Aranydiplomás orvosok és gyógyszerészek
Fél évszázaddal ezelőtt, 1966-ban kapták meg a hivatás gyakorlására feljogosító oklevelet, ami mellé 2016. szeptember 3-tól immár egy aranydiploma is került. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1966-ban végzett orvosai és gyógyszerészei szeptember harmadikán tartották 50 éves találkozójukat.
Előző nap ökumenikus istentisztelet keretében "adtak hálát minden idők Urának az eddig kapott kegyelemért" és emlékeztek meg volt kollégáikról és tanáraikról. Szombaton délelőtt a szokásos fényképeződés után az intézmény dísztermében gyűltek össze. A Gaudeamus felhangzását követően dr. Nagy Előd rektorhelyettes köszöntötte a megfogyatkozott számban megjelent általános, gyermek- és fogorvosokat, valamint a gyógyszerészeti kar végzettjeit.
Fél évszázaddal ezelőtt 148-an indultak útnak az egyetemről, az eltelt öt évtized után még hetvenen sem tértek vissza. Történelmi évfolyam voltak, mint annyi más a Marosvásárhelyi egyetemen. Bár hozzájuk már nem hatott el 1956 szele, amely korábban hallgatók egész sorának törte derékba a pályáját, ennek az évfolyamnak az egyetem jellegének a megváltozatására elindított intézkedések előszelét és hatását kellett átélnie. Pártutasításra 1962-ben kezdődött el az intézet magyar jellegének a megváltoztatása, s vezették be az azóta is fennálló "abszurd" intézkedést, miszerint a magyar nyelvű előadások mellett románul tartják a gyakorlati képzést, ami megnyitotta az utat, hogy az oktatói kart is fokozatosan átrendezzék. A történtekről volt prorektoruk, dr. Puskás György számolt be a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés ötvenedik évfordulójára kiadott kötetben. A rektor a hosszú börtönévek után visszatért dr. Csőgör Lajos professzor volt, és rektorhelyettesként már dr. Pop D. Popa Ioan előadótanár neve is szerepelt.
A hetvenes éveikben járó orvosok és gyógyszerészek köréből busás vámot szedett az idő. Különösen az általános orvosi kar végzettjeivel volt kíméletlen, holott azt gondolná az ember, hogy aki a gyógyítás szolgálatába szegődött, az önmagára is jobban ügyel, és kegyesebb hozzá a teremtő. A valóság az ő esetükben rácáfolt a feltételezésekre, hiszen az 1966-ban végzett 54 általános orvos közül 25-en már nincsenek az élők sorában. Érdekes módon a gyermekorvosokat és fogorvosokat kevésbé sújtotta a sors, mindkét kar 27 végzőséből öten mentek át a "túlsó partra", a 40 gyógyszerészből pedig 13-an. Akik túlélték a jórészt munkával töltött fél évszázadot, azok közül néhányan ma is dolgoznak fiatalokat megszégyenítő frissességgel, másokat jobban megviselt a könnyűnek korántsem nevezhető mesterség gyakorlása. A találkozón egykori tanáraik közül öten vettek részt.
A hatvanas években az akkori MOGYI virágkorát élte, s a második tanárgeneráció tagjai igényesen és színvonalasan végezték feladatukat, hangzott el dr. Nagy Előd előadótanár beszédében. Az utolsó harminc év oktatóinak és hallgatóinak szemszögéből legendás évek voltak ezek, amelyekhez képest a mai MOGYE más viszonyokat mutat. Bár épületekben, központokban, rendszerekben látványos a fejlődés, az emberi erőforrást illetően nehéz helyzetben van az egyetem magyar tagozata, amely a fennmAradásért küzd. Az utánpótlás nem minden tanszéken megoldott, a karrierfejlődés feltételei kemények, nehezen teljesíthetők, a végzősök jelentős számban vándorolnak ki külföldre. A jelenlegi tanári kar számára az ötven évvel ezelőtt végzettek kitartása, összetartó ereje példaértékű, fogalmazott a rektorhelyettes, aki Babits Mihály soraival zárta mondanivalóját.
Idézetekkel sűrűn megtűzdelt, tartalmas, szép beszéddel köszöntötte volt kollégáit dr. Kun Imre professzor, aki szerint a találkozó résztvevői az ősz időszakát élik át, s ha sikerült lélekben fiataloknak mAradniuk, akkor is elkövetkezett számukra a számvetés ideje. A keresztény értékrend hármas kötéséből kiindulva Márton Áron és Hamvas Béla szavaival fogalmazta meg a hit lényegét. A vallás kimeríthetetlen energiát ad a harc megvívásához. A küzdelem pedig nem a nyugdíjkorhatár eléréséig tart, hanem addig, ameddig "képesek vagyunk helytállni"– tette hozzá. Jó érezni azt, hogy szükség van még ennek a nemzedéknek a tudására, tapasztalatára mind a gyógyítás, mind a tanítás terén, ez felvillanyozóan hat, s a "tesztoszteronhoz hasonlóan megnövelheti a sejtek telomérjeinek a számát" – szólt az endokrinológus a beszélőből. Szakmai téren mindig a nehezebbet választva a szolgálat fontosságát hangsúlyozta, és a tudományos érdeklődés ébren tartására (ami magába foglalja a világjárást is) biztatta volt évfolyamtársait. A magánélet terén a boldogság mellett a szenvedés elkerülhetetlenségéről szólva Exupéryt idézte: "jól csak a szívével lát az ember". "A közösség, ahova tartozunk, a végzetünk, de szabadságunk kitejesedésének a színtere is", zárta az Isten – család – haza hármasságát, majd a dalai láma tanácsát osztotta meg volt kollégáival, miszerint "bölcsebb a boldogságra való képességünk épségére vigyázni, mint sok pénzt keresni". Végül a találkozó másnapján szentté avatott Teréz anya himnuszát idézte az életről, és köszönetet mondott volt tanáraiknak, akik szívós kitartásukkal, erkölcsi helytállásukkal nevelték is a hatvanas évek orvos- és gyógyszerésznemzedékét.
Az aranyokleveleket a "fiatal idős" orvosoknak és gyógyszerészeknek dr. Dienes Sándor és dr. Csedő Károly nyugalmazott professzorok adták át.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Vöröshagyma vagy lilahagyma? - élőnyelvi konferencia Marosvásárhelyen
Nemzetközi nyelvészeti konferencia zajlik ezekben a napokban Marosvásárhelyen a Sapientia EMTE Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke, illetve a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet szervezésében.
A 19. Élőnyelvi Konferencia a következő témák köré szerveződik: a magyar nyelvjáráskutatás a 21. században: hagyomány és innováció; nyelvváltozatok a 21. században: változó dialektusok, regionális köznyelvek, egységesülés és szétfejlődés; adatgyűjtési módszertan: hagyományos modellek, újítás és lehetőségek; nyelvjárások és nyelvek határán: nyelvjáráskutatás és kontaktológia; nyelvjárások és kisebbségi nyelvhasználat; nyelvjárások és nyelvi tervezés kisebbségi és többségi helyzetben; nyelvjárások és nyelvi attitűdök; nyelvjárások az oktatásban.
A konferencián a hazai előadók mellett többek közt magyarországi, vajdasági, amerikai, finnországi nyelvészek ismertetik folyamatban levő kutatásaikat, illetve azok eredményeit.
A plenáris előadások után műhelyekben és szekcióban tartották előadásaikat a résztvevők. Szó esett az uráli nyelvekről a digitális térben, amelynek kapcsán Kozmács István az udmurt nyelvhasználatról értekezett. Larisza Ponomareva és Oszkó Beatrix a Digitális eszközök és finnugor nyelvek – a komi-permják háttér című előadásban kitért arra is, hogy a jelenleg elérhető eszközök milyen mértékben segítik elő a komi-permják nyelv megmAradását a mindennapi nyelvhasználatban, illetve a digitális világban. A manysi nyelvről manysi nyelven című előadásban a manysi nyelv szociolingvisztikai helyzetét elemző és értékelő manysi nyelvű írások alapján mutatták be a szerzők azt, hogy hogyan gondolkodnak napjainkban a manysik nyelvük jelenéről és jövőjéről.
Az egyetemi hallgatók körében tapasztalható nyelvhasználatról és nyelvi attitűdökről értekezett Bartha Krisztina, Belényesi Emese Hajnalka a kisebbségi helyzetben élő siket személyek nyelvhasználatát, nyelvi identitását és közösségi inklúzióját vizsgálta, Danczi Annamária a pedagógusok nyelvjárási attitűdjét a határon túli közegben.
Kalandozások a konyhában – ételek és alapanyagok megnevezései Magyarországon és a külső régiókban címmel Fazakas Emese péntek délelőtt arról tart előadást, hogy a különböző ételeket és alapanyagokat sokszor eltérően nevezik meg a magyarországiak és a határon túl élők. Arra keresi a választ a Babeș–Bolyai Tudományegyetem nyelvésze, hogy mi lehet az elnevezések alapja, mi az a szempont, aminek alapján Erdélyben vöröshagymának mondjuk azt, amit Magyarországon lilahagymának.
Antal Erika
maszol.ro

Pápai Páriz Ferenc orvos, tudós, szótáríró 300 éve halt meg
Pápai Páriz Ferenc orvos, tudós, szótáríró, „a magyar Hippokratész” háromszáz éve, 1716. szeptember 10-én halt meg.
1649. május 10-én született Désen, apja II. Rákóczi György erdélyi fejedelem udvari lelkésze volt. Szülei korai halála után rokonoknál nevelkedett, előbb Marosvásárhelyen, majd a Nagyenyedi Bethlen-kollégiumban tanult. Szorgalma, a tudományok iránt mutatkozó élénk érdeklődése miatt külhoni egyetemekre küldték. 1672-től Lipcsében folytatott orvosi tanulmányokat, hosszabb időt töltött az Odera menti Frankfurtban, majd Heidelbergben lett bölcsészdoktor. 1674-ben Bázelben orvosi oklevelet szerzett, és megkapta a „bázeli orvosi kar ülnöke” kitüntető címet is.
1675-ben hazatért. Előbb Debrecenben töltött rövidebb időt, majd Bihar vármegyében folytatott orvosi gyakorlatot, 1677-ben Bornemissza Anna fejedelemasszony udvari orvosa lett. 1678-ban felajánlották neki a Nagyenyedi Bethlen-kollégiumban a görög nyelv, a bölcselet és a természettan tanszékét. Ünnepélyes beiktatására 1680 januárjában került sor, ezt követően haláláig a kollégium tanára, később rektora volt. A kollégiumban ő vezette be az orvosi alapismeretek tanítását, számos tehetséges diákjának szerzett ösztöndíjat külföldi egyetemekre, élete végén kapcsolatai révén számottevő összeget gyűjtött össze a Rákóczi-szabadságharcban elpusztult kollégium újjáépítésére.
Szabadság (Kolozsvár)

A száz évvel ezelőtti román betörésre emlékeznek Csíkszeredában
Kétnapos rendezvénysorozaton emlékeznek pénteken és szombaton Csíkszeredában a román hadsereg száz évvel ezelőtti Székelyföldi betörésére – közölte csütörtöki számában a Krónika.
A rendezvény pénteken beszélgetéssel és filmvetítéssel kezdődik. A Csíki moziban mutatják be a Koszta István hadtörténetíró, újságíró forgatókönyve alapján készült Székely kálvária című, 52 perces dokumentumfilmet. Az alkotás a Székelyudvarhelyi 82. gyalogezred, a Marosvásárhelyi 9. népfelkelő huszárosztály és a Brassói 2. huszárezred védelmi harcainak megélt története, ahogyan az élő emlékezet megőrizte családi levelekben, harctéri naplókban, fényképeken.
A román betörés és a székelyek Hajdu-Bihar vármegyébe történő menekülését idézi fel az a kiállítás is, amelyet Ráduly Róbert Csíkszeredai és Szólláth Tibor Zoltán hajdúnánási polgármester nyit meg szombaton a Csíki Székely Múzeumban.
Amint Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója egy szerdai sajtótájékoztatón elmondta, a kiállítás az 1916-os év három fontos dátumra összpontosít: augusztus 27-ére, amikor a Román Királyság hadba lépett és hadserege átlépte az akkori Magyarország határát, szeptember 8-ára, amikor a román hadsereg elfoglalta Csíkszeredát, majd október 9-ére, amikor a magyar hadsereg visszafoglalta a várost.
A rendezvénysorozat keretében emlékművet avatnak szombaton Csíksomlyón az első világháború végén alakult Székely hadosztálynak. A Miholcsa József szobrászművész által tervezett és Zavacki Walter szobrászművész által kifaragott emlékmű félkör alakban elhelyezett kőtömbjein első világháborús katonák, a központi oszlopon pedig a Székely hadosztály címere és egy koronás turul látható. A Syékely hadosztály Magyarország területeinek a megvédésére jött létre 1918 decemberében.
Románia 1916 augusztusában indított támadást Magyarország ellen Erdély elfoglalása céljával. Az eseményt a román történetírás Románia első világháborúbeli hadba lépéseként, a magyar történetírás pedig román betörésként tartja számon.
Népújság (Marosvásárhely)

Nyári táborokban a Kohézióval
A Temesvári Kohézió Egyesület augusztusban szervezte meg Zsombolyán a Kaláka és Szociális táborait, amelyek több mint 50, a Temes megyei szórványban élő magyar gyereknek nyújtottak lehetőséget a hagyományos kézműves tevékenységek elsajátítására és gyakorlására, a barátkozásra, az erkölcsi és szellemi értékekkel való ismerkedésre, az alapvető viselkedési szabályok elsajátítására.
Kalákában a Kohézióval – 2016
Augusztus első hetében Zsombolyán több mint harminc tehetséges diák vett részt a Temesvári Kohézió Egyesület által szervezett tizenkettedik Kaláka táborban. A tábor célja a hagyományos kézműves tevékenységek elsajátítása és gyakorlása volt. Alulírott irányításával munkacsoportokban dolgoztunk, minél több természetes anyagot használva alkalmaztuk a hagyományos magyar mesterségeket: a batikolást, bútorfestést, nemezelést, textíliafestést, gyöngyfűzést, gyékényfonást, fafaragást, nemezelést.
A délelőtti kézműves tevékenységekre a Bartók Béla Líceum és a Gerhárdinum Katolikus Líceum diákjai, a Kohézió Egyesület által támogatott tehetséges, tanulni vágyó fiatalokon kívül bejártak a zsombolyai gyerekek is. Egy állandó kiállítás keretén belül több érdeklődő is megtekintette az egy hét kitartó munkájából összeállt kiállítást. Meghívottunk volt Lázár Éva népművész és Lázár Csaba, akik a gyékényfonást oktatták kezdőknek és haladóknak, valamint Balla Krisztina Marosvásárhelyi tanuló, aki gyöngyfűzést tanított.
A táborzáró alkalmával Vetési Zoltán, egyesületünk egyik alapítója Magyar erkölcstan a gyakorlatban címen a magyar értékrendről tartott vetítéssel összekötött előadást. Célunk az volt, hogy a magyar erkölcsi és szellemi értékeket átadhassuk a Bánsági fiataloknak.
A kézműves és egyéb tábori tevékenységekhez szükséges anyagi eszközök beszerzését a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatta. A tábor valamennyi résztvevője oklevelet, kohéziós pólót és kitűzőt, valamint a Corvin Könyvkiadónak köszönhetően kis ajándékcsomagot kapott.
Szociális szórványtábor a Kohézióval – 2016
Egyesületünk önkéntes munkatársak segítségével, augusztus második felében szervezte meg a nyilvántartásunkban szereplő hátrányos helyzetű nagycsaládok gyermekeinek és az egyesület tevékenységei iránt érdeklődő gyerekek táboroztatását. Több mint huszonkét gyerek vett részt a szórványtáborban, amelynek fő támogatója a németországi TEMAH hamburgi csoportja, valamint résztámogatója a Communitas Alapítvány.
A táborlakók a Temesvári gyerekek mellett Ötvösdről, Gátaljáról, Lenauheimről, Vöröscsárdáról érkeztek, de részt vettek a változatos tábori programokban a bejáró zsombolyai gyerekek is. A délelőtti kézműves foglalkozások során csoportokban dolgoztunk, érdeklődésnek megfelelően: a kisebbek festettek, hajtogattak, ragasztottak, a nagyobbak a kézügyességüket fejlesztve fontak, bogoztak, gyöngyöt fűztek, gyakorolták a bútor- és üvegfestést.
Táborunk mottója és fő célja a barátkozás, a jókedv, az alapvető viselkedési szabályok elsajátítása volt, mivel életünk alapköve az értékrend.Magyar népmeséket vetítettünk, beszélgetéseket folytattunk a barátságról, az önbizalomról, a segítőkészségről, az odafigyelésről, a jó és a rossz viszonyáról, majd szerepjátékokat alkalmazva sajátítottuk el az alapvető viselkedési szabályokat.
A szabadidő hasznos eltöltése érdekében a délutáni programok keretén belül sportnapot is szerveztünk a táborlakók számára, labdajátékoktól a tollaslabdáig, ki-ki kedve szerint mozoghatott, de nem mAradhatott el a délutánonkénti strandolási lehetőség sem.Tapasztaltuk, hogy a játék és a szabadidő hasznos eltöltése nagyon fontos egy gyerek számára, ezáltal fejlődik önbizalmuk, türelmük, és segít abban, hogy önállóak legyenek, aktív szerepet és felelősséget vállaljanak egy csoporton belül.
Ezúton szeretném megköszönni a támogatóknak, a Communitas Alapítványnak, a Hamburgi TEMAH csoportjának a tartalmas adományt.
Sipos Ilona táborszervező beszámolója
Nyugati Jelen (Arad)

