Átadták az Orbán Balázs-díjakat
A Márton Áron-emlékév jegyében, a Székelyföldi Napok rendezvénysorozat részeként tegnap este került sor az Orbán Balázs-díjak átadására a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-plébániatemplomban. A régió egyik legjelentősebb kitüntetésének idei díjazottjai: Márkus András, a sepsiszentgyörgyi Mária Világ Királynője Egyházközség plébánosa, címzetes esperes, Oláh Dénes marosvásárhelyi plébános, főesperes és Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató, a Márton Áron életéről szóló, A Hegy című filmes monográfia készítője.
A Székelyföldi Orbán Balázs-díjat a közös történelmi múlt és kultúra révén összetartozó Hargita, Maros és Kovászna megye önkormányzata 2011 óta adományozza olyan személyeknek, akik kimagasló tevékenységet folytatnak a térség fejlődése érdekében. A díjátadón, melyre a VII. Székelyföld Napok keretében került sor, elsőként Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szólalt fel, majd Borboly Csaba és Péter Ferenc, Hargita, illetve Maros megye önkormányzati elnöke, valamint Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja szólt az egybegyűltekhez, aztán a laudációk felolvasása következett. 
Tamás Sándor köszöntőbeszédében elmondta, örömére szolgál, hogy nemcsak a székelyföldi megyék képviselői vannak jelen a rendezvényen, hanem Kézdivásárhelytől Szatmárig és Nagyváradig több város magyar polgármestere is jelen van, és bár Kolozsvár magyar polgármesterét idén még nem köszönthetik ezen az eseményen, „ami késik, nem múlik”. A tanácselnök elmondta, Székelyföld szerencsés helyzetben van, mert Bod Péter, Dózsa György, Teleki Sámuel, Gábor Áron, Nagy Imre, Márton Áron, Orbán Balázs és mások személyében nagyon sok olyan személyiség alkotott itt, akik lámpásként ma is utat mutatnak nekünk. Borboly Csaba Orbán Balázs-idézetek mentén arról beszélt, hogy az „igaznak, szépnek, jónak és Isteninek” az útján mindenki lehet nemzete apostola, és bár pár nappal ezelőtt elhunyt az Orbán Balázs-díj egyik első kitüntetettje, újabb személyiségek lépnek a nyomába. Péter Ferenc Márton Áron püspököt  idézve kijelentette, hogy meg kell vetnünk itt a lábunkat, munkát kell vállalnunk egymásért, a gyűlölet helyett pedig szeretettel és jóakarattal lehet jövőt építeni. Zsigmond Barna Pál főkonzul az októberi kvótaszavazás, az ötvenhatos hősökre való októberi megemlékezés és a decemberi parlamenti választások fontosságáról beszélt, majd két anekdotát mesélt el, melyek által ő is az összefogás fontosságát hangsúlyozta. A felolvasott laudációkból megismerhettük a díjazottak pályaképét, megtudhattuk, hogy bár egymástól sokban különbözik életútjuk, mindhárman ki tudtak teljesedni a hitben: Oláh Dénes többnyire íróként, rádiósként és a marosvásárhelyi Deus Probidevit tanulmányi ház működtetőjeként tevékenykedett, Nagy Zoltán tanárként és annak az ötórás filmes monográfiának a szerkesztőjeként, melynek elkészítése 23 évet vett igénybe, Márkus András pedig a sepsiszentgyörgyi cigány közösség lelkipásztoraként, aki szinte a teljes életét a cigányok felzárkóztatásának szentelte, fontos szerepet vállalva az őrkői iskola beindításában, működtetésében is. Az est során a díjazottak köszönetet mondtak a rangos elismerésekért, a felszólalások között a Tiberius vonósnégyes zenei intermezzói emelték az ünnepi esemény hangulatát.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták az Orbán Balázs díjakat
Kovászna megyéből Nt. Márkus András szentszéki tanácsos, címzetes esperes, őrkői plébános, Hargita megyéből Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató, a Márton Áron életéről szóló filmes monográfia alkotója, Maros megyéből Ft. Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes-plébános vehette át hétfőn este Sepsiszentgyörgyön az idei Orbán Balázs-díjat – írja a Kovászna, Hargita és Maros megyei tanácsok AGERPRES hírügynökséghez kedden délelőtt eljuttatott közös közleménye.
Az ünnepélyes díjátadót Sepsiszentgyörgyön, a Krisztus Király templomban tartották hétfőn este, az esemény rangját az is emelte, hogy a Hargita, Maros és Kovászna megyei önkormányzatok elnökei mellett jelen voltak Bihar és Szatmár megye magyar tanácselnökei is: Pásztor Sándor és Pataki Csaba, valamint Ráduly Róbert csíkszeredai és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester mellett részt vett Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere is.
Elsőként Tamás Sándor szólt az egybegyűltekhez, hangsúlyozva, hogy Székelyföld szerencsés helyzetben van, hiszen mindig voltak olyan emberek, akiket előszeretettel hívunk lámpás embereknek, akik példamutatásukkal és munkájukkal világítótoronyként mutatták az utat. Közöttük előkelő helyet foglal el Orbán Balázs, akit méltán neveztek a legnagyobb székelynek.
“Róla neveztük el azt a díjat, amit már hatodik alkalommal adunk át Székelyföld elismert személyiségeinek. A tömör ezüst, gyönyörű kivitelezésű érmét – a Márton Áron Emlékév jegyében – idén olyan személyiségek kapják, akik nem csak hitbéli, hanem kiemelkedő lelki és közösségi pásztorai híveiknek, egyházközségüknek. Munkájuk mellett önként vállalnak fel olyan hiánypótló szociális, társadalmi és ifjúsági tevékenységet, amely küldetésükké vált és elismerést érdemel” – mondta el a háromszéki tanácselnök.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke beszédében rámutatott: az Orbán Balázs-díjjal olyan embereket tüntetnek ki, akik nem utasítják el a munkát, nem futamodnak meg a nehézségek elől, olyan személyiségeket, akik kultúránkat éltetik.
‘Márton Áron, a nagy püspök arra figyelmeztet, hogy a közös származás és a közös nyelv szükséges, de nem elegendő összekovácsoló erő, társulnia kell hozzá a kultúrának is ahhoz, hogy megtartó erő legyen. Idén majd’ mindent a Márton Áron Emlékév fényében, annak részeként végzünk, hogy ébren tartsuk évfordulói ürügyén legendás püspökünk emlékezetét, hogy kövessük tanítását. Mai ünnepünk is kimagasló esemény kíván lenni, ugyanis a három közigazgatási egységbe tagolt székely-magyarság közösen, együtt, közösségként kívánja figyelmével kitüntetni jeles személyiségeit’ – fogalmazott a Hargita megyei elöljáró, majd megemlékezett a múlt héten elhunyt Kovács Piroskáról, a székely kapuk Europa Nostra nagydíjas megmentőjéről, aki elsőként kapta meg a Hargita megyeiek közül az Orbán Balázs-díjat, 2011-ben.
“Sokszoros ünnep ez nekünk, hisz két olyan személyiség előtt is tisztelgünk egyben, akik mindketten hittek abban, hogy az igazság és az emberi méltóság mindenek felett való, és akik mindketten áldozatos munkával erősítették Erdélyt, erősítették Székelyföldet. Márton Áron püspök jelmondatául a ‘nem futamodom meg a munkától’ mondatot választotta, és ehhez méltóan vezette egyházát. Tudjuk jól, hogy napjainkban hasonló kiállásra és hasonló eltökéltségre van szükségük a vezetőknek, hasonló szilárdsággal kell megvetni a lábunkat és képviselni érdekeinket, erősíteni Székelyföldet. Mert Székelyföld számunkra az otthon, minket ide kötnek hagyományaink, történelmünk, itt tudunk őszinte szívvel emlékezni nagyjainkra és itt kell nekünk, székelyföldi vezetőknek az ő munkásságukhoz méltó döntéseket hozzunk” – hangsúlyozta ünnepi beszédében Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja köszöntőjében az összefogás erejéről, az “egymásba kapaszkodás” szükségességéről beszélt, példatörténetei is az együttműködés eredményességére mutatták rá, kiemelve, hogy most, amikor mindenhol üldözik a székely szimbólumokat, itt, Sepsiszentgyörgyön a templomok udvarán húzzák fel a székely zászlót, tehát fontos nemzeti kérdésekben a politikum és egyház egymást támogatja.
Elsőként Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes vehette át a díjat, laudációját Bálint Géza, a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János plébánia ügyintézője olvasta fel.
“2014-ben abban a kegyelemben részesült, hogy őt kérték fel a Csíksomlyói búcsú szónokának. Ebben a beszédében mondta a következőket: ťNekünk keresztényként lehet és kell magyarnak maradni, és magyarként kell a keresztény hitet megélni, mert egyébként elárultuk azt a közösséget, amely bennünket emberré formált, amely hazát, hitet, és nem is akármilyen kultúrát és civilizációt adott.ť Munkáját, igyekezetét, ez a vallomás fémjelzi. Papi jelmondatát Izajás prófétától kölcsönözte és így hangzik: Itt vagyok, Uram, engem küldj! 2015 őszén, 67 évi szünet után, újraindult Marosvásárhelyen a katolikus oktatás. Dr. Tamási Zsolt igazgató következetes és tántoríthatatlan küzdelmének, és Oláh Dénes imahátteret biztosító igyekezetének beért a gyümölcse. (…) Ezt tartja élete legszebb jutalmának. Az iskoláért vívott küzdelemben folyamatosan Márton Áron püspök közbenjárását kérte. Megvalósulását, túl az emberi igyekezeten, neki tulajdonítja. Vallja, hogy az elhívás sohasem az alkalmasságot, hanem a küldő Isten kegyelmét jelenti”.
Hargita megyéből Nagy Zoltán hitoktató kapta az Orbán Balázs díjat.
Sarány István a laudációban úgy fogalmaz: ‘munkássága széles körben ismert és szakmai körökben elismert, személye azonban mindvégig a háttérben maradt. Fáradhatatlan tevékenysége, időt és energiát felemésztő ténykedése, áldozatos munkája középpontjában Márton Áron püspök áll, két évtizednél hosszabb ideig végzett kitartó munkálkodásának eredménye pedig egy rendhagyó vizuális produkció: A Hegy című öt és fél órás kép- és hanganyag, amelyet DVD-n láthat a nagyközönség, és amelyet 22-23 esztendős önzetlen előkészítő munka előzött meg. A nagy püspök egyik legelismertebb életrajzírója, Virt László szociológus Nagy Zoltán művét Márton Áron filmes monográfiájának tartja. (…) az alkotó ťhittanár, tehát világi lelkipásztor. Akiket megszólaltatott, azok jórészt maguk is lelkipásztorok. Nagy Zoltán művében a közösségét egybetartó lelkipásztor Márton Áron jelenik meg, a lelkipásztor, aki évtizedek óta – máig! – gondolkodást és életet formál Erdélyben, és már egyre inkább Erdélyen kívül isŤ.’
Kovászna megyéből Nt. Márkus András címzetes esperes, őrkői plébános kapta az Orbán Balázs-díjat, laudációját Ft. Hajdú János főesperes-plébános olvasta fel, a következő mottóval: “Nem az a nagy aki magát ajánlja, hanem akit az Isten ajánl!’.
“Jelenleg kb. 5000 cigány hívének lelkipásztora, akiket a Szeretet Misszionáriusai nővéreivel, mint munkatársakkal vezet az Istenes úton, az üdvösség felé. Az országban és a gyulafehérvári főegyházmegyében is egyedüli lelkipásztor, aki az egyetlen cigány plébániát vezeti már 20 éve. Az anyaországtól munkája elismeréseként kapta az Apor Vilmos emlékérmet. Dr. Jakubinyi György érsek címzetes esperesi címmel ismerte el áldozatos és kitartó munkáját. Jelen kitüntetés is jelezze az elismerést a nem könnyű és sokszor hálátlan lelkipásztori munka miatt. Köszönjük, hogy felfigyeltek Rá, értékelik nem látványos, de mégis nagyon fontos, hasznos és kitartó munkáját. További életéhez és munkájához Isten áldását kérjük. Adja az Úr, hogy az elhintett evangéliumi mag a cigány lelkekben is megfoganjon s bő termést hozzon” – emelték ki a Márkus atyáról szóló laudációban.
A díjátadó ünnepséget a Tiberius kvartett koncertje színesítette.
Az AGERPRES hírügynökségnek elküldött közlemény felidézi, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye önkormányzata közösen hozta létre az Orbán Balázs-díjat, hogy azoknak a személyiségeknek adományozza, akik a Székelyföld fejlődéséért tevékenykedtek. A közös történelmi múlt és kultúra révén összetartozó három megye a régió egyik legjelentősebb kitüntetésének szánja az évente kiosztott kitüntetést. A Székelyföldi Orbán Balázs-díj kör alakú, 70 mm-es átmérőjű, 4,5 mm vastagságú, két oldalas ezüstből készült vert érme, amelyet emléklap és pénzjutalom kíséretében adományoznak a megye elöljárói egy külön, erre az alkalomra szervezett ünnepségen a Székelyföld Napok keretében.
www.agerpres.ro erdon.ro

Aki erőt vett magán, és vállalta a meghurcoltatást – ’56-ra emlékeztek Marosvásárhelyen
Az emlékezés és a múltból való erőmerítés jegyében zajlott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács által az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából a marosvásárhelyi Kultúrpalotában szervezett gálaműsor.
A magyarok szabadságvágyát még Hunor és Magor hozta magával, és annak ellenére, hogy Erdélyben nem volt a budapestihez hasonló lázadás, itt is sok embert megkínoztak, meghurcoltak, mert törekedni mertek, szebb jövő akartak – mondta az Őszi csoda címet viselő rendezvény felvezetőjében Kilyén László műsorvezető, miután a Fagyöngy citerazenekar ’56-os dalokkal hangolt a megemlékezésre.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, Sándor Krisztina szerint jó volna hosszan odafigyelni a megtorlást elszenvedők történeteire, inni szavaikat, és erőt meríteni belőle, mert azóta sincs valós szabadsága a teljes magyarságnak, a külhonban a viszonylagos anyagi jólét mellett sorvadnak a valódi értékek, állandósult a bizonytalanság, tetten érhető a fokozódó nyomás, amely manapság leginkább a médián keresztül éri közösségünket. „Sem 1956, sem 1989 után nem tudtuk megállítani és visszafordítani a már azelőtt elkezdődött folyamatokat. Lassan, de hatékonyan építik le a családról, egyházról, közösségről kialakult értékrendszerünket, a fiataljaink közül kevesen köteleződnek el eszme, cél iránt. Adjon Isten szívet, időt, fület a halláshoz és hitet a kitartáshoz” – fogalmazott Sándor Krisztina.
A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs kifejtette, az autonómia a szabadság intézményi garanciája. „Egy nép akkor szabad, ha dönthet önnön sorsáról. Egy nép akkor szabad, ha meghatározhatja politikai berendezkedését, ha szabadon rendelkezik erőforrásaival, ha nincs alárendelt helyzetben más népekkel szemben, ha mindenki számára biztosítottak a teljes és tényleges jogegyenlőség feltételei” – mondta, hozzátéve, hogy a román forradalom eszményeit az állam intézményei sértik meg, „mivel – úgy tűnik – közelebb állnak a diktatúra hagyományához, mint a forradalom erkölcsi, politikai örökségéhez. Az üldözött székely zászló így válik ma Romániában az emberi méltóság és a szabadság egyetlen, hiteles jelképévé. A Székely Nemzeti Tanács megalakulása óta Székelyföld területi autonómiájában látja az itt élők, a székely nép szabadságának intézményi garanciáját. Október 30-ára, Székelyföld autonómiájának napjára készülve mondjuk ki: erős, hitében rendíthetetlen, ’56 hőseinek, 1989 temesvári, kolozsvári, marosvásárhelyi, bukaresti hőseinek példája által megerősítve követeljük Székelyföld területi autonómiáját” – fogalmazott Izsák Balázs.
Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja, Csige Sándor Zoltán – miután átadta az emlékezőknek Zsigmond Barna Pál főkonzul üdvözletét és jókívánságait – szerint erre a néhány dicső napra mindenki szimpátiával tekintett, és utána semmi nem volt olyan, mint azelőtt, a második világháború után kialkudott állapotokban. 1956 fontosságát a magyar alkotmány preambuluma is rögzíti: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk a világkommunizmust halálra sebző 1956-os forradalmunkból és szabadságharcunkból sarjadt ki”. „Ma is vehemensen támadják értékeinket azok, akiknek útjában áll a kereszténység, a hit, a család. A pesti srácok tudták és tették a dolgukat, márpedig ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak” – mondta a vezető konzul.
A Kultúrpalotában jelen levő marosvásárhelyi ’56-os elítéltek közül – Varga László, Grama János – Kelemen Kálmán szólalt fel. Humorosan megjegyezte, kezdetben hat hónapig vallatták, és ekkor érezte, hogy milyen hatalmas, mekkora veszélyt jelenthet a rendszerre, de vicces kedve hamar elszállt, olyannyira, hogy pizsamakabátjának ujjával meg akarta fojtani magát. Erőt vett magán, és vállalta a meghurcoltatást: a folyamatosan kirótt „újabb két év börtönbüntetésekről”, a fogdában uralkodó embertelen állapotokról mesélt a hallgatóságnak.
Ezután Baricz Lajos római katolikus pap a múltból merítkező fohászt mondott, Kecskés Csaba unitárius lelkész pedig személyes élményeit osztotta meg, hiszen anyai lelkész nagyszüleit és elsőéves teológiai hallgató nagybátyját is elítélték.
Kilyén László és Ritziu Ilka Krisztina történelmi tényeket ismertetett, többek között megemlítve, hogy a kolozsvári egyetemen hazug módon azt hangoztatták, hogy a szabadságharc lényege Erdély visszacsatolása, és azt, hogy a leghatékonyabb fegyver a vers volt. Ennek jegyében Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina versben, dalban, prózában, a Vártemplom Musica Humana kórusa énekkel, Varó Huba és társulata erdélyi verbunkokkal és legényesekkel emlékezett a pesti srácokra, Márai Sándor 1956-ban New Yorkban kelt Mennyből az angyal című versének szellemiségében: „meghasadt az égbolt, / Mert egy nép azt mondta: »Elég volt«.”
Gáspár Botond Székelyhon.ro

’56-os gálaműsor és megemlékezés
Őszi csoda Marosvásárhelyen
Őszi csoda címmel szervezett hétfőn este ünnepi gálaműsort az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Az eseményre a Kultúrpalota nagytermében került sor.
Az ünnepi megemlékezésen felléptek Kilyén Ilka, Kilyén László, Ritziu Ilka Krisztina színművészek, a Fagyöngy citerazenekar, a vártemplomi Musica Humana kórus, Csíky Csaba vezényletével. Varró Huba és társulata erdélyi verbunkokat és legényest adott elő.
Műsorvezető Kilyén László színművész volt. Beszédet mondott Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke, Izsák Balázs, az SZNT elnöke, a csíkszeredai főkonzulátus részéről Csige Sándor Zoltán vezető konzul. Az ’56-osok nevében Kelemen Kálmán kapott szót.
Sándor Krisztina hangsúlyozta: a 60. évfordulóról ugyanúgy meg kell emlékezni, mint bármely más erdélyi történelmi évfordulóról, amely sok üzenetet hordoz magában. 60 évvel ezelőtt olyan események történtek Budapesten, majd azt követően Erdélyben is, amelyeknek a hatását a mai napig érezzük. "Számomra legfontosabb az, hogy amíg még élnek közöttünk ’56-osok, akik fiatalként cselekvően részt vettek a forradalmi eseményekben, minél többet tanuljunk tőlük. Egyfajta bizonytalanságot érzek azokban a fiatalokban, akik most keresik az utat, a jövőt, akár Erdélyben, akár a nagyvilágban, ezért lenne fontos, hogy amíg vannak közöttünk olyanok, akik annak idején fiatalon kockáztatták az életüket, legyen időnk meghallgatni őket, mert szükség van azokra a tapasztalatokra, amelyeket akkor átéltek, anélkül talán, hogy belegondoltak volna a következményekbe, de hiszem azt, hogy ez a fiatal nemzedéknek jó példa, úgy, ahogyan az ’56-osoknak is példa volt az, ami 1848-ban történt".
A keresztény ember önmaga fölé sem világi hatalmat, sem bálványokat nem helyez, csak a teremtő Istent
Izsák Balázs a Népújság kérdésére, hogy mit jelent számára ez a megemlékezés, egyetlen szóval válaszolt: a szabadságot.
"Létezik a szabadságnak egy európai megközelítése, és ez a keresztény szabadságeszményben gyökerezik. A székely szabadságeszmény is a keresztény hitben, a keresztény szabadságeszményben gyökerezik, azzal azonos, hiszen a székelyek – akik nem voltak jobbágyok –, amikor jobbágysorba került közülük jó néhány, akkor azt már az egész székely társadalom jogsérelmeként, a székely szabadság megsértéseként élték meg. A székely nép a szabad emberek szabadon vállalt közössége volt. Tulajdonképpen a forradalmak, ’56 is, ’89 is ehhez a keresztény szabadságeszményhez kapcsolódnak. Ahhoz, hogy a keresztény ember önmaga fölé sem világi hatalmat, sem bálványokat nem helyez, csak a teremtő Istent. Egyenesen áll a világi hatalmak előtt, úgy, mint Eszter könyvében Márdokeus Hámán előtt.
Megéri nemes eszmékért kiállni!
A Népújság megkérdezte a jelen levő 56- osokat, mit jelent számukra a hatvanadik évforduló, és mit üzennek a fiatalabb nemzedékeknek
Gráma János: "1956 a magyar szabadságharc évfordulója. Számomra sokat jelent: azt jelenti, hogy gondolnak ránk, akik valaha valamit tettünk a magyarokért, a magyar felszabadulásért. A Jóisten megsegített, és egészségem van, munkahelyem van. Ünnepelni, megemlékezni fontos azokról az eseményekről, amelyek a magyarságot lépésről lépésre előrevitték. Emlékeztetnünk kell a gyermekeinket, unokáinkat, hogy figyeljenek a jövőre, a magyarság további fejlődésére, és tegyenek azért, hogy a magyarság minél magasabban tündököljön."
Varga László: Nagyon sokat jelent. Részt vettem a forradalom első felében, a szép részében, azt az egységet, azt a spontán kialakuló teljes egységet nem lehet elfelejteni. A mai fiataloknak is pontosan ezt üzenem: megérteni, hogy aki hozzánk tartozik, aki hozzánk akar tartozni, ezt így kell tudomásul vennie.
Kelemen Kálmán: Hálát adok a Jóistennek, hogy megértem ezt a 60 esztendőt egészségben, és nem bánva azt, hogy annak idején, ezelőtt 60 évvel, egy komolyabb, becsületesebb életre tanított meg, igaz, hogy nehéz börtönévek és baragani fogság árán. Keserves volt, de akkora élettapasztalatot adott, amit bátran átadhatok a mai fiataloknak: azt, hogy már fiatalon megéri nemes eszmékért kiállni. Akár szenvedések árán is érdemes kiállni a jogok, a szabad gondolkodás és a becsületes, lelkiismeretes élet céljainak a megvalósításáért, és főleg a felelősségvállalásért, az adott szó becsületéért, ami a mai napig is érték kell legyen a közéletben.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

