Elkezdődött a 13. EU Tábor
Július 27-én délután elkezdődött a tizenharmadik EU Tábor, melyet a Magyar Ifjúsági Értekezlet, az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, Kós Károly Akadémia és a Wilfried Martens Európai Tanulmányok Központ tizenharmadik alkalommal szervez meg. Idén a tábor újult helyszínnel rendelkezik, a tábornak a zeteváraljai Natur Air Park ad otthont.
A szerdai, 0. nap regisztrációval kezdődött, majd 4 előadást hallgathattak meg a tábor résztvevői.
Orbán Balázs, a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója: érdekellentétek a Brexit árnyékában Az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépésének vezértémája körül felmerülő kérdések komplex tárgyalását, a korosztályok, régiók és politikai attitűdök különbségeit és azok következményeit hallgathatták meg az EU résztvevői a rendezvény első előadásán.
Orbán Balázs a Századvég Alapítvány kutatási igazgatójá az Egyesült Királyság utóbbi száz évben tapasztalt térvesztését és az erre alapozott „Európába simuló” politikát tette felelőssé a szigetország növekvő euszkepticizmusáért, aminek valószínű betetőzése volt az európai politikai elit utóbbi időben tanúsított kritizálható lépései. És bár a 2016-os évben megközelítőleg 10%-al gyarapodott euszkeptikus lakosság elegendő volt a kilépés megszavazásához, az előadásból azt is megtudhattuk, hogy „a BREXIT utáni Egyesült Királyság irányáról módszertanilag értékelhető tervek nem születtek”. Így nem meglepő, hogy a mAradást támogató erők a brit politikai történelemben sokkal jelentősebb szereppel bíró parlamentnek tulajdonítja a döntés jogát a népszavazással szemben. A nyugati és közép-keleti európai tagállamok politikai attitűdjeinek eltérése kapcsán elhangzott a keleti régiók határozottan Unió-párti hozzáállása és az ehhez fűződő negatív Brexit-megítélés, mind Románia mind Magyarország részéről.
Hegedüs Csilla: a józan ész megkívánja, hogy műemlékeinket felújítsuk A józan ész azt diktálja, hogy műemlékeinket felújítsuk. Közös érdekünk, hogy épített örökségünkkel turistákat vonzzunk, ennek hasznát pedig élvezze közösségünk – hangsúlyozta Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke július 27-én, szerdán, aki Kortalan örökség címmel tartott előadást az EU Tábor első napján. „Húsz évvel ezelőtt néhány rövidnadrágos fiatal döntött arról, hogy a bonchidai kastélyt kimozdítja romos állapotából. Nem igazán tudtuk, hogy hova szeretnénk eljutni, de már nem tűrtük a műemlék akkori sínylődését” – idézte fel a kezdeteket Hegedüs Csilla, az akkori munkálatokat magára vállaló Transylvania Trust Alapítvány vezetője. A műemlékekhez sokféleképpen lehet viszonyulni – véli a kulturális szakember, szerinte: egyesek a múltat sírják vissza általuk, a bonchidai kastély esetében például Bánffy Miklós emlékét lehet büszkén felidézni. „De vannak olyanok is, akiknek a romok lehetetlen feladatot jelentenek, a felújításban, átörökítésben közösségi érdeket látnak. A felújítási projektünk kimozdította Bonchidát a pusztulásból” – tette hozzá Hegedüs Csilla. Az ügyvezető alelnök előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a ma emberének ki kell használnia épített örökségét, amelynek hatása főként a fiataloknak kedvez, azoknak, akik élettel tudják megtölteni azt, majd példaként említette az Electric Castle fesztivált. „Bonchidának semmi esélye a túlélésre, ha nem tud örömet okozni a fiataloknak. Egy műemlék hiába a legkirályabb múzeum, ha a fiataloknak nincs rá szüksége, semmi esély a fennmAradásra” – érvelt, majd példaként felhozta: a Bánffy kastély is azért ment tönkre az évek során, mert azt senki sem akarta használni egészen tizennyolc évvel ezelőttig.
Román és magyar ifjúsági vezetők a fiatalok közéleti szerepvállalásáról beszélgettek az EU Táborban A délutáni “Ce te doare?” ifjúsági kerekasztal beszélgetés fő témája az idei önkormányzati választások voltak, valamint a fiatalok szerepe a választasok során, a közéletben. A kerekasztal beszélgetés résztvevői Ionuț Țața a Pro Democrația Egyesület elnöke, Sergiu Papuc a Szociáldemokrata párt ifjúsági szervezetének képviselője (TSD), Olteán Csongor, MIÉRT alelnök, a HÁRIT elnöke és Talpas Botond MIK regionális alelnök , a MIÉRT külügyi kabinetének vezetője voltak. Az ifjúsági vezetők egyetértettek abban, hogy az 2016-os önkormányzati választások során az előző évekhez képest sokkal több fiatal szerepelt mind a magyar mind a román pártok a jelöltlistáin, sokkal több fiatal szeretne közéleti szerepet vállalni. Sergiu Papuc a Szociáldemokrata Párt ifjúsági szervezetének képviselője kihangsúlyozta, hogy mind a román mind a magyar pártoknak fel kell ismerniük, hogy változtatásra van szükség, olyan közös üzenetekre, amelyek mindkét szavazóbázist meg tudják szólítani. Így történt ez az idén a Marosvásárhelyi választáson, ahol egy frissen alakult pártnak, a Szabad Emberek Pártjának sikerült mindkét szavazóbázist megszólítania. Véleménye szerint a közös üzenetek megfogalmazására kellene törekedniük a román és magyar pártoknak is egyaránt. Oltean Csongor MIÉRT alelnök elmondta, hogy a MIÉRT és az RMDSZ között egy jól működő partnerség alakult ki az elmúlt években és ennek köszönhetően az idei önkormányzati választások során 12 fiatal polgármester, 3 megyei tanács alelnök, 16 megyei tanácsos és több száz fiatal helyi és megyei tanácsos képviselheti majd a fiatalok értékeit és érdekeit helyi és megyei szinteken egyaránt. Talpas Botond a Magyar Ifjúsági Konferencia regionális elnöke bemutatta az eltérő szavazási módszereket, ugyanakkor kiemelte, a közös érdekképviselet fontosságát. Egyetértett Oltean Csongorral abban, hogy amíg nagy számú a magyar kisebbség Romániában addig etnikai alapú választásokra számíthatunk. A fiatalok elvándorlása témakör kapcsán Ionuț Țața a Pro Democrația elnöke kiemelte, hogy ez egy olyan téma, amivel mindképp foglalkozni kell, hiszen napjaink egyik legaktuálisabb témája, ami a magyar és román közösséget egyaránt érinti. A beszélgetés moderátora a konzultáció után azt a követeztetést vonta le, hogy a fiataloknak egyre növekvő szerepük van a politikai és civil szférában egyaránt.
Szabó Zoltán: Emberfüggő és nem vallásfüggő az emberi jóság – Nagy érdeklődés fogadta Szabó Zoltán élménybeszámolóját az EU Táborban Az EU tábor első napjának előadássorozatát egy élménybeszámoló zárta. A meghívott előadó Szabó Zoltán volt, aki jelenleg Székelyudvarhelyen él. Előadásában az álma valóra válásának a folyamatát mutatta be, hiszen azt vallja magáról, hogy „megrögzült álmodozó”. Ez az álom egy földkörüli út, amelyet biciklivel tett meg. Elmondása szerint a felkészülés egy hosszú folyamat volt, de kitartó munkával és erőfeszítéssel elérte, hogy elinduljon ezen az úton. 2013. június 16-án indult el és másfél évet, volt távol otthonától. Útja során szerzett tapasztalatait így fogalmazta meg: „emberfüggő és nem vallásfüggő az emberi jóság”. Kedvenc helyei közé tartozott Tibet és Nepál. Mexikóban rátört a magány érzete és úgy döntött, hogy nem folytatja útját. Felült a repülőgépre és Lisszabonba leszállt, majd visszatért. Az előadás végkövetkeztetéseként azt fogalmazta meg, hogy ne adjuk fel álmainkat.

erdon.ro

Lovas túrával emlékeztek Gróf Tisza Istvánra
Befejeződött a hétvégén az az emléktúra, amelyet a Hajdú-Bihar megyei Lovas és Huszár Hagyományőrző Sport és Kulturális Egyesület már ötödik alkalommal szervezett meg.
Gróf Tisza István volt az az első államférfi, aki az első világháborúban ténylegesen katonákat is vezényelt, a 2. honvéd huszárokat, ezért is kapta az ő nevét az az emléktúra, amely során idén a debreceni hagyományőrző huszárok az 1916-os román betörés apropóján azokat a Beszterce-Naszód és Maros megyei helyszíneket járták végig az elmúlt két hétben, amelyeket az első világháborúban az ezred is. Száz éve a hadtestet Galíciából Marosvásárhelyre vezényelték, ahonnan Marossárpatakra és Sáromberkére mentek, ott Ferenc József császár születésnapján díszszemlét tartottak, majd augusztus 18-án elindultak a határok védelmére Vatra Dornei felé. Az idei emléktúrát az elesett huszárok emlékére szervezték.
A menet Besztercén kezdődött, ahol emléktáblát avattak a Magyar Ház falán, onnan Bethlen, Magyardécse, Szépkenyerűszentmárton, Kékes, Szentmáté, Nagynyulas érintésével érkeztek Maros megyebe, ahol Vajdaszentiványon szálltak meg. Sáromberkén a református templom udvarán kopjafát és emléktáblát avattak, és a helyiek fényképen mutatták meg azt a helyet, ahol száz éve tartották a díszszemlét. Innen Mikházára, majd a Bekecs érintésével Nyárádselyébe lovagoltak, itt a nyárádszeredai Bekecs és a hortobágyi Kilenclyukú táncegyüttesek közreműködésével huszárbált is tartottak. Nyárádszeredában emléktáblát avattak az egykori Úri Kaszinó falán, ellátogattak Nyárádszentsimonba, majd Jobbágyfalván fejezték be a túrát – számolt be lapunknak Juhász Imre, a hagyományőrző huszárezred őrmestere és Lovas Bálint szakaszvezető, ezredkürtös.
Tizennégy lovas járta végig a mintegy 380 kilométert, s bár több helyen gondoskodtak kényelmükről, mégis tartották magukat és lovaikat a tábori körülményekhez. Továbbá ugyanabban a ruházatban díszelegtek, amellyel elődeik a frontra indultak. Az 1869-től érvényes egyenruhát 1916-ig hordták, ekkor a lóállomány megritkulásával a huszárokat is lövészárkokba kényszerítették, és az egész hadsereg ruházatát szürkére cserélték.
Arra a kérdésünkre, hogy hogyan fogadták útjukon őket, csak annyit mondtak: csodálatos volt. Mindenhol szívesen és örömmel látták, az egyenruhás, lovas huszárok képe sok idős ember szemébe könnyet csalt, sőt, Besztercén virágokat szórtak elébük, hogy a magyar huszárnak még a lova se lépjen kőre, hanem rózsasziromra. Sok helyen az emberek összeadták az élelmet az ellátásukra, Nagynyulason pedig egy román gazda volt a vendéglátójuk. Az időjárás kedvezett, naponta 25-35 kilométert lovagolhattak, ami nem tűnik soknak, de a „hegyre fel-hegyről le” terephez nem szokott alföldi lovak számára 7-9 óra kellett ennek megtételére.
Élő történelem
Csontos János debreceni huszárszázados lapunknak elmondta: az általa vezetett egyesület 1988-ban alakult, egy öreg, második világháborús katonatiszt szervezte meg egy nemzetközi huszár-világtalálkozó alkalmából. Az emléktúrát idén azért itt szervezték, mert száz éve ebben a térségben kemény harcok folytak a betörő ellenség megállításáért. Egyébként sok túrát szerveztek már a Kárpát-medenceében, Erdélyben sem ez az első: 2007-ben a Szent Imre millenniumi emléktúrát, 2009-ben a Marosvásárhelyi huszáravatás alkalmával lovagoltak, 2011-ben Bem, 2013-ban Lenkei tábornok emlékére szerveztek lovastúrát. Ezek nemcsak egyszerű lovaglások, hanem vezérfonaluk is van, „élő történelemóra”, ilyenkor emlékjeleket is hagynak. Magyardécsén szoborjavításhoz járultak hozzá, Pankotán és Szilágysomlyón kopjafát avattak, idén pedig egy kopjafát és három fekete márványtáblát – részletezte a volt országgyűlési képviselő.
Gligor Róbert László
A nyárádszeredai eméktábla szövege:
Emléktábla
1916-2016
„Közösek emlékenk, közös a kincsünk az ezred becsülete…”
FLOHR JÁNOS ezredes
Őrizzük meg együtt az I. világháborúban elesett honvéd huszárok emlékét
Nyárárdszereda, 2016. augusztus 22.
Állította a századik évfordulón
RMDSZ M. KIRÁLYI DEBERCENI
Maros megyei szervezete 2. HUSZÁREZRED
Hagyományőrző közösége
Székelyhon.ro