„Benci, az nem így volt!” – interaktív könyvbemutató a Bernády Házban
Emlékeket idézett fel, érzelmeket hozott felszínre Nagy Benedek Ellenzékben és ellenszélben című könyvének bemutatója csütörtök este Marosvásárhelyen a Bernády Házban.
Nem voltak túl sokan, ám a jelenlevők igen aktívan részt vettek a kötet ismertetőjén, véleményt nyilvánítottak, kérdéseket tettek fel, gondolatokat fogalmaztak meg, vitáztak, saját szemszögükből értelmeztek egy-egy, a könyvben is megírt eseményt.
A Csíkszeredai történész, volt parlamenti képviselő a teleírt jegyzetfüzeteit is elhozta és megmutatta az érdeklődőknek, de a `90-es bányászjárás fotóit is szétosztotta, így emlékezett ki-ki a maga módján az egykori eseményekre. A kötet szerzője azt kezdte mesélni, hogy hogy is volt, mikor a parlamentben az egyik székely bányász felszólalt, amikor a teremben ülő Frunda György „Benci, az nem így volt!” felkiáltással félbeszakította és elmesélte, mi történt: a Zsil-völgyében dolgozó jelentős számú székely bányászok közül az egyik ezzel biztatta a magyar képviselőket: „maguk magyarok, amíg én itt vagyok, ne féljenek! Éljen nagybányai Horthy Miklós!”
A kötetet elsőként Borbély László méltatta, mint volt parlamenti kolléga, aki fontos könyvnek nevezte és megköszönte a maga, illetve a kollégái nevében is Nagy Benedeknek a hatalmas munkát, az 550 oldalba összefoglalt visszaemlékezéseket, amiket a jegyzeteiből írt meg és amely érdekes olvasmány bárki számára, akit érdekelnek a `90-es éves történései. „Krónikás Nagy Benedek, aki majdnem szóról szóra leírta a vitáinkat, amely remélem, a mostani ifjú generáció számára is izgalmas lesz” – fogalmazott Borbély, kitérve a szerzőnek a parlamentben szerzett érdemeire, a tanügyi törvény, a kisebbségi történelemoktatás, a vallásügyi államtitkárság terén végzett jelentős tevékenységére, azok eredményeire is.
Nagy Miklós Kund, aki a Bernády Ház házigazdájaként faggatta Nagy Benedeket a könyvvel kapcsolatban, többek közt arra volt kíváncsi, hogy ha elméletileg jobban felkészültek az akkori politikusok, eredményesebben politizálhattak volna? „Lényegében nem a felkészültségen múlott” – válaszolt a kötet szerzője, aki „egyszerű önigazolásnak” nevezte a könyvét, amely által felmentést remél az utókortól, hogy annak idején „jól csinálták”. Elmondta, történészként is motiválva érezte magát, hogy mindazt, ami történt, amit feljegyzett, meg kell írni, mert egyszer szükség lesz rá.
A kötet bármely oldalon, bármely címszónál felüthető, olvasható, érdekes feleleveníteni általa a Marosvásárhelyi márciusi eseményeket, a Bukaresti bányászjárást, a nemzeti kisebbségek történelmének tantárgyként való tanításának elfogadtatását, a szászok kivándorlását „egy új világ hajnalán”, egy-egy politikai párt, vagy politikus hozzállását a demokráciát érintő kérdésekhez, szavazásokat, parlamenti vitákat.
Az érdeklődők között aktív és nyugalmazott rádiószerkesztők, egykor Bukarestben élt lapszerkesztő, az eseményekben aktívan résztvevő, illetve azok iránt érdeklődő személyek ültek, akik kézről kézre adták a jegyzetfüzeteket és fotókat, felidéztek egy-egy eseményt, megvitatták azokat, mérlegelték a következményeket.
Antal Erika
maszol.ro

Marosvásárhelyről elszármazott művészek állítottak ki a Kultúrpalotában
Cantata profana a címe a Kultúrpalota földszinti kiállítótermeiben látható kettős tárlatnak, ahol a két, Marosvásárhelyről Budapestre távozott képzőművész mutatkozik be azzal, amit magával vitt Vásárhelyről, továbbfejlesztett és most újból visszahozott indulásuk helyszínére.
Kacsó István, művésznevén Kacsó Fugecu és Toró Annamari festményekkel, installációkkal, grafikákkal, gondolatébresztő alkotásokkal jelentkezett a Kultúrpalotában. Egy éve a kiállítás gondolatával kelnek és fekszenek, mondta el Kacsó Fugecu, mert készültek az itthoni, egykori tanáraikkal, osztálytásaikkal, barátaikkal való találkozásra, mindannak a bemutatására, amit távozásuk óta tanultak, alkottak.
Érdekes, hogy bár közös kiállításon többször is részt vehettek, egyéni tárlatuk nem volt még Marosvásárhelyen. Ez is meghatározza a szeptember 24-éig látható kiállítást, ahogy a hely adottságai, a tér, a terem de a rég várt találkozások, a bemutatkozás is – árulták el a művészek.
Kacsó Fugecu Marosvásárhelyen érettségizett 1971-ben a Művészeti Líceumban, elmondása szerint gyerekkorára Nyárádremete, nagyszülei faluja volt nagy hatással, az ott töltött nyarak egy életre emlékezetesek mAradtak. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán végzett, rajztanár lett Korondon, majd a szebeni nyomdánál vállalt grafikusként munkát. 1984-ben telepedett át Magyarországra, ahol 1991-ben alapítótagja volt a MAMŰ-nek.
A kiállítóterem földszinti részén kaptak helyet Kacsó Fugecu alkotásai, aki a víz – levegő – föld kapcsolataira alapozza művészetét. Hosszú időn keresztül érleli az alkotásait, gondolkodik, szemlélődik, keres, társít, a néző elé tárja az indulás pillanatát, aztán a végeredményt, látható a terv, az ötlet, amelyből megszületett a mű, olyan, mintha egy kicsit mi is részesei lennénk az alkotói folyamatnak.
Az emeleti teremben Toró Annamari pasztellt, olajfestményt és frottázst állított ki. Ahogy elmondta, a pasztellek a 2000-es évek elején születtek, a középen látható három olajfestmény a vásárhelyi éveket idézi. A sajátos alkotói technikával készült frottázsok a fa rostjait, az abban kivehető formákat idézik.
Székelykeresztúron született, de szintén Marosvásárhelyen érettségizett Toró Annamari is, ugyancsak a Művészetiben. 1983-ban távozott Magyarországra, ahol animációs filmek készítésével vált elismertté, bár, saját bevallása szerint, ő végig inább képzőművésznek tartotta magát.
Antal Erika
maszol.ro

A tisztességes remény szárnyalása és bukása
Kulcsár Béla Marosvásárhelyen, a székelység székesfővárosában született 1929-ben. Édesapja műkedvelő szobrász. A Marosvásárhelyi Református Kollégiumba kerülve Piskolti Gábor ismeri fel tehetségét, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán előbb Romul Ladea, majd Vetró Artúr a mestere. 1955-ben készült diplomamunkájának témaválasztása, az ötvenes évek egyik slágertémája, Varga Katalin, mintha előrevetítené a Kulcsár Béla-i művészi-alkotói vállalások tragikus véget érő sorozatának sorsszereppé válását.
Banner Zoltán körültekintő monográfiájában megfogalmazta: „a mócok ügyét felvállaló Varga Katalin témájával először nyújtja ki az erdélyi magyarság nevében saját kezét a megbékélés és testvériség őszinte szándékával a (…) többségi románság felé, hogy két évtized múltán ugyanannak a gesztusnak a kudarcába pusztuljon bele, az agyagfalvi emlékmű örvén”. Ugyancsak a közösségi szerephez, valamint a körülmények szabta vállalások kudarcaihoz is sorolható a megbízás, amelyet 1956-ban alma materének 400. évfordulója és névadó ünnepsége alkalmából kapott Bolyai Farkas szobrának megtervezésére. A forradalmi események forgatagában ez az elképzelés akkor lekerült napirendről. Ugyancsak társadalmi felkérésre faragja azt a Dózsa-szobrot, amelyet a Sepsiszentgyörgyi textilgyár fennállásának 75. évfordulója alkalmából, 1958-ban állítanak fel a gyár művelődési otthona elé. Erősen expresszív jellege és mellszobroknál rendhagyónak számító, belső erőtől is feszülő dinamikája túlmutat a szocreál stílusú köztéri szobrok szokványosságán, megmutatva valamit Kulcsár Bélának abból a zsigeri kísérletező modernségéből, amelyet legfrappánsabban a csavarokkal és ipari alkatrészekkel kombinált Önarcképe közvetít.
A hatvanas évek elején készítette számos „civil” kis szobrát, végigkísérletezi az akkor Kelet-Európában elterjedt szelíd modernista és visszafogottan klasszicizáló formanyelv minden közkedvelt témáját a portrétól az aktig, a munkásábrázolástól az anyaságig, stílusában pedig a realista felfogásútól a dekoratív stilizáló szemléletig és az akkor nálunk merészebbnek számító kubizmustól megtermékenyített síkkal határoló szemléletig (Pongrácz Antónia, Bánat, Napozó, Korsós lány stb.). Legsikeresebb szobrászi vállalkozása Az íjásznő című egy méter magas bronzszobra. Egy pillanatra úgy tűnt, ez a vállalása is kudarcba fullad, hiszen a Képzőművészeti Alap által hivatalból megszabott magas kivitelezési árat városa nem akarta megfizetni. Kulcsár Béla nem hagyta magát, különböző gyárakból, műhelyekből összevásárolta és összekéregette a szükséges mennyiségű bronzot, és a szobrot egy helyi nagyvállalat munkásaival öntette ki. Hibátlanul sikerült, viszont a kockázat okozta feszültség annyira megviselte, hogy szívinfarktust kapott 38 éves korában. Az íjásznő 3,5 méteres bronzszobrát nemsokára felállították – a művész döntése alapján – Marosvásárhely egyik legszebb villasorával szemben, a város akkori egyetlen toronyháza előtti parkban annak adekvátan harmonikus kiegészítőjeként. Kulcsár Bélának sikerült ezzel az alig kubizáló, art decós eleganciájú, bizonyos nézetből már-már absztrakt, mindenképpen merészen minimalista vonalvezetésű művel megteremteni egy korszak, a tisztességes remények, az urbanizáció haladást ígérő, de hagyományokra is tisztelettel tekintő korszakának talán immár örök érvényű emléket állító műtárgyát. Szívinfarktusa után Kulcsár Béla, mivel orvosai eltiltják a nehéz fizikai munkával járó szobrászi tevékenységtől, az általa már korábban is gyakorolt festészet felé fordul. Festészete bátor és sajátos egyszerre, élesen különbözik kortársainak, kollégáinak a felülről ellenőrzöttség okán akarva-akaratlan egymáshoz érlelődött világától. Számára a festészet ekkortól válik a művész közönséggel való kapcsolatának elsődleges közvetítőjévé, amely első intenzív festői periódusában néhány drámai hangvételű művet eredményez (például A barokk város és A mélyben című). Későbbi festményeit inkább a konstruktivitásban összefogott rend és a festészet anyagközeliségének, a nyers tubusszínek alkalmazásának markáns jelenléte (Kompozíció maszkokkal, Csendélet korsókkal és tányérokkal, Oslói est), valamint a természet világmodellként való felfedezése határozza meg (Az élet fája, Ahova vágyom). Több festményén viszont ez előbbieknek ellentmondó nagyfokú elfogódottságot és gyöngédséget mutató líraisággal fogalmazza meg érzéseit (Lepkék, Tükröződés, Lebegés). 1971 után térhetett vissza a szobrászathoz, s készül egyik, a kor szelleméhez legközelebb álló műve, a Marosvásárhelyi Színház térre 1974-ben felállított Térkompozíció. Banner Zoltán szerint a szoborcsoport „a páratlanul intenzív művészi gondolkozásmód diadala a narratív (szocreál) iskolázottság, az anyag (a fém) és a társadalmi-politikai környezet előítéletei, visszahúzó erői fölött”. Sajnos, ez az akkor mindenképpen újszerű, de köztereinken máig is ritka, öntörvényű és modern szellemiségű alkotás jelenleg kompozíciós rendjében megbolygatottan, megcsúfolva ad hírt arról a hálátlanságról, amelyben a város egyik legkiválóbbja, Kulcsár Béla és életműve részesül Marosvásárhely mai gazdáinak „jóvoltából”.
Kulcsár Béla szobrászi és immár ezzel párhuzamos festészeti életműve a következő években, betegsége ellenére, felfelé ívelt. 1975-ben a szárhegyi Barátság művésztelepen hat hét alatt három művet készít el, ezek közül a Szárhegyi Szfinx, híven becenevéhez, a tulajdonváltás körüli hercehurcát talán egyedül mozdulatlanul átvészelő alkotás, a másik kettő közül a Pillangó immár két éve az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményében gyönyörködteti látogatóit. Kulcsár Béla fiatalon, alkotóereje teljében, 47 évesen huny el szívinfarktusban az agyagfalvi emlékmű gondjaival lelkében, az ellehetetlenítettség súlyos terhe alatt elszenvedett izgalmak miatt, a kommunista időszak tipikus áldozataként. Olyanként, aki tehetségét a közösség céljainak szolgálatába állítva vállalta a legnehezebbet, látszólag elfogadni a sajátos kisebbségi tudatot lényegéből kifordító hatalmi szándék fondorlatos megbízói ajánlatát, és ami legalább olyan nehéz volt számára, a közízlést kiszolgáló művészeti kánon diktátumát. Megpróbálva – a művészettörténet számos jó példája nyomán – a művészet minden kicsinyes korlátot legyőzni képes erejében bízva a lehető legbecsületesebben megfelelni a feladatnak, megpályázta a székelység mindenkori legnagyobb szabású emlékművére kiírt pályázatot. Amit meg is nyert. A pályázatra benyújtott két pályaműve közül az eleve több kompromisszummal készülttel. (Eltanácsolt másik pályaműve, amely mind tartalmilag, mind formailag a bátrabbik lett volna, úgy tűnik, örökre a kultúrpolitika süllyesztőjébe került. Szerencsére némi fogalmat erről is alkothatunk a hagyatékban fennmAradt vázlatok alapján.) Egy dolog sajnos mára a korabeli tanúk egybehangzó véleménye szerint biztosnak látszik, hogy az emlékmű elkészítésével a művészt megbízó, az alkotás létrehozásának fázisait kézi vezényléssel irányító, a történelmi hazugságokat és esztétikai tilalmakat mindenáron érvényesíteni akaró, ennek érdekében számos technikai korlátot állító kommunista román rezsim a már korábban is beteg Kulcsár Bélát, ha közvetett módon is, de a halálba küldte. A tervet az Országos Műemléki Bizottság elfogadta, de kikötik, hogy a tizenkét alakból hatnak románnak és hatnak magyarnak kell lennie, aminek karakterükben és öltözékükben kifejezésre kell jutnia, és hogy november 25-i határidőre kész kell lennie. A hatalom képviselői, a megbízók többször érdeklődnek az emlékmű makettjének alakulása iránt. 1976. április 2-án is Bukaresti kiküldöttek vizionálnak a műteremben. Április 5-én a művész másodszor is szívinfarktust kap, és kórházba szállítják. A kórházban is többen megkeresik az emlékmű további sorsának ügyével. Kulcsár Béla 1976. június 18-án meghal. Az agyagfalvi réten ma látható emlékmű csak nagy vonalakban emlékeztet a Kulcsár Béláéra, amely – ahogyan Banner Zoltán fogalmazott – végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában 1980 nyarára készült el. 1990. október 14-én került sor az emlékmű ünnepélyes avatására. Kulcsár Béla neve az avatóünnepségen talán el sem hangzott.