500 éves a reformáció
A Romániai Evangélikus – Lutheránus Egyház rövid története és jelene
A 16. század első felében a reformáció szele elérte Erdélyt is. A középkori egyházszervezetet egyre több hitújító mozgalom ostromolta. Kezdetben a szász közösség bizonyult leginkább fogékonynak az új eszmék iránt, később csatlakozott hozzá a vármegyék, illetve a székely székek többnyire magyar ajkú népessége.
A 16. századi erdélyi reformáció útja sajátos út, amelyben nem különíthető el szigorúan egyik vagy másik nagy európai reformátor eszmerendszere, hanem párhuzamosan és együttesen hat Luther, Melanchthon, Zwingli, Kálvin, Bullinger és mások teológiája, mindezt pedig kiváló helyi teológusok – Johannes Honterus, Dévai Bíró Mátyás, Kopácsi István, Melius Juhász Péter, Dávid Ferenc – igazították az erdélyi társadalmi valósághoz. Éppen ezért az 1560-as éveket megelőzően nem is beszélhetünk egyik vagy másik protestáns felekezet szigorúan konfesszionális jelenlétéről, csupán reformátori vagy reformált egyházakról abban az értelemben, hogy a felekezeti határok nem voltak élesen elválaszthatók, karakterük ekkor kezd kialakulni. Bizonyos azonban, hogy már az 1580-as években, Báthory István fejedelemsége alatt az erdélyi szászok a lutheranizmus mellett maradnak, a magyarok többsége ekkor az unitárius (Szentháromság-tagadó) hitet vallotta, kisebb hányaduk a helvét (kálvinista) felekezet mellett tette le voksát. Ez az arány a 17. század folyamán jelentősen változott, a református fejedelmeknek köszönhetően a helvét hitvallás uralkodóvá vált, gyakorlatilag államegyházi státust élvezett a fejedelemségben.
A szász székekben volt néhány jelentős magyar ajkú település is. A középkorban ezek a falvak földrajzi elhelyezkedésük következtében a szász többségű főesperességekhez tartoztak, így a reformáció után is a szász vezetés alatt álló lutheránus esperességek részei lettek. Ezek közül a jelentősebb gyülekezetek: Brassó, Csernátfalu, Türkös, Bácsfalu, Hosszúfalu, Tatrang, Pürkerec, Zajzon, Barcaújfalu, Krizba és Apáca a Barcaságon; Halmágy, Székelyzsombor, Kóbor, Ugra és Tyúkos Kőhalomszéken; Oltszakadát Szebenszékben, illetve Zselyk Beszterceszéken. Ezek a gyülekezetek képezik mai egyházkerületünk alapját. A hitvallási egység eredményeképpen ezek a közösségek a szász evangélikus püspök joghatósága alá tartoztak egészen a 19. századig, lelkészeiket a szászok zsinatán szentelték, fegyelmi székük, házassági törvényszékük közös volt a német ajkú lutheránusokéval. Csupán a Barcaság délkeleti részén fekvő úgynevezett hétfalusi magyar gyülekezetek között érhető tetten némi szervezeti egység.
A 17-18. században ezek a lutheránus karakterű gyülekezetek szoros kapcsolatokat ápolnak a partiumi és felső-magyarországi, szintén magyar ajkú lutheránusokkal és reformátusokkal. A 19. század folyamán elsősorban a nemzeti mozgalmak eredményeképpen egyre több ellentét alakul ki a magyar, illetve szász lutheránus gyülekezetek között. Ezt csak erősíti az, hogy 1848-ban a két etnikum külön táborban harcol; ennek az eredménye lesz, hogy hosszas küzdelem után 1886-ban a barcasági magyar gyülekezetekből megalakul a Brassói Magyar Evangélikus Egyházmegye, amely már nem az Erdélyi Szász, hanem a Tiszai Egyházkerülethez tartozott.
Az 1920-as trianoni békeszerződés új helyzet elé állította a Romániába szakadt magyar evangélikusokat. Az erdélyi egyházak közül talán mi voltunk a legnehezebb helyzetben, hiszen a Romániához csatolt országrészben nem voltak szervezett központi egyházi intézményeink, sem püspökségünk, sem teológiai intézetünk, sőt középfokú iskolai intézményekben sem bővelkedtünk. 1920-ban a Kolozsváron tartott zsinat kimondta az Erdély-Bánáti Evangélikus Egyházkerület megalakulását, de ezt az államhatalom nem hagyta jóvá. Végül több kényszerű próbálkozás után, 1926-ban sikerült elismertetni az új egyházi struktúrát. A megszülető egyházkerület meglehetősen heterogén, ott voltak benne a több évszázados hagyománnyal rendelkező királyföldi falusi eklézsiák, valamint más erdélyi, városi gyülekezetek (Nagybánya, Kolozsvár, Marosvásárhely) mellett a partiumi nagyvárosoknak (Temesvár, Arad, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti) a 19. század folyamán alakult közösségei, valamint több szlovák anyanyelvű gyülekezet. Ez utóbbiak külön egyházmegyét alkottak és alkotnak ma is.
Lelkészképzésünk 1920-tól 1948-ig a kolozsvári református teológián zajlott, ahol az evangélikus szaktárgyakat a két helyi lelkész, dr. Járosi Andor és dr. Kirchknopf Gusztáv tanította. 1948 óta az akkor megalakult Protestáns Teológiai Intézetben református és unitárius hallgatókkal együtt tanulnak egyházunk jövendőbeli lelkipásztorai.
Jelenleg hozzávetőlegesen 27 ezer hívő tartozik egyházunkhoz, 41 gyülekezet és 18 szórványközösség keretében. Erdélyi eredetünk következtében nagyfokú nyitottság jellemzi egyházunkat más egyházak, kultúrák és etnikai népcsoportok felé. Ez abban is megmutatkozik, hogy istentiszteleteinken és gyülekezeti alkalmainkon öt nyelven hirdetjük Istennek igéjét: magyarul, németül, szlovákul, románul és angolul.
Szolgálataink sokszínűek, az istentiszteletek mellett rendszeres alkalmakat tartunk a gyerekeknek és az ifjúságnak (hittanórát, baba-mama klubot, vasárnapi iskolát, konfirmációi oktatást, ifjúsági bibliaórát és istentiszteletet), valamint felnőtteknek szóló különböző alkalmakat (felnőtt-, családi, illetve presbiteri bibliaórát, nőszövetségi alkalmat stb.).
Az ifjúsági munkát az országosan működő EVIKE (Evangélikus Ifjúsági Keresztyén Egyesület) fogja össze, amely az ifjúsági táborokat, a vetélkedőket és az ifjúsági vezetőképzőket szervezi évente több alkalommal. Az egyetemi városokban – Kolozsvár, Brassó – működő CL (Collegium Lutheranicum) egyetemi ifjúsági szervezet, szakkollégium a felsőoktatásban tanuló diákokat és fiatal felnőtteket igyekszik összefogni, a szervezeten belül folyó ifjúsági munka így kifejezetten ezt a korosztályt szólítja meg.
Szeretetszolgálatunkat tekintve jelenleg az elsődleges feladat diakóniai intézményeink újraszervezése; így jött létre a Vocatio Diakóniai Egyesület. A szeretetszolgálatok összehangolt megszervezése egyházunk számára nagy kihívás a jövőben. Kolozsváron és Brassóban működő diakónia irodánk ezt a feladatot igyekszik betölteni azáltal, hogy a különböző gyülekezetekben történő szeretetszolgálat összehangolásán fáradozik.
Mindennemű szolgálatainkat missziói koncepciónk határozza meg, mely szerint igyekszünk a Krisztus iránt való hűség, engedelmesség, hivatás szellemében megfelelni a kor igényeinek és társadalmi elvárásainak, hogy az értékőrzés és megújulás által állandó evangelizációt folytassunk, mélyítsük a hitet, erősítsük a lelkiséget. Tudatosan veszünk részt a keresztyén kultúra művelésében, és vállalunk szerepet a közéletben: a Petrőczy Kata Szidónia Nőegylet, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely és Reményik Sándor Galéria Kolozsváron, a Bartalis János Egyesület Brassóban, valamint az Irgalmas Samaritánus Keresztyén Egyesület Sepsiszentgyörgyön. Szorgalmazzuk a teológia mint tudomány minőségi, korszerű, integrált művelését. Az oktatási célra létrehozott Via Barcensis egyesület célja az evangélikus hitnek, öntudatnak a megerősítése a semper reformanda elv alapján. Kozma Zsolt teológiai professzor ezt mintaszerűen így fogalmazta meg: "Meg kell találni a hagyományőrzés és a semper reformanda közötti utat, meg kell fogalmazni az örök igazságot, és mai üzenetként le kell hozni a valóság talajára, s ebben nincs más kritérium, mint a Szentírás. Ha a teológia megalkuszik az örök igazsággal, Isten-idegenné válik, ha nem a ma emberéhez szól, akkor egyház- és világidegen lesz".
Püspökök
Frint Lajos: 1927–1940
Argay György: 1941–1974
Szedressy Pál: 1975–1991
Mózes Árpád: 1992–2004
Adorjáni Dezső Zoltán: 2004–
(Az oldalt szerkesztette Ötvös József lelkipásztor)
Adorjáni Dezső Zoltán püspök Népújság (Marosvásárhely)

„Nem volt forradalom!... de leverték”
1956 hatása Romániában, Erdélyben
A Magyar PEN Club nemzetközi tudományos ülésszakot szervez a forradalom 60-dik évfordulója tiszteletére 2016. október 24-én, a Magyar Írószövetség székházában, Budapesten.
Szőcs Géza Kossuth-díjas író, a Magyar PEN Club elnöke köszönti a tudományos konferencia előadóit, résztvevőit, meghívottait, beszél a konferencia jelentőségéről, majd Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész (a forradalom romániai vonatkozásairól szóló több kötetes, kiváló munka szerzője) tart bevezető előadást A romániai, erdélyi ’56 az egyetemes magyar 56 szerves része. A magyar forradalom hatására alakult romániai, erdélyi szervezkedések, szervezkedési kísérletek. A magyar forradalom leverését követő romániai retorziótémával.
A rendezvényen nagyon sok, a romániai ’56-ban szerepet vállalt és elítélt, még élő szereplő szólal fel, köztük Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes, akit a Szoboszlai-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, Orbán Etelka nyugdíjas (Szoboszlai-per), Varga László református lelkész (a Dobai-csoportban életfogytiglani kényszermunka), Dávid Gyula irodalomtörténész (a kolozsvári „Bolyai” Tudományegyetem pere második csoportjában hét év börtön), Páskándiné Sebők Anna író, tévészerkesztő (Páskándi Gézát, a későbbi Kossuth-díjas írót a „Bolyai” Egyetem második csoportja perében hat év börtönbüntetésre ítélték), Józsa Csaba (három év börtön), Takács Ferencz László (a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége perében tizenöt év börtön), Kerekes Attila, a SZVISZ-perben 10, Sárközy Endre, 10 év börtön, Tassy Gyula (15 év kényszermunka), Szilágyi Árpád, akit a „Bolyai” Egyetem hallgatójaként két perben 47 évre ítéltek, és sokan mások, köztük Octavian Bjoza: a romániai Pofosz országos elnöke, Teodor Stanca, volt temesvári műegyetemi hallgató (nyolc év börtön), Ioana Boca, a bukaresti Demokrácia Akadémiája Alapítvány kutatója, főmunkatársa, Csendes László, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács alelnöke. Nyugati Jelen (Arad)

Húszéves az Ügyes Kezek Alapítvány
Magukra találtak a sérült fiatalok
Fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte a múlt hét végén a marosvásárhelyi Ügyes Kezek Alapítvány, amely immár két évtizede áll a fogyatékkal élő fiatalok szolgálatában. Bár rögös, akadályokkal teli út vezetett idáig, a lelkes csapat helytállt, és a mai napig azon munkálkodnak, hogy önállóságra ösztönözzék a fogyatékkal élőket, és elejét vegyék állapotuk romlásának. A nappali központjukban ötven fiatal felnőtt vesz részt a fejlesztő foglalkozásokon, különféle programokba kapcsolódnak be, nem szigetelődnek el a világtól, hanem aktív, teljes életet élnek.
"Az alapítvány számunkra áldás. Ez az a hely, ahol nem néznek le, nem sajnálnak, hanem elfogadnak, és szeretetük igazi mély megértésből fakad. A közösségben a lányom jól érzi magát, megtalálta a helyét, és úgy látom, boldog. Erre a kicsi családra nagy szükségünk van, hogy el tudjuk fogadni a múltat, megérthessük a jelent és bízni merjünk a jövőben" – fogalmazta meg rendkívül találóan egy fogyatékkal élő lány édesanyja mindazt, amit nyújtott az Ügyes Kezek az elmúlt két évtized alatt a sérült fiataloknak és családjaiknak. Hiszen húsz évvel ezelőtt a szülők álmodni sem mertek azokról a lehetőségekről, amelyeket példaértékű összefogással és kitartással sikerült megteremteni mára felnőtté vált gyermekeik számára.
Az elmúlt húsz évet, a kezdeteket Simó Ágnes, az alapítvány egyik alapító tagja, egy fogyatékkal élő lány édesanyja elevenítette fel.
– 1993-ban ismerkedtem meg néhány olyan szülővel, akiknek szintén sérült gyerekeik voltak, valamint Pethő Mária doktornővel. Ekkor derült ki az is, hogy a Kárpátok sétányon a bölcsődében délutánonként foglalkoznak fogyatékkal élő fiatalokkal. Elmentünk oda is, és ott hallottam először a Hit és Fényről, ami egy nemzetközi mozgalom, értelmi sérültek és családjaik lelki közössége. Havonta egyszer volt találkozójuk. Itt alakult ki az a mag, akik majd elindítottuk az alapítványt, mert mi szülők rájöttünk, hogy ezeknek a gyerekeknek mennyire jó egy közösséghez tartozni. Dr. Pethő Mária, aki később az alapítvány elnöke lett, kapcsolatba került Kathy Teddel, az angol Joy Alapítvány képviselőjével, akik kezdtek támogatni minket ceruzával, papírral, ami kellett a délutáni foglalkozásokhoz.
Egy kis csoport fiatal nekifogott dolgozni egy kis műhelyben, képeslapokat készítettek, például úgy, hogy az ujjukat belemártották a festékbe, és rányomták a lapra. Innen jött az ötlet, hogy legyen az alapítvány neve Ügyes Kezek. Az elején a kis csoport a Kárpátok sétányon, a bölcsődében működött, de azt a helyszínt el kellett hagyjuk. Akkor jött a nagy segítség a Máltai Szeretetszolgálat részéről, megengedték, hogy délelőtt az ő székházukban tevékenykedjen a kis csoport.
Ebbe a csoportba szellemileg sérült, de mozgásképes fiatalok jártak, viszont kiderült, hogy vannak mozgássérült fiatalok is, és részükről is igény lenne valamiféle tevékenységre, ezért ’98-ban a Talentum Alapítvány székhelyén elindult egy másik csoport. A két csoport tehát két külön helyszínen működött, így egyre hangsúlyosabbá vált, hogy szükség van egy saját székhelyre. Az angol és francia támogatóink segítségével 2000-ben megvettük az Ojtúz utcában egy házat, amit fel kellett újítani, átalakítani, akadálymentessé tenni. Ez elég hosszadalmas volt, két évig tartott. Voltak pillanatok amikor anyagilag holtponton voltunk, de valahogy a Jóisten mindig adott olyan támogatókat, akik kisegítettek a bajból. 2002-ben végre "összeköltözött" a két csoport, akkor már 25 fiatalunk volt. Később a holland támogatóknak köszönhetően kibővítettük az épületet – foglalta össze nagyvonalakban az elmúlt évek történéseit az édesanya.
A "sorstársak" nagy családja
A fogyatékkal élő gyereket nevelő családok számára óriási támaszt jelentett az alapítvány keretében kialakult közösség, hiszen itt mindenki ugyanazokkal a gondokkal küszködött, itt nem kellett szembenézniük a megvető pillantásokkal, amikor gyerekük éppen nem úgy viselkedett, amint azt elvárnák tőle. – ’89 előtt nagyon sok család szégyellte, hogy sérült van a családban, a fiatalok elszigetelődtek, a négy fal között telt az életük. Sok család tapasztalta meg, hogy idővel elmaradt a baráti kör, mert az anya a gyereke nélkül nem ment, és így már nem is hívták, mert a gyerek hangos volt, nem illeszkedett be. Az alapítvány csodás lehetőség volt kitörni a magányból, társakra találni, a sérült fiataloknak és szüleiknek egyaránt. 15 éve szülőklubunk van, itt már csak az sokat jelent, hogy el tudom mondani azt, ami fáj, és nem fog senki kinevetni, mert ők is ugyanabban a helyzetben vannak. Én itt jöttem rá, hogy nekem nagyon jó dolgom van, mert az én lányom jár, rá lehet bízni kisebb feladatokat. A legtöbb szülőnek sokkal nehezebb. Ha nem is javul az állapotuk, a szinten tartás nagyon fontos. Csodálatos volt az évek során megtapasztalni, hogy a fiatalok megnyíltak, megtanultak bizonyos szabályokat, fegyelmet. A legnagyobb érdeme a tevékenységünknek, hogy ezek a fiatalok magukra találtak – mutatott rá Simó Ágnes.
Úszni, lovagolni járnak
Magdó Orsolya, az alapítvány igazgatója hasonlóképpen vélekedik. Mint mondta, felnőtt fogyatékkal élőkről lévén szó, a hangsúlyt az önállóságra való nevelésre fektetik.
– Ötven sérült jár hozzánk. Az a cél, hogy legalább abban a szűk körben, ahol megfordulnak, állják meg a helyüket. Például tudjanak szóba állni az újságárussal vagy a postással, vagy tanulják meg, hogyan kell viselkedni, ha kimegyünk az utcára vagy elmegyünk színházba. A szülők visszajelzései arra utalnak, hogy a foglalkozások hatására tapasztalnak viselkedésbeli változásokat gyerekeiknél. Például van, aki eddig nem mert köszönni, de most megteszi. Ugyanakkor a szülőknek óriási segítség, hogy legalább délelőtt, amíg a fiatalok a nappali központban vannak, kissé felszabadulnak – mutatott rá a foglalkozások előnyeire az igazgatónő. A nappali központban van egyéni és csoportos gyógytorna, pszichológus foglalkozik a fiatalokkal. Délelőttönként foglalkozásterápia zajlik: képeslapkészítés, gyertyaöntés, makramé, suba, valamint kerámiatárgyak készítése, illetve védett egységként szerződésük van egy gyógyszergyártó céggel, amelynek használati utasításokat tűrögetnek. Ezen tevékenységeknek köszönhetően a sérült fiataloknak lehetőségük nyílik arra, hogy hasznosnak érezzék magukat, örvendjenek kezük munkájának és fejlődjék az önbecsülésük. És az sem mellékes, hogy az évek során szoros barátságok alakultak ki, ha valaki nem jelenik meg a foglalkozáson, társai már hívják telefonon, hogy érdeklődjenek felőle. Magdó Orsolya igazgatónő munkatársaival együtt gondoskodik arról, hogy a kézműves-foglalkozások mellett színes és szórakoztató programokat szervezzen számukra. Például rendszeresen járnak lovagolni, úszni, mert a fiatalok részéről igény mutatkozik erre. Emellett rendszeresen színházba, kirándulni mennek, tehát – korlátaik ellenére – az alapítványnak köszönhetően kinyílt előttük a világ. A holland támogatóktól adományként kapott két kisbusszal meg tudják oldani a sérültek szállítását. A külföldi jótevők a kezdetektől kitartottak mellettük, és a mai napig meghatározó szerepet töltenek be az alapítvány életében, az angol és svéd támogatók havi rendszerességgel segítik őket, a hollandok pedig nagyobb beruházások esetén nyújtanak segítő kezet.
Saját fészek, az önállósodás első lépése
Az egyik legfontosabb kérdés, ami a sérültek szüleit foglalkoztatja, hogy mi történik majd a gyermekeikkel, amikor ők már nem lesznek. Ezért vált szükségessé egy lakóotthon létrehozása.
Simó Ágnes elmondta, az alapítvány képviselői a ’90-es évek végén Magyarországon jártak és ott ismerkedtek meg egy fészekotthonnal, ahová a sérültek beköltözhettek, miután a családból kikerültek, vagy meghaltak a szüleik. Ekkor fogalmazódott meg, hogy mekkora szükség lenne itt is egy hasonló otthonra. 2007-ben már konkrét elképzelések voltak ezen a téren, és végül tíz család vállalta, hogy összepótol, mivel szeretné, ha már az átmeneti időszakban, azaz amikor még él a szülő, gyerekeik önállósodnának.
– Találtunk egy telket Nagyernyében, 10 ezer euróért megvettük az öt ár területet, a tíz család adta össze a pénzt. Majd kerestük a pályázati lehetőségeket, mert a külföldi jótevőink részéről nem is mertünk ilyen méretű támogatást remélni, hiszen már az is óriási dolog volt, hogy segítenek a nappali foglalkoztató működésében. Végül ismét ők álltak mellénk, és nekik köszönhetően 2013 márciusában elkezdődött az építkezés, majd 2014 novemberében a tíz fiatal beköltözött a háromszintes Péter lakóotthonba. Itt nagy családként élnek együtt, mindenkinek megvannak a személyre szabott feladatai, van, aki nagyon ügyes zöldségpucolásban, van, aki a virágokat öntözi, van, aki kertészkedik.
Magdó Orsolya elmondta, újabb telket vásároltak a nagyernyei ház szomszédságában, ahová egy újabb lakóotthont terveznek, viszont ez egyelőre távlati terv.
Menyhárt Borbála Népújság (Marosvásárhely)

A foghíjas erdélyi emlékezet
Mai napig nem tudjuk, hány embert hurcoltak meg, illetve ítéltek el Romániában az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeinek megtorlásaként. Ahhoz nem fér kétség, hogy a román hatóságok ügybuzgalma legalább annyira erős volt, mint a hatalmat magához kaparintó Kádár János „igazságosztó” kommunista rendszeréé, amelyben 21 668 személyt börtönöztek be, mintegy 17 ezer embert internáltak és legalább négyszáz személy került bitófa alá.
Ma már tudjuk: a román titkosszolgálatok több tucat megbízható erdélyi magyar elvtársat dobtak át a határon, hogy a Szekuritáté parancsai szerint minél jobban feltérképezzék a forradalmi terepet, és információt gyűjtsenek későbbi felhasználásra. Időközben idehaza is bevetettek minden besúgót és szekustisztet a szabadság szele által meglegyintett erdélyi magyar diákok és értelmiségiek gyors lefülelésére. A román hatóságok tehát semmit nem bíztak a véletlenre, Erdélyben éppen emiatt nem bontakozhatott ki forradalom, nem születtek utcai tömegtüntetések, így a fiatalok lelkesedése jórészt a Milícia és a Szekuritáté fogdáiban ért véget, ahol vallatótisztek igyekeztek terhelő vallomásokat kipréselni áldozataikból a későbbi kirakatperekhez.
A hatvan évvel ezelőtti események erdélyi történései körül ma is nagyon sok a kérdőjel. A megtorlásokról megjelent visszaemlékezések foghíjasok,
és alig van olyan átfogó történelmi munka, ami akárcsak megbecsülné a börtönre ítéltek és a kivégzettek nagy számát. Míg az elmúlt években Magyarországon gőzerővel beindult az 56-os forradalom minden részletére kiterjedő kutatómunka – amit legjobban az mutat, hogy immár minden elítéltről pontos adatok vannak –,
Erdélyben ettől még nagyon távol állunk. Pedig a közeli hozzátartozókat, a rokonságot, a szűkebb és tágabb magyar közösséget egyaránt megilletné a méltó emlékezet.
Számarányához képest az erdélyi magyarság óriási árat fizetett a szabadságharc bukásáért. Ebben sorsdöntő szerepet játszott Kádár János pártfőtitkár, aki marosvásárhelyi látogatásán gyakorlatilag szabad kezet adott a román hatóságoknak a magyarsággal szemben elkövethető mindenféle megtorló intézkedésre. Nincs kétségünk afelől, hogy a Szekuritáté e nélkül sem bánt volna kesztyűs kézzel az erdélyi magyarokkal, de ez a legmagasabb szintű „baráti” felhatalmazás csak tovább erősítette állati ösztöneit, hogy bármit megtehet áldozataival.
Az erdélyi emlékezet tehát foghíjas, sok-sok tisztázásra váró körülménnyel. Csak abban reménykedhetünk, hogy nem kell újabb kerek évforduló a történelmi tények tisztázásához.
Makkay József | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bethlen-szobor: egy másik, és csak jövőre
Kommunikációs hiányosságként értékelte Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója, hogy a közvélemény úgy tudta, megvan a felállítandó Bethlen Gábor-szobor, holott a zsűri csak a héten hozta meg végleges döntését. Ennek értelmében valamikor Marosvásárhely főterén Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása áll majd.
A Nagy Miklós Kund művészeti író, Keresztes Géza városrendező műépítész, valamint Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan szobrászművészekből álló zsűri eredetileg két pályaművet választott ki a nyolc közül. Ezek Deák Árpád nagyváradi szobrász Aranykor című szobra és Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása.
Soós Zoltántól megtudtuk, hogy az alkotókat megkérték, finomítsanak munkáikon, készítsék el őket 1,20 méter magasságban és a fejet életnagyságban. Ezután döntött úgy a zsűri, hogy a székelyudvarhelyi szobrász Béke című munkáját érdemes a főtérre felállítani. Tervek szerint a  négy méter magas alkotás a központi parkban áll majd. Soós Zoltán elmondta, hogy az idei költségvetésben van pénz elkülönítve arra, hogy elkezdjék a helyszín kialakítását és leszerződjék a művészt. A szobor kiöntésére versenytárgyalást kell szervezzen a a városháza.
„Ötletgazdaként továbbra is fontosnak tartom, hogy a Bethlen Gábor-szobor mihamarabb álljon Marosvásárhely főterén. Furó Judit városrendezési szakemberrel, tanácsossal a napokban fogunk a városháza illetékeseihez menni kihallgatásra, hogy ellenőrizzük milyen előrelépések történtek a szoborállítás ügyében. Fontos, hogy a jelenlegi tanácsosok szorgalmazzák, hogy a jövő évi költségvetésben is legyen pénz elkülönítve erre a célra” – mondta a Maros Megyei Múzeum igazgatója, aki  úgy értékelte, hogy jövő őszre állhat majd a szobor a főtéren.
Simon Virág Székelyhon.ro|