Marosvásárhely, ami összeköt
Főként Vásárhelyről és Magyarországról érkeztek a negyedik alkalommal megtartott Marosvásárhelyiek Világtalálkozójára szombaton, de volt, aki Dániából, Németországból, Amerikából vagy Izraelből tért haza találkozni, nosztalgiázni.
A világtalálkozó az itthon mAradottak és a hazatérők ünnepe volt, amelyet idén is a Vásárhelyi Forgatag részeként szervezett meg a Schola Particula 1557 – Bolyai 2000 és a Marosvásárhelyért Egyesület. A Művészeti Gimnázium udvarán már reggel összegyűltek a Marosvásárhelyiek arra a piknikre, amelynek keretében egy vetélkedőt is szerveztek Mi a vásárhelyi? címmel. Itt elevenedett meg a régi zenés kávéházak hangulata, a húszas évek Marosvásárhelye Bársony Rózsi színésznő és a méltán híres ritzi úri mulatozó egyik pincére által. Pattantyús Ferkó zsonglőr, mozgásművész, valamint Holdy Jucy, majd a virágárus Jocka unokatestvére, Tibi és végül Keresztes Ildikó hasonmása hozta vissza a közönséget a jelen Marosvásárhelyébe. A Művészeti Iskola fiatal tehetségeinek előadásai szórakoztatták a piknikezőket, akik egyre többen gyűltek össze a hangulatos iskolaudvaron. Az esemény házigazdája B. Fülöp Erzsébet színművész volt.
Kovács Levente Marosvásárhelyi színházi rendező, egyetemi professzor is visszaemlékezett arra a Vásárhelyre, ahol még voltak intim terei a közösségnek, úgy véli, ma már eltűnőben vannak ezek a terek a városban. Beszélt a Súrlott Grádicsról, amelyre ő már csak egy ócska kicsi cukrászdaként emlékszik ugyan, de volt annak fénykora is, amikor itt volt a legfinomabb a híres vásárhelyi flekken és vargabéles. „Sokan jöttek máshonnan is ide enni, olyan volt, mint ma Horvátországba menni, kultikus magyar hely volt a Súrlott Grádics vendéglő” – emlékezett vissza a rendező.
A világtalálkozó fénypontját ebben az évben is a Kultúrpalota nagytermében megrendezett gálaműsor jelentette, amelynek házigazdája Nagy István és Fodor Piroska színészpáros volt. A vásárhelyiség öntudatát erősítő rendezvényen a Nemzetpolitikai Államtitkárság főreferense, Tóth László tolmácsolta a magyar kormány üzenetét. A maga is Marosvásárhelyről származó politikus arra biztatta a közönséget, hogy mAradjanak hűek a hazához és Marosvásárhelyhez. A gála tiszteletbeli meghívottja Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár nem ért el a rendezvényre, mivel a kamionos sztrájk miatt forgalmi dugóba keveredett – mentette ki őt Portik Vilmos, a Forgatag egyik főszervezője. „Nemcsak nosztalgiázni kell, hanem mindent bele kell adnunk azért, hogy ma is alakítsuk, hozzátegyünk valamit a városhoz” – emelte ki a főszervező. Kirsch Attila, a Világtalálkozó ötletgazdája és programfelelőse hangsúlyozta, „a szülőváros olyan, amely néha idegesít, néha fáraszt, de annál jobban magához ölel, akárcsak az édesanyánk”. A Csíkszeredai konzulátus üzenetét Farkas Balázs konzul tolmácsolta. A Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör elnöke, Kerényi György pedig a Kecskemétiek üzenetét adta át.
A testvérváros küldöttsége meglepetés-előadással is készült, a Kecskeméti Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola tehetségei lepték meg a vásárhelyi közönséget. Az András Lóránt Társulat kortárs táncprodukciót mutatott be, Kilyén Ilka színművész pedig verset mondott a közönségnek. A Domahidi testvérek dalokkal léptek fel, valamint Bálint Örs és Gaál Attila Csaba humoros jelenettel mulattatta a nagyérdeműt. A hagyományos a modernnel vers formájában találkozott: az itthon mAradás és a távollét életérzéseit, a vásárhelyiséget egykor és most Csíki Hajnal színművész és Vajda Boróka diák állították szembe egymással. A gála záróakkordjaként Nemes Tibor, a Művészeti Gimnázium diákja lépett színpadra.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Potápi Árpád: újból meg kell erősíteni Marosvásárhelyt
Minden szempontból újból meg kell erősítenie a magyarságnak Marosvásárhelyt, kiemelten annak oktatási és kulturális intézményeit – jelentette ki szombaton Marosvásárhelyen Potápi Árpád, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára.
Az államtitkár azután nyilatkozott az MTI-nek, hogy Marosvásárhelyen a Vásárhelyi Forgatag keretében megtartották a Marosvásárhelyiek negyedik világtalálkozóját. Potápi Árpád fontosnak nevezte, hogy a Forgatag és a világtalálkozó megmozgatta az egész Marosvásárhelyi civil szférát. Közölte: a magyar kormány szívesen támogatta a rendezvénysorozatot, és reményét fejezte ki, hogy ez elegendő lendületet ad ahhoz, hogy a Vásárhelyi Forgatagot ezután is megszervezzék. „A Nemzetpolitikai Államtitkárság csak a kovásza volt a Forgatagnak és a világtalálkozónak, hiszen olyan tettre kész emberekre volt szükség, akik ezt megálmodták” – mondta, utalva a helyi szervezőkre.
Úgy vélte, a rendezvény is megmutatta, hogy a Marosvásárhelyi magyarság képes összefogni egy cél érdekében és közösen dolgozni. Hozzátette: ezt igazolta a júniusi romániai önkormányzati választás, amelyen a magyar jelölt ugyan nem nyert, de jól szerepelt, s ez reményt ad arra, hogy a Marosvásárhelyi magyarok ne adják fel a politikai küzdelmet, legyenek felkészültek, és tegyenek meg minden, hogy a következő évtizedekben is jelentős tényezőnek bizonyuljon Marosvásárhely.
Kirsch Attila, a világtalálkozó főszervezője ünnepi beszédében kijelentette: Marosvásárhely ma azt üzeni, hogy világnézettől függetlenül vannak olyan közös értékek, amelyeket mindenkinek el kell fogadnia, és hűnek kell mAradnia hozzájuk, ez jelenti ugyanis egy élhető értelmes jövő alapját Marosvásárhelyen. A főszervező arra biztatta a résztvevőket, hogy közös összefogással erősödjenek meg nemzeti közösségként.
Portik Vilmos, a Vásárhelyi Forgatag főszervezője megköszönte a nemzetpolitikai államtitkárság támogatását, amelyet a rendezvénysorozat legnagyobb mecénásának nevezett.
Szombaton a Vásárhelyi Forgatag keretében szervezték meg a Marosvásárhelyiek negyedik világtalálkozóját, amelyen – a szervezők közlése szerint – évente rendszerint mintegy 1500 ember vesz részt. Délután egy gálaműsort tartottak a Kultúrpalotában, amelyen Kecskemét városának küldöttsége is jelen volt, hiszen a Bács-Kiskun megyei város volt az idei Forgatag díszvendége.
MTI
Székelyhon.ro

Voltunk, vagyunk, leszünk
A mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk – szögezte le az idei Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban Tőkés László. Az alábbiakban közöljük az EMNT elnöke előadásának szerkesztett változatát.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem a néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében". Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára – hangzott a válasz.
Munkatársa pedig így folytatta: – „... zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában." Két európai uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, amelyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat! Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében. Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba. Ezért élt-halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Védhatalmi státusz és önrendelkezés
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma mementó gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia. Köszönetet mondok azért, hogy már az alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómiatörekvéseinek előmozdítása érdekében. Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében.
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének", akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb maga is rabsorsra jutott. Nem utolsósorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságuk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek. Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunistabarát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli pc/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés"; óvtak „a nemzetközi reakció" háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége" mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának", „önkéntes magyar Trianonnak" minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát", mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét". Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak". Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi" politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek", hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, amelyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni"
Az 1946. június 11-ei csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, amely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújáró népnek a biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk... Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot." Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok" elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra.
Nem területet, hanem jogokat kérünk
Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal" vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk, és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben olyan tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, amely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói. A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, pártjainak és szervezeteinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!" – mondotta volt Áron püspök. Annak idején hasonlóképpen fogalmazott másik nagy erdélyi püspökünk, Makkai Sándor, aki azt mondta, hogy Erdély ügye nem politikai, hanem erkölcsi kérdés számára. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják, és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi elöljárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcímük, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására."
B.) Nehemiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehemiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadi parancsát" intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!" (Neh 4,14) Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc" (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik" iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének" nevezett „politizáláson" kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink" népe, hazánk, családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön? Hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, a Székelyföldön, a Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen. Hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké!
Európa súlyos veszélyben forog
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk, azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélyben forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében. „Ne féljetek! Harcoljatok!" – hangzik Nehemiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogyan Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra. Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek" aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról" – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást", és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk neki: „Távozz tőlem, Sátán!"
Az idei tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet, illetve a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket" és kihívásokat, amelyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket. Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"
Tőkés László
A szerző európai parlamenti képviselő
Krónika (Kolozsvár)

A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.)
1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, amelynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Észak-Erdélyt.
A második bécsi döntés kihirdetésére a Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án délután 3-kor került sor. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy vonalig – Erdély területéből mintegy 43 000 négyzetkilométert kapott vissza, amelynek 2,4 milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – 54 százalék, azaz 1,3 millió fő vallotta magát magyarnak. Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, nem véletlen, hogy – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – az új határvonalak kihirdetésekor Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere a sokktól el is ájult.
Magyarországon a második bécsi döntést kitörő örömmel fogadták, a közvélemény azt igazságosnak és jogosnak ismerte el. A hatalmas revíziós siker ellenére ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 000 fős magyar kisebbség repatriálását. Másfelől ugyanakkor Telekiéknek szembe kellett nézniük a bécsi döntés negatív következményeivel is: Németország hamarosan „benyújtotta a számlát”, azaz minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a nemzetiszocialista ideológia terjesztésének és a szomszédos államokkal fennálló érdekellentétek eszközeivel növelhesse befolyását. Észak-Erdélybe 1940 szeptemberében bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, amelyeket kitörő lelkesedéssel fogadtak, és ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka. (A Rubiconline nyomán)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetközi hadtörténeti szimpóziummal
Románia háborújára emlékeznek
Vasárnap kezdődött és holnap ér véget a Románia 1916. augusztusi első világháborús hadba lépésének centenáriuma alkalmából szervezett, magyar és román történészek részvételével rendezett nemzetközi hadtörténeti szimpózium, melynek első napi előadásait a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi karának épülete látta vendégül. A rendezvénysorozat tegnap, valamint ma Brassóban határjárással és dokumentumfilm-bemutatóval folytatódott. A tudományos program holnap Marosvásárhelyen, a Bernády Házban tartandó előadásokkal zárul, illetve itt is bemutatják az 1916 – Erdélyi elégia című dokumentumfilmet.
A vasárnapi tudományos program Koszta István hadtörténelmi író, újságíró köszöntőjével vette kezdetét, majd a résztvevőket a házigazda Sapientia részéről Dávid László rektor, a főtámogató Csíkszeredai Magyar Főkonzulátus nevében Lukács Bence Ákos konzul, az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről Sipos Gábor elnök üdvözölte. Az első világháború keleti frontjain készült eredeti fotókból álló kis kiállítás is nyílt, melyet Cseke Gábor író nyitott meg.
A román hadba lépés
1916. augusztus 27-én a Román Királyság az antant hatalmak oldalán belépett az első világháborúba, Erdély megtámadásával. Az akkor hét és fél milliós lakosságú Románia lélekszámához képest óriási, 800 ezer fős hadigépezetet állított fel mintegy 400 ezer fegyveressel. Ennek háromnegyede indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, hogy megkaparintsa a régóta áhított Erdélyt. Ma már tudott, hogy a román támadás egyáltalán nem váratlan árulás volt, a meglepetés csupán annyi volt benne, hogy a románok a Monarchia hadvezetése által vártnál két héttel korábban támadtak. Bukarest addig papíron ugyan a központi hatalmak szövetségese volt – a hármas szövetség kültagjaként már 1883 óta, és legutóbb 1913-ban írta alá Károly király a szövetségi szerződést Németországgal és a Monarchiával, de ezt a német származású Hohenzollern-ági román uralkodó sosem ratifikáltatta a Bukaresti parlamenttel. Az első világháború kitörésekor Románia már eleve a semlegességet választotta, és a németbarát Károly halála, illetve Ferdinánd trónra lépése után egyre erőteljesebbek lettek az antantbarát hangok. A papíron létező német–osztrák–magyar szövetség a szerződés titkossága miatt nem volt szélesebb körben ismert.
A monarchia hadvezetése tisztában volt azzal, hogy Erdélyt csak látszólag védik jól a Kárpátok, a sok szoros és hágó számos átkelési lehetőséget kínált egy támadás eshetőségére, erődrendszer kiépítésére viszont nem volt pénz, továbbá számos katonai vezető gyanakvását elaltatta az 1883-as szövetségi szerződés. A még a háború előtti tervek azzal számoltak, hogy a védtelen hágókon beözönlő románokat az erdélyi népfelkelők, csendőrök és kisszámú katona feltartóztatja a Maros–Kis-Küküllő vonaláig, amíg a Monarchia erősítése meg nem érkezik.
Lényegében így is történt. Bukarest hosszas sürgetésre 1916. augusztus 17-én aláírta a titkos szerződést az antanttal, elkötelezve magát a hadba lépésre és arra, hogy semmi esetre sem köt különbékét a központi hatalmakkal, cserébe pedig megkapja Magyarország területét egészen a Tiszáig. Ám a románok eltaktikázták magukat, túl sokáig vártak, lekéstek az orosz Bruszilov- offenzíva első feléről, amelynek célja a központi hatalmak összeroppantása volt – jobb időzítéssel kiüthették volna a négy fronton is a csodával határos módon kitartó Ausztria-Magyarországot. Végül augusztus 27-én éjszaka 300 ezer emberrel 18 különböző ponton, csaknem tízszeres túlerővel rohanták le a szinte teljesen védtelen Erdélyt, miközben a Monarchia két- három millió fős hadserege három fronton harcolt.
Szeptember közepéig a támadók elfoglalták Brassót és Csíkszeredát is, miközben az Erdély felmentésére átdobott 9. német és az összeszedett 1. osztrák–magyar hadsereg lassan tudott felfejlődni, mert a vasútvonalat leterhelték a menekülők.
Szeptember közepére azonban a központi hatalmak hadseregei is felkészültek a válaszra, és bár létszámuk alulmúlta a románokét, harcértékben messze erősebbek voltak. Az orosz fronton edződött monarchiabeli katonák és a Falkenhayn által vezetett német hadsereg nagy erővel tört előre, és városról városra felszabadította Erdélyt. Időközben az Ókirályságban mAradt százezres román hadsereg sorsa sem alakult jobban, amelynek a bolgár–román határt kellett volna tartania az erdélyi offenzíva ideje alatt: az August von Mackensen német tábornok által megszervezett Dunai Hadsereg nemcsak a románokat, hanem a felmentésükre érkező orosz seregeket is szétverte. A románok védekezésre kényszerültek Erdélyben is, de nem bírták a nyomást, az osztrák–német–magyar csapatok három hét alatt tönkreverték őket. Októberben a harcok már áthelyeződtek a Román Királyság területére. A román ellenállás villámgyorsan felmorzsolódott, Mackensenék október végén bevonultak Konstancára, az erdélyi hadsereggel egyesülve pedig a központi hatalmak seregei elfoglalták a Bukarest környéki erődrendszert is, és 1916. december 6- án bevonultak a román fővárosba.
A román hadsereg csaknem teljesen megsemmisült, Ferdinánd király Jászvásárra menekült, az ország teljes meghódítását csak a megérkező cári seregek, valamint az angol és francia fegyverszállítmányok tudták megakadályozni. A front megmerevedett, a Román Királyság háromnegyede német és osztrák–magyar megszállás alá került: a németek rengeteg kőolajat termeltek ki a román mezőkről, a monarchia pedig tulajdonképpen az innen nyert élelmiszerkészletekből tudta ellátni hadseregét a következő évben.
A román hadsereg francia kiképzőtisztek és fegyverzet segítségével jelentősen megerősödött, azonban Oroszországot 1917 végére kiütötte a háborúból a bolsevik hatalomátvétel, a románoknak egyedül pedig esélyük sem volt. Ezért Ferdinánd fegyverszünetet, majd 1918 májusában békét is kötött a központi hatalmakkal, amelynek értelmében Bulgária megkapta Dobrudzsát, a Monarchia pedig mintegy 5600 négyzetkilométernyi határsávot a Kárpátokban, míg Romániát Besszarábiával kárpótolták. Ferdinánd azonban ezt a békeszerződést sem ratifikáltatta a parlamenttel, és a hadsereget sem szerelte le, hiába írta elő azt az egyezmény. Így a Monarchia tervei között szerepelt, hogy 1918 őszén erővel szerez érvényt a lefegyverzésnek, erre azonban a központi hatalmak veresége és Ausztria-Magyarország szétesése miatt már nem kerülhetett sor. A román hadsereg pedig ismét megindult Magyarország ellen, másodszor már sikerrel.
Diplomáciától a gazdasági vonatkozásokig
A szimpózium keretében vasárnap Románia hadba lépésének diplomáciai előzményeiről Hajdu Tibor Budapesti kutató értekezett. A nagy orosz visszavonulás és a román beavatkozás dilemmáját Cosmin Ionita Bukaresti történész előadása dolgozta fel. Románia helyéről az osztrák-magyar vezérkar stratégiai tervezésében Pollmann Ferenc Budapesti tudományos kutató mutatott be előadást. A romániai zsidóság első világháborús részvételéről Lucian Nastasa-Kovács Kolozsvári kutató értekezett. Báró Arthur Arz von Straussenburg vezérezredesről, az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének utolsó vezérkari főnökéről és megbízott főparancsnokáról, Erdély védőjéről Balla Tibor Budapesti hadtörténész adott elő, Románia hadba lépésének a dunai hajózásra gyakorolt hatásáról a szintén Budapesti Krámli György kutató tartott előadást. Nastasa-Kovács Annamária Kolozsvárról dokumentumértékű fényképeket bemutató előadással jelentkezett.
A rendezvénysorozat tudományos programjának holnap délután, a Bernády Házban 16 órától esedékes záró részében Nagy Botond Sepsiszentgyörgyi levéltáros A háború megjelenése a határszéli Háromszék vármegye gazdasági mutatóiban címmel tart előadást. Erdélyi vasúti alkalmazottak a nagy háború forgatagában címmel Gidó Csaba Székelyudvarhelyi kutató értekezik. A román betörést követő menekülés kutatásának forrásait Veres Emese Budapesti kutató előadása mutatja be, míg A román betörés történetének forrásai a Marosvásárhelyi református levéltárban címmel Berekméri Árpád-Róbert tart előadást.
Az értekezéseket követően Koszta István és Marossy Géza 1916 – Erdélyi elégia (Székely Kálvária) című dokumentumfilmjét is bemutatják.
Benedek István
Népújság (Marosvásárhely)