Tegnap megnyílt tárlata megtekinthető október 2-áig keddtől péntekig 10–17, szombaton és vasárnap 10–14 óráig a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében.
Vécsi Nagy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„A hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – Pacha Ágoston püspök és társai Bukaresti pere
Segélykiáltás
„Nagy vatikáni kémpernek” nevezte el a kommunista propaganda azt a koholt vádakon alapuló eljárást, amelyet hatvanöt évvel ezelőtt kezdett tárgyalni a Bukaresti katonai törvényszék. A romániai katolikus főpapok és társaik ellen hozott ítéleteket 1997-ig nem érvénytelenítették, sőt a hivatalos propaganda továbbra is bűnösségüket hirdette.
Ha ezt felolvassuk, főtisztelendőségedet azonnal letartóztatják – fordult a nyolcvanesztendős Pacha Ágoston Temesvári püspökhöz 1950. június 4-én, Szentháromság vasárnapján az egyik kanonok közvetlenül a szertartás előtt a sekrestyében. A püspök talán érezte, hogy utoljára mond ünnepi misét a székesegyházban.
– Nem baj – felelte. – Akkor is föl kell olvasni. Vállalom minden sorát.
A Vatikán által jóváhagyott szöveg a romániai katolikus egyházat ért atrocitások ellen tiltakozott; az evangélium után három nyelven – magyarul, németül és románul – ismertették a hívekkel. A római katolikus püspökök között ő volt a rangidős, s tegyük hozzá, az egyedüli, akit még megtűrt a román állam hivatalában. Márton Áront 1949 júniusában a Securitate csellel fogságba ejtette, majd két évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A Bukaresti érsek, Alexandru Cisar állami nyomásra lemondott, Scheffler János szatmár–Nagyváradi püspököt pedig másfél héttel korábban a körösbányai ferences kolostorba internálták. (A közelmúltban boldoggá avatott Scheffler püspök 1952-ben a hírhedt jilavai börtön föld alatti – megsemmisítő – részlegében halt mártírhalált.)
Feszült csönd keletkezett, a hívek megdöbbentek a nyilatkozat kendőzetlen őszinteségétől: „Öreg püspök atyátok lelkiismereti kötelességének tartja, hogy katolikus anyaszentegyházunk súlyos óráiban hozzátok szóljon. Noha az állam már nem ismer el tényleges püspöknek, mégis meg kell ezt tennem több püspöktársam nevében is, akik valamennyien már nincsenek személyes szabadságuk birtokában: hadd lássátok tisztán egyházunk helyzetét, melyért nem minket terhel a felelősség.” Aznap este a Vatikáni Rádió is nyilvánosságra hozta a segélykiáltásnak beillő szöveget.
A romániai – a protestánsokat, a görögkatolikusokat, kisebb részben a pravoszlávokat is érintő – egyházüldözés Mihály király 1947. december 30-i lemondatása, a népköztársaság kikiáltása után, a kiteljesedő bolsevik hatalomátvétel hatására fokozatosan erősödött, olyannyira, hogy idővel a vallásgyakorlás alapjait fenyegette. 1948 nyarán államosították a felekezeti iskolákat, majd Bukarest felmondta a Vatikánnal kötött, az egyház autonómiáját garantáló 1927-es konkordátumot. A Gyulafehérvárit és a Bukarestit nem számítva az összes katolikus püspökséget felszámolták, egy kivételével pedig bezárták a papnevelő intézeteket. Az államilag megszüntetett egyházmegyék püspökeit lemondásra szólították fel, ám ennek a főpapok vonakodtak eleget tenni. Elkobozták a vallásoktatást szolgáló épületeket, a kántor- és tanítói lakásokat, elvették az 1921-es romániai földreform által meghagyott, az önfenntartást biztosító birtokokat, sőt 1950-ben az egyházi anyakönyvi nyilvántartások beszolgáltatását is elrendelték.
A kultuszminisztérium közben megíratta az egyházakkal a működési szabályzatukat – akkori szóhasználattal statútumukat –, amelyet meghátráló jellege miatt a reformátusok és az unitáriusok esetében rögtön el is fogadtak. (A protestáns felekezeteket együttműködési készségüket látva a katolikushoz képest valamelyest kevésbé üldözték. A megígért kivételezések azonban elmAradtak: történelmi hírű kollégiumaikat elvették, sőt 1952-ben 12 református lelkészt és egy teológiai professzort bírósági ítélet nélkül kényszermunkára hurcoltak a Duna–Fekete-tenger-csatornához.)
A katolikusok benyújtott működési szabályzatát az állam három pont kivételével visszautasította, és a későbbi tárgyalások sem vezettek eredményre.
Az egyre nehezebb körülmények között a püspökök tisztában voltak helyzetükkel, készültek a letartóztatásra. Hogy a hatalom senkit ne ültethessen a helyükre, 1948-tól kezdve – legtöbbször a területenkívüliséget élvező és ezért biztonságosnak tartott Bukaresti nunciatúra kápolnájában – új, titkos püspököket szenteltek fel. Emellett az egyházmegyét távollétükben irányító, szintén titkos ordináriusokat neveztek ki, akik utóbb a gyónási titkok terhe mellett fedték fel kilétüket a plébánosok előtt, s adtak nekik utasításokat. (Az ordináriusok nagy részét a konspiráció ellenére előbb-utóbb letartóztatták, feltehetően papi ügynökök jelentése alapján.)
Másfél hónappal a Temesvári nyilatkozat felolvasását követően O’Hara vatikáni nunciust kiutasították Romániából, az utolsó szabadlábon lévő püspököt, Pacha Ágostont pedig július 19-én letartóztatták, előbb Temesváron, majd Bukarestben őrizték, ám bíróság elé – a nagy vatikáni kémpernek titulált monstre eljárás elsőrendű vádlottjaként – csupán 1951-ben állították. Ekkor már sorozatban zajlottak az autodaféra emlékeztető tárgyalások a főpapok ellen. A szomszédos Magyarországon a nyár elején kezdődött Grősz József kalocsai érsek „ügyében” a koholt per, július–augusztusban pedig Bukarestben rendezték meg Márton Áron és „összeesküvő társai” – köztük a kommunista Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének – bírósági tárgyalását.
Alig hangzott el a Gyulafehérvári püspök ellen hozott ítélet, a Bukaresti katonai törvényszék máris belevágott a „nagy vatikáni kémperbe”. A vádlottak padján kilenc, többnyire egyházi személy ült – köztük az elsőrendű terhelt, Pacha Ágoston. A vádakban – némi malíciával azt is mondhatnánk, fantáziátlanul – szinte a korabeli egyházellenes kirakatperek összes kliséjét felvonultatták. A Romániai Magyar Szó korabeli beszámolója szerint a bíróság előtt „a papi palásttal álcázott összeesküvők és hazaárulók maguk tesznek tanúvallomást arról, hogy a Vatikán, az amerikai imperializmusnak ez a kémügynöksége legfőbb feladatának nem az egyház és nem a hívek szolgálatát jelölte meg, hanem a kémtevékenységet”.
A nyilvánosság számára be kellett bizonyítani azt is, hogy a reakciós papok – akiknek „a hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – erkölcsileg züllött, korrupt emberek voltak, akiket tetteik méltatlanná tettek főpapi feladataikra is. Például „Pacha dollárért tartott miséket, és saját bevallása szerint akkor kapta meg püspöki kinevezését, amikor 1923-ban a vatikáni kémközpont szolgálatába lépett. A püspöki süveg a kémkedés díja volt.” Az emberélet kioltásának szándéka sem állt messze tőlük, hiszen, mint a Szabad Nép megjegyzi, „céljuk a rendszer megdöntése mellett a Román Népköztársaság vezetőinek és a Román Munkáspárt aktivistáinak meggyilkolása volt”. A nácikkal való cimborálás vádját (a sváb Pacha „tisztelgő látogatást tett Hitlernél”) különös tény támasztotta alá: Pacha Ágoston ugyanis 1934 februárjában valóban járt a német kancellárnál. Merényi-Metzger Gábor történész szerint azért, hogy szóvá tegye: nemzetiszocialista ágensek a hatalomátvétel óta egyre hangosabban uszítják a Bánságban élő svábokat az egyház ellen. Mint a tárgyaláson tett vallomásából kitűnik, és ez egészen más fénytörésben mutatja a Hitlerrel való beszélgetést, a látogatáshoz engedélyt kért a berlini nunciustól, és egyeztette vele mondandóját is.
Egy hét elég volt az eljárás befejezéséhez; az ügy konstruálóinak cinizmusát jól mutatják a szeptember 17-én kihirdetett bírósági döntések. A 81 esztendős Pacha Ágoston 18 évi nehéz börtönt kapott, az utódjává és helyettesévé tett Boros Béla titkos püspököt életfogytiglani kényszermunkára, Schubert József titkos Bukaresti segédpüspököt életfogytiglani nehéz börtönre, Gatti Kelemen olasz állampolgárságú ferences szerzetest 15 évi nehéz börtönre, Waltner József püspöki irodaigazgatót 15 évi, Héber János püspöki titkárt pedig 12 évi kényszermunkára ítélték.
Az eljárás célja – túl a megfélemlítésen, a lefogottak és általában a Vatikán és a főpapok lejáratásán, a katolikus hierarchia megsemmisítésén – a Rómatól elszakított és ezért a kommunista államnak teljesen alárendelődő „nemzeti katolikus egyház” létrehozása volt. Hasonló törekvések a többi szocialista országban – köztük Magyarországon – is megfigyelhetők; az ambiciózus és merész elképzelés megvalósítása azonban csupán egyetlen helyen, a Kínai Népköztársaságban járt sikerrel.
Első lépésként a minden szándék ellenére is meglehetősen sovány békepapi mozgalmat hozták létre félig-meddig erőszakkal Marosvásárhelyen – a megalakult Katolikus Akcióbizottság tagjait a pápa válaszul azonnal kiközösítette. Az Erdélyben egyetlen, államilag is elismert Gyulafehérvári püspökség irányítására pedig Márton Áron távollétében, kommunista sugallatra, Adorján Károly kanonok, káptalani helynök puccsszerűen és persze törvénytelenül életre hívta az Egyházmegyei Tanács időközi bizottságát, és a tanács nevében megkezdte az együttműködésre hajlandó papok kulcspozícióba helyezését. (Az egyházmegye vezetésében korábban szerepet játszó tanácsot Márton Áron közvetlenül a lefogása előtt feloszlatta, nehogy a katolikusok megosztására használja az állam.) A kinevezéseket kezdettől fogva nehezítették a letartóztatásuk miatt sorban egymást váltó titkos ordináriusok, akik folyamatosan nyilvánították érvénytelenné a rendelkezéseket. Kapóra jött viszont az államnak, hogy az egyik letartóztatott ordinárius megtört, és – egyébként szintén az egyházi törvényekkel szembemenve – átruházta korábbi hatalmát Adorjánra. (Utóbb a kiszabaduló Márton Áron tett rendet, feloszlatva az Egyházmegyei Tanácsot, érvénytelenítve a kinevezéseket.)
A rendszer végül kudarcot vallott a Rómatól független katolikus felekezet létrehozásával, annak ellenére, hogy a vallásüldözés jóval keményebb volt, mint a szomszédos Magyarországon. A testi-lelki kínzások nemcsak az eljárás időszakát jellemezték, de olykor a börtönben is folytatódtak a legszigorúbb módon. A nagy vatikáni kémper ügyében lefogott, ám végül az eljárásba be nem vont és ítélet nélkül őrzött görögkatolikus apácától, Maria Ionela Cotoitól orvosi utasításra (!) hetekre megvonták az ételt és az italt, azt vizsgálva, hogy segít-e rajta Isten. (A Krisztus sebeit hordozó nővér valóságos csodaként túlélte a megpróbáltatást, 1954-ben szabadon engedték, majd az ötvenes évek végén újabb hat év fogság várt rá.) A börtönben halt meg a titkos ordináriusok közül Bogdánffy Szilárd és Boga Alajos. Boros Fortunát ferences rendfőnököt két héttel a nagy vatikáni kémper kezdete előtt vitték el kényszermunkára a Duna-csatornához. Amikor kezeletlen cukorbetegsége elhatalmasodott rajta, és tüdőgyulladást is kapott, mint munkára alkalmatlant egy vaslapáttal agyonverték.
Pacha Ágoston gyomorrákja a több pappal, köztük Márton Áronnal közös börtöncellában alakult ki. Vizsgálni és kezelni nem engedték, a főpap éjszakánként összeszorított foggal zokogott a fájdalomtól. 1954 tavaszán a hatóságok megígérték a nagybeteg embernek, hogy visszamehet Temesvárra, ha az állam iránt lojálisan viselkedik. Pacha beleegyezett, ám az együttműködésre már nem jutott idő. A püspök nem tudta ellátni feladatát, fél év múlva, 1954. november 4-én a Temesvári kórházban meghalt.
Mint William Totok román történész megállapítja, a Pacha Ágostonnal folytatott tárgyalások szolgáltak mintául később a szabaduló Márton Áron esetében, aki viszont kitért a kompromisszum elől. Furcsa, ám korunkat jól jellemző tény, hogy a nagy vatikáni kémper elítéltjeit csupán 1997-ben rehabilitálta a román állam. Totok arra is figyelmeztet, hogy az igazságtétel szinte a nyilvánosság teljes kizárásával történt. Sőt, a propaganda tovább folyt a korábbi elítéltek ellen, igaz, jóval körmönfontabban. Nagy publicitást kapott például a kémelhárítás volt főnöke, Neagu Cosma, aki minden ellenvetés nélkül hangoztathatta nem sokkal az ezredforduló előtt megjelent könyveiben, hogy a per jogos volt, igazságos ítélet született.
Pethő Tibor
Magyar Nemzet