Visszapillantás 1956-ra
Az alábbi sorok egy értelmiségi családból származó, 19 éves, a Bolyai Tudományegyetem geológia–földrajz szakos hallgatójának életérzését tükrözik az 1956-os esztendőben. Nem volt hős, nem vett részt megmozdulásokban, tüntetéseken – élte a mindennapokat. November 6-án kétségbeesett levelet ír volt kollégájának, a Sepsiszentgyörgyön tanító 23 éves fiatalembernek arról, hogyha ebben a világban akar élni, el kell vesse a neveltetéséből kapott erkölcsi normákat, idomulnia kell a gonosz világhoz, amelyben a szép is, a jó is csak ideiglenes, az állandó a szenvedés és a rossz. Az írás szerzője 2016-ban nyolcvanadik évében jár, gondolatban átélte ’56 mámoros tavaszát, mozgalmas nyarát és tragikus őszének eseményeit, visszaemlékezésének tárgyát. Írását ajánlja korosztályának és a mai huszonéveseknek, hogy jobban megérthessék azt a kort, amelyben szüleik és nagyszüleik éltek.
Valami van a levegőben. Valahogy szabadabban mozgunk, valahogy mindenki vidámabb és kezdeményezőbb. Április elejére esik a húsvét, és hatunknak – zöme negyedéves kolléga – van mersze már pénteken ellógni, és a Vlegyászán ünnepelni a feltámadást. Sehol ember. A csúcson elénekeljük a Himnuszt. 
Más. Fantasztikus esemény. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárainak és diákjainak egy csoportja látogatott Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre. Óriási dolog, mert gyakorlatilag a második világháború után határzár volt Románia és Magyarország között. A debreceniek fehér simvédlis sapkájukkal, hol a Sétatéri, hol a Marianum épülete körül voltak láthatóak. A három nap alatt szenvedélyes barátságok, szerelmek kötődtek. Elutazásuk után csendesnek és eseménytelennek tűnt az élet. Ittlétük kézzelfogható bizonyítéka egy-egy elajándékozott DISZ-jelvény volt. Kis méretű piros-fehér-zöld kitűző, amit a szerencsések ajándékul kaptak. Kitűzése nem volt halálos bűn, mert szocialista ország polgáraitól kaptuk, és a piros-fehér-zöld színek jelentését tompította a jelvényben szereplő ötágú csillag. A néhány forintba kerülő kitűző szellemi értéke óriásira nőtt Kolozsváron. Én is büszkén hordtam néhány hétig, aztán a pulóvert jelvényestől egy alkalommal a könyvtárban a székemen hagytam, és a jelvény eltűnt róla. Hát ilyen dolgok is történtek. Nem zászlólopás, hanem egy icipici jelvény. Csak hát a színek!
Aztán az 1956-os tanév másik csodája, hogy megvalósult a Bolyai kultúrcsoportjának négynapos debreceni, budapesti útja. Nem voltam a kultúrcsoport tagja, az évfolyamunkról talán senki sem vett részt az utazáson. Persze, mindenki ment volt, de nem irigyeltük őket, mert rengeteg munkájukba került a tánccsoport, a kórus előadása...
Könnyebb a határátlépés mindkét oldalról. Pesti barátaink látogatnak, én is kérek és kapok útlevelet, amely 1957. január 1-jéig érvényes. Lejön a sógornőm, Sós Júlia kisfiával. Véget nem érő beszélgetések, valami fogalmunk lesz a pesti felpezsdülő kulturális életről, a Petőfi Kör munkájáról. Elutazásakor Juci Reményik Találkoztam a szabadsággal című kéziratos versét kapja Apuka ajánlásával.  Október elsején kezdődik az egyetem. Megalakul a Diákszövetség, a Marianum kapujára egy nagy plakát kerül a Diákszövetség munkatervével. Amit rögtön észreveszek rajta, az egy biciklitúra 1957 nyarán a Balatonra. Már tíz éve biciklizek, milyen nagyszerű lesz a Balatont körbejárni. Évnyitó ünnepségen a palotást táncolják. Anyuka trombózist kapott, én látom el, hetekig kell mozdulatlanul feküdnie. Nagyon sok óráról hiányzom, de a dékán igazolja, ismerve a helyzetemet. Október elején van Rajk László újratemetése, Anyukával a rádióból hallgatjuk. Különben a rádió egész nap nyitva van. Felgyorsulnak az események. Gerő beszéde, majd Nagy Imre beszéde, majd a szovjet csapatok bevonulása, majd visszavonulása – minden a rádióból és otthon. Jofka (bátyám, Lám Leó – Lázár György) sürgönye nov. 29-i keltezéssel: Valamennyien jól vagyunk, éljen győzelmünk. Egyetlen kollektív megnyilvánulás van, amin részt veszek. November 1-jén reggel Szőnyi Bélával van óránk. Az óra megkezdése előtt Fülöp Sanyi kollégám, vásárhelyi srác, felkér mindnyájunkat, hogy egyperces csenddel adózzunk a Budapesten hősi halált halt kollégák emlékének. Tudtommal Sanyit ezért nem bántalmazták utólag, de biztos figyelték. Zárójelben jegyzem meg, hogy évfolyamunkon nem volt besúgó. Véletlen szerencse? Harmincöt év után sem derült ki senkiről, hogy informátor lett volna. Ennek köszönhető, hogy az egyetemi évek alatt köztünk kialakult kollegiális-baráti kapcsolatok minden árnyék nélkül a maguk tisztaságában öregségünkig megmaradtak. Aztán az egyetemen kihirdetett közös világítás. Lekésem. Egy darabig nézelődöm előre-hátra, majd egyedül világítok a család és Reményik Sándor sírjánál, ahogy azt minden évben tettük. Három napig euforikus hangulat – vagy vihar előtti csend? Szeretném felidézni a 19 éves Lám Irén életérzését, gondolatait. A kapcsolattartás a számítógép előtti időkben levelezéssel volt lehetséges. A Kolozsvárról elkerült barátaimmal levelezek, a leveleket megtartottam. Múltidézésben most nagy segítségemre voltak. Ebből az időszakból több levelem maradt meg Kónya Ádámtól és egy Vásárhelyen élő biológus kutató kollégától. 
Ezekből és az általam nekik írt levelekből idézek az alábbiakban.
November 6-án este írok Ádámnak egy kétségbeesett levelet: ...Hogy miért nem írtam hamarabb? Olyan zilált lelkiállapotban vagyok már egy hete, s ez talán most lépett a tetőfokra nálam, hogy csodálom, hogy vagyok képes többé-kevésbé értelmes mondatokat írni neked. Hidd el nekem, most kezdem csak látni, hogy nincs igazság a földön. Mindaz, amit kaptunk nevelésünkben, amit láttunk és látunk ma is otthon, a becsületesség, szeretet, szerénység stb. semmit sem ér a mai világban és mindezen túl kell tegyük magunkat.
(...) Át akarom nevelni magam, Ádám! Ezt kell tenni, sajnos, ha a mai világban meg akar az ember élni. A felemelő szépségek, természet, irodalom, de elsősorban talán a zene, ami rám nagy hatással van, az sem nyugtat.
...Valamit tenni kell, valamit át kell formálni magunkban, hogy idomulni tudjon az ember a mai világhoz, mert a világ a széphez, jóhoz soha, de soha nem fog idomulni. A szép és a jó csak időleges, nem állandó, ami az állandó, a szenvedés és a rossz.
Nov. 10., Sepsiszentgyörgy
Kicsi Irocska
Leveledet tegnap megkaptam, de egyenesen megdöbbentett. Ha nem kézzel írtad volna, fel sem ismerném a tartalmáról, hogy tőled származik. 
Tudom, hogy most roppant nehéz körülmények között élsz, s a gondok és a külső világ nyomasztanak szinte a kétségbeesésig. Tudom, most te is elmondhatod: De most oly nehéz. Most egy sugarat / Se tudok hazudni, se lopni. / Vergődő és fénytelen harcokon / El kell kopni.
Ugye, ilyenformán vagy? Nem tudom, ezekben a napokban van-e valaki, akinek nem kellene kétfelé aggódnia. Tegnap történt egy megrázó eset. Egyik legjobb tanítványomnak az apja, amikor megtudta, hogy húga és bátyja Budapesten meghaltak, eszét vesztve előrángatta a magyar zászlót, és fényes nappal megindult a főutcán kiáltozva, hogy mindenki álljon a zászló alá. Százakat elkeserítő látvány volt. Vagy azt hiszed, olyan könnyű óráról órára odaállni huszonöt-harminc figyelő őszinte szempár elé, akik jól tudják, hogy hasonló korú társaik odaát mit művelnek, és feltett kérdéseikre enyhén szólva füllenteni? 
A november negyediki tragédia után fásultság vett erőt az embereken. Otthon a Kossuth rádió és a bécsi rádió adása informált az eseményekről. Üzenetek sokasága. „Élünk.”, „Jól vagyunk, ne aggódjatok.” stb. Reménykedünk az általános sztrájkban, majd Kéthly Anna személyében. Ő ugyanis az egyetlen tagja a forradalmi kormánynak, aki eljutott az ENSZ-hez, hogy beszámoljon a magyarországi helyzetről. Azt hittük, hogy egy autentikus személy beszámolója hatásos lesz, és megsegítik Magyarországot. Ötven év távlatából visszanézve keserűség és kiábrándultság vesz erőt az emberen.  Az egyetemen vészjósló csend. 1957-ben és 1958-ban egyetlen gyűlést sem rendeztek. Az évfolyamunkról nincsen letartóztatás, de a felettünk levőből van. Suttogva terjednek a hírek: ezzel ez történt, azzal az történt. Közben közeledik a karácsony. 1956 magyar karácsonyának hangulatát Márai Mennyből az angyal című verse tükrözi. 
Mennyből az angyal
Az üszkös, fagyos Budapestre.  Oda, ahol az orosz tankok  Között hallgatnak a harangok.  Ahol nem csillog a karácsony.  Nincsen aranydió a fákon,  Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.  Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.  Szólj hangosan az éjszakából:   Angyal, vigyél hírt a csodáról.  (...) Mondd el, mert ez világ csodája:  Egy szegény nép karácsonyfája   A Csendes Éjben égni kezdett –   És sokan vetnek most keresztet.   Földrészek népe nézi, nézi,   Egyik érti, másik nem érti.   Fejük csóválják, sok ez, soknak.   Imádkoznak vagy iszonyodnak,   Mert más lóg a fán, nem cukorkák:   Népek Krisztusa, Magyarország.  (...) Magánszemélyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek. A magyar tanszemélyzeti tagokat és a diákokat szétszórják, kitalálják a szeparatizmus kifejezést. Nem lakhat egy szobában két magyar ajkú diák, nem lehet közös dolgozószobája két magyar ajkú tanszemélyzeti tagnak, mert az már „szeparatizmus”, a többségtől való elkülönülést eredményezhet. Az eseményekről, mivel már nem vagyok diák, a helyi sajtóból és magánbeszélgetésekből értesülök.  Döbbenten vettük tudomásul az öngyilkosságok sorozatát. Szabédi 1959. április 19-én, Csendes Zoltán 1959. május 3-án. Szabédit nem ismertem személyesen, a földrajzos diákokkal nem volt semmi kapcsolata. A Bolyai felszámolására összehívott gyűlés után mondták fel az idegei a szolgálatot. Csendes Zoltán közgazdász volt, az egyetem egyik legtehetségesebb, nagytudású munkatársa, prorektor. A diplománkat ő írta alá. Őt bízták meg a Bolyai felszámolásának adminisztratív végrehajtásával. Erkölcsileg nem vállalta a kiszabott feladatot, megmérgezte magát. Feleségéhez írt levelében tettét azzal magyarázta, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegséget fedeztek fel nála. Arra gondolhatott, hogy feleségét figyelni és faggatni fogják, ettől akarta megkímélni. Felesége egy hónap után, amikor megbizonyosodott, hogy nem maradt áldott állapotban, szintén öngyilkos lett. Múlnak a tragikus eseményekben bővelkedő hónapok, évek. Jómagam és a körülöttem levő barátok, kollégák huszonéves fiatalok, akiknek most nyílik az élet, most ismerkednek szakmájukkal, hivatásukkal, most alapítanak családot. Az élet megy tovább és az élet szép. Nem élhetünk a tragédiák árnyékában. Egyetlen, amit tehetünk, hogy ápoljuk a barátságot a letartóztatottak családtagjaival.  Barátaink 1964 nyarán jöttek haza.
Hantz Lám Irén  Részlet Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyvéből (Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2014) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A magyar–román viszony enyhülésének jelei a forradalom előtt
A forradalom marosvásárhelyi hatását boncolgatva nem tekinthetünk el az előzményeiről, legalábbis az októberi eseményeket megelőző, szembeötlő és a változásokat jelző megnyilvánulások megemlítésétől. Hiszen 1956 folyamán, az év első negyedétől kezdve egy általános enyhülési folyamat zajlott le az országban, ami a magyar–román kapcsolatok javulásában is megmutatkozott. Ez nyomon követhető főként a kulturális, valamint a lakossági kapcsolatok terén. A mintegy évtizede tartó merev elzárkózási politika terén bekövetkezett lazulást Erdély-szerte, így a magyarlakta autonóm tartományban is a többoldalú magyar–magyar kapcsolatok felvétele követte.
A Magyarországtól teljesen elzárt erdélyi magyar közösség előbb rádión és a sajtón keresztül, majd az év nyarától kezdve lehetővé vált magánutazások révén némileg szorosabb érintkezésbe kerülhetett a mélyebb politikai változásokat átélő anyaországgal. Felélénkültek a művelődési kapcsolatok, amelyek lelkesítőn hatottak a magyar kultúrára szomjazó lakosságra. Elsőként Illyés Gyula1 erdélyi látogatásáról számolhatunk be, aki az 1848-as forradalomról szóló, Fáklyaláng c. színműve századik bemutatójára érkezett Marosvásárhelyre 1956. január utolsó napjaiban. Megjelenése Marosvásárhelyen nem csak azért volt meglepő, mert a Romániába látogató ma- gyarországi küldöttségek több éven át alig jutottak el a Magyar Autonóm Tartományba, hanem inkább azért, mert az 1954. október óta óriási sikerrel bemutatott Fáklyaláng egyáltalán nem felelt meg a román ideológiai elképzeléseknek. A tartományi pártszervezet nacionalista és soviniszta színdarabnak te-kintette, és 1955-ben Kovács György író2 a darab betiltását is fontolgatta.3 Ennek ellenére, az ide látogató neves magyar íróval terjedelmes interjút közöl a helyi magyar sajtó, ami egyben figyelemre méltó utalás is az esemény rendkívüli jelentőségére. "Váratlanul érkezett hozzánk – írja az interjút készítő. Eljött Marosvásárhelyre, hogy a Székely Színházban megtekintse a Fáklyaláng századik – s ezúttal kétszeresen is ünnepi – előadását. Ismertük őt, a népi életbe gyökerező, forradalmi hangú, az új élet lüktetését kifejező gyönyörű verseiből, ismertük Petőfijéből, és nem utolsósorban a Fáklyaláng-ból, melyet eleddig közel félszázezer ember látott hazánkban. Mégis – s éppen e sok-sok felejthetetlen élményt nyújtó, maradandó értékű írás révén – személyes jelenlétével szerzett igazi örömet, élményt számunkra."4
A nyár folyamán a leglátványosabb közeledési akció a hivatalos körök által kezdeményezett Petőfi-sírhely felkutatása volt a Segesvár melletti Fehéregyházán. Augusztusban a kutatásokról több cikk is megjelent a romániai magyar sajtóban.5 Közéleti téma lett a magyar jellegű műemlékek védelme. A marosvásárhelyi Teleki Téka vezetője, Farczády Elek például arról számolt be az Utunk augusztus 17-i számában, hogy nemrég az ötödik legrégebbi, XV. század eleji magyar nyelvű kéziratra bukkantak a Tékában, és írásában nyíltan meghirdette a magyar intézmények valódi küldetését: a nemzeti múlt ápolását. Szeptember 27-én pedig Csetri Elek7 és Ferenczi István8 történész kemény hangvételű bírálatot fogalmazott az Előre hasábján az erdélyi magyar műemlékek állapotáról. A két kolozsvári szakember szóvá tette azt, hogy számos kastélyt és kúriát 1944 után kifosztott és lerombolt a lakosság. Másfelől a Vörös Zászló egyes újságírói is utazási engedélyt kaptak. Így szeptember 26-i kezdettel, Marosvásárhelyről Prágáig címmel egy négyrészes, hosszú riport jelent meg a helyi napilap munkatársa, Fábián Lajos tollából, aki a Bukarest–Prága nemzetközi gyorsvonattal jutott a csehszlovák fővárosba Budapesten át, színesen ecsetelve benyomásait.9
A helyi lapban megjelent cikkekből értesülünk a Magyarországról egyre nagyobb számban érkező "vendégről". Ezek közül kiemelkedik Pándi Pál,10 aki az eddigieknél sokkal nyíltabban hirdette a magyar–magyar kulturális együvé tartozást. Augusztusban a Vörös Zászló közölte Pándi cikkét, amelyben vázolta gondolatait: "Közelebb kell kerülnünk egymáshoz! Ma már összehasonlíthatatlanul könnyebb az utazás a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között, mint évekkel ezelőtt. Ma már több könyv jut innen oda és onnan ide, mint korábban [...] De még nem elég rendszeresen. Jöjjenek Budapestre, Magyarországra a marosvásárhelyi egyetemisták, munkások, parasztok, értelmiségiek. S jöjjenek Magyarországról diákok, dolgozók Erdélybe."11 Pándi cikke az uralkodó lel- kesedést és várakozást tükrözte. Szeptember elején Ruffy Péter,12 a budapesti Béke és Szabadság munkatársa kéthetes romániai útja során ellátogatott Marosvásárhelyre is, ahol eszmecserét folytatott a Vörös Zászló és az Igaz Szó munkatársaival.13 Egy hét múlva egy 54 fős debreceni és nyíregyházi tejipari dolgozókból álló küldöttség járt itt, és meglátogatta a Transilvania vajgyárat.14 Mindez immár a nyilvánosság előtt, sőt szervezetten történt.
A párt nemzetiségpolitikai fordulatával és hangulatjavító intézkedéseivel is foglalkozott a sajtó. Szeptember 28-án az Előre és a Vörös Zászló is közölte a kormány határozatát a Marosvásárhelyen felállítandó, 134 tagú Állami Népi Együttesről, és aznap arról is tájékoztatott a helyi lap, hogy elkezdődött a Gyergyó rajon történelmét feldolgozó monográfia megírása (amely mindmáig befejezetlen maradt). Az Utunk, szintén szeptember 28-án, beszámolt a Napsugár című gyermeklap létrehozásáról, valamint a Korunk újraindításáról, az Előre pedig október 10-én egy hamarosan induló (valóban csak 1958-ban megjelenő) művészeti lapról tudósított.
De a legjelentősebb változás a mindennapi élet nyilvános ábrázolásában ment végbe. Egy szeptember 30-án kelt, Székelyudvarhelyről szóló riportja végén Tomcsa Sándor15, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, kitért a "magyarországi látogatókra" is. "Akárcsak, gondolom, mint mindenütt, nálunk is sokan voltak a nyáron. Szülők rég nem látott gyermekeiket ölelhették keblükbe […]."16 – írja, érzelmesen ábrázolva a szétszakított családok összetartozását, hiszen valóban egyre többen látogatták meg Magyarországról erdélyi hozzátartozóikat. Itt már olyan szóhasználattal és szövegkörnyezettel találkozunk, ami teljesen idegen a korabeli sajtótól: a mondat rejtett értelmezése, hogy a szülő (vagyis Magyarország, mint anyaország), rég nem látott gyermekét (az elveszett Erdély) öleli keblére. Természetesen szimbolikus és nem politikai mezőben mozgott az így is "értelmezhető" mondat, ami nem kerülhette el a figyelmesebb (és a kódolt mondatok értelmezésében már edzett) olvasók figyelmét.17 Úgy, ahogy nem kerülhette el figyelmüket az Előre október 19-i és 20-ai közleménye sem. Az elsőben az 1925-ben eltávolított aradi szabadságszobor helyreállításának az elkezdéséről tájékoztatott, a másodikban Rajk László rehabilitálásáról, mintegy jelezve, hogy kezdetét vette a forradalomhoz vezető út.18
1 Illyés Gyula (1902–1983) háromszoros Kossuth- díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Di-gitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.
2 Kovács György (1911–1990) író. 1945-1950 között a marosvásárhelyi Szabad Szó, majd a Népújság szerkesztője. Később az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó szerkesztőbizottságának tagja, a Falvak Népe és az Előre munkatársa. 1952–1975 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1965–1975 között annak alelnöke, 1955–1974 között a Román Munkás (Kommunista) Párt központi bizottsági tagja.
3 BOTTONI, STEFANO: Marosvásárhely ötvenhatja. In: Marosvásárhely történetéből. 2. Új- és legújabb kori tanulmányok. Szerk.: Pál-Antal Sándor–Novák Csaba Zoltán. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007, 207.
4 Vörös Zászló, 1956. február 1.
5 Vörös Zászló, 1956. augusztus 10., 14, és 26; Utunk, 1956. augusztus 17.
6 Farczády Elek (1890–1974) középiskolai tanár, történész, 1951–1961 között a marosvásárhelyi Bolyai Dokumentációs Könyvtár (1961-től Teleki-Bolyai nevet viseli) vezetője.
7 Csetri Elek (1924–2010) erdélyi történész, A Bolyai, majd 1959-től a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára, 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
8 Ferenczi István kolozsvári régész.
9 Vörös Zászló, 1956. szeptember 26., 29, október 3. és 11.
10 Pándi Pál (Eredeti neve: Kardos Pál, 1926–1987) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja.
11 Vörös Zászló, 1956. augusztus 18.
12 Ruffy Péter (1914–1993) Pulitzer-emlékdíjas (1991) erdélyi, de 1940-től Magyarországon élő újságíró, író.
13 Vörös Zászló, 1956. szeptember 6.
14 Vörös Zászló, 1956. szeptember 13.
15 Tomcsa Sándor (1897–1963) elbeszélő, drámaíró. Több ideig tisztviselő Székelyudvarhelyen, 1929-től a Brassói Lapok, később pedig a Romániai Magyar Szó és az Előre munkatársa.
16 Vörös Zászló, 1956. szeptember 30.
17 A szöveg értelmezését lásd még: BOTTONI 2007, 209.
18 Rajk László (1909–1949) székelyudvarhelyi születésű magyar kommunista politikus, 1946-tól belügyminiszter, koncepciós per áldozata. A Rajkra vonatkozó tudósítás Rajk László temetése címen jelent meg, amelyben közzétették nálunk is öt társával együtt történt rehabilitálását, és újratemetésének lebonyolítását. Lásd: Vörös Zászló, 1956. október 20.
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)

Rangos irodalmi elismerést kapott Selyem Zsuzsa író
Selyem Zsuzsa, Zoltán Gábor és Takáts József kapta a 32 évvel ezelőtt alapított Déry-díjat, amellyel az irodalmi élet kimagasló alkotóit jutalmazzák. 
Az elismerés Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak elismerését kívánta támogatni - idézi fel az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület pénteki közleménye. A díjátadót pénteken tartották Budapesten.
A Déry-díj pénzjutalommal jár, ennek forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. A díjat odaítélő kuratórium elnöke Závada Pál, titkára az Artisjus főigazgatója, Szinger András, tagjai pedig Ilia Mihály, Keresztesi József, valamint Lator László, aki a közelmúltban lemondott az alapítványnál betöltött tisztségéről. Az első Déry-díjat 1984-ben adták át, azóta több százan részesültek az elismerésben. A korábbi díjazottak között mások mellett Csoóri Sándor, Bán Zsófia, Csukás István, Esterházy Péter, Spiró György és Ottlik Géza, illetve Csűrös Miklós, Ferencz Győző, Kovács Sándor Iván, Lengyel András, Németh G. Béla és Radnóti Sándor is szerepelnek.    
Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író, esszéíró  Marosvásárhelyen született. Kolozsváron előbb matematikát tanult, majd ugyanitt angol-magyar szakos bölcsészdiplomát szerzett, később az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált. Jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán tanít kortárs irodalmat. Esszéi, tanulmányai, novellái és publicisztikái 1993 óta jelennek meg, első esszékötetét Valami helyet címen publikálta 2001-ben, ezt követően körülbelül két-három évente jelentkezett új kötettel. Több irodalmi díj és elismerés tulajdonosa.
Zoltán Gábor író Budapesten született. Színházi és rádiós rendezőként, valamint irodalmi szerkesztőként dolgozott. Első kötete, a Vásárlók könyve 1997-ben jelent meg, amiért megkapta a legjobb elsőkönyves szerzőnek évente odaítélt Bródy-díjat. Két novelláskötetét regények követték, legutóbbi, Orgia című művét fél évtizedes kutatás után írta meg. A könyv, amelyben a szerző a városmajori nyilas vérengzéseknek állít emléket, az idei Könyvhéten jelent meg. 
Takáts József irodalomtörténész, kritikus Gyuláról származik. Egyetemi évei alatt irodalmi folyóiratok szerkesztésével foglalkozott, később fontos irodalomszervező munkát végzett. Tagja volt a József Attila Kör (JAK) vezetőségének, részt vett irodalmi lapok alapításában. Az 1990-es évek elejétől kezdve egyetemen oktatott, előbb a szegedi bölcsészkaron, később a Pécsi Tudományegyetemen, majd a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Média Intézetében. Tagja volt az NKA Folyóiratkiadási Kollégiumának és a Mészöly Miklós-díj kuratóriumának is. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetésben 2005-ben részesült, 2007-ben Palladium-díjat, 2009-ben Balassa Péter-díjat kapott. Modern magyar politikai eszmetörténet című munkáját 2002-ben készítette el, utolsó, A megfelelő ötvözet című politikai eszmetörténeti tanulmányai gyűjteménye 2014 végén jelent meg. maszol.ro

