Vádak és ellenérvek
Dr. Calin Craciun, a Marosvásárhelyi Szász Adalbert Sportlíceum román szakos tanára nyílt levelet intézett Mircea Dumitru tanügyminiszterhez és a megyei tanfelügyelőséghez, amelyben azt állítja, hogy az intézményben, ahol tanít, súlyosan megsértik az iskolai rendszabályzatot. A nyílt levél mellett szeptember 9-én bűnügyi feljelentést tett az ügyészségen Csiki Zsolt iskolaigazgató ellen.
Diplomagyár?
Bár szerettem volna személyesen is elbeszélgetni a nyílt levelet megfogalmazó tanárral, a napokban tartandó sajtótájékoztatójára hivatkozva visszautasította a kérést. MArad tehát a szerkesztőségünknek eljuttatott nyílt levél a nyolc pontban felsorolt kifogásokkal, amelyek a feljelentés alapját is képezik.
Az első pontban azt állítja, hogy a szeptember 5-i második pótvizsgán csalással engedték át a középiskolai tanulók egy részét, akiket korábban munkatársával ő is levizsgáztatott. A csalás gyanúját arra alapozza, hogy jól ismeri a szóban forgó tanulók teljesítményét, írásbeli dolgozataik azt igazolják, hogy tisztességes úton nem érhetik el az átmenő jegyet, ha nem vettek részt speciális felkészítőn. Igazának bizonyítására mellékel egy írásbeli dolgozatot is, amely a román nyelv tanításának teljes csődjét igazolja.
A második vádpont szerint augusztusban tartották a 12. osztályt végzettek pótvizsgáját, amelyen az előírások értelmében két román szakos tanár kellett volna részt vegyen. Bár kérte, hogy tartsák be a törvényt, a vizsga megszervezésével foglalkozó személy egy sporttanárt hívott be felügyelni a szóbelire. Állítása szerint a szabályok áthágásával az igazgató is egyetértett, és azt mondta, hogy a kinevezett romántanár utólag fogja aláírni a dokumentumokat. Hiánya miatt lehetséges, hogy a végeredmény érvénytelen.
Általánossá vált a lógás?
A 3. pontban azt teszi szóvá, hogy az igazgató már kinevezésétől kezdve nyomást gyakorolt rá azért, hogy egyes tanulóknak adja meg az átmenő jegyet. Mivel azokat a diákokat, "akik semmit sem tudtak", nem engedte át, "az igazgató törvényesen és nem törvényesen is újravizsgáztató bizottságokat hozott létre", holott véleménye szerint ez csak abban az esetben történhetett volna meg, ha összeférhetetlenség állt volna fenn a vizsgáztató tanár és a diák között. Az ilyen pótvizsgák lehetővé tették, hogy sok diák törvénytelenül jusson diplomához. Ez a jelenség olyan méreteket öltött, hogy a panasztevő szerint valóságos diplomagyárrá vált a sportiskola. A levél szerzője kollégáit is megvádolja azzal, hogy áthágják a szabályokat, mivel az évharmad végi tanári üléseken nem távolítottak el vagy nem buktattak ismétlőre olyan diákokat, akiknek egy félév alatt több mint 80 igazolatlan hiányzása volt. A hiányzásoknak a naplóba való bejegyzésével kapcsolatosan a romántanár azzal vádolja az igazgatót, hogy csúszópénz elfogadása ellenében a különböző sportkluboktól származó igazolásokra és kérésekre ráírja, hogy a szóban forgó órákra nem kell hiányzónak beírni a diákokat, amit a panasztevő hivatali visszaélésnek tekint. Hozzáteszi, hogy a tanári üléseken az igazgató arra kéri a kollégákat, hogy az ilyen módon igazolt hiányzásokat ne írják be a naplóba, és ő, a romántanár az egyetlen, aki ezt nem tartja be. Vannak diákok, akik csak néhány tanórán vesznek részt, egyeseknek megengedik, hogy hónapokig hiányozzanak, és csak akkor jelenjenek meg az iskolában, amikor le kell zárni őket. Vannak köztük kiemelt sportolók, akik más városban edzenek, de olyanok is, akiknek a vezetőség egyetértésével a tanórák idején tartják az edzést. Emiatt nem lehet korrekt módon követni a tanulók részvételét az órákon, és a lógás általánossá vált. Csupán néhány diák jár felkészülten az órákra, általában a legjobb sportolók, a többség nem tisztességes úton szerez átmenő jegyet. Konkrét példaként a kiválósági futballcsapat számára létrehozott osztályt említi, amelynek tanulói az órák helyett állandó jelleggel edzőtáborban vannak, és ez idő alatt párhuzamosan fizetik az edzőket és a többi tanárt, akiknek nincsen lehetősége órát tartani.
Sikkasztanak a sportklub egyesületben?
A romántanár vádat emel az igazgató ellen a líceum nevét viselő sportklub egyesület (Asociatia Clubul Sportiv LPS Mures) kapcsán is. Az egyesület a szülőktől, szponzoroktól gyűjt pénzt, azzal áltatva őket, hogy adományaikkal az iskola tevékenységét támogatják, amit illegálisnak nevez, mivel a klub működési szabályzatában nem szerepel az iskola támogatása.
Az egyesület valójában egy magánsportklub, és nincs kizárva, hogy elsikkasztják a sportolók más klubokhoz való átigazolása nyomán szerzett összeget – állítja a romántanár. Véleménye szerint érdekellentét van az igazgató különböző tisztségei között is, aki az iskola vezetése mellett tagja a sportklubnak, edzi a líceum futballcsapatát és az ASA második vonalbeli utánpótlás csapatát. Véleménye szerint, amit egyes kollégái előtt is többször hangoztatott, az iskola fokozatos átalakítása folyik egy magánsportklubbá, ahol a tulajdonképpeni oktatás, az általános műveltségi órák szinte nem is léteznek, csak egyfajta álarcot jelentenek, hogy mögötte a védett sportolók csalárd módon diplomához jussanak.
Egyetlen megoldásnak az iskola elméleti líceummá való törvényes átalakítását látja, ahol az elméleti oktatás elválik a sporttevékenységtől, amit a sportkluboknak adnának át, pontosan megszabva a sportolók iskoláztatásának a feltételeit.
A nyílt levél utolsó pontjában a romántanár visszatér ahhoz a vádhoz, hogy az iskolaigazgató többször és többféle módon próbált nyomást gyakorolni rá. Kéréssel, zsarolással (egyes tanulók, tanfelügyelők, sportszövetségi vezetők bosszút állhatnak rajta vagy az iskolán), nyílt vagy burkolt megrovással, olyan megjegyzésekkel, hogy vannak tanárok, akik azért harcolnak, hogy lejárassák az igazgató erőfeszítéseit, továbbá, hogy az egyetemen lenne a helye annak, aki túl jó az iskolába. "Ezzel arra célzott, hogy filológiai doktori címem van, a híres Vatra című lap szerkesztője vagyok és kritikákat írok..." – olvasható a nyílt levél végén.
Csorbítja az iskola hírnevét
Szabálysértés, csalás, csúszópénz elfogadása, összeférhetetlenség, sikkasztás – kemény vádak az október kezdetére tervezett igazgatói versenyvizsga előtt. Hogyan vélekedik minderről Csiki Zsolt, a sportlíceum igazgatója, aki 2011 márciusától vezeti az iskolát, amelyet sportberkekben egyre jobban elismernek. Csiki Zsolt a városi tanács RMDSZ-frakciójának a vezetője is.
Ítélkezés helyett segítőkészség
– A sportlíceumnak 34 osztálya van (0-tól 12-ig), 101 alkalmazottat, ebből 75 pedagógust foglalkoztat. Craciun tanár úr évek óta az iskola ellen dolgozik. Nem vádolni szeretném, de soha nem kapcsolódott be igazán az iskola életébe, pl. olyan tevékenységekbe (kirán-dulásszervezés, vetélkedő, iskolaújság szerkesztése, amire személyesen kértem fel), amelyekkel ösztönözhetjük, segíthetjük a diákokat, hogy a tanórán is szívesebben végezzék feladataikat. Az is beszédes tény, hogy 60 diákot hagyott pótvizsgára. Ez azonban nem lenne baj, ha nem ítélkezve, hanem segítőkészen viszonyulna a diákokhoz, az iskolához. Szeretem és támogatom a szigorúságot. A színvonal emelésére törekedtem mindig. . Belső rendszabály szerint a sportlíceumban nem folytathatják tanulmányaikat.
Az elméleti oktatás terén szervezett versenyeket, tevékenységeket, konferenciákat is támogattuk.
Miután Craciun tanár úr a vádoló sorokat nyilvánosságra hozta, szeptember 9-én sürgősségi tanári gyűlést tartottunk, hogy megbeszéljük, feldolgozzuk ezt a problémát. Tanárkollégáimat is nagyon felbosszantotta, és választ kértek arra, hogy mit tett azért, hogy a 60 gyermek ne bukjon meg, tartott-e megsegítő órákat és hány diákja vett részt pl. a tantárgyversenyen, amire nem tudott kielégítő választ adni. Sportelméletből ugyanis volt résztvevőnk az olimpián, de román nyelvből egy sem – veszi sorba a vádpontokat Csiki Zsolt.
A tantestület nyilatkozatban fejezte ki felháborodását
– A szóban forgó ülésen szavazásra bocsátottam: akarják-e, hogy a jelenlegi vezetőség folytassa a munkát. Az 55 jelen levő pedagógusból 52- en szavaztak arra, hogy az eddig alkalmazott feltételek között a vezetésünkkel szeretnék folytatni a munkát. Tanártársaim közleményt fogalmaztak meg, amit nyilvánosságra hoztak:
"A Szász Adalbert Sportlíceum tanári kara nem ért egyet azzal a nézőponttal, amit kollégánk, dr. Craciun Calin a tanügymi-nisztériumhoz és a Maros megyei Tanfelügyelőséghez címzett nyílt levelében kifejtett. Úgy ítéljük meg, hogy az általa megfogalmazott nyílt levél egyetlen nézőpontot tár fel, árt a tanári kar és a tanulók megítélésének, és csorbítja az iskola hírnevének növeléséért tett erőfeszítéseinket. A levélben megjelent állítások mély felháborodást keltettek bennünk" – olvasható a líceum tanári kara által megfogalmazott közleményben.
Azzal kapcsolatosan, hogy Craciun tanárra nyomást gyakoroltam vagy megfenyítettem volna, azt szeretném elmondani, hogy valóban többször elbeszélgettem vele arról, hogy én minden gyermekért felelek, érdekel a sorsuk, és a szülőkkel is tartom a kapcsolatot. Ezért kell időnként megkérdeznem, hogy miért áll annyi gyermek bukásra románból, és azt a diákot például, akit a szülők kénytelenek voltak egész nyáron magánórára járatni, miért nem engedte át.
Az első pótvizsgán 23 diákot vágott el. Mivel 24 órán belül lehet kérni az újravizsgáztatást, és a kérvényt beadták, új bizottságot hívtam össze, amelyik a 23-ból nyolc tanulónak adott átmenő jegyet, 15-en évet kell ismételjenek más iskolában.
Az igazolatlan hiányzásokért nyolcasig az osztályfőnök vonhatja le a magaviseleti jegyet, a nyolcasnál kisebb jegyről a tanári kar szavaz. Minden esetről jegyzőkönyv készült, anélkül, hogy az igazgatónak köze lett volna hozzá. Volt olyan diák is, akit eltanácsoltunk az iskolából, mert a tanárok megszavazták.
A különböző klubok, egyesületek által adott igazolásokat átnézem és jóváhagyom, mert ismerem a klubok működését, és meg tudom ítélni, hogy az igazolásnak van-e fedezete. Volt olyan igazolás is, amit nem fogadtam el. Az, hogy lenne olyan tanuló, aki egy tanórán sem vett részt, nem felel meg a valóságnak. Az viszont előfordult, hogy a sportolót elvitték valamelyik kiválósági központba, ahol tanult és edzésre járt. Az iskolában tartjuk a helyét, a jegyeit átküldik, s a hivatalos okiratokat iskolánk adja ki.
A kiválósági futballcsapat tagjai a sportlíceum egyik legjobb osztályát alkotják. Szívesen mennek be a tanárok, a diákok fegyelmezettek, öröm velük dolgozni. Ahhoz, hogy élsportoló legyen valaki, esze is kell legyen, tanulnia is kell, és logikusan gondolkodnia, ezt segíti az elméleti oktatás – mondja Csiki Zsolt.
– Vannak olyan diákjaink, akik szerepelnek a román ifjúsági válogatottban, amire nagyon büszkék vagyunk, és nem tehetjük meg, hogy nem engedjük el őket.
Például néhány eredmény: iskolánk kosárlabdacsapata 2012–2013-ban országos aranyérmet nyert, diákjaink atlétikából egyéni érmeket szereztek, ritmikus tornából országos helyezéseket érnek el, futballból az erdélyi régióban második helyen végeztek, kézilabdacsapatunk országos szinten a negyedik helyen áll.
Az egyesület az iskola tevékenységét támogatja
Csiki Zsolt igazgató elmondta, hogy manapság minden iskola mellett működik egy egyesület, amelynek a segítsége nélkül nehezen tudnának fennmAradni. Az egyesületen keresztül 4.000 lejes önrésszel szálltak be az iskola udvarának parkosításába, több tevékenységet (például gólyabált, versenyeket) szerveztek, sok kirándulást támogattak, hangosítást különböző ünnepélyes eseményekre, akárcsak a barátságos sportversenyeket, edzőtáborokat. A sporttermet szappannal, szalvétával, törülközővel az egyesület révén látják el. Az egyesület egyáltalán semmilyen transzfert (sem anyagiak, sem játékosok vonatkozásában) nem hajtott végre, mivel nincs kiváltva az ehhez szükséges CIS- (certificat de identitate sportiva) -igazolvány. (Az alapítványnál tagként szerepel az igazgató, és ez megjelenik a vagyonnyilatkozatában is.)
A beszélgetés során az elmondottakhoz hozzáfűzte: büszke arra, hogy az ASA utánpótlás csapatát is edzte, az UEFA által elismert A licences edzői könyvvel, hiszen ezzel a Marosvásárhelyi fiatal játékosok kineveléséhez járult hozzá. A IV. ligás csapattal sikerült a Románia-kupában Marosvásárhelyre hozni a Concordia Chiajna csapatát. Ebben nem lát összeférhetetlenséget.
Az iskola igazgatói irodájában a kupákkal teli szekrényekkel szemben látható a kiválósági oklevél, amit 2013-ban a Maros Megyei Tanfelügyelőség és a prefektúra adott az iskolának a megyei oktatásban elért eredményekért. Ez is azt a fejlődést igazolja, ami 2011 óta végbement – hangzott el a beszélgetés végén.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Tisztújítás és díjkiosztás az újságírók egyesületénél
Újabb hároméves időszakra Rácz Évát, a Kolozsvári Rádió munkatársát választották a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) élére.
A hétvégén Nagykárolyban szervezett közgyűlésen alelnöki megbízatást kapott Szűcs László és Gáspár Sándor, míg az újonnan létesült regionális elnöki tisztségekre Sarány Orsolyát (Kolozsváron és a Partiumban), a Marosvásárhelyi Szucher Ervint, lapcsaládunk munkatársát (a Székelyföldön) és Forró Lászlót (a szórványban) választották.
A MÚRE nívódíjjal tüntette ki Kisgyörgy Zoltánt, a Háromszék nyugalmazott újságíróját, Szép Zoltánt és Kádár Zoltánt, a Marosvásárhelyi Rádió két sportriporterét, akik az idén Rio de Janieróból közvetítettek az olimpiai illetve paralimpiai játékokról. Utóbbi a díjazási gálán is a világhálón jelentkezett be, rövid ízelítőt kínálva a riói verseny hangulatáról.
A közgyűlést követően szombaton a Károlyi-kastély lovagtermében osztották ki a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének sajtófotó-pályázatának díjait is – lapcsaládunk munkatársai, Barabás Ákos, az Udvarhelyi Híradó fotóriportere és Veres Nándor, Csíki Hírlap munkatársa is elismerésben részesült. Barabás Ákos a MÚRE Brassaï-2015 sajtófotó-pályázatának harmadik díját, Veres Nándor pedig a fotóriport kategória első díját, valamint a Brassaï-2015 különdíjat vehette át. Barabás Ákos tavaly Kápolnásfaluban készített fényképe portré kategóriában ért harmadik díjat.
A MÚRE első alkalommal hirdetett idén januárban sajtófotó-pályázatot. A Brassai-2015 fotópályázat mellett és A közösen megélt médiamúlt című interjú-pályázatra beérkezett legjobb munkákat is díjazták.
A romániai magyar, illetve más külhoni magyar fotóriporterek és újságírók tavaly készített alkotásaikkal jelentkezhettek Brassaï-2015 sajtófotó-pályázatra. A pályaművekkel a hír, eseményfotó, fotóriport, portré, szociofotó, dokumentarista fotó és sport kategóriákban lehetett jelentkezni. Mintegy ezer képet küldött be harmincöt pályázó. Barabás Ákos portré, sport és szociofotó kategóriákban is küldött be alkotásaiból. A pályamunkákat Bánkúti András, Egyed Ufó Zoltán, Dorel Găină, Ujvárossy László, és Tóth István értékelte.
A Károlyi-kastélyban a szakmabeliek, és érdeklődők megtekinthették a díjazottak alkotásait. Az újságíró egyesület az alkotásokat vándorkiállításként többek között Kolozsvárra, Temesvárra, Marosvásárhelyre, Csíkszeredába, és Bukarestbe is eljuttatja, a pályamunkákból készült válogatást pedig egy albumban is megjelentetik.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