Bookfest Marosvásárhelyen magyar kiadók nélkül
Kimondottan a román olvasóknak szól ez a vásár, magyar könyvet nem találni – válaszolta érdeklődésünkre egy látogató, akit megkérdeztünk, milyennek találja az angol nyelvű, Bookfest elnevezést viselő könyvvásárt, amit a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban szerveztek a hétvégén.
A román mellett magyar nyelvű óriásplakátokkal is hirdetett könyves esemény megtévesztően hatott, hiszen többen is úgy értelmezték, hogy a novemberi Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár időpontját hozták előbbre a szervezők. Ám a program alapján hamar kiderült, hogy szó sincs erről. A Bookfestet harmadik alkalommal szervezték meg Marosvásárhelyen, ahogy egy magyar látogató fogalmazott, „mintegy ellenrendezvényeként a novemberi könyves eseménynek”. Az angol nevű román kulturális eseményen Markó Béla románra fordított, a Badminton. Poezii oportune și inoportune című kötetét is bemutatták.
A Nemzeti Színház előcsarnokában 23 standon 29 könyvkiadó kínálta legfrissebb köteteit, amelyek között volt egy magyar nyelvű meséskönyv, illetve egy háromnyelvű – román, angol és magyar – kiadvány a pálinka történetéről. A román nyelvű kiadványok között angol könyvek is szép számban kaphatók voltak, többek között a frissen megjelent Harry Potter-sorozat legújabb része, a Harry Potter and the Cursed Child, vagyis Harry Potter és az elátkozott gyermek című kötet, amely július végén jelent meg Londonban. A legújabb Harry Potter-történet tulajdonképpen nem regény, hanem színdarab.
Érdeklődésünkre, hogy a magyar kiadók közül miért nem volt jelen egy sem a hétvégi eseményen, H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója azt mondta, túl sok a standbér, amit kértek a színházban. „Nekik lehet, hogy üzlet, de nekünk nem az” – magyarázta a kiadóigazgató, hozzátéve, hogy a magyar közönség amúgy sem látogatja ezt a vásárt, tehát egy magyar kiadónak mindenképpen veszteség ott ülni három-négy napon keresztül. „Számunkra bőven elég az évi négy nagy eseményen való részvétel: a tavaszi és nyári Budapesti könyvvásáron, a Kolozsvárin és a novemberi Marosvásárhelyin.”
Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke érdeklődésünkre elmondta, a novemberi Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár szervezését már májusban megkezdték, hamarosan a szervezői csapat ismerteti a várható programot. A könyvvásárra rendszeresen meghívják a jelentős román kiadókat is, de azok közül nagyon kevesen tesznek eleget a meghívásnak. Az Oxford, valamint a Kolozsvári egyetemi kiadó van jelen rendszeresen az eseményen, a többi távol mArad – magyarázta Káli Király István.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Húszéves Marosvásárhely első testvértelepülési kapcsolata
Jubiláló barátság
Augusztus 31-szeptember 4. között látta vendégül a Marosvásárhelyi küldöttséget a ZA-MA Baráti Társaság, s szerveztek pörgős, színes, élménydús programot, mindezt az immár két évtizede tartó testvértelepülési kapcsolat és a második alkalommal sorra került vadpörkölt- és borfesztivál apropóján.
Visszatértek a "vitaminok"
Pénteken, szeptember 2-án vette kezdetét Zalaegerszeg város háromnapos ünnepsége, amelyen megtisztelő szerep jutott a közel 800 kilométerről érkezett küldöttség művészeinek is.
– Zalaegerszeg a köztéri szobrok és alkotások városa. Most egy olyan alkotással bővült, amely nemcsak azt bizonyítja, hogy a városban fontos a jövő generációjára való odafigyelés, de tárgyi bizonyítéka a húszéves barátságnak is. Ahogyan Farkas Ferenc Piac téri Fiatalok című bronzszobrának két hőse, a lány és a fiú között szerelem látszik kibontakozni, úgy fonódtak a két város lakosai között barátságok, erős szálak – mutatott rá köszöntő avatóbeszédében Balaicz Zoltán polgármester.
A bíróság zsúfolásig megtelt dísztermében a Domahidi kvartett Sok számos esztendők című köszöntő népdala nyitotta meg a hivatalos ünnepséget.
Vígh László országgyűlési képviselő köszöntője szerint összetartozásunk nem 20, hanem 1100 éves. Eperjes Károly színművészt idézte, aki szerint a régi Magyarország formája olyan volt, mint egy kenyér. Erről azonban Trianonban levágták a vitamint tartalmazó héját. "Köszöntöm itt a vitaminokat" – fejezte ki örömét a képviselő.
– A hivatalos kapcsolat 1996. október 22-én jött létre, dr. Gyimesi Endre akkori polgármester, valamint a néhai Fodor Imre polgármester és Orbán Dezső egykori alpolgármester kézjegyével – elevenítette fel a kezdeteket Balaicz Zoltán. Ezt követte 2000-ben a MA-ZA (Marosvásárhely-Zalaegerszeg Baráti Kör Egyesület), majd 2003-ban a ZA-MA (Zalaegerszeg–Marosvásárhely Baráti Kör Egyesület) megalakulása. "Összeköt bennünket a közös múlt, a keresztény hit, a nemzeti hagyomány, az emberek közötti barátság, a megértés, egymás értékeinek tisztelete. Ezzel magyarázható, hogy ez a kapcsolat erős, kitartó és folyamatosan megújuló" – mondta Balaicz. Nem hagyhatta szó nélkül a 2004. december 5-i, "az akkori politikai élet által beszennyezett népszavazást" sem, melyet követően dr. Gyimesi Endre kezdeményezte, hogy a testvérváros polgárait fogadják jelképesen Egerszeg tiszteletbeli polgáraivá. Ennek eredményeként 2005 novemberében 237 vásárhelyi vehette át a díszpolgárságot bizonyító okiratot. "Egy nemzetet nem az országhatárok, hanem a szeretet, a ragaszkodás, a hűség, az összetartozás egymásba kapaszkodó kis körei tartanak össze, szellemisége tesz naggyá. Ezért csatlakozott Zalaegerszeg is ahhoz a nemzeti szolidaritási mozgalomhoz, melynek keretében székely zászlót tűztünk ki a városházára, kifejezve ezzel együttérzésünket erdélyi magyar-székely testvéreink iránt, s a zászló azóta is ott leng!" – újságolta örömmel a polgármester. De az összetartozásnak más tárgyi bizonyítékai is vannak: míg Egerszegen székely kaput állítottak, addig Vásárhelyen göcseji haranglábat; évente megszervezik a Zala megyei és a határon túli magyar területek fiataljai közötti kapcsolatokat erősítő Kárpát-medencei ifjúsági tábort, s az évtizedek alatt számos erdélyi magyar Zalában talált második otthonra.
A történelem folytatódik
A Zalaegerszegért díjas Cseh Gábor, a MA-ZA elnöke felszólalásából kiderült, a két város közötti kapcsolat az 1980-as évekig nyúlik vissza, s a kezdeti sportkapcsolatok idővel önkormányzati, politikai, kulturális és oktatási intézmények közötti együttműködéssé bővültek. "A jó testvéri kapcsolatot azonban igazán élővé a barátság, az emberi érzések, az emberi kapcsolatok teszik. Ezért alapítottuk 2000-ben a MA-ZA Baráti Kör Egyesületet", mutatott rá a felszólaló. Az azóta épülő szimbolikus hídnak pedig a két évtized történései az alappillérei: számos zalai képzőművész mutatkozott be Vásárhelyen, illetve vásárhelyi Egerszegen, de kitűnő kapcsolat működik a Zalai Táncegyüttes és a Maros Művészegyüttes között, illetve a Látó és a Pannon Tükör folyóiratok szerkesztősége között. Sportvonalon ifjúsági, serdülő és felnőtt labdarúgók találkoznak különböző tornákon. A barátság tárgyi bizonyítékokkal is rendelkezik: három köztéri alkotást helyeztek el Egerszegen: a Béke téren a vásárhelyi RMDSZ állíttatott kopjafát; a Vizsla parkban a Barátság kapuját; míg Wass Albert születésének 100. évfordulója alkalmából a Dózsa-parkban Wass-mellszobrot avattak. Zalaegerszegnek három Pro Urbe-kitüntetettje van: Józsi György, a Zala megyei labdarúgó-szövetség elnöke, dr. Gyimesi Endre és dr. Hóbor Erzsébet, a ZA- MA Baráti Társaság örökös tiszteletbeli elnöke. "Maros-vásárhely és Zalaegerszeg testvérkapcsolata már történelem. De ez a történelem folytatódik" – fogalmazott az elnök.
A testvértelepülési szerződést aláíró dr. Gyimesi Endre elmondta, Zalaegerszeg volt Vásárhely első magyarországi testvérvárosa. "Örömmel tölt el, hogy országgyűlési képviselőként 2010-ben szavazatommal én is letehettem a voksot a határon túli magyarok teljes jogú állampolgársága mellett", húzta alá felszólalásában az egykori polgármester, aki a nemrég elhunyt Fodor Imrével 20 évig őszinte barátságot ápolt.
Az eseményen jelen levő s a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalban a testvértelepülési kapcsolatok ápolásáért felelő Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója szerint mi, vásárhelyiek, a gyökerekhez való visszatérés lehetőségét adjuk Zalaegerszegnek. Reményét fejezte ki, hogy ezután a hivatalos kapcsolat is új erőre kap, majd a 400 éves szabad királyi városi rangot jelképező plakettet és jelvényt adott át Balaicz Zoltánnak, dr. Gyimesi Endrének, Orbán Dezsőnek és Cseh Gábornak. Orbán Dezső szerint az egerszegi kapcsolat nemcsak az első, hanem a legértékesebb, legsokszínűbb és leginkább életszerű is. Köszönetképpen Balaicz Zoltán a 20 éves jubileum előtt tisztelgő emléklapot adott át Csegzi Sándornak és Cseh Gábornak, a vásárhelyiek pedig Czirjék Lajos festményével és Duha László fafaragó munkájával kedveskedtek a házigazdáknak. Záró-momentumként a Domahidi lányok az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga? című, saját feldolgozású népéneket adták elő.
Hármas tárlat a Zsinagógában
A zalaegerszegi vadpörkölt- és borfesztivál részeként az erdélyi tájakat megelevenítő festményekből, az örmény és a magyar népi motívumokat feldolgozó faragványokból, illetve a 20 éves testvérvárosi kapcsolat sajtóvisszhangjának anyagából Jubileum címmel hármas tárlat nyílt pénteken a kiállító- és hangversenyteremmé átalakított zsinagógában. Nemes László Marosvásárhelyi származású, immár 30 éve Egerszegen lakó festőművész méltatásában a szülőföldtől való elszakadás fájdalmát, de a szülőföldjétől 800 kilométerre talált segítő kezek örömét emelte ki.
Három nagy vidék – a Mezőség, Kalotaszeg, a Homoród mente – lenyűgöző falusi tájai elevenednek megCzirjék Lajos 25 festményén. A falu világát megörökítő olajfestmények az ezeken a vidékeken az utóbbi két- három évben szervezett festőtáborok "termései". A munkákat az anyaországi közönség már láthatta Budapesten, Baján, a művész azonban első alkalommal járt most Egerszegen.
A szemközti falon az örmény gyökerekkel is rendelkező Duha László 54 alkotása tekinthető meg. 43 plakett az örmény művészetből vett motívumokat tartalmaz. "Az örmény kódexszél-illusztrációkból megőrzöm a tipikus örmény motívumokat, amelyeket más, az örmény művészetre jellemző elemekkel egészítek ki" – avat be az alkotás titkaiba a szakmáját tekintve egészségügyi asszisztens autodidakta művész. Így elevenedik meg a hárpia, vagyis a női fejet viselő madár, az örök szerelmet szimbolizáló, nyakukat egymásba fonó madarak, az örmények megélhetését jelképező gránátalma, az erőt jelképező stilizált oroszlán, a páva – a büszkeség jelképe, mindezeket nem tudni honnan induló, majd hol végződő indák fonnak körbe.
A tizenegy magyar népi motívumokat feldolgozó plaketten szintén jelen van az életfát jelképező indamotívum. A Maros, Hargita, Kovászna megyei motívumrendszerekből egyénileg összekombinált plaketteken visszaköszön a margaréta, a tulipán, a szegfű, a búzavirág, a nap, a rozetta.
A két tárlatrész között középen, mintegy összekötő kapocsként várja a látogatókat az az összeállítás, amely a testvérvárosi kapcsolat és a baráti társaság két évtizedes tevékenysége során szervezett különböző események plakátjait, valamint a Marosvásárhelyi és zalaegerszegi sajtóban megjelent írásokat öleli fel.
A rendezvény létrejöttét a Bethlen Gábor Alapítvány támogatta.
Vásárhely címere az első
Mind a 14 testvérváros címerével gazdagodik jövőre a városháza előtti tér, mondta Balaicz Zoltán polgármester, a jubiláló ünnepségsorozat részeként szervezett címeravatón. Zalaegerszeg címere mellett az idén Marosvásárhely címere kapott helyet, s róluk ünnepélyes keretek között leplezték le a magyar, illetve a székely zászlót. "Két város, de egy nagy szív vagyunk. A címer pedig örökre hirdetni fogja barátságunkat" – fogalmazta meg Cseh Gábor.
Színes kavalkád a borutcán
Zalaegerszeg városának vezetői, Marosvásárhely és Barót testvérvárosok delegációi, a helyi méz- és borlovagrendek képviselői, a zalai 47-es Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület honvédei, fúvósok, mazsorettek, vadászok, erdészek, néptáncosok és népzenészek alkotta színes menet vonult végig pénteken délután Zalaegerszeg borutcává átalakult főutcáján. A II. vadpörköltfesztivált a köszöntőbeszédek elhangzása után a zalai 47-es Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület díszsortüze nyitotta meg hivatalosan. A másnapi, szombati vadpörköltfőző versenyre 72 csapat iratkozott fel, erről a pénteken megjelent riportban számoltunk be.
Nélküled…
Az ünnepség következő mozzanataként a Domahidi kvartett – Zsuzsa (21), Kata (19), Sára (15) és Anna (10) – a hangversenyteremben lépett fel, felejthetetlenné téve a 20 éves jubileumot. A mezőbergenyei lányok Domenico Gallo-, Mozart- és Bach-műveket adtak elő. Ezután népi alkotásokat játszottak. Az Én Istenem című régi székely himnusz és egy Balassi-feldolgozás után Kata, majd Sára csodálatos hangja töltötte be a termet. A szépszámú hallgatóság valósággal megbabonázva hallgatta a lányok tiszta, szívbe markoló előadását, s azt, amikor a két nappal később 10. életévét betöltő Anna kristálytiszta hangján felcsendült a Nélküled című dal. Nem is próbálta senki sem visszatartani a meghatódottság könnyeit, aztán a ráadásként újra előadott dal éneklésébe már a közönség is bekapcsolódott.
– Nagy élmény volt számunkra ez a fellépés, hiszen most muzsikáltunk, énekeltünk közönség előtt úgy, hogy csak mi töltjük ki az egész estés műsort – osztotta meg élményét Domahidi Zsuzsa.
Nagy Annamária
Népújság (Marosvásárhely)