Új Kezdet – 200
Hála a begyűjtött szavakért
A Marosvásárhelyi Vártemplomi Református Egyházközség vasárnap mutatta be lapja, az Új Kezdet folyóirat 200. számát. Az ünnepi istentiszteleten főtiszteletű Kató Béla püspök hirdetett igét. Ezt követően az érdeklődők fórumbeszélgetésen vehettek részt, amelynek meghívott előadói voltak: Jenei Tamás egyházkerületi előadó-tanácsos, Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője, Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője, illetve Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője.
Az ünnepi istentiszteleten Lőrincz János esperes köszöntötte az Erdélyi Egyházkerület püspökét, Dési Zoltán egyházkerületi főgondnokot, és a hálaadás napján a mindenkori hálaadásra hívta fel a figyelmet, aminek nem szabad csupán egy napra korlátozódnia.
Kató Béla püspök igehirdetése elején elmondta, hogy Erdély-szerte szinte minden gyülekezetben újzsenge vasárnapján a hálaadás alkalmát ülik meg a gyülekezetek. – Itt, Marosvásárhelyen, a Vártemplomban is hálaadó ünnepséget tartanak, és a presbitérium döntése nyomán egy különleges hálaadásra került sor. A hálaadás abból fakad, hogy tizenhét esztendővel ezelőtt a gyülekezet elöljáró lelkipásztora arról döntött, hogy egy folyóiratot indít el, amely a gyülekezet tükrét, életének a villanásait mutatja be. Az ünnepi szám bemutatásával elkezdődik a reformáció jubileumi évének rendezvénysorozata. Jövőre 500. éve annak, hogy Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte 95 tételét. Kányádi Sándor azt mondja: Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Miközben a betakarításra gondolunk, és a termésért adunk hálát, ez az ünnepi alkalom is egy termésért ad hálát. Hiszen begyűjtöttük, behordtuk a szavakat is. A reformáció 500. évére készülve fontos számunkra, hogy megfogalmazzuk, mi is történt az 500 év alatt és mi a teendő a következő időszakra. Amikor száz évvel ezelőtt a 400. évfordulót ünnepelték, arra törekedtek, hogy az elmúlt négy évszázad dicsőségét, eredményeit felelevenítsék. Ebben a dicsőségben lehetett élni. Azonban az eltelt száz esztendő sok mindent másként alakított, s ma súlyos kérdésekkel kell szembenéznünk, azzal, hogy milyen perspektívája, milyen jövendője van magyar református egyházunknak Erdély földjén. Fontos kérdések ezek, melyekre választ kell adni. A reformáció igehirdetői azért voltak olyan nagy hatással a környezetükre, mert a legégetőbb problémákra próbáltak választ adni, hiszen az új kor hajnalán Európa különleges kérdésekkel állt szemben. Reformátoraink nem seperték szőnyeg alá a kérdéseket, hanem őszintén feltárták, és választ kerestek rájuk. Európa ma is óriási kihívásokkal áll szemben, ami magyarságunkat, református egyházunkat is érinti. Ma, amikor egy egyházi tartalmú magyar nyelvű folyóirat 200. számát ünnepeljük, arra gondolunk, hogy mit jelentett 500 évvel ezelőtt népünk számára, hogy anyanyelvén hallgathatta Isten igéjét. Nagy feladatok előtt állunk, amikor nyelvünk sorvadását tapasztaljuk, s Isten igéjét kell segítségül hívnunk, úgy, ahogyan reformátoraink tették. Ez a mi erős sziklavárunk, erre építhetünk... Az egész kultúránk Károli Gáspár Bibliájára és Szenczi Molnár Albert magyar nyelvű zsoltáraira épül. Népünk magyar anyanyelvi, szakrális közössége eköré épült fel. Az egyházi szóhasználat anyanyelvi funkciója nem formális, nem csupán hazafias kötelesség, hanem ennél több, bibliai elvárás. Anyanyelvünk feladása az utolsó várunk feladását jelenti – hangsúlyozta Kató Béla püspök.
A folyóirat a jelen krónikája
Az igehirdetést követően Kozsik József színművész Wass Albert- és Reményik-verseket szavalt. Ötvös József vártemplomi lelkipásztor, az Új Kezdet felelős szerkesztője röviden ismertette a folyóirat történetét, amelyet 2000-ben Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkipásztor alapított, s amelyet 2000-2009 között Adamovits Sándor szerkesztett. A 200. lapszám egyes példányaiban legalább egy ige, egy vallásos vers, egy prédikáció került az olvasó asztalára. A szerkesztőség hiszi, hogy az Új Kezdet című folyóirat 200. számának megjelenésével a Vártemplom, Marosvásárhely, Erdély és a Kárpát-medence sajtótörténetet írt, hiszen a húszoldalas újság tizenhét éven át vallásos és egyházi tartalmú írásokat közvetített a családokhoz.
Gáspár Sándor rádiós szerkesztő a 200. lapszám címoldalaiból összeállított kiállítást mutatta be, ismertette a munkatársakat, a lap szerkezetét. – A lap a jelen krónikája, amely folyamatosan tartalmi és technikai fejlődésen ment át.
Ötvös József felelős szerkesztő oklevelet adott át a lap három hűséges munkatársának: dr. Bustya Dezső volt püspökhelyettesnek, Fodor Sándornak és Fülöp Gézának.
Az ünnepi istentiszteletet egy fórum, beszélgetés követte, amelyen Gáspár Sándor elmondta, hogy az egyházi életről beszámolni kötelesség, ezért is fontos az Új Kezdet megjelentetése. Jenei Tamás egyházkerületi előadói tanácsos az egyházi sajtó történetét vázolta fel, míg Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője elmondta, hogy az egyházi sajtó a szószék meghosszabbított keze. Éppen ezért a kilencvenes években indították útjára az Üzenetet, amely már túl van a 600. lapszámon. Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője azt hangsúlyozta, hogy a Reményik által megfogalmazott két bástya, a templom és iskola mellett a harmadiknak, a sajtónak is épp olyan szerepe van az erdélyi magyarság megmAradásában. Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője kidomborította, hogy az egyházi események jelentős teret kapnak a világi sajtóban, nevezetesen lapunkban, úgy igyekszünk tükrözni a vallásos jellegű rendezvényeket, hogy a tudósítások a világi olvasók számára is olvasmányosak legyenek.
Bányai László Bukaresti nyugalmazott lelkész felvetette egy egyházi oldal indokoltságát is. Viszont a Népújság az egyházi és vallásos híreket, tudósításokat nem elfektetve, hanem "frissiben", az eseményeket követően a laptestben közli.
Az ünnepség nemzeti imánkkal zárult.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Lezárult az eddigi legsikeresebb Forgatag
Kilencvenezren vettek részt az elmúlt hétvégén megszervezett Vásárhelyi Forgatagon. A szervezők szerint az eddigi legsikeresebb rendezvénysorozatot zárták.
Alapvetően jól sikerült az idei Vásárhelyi Forgatag, értékelte lapunknak a vasárnap este lezárult Marosvásárhelyi rendezvénysorozatot Portik Vilmos főszervező, aki szerint bár voltak negatív visszajelzések is, a többség elégedett volt az új helyszínnel és programokkal.
„A családosok örültek, hogy a Ligetbe költöztünk, hogy árnyas helyen játszhattak a gyerekeik” – fogalmazott Portik. A szervezők számításai szerint Marosvásárhely lakosságának egyharmadát sikerült megmozgatni, valamelyik rendezvényre kihívni. A gyermekprogramok mellett nagy népszerűségnek örvendett a borudvar és a Szféra, de a Színházi Forgatag rendezvényein is telt ház volt. A Facebook közösségi portálon azonban negatív hozzászólások is megjelentek. „Vásárhelyre mindig jellemző volt olyan kisebb csoportok léte, melyek mindig elégedetlenek valamivel, nem arra összpontosítanak, ami jó, csakis a negatívumokra” – reagált ezekre Portik. Elmondta, minden megjegyzést, véleményt figyelembe vesznek, elemeznek, és levonják belőle a tanulságokat, hogy jövőre még jobb rendezvényt szervezzenek.
„Talán ez volt a legsikeresebb Forgatag, a helyszín, a folyamatos bővítés, fejlesztés szempontjából is” – értékelte a rendezvénysorozatot Soós Zoltán, a másik főszervező. A hiányosságokról szólva úgy vélte, jövőre a nagyszínpad elhelyezésén és programjain kell majd változtatni, hogy azt jobban megközelíthesse a közönség, illetve a „nosztalgiaegyüttesek” mellett másokat is meghívnának. Mindemellett úgy vélte, a közönség jól szórakozott. Mivel a Forgatag egyes programjainak szervezését civil szervezetek vállalták, velük is leülnek a főszervezők, és átbeszélik, hogy melyek voltak a legsikerültebb rendezvények, illetve milyen változtatásra lesz szükség a jövőben. Talán a közönség kiszolgálása, a tér optimálisabb kihasználása az, amin még dolgozni kell, tette hozzá Portik Vilmos.
Telt házas koncertek
A szervezők kedden összesítették a fesztivál adatait. A becslések szerint a 367 programpont több mint 90 ezer látogatót vonzott, legtöbben az esti koncerteken vettek részt, mindenik este megtelt a sportcsarnok előtti tér. A Ligetben mintegy 18 ezer ember fordult meg naponta. Az Aranykakas udvarán megrendezett programok közül a slam poetry bajnokság vonzotta a legtöbb embert. A borudvarban a négy nap alatt 2082 pohár nedűt töltöttek ki, a borfogyasztók 60 százalékban fehérbort ittak, 20 százalékban fogyott a rozé, illetve a vörösbor. A szervezők számításai szerint 3–4 ezer ember járt a Forradalom utcai udvarban.
Kontinenseken átívelő nosztalgia
A Marosvásárhelyiek világtalálkozója immár negyedik alkalommal hívta haza az elszármazottakat. A délelőtti pikniken és az esti gálán összesen 1500-an vettek részt, főként Marosvásárhelyiek és magyarországiak, de volt, aki Dániából, Svédországból, Izraelből vagy az Egyesült Államokból érkezett haza nosztalgiázni. A Forgatag idején mindennap megtelt a Kultúrpalota is, szerdán a nyitógálára, csütörtökön az operettgálára, pénteken Csányi Sándor előadására, szombaton a világtalálkozó gálájára tértek be a vásárhelyiek, vasárnap délelőtt verbunkverseny, délután nótaest csalogatta a közönséget.
Az első alkalommal megszervezett Erdélyi Pálinka- és Párlatversenyre több mint harminc termelő több mint száz mintát küldött be, közülük 17 bizonyult aranyérmesnek. A verseny győztese az oroszhegyi Ambrus Levente vilmoskörtéje lett, a Forgatag Pálinkája címet pedig a Székelyudvarhelyi Mátyás József feketeribizli-pálinkája nyerte. A vásárhelyi rendezvény vasárnap este a magyarországi Bikini együttes koncertjével ért véget.
Antal Erika |
Krónika (Kolozsvár)

Magyarellenes rigmusoktól volt hangos Szováta
Gyűlölködő, magyarellenes szervezet tartott rendezvényt szombaton egy szovátai kempingtáborban – hívta fel a figyelmünket kedden egy Marosvásárhelyi olvasónk.
Balizs Csongor a Krónika érdeklődésére elmondta, épp a Maros megyei üdülővárosban tartózkodott a hétvégén, és szemtanúja volt annak, hogy az esti órákban körülbelül százötven hangoskodó gyűlt össze egy tábortűz körül – többnyire nyugdíjasok, de voltak köztük 30-40 körüliek és gyerekek is –, ahol gusztustalan magyarellenes énekek és versek hangzottak el.
„Bár értesüléseim szerint úgy jelentkeztek be, hogy valamiféle vallásos rendezvényt tartanak, kiderült, korántsem erről van szó, egyértelműen provokatív célú, sovén-nacionalista akció volt – számolt be a látottakról az olvasónk. – Szóba álltam egy résztvevővel, akitől megtudtam, legalább tíz-tizenkét megyéből is eljöttek a rendezvényre, interneten szerveződnek, és különböző helyszíneken spontán gyűléseket szerveznek."
Mint mondta, nyomdafestéket nem tűrő rigmusok is elhangzottak, többek közt az, hogy „Ki a magyarokkal az országból!", de olyat is hallott, hogy Vlad Ţepeş ha élne, karóba húzná a magyarokat. „Még egy gyereket is odatettek, hogy elszavaljon valami nacionalista verset, és bábuégetést is láttam. Visszataszító, a civilizált viselkedéssel köszönő viszonyban sem volt, amit ott láttam" – tette hozzá a Marosvásárhelyi férfi.
Bár az esti órákban a kempingtábor területén szigorúan tilos zajongani, a tábortűz körül hosszú ideig tartott a hangoskodás, és érdekes módon vasárnap a kora reggeli órákban már elhagyták a helyszínt. Kedden próbáltuk felvenni a kapcsolatot a résztvevőknek helyet adó kempingtábor működtetőivel, azonban estig nem válaszoltak a hívásunkra.
Gyergyai Csaba
Székelyhon.ro

Forgatag-összegző
Új helyszín, új sikerek
Sok szempontból a legsikeresebb rendezvényt zárták augusztus 28-án a Vásárhelyi Forgatag szervezői. A becslések szerint a 367 programpont több mint 90 ezer látogatót vonzott, legtöbben az esti koncerteken vettek részt, minden este megtelt a Sportcsarnok előtti tér forgatagozóval.
A rendezvény sikere többek közt az új helyszínnek is köszönhető, ugyanis kevesebb infrastrukturális problémával találkoztak a szervezők, annak köszönhetően, hogy a Vásárhelyi Forgatag központi helyszíne a Liget volt. Nyilván itt fordult meg a legtöbb ember is, hiszen itt kaptak helyet az olyan nagy érdeklődésnek örvendő rendezvényrészek, mint a Családi Forgatag, a Civil Sarok, az EgészségForgatag, a kézművesvásár, ezenkívül a zenei rendezvények is a Ligetben vagy a Sportcsarnok előtti téren zajlottak.
A Családi Forgatagnak a Liget árnyékos terepe, valamint a már eleve ott lévő játszótér tökéletes helyszíne volt, talán ennek is köszönhető, hogy legalább háromszor annyi gyerek volt idén, mint a múlt évben. A nekik szóló programok folyton telt házzal zajlottak, de talán a legnépszerűbb a kézművessátor volt, ahonnan sosem "fogytak el" a gyerekek.
A Ligetben amúgy naponta körülbelül 18 ezer ember fordult meg, legtöbben az esti koncerteken, minden este tele volt a Sportcsarnok előtti tér.
Idén Kecskemét testvérváros volt a Forgatag díszvendége. A magyarországi településről közel kilencvenen érkeztek Marosvásárhelyre, és az eddigi legváltozatosabb és legszínvonalasabb programmal színesítették a rendezvény kínálatát.
A Szféra leginkább a fiatalok és természetesen a kortárs művészetek tere volt az Aranykakas udvarán. Ott kétezer embert számláltak. A programok közül a slampoetry bajnokság vonzotta a legtöbb embert, a Vinterio Furniture bútorfelújító work-shopja is nagy népszerűségnek örvendett, valamint a vasárnap esti Riddim Colony koncertre telt meg igazán az Aranykakas udvara.
A Borudvar is külön helyszínen, külön programmal várta idén a közönséget. Öt borászat, valamint két borszaküzlet kínálta a borait, a több mint ötvenféle nedű közt mindenki talált kedvére valót. A négy nap alatt 2082 poharat adtak ki a Borudvarban, a borfogyasztók 60 százalékban fehérbort ittak, 20 százalékban fogyott a rozé és ugyanannyiban a vörösbor. A szervezők számításai szerint 3-4 ezer ember fordult meg a Forradalom utcai udvarban.
A Marosvásárhelyiek Világtalálkozója immár negyedik alkalommal hívta haza az elszármazottakat kicsit együtt ünnepelni. A délelőtti pikniken, valamint az esti gálán összesen 1500-an vettek részt, főként Marosvásárhelyiek és magyarországiak, de volt, aki Dániából, Svédországból, Izraelből vagy épp Amerikából érkezett haza nosztalgiázni.
A Forgatag ideje alatt mindennap megtelt a Kultúrpalota is, szerdán a megnyitó gálára, csütörtökön az operettgálára, pénteken Csányi Sándor előadására, szombaton a világtalálkozó gálájára tértek be a Marosvásárhelyiek, vasárnap délelőtt verbunkverseny, míg délután nótaest csalogatta a közönséget.
Az újdonságok közt említhetjük az I. Erdélyi Pálinka- és Párlatversenyt, amelyre több mint harminc termelő több mint száz mintát küldött be. Az Erdélyi Pálinka Lovagrend tagjaiból összeálló zsűri vakkóstolással, a szakmában ismert 20 pontos értékelési rendszer alapján 17 pálinkát tartott aranyéremre, 27-et ezüstéremre, 21-et bronzéremre érdemesnek. A verseny győztesét, illetve a 2016-os Forgatag pálinkáját a 17 aranyérmes párlat közül újrakóstolással választották ki. A verseny győztese az oroszhegyi Ambrus Levente vilmoskörtéje lett, a Forgatag Pálinkája címet pedig a Székelyudvarhelyi Mátyás József feketeribizli-pálinkája nyerte.
A már említett helyszínek mellett színházi előadásokra, kiállításokra, könyvbemutatókra, városismereti sétákra, valamint gazdasági konferenciára is ellátogathattak a forgatagozók.
Idén először a Vásárhelyi Forgatagnak fővédnöke is volt dr. Kövér László, a magyar országgyűlés elnökének személyében, aki bejelentette, jövőre is vállalja ezt a megtiszteltetést.
Aki nem volt ott, a rendezvény különböző programjaiból ízelítőt kaphat a www.forgatag.ro oldalon, valamint a Vásárhelyi Forgatag facebook-oldalán.
Népújság (Marosvásárhely)