Most már az sincs, hova hazamenni /Beszélgetés DÁVID GYULA irodalomtörténésszel, ötvenhatos elítélttel/ (Ötvenhat Erdélyben)
Házsongárdi sírkoszorúzás szolgáltatta az ürügyet, igazából azonban sokadmagával az ötvenes évek sötét első felének áldozata Dávid Gyula. A háromszéki születésű, kolozsvári irodalomtörténésszel a magyar forradalom erdélyi következményeinek stációit igyekeztünk végigjárni.
Tekinthetik földijüknek a háromszékiek?
– Nyugodtan, hiszen Árapatakon születettem, édesapám ott volt lelkész, de amúgy is nagyon mély háromszéki kötődéseim vannak. Nagyapám először Komollón volt fiatal lelkész, majd egy idő után Zalánba került, onnan ment nyugdíjba. Édesapám 1927-ben került Árapatakra, épp amikor nemzedékváltásra került sor az egyházközség vezetésében. Fantasztikus dolgokat hajtottak végre együtt. Iskolát építettek, amelyet aztán rövidesen államosítottak, megvonták a nyilvánossági jogát, az épületet odaadták az állami iskolának. Egy elhanyagolt gyümölcsöskert helyén szórakozóparkot hoztak létre, az úgynevezett Újkertet, ahol vasárnaponként a fiatalság szórakozott. Az egyházi anyakönyv alapján két-három nemzedékre visszamenőleg számba vette a születés-elhalálozás arányát. Egy táblázatot készített arról, hogyan alakultak a családok demográfiai mutatói. Nagyon érdekes verseny lett belőle a családok között, melyik család haladja túl szaporulatban a másikat. Életem első, nagyon intenzív tíz esztendejét töltöttem Árapatakon, már négyen voltunk testvérek, amikor 1938-ban Székelyudvarhelyre kerültünk, majd 1947-ben Kolozsvárra. Azóta is Kolozsvár az otthonom.
– Hogy lett egy papi csemetéből baloldali értékeket valló fiatal?
– Az én világnézeti beállítottságom problémája egy egész nemzedék problémája volt, hiszen korántsem voltam egyedül a papgyerek kontra szocialista beállítottság viszonnyal. Ennek kialakulásában jelentős szerepet játszott a népi írókkal való megismerkedésem. De a modern magyar irodalom nagyjaira, akár Adytól kezdve jellemző nagyon erős szociális érzékenység és kritika is egyfajta alapul szolgált ama meggyőződésem kialakulásához, hogy a szocializmus mint ideológia nem idegen entitás, hanem ezekből a társadalomkritikákból és az akkori társadalmi helyzetből következett. Eszmeiségében rengeteget ígérő világnak tűnt. A fő konfliktusforrás a háború utáni helyzet volt – a román–magyar viszony is –, amelyből a szocializmus kivezetőnek tűnő utat ígért a magyarság számára. Ez akkor mindent felülírt, az istenhit és ateizmus közötti ellentmondás valahol lemaradt, jelentőségét veszítette. Édesapámmal sokat vitatkoztunk politikai kérdésekben, ő nagyon bölcsen nem hozta szóba ezt az ellentmondást, hagyta, hogy mondjam a magamét. Majd rájössz te is, mondta. – És rájött?
– Maga a rendszer gondoskodott róla, hogy rájöjjünk: a betűbe foglaltak nem azonosak a valósággal. Az ötvenes évek első felében meglehetősen intenzív kapcsolat létezett a diákság és az írószövetség között. Jártunk a gyűléseikre, mi jelentettük a siserahadat, amely bármire bevethető, negyedéves koromban többek társaságában Földes László látókörébe is bekerültem, aki egy kolozsvári irodalmi szerkesztőség kiépítésének feladatát kapta. Jó társaság alakult ki, ahol már nem a világnézeti kérdések domináltak, hanem az irodalmi élet zsdanovi elvek mentén való megszervezése. Mi tagadás, teljes hittel, de szörnyű dolgokat műveltünk. Több nagy öreg – Gaál Gábor, Daday Loránd és mások – pártból való kizárása, a velük való leszámolás azonban elgondolkodtatott: ez most mi? Eleinte még azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy ezek azok az elhajlások, amelyektől meg kell tisztítani a szocializmust. Aztán meghalt Sztálin, új szelek kezdtek fújni a Szovjetunióban, és így érkeztünk el kronológiailag és tudatilag is 1956-hoz. Szász János 1970-es évek végén megjelent tanulmánykötetének a címét – A hittől az eszméletig – kikölcsönözve: többségünk ezt az utat járta be. Akkor már sok mindent láttunk, csak arra a kérdésre nem tudtuk a választ, hogy most mi következik. – Ennek az eszmélésnek a birtokában miként azonosította maga számára az ötvenhatos eseményeket?
– Sztálin halála után az egész rendszerben elindult egyfajta érlelődési folyamat. Egyrészt súlyos, nagyon elgondolkodtató dolgok hangzottak el Sztálin személyével kapcsolatban, amelyek a rendszer működésének egészét érintették. Az irodalomban is elindult egy olyan folyamat, amely már-már a rendszer határait feszegette. A szocreál irodalom nálunk is megbukott, a szellemi erjedés azonban Magyarországon még erőteljesebb volt. Az, hogy kimondatott, miszerint történtek visszaélések a kollektivizálástól kezdve sok egyéb folyamat során, azt is jelentette, hogy ezeket immár meg is lehet írni. Ha egymás mellé tesszük Horváth Istvánnál a Törik a parlagot és a Csali grófot, világossá válik, milyen mértékben szabadult fel az író az ideológiai kényszer alól. Ezt követően szabadulhattak ki a korlátok alól Bajor Andor szatírái is. Időközben a kiadótól átkerültem az egyetemre aspirantúrára, s mivel doktori témámhoz – Tolnai Lajos marosvásárhelyi írói korszaka – magyarországi anyagot is kutattam, ötvenhat szeptemberét Budapesten töltöttem. Ottani barátaink, beszélgetőtársaink között Petőfi-körösök is voltak, akik már abszolút nyíltan tárgyalták az aktuális disznóságokat, a szovjet–magyar viszonyt is. Így aztán, amikor itthon értesültünk a forradalom kitöréséről, egyértelmű volt számunkra, hogy nem valamiféle burzsoá restaurációs kísérlet, ellenforradalom zajlik, hanem a szocializmust mint rendszert megújító forradalom.
– Minden belterjes információjuk ellenére sem kommunistaellenes, hanem a szocializmuson belüli „újrakezdési” kísérletként értelmezték?
– Az események kezdetétől  mi sem láthattunk bele a történésekbe, csak azt tudhattuk, ami a rádióhírekből kimazsolázható volt. Ott ültünk naphosszat a rádió mellett, próbáltuk megfejteni, vajon mi is történik. Azt érzékeltük, hogy nem természetes folyamatként ment végbe a szocializmus megújulása, a kezdeti durva beavatkozás célja a sztálinista rendszer megmentése és visszahozása volt. Ez a felállás szerepelt az én akkori tudatomban. Nem fogadhattuk el a szovjet forrásokból táplálkozó, az események megismétlődésétől tartó romániai esemény beállításokat. Bár kezdetben a szovjet beavatkozás célja, a szovjet hatalom forradalommal kapcsolatos állásfoglalása sem volt egyértelmű. Ha az első beavatkozásuk a helyzetből következett, a második már inkább a belső szovjet erővonalak közötti harc függvénye volt: vállalták a kádári rendszer felállításának támogatását. – Mekkora romániai tábora volt a forradalomnak? 
– Jóval nagyobb, mint amennyi a tényleges cselekvésekből látszott. De az is világos volt, hogy olyan erős a hazai rendszer, szinte még az érintetlenség állapotában, hogy azonnal meg fogja torolni, ha bármi történik. Rögtön elő is vették a magyar kártyát: október 26-án már pártaktívaülést tartottak Kolozsváron, amelyen egyértelművé tették, úgy szolidarizáljon bárki a forradalommal, hogy a magyarok megint Erdélyt követelik. A mi reagálásunk erre az volt, hogy románra fordítottuk a magyarországi egyetemi ifjúság által megfogalmazott tizenhat pontot, elvittük az egyetem párttitkárához, Fogarasi Józsefhez bizonyítékként, hogy nem igaz, amit terjesztenek, tegyenek valamit a híresztelések leállítása érdekében. Egyértelmű volt az összeugratási szándék, hiszen olyanokat is terjesztettek, hogy a magyar egyetemisták vonuljanak az utcára tüntetni a forradalom mellett. Ezt a provokációt azonban sikerült hatástalanítani.
– A házsongárdi megemlékezés megtorlását azonban már nem sikerült kivédeni. Nem tudták vagy nem számítottak rá, hogy ez lesz belőle?
− A házsongárdi eseményt megelőzte, hogy a diákok november elsején fekete szalaggal mentek ki a temetőbe. Mindezt olyan közhangulatban, hogy órák előtt egyperces felállással emlékeztek a forradalom pesti diákáldozataira. A spontán megnyilvánulások valamennyi magyar egyetemre érvényesek voltak, sőt, román diákok is részt vettek benne. A temetőügy számomra másik fontos előzménye, hogy október elején tanársegédnek neveztek ki a Bolyain Jancsó Elemér és Csehi Gyula mellé szeminarizálni. Nem voltam eléggé felkészült, mentő ötletként azt találtam ki, hogy várostörténeti sétákra megyünk, az egyetemi könyvtárba, a temetőbe. Találtunk egy sereg gondozatlan írósírt, és elhatároztuk, hogy megpróbáljuk rendbe tenni őket. A munkálatok azonban már a forradalom napjaiban zajlottak, és azt a dolgok természetes folyományának tekintettem, hogy halottak napján kimenjünk koszorúzni. Az általános hangulat következtében már több száz diák jelent meg a temetőben – és több száz szekus. Később derült ki, hogy a kolozsvári tartományi pártiskola növendékeivel erősítették az állományt.
– Nem sokkal ezután megkezdődtek a „diákbegyűjtések”. Kivártak a hatóságok, vagy már menet közben is keménykedtek?
− Már október 24-én letartóztattak képzőművészeti főiskolásokat, köztük Balázs Imrét. Ők ugyanis aznap diákgyűlést tartottak meglehetősen forradalmi hangulatú felszólalásokkal, éjszaka el is vittek közülük néhányat. További hasonló esetek is jelezték, hogy Románia szívvel-lélekkel a nagy Szovjetunió mellett áll, sőt, Gheorghe Gheorghiu-Dej katonai segítséget is felajánlott a nagy testvérnek. A forradalom után is erőteljesen részt vettek a konszolidáció folyamatában, például újságírókat küldtek Budapestre, akik cikkeikkel a belügyi helyzet megszilárdítását szolgálták. A jelentősebb letartóztatás-hullám itthon 1957 elején kezdődött. Február végén tartották a bolyaisok első csoportja, Várhegyi István és társai első tárgyalását, őket előző év november 17-én tartóztatták le. Akkor szembesültem azzal, hogy én is képben vagyok, Bodor András dékán másnap azzal állított meg: tudom-e, hogy a tárgyaláson rólam is szó volt. Azt mondtam, csodálkozom, hogy engem meg sem kérdeztek a november elsejei temetői tüntetésről, pedig én tudom igazán, mi történt ott. Az én ügyem március 12-én került sorra, keringett ugyanis egy jelszó, a MÚK, azaz „Márciusban újrakezdjük”, minden bizonnyal ezért időzítették erre az időpontra a letartóztatásomat, majd utánam a Páskándi Gézáét és a Bartis Ferencét. 
– Akár a filmekben, megérkezett a fekete autó?
– Éjszaka jöttek utánam a Pata utcai albérletünkbe. A feleségem veszélyeztetett terhes volt, betegnyugdíjaztatni akarta magát, mivel a betegszabadságot nem lehetett a végtelenségig nyújtani. De nem engedélyezték, hanem felbontották a munkaszerződését, így amikor engem letartóztattak, ő ilyen egészségi állapotban volt, és állás nélkül. A kihallgatótisztem, Oprea főhadnagy az adataim között felfedezte, hogy ’56 szeptemberét Budapesten töltöttem, és rögtön azt kérdezte: mikor találkoztam utoljára Nagy Imrével, és milyen utasításokkal jöttem haza. Mire én elkezdtem kacagni, de ő teljesen komolyan gondolta. Amikor láttam, hogy én ezt sehogy sem úszom meg, elkezdtem érvelni a főhadnagynak, miszerint ez nem ellenforradalom volt, hanem a magyarországi társadalmi-gazdasági körülmények következménye. Érdeklődéssel hallgatta, az érveimet pedig vádpontokként használták fel ellenem. Nem tagadtam az egyetemi rádióhallgatásokat sem, egyáltalán, úgy gondoltam, hogy ha ennyien meghaltak ezért az ügyért, én nem fogom hazudozással megpróbálni menteni a bőrömet.
– Nem próbálták megtörni vagy megvásárolni a „barátságát”?
– De, történt utalás erre. Az ítélethozatal után felhívott a vizsgálati osztály parancsnoka, egy Gruia nevű százados, és azt mondta, ne búsuljak, nem fogom én leülni azt a hét évet. Mire én azt feleltem, hogy tudom. Mintha megszúrták volna, úgy ugrott erre: mi van, várom az amerikaiakat? Nem, mondtam, maguk fognak kiengedni, mert ez a helyzet végtelenül abszurd. Jó-jó, mondta, de addig is ők tudnák nekem biztosítani a feleségemmel, a családdal való kapcsolattartást. Semmi egyebet nem kellett volna csinálnom, mint beállni cellabesúgónak. Első pillanatra az villant belém: Istenem, mit tehettem, hogy azt feltételezik rólam, elfogadok egy ilyen ajánlatot? Mindez olyan taszító reflexet váltott ki belőlem, hogy azonnal visszautasítottam. A tárgyalás furcsa módon egyfajta euforikus érzést váltott ki belőlem, hiszen rokonok, rengeteg barát, ismerős jelent meg. Azért én kaptam a legsúlyosabb ítéletet ebben a csoportban, mert én voltam a tanár, Páskándi ítélete az írótársadalomnak szólt, Bartis pedig diák volt.
– Le is töltötte becsülettel a hét esztendőt. Volt önben olyan érzés, hogy most már nem tartozom senkinek? – Épp határidőre szabadultam, a szamosújvári börtönben utolsó munkahelyem a bútorgyár bútorfényezője volt. Voltak, akik hamarabb szabadultak, igazából sosem tudtam, min múlott egyikük vagy másikuk amnesztiája. 1959-ben a Duna-deltában dolgoztunk, amikor augusztus végén megjelent egy tiszti különítmény, egy lista alapján 120 embert kiszólítottak a hatszázból, ők mehettek haza. Onnantól kezdve folyamatosan ismétlődtek ezek a szelektálások. Hogy közülük hányan voltak beszervezettek, illetve szerencsések, ma már ki lehetne deríteni, de nem érdemes. Hiszen idő előtt szabadult Szamosújvárról Páll Lajos és Böjte Csaba édesapja is, esetükben pedig semmiféle gyanú nem merülhetett fel.
– Tudták, hogy közben mi zajlik a világban? 
– Az újonnan letartóztatottak révén sok mindenről értesültünk. Egy biológushallgató, Deutsch Endre – ő egy 1959 szeptemberében hozott csoporttal érkezett a salciai munkatáborba – számolt be például részletesen a Bolyai Egyetem felszámolásáról, a Szabédiék haláláról és minden egyébről. Ott ültünk egy kupacban, a nagy csendben egyszer csak megszólalt a csíkszeredai Nagy Benedek: most már az sincs, hova hazamenjünk… A munkatelepig vezető út országút volt, ahol sok újságot is eldobáltak a civilek, Páskándi Géza pedig a kolóniára bekerülő minden újságdarabot felhajtott. Este meg elmesélte, hogy mit olvasott. A Duna-deltában értesültünk a kubai válságról, az emiatt meghiúsult szovjet-amerikai találkozóról, amit azonnal összefüggésbe hoztunk az első amnesztiával. Az állandó téma ugyanis érthetően a szabadulás volt, annak minden vélt jelét azonnal észleltük. Ha például kicsit jobb volt az étel, akkor biztosan azért táplálnak fel, mert nem akarnak ilyen lepusztult állapotban hazaengedni. Amúgy nem sokkal a szabadulásom után, 1964 nyarán kisöpörték a börtönöket, az életfogytiglanra ítélteket is hazaengedték. De nem amnesztia, hanem egyéni kegyelem alapján, ami azt jelentette, hogy új jogi procedúrával kellett igényelni a rehabilitációt. 
– Mi fogadta Kolozsváron?
– Mindenekelőtt egy hatéves fiúgyermek, akit addig csak fényképen láttam, azt is csak 1960-ban először. Hogy milyen volt addig együtt élni a tudattal, hogy van egy fiam? A mindennapi benti élet nem nagyon engedte meg, hogy az ember a kinti világon törje a fejét. Olyan zárt világ alakult ki, amelybe a kinti ingerek csak nagyon szűrve szivárogtak be, mint olyan dolgok, amelyeken nem igazán érdemes törni a fejünket. Talán természet dolga is, de a börtönvilágnak egyfajta olyan törvénye, a lelki túlélés olyan titka érvényesült, amely arról szólt, hogy az ember be tudja zárni maga körül azt a kis kört, amelyben sok társával együtt él. Külön zárt világ a maga törvényeivel, programjával, gondjaival, a halállal való visszatérő szembesüléssel.
– Milyen világba készült visszatérni, hiszen mint tudjuk, a Bolyai megszüntetésével már nem volt hová hazamenni?
– Azt tudtuk, hogy a korábbi életünk nem folytatható. Számomra a család volt a legfontosabb, szakmailag nem nagyon tervezgettem. A családi rend hamar helyreállt, bár a fiammal az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni. A lányom ötéves volt, amikor elvittek, neki voltak velem kapcsolatos emlékei, de a fiamnak nem, és a feleségem szerint fölöslegesen és túlságosan szigorú voltam vele. Az írótársadalomban pozitív fogadtatásban részesültem, két nappal a hazaérkezésem után Balogh Edgár táviratban kért fel, hogy látogassam meg a „szerkesztőségünkben”. Névvel ugyan nem közölhettem, de kaptam fordításokat, híreket, könyvismertetőket írtam, sajtószemléket. Mivel szabadulásomkor a politikai tiszt azzal bocsátott el, hogy mihamarabb jelentkezzem a korábbi munkahelyemen, bementem az egyetemre Constantin Daicoviciu rektorhoz, de hát szó sem lehetett a visszavételemről. Egy ismerős révén bekerültem segédmunkásnak egy vízvezeték-szerelő csoportban, ott voltam 1965 őszéig, amikor az Utunk kért tőlem egy írást Vasile Alecsandiról. Onnantól kezdve én lettem a román irodalom szakértője, szabadúszóként, fordítói és korrektori munkát is végezve többet kerestem, mint korábban vízvezeték-szerelőként. Az igazi szakmai rehabilitációt azonban a Kriterion jelentette, ahol szerkesztőként végre azt csinálhattam, amire mindig is készültem.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csoportos gyertyagyújtásért is börtön (DÁVID GYULA könyvbemutatója Budapesten)
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál is nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész Nap Kiadónál megjelent, 1956 Erdélyben, és ami utána következett című könyvében. Megállapítása nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt – hangsúlyozta október 14-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az erdélyi börtönviseltek egyikeként.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma! – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították. Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. A cél régi, csak az eszközök újak, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásuk vagy távozzanak, ha nem akarnak pusztán vegetatív életet élni.  Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után kapott vérszemet a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták szolidaritásukat. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek. A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt érvénytelenné vált a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoni és Gazda József az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt adatai szerepelnek, noha a Katonai Bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetőek. Szász Zoltán történész szerint is ’56 után Erdélyre pszichológiai terror telepedett, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kellett kötelezően részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes-nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos ítélet, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét a magyar vádlottak felett mondták ki. Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”. Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” – valótlan – gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az „Erdély elszakítására” irányuló szándékokat. S mert azt nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé. Még 2006-ban is – két évvel a Kempinski Hotelben Medgyessy, Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek”. 
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedi el a legnagyobb méretű leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görög katolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl ráébresztett sokakat a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…)  1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ”  (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”.  Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is. 
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.”   A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye! 
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték.  Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték.  A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés  központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.) 
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor.  A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg. 
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték. 
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték. 
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni. 
Kosza József  (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost  (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték.       A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész.  A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint  Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték.  Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötvenhat Erdélyben: „A szabadságnak fahéjillata van…”
1958. március 14-én este későn, a kihalt sepsiszentgyörgyi utcákon három fiatalember lopakodik az Erzsébet parki 1848-as emlékműhöz. Az örökzöld ágakból font koszorú, amelyet el akarnak helyezni a talapzaton, Bordás Attila kezében van. Immár második éve vállalja a legveszélyesebb feladatot a társaság tagjai közül. A Maszolnak Bordás Attila, a Székely Ifjak Társaságának tagja mesél a híres sepsiszentgyörgyi koszorúzásról és annak következményeiről. 
„ ... ha majd hozzánk is eljut a forradalom, akkor legyünk felkészülve.”
1956. október 23-a után az egész város megmozdult. Itt, Háromszéken ennek a forradalmi hangulatnak különleges oka volt: 1848-49 óta egész Erdélyben csak itt pislákolt a szabadságharc emléke. Ennek a forradalmi szellemnek a hatása ma már kevésbé tudatos, de annak idején - az öregekben legalábbis -  még elevenen élt Gábor Áron és az ágyúöntés története. A forradalom kitörése után, az egyik barátom, Molnár Bélának hívták, mindketten a Székely Mikó Kollégiumba jártunk, kilencedik osztályos tanulók voltunk, félrehívott a szünetben, és megkérdezte, hogy nem állnék-e be egy szervezetbe. - Milyen szervezetbe? – kérdeztem gyanakodva, hiszen én még pionír sem voltam, és nem is állt szándékomban azzá válni, éppen most, amikor úgy tűnt, hogy a kommunisták nem sokáig maradnak hatalmon. Elmondta, hogy - Arról van szó, hogy ha majd hozzánk is eljut a forradalom, akkor legyünk felkészülve, megszervezve. A cél: röpcédulák írása, terjesztése, új tagok állandó beszervezése, a csoport felkészítése különböző feladatok elvégzésére, rendszeres gyűlések szervezése, a politikai helyzet figyelemmel követése, a magyar forradalom megsegítése. Lehetett ellentmondani? Beálltam én is. Kilencedikes diákokból voltunk nyolcan, ezek közül hatot ítéltek el.
Bordás Attila Sepsiszentgyörgyön született 1941. október 3-án. Letartóztatásakor, 1958. március 14-én a Székely Mikó Kollégium diákja volt. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége „Szalay Attila és társai” csoportban állította bíróság elé. A kolozsvári Katonai Bíróság a BTK. 209-ik paragrafusa alapján 12 év börtönre ítélte. Börtönéveit Ocnele Mari-on, Jilaván, Enyeden és Szamosújváron töltötte. Innen szabadult 1964. április 8-án. Szabadulása után befejezte tanulmányait, és nyugdíjba vonulásáig a sepsiszentgyörgyi faipari kombinátban dolgozott.
Már a forradalom napjai alatt elkezdtük a „gyűlésezést”. Az egyik csoporttagnak, Gyertyánosi Gábornak az édesapja asztalos volt, minden este, tanulás ürügyén, összegyűltünk a műhelyében. Tanulás az nem volt, ábrándozás annál több. Nagy terveket szőttünk, mint általában a 14-15 éves gyerekek. Meglódult a fantáziánk, és már láttuk is magunkat a dicsőséges forradalom barikádjain harcolni, éppen úgy, mint azok a pesti srácok, akiknek hősi híre hozzánk is eljutott. Persze vezérválasztás is volt, és én alvezér lettem, valószínű azért, mert többet járt a szám, mint az osztálytársaimnak. És hát „tapasztalatom” is volt, mert édesapám végigharcolta a második világháborút, sokat mesélt, és már olvastam Robinson Crusoe-t meg a Pál utcai fiúkat, de még a kötelező szovjet irodalomból is inspirálódtam. Ott volt például a Vologya utcája című ifjúsági regény, amely egy partizánharcot mutat be a második világháborúból. Az olvasottak alapján és édesapám meséiből szűrtem ki azt a „harci tudást”, amely feljogosított engem az alvezéri titulusra. Csoportunk vezetőjének Szabó Lajost választottuk meg, aki néhány évvel idősebb lévén mint mi, akkor állt munkába a sepsiszentgyörgyi Dózsa György textilgyárban, tehát már felnőttnek számított. A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákos fantáziánkat, kitaláltuk, hogy „edzenünk” kell magunkat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltunk, kis fejszével célba dobtunk, közös kirándulásokat szerveztünk. Romantikus lelkesedésünket, gyerekes naivságunkat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnánkat is a közeli temetőben fogyasztottuk el, mert azt hittük, hogy ezzel is felkészítjük magunkat az elkövetkező harcra. Ezután már csak az eskütétel hiányzott: - Mindhalálig hűek leszünk szervezetünk, a Székely Ifjak Társaságához, és soha nem feledkezünk meg célkitűzéseinkről: a forradalom eszméinek terjesztéséről, a kommunisták elleni harcról, és mindent megteszünk a magyarság fennmaradásáért itt, Erdélyben. Most már valóban forradalmároknak éreztük magunkat.
Hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, Amerika hangját, vártuk, hogy nálunk is kezdődjenek el a tüntetések, és aztán a harcok. Még a novemberi szovjet beavatkozás után sem akartuk elhinni, hogy ennyi volt, minden hírre, amely valamiféle ellenállásról számolt be, felkaptuk a fejünket, abban reménykedtünk, hogy a legapróbb szikra is elég lesz ahhoz, hogy újrakezdődjék a forradalom. Hallottunk a forradalmárok új köszönéséről, a MUK-ról is (Márciusban Újra Kezdjük), ami alapján szintén arra a következtetésre jutottunk, hogy semmi sincs veszve, nemsokára folytatódni fog a harc. Akkor pedig mi, igenis, itt leszünk készenlétben.
A koszorúzás megvolt, a forradalom elmaradt
Közeledett a sokat emlegetett március. A beígért újrakezdés időpontja. Összedugtuk a fiúkkal a fejünket, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy most már nem várhatunk tovább, nekünk kell lépnünk, olyasmit kell kitalálnunk és végrehajtanunk, amitől itt, Sepsiszentgyörgyön, sőt egész Háromszéken ismét forradalmi lesz a hangulat. Így döntöttük el, hogy megkoszorúzzuk az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc hőseinek az emlékművét, amely a város központjában található.
A tervet nagyon gyorsan kieszeltük: mindenképpen késő este kell elhelyeznünk a koszorút, amikor már nincsenek járókelők a környéken, hogy másnap reggel, március 15-én, teljes legyen a város lakóinak a meglepetése. Azt az apró problémát, hogy nem léphettünk be egy virágüzletbe sem koszorút vásárolni, mert nyomban lefüleltek volna minket, egyszerűen megoldottuk: kimentünk a temetőbe, és az ott talált koszorúkból állítottunk össze egy olyant, amely megfelelt a célnak. Sötétedés után leszaladtunk a parkba, én  felugrottam az emlékmű talapzatára, és nekitámasztottam a koszorút a feliratnak. Aludni sem tudtunk, olyan izgatottan vártuk a másnapi hatást. Reggel korábban indultam iskolába, és természetesen az Erzsébet park felé vettem az irányt, közvetlenül az emlékmű előtt haladtam el. A koszorú ott volt. A járókelők sietősen odapillantottak, de nem álltak meg alaposabban szemügyre venni munkánkat. A mi titkos reményünk pedig, hogy összeverődnek az emberek, és koszorúnk láttán eszükbe jut ismét a forradalom gondolata, hogy tenni kéne valamit,  hogy nem szabad ölbe tett kézzel ülni, és hagyni, hogy a kommunisták kényük-kedvük szerint irányítsanak minket – nem történt meg. A forradalom elmaradt.
„ ... sietve elindultunk az emlékmű felé.  Már vártak minket.”
A koszorúzásnak nem volt visszhangja, ezért a Székely Ifjak Társasága veszített egy kicsit a kezdeti lendületéből, lelkesedéséből. Gyűléseink el-elmaradoztak, kevesebbet találkoztunk. A nyári vakációban azért még elmentünk néhány közös kirándulásra, megnéztük az oltszemi Herecz várát, Kincsás várát, és a mi képzeletünket is működésbe hozta a monda szerinti nagy kincs, amely valahol a környéken lehet elásva, úgyhogy ennek a felkutatásával töltöttük az időnket. Jött a következő iskolai év, még össze-összekacsintottunk, de ennyi volt.
Aztán 1958. március 15-e előtt Jancsó Sándor bajtársunk elkezdte mondogatni, hogy ismét meg kellene koszorúznunk az emlékművet, mert - Ha mi nem, akkor ki? Az eskü kötelez, mi pedig arra esküdtünk, hogy magyarságunkat, hagyományainkat megtartjuk bármi áron. Nos, nem kellett sokáig győzködnie minket, ráadásul már ismertük a menetét a koszorúzásnak, hiszen egy évvel korábban sikeresen végrehajtottuk a műveletet. Nem is gondoltunk arra, hogy valamit másképp csináljunk. Minden ugyanúgy történt, mint legelőször. Március 14-én kimentünk a temetőbe, összeállítottuk a koszorút, elrejtettük, a fiúk pedig - Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba, mert mi hárman voltunk a végrehajtók –, bejöttek hozzánk, és ott tébláboltunk, amíg este kilenc óra nem lett. Akkor, azzal az ürüggyel, hogy elkísérem őket egy darabon, kiléptünk a házból, elvettük a koszorút, és sietve elindultunk az emlékmű felé.  Már vártak minket.
A parkban ismét én ugrottam fel a talapzatra, de abban a pillanatban, amikor lehajoltam, hogy nekitámasszam a koszorút az obeliszk oldalának, sípszó hallatszott. Jancsó Sanyi, aki biciklin volt, és ott körözött az emlékmű körül, mert az volt a feladata, hogy szemmel tartsa a környéket, a szó szoros értelmében kereket oldott. Gyertyánosi Csaba is futásnak eredt, és közben hátrakiáltott, hogy - Attila, menekülj! Attila, menekülj! Mindenhonnan szekusok rohantak felénk, nem volt időm semmire, lebénított a  tudat, hogy ezek a fogdmegek amúgy is követni fognak, és elkapnak, mert nem volt meg az a minimális előnyöm, mint Sanyinak meg Csabának. Azért megiramodtam, fel akartam rohanni a megyeháza felé a lépcsőn, de láttam, hogy onnan már szaladnak lefele a szekusok, beugrottam, hát egy óriási nyárfa koronája alá. Arra gondoltam, hogy a sötétben, ha mozdulatlan maradok, hátha nem vesznek észre, és azt hiszik, hogy mindenki elszaladt. A szemem sarkából láttam, hogy Csaba a Kollégium sarkán túl van már, és egy szekus a nyomában loholva kiabálja, hogy: - Stai că trag, stai că trag! Állj, mert lövök, állj, mert lövök!
Vallatás moszkvai modellre: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel
Megfogtak. Kiderült, hogy a szekusok ellepték az egész környéket, a parkot teljesen körbevették. És ránk vártak. Nem volt tehát teljesen hatástalan az egy évvel azelőtti koszorúzásunk. Valaki mégiscsak felfigyelt rá. Agyba-főbe vertek. Az egyik tag, még ma is él, sokszor látom Szentgyörgy utcáin, ott rúgott ahol ért, mert - miközben át akart ugrani a dróton, mellyel a zöldövezet volt elkerítve, hogy hamarabb hozzám érjen - az új birgerli csizmáján a bőr felhorzsolódott. Persze, nemcsak ő ütött. Mások is ezt tették.  A ma emberének nincs fogalma, mekkora apparátust, felfegyverzett belügyi alakulatot voltak képesek mozgósítani egyetlen ember letartóztatására, esetleg likvidálására. Gondolom, nem is tudták, hogy kik fognak megjelenni az emlékműnél. Lehet felnőttekre, szervezett csoportra számítottak.
Orromból, szájamból folyt a vér, amikor bekísértek. Olyan „tapasztalt” forradalmár voltam, hogy addig azt sem tudtam, hogy hol van a Szekuritáté épülete Szentgyörgyön. Másnap elvittek Marosvásárhelyre, mert a Magyar Autonóm Tartománynak Vásárhely volt a központja.  A Szekuritáté itteni börtöne a leghírhedtebbek közé tartozott, sok magyar szekus „dolgozott” itt, és mindegyikük „bizonyítani akart”, ezért aztán szadista kegyetlenséggel verték, kínozták a foglyokat.
Elvették a nadrágszíjamat, a cipőfűzőt, és becsaptak egy cellába. Életem legmagányosabb napjait töltöttem ott, csak egy beton ágy és egy beton asztal volt. Napokon keresztül nem szólt senki hozzám, nem kérdeztek semmit tőlem, időnként kinyílt az ajtón lévő ablak és beadták az ételt: a cikórialevet, kenyérdarabot, árpakását. Így telt el nyolc nap, ami alatt minden zajra összerezzentem, minden nyikorgásnál azt hittem, hogy értem jönnek. A kilencedik nap reggelén kinyílt az ajtó, föl kellett tennem a sötét szemüveget, bekísértek a vallatószobába, ahol egy tiszt várt. Széles, eltorzult orra volt, mint a bokszolóknak általában. Először ő vallatott, de a kihallgatások során Bartos Károly őrnagy is kezelésbe vett. Ő a marosvásárhelyi Szeku hírhedt tisztje volt. Szabadulásom után, és főként a 89-es események után hallottam sokat róla, akkor nem tudtam, hogy milyen gazemberrel állok szemben. Azt mondják, hogy rákban halt meg, és nagy betegen, önkívületi állapotban is az elítéltekkel „foglalkozott”! A felesége Csiha Kálmánt – akit hónapokon át kínozott és vallatott Bartos Károly – kérte meg, hogy imádkozzon a sírjánál.
A vallatásunk a moszkvai modell szerint történt: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel.  Bartos, miközben a kérdéseket ismételgette, állandóan kopogott a ceruzájával az asztalon. Ez az idegölő monotónia a pszichikai megtörésünket szolgálta. Abban reménykedtek, gondolom, hogy a teljesen kiszolgáltatott rab lelkileg kiborul, újabb és újabb neveket említ, amelyek alapján újabb és újabb „államellenes” szervezkedéseket lehet futószalagon gyártani. Feltétlenül egy felnőtt nevét akarták kicsikarni belőlünk; az elnökünk,  Szabó Lajos, annak ellenére, hogy már elmúlt húsz éves, sem foglalkozására, sem korára való tekintettel nem volt az a vezér egyéniség, akit előtérbe helyezve mindenféle államellenes terrorcselekedettel vádolhatták volna a Székely Ifjak Társaságát. Osztályfőnökünkről, Erőss Jánosról is állandóan érdeklődtek, aki a második világháborúban a magyar hadsereg haditudósítójaként esett szovjet fogságba, és csak 1950-ben térhetett haza szülőfalujába, Csíkkozmásra. Persze egyikünk sem vallott a tanár úr ellen. Ennek ellenére, nem sokkal a mi ügyünk után, Erőss János tanár urat is perbe fogták, azzal az ürüggyel, hogy a népi demokratikus rendszer ellen ügyködik, meggyőződéses nacionalista, sovén, és a Sepsiszentgyörgyi 1. számú Líceum (a  Székely Mikó Kollégium akkori elnevezése – szerk.) tantestületének és diákjainak körében több ízben kifejezésre juttatta a Magyar Népköztársaságban kitört fasiszta lázadással való együttérzését, rokonszenvét.
Macskási Pál hozta az ítéletet
Március 15-én tartóztattak le, és június 4-én volt a tárgyalásunk. Habár zárt ajtókkal indult, végül beengedték a szülőket a hátsó padsorokba. Édesanyámék ügyvédet fogadtak. Amikor a védőbeszédre került a sor az ügyvéd fölállt, és arra hivatkozva, hogy kiskorúak vagyunk, enyhe büntetést kért. Erre Macskási, mert ő volt a bíró, elkezdett üvölteni, hogy - Azonnal üljön le, hogy képzeli, csak nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy fegyverrel támadjanak ránk. Halálra kell ítélni ezeket a banditákat...
Az ítélet gyorsan megszületett. Macskási Pál, az elnök, nagy komolysággal olvasta fel. A Román Népköztársaság nevében államellenes összeesküvés vádjával ítéltek el minket. A csoport két legidősebb tagja kapta a legnagyobb büntetést, Szalay Attila 18 évet, ő rá egy évre meg is halt a börtönben, Szamosújváron, azt mondják, agyonverték, és Szabó Lajos 15-öt kapott. Aztán én következtem a sorban Gyertyánosi Gáborral, 12-12 évre ítéltek. Még két 10 éves büntetés volt, egy nyolc éves, egy hét és egy hat éves. Az ítéleteket nem akkor hozták meg, már jóval a tárgyalás előtt el lett döntve, hogy kinek hány évet sóznak a nyakába, de hát a fentiek mind hozzátartoztak a kirakatperek forgatókönyvéhez. Annak idején még nem tudtam jól románul, ezért, amikor felolvasták az ítéletet, nem is értettem pontosan a „szakkifejezéseket”: - Cinci ani muncă silnică, șapte ani temniță grea, cinci ani degradare civică, olvasták fel, én pedig minden számot, amit hallottam, összeadtam. Amikor visszakísértek  a börtönbe, kérdezi a foglár, miközben nyitja a cellaajtót, hogy –Na, mennyi a lottószám? Mondom neki - 17 év. Káromkodott erre egy cifrát az öreg, magyar volt, s ő se volt kőből, aztán este akkora tál ételt kaptam, mint soha addig. Persze, nem tudtam enni. Azon gondolkodtam, hogy csak október 3-án leszek 17 éves, és akkor mondhatom csak, hogy éltem már annyit ezen a földön, amennyi időt kell ezután börtönben töltenem. Aztán amikor kiderült, hogy a degradare civică nem börtön, és öt évvel kevesebb a teljes büntetés, akkor egy kicsit megvidámodtam.
De az ítélet kihirdetésének a pillanatától kezdve politikai foglyokként voltunk nyilvántartva, és úgy is kezeltek minket. Takarodó után is villanyfény volt egész éjszaka, hogy bármikor ellenőrizhessenek bennünket a leskelődön keresztül. Ébresztő után cellánként vittek a fürdőbe mosakodni, hideg vízzel, persze, fogat mosni, akinek volt mivel, a szaros dézsát ki kellett állítani az ajtó mellé, a közbűntényesek vitték el kiüríteni. Utána kaptuk a napi puliszka adagot és a reggeli „kávét”, ami sokszor rosszabb volt, mint a moslék. Állandóan éhesek voltunk.
Jilava, Ocnele Mari, Enyed
Szeptember 14-én a vásárhelyi börtönből átvittek Jilavára. Vonattal. Azon gondolkodtunk, hogy mire és hogyan tudnánk ráírni a nevünket, hogy kidobjuk a sínek közé, hátha valaki megtalálja, és szól a szüleinknek, akik a tárgyalás óta semmit sem tudtak rólunk. Jancsó Sanyi megszúrta az ujját egy darab dróttal, és felírta a nevét egy rongyra, ki is dobta a vécélyukon keresztül. Egy vasutas megtalálta és elvitte a szüleinek. Jilaván volt a gyűjtő- és elosztó központ. Minden foglyot a tartományi börtönökből, mint amilyen a vásárhelyi is volt, oda vittek, és onnan irányították át a végrehajtó börtönökbe vagy munkatáborba.
Jilava tulajdonképpen egy földalatti erődítményrendszernek a része, amit még az 1800-as években építettek a Hohenzollernek. A cellák boltívesek voltak, kis rácsos ablakokkal, a padló beton. A sötét cellákban háromemeletes vaságyak, szalmazsák nélkül, csak a csupasz sodronyok. A sarokban volt a cseber, tele emberi ürülékkel. A koszt gyatra volt, mosatlan pacaldarabok úszkáltak egy löttyben, de muszáj volt megenni, ha élni akartunk. Nem sokat maradtunk ott, Nagyaknára vittek, az volt a kiskorúak számára fenntartott fogház. Nemcsak politikai elítéltek voltak ott, hanem közbűntényesek is. Minden teremben 20-30 körüli létszám volt. Ott az éhség volt az úr.  Annyira legyengültem, hogy nem tudtam lábra állni, ha leguggoltam, meg kellett kapaszkodnom, hogy valahogy tudjak föltápászkodni. Sokáig nem maradtunk ott sem, mert a kollektivizálásnak ellenálló falusiakat a környékről mind beszállították, és akkor hely híján minket továbbküldtek. Ugyanazzal a módszerrel, mint, ahogyan érkeztünk.  Már előző este kiosztották az egynapi hideg élelmiszeradagot: tíz deka kenyeret és egy darabka sós szalonnát. Felpakoltak a rabszállító vagonokba, amelyek úgy voltak kialakítva, hogy mindegyiknek a közepén folyosó volt, annak a két oldalán pedig a cellák sorakoztak, körülbelül két négyzetméteres mindegyik. Hármunkat tettek egy cellába, kettő leülhetett a padra, a harmadik állt, utána váltottunk. A rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, hozzácsatolták őket egy-egy másik vonathoz, sokszor napokig vesztegeltek egy-egy mellékvágányon. Mindezt tudtuk, ezért nem ettük meg rögtön első nap a fejadagunkat, és jól tettük, mert három napig nem kaptunk egyebet enni. Vizet kérhettünk, egy csajkában adtak be, egymás után ittunk. Azt észrevettük, hogy a vonat átmegy a Kárpátokon, tehát visszavisznek Erdélybe. Már ettől nagyon boldogok voltunk.
Enyedre vittek, ahol betettek a nagy büntetésű közjogiak közé. Ezek általában súlyos rablásért, emberölésért elítélt emberek voltak. Kicsit féltünk is tőlük, de aztán összebarátkoztunk, mert amikor meglátták, hogy milyen soványak és gyengék vagyunk, akkor a saját adagjukból is juttattak nekünk. Akkoriban ők jogosultak voltak minden hónapban egy ötven lej értékű élelmiszercsomagra, ebből aztán minket is megkínáltak. Nem utasítottuk vissza, mert mi nem láttunk szalámit és kekszet, amióta bezártak minket. Életmentő volt az a pár hónap, amit ott töltöttem. Enyeden egy fémipari gyárban dolgoztunk. Lakatot gyártottunk tízezer számra.
Szamosújvár: 50-60 ember összezsúfolva
Amikor nagykorú lettem, 1959 októberében elvittek Enyedről Szamosújvárra. A szállítás a szokványos körülmények között zajlott, este érkeztünk meg Szamosújvárra, és az állomásról dubákkal vittek a börtönbe. Ezt a műveletet mindig este hajtották végre, nehogy érintkezni tudjunk valamilyen formában a civil lakossággal. Elmesélni lehet sok mindent, de átélni, csakugyan érezni azt a környezetet és azokat a körülményeket, amelyben mi ott voltunk, nehéz.
Mindenki valamilyen emésztőszervi betegségben szenvedett, a rossz koszt miatt, meg azért, mert a mosatlan csajkák körbejártak. Aki befejezte az ebédet kiadta a csajkát, az ételosztó máris tette bele a következő adagot egy másik rabnak. Mindenkinek az volt a vágya, hogy elvigyék dolgozni a bútorgyárba, mert akkor, ha már nem volt bezárva a cellába, könnyebben telt a nap. A cellában állandóan ki volt szolgáltatva az ember az őrök kénye-kedvének. Ha úgy tűnt nekik, hogy a kelleténél hangosabban beszélgetünk, máris dörömböltek az ajtón. A klasszikus büntetés az volt, hogy kiöntették velünk az ivóvizet a cseberből a betonpadlóra, utána meg ránk parancsoltak, hogy feküdjünk hasra a vizes padlón. Fél órát, órát. Utána fölállhattunk, más ivóvizet aznapra nem kaptunk. Aztán ott dideregtünk a vizes ruhában, amíg meg nem száradt rajtunk.
Mivel állandóan 50-60 embert tartottak összezsúfolva egy helyen, a cellánk összetétele nagyon sokszínű volt mind a politikai, mind a társadalmi hovatartozást tekintve. Túlnyomórészt értelmiségiek voltak minden ágazatból: katonatisztek, orvosok, papok, tisztségviselők. Legtöbbjük kommunista- és kollektivizálás-ellenes nézeteket vallott. Ennek alapján alakultak ki a csoportok is a nap folyamán. Ahhoz hogy könnyebben teljen az idő, különböző előadásokat tartottak nekünk a hozzáértők, főként minket, fiatalokat, előszeretettel oktattak. Németet tanultam, történelmet, vallástörténetet egy katolikus paptól, egy volt lovassági tábornoktól pedig, aki a II. világháborúban Arad és Debrecen környékén harcolt, a városi és partizánharcok módozatait, hadászati technikákat sajátítottam el. Matematika is volt benne, az ágyúgolyók röppályáját számoltuk ki. Vagy százötven-kétszáz verset tanultam meg. Áprily, Ady, Reményik, vegyesen. Köztünk is voltak verselők, és azoknak a költeményeit is megtanultuk, hogy ha nem élik túl a fogságot, akkor valakinek az emlékezetében maradjanak meg a verssorok.
Telt-múlt az idő, aztán tavasszal jöttek, körülnéztek a cellákban, fölmérték a munkára befogható emberállományt. – Mă, banditule, cum te numești? Câți ani ai?  Így kezdődtek ezek a „beszélgetések”, mert nekünk nem volt nevünk, csak akkor, amikor egy dokumentumot kellett kitölteni, egyébként mindig banditáknak szólítottak. Egy részét a felírt embereknek elvitték a Duna deltába, ahol rettenetes körülmények voltak, más részét, aki gyengébbnek mutatkozott, de még volt valamennyi erő benne, a börtön bútorgyárában fogták munkára. Banditák ide vagy oda, a szocializmust építeni kellett. Engem is kiválasztottak, mehettem a bútorgyárba. Egyébként mindenkinek az volt a vágya, hogy oda juthasson, mert – úgy hallottuk - ha már dolgozol, nagyobb a mozgásszabadságod, könnyebben telik az idő, levegőn vagy, jobb a bánásmód is, nem vernek állandóan.
 A jobb bánásmódról annyit, hogy már első nap estéjén úgy megvertek, hogy másnap alig tudtam kézbe venni a szerszámokat, azért mert nem futólépésben tettem meg a távot a börtön és a gyár épülete között. Egy másodpercre álltam meg, azért, hogy megigazítsam a lábbelimet. Eső eshetett egy nappal azelőtt, a börtönudvar csupa sár volt, a bakancsom talpa pedig lejárt, egy darabka dróttal volt odaerősítve a felső részhez. Amikor a sárba léptem, persze, hogy a latyak egyből becsurgott a lábbelimbe, nem tudtam úgy szaladni, ahogy az őrmester elvárta tőlem. Felírták a nevem, és este a sorakozónál, amikor a létszámot ellenőrizték, kiszólítottak. A szerencsések mehettek a cellába, azok, akiket félreállítottak az őrszoba előtt vártak arra, hogy beszólítsák őket, és megkapják a büntetést. Rákötöztek egy padra, és egy esztergált széklábbal elkezdtek csépelni. Keresve sem találhattak volna jobb verőeszközt, olyan volt, mint egy bunkósbot: a felső része vastagabb, a nyele kézbesimulós, az első ütésnél már úgy éreztem, hogy felragadok a plafonra. Nem kíméltek. Amikor végeztek, kioldották a szíjakat, fölálltam, - Mars ki, ordították, jöhet a következő. Bevittek a szobába, de még az ágyba sem tudtam lefeküdni, olyan fájdalmaim voltak. Egyébként minden ágyban ketten aludtunk, annyian voltunk a börtönben, hogy nem jutott egy ágy egy rabnak. A cellatársaim hideg vizes borogatásokat tettek a hátamra, az ágy mellé terítettem a nagykabátom, arra feküdtem hasra. Így telt el az éjszaka. Megmondom őszintén, sírtam. Ne felejtsék el, hogy alig töltöttem be a tizennyolcat, már több mint egy éve börtönben voltam, nem volt könnyű gyerekfejjel mindezt elviselni. Vágytam én is arra, hogy valaki megsimogassa a fejemet, egy jó szót szóljon hozzám. Végtelenül elkeseredtem.
A bútorgyárban a 2-es számú asztalosműhelybe osztottak be, ahol több mint százan dolgoztunk. Egy alkalommal megbetegedtem. Vesegyulladásom lett, mert a műhely hideg volt, huzatos, a ruháink gyengék, vékonyak. Állandó vizelési ingerem volt, de csak kétszer engedtek ki a vécére a tíz óra alatt. Egyszer, amikor úgy éreztem, hogy már nem bírom tartani, kiszöktem a vécére. Jövök vissza, az őr, egy Mireasa nevezetű fickó már ordított – F…-zi gura mă-tii, unde-ai fost, mă, că te omor!  A vesegörcstől meggörnyedve, már kiegyenesedni sem bírtam, mondtam neki, hogy a vécén voltam. Elkezdett ütni, én meg ordítani, hogy - Csak a vesémet ne üsse, mert meghalok. Az önvédelmi reflexem a félelmemnél is erősebb volt, nem álltam, hogy üssön, kitértem a suhintás elől. Ő pedig olyan lendülettel csapott le a botjával, hogy a saját térdét ütötte meg. A düh, ami elöntötte, leírhatatlan. És a verés is, amit azután kaptam. Ütött, ordított, rúgott, amíg bele nem fáradt. Éjszaka szemhunyásnyit nem aludtam. Nem volt olyan része a testemnek, ami ne fájt volna. És akkor gondoltam először arra, hogy meg akarok halni.
Aztán megjöttek a csíkszeredai diákok, akiket akkor ítéltek el versírásért. Négy tanárt és vagy hat diákot zártak be. A fiatalok közül Vorzsák János és Zsók Laci idekerült Szamosújvárra, én a sorban állásnál figyeltem fel rájuk, és az őr, egy Keczer Gábor nevezetű, fölírt, mert állítólag beszélgettünk a sorban. Olyankor még a légynek sem volt szabad zümmögnie, úgyhogy tudtuk, büntetés lesz a vége. Ezúttal nem vertek meg. Öt napi Izolator-t kaptam. Ez azt jelenti, hogy betettek egy zárkába, két nap 10 deka kenyéren és másfél liter sós meleg vízen éltem, utána egy napig rendes börtön menü, aztán két napig megint kenyér és víz. A cellában egyedül voltam, az ágyat reggel ötkor felláncolták a falra, este tízig sétálhattam: öt lépés előre, öt lépés hátra. Ha meguntam, támaszthattam a falat, állva azt is, mert ülni nem volt szabad, egyébként is, ez valahol a börtön alagsorában lehetett, mert a padló, a falak nyirkosak, vizesek voltak. Este azonban, amikor beadták a gyékényt, amit rá kellett tenni az ágyrácsra, mert nem volt ott még szalmazsák se, a gyékényben puliszkadarabokat találtam. Valaki odacsempészte, hogy ne gyengüljek le teljesen, hiszen már össze voltam verve, a vesém fájt állandóan, nagyon rossz bőrben voltam. Ez az apró gesztus rázott fel a letargiából. Eszegettem a kis puliszkadarabokat, és sírtam ismét, de most már amiatt, hogy van valaki, aki gondol rám, és segíteni akar rajtam. Már nem akartam meghalni. Élni, túlélni mindezt, ezt szerettem volna.
1962 táján kezdett megváltozni a légkör Szamosújváron. Ha elvégeztük a normánkat, akkor három havonta kaptunk egy levelezőlapot, és írhattunk a családnak, hogy küldjenek egy öt kilós élelmiszer csomagot. A szöveget románul kellett írni, annyit engedtek meg nekünk, hogy a megszólítást írjuk magyarul. Nem csak az élelmiszernek és a cigarettának örültünk, hanem elsősorban annak, hogy van hír a családunkról. A nagy örömbe azonban sokszor üröm is került, mert volt olyan cellatársunk, aki hiába küldte a levelet, nem érkezett válasz. Főleg az értelmiségiek feleségét kényszerítették arra, hogy váljanak el bebörtönzött férjeiktől. Ha gyerek vagy gyerekek is voltak már, akkor még keservesebb volt a helyzet, mert a nőt is kirakták az állásából, nem tudta eltartani a családot, az egyetlen kiút, amit kínáltak neki, a válás volt. Az osztályfőnökömnek, Erőss Jánosnak a feleségét is így kényszerítették, hogy elváljon a férjétől, aztán a szabadulás után ismét összeházasodtak. Ez egy szerencsésen végződő történet volt. Az egyik cellatársam azonban, Grád Miklósnak hívták, tanító volt, a felettem lévő ágyban aludt, a harmadik levelére sem kapott se választ, se csomagot. Azon az estén, amikor a mi csomagjainkat kiosztották, elkezdett zokogni, kiabálni, hiába próbáltuk a lelket tartani benne. Reggelre megőrült. Még egy pár napig ott volt velünk a cellában, aztán elvitték. Soha nem tudtuk meg, mi történt vele.
„Sírni kezdtem. Éltem.”
Egy idő után elkezdték szabadon engedni a rabokat. Minden nap engedtek el egy párat közülünk. Persze sosem lehetett tudni, hogy éppen mikor kerül rád a sor. Igyekeztem nem sokat gondolni arra, hogy melyik lesz az én napom. Egy reggel aztán szólított az őr, hogy szedjem a cókmókomat, menni kell. Nem a szamosújvári állomásra vittek, hanem egy közeli faluéba, az utasítás az volt, hogy az első vonatra fel kell ülni, és el kell menni egy nagyobb állomásig, ahonnan aztán megválthatom Sepsiszentgyörgyig a jegyet. Én Désig mentem az első személyvonattal, ott, miután megvettem a jegyemet, arra gondoltam, hogy a vonat érkezéséig  bemegyek a városba. A civil ruháimban, amelyeket visszakaptam szabaduláskor, nevetségesen néztem ki, olyan kicsik voltak. Tíz centit nőttem a börtönben: a kabát ujja jóval a csuklóm fölött ért véget, a nadrág szára se takarta a bokámat.  A lábamon két különböző cipő volt, mert a sajátomat nem találták meg a raktárban, és az elhunyt rabok cipői közül kellett válogatnom, de egy hegynyi lábbeli között nem találtam olyant, hogy jó is legyen, pár is legyen. Így került két különböző cipő a lábamra. Szóval a koldusok jobban fel voltak öltözve, mint én, amikor elindultam sétálni a dési utcákon. A hátam mögött, éreztem, összenéznek, vihognak az emberek. Csontsovány, kopaszra nyírt langaléta, két mérettel kisebb ruhákban, bámulja az utcákat, járókelőket, épületeket. Egy kapu előtt egy fiatal nő álldogált, végignézett rajtam, eltűnt a kapualjban, aztán hamar visszatért, és szalvétába csomagolva egy darab almástésztát nyújtott felém. Hat éve nem éreztem a fahéj illatát… De nem tudtam elvenni a süteményt, szégyelltem magam nagyon. – Vegye el, fiatalember. Tudom, honnan jön. Én két évvel ezelőtt vesztettem el a férjemet. Meghalt a Duna csatornánál. Sírni kezdtem. Éltem.
Bordás Attila ma is Sepsiszentgyörgyön él. Szabadulása után befejezte középiskolai tanulmányait. Annak ellenére, hogy nem a Székely Mikó kollégium 1959-es évfolyamával érettségizett, fotója, akárcsak a Székely Ifjak Társaságának többi tagjáé, illetve egykori osztályfőnöküké, Erőss Jánosé is, ma ott van az osztálytablón. Ezzel a gesztussal tisztelegtek az osztálytársak a Székely Ifjak  bátorsága és helytállása előtt. A faipari technikum elvégzése után Bordás Attila a sepsiszentgyörgyi kombinátban dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Itt ismerte meg feleségét is. Két gyereke, három unokája van.
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.)
Víg Emese maszol.ro