Viselkedni tanít a népi gyermekjáték
Gyermek gyöngykoszorú találkozót szervez az EMKE Csittszentivánon és népdalvetélkedőt Marosvásárhelyen. Mindkét eseményre szeptember 24-én kerül sor.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezete szeptember 24-én, szombaton délelőtt 9 órától Csittszentivánon gyermek gyöngykoszorú találkozót szervez, amelyen egy-négy osztályos csoportok – legtöbb hétperces – néptánc és/vagy népi gyermekjátékokkal vehetnek részt. Jelentkezni lehet a 074-824 1943-as telefonszámon, vagy az emkemaros@gmail.comcímen.
Ugyancsak szeptember 24-én, szombaton délelőtt 10 órától szervezi meg az EMKE Marosvásárhelyen a Református Diakóniai Központ Bocskai termében – Jókai (Eminescu) utca 28. szám – egy-nyolc osztályos tanulóknak a Tóth Erzsébet népdalvetélkedőt. Mindkét eseményre elsősorban a vidéki iskolák tanulóira számítanak a szervezők – mondta szerkesztőségünknek Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke, hozzátéve, hogy természetesen a városi gyerekek jelentkezését is nagy szeretettel várják.
Nem annyira színpadképes produkciókra számítanak, mint arra, hogy bemutassák a gyerekek azokat a játékokat, amelyeket a szünetekben játszanak, vagy vakációban, kirándulások során – hívta fel a figyelmet az EMKE elnöke. A magyar folklór ugyanis bővelkedik a népi gyermekjátékokban, amelyek elsősorban a szocializálódást segítik, a kommunikációs készségeket erősítik, ugyanakkor fejlesztik a mozgáskultúrát, a találékonyságot, memóriát, önfegyelmet, tudat-tűrést, önbizalmat, önfegyelmet, találékonyságot.
Az első években a Marosvásárhelyi várban szervezték meg a gyermek gyöngykoszorú találkozókat. Amikor elkezdődött a vár felújítása, más helyszínt kerestek. Csittszentiván ideálisnak bizonyult, hiszen minden feltétel adott arra, hogy két-háromszáz gyerek találkozzon. A Bandi Dezső Kulturális Egyesület partner a szervezésben, ahogyan a paniti polgármesteri hivatal is. A néptánc és a népi gyermekjátékok mellett kézműves foglalkozásokkal is várják a gyerekeket – mondta Kilyén Ilka.
Tavaly vette fel Tóth Erzsébet nevét a gyermek népdalvetélkedő, amely ugyancsak fontos rendezvénye a Maros megyei EMKE-nek. Nem kimondottan a tehetségek felfedezése a cél – mutatott rá Kilyén Ilka –, hanem a gyerekek bátorítása az éneklésre, mert jó népdalt énekelni. Aki ismeri a népdalokat, könnyebben ismerkedik más zenei műfajokkal, nyitottabbá válik a különféle zenei stílusok iránt is.
„Annak, aki népdalt énekel és néptáncot táncol, másképp fejlődik a kommunikációs képessége, az értékek mentén szocializálódik, olyan morális tartást, viselkedési formát sajátít el, amely az egész életét meghatározza” – fogalmazott az elnök, aki elmondta, ma egyre népszerűbb a népdal és a néptánc, bálokban, lakodalmakban is többen igénylik.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület felölelte a néptáncmozgalmat, amely Maros megyeben különösen erős – mutatott rá Kilyén Ilka. A gyöngykoszorú találkozók annyira népszerűvé váltak, hogy sok helyen már a falusi egyesületek, néptánccsoportok szervezik, meghívják egymást, találkoznak, tanulnak egymástól, a tanultakat pedig néptánctáborokban, vagy további találkozókon adják tovább. A néptánctáborokkal kiegészítik egymást, azok ugyanis a tanításra helyezik a hangsúlyt, míg a gyöngykoszorú találkozó egy seregszemle, amely a kapcsolattartásról, a bemutatkozásról, ismerkedésről szól.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

Nyolcmillió eurót szereztek a felújításra, engedélyt még nem tudtak
Hiába számít balesetveszélyesnek, hiába van meg rá a pénz és a terv, mégsem tudják megkezdeni a Bolyai Farkas Gimnáziumnak és a Református Kollégiumnak otthont adó épület felújítását. Az okok, mint Romániában lenni szokott, a bürokráciához köthetők.
Vakolatdarab esett a Bolyai Farkas Gimnázium és a Református Kollégium épülete előtt parkoló autóra kedd reggel. Nem ez az első ilyen eset az utcában, és nagy valószínűséggel nem is az utolsó, ugyanis az egyre romosabb állapotba kerülő épület felújítására még várni kell, annak ellenére, hogy megvan rá az anyagi forrás. A műemlékvédelmi bizottság határozatát ugyanis még nem kapta kézbe a tulajdonos, vagyis az Erdélyi Református Egyházkerület.
Az épület felújítása mintegy 8 millió euróba kerül, az összeg megvan, nem ez jelenti az akadályt. Egy műemlék-felújító céggel is megkötötték már a szerződést, amely vállalta, hogy akár három váltásban is dolgozik, hogy minél hamarabb befejezzék a munkálatokat. A műemlékvédelmi bizottság engedélye nélkül azonban lehetetlen elkezdeni a felújítást.
A tervek szerint már június 24-én el kellett volna kezdődjenek a munkálatok az iskolaépületekben, ám azóta sem láthattak neki a felújításnak, ugyanis a műemlékvédő bizottság engedélyére kell várni – mondta el lapunknak Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója. Az A kategóriás műemléknek számító épületegyüttes tetőzetét, csatornarendszerét, homlokzatát, ablakait kell minél hamarabb felújítani, az elavult cserépkályhákkal működő százéves fűtéshálózatot kicserélni – sorolta továbbá Ballai Zoltán, az Erdélyi Református Egyházkerület Püspökségének gazdasági tanácsosa.
„A műemlékvédelmi bizottság aláírta ugyan a hivatalos engedélyt, de az erről szóló határozatot még nem kaptuk kézbe, így nem foghatunk neki a felújításnak. Egy ilyen épület esetében tetemes pénzbírsággal és börtönbüntetéssel jár az engedély nélküli restaurálás, nincs az a tervező, aki ezt jóváhagyás nélkül elvállalná” – fejtette ki a gazdasági tanácsos.
Nemcsak csúnya, lehangoló az omladozó vakolat a neves Marosvásárhelyi iskolák épületén, hanem balesetveszélyes is. A törvény értelmében sürgősségi esetben és megfelelő dokumentáció alapján egy hét alatt is ki lehet állítani az engedélyt. Az iratokat benyújtották a műemlékvédelmi hivatalhoz, ám az közölte a tulajdonossal, hogy teljes felújítási tervre van szükség – magyarázta Ballai Zoltán. Minden hivatalos dokumentációt megszereztek, már csak arra várnak, hogy kézbe kapják a hivatal által kibocsájtott engedélyt. Arra azonban, hogy mennyit kell még erre várni, nem tudják. Ráadásul az ingatlan felújítását az is akadályozza, hogy az épületegyüttes középső része nincs a református egyház nevére telekelve, tulajdonos hiányában pedig nagyon nehéz bürokratikus folyamatokat intézni – mondta Ballai Zoltán.
Hajnal Csilla |
Székelyhon.ro

[Két beszámoló az RMDSZ-rangsorolásról]
RMDSZ-rangsorolás Marosvásárhelyen: fotó kellett arról, hogy kire ikszeltek
Központi utasítások végrehajtása, fenyegetőzés és vádaskodás, voksújraszámlálás különböző módszerekkel, röviden erről szólt az RMDSZ Maros megyei képviselő- és szenátorjelöltjeinek rangsoroló ülése hétfőn este és az azt megelőző időszak – számol be Szucher Ervin a kronika.ro-n.
Minderről egyes jelöltek, de főként a szavazni összehívott küldöttek egy része számolt be. Volt, aki dicsekvésként, volt, aki felháborodva mutatta meg a telefonján lévő felvételt, melyet a szavazócéduláról készített a fülkében. „Nem emlékkép, meg kell mutatnunk a főnöknek” – mondta el halkan az egyik küldött, aki beismerte, nem dönthetett önállóan a saját opciójáról. A vidéki polgármester azzal magyarázta gesztusát, hogy nem akarta az amúgy sem túlságosan gazdag községe jövőjét kockára tenni.
A Krónika érdeklődésére kedden többen is megerősítették, bizonyítékkal kellett szolgálniuk arról, hogy azokat a személyeket ikszelték be, akiket felsőbb vezetőik diktáltak. A rangsorolón egyébként két óra alatt legalább négyszer számolták újra a szavazatokat. „Négyszer és négy módszerrel” – indokolta a késői órába nyúló eredményhirdetést a szavazóbizottság elnöke. Még így is borult egyesek számítása, hisz a szenátori lista második helyére az a Jakab István került, akit mindenki a negyedik, jobb esetben a harmadik helyre várt. A Környezetvédelmi Alap elnökének viszont csak akkor van esélye bekerülni a felsőházba, ha az RMDSZ rendkívüli mozgósító munkát végez.
Egyébként a visszavonulását bejelentő Markó Béla pártoltja, Novák Zoltán történész az egyetlen, aki papírforma szerint a szenátusban képviselheti a marosszéki magyarságot. Utóbbi 89 voksot szerzett a 169 leadott szavazatból, míg Jakab 84-et. Eggyel többet, mint Kelemen Hunor szövetségi elnök favoritja, a nagy esélyesnek tartott Kozma Mónika, aki így végképp lemondhat az elkövetkezendő négy esztendőre szóló esetleges szenátori mandátumról.
Bár optimistán vágott neki a küzdelemnek, Brassai Zsombornak, az RMDSZ megyei elnökének is csalódnia kellett: négy versenyzőből a negyedik helyen végzett, igaz, ő is szoros eredménnyel követve a többieket. A megyei elnöknek 78-an szavaztak bizalmat.
Soósnak is „odasóztak”
A rangsorolás másik nagy vesztese Soós Zoltán, a magyar összefogás polgármesterjelöltje. A múzeumigazgató képviselői helyre pályázott, de csak a negyedik helyet csípte el. Míg Vass Levente (117 szavazat) és Csép Andrea (116) toronymagasan nyerte a versenyt, Soósnak be kellett érnie a mindössze negyedik helyet biztosító 71 szavazattal.
A dobogó harmadik fokán a teljesen ismeretlen Császár Károly végzett, ő 88 voksot szedett össze, így biztos befutónak tekintheti magát. A gyulakutai jegyzőt – aki a közigazgatási törvény értelmében nem lehet párttag – a teremben tartózkodók zöme még csak névről sem ismerte. Akárcsak Novák, ő is a Markó-csapat támogatását élvezte.
„Győzött Markó elvtárs és a gittegylet!”
RMDSZ-körökben már hetekkel ezelőtt lehetett tudni, csak statisztaszerep juthat azoknak, akik a helyi „nagy öregek”, Markó Béla szenátor, Borbély László és Kelemen Atilla képviselő, illetve a Kelemen Hunor szövetségi elnök támogatását nem élvezhetik. Így kaphatott csak 51 szavazatot a dicsőszentmártoni Fodor József, 38-at a szervezet megyei ügyvezető alelnöke, Balogh József és alig 20-at Hamar Alpár Benjámin civil aktivista.
Utóbbi, aki az esélytelenek nyugalmával vett részt a megmérettetésen – az eredményhirdetés után már a Román Kommunista Párttal hasonlította össze az RMDSZ-t. „Győzött Markó elvtárs és a gittegylet! Hurrá! Megvalósult a generációváltás, az utécsések színre léptek! Győzött a diktatúra! Győztek a puccsisták!” – fogalmazott közösségi oldalán. A sajtónak nyilatkozva Hamar a szövetség kettészakadását vetítette elő. Utalt arra, hogy míg a leköszönő parlamenti képviselők, Kelemen Atilla és Borbély László a keleti térségben bírnak jelentős befolyással, Brassai és csapata a nyugatiban erősebb. Hamar Alpár Benjámint nem az általa kapott minimális szavazatszám zavarta, hanem az, hogy az RMDSZ „nagy öregjei” húzogatták a háttérből a szálakat. Ez váltott ki elégedetlenséget több községi RMDSZ-elnökben is, akik legfőképpen azt sérelmezik, hogy őket nem vonták be döntéshozásba. „Nekünk nem biztosítottak szavazati jogot, de néhány nap múlva már zaklatnak a támogató aláírások ügyében” – jegyezte meg egy lapunknak név nélkül nyilatkozó vidéki RMDSZ-vezér. A hétfő esti ülésen 169 személy adta le a voksát. Azt a javaslatot, hogy az összes, mintegy ötszáz RMDSZ-es tisztségviselő döntsön a listákról, a Területi Állandó Tanács elvetette.
Arra a kérdésre, hogy az eredmény ismeretében miként fog implikálódni a választási kampányba, a vesztesként induló Brassai Zsombor lapunknak úgy fogalmazott, RMDSZ-elnökként továbbra is fontosnak tartja a választópolgárok megszólítását és a szövetség jó szereplését. „Felelek a kampányért, és vállalom a felelősséget az RMDSZ eredményeiért” – jelentette ki.
A rangsoroló szavazatszámlálás végeredménye
Szenátorjelöltek: Novák Zoltán Csaba 89 szavazat Jakab István 84 Kozma Mónika 83 Brassai Zsombor 78 Képviselőjelöltek: Vass Levente 117 Csép Andrea 116 Császár Károly 88 Soós Zoltán 71 Fodor József 51 Balogh József 38 Hamar Alpár Benjámin 20 kronika.ro
Erdély.ma

Csapatcsere
Megtörtént a rangsorolás. A még aktív, de újabb mandátumra nem pályázó honatyák némelyike keserűen értékelte, hogy nincs lehetőségük többórás beszámolóra a húsz-huszonhat évnyi parlamenti tevékenységükről. De most az volt a tét, hogy a következő négy évben ki képviseli a legnagyobb magyar közösséget a román parlament két házában. Azoknak a felszólalásoknak volt értelme, amelyek a jelölteket próbálták józanító tanácsokkal ellátni. Markó Bélát lehet szeretni vagy nem szeretni, de azt el kell ismerni, hogy ő mondta ki a törvényhozói székre pályázókkal szembeni legfontosabb elvárásokat. Viccesen szólva, könnyű volt neki, hisz saját bőrén tapasztalta, mit jelent megküzdeni a nacionalista túlerővel mind az anyanyelvi oktatás, mind a kulturális identitásunk megőrzése terén. Hogy ez többet jelent, mint Bukarestbe kirándulgatni. Voltak sikerek és voltak kudarcok. Az erős Marosvásárhelyi csapat nemcsak a parlamentben, hanem a kormányzásban is kivívta a román partnerek, sőt az ellenfelek tiszteletét. Ezért érthető a hátrább lépéskor érzett abbeli keserűség, hogy az utóbbi években a megyei szervezet nem igényelte tanácsukat. Viszont arról se feledkezzenek meg, hogy a jelenlegi vezetés a régi elnök neveltje. És ha már utódnevelésről beszélünk, cáfolhatatlan tény, hogy ez nem tartozik a régi gárda erősségei közé. Bizonyíték rá mind a városi, mind a megyei szervezet és az, hogy Marosvásárhely elvesztette vezető szerepét a magyar érdekképviseleti szervezetben is. A most színre lépő új csapatnak a még mindig fiatal "nagy öregek" támogatására, súlyára van szükség, hogy visszanyerjük a legnagyobb magyar közösséget megillető pozíciónkat. És arra is, hogy nyitottá váljék a szervezet minden tenni akaró nemzettársunk számára. A most kampányolók mindenike ígéretet tett erre. Reméljük, választások utánra sem lesznek szószegők. Kudarc esetén pedig nem csúsznak alpáriba, és nem kezdenek sárdobálásba, mint azok, akik a hétfő esti rangsoroló gyűlés után a sor végére kerültek. Pedig nagyon rég nem láthattunk ennyire demokratikus jelölőgyűlést. Kevesen emlékeznek arra, hogy például négy évvel ezelőtt egy előre összeállított listára szavaztak a területi képviselők. Most minden küldött a saját lelkiismerete szerint ikszelt a függöny mögötti fülkében. Természetesen voltak lobbizások, befolyásolási praktikák, de ez a demokratikus játékszabályok közt zajlott. A veszteseknek is el kell fogadniuk az eredményt. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a belső acsarkodás gyengébbnek mutassa szervezetünket, mint amilyen valójában – mondta egyik jelölt még a szavazás előtt. És ami legfontosabb: ígéretes jelöltek kerültek befutó helyre mind a szenátor-, mind a képviselőjelöltek listáján. Nem lesz zökkenőmentes a csapatcsere, de bízzunk bennük!
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyben így ünnepeljük a magyar dráma napját
A Kolozsvári, a Marosvásárhelyi, a Sepsiszentgyörgyi, a Székelyudvarhelyi és a Csíkszeredai színház is megünnepli szerdán a magyar dráma napját, amelynek alkalmából több előadást és rendezvényt tartanak. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a tíz éve elhunyt Sütő András íróra emlékezik. Szerda délután két előadás lesz, előbb Farkas Ernő értekezik arról, hogy milyen 2016-ban az író drámáinak recepciója, majd Buzogány Dezső beszél a Csillag a máglyán című Sütő-dráma üzenetéről. Az előző évek hagyományához híven a színház munkatársai megkoszorúzzák Aranka György erdélyi nyelvművelő, költő és művelődésszervező szobrát, este felolvasószínházi előadás keretében mutatják be Sütő Andrásnak A szúzai menyegző című drámáját. Az előadást Sebestyén Aba rendezi. A Csíkszeredai Csíki Játékszín a Szemenszedett igazság című bűnügyi komédiát játssza Parászka Miklós rendezésében. A magyar dráma napja köré szervezett, és ezen a héten zajló Székelyudvarhelyi 8. dráMA kortárs színházi találkozón szerdán Székely Csabának a Bányavakság című művét mutatja be a Sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely és az Andrei Mureşanu Színház. Kolozsváron éjszakai drámaírással ünnepelnek a sétatéri teátrumban. A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című művének 130 évvel ezelőtti, 1883. szeptember 21-ei ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg.
kronika.ro
Erdély.ma

Drámaünnep Erdély-szerte
A Kolozsvári, a Marosvásárhelyi és a Csíkszeredai színház is megünnepli ma a magyar dráma napját, különböző rendezvényekkel várják az érdeklődőket.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a tíz éve elhunyt Sütő András íróra emlékezik. Délután két előadást tartanak, előbb Farkas Ernő értekezik arról, hogy milyen 2016-ban az író drámáinak recepciója, majd Buzogány Dezső beszél a Csillag a máglyán című Sütő-dráma üzenetéről. Az előző évek hagyományához híven a színház munkatársai megkoszorúzzák Aranka György erdélyi nyelvművelő, költő és művelődésszervező szobrát, este felolvasószínházi előadás keretében mutatják be Sütő András A szúzai menyegző című drámáját Sebestyén Aba rendezésében.
Szabadság (Kolozsvár)