Kolozsváron is: Csak tiszta forrásból
Kolozsváron és Marosvásárhelyen láthatja, hallhatja a közönség jövő héten a Csak tiszta forrásból című előadást, amellyel a nagy „ikerpárnak”, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak állítanak emléket az est közreműködői: a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia Kórusa, Balga Gabriella és Palerdi András énekművészek, valamint a 2012-es és 2014-es Fölszállott a páva résztvevői közül Csizmadia Anna, Kubinyi Júlia, Zsikó Zoltán népdalénekesek, Kurdi Gábor (furulya, duda), valamint a Parapács Zenekar és a Czifra Táncegyüttes. Vezényel: Kocsis Zoltán, az est házigazdája: Sebő Ferenc.
Szabadság (Kolozsvár)

Történetek, emlékek, sztorik a Simon Endre és Simon Zsolt alkotásain a Bernádyban
Kettős tárlatnyitóval indította a nyári vakáció utáni tevékenységet a Bernády Ház, ahol kedd este Marosvásárhelyi származású, Magyarországon élő apa és fia, Simon Endre és Simon Zsolt képzőművészek állították ki legújabb alkotásaikat.
A Bernády Ház alsó termeiben látható festményekről Nagy Miklós Kund művészeti író, mint házigazda beszélt. Arra hívta fel a közönség figyelmét, hogy Simon Endre számára meghatározó volt a székesi gyermekkor, a képeiből kicsengenek a nagyamama titokzatos meséi, a szülőföld vonzása, az élet szeretete. Az egyik teremben a realisztikus alkotások kaptak helyet, tájképek, egy nagyméretű egész alakos portré, csendéletek, míg a másik két belső teremben az absztrakt alkotások.
Valamennyit a megújulás, a fiatalosság jellemzi, tobzódnak a színekben, játszanak a fénnyel, gyönyörködtetnek, megmozgatják a néző fantáziáját – mondta a méltató. Arról is beszélt Nagy Miklós Kund, hogy itthon tartózkodása napjaiban portréfilm készült Simon Endréről, akivel bejárták gyerekkora helyszínei mellett azokat a helyeket is, amelyek fontosak voltak számára a 2002-es Magyarországra való áttelepedéséig. Az egykori házába is elmentek, ahol most a G. kávézó működik. Bejáratánál még ott az a szőlő, amit az egykori tulajdonos ültetett. Erről azt mondta a festő: örvend, hogy a fiatalok találkozóhelye, kulturális események befogadója, hangulatos, színes kultúrkocsma.
A tetőtéri kiállítóhelyiségben láthatók Simon Zsolt grafikái, amelyeket két vonulat szerint különböztetett meg Nagy Miklós Kund: nagyméretű lenyomatok, komputer és fotógrafika. Ezek üzeneteket hordoznak, ha közel hajolunk és jól megfigyeljük egy-egy levéltöredéket, fényképdarabkát látunk. A másik vonulatra a tobzódás jellemző, a grafika adta lehetőséget kihasználva történeteket mesél el, a saját gondolatait is megosztja az alkotó, minden rajz előhív egy emléket, az egy másikat, elindít bennünk egy sztorit, amit filmen láttunk, vagy olvastunk, vagy éppenséggel velünk esett meg.
Simon Endre a Marosvásárhelyhez közeli Székesen született 1936-ban, Marosvásárhelyen Bordi András, Incze István, Piskolti Gábor, Izsák Márton voltak a mesterei. Kolozsváron 1960-ban végezte a képzőművészeti főiskola fesztészeti szakát, első egyéni kiállítása 1964-ben volt Csíkszeredában Nagy Imre kezdeményezésére. Fiának, Simon Zsoltnak ugyanott volt az első kiállítása 20 évvel később.
Antal Erika
maszol.ro

Szeptember 12-én kezdődik az új tanév
Lemondások és kinevezések
Szeptember 12-én kezdődik a tanév – erősítette meg a hírt Somesan Stefan főtanfelügyelő az igazgatókkal tartott keddi megbeszélésen. A megyénkben működő több mint 600 tanintézménybe 88.636 óvodás, alsó és felső tagozatos diákot várnak. Az előkészítő osztályt 4912 kisiskolás kezdi el, 3033-an a román, 1744-en a magyar, 94-en a német, 22-en a roma tagozaton és 19-en a sajátos nevelési igényű diákokat befogadó iskolában.
Az első napokban a tanév előkészítése zajlik. Feldolgozzák a diákok jogait és kötelességeit tartalmazó, újonnan elfogadott szabályzatot a diákoknak és a szülőknek, az iskolaorvosi rendelők szakszemélyzete elvégzi a tanulók egészségügyi ellenőrzését, találkozót szerveznek a rendőrség képviselőjével, véglegesítik az iskolatanácsok összetételét, amelyben polgármesterek, alpolgármesterek nem vehetnek részt.
A prefektúrán bemutatott jelentés szerint a megyénkben működő tanintézmények többsége valamennyi követelményt teljesítve rendelkezik működési engedéllyel, igaz, 68 csak ideiglenessel, de a talált hiányosságok rendezését ígérik. Négy tanintézmény nem kapta meg a közegészségügyi hatóság jóváhagyását, így például a lőrincfalvi óvoda és iskola, amelyek a református egyháznak visszaszolgáltatott épületben működnek, a Segesvár melletti Rora alsó tagozatos iskolája, valamint a héturi óvoda, amelyekben nincsen ivóvíz és mellékhelyiség az épületben. Marosvásárhelyen a Művészeti Líceum és a Bolyai Farkas középiskola épületével kapcsolatosan fogalmaztak meg kifogásokat a közegészségügyi szakemberek, a vidéki iskolák közül Mezőbándon, Nagysármáson, Szászrégenben, Segesváron, Nyárád-gálfalván, Mezőzáhon, Beresztelkén, Sámsondon, Ákosfalván, Bonyhán, Balavásáron stb. a központi iskolához tartozó kisebb települések iskoláiban, óvodáiban jeleztek hiányosságokat az ellenőrzések során.
A pedagógusokkal való ellátottság még nem teljes. Bár a 169 tituláris, tehát hosszabb távra szóló állás betöltésére szervezett versenyvizsgán több mint 600-an vettek részt, a meghirdetett állásoknak csak a 46 százalékát foglalták el, a többit az ötösön fölüli átlagot elért helyettesítőkkel és a hétfőn sorra kerülő újabb tesztvizsgára jelentkező képzett és szakképzetlen helyettesítőkkel töltik be. Hiányszakmának számít a német óvodapedagógus és tanító, a magyar, kémia, fizika, hangszeres zene szakos tanár, a legtöbben pedig a történelem, földrajz, román és magyar óvodapedagógusi, tanítói, román, angol és sporttanári állásokra jelentkeztek.
Az önálló jogi státussal rendelkező tanintézmények élére augusztusban 168 igazgatót és 101 aligazgatót neveztek ki ideiglenesen. A keddi gyűlésen a főtanfelügyelő bejelentette, hogy tíz iskolaigazgató le kell mondjon vezető tisztségéről, mert nincsen meg a felsőfokú végzettsége, öt igazgatót pedig nyugdíjaztak. Somesan Stefan azt is bejelentette, hogy az Egyesülés Főgimnázium két igazgatónője, Andreea Naznean és Maria Motoroga, akik a tanév végén nagy vihart kavartak, arra hivatkozva, hogy az épület tulajdonosa, a Katolikus Státus kiszorítja őket az iskolából, s ezért a főtenfelügyelőt tették felelőssé, beadta a lemondását. Az igazgatói székbe Aurora Stanescu román szakos tanárt nevezték ki, ő jelöli ki az aligazgatót, akivel együtt akar dolgozni.
Kérdésünkre dr. Tamási Zsolt, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium vezetője elmondta, hogy reményei szerint meg tudnak egyezni a tantermeket illetően.
Lemondott a tanfelügyelőség mellett működő megyei oktatási erőforrás és tanácsadói központ igazgatója, akinek a helyébe Porkoláb Annamáriát nevezték ki.
A további igazgatói állások betöltésére október 12-én tartják a versenyvizsgát, amelyen azok a pedagógusok vehetnek részt, akik minden feltételnek eleget tesznek – hangzott el többek között a keddi megbeszélésen.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Az első világháború Erdélyben

Az 1916-os román betörés történetét ismertették Marosvásárhelyen
Az első világháború és a menekülés centenáriumára szervezett előadássorozat Marosvásárhelyen ért véget, ahol Pál-Antal Sándor, Veres Emese Gyöngyvér és Berekméri Árpád Róbert osztotta meg a témával kapcsolatos kutatásainak eredményét, illetve bemutatták Koszta István és Marossy Géza Az 1916-os erdélyi elégia (székely kálvária) című dokumentumfilmjét is.
Néhány napja Kolozsváron Románia hadba lépésének 100. évfordulóját ünnepelték, pontosan azt, hogy a román hadsereg átlépte a Kárpátokat, a román-magyar határt. A hivatalos, háromnapos emlékkonferencián négyszáz történész vett részt, de senki nem volt közöttük a magyar történészek közül – mutatott rá Pál-Antal Sándor kutató, akadémikus, aki arról beszélt, hogy húsz évvel ezelőtt „kényszerítve” érezte magát, hogy az 1916-os menekülés kérdésével foglalkozzon, tanulmányt is írt a kutatásai eredményeiről, amelyben a Székelyföldi menekülés eseményeit tárta fel, Marosvásárhely szerepét hangsúlyozva az egykori események közepette.
Azt kutatta, hogy Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Sepsiszentgyörgyről hogyan, milyen útvonalon indult el a magyar lakosság Magyarország felé, hogy biztonságban érezze magát. „Az én családom is érintett volt, az egyik nagybátyám Debrecen mellett született egy szekérben” – mondta a történész, hozzátéve, hogy még nagyon sok a kutatnivaló ezen a téren. „Remélem, egy pár év alatt ezt a menekültkérdést sikerül annyira feldolgozni, hogy ne legyen talány senki számára” – fogalmazott Pál-Antal Sándor.
Budapestet felkészületlenül érte a menekültáradat
Veres Emese Gyöngyvér Budapestről érkezett, Marosvásárhelyi születésű történész, akit a barcasági csángók múltja érdekel, a néprajzi kutatásai során találkozott a menekülés témájával. A hétfalusi és barcasági csángók menekülésének kálváriáját dolgozta fel, levéltárakban, könyvtárakban talált iratok, visszaemlékezések, naplójegyzetek, illetve az idős emberekkel készített interjúk alapján.
Előadásában kitért arra is, hogy a román hadsereg 1916. augusztus 27-én, este 9 órakor átlépte a határt, abban a pillanatban, ahogy Románia bejelentette hadba lépését. Vonattal és szekerekkel indult a lakosság Budapest felé, ahol viszont nem voltak felkészülve a menekültáradatra. „Az egész meneküléstörténetet nem tudnánk ma megírni a korabeli sajtó nélkül” – mondta a történész, rámutatva arra, hogy a szerkesztőségek mindent vállaltak: a tudósítások mellett a segélyakciókról írtak, a családok egyesítésében segítettek, az erdélyi menekültek számára hirdetett állásokról értesítették az érdekelteket.
Kibédet nem támadták le a román katonák
Az első világháború és a ’16-os betörés egyházmegyei vonatkozásairól beszélt Berekméri Árpád Róbert, Maros megyei egyházi levéltáros, aki elsősorban az esperesi vizitációk kiegészítésére készült évi jelentésekből tudott meg sokat, azokban is az Említésre méltó események címet viselő fejezetben, amelyek rövidebb-hosszabb beszámolókat tartalmaznak, adatokat mindarról, amik akkoriban történt az egyházmegyék falvaiban. A menekülés kérdése nagyon jól kirajzolódik a levelezésekből is, amikor egy-egy fronton harcoló katona, vagy az itthon mAradottak közül írja meg valaki az éppen aktuális állapotokat. Kiderül ezekből a forrásokból, hogy melyek voltak azok a legérintettebb települések, ahonnan a lakosság zöme elmenekült, illetve melyek azok, ahová már nem jutott el a román hadsereg. Például Szovátaról és Sóváradról menekültek, de Kibédről már nem, oda csak lövedékekkel „látogattak” a román katonák.
A konferencián szó esett az itthon mAradottak javairól, házaik kifosztásáról is, valamint a megtorlásokról. Brassóban egy román asszonyt egy mozsárért ítéltek el, de akár egy szál virágért is súlyos büntetés járt. Ott a románok fosztották ki a hátramAradott magyarok vagy szászok házait. Viszont Csíkszeredában például a római katolikus Szabó család javait a szintén Csíkszeredai római katolikus Kovácsék vették magukhoz – mutattak rá a történtekre a kutatók.
Antal Erika
Székelyhon.ro

19. Élőnyelvi Konferencia
Nemzetközi nyelvészeti konferencia helyszíne lesz Marosvásárhely. Szeptember 7. és 9. között rendezi a Sapientia EMTE Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke (Marosvásárhely), a Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke (Kolozsvár), illetve a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet (Kolozsvár) a 19. Élőnyelvi Konferenciát.
A napjainkban tapasztalható mobilitás, a tömegkommunikációs eszközök elterjedése, az internet térnyerése következtében a területileg, földrajzilag értelmezhető nyelvváltozatok határai újabb átalakulás, átrendeződés folyamatában vannak. Továbbra is aktuális a beszélők saját, illetve mások nyelvjárásával szembeni attitűdjeinek a kérdése, valamint a nem sztenderd nyelvváltozatok helyzete és szerepe az oktatásban.
A 19. Élőnyelvi Konferencia a következő témák köré szerveződik: a magyar nyelvjáráskutatás a 21. században: hagyomány és innováció; nyelvváltozatok a 21. században: változó dialektusok, regionális köznyelvek, egységesülés és szétfejlődés; adatgyűjtési módszertan: hagyományos modellek, újítás és lehetőségek; nyelvjárások és nyelvek határán: nyelvjáráskutatás és kontaktológia; nyelvjárások és kisebbségi nyelvhasználat; nyelvjárások és nyelvi tervezés kisebbségi és többségi helyzetben; nyelvjárások és nyelvi attitűdök; nyelvjárások az oktatásban.
A konferencia plenáris előadói: Dennis R. Preston (Oklahoma State University), aki New Trends in Perceptual Dialectology; Borbély Anna ( MTA, Nyelvtudományi Intézet), aki Fenntartható kétnyelvűség; Bodó Csanád (ELTE BTK), aki Mediatizált nyelvjárások címmel tart előadást. A különböző szekciókban, illetve műhelyekben a kontinens számos országából érkező nyelvészek mutatják be kutatásaik eredményeit.
A konferencia – a csütörtök reggeli plenáris előadást leszámítva – magyar nyelvű.
A 19. Élőnyelvi Konferencia részletes programja: http://www.ms.sapientia.ro/data/PROGRAMABSZTRAKTOKaug16(1).pdf
Népújság (Marosvásárhely)