Vállalta a vállalhatatlant
Kulcsár Béla-kiállítás az EMŰK-ben
Élete sors-metaforává vált, mondta barátja, Székely János költő Kulcsár Béláról, aki szobrászként, festőként alkotott – és bukott bele – a közösségi reprezentáció sors-szerepébe. Korai halálának negyvenedik évfordulója alkalmából nagy érdeklődés mellett, rá emlékezve gazdag tárlat nyílt az Erdélyi Művészeti Központban.
Vécsi Nagy Zoltán, a kiállítás kurátora a péntek délutáni megnyitón részletesen vázolta azt az életutat, amelynek gazdag terméséből az EMŰK földszinti kiállítótermeiben láthatunk egy stílusokat, műfajokat átfogó, gazdag gyűjteményt. Kulcsár Béla ugyanis szobrászként kezdte Marosvásárhelyen 1956-ban, de a forradalom már első megrendelését kudarcra ítélte, előrevetítve a tragikus véget. A Marosvásárhelyi Református Kollégium fennállásának 400. évfordulójára megrendelt Bolyai Farkas-mellszobrot nem kivitelezhette, de legalább Dózsa György „zsigeri belső feszültségről” árulkodó mellszobrát felállították a szentgyörgyi Olt textilgyár művelődési otthona elé, és az ma is ott van. Ezzel ellentétben a kovásznai kultúrotthon homlokzatára más fiatal művészekkel tervezett, Népi kultúra című alkotása a nagy földrengéskor megrongálódott, illetve a kultúrház lebontásával megsemmisült.
Ahogy Banner Zoltán írta: „noha továbbra is a szabad térbe állított, nagy szobrászi tömeg, a monumentalitás és az ezt hitelesítő nemes anyagok izgatják (Kulcsár Béla) fantáziáját, a hatvanas évek elején egyelőre meg kell elégednie a kisebb méretekkel.” A szelíd modernizmus és klasszicizálás jegyében alkotott kő- és bronzkisszobrai mellett akkoriban kísérletezett a ma természetművészetként katalogizált irányzattal is, ugyanis büdösfürdői nyaralójának udvarán ágakból alkotott monumentális méretű, 4 méteres, de mulandó szobrokat, mint a Diána vagy Szarvas.
Az előbbi megelőlegezte egyik legsikeresebb művét, az Íjásznőt, amelyet először egyméteres bronzszoborként, majd köztéri alkotásként 1967-ben nagyobb méretekben is kivitelezett, de ez utóbbi felállításának, illetve öntésének a bonyodalmai annyira megviselték, hogy 38 évesen infarktust kapott. Ezután – a nehéz fizikai munkától eltiltva – sajátos és bátor festészetnek fogott neki, melyeket markáns, keveretlen színek, valamint a természet világmodellként való megjeleníthetősége jellemez.
A művész 47 éves korában bekövetkező második infarktusát és ezúttal halálát egy, az agyagfalvi emlékműhöz köthető stressz okozta, ami abból adódott, hogy az eredetileg 22 alakosra, bronzba tervezett kompozíciót a megrendelő hatalom „kézi vezérlése” miatt sorozatos kompromisszumokkal, kis költséggel és rövid idő alatt volt kénytelen kivitelezni. Befejeznie nem sikerült, az átdolgozott emlékmű avatóünnepségén Kulcsár Béla neve talán el sem hangzott – mondta Vécsi Nagy Zoltán.
A művész kiállításon jelenlévő özvegye, Kulcsárné Csiszér Mária elmondta, nagy gondban van, mi legyen a nagyobbrészt általa őrzött műgyűjtemény sorsa, mert az intézményekkel nincs túl jó tapasztalata, azt mégis megfontolandónak találta, hogy netalán az EMŰK-be kerüljön. A kiállítás október 2-ig látogatható.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bekecsalji múltkövetés
Bekecs alatt Nyárád tere – ezzel a címmel jelent meg egy vaskos és rendhagyó monográfia, melynek írója, a Marosvásárhely környéki falvak egyik kiváló ismerője, a nagyernyei születésű Nemes Gyula, aki korábban több falumonográfia – Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd – szerzőjeként vált ismertté. Bögözi Attila könyvismertetője.
Ezúttal a szerző Marosvásárhelytől távolabb eső vidéket térképezett fel, s mint a kötet alcíme is mutatja – Csíkfalva község története – a Nyárád-mente egy olyan településének monográfiáját írta meg, amely a folyó felső szakaszán, a Nyárád-menti dombvidék alterületén helyezkedik el.
Valaki megjegyezte, hogy az 5-ös szám bűvösen kötődik a településhez, hiszen a Nyárád-mente központjának számító Nyárádszeredától levő 5 kilométeres távolsága 5-tel megszorozva adja a községközpontnak a megyeszékhelyig mért távolságát, de az ötösök számmisztikája nem merül ki itt, mert 5 település alkotja a községet, melynek 5 iskolája, 5 óvodája és 5 kultúrotthona van. És el ne feledjem, Balogh István polgármestert idén ötödik alkalommal választották újra tisztségébe.
Nos, ha a felsoroltakról mit sem hallott a vidéken nem járt idegen, arról esetleg tudhat, hogy erre vezet a „Só útja” elnevezésű turisztikai útvonal, amelyet egy helyi vállalkozó a Marosvásárhelyi Fókusz Öko Központtal közösen épített ki, s a hazaiak mellett főleg Hollandiából, Belgiumból, Svájcból érkező turistacsoportokat vonz. Ugyancsak itt halad át az Ausztriából Csíksomlyóra vezető „Mária útja” zarándokút is.
Egyetlen kötetbe összegyűjtve olvasható a vidék monográfiája, amely több száz oldalon mutatja be a felső-nyárádmenti kisközség múltját, életét. Balogh István polgármester szerint a könyv fontos állomás Csíkfalva életében, hiszen forrásértékű és hiánypótló, annál is inkább, mivel ez idáig nem készült ehhez hasonló munka, amely összegyűjti, rendszerezi a községgel kapcsolatos információkat.
Maga a szerző elismerte, falutörténet írására általában olyan személyek vállalkoznak, akiket a szülőfalu vagy a választott lakhely története vonz, a szűkebb szülőföld megismerésének a gondolata motivál. Ő ugyan nem született Csíkfalván, s bár erős szálak kötik a településhez, mindvégig tudatában volt annak, hogy sok leendő olvasója többet tudhat szülőfalujáról, vagy választott lakhelyéről, mint ő, ám remélte, sikerül sokak számára új ismereteket közzétenni. Nemes Gyula tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, inkább tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárád-mente egészének egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondó települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes eligazodik.
Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan „lennebbiek” a felső Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember. Balra be, Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé.
Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van.
Nemes Gyula érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949-50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek.
Maros megyeben, a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József, Vadasd 1949. augusztus 7., Kacsó István, Nyárádszereda 1949. augusztus 10., Remus Brustur, Maroslekence 1949. augusztus 12., Kiss István, Vadad 1950. július 21., Viorel Bihoreanu, Mezőbodon 1950. augusztus 2., Lăluţ Remus Marosoroszi 1950. augusztus 3., Nagy László, Udvarfalva 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csak Vadadban állítottak emléket a kommunizmus áldozatai közül egynek.
Az 1989-es rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba Nemes Gyula. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt, a székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épület 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg!) 1787-ben, majd 1948-ban vált ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek előtt nem volt titok, eredetileg magyar templom volt…
Azt is kevesen tudják, hogy nyomda működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfanyomda egyediknek számít Európa nyomdatörténetében.
Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, de mint a szerző a Marosvásárhelyi unitárius templomban tartott könyvbemutatón mondta, a nagy kihívás mellett mindvégig élmény volt a község története után nyomozni, és életre szóló emlékek mAradnak számára a gyűjtés, kutatás során szerzett élmények is. Kiemelte még, hogy munkája során nagy segítségére volt a néhai Simó Attila unitárius lelkész hagyatéka, aki 1946-tól 1981-ig szolgált Nyárádszentmártonban, mindent feljegyzett, megőrizte az egyházi jegyzőkönyveket, a levelezéseket, rendszeresen fényképezett, a kötetben levő 300 fekete-fehér fotó zömét is ő készítette. De ahogy az embert, úgy a könyvet sem singgel mérik. Ennek a kötetnek az értékét sem a több mint 300 fotó, vagy a félezer oldal terjedelem adja, hanem az, ami az ötszáz oldalon sorjázik. Az pedig nem más, mint a Nyárád-mente és általában, Erdélyország lakóinak története – egyetlen település történetére felfűzve.
S ez az, ami ebben a kötetben a hagyományos falumonográfiákon túlmutat, és amiért az olvasók szélesebb körének érdeklődésére is méltán számíthat.
erdelyiriport.ro

Az élő nyelvhasználatról értekeztek a Sapientián
Nemzetközi nyelvészeti tanácskozást szerveztek a hét végén Marosvásárhelyen, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke, a BBTE Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke és a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet együttműködésében.
A 19. Élőnyelvi Konferencia – hazai, magyarországi, újvidéki, horvátországi, kárpátalji, finnországi, amerikai, vajdasági – előadói a 21. században tapasztalható nyelvváltozatokról, dialektusokról, kisebbségi nyelvhasználatról, nyelvjárásokról és nyelvi attitűdökről, tájszavakról, kontaktushatásokról, többnyelvűségről, nyelvjáráskutatásokról, a fordításban tapasztalt nyelvjárásokról, idegenszerűségekről értekeztek.
A szervezők közül Sárosi Krisztina, a Sapientia adjunktusa és főállású oktatója elmondta: fontos, hogy Marosvásárhelyen kerül sor kétévente a vándorkonferenciára, ugyanis ez a Kárpát-medence legnagyobb szociolingvisztikai tanácskozása, amely a dialektológiai kutatásokról, kétnyelvűségről, kettős nyelvűségről és nyelvcseréről szól, s mindez minket, erdélyi magyar közösséget is érint.
Az élőnyelvűség, a beszélt nyelv szemszögéből közelítik meg a fő témákat, például a magyarországi román nemzeti kisebbség, vagy a romániai magyarság nyelvhasználatát, a bevándorló kisebbség kétnyelvűségét, nyelvjárásait. A Sapientián is folyik erre vonatkozó kutatás – hívta fel a figyelmet a Sapientia adjunktusa, – elsősorban a sajtóban, az elektronikus médiában használt nyelvet, a professzionális beszélők nyelvhasználatát, illetve a fordításokban tapasztaltakat veszik górcső alá.
A Kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutatási Intézet 2009-ben reprezentatív mintán szociológiai és szociolingvisztikai kérdőíves felmérést végzett a romániai magyarok közében Demográfia, rétegződés, nyelvhasználat címmel – ismertette Benő Attila a Babeș–Bolyai Tudományegyetemről. A megkérdezetteknek ki kellett választaniuk a megadott két mondat közül azt, amelyet természetesebbnek éreztek: Be akartam menni a bankba, de a portás nem engedett be/Be akartam menni a bankba, de a kapus nem engedett be. Magyarországon inkább a portás, míg Erdélyben inkább a kapus a preferált alak – derült ki a kutatásból.
Többnemzetiségű közösségekben a kisebbségi regionális köznyelvek kétirányú fejlődést mutatnak – derült ki Andrić Edit és Halupka Rešetar Szabina előadásából, akik a vajdasági magyar regionális köznyelvben tapasztalható kontaktushatásokat kutatják. Rámutattak arra, hogy egyrészt az anyaországi egyetemes köznyelvben végbemenő változásokat csak bizonyos időeltolódással tudják követni, másrészt hatással van rájuk a társadalmi környezet, a többség nyelvhasználata. Arra is kíváncsiak voltak, hogy a tanulók tudatában vannak-e annak, miben különbözik a vajdasági magyar nyelv a Magyarországon beszélt köznyelvtől, és hasznosnak tartják-e a kétnyelvűség jelenségét vagy nem. Az eredmények szerint a diákok pozitívan viszonyulnak a helyi nyelvváltozathoz, de a mértéktelen szerb szavak használatát az igényes beszédben helytelennek tartják.
Antal Erika
Székelyhon.ro