Tulipános casting
Nem újdonság, hogy egy generációváltás nem mindig szokott zökkenőmentesen lezajlani. Különösen igaz ez a politikára, amelynek alapvető mozgatórugója a hatalom megszerzése és megőrzése, tehát egy-egy csoportosulás vissza- vagy háttérbe vonulása tulajdonképpen létkérdés az új garnitúra számára.
Egyáltalán nem kivétel ez alól az RMDSZ sem, amely 26 évvel ezelőtti alapítása óta éppen ebben az időszakban megy keresztül a legmarkánsabb nemzedékváltáson, amely egybeesik a decemberi parlamenti választásokra való előkészülettel és a jelöltállítási folyamattal.
Ez pedig éppenséggel abban a Maros megyeben bizonyult eddig a legviharosabbnak, amelynek Markó Béla, Borbély László, Frunda György és Kelemen Atilla fémjelezte RMDSZ-es politikusgenerációja több mint két évtizeden keresztül meghatározta a szövetség, ezáltal pedig az erdélyi magyar közösség politikáját.
Ennek a nemzedéknek a tagjai közül egyesek önként döntöttek a visszavonulás mellett, mások azonban szívesen lehúztak volna még egy mandátumot a Bukaresti törvényhozásban, de ez irányú szándékukban nem leltek támogatásra a területi vagy a központi vezetőség köreiben. Vagy egyikben sem.
A szövetség több egykori, „nagy öregnek”, „dinoszaurusznak” is nevezett vezetőségi tagja bírálta az elmúlt időszakban leplezetlen sértődöttséggel az általa erőltetettnek vélt fiatalítást, azt sugallva, hogy „kényszernyugdíjazásuk”, mellőzöttségük az alakulat politizálása minőségének rovására megy.
A Marosvásárhelyi jelöltrangsoroló küldöttgyűlés azért eredményezett meglepetéseket egyesek számára, mert a különböző táborok egyformán bele akarnak szólni a képviselőházi és szenátusi frakciók összetételébe: az országos és a megyei vezetőség, továbbá az a régi garnitúra is, amely még nem szorult ki teljes mértékben a hatalomból.
Ez a tulipános casting azonban igazság szerint nem is bírna különösebb hírértékkel az erdélyi magyarság szempontjából, ha eleve meglenne a garancia rá, hogy a politikai érdekképviselet, a kisebbségi jogérvényesítés jobbítását, a szakértelem előtérbe helyezését szolgálja. Az eddigiek alapján azonban az csapódott le, hogy a szereposztás hatalmi harcok mentén zajlott, így egyelőre talány, hogy a generációváltás milyen előjelű változással jár minőségi szempontból. Aminek négy év múlva remélhetőleg nem az lesz a legfőbb fokmérője, hogy ki hány törvénytervezethez adta a nevét a parlamentben társkezdeményezőként.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Dr. Pap Zoltán
gyermekgyógyász-professzor
1928–2016
Tanítványai, kollégái, barátai, akik tiszteltük és szerettük, mély megrendüléssel értesültünk, hogy dr. Pap Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyermekgyógyászati Tanszékének nyugalmazott egyetemi tanára, professzor emeritus, a 2. Számú Gyermekgyógyászati Klinika volt klinikavezetője, 2016. szeptember 20-án, életének 88. évében elhunyt.
1928. szeptember 28-án született a Kovászna megyei Gidófalván. Középiskolai tanulmányait Zilahon a Wesselényi Kollégiumban végezte, 1947–53 között a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Gyermekgyógyászati Karán tanult. Fiatal gyermekorvosként Erdőszentgyörgyön, majd Marosvásárhelyen dolgozott. A gyermekgyógyászati szakvizsga letétele után, 1959-től nyugdíjazásáig a MOGYE Gyermekklinikáján dolgozott, kezdetben tanársegédként, majd 1972-től adjunktusi, 1982- től egyetemi előadótanári és 1990-től egyetemi tanári beosztásban. 1998-ban történt nyugdíjazásáig a 2-es Számú Gyermekklinika vezetője, ezután konzultáns professzora volt.
Tudományos ismereteit Prágában, Budapesten, Berlinben, Drezdában, Frankfurtban is tökéletesítette. Tudományos érdeklődése a gyermekkori gyomor- bél rendszeri bántalmak felé irányult. Az általa bevezetett újszerű diagnosztikai és terápiás módszerek, mint a vékonybél- biopszia és a verejték pilocarpinos iontoforézise révén 1972-től a Marosvásárhelyi 2-es Sz. Gyermekklinikán is lehetővé vált a lisztérzékenység és a mucoviscidosis diagnózisa és kezelése. Saját készítésű receptúrája szerint közel20 évig gyártották Gyergyóremetén a Gluvilact 0, 1 és 2 elnevezésű csecsemőtápszereket.
A krónikus májbetegségben szenvedő gyermekeknél bevezette a tűbiopsziás szövettani vizsgálatot. Kiváló szakmai tudása és tudományos érdeklődése eredményeképpen rendes és tiszteletbeli tagja volt számos hazai és nemzetközi tudományos társaságnak, mint a Romániai Gyermekorvosok Társasága, a Magyar Gyermekgyógyász Társaság, az Európai Mucoviscidosis Társaság, a Német Gasztroenterológiai és Táplálkozástudományi Társaság, a Nemzetközi Gyermeknefrológiai Társaság.
Negyvenéves oktatói tevékenysége alatt diákjaival lelkesen, alaposan, baráti szellemben foglalkozott. Gyermekgyógyászati poliklinika című önálló jegyzete 1981-ben, majd az általa szerkesztett kétkötetes Gyermekgyógyászat egyetemi jegyzet 1982-ben román, 1989-ben magyar nyelven jelent meg. Több mint 150 szakközleménye jelent meg elismert orvosi folyóiratokban. Nagy sikernek örvendtek az 1983-ban megjelent Kismamák tudnivalói, valamint az 1989-ben kiadott Csecsemő- és gyermekgondozás – hasznos tanácsok szülőknek című könyvei.
1994–98 között az Erdélyi Múzeum- Egyesület Orvostudományi Szakosztályának elnöki tisztségét töltötte be.
Pap Zoltán személyében nemcsak a kiváló gyermekgyógyászt és mentort, hanem a néptanítót és közéleti személyiséget is tisztelhettük. Munkásságának elismerése jeléül számos kitüntetésben részesült: 1998-ban Marosvásárhely díszpolgára címmel tüntették ki, 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjává választották, 2004-től a Magyar Gyermekgyógyászok Társaságának tiszteletbeli tagja, 2007-ben a MOGYE professzor emeritus címmel tüntette ki, 2008-ban az Egészségügyi Minisztérium és a Maros megyei Prefektúra kiválósági oklevéllel tüntette ki, 2009-ben Pápai Páriz Ferenc- emlékdíjat nyújtottak át neki.
Tevékenységét a gyermekek iránt érzett meleg, őszinte, szívből jövő szeretet jellemezte.
Emlékét örökké megőrizzük. Nyugodjon békében!
A MOGYE magyar tagozatának vezetősége nevében dr. Nagy Előd rektorhelyettes
A 2. Számú Gyermekklinika nevében dr. Horváth Adrienne egyetemi előadótanár, gyermekgyógyász főorvos
Marosvásárhely, 2016. szeptember 21.
Népújság (Marosvásárhely)

Kastélysorsok fiatal vallatói
A mezőmadarasi Orbán-kúria
Sorra megszólalnak Erdély kastélyai, néha a volt tulajdonosok hangján, de sokkal inkább azokén az egyszerű emberekén, akik még emlékeznek a kastélyok, udvarházak volt lakóira, az ott folyó életre, szórakozásra, a kastélyokhoz tartozó földeken végzett munkára. Az idő mélyéről felszínre hozott emlékek így lényegülnek át élő történelemmé, s válnak dokumentummá írásban, filmen, fényképeken.
Emléktöredékek nyomában
Az ötletgazda, aki tanítványaival szóra bírja a mikrotörténelmet, Simonffy Katalin PhD, a Babes–Bolyai Tudományegyetem média szakának társult oktatója, tévészerkesztő. Csapata középiskolás diákokból, egyetemi hallgatókból tevődik össze, akiknek nyaranta tábort szervez egy-egy kastély környékén.
Az idén augusztusban a mezőmadarasi Orbán-kúria történetét kutatták a falu emlékezetében, s ottlétük nyomán születtek meg azok a fotókkal gazdagon illusztrált írások, amelyek sok érdekes részletet elevenítenek fel az udvarházakban gazdag, festőien szép mezőségi falu történetéből. Nagy Andrea, Schneider Hanna, a királyhelmeci Marcell Zoltán, Imecs Endre és Szabó Gellért írásaiból válogattuk ki és fűztük fel a téma köré a legjellemzőbb, legérdekesebb részleteket. »A székely mezőségi, közel 1300 lelkes faluba nem mókás anekdotákért, nem is a vidéki élet szépségeit lencsevégre kapni érkeztünk. Fotóriportunk – a teljesség igénye nélkül – elsősorban a mezőmadarasi Orbánkúria és lakóinak történetére irányult, amiről néhány idős falusi ember emlékezetében élnek még emléktöredékek. Kísérőnk, Szabó Andor református lelkész először a faluról mesélt.
Szívükön viselték az ittlakók sorsát
Az erdélyi falvak között egyedülálló Mezőmadaras. A falucska nagyon is festői, sőt mesebeli, mert a technika vívmányai, a fejlődés éveken át nagyban elkerülték. Ezt az idilli környezetet látva nem is gondolnánk a település hányatott sorsára. Pedig az élet itt is keményen bánt az emberekkel. Mezőmadaras a rettegett szocializmus éveiben minden támogatásról lemAradt, és csak 2004-ben szakadt el Mezőbándtól, s ezt követően kezdték el a Marosvásárhely felé vezető rövidebb út aszfaltozását.
A dombok és fák mögött megbúvó településen a 19. században egyszerre több földbirtokos család élt, akik szívükön viselték a falu lakóinak sorsát. A református templom udvarán sírkövek őrzik emlékét annak a kornak. A Bethlen, a Fodor, az Orbán, a Pataki, a Szekeres család együtt, de gyakran egymással vetekedve fejlesztette a falut. Nekik is köszönhető, hogy régiónkban Madarason alapították az egyik első óvodát, és itt kaptak először egy csésze tejet reggelire az iskolás gyerekek, sőt a gyengébbek vitamint is. Akiben lehetőséget láttak, annak a vagyonos családok biztosították a továbbtanulási lehetőséget.
Egy 1831-ben készített statisztikai felmérés szerint Mezőmadarason 12 "kúria" létezett. A lista élén grófBethlen Pál neve olvasható. A XIX. század végén közölt adatok már Orbán György nevét is említik. Az Orbán család Kézdimárkosról került Madarasra. Az évek során tetemes földbirtokra tettek szert és a Bethlenektől vásárolták meg a ma lakatlanul álló kúriát, ami korábban Mihály Zsigmond nagybirtokos tulajdona volt.
Az Orbán család emlékét idéző sírkövet a 88 éves Nagy Géza ápolja. Büszkén emlékezik a családra és a vele egykorú Orbán Pállal való barátságára.
500 éves kúria, regényes családtörténet
Kovács Júlia, Nanóka emlékeiben is hajdani pompájában él a kúria: "volt cseléd, volt kertész, nagyon szépteniszpálya. Az út le volt kövezve, ott jártak a vendégek, akik még külföldről is érkeztek… A falusiak dolgoztak a földjeiken, a templomban megvolt az ő padjuk, de szóba álltak a munkásokkal. Nem volt probléma, hogy ők Orbánok".
A jövőre 500 éves kúria ma már igencsak rozoga állapotban emlékeztet az egykori földbirtokos család életére. Kertjében temették el Orbán Károly ’48-as főhadnagyot. Az épülethez vezető út melletti füves rétről a faluban úgy tudják, hogy teniszpálya volt ott, s ha igaz, akkor maga Kossuth Lajos is kezébe vette az ütőt, s a megbeszélések szünetében játszott a ház urával.
A Háromszéki lófő székely eredetű Orbán család története regényes. Az 1828-ban született márkosfalvi Orbán Károly honvéd huszárfőhadnagy Bem tábornok hadsegéde volt, felesége Pataky Borbála. Fiuk, Orbán György földbirtokos az erdélyi nemesi családból származó zeykfalvi Zeyk Saroltát vette feleségül, aki fiatalkorában az idős Kossuth Lajos "napsugarát" jelentette. Bár a hagyomány úgy tartja, hogy a Madarasra ellátogató Kossuth Lajos a kúria teniszpályáján ismerkedett meg a még gyermek Zeyk Saroltával, az adatok fényében ez csak legendának számít.
Kossuth Lajos és Zeyk Sarolta kapcsolata
Zeyk Sarolta 1884-ben európai körutazáson vett részt rokonainál, és a visszaúton hosszabb időre megálltak Zeyk Józsefnél, a lány Torinóban élő nagybátyjánál. A 19 éves lány megilletődve lépett be a Via de Mille 22. szám alatti ház kapuján, ahol az akkor 82 éves egykori kormányzó lakott. Az özvegy Kossuth évek óta csupán húga, inasa és szakácsa társaságában élt. Életét felvillanyozta a fiatal látogató, és Sarolta hazatértével elkezdődött a hét éven át tartó levelezésük. Bár mindvégig hangoztatja, hogy "atyai barátod vagyok", érezni lehet, hogy Kossuth szerelmes. Humorizál, csillogtatja a műveltségét, több nyelven idézget, miközben tisztában van vele, hogy az egésznek semmi jövője nincs, sosem fogja viszontlátni a hölgyet."Születésnapodon nagyon elszomorított a gondolat, hogy áldásomat egy atyai csókkal nem nyomhatom homlokodra. Megérezted-e, hogy a gondolat magneticus telegraph-huzalán repülnek feléd szegény öreg barátod hő szerencsekívánatai?"
Sarolta közben férjhez megy Orbán Györgyhöz, és gyermeke születik. Kossuth aggódik érte: "Szeretném tudni, miként teljesíti férjed a polgár, hazafi kötelességét. Férjedről – a nevén kívül – mind e mai napig semmit sem tudok. Utolsó leveledben is csak annyit írtál, hogy kitűnő egészségű, zömök, kicsi ember. Megvallom, engem az, hogy zömök-e vagy nyúlánk, kicsi-e vagy nagy, csak középszerűen érdekel. Én lelkéről szeretnék tőled hírt venni, szeretném tudni, hogy kicsoda, micsoda? Mit ismer hivatásának? Mi célja van az életben? Nem folytatom. Hiszen az a kis Sárika, ki magát egyszerű falusi kisleányomnak címezi levelében, nem is olyan egyszerű, és nem is olyan falusi, mint aminőnek Te csúfolod – van abban lélek, van szellem…"
A sokáig őrzött titok
És a történet csattanója: "Köszönöm a megnyugtatást, hogy leveleimet senkivel nem közlöd, s elégeted. Szükségem volt e biztosításra, miszerint oly tartózkodás nélkül írjak, mint ahogy írok. Hogy én a tieiddel hasonlón bánok, arról már utóbbi levelemben biztosítottalak. Számíthatsz reá, én is számítok adott szavadra. Különösen kérlek, ezen levelemet mindjárt add át a lángoknak, amint elolvastad, nehogy valami véletlen által kívüled még másnak is szeme elé kerülhessen. Neked, tudom, nem látszand nevetségesnek, amit érzelmeim felől írtam, de más annak vehetné, engem kevés ember tud megérteni… Kérlek is, igen kérlek, kedves leányom, ne tartsd meg, égesd el leveleimet."
Sarolta, aki sokáig őrizte a titkukat, élete derekán mégiscsak elővette a leveleket, és eljuttatta a Hatvany Lajos,Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső szerkesztésében megjelenő Esztendő című szépirodalmi folyóirathoz, amelyben 1918-ban hozták nyilvánosságra a leveleket. Kossuth Lajos 1884 és 1891 között írt harminc levelét könyv alakban egy évvel később a Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. adta ki. Az agg Kossuth és Napsugárcímen 1989- ben a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg újabb kiadásban. Zeyk Sarolta 58 évesen, fiatal nagymamaként autóbalesetben hunyt el.
A világlátott Orbán Károly
Orbán György és Zeyk Sarolta fia, Orbán Károly (Mezőmadaras, 1888. július 6 – Temesvár, 1958. szeptember 1.) a Ludovika Akadémián végzett, és 1908-tól 1911-ig ulánus hadnagyként szolgált. 1911-ben Angliában kereskedelmi főiskolát végzett, majd Elefántcsontparton dolgozott egy angol vállalatnál. Ott érdekes afrikai műtárgyakat gyűjtött. Apja halála után 1913-ban hazatért, és Mezőmadarason gazdálkodott. Az első világháborúban az orosz fronton harcolt mint ulánus főhadnagy. A háború után visszatért Madarasra. Nevezetesek voltak különleges vadásztrófeái és híresen nagy vendégszeretete, amivel a faluba betévedőket fogadta. Gyakran utazott Nyugat-Európába, több nyelvet beszélt. 1926-ban angol nőt vett feleségül, akitől két gyermeke született. Felesége a harmincas évek közepén visszatért Angliába és ott 1941-ben meghalt. Angliából hozott fügefái a kollektivizálásig éltek. Orbán Károly 1942-ben johannita lovag lett. 1944 nyarán ismét megházasodott, de felesége 1954-ben meghalt. Leánygyermekük Amerikában él.
Orbán Károlyt az 1949. március 2-áról 3- ára virradó éjszakán kényszerlakhelyre hurcolták Marosvásárhelyre. Előbb angol nyelvleckéket adott, majd könyvelésből tartotta fenn magát. 1956-ban Huszár József révén az elsők között került kapcsolatba a Szoboszlay-féle szervezkedéssel.
Az ő feladata lett volna Marosvásárhelyen kirobbantani a fegyveres felkelést. A Szoboszlay Aladár által tervezett árnyékkormányban ő lett volna a külügyminiszter. A Securitate állandóan figyelte. Elfogták, és a Temesvári pert követően kivégezték. Az ő fia az Egyesült Államokban élő Orbán Pál, akire – mint egykori játszótársra – Nagy Géza emlékezik. Az idős madarasi férfi szavai nyomán egy másfél évszázados történet bontakozik ki s közben az ő élete is, amelyet meghatározott az a kiváltságos helyzet, az "a gyönyörűség", hogy gyermekként bejárása volt az Orbán-kúriába. 14-16 évesen együtt játszottak, bicikliztek, jártak "leventére". Pálnak kötöttebb volt a napirendje, és iskolába is csak hetente kétszer járt számot adni tudásáról, mivel magántanár foglalkozott vele.
Nem mehetett mulatságokba, a falubeli lányokkal szórakozni, de a játékra, a turpisságokra mindig tudtak időt szakítani – emlékezik csillogó szemmel Nagy Géza, aki még mindig tartja a kapcsolatot a fél évszázada a másik világrészen élő egykori játszótárssal. Orbán Pál a kommunista rendszer idején egyszer félve néhány órára, majd 1994-ben látogatott el újra Mezőmadarasra. Nagy Géza azt vallja: tudnunk kell, honnan jövünk, ahhoz, hogy tudjuk, hogy hova tartun. « Ezt tartja szem előtt a tábor szervezője, Simonffy Katalin is, aki az erdélyi kastélyok utóéletét kutatva, diákjaiban szeretné felkelteni az érdeklődést erdélyi múltunk e sokáig elhallgatott szelete iránt, amely még annyi érdekes eseményt, részletet tartogat. További kitartást, támogatókat, érdeklődő fiatalokat kívánunk munkájához!
A diákok írásaiból vett részletekből összeállította Bodolai Gyöngyi.
A fényképeket Nagy Andrea készítette.
A diákok által felhasznált könyvészet: az interneten megtalált adatok mellett Szabó Miklós Mélyrenyúló gyökerek, Mezőmadaras 800 éves története című könyve, Kriterion Kiadó, 2008.
Népújság (Marosvásárhely)

Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban, életének 87. évében elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró. A hozzá fűződő emlékeit idézi fel Székely Ferenc.
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségén, amely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – éppen tíz éve annak! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna tévé élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27–28-án megtartott Sütő-megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László, Szakolczay Lajos irodalomtörténész, Ablonczy László író, Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó irodalmi útja Erdélybe! Előadásának címe Beszélgetések és álmok volt, s kiemelte benne, hogy a „trianoni mocskos ügynek” mai napig tartanak a következményei. A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő, 80. születésnapja (2010. február 3.) alkalmából adjon egy interjút. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra „csúsztattuk”. Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést is, aki szintén 2010-ben töltötte 80. életévét. Sajnos, sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze: Dobos hirtelen közbejött betegsége miatt hamarabb kellett visszautazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett pusztakamarási templomozáson való részvétel is.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, válasza január 25-én érkezett: „Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internetkapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket — 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás című új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra, vagy miután elmúlik ez a ’rohamozás’, akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését!
Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.”
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagy rumli végét… Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre, a következő válasz érkezett: „Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.”
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága…
1988-ban jelent meg a Breviárium című kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: „Anyámnak fáj a feje, / anyámnak fáj a semmi, / anyám fekete rózsa, / nem tud kiszínesedni. / Egy éjjel földre roskad, / megtört lesz majd, kicsi – / Bejön egy madár érte / s csőrében elviszi.” Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Ferencz Imre
Szeptemberi fecskék
Csoóri Sándor halálára
A szeptemberi napsütésben fecskék cikáztak az ablakom előtt, készülődtek a nagy útra. Szétrepültek, majd összegyűltek a huzalon, mintegy rózsafüzért alkotva. Megható volt a szertartásuk, a búcsúzkodásuk, elmerengve bámultam őket az ablakon át.
Akkor mondta be a tévé, hogy elhuny, meghalt, eltávozott az élők sorából a költő.
Ifjúkorom óta szerettem a verseit, azok kesernyés ízét, az összetéveszthetetlen stílust, az őszinte kitárulkozást. Ellenzékinek számított, mert igazat mondott, mert nem dörgölőzött a hatalomhoz, nem simogatta szőre mentén a rezsimet. Nem írt ugyan felhőkarcoló-poémákat, csak belakható verseket, amelyekben szerettem elidőzni.
Valamikor nehezen jutottam hozzá a könyveihez, később viszont már könnyen. (Talán azért, mert ma már nem zavar, tehát nem is érdekel senkit a költészet…)
Néztem a cikázó, búcsúzkodó fecskéket, s rá gondoltam, akinek a versei annyiszor felráztak, felkorbácsoltak az évek során, – mondhatni megfűszerezték az életemet. Arra gondoltam, hogy ezután a szeptemberi fecskék mindig eszembe juttatják őt. Arra gondoltam, hogy ha ebből a világból egy lakatlan szigetre távoznék, az ő verseit is magammal vinném…
2016. szeptember 12.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Csihány csípte mesék
Székelyudvarhelyen nem valami gyakori az olyan mesemondó előadás, ahol a pódiumra helyezett asztalon fehér kalapos székely tündér ül, egér-, illetve békamezbe bújtatott lábfejével piros fazékban kavargat, majd murkot és pityókát dobál csillogó szemmel kacagó közönsége felé.
Ez a tündér a Sepsiszentgyörgyi születésű Csernik-Pál Szende, aki tizenhárom éve költözött a magyarországi Szendehely nevű községbe, majd néhány éve elhatározta, hogy székely mesékkel és lábbábozással gyógyítja honvágyát és népszerűsíti az ízes székely nyelvjárást, székely furfangot.
„Küldetésemnek érzem, hogy átadjam és felébresszem az emberekben a mesemagot, hogy meséljenek egymásnak a felnőttek is, nem csak a gyermekek, mivel a népmese mindenkinek szól” – vallja Csernik-Pál Szende. Úgy kezdődött, hogy Vácon a gyermekei óvodájában mesenapot tartottak, ahol két székely mesét olvasott fel. A kicsiknek nagyon tetszettek a mesék, és ekkor döbbent rá, mennyire hiányzik neki a „székely nyelv”. Elhatározta, hogy ezt tovább kell vinni, mesélés közben megeleveníteni a szereplőket, azonban a könyv elfoglalta kezeit, ezért a mesefigurák a lábaira kerültek, mint lábbábok, és egy nagy kerek zöld szoknyára varrta a hátteret: a házikót, valamint az erdőt. így született a meseszoknya. „Mintha ölembe pottyant volna az egész mesevilág, s én két lábra állítottam a mesét, és elindultam vele az országban. Mesemondónak neveztem magam és lábbábosnak. Tetszett az ízes beszédem az embereknek, és közben annyira magamba szívtam a meséket, hogy a könyvet letettem, azóta magamtól mesélek. Szeretem a jó erős székely furfangot, és csak székely történeteket mesélek, amelyeknek ízük és lelkük van” – összegezte Szende.
Először Magyarországon mesélt, majd Felvidékre és Kárpátaljára is egyre gyakrabban hívták. A Németországban és Ausztriában élő magyarok is többször szerveztek neki meseturnét. „Mindenhol értik a székely kifejezéseket, mert ha pityókáról mesélek, akkor gurítom is ki a gyermekek közé: megfogják, érzik és értik, hogy az. Velem mondják: „csihány csípte csóré lábam”. Olyan jó hangzásuk van ezeknek a szavaknak, hogy felcsendül az egész közönség. Felvidéken és Kárpátalján is olyan lelkesen fogadják a székely meséimet, mintha haza vinném őket. Szoktam is mondani nekik: „tük olyanok vagytok, mint mi, székelyek”. Nekik is jellegzetes tájszólásuk van, például a palócoknak olyan, hogy a lelkem kacag, ha hallom” – mesélte.
Időközben Indiából is kapott felkérést, azonban a székely mesét nehéz lefordítani angolra, és úgy érzi, tolmáccsal csorbulna a mese ritmusa. Erdélybe viszont egyre többet jár haza. Amikor először mesélt Székelyudvarhelyen, meglepődött, hogy milyen lelkesen fogadták. Hazaszállt a mese Gyergyó környékére, Marosvásárhelyre és Háromszékre is. Úgy vette észre, azért is tetszik az itthoniaknak székelyes előadása, mert színpadról ritkán hallanak székely szót. Arcukon látja, amint rácsodálkoznak a székely nyelv szépségére, ízlelgetik annak finomságát. Véleménye szerint „székely népmeséink olyanok, mint egy tulipános ládikó, amiből mindig elő tudunk varázsolni egy kincset, amire szükségünk van. A mese lélek, hit, játék, mosoly minden ember lelkére.”
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro

Péter Ferenc: a szálak összevarrása a prioritás
Maros megyet Székelyföld szerves részeként kell kezelni és megjeleníteni, hisz ez semmiképp nem lehet sértő a románság számára – állítja Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat új elnöke.
Szerinte mielőbb össze kell varrni azokat az infrastrukturális szálakat, amelyek a térséget a szomszédos megyékkel – elsősorban Hargitával – összekötik. A nyáron megválasztott megyevezető elsődleges célként kezeli az elődjei által elkezdett projekteket.
– Amikor három hónappal ezelőtt tisztségbe került, nem kezdett panaszkodni az elődjére, ami meglehetősen szokatlan a hazai politikai életben. Annyira elégedett volt a megyei önkormányzatnál talált helyzettel, vagy tényleg nem esett ki egyetlen csontváz sem a szekrényből?
– Soha nem foglalkoztatott az, hogy ki mit tett, vagy éppenséggel nem tett előttem, mindig az érdekel, mit tudok én megvalósítani. Nem írom le elődöm terveit, ellenkezőleg, megpróbálom azokat befejezni. A politikusoknak nem az ujjal való mutogatás volna a feladatuk, mint ahogy az sem, hogy elődjeiket szapulják. Arra kell törekednünk, hogy a ránk hagyott teendőket felleltározzuk, és minél előbb és jobban vigyük véghez. Tudom, hogy nem ez a trend, hisz főként kormány-, de talán alsóbb szinteken is divattá vált az elődökre hárítani mindent. Ez nem az én stílusom.
– Megoldásra váró gondokat mégiscsak örökölt. Melyek a legfontosabbak ezek közül?
– A legnagyobb kihívást a két nagy uniós pályázat lezárása jelenti: gondolok a kerelőszentpáli hulladékgazdálkodási rendszer működésbe helyezésére, valamint a csergedi motorpark építésének befejezésére. Ezek azért is számítanak prioritásnak, mert ha nem sikerül időben befejeznünk, nagyon sokat veszíthetünk. Magyarán: a lehívott támogatást vissza kell fizetnünk.
– Értsem úgy, hogy a motorparkba való további pénzek injektálásával leginkább azt nyerhetjük, hogy nem veszítünk?
– Ezt nem így fogalmaznám meg. Inkább azt mondanám, hogy amennyiben befejezzük, elköltünk egy bizonyos összeget. Ha leállunk az építkezéssel, veszítünk egy bizonyos, az előbbivel körülbelül azonos összeget. De akkor elveszítjük magát a beruházást is, és egy építőteleppel mAradunk. Amennyiben ezt a versenypályát sikerül jól, gazdaságosan és ötletesen működtetni, kimondottan nyerünk, hisz még egy ilyen sehol nincs sem Erdélyben, sem Romániában. Azt se feledjük, hogy az autópálya egy csomópontja is a motorpark közelében lesz, ami komoly turisztikai potenciállal ruházza fel.
– Melyek azok a területek, melyek radikális szemléletváltást kívánnak a megyei önkormányzatban, illetve az alárendeltségébe tartozó intézményeknél?
– Ahhoz, hogy egy közel ötezer személyt foglalkoztató intézményt átlássál nem elég egy-két hónap, de talán három sem. Nem hinném, hogy a térségben lenne még egy olyan cég vagy intézmény, amely ennyi alkalmazottal rendelkezne. A saját apparátusunkról tudom, hogy nagyjából ugyanazokkal a gondokkal küszködik, mint az ország más helyi vagy megyei önkormányzatai. A műszaki igazgatóságunknál csaknem öt megüresedett mérnöki állás van, viszont semmi garanciánk nincs arra, hogy a megadott bérezési lehetőségeinkkel sikerül rövid időn belül betöltenünk őket. Pedig a hozzánk tartozó úthálózat korszerűsítése és karbantartása a megye egyik legfontosabb prioritása. Sajnos nem ez az egyetlen igazgatóság, amely szakemberhiánnyal küszködik. Hasonló meg másfajta gondok vannak a repülőtérnél, a kórházaknál is… De, hogy ne csak panaszkodjak: a beruházási, fejlesztési osztályra sikerült néhány pályázatíró munkatársat alkalmazni, akiknek már most rengeteg munkája van, hisz uniós alapokból szeretnénk folytatni a Kultúrpalota restaurálását és a természettudományi múzeum felújítását.
– Apropó, repülőtér: végre sikerült kinevezni Peti Andrást az intézmény élére. Melyek az elvárások?
– Röviden fogalmazva az, hogy juttassa vissza a vidrátszegi légikikötőt oda, ahol néhány évvel ezelőtt volt, ahol lényegében a helye van. Az utóbbi időben – főleg az utasforgalmat, a célállomásokat és a légitársaságokat illetően – nagyot zuhant a Transilvania Nemzetközi Repülőtér, ezt a mélyrepülést kell valahogy megállítani. Elfogadhatatlan, hogy fele annyi járat van, mint öt-hat évvel ezelőtt, míg Kolozsvárról a Tarom mellett már a Blue Air és a WizzAir naponta több járatot indít Bukarestbe, nálunk az a heti kettő sem mAradt meg, arról nem is beszélve, hogy a légi operatőröket illetően a Transilvania egy lábon áll, mindössze a WizzAir-re támaszkodik. És akkor még nem beszéltem a felújításra szoruló kifutópálya állapotáról. Nem lesz könnyű az új igazgatónak, hisz a verseny óriási; körülöttünk olyan repterek nőtték ki magukat, mint a Kolozsvári meg a nagyszebeni, de akár a Temesvárit és a jászvásárit is említhetném. A közeljövőben tárgyalásokat kezdeményezünk az EUrópai Uniónál minket feljelentő Kolozs megyei önkormányzattal, hisz mindkét félnek meg kell értenie, hogy nem egymás ellen kell harcolnia, hanem egymást kiegészítve megtalálnia a kölcsönösen előnyös megoldásokat. Abban a pillanatban, amikor elkészül az észak-erdélyi autópálya Marosvásárhely–Torda szakasza, már csak egy szűk óra fogja elválasztani a két repülőteret. Én ebben inkább lehetőséget látok, mintsem fejetlen versengésre való okot.
– Az utóbbi négy évben nem csak országos, de megyei szinten is mintha zárójelbe tevődött a magyarság – mind vidékfejlesztési, mind közösségépítési szinten. Hogy érzi, akad helyretenni való ebben a kérdésben?
– Nem csak a magyarlakta vidékek tevődtek zárójelbe. Az elmúlt négy évben azok az önkormányzatok tudtak hatékonyan dolgozni, amelyek pályázati tartalékokkal rendelkeztek. Ugyanis az elmúlt négy évben kormányszinten jóformán egyetlen beruházási program sem volt tetten érhető, az európai uniós pályázatok pedig kifutóban voltak. Ennek tulajdonítható, hogy hiányoztak a beruházások, főként az infrastrukturális fejlesztések. A kis települések a LEADER-programon keresztül próbáltak apróbb-cseprőbb dolgokat megvalósítani, de ezeket nem sorolhatjuk a jelentős megvalósítások közé. Persze mindemellett jócskán érzékelhető volt, hogy sem az ország-, sem a megyevezetés számára nem a magyarság jelentette az egyes számú prioritást. Maros megye elöljárói is inkább oda igyekeztek irányítani a pénzeket, ahonnan a szavazók érkeztek. Nem igaz, hogy a román vidékeken nincs jó helyen a pénz, de azért valóban érezhető volt, hogy lényegesen több jutott oda, mint felénk. Ettől függetlenül tanácsosainknak sikerült kimozdítaniuk a holtpontról a bözödújfalui tó felé vezető út helyzetét. A nyáron elkezdődött a munkálat, jövő tavaszra aszfalt kerül a mintegy nyolc kilométeres szakaszra, utána a hátramAradt három kilométernek is nekilátunk úgy, hogy lehetőleg 2017-re tudjuk összekötni Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral, vagyis Maros megyet Hargitával. Ez az aszfaltos út nem csak távolságokat rövidítene le, de jelentőset lendítene a térségen.
– Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök az utóbbi években többször is nehezményezte, hogy Maros megye jóformán semmit nem tesz annak érdekében, hogy több és jobb infrastrukturális szál kösse össze Hargita megyével. Az említett szakaszon kívül még volna egy pár jobb sorsra érdemes köves, poros út…
– Ezt már fel is térképeztük, és a múlt héten közösen körbejártuk, felmértük ezeket az utakat. Egy hozzávetőleges számítást is fogunk végezni, lássuk, mit jelentene ezeket a szálakat összevarrni. Példaként említem meg, hogy a tavaly megépült Nyárádmagyaróst Sóváraddal összekötő út folytatása Siklód és Küsmöd irányába még felújításra vár. Ha nem is tudjuk leaszfaltozni, de legalább le kellene köveznünk úgy, hogy a kisautók számára is járhatóvá tegyük. Ugyanez lenne az elképzelés a Bözöd és Gagy irányába vezető úttal is. De számunkra nem csak a Hargita megyei szálak fontosak; van még tennivaló a Beszterce-Naszód, Fehér és Szeben megye felé vezető utakon is. Számomra elfogadhatatlan, hogy 2016-ban még mindig vannak olyan megyei utak, amelyekre nemhogy aszfalt, de még kő sem jutott! Olyan utak, ahol nem csak a személygépkocsik, de a terepjárók is nehézkesen tudnak végigmenni. Már csak azért is tartom fontosnak ezen másodrangú utak felújítását, mert az országutak oly zsúfolttá váltak, hogy – főként nyári időszakban – szinte lehetetlen azokon normális körülmények között közlekedni. Sajnos az útépítést illetően az elkövetkezendő években sincs kilátás túl jelentős uniós támogatásra. Egyelőre a Nyárádtő–Dicsőszentmárton és a Segesvár–Szentágota útszakasz felújítására sikerült pénzt szereznünk. Ez mindössze egy pár százalék a megye közel nyolcszáz kilométeres úthálózatából. Ha nem kapunk kormánytámogatást, önerőből soha nem fogjuk tudni ezeket rendbe tenni.
– Szintén az elmúlt ciklus liberális uralma alatt úgy festett, mintha Maros megye nem is lenne Székelyföld része. A közös rendezvényeken – akár itthon, akár Magyarországon vagy Nyugaton – csak Hargita és Kovászna tartotta a frontot. Mondja, hogy ebben nem folytatja Ciprian Dobre politikáját!
– Ebben eddig sem osztottam a volt elnök véleményét, és amikor tehettem, Szováta polgármestereként csatlakoztam Hargita és Kovászna megye kezdeményezéseihez, már csak azért is, hogy Marosszék se mAradjon le ezekből. Természetesen mostanra változott a helyzet, Maros megye ismét hathatósan szeretné képviseltetni magát minden olyan akcióban, amely Székelyföld népszerűsítéséről szól. Sőt kötelességemnek tartom az efféle rendezvények szervezését vagy támogatását. Úgy vélem, semmiképp nem lehet sértő egyetlen román lakos számára sem, ha például egy Székelyföldi grafikai biennálén Maros megye is képviselteti magát, és a megnyitón szót kap az önkormányzat elnöke is.
– Milyen az együttműködés azzal a Szociáldemokrata Párttal, amelynek megyei elnöke egy évvel ezelőtt azért kardoskodott, hogy bárki, csak ne magyar ember kerüljön prefektusi tisztségbe?
– Pillanatnyilag nagyon jó, s remélem, így is mArad. Már a beiktatási ülésen is lehetett látni, működik az egyezség: még véletlenül sem voltak mellészavazások. A két PSD-s alelnökkel jól együtt tudok működni, aminek szerintem meg is lesz az eredménye.
– Az utóbbi időben a megyemenedzseri tisztség létrehozása és annak állítólagos várományosának a személye borzolta, főként a közösségi oldalakon, a kedélyeket. Valóban Kelemen Márton a kiszemelt?
– Személyekről nem beszéltünk, csak hát valaki, valakik elkezdték ezt terjeszteni, mások meg ragozták. Tudni kell, hogy a megyemenedzsert nem az elnök nevezi ki. Ez egy pályázat alapján elnyerhető tisztség. Egyelőre nem sietjük el, keressük a megoldást. Az első hónapokban nem ez az elsődleges célunk, hanem a teljes intézményrendszer átvilágítása. Kelemen Márton – aki tanácsadóként valóban tagja a csapatomnak – nagyon jól ismeri a rendszert, hisz több mint egy éven keresztül alelnökként tevékenykedett, tapasztalt, de egy fél szóval sem jelezte, hogy ilyenszerű igényei vagy álmai lennének. Ha érdekli az állás, jelentkezik majd a versenyvizsgán.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Foglalják el helyeiket: kezdődik az évad!
Bemutatók, felújítások, klasszikus és kortárs szerzők darabjai, fesztiválok várják a közönséget a 2016–2017-es évadban Erdély magyar színházaiban. A meghirdetett bemutatók között tallózva feltűnik, hogy például Shakespeare műveit több társulat is műsorára tűzte, de eddig ismeretlen szerzők darabjaival is megismerkedhetünk az új évadban.
A folytonosság, az együttműködések és a 10-es szám jegyében hirdetett évadot a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tervek szerint 2016 szeptemberétől 2017 júliusáig tíz új bemutatóval a tizedik kiadásához érkezett Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóval és számos kiegészítő programmal várják színházba az érdeklődőket. Október első hetében mutatják be a Magyari Etelka és Levkó Esztella meghívott vendég részvételével készült Még ezt elmondom, aztán megyek… című előadást. Az évad következő új produkcióját a társulat házi rendezője, Kedves Emőke jegyzi. Tuncer Cücenoglu kortárs török szerző darabja, a Hólavina azt mutatja be, hogyan zsarolják ma az embereket a hagyományokkal, a múlttal. A stúdióelőadás tervezett bemutatója október vége. Kocsárdi Levente a társulat idősebb kollégáinak és egy frissen felvett bábszínészének kínál lehetőséget, a november közepén bemutatásra kerülő Barlanglakók című előadásban. Az évad második fele két nemzetközi koprodukciót és két klasszikus szerző szövegének újragondolt változatát ígéri. Kokan Mladenovic Shakespeare-szonetteket, Sardar Tagirovsky pedig Moliére-vígjátékot állít színpadra.
A Temesvári társulat évek óta tűz műsorra olyan koprodukciós előadásokat, melyeknek rendezői rendre Európa legizgalmasabb színházi alkotói közül kerülnek ki, és amelyek a kulturális különbségek mentén egy közös színházi nyelv megtalálását és fenntarthatóságát célozzák. Idén két ilyen koprodukció is bemutatásra kerül a Temesvári magyar színházban. Egyiküket, a film-és színházi rendezőként is elismert Hajdu Szabolcs állítja színpadra saját csapata, a Temesvári társulat három színésze és a zágrábi Eurokaz Színház színészeinek közreműködésével. A bemutató tervezett időpontja április vége. A másik, hasonló jellegű színházi előadást Schilling Árpád jegyzi. Az általa rendezett produkcióban a Temesvári magyar társulat mellett az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház színészei és a szabadkai Népszínház magyar és szerb társulata lép színpadra. Az előadást a 10. születésnapját ünneplő TESZT első napján, május 21-én láthatja a közönség. A felsoroltak mellett lesz új bábos produkció is, illetve egy-egy előadást állít majd színpadra Szász Enikő és Horváth Anna. Előbbi Görgey Gábor darabját, a Wiener Valzer-t, Horváth Anna, a társulat új, frissen végzett tagja pedig Wedekind: A tavasz ébredése című szövegét rendezi majd.
Kolozsvár: nyolc bemutató
Eseménydús évad kezdődik a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is. Az intézmény nyolc bemutatóval, valamint az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadásával várja közönségét a 224. évadban. Tompa Gábor igazgató évadnyitó sajtótájékoztatón ismertette a társulat terveit, a bemutatásra kerülő darabokat és ezek rendezőit. Az évad első bemutatójának előkészületei már júniusban elkezdődtek, az orosz származású, de az Egyesült Államokban élő Yuri Kordonsky vezetésével készült Éjjeli menedékhely című Gorkij-drámát október 7-én láthatja a közönség a nagyszínpadra épített stúdiótérben. Már elkezdődtek a próbák Dragomán György Kalucsni című drámájának ősbemutatójára is, amelyet Visky András, a színház művészeti aligazgatója visz színre a Stúdióban. Különlegességnek számít, hogy a színház 14–18 éves fiatalok családi történeteiből készít közösségi alkotási módszerrel előadást. A fiatalok és szüleik kapcsolatát vizsgáló produkció előkészítése január óta zajlik, az említett két generáció képviselőivel mintegy hetven interjú készült el, melyekből kiindulva az alkotócsapat két dramaturg vezetésével összeállítja majd az előadás végleges szövegkönyvét. A darab rendezője Vargyas Márta, a bemutató tervezett időpontja november eleje.
Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált ötödszörre szervezik meg november 24. – december 4. között, a fesztivál témája az Idegen odüsszeiája lesz. A rendezvényre Németországtól Dél-Koreáig számos társulat érkezik, visszatérő vendégként lesz jelen Declan Donnellan, Jaram Lee, a lengyelországi Teatr ZAR, valamint először lesz látható Kolozsváron a németországi Schauspielhaus Bochum és a stuttgarti Schauspiel előadása. A fesztivált követően januárban újabb fiataloknak szóló előadást tűz műsorra a színház: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig musical-változatát Béres László rendezésében láthatja a közönség sok fiatal részvételével. 2017-ben először rendez Kolozsváron az ukrán Andriy Zholdak, akinek macedóniai Elektra-rendezése az Interferenciák Fesztiválon lesz látható. A fiatal európai rendezők között „ukrán fenegyerek” néven is ismert Zholdak a Kolozsvári társulattal Ibsen Rosmersholmját viszi színre. Fiatal rendezők műhelye címmel új sorozatot indít a Kolozsvári színház: az évad második felében Nagy Botond, Sinkó Ferenc és Tom Dugdale új rendezései lesznek láthatóak a stúdióban.
Vásárhely: klasszikusok, kortársak
Az új színházi idényben is rangos klasszikus és kortárs színművek, ifjúsági előadások, adaptációk, közkedvelt musicalek szerepelnek, de ünnepségek, irodalmi estek, könyvbemutatók, kulturális rendezvények is gazdagítják a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának műsorrendjét. Az idei évad legelső bemutatóját szeptember 16-án tartják a nagyteremben: az Olbrin Joachim csodálatos utazása című játék Hamvas Béla művei nyomán készül, rendezője a szabadkai származású Mezei Kinga. Jon Fosse Szép című drámáját Domsa Zsófia fordításában Adi Iclenzan viszi színpadra a kisteremben. Bemutatják Christine Rinderknecht Stresszfaktor_15 című ifjúsági darabját is Csáky Csilla rendezésében. Szilveszterre John Kander–Fred Ebb–Bob Fosse: Chicago című világhírű musicaljével készül a társulat Juronics Tamás rendező-koreográfus vezetésével, a darab zenei részét Incze Katalin és Strausz Imre jegyzi. Hosszú szünet után viszi színre ismét a társulat William Shakespeare Macbeth című tragédiáját, az előadás rendezője Keresztes Attila. Egy újabb Radu Afrim meglepetésdarab is lesz, a harmadik a nagysikerű produkciók sorában. Újabb Székely Csaba-drámát is láthat a publikum: Molière A botcsinálta doktor című műve alapján született a Doktor S., amelyet Rareş Budileanu rendezésében mutatnak majd be a kisteremben. Vendégrendezőként érkezik Marosvásárhelyre Theodor Cristian Popescu és Mohácsi János. Előbbi egy kortárs német szerző, Timur Vermes Nézd, ki van itt! című szatíráját, Mohácsi pedig Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-klasszikust viszi színre.
Új évad Sepsiszentgyörgyön is
A Tamási Áron Színház társulata az új évadban öt bemutatót tervez. A Gyulai Várszínház, a Háromszék Táncegyüttes és a Tamási Áron Színház közös produkciójának, a Sardar Tagirovsky által rendezett Zongotának a Sepsiszentgyörgyi bemutatója szeptember 14-én volt. A második előadást Kövesdy István rendezi Igor Bauersima kortárs svájci drámaíró norway.today című szövegéből, amely két fiatal elvágyódását és menekülési kísérletét meséli el. A szilveszteri produkciót Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatát Zakariás Zalán állítja színpadra, amely a pénz hatalmát abszurd, humorral teli helyzetekkel és tévedésre hajlamos szereplőkkel ragadja meg. Porogi Dorka Bertolt Brecht A városok dzsungelében című rendezésével az élet alapvető kérdéseit feszegeti. Az évad utolsó előadását Alexandru Dabija rendezi, Harold Pinter Ünnep című darabja alapján. Az új bemutatók mellett Sepsiszentgyörgyön is műsoron mAradnak az elmúlt évadok legsikeresebb előadásai: a Vízkereszt, vagy amire vágytok és a Liliom Bocsárdi László, az Úrhatnám polgár Sardar Tagirovsky és a Jegesmedvék Zakariás Zalán rendezésében. Mindemellett felújításra kerülnek olyan meghatározó előadások, mint A csoda és A fösvény Bocsárdi László, Az ezredik éjszaka Zakariás Zalán és a Kaisers TV, Ungarn Porogi Dorka rendezésében.
Felújított színház Szatmáron
Az eredetileg Nagybányán alapított Harag György Társulat éppen hatvan évvel ezelőtt, 1956-ban foglalta el először a Szatmárnémeti történelmi színházépületet, így idén a társulat kerek évfordulót ünnepelve költözhet vissza az európai uniós alapokból teljesen felújított és modern színpadtechnikai rendszerrel felszerelt otthonába. A jubileumi év apropóján szatmári szerző a városról írt drámájának ősbemutatójával indul a 2016–17-es színházi évad: Láng Zsolt Bartók zongorája című, a városhoz kötődő, abban játszódó drámájával kezd a társulat. Az ősbemutató dátuma: október 14. Az előadás rendezője Patkó Éva. Az idei évadban három klasszikus mű is szerepel a műsoron: W. Shakespeare: Tévedések vígjátéka, melyet Bocsárdi László vendégként rendez; Zerkovitz Béla – Szilágyi László: Csókos asszony, rendező Bessenyei István; Carlo Goldoni Velencei terecske, az előadás rendezője Visky Andrej. Ezek mellett színre kerül Werner Schwab Elnöknők című műve a társulat alkalmazott rendezője, Sorin Militaru munkájaként, valamint Visky András Pornó című monodrámája romániai ősbemutatóként a szerző rendezésében. Arisztophanész Lüszisztraté című klasszikus komédiáját Bordás Attila rendezi. Az évadban látható majd a Janne Teller Semmi című, Dániában nagy port kavart ifjúsági regénye alapján készülő egyéni műsor Marosszéki Tamás szereplésével, Márkó Eszter rendezésében. Az Ács Alajos Játékszín biztosít majd helyszínt a Shakespeare összes röviden (S. Ö. R.) című előadásnak, amelyet Barabás Árpád vendégrendező állít színpadra. Nagy Regina rendező A dzsungel könyve című gyerekmusicalt rendezi meg, kamaratermi előadásként pedig egy Grimm-mesét is színpadra állít, amely a Harag György Társulat az idei évadtól önálló szerkezeti egységeként működő Brighella Bábtagozata és a prózai tagozat közös produkciójaként kerül a nézők elé. A korábbi évadokhoz hasonlóan 2016–17-ben is láthat majd vendégelőadásokat a közönség. Szatmárra látogat többek közt a nagyváradi Szigligeti Színház társulata, és a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Személyi változások is voltak a társulatnál: Sándor Anna és Kányádi Szilárd idén ősztől átszerződött a Csiky Játékszín társulatába, Szatmárra pedig három új tagot szerződtettek: Budizsa Evelyn és Keresztes Ágnes színésznőket, illetve Nagy Csongor Zsolt színészt. Idén a Harag György Társulat szervezi meg az IFESZT (8. Interetnikai Színházi Fesztivál) elnevezésű vándorfesztivált, amelyre több mint húsz, Románia területén működő kisebbségi (magyar, német, zsidó és roma) színház kapott meghívást.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Legjobb előadás és a Legjobb díszlet díja A nyugalomé!
Színikritikusok díja – 2016
A 2016. szeptember 21-én, a magyar dráma napján a Budapest Bábszínházban lezajlott gálaesten 37. alkalommal adták át az előző évad legkiemelkedőbb színházi teljesítményeit elismerő Színikritikusok díját. A Színházi Kritikusok Céhének tagjai legalább kilencven premier megtekintése után voksolhattak, tizenöt kategóriában értékelve a színpadi alkotók munkáját.
A Legjobb előadás díját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása, Bartis Attila A nyugalom című, Radu Afrim által rendezett színműve kapta.
A Legjobb díszlet kategóriában Adrian Damiant díjazták, szintén A nyugalom című előadásért.
A díjat Keresztes Attila művészeti igazgató, a Tompa Miklós Társulat vezetője vette át. A Legjobb jelmez díját is erdélyi művész, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Úrhatnám polgárának tervezője, Bajkó Blanka Alíz kapta.
A további díjazottak sora megtekinthető a Színházi Kritikusok Céhének honlapján, a https://kritikusceh.wordpress.com oldalon.
A nyugalom című előadás legközelebb szeptember 28-án, szerdán 19 órától Temesváron, a Mihai Eminescu Nemzeti Színházban lesz látható a FEST-FDR 2016 ( EUrópai Előadóművészeti Fesztivál Román Dráma Fesztiválja) keretében. A Marosvásárhelyi közönség október 23- án, vasárnap 19 órától tekintheti meg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében.
(pr.-titkárság)
Népújság (Marosvásárhely)

Megkezdődött az RMDSZ szétzüllése?
A legutóbbi RMDSZ-kongresszuson meghirdetett, a romániai magyarság zöme által elvárt „újratervezés” eleve dugába dőlt, a Bukaresti parlament „magyar pártjától” csak kozmetikázásra, harsány propagandára és fiatalabb arcú politikai bábok előtérbe tolására tellett. Erről (is) szól Szentgyörgyi László Most kezdődik el című, a Marosvásárhelyi Központban megjelent írása, lásd alább.
A decemberi parlamenti választásokra készülő RMDSZ szenátusi és képviselőházi jelöltlistáinak véglegesítésével egy korszak zárult le, illetve kezdődött a szervezet életében. Amint arról a sajtó már beszámolt, a teljes Maros megyei törvényhozói képviselet kicserélődik, a „nagyöregek” visszavonulnak – azért nem teljesen, erről egyikük hétfőn esete is nyilatkozott –, helyüket teljesen új arcok veszik át. Kérdés: nyer vagy veszít ezáltal a város, Marosvásárhely, illetve a megye magyarsága?
Az tagadhatatlan, a visszavonulók – Markó Béla, Borbély László, Kerekes Károly, Kelemen Atilla, no és a mandátumát korábban elveszítő Frunda György – az utóbbi negyedszázadban kulcsszerepet játszottak a vásárhelyi magyarság sorsának alakulásában. Hogy miként alakult e sors, azt ki-ki a saját bőrén tapasztalhatta… Abban egyezzünk meg: nem úgy, ahogyan azt elvártuk volna. Hogy ebben kit, mennyire terhel a felelősség, azt – effelől ne legyenek kétségeink – az idő, s a szakemberek előbb-utóbb eldöntik. „Azt kell feladatként rónunk azoknak, akik utánunk következnek, hogy folytassák a mi munkánkat” – jelentette ki a búcsúzó Markó. „Egy kicsit hátrébb lépünk, de nem állunk félre, mert nem olyanok vagyunk” – egészítette ki a szenátort Borbély László. Márpedig éppen az lenne a legnagyobb baj, ha az újak ott folytatnák, ahol a régiek abbahagyták. Ezen a téren még komoly küzdelmek, összetűzések várhatók az újak és a régiek között, akik, sajnos, „nem olyanok, hogy félre álljanak”. Nagy kár.
A végleges sorrendről megállapítható, hogy minden az előzetes várakozások szerint alakult: az előző és a jelenlegi pártelnök – Markó és Kelemen Hunor – által támogatott jelöltek – Novák Zoltán és Vass Levente – a listák élére kerültek. Az, hogy Soós Zoltán nem került befutó helyre, várható volt, sokan – és joggal – nem bocsátották meg az egykori vásárhelyi polgármesterjelölt „hajlékonyságát”, hogy esélyeinek maximalizálása érdekében a választások előtt kilépett az RMDSZ-ből… Egyáltalán mikor lépett vissza, és kinek a jóváhagyásával? A legnagyobb csapás hétfőn az RMDSZ megyei szervezetének elnökét, Brassai Zsombort érte, aki az utolsó helyre került a szenátorjelöltek között. Ekkorát hivatalban levő megyei elnök még nem bukott az RMDSZ-ben…
Ennyit a jelöltek rangsorolásáról. Hogy ezzel a lépéssel az RMDSZ a kezdet végéhez vagy a vég kezdetéhez ért, az leghamarabb december 11-én, a választás napján kiderül… Az irány azonban – ez messziről látszik! – elhibázott.
itthon.ma//szerintunk