A 2016-2017-es színházi évad küszöbén
Beszélgetés Keresztes Attila rendezővel, a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatójával
– A múlt idénynek van-e olyan tanulsága, tapasztalata, amit fel lehetett használni, be lehetett építeni a most kezdődő évadba?
– Igen. Személyes tapasztalatom a lehetőség és ennek a felelőssége. Tizenöt éve vagyok művészeti igazgató, Kolozsváron, Szatmáron dolgoztam, az eltelt négy évben pedig Vásárhelyen, s művészeti vezetőként azt éltem itt meg, pontosabban az volt rám nagy hatással, hogy micsoda lehetőség rejlik ebben a társulatban, illetve ebben a városban.
– Milyen szempontból?
– A nyitás szempontjából. Minden hely más és más, de itt valóban azt tapasztaltam, hogy hihetetlen nyitottság van a városban. És ezt, meglátásom szerint, tovább lehet bővíteni, feszegetni jó értelemben vett provokációkkal, ami a színházművészetet illeti, mert van rá vevő, érzékeny közeg.
– Vagyis ez az évad is a nyitottság jegyében zajlik?
– Egyértelmű. Harag György mondta annak idején, hogy a színház legfontosabb feladata a folyamatos megújulás. Ebbe természetesen beletartozik az a művészi elv, az az irány is, amit a színház tűz maga elé, de a szüntelen megújulás olyan elvárás, amely minden egyes alkotóra külön is vonatkozik. Ez a négyéves mandátum, amit mi augusztus 5-én zártunk, jól sikerült. Szépek az eredményeink saját közegünkben, a városban is. Elég, ha most csak annyit említek, hogy emelkednek a nézőszámok, élővé sikerült tenni a színházat. De szakmai szempontból is sikerekről beszélhetünk. Figyelnek ránk, fesztiválokon díjaznak, érezzük, hogy értékel minket a színházi szakma.
– A teljes társulat fogékony a megújulásra?
– Igen. Ez részben annak is tulajdonítható, hogy az utóbbi öt, tíz évben kicserélődött a társulat. Generációváltás történt. Fiatal embereket pedig könnyebb berángatni egy újszerű folyamatba. Változott a felkészültségük. Nagyon erős, jó a csapatunk. Mindannyian figyelnek egymásra.
– Azért olyan hangokat is hallani a városban, hogy olykor hiányoznak a nagy tapasztalatú, idősebb színészek, bizonyos szerepeket ők természetesebb módon tudnának megoldani. Az új évad darabjaiban is lesznek olyan színpadi alakok, akiket ők tudnának a leghitelesebben életre kelteni. Hiányukat képes feledtetni a jelenlegi gárda?
– Feltétlenül. Az évadot alapvetően a társulatra építjük a rendezőkkel. Az én színházcsinálási elvem az, hogy rendezőket keresek meg, jól gondolkodó, jó ízlésű alkotókat, és a címeket utána együtt rakjuk össze, egyeztetjük a mi kívánságainkat azzal, amit ők akarnak mondani. Így áll össze az évadterv. Természetes, hogy a rendelkezésünkre álló színészeket is figyelembe veszi.
– Olyan rendezőkre is számítanak, akikkel hosszabb ideje eredményes az együttműködés, új nevekkel is találkozni fogunk.
– Nyilvánvaló, hogy ha egy társulat jól tudott dolgozni egy rendezővel, akkor ezt érdemes folytatni, hiszen egyre jobb munkák kerülnek ki a keze alól. Egymásra hangolódnak, értik egymás gondolkodásmódját. Ezért is alapozunk olyan visszatérőkre, mint Mohácsi János, Radu Afrim vagy Theodor Cristian Popescu. És vannak újak is. Mint minden évben, az idén is készítünk egy nagy zenés produkciót. Musicalt, nagyoperettet, amilyen a My Fair Lady, a Mágnás Miska volt és a még futó Csárdáskirálynő. Ebben az évadban a szilveszteri bemutatónk a Chicago, ami a musicalirodalom egyik gyöngyszeme. Nagy táncos, dzsesszes, szatirikus, ironikus társadalomkritika, beleértve az amerikai média hatalmát is. Ismert darab.
– És nagy kihívás egy drámai színháznak. Sokan látták a filmes változatát, vásárhelyi színpadon is előadták.
– Az nekünk csak jót tesz, hiszen annál többen jönnek el majd megnézni. Különben nagy kihívás volt a My Fair Lady is, nem beszélve a Csárdáskirálynőről, amely majdnem opera. Az igényességre ebben az esetben is nagyon ügyeltem. Komoly alkotókra, kiváló közreműködőkre alapoztunk. A Chicagót Juronics Tamás fogja rendezni és koreografálni. Ő a szegedi kortárs balett vezetője, és tényleg világhírű előadásokat hoznak ott létre. A személye garancia lehet, illetve az a munka is, amit mi itt már elkezdtünk és be fogunk fektetni ebbe az előadásba.
– Egy kicsit előre ugrottunk. Mivel kezdődik az évad?
– Az Olbrin Joachim csodálatos utazásával. Ennek a próbafolyamata már a múlt évadban elkezdődött. Mezei Kinga rendezi. Színész, rendező és író Szabadkáról. Sok előadást úgy rendezett, hogy ő maga írta. Egy Hamvas Béla-meséből íródott a szövegkönyv. Szép, lírai, filozofikus, elgondolkodtató játék. Arról szól, egy mondatban, hogy mit nevezünk életnek. A bemutató szeptember 16-án lesz, Hamvas most először szólal meg a vásárhelyi színpadon. Készülünk egy újabb Radu Afrim-előadással is. Nagyon szépen egymásra találtak a társulattal. Már Az ördög próbája is jó előadás volt, majd A nyugalom az utóbbi tíz év emblematikus előadásává vált.
– Díjözönt hozott.
– És ez még folytatódik. Szeptember 21-én megyünk Budapestre. A Színikritikusok díjára jelölték négy kategóriában a produkciót. Örülnék, ha a jelöléseket díjakra váltanák. Jó pillanatban született, sikeres munka volt. Ezt folytatnánk most. Az ördög próbájánál Radu a társulattal kitalált egy történetet, azt felöltöztették, s abból lett az előadás. Nem volt még munkacíme sem, ezért úgy hirdettük meg, hogy meglepetés- előadás. A tavaly már előre tudtuk, mi lesz, de akkor is úgy hirdettük. Ezért ugyanígy folytatjuk a sorozatot, Meglepetés-előadás 3. címmel készül nagyszínpadra, és ennél is írnak egy darabot a munkafolyamat során. A témája: egy tömbház a 70-es években. Néhányan még emlékszünk, hogy mik történtek akkoriban. Humor és dráma, tragédia egyaránt lesz benne. Izgalmas munka, a színészek is szeretik, mert az improvizációs készségüket is megmozgatja. A maguk kis világát is hozzátehetik, és ezekből mindig szép dolgok születnek.
– Előttünk a műsorterv. Futtában olvasva is sejteti, találkozhatunk még rendhagyó dolgokkal a következő hónapokban. Mi a Stresszfaktor 15?
– Volt már olyan próbálkozásunk az undergroundban, a Twilike, amellyel a fiatalokat igyekeztünk megszólítani. Azokat, akik még az iskolapadokban ülnek, és készülnek erre az életre, amiről aztán nem szűnnek meg beszélni. Ezzel próbálkozunk most is. A színházban vannak tinédzser önkéntesek. Ők összeálltak és létrehoztak egy MANOSZOK nevű csoportot. Minden hétvégén van velük színházi foglalkozás, a színészeink irányításával végeznek drámai gyakorlatokat. És a rendező, Csáki Csilla, aki Németországból jött haza, elhozta a Stresszfaktor 15 című darabot, amely a középiskola utolsó időszakáról, az egyetemre készülés periódusáról szól. A kérdéseket felvető játszó személyek nem színészek, hanem ők maguk, azok az önkéntesek, akik saját korosztályukat és persze a szüleiket szembesítik a problémáikkal. A premier szeptember 23-án lesz.
– Az Underground teremben. És a Kisteremben mikor mire számíthatunk?
– December 4-én Rares Budileanu színrevitelében láthatunk egy változatot A botcsinálta doktor című Moliere-komédiából. A sokak által ismert történet mArad, de Székely Csaba újraírja, maivá igazítja a maga stílusában, kellő humorral, kellő iróniával, öniróniával. Budileanu a színház román társulatának a színésze, rendezője. Az előadás tervezett címe: Doktor S. Ugyancsak a Kisteremben készül január 11-i dátummal az az előadás, amelyet a fiatal Adi Iclenzan rendez, és magyar nyelvű ősbemutató lesz. A szerző norvég, Jon Fosse, a dráma címe: Szép. Románul olvastuk, most fordítják magyarra. Ibsen, Bergman északi világa elevenedik meg benne, a kommunikáció képtelenségével is szembesít. Közben a szereplők ebben a válságos világban keresik a szépet, idézik meg a tökéletesnek vélt múltat, a távoli jövőt.
– Keresztes Attila pedig a Machbethtel szembesül. Shakespeare-t rendezni mindig, mindenkinek nagy erőpróba.
– Igen, nagytermi stúdiótérben rendezem. Vagy tíz éve kerülgetem ezt a problémát. Valószínűleg mindnyájunkban benne van az a vágy, hogy valami nagyot akarunk alkotni, létrehozni, de mint ebben a nagy drámában is, felmerülhet az, hogy milyen áron, és megbírjuk-e azt, amit felvállaltunk. Lélektanilag rendkívül összetett a darab, van benne sok minden, boszorkányság, tévhit, hit, szerelem, csalódás… Hihetetlen, fantasztikus anyag, véres dráma. Tényleg kihívás. Márciusra terveztük a bemutatót.
– Kemény dió az utána következő másik nagytermi feladat, a Dürrenmatt-darab színrevitele is.
– Májusban kerül színpadra Az öreg hölgy látogatása. Mohácsi János rendezi. Csodálatos, ahogy ők hárman, a Mohácsi testvérek, együtt dolgoznak, és összehangolják a rendezést, dramaturgiát és a díszletet. Külön örülök ennek a kapcsolatnak, amelyet sikerült kialakítanunk velük.
– Ennek a tragikus komédiának is
volt már Marosvásárhelyi színpadi változata, nem kevesen lehetnek, akik emlékeznek rá.
– Nem is volt olyan nagyon régen. De van egy olyan vélemény, hogy egy darabot tízévente lehet elővenni. Az idő teltével változik a valóság, és pontosan az az érdekes egy ilyen előadásban, hogy felmutassa, mi történt azóta. Minden város egyfajta Güllen, és minden várost gülleniek laknak, vagyis lényegében magunk elé is tükröt tarthatunk ezzel a Dürrenmatt-színművel.
– Kilenc bemutató készül ebben az évadban, kistermi előadás az is, amelyről még nem beszéltünk.
– Timur Vermes regényéből született a Nézd, ki van itt! című darab 2011-ben. Izgalmas dramatizálás. Film is készült a könyvből. Theodor Cristian Popescu rendezi. A sztori szerint Hitler 57 évesen felébred egy udvaron Németországban, és rácsodálkozik arra, amit talál, kancellárnővel, migránsokkal, homoszexuálisokkal, egyebekkel, amik a mai világban ellentétesek az ő elveivel, elvárásaival. De az is felmerül a szatírában, hogy vajon lezártuk-e mindazt magunkban, amit a hitlerizmus hirdetett, megtörténhet-e még egyszer mindaz, ami akkor kivetkőztette magából az emberiséget. Komikus helyzetek adódnak, nevetünk is rajtuk, de valahol mélyen ott motoszkál a nézőben a borzalom tudata.
– Személy szerint a művészeti igazgató mit vár, mit remél ettől az évadtól?
– Igényes elmélyülést. A színház megannyi más dologgal együtt sokat változott, ahhoz képest is például, ahogy én szocializálódtam a színházban. Ma már kezdi kinőni magát valamiféle tudománnyá. Miközben egy végtelenül egyszerű gyakorlat. Szakma. Ezt a kétféle dolgot kell összebarátkoztatni. Millió elv, színjátszási mód létezik. Az információ nagyon könnyen eljut hozzánk, azonnal tudjuk, hogy tegnap Berlinben milyen bemutató volt, különféle jelenségeket hamar megkívánnak az emberek. De néha nehéz a dolgunk. Megkérdőjeleződhet az, hogy tudunk-e kommunikálni a saját nézőinkkel. Ők nem foglalkoznak éjjel- nappal színházzal. Ők bejönnek, megnéznek valamit, és az vagy szól hozzájuk, vagy nem. A színházi társulatnak, a miénknek is azt az utat, módot kellene valahogy megtalálnia, hogy mindazt, amit fölszedett a színháztudományból, a legőszintébb, a legegyszerűbb eszközökkel formálja meg a színpadon. Úgy, hogy az utcáról bejövő ember, felkészültségétől, kulturális hátterétől függetlenül érezze, a színpadról közvetlenül őt szólították meg. Jó lenne tudni, hogy az új évaddal is közelebb kerülünk ehhez az elváráshoz.
Akkor hát kívánjunk mindkét félnek mAradandó élményeket, emlékezetes, szép színházi esteket!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Százarcú Mezőmadaras
A falut a földgolyón sokfelé ismertté tevő mezőmadarasi meteorit hírnevét aligha lehet túlszárnyalni, helyi kezdeményezés pláne nem vetekedhet a kozmikus vendég 164 évvel ezelőtti érkezésének visszhangjával, az egykori űresemény emléke azonban mára már meglehetősen elhalványult a köztudatban, a mai Mezőmadaras életét jobban befolyásolhatja, élénkítheti, gazdagíthatja egy olyan emberfüggő, földi kezdeményezés, mint a képzőművészeti alkotótábor, amely immár 15. alkalommal gyűjtötte egybe a község hívó szavára szellempezsdítő jelenléttel, értékteremtő igyekezettel válaszoló képzőművészeket. Többségük visszatérő táborlakó, de újabbak is mindegyre jönnek a különböző honi központokból, az anyaországból, a Kárpát-medence távolabbi tájairól, hiszen jó híre van a Czirjék Lajos és lelkes támogatói, munkatársai szervezte művésztelepnek, mind szélesebb körben terjed a híre, hogy ihlető itt a környezet, alkotásra serkent a hely szelleme, megörökítésre érdemesek a hagyományok és kiváló a hangulat. Persze a tevékeny együttlét gyümölcse is egyre több ízzel, zamattal telítődik, a tábori termés folyamatosan gazdagodik. Nem csak a helybeliek örülhetnek neki, más települések művészetkedvelői is belekóstolhatnak. A Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor önállóan, vagy a Maros-Mezőségi Művésztelep más hasonló alkotóközösségeivel együtt Marosvásárhelyen rendszeresen bemutatkozik, és volt kiállításuk Kolozsváron, Segesváron, Szamosújváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Szászrégenben, Székelyudvarhelyen is. A következő hónapokban Nagykároly és Szatmárnémeti közönsége ismerkedhet a műgyűjteménnyel, amely érdemes lenne arra, hogy a községben létesítendő állandó kiállítás, falumúzeum is népszerűsítse. Ez növelhetné az érdeklődést Mezőmadaras iránt, még vonzóbbá tehetné a Székely Mezőség e biztatóan fejlődő, sajátosságait nemzedékeken át őrző, jellegzetes faluját. Értékes és változatos a művésztelep kollekciója. Csupán az utóbbi fél évtizedben közel félszáz festő, grafikus, szobrász, fotóművész dolgozott itt. A katalógus is érzékelteti, hogy a látványteremtésben mindenik igyekszik a saját útját járni, a maga szemléletét érvényesíteni, ehhez pedig kellő választékot nyújt a történelmi telítettségű, titkait olykor rejtegető, de a felfedezés izgalmát is felkínáló környezet. Megkapó és lírai hangulatot kelt a táj szépsége. Milyennek látta Berde Mária a Mezőség című lélekpendítő versében? "Domb- óceán fölött a szél sustorog/ Az ében éji ágyból kelő tájra,/ Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:/ Harsánykemény, vidor kakastorok" – olvashatjuk a kezdő sorokban. Biztos, hogy a hajnal e varázsos hangulatát is megtapasztalta már egyik-másik táborlakó. Vagy a nyár más napszakai ámították el. Esetleg egy hajdanvolt történés, valamilyen mezőségi legenda, egy kuruc–labanc összecsapás, valamelyik vásárostetői híres sokadalom, netán egy ’48-as hős emléke, vagy a jelenvalóság, napjaink realitásai, emberei indítják el bennük az alkotás szikráját. Kiállításuk és ez az újabb bemutatkozó füzet is meggyőzően tanúsítja: megérdemlik, hogy figyeljünk rájuk.
* Előszó a katalógusból
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Láthatáron a huszonötödik
Jövőre jubilál a makfalvi Nagy Pál Képzőművészeti Alkotótábor. Augusztus 28-án a helyi művelődési házban nyílt kiállítással a XXIV. táborozás ért véget. Ez a megye legrégebbi nyári művésztelepe, az alkotókat 1979-ben hívták össze először a Maka vára alatti nagyközségbe. Akkor az oda igyekvő Nagy Pálék tragikus balesete szakította félbe a kezdeményezés szépen eltervezett kibontakozását, és az ilyenszerű szervezkedéseket keményen ellenző hatalom is megtette a magáét, a tábor igazán csak a rendszerváltás után válhatott azzá, aminek a tervezői elképzelték, de a művésztelep az eltelt közel negyedszázadban valóban a település és a Makfalvát övező kisrégió egyik legismertebb megvalósításává vált. Főnixsorsú, hiszen úgy alakult, hogy mindegyre elveszítette nagy lendülettel és hivatástudattal tevékenykedő működtetőit, ami miatt léte többször is veszélybe került, de mindig akadtak olyanok, akik az ügy mellé álljanak, és valamivel gazdagítsák azt, amit elődeik elkezdtek. Évről évre gyarapodott a tábor, a nyaranta kapunyitó makfalvi műgyűjtemény pedig folyamatosan bővíti bemutatandó értékeit. A Wesselényi Művelődési Egylet a főszervező, Fülöp Irén nyugalmazott tanárnő, aki az indulástól szíve-lelke volt az ügynek, a fiatalokat is bevonta a szervezésbe, Péterfi Levente alelnök fáradhatatlan a tábori teendőkben. Ők ketten már a 25. összejövetelre gondolnak, kiadványban is szeretnék felmutatni mindazt, amit művészeti vonatkozásban sikerült létrehozniuk.
Az idei alkotó együttlét is eredményes volt. Már előtte rendbe tették a makfalvi kollekció válogatott anyagát felvonultató Pincegalériát. Nyitva a Kusztos Endre-emlékszoba is. A Nagy Pál Alkotótábor pedig munkára serkentő, ihlető környezetet teremtett a meghívásra jelenlétével válaszoló 18 művésznek. A mindenkit saját példájával ösztönző festő, grafikus, a vitalitásával fiatalabb kollégáit is megfertőző Kusztos Endre, a tábor meghatározó személyisége személyesen már nem lehetett jelen, de szelleme, közismert igényessége mindvégig éreztette hatását. A természet, a szülőföld vonzásában, a modern világ, az életmód változásával eltűnőben levő ősi értékek megörökítésének a jegyében dolgoztak a festők, grafikusok, szobrászok, népművészek, akik úgy érzik, ilyen vonatkozásban még sok feladat vár rájuk a továbbiakban. A tárlatnyitón erről társai nevében is szép hitvallást tett Sz. Kovács Géza. Ő Segesvárról tér vissza minden augusztusban Makfalvára. Mások Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Tordán, Kolozsváron, Komáromban, Debrecenben, Székelykeresztúron, a község szűkebb környezetében éltetik magukban a tábori élményeket, és dolgozzák fel később a vázlataikat. A többség törzsvendég, rokoni, baráti, lelki kapcsok kötik őket Makfalvához. Érthető, hogy a kiállított munkákból szétsugárzó érzelmi töltet is megérinti a nézőket. A táj, a Küküllő mente látványvilága, a népélet jellegzetességei, a helyi népművészet, az emberi karakterek általában a primer élmények kivetüléseként jelennek meg a falakon, talapzatokon, de biztos, hogy az itt megfordulók később feldolgozandó, elmélyültebb, áttételesebb alkotásaiban is testet öltenek majd. Talán a népművészet masszívabb jelentkezése is egy olyan sajátosság, amivel a makfalvi tábort felruházhatjuk. Ez is olyan vonás, ami vonzó színekkel, formákkal, ízekkel telíti az idei termést, akárcsak az előzőeket is. A mostani kínálat Bálint Zsigmond, Doszlop Lídia, Joó Dénes, Kádár-Dombi Péter, Kalló László, Károly-Zöld Gyöngyi, Kedei Zoltán, ifj. Kovács Árpád, Kováts Mátyus Erzsébet, Láng Eszter, Molnár Krisztina, Nagy Dalma, Orbán Irén, Réthi Botond, Sándor János, Suba László, Sz. Kovács Géza, Vass Mária munkáiból állt össze tetszetős, derűs mozaikká. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Közösségi célokra szánt grófi örökség
A gernyeszegi Teleki-kastélyt papíron 2006-ban, a gyakorlatban pedig 2011-ben kapta vissza a jogos tulajdonos, a Teleki család. Gróf Teleki Kálmán Belgiumból költözött haza, hogy átvegye a kastély ügyintézését és családjával együtt kitalálja, mi is legyen e hatalmas örökség további sorsa.
A Marosvásárhely és Szászrégen között, a Felső-Maros mentén található Gernyeszeg leginkább barokk kastélyáról nevezetes. A hatalmas parkkal és várárokkal körbevett emeletes kastély az évente megszervezett kastélynapokon és a különböző táborok keretében vonzza a látogatókat. De a kastély bármikor látogatható: ha a kapu éppen zárva van, akkor telefonon hívható a gondnok vagy maga a gróf, aki szívesen végigvezeti a vendégeket az épület folyosóin, termeiben, és megmutatja a tágas parkot is.
Teleki Kálmán, a kastély tulajdonosa szerint Erdélyben manapság a grófi titulus mindenekelőtt sok fejfájást jelent, de van szép oldala is, hiszen egy élő gróf kuriózumnak számít. „Sok ember le akarja magát fényképeztetni velem, sokan akarnak velem kezet fogni. Vannak, akik határozottan tisztelnek, és jól érzik magukat, hogy együtt lehetünk” – magyarázza Teleki Kálmán, majd rögtön hozzáteszi, hogy ezenkívül semmiféle előnyt nem hordoz számára a grófság, illetve az, hogy kastélytulajdonos. „Egy részük azt hiszi, hogy ha gróf és kastélytulajdonos vagyok, akkor tele lehetek pénzzel. Sajnos, tévednek, mert pénzem nincs” – magyarázza. Vendéglátóm szerint a kastély egyelőre semmiféle jövedelmet nem termel, csak viszi a pénzt. Amikor a család visszakapta az ősi hagyatékot, ezzel tisztában voltak. Most azon törik a fejüket, miként lehetne hasznossá tenni és a köz javára fordítani az örökséget.
Kastélynapok, alkotótáborok, nyári egyetemek
Az államosított Teleki-kastélyban évtizedekig preventórium működött: olyan gyerekeket utaltak be ide, akiknek családjában tüdőbetegség ütötte fel a fejét, és ez a gyerekekre is veszélyt jelentett. A kastélyban működő egészségügyi intézmény léte némileg hasznára is vált a műemlék épületnek, hiszen legalább őrizték az állagát: más, hasonló erdélyi kastélyoktól eltérően nem hagyták, hogy tönkremenjen. Az 50-es években maga Teleki Kálmán is eltöltött itt néhány hónapot, de mint mondja, 1955-ben, nyolcévesen, nem fogta fel, hogy mit jelenthet apjának és nagyapjának az egykori tulajdona. A restitúcióra további hat évtizedet kellett várni.
Vendéglátóm így emlékszik vissza az öt évvel ezelőtt történtekre: „a visszaigénylés és a visszaszolgáltatás hosszas procedúrája után, életem egyik legszebb pillanata volt, amikor 2011. július 1-én végigjártam egyedül az egész kastélyt, pincétől a padlásig, minden szobáját, termét, folyosóját, zegét-zugát, amit addig még soha életemben nem tehettem meg. Ez óriási élmény volt számomra, igazi meghatározó momentum”. A grófban ekkor tudatosult, hogy óriási felelősség nehezedett a vállára. Tudta, hogy ezzel a hihetetlen feladattal egyedül vagy szűk családjával kell majd megbirkóznia. Teleki úgy véli, hogy a restitúció a köz számára is nagyon fontos momentum volt, bár azt még nem sikerült bevinni a köztudatba, hogy a tágabb közösségnek is érdeke kezdeni valamit a kastéllyal. Ezt a célt szolgálják az ott helyet kapó rendezvények: a minden év júliusában megszervezett Gernyeszegi Teleki Kastélynap, vagy a diákok számára szervezett nyári egyetemek és a képzőművészeti alkotótáborok. Tavaly a zömében építész- és művészettörténész hallgatók felméréseket végeztek, elkészítették a kastély alaprajzát, az épület pontos leírását pincétől a padlásig, bemérték a falak vastagságát, azaz mindenre kiterjedő munka született. Az idén Marosvásárhelyi, Kolozsvári, Bukaresti és jászvásári diákok – építész-, művészettörténész-, közgazdaságtan-hallgatók, szociológia-, tájépítész-szakos egyetemisták – vettek részt a Teleki Kastély Egyesület és az ARCHÉ Egyesület által szervezett nyári táborban, hogy a kastély újrahasznosítására dolgozzanak ki stratégiákat. A diákok a felhasználás lehetőségeit vették számba: beszélgettek a helyi lakosokkal, a község elöljáróival, az önkormányzati képviselőkkel, majd egy tanácskozás keretében bemutatták, hogy milyen eredményre jutottak, illetve milyen ötleteik születtek. Záró momentumként a Marosvásárhelyi vármúzeumban tartott megbeszélésen elhangzott: a gernyeszegi kastélyban kulturális központot lehetne működtetni. Színművészeti-, filmművészeti és képzőművészeti táborok számára lenne ideális hely, ahol amatőr és hivatásos alkotóknak egyaránt lehetőséget nyújtana képzésre és kikapcsolódásra.
Terveik szerint a kastély a 20 éven felüli korcsoportok számára lehetne találkahely. Az elképzelésekbe az is beletartozik, hogy jövedelemforrás gyanánt a kastélyt bekapcsolják az idegenforgalmi útvonalakba is. Az is felmerült, hogy az újrahasznosításba a helyi lakosságot is be kell vonni, hiszen ez rendszeres foglalkoztatást jelentene sok ember számára, amit szervesen kiegészíthetnének önkéntesekből álló csapatokkal.
A kastély visszaszolgáltatása óta évi rendszerességgel a legfontosabb és legnagyobb tömeget vonzó rendezvény a Gernyeszegi Teleki Kastélynap, amikor egésznapos rendezvénysorozattal várják a látogatókat. Egyre nagyobb teret biztosítanak a kisgyerekes családoknak, így a gyerekfoglalkozások és -vetélkedők a legnépszerűbbek. Ilyenkor pezseg a falu is, hiszen ezernél is több vendég érkezik Gernyeszegre. Vendéglátóm szerint sokkal nagyobb lehetőségeket is rejtene a kastélynap, ha a falubeliek felismernék ennek a potenciálját, és szálláshelyet, illetve étkezési lehetőséget is biztosítanának a vendégeknek. Egy-egy ilyen eseményre aktív turizmust is lehetne építeni.
Felújítás és adókötelezettség
A kastélyban egyelőre csak állagmegőrzési munkálatokat végeztek. Teleki Kálmán szerint felújításra még nem gondolhattak, ahhoz ugyanis engedélyek egész sorozatára van szükség. „Mivel a gernyeszegi Teleki-kastély A-kategóriás műemlék, bármilyen engedélyeztetés nagyon pénzigényes, komoly procedúrát igényel. Bármihez csak akkor kezdhetünk, ha létezik egy jóváhagyott, egységes terv” – magyarázza a tulajdonos. A fenntartás költségeit tovább növeli, hogy a műemlék épületekre eddig nem kellett adót fizetni, ez azonban idéntől megváltozott, az adómentesség megszűnt. Teleki szerint ez akkora érvágás lesz a családi kassza számára, amit csak célzott bevételekkel tudnak ellensúlyozni: tervek szerint keresztelőkre, lakodalmakra, illetve más rendezvényekre is kiadják majd a kastélyt, hogy némi bevételre tegyenek szert.
itthon.ma