Személyes ’56 Katona Ádámtól
Amikor beléptünk a nyolcvanegy éves Katona Ádám irodájába, az Irodalmi Újság 1956. november 2-ai, Magyarországon megjelent utolsó számával fogadott, amely már nem jutott el a határon túli, így a marosvásárhelyi olvasókhoz sem. Katona Ádámot és még jó néhány társát ötvennyolcban elbocsátották az orvosi egyetemről, sőt a városból is eltanácsolták az ötvenhatos események után. Erre emlékezett a Székelyudvarhelyen élő irodalom- és művelődéstörténész, közíró.
„Már kétgenerációnyi idő eltelt, hatvan év. Sok minden kihullott a mi generációnk, az én nemzedékem memóriájából, akik hatvan esztendeje még csak húszévesek voltunk, de ennek a tizenkét napnak az emlékezete az enyémből nem hullott ki” – mondta el Katona Ádám. Másodéves medikushallgatóként élte át az ötvenhatos eseményeket, ott hallotta, hogy a lengyelországi Poznanban megmozdult a munkásosztály, majd a rádióból értesült a budapesti eseményekről is. Marosvásárhely akkor a Magyar Autonóm Tartomány székvárosa volt. Katona Ádám szerint a számos elhallgatás mellett is ötvenhatról kommunista körökben úgy beszéltek, mint az „olvadás évéről”, például a marosvásárhelyi trafikokban lehetett kapni magyar sajtótermékeket, még napilapokat is. „Az én diákköltségvetésemből csak egy hetilap, az Irodalmi Újság meg egy havi folyóirat, a Csillag megvásárlására futotta” – meséli. És akkoriban különösen az Irodalmi Újság egyre merészebb szövegeket közölt. Ilyen előzményei voltak az ötvenhatos eseményeknek.
Katona Ádám családjának volt egy ismerőse Vásárhelyen, egy magyar érzelmű zsidó család. Farkas Bernát volt a családfő, minden héten egyszer járt hozzájuk beszélgetni. Október 23. után esténként ment. A férfi tudott németül, angolul, így naponta végighallgatta, hogy a környező országok rádióállomásai mit sugároznak a világról, Romániáról, Magyarországról. Tőle értesült a külföldi eseményekről a fiatal medikus Katona Ádám.
Határzár és kényszervakáció
November másodikára diákszövetségi nagygyűlést hívtak össze a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézetben, ahol az egyetem Ifjú Munkás Szövetségének (IMSZ) titkára felolvasta a párt által megfogalmazott szöveget, ami a Lelkiismeretünk parancsszavára címmel jelent meg a magyar kommunizmus támogatására. Ennek aláírását a diáktanács visszautasította. A gyűlés után Katona Ádám maga közvetítette a diáktanács ötletét, azt javasolták, hogy szállítsanak vért Budapestre, a sebesülteknek. Ennek módját már a bentlakásban kidolgozták, hogy repülőgéppel vinnék át, hiszen több társának volt pilótaigazolványa. A kérés tolmácsolásakor tudták meg a diákok, hogy teljes határzár van. Addig csak éjszakai kijárási tilalom volt, és hajnalig járőröztek az ócska, csörömpölő páncélosok a városban, feltúrva az aszfaltot. „Másnap bennünket, a bentlakó medikus társaságot viszont hazazavartak szüleinkhez, előre be nem jelentett vakációra. A következő munkanapon már nem volt értelme jelentkezni a vérközpontban, és senki sem repült közülünk Budapestre, ugyanis a közbeeső vasárnap november negyedike, az 56-os forradalom leverésének napja volt” – elevenítette fel.
Az egyetemről, sőt, a városból is elküldték
Ekkortájt három hónap alatt megtanulta az eszperantót, így levelezett külföldi orvostanhallgatókkal is, és mivel olcsó volt a posta, számos prospektust küldtek neki, ami társai érdeklődését is felkeltette. Ezért egyetemi tanárai kérésére eszperantót tanított egy évig. Nagy sikere miatt a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottsági lapjában, a Vörös Zászlóban is megjelent egy riport az ifjú nyelvtanárral. És ez okozta a vesztét. A párt nem nézte jó szemmel, hogy az újságban, ahol addig sosem jelent meg semmi az egyetem munkatársairól, se tanárról, se diákról, róla cikk jelent meg: „csak én, a sovány másodéves egyetemista, aki tanítja a felsőbb éveseket, akik önként tanulják az eszperantót”. Majd Alexandru Graur elvtárs, a fő nyelvész a bukaresti rádióban is kijelentette, hogy az eszperantó a kozmopolitizmus szálláscsinálója – emlékezett vissza.
Az is probléma lett, hogy magát az eszperantó nyelvet egy lengyel zsidó találta ki. Ezután a diákok lassan elkoptak óráiról, majd a következő tanévben koholt vádakkal, mondván, hogy nem tette le vizsgáit, elküldték az egyetemről és a városból is. „Nagyon igazságtalan társadalmi struktúrában éltünk, és ez az egyetemen is megmutatkozott, persze nem minden tanárnál” – világított rá.
Katona Ádám sokat mesélt családja korábbi hányattatásairól is. 1940 őszén menekülniük kellett Dicsőszentmártonból, előbb a Vasgárdisták elől Székelyudvarhelyre, majd innen 1944-ben az orosz támadások elől a Dunántúlra, Rédicsre, ahol további üldöztetéseknek voltak kitéve. Az egyetemről történő eltanácsolása után egyik tanára, Spielmann József tanácsára nem Székelyudvarhelyen, ahol szülei éltek, hanem szülővárosában, Dicsőszentmártonban helyezkedett el villanyszerelőként egy gyárban. Onnan fél év után visszakerült Székelyudvarhelyre, a környező falvakban tanított helyettes, azaz diploma nélküli tanárként. Ilyen kényszerítő körülmények között lépett be az IMSZ-be, így szerezhetett később magyartanári diplomát Kolozsváron.
Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro

Az 1956-os forradalom után Erdélyre pszichológiai terror telepedett
Azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál sokkal nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész a Nap Kiadónál megjelent 1956 Erdélyben – és ami utána következett című könyvében. A 88 éves szerző fegyelmezett, ténytisztelő ironikus-önironikus reflexióit és könyveit ismerve állíthatom: megállapítása nem hatásvadász kijelentés, és nem kisebbíti a magyarországiak szenvedéstörténetét, nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt. Ráadásul „56 csodálatos hetei megérdemelték, hogy szenvedjünk érte” – hangsúlyozta október 14-én, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az utolsó erdélyi börtönviselt, akinek átfogó ismeretei vannak a tatárjárás-sötétségű időszakról.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy milyen keveset tudunk a határ túloldalán rekedt magyarság ’56 miatt elszenvedett kálváriájáról. Az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították.
Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. Rajtuk kívül elsősorban az egyetemi hallgatók, a gimnazisták, munkásifjak járták meg a kálvária minden stációját – általában az utolsót kivéve. A cél régi, csak az eszközök újak, amelyeknek kedveztek a nemzetközi fejlemények is: az őshonos kisebbségek beolvasztása, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásukat vagy távozzanak, ha a vegetálásnál többre vágynak.
Aki elment – ha egyáltalán valaki szökni tudott vagy akart –, az jobban tette, ha nem a kádári Magyarország felé vette útját. 1957. március 14-én Debrecenben az ÁVH letartóztatta, majd visszaadta Romániának Bíró Benjamint és Józsa Csabát, azt a két baróti középiskolás diákot, akik 1956. november 9-én szöktek át Magyarországra, segíteni a forradalmat. Barátjukat, Mojszesz Mártont rendszerellenes versei miatt hét évre ítélték, és szabadulása után is annyit zaklatták, hogy tiltakozásul 1970-ben Brassóban nyilvános helyen felgyújtotta magát, s belehalt sérüléseibe.
Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után vérszemet kapott a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” E szemenszedett hazugságon nem enyhít a tény, hogy a diplomáciai elszigeteltségéből kitörő Magyar Szocialista Munkáspárt és a vezetői tisztségét erősítő Kádár nem számított egyenlő félnek a szovjet szemszögből „rangidősnek” tartott Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárttal szemben, és kereste támogatásukat.
A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták a szolidaritást. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek.
A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és a politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt elmaradt a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoninak és Gazda Józsefnek az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni az érdeklődő számára. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt személy adatai szerepelnek, noha a katonai bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetők, s a korszak politikai pereinek iratanyaga napjainkban is csak részlegesen van feldolgozva.
Szász Zoltán történész szerint is pszichológiai terror telepedett ’56 után Erdélyre, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kötelező volt részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes–nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak a Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét magyar vádlottak felett mondták ki.
Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”.
Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” valótlan gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az Erdély elszakítására irányuló szándékokat. S mert azokat nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé.
Még 2006-ban is – néhány évvel a Kempinski Hotelben a Medgyessy és Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „Az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek.”
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy volt a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedte el a legnagyobb méretű a leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görögkatolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl sokakat ráébresztett a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. Király Béla Magyar Nemzet

Egy szál virág Nyirő Józsefnek
Hatvanhárom éve, 1953. október 16-án távozott az élők sorából Nyirő József, a székely apostol, a Corvin-koszorús író. A madridi Almudena temetőben helyezték nyugalomra. Nem örökre, hiszen a szülőföld azóta is visszavárja.
És bár 2012-ben Székelyudvarhelyen sor került az „újratemetési ünnepségére”, hamvai mégsem kerültek haza. Politikai okokból. De ami késik, nem múlik. Híveinek és bírálóinak, a nemzeti érzésűeknek és az azokat tompítani igyekvőknek egyaránt szánom az alábbi igaz történetet. Egyet a sokból, amely Nyirő József emberségéről nemcsak tanúbizonyságot tesz, hanem örök példát nyújt mindannyiunknak.
A negyvenes években, a „kicsi magyar időben” történt, hogy az elismert író és közéleti személyiség, Nyirő József Lövétén járt, és az ottani elöljárókkal való találkozás során tudomást szerzett egy rendkívül tehetséges, ugyanakkor nagyon szegény gyermekről. Bizonyos lévén affelől, hogy a nemzet értéke, hatalma a „kiművelt emberfők sokasága” (Széchenyi István), Nyirő rögtön a zsebébe nyúlt, és hosszú évekre biztosította a legény taníttatását. Nemes cselekedetének köszönhető, hogy Lázár Lászlónak sikerült a híres iskolavárosban, Székelyudvarhelyen érettségiznie, majd a marosvásárhelyi orvosegyetemre bejutnia.
A sors, a II. világháború fejleményei úgy hozták, hogy Nyirőnek el kellett hagynia szeretett szülőföldjét, és korán bekövetkező halála után földi maradványai az egyik madridi temetőbe kerültek. Örök nyugalom helyett arra a lehetőségre várva, hogy visszakerüljenek az anyaföldbe. Eközben Lázár László elvégezte az orvosi egyetemet, és sikerült állást szereznie az anatómiai tanszéken. Az egykori lövétei kisfiúból az adományozó ismeretlenségébe burkolózó Nyirő Józsefnek köszönhetően egyetemi oktató lett.
Lázár László hosszú évekig, évtizedekig hordozta a hála terhét. Bár a kommunizmus idején Nyirő irredentának számított, a harmincas-negyvenes években kiadott és lakások rejtett zugaiban őrizgetett műveinek az olvasója és szellemiségének az ápolója maradt. Származását, elveit, a Nyirő iránti jelképes köszönetét sohasem tagadta meg. Vállalta a „fekete pontot” a hatalom előtt, és szerényen meghúzta magát abban a korban, amikor egyesek még apjukat-anyjukat is megtagadták egy nagyobb szelet kenyérért és holmi pozíciókért. Sőt. Lázár László alig várta azt a pillanatot, amikor a számára csupán műveiből ismert mecénásnak megköszönheti az életre szóló támogatást. És bár lelkében számtalanszor megköszönte már, a legelső adandó alkalommal megtervezte az utat Madridba, hogy a hála virágcsokrát elhelyezhesse Nyirő József sírhantján.
Nehéz idők jártak. A kommunizmus szorítása, a hatalmas távolság, a mozgáskorlátozottság, sőt akár anyagi megfontolások is nehezítették a „nagy utat”. De végül is sikerült kézhez venni az útlevelet, jól megpakolni – az akár éjjeli nyughelyül is szolgáló – Dacia személyautót, és feleségestől nekivágni a nagyvilágnak. Átszelni a fél kontinenst és elzarándokolni a keresztyén világ által jól ismert Santiago del Compostela Szent Jakab-temploma helyett a magyar zarándokok által is kevésbé fontosnak tartott Madridba, egy ismeretlen temetőbe, egy elfeledett sírhoz. Többnapi utat követően dr. Lázár László tanár úr megérkezett az Ibériai-félsziget szívébe, Madridba. Spanyolnyelv-tudás nélkül, idegenként, autójában hervadozni kezdő lövétei virágcsokorral. Csak a temető nevét tudta, ahol mecénása, a székelyek apostola, Nyirő József nyugszik.
A temetőt valahogy sikerült megtalálnia, ki tudja, hányadik érdeklődésére valaki mégiscsak útba igazította. Nyirő József sírhantját viszont nem lelte meg. Senki sem tudott róla, a temetőgondnok sem. Feleségével együtt kereste, keresgélte abban a nagy madridi temetőben, aztán látszólag sikertelenül feladott a próbálkozással. A virágokat máshol helyezte el, talán valahol a temető bejáratánál, miközben néhány méterre, tíz- vagy százméteres távolságra Nyirő meg nem talált sírjától elmondta a hálaadás imáját.
Lázár László lelke megkönnyebbült. Talán elszállt egy galamb a környéken...
Sem idejövet, sem a visszaúton egy percig sem gondolt arra, hogy ne térjen haza a szülőföldre, hogy esetleges disszidálása miatt ne láthassa többé Marosvásárhelyt vagy Lövétét. Csak egy feladatot, egy szolgálatot, egy küldetést teljesített. A maga nevében, de voltaképpen az egész erdélyi magyarság részéről. Hiszen sokan voltak még olyanok, akik a hálaadás virágcsokrával a sírjához zarándokolhattak volna el.
Madridból Lázár tanár hazajött, Nyirő maradt.
Közben az évek teltek. Végre valahára megbukott a kommunizmus. A nagy várakozások ellenére a szabadság ígérete gyakorta fanyarrá sikeredett. Például 1991-ben többedmagával együtt kényszernyugdíjaztatták dr. Lázár László egyetemi előadótanárt. Mindennél bizonyára keserűbben élte meg, hogy 2009-ben bekövetkezett haláláig nem adódott alkalma, hogy az egykor Madridig elcipelt virágcsokor hasonmását az immár hazahozott és újratemetett Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjára helyezhesse el.
A mai napig sokan vagyunk, akik a köszönet, a hálaadás, a tisztelet, a szeretet virágcsokrát, ékes koszorút vagy egyszerű mezei virágokat szeretnénk elhelyezni arra a kijelölt, ám a mai napig kihantolatlan sírra.
Én is várom már azt a percet, amikor marosvásárhelyi és lövétei virágokat hozhatok a magyarságból és emberségből egyaránt példát mutató Nyirő József sírjára. Amikor egykori tanárom, néhai dr. Lázár László nevében a madridi temető bejáratánál hagyott virágcsokor helyett egy másikat helyezhetek el az örök érvényű, mégis személyes sorsokban megtestesült hálaadás és köszönet jeleként.
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár kronika.ro

Mindig értelmezni próbálta a tisztázatlan helyzeteket
Bemutatták Fodor Sándor Válogatott novellák című kötetét
Tizenkét novella szerepel Fodor Sándor Válogatott novellák című kötetében, amely a Hargita Kiadó gondozásában, a Székely Könyvtár sorozat 43. kiadványaként látott napvilágot. Megelevenedik benne többek között Benedictus atya története, aki Jézus tanításainak igazi lényegét próbálja belevinni a passiójátékba (A feltámadás elmarad), szembesülünk a kisvárosba hazatérő olimpiai bokszbajnok, Bodoki Dani kínosan szomorú esetével (A hűtlen), és találkozunk a Kaliforniából Szovátára látogató testvérpárral, akiknek be kell látniuk: semmi sem olyan, mint ahogy azt édesapjuk gyermekkorukban mesélte (Szováta fürdő). Mindenik novellában fellelhető irodalmunk halk szavú, szerény és végtelenül kedves szerzőjének egyedi habitusa, különleges írásművészete, amely napjainkban is számos meghitt, kellemes pillanatot kínál az olvasók számára. A Györkös Mányi Albert Emlékházban múlt csütörtökön tartott, meghitt hangulatú könyvbemutató egyben az emlékezésre is alkalmat nyújtott.
Kós Katalin, az emlékház vezetője köszöntötte az egybegyűlteket, köztük Fodor Nagy Éva festőművészt, az író özvegyét, valamint lányát, Esztert, és boldogan nyugtázta, hogy a Hargita Kiadó a Györkös Mányi Albert Emlékházat választotta a rendezvény helyszínéül. – Fodor Sándor meghatározó személyisége volt a hátunk mögött hagyott évszázad erdélyi irodalmának. Csipike-tetralógiája a világirodalom olyan gyöngyszemei mellé állítható, mint az Alice Csodaországban, A kis herceg vagy éppen a Micimackó, ugyanakkor a székely életvilágot bemutató novellái a Tamási Áron képviselte irodalmi nagyságokba emeli – hangsúlyozta.
Lövétei Lázár László költő, szerkesztő, a Hargita Kiadó vezetője elsőként a Ferenczes István költő, író, korábbi Székelyföld-főszerkesztő ötlete nyomán elindított Székely Könyvtár sorozatról beszélt, amelynek célja összegyűjteni a székely magyar írott kultúra alapműveit. A száz kötetesre tervezett sorozat első ötös csomagja (Székely népballadák, Mikes Kelemen:Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek) 2012 tavaszán jelent meg, és az idei Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra lát napvilágot az ötvenedik kiadvány.
A százas lista, amelyet kezdetben összeállítottak, az évek során folyamatosan módosult, így került be a sorba például a Márton Áron válogatott írásait és beszédeit tartalmazó kötet, „Fodor Sándor neve viszont már az alaplistán is ott szerepelt; Ferenczes eleve számolt azzal, hogy előbb-utóbb ez a könyv is megjelenik”, fűzte hozzá Lövétei Lázár László. A novelláskötet szerkesztésére az életmű egyik legjobb ismerőjét, Molnár Vilmos írót kérték fel, aki több interjút készített Fodor Sándorral. Kettejük beszélgetése nyomán született a „… mindig bíztam az emberekben…” című is, amelyet a Székelyföld 2007 júliusában közölt. Lövétei, aki korábban Fodor Sándor Mária lábától a sündisznóállásig című művét is szerkesztette, felidézte: „amikor Sanyi bácsi hazajött Csíkba, mindig bejött a Székelyföld szerkesztőségébe. Örömmel hallgattuk, valahányszor meglátogatott bennünket.”
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár)