Tudjuk
Hogy az október 2-i kvótareferendumot megelőző magyarországi kampány meglehetősen, túlságosan is agresszív, az igaz. Legalábbis innen, Erdélyből, Székelyföldről nézvést, ahol azért a román államhatalom nyílt vagy burkolt magyarellenes megnyilvánulásai, a választások előtt feléledő nacionalizmus, a posztkommunista visszarendeződés sokkal időszerűbb és égetőbb gondnak tűnik, mint a migránsválság.
Hogy az elsősorban az érzelmekre ható Budapesti kormányzati kommunikáció sokakban aggodalmat kelt, az is érthető – bár az emiatt sikítva jajveszékelők és krokodilkönnyeket hullatók őszinteségét megkérdőjelezi, hogy legtöbbjük látványosan hallgat, valahányszor mi magunk kerülünk összehangolt gyűlöletkampány célkeresztjébe, mint pár napja, amikor az amerikai nagykövet Székelyföldi látogatása után a román média és politika osztály versenyt üvöltve szapulta közösségünket, alapvető emberi jogainkat, létezésünket is tagadva. Mintha nem is annyira a gyűlöletkeltés maga aggasztaná őket, inkább az Orbán Viktorral szembeni elvakult gyűlölet vezérelné megnyilatkozásaikat… De mindettől eltekintve: tényleg tudjuk. Ha valakinek, hát akkor nekünk igazán nem szükséges elmagyarázni, mit is jelent a kényszerbetelepítés, egy régió, egy város etnikai, kulturális átalakítása. Tapasztalatból tudjuk, hisz látjuk, mihez vezetett a külső hatalom – esetünkben nem Brüsszel, hanem a nacionálkommunista rezsim – által végrehajtott kényszer - ki- és -betelepítés Erdélyben. Látjuk, mivé lett Szászország a kilóra eladott szászok hiányában omladozó házaival, templomaival, mi lett nagyvárosainkkal a zsidók nélkül, miként alakult Kolozsvár, Marosvásárhely sorsa a betelepítések nyomán, jól látjuk, miként szítanak konfliktust és gyűlöletet Székelyföldön a betelepítettekből lett megélhetési románok. Látjuk, hogy mindez nem tett jót Erdélynek, pedig jóval kisebb volt a kulturális különbség az itt élők és a betelepítettek között, mint az európaiak és a most ide érkezők között. Azért is tudjuk, miről szól a kvótareferendum, mert autonómiáért küzdő Székelyföldiekként mi is ragaszkodunk ahhoz, hogy magunk döntsük el, kivel kívánunk együtt élni. Számunkra is éppen az ígérkezik a következő időszak egyik legnehezebb harcának, hogy a közelgő adminisztratív átszervezés során ne olvasszanak be, ne daraboljanak fel olyan közigazgatási régiókba, ahol számarányunk folytán elenyésző kisebbséggé válnánk.
S bár az emberi jogok ádáz védelmezői és a demokrácia bajnokai lazán megtehetik, hogy antidemokratikusnak titulálják a népszavazást – a várható, számukra borítékolhatóan kedvezőtlen eredmények miatt –, itt, Romániában a politikai elit és az ország vezetői oly látványosan és gátlástalanul veszik semmibe a népakaratot, hogy mi még tudjuk értékelni, ha véleményünket kérdezik valamely kérdésben.
Mert a népszavazás alapvetően mégiscsak erről szól: véleményt lehet nyilvánítani az Európa előtt álló legégetőbb kihívás kezelési módjáról. Éppen ezért minden kormányzati hirdetésnél avagy ellenzéki lejáratásnál fontosabb maga a kérdés: akarjuk-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)
Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk.
– Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról?
– Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen.
– A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza?
– Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával.
– Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása?
– Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik...
– Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani.
– Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül?
– Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény.
– Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért?
– Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van.
– Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye?
– Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját.
– A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet.
VÉCSI NAGY ZOLTÁN
Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar dráma napján
Kísérlet az üzenet dekódolására
A magyar dráma napját ünnepelte szeptember 21-én a világ magyarsága, Marosvásárhelyen a hagyományos eseménysorozatot ez esztendőben egy további évfordulóval is összekapcsolták: tíz éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András, a honi drámairodalom kimagasló alkotója. Sütő és a színházművészet viszonyát bemutatni, ismertetni szükségtelen, e két évforduló – Madách Imre Az ember tragédiájának 1883-as bemutatója és Sütő András tíz évvel ezelőtti halála – nívós tiszteletadást eredményezett.
A szerdai eseménysorozat délben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum – Református Kollégiumban kezdődött, amelynek dísztermében Farkas Ernő tartott előadást Sütő műveinek 2016-os recepciójáról, 17 órától pedig a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében folytatódott a műsor. Itt Demeter József református lelkipásztor, friss nyugdíjas köszöntötte a jelenlévőket, aki elmondta: Nagy Pál után ő vette át a Sütő András Baráti Társaság elnöki tisztjét. – Tíz nap múlva lesz 10 éve annak, hogy elhunyt Sütő András, és egy éve távozott közülünk Nagy Pál. Amikor elkezdtük szervezni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közösen ezt a napot, Gálfalvi Zsoltot kértük fel előadást tartani, de betegsége miatt nem jöhetett el. 1982-ben azonban nagyon szépen írt Sütőről, írása ma sem elavult – mondta a házigazda, majd Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Gálfalvi Zsolt szóban forgó írását: Sütő két drámáját, a Perzsákat és Szuzai menyegzőt magába foglaló, a Kriterion könyvkiadónál megjelent kötethez írt fülszövegét.
A Domahidi kvartett fellépését követően Demeter József mutatta be a délutáni előadót, dr. Buzogány Dezső teológiai tanárt.
– 1957-ben született, 1981-ben végezte el a teológiát, tíz évig lelkipásztor, később teológiai tanár, 2001-től a Bolyai Tudományegyetem tanára, számos más egyetemen vendégtanár. Kálvin Institúciójának mai magyar nyelvre fordítója, ezért aranygyűrűs kitüntetést kapott a magyarországi zsinattól. Közkedvelt tudós-lelkész. Most következő tanulmányában olyan üzeneteket próbál megfejteni, melyek a Csillag a máglyán című Sütő-dráma kapcsán elevenednek meg: mit mondott Kálvin Sütőnek 420 év után, és mit mondhat Szervét liberalizmusa ma nekünk?
A Csillag a máglyán – kísérlet az üzenet dekódolására című értekezése során dr. Buzogány Dezső elmondta: hosszú évekig élt benne a Kolozsvári premier után a teológián szervezett fórum emléke. – A fórum hangulata mAradt meg bennem, miszerint Kálvint súlyos támadás érte. Ezzel az előérzettel olvastam újra nemrég a drámát. Nem Sütő teljes életművét próbálom értékelni és a drámairodalomnak sem vagyok szakembere. A mű nagy tehetséggel megírt munka, hihető és valószerű mindaz, amit írója a szereplők szájába ad. Sütő beismeri, hogy dramaturgiai megoldásai nem mindig egyeznek a valós történelmi helyzettel, de ezt szerzőként nyilvánvalóan megteheti, nem történelmi szaktanulmányt írt. Emiatt a dráma nem veszíti hitelét, üzenete nem csorbul. A jellemrajzok azonban bekerültek a közgondolkodásba, és nem mindegy, hogy milyen nyomot hagynak a társadalom emlékezetében. Meglehet, hogy emiatt a főszereplőkről torz kép alakul ki. A szerző elképzelt párbeszédekkel megteremti a dramaturgiai helyzetet – például a kezdetekben Szervét agyondicséri Kálvint, hogy a végén Kálvin máglyára küldje őt. Más párbeszédek reálisak, például azok, amelyek a máglyahalált tárgyalják – elég, ha a hugenották példáját nézzük. Kálvin és Szervét párbeszéde tárgyszerű, de nem valószerű – Kálvinnak nem volt hatalma Genfben házkutatást elrendelni, és senkit sem végeztek ki azért, mert gúnyiratot írt ellene. Sütő jól ismerte a történelmi helyzetet, kimondatja, hogy Kálvin csak látszólagos ura a városnak – amelynek törvényeit a nagytanács és a polgárokból álló közgyűlés hozta, a törvényeket pedig a közösség önként fogadta el. A párbeszédekből úgy tűnhet, hogy Genfet a konzisztórium vezette, de ennek a valóságban nem sok beleszólása volt a város vezetésébe. Az egyik jelenetben említett gályarabokat az ellenreformáció vetette rabságba a drámákban történtek után 150 évvel – ez a momentum sem kimondottan érthető. Az üzenet megpróbál ugyan eljutani a nézőhöz, de a színpadi játék elhomályosítja az áthallásokat és burkolt üzeneteket, amelyek egy helyre gyűjtve igen ütőképes koncentrátumot képeznek. "A falak is besúgók", házkutatás utólagos parancslevéllel, "még a templomok is alá vannak ásva a besúgók patkányi állataival", "a szabadság tökéletes állapota az emberi álom – az egyetlen jog, ami megmAradt". Az első felvonásnak az 1970-es, ’80-as évekhez intézett üzenete direkt és nem félreérthető. A második és harmadik felvonás ezeknél sokkal kifinomultabb rejtett üzeneteket tartalmaz. Itt a kulcsszó a tévelygés. Már nem az arctalan diktatúra kiszolgálói igyekeznek csörtetve – Kálvin és Szervét párbeszéde tűnődés, igazságkeresés: mindkettőnek igaza van a maga rendszerében. Akár három értelmiségi típust is el tudunk különíteni. A diktatúrát kiszolgáló: Fárel. Az elveihez hűséges, konzervatív idealista: Kálvin. A minden tekintélyt elvető szabadelvű: Szervét. És a recepciók, kritikák szerzőiként előléptek azok az értelmiségiek, akik a ’70- es, ’80-as években kiszolgálták a rendszert, avagy ellene lázadtak – szerintük Kálvin máglyára küldi Szervétet, így inkvizítor lesz: a műről végtelenül leegyszerűsítő írások jelentek meg. A korabeli kritika a történelmi helyzet köldöknézéséből nem tudott kilépni. Szerzőik ezért is hallanak – talán szándékosan – egyházellenes üzenetet ki belőle. Talán sokan a rendszer iránti lojalitásukat azzal akarták hangsúlyozni, hogy a dráma ezen vonását erősítették és szándékosan félretájékoztattak, ezzel a nézőt az egyházellenesség felé terelték. De milyen kérdéseket vet fel ma a Kálvin- jelenség? Ma a vallás magánügy, a főhős korában azonban a legégetőbb közügy volt. Ezt a mai társadalom nagy része nevetségesnek tartja, ma már nem létkérdés. Akkoriban a hit, a vallás, a felekezet nélkülözhetetlen részei voltak az üdvözülésnek. A mai és akkori kor társadalmi rendje között nincsen átjárhatóság. Ami a korszellemet és történelmi tényeket illeti, Kálvin Genfben nem érvényesíthette az akaratát. A politika akkor is politika volt. A hatalmon lévő libertinusok Szervét megítélésével Kálvint akarták lejáratni. Sütő abban téved, hogy egy nyugati polgári demokratikus intézményre ráhúzza egy balkáni ország parancsuralmi rendszerének a mezét. A svájci demokráciát feláldozza, hogy a romániai diktatúra jellemrajzát elkészítse. A két rendszer szubsztanciája nem azonos, és a szerző nem utal arra, hogy e kettő alapjaiban különbözik egymástól. Dramaturgiailag ezt nyilván nem tehette meg, mert akkor odavész az üzenet. De találhatott volna ennél sokkal találóbb analógiát a hazai, akkori viszonyok érzékeltetéséhez.
Kérdés, hogy a műnek van-e ma aktualitása? Az önkritika a diktatúra idején elvárt polgári gesztus volt, de egyéb kritika már nem. Az üzenet kommunikálása az összekacsintásra épül, mert ez a rendszer vette körül a nézőt nap mint nap. De a helyzet azóta megváltozott, és ezzel odalett az üzenet megfejtésének a kulcsa. Kérdés, hogy ennek hiányában a mai néző vagy olvasó milyen üzenetet kap a drámában? Ebben nagy szerepe van az éppen aktuális előadásnak, hiszen az előbbiek okán ma már akár a félretájékoztatás veszélyét is hordhatja a dráma. Ha ma kerülne bemutatásra, mindenképpen hozzá kellene kapcsolni a kort, amelyben született, mert a valós üzenet csak így juthat el a mai nézőhöz. A dráma annak a helyzetnek a része, és részeként kell mAradnia, mert csak vele együtt van mondanivalója – mondta történelmi, drámairodalmi részletekben gazdag előadása során dr. Buzogány Dezső, majd a Domahidi kvartett játéka zárta a rendezvényt.
Este fél héttől Aranka György szobránál vette kezdetét a hagyományos koszorúzás, amelynek keretében Berekméri Katalin színművésznő olvasta föl a Sütő András színházi üzenete a mának című szövegösszeállítást, este 7 órától pedig premierre került sor – a Nemzeti Kistermében Sütő András A szuzai menyegző című drámájának Sebestyén Aba által rendezett felolvasószínházi bemutatóján vett részt a nagyérdemű.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