A kréta körül: Iskolát igazgatott, közösséget épített (Tevékeny nyugdíjas lesz Dimény János)
A negyvenes éveik elejét taposó, illetve az annál fiatalabb erdővidékiek számára Dimény János maga az „igazgató úr”: a Baróti Szabó Dávid Középiskola napokban nyugalomba vonult igazgatója a kilencvenes évek elejétől huszonöt esztendeig állt a tájegység legjelentősebb tanintézménye élén. Legnagyobb sikerének azt tartja, hogy az évek alatt jó tanári közösséget sikerült kovácsolnia, segítségükkel kiemelhette a középszerűségből az erdővidéki alma matert, egykori diákjaik tucatjai nemhogy felsőfokú végzettséget szereztek, de soraikból tudományos kutatók és egyetemi oktatók is kikerültek. A nyugdíjas évek sem telnek majd eseménytelenül, ígérte: a Romániai Magyar Pedagógusszövetség munkájában vállalna továbbra is feladatot, a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítványon belül pedig tehetségápolással foglalkozna.
– Beszélgetésünkre készülve olvastam el az Ezüstgyopár-díj átadása alkalmával volt tanárkollégája, Tatár Zsuzsanna által írt méltatást, amelyben nemcsak Önről, hanem a szintén hosszú ideig tanár-igazgatóként dolgozó édesapjáról és tanítónő édesanyjáról is megemlékezett. Mennyire játszott szerepet a családi példa abban, hogy a pedagógusi pályát választotta? – Szüleim példája annak ellenére nagy hatással volt rám, hogy láttam, a tanárélet nem könnyű. Édesapám a háborúban utásztisztként szolgált, és csak hároméves fogságából hazatérve lett testnevelő-orosz szakos tanár. Alig vette feleségül édesanyámat, s helyezkedett el mindkettejük szülőfalujában, Komollón, máris áthelyezték. 1953-tól Papolcon, majd 1958-tól Ozsdolán laktunk, ahol 1964-ben végeztem el az általános iskolát. Én még gyermekként elhatároztam, hogy magam is testnevelő szakos tanár leszek, és a középiskola után – a Kézdivásárhelyi elméleti líceumban, a mai Nagy Mózes Elméleti Líceumban végeztem – a Marosvásárhelyi tanárképző főiskola frissen indított magyar nyelvű testnevelői szakára felvételiztem.
– Időben is meglehetősen nagy utat járt be, amíg gyermekkori álmát megvalósította. Kérem, elevenítse fel ennek állomásait.
– Nem sikerült a felvételim Marosvásárhelyre – csak utólag tudtam meg, azt a csoportot az ASA labdarúgói számára indították. Nem adtam fel, a szakmában, a nagybaconi általános iskolában helyezkedtem el, ahova időközben áthelyezték a szüleimet. Csak fél évet tanítottam, mert kértem, vigyenek el katonának, majd újból felvételiztem – ez alkalommal Nagyváradon próbálkoztam –, de az őszire „megmAradt” egyetlen helyre nem engem vettek fel. Nagybacon következett ismét, majd egy év múlva, 1971-ben Boda János „elcsalt” Barótra, mondván, taníthatok, mellette látogatás nélkülin elvégezhetem az egyetemet. Ez ideig-óráig megfelelt nekem, de 1973-ban úgy döntöttem, nem hagyom magam, s Bukarestbe felvételiztem – ezúttal sikerrel. Az egyetemen jól éreztem magam, a tanáraim is szerettek, marasztaltak, találnak számomra helyet a testnevelés-módszertani tanszéken, de én haza akartam jönni. Évfolyamelsőként választottam a megye egyetlen helyét, Papolcot. Tetszett volna, mert ott gyermekeskedtem, keresztapám is ott lakott, gyerekük nem volt, engem meg sajátjukként szerettek, fogadtak volna szívesen. Már az is el volt rendezve, hogy Zágonban focizhatok, ám két kollégám kedvéért – mert akkor sem ment egyszerűen a címzetes állások betöltése –, illetve menyasszonyom, a szintén testnevelési egyetemen tanuló Olga miatt végül másként döntöttem. – Néhány esztendő múlva intézményvezető lett: miként történtek akkor a kinevezések? – Szerettem tanítani, 1980-ban felajánlották, legyek pionírparancsnok, elvállaltam, mert így felszabadult egy fél állás, s feleségem is munkához juthatott Nagybaconban, nem kellett naponta ingáznia Kisbaconba és Magyarhermányba. A parancsnokságot letudtam azzal, hogy kirándulni vittem a gyermekeket, ám a tisztséggel együtt járt az aligazgatóság is, azaz kénytelen-kelletlen az adminisztrációs munkában is részt kellett vennem. Négy évvel később azt sem kérdezték, akarom-e, egyszerűen kineveztek igazgatónak.
– Majd 1990 után következett Barót...
– Igen. A változás után szerettem volna a szakmai szempontból legkiválóbb helyre, Székelyudvarhelyre a pedagógiai líceumba kerülni. Úgy véltem, sokat tehetnék azért, hogy a jövő nemzedék tanítóival megszerettessem a testnevelést, és jó alapokat biztosítsak számukra, legyen, amit továbbadniuk. Jó szakmai előéletem volt, ismertek is, minden elő volt készítve, ám – mint oly sokszor az életben – a feleségem szava lett a döntő sorsunk alakulásában. Kis zárójel: 1988-ban elhatároztuk, a zöldhatáron keresztül elhagyjuk az országot. Állás lett volna mindkettőnknek, lakásunk is, a csempésszel el volt minden intézve, elmentünk, s minden kedvezően alakult, csak át kellett volna sétálnunk a határ másik oldalára, mégis visszafordultunk, mert Olga meggondolta magát. Megjegyzem, ezt azóta sem bánom! Szóval, nem mentünk Székelyudvarhelyre sem, mert a feleségemet az általános iskola akkori igazgatója, Süketes János meggyőzte, jobb lesz nekünk Baróton, a szüleinkhez közel.
– Időben már nagyon közel járunk a középiskolai igazgatósághoz. Miként került tisztségbe?
– Iskolakezdésre készültem, a tornateremben tettem-vettem, amikor az egyik kolléga azzal jött, hogy tantestületi gyűlést tartanak, s menjek be. El nem tudtam képzelni, mit akarnak, ezért azt mondtam, semmi közöm az ő gyűlésükhöz, én az általános iskolának vagyok a tanára. Harmadszorra már a hozzám közel álló Barabási Ildikót küldték, aki meggyőzött, menjek csak be, mert ha nem, még sokáig ott tartják őket, s már nagyon unja. Ahogy voltam, egy viseletes trikóban beültem az utolsó padba, s tíz perc múlva arra ébredtem, én vagyok az igazgató. Választás volt, de alig négy-öt ellenszavazatot kaptam, a többiek egyként támogattak.
– Milyen feladatok várták, illetve miként fogott munkához?
– Hat év tapasztalatom volt, de azért teljesen más egy községi iskola igazgatójának lenni. Gondolkodtam is, mi legyen első lépésem. Az aligazgatóval, György Jánossal végigjártuk a tantermeket, számba vettük, mi lenne a legsürgősebb tennivaló, s lévén szeptember 13., készülni kezdtem az évnyitóra. Az esemény reggel kilencre volt meghirdetve, de a „diák urak” csak tizenegy környékén voltak hajlandóak megjelenni. A hivatalos ügyintézésben sokat segített az akkor kerületi tanfelügyelőként tevékenykedő Boda János, magam részéről fő feladatomnak azt tartottam, hogy a kilencvenes évek elején beköszöntő nagy szabadságból visszavetessek, s helyette tanulásra, munkára nógassam az ifjúságot. Sokan úgy érezték, nekik jár az, hogy az iskola területén cigarettázzanak vagy hogy az érettségin könyvből másoljanak – lett is visszhangja a szigorításnak! Szerencsém volt, hogy a régi tanárok helyét a Vargyasi és bardoci iskolákból érkező remek pedagógusok vették át – csak néhányukat említsem: Darvas Annamária, Vass Csilla, Bálint Ünige, Csomor Júlia, Bartha Imre és Kiss Aranka –, akik társak voltak, és sokat tettek azért, hogy hírnevet szerezzünk Erdővidéknek.
– Az Ön személyéhez köthető a középiskola névadása is?
– Nem, a névadás még Nagy Rozália nevéhez fűződik. Én is nagyon örvendek, hogy amikor lehetővé vált, hogy nagyjainkról nevezzük el iskolánkat, Baróti Szabó Dávidra esett elődeim választása. Emlékszem a névadó ünnepségre: szép esemény volt. Az iskola hagyományainak megteremtéséből viszont kivettem a részem. A kilencvenes évek elején csak a nagykorúsítási szertartás különböztetett meg a többi tanodától, nagyon szerettem volna, ha a kör bővül. Ebbe a sorba illeszkedett a tehetséges diákokat jutalmazó Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány létrehozása – ez is elődeim érdeme –, az iskolacsengő átköltöztetése és új köntösbe való illesztése, majd 1993-ban a mi műhelyünkből került ki a zirci III. Béla Gimnázium által adományozott anyagokból készült, Csibi Klára, Lukács Enikő és Barabás Sára keze munkáját dicsérő zászló, és külön története van az 1994-ben felavatott Baróti Szabó Dávid-, illetve Gaál Mózes-szobornak. Iskolánk büszkesége a György Benedek által készített székely kapu és az Erdővidék nagyjainak emléket állító kopjafaerdő is. A végzős osztályok kezdtek el tudós elődeink emlékére egy-egy kopjafát állítani, majd arra kértük őket, ne a számukat bővítsék, hanem kis plaketteket helyezzenek el a már meglévőkön. Az elsőre például az Apáczai Csere János-plakett került, amelyet Jecza Pétertől kaptam ajándékba. Ide sorolnám még a Moyses Mártonunk tiszteletére emelt emlékművet is: fontos, hogy fiataljaink tudjanak arról, kik voltak elődeik, kik azok, akiknek erkölcsi példáját is követhetik.
– Térjünk egy kicsit vissza: szívesen meghallgatnánk a szoborállítás történetét!
– Előbb bazaltból képzeltük el, de senki sem akarta vállalni a bajlódást a kemény kővel. Sikerült végül megnyernünk a szentegyházi Bodó Leventét, aki a feladatot nagy kihívásnak tekintette, s terveivel mi is elégedettek voltunk. A Mikóújfaluból hozott szürke és vörös andezit mintadarabok megfelelőnek bizonyultak, már szinte kezdődött is a munka, de hatott könyvelőnk, Boér Piroska érvelése, mely szerint iskolaudvarra nem való kőből készült alkotás – mégiscsak gyerekek rohangálnak, csintalankodnak –, a szobornak bronzból kell készülnie. Bodó Levente megkönnyebbülten sóhajtott fel, mi pedig nekifogtunk az alapanyag beszerzéséhez. Olyan összefogást azóta sem láttam Baróton és Erdővidéken! Minden tanuló összeszedte az otthon fellelhető, beolvasztásra alkalmas fémhulladékot, segítettek a véndiákok is, egy öreg bányász elárulta, az ötvenes években a Technika-telep modernizálásakor a régi elbontásával nem foglalkoztak, egyszerűen betemették, ott pedig rengeteg volt a réz, úgyhogy nekifogtunk ásni. 516,9 kilogramm fémet szedtünk össze, amiből négyszázat a két szoborhoz használtunk fel, mi adtuk a tejgyár falán elhelyezett Beke-emléktábla anyagát, és még másoknak is segítettünk, sőt, ha jól tudom, még most is akad egy kisebb táblára való – jól gazdálkodtunk tehát. Bodó Levente alkotásai 1994-re készültek el, és igazi ékei iskolánknak.
– Huszonöt év távlatából visszatekintve mi a véleménye, jól döntött-e, amikor a kilencvenes évek elején Baróton mAradt?
– Ha a Pedagógiai Líceumban folytatom a munkámat, talán ma másként, más szemléletmód szerint oktatnák tanítóink a testnevelést, ezáltal pedig valahol hatást gyakoroltam volna nemcsak iskolámra, de akár az egész erdélyi magyarságra is. De sokkal kézzelfoghatóbb az, amit Baróton kollégáimmal közösen elértünk. A kilencvenes évek elején sok tekintetben lenézett iskola volt a miénk, ám ezt mára sikerült megváltoztatnunk. Akkor, a kezdetekkor például nem vettek be a magyar középiskolások matematikai tantárgyversenyébe, s arra kényszerítettek, hogy négy hasonlóan perifériára szorított iskolával külön versenyt hozzunk létre. Ma már nincs, miért lenézniük, mert olyan matematikusok kerülnek ki padjainkból, akik a műszaki egyetemeken és akár külföldön a kutatásban is megállják helyük. Évente legalább négyen-öten mennek az orvosi és gyógyszerészeti egyetemre, fizikusaink és kémikusaink vannak, tanáraink közül sokan itt tanultak, de színészünk, képzőművészünk és irodalmárunk is akad. Örvendek, hogy ezt a munkát végezhettem, s megtiszteltetésnek tartom, hogy Erdővidéket szolgálhattam.
– A nyugdíjas évek csendesek lesznek és pihenéssel telnek, vagy folytatódik az aktív élet, és további feladatokat vállal?
– Szó sincs arról, hogy hátradőlnék. Szeretnék többletmunkát vállalni a Romániai Magyar Pedagógusszövetségben, melynek országos elnökségi tagja is vagyok, illetve a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány tehetséggondozó programját fellendíteni. Sok olyan fiatal van, akik tehetségesek, ám ahhoz, hogy sikeresek legyenek, pártfogás és némi támogatás szükséges – nekik segítenék. – Utódjára, Urák Gyöngyvérre milyen kihívások várnak?
– Örvendek, hogy az aligazgatóasszony vállalta a tisztséget, mert az elmúlt tíz esztendőben, míg helyettesem volt, bizonyította: rátermett és jó szervező. A legnehezebb kihívása az állandó reformmal való megküzdés lesz: az elmúlt huszonöt esztendőben huszonkét miniszter váltotta egymást, s mindegyik meg akarta váltani a világot, reform reformot ért. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a dzsungelben! Meggyőződésem: Urák Gyöngyvérnek van elég ereje és kitartása, hogy sikerüljön mindez.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

200 évvel ezelőtt halt meg Sipos Pál
Kronológiai sorrendben, az első aranyérmes magyar matematikus, Sipos Pál életpályája komoly hatással volt Marosvásárhely, valamint tudománytörténeti múltunk alakulására. A kitűnő matematikus, filozófus és egyházi szónok 1759. október 16-án született Nagyenyeden. Tanulmányait szülővárosának nagy hírű iskolájában, a Bethlen-kollégiumban végezte. Tehetségére és kitűnő felkészültségére a főurak felfigyeltek, és tanulmányainak befejezése után báró Naláczy József fiának nevelője volt a Szászváros melletti Bábolnán. 1783 októberében még rábízták a szászvárosi Református Kollégium irányítását is. Időrendi sorrendben ő volt ennek az iskolának az első rektora. Tanítványai számára egy Szomor-játék című verses színdarabot írt, amelyet a diákok elő is adtak. 1787- ben megvált a szászvárosi kollégiumtól, mivel a koronaőr gróf Teleki József felkérte, hogy három évig fia nevelője legyen Szirákon. Ez Sipos számára szerencsés fordulat volt, mivel nagyrészt ez tette lehetővé számára, hogy külföldi tanulmányútra menjen. A Bécsben székelő erdélyi udvari kancelláriához folyamodott külföldi útlevélért. Kérvénye szerint Nagyenyeden a teológiát is elvégezte, és ehhez iskolája által kiállított bizonyítványát is mellékelte. Az engedély alapján 1791 őszén beiratkozott az Odera menti Frankfurt teológia fakultására. Nem kell megütköznünk azon, hogy a matematikus Sipos a teológia fakultására iratkozott be, ugyanis az 1786 januárjában kiadott rendelet alapján külföldi tanulmányútra lehetőleg csak azokat engedték, akik teológiai képzésre mentek. Frankfurt után Göttingen következett. Itt szerezte összeköttetéseit kora néhány neves tudósával. Ezek között van A.G. Kaestner (1719-1800), aki később Bolyai Farkas és Carl Friedrich Gauss matematikaprofesszora a göttingeni egyetemen, valamint J.E. Bode (1747–1826) jeles német csillagász. Velük leveleket is váltott. E két egyetemen kívül Sipos a bécsi főiskolát is felkereste. Bécsi tartózkodása 1797 közepéig tartott. Ezalatt tanulmányai végzésén és tudományos dolgozatok megírásán kívül Teleki Sámuel Ferenc nevű fiának a nevelését is magára vállalta. Tudományos vizsgálatai a frankfurti egyetemi évek időszakára nyúlnak vissza. Ekkor két munkát is írt, melyek közül az egyik matematikai, a másik pedig a filozófus I. Kant (1724–1804) kozmogóniai elméletével kapcsolatos. Ezek kinyomtatása is foglalkoztatta, emiatt az eredetileg latinul írt dolgozatait németre fordítja. Ezek közül a matematikai, amely az ellipszis kerületének a meghatározására vonatkozik, mely annak idején komoly kutatás tárgya volt, sikert ért el. Dávid Lajos, a jeles Bolyai-kutató véleménye szerint: "Ez az első, eredeti, magyar szerzőtől való matematikai értekezés, amely kora szintvonalán áll". Ezt a munkáját a berlini tudományos akadémia 1795-ben aranyéremmel tüntette ki és közleményeiben nyomtatásban is megjelentette. Sipos ezt az aranyérmét, amely az első akadémiai kitüntetés magyar matematikus részére, sárospataki főiskolai tanársága alatt az ottani kollégiumnak ajándékozta.
1797 őszén Sipos visszatér Erdélybe. Egy ideig báró Kemény Simon gyermekei mellett nevelősködött, majd 1798-tól 1805-ig ismét a szászvárosi kollégium rektorprofesszora. Naláczy József és Bánffy László erdélyi főurak óhajára foglalta el megint régebbi állását, akik fiaikat Szászvároson taníttatták. Ez idő alatt kétszer is meghívták a Marosvásárhelyi református kollégium tanszékére, de főúri patrónusai, és lehet, hogy önakaratából is, ezeket nem fogadta el. Patrónusai megígérték neki, ha Szászvároson mArad, akkor hatékonyan közbenjárnak, hogy üresedéskor az igen jól fizetett tordosi parókiai állást ő kapja meg.
Mint nagyon érdekes, és számunkra igen fontos akkori eseményt érdemes itt megemlítenünk. 1803. november 12- én meghalt csernátoni Vajda Sámuel, a Marosvásárhelyi református kollégium filozófia- és matematikaprofesszora. A kollégium kurátorai 1803. november 21-én kelt levelükben jelentették a tanszék megüresedését, és arra kérték a Kolozsváron székelő református főconsistoriumot, hogy új tanár kinevezésével oldja meg a helyzetet. Ennek a jelentésnek kézhezvétele után, 1803. december 11-én a főconsistorium elrendelte, hogy az akkor bevett szokásokhoz híven a püspök, a kollégiumok elöljárói és tanárai tegyenek javaslatot a kinevezendő új professzor személyére. A huszonhárom javaslattevőnek tíz jelölt között oszlott meg az ajánlata. Általában mindenki három személyt javasolt, értékajánlási sorrendben. A legtöbben, szám szerint huszonketten (a hiányzó egy minden bizonnyal Sipos Pál volt), az első helyen Sipos Pált jelölték. Ez érthető is, mivel ő volt ekkor Magyarország legismertebb matematikai szaktekintélye. Most már harmadszor vetődött fel, hogy Sipos Pál szászvárosi állását Marosvásárhelyi tanszékkel cserélje fel. Sipos után a legtöbben Bolyai Farkast ajánlották. A főconsistorium a beérkezett javaslatokból táblázatot állított össze, és az 1804. január 22-én tartott gyűlésén sor került a választásra is. Mivel Sipos korábban már két alkalommal nem fogadta el a Marosvásárhelyi kollégiumba való meghívását, feltételezhető, hogy ezek után a főconsistorium nem akart olyan határozatot hozni, amelyet Sipos esetleg újra visszautasít. Így a második helyen szereplő Bolyai Farkasra esett a választás. Manapság már csak áldani tudjuk a főconsistorium akkori bölcs döntését. Ugyanis érdemes elgondolkozni az alábbi kérdésen: mi lett volna, ha a bevett szokás szerint, a főconsistorium úgy határoz, hogy a legtöbb javaslatot kapott személyt kéri fel az újonnan létesített matematika-fizika-kémia tanszék professzori állásának elfoglalására, és ezt Sipos most már elfogadja, amint azt egy évvel később meg is tette, nem utasítva el a sárospataki kollégium meghívását? Ugyanis ekkor patrónusai gyerekei már befejezték szászvárosi tanulmányaikat, s emiatt már nem gördítettek akadályokat az elmenetele elé. Ebben az esetben a 29 éves Bolyai Farkas, akinek addig még egyetlen tudományos munkája sem jelent meg nyomtatásban, megmAradt volna továbbra is domáldi mezőgazdásznak. Ismert tény, Bolyai Farkas csak akkor kezdett tudományos problémák kutatásával foglalkozni, miután elfoglalta professzori állását. Ugyanis ezt a professzoroktól már akkoriban is elvárták. És vajon mint mezőgazdász is lángra lobbantotta volna-e fiában azt a szikrát, amely végül is az "új, más világ" megteremtéséhez vezetett? – Nem alaptalan dolog tehát feltételezni, hogy az események ilyen alakulása esetén a magyar tudománytörténeti múltat óriási veszteség éri.
Amint már utaltunk rá, Sipos Pál 1805-ben elfogadja a sárospataki kollégium meghívását, ahol 1810- ig tanít, mivel ekkor üresedett meg a megígért tordosi lelkipásztori állás. Az öt évig tartó sárospataki tartózkodása nem múlt el nyomtalanul sem az ő, sem az iskola éle-tében. Az iskola részére ekkor elkészített matematika tanterve nem csak országos viszonylatban a legjobb, hanem európai mértékkel mérve is egyik legkiválóbb volt. Didaktikai elvei, a klasszikus és a modern új részek kiegyensúlyozott ötvözete, valamint az a felfogása, hogy inkább kevesebbet tanítsunk, de azt alaposan, ma is megállják a helyüket. Közben matematikai kutatásait sem hagyta abba, 1807-ben Pozsonyban egy trigonometriai tárgyú latin nyelvű munkája látott napvilágot.
A földrajzi közelség is közrejátszott abban, hogy Sipos 1806 nyarán megismerkedett a vele egyidős Kazinczy Ferenccel (1759–1831). A szépirodalom hozta őket össze. Kazinczy ráadásul élénken érdeklődött Sipos Pál filozófiai munkái iránt, melyek sajnos, a cenzúra miatt nem jelenhettek meg nyomtatásban. Közöttük nagyon szoros barátság alakult ki. Kazinczy valósággal csodálta Sipos szónoki tehetségét.
Élete utolsó hat esztendejét a Szászvárostól csak néhány kilométerre fekvő Tordoson élte le, mint a helység református lelkipásztora. Többször terveztem, hogy ellátogatok Tordosra, amit néhány évvel ezelőtt meg is tettem. Vonzott az a dél-erdélyi táj, ahol Sipos vendégei között olyan emberek fordultak meg, mint Kazinczy Ferenc és Döbrentei Gábor. Tudtam, hogy az eltelt idő miatt keveset találok meg úgy, ahogyan az ezelőtt két évszázaddal volt, a hajdani parókia helyén is a múlt évszázad elején újat építettek, ellenben bizakodást és reménységet sugallt az a tény, hogy most is épségben megvan a XVI. században épült templom. Útbaigazítással sikerült megtalálnom a parókia gondnokát, valamint a presbitert. Segítőkész, kedves emberek. Tudnak magyarul, de érződik, hogy már kissé nehezen beszélik anyanyelvüket. Egyikük szalmakalapja körül meghatottsággal veszem észre a piros-fehér-zöld keskeny kis szalagot. Egy enyhe emelkedő vezet fel a régi, de csodálatos épségben megmAradt templomhoz. Felérve megemlítem, hogy tudtom szerint a templom a XVI. században épült. Igen, igen, feleli az egyik, 1570-ben építették. Kinyitják a máskülönben zárva tartott templomajtót, és örömmel látom, hogy mindenhol példás rend és tisztaság. Megakad a szemem a szószékre felvezető keskeny kis kopott lépcsőn, s akaratlanul is elgondolom, hogy több mint két évszázaddal ezelőtt Sipos is itt ment fel mindig csodálatos prédikációit megtartani. A szószéktől nem messze, a falon felfedezek egy berámázott emléklapot, amit a Kolozsvári filozófiai társaság helyezett el 2009-ben Sipos Pál születésének negyed évezredes évfordulóján, több mint valószínű Benkő Samu kezdeményezésére.
1816 őszén súlyos tífuszjárvány volt Tordoson és környékén. Döbrentei Gábor így ír erről Kazinczynak: "Itt a Vármegyében nagyon sok a beteg … Sipost szeptember 4- én a hideg elé vevé, de kertjébe még kijött velem, ott szőlőt, szilvát, dinnyét szaggatott, én kértem hozatná ki Szászvárosról közös barátunkat dr. Szegedyt, mert fel nem akará venni baját". Végül is betegen maga ment el Szászvárosra, ahol szeptember 15-én este meghalt. Holttestét Tordosra visszavitték, és a legvalószínűbb, hogy a templomot szegélyező területen temették el.
Weszely Tibor
Népújság (Marosvásárhely)