„Ha a múltat nem tiszteljük, mit várunk a jövőtől?”
Beszélgetés Hamar Sándor fafaragóval 
Mindig öröm olyan emberrel találkozni, aki nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugároz, tudja a helyét a világban: Hamar Sándor Kézdivásárhelyen él, 47 éves, két gyerek édesapja. 23 éves fia építészként dolgozik Marosvásárhelyen, lánya végzős tanuló a Nagy Mózes Elméleti Líceumban. Fia maga is nagyon szépen farag, lánya tehetséges rajzoló. A kézügyességet minden bizonnyal édesapjuktól örökölték, aki gyakorlatilag gyerekkora óta kezeli a vésőt, és minden munkával, amit kiad a keze közül, értéket igyekszik továbbörökíteni.
– Mióta foglalkozik fafaragással, és hogyan indult el ezen az úton?
– Az 1980-as évek elején már az egykori bútorgyárban fafaragóként dolgoztam, de ezt megelőzően Csernátonban, Haszmann Pali bácsiéknál tanultam, ahol ez a mesterség azonnal magával ragadott. Azóta is egyre erősödik bennem az a belülről jövő késztetés, hogy a fával, a fa melegségével dolgozzam, és lássam, milyen szép dolgok készülhetnek ebből az anyagból az ember által. Nem utolsósorban pedig fontos számomra a hagyományaink ápolása, átadása a következő nemzedékeknek. Hiszen ha ezt nem örökítjük tovább, mi marad? Célom ugyanúgy munkálni meg a fát, mint régen, és nem csak úgy átesni a műveleten, akkor inkább ne is fogjunk neki. Én azt vallom, csináljuk meg a munkát becsülettel, aztán majd az utókor eldönti, hogy van értéke annak vagy sem. Fülembe csengenek mesterem szavai: egy dolgot ha megcsinálunk, az legalább ötven évre szóljon, és úgy készítsük el, hogy arra is gondoljunk: abból táplálkozik majd az utókor. Amely, ha lát egy olyan munkát, amelynek semmi köze a népművészethez, a megmaradásunkhoz, ahhoz, amit mi képviselünk, akkor rossz úton járunk. Van egy csomó dolog, ami tájidegen, mindenki próbálkozik, hígul a szakma, de az lenne a fontos, hogy a mintakincs így maradjon meg, szépen, tisztán, ahogyan mi is kaptuk, hiszen ez a gyökerünk. Ha a múltat nem tiszteljük, mit várunk a jövőtől?
– Volt a családjában képviselője ennek a szakmának?
– Anyai nagyapám úgymond ezermester volt, mindent megbarkácsolt, és bár korán meghalt, szüleim meséltek róla, úgyhogy a kézügyességet tőle kaphattam ajándékba. Haszmann Pali bácsiékhoz szintén úgy kerültem, hogy anyai nagymamám csernátoni születésű, és oda látogatván többször bementünk a szomszédos falumúzeumba is, ahol belekóstolhattam mindebbe, és kezdettől magával ragadott a szépsége. Később faipart tanultam, ahonnan gyakorlatra már bekerültünk a bútorgyárba, ahol rögtön kiszúrtam a fafaragó csoportot, hiszen mind ott füleskedik az ember, ami érdekli. A szakközép elvégzése után el is tudtam helyezkedni a gyárban, ahol 7-8 évet dolgoztam, ez az idő meghatározó volt a vésőhasználatban, a formavilág kialakulásában. Nem mindegy, hogy az ember hobbiként vagy iparilag csinál valamit, mert ugyan szériamunka volt a gyárban, a sarokkanapék ornamentikáját készítettem, de annyi gyakorlatot, rutint szereztem, ami nagyon jó szolgálatot tett. 
– Hagyományos jelképrendszerünket, mintakincsünket tekintve honnan merít?
– Számomra a népművészet az alap, mert ezt kihagyni vétek volna. Ugyanúgy, mint a matematikában, az alaptól kell a tudás tégláit egymásra rakni, ha ez nincs meg, széthull az egész. Hiába készítünk egy stilizált barokk darabot, ha nem tudjuk a mintakincs alapjait, semmire sem jutunk, nincs amiből építkezni. Nagyon szeretem a stilizált népművészeti elemeket, a magyar ornamentikát, Huszka József gyűjteményéből nagyon sokat táplálkozom. Mivel nagyon sokat dolgozom Magyarországon, az ottani motívumokat is elsajátítottam, hiszen bár nagyon szép a székely ornamentika, mindenre nem lehet ráhúzni, van, ahová nem talál. 
– Mi a sajátos székely díszítőelem?
– A tulipános kúszó minta például, a kanyargós, életfaszerűen indázó növény. Minden egyes virágnak megvan a jelentése, a tulipán női jelkép, de azon belül a kislánytól az áldott állapotú nőig, az idős asszonyig minden életszakasznak megfeleltethető egy-egy kialakítása. Aki ismeri a népművészetet, annak mindez nyitott könyv. Továbbá minden szép virágunk külön jelentést hordoz, a liliom a tisztaság, a rózsa a szerelem jelképe stb.
– Miben áll a hagyományos technika? Hogyan munkálták meg a fát régen, és hogyan teszik most?
– Hagyományosan ami kézi szerszámokkal készült, az autentikus. Most muszáj bevetni bizonyos gépeket, hiszen rohanó világban élünk, és gyorsítani kell a tempót, minden megrendelés „tegnapra” kell. Ebben a vonatkozásban fontos, hogy ha gépeket hív segítségül az ember, azokat úgy használja, hogy ne legyen rögtön szembetűnő, ne essen át a ló túlsó, „mű” oldalára.
– A műhelyében hatalmas székelykapun dolgozik éppen, annak mi a története?
– Ez egy nagyobb méretű székelykapu, amely Magyarországra, egy magánszemélyhez kerül, akinek a kérésére turulmadaras Nagy-Magyarország-címer és Szent István, legelső királyunk alakja került rá azzal a felirattal: Emberé a munka, Istené az áldás. Előbb picit ódzkodtam ettől, hiszen ez nem hagyományos eljárás, a hagyományos kaputükör ugyanis egy életfa-szerű ornamentikából indul ki, és úgy forognak szépen körbe a virágok. A másik megoldás a kettő-, négy- vagy hatlyukas kapu, ami azt jelöli: hány ökrös gazda portáját díszíti a kapu. Mifelénk, Felsőháromszékre inkább ez volt jellemző, a tükrös kapuk Csíkszéken gyakoribbak. Három havi nagyon kitartó munkával, hagyományos ácsolással készült el ez a darab, rajta áll továbbá az is: „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez hűtlen ne légy soha!” Remélem, megfelelő helyen lesz, és gondját viselik majd.
– Mit gondol, miért ilyen népszerű Magyarországon a székelykapuk állítása?
– Nagyon sokat készíttetnek mindenfele, biztosan valami belső indíttatásból: Erdélyhez, a székelységhez való ragaszkodásból. Az említett munkámat például azért rendelte az idős bácsi, mert a második világháborúban kiüldözték Csángóföldről a szüleit, ő maga már az úton született. Dombóvár mellett egy félfalunyi csángó ember él a mai napig. 
– Vannak ott olyan mesteremberek, akik ezeket a kapukat megfelelőképpen el tudják készíteni?
– Akikről én tudok, többnyire innen származók, kitelepedettek, de legalábbis valamiféle székely gyökerük van. Én is hiszem és vallom: székelykaput csak székely ember tud igazán csinálni. Több mint egy évtizede járok fafaragó-táborba, dolgozom együtt egy ottani csapattal, rengeteg nagyon szép munka készül, amit ők jobban fölvállalnak, azok a rusztikus, rönkből életfaszerűen körbefaragott kapuk. Több olyant is készítettünk már Magyarországon. 
– A mesterek ízlése, a megrendelő kérése vagy a kor divatja alakítja a munkát?
– Általában az történik, ha valaki megkeres egy megrendeléssel, amely nem autentikus, giccses, próbáljuk picit terelgetni, irányítani, közös nevezőre jutni. Ha ez nem sikerül, inkább nem vállalom a felkérést, mintsem hogy olyan munkát adjak ki a kezemből, amelyre nem lehetek büszke. A mostani, rendhagyóan díszített székelykapun is rengeteget töprengtem, fenntartásaim voltak, amíg végül elvállaltam.
– Saját örömére is szokott dolgozni?
– Amikor időm engedi, igen. Például úgy készült az angyalos Nagy-Magyarország-címer, a portrék története is érdekes: egy táltosszervezet felkérésére vettem részt egy faragótáborban. Szerteret (hagyományos, a napfordulók alkalmával táltosok által tartott szertartások céljára készített teret) kellett készítenünk, 24 darab rönkfát körbe kellett faragni nemzetünk nagyjainak alakjával, Nimród vezérünktől megkezdve, Szent Istvánon át, egészen Mátyás királlyal befejezve. Ez a szertér mai napig áll. Tizenketten dolgoztunk rajta, mindenkinek két rönk jutott, én Botond vezért kaptam, másodiknak bátorkodtam megkérdezni: lehetne-e enyém Csaba királyfi alakja. Kérésem teljesült, és úgy éreztem, itthon is folytatnám, a szoborfaragást is gyakorolnám, így faragtam ki Attilát, Csaba királyfit és Árpád fejedelmünket. Előbb szkeptikusan álltam a táltosokhoz, de meggyőződhettem, hogy milyen erőt, milyen ősi tudást hordoznak és adnak tovább, valós, létező az, amit ők képviselnek. Megtapasztaltam a kézen keresztül átadható energiát, láthattam tűzön járást, amelynek során a „fogadó” látja az emberen, kész-e arra, hogy sérülés nélkül megtegye ezt, vagy még nincs. Ha még nem áll készen, elhalasztják ezt a tapasztalást.
– Látok egy teljesen más stílust képviselő munkát is, annak mi a története?
– Télire vágtam éppen a tűzifát, amikor elém került ez a darab, amelyen látni véltem a két szem helyét és azt, hogy mi bontakozna ki belőle. Azt mondják, ha a fa adja magát, nem szabad „megerőszakolni”, hagyni kell, hogy megmutassa, mi rejlik benne, így lett belőle ez a sokak által Krisztus-fejnek látott munka.
– Van olyan, hogy úgy ébred fel: nekem márpedig nincs kedvem faragni?
– Rengeteg ötletem van, ennek tehát nem szabad megtörténnie. Amikor dolgozom, kikapcsolódom, megszűnik a külvilág, csak azt veszem észre, hogy ismét este van, elrepült egy nap. Bárcsak minden nap ezt lehetne csinálni! Hálistennek megadatott, hogy előbb hobbiként indult, most már a munkám is. Fájlalom viszont, hogy nem vagyunk kissé talpraesettebbek, kérdezik gyakran tőlem: mit csinálunk mi itthon? Páratlan lehetőségeink lennének, hiszen mindenünk megvan: az emberanyag, a tudás, a természeti adottságok, csak szervezni nem tudunk. Kézdivásárhelyen mi, a céhmesterek unokái is tehetnénk azért, hogy a várost jobban felvirágoztassuk, a népművészet eszközeivel szebbé, vonzóbbá tegyük, idegenforgalmi szempontból is, akár mesterségbemutatókkal. Azzal kellene jól sáfárkodnunk, amink van, nem pedig elvesztegetnünk! 
(A fafarago.blog.hu blogon Hamar Sándor munkáival jobban is megismerkedhetnek az érdeklődők.)
F. I. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Így emlékeztek ’56-ra Marosvásárhelyen
Az 1956-os forradalom kirobbanásának 60. évfordulóján, vasárnap este került sor Marosvásárhelyen az 1956-os Bajtársi Társaság valamint a  Politikai Foglyok Szövetsége szervezésében a forradalom kirobbanására való megemlékezésre a Vártemplomban és a templomkertben levő 56-osok kopjafájánál.
A forradalom áldozatai és résztvevői között több marosvásárhelyi vagy erdélyi is volt, köztük a marosvásárhelyi Dudás József is. 1956. október 30-án fegyveres csoportjával elfoglalta a Szabad Nép székházát és nyomdáját. Függetlenség című napilapjában huszonöt pontos kiáltványt tett közzé Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt címmel. Ennek ellenére hozzájárult, hogy az épületben a kormányhoz hű lapokat is szerkesszék és kinyomtassák. November 2-án egy fegyveres csoporttal megszállta a Külügyminisztérium épületét. Ezért Dudást letartóztatták, de már másnap szabadon engedték. A forradalom leverése után Újpesten szervezte az ellenállást, míg 1957 januárjában letartóztatták. Halálra ítélték és kivégezték Szabó János (a legendás Szabó bácsi, a Széna téri felkelők parancsnoka) Krassó-Szörény vármegyei származású forradalmárral együtt január 19-én. A legendás hírű magyar-örmény Pongrácz Gergely szamosújvári volt.
Történészek állapították meg: a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el. Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizette a legnagyobb véráldozatot: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron Orbán Károly földbirtokost, Kónya István Béla ügyvédet és báró Huszár Józsefet végezték ki.
Ezekre az emberekre is, de a forradalom valamennyi áldozatára, hősére emlékeztek vasárnap 18 órától a Vártemplomban. Az istentiszteleten Pál apostol cselekedeteiből idézett, a börtönlevelek részből a megemlékezéshez találó részt Henter György vártemplomi lelkész. Az istentisztelet után mintegy százötven személy vonult a kopjafához. Egy politikai fogoly kisunokája kezében levő gyertyáról vették a tüzet, s mintegy száz gyertyát helyeztek el a kopjafa körül.
Tatár Péterffy Irén a forradalom bukását követő börtönéveiről beszélt, ugyanilyen emlékeit elevenítette fel Kelemen Kálmán, majd Gráma János az egykori politikai foglyokat tömörítő szövetség Maros megyei titkára zárta a felszólalok sorát. A megemlékezés és hála koszorúit helyezték el a kopjafánál a Politikai Foglyok Szövetsége (Gráma János), a Történelmi Vitézi Rend, a városi RMDSZ (Peti András), az MPP (Bíró Zsolt) és a Studium-Prospero Alapítvány (Vass Levente) részéről. A megemlékezés és koszorúzás a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Bakó Zoltán | Székelyhon.ro

Kikerülik Székelyföldet? (Észak-erdélyi autópálya)
A szállításügyi minisztérium honlapján közzétett interaktív térkép szerint Marosvásárhelynél véget ér az észak-erdélyi autópálya, azaz a kormány által jóváhagyott infrastruktúra-fejlesztési tervben már nem szerepel a Segesváron keresztül Fogarasig vezető szakasz, helyette más nyomvonalat jelöltek meg. A nemrégiben az autópályák és országutak társaságából kivált országos útkezelő társaság illetékesei a hírt közlő Economica.net portálnak megerősítették: az említett szakasz költségei már nem szerepelnek az elkövetkező évek pénzügyi terveiben.
A kiiktatott szakasz helyett a fejlesztési tervben a Torda–Szászsebes szakasz szerepel (A10-es), illetve megmaradt a Nagyszeben–Brassó közötti (a kettőből – összesen több mint 170 kilométert tesznek ki – egyébként eddig egy méter sem épült meg). Ez azt jelenti, hogy aki Kolozsvárról Brassóba akar jutni, annak Torda után Szászsebes irányába kell majd mennie, illetve onnan a dél-erdélyi autópályán Szeben felől közelítheti meg a Cenk alatti várost. 
A társaság azzal indokolta a döntést, hogy az országos közlekedési és szállítási modell ellenőrzése nyomán arra a következtetésre jutottak, a Marosvásárhely–Segesvár–Fogaras–Brassó útvonal a fenntarthatóság szempontjából messze alulmaradna a Torda–Szászsebes szakaszhoz képest, így a kritériumrendszer alapján utóbbi nagyobb pontszámot kapott, tehát bekerülhetett a fejlesztési tervbe. Ugyanők azt is jelezték: a terv kezdeti változataiból is ki volt már iktatva mint beruházás. Az Economica.net felidézte, hogy a Segesvár–Fogaras szakaszra még tavaly meghirdették a közbeszerzési eljárást a megvalósíthatósági tanulmány előkészítésére, de végül ez forráshiány miatt elmaradt. A portál ugyanakkor megjegyzi, hivatalosan még senki nem jelentette ki, hogy végérvényesen lemondanak a Székelyföldet érintő szakasz megépítéséről, vagy csak a jelenlegi fejlesztési tervből maradt ki. Az viszont biztos, hogy amennyiben ez a változat marad, a sofőrök csak jó nagy kerülővel juthatnak majd el Nagyváradról Brassóba (a Kolozs megyei Gyaluig ismét csak a régi autóúton, majd Tordától Szászsebesig és végül a dél-erdélyi autópályán, Nagyszebent érintve). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kollektivizálás Háromszéken
Lázadások és következményeik 
Pénteken a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában mutatták be László Márton marosvásárhelyi történész, levéltáros Kollektivizálásellenes megmozdulások 1950 őszén Háromszék megyében címet viselő könyvét.
Ennél megfelelőbb helyszínt keresve sem lehetett volna találni, hiszen a kollektivizálásnak nevezett kisemmizés is tömeges tragédiához vezetett. Ennek során ugyanis megfosztották vagyonától még a legszegényebb falusi réteget is, és az ellenszegülőkkel kegyetlenül leszámoltak.
Az egybegyűlteket és vendégeket házigazdaként köszöntő Török Józseftől megtudhattuk, hogy a könyv megírásának ötlete az emlékház kiállítási anyagának rendezése során merült fel. Ennek érdekében elsőként Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történésszel vette fel a kapcsolatot, aki viszont maga helyett a téma iránt érdeklődő László Mártont ajánlotta. A fiatal kutató a felkérést elfogadta, a nyomtatás költségeit Sepsiszentgyörgy önkormányzata vállalta magára.
A kötetet méltató Tóth-Bartos András történész szerint kiadásával forrásértékű munka született, mely a téma feldolgozóinak és a történtek iránt érdeklődőknek egyaránt segítséget nyújt. A kollektivizálás elutasítását a kommunistarendszer-ellenes megnyilvánulások egyik formájának nevező szakember a továbbiakban arra is rámutatott, hogy a hatalom ebben az általa nehezen elérhető vidéki lakosság megtörésének az eszközét látta. Ezzel a lépéssel ugyanis a gazdasági önállóságuk révén eddig kevésbé befolyásolható rétegeket is sikerült kiszolgáltatottá, és ezáltal irányíthatóvá tenni.
A könyv ennek az ördögi folyamatnak a háromszéki vonatkozásait dolgozta fel, és mentette így át az utókor számára tanulságképpen, egyúttal emléket állítva az áldozatoknak is. Adatok hiányában Erdővidékről sajnos nem esik benne szó, azonban amennyiben ezeket sikerül összegyűjteni, egy következő, bővített kiadásba majd belefoglalják. Ugyanakkor kiderül belőle:annak ellenére, hogy a kollektivizálás elleni tiltakozások alulról elinduló megmozdulások voltak, a magát népinek nevező hatalom mégis irgalmatlanul elbánt a vélt vagy valós kezdeményezőkkel.
A szerző a történtek jobb megértése érdekében dióhéjban a kommunizmus lényegét is elemezte. Rámutatott a bevezetésével járó tömeges tragédia elkerülhetetlen voltára, mely tulajdonképpen az ideológiájában gyökerezik. Ez ugyanis kimondja, hogy a társadalom egymással szemben álló osztályokból áll, a közöttük húzódó kibékíthetetlen ellentétek viszont csak harc árán oldhatók fel, melynek során a kizsákmányolónak bélyegzett tulajdonosi rétegnek el kell tűnnie, és javaiknak köztulajdonba kell kerülniük.
A kollektivizálás tehát végül is a kommunista alaptételek megvalósításának egyik formáját képezte, éppen ezért a bevezetése miatt lázadók sem számíthattak irgalomra. Közülük csak megyénkben négy személyt lőttek agyon, a többiek ellen folytatott bosszúhadjárat során pedig a könyv által tárgyalt 12 faluból 77 családot elhurcoltak. És amint már említettük, ezek sajnos nem végleges adatok…
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyarellenes rigmussal „büntették” Török Rolandot az erdélyi kosárrangadón
Kifelé a magyarokkal az országból-rigmussal „büntették” a Nagyszebeni CSU szurkolói Török Rolandot, a Kolozsvári U-BT erőcsatárát a férfi kosárlabda-bajnokság 4. fordulója keretében megrendezett erdélyi derbin, amikor a második félidő közepe táján, általuk sportszerűtlennek ítélt módon faultolta kedvencüket, a szerb Igor Mijajlovicsot. A pár másodpercig tartó magyarellenes kilengésnek súlyos következményei lehetnek a nagyszebeniekre nézve, ugyanis galerijük visszaesőnek számít. 
A szombati találkozón történt incidensről sokáig csak virágnyelven számoltak be a honi kosárlabda-bajnokságra szakosodott portálok. A Nagyszebeni CSU–Kolozsvári U-BT mérkőzésről (az összecsapást a vendégek nyerték 87-84-re) szóló tudósítások alatti kommentekben a nagyszebeniek szégyenkezve/sajnálkozva, a kolozsváriak pedig számon kérően, de még mindig konkrétan megfogalmazott vádak nélkül beszélték meg az eseményeket.
Fegyelmi ügy lesz belőle
Ilyen esetekben nem elég, ha a sportcsarnokban helyet foglaló közel 2000 ember hallotta a gyalázkodást, ahhoz, hogy a szakszövetség, ez esetben a Román Kosárlabda Szövetség (FRB) kivizsgálja a történteket, az is szükséges, hogy a mérkőzés megfigyelője belefoglalja jelentésébe a magyarellenes megnyilvánulást.
„Hétfőn reggel kaptuk meg Mircea Martis megfigyelő jelentését, szó szerint benne van, hogy a nagyszebeni szurkolók mit kiáltottak Török Rolandnak” – erősítette meg a Maszolnak Dan Berceanu, a FRB főtitkára. Arra a kérdésünkre, hogy mit lépnek ezek után, Berceanu elmondta, fegyelmi eljárást kezdeményeztek, az etikai bizottság tagjainak elküldik a megfigyelő jelentését és a felvételeket, akik ezt követően döntenek a szankciókról.
Nem először viselik ki magukat
Tekintettel arra, hogy a Nagyszebeni CSU szurkolói visszaesőknek számítanak, a szankciók elég súlyosnak ígérkeznek. Még 2014 márciusában történt, hogy a Marosvásárhelyi BC elleni, idegenbeli mérkőzésre csapatukat elkísérő nagyszebeniek nyomdafestéket nem tűrő, magyarellenes feliratot tartalmazó molinót feszítettek ki a marosvásárhelyi sportcsarnok lelátóján és magyarokat sértegető jelszavakat skandáltak.
Az ügyet az RMDSZ helyi szervezete és a BC kosárlabdacsapat az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elé vitte, a szurkolók szervezetét, a nagyszebeni klubot is és a Román Kosárlabda Szövetséget (FRB) is bepanaszolták. A diszkriminációellenes tanács felmentette a szurkolói szervezetet, viszont 3-3 ezer lejes büntetéssel sújtotta a nagyszebeni klubot és a FRB-t.
Asztalos:  a CNCD büntetéssel nevel
Megkerestük Asztalos Csabát, a diszkriminációellenes tanács elnökét, aki a Maszoltól értesült a Nagyszebenben történtekről. Arra viszont emlékezett, hogy a CSU szurkolói nem először „ragadtatják el” magukat.
„Meg kell azt is vizsgálnunk, hogy a szövetség betartotta-e a szabályzatában lefektetetteket. A játékvezetőnek meg kellett volna állítania a játékot, hangosbemondón figyelmeztetni a közönséget arra, hogy törvénytelenséget követ el, és ha ennek ellenére sem hagyják abba a diszkriminatív skandálást, akkor el kellett volna távolítani a nézőket vagy be kellett volna rekeszteni a mérkőzést” – mondta a Maszolnak Asztalos Csaba.
Arra a kérdésünkre, hogy a CNCD milyen „nevelő célzatú” intézkedésekkel tudná az efféle megnyilvánulásoknak elejét venni, Asztalos kifejtette, ez elsősorban a szakszövetség és a klubok feladata, leghatásosabbnak mindeddig a zártpályás büntetés bizonyult, ugyanis a szurkolók számára nincs nagyobb fegyelmező szankció, mint az, hogy nem nézhetik meg kedvenceiket.   
Török: nem ezt érdemeltem 
A 26 éves, nagyváradi születésű Török Roland több évi magyarországi légióskodás után tavaly szerződött a Kolozsvári U-BT-hez. A román-magyar kettős állampolgárságú 203 centiméteres kosaras a román válogatott oszlopos tagja.
„Ami engem illet, nem tudok mit mondani! Személy szerint nem hiszem, hogy olyasmit tettem volna, amivel kiérdemeltem azt, hogy a közönség így reagáljon” – fejtette ki a Maszolnak Török Roland. A sportoló hozzátette: nem szokta figyelembe venni a szurkolók ilyen fajta megnyilvánulásait, és meggyőződése, hogy ezt a fajta viselkedést nem kellene behozni egy sport eseményre, legyen az bármilyen sport.
Portálunk megkereste a Nagyszebeni CSU-t és a CSU Fans szurkolói csoportot is, de feltett kérdéseinkre nem kaptunk választ. 
Moldován Árpád Zsolt maszol.hu