Múzsák találkozása a szecessziós múzeumban
Negyedik alkalommal találkoztak a Múzsák a Nagyváradi Holnapfeszten, közel ősi lakhelyükhöz, a helikoni ligethez, mivel a szombaton zárult háromnapos rendezvény a város egyik legújabb művészeti terében, a szecessziós múzeumnak otthont adó belvárosi Darvas-La Roche-villában zajlott: szó, dal és kép közös, interdiszciplináris művészeti élményt nyújtott az érdeklődőknek.
Művészeti ágak összefonódása
A szervezők, Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője, Simon Judit újságíró, szerkesztő, valamint Ramona Novicov művészettörténész tartotta a csütörtöki megnyitót, majd a Kocsis Csaba vezette berettyóújfalui Körömvirág együttes mutatta be a határ mindkét oldalán élő kortárs magyar költők megzenésített verseiből összeállított műsorát. Énekeltek verset Markó Bélától is, aki a Körömvirág után mutatta be Kerítés című, legújabb kötetét.
A költő-politikus elmondta, újabb mandátumért már nem indul az őszi választásokon, ezt öt éve döntötte el, a versek mellett viszont egyre gyakrabban ír publicisztikát, nagy élvezettel. Új kötetéből felolvasott néhány szabadverset, majd dedikált. Az első napot a Képek és szavak című, Ujvárossy László képzőművész-egyetemi tanárral folytatott beszélgetés zárta, aki azt az élményét is megosztotta a jelenlevőkkel, amit a velencei biennálén is tapasztalt: a fiatal művészek egyre inkább a többi művészeti ággal való összefonódást kedvelik, olyannyira, hogy már nem is a képzőművész, hanem „csupán” a művész önmeghatározást használják.
Tényregény az „ordas időkről”
A pénteki programsort a MÚRE Brassai 2015 sajtófotókiállítás megnyitója indította. Rácz Éva, a magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke és Ramona Novicov a fotóművészet lényegéről, a pillanat megörökítésének lehetőségéről és a sajtófotó valóságot feltáró dokumentumszerepéről beszélt. Szűcs László elmondta, a verseny kiírásakor romániai magyar fotósokra számítottak, de végül több országból érkeztek művek, alkotóik valamiképpen mind kapcsolódnak Erdélyhez, ha másként nem, érzelmileg.
Az eseményen könyvbemutató is várta a közönséget: Simon Judit látta vendégül Forgách András magyarországi írót, akivel Élő kötet nem mArad című könyvéről beszélgetett. A tényregény azt a jellegzetesen huszadik századi, kelet-európai családi tragédiát írja meg, amit Esterházy Péter a Javított kiadásban, csak Forgách az édesanyjáról tudja meg, hogy a III/1-es érintettséget. Megható őszinteséggel beszélt a hír fogadásáról, az azt követő eseményekről, hangsúlyozva, hogy rég elhunyt édesanyjához való kötődése mit sem változhat az „ordas idők” miatt.
Kinde Annamária költőről neveztek el díjat
A fesztivál második napját Élő Várad – Nagyvárad és a progresszió címen fórum és felolvasás zárta Tasnádi-Sáhy Péter irányításával, fiatal tollforgatók – Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsa, Mihók Tamás és Bíró Árpád Levente közreműködésével. A fiatalok leginkább azt nehezményezték, hogy nem érzik, hogy Váradon lenne olyan mentor, szellemi irányító, akihez alkotói problémáikkal bármikor fordulhatnának, illetve akit mesterükként követhetnének.
Ez a téma tulajdonképpen átvezet a harmadik fesztnap délutánjába, amikor bemutatták a 2014-ben elhunyt Kinde Annamária Nagyváradi költőről elnevezett díjat, Deák Árpád művét. Szűcs László elmondta, a márvány talapzaton stilizált bronz angyalszárnyakat ábrázoló alkotást évente egy olyan fiatal alkotó kapja majd, akinek még nincs kötete, de már megérett rá. Kiemelte, mennyire szívén viselte a korán elhunyt költőnő a fiatalok felkarolását, alkotói kört szervezett és az ő ötlete volt a Várad folyóirat Várad Junior rovata. Az idei díjat majd az október végi Könyvmaratonon fogják átadni, addig talán elkészül Kinde Annamária síremléke is, ugyancsak Deák Árpád műve.
Ami a szerepek álarca mögött rejtőzik
A rendevénysorozaton a színházi alkotókkal is tartottak beszélgetést: Novák Eszter rendezővel, a Szigligeti Színház művészeti vezetőjével, majd Bíró József Nagyváradi születésű Kolozsvári színésszel. Novák Eszter beszélt erdélyi gyökereiről, Marosvásárhelyi, illetve Budapesti rendezéseiről, művésztanár tevékenységéről és arról, mit jelent számára a Szigligeti Színház művészeti vezetése.
Bíró József elmondta, színészi pályája a legendás Kortárs-csapattagsággal kezdődött, a színiakadémia elvégzése és rövid kitérők után pedig a Kolozsvári színházban teljesedett ki. Mindkét színházi alkotóművész kiemelte, nem az erőltetett aktualizálás vagy múltba fordulás a fontos, hanem a mindenkori ember sokszor egyértelmű, de inkább rejtélyesen összetett arcának felmutatása az egyes szerepek álarca mögül. A Holnapfeszt eseménysorát színházi előadás zárta: a Szigligeti Színház fiatal művészei Tasnádi-Sáhy Péter rendező szakos hallgató vizsgaelőadását, a Kés a tyúkban című darabot mutatták be.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Világgá – haza
Így, így. Hiszen a haza csak annyiban földrajzi jelenség, amennyiben „belakja” a földműves, az iparos, a tanító, az írás- vagy képzőművész egyéni s legbelső világát. Hazát lehet választani, ám a szülőhaza varázsát nem pótolhatja idegen föld- vagy néprész.
Elnéztem csernátoni Székely Géza grafikus, festőművész igazodását mindehhez, és sok más titokhoz 28 éves korában, ezelőtt harminc esztendővel, amikor megnyitottam első kiállítását szülőfalujában. Akkor a Kolozsvári Utunk irodalmi hetilapban megjelenő méltatásomat ugyanezzel a címmel tettem közzé: Világgá – haza. Nehéz bejutni egy ember világába, ha nincs kézügyben sem kilincs, sem más fogódzó. Az ő művészi világa esetében hasonló helyzetbe kerülünk.
Különösen akkor, ha önmagára zár ajtót, ablakot.
Jelen itthoni – otthoni – vendégművészünk, Székely Géza esetében is firtatni lehet ezt a bejutási kérdést. Még akkor is, ha itt, Alsócsernátonban látta meg a napvilágot. És ezzel, mondhatni, a kérdések, meglepetések elejére jutottunk. Tulajdon édesapja fedezte föl benne a rajzoló, festegető, színező tehetséget, meg sem állott véle Kosztándi Jenő festőművész, a tehetségeket FelsőHáromszéken nagy gonddal begereblyéző híresség műterméig.
Most és innen nézve simának tűnik a művészi fejlődés útja. Következett tanulásban, eszmélésben Marosvásárhely, majd Kolozsvár, a Művészeti Egyetem és a kiváló mesterek, pszichológusok és didaktikusak a művészet osztatlan mezein. Életútnak ez így egyszerű, ám térjünk vissza a fent említett kilincshez! Nagyon ritka az a művész, aki egyszerűen elrebben az ősi fészekről, nekiindul a nagyvilágnak, feledi a bölcsőket, koporsókat, az utcák fáit, patakokat. Székely Géza egy-egy grafikai vagy pasztellsorozatával mintha térdet és fejet hajtana Csernáton, Székelyföld előtt.
Nézzük a férfi- meg nőportrékat, köztük apjáét, és arra is kell gondolnunk, hogy ezeket az arcokat szemrebbenés nélkül kiválogathatnánk más népek férfiinak ezer portréja közül is. Mi a titka ennek? Mintha magunk éltük volna meg az arcok, a nyakak, vállak ráncainak minden eredetét annyi ezer esztendő alatt. Mind a miénk.
Az anyakép, a mindenható is ott a maga kendőjével. Faluvég nevű festménye (1974) ma is az ősi, a szülőföld eligazító emlékét idézi a vásznon. El-elcsukló hangon valljuk más népekkel, néprészekkel, hogy a szabadságharcok mind, mind vélük és érettük történnek.
Nem is tettünk olyan nagy utat máig Csernátonon belül, illetve kívül. A grafika, a festészet műfajain belül és az önmagára találás jajain fölül hihetetlenül nagy az út a Madách Imre-féle ember- és történelemlátás motívumaiig. Az emberi és emberiségi kétségek, a természet és a tudós emberi meglátások vetületei itt vannak a vásznakon. A grafika, a hidegtűkarc, pasztell meg szénrajz – mind a belül viaskodó ember és művész arcvonása.
A célszerű zsúfoltság mellett színtónusok változatossága is jellemzője Székely Géza művészetének. És ebben az élményhalmazban, művészi vajúdásban „van-e visszatérés” faluja kapuihoz? Kapu c. műve erre a bizonyosság. A mai férfi, két fiatal másik férfi apja, másként nyitja azt a kaput, azt az ablakot, melyekről annyi helyen álmodott.
Itt van a nyitott és zárt ablakok jelensége – Igézet címmel. Állsz előtte, és arra gondolsz: vajon melyik ablakszem igéz ma, most nála? A zárt vagy a nyitott? Az elvonatkoztatás, a gondolkodásra, a keresésre késztető művek címeiből jegyzek ide: Alter ego, Múzsák asztala, Szatír ikon, Hiátus, Árgus…
Meg kell említenünk azt is, hogy nem tudván „kibeszélni” mindent a palettán színekben, szenekben, a költészethez is fordul Székely Géza. És képzőművészi alkotásait elemezve azt kell mondanom, hogy nem csak azért, mert a felesége, Cseh Katalin költő.
Harminc évvel ezelőtt is magam nyitottam meg az ifjú Székely Géza első kiállítását Csernátonban. Senki nem akart ma és itt évfordulni. Az egybeesés a véletlen műve. Noha hiszem a nagyszerű író Karinthy Frigyes szavait: ez nem véletlen, ez vélet. Nyugtassuk a művészt azzal talán, hogy valahol valaki valamit akar vele és érte… Azóta maga is vitte-növesztette hírét-nevét falujának, határokon túl és vissza, vissza a megtartó földre. Sosem fordított hátat sem a gondolkodó, szenvedő ember világának, sem az ő népének.
Czegő Zoltán
(Elhangzott Székely Géza csernátoni kiállításának szombat esti megnyitóján.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