Kulcsár Béla-emlékkiállítás Sepsiszentgyörgyön
Négy évtizede, 47 éves korában hunyt el Kulcsár Béla képzőművész. Az 1929-ben Marosvásárhelyen született alkotó jelentős életművét felidéző kiállítás nyílt szeptember 9-én az Erdélyi Művészeti Központ Sepsiszentgyörgyi székhelyének földszinti galériájában. A tárlat ünnepélyes megnyitóján a művész szobrászatáról, Erdély több városában látható köztéri alkotásairól, festészetének értékeiről a kiállítás kurátora, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője beszélt. Az október 2-án záruló tárlat anyagát a Marosvásárhelyi közönség is megtekintheti a későbbiekben a Bernády Házban rendezendő kiállításon.
Népújság (Marosvásárhely)

Toró T. Tibor szakítana Bukaresttel
kérdezett: Kertész Melinda
Szerinte ezt az igényt a magyarországi vezető politikusok sem értik, pedig közös jövőt az erdélyi románokkal lehetne elképzelni. Akikről még nem tudjuk, kik is ők valójában.
A választási kampány előtt készítettünk interjút Toró T. Tiborral, a párt első elnökével, jelenlegi alelnökkel. De nem feltétlenül arra voltunk kíváncsiak, hogy az RMDSZ mellett az EMNP részt vesz-e a választásokon - bár erre is kitértünk - inkább helyzetértékelésre kértük meg a pártvezetőt: mennyire teljesedtek a párt megalapításakor a hozzá fűzött reményei, hol tart most az EMNP és milyen kérdések foglalkoztatják. A párt alapító elnöke az interjúban magánvéleményét fogalmazta meg. - Hol látja ön az Erdélyi Magyar Néppárt helyét és jövőjét az erdélyi magyar politikai erőtérben a parlamenti választásokon túl, vagy attól elvonatkoztatva?
Toró T. Tibor: – A Néppárt megjelenésével tulajdonképpen intézményesített egy 2009 óta létező konfúziót az autonómia-pártiak soraiban. Ez a dátum azért fontos, mert ekkor sikerült – többek között az én munkám eredményeképpen – egyfajta magyar összefogást kialakítani az európai parlamenti választási lista kapcsán: a nemzeti oldal ikonikus alakja, Tőkés László felkerült az RMDSZ-listára. Ez a döntés keltette a meghasonlást az autonomista táborban, amit igazából a mai napig nem tudtunk kiheverni. Ebben a mozzanatban Orbán Viktor is szerepet játszott, hiszen ő is úgy látta akkor, hogy egy olyan összefogást kell az EP-választások kapcsán megalapozni, ami nemcsak erre a választásra vonatkozik, hanem egy hosszú távú stratégiának a szerves része. De ez a stratégia sajnos csak a mi fejünkben létezett. 2009-ben őszintén hittem abban, hogy ez az összefogás a járható út, de az RMDSZ számára az EP-lista kapcsán létrejött összefogás csak egy rövidtávú taktikai lépés volt – ez fél évre rá ki is derült. Minthogy az is, hogy az RMDSZ egy teljesen más irányba megy és nem gondolkodik hosszú távú stratégiában, és az MPP is képtelen erre. Ezért döntöttünk úgy 2010 végén, hogy egy harmadik erőt kell létrehozni. Bejegyeztük az Erdélyi Magyar Néppártot, amelynek elnökeként három éven keresztül az volt a feladatom, hogy nemcsak személyeket, hanem egy brandet építsünk fel.
A Néppárt bejegyzése rossz pillanatban, nehéz körülmények között történt meg, amikor a politikusokba vetett bizalom mélyponton volt – azóta kiderült, hogy van még lejjebb is.
Mára ebből a három pólusú mezőnyből kétpólusú lett, hiszen az MPP beleolvadt az RMDSZ-be, miután meghatározó vezetői magukévá tették azt a gondolkodásmódot, hogy az erdélyi magyar politikai elitnek főleg Bukarestben van keresnivalója. Szerintem a meghatározó törésvonal Bukarest és Erdély között húzódik. Sajnos, ez az alapvető igazság nem mindenki számára evidencia, és mi sem tudjuk érthetővé tenni az emberek számára, hogy az ő életüket befolyásolja.
Ezért nagyon nehéz lényegileg magyar összefogásról beszélni: az EMNP és az RMDSZ-MPP esetében homlokegyenest ellentétes politikai vonalvezetések, gondolkodásmódok, jövőképek ütköznek egymásnak. Úgy gondolom, hogy jelenlegi állapotunkban az összefogás felszínes gondolatára jövőképet nem lehet építeni.
Az RMDSZ-nek két mondanivalója volt a 2016-os önkormányzati kampányban: az egyik az egység és az összefogás, a másik a biztonság kérdése. Mind a kettő ebben a formában hamis, mert igazából nincs magyar összefogás, és a biztonságot sem tudják garantálni a közösségnek. De mindkét kulcsszó egyszerű és közérthető, és használata eddig működött. Hogy meddig működik, nem tudom, de az emberek egyre inkább érzik, hogy az egység, ami minden nemzeti ünnepen kulcsszóként elhangzik, hamis. Ez egy újabb oka annak, hogy az emberek elfordulnak a politikától. A másik ok pedig, hogy rá fognak jönni, hogy ez az RMDSZ által választott út egy zsákutca, semmiféle biztonságot nem tudnak garantálni, és akkor szükség lesz egy pAradigmaváltásra. Abból a retorikából, hogy Bukarestbe kell menni, mert onnan hozzuk a biztonságot, és ott intézzük el a dolgokat, ki kell törni, és ezt a kitörési lehetőséget Erdélyben kell keresgélni.
Számomra a transzilvanizmus lehet az, ami biztosíthatja a kiutat ebből a zsákutcából. A transzilvanizmus nyitást biztosítana azok felé a román emberek felé, akik valami hasonlóban gondolkodnak, románként. Fontos azonban megjegyezni, hogy a megoldást nem egy román-magyar közös szervezet – egy Most-Híd féle vegyespárt – létrehozásában látom.
- Ön szerint ki lehet alakítani egy kritikus tömeget ennek az elképzelésnek a támogatására?
– Nekünk igazából az erdélyi románokkal lehetnek azonos típusú érdekeink, aminek mentén ki lehetne alakítani egy kritikus tömeget. De jelenleg hiányzik a román fél ebből a történetből. Azt hiszem, hogy az erdélyi magyarság részéről lenne hajlandóság a románokkal való együttműködésre. Jelenleg nem csak én, nagyon sokan félnek attól, hogy nincs még megérve a magyar közösség egy ilyen típusú pAradigmaváltásra, arra a nyitásra, ami a transilvanizmust és a politikai együttműködést jelentené az erdélyi románokkal.
Nehezíti az ügyet, hogy nem ismerjük jól az erdélyi románok társadalmi rétegezettségét, nem tudjuk, hogy kik ők, erről nem készültek átfogó kutatások. Én úgy saccolom, hogy az Erdélyben élő mintegy 6 millió román talán fele, mintegy 2-3 millió autentikus erdélyi román, aki Erdélyben gondolkodik. A többiek nyilván, jövevények, ki 100, ki 50, ki 10 évvel ezelőtt érkezett. Az sem egyértelmű, hogy ezek a jövevények mennyire erdélyiesedtek el. Én Temesváron éltem le egy életet, és láttam, hogy a jövevény Temesváriak milyen jó bánsági autonomisták tudnak lenni. Ezért lenne jó megnézni, hogy az erdélyi románok mit akarnak igazából. Az tény, hogy politikailag artikulálódni még nem tudtak. Ennek oka, hogy őket is elsodorta az egységes nemzetállami retorika, de nem biztos, hogy ők nem tudnak politikailag megerősödni valamikor. Ez a kérdés most, hogy ezt a folyamatot segítjük, elébe megyünk, vagy tehetetlenül nézzük és várjuk azt, hogy ők megébredjenek. Most mi ezekkel a dilemmákkal küszködünk, választásoktól függetlenül, de nyilván, választások alkalmával felerősödnek ezek a témák. Ilyenkor van lehetőség inkább helyzetet teremteni, saját kommunikációs dombot építeni, amire felkapaszkodsz és onnan könnyebben irányítod a közbeszédet, vagy leesel róla és nyakadat Szeged.
- Románia két év múlva az egyesülés 100. évfordulóját ünnepli, és várhatóan fel fognak erősödni a nacionalista érzületek. Lehet egyáltalán ilyen kontextusban a transzilvanizmus eszméjét építeni?
– Biztos felerősödik a nacionalizmus, de ugyanakkor azt gondolom, hogy a transzilvanista gondolkodásmód is fel fog erősödni. Az egységes nemzetállam gondolata minket magyarokat, nyilván zavar – mert végül is a Nagyrománia ellenünk született meg – de ezzel nem vagyunk egyedül. Aki egy kicsit is ismeri az újkori történelmet, az tudhatja, hogy a '23-as alkotmány kukába dobta a regionalizmust, az autonómiákat, az ígéreteket. Azóta, közel 100 éve következetesen építik a maguk egységes nemzetállamát, ami a mi bőrünkre megy. Nekünk egy egységes nemzetállamban közösségként nincs helyünk. Egyénként van helyünk, egyéni életpályára nyílik lehetőség: az emberből lehet miniszter, de akár államelnök is. Viszont mi közösségként szeretnénk megmAradni úgy, hogy a többség felé is közösségként érvényesüljünk. Ez a két törekvés feszül egymásnak, ez áll leginkább útjába autonómia-törekvéseink sikerének.
Úgy érzem, hogy az RMDSZ 25 év alatt eljutott a pragmatizmusnak arra a szintjére, hogy már nem érdekli a közösségi megmAradás. Közösségi retorikával él, de ilyen egyéni életpályákat tűz ki a maga elitje, politikusai számára. Ezt nevezem labanc-attitűdnek. A fogalmat próbálom leíró jelleggel és nem pejoratívan, értékítéletként használni, miszerint a kurucok a jók, és a labancok a rosszak. Ezzel az ellentétpárral a kétfajta érdekérvényesítési filozófiát szeretném illusztrálni. A labanc attitűdben a közösségi tudat kicsit elhomályosul, egyénként épül be a főhatalomba, ott próbálja elfoglalni a pozíciókat és próbál érvényesíteni egy közösségi érdeket úgy, hogy közben a közösségi tudat, bár még megvan, de halványabb. A kuruc attitűd pedig arról szól, hogy a főhatalomtól függetlenül építsük meg a saját várainkat. Ezek lennének az autonómiáink, és Bukarestbe, a parlamentbe, mindig valamilyen céllal megyünk, nemcsak azzal a céllal, hogy a hatalomban benne legyünk. Ahogy telik az idő, a kuruc-labanc törésvonal mentén egyre kevésbé lehetséges az együttműködés. Viszont nem lehetetlen: a magyarság többször átment ilyen helyzeteken, a főhatalomhoz való viszony, mint törésvonal, kettéosztotta a politikai elitet, de soha nem a népet. De a politikai elit annyira erős törésvonal mentén oszlik most ketté, hogy egyre nehezebb ezeket a hidakat elképzelni, nemhogy felépíteni őket.
A választások alkalmával persze mindig előkerül – főleg pragmatikus taktikai megfontolásból – az együttműködés szükségességének kérdése a politikai erők között, de én a fenti okok miatt már egyre kevésbé bízom ebben. Mindig látom a választópolgár előtt népszerű gondolat, az egység hangoztatása mögött az igazi szándékot. Az RMDSZ jelenlegi vezetőinek nem érdeke integrálni a maguk csapatába minket, akik az övékétől majdnem homlokegyenest ellentétes nézeteket vallunk. Rövid távon nincs is erre szüksége, mért is tenné? Csak az egység kedvéért? Ilyen nincs. Nem azt mondom, hogy nem kell megpróbálni, hiszen a központi román nemzetállami nyomás rajtunk van. Örülnék, ha lehetne találni egy-két pontot, amely mentén sikerülne együttműködni, csak az esélyét látom csekélynek.
- Az EMNP miért indulna a választáson?
– Erre a kérdésre a legegyszerűbb válasz az lenne, hogy a politikai pártok azért jönnek létre, hogy induljanak a választáson. De ez a válasz pontatlan, egy politikai párt azért jön létre, hogy eszközöket szerezzen céljai megvalósítására. A tisztségek lehetnek ilyen eszközök, hiszen a tisztségekkel hatáskörök járnak, és ezek révén lehet a célokért dolgozni. A jelenleg érvényben levő választási törvény nem kedvez a regionális pártoknak, noha néhány kiskapu van benne.
- Éppen ez lett volna a kérdés lényege: hogy az EMNP nem tudott áttörést elérni szavazatszámban, és gyakorlatilag nincs esélye bejutni a parlamentbe, tehát akkor miért indul?
– Még nem hoztunk döntést, ezért nem tudok hivatalos pártálláspontot megfogalmazni. De több alternatíváról tárgyaltunk. Abban eléggé egyértelmű volt az álláspontunk, hogy a legkényelmesebb, legolcsóbb és legegyszerűbb utat nem választhatjuk, éspedig azt, hogy a lelátóról nézzük, ahogy az RMDSZ az MPP-vel „erősítve” próbálja legyőzni az emberek közönyét és elérni az országosan leadott szavazatok 5%-át. Ezt az utat már csak azért sem szeretnénk választani, mert egy szervezet, amely nincs mozgásban, az meghal.
- Tehát a mozgásban levés szükségessége arra a kényszerpályára helyezné az EMNP-t, hogy induljon a választáson?
– Én nem azt mondom, hogy kényszeríti, azt mondom, hogy mozgásba kell lenni. Tehát az értékeink és a céljaink érdekében valamit tenni kell. Nagyon ritka az a helyzet, amikor a nemcselekvés a legjobb választás. Most sem az. Tehát meg kell találni a cselekvés optimális módját. Az első opció egy nagy magyar koalíció létrehozása. Az is lehetőség, hogy az EMNP önállóan indul saját jelöltlistával. A mi választóink egy része – akik már nem akarnak az RMDSZ-re szavazni és akkor is ide szavaznak, ha tudják, hogy a szavazatuk jó eséllyel nem váltódik mandátumra – ezt el is várja. De azt gondolom, hogy egy párt esetében az nem elegendő ok a választásokon való indulásra, hogy a kemény magjának legyen, akire szavaznia. Ennél már jobb lehetőség, és akár sikeres is lehet olyan formailag független jelöltek támogatása, akik felvállalják a Néppárt céljait. A választási törvény azt mondja, hogy egy megyében független jelölt akkor jut be, ha eléri az egy mandátumhoz szükséges szavazatszámot.
- Ez Kolozs megyében például a szavazatok 10%-a, tehát, ha csak a magyarok szavazataival számolunk, a szavazatok több mint felét el kellene vinni, és megtörténhet, hogy sem a független jelölt, sem az RMDSZ jelöltje nem jut be, az RMDSZ legfeljebb országos visszaosztásból kap mandátumot. Hargita megyében azonban a szavazatok 20%-át kell megszerezni, ami a magyar szavazatok egynegyedét jelentené. Ez nem lehetetlen, négy évvel ezelőtt annyi szavazatot kaptunk, amennyivel a jelenlegi választási rendszer alapján egy embert be lehetne vinni a parlamentbe.
- A független jelöltállításhoz azonban karizmatikus jelölteket kellene találni. Ilyen szempontból van humánerőforrás?
- – Mindenképp kötelező gyakorlat megtalálni a megfelelő jelöltet. Ha független jelöltet támogat az EMNP, akkor annak a jelöltnek kell legyen arca, tartása, mondanivalója.
- Júniusban az EMNP olyan tagjaitól vonta meg a bizalmat, akik egy bizonyos ismertséggel rendelkeztek Erdély-szinten. Itt most elsősorban Portik Vilmosra és Gergely Balázsra gondolok. Ők már nem tagjai az EMNP-nek. Lehetnek ők a független jelöltek?
- – Sajnálom az ilyen eseteket, mert tényleg nem vagyunk túl sokan, és Gergely Balázs vagy Portik Vilmos esetében értékes, kreatív embereket veszítettünk el. Nehezemre is esik beszélni erről, de attól még tény, hogy hozzáállásukkal nem hogy segítették a választási szereplést, hanem olyan károkat okoztak a szervezetnek, amelyet nem lehet következmények nélkül hagyni, pontosan a többiek munkája és erőfeszítései iránti tiszteletből. Gergely Balázs esetében nem az RMDSZ kolozsvári tanácsosi listáján való indulás volt az ok, hanem szerepvállalása egyes megyei kampányeseményeken, amely összeférhetetlen volt néppárti tagságával. Portik Vilmos esete más: ő egy sikeres marosvásárhelyi előválasztás után, saját teljesítménye és a csapat sikeres munkája eredményeképpen gyakorlatilag brand lett, és amikor eljött a pillanat, hogy visszafordítsa ezt a közösen megszerzett politikai tőkét, ő nem tette meg, lenullázva az addigi építkezést. Mindazonáltal egyiket sem zártuk ki, hagytunk teret az újrakezdésnek. Nekem ez azért fontos, mert Gergely Balázsra és Portik Vilmosra is úgy tekintek, mint politikai neveltjeimre, rengeteg szellemi energiát fektettem abba, és azt reméltem, hogy ők és a hozzájuk hasonlók lesznek azok, akik továbbviszik azt a munkát, amit én 25 évvel ezelőtt elkezdtem. Most nem így látszik, és ezért szomorú vagyok. Az őszi választási szerepvállalásunk biztosan nem rájuk épül.
- Úgy tudom, hogy egy harmadik alternatíva is felmerül a választásokkal kapcsolatosan. Éspedig az, hogy az EMNP egy másik párttal indul koalícióban.
- Ez a harmadik út. Ezt a transzilvanista értékek mentén lehetne kiépíteni. Ennek az útnak szerintem van jövője, de erre sem mi, sem a román transzilvanista vonal nincs felkészülve. Nem egy Most-Híd típusú vegyes párt létrehozásában látom a megoldást, hanem egy román és egy magyar erdélyi párt koalíciójában, ami azt jelentené, hogy a választáson 8%-ot kellene szerezni. Ez azt jelenti, hogy az erdélyi szavazatok 20%-át kellene megszerezni.
- Visszakanyarodnék az RMDSZ-szel való egyeztetésre és az együttműködés lehetőségére: a politikai logika alapján valószínűleg ebben az RMDSZ nem lesz érdekelt.
– Attól függ, hogy most mi fontos az RMDSZ-nek. Ha csak az fontos, hogy bejussanak a parlamentbe, akkor felesleges ebben a megoldásban gondolkodni. Az RMDSZ-nek az 5%-os pszichológiai küszöb elérése lehet a tét. A parlamenti jelenlét szempontjából nem tét, hiszen ott van az alternatív küszöb: négy megyében el kell érni a 20%-ot. Az a tény, hogy ezt az alternatív küszöböt az RMDSZ kialkudta, azt jelzi, hogy a román pártoknak szükségük van egy olyan típusú politikai jelenlétre a parlamentben, mint amilyen az RMDSZ. Kell nekik egy „kezelhető” magyar párt, a jobb- és baloldali pártok mellé, egyféle „két és fél pólusú” politikai rendszer, amelyben az RMDSZ lehetséges partner ideológiától függetlenül mindkét fél számára. Ez a terv azonban megbukni látszik, hiszen két-három román kispárt is jó eséllyel túllépheti az 5%-os bejutási küszöböt. Ha az RMDSZ 5% alá megy, akkor parlamenti jelenléte valóban csak a román pártok jóindulatán múlhat a jövőben, hiszen az alternatív küszöböt könnyebb eltörölni, mint az 5%-os bejutási küszöböt megemelni. Éppen ezért az RMDSZ vezetői lehetnének olyan bölcsek, hogy azt mondják: az 5%-ért hozzunk össze egy valós alapokon nyugvó széles összefogást. Ezért tehát nincs teljesen kizárva egy ilyen irányú megállapodás. Az a probléma, hogy amit az MPP-nek felkínáltak, az számunkra nem alternatíva.
- Egy esetleges koalícióban induláskor az alternatív küszöböt már nem lehetne igénybe venni, sőt, egy 8%-os, emelt küszöböt kellene elérni.
– A választási törvény betűje ebből a szempontból egyértelmű, csak a törvény szelleméről vitatkozunk, abban oszlanak meg a vélemények.
- De ha ebben a kérdésben vita van, akkor az RMDSZ inkább azt mondhatja, hogy mennek külön, nem kockáztatnak.
– Így van, ezért nehéz a tárgyalás ebben a kérdésben. Nem is vagyok túl optimista az RMDSZ-szel való tárgyalás tekintetében. Ha lenne valamilyen halvány érdekazonosság abban, hogy hogyan kellene politikai érdekvédelmet folytatni egy kisebbségi társadalomban, Romániában, a 21. század elején, és amely legalább középtávra kivetülne, illetve nemcsak taktikai, konjunkturális és pragmatikus szempontok érvényesülnének, akkor azt mondanám, hogy lenne esélye ennek az együttműködésnek. Jelenleg nem látom ezt. Széttartó, és hatalomtechnikai szempontok uralnak mindent, már nem látok az RMDSZ-ben stratégiai gondolkodást.
- Egy másik ok is nehezíti az EMNP-RMDSZ tárgyalásokat, éspedig az, hogy az RMDSZ mindig azt mondja, hogy az EMNP ellene jött létre.
– Amikor létrejön egy politikai párt egy másik mellett, el lehet mondani azt is, hogy ellene jött létre, de azt is, hogy valaminek az érdekében jött létre. Az EMNP nem azért jött létre, hogy álmatlan éjszakákat okozzon egyes RMDSZ-es vezetőknek. Aki így közelíti meg, az vagy semmit sem ért a politikából, vagy hatalomtechnikai okokból mondja, amit mond. Az EMNP megalakulásakor mi megfogalmaztuk, hogy miért jöttünk létre, milyen űrt, hiányt akarunk betölteni, és melyek a céljaink. Mi autonómiában gondolkodunk és Erdélyben. Az RMDSZ nem ebben gondolkodik, bár ezt soha nem fogja kimondani. Mivel az egészet elfedi az egység- és a biztonságretorika, ezért nehéz egy értelmes vitát folytatni erről. Szerintem az RMDSZ a nemzetállami modellben érdekelt, ahol a Bukaresti főhatalomnak egyrészt a szolgálóleánya, másrészt a kedvezményezettje. Ezért nehéz nekünk közös platformra helyezkedni velük. Mi megszüntetnénk ezt a pAradigmát. Át akarunk térni egy másik pAradigmára, aminek a kulcsszavai a föderalizmus, Erdély autonómiája, a transzilvanizmus, mint érték, az együttműködés az erdélyi románokkal, akik politikailag artikuláltak. Ezekben gondolkodunk mi, a Székelyföldi autonómia és a Partium sajátos jogállása is ebben a rendszerben értelmezhető.
Ezek a célok egyelőre nem érték el a magyar nemzetpolitika ingerküszöbét, ezért nem bírják támogatottságát sem. Még nem jutottunk el oda, hogy erről együtt gondolkodjunk a magyar nemzetpolitika jelenlegi vezetőivel, be vannak szorulva ők is ebbe az RMDSZ által uralt pAradigmába. Nyilván, a magyar kormánynak érdeke, hogy legyen neki egy kapunyitogatója Bukarestben, hiszen olyan időket élünk, amikor a geopolitikai és az európai nagy témák ideiglenesen zárójelbe teszik a Kárpát-medencei nemzetpolitikai kérdéseket, ezért minden szövetséges fontos. Olyan témák uralják most a nagypolitikát, mint a migránsválság, Közel-Kelet, Ukrajna, energiabiztonság, és az ezekkel kapcsolatos nagyhatalmi játszmák.
- Az európát foglalkoztató migráns-téma kapcsán az EMNP kiadott egy közleményt, amelyben a nemzet megosztásával vádolta a magyar baloldalt, mondva, hogy rátámadt a nemzetre azzal, hogy a kvótaellenes népszavazás ellen kampányol. Mi volt a célja ezzel a közléssel az EMNP-nek? – Annak a közleménynek az volt a kiváltója, hogy a magyarországi ellenzék – jobb- és baloldali – megpróbálja szembeállítani a magyar állampolgárságú, de magyarországi lakcímmel nem rendelkező Kárpát-medencei magyarok és a Magyarországról gazdasági okok miatt elvándoroltak jogállását. Azt akartuk elmondani, hogy álljanak le ezzel a retorikával. Azt gondolom, hogy a Kárpát-medencében egyetértés van a külhoni magyar állampolgárok levélben történő szavazási jogával. Az erdélyi embereknek pedig azt akartuk üzenni, hogy vegyenek részt a népszavazáson, mert fontos a kérdés.
- Fontos lenne erről egy társadalmi vita keretében beszélni.
– Ennek a társadalmi vitának Magyarországon a megjelenési formája a népszavazás, ami, ha akarjuk, ha nem, átgyűrűzik hozzánk is.
- Viszont ennek a népszavazásnak nincs jogi értelemben vett tétje és következménye, legfennebb egy véleménynyilvánítás, és a kormány nagyon erősen az ellenszenvre, a gyűlölködésre építette fel ezt a kampányt. Ezt ki kell mondani, a kék plakátok a gyűlölet- és félelemkeltésről szólnak.
– Lehet, hogy nem alaptalan ez a félelem. A kampány kétségtelenül olyan hatalomtechnikai elemeket is tartalmaz, amelyek nekem sem rokonszenvesek, primitívnek, bulvárosnak tartom, az én ízlésemtől távol állnak. Ugyanakkor a felvetett kérdés alapvető Európa jövője szempontjából, és ebben szükséges valahogyan részvételre szólítani a magyar választópolgárokat. Ami pedig a külhoni magyarokat illeti, számomra egyértelmű, hogy aki Erdélyből leadja a szavazatát, az nem azért teszi, hogy legyenek vagy ne legyenek kvóták, hanem inkább azért, hogy bizonyítsa az Orbán-kormányt támogatásáról, mert úgy látja, hogy az képviseli leginkább az összmagyar érdeket.
- Ha az EMNP úgy döntene, hogy elindul a december 11-i parlamenti választásokon, milyen eredményre számít?
– Létrehoztunk egy transzilvanista magyar pártot, ebből a szempontból a magunk intézményi munkáját elvégeztük. Megalapoztuk, gyűjtöttünk egy törzsszavazói gárdát, ami 50 ezer szavazat fölött van. Ezek az emberek már eddig se szavaztak, és ezután sem fognak szavazni az RMDSZ-re. Inkább románokra szavaznak, vagy nem szavaznak egyáltalán. Nagyon hibás az a gondolkodásmód, hogy újra lehet építeni a nagy etnikai tömböt, ami 90-ben volt. Annak a tömbnek egy része meghalt, egy másik része elvándorolt, asszimilálódott vagy elfordult a politikától. Az EMNP-nek az a célja, hogy az RMDSZ szavazóbázisa mellett egyben tudja tartani a magyar politikai nemzet ezen részét is, hogy ne morzsolódjon le. Így két – egy nagyobb és egy kisebb – csoportban lehetne tartani a magyar szavazatokat, és nem engedni szétszéledni. A kettőből nem szervezeti szinten, hanem az értelmes stratégiai együttműködés szintjén lehet majd egyet csinálni. Mert erdélyi magyarság csak egy van. Ha ez sikerül, nem dolgoztunk hiába.
Transindex.ro

Lelátót és kollégiumot avattak
Átadták Csíkszeredán a Székelyföld Labdarúgó Akadémia (SZLA) új kollégiumát és lelátóját.
A magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának ( EMMI) közleménye idézi Szabó Tünde sportért felelős államtitkárt, aki az ünnepségen hangsúlyozta: a magyar kormány fontosnak tartja "a nemzeti alapokon szerveződő sportegyesületek működését, mert ezek is nagyban hozzájárulnak a külhoni magyarság közösségi és nemzeti identitásának megerősítéséhez, ezért támogatásuk alapvető nemzetpolitikai érdek". Emlékeztetett, hogy a magyar kormány támogatása révén 2013 óta újra van magyar nyelvű labdarúgóedzés Kolozsváron és Marosvásárhelyen.
A hétfőn átadott 1000 fős lelátót és a 220 fő elszállásolására alkalmas kollégiumot az SZLA az úgynevezett "Lelátó, öltöző és kollégium projekt" keretében építtette. A kollégium az akadémia sportolóin kívül a Márton Áron Főgimnázium diákjainak is otthon ad majd.
Szabó Tünde hangsúlyozta továbbá, hogy "a fiatal labdarúgó-korosztály merítési bázisának határon átívelő kiszélesítésével még inkább megadatik annak lehetősége, hogy újabb és újabb tehetségeket nevelhessenek, és támogathassák a kibontakozásukat". A sportért felelős államtitkár az ünnepséget követően szakmai megbeszéléseket folytatott a régió vezetőivel és Hargita megye sportvezetőivel.
Az SZLA széleskörű összefogásnak köszönhetően jött létre: a telket Csíkszereda önkormányzata biztosította, a beruházást a Bethlen Gábor Alapokon keresztül a Nemzetpolitikai Államtitkárság, továbbá a város és magánszponzorok támogat
szatmar.ro