Az online környezetünkben is meg kell tanulnunk tájékozódni
Vincze Hanna Orsolyával beszélgettünk válságról, médiáról, filmekről
Oxfordban tanult, mégis a Babeş–Bolyai Tudományegyetem jelentette Vincze Hanna Orsolya számára azt az életpályát, amiben jól érzi magát. Kommunikációtudománnyal foglalkozik, néha még a népszerű sorozatokra is szakemberként reflektál. Két kislánya mellett, lopott óráiban úszik, olvas, és olykor belealszik a filmnézésbe. Szerinte nem lehetetlen ezeket a dolgokat összeegyeztetni.
– A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) végzett magyar–angol szakon, utána történelemtudománnyal foglalkozott a Közép-európai Egyetemen (CEU), jelenleg pedig kommunikációt tanít a BBTE-n. A történelemtudomány a múltat vizsgálja, visszafele tekint, a kommunikációtudomány ezzel szemben viszonylag új szakterület és inkább előre néz. Hogyan fér meg egymás mellett ez a kettősség?
– Ezt szokás nem lineáris karriernek nevezni. Az én esetemben igazából ez csak látszat, a pályaválasztásomban van egy folytonosság. Az egyetemen régi szövegekkel foglalkoztam és ezek tanulmányozását folytattam a doktori iskolában a Közép-európai Egyetemen. Mindig is érdekelt, hogy a szövegeknek mi a helye a valóságban. A bölcsészkaron a tanulmányozott szövegek kapcsán az érdekelt, hogy milyen kontextusban, milyen céllal, milyen társadalmi valóságban, milyen beszélők közötti interakciókban születtek, mit jelentenek, mi a közük a politikai valósághoz.
Így kezdett el foglalkoztatni a kommunikációtudomány, ugyanis ezeknek a nagy kérdéseknek az újragondolását ma tulajdonképpen a kommunikációtudomány végzi. Hogy a szövegekben és a szimbolikus tartalmak egymás közötti cseréjében milyen tudás jön létre a világról, hogy milyen képeket, milyen értelmezéseket forgalmazunk, ezeket a kérdéseket ma leggyakrabban a kommunikációtudománnyal foglalkozók teszik fel. De ugyanilyen kérdéseket fel lehet tenni a történettudományban, például a politikai nyelvek elemzéseként, amivel a disszertációmban foglalkoztam, vagy az irodalomtudományban, különösen a kora modernkor tanulmányozásában.
Szeretem a szavakat tenni-venni
– Honnan jön a szöveg szeretete?
– Bármilyen területtel kezdtem foglalkozni, bármilyen kutatási kérdést fogalmaztam meg, a végeredmény mindig az lett, hogy olyan kérdésként fogalmazódott meg, olyan módszertant kerestem hozzá, amely szövegek vizsgálatát feltételezi vagy szövegszerűen vizsgálható. A doktori tanulmányaim alatt is politikai nyelvek vizsgálatával foglalkoztam, foglalkoztunk, amelyek mind szövegszerű vizsgálatok voltak. A kutatás azt vizsgálta, hogy bizonyos szavaknak, bizonyos kijelentéseknek, bizonyos beszédmódoknak egy adott politikai vagy beszélő közösségben mi a tétje, milyen jelentései vannak a beszélők számára. Mindig szerettem szövegekkel, szavakkal foglalkozni, a szavakat tenni-venni, továbbá mindig érdekelt, hogy mások mit tesznek a szavakkal.
– Voltak mentorai? Kik formálták a pályáját?
-  A középiskolás magyartanáromat, Murvai Évát mindenképpen kiemelném. Azt gondolom, az ember életére a középiskolás tanárai nagy hatással vannak.
Oxfordban volt egy tutorom, Robert J. W. Evans. Ez is egy nagyon sajátos tapasztalat. Az ott működő tutoriális rendszerről mi is szoktunk álmodozni, de sajnos csak a szakkollégiumi programok keretében tudunk valamennyire is közel kerülni ehhez, az oktatásban nem. Oxfordban mindenkinek a munkáját közelről követi egy tutor, akivel egyéni képzési terv, olvasmányok, beszélgetések során gondolkodnak együtt.
– A külföldi tapasztalatok milyen újdonságot hoztak? A kivándorlási trendek ellenére miért jött mégis haza?
– A hazaköltözésem személyes döntés volt. A doktori tanulmányaim végén már a BBTE-n dolgoztam. Úgy gondoltam, hogy ez az a karrier, ez az a pálya, amire készülök, amiben jól fogom érezni magam. Nem is volt kérdés, amikor lehetőségem volt versenyvizsgázni a BBTE-re, akkor azt megpróbáltam.
Az egyetem fiatalabb oktatóinak nagy részére igaz, hogy sokan közülük – mint a kora modernkorban – peregrinálnak (vándordiákok külföldi egyetemjárása) szerte külföldi intézményekben, és aztán hazajönnek, ahol próbálják hasznosítani a megszerzett tudást. A külföldi modellek tanulságosak. Fontosak a szakmai kapcsolatok. Ugyanakkor fontos tapasztalat látni az ottani kutatást, az igazán nagy kérdések nagy lélegzetű megfogalmazását. A nagynevű egyetemeken sokkal bátrabban tesznek fel nagy kérdéseket.
Az oktatás szervezésében is hasznos tapasztalatok ezek. Amikor azon gondolkodunk, hogy milyen lesz az oktatás a jövőben, hogyan lehetne azt személyre szabottabbá tenni, hogy milyen lehetne a tehetséggondozás, hogyan kell a kiemelkedő diákokkal foglalkozni – ezen kérdések megválaszolásában nyilván ezek a tapasztalatok nagyon fontosak.
Válság-karácsonyokról, rendszerváltásról
– Van-e olyan kutatása, ami közel áll a szívéhez?
– 2011–2013 között azzal foglalkoztam, hogy a gazdasági válságnak milyen volt a média-reprezentációja, hogy milyen nyelven tudtunk erről beszélni. Izgalmas volt látni, ahogyan ez a „válság” metafora általános hírkeretté vált. Az történt a romániai médiában 2009–2010 között, hogy ezt a kifejezést a valóság nagyon különböző aspektusaira használtuk: a karácsonyi ünnepek válság-karácsonyok voltak, de a politikai valóságot, az államapparátus, az államigazgatás szükségesnek tűnő reformját is válság-diskurzusokkal lehetett leírni. Arról is beszéltek, hogy milyen jó a válság, mert ennek nyomán befejezhetjük azt az átmenetet, amit még 1989-ben kezdtünk el. Ez azért érdekes, mert a kutatásban azt láttuk, hogy a média-diskurzusnak egy eleme tulajdonképpen a valóság értelmezésének és keretbe helyezésének egy módja, ami generikus hírkeretté tud válni. Ez sajátos ablakot nyit a világra, és a világról való tudásunk egy sajátos formája jön benne létre.
Youtube-ról tájékozódnak a fiatalok
– A kommunikációs technikák elég gyorsan változnak. Hol van ma a kommunikációnak, a médiának a helye a társadalomban?
– Az nyilvánvaló, hogy a tömegkommunikáció átalakulóban van. Az internet, különösen a részvételen alapuló új média felületek nagy kihívást jelentenek mind a média mögött álló hagyományos üzleti modellek számára, mind az újságírás, mint hivatás számára. Valamennyien részt veszünk a hírek előállításának, megosztásának, terjesztésének, értelmezésének a folyamatában. A kortárs hírkultúrában a híreknek sajátos, új műfajai jönnek létre.
A fiatal hírfogyasztók egyre nagyobb hányada mondja például azt, hogy a világ dolgairól szatirikus, ironikus formájú, műfajú tartalmak segítségével értesül. Egyre többen mondják, hogy kizárólag online tájékozódnak, hogy például youtube-csatornákat követnek. A hagyományos értelemben vett hírek minthogyha veszítenének a közéleti tudásunk, a világról alkotott tudásunk fölötti monopóliumából. Ugyanakkor a világról és a közéletről való tudásnak új, izgalmasabbnál izgalmasabb formái jönnek létre. Amikor a szakkollégiumi hallgatók témaválasztásait figyeljük, látjuk, hogy milyen újabb és újabb témák érdeklik őket. Újabb és újabb felületeken keresik azt, hogy hol lehet tájékozódni vagy tartalmat megosztani. Ezek olyan változások, amelyek átalakítják az üzleti modellt, de átalakítják a hivatást, a szakmát is. 
Ezt belülről igen sokan úgy élik meg – tudjuk beszámolókból, újságírókkal készített interjúkból –, mint egy destabilizáló folyamatot. Ugyanakkor roppant izgalmas az a mód, ahogyan egyre szélesebb közeg vehet részt ebben a folyamatban. Mindezt az árnyoldalaival együtt látjuk: pont azért, mert a tudás forgalmazásában egyre többen vesznek részt, már el kellett volna kezdeni azt a folyamatot, amikor az online-nal kapcsolatos készségeket az iskolában tanítjuk. Ahogy a természeti környezetünkben megtanulunk tájékozódni, ugyanúgy meg kell tanítani a diákokat tájékozódni az online környezetben. El kell sajátítani például azokat a tartalom megosztására vonatkozó etikai normákat, amelyeket hagyományosan az újságíró iskolában tanultak meg a hallgatók. Meg kell tanítani normákat arra vonatkozóan, hogy milyen képeket lehet megosztani a nagy közönséggel, az internet potenciálisan végtelen közösségével. Itt lesznek újabb kihívások a közoktatás, a tanári hivatás, az iskolai curriculum számára is.
– Ha már a tanári hivatásnál tartunk, nőként tapasztalta az „üvegplafon” jelenséget (láthatatlan előrehaladási korlát)?
– Közvetlen módon nem. Nálunk a tanszéken nagyon empatikus és segítő kollegiális háló vesz körül. Volt olyan, hogy az órarend aszerint készült, hogy nekem milyen kötelezettségeim vannak otthon: figyelembe vették, hogy a gyermekeimet ki kell vennem az óvodából, iskolából. Tény, hogy az embernek a családban betöltött szerepe, az élethelyzetek változása átalakítja az időbeosztást, a munkára fordítható időt. Nem lehetetlen ezeket a dolgokat összeegyeztetni. Rugalmasságot igényel az intézmény részéről is, de az egyetemi közegben ez megvalósítható.
„Szeretek sorozatokat nézni”
– Mit csinál, amikor éppen nem kutat, nem tanít?
– Kicsi gyermekeim vannak, két kislányom. Ez pillanatnyilag nagyjából teljesen kitölti a nem munkával töltött időnket. Vannak lopott óráim, amikor például a lányom úszótanfolyamra jár, én is elmegyek úszni. Igyekszünk együtt tölteni minél több tartalmas időt.
Nagyon szeretek jó kortárs magyar irodalmat olvasni, de érdekelnek a kortárs populáris jelenségek is. Valószínűleg a szakmámból adódóan, a kortárs kommunikációs jelenségek iránti érdeklődésemnek köszönhetően lelkes fogyasztója vagyok a populáris kultúrának: szeretek sorozatokat nézni, és lelkes olvasója vagyok a kortárs sikerkönyveknek is. Valaki azt mondta, hogyha Dickens ma írna, akkor filmforgatókönyvet írna, nem regényt: szeretek olyan sorozatokat nézni, amik helyenként olyanok, mintha Dickens írta volna a forgatókönyvet. A teljes igazság persze az, hogy néha belealszom a filmekbe.
Nyilván ezeket az ember néha szakmai szemmel nézi. Feltűnik például, hogy a Kártyavár (House of cards) című filmre való utalások hogyan válnak részeivé a kortárs események értelmezésének. Volt, hogy a The Guardian cikke úgy magyarázta el a nem amerikai olvasóközönség számára az amerikai elnökválasztásban történteket, hogy azt a filmben történtekhez hasonlította. Olyan hivatkozási alappá válik így a film, ami a nagyközönség számára is egy működő értelmezési keretet nyújt. Nyilván szatirikus, ironikus formában, de értelmezési kereteket forgalmaznak ezek az új médiumok, ami által a fogyasztók számára értelmezhetővé válik a valóság.
Vincze Hanna Orsolya
• 1977-ben született Marosvásárhelyen
• egyetemi tanulmányait a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán végezte
• 2008-ban szerezte doktori fokozatát a budapesti Közép-európai Egyetemen (CEU)
• 2005–2006-ban Oxfordban Chevening ösztöndíjas
• a BBTE Politika-, Közigazgatás és Kommunikációtudományi Karának habilitált egyetemi docense • kutatási területei: kortárs hírkultúra, politikai eszmetörténet
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD Szabadság (Kolozsvár)

Egyháztörténeti konferencia a Posticumban
Történelmi változás és az egyházak történelmisége címmel interdiszciplináris egyháztörténeti konferenciának ad helyet október 27–29. között a nagyváradi Posticum Ifjúsági és Kulturális Központ (Nagyatádi Szabó István, ma Teiului u. 26. sz.).
Az öt éve megszakítás nélkül megrendezésre kerülő konferencia több mint tudományos ülésszak, mivel hátterében folyamatosan működő kutatói csoport és műhelymunka áll. Az idei rendezvény a történetiség, a változások és az egyházak nagy történelmi fordulópontok alkalmával ezekre adott válaszának kérdéskörét járja végig. A rendezvény ez évben két újdonsággal is szolgál. A neves hazai és magyarországi kutatók a történetiség és változás kérdését interdiszciplinárisan közelítik meg, bemutatva az egyháztörténet, történettudomány, vallás-szociológia és a teológia e kérdéskörben elért legfontosabb vonatkozó eredményeit. A konferencia vizsgálódásainak időbeli kerete is tágabbra szabott a korábbiaknál. Az eddig hagyományosan 20. századra összpontosító műhelymunka most nagyobb időintervallumot ölel fel, hogy a nagy horderejű történelmi változások okai és hatásai megfelelően tetten érhetők lehessenek.
A konferencia a nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Pécsi Egyháztörténeti Intézet és a szintén nagyváradi Szacsvay Akadémia szervezésében valósul meg. A részletes program az alábbiakban olvasható.
Október 27., csütörtök:  a konferenciát megnyitja Nagy Mihály Zoltán, a Román Kulturális Intézet alelnöke; könyvbemutató következik: Bánkuti Gábor A romániai jezsuiták a 20. században, Csibi Norbert és Vértesi Lázár „A világháború kálváriáját járva…” A Pécsi Egyházmegye és az első világháború. A köteteket bemutatja: Nagy Mihály Zoltán és Bánkuti Gábor.
Október 28., péntek:  Bánkuti Gábor (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszék): A keresztény egyházak és a történeti változás problémája – előhang és kérdésfelvetés; Görföl Tibor (teológus, Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola): A kereszténység intézményes, doktrinális és vallásgyakorlási változásai a történelemben; Rosta Gergely (vallásszociológus, Westfälische Wilhelms-Universität Exzellenzcluster „Religion und Politik”, PPKE Szociológiai Intézet): Vallási változás Kelet- és Közép-Európában a vallásszociológus szemével; Kiss Dénes (szociológus, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár): Vallási változás Romániában. Felekezeti struktúra, vallási mozgalmak és a vallásosság változásai: Bögre Zsuzsanna; Izsák Anikó-Borbála (doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola): A katolikus egyház helye az 1930-as évek erdélyi magyar szellemi életében; Kicsi Noémi (doktorandusz, BBTE Hungarológia Doktori Iskola; könyvtáros, előadótanár, Kántor-Tanítóképző Főiskola, Marosvásárhely): Konfliktusforrások és útkeresések a pap–kántortanító viszonyában két „Református Szemle”-beli cikk/tanulmány alapján; Lőrincz D. József (politológus, BBTE Politológia Tanszék, Kolozsvár): A népszolgálat társadalom- és emberképe; Nagy Károly Zsolt antropológus, református teológus, MTA BTK Néprajztudományi Intézet, Sárospataki Református Teológia): Vakok és látók. A valóság (át)értelmezése a református egyház belső nyelvhasználatában az 1950-es években; Horváth Gergely Krisztián (történész, MTA BTK–NEB Vidéktörténeti Témacsoport főmunkatárs): Vallásszabadság a végeken. „Tapasztalati tér” és „várakozási horizont” egy falusi plébános életében (1950–60-as évek); Gárdonyi Máté (történész, teológus, Siófok-Kiliti plébános, Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola): Kontinuitás és változás a plébániai életben.
Október 29., szombat:  Szabó Csaba (történész, levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár): „…rejtett papi életemben végeztem a legtöbb lelkipásztori munkát…”: Egy premontrei szerzetes a 20. század második felében; Gőzsy Zoltán (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Újkortörténeti Tanszék): A katolikus klérus pozíciója és funkciója a 18–19. században – a változások értelmezése; Bögre Zsuzsanna (szociológus, PPKE Szociológiai Intézet): Az interdiszciplinaritás előnye és hátránya – módszertani megfontolások a szociológus szemével; Gyarmati György (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszék; főigazgató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára): Hit, ráció és a történelmi igazság szentháromsága. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Új kutatási eredményeit mutatta be Marosvásárhelyen az ausztrál Kós Károly-szakértő
A 20. század magyar építészetének két nagy alakjáról, Kós Károlyról és Toroczkai-Wigand Edéről tartott előadást kedd este a Kemény Zsigmond Társaság évadnyitó rendezvényén Anthony Gall műépítész, párhuzamot vonva a két jeles személyiség között, rávilágítva a barátságukra, illetve a közös tevékenységükre.
Húsz évvel ezelőtt még úgy tudták, hogy Kós Károly munkásságának kutatása kimerült a Varjúvárral, csakhogy ez koránt sincs így – kezdte előadását az ausztrál műépítész, aki elmondta azt is, hogy „Károly bácsi” nélkül nem tanult volna meg magyarul.
Anthony Gall, akit Ausztráliából Kós Károly építészete vonzott Magyarországra, valamint Erdélybe, elmondta, nap mint nap gyarapodik a tudás Kós Károly életművéről. Csak az idén 400 dokumentumot fényképezett le a marosvásárhelyi levéltárban a közműveknek tervezett Kós-épületekről – tette hozzá.
Toroczkai-Wigand Edéről kevesebbet tudunk, mint Kósról, sőt a köztük levő kapcsolatról szinte semmit. „Sokáig úgy kezeltem e két építész viszonyát, mintha nem lett volna jó kapcsolat közöttük, valamiért haragudtak volna egymásra” – magyarázta az előadó, akit Csíky Boldizsár, a Kemény Zsigmond Társaság elnöke kérdezett. „Az volt az érzésem, hogy Kós Károlynak nem volt fontos Marosvásárhely” – mondta Gall, aki arra is kitért, hogy éppen 106 évvel ezelőtt tartotta Kós székfoglaló beszédét a Kemény Zsigmond Társaságban, ahol a Nemzeti művészet című, később a Magyar Iparművészetben is közölt írását olvasta fel.
Toroczkai-Wigand Ede 1914-15-ben tartózkodott Marosvásárhelyen, de előtte és utána is szorosan együttműködött Kós Károllyal. A marosvásárhelyi közüzemek épületegyüttese, amit Kós tervezett, nem jött volna létre e kapcsolat nélkül. Elképzeléseik, ízlésük annyira megegyezett, hogy közösen tervezték az építkezést Sztánán is, ahol Kós Károly Varjúháza felépült, a Toroczkaié, a Harubán nevű ház végül nem.
A hasonló gondolkodásmód a budapesti állatkert, a sepsiszentgyörgyi székely skanzen, a Kós által tervezett, de meg nem épült kolozsvári, illetve a Torockai által épített marosvásárhelyi iparkamara épületein is látható. Egy 1909-ban keltezett levelében Kós azt írja feleségének, ajánlatott kapott Toroczkaitól, pályázzák meg közösen a Maros-Torda vármegyeház megépítését, amely a marosvásárhelyi Városházával szemben épült volna fel.
Kós Károlyt „elragadta” Sepsiszentgyörgy, ezért áll Marosvásárhelyen csak egy épülete, míg Toroczkai több épületet is tervezett Marosvásárhelyen. Ezeknek az épületeknek az az egyik legfőbb jellemzőjük, hogy funkcionalitásukat száz év múlva sem veszítették el, ugyanazt a célt szolgálják, mint megtervezésük idején – mutatott rá Anthony Gall.
Antal Erika maszol.ro

Izsák Balázs a székely diplomácia megerősítéséről, sikeres perekről számolt be az SZNT közgyűlésén
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
- A székely diplomácia megerősítéséről és az autonómiatüntetésen való részvételük miatt meghurcolt székelyek védelmében folytatott sikeres perekről számolt be Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a tanács Marosvásárhelyen tartott szerda esti küldöttgyűlésén.
Izsák Balázs beszámolójában elmondta, eddig minden olyan pert megnyertek, amelyet az idei székely szabadság napján tartott marosvásárhelyi tüntetés megbírságolt résztvevői védelmében indítottak, és amelyben már ítélet született.
Az SZNT elnöke bejelentette: október 18-án Magyarország kormánya ismét belépett az Európai Unió luxemburgi bíróságán immár másodfokon zajló perbe, amelyet a nemzeti régiókra vonatkozó polgári kezdeményezésük bejegyzésének az elutasítása miatt indítottak az Európai Bizottság ellen.
A küldöttgyűlés elfogadta azt a nyílt levelet, amelyet az SZNT a romániai szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) főügyészének címezett. A dokumentumban a tanács sérelmezte, hogy a kézdivásárhelyi állítólagos merényletkísérlet vádiratában az ügyészség negatív színben tünteti fel az SZNT-t, "kriminalizálja a székelység legitim autonómiatörekvését, és Románia magyar nemzetiségű polgárai ellen hangolja a közvéleményt".
Az SZNT leszögezte, hogy nem állt kapcsolatban sem az eljárás során meggyanúsított személyekkel, sem a feltételezett cselekménnyel, elítél minden erőszakos cselekményt vagy erőszakkal való fenyegetést, és csakis alkotmányos, demokratikus eszközökkel kívánja elérni Székelyföld területi autonómiáját. Az SZNT arra kérte a főügyészt, hogy a székelyek autonómiatörekvése tárgyában tekintse irányadónak az Európa Tanács 1334/2003 számú határozatát, mely szerint "a központi kormányzatnak megértéssel kell reagálnia, amikor a kisebbségi csoportok, különösen, ha számottevőek, és régóta élnek egy adott területen, nagyobb szabadságot követelnek saját ügyeik önálló intézésében."
A küldöttgyűlés döntött arról, hogy változatlan formában fenntartja a 2004-ben elfogadott autonómiastatútumát. A szövegnek csak olyan formai változtatásait tartja megengedetteknek, amelyeket a törvényekben beállt változások tesznek indokolttá.
A küldöttgyűlés egy olyan állásfoglalást is elfogadott, amelyben a román hatóságoknak a székely zászló elleni intézkedéseit részletezi, és azzal a kéréssel fordult a népek közötti barátság, a béke, és a stabilitás iránt elkötelezett emberekhez, hogy az üldözött székely zászló védelmében fejezzék ki együttérzésüket a székelyekkel, "ezzel is segítve Romániát, hogy szakítson a kommunista múlttal, a diktatúra gyakorlatával, és megtalálja az utat a demokrácia felé" - olvasható az állásfoglalásban.
Izsák Balázs elmondta, hogy a székely zászlóról elfogadott állásfoglalás angol változatát eljuttatják a bukaresti külképviseletekhez és a nemzetközi szervezetekhez. Marosvásárhely, (MTI)

Kövér az RMDSZ-re való voksolásra buzdítja a székelyeket
Az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) közös képviselő- és szenátorjelöltjeinek támogatására kérte Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Székely Nemzeti Tanácsot az SZNT szerdán Marosvásárhelyen rendezett küldöttgyűléséhez intézett levelében. Állásfoglalásában az Izsák Balázs vezette testület azzal a kéréssel fordul a székely közösséghez: olyan képviselőket válasszon decemberben, akik elkötelezettek a Székelyföld autonómiája iránt, és hajlandók is cselekedni érte.
Az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) közös képviselő- és szenátorjelöltjeinek támogatására kérte Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT). A házelnök abból az alkalomból fordult levélben a szervezethez, hogy az SZNT szerdán tartotta küldöttgyűlését Marosvásárhelyen. Az ülésen felolvasott üzenetében Kövér László újfent támogatásáról biztosította az európai mércével mért legitim székelyföldi területi autonómiát, úgy vélekedve: a számbeli vagy politikai többség nem lehet szabad, ha a vele együtt élő számbeli vagy politikai kisebbség jogfosztott.
Felhívás mozgósításra
A fideszes politikus felkérte a 13 évvel ezelőtt alapított szervezetet, hogy „ne essen kamaszbetegségbe”, emelkedjék felül a vélt vagy valós sérelmein, és előlegezze meg a bizalmat a magyar parlamenti képviseletnek Bukarestben. Kövér arra kérte az SZNT-t, a decemberi romániai parlamenti választáson mozgósítsa Székelyföld népét, hogy vegyen részt a megmérettetésen, és szavazzon „az RMDSZ és az MPP együttműködésén alapuló magyar képviseletre”. „Ez ma a magyar nemzetpolitika érdeke és a ti érdeketek is, hiszen Biró Zsolt és Kulcsár Terza József képviselőjelöltek személyében az SZNT fennállása óta először nyerhetnek mandátumot az SZNT küldöttei a romániai parlamentben” – üzente Kövér László.
A küldöttgyűlésen elfogadott állásfoglalásában az Izsák Balázs vezette testület azzal a kéréssel fordul a székely közösséghez, hogy olyan képviselőket válasszon decemberben, akik elkötelezettek Székelyföld autonómiája iránt, és hajlandók is cselekedni érte. Az állásfoglalást élénk vita után 59 támogató és 28 ellenszavazattal, tíz tartózkodás mellett fogadta el a küldöttgyűlés. A hozzászólók némelyike törölte volna az utolsó kérést a szövegből, mások pedig az SZNT autonómiastatútumának a határidőhöz kötött benyújtásához kötötték volna a támogatást.
A tanács rögzítette: magát a székelység közképviseletének tekinti, és ennek megfelelően nem vesz részt a választásokon, és nem jegyezteti be magát politikai alakulatként. Természetesnek tartja ugyanakkor, hogy képviselői lelkiismeretük szerint induljanak a választásokon pártjaik színeiben vagy akár függetlenként. Az állásfoglalás szerint az SZNT képviselői – ha elindulnak a választásokon – nem várhatnak támogatást az SZNT-től, „amint egyetlen parlamenti képviselő sem várhatja el azt, hogy maga a parlament támogassa őket a választásokon". Szili Katalin miniszterelnöki megbízott felszólalásában társadalmi és politikai összefogásra buzdított az általa pártok feletti ügynek nevezett autonómia érdekében.
Egyébként az Országgyűlés elnökének felhívása főleg az RMDSZ-szel ápolt eddigi hűvös viszonyának ismeretében érdekes. A 2012-es helyhatósági választások idején Borbély László, az RMDSZ akkori politikai alelnöke a romániai választási kampányba való „brutális beavatkozásnak” nevezte, hogy Kövér László részt vett az MPP kampányrendezvényén. Ugyanerről Kelemen Hunor elnök úgy vélekedett, hogy a házelnök „beavatkozása” elronthatja mindazt, amit románok és magyarok közösen felépítettek a rendszerváltás óta. A házelnök egy hónappal később a Magyar Hírlapnak adott interjúban úgy nyilatkozott: az RMDSZ vezetése nagyon régóta az MSZP-vel ápolja a legszorosabb kapcsolatot.
„Amiben persze nincs semmi meglepő, hiszen mindkét párt ugyanolyan bolsevik gyökerekből táplálkozik, az erkölcseik, mentalitásuk és érdekeik is közösek. Mindkét párt »kívülről« vezérelt, s mindkettő azon dolgozik, hogy az erdélyi magyarság számára Budapest megszűnjön orientációs pont lenni” – jelentette ki az interjúban Kövér László.
Bírálat a DIICOT-nak
Különben az SZNT küldöttgyűlésén ismertették a testületnek a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) vezetőjéhez, Daniel Horodniceanuhoz intézett nyílt levelét. Ebben a szervezet tiltakozik az ellen, hogy a nyomozó hatóság a terrorizmussal gyanúsított kézdivásárhelyi Beke István Attila és Szőcs Zoltán ellen összeállított vádiratban negatív színben tünteti fel az SZNT-t, „kriminalizálja” a székelység legitim autonómiatörekvését, és „Románia magyar nemzetiségű polgárai ellen hangolja a közvéleményt”.
Az SZNT leszögezi, nem állt kapcsolatban sem a meggyanúsított személyekkel, sem a feltételezett cselekménnyel, elítél minden erőszakos cselekményt vagy akár az erőszakkal való fenyegetést is. Ugyanakkor a szervezet szerint a vádirat „a koncepciós perek módszereit használja, nem riadva vissza akár a hamisítástól sem, tendenciózus módon politikai célokat követ, hogy a székely közösség egészét, magát az autonómiamozgalmat helyezze vád alá, és bizalmatlanságot, akár gyűlöletet keltsen Románia többségi, román nemzetiségű polgáraiban a magyar közösséggel, a magyar közösség céljaival szemben”.
Állásfoglalást fogadott el a küldöttgyűlés a székely zászlóról, megállapítva, jóllehet ez a jelkép nem sérti sem a román államot, sem többségi lakosságát, a hatóságok mégis következetesen üldözik. „Az SZNT a világ közvéleményéhez fordul, kérve minden embert, aki elkötelezett a népek közötti barátságnak, a békének, a stabilitásnak, hogy az üldözött székely zászló védelmében fejezze ki együttérzését a székelyekkel, ezzel is segítve Romániát, hogy szakítson a kommunista múlttal, a diktatúra gyakorlatával, és megtalálja az utat a demokrácia felé” – szerepel az állásfoglalásban.
kronika.ro| 
Erdély.ma