A plakátokról tanulnak olvasni és gyűlölni a magyar gyerekek
Amint azt egy réges-régi slágerből is tudjuk: „ma lesz a holnap tegnapja”. Közállapotaink változását tekintve nekem a tegnap a kilencvenes éveket jelenti, amikor szívszakadva készültünk arra, hogy mi lesz ma. Nemcsak szívszakadva persze, hanem gondolkodva is folyamatosan egy élhető jövőről, latolgatva a lehetséges politikai megoldásokat Európa újkeletű demokratikus társadalmai és ezen belül az erdélyi magyarság számára. Húsz-huszonöt esztendővel számoltunk, amíg sikerül sajátos mintákat kidolgozni a nemzetek határok nélküli, méltányos együttélésére is.
Hát most itt van ez a holnap, nézhetjük, tapogathatjuk, borzadhatunk tőle: a miénk!
Pedig micsoda romantikus lelkesedés, micsoda lenyűgöző intellektuális erőfeszítés előzte meg ezt a sokáig ígéretesnek tűnő holnapot. Ki emlékszik még arra, amikor az EBEÉ átalakult EBESZ-szé? A gyengébbek kedvéért: az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet állandó intézménnyé vált, Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek nevezték, és a nyílt vagy lappangó konfliktusok kezelésére, tehát elsősorban Európa keleti részének és a Balkánnak a pacifikálására szolgált. Vagy hol van már az akkori francia miniszterelnökről röviden csak Balladur-tervnek hívott európai stabilitási egyezmény, amelytől olyan sokat reméltünk mi is, kötelező normákat, nem csupán egyéni, hanem kollektív jogokat is.
Vajmi kevés valósult meg mindebből. Sokat haladtunk mégis előre egy ideig, ám ez főként belső erőfeszítéseinknek, a magyar érdekvédelmi szervezet és a román politikai pártok megegyezésének köszönhető. De tagadhatatlan, hogy számított a külső nyomás is. Külön kisebbségügyi főbiztosa volt az EBESZ-nek, Max van der Stoel, akinek a nevét a Kárpát-medenceében a kisiskolástól a nagymamáig mindenki ismerte, mindenféle jelentéstevők járták a régiót, hosszan készültünk a velük való találkozásra, sokáig emlegettük egy-egy biztató félmondatukat.
Közben meg itthon is zajlott a közelmúlt történetének feltárása, a tanulságok megfogalmazása, és az akkor született nemzetpolitikai tanulmányokkal, kisebbségjogi traktátusokkal, autonómiatervezetekkel Dunát lehetne rekeszteni. Meg aztán jöttek „pacifikálni” az amerikaiak is, diplomaták, szenátorok, képviselők, szakértők, és végig úgy éreztük, a várva várt nyugati demokráciát hozzák nekünk, tanulás kérdése az egész. A magyar–román viszonyban is velünk együtt keresték a legjobb megoldást. Nyilván nem mi voltunk a legfontosabbak, hanem a széteső Jugoszlávia, ahol Koszovó 2008-as függetlenné válása volt talán az utolsó olyan döntés, amikor úgy éreztük, hogy ugyanazon a hullámhosszon vagyunk az Egyesült Államokkal. A román parlament elítélte Koszovó állam létrehozását, egyedül az RMDSZ szavazott az elítélő határozat ellen.
Amerika természetesen továbbra is nagyon figyel Romániára. Csakhogy régóta az az érzésem, ma már a stabilitás kulcsát nem az emberi jogokban és az etnikai problémák megoldásában látja Washington, hanem valamiféle centralizált, autoritárius rendszer kialakításában. Valahányszor például nyilvánosan kifogásolja az amerikai nagykövet, ha a parlament neki-nekirugaszkodik, hogy átláthatóbbá tegye az igazságszolgáltatás munkáját, sem a sajtó, sem a politikusok nem furcsállják ezt a beleszólást, egyesek bólogatnak, mások hallgatnak.
Érthető, hiszen az óceánon túlról jön ma a remény, vagyis a biztonság Románia számára.
De úgy látszik, mégsem vonatkozik mindenre ez a szolgálatkészség. Augusztus végén a kisinyovi amerikai nagykövet egy televíziós interjúban többek közt a következőket mondta: „...az a mi politikánk, hogy a Moldovai Köztársaság szuverén és független állam mAradjon (...) A Romániával való egyesülés például, akár azért, hogy ily módon belépjen az Európai Unióba, akár bármely más okból, nem lenne praktikus választás, és nem javítana a helyzeten itt, a Moldovai Köztársaságban.” Egyszerre csak megtört a hallgatás Romániában, pártelnökök tiltakoztak, egyébként indokoltan, hiszen ma csak „a holnap tegnapja” van, nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Mintha beintésre tenné, a sajtó is hisztérikus kampányba fogott, és ha tényleg beintett valaki, jó érzékkel tette: figyelmeztetni kellett a Nagy Testvért, hogy életünket és vérünket – és a rakétatámaszpontokat – ugyan felajánlottuk, de cserében van egy olyan érzékeny pont, amihez nem kellene hozzányúlni, a nemzeti kérdés.
Hogy ez mennyire így van, bizonyítja egy újabb eset, a minap ugyanis a Bukaresti amerikai nagykövet fogott mellé Székelyföldi látogatásán. Kovászna megyében, vagyis Háromszéken az ottani magyar vezetőkkel úgy fényképezkedett, hogy egy nagy székely zászló volt előttük kifeszítve. Lett is ebből újabb pánik, a külügyminisztérium bekérette az amerikai nagykövetet, ilyen sem volt mostanában. Ahogy Moldova esetében, itt is jelezni kellett valamiképpen, hogy a magyar ügy a románokra tartozik, nem másra, és ezt a jelzést akkor kell megadni, amikor még az amerikaiaknak nem vált ismét szokásukká, hogy akárcsak – üsse kő! – a korrupciós perekben, a magyarkérdésben is véleményt mondjanak. Vaklárma persze, legalábbis a Székelyföldi zászlós fotózás, sajnos, tényleg csak zavart „udvariasság” lehetett, ahogy a nagykövetség utólagos közleménye is fogalmazott. Kétlem, hogy szemléletváltásra készülne Washington, bár igazán ránk férne, ráférne erre az egész régióra, hogy az etnikai problémákkal megint foglalkozzék az Egyesült Államok is, Európa is.
Viszont az eset arra jó volt, hogy
a román hírtelevíziókból fröcsögjön a gyűlölet ránk, magyarokra,
mintha semmi sem történt volna az elmúlt negyedszázadban, el egészen addig, hogy nehezen kiküzdött, nagyrészt már régóta működő jogainkat is megkérdőjelezték, a kétnyelvű feliratoktól az anyanyelvű oktatásig. Érzékeny a többség! Erre hivatkozott a román külügyminisztérium is, az érzékenységre. Hogy egy regionális, kisebbségi szimbólum és az amerikai nagykövet találkozása egy Facebookra feltett fotón érzékenységet sért. Mennyit hallottunk erről az érzékenységről innen is, onnan is 1989 előtt. Most aztán megint. Amúgy is az a benyomásom, hogy ez az éppen megvalósuló holnap, ez bizony nem a tegnap, hanem a tegnapelőtt valójában. Amikor még élt Ceausescu.
Vagy lehet, másfajta kor ez mégis, új történetekkel, új érzésekkel? Példának okáért a gyűlölet mindenki iránt, aki más! Mekkora tévedés az is, hogy csak a migránsokat lehet gyűlölni, és hogy ez a gyűlölet nem terelhető bármikor bárki másra. Hol gyűlölet van, ott gyűlölet van, parafrazálhatnánk a költőt. Romániában ma felelőtlen vezetők és véleményformálók engedik szabadjára az indulatokat, valós problémákra – mondjuk, a román–magyar együttélésre – hamis és veszedelmes választ kínálva, a nacionalizmust. Ha nem vigyázunk, ez a nacionalizmus rövid idő alatt szétverhet mindent, amit eddig építettünk. Meg aztán a gyűlölet a bevándorlók ellen Magyarországon, de itt-ott már a migránsokat sem látott Erdélyben is, sőt, máshol is Romániában! Ki tagadná, hogy a menekültkérdés napjaink legsúlyosabb európai problémája?
Még azt is készséggel elfogadom, hogy a kötelező kvóta inkább csak pillanatnyi toldozás-foldozás, a probléma szőnyeg alá söprése, Brüsszel gyengeségét és naivságát mutatja, és leginkább az derült ki belőle, amire csapongó eszmefuttatásom elején utaltam: a kilencvenes években legalább gondolkodtunk, elemeztünk, vitáztunk hasonló súlyú ügyeinkről, próbáltunk hosszú távú megoldásokat találni, szidtuk Fukuyamát vagy Huntingtont, de tudni véltük, hogy a világnak haladnia kell előre, bár nem mindig értettünk egyet abban, hogy merre van az előre.
Most viszont csak „struccpolitikát” látni Európa-szerte. Hogyha nem is homokba, de kerítések mögé bújunk mindannyian,
hátha elvonul az ár. Nem fog elvonulni, megvannak az okai, és ez Európa bűne is. Mi, magyarok azt mondjuk ilyenkor: „homokba dugjuk a fejünket, mint a strucc”. A románok nem ennyire egzotikumkedvelők, ugyanilyen értelmű szólásmondásuk így hangzik: „Ne bújjunk az ujjaink mögé”, ne higgyük, mint a kisgyerek, hogy amennyiben eltakarjuk a kezünkkel az arcunkat, nem látnak minket.
Szerintem a kerítés ilyesmi Magyarország számára: az arcunk elé vont ujjak rácsa. De mindegy, hogy mit gondolok én erről, volt egy probléma, és azt kezelni kellett valahogy, jól-rosszul. Ennek viszont mi köze a gyűlölethez, kérdem én. Mit segít ezen a gyűlölet?
Miért kellett nekem odajutnom, hogy egykori büszkeségemet szégyenné alázza valaki ostoba plakátokkal? Büszke voltam mindig, amikor átléptem a határt Románia felől. Hogy Magyarországon simább az aszfalt, egyenesebb a járda, dúsabb a fű, jobb a halászlé. És a házak milyen rendezettek. És a feliratok mind-mind magyarul vannak.
Én még óvodásként Kézdivásárhelyen a cégtáblákról tanultam magyarul olvasni. Aztán a gyermekeim Marosvásárhelyen a hetvenes-nyolcvanas években legfeljebb románul tanulhattak volna ily módon, sehol egyetlen magyar felirat nem volt már. Magyarországi ember nem tudhatja, milyen érzés volt annak idején, ha nagy ritkán utazhattunk, úgy járni-kelni Ártándtól Sopronig, hogy csupa magyar szó vett körül írásban is, üzletek, hivatalok homlokzatán. Még az a csinált szó, hogy Közért, az is milyen szép volt! Most meg ezekről a népszavazásplakátokról tanul a gyermek olvasni? Tanul gyűlölni?
Nem a népszavazásról akarok most elmélkedni, megtették mások, azt sem részletezem ismét, kell-e például erdélyi embernek arról szavaznia, hogy kit fogad be Magyarország és kit nem. Ezt is elmondtam már máskor. Azt sem hiszem, hogy ennek eldöntéséhez népszavazásra van szüksége egy felelős kormánynak, de ez is az én bajom. Viszont miért kellenek ehhez a gyűlöletkeltő plakátok? Miért kell szégyenkeznünk a bugyuta feliratok miatt? Miért kell a gyűlölet Magyarországnak? És miért kell Romániának, hogyha nem a menekültek, akkor a magyarok ellen? Ideje lenne rájönni, hogy hiába bújunk el az „ujjaink mögé”, mert továbbra is látni fog a világ, mi viszont sötétben leszünk.
Markó Béla
nol.hu

„Nem mAradhatunk romokban” – Atyhán elkezdődött a templom újjáépítése
utók jönnek és mennek az udvaron, adományokat hoznak magánszemélyek és vállalkozók. Eközben az emberek szorgoskodnak: állványt építenek, takarítanak, falat törnek. A pap mindent a kezében tart, tudja, hogy rajta múlik az újrakezdés, neki kell tartania a lelket a 200 fős gyülekezetben. A Hargita megyei Atyhán jártunk a hét végén.
Egy hete villámcsapás következtében az oldalfalak és a torony kivételével porig égett az atyhai, Mária Magdolna tiszteletére szentelt templom. Mára már eltakarították az elégett mAradványokat, pénteken 58 önkéntes segédkezett a munkálatokban. 19 utánfutónyi hulladékot szállítottak el, tudtuk meg egy helybélitől, aki néhány társával együtt éppen haranglábat épített, hogy legyen, amivel misére hívják a templom nélkül mAradt közösséget.
A Feltámadás-szobor megmAradt
A falu első temploma a 16. században pusztult el, de csak 1642-ben fejezték be a régi templomot, amely a mai helyén állt, de az hamarosan túl kicsinek bizonyult. 1799-ben épült meg az új, nagyobb templom, amely 1867-ben szintén a tűz martalékává vált. A templom az ezt követő felújításnak köszönhetően nyerte el a bő egy héttel ezelőtt még látható formáját. 2014-ben fejezték be teljes tatarozását. Az 1867-es tűzvész is hasonló pusztítást végzett, annak emlékeként őriztek egy Assisi Szent Ferencet ábrázoló megszenesedett szobrot. Ez sajnos a szeptember 18-i tűzvészben elégett, megmAradt azonban egy másik, Krisztust feltámadása után ábrázoló szobor. A helybéliek csodaként tekintenek erre, mivel a szobor körül minden megsemmisült.
„Sok erőt ad ez számunkra, azt jelképezi, hogy a templomnak és a közösségnek fel kell támadnia, romokban nem mAradhatunk. Eddig nem tapasztalt összefogás lett úrrá a falu apraja-nagyján. Még nem látom, hogy miért rótta ezt a nagy feladatot ránk a Jóisten, de biztos vagyok benne, hogy néhány hónap múlva már érteni fogom ezt az egészet. Nyugdíjazásom után, augusztus elsején jöttem ehhez a plébániához. Azelőtt 15 évig Gyergyóalfaluban, egy jóval több lelket számláló egyházközségben szolgáltam. Az érsek úr Atyhát jelölte ki számomra azzal a megjegyzéssel, hogy itt nem vár olyan sok munka rám, többet pihenhetek. Másfél hónap szolgálat után azonban egyik napról a másikra teljesen felfordult az életünk” – mondta a Maszolnak könnybe lábadt szemmel Ft. Adorján Imre plébános.
A közmunka a falu lelkét éleszti újjá
Máthé Árpád gondnok a vihar estéjén a templom előterében indította be a harangokat, hogy a viharfelhőket elűzzék vele. Felidézte: néhány perc harangozás után égésszagra lett figyelmes. Ekkor kinyitotta a templom ajtaját, már minden lángokban állt. Egy szőnyeget és néhány miseruhát és kegytárgyat tudtott kimenekíteni. „A plébános úr a szentségtartóért rohant. A tűz olyan gyorsan terjedt, hogy nem volt, mit tennünk” – magyarázta a gondnok, miközben körbevezetett a törmelékektől már megtakarított templommAradványban.
Nemcsak a templomi berendezés, hanem a harangok is megolvadtak. A nagyobb, majdnem 300 kilogrammos harangból csak egy kis darab mAradt meg, a legkisebb teljesen megsemmisült, míg a középső használhatatlanná vált. Ott jártunkkor éppen az állványt rakták össze, amelyre két harangot szerelnek fel, ezeket Lázár Imre, Székelyudvarhelyi harangöntő mester adta ideiglenesen használatba az atyhatiaknak. A helyiek a templom közelében található ravatalozót használják átmenetileg templomként.
Az összefogás ereje
„Olyan orgonánk volt, hogy a környéken sehol nem volt ilyen szép hangú hangszer. A harangok pedig olyan egyedi hangon szóltak, hogy nem lehetett összetéveszteni más falu harangjával. Ha húzták, mindenfelé hallatszott, mert Atyha a hegyoldalban fekszik. Nagyon sajnáljuk a templomot, mert csak most, néhány éve lett ilyen szép” – fájlalta a veszteséget Miklós Margit néni, helybéli lakos.
„A kollektivizálás előtt még 1800-an voltunk a faluban. Összejártunk fonóba, segítettünk egymáson, jó volt a hangulat. Ma már kiürült a falu, az iparosítással a többség elköltözött főleg Temesvárra, de Szebenben, Marosvásárhelyen és Kolozsváron is sokan letelepedtek” – mesélt a régi időkről Miklós István bácsi, aki a legjobban a közösségi szellemet hiányolja a faluban. Szerinte jó látni, hogy legalább most mindenkit megmozgat a templom katasztrófája, azt mutatja, hogy még törődnek a faluval.
A Korond községhez tartozó településre eddig nem látott figyelem irányul, az összefogásnak köszönhetően talán még a tél beállta előtt sikerül befedni a templomot.
Az atyhaiaknak adományokra van szükségük, ahhoz hogy a templomot újjáépítsék. Három bankszámlát is nyitottak erre a célra, lejben, forintban és Euróban is lehet adakozni a Parohia Romano-Catolica Atia névre. Banca Comerciala Romana, SWIFT kód: RNCBROBU. Lej: RO31 RNCB 0156 0164 4788 0006; Euró: RO04 RNCB 0156 0164 4788 0007; Forint: RO74 RNCB 01560 1644 7880 008.
Kovács Boglárka
maszol.ro

Őszikék a várban
Mottó:
"az ég őszi kék/ de szívedben éjsötét/ dalok – őszikék"
Szeptember 22-én barátok, ismerősök hallgatták Czirmay Szabó Sándor verseit és rövid piblicisztikai írásait Kedei Zoltán festőművész várbeli műtermében. A szerzőről, akinek 2013-as Kiáltó csend című haikukötetét is kézbe vehették az érdeklődők, Bölöni Domokos beszélt.
Az 1950-ben Marosvásárhelyt született Czirmay Szabó Sándort nem könnyű "elemezni". Szűkszavú ember, halk szavú író. De nem humor és nem önirónia nélkül való. Erről tanúskodik alábbi szösszenete: "Szombat volt éppen, a Látó-estre igyekeztem. Útközben ismerősökkel találkozom, ők is oda mennek. Együtt tovább. A Kultúrpalota bejáratánál Gálfalvi György és a rendezvény meghívottai – a Budapesti Magyar Napló munkatársai. Gálfalvi bemutat. – Mészáros József stb., stb., Bölöni Domokos stb., stb. Címek, rangok stb. Már kuncogtam magamban: mi lesz velem? Itt én csak kakukktojás vagyok…
– … A KÖLTŐ – mutat rám Gálfalvi.
Egyetlen bűnöm vagy mentségem – nézőpont kérdése –, hogy aznap a helyi lap irodalmi mellékletében két rövid versem valóban megjelent". (Hogyan lettem költő?)
A Népújságban közölt jegyzetekből, cikkekből Doszlop Lídia Naómi nyújtott ízelítőt, a verseket és haikukat pedig Kilyén Ilka színművész tolmácsolta. Szerre nyíltak meg a tartózkodó, sőt borúlátó költő "rejtekhelyei", és tárultak elénk az életet és a társadalmat nyitott, kritikai szemmel mérlegelő embertársunk tömör lírai töprengései. Maga a szerző is szótlan alázattal figyelte, mint vált ki együttérző, helyeslő bólogatást verseivel, illetve önfeledt nevetést karikírozó, szatirikus publicisztikájával.
Maga is felolvasta két rövidprózáját, amelyek hangvétele Nagy Lajos kérlelhetetlenségét idézi a hallgatóban.
Sajátosan keserédes "önjellemzés" az alábbi haiku: "születtem s hordom/ magamban halálom/ az aszfalt tarka rét".
A rezignáltság sorai ezek: "mint múló mámor/ tovatűnt ifjúságunk/ politizálunk".
A hatvanas évei elején járó költőre kíváncsi volt kedves oktatója, Bartis Gabriella tanító néni is. Elégedetten nyugtázta, hogy az egykori szorgalmas, csendes kisfiú tollforgatásra adta a fejét.
Gálfalvi Dilna
Népújság (Marosvásárhely)

Székely szabadság napja: eltörölték a bírságot
MTI - A Marosvásárhelyi bíróság eltörölte azt a 6000 lejes bírságot, amellyel a Marosvásárhelyi csendőrség a székely szabadság napján tartott felvonulás és tiltakozás önkéntes rendfenntartóinak a vezetőjét, László Györgyöt sújtotta – jelentette be egy keddi Marosvásárhelyi sajtótájékoztatón Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, és Kincses Előd, a megbírságolt ügyvédje.
Kincses Előd elmondta: a megbírságolt 41 önkéntes rendfenntartó közös keresetben támadta meg a számára kiállított bírságolási jegyzőkönyvet, a bíró azonban úgy döntött, mindegyikük ügyét külön tárgyalja le. László György ügye az első volt ebben a sorban, de az ügyvéd szerint nem kétséges, hogy a többi bírság ügyében is hasonló lesz az elsőfokú ítélet.
Szerinte a bíróság nem is dönthetett másként, miután a rendfenntartókat a csendőrség „be nem jelentett, be nem iktatott, vagy tiltott tömegrendezvény szervezéséért” bírságolta meg, a Marosvásárhelyi táblabíróság pedig júliusban jogerős ítéletben mondta ki, hogy a szervezők a törvénynek megfelelően bejelentették a tömegrendezvényt. Az ügyvéd azt is hozzátette, a székely szabadság napja önkéntes rendfenntartóira és résztvevőire kirótt bírságok után hivatali hatalommal való visszaélés miatt feljelentették a csendőrséget a katonai ügyészségen. Ebben az ügyben jövő héten kezdődnek a kihallgatások.
Izsák Balázs SZNT-elnök arra emlékeztetett, hogy a március 10-ei Marosvásárhelyi rendezvényen a Székelyföld területi autonómiája mellett, és a közigazgatás átszervezésére vonatkozó Bukaresti tervek ellen tüntettek. Szerinte a csendőrségi bírságok azt jelzik, hogy mindkettő tabutéma Romániában, és a hatóságok megpróbálják megfélemlíteni azokat, akik ezekben az ügyekben felemelik a szavukat.
„26 évvel a rendszerváltás után is alapvető emberi jogokat sértenek a hatóságok Romániában” – jelentette ki Izsák Balázs. Hozzátette: ma azonban már nem állnak a hatóságok rendelkezésére olyan megtorlási eszközök, amilyenekkel az egykori a kommunista politikai rendőrség, a Szekuritáte rendelkezett. Szerinte ezt bizonyítja az is, hogy a szervezők a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatallal szemben és a csendőrséggel szemben is pert nyertek.
A székely szabadság napján 2016-ban és 2017-ben tartandó felvonulást és tüntetést még 2015 márciusában jelentette be a Marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban a Siculitas egyesület, a Székely Nemzeti Tanács háttérszervezete. A törvény értelmében a polgármester a bejelentést követő 48 órában tilthatta volna be a két rendezvényt, ezt azonban nem tette meg. Ezért utasította a bíróság jogerős ítéletben a tiltakozás tudomásulvételére a polgármestert. A március 10-én tartott felvonulás ideje előtt csak az elsőfokú bírósági ítélet született meg, amely ellen a polgármester fellebbezett, de másodfokon is elvesztette a pert. A román csendőrség a felvonulás mintegy száz szervezőjét és résztvevőjét bírságolta meg nem engedélyezett rendezvény szervezése, az ezen való részvétel és csendháborítás miatt.
Krónika (Kolozsvár)

