntő jelentőségű harmadik kollaborációs korszakával a film készültekor még nem foglalkozott annyira behatóan, hogy az nagyobb hangsúlyt kapjon a filmben. Erről most készül tanulmányt megjelentetni.
Amint a képsorokból kiderül, Mikó Imrét 1952-ben minden bizonnyal zsarolással kényszerítették rá, hogy Hunyadi Ioan álnéven tájékoztassa az állambiztonsági szerveket. Jelentéseiben azonban kerülte a Szekuritáte számára hasznos információk átadását. Dumitrescu fedőnéven történt 1955-ös, második beszervezése után azonban jelentései már naprakész, operatív értékű információkat tartalmaznak.
Azt követően fordul Mikó ellen a hatalom, hogy 1956 novemberében a kommunista párt Kolozs megyei vezetőjétől levélben kéri: ne kötelezzék már arra, hogy hetente jelentkezzen „egy bizonyos ellenőrzésre”. Eltávolítják orosztanári állásából, s ezzel súlyos anyagi körülmények közé taszítják a négygyermekes családapát. Mikó Imrének az unitárius egyházban vállalt főgondnokság hozza vissza a társadalmi elismertséget, de ez erősíti meg az állambiztonság rá irányuló figyelmét is. Több ráállított provokátor próbálja olyan megnyilvánulásokra bírni, amelyek alapján lecsaphat rá a hatalom. 1970-ben szerkesztői állást kap a Kriterion kiadónál, egyszersmind jelentéseket kezd adni a Szekuritáténak, többször nyugatra küldik ügynökként, hogy információkat szállítson a kint élő ellenzékről. Ebben az időben Nicolae Ceauşescu pártapparátusában legmagasabb funkciót betöltő magyar politikussal, Fazakas Jánossal is közeli kapcsolata van, gyakran a román fővárosba utazva segíti Fazakast tanácsadóként.
Ártott-e valakinek Mikó Imre?
A kérdésre persze nem lehet választ adni – ez derült ki a Mikó-kérdést körüljáró kerekasztal-beszélgetésen is, hisz bármilyen kis, lényegtelennek tűnő információ olyan helyet kaphat az egészet kitevő rendszerben, hogy látszólagos ártalmatlansága ellenére súllyal bírhat nagyobb kérdésekben. A szekusmúltról véleményt alkotók általában két úton járnak: vannak, akik azt mondják, hogy megbélyegezni és ítélkezni fölösleges, nincs erre joga az ugyanazt az életet nem megélőnek, míg mások akként vélekednek, hogy igenis, volt arra mód, hogy az ember ne adja be a derekát a Szekuritáténak, így szembe kell néznie egykori önmagával, s ha elnézően viselkedünk, akkor relativizáljuk, megkérdőjelezzük azok érdemét, akik nem működtek együtt. Tény, hogy Mikó Imre háromszor kollaborált s utolsó alkalommal erre nem kényszerítették, amely erős morális kérdőjeleket vet fel: ekkor már magas politikai játszmák részvevője volt. Az, hogy miért vett részt ilyen szinten a rendszer legitimizációjában, az életével foglalkozó kutató számára is olyan felvetés, amely új horizontokat nyithat meg a kérdés elemzésében, hiszen itt már nem a túléléshez kötődő, ismert diskurzusról van szó, hanem annak meghaladásáról.
Ezek a felvetések, akárcsak az emlékezés kérdése persze még hosszú ideig erdélyi jelenünk neurotikus pontjai lesznek. A kulcsszó, amellyel e sorok és a Mikó-maraton után maradhatunk talán a már említett és kétségkívül feszültségeket hozó egyéni és a társadalmi szembenézés lehet, amelyben egyébként példával elöljáró a Mikó Imre múltját teljes mértékben felvállaló és a róla szóló kutatásokat mindenben támogató mai Mikó család. Mert ha az információk továbbítása árthatott egykor, ugyanúgy árthat ma azok elhallgatása is: nélkülük sohasem tudhatjuk meg, hogy honnan jövünk, hová tartunk és kik is vagyunk voltaképp.
Botházi Mária
Erdélyi Napló (Kolozsvár)