1956 emlékezete
A pusztulásról sem feledkezhetünk meg
Magyar sors 60 évvel a magyar forradalom után címmel szervezett bajtársi találkozóval összekötött tudományos értekezletet a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete (VPFHSZ) pénteken és szombaton Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A két nap alatt a téma jeles magyarországi és erdélyi kutatói tartottak nemcsak érdekfeszítő, hanem különböző töltetű érzelmeket is felkorbácsoló előadásokat 1956 történéseiről és azok következményeiről. Elsőként Török József VPFHSZ-elnök, a rendezvény ötletgazdája és levezénylője köszöntötte az előadókat és a magyarországi, valamint erdélyi sorstársakat, majd Tófalvi Zoltán osztotta meg gondolatait, hangsúlyozván, hogy az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc Kárpát-medencei eseményeit nem szabad egymástól különválasztani. Lukács Bence Ákos konzul Magyarország Csíkszeredai főkonzulátusa képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, arra figyelmeztetett, hogy a rossz megismétlődését csak úgy tudjuk elkerülni, ha nem feledkezünk meg a nehéz időkről és a pusztulásról.
Az előadók sorát Horváth Miklós magyarországi hadtörténész, egyetemi tanár nyitotta meg, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásairól beszélt. Nem rejtette véka alá, hogy a rádióban elhangzott biztatások és ígéretek ellenére Amerika és nyugati szövetségesei a magyar forradalmat és szabadságharcot szovjet belügynek tekintették, vagyis tulajdonképpen szabad kezet adtak Moszkvának, hogy a magyarokkal szemben cselekedjen a belátása szerint. Markó György magyarországi történész, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet tankokkal, kézifegyverekkel szembeszállók kilétére mutatott rá. A hallgatóság döbbenettel vette tudomásul, hogy ezek a hősök zömében tizen- és huszonéves, katonai ismeretek birtokában sem lévő, azonban elszánt és bátor fiatalok voltak.
Pál-Antal Sándor Marosvásárhelyi történész, akadémikus a székely főváros ’56-os eseményeiről, Kozma Csaba Kolozsvári történész a Gyergyószárhegyi és Marosvásárhelyi szervezkedésekről tartott előadást. Tófalvi Zoltán kutató Moyses Márton, a diktatúra és nemzeti elnyomás ellen már 1956-ban tiltakozó, majd önmagát a Brassói pártbizottság épülete előtt 1970-ben felgyújtó baróti fiatalember tragikus sorsát ismertette. Végül Benkő Levente Kolozsvári történész az erdélyi magyar szellemi elit ’56-ban tanúsított magatartását ecsetelte, és a forradalmat – néhány kivételtől eltekintve – zömében elítélő állásfoglalását ismertette. A jelen lévő magyarországi forradalmárok, így D. Szűcs Lászlóné, a POFOSZ országos elnökének helyettese, Szalay Zoltán, a POFOSZ Budapesti elnöke és Dózsa László visszaemlékezései megdöbbentő és megható színfoltját képezték a kétnapos értekezletnek, melynek során a Sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkot és emlékházat is meglátogatták.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Település-monográfia készült Csíkfalva községről
Búzaháza, Vadad, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Csíkfalva alkotja a felső-nyárádmenti községet, amelynek monográfiáját Nemes Gyula írta meg. A Bekecs alatt Nyárád tere című kötetből a szerző fotókat vetített ki, úgy ismertette munkája eredményét a Bolyai téri unitárius templomban.
Több mint háromszáz fekete-fehér fénykép és jó néhány színes felvétel teszi még érdekesebbé a Csíkfalva községet bemutató kötetet, amelyet a szerző több évig tartó kutató- és gyűjtőmunka alapján írt meg és tett le az olvasók asztalára. A mű nem csupán a csíkfalviaknak érdekes, de mindazoknak, akiket érdekel a történelemtudomány, mint a társadalomtudományok egyik fontos alkotója.
Nemes Gyulának nem ez az első könyve, amelyben településtörténettel foglalkozik, Marosvásárhely környező falvainak, községeinek múltját kutatva sorra-rendre kötetbe foglalja azok történetét, közkinccsé tesz olyan dokumentumokat, feljegyzéseket, korabeli fotókat, interjúkat, amelyek kevésbé elérhetők az adott település iránt érdeklődők számára. Csíkfalva monográfiáját is több éves kutatómunka előzte meg, levéltárakban, könyvtárakban kereste elő a községre és a falvaira vonatkozó iratanyagot, illetve beszélgetett idős emberekkel, vagy egykor élt jelentős személyiségek leszármazottaival. Sok fotográfia származott Simó Attila néhai unitárius lelkipásztortól, akinek lánya, Simó Csilla bocsátotta a történész rendelkezésére a fényképeket, feljegyzéseket, leveleket, naplórészleteket. Még három háborús veteránnal is volt szerencséje beszélgetni 2013-ban Nemes Gyulának, aki a háborús élményeikről, a korabeli viszonyokról faggathatta őket.
A kötet tizenöt nagy fejezetet tartalmaz, amelyekben az érintett falvak természeti-földrajzi elhelyezkedésétől, a történelmi helynevek és a települések története a kezdetektől a népéletig, népszokásokig, a község utcáinak a lajstromát is tartalmazza, a régi épületeket, középületeket, jelentősebb lakóházakat és kapubejáratokat, ipari létesítményeket. Kitér a helységek gazdasági állapotára is, a népesség számának és szerkezetének alakulására, az életmódra – táplálkozási szokásokra, viseletre, lakhatási viszonyokra – sorra veszi az egykori és mai templomokat, felekezeti, majd állami iskolákat, a látnivalókat, a helyi védettséget élvező virágokat. Külön nagy fejezetet szentel A hadak útján címmel a magyar királyok korától kezdve az erdélyi fejedelemségeken át az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, valamint az első és a második világháború következményeinek.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Kilenc ország különleges harci alakulatai Erdélyben
Kilenc ország több mint kilencszáz katonája részvételével kezdődött nemzetközi hadgyakorlat Romániában – közölte hétfőn a Bukaresti védelmi minisztérium.
A szeptember 22-ig tartó, Junction Strike 16 fedőnevű gyakorlatot Grúzia, Görögország, Nagy-Britannia, Portugália, a Moldovai Köztársaság, Lengyelország, Szlovénia, az Egyesült Államok és Románia hadseregének különleges egységei számára rendezték.
A szárazföldi és légi eszközöket használó speciális katonai alakulatok fiktív forgatókönyv alapján fognak harci bevetéseket megtervezni, levezényelni és végrehajtani. A nemzetközi hadgyakorlatot a Marosvásárhelyi, dési, besztercei, dornavátrai és Csíkszeredai helyőrség szervezi, egyebek mellett a zsögödi (Csíkszereda melletti) lőtér, valamint az aranyosgyéresi és bákói katonai repülőtér igénybe vételével.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Kőlapcímerek a városháza előtt
A hivatalos testvérvárosi megállapodás aláírásának huszadik évfordulóját ünnepli idén Marosvásárhely és Zalaegerszeg, a jubileum alkalmából a zalai megyeszékhelyen ünnepséget szerveztek, és a Városháza előtt leleplezték a két település kőből kirakott címerét is.
1996. október 22-én írt alá hivatalos testvértelepülési megállapodást Marosvásárhely és Zalaegerszeg önkormányzata, ezt 2000-ben a MaZa (Marosvásárhely-Zalaegerszeg Baráti Társaság Egyesület), 2003-ban pedig a ZaMa (Zalaegerszeg-Marosvásárhely Baráti Társaság) létrejötte követte. 1100 éves kapcsolat
Marosvásárhely és Zalaegerszeg – immár húsz éve – összetartozik – hangzott el többször is a múlt hét végén a Zalaegerszegen tartott ünnepségsorozaton. A kapcsolat hivatalos részének huszadik évfordulóját ünnepelték, az elmúlt tizenhat évben azonban a civil, baráti szálak húzták közelebb egymáshoz, és erősítették a köteléket. A Zalaegerszegi Törvényszék dísztermében tartott ünnepségen elhangzott: a két önkormányzat közötti hivatalos megállapodást annak idején egerszegi részről dr. Gyimesi Endre polgármester, Marosvásárhelyi részről pedig Fodor Imre polgármester és Orbán Dezső alpolgármester látta el kézjegyével. Vigh László országgyűlési képviselő szerint „összetartozásunk nem húsz, hanem 1100 éves”, Balaicz Zoltán polgármester pedig a kettős állampolgárságról szóló 2004 decemberi „beszennyezett” népszavazást, valamint a 2010 utáni új, polgári kormány nemzeterősítési törekvéseit említette: többek között, hogy Gyimesi Endre már 2005-ben több száz Marosvásárhelyinek adományozta a Zalaegerszeg tiszteletbeli polgára címet. A MaZa elnöke, Cseh Gábor az egyre fejlődő, gyarapodó intézményes és baráti kapcsolatokat, az elmúlt két évtized eseményeit elevenítette fel, megemlítve, hogy Zalaegerszegen székely kapu, Marosvásárhelyen göcseji harangláb is bizonyítja az összetartozást. Marosvásárhely polgármesterének tanácsadója, Csegzi Sándor a hivatalos kapcsolat alakulásáról tájékoztatta a jelenlevőket, Gyimesi Endre a megállapodás kezdeteit idézte fel (Vásárhely első magyarországi testvérvárosa Egerszeg volt), Orbán Dezső szerint pedig ez a kapcsolat máig a legértékesebb, legsokrétűbb és legemberibb is. A jubileum alkalmából a hangversenyterem karzatán kiállítás nyílt Czirjék Lajos festményeiből és Duha László fafaragásaiból, és kinagyított fényképtárlaton elevenítették fel az elmúlt húsz évet – az érdeklődőket Gecse Péter alpolgármester köszöntötte, a kiállítók munkásságát Nemes László festőművész méltatta. A Városháza előtt felavatták a két város kőlapcímerét (Balaicz Zoltán szerint a térre Egerszeg összes testvérvárosának címerét kihelyezik), majd szintén a hangversenyteremben Tolvaj Márta alpolgármester üdvözölte a jelenlevőket, Cseh Gábor pedig felkonferálta a Marosvásárhelyi Domahidi-lányokat, akik gyönyörű előadásukkal megkönnyeztették az egybegyűlteket. Vadpörkölt és Borfesztivál
A MaZa, illetve a ZaMa tagjai évente találkoznak, egyik évben a Marosvásárhelyiek, másik évben az egerszegiek a vendéglátók, idén utóbbiakon volt a sor, ezért Zalaegerszegen került sor a huszadik évforduló megünneplésére. A több mint hatvan fős baráti társaság ellátogatott a Batthyány-családnak az ausztriai Güssingenben (Németújváron) található „főrezidenciájára” és az egyesített keresztény csapatoknak a török hadak felett aratott győzelme emlékhelyére is. Ha már ott voltak, akkor a MaZa benevezett az éppen zajló Vadpörkölt és Borfesztivál főzőversenyére is, ahol túróspuliszkával kínált erdélyi vaddisznó-pörköltjüket jelesre értékelte a zsűri (mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a kóstoló bírák egyike a tányér fölé hajolva elidőzött még az ételnél), illetve a közönség – a 72 csapatos mezőnyben különdíjat érdemeltek ki.
Gáspár Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az emlékezés keskenyedő ösvényén (hatvan éve lázadt fel Magyarország)
Kétnapos, igényes tudományos előadásokkal tarkított eseménysorozattal idézte meg az 1956-os forradalmat a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Háromszéki szervezete Sepsiszentgyörgyön. A rendezvény, amelynek célja az egykori bajtársak találkozóján túl az események, valamint a tragikus kimenetelű következmények felidézése, az emlékek ápolása volt, baráti találkozó formáját öltötte magára, annak ellenére, hogy a szervezők a fiatalabb nemzedéket is igyekeztek megszólítani. Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Háromszéki szervezetének vezetője házigazdaként köszöntötte az előadókat, valamint a jórészt az idősebb korosztály (az egykori eseményeket kortársként meg- és túlélők, az egykori szerveződések képviselői) tagjaiból összetevődő hallgatóságot. „Emlékezni és emlékeztetni gyűltünk össze, jelezni, hogy idén hatvan évet jegyzünk az 1956-os forradalom kitörésétől, illetve a szovjet önkény általi leverésétől. Az események okozta sebek akkor gyógyulhatnak, ha felidézzük, emlékezünk a történtekre, nem felejtjük és nem engedjük elfelejteni. Kerek évfordulóhoz érkeztünk, hatvan éve emelkedett fel a magyarság a zsarnokság ellen, és a Magyarországon zajló események nyomán az egész Kárpát-medence megmozdult, győzelemben bízva, majd együtt siratva a vereséget és megtorlást” – fogalmazott Török József. Az elnök rámutatott: a kétnapos rendezvényen elhangzó előadások elsősorban a Budapesti eseményeket követő megtorlásokat, a résztvevők sorsát taglalják. Török József szerint az ünnepi esemény egyben bajtársi találkozó is, hiszen a közönség soraiban nem egy olyan személy ül, aki saját bőrén tapasztalta meg a megtorlásokat – mint Józsa Csaba, aki egyike azon három egykori baróti diáknak, akik Moyses Mártonnal együtt vágtak neki ötvenhat őszén, hogy csatlakozzanak a Budapesti forradalomhoz. Az elnök ezt követően felsorolta az előadókat: Benkő Levente Háromszéki származású, jelenleg Kolozsváron tevékenykedő történész az erdélyi értelmiségi elit ’56-os eseményekhez való viszonyulásába nyújtott betekintést, Horváth Miklós magyarországi történész, egyetemi tanár a forradalom nemzetközi vonatkozásairól értekezett, Kozma Csaba történész a Gyergyószéki Fekete Kéz szervezetről tartott előadást, Markó György, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet megszállókkal folytatott harc részleteit taglalta, Pál-Antal Sándor történész előadásában a Marosvásárhelyi forradalmi eseményeket mutatta be, és végül Tófalvi Zoltán erdővidéki történész, Moyses Márton esetének kutatója osztotta meg az általa feltártakat. Balogh Béla történész, levéltáros egészségi okok miatt lemondta részvételét, valamint Dávid Gyula irodalomtörténész, illetve Lengyel János, az anyaországi Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) elnöke is objektív okok miatt mAradt távol. Utóbbi kettő előadását egyrészt Benkő Levente történész (Dávid Gyulának a forradalom leverését követően a belügyminisztérium által az egyetemi körökben véghezvittekről szóló értekezése), másrészt Szűcs Lászlóné, valamint Szalay Zoltán (a Pofosz képviseletében) ismertette. „Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről, függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek. A magyarság órák alatt reagált a Budapesten történtekre, ráadásul az események sodrában többen erdélyiek voltak, illetve a határokon túl is több helyszínen fegyveres megmozdulásokra készültek” – emlékeztetett Tófalvi Zoltán. A történész emellett egy súlyos tényre is felhívta a figyelmet – amely később az előadások, valamint a beszélgetések kapcsán több rendben is előkerült –, éspedig, hogy sok egykori áldozat hozzátartozói ma sem ismerik a részleteket, sőt, még azt sem tudni, hogy egyeseket hol temettek el – Erdélyben ez kifejezetten igaz.
Sztakics Éva Sepsiszentgyörgyi alpolgármester köszöntőjében a rendszerváltást követő alapos feltáró, emlékápoló munkát méltatta, majd a délelőtti előadások után a résztvevők megtekintették a kommunizmus áldozatainak emlékházát és az ’56-os emlékparkot.
Szombaton délelőtt újból a kutatóké volt a főszerep. Benkő Levente, Pál-Antal Sándor, valamint Tófalvi Zoltán közeli árulásról, feltétel nélküli áldozatvállalásról, a még gyermekfejjel megtapasztalt, majd évtizedig tartó szenvedésről, tűzhalálról, a kulturális elit meghasonlásáról is szólt. Mellbevágó tény, hogy a kommunizmus ellen fellépő erdélyi magyarok, mártírok máig nem kaphatják meg a megérdemelt tiszteletet még a hasonló sorsot megélt román bajtársaiktól sem. A rendezvényt a Székely Nemzeti Múzeumban tett látogatás, majd ünnepi vacsora zárta. Török József értékelésként lapunknak kifejtette: sajnálatos, hogy a fiatalság távol mAradt, pedig pedagógusokat is felkértek, lehetőleg vigyenek magukkal diákokat, viszont maguk az oktatók sem mutattak nagy hajlandóságot a részvételre. Fontos az emlékezés, az akkor történtek ismerete, hiszen egyre fogy azok köre, akik megélték a forradalmi eseményeket, akik valóban tudják, mit jelentett az önkényuralom, hiszen a mai ötven-hatvan évesek jelentős része is jórészt akkor született, így csak részleges ismeretekkel rendelkezik. A fiatalok számára pedig egyre távolibb mindez. Török József hozzátette: ők mindent megtettek, hogy az emlékezést élve tartsák, a kutatások folytatódjanak. Ezt a célt szolgálja az is, hogy a most elhangzott előadásokat várhatóan október 23-ig kötetbe szerkesztik.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szászrégeni magyar tanítóképző napja
Tizennyolcadik esztendeje, hogy szeptember első szombatján Szászrégenben megtartják a magyar tanítóképző napját. Az esemény idén egybeesett az 1956-ban végzettek 60 éves találkozójával.
Az 1948 és 1956 közötti időszakban 740 tanító nyert oklevelet a szászrégeni tanítóképzőben. Közülük sokan, tanulmányaikat folytatva, tanári diplomát is szereztek. Jutott közülük az ország minden részébe, a Nyárádmentétől Máramarosig, a Szilágyságtól a Csángóföldig. Sajnos az elhalálozások, az előrehaladott életkor és a betegségek miatt ebben az esztendőben már csak ötvenhat képzős jött el a találkozóra, de megfogadták, hogy ezentúl is megszervezik a magyar tanítóképző napját, hiszen nem szabad feledésbe menjen, hogy az egykori járásbíróság, majd a 2-es számú elméleti iskola épületében 1948-1956 között magyar tanítóképzés folyt.
A magyarrégeni temetőben az elhunytakra emlékeztek
Péntek délután a volt képzősök egy része a magyarrégeni temetőben, az elhunyt tanárok és diáktársak emlékére állított kopjafa előtt találkozott. Itt – a koszorúzást követően – nt. Nemes Árpád nyugalmazott lelkipásztor emlékezett az elhunyt tanárokra és diáktársakra. Ezt követően a római katolikus templomban hálaadó szentmisére került sor.
Jó volt ismét együtt lenni
Szombaton délelőtt a "kis tanító nénik" és "kis tanító bácsik" – ahogy szeretik magukat szólíttatni – volt iskolájukban találkoztak. A jelenlevőket a hatvan évvel ezelőtt végzettek nevében Sárkány Kiss Judit köszöntötte. Szintén az ’56-ban végzett osztály nevében szólt a jelenlevőkhöz Demeter Pál is.
– 1952 szeptemberében szalmazsákkal megrakott szekerek érkeztek Szászrégenbe, amiket összeszorult szívvel kísértek tizenéves fiúk és lányok. Tanítók akartak lenni. Küzdelmes négy év után többen megszerezték a tanítói diplomát. Sokan elszórt magyar közösségekben kaptunk kinevezést. De szerettük a mesterségünket, szívesen dolgoztunk nehéz körülmények között is. Megtanultuk tanárainktól, hogy mi vagyunk a gyermekekért, és nem fordítva. Minden szülőnek a saját gyermeke a legjobb és a legkedvesebb. Ezt megértve könnyebb lett a munkánk. Ha nehézségek akadtak pályánk kezdetén, iskolánk tanáraihoz fordultunk segítségért, akik mindig szívesen fogadtak és jó tanácsokkal láttak el – emlékezett az idős tanító bácsi.
Az 1951-ben végzettek közül Gálfi Tibor tartott beszédet.
– A nyár a találkozók ideje. Ilyenkor tartják az érettségi, a falu-, az elszármazottak, a tánctalálkozókat. Ezek ma már hagyománnyá váltak. Tömegeket mozgatnak meg. Kisebbségi szempontból ezek a találkozók hatnak a nemzettudatra, azt sugallják számunkra, hogy valahova tartozunk. Egy népcsoport, egy nemzeti kisebbség nemcsak nyelvében, hanem hagyományaiban is tovább él. Nos, ezért is fontos számunkra ezeknek a találkozóknak a megszervezése.
Hogyan tovább?
Csernátoni József, aki tizennyolc esztendővel ezelőtt, Fekete Miklós Zoltánnal együtt, a magyar tanítóképző napjának az ötletgazdája és az első találkozók szervezője volt, jogosan tette fel a kérdést: hogyan tovább?
– Évekkel ezelőtt elhatároztuk, hogy minden évben találkozunk. A szervező legyen az 50 éve végzett évfolyam, majd a 60 éve végzett évfolyam. Eddig minden évfolyam eleget tett a fogadalomnak. Döntsük el közösen, hogyan tovább. Csernátoni József rámutatott arra is, hogy bár nem lehetett a volt képzőnek egy magyar személyiség nevét adni, őrizzék meg az iskola szellemét és az itt végzett diákok emlékét, s ne feledjék el, hogy Szászrégenben magyar tanítóképzés folyt.
Közös ének Sárika néni emlékére
A volt tanítványok hálával gondoltak az idén Németországban elhunyt Haltrichné Ozsváth Sárára. Az elmúlt esztendőben, ha csak gondolatban is, Sárika néni még jelen volt a találkozón. Akkor üzenetet küldött tanítványainak: "Köszönöm a sorsnak, hogy annak idején Szászrégenbe kerültem és hogy azokat a diákokat tanítottam, akiket most, 96. évemben is szeretettel idézek fel emlékeimben. A láthatatlan osztálynaplók itt vannak a kezemben, forgatom a lapokat és egyenként mindenkit megsimogatok gondolatban sok-sok szeretettel. Ez a nap a tiétek, drága megjelent diákjaim, és ha tehetitek, olvassátok el Petőfi Sándor A négyökrös szekér című versét, amiből zseniálisan tűnik ki, hogy sár és csillag az életünk. Ha meghalok, ne sirassatok! Síromnál inkább verset mondjatok."
Megható pillanat volt, amikor Duda Romulus az Egy rózsaszál szebben beszél című dalba kezdett Sárika néni, volt osztályfőnökük, tanáruk emlékére, s mindenki vele énekelt.
Műsor az egybegyűltek tiszteletére
A Humana Regun Egyesület Petőfi, Wass Albert és Kajcsa Jenő verseivel köszöntötte a volt képzősöket. Baki Andrea és Kiss Anna mini csim-bummosok két dallal, Demeter Győző és családja gitárjátékkal emelte a hangulatot.
Nagy F. Atilla a fiatal tanárok és a Rákózci Szövetség nevében szólt a jelenlevőkhöz, és felkérte őket, hogy írjanak az ’56-os eseményekről, hiszen mint fiatal végzettek élték meg az akkori zűrzavaros éveket.
Lesz tovább!
Wass Albertet idézve a Humana Regun Egyesület tagjai is a folytatásra biztatták a volt képzősöket.
– Minden embernek kell legyen feladata ebben az életben – kötelességen belül vagy azon felül is talán –, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.
Kedves kis tanító nénik és kis tanító bácsik, kedves tanár nénik és tanár bácsik, nektek is volt feladatotok az életben, volt titkos küldetésetek, melyet Istentől kaptatok. Ez a tanítás volt, több generáció nevelése. Feladatotokat magas szinten végeztétek, és nem vallottatok szégyent sem az iskolában, sem a mindennapi élet küzdelmeiben, mert szívből, lélekből neveltetek, tanítottatok, szerettétek az iskolát. Jó néhány éve szeptember első szombatján megünnepelitek a szászrégeni magyar tanítóképző napját. Megkoszorúzzátok volt képzőtök falán azt a táblát, mely három nyelven hirdeti, hogy itt magyar tanítóképzés folyt. Mindig az az évfolyam szervezte a találkozót, melynek éppen kerek évfordulós osztálytalálkozója volt. Az idén ez lejárt. Hogyan tovább? – tettétek fel a jogos kérdést. Részünkről a válasz nagyon egyszerű. Folytatni kell. Ezentúl is minden év szeptemberének első szombatján itt kell találkozni. Tudjuk, telnek az évek. Egyre kevesebben lesztek. De azután is folytatni kell, miután már… Tudjátok, mit akarunk mondani. De valaki mindig lesz. Gyerekeitek. Unokáitok. Dédunokáitok. Tudjuk, hogy furcsán hangzik ez, de minden év szeptemberének első szombatján el kell ide jönniük emlékezni… rátok, az iskolára, hogy soha ne menjen feledésbe, hogy itt valamikor magyar tanítóképzés folyt.
Az ünnepség utáni osztályonkénti közös megbeszélésen a kis tanító nénik és kis tanító bácsik úgy döntöttek, hogy a következő években is szeptember első szombatján lesz Szászrégenben magyar tanítóképző napja.
Köszönjük!
Az évek során a volt képzősök közül mindig voltak néhányan, akik rendszeresen támogatták a Szászrégen és Vidéke havilapot. Így történt ez ebben az esztendőben is. A Szászrégen és Vidéke szerkesztősége nevében köszönjük Duda Romulus (Csíkszereda), Fodor Sándor, dr. Lázár Sándor (Marosvásárhely), Kósa Imre és Csernátoni József (Szászrégen) anyagi támogatását.
Fábián András György
Népújság (Marosvásárhely)