A katonai ügyészségen jelentették fel a csendőröket Izsák Balázsék
Hivatali visszaélés, szolgálati hanyagság és okirathamisítás miatt tett bűnügyi panaszt a katonai ügyészségen a Maros megyei csendőrség ellen a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) civil szervezete, a Siculitas egyesület.
Az Izsák Balázs által vezetett szervezet azok után fordult a vádhatósághoz, miután a március 10-én szervezett Székely Szabadság Napján megbírságolt személyek futószalagon kezdték nyerni a polgári pereket a csendőrség ellen. A napokban ugyanis a Marosvásárhelyi bíróság a nyolcadik ügyiratban is megsemmisítette a csendőrség által kibocsátott büntetési jegyzőkönyvet és eltörölte László György felperes hatezer lejes pénzbírságát.
Mint ismert, a csendőrség a gyülekezési törvény nem létező passzusára hivatkozva – miszerint a szervezők nem rendelkeztek hatósági engedéllyel a március 10-i felvonulásra, ám mégis utcára hívták a többezres tömeget – bírságolni kezdte a rendfenntartásban segédkező civileket, valamint a videofelvételekről azonosított résztvevőket. Olyan személyek nevére is küldtek ki büntetési jegyzőkönyvet, akik nem vettek részt sem a Székely Vértanúk emlékoszlopánál szervezett megemlékezésen, sem az utcai felvonuláson. Izsák Balázs, az SZNT elnöke ismét emlékeztetni kívánta azokat az újságírókat, akik tudósításaikban és véleményanyagaikban folyamatosan félretájékoztattak, hogy egy tüntetés megszervezéséhez nem szükségeltetik hatósági engedély, mint ahogy egyébként Dorin Florea polgármester többször hangoztatta. A törvény mindössze a rendezvény bejelentésére kötelezi a szervezőket. Amennyiben a hatóságok megalapozottnak tartják, 48 órán belül betilthatják azt – a Székely Szabadság Napján szervezett felvonulással ez nem történt meg. A tavaszi autonómiatüntetés törvényességéről különben a Marosvásárhelyi táblabíróság jogerős ítéletben döntött.
„Szomorú, hogy huszonhat év után is alapvető emberi jogokat sértenek a román hatóságok – még akkor is, ha nem állnak rendelkezésükre olyan hatékony módszerek, mint amilyenekkel ’89 előtt a Szekuritáté rendelkezett. Ezért is sikerül sorozatban nyernünk a pereket a magyarok ellen fellépő csendőrséggel szemben” – nyilatkozta a keddi sajtótájékoztatóján Izsák Balázs.
Mindezek ellenére a csendőrség nem hajlandó elfogadni az alapfokú ítéletet, az intézmény vezetősége valamennyi bírósági döntést megfellebbezett. „Azzal a hülye érvvel próbálkozik a csendőrség, hogy a szervezőknek segédkező önkéntes civilek nem fékezték meg a tüntetőket abban a szándékukban, hogy a Postarétről a főtérre vonuljanak. A tiltakozókat pedig azzal vádolják, hogy az utcán kiabálva tüntettek. De kérdem én, ha a megfékezésük lett volna a cél, ezt miért nem tették meg a csendőrkatonák?” – replikázott Kincses Előd, az SZNT és a március 10. után megbírságolt személyek jogi képviselője.
A megtorlások dacára az SZNT elnöke bejelentette, hogy a jövő év március 10-én is Marosvásárhelyen szervezik a Székely Szabadság Napját. A megemlékezést ezúttal is utcai felvonulás fogja követni.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Kilencvenöt év a magyar dal szolgálatában (Sepsiszentgyörgyi magyar férfidalárda)
A Sepsiszentgyörgyi kórusmozgalom kezdetének a Székely Mikó Kollégium Harmónia kórusa tekinthető, amely az 1862/63-as tanévben alakult Zayzon Farkas tanító vezetésével. 1873-ban megalakult a Református Dalárda, majd 1875-ben városunk első vegyes kara. Ezek az együttesek az első világégésig rendszeresen tevékenykedtek. A trianoni diktátumot követően, az anyanyelv és a nemzeti kultúra veszélyeztetettségének időszakában, 1921-ben jött létre a Magyar Dalárda. A névhez a férfi jelzőt 1945 után ragasztották.
1972-től a dalárda vezetését László Attila zenetanár, zeneszerző és karnagy veszi át. Munkássága magas szintre emelte férfidalárdánkat. Kitűnő műsorpolitikáját a tiszta forrásra, a népdalra alapozta, és sikerült egyben tartani, nevelni, szervezni és vezetni 42 éven át a Sepsiszentgyörgyi Művelődési Ház segítségével és támogatásával.
2014 októberétől új, fiatal karnagy, Jakab Árpád igyekszik megtartani az átvett örökséget. A legnagyobb gondunk a fiatalítás, de azért örökifjú kórus vagyunk. Nagy lendületet jelentett mindannyiunk számára, hogy 2014 tavaszán létrejött a Száztagú Székelyföldi Férfikórus a Székelyudvarhelyi dalegylet kezdeményezésére. Legutóbb Fehéregyházán a Petőfi-emlékünnepségen szerepeltünk. Bebizonyítottuk, hogy „Székely, egyesülj a dalban”, tehát Székelyföld létezni fog.
A Kónya Ádám Művelődési Ház keretén belül működő dalárdánk október 1-jén, szombaton ünnepli fennállásának 95. évfordulóját. A Vártemplomnál, a mindenkori dalárdások kopjafájánál koszorúzással kezdődik a rendezvény, az ünnepi hangversenyre délután az evangélikus templomban kerül sor. A jubiláló Magyar Férfidalárda mellett fellép a Cantuale kórus Marosvásárhelyről, a Codex régizene együttes Csíkszeredából és a Cantus Firmus vegyes kar Sepsiszentgyörgyről.
Szabaday Rudolf, a dalárda jegyzője
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Előadás a szatmári irodalomról
A magyarországi Kölcsey Társaság szeptember 23-25. között zajló évi közgyűlésén Kereskényi Sándor előadást tartott Szatmárnémeti irodalmának rövid, de fontos szakaszáról.
1985 és 1995 között hosszú időre eldőlt a helyi kultúra és irodalom sorsa. Az irodalomtörténész először a román vonatkozásokról beszélt, hangsúlyozva, hogy volt szekusok kerítették hatalmukba a többségi nemzet helyi irodalmi életének irányitását. A cél természetesen az elrománosítás zavartalan folytatásának biztosítása volt, némi nyerészkedéssel karöltve.
A szatmári magyar irodalom új gazdái képtelenek voltak megszabadulni az egyéni érdekek diktálta szűklátókörűségtől. A középszerűség diadalmenete azonban csaknem katasztrófához vezetett, különösen akkor, amikor olyan mérvadó személyiségek, mint Láng Zsolt prózaíró (akkor darai helyettesítő tanár), illetve Visky András (éppen informatikus mérnök), eltávoztak a városból, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra.
Mivel nem alakult ki szellemi műhely, mások is elmentek, mint a tehetséges Papp Sándor Zsigmond, aki Budapesten folytatta pályafutását. A szatmári magyar irodalom igazi sírásói azonban az igénytelen tanárok voltak, a műveletlen és tájékozatlan egyházfiak, valamint a kultúra képzetlen de törtető munkásai, mondta Kereskényi Sándor.
Biztató jeleket csak mostanában tapasztalunk, bár erősen kérdéses, hogy visszaforditható-e a hanyatlás egyre általánosabb tendenciája.
szatmar.ro

CNCD: diszkriminálta a magyarokat a tanfelügyelőség
em tartotta be a törvényeket a Maros megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsa akkor, amikor úgy döntött, a vegyes tannyelvű iskoláknál az igazgatói versenyvizsgára jelentkezők közül csak a leendő aligazgatónak kötelessége ismerni a magyar nyelvet – nyilatkozta a Maszolnak Illés Ildikó. A tanfelügyelőség főtanfelügyelő-helyettese szerint az idevonatkozó jogszabályok egyértelműek: a vegyes tannyelvű iskoláknál legalább az egyik igazgatónak tudnia kell magyarul, és ez nem csak az aligazgató lehet. FRISSÍTÉS: A Diszkriminációellenes Tanács szerdán megállapította, hogy a tanfelügyelőség diszkriminálta a magyar jelentkezőket.
Kedden a Marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) panaszt emelt az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), mert megítélésük szerint a tanfelügyelőség diszkriminálja az iskolavezetői tisztségekre pályázó magyarokat. Közös közleményükben a két szervezet rámutat: szeptember 19-én a tanfelügyelőség vezetőségi tanácsa olyan határozatot fogadott el, amely szerint a Maros megyei és Marosvásárhelyi vegyes tannyelvű óvodáknál, iskoláknál „csak” az aligazgatónak kell tudnia magyarul. A határozatban tételesen is felsorolják, mely oktatási intézményekről van szó.
„A táblázat alapján több mint 40 Maros megyei iskola esetén a “magyarul beszélő személy” csak az aligazgatói állásra vonatkozik. Az igazgatói állásnál ugyan nincs megtiltva, hogy magyar anyanyelvű vagy magyarul beszélő személy legyen a pályázó, viszont a tanfelügyelőség munkatársai vagy az intézménnyel együttműködő iskolai szakszervezeti vezetők folyamatosan nyomást gyakorolnak az igazgatói állásra (ott, ahol csak aligazgatói pozíciót jelöltek ki a magyarul beszélő személy számára) pályázni szándékozó magyar személyekre, és arról tájékoztatják őket, hogy ne pályázzanak az iskolavezetői tisztségre. A CEMO munkatársait több, jelenleg még tisztségben levő magyar anyanyelvű iskolaigazgató kereste meg, olyan személyek, akik a táblázat szerint már csak a magyarul beszélő aligazgatói állásra pályázhatnak. Ezek az igazgatók beszámoltak az irányukba történő folyamatos nyomásgyakorlásról” – olvasható a közleményben.
Illés Ildikó: „Két hete tiltakozom”
Megkeresésünkre Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes elmondta, a szeptember 19-én elfogadott határozat ellen többször tiltakozott, mert megítélése szerint nem tartotta tiszteletben a jogszabályokat a vezetőtanács. „A 13 tagból egyedül én szavaztam a határozat ellen, ketten tartózkodtak. A tiltakozásomra, hogy megítélésem szerint nem tartjuk be a törvényeket, az volt a válasz, hogy a többség nem így látja, és mivel a többség igennel szavazott, a határozatot elfogadottnak kell tekinteni” – számolt be a főtanfelügyelő-helyettes.
Illés Ildikó jogi konzultációért az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnökéhez, Asztalos Csabához fordult, aki megerősítette, hogy helytállóak a főtanfelügyelő-helyettes fenntartásai.
Az iskolavezetőségi tisztségekre kiírt versenyvizsga metodológiája szerint azokban az iskolákban, ahol az oktatás kizárólag valamely kisebbség nyelvén történik, az igazgatónak kötelessége ismerni az adott kisebbség nyelvét. A vegyes tannyelvű intézményekben az igazgatónak vagy az aligazgatónak kell ismernie a nyelvet.
Illés Ildikó elmondta, a vezetőtanács arra hivatkozva tekintett el ettől az előírástól, hogy a tanügyi törvény 45-ös cikkelye a vegyes tannyelvű intézményeknél arányos vezetőségi jelenlétről beszél. „Próbálták összeszámolni az érintett iskoláknál a magyar gyermekeket, és kiderült, ezekben bizony több a román tagozat. Csakhogy a cikkely az én értelmezésem szerint nem a vezetői posztokra vonatkozik, hanem a vezetőtestületekben belöltött arányra” - magyarázta Illés.
Hozzátette, az igazgatói tisztségekről a tanügyi törvény külön cikkelyben beszél, éspedig 97-esben, amely úgy fogalmaz: a vegyes tannyelvű intézményeknél az egyik igazgatónak kötelessége ismerni az adott kisebbség nyelvét.
Illés: „Jelentkezzen bátran mindenki”
Kedden a versenyvizsga megszervezése kapcsán a Tanügyminisztérium videokonferenciát tartott, ahol elhangzott: bárki jelentkezését elfogadják. „Elmondták, mindenki jelentkezését el kell fogadnunk. Majd a jelentkezések elbírálásánál lehet, hogy lesz még egy meccs a tanfelügyelőségnél, de fel kell venni a kesztyűt” – mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Arra a kérdésre, hogy valóban gyakorol-e nyomást a tanfelügyelőség a jelenlegi iskolaigazgatókra, hogy álljanak el a versenyvizsgától, Illés Ildikó elmondta: ő maga bíztatta gyűlésenek az iskolavezetőket, hogy bátran jelentkezzenek a megmérettetésre: „Ezúton is arra bíztatok mindenkit, hogy vegyen részt a vizsgán, mert ez egy szabad megmérettetés. Szeretném, ha tényleg verseny lenne, hogy a legjobbak kerüljenek az iskolák élére”.
Megkeresésünkre Király András, a kisebbségi oktatását felelős államtitkár elmondta, a minisztérium felvette a kapcsolatot a tanfelügyelőséggel. „Én magam is beszéltem a főtanfelügyelővel. Megvan a lehetősége annak, hogy bárki jelentkezhessen a versenyvizsgára. Amennyiben a tanfelügyelőség diszkriminatívan jár el a versenyvizsga során, meglesz a következménye” - mondta.
A versenyvizsgára október másodikáig várják a jelentkezéseket. A feltételekről itt és ittolvashat.
CNCD: diszkriminált a tanfelügyelőség
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács szerdai ülésén tárgyalta a Cemo és az RMPSZ panaszát. A tanács megállapította, hogy a tanfelügyelőség szeptember 19-i határozata diszkriminatív, így arra kérte az intézményt, hogy vonja vissza azt. Amennyiben erre nem kerül sor, a CNCD hivatalból eljrását indít.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Szándékos félrefordítás
Az „élet iskolájának” szerves része az iskolai élet is, amely – az oktatáson túl – számtalan mAradandó, nehezen kitörölhető emléket, élményt vagy sérelmet szerez-okoz a nebulóknak.
Az iskolapadban nevelkedő diákok gondolkodásmódja, környezethez való viszonyulása, személyisége és érzelmi világa rendkívül képlékeny, és ezzel sajnos vissza is lehet élni. Nem véletlen, hogy a román állam kisebbségekkel szembeni bánásmódja már a közoktatás legalsó szintjein megjelenik – hogy minél korábban tudatosuljon, ki az úr.
Az erdélyi magyarság folyamatos harcot vív iskoláiért – máshol tartunk, mint 25 évvel ezelőtt, ám a Maros megyei állapotok még mindig azt a nyíltan elnyomó többségi politikát idézik, amely idővel Bukarest számára is felvállalhatatlanná vált a „vigyázó” nemzetközi szemek előtt. A legújabb diszkriminációnak ismét egy sajátos törvényértelmezés nyújtja az alapot. Egy rendelet ugyanis előírja, hogy a vegyes tannyelvű intézmények igazgatójának vagy aligazgatójának kötelező módon ismernie kell az adott tanintézetbe járó kisebbségi diákok nyelvét, ám a megyei tanfelügyelőség szerint ez azt jelenti, hogy az igazgató nem lehet magyar, esetleg csak a helyettese.
A Maros megyei tanintézeteknek címzett, a törvény figyelmen kívül hagyását szorgalmazó felszólítás gond nélkül beleillik a kisebbségi oktatás elsorvasztását szolgáló intézkedések sorába. A magyar intézmények feltámasztását, önnálósulását, megerősödését, a kétnyelvűséget, az önazonosság megtartását minden „demokratikus” eszközzel megakadályozni kívánó hatalom ma is olyan embereket foglalkoztat a megyében, akik – munkaköri kötelességként – ott nyirbálják a magyar közösség jogait, ahol csak érik. Ez tény, számtalan intézkedés bizonyítja a többségi vezetők szándékosan rosszindulatú hozzáállását. Ez pedig egyértelműen rávilágít arra, hogy a magasabb diplomáciai szinteken békés együttélést, virágzó multikulturalizmust, a kisebbségi jogok Kánaánját hirdető nyilatkozatok aljas hazugságok.
Mert ha Bukarest valóban barátként, megkerülhetetlen, egyenrangú államalkotó tényezőként tekintene ránk, akkor ez már az óvodában, iskolában is megnyilvánulna – nemcsak a magyar, hanem a román anyanyelvű kicsik, diákok számára is. Hiszen legalább ezen a szinten el kellene kezdődnie az új generációk békéltető „átnevelésének”, amelyre jobb helyszínt nem is lehetne találni, mint Marosvásárhely és környéke. Ehhez képest éppen ez az a vidék, ahol még a Szertár feliratot is etnikai feszültséggerjesztésként „fordítják” románra.
Páva Adorján |
Krónika (Kolozsvár)