Kié itt a tér?
A címbéli kérdés motiváhatta a helyi román civil szervezetek – nyugalmazott katonatisztek, háborús veteránok, egyéb hadastyánok meg jámbor ortodoxok – ama minapi kezdeményezését, hogy a szentgyörgyi Szabadság tér egy bizonyos részét átkereszteljék Trikolór térré. Igen, a kérdés – kié itt a tér? – eldöntése igen fontos, különösen a románság Székelyföldi terjeszkedésére való tekintettel. Jelentősége szimbolikus: azt jelzi, erősek-e már annyira, illetve éreznek-e magukban annyi erőt a betelepültek, betelepítettek, hogy a köztereket is birtokukba vehessék. Jól tudjuk, a központi hatalom kiknek, milyen erőknek a kezében összpontosul, a helyi önkormányzatokban többnyire még a tömbben élő helyi lakosság kezében van az irányítás, de már Székelyföldön sem mindenütt. Lásd Marosvásárhely magyar szempontból történt „elestét”.
Az államilag és egyházilag támogatott román terjeszkedés következő célpontja – a vak is láthatja – Sepsiszentgyörgy. Tehát illik ennek megfelelően a kellő körültekintéssel és gyanakvással fogadni a hasonló jámbor kezdeményezéseket. Vásárhelyiként tapasztalhattam ezt-azt az utóbbi ötven esztendőben, úgy hiszem, tudom, miről beszélek… Nem úgy Bálint József Néppárti önkormányzati képviselő, aki felszólalásában többek közt azt is kijelentette: a névvel magával nincs gond – akár Sepsiszentgyörgynek valamely részét el is lehetne így nevezni –, hiszen a kérésben nem szerepel, hogy mely nemzet trikolórjáról van szó, mind a magyar, mind a román népre érvényes, hogy a zászló három szín szerinti tagolású, de „ne a szabadság megkurtítása legyen az ára”. Márpedig a szabadság megkurtításával van dolgunk minden egyes esetben, amikor régi, hagyományosnak tekinthető utcanevet változtatnak meg. Igen, a lakosság etnikai összetételének tükröződnie kell, kellene az utcanevekben is. Kérdem én: hol vagyunk ettől? Legalábbis Marosvásárhelyen, de Szentgyörgyön is elég messze, és nem közeledünk, hanem távolodunk a vágyott állapottól…
Bálint Józsefnek pedig azt üzenem: ne legyenek kétségei afelől, mely nemzet trikolórjáról neveznék el a teret a kezdeményezők, gondoljon csak a kérés megfogalmazóira, illetve a mellette szavazó képviselőkre.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)