Sorozatban utasítják el a restitúciós kérelmeket (A Mikó-ügy után)
A református egyház tizenkét ingatlanjának visszaszolgáltatását utasította vissza az elmúlt héten a Bukaresti restitúciós bizottság – egyebek mellett erről is tájékoztatta Hans Klemm amerikai nagykövetet Kató Béla erdélyi református püspök. Meglátása szerint tudatos és következetes eljárásról van szó, a Mikó-ügy alkalmat teremtett, hogy teljesen leállítsa a Bukaresti testület az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását.
Kató Béla a Háromszék kérdésére elmondta: Sepsiszentgyörgyi, vásárhelyi, Kolozsvári ingatlanok szerepelnek a most elutasítottak listáján, többségében a református kollégiumokhoz tartozó vagyonelemekről van szó, és mindegyik esetében azonos az indoklás. Arra hivatkoznak, hogy a bejegyzett telekkönyvi tulajdonos nem azonos az egyházzal, aki ezt visszakéri. Elmondása szerint kihasználják, hogy a korabeli telekkönyvezési gyakorlat szerint nem magát az egyházat, hanem annak valamelyik alegységét jelölték meg tulajdonosként. Véleménye szerint ez azért is igazságtalan, mert az államosítás során a kommunista állam egyértelműen megjelölte, hogy mely egyháztól vett el egy-egy ingatlant.
Kató Béla elmondta: a folyamat végeérhetetlen, ők fellebbeznek a bizottság döntése ellen, az visszautasítja óvásukat, és nem mArad más út, csak a bírósági eljárás. Megemlítette, hogy a Székely Mikó Kollégium pere Brassóban már elkezdődött, és ugyanígy a Kolozsvári Református Kollégium új részének ügye is, amelynél az az érdekes, hogy annak idején felét visszaadták, a másik feléről pedig azt mondják, hogy nem jogos. (Mint ismert, a Mikó-ügyben született bírósági döntés – visszaállamosítás és Markó Attiláék elítélése – után az egyház újból a restitúciós bizottságnál kérte az iskola visszaszolgáltatását, azonban a testület ezt elutasította, ezért pert indítottak.) A püspök kifejtette: a Bukaresti bizottság mindeddig nem is hozott számukra kedvező döntést, az elutasítások már zsinórban történnek, semmilyen érv, mérlegelés nem áll a döntések mögött, bármilyen dokumentumot bemutathatnak, lesöprik az asztalról, és azokat az eseteket, ahol szó szerint szerepel, hogy az egyházé volt az ingatlan – tehát ezzel az érvvel nem lehet visszadobni –, nem is tárgyalják, más okokra hivatkozva halogatják a döntést. Félő tehát, hogy a Mikó ügyében született ítélet precedenst teremtett, e mögé álltak be, és ilyen módon „rendezik” az összes visszaszolgáltatási igénylést. „Már nem is várunk a restitúciós bizottságtól semmit, mert meg is félemlítették őket, és rá is álltak egy ideológiára” – fejtette ki lapunk érdeklődésére Kató Béla erdélyi református püspök.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megcsapolt magyarság
A kivándorolt munkaerő nagyon hiányzik az ország munkaerőpiacáról – mondta a hét végén egy magyarországi vállalkozói szövetség elnöke. Észszerű megoldást is talált a probléma megoldására: a Kárpát-medencei magyarlakta területekről kellene pótolni. Ezáltal megspórolnák az egyénenként akár több tízmillió forintba kerülő oktatási, átképzési költségeket, és nyelvi akadályok sem nehezítenék a beilleszkedést. Felvetése még logikusnak is mondható, ráadásul nem ő az első és feltételezhetően az utolsó sem, aki az állampolitika szintjére akarja emelni az anyaországba való tömeges áttelepedést. Mintha nem lenne elég nagy így is a szívóerő. Az is zavar, hogy az önmagát nemzetinek tituláló közszolgálati média terjeszti, ellenérvek nélkül, minden csatornáján, a hasonló nézeteket, melyek sorra pukkasztják ki a szülőföldön boldogulás lufiit. Mintha csak azért lenne az oktatási támogatás, a magyar egyetemi képzés, hogy olcsó szakembereket adjunk az anyaországnak. Az országgyűlés elnöke nemrég Marosvásárhelyen sajnálkozott azon, hogy megcsappant az itt élő magyarság létszáma, és így gyengült az érdekérvényesítési ereje. Igaza van, csak azt is hozzá kellett volna tenni, hogy ebben a magyarországi politikai pártoknak is szerepük volt, beleértve a jelenleg hatalmon levőket. Mert ahhoz, hogy valaki a szülőföldön boldoguljon külhoni magyarként vagy anyaországiként, meg kell teremteni a tisztességes megélhetés feltételeit. A fent említett aggasztó munkaerő-elvándorlás gazdasági-társadalmi okaival őszintén szembe kell nézni, és össznemzeti konszenzussal orvosolni kell a bajokat. Kezdve azzal, hogy anyagi és erkölcsi megbecsülésben részesülnek az orvosok, a pedagógusok és a kétkezi munkások is. Magyarországon és Erdélyben egyaránt. Ha tovább folyatódik a Kárpát-medencei magyarság megcsapolása, nemsokára az erdélyi szászok sorsára jutunk. MArad belőlünk néhány mutatóba. A fogyást meg lehet állítani, csak ehhez a szólamokon túl kivitelezhető, a helyi adottságokra épített gazdaságpolitikára van szükség. És nem a multik rabszolgabérére. Sajnálatos, hogy a közelgő romániai parlamenti választások sem hozták még lázba a politikai pártokat, beleértve a magyarság érdekképviseletét is, hogy közbeszéd tárgyává tegyék a gazdasági elképzeléseiket. Mindenki nyugodtan sodródik a szakértői kormány farvizén. Néhány hét múlva majd kiveszik a naftalinból a kampánycsákókat, leporolják kampányprogramjaikat, és minden mArad a régiben. A magyarság megcsapolása is?
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

Bekecsalji múltkövetés félezerrel
Szeptember elején a Marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomban az istentisztelet után egy monográfiát mutattak be a nagyszámú közönség előtt. Nemes Gyula, több más falumonográfia (Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd) szerzője most nagy fába vágta a fejszéjét. Bekecs alatt Nyárád tere című – Csíkfalva község története alcímmel ellátott – monográfiája nem kevesebb mint 512 oldal terjedelemben jelent meg. S ez még akkor is sok, ha hozzászámítjuk, hogy a kötetet több mint 300 – igaz, nem mind egész oldal terjedelmű – fotóillusztráció egészíti ki. De sem az embert, sem a könyveket nem singgel mérik. Ezért hát értékét nem a félezer oldalnyi terjedelem adja, hanem az, ami félezer oldalon sorjázik.
Tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. Vagyis mindent. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, hanem tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárádmente egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondóak a települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes Gyula eligazodik. Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan "lennebbiek" a Felső-Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember, balra be Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, azért, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé.
Aztán a hitélet. Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van.
Nemes Gyula nagy érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949–50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek. A megyében a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József – Vadasd – 1949. augusztus 7., Kacsó István – Nyárádszereda – 1949. augusztus 10., Remus Brustur – Maroslekence – 1949. augusztus 12., Kiss István – Vadad – 1950. július 21., Viorel Bihoreanu – Mezőbodon – 1950. augusztus 2., Lalut Remus – Marosoroszi – 1950. augusztus 3., Nagy László – Udvarfalva – 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csupán Vadadban állítottak emléket a kommunizmus hét áldozata közül egyedül Küs Pistának, ahogyan ma is emlegetik a vértanút a vadadi idősebbek.
A rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt. A székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épült 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg) 1787-ben, jóval később, 1948-ban vált tüneményes módon ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek tudták, hogy eredetileg magyar templom volt.
Talán azt is kevesen tudják, hogy nyomda is működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfa nyomda – szakemberek vélekedése szerint – egyedinek számít Európa nyomdatörténetében.
Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, s a szerző már gondolkodik is egy bővített kiadáson. A több mint háromszáz fényképpel illusztrált kötet nemcsak az öt falu lakóinak, de mindenkinek örömére szolgál, aki megvásárolja és akit csak egy kicsit is érdekel a Nyárádmente és általában Erdélyország lakóinak története.
Szentmártoni István
Népújság (Marosvásárhely)

A ló meg a zabla
Nem és nem és sosem fogadom el még föltevésnek sem, hogy a román kormányok, diktatúrák egymás után csak kísérleteznek a Romániához tapasztott magyarság türelmével, immár száz éve. Nem és nem provokáció, állítom. 1916-ban hátulról szúrtak belénk – a hírhedt antant (entente) hatalmi szövetség engedelmével. És azóta is mindenféle politikai szövetség rábólint a magyar nemzetrészek kiirtására az ún. Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában stb. És még mindig a leggonoszabb az Európai Unió, melynek örvényeit a világ szeme láttára ganyézza be a román politika.
Nem kísérletezés ez, babám! Most és mindörökké arra törekedtek, hogy gyakorlatba ültessék az ún. román többség megképzelését. Erre ment a történelem-fabrikálás is, és megyen mind a mai napig. Mindez nem bevezetés a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nevének román hatalmi levakartatásához – több mint száz év után. Nem hergelés, nem türelempróba.
Ez maga a magyar történelmi létünk eltakarításának egyik mozzanata. Egy folyamat része. És megrendezhették az 1989-es román műanyag-forradalmat, egyre megy a játék. Őrizzen az Isten a vádtól, hogy netán visszasírnám bármelyik román parancs- és rendőr- meg szekusuralmat! Ám meg kell említenem, hogy 1969-ben még meg lehetett írnunk és zenében komponálnunk a Székely Mikó Kollégium himnuszát, mely azóta is himnusz. Ceaușescu csak két esztendővel később vett részt Pekingben a Mao Ce Tung-féle kínai politikai „továbbképzésen”...
Azt a himnuszt 1986-ban már megpróbálták Ilie Gabráék a Román Kommunista Párt beintésére lefordítani románra. Szíveskedjenek meggondolni, ma már hol tartunk! A híres magyar intézet nevét kell(ene) levenni a magyar nemzet és magyar nyelv homlokzatáról. Hányan fogunk ott állni a levakarás idején a földön, nézvén mindezt, mikósok és nem mikósok? Hányan?
Egyelőre nem megy. Viszont óhatatlanul arra kell figyelmeztetnem a magyarságot, ami utána és utánunk következik. A magunk megadó türelme végtelen lenne? És mennyi a próbaidő? Teszem föl ezt a kérdést Budapestnek meg Székelyföldnek, ha már odalett Marosvásárhely, annyi magyar nagyváros után. És – rendszerváltások után. Itt a ló ugyanaz, a zabla más csupán.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emlékképek a 25 éves Erdélyi Naplóról
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mese a székely terrorizmusról
A Jobbik 2010-ben a Fidesszel együtt megnyerte a választásokat, és hívei terrorizmussal állítanák vissza Nagy-Magyarországot – ezen a ,,tényen” alapul a román vádhatóság összeesküvés-elmélete... Ráérnek a román honatyák: olyan törvényjavaslatra is van érkezésük, amely bajnoki sportversenyeken kötelezővé tenné az eddig fakultatív román himnuszt. (Miután januárban Sepsiszentgyörgyön egy női kosárlabda-mérkőzésen a Kolozsvári vendégek a román himnusz után melegíteni kezdtek, miközben a házigazdák a székely himnuszt énekelték.) Meg olyanra is, amely a közigazgatásban betiltaná az anyanyelvhasználatot, az összes etnikai jellegű szervezetet, más nyelvű (értsd: magyar) médiatartalmakat pedig csak román feliratozással lehetne sugározni.
Az év végéig regnáló Bukaresti technokrata kormány idén igyekezett visszafogni a magyarellenes megnyilvánulásokat, melyek olykor, ha a politikai érdek úgy kívánja, parancsszóra megfékezhetők. Helyi szinten azonban a hatóságok – gyakran a bíróságok és a törvények alkalmazását felügyelni hivatott prefektus közreműködésével – módszeresen figyelmen kívül hagyják a kisebbségeket védő törvényeket. Akár derültséget is kelthetne a sokszor groteszk hadakozás a magyar jelképek, zászlók, feliratok, elnevezések, utcanevek ellen, ha a Kolozsvári gyerekklinikán nem aláztak volna meg egy olaszteleki magyar kislányt hiányos nyelvtudása miatt. Vagy ha tavaly decemberben nem kellett volna félbeszakítani egy labdarúgó-mérkőzést a Bukaresti szurkolók magyarellenes megnyilvánulásai következtében. És ha nem kapott volna sok ezer lejnyi büntetést több Marosvásárhelyi, mert nem távolította el házáról az önkéntesek által kihelyezett kétnyelvű utcanévtáblákat. Az RMDSZ – az Európa Tanács kisebbségvédelmi keretegyezménye megvalósításáról szóló Bukaresti jelentést cáfoló – áprilisi árnyékjelentésében a magyarellenes megnyilvánulásokat egybegyűjtve megállapítja: Románia nem tartja be vállalásait, visszalépés tapasztalható a kisebbségi jogok alkalmazása terén, a magyarok biztonságérzete gyengült. Július végén a szövetség közzétette újabb, ezúttal a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája megvalósításának Bukaresti jelentéséhez készített árnyékjelentését. A dokumentum lajstromba veszi a romániai magyarok nyelvhasználatát érintő jogsértő korlátozásokat: leszögezi, hogy a román hatóságok nem alkalmazzák a törvényeket, vagy ha mégis, akkor korlátozó értelemben vagy kettős mércével teszik, hogy kiiktassák a magyar nyelv használatát a közéletből.
A Marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO), illetve az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Székely Nemzeti Tanáccsal közösen két másik jelentést küldött az ET-nek a nyelvi charta romániai alkalmazásáról. Következtetése összecseng az RMDSZ-ével, a kisebbségi nyelvhasználatra Romániában nincs világos normarendszer, a hatóságok sokszor nem védik, hanem maguk sértik meg a nyelvi jogokat. (A CEMO egyébként – joggal – kifogásolta, hogy az Európa Tanács küldöttsége csupán Bukarestben és Konstancán tájékozódott arról, hogyan valósította meg Románia a kisebbségi nyelvi charta előírásait, az erdélyi magyarokhoz nem is látogatott el.) Mindez a megszokott erdélyi magyar siránkozásnak is tűnhetne, ha a jelentések állításait nem hitelesítené az Active Watch nevű Bukaresti civil szervezet idei beszámolója. A ,,szisztematikus és tervezett” magyarellenesség kontextusában pedig figyelemre méltó a Kézdivásárhelyi ,,terrorista” székelyek ügyében kiszivárogtatott vádirat. A petárdáikkal állítólag robbantani készülő Kézdivásárhelyi magyarok kapcsán a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság vádkoncepciója a Kárpát-medenceére kiterjedő, Budapestről vezérelt, irredenta magyar összeesküvést vizionál, melynek célja – első lépésként az autonómia megvalósításával – Nagy-Magyarország visszaállítása. A vád komolyságát jelzi, hogy arra a ,,tényre” épül: a vádlottakkal összefüggésbe hozott Jobbik 2010-ben a Fideszszel együtt megnyerte a választásokat. Vajon hány román olvasó néz ennek utána? Erre mondják Erdélyben is: a helyzet reménytelen, de nem komoly. Beke Mihály András(Heti Válasz)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az élő ház, avagy a Maros Művészegyüttes kezdődő évadáról
Elkezdődött a Maros Művészegyüttes új évada is, amely az előzőhöz hasonlóan ünnepi: továbbra is hatvanéves fennállását ünnepli az ország egyik legrangosabb művészegyüttese, amelyet 1956 októbe- rében alapítottak. A nyári eseményekről, közelgő produkciókról és fesztiválokról, sikerekről és gondokról, ünnepi rendezvénysorozatról szerda délelőtt tartottak sajtótájékoztatót az együttes köves- dombi székházában, ahol elsőként Barabási Attila Csaba szólt a jelenlévőkhöz.
– Évadot nyitunk, de a nyár folyamán sem álltunk meg, minden héten volt előadásunk, és részt vettünk több vendégelőadáson, turnén. Augusztustól a műsorok felrázásával foglalkoztunk. Voltunk közben Sátoraljaújhelyen az ottani összművészeti fesztiválon, ahol a helyi táncegyüttes mellett mi képviseltük a népi vonalat. Mi nyitottuk a szemlét a Napsugár, majd zártuk a Maros Művészegyüttes előadásával. Miskolcon részt vettünk az augusztus 20-i ünnepségen, amelyen közel 300 fellépő lépett színpadra, mindannyiuk erdélyi volt. Másnap este Korfura indultunk egy nemzetközi táncfesztiválra: egy, a Bukaresti polgármesteri hivatal által finanszírozott román egyesület kért fel, hogy Romániát képviseljük a korfui fesztiválon – véleményük szerint mint az ország legjobb művészegyüttese. A műsorunk egyaránt jellemezte és képviselte mind Marosvásárhelyt, mind más régiókat: több tájegység magyar, román és cigány táncaival léptünk fel – és megkaptuk a legjobb országnak járó díjat.
Könczey Árpád meghívott rendező- koreográfusunk már májusban elkezdte az idei munkát, előadásai mindig nagy sikert érnek el: a Sodrásban című produkciót például több mint százszor játszottuk. Soron következő bemutatónkat is ő rendezi. Mostani előadásainkat pedig a művészegyüttes megalapítása hatvanadik évfordulójának szenteljük. 1956. október elsején született az együttes, különböző politikai harcok árán. Idén október 3-a és 9- e között ünnepelünk. Hat napon keresztül a székházunkban zajlik a programsorozat, amelynek keretében hétfő, szerda és péntek a magyar tagozaté, kedd, csütörtök és szombat a román tagozaté. Ugyanakkor az ország legjobb amatőr együttesei Maros megyeben vannak, szép lassan profivá növik ki magukat – ezért az első nap az amatőr együttesek találkozója lesz, azon formációké, amelyeket a kollégáink irányítanak. Szerdán találkozást szervezünk a volt tagokkal, kollégákkal, a beszélgetés és az azt követő közös előadás mottója Múlt, jelen és jövő. Előbbit Novák Ferenc Tata moderálja, utána ünnepi műsor következik, amelynek keretében egy színpadon lépnek fel a volt kollégák, a jelenlegiek és az utánpótlás. Az ünnepi gálaestre október 9-én a Kultúrpalotában kerül sor, ezen mindkét tagozat színpadra lép. Közösen ünnepelünk a filharmóniával és a kórussal, amely rólunk szakadt le annak idején – eredetileg a művészegyütteshez tartozott. Amikor alakultunk, zenekar, énekkar és tánckar képezte az együttest, ezt a triós formát próbáljuk ismét megeleveníteni. Premier az is, hogy két bemutató születik meg egy héten, mindkét tagozatunk ugyanazon hét keretében mutatja be új előadását.
Minden évben nagy odafigyeléssel készülünk a Székelyföld Napokra, a tavaly könyvbemutatóval és előadással nyitottuk az eseménysorozatot. Az idén is tartjuk a hagyományt – október 12-e és 23-a között zajlik a rendezvény, amelynek keretében konferenciát tartunk a Kultúrpalota kistermében: ide Maros megye székely falvainak helyi népviseletbe öltözött képviselőit hívjuk meg. A konferencia címe: Az autentikus népviselet fontossága a XXI. század elején. Ugyancsak a Székelyföld Napok keretében ünnepi műsorral lép fel a Maros Művészegyüttes, a Bekecs és a Napsugár. Csak marosszéki székely táncokat táncolunk, 13-án pedig Sepsiszentgyörgyre indulunk, a hivatásos táncosok találkozójára. Vasárnap közös gálán lépünk fel, majd Székelyföldi turné következik, Csíkszeredában és Baróton vendégszerepelünk.
A közelgő bemutatóról a rendező- koreográfus Könczey Árpád beszélt.
– Most múlik címmel tragikomikus játékot adunk elő. A cím szimbolikus tartalmat jelöl. A világ állandóan változik és alakul. A fejlődés fogalmát kritikusan szemlélem, mert kérdés, hogy jó irányba alakul-e a környezetünk? Az előadás az elmúlt tíz évet gyűjti egybe: felgyorsult a zene, a tánc, mert egyre gyorsabb a világ. A show-bizniszben sokkal fontosabbá vált a forma, mint a tartalom. Ilyen a mai világunk is. A táncban a magyarországi Experidance-féle irányzat elkezdte befolyásolni a többi együttest is. De ha a média mindig a tömegízlést részesítené előnyben, már nem lenne szükség magas művészetekre. A kultúra mindig az elit része volt. Sok helyen látványosan táncolnak, a hirtelen térváltások felülírják a motívumot. Én ezt a jelenséget szeretném parodizálni, lesz egy kontraszt az előadásban. Jövőre 40 éves az erdélyi táncházmozgalom, édesapám indította el. Az a széki tánc és a táncház, amellyel indul az előadás, a közösséget jelenti, utána az individuum következik. Táncverseny, színpad a színpadon – ma már mindenki sztár akar lenni. Az előadás ezt az ellentmondást a szatíra és paródia elemeivel viszi színre. A valóságban egy Székelyföldi táncrendet 25-30 percig táncoltak, persze a színpadon ez borzasztóan unalmas lenne. De ennek az ellenkezője, a túlzott gyorsaság sem jó. E két ellentétes pont ütköztetéséről szól az előadás. Szeptember 30-án lesz az előbemutató, október hetedikén a premier.
Barabási Attila Csaba hozzátette: – 2016-ben megnövekedett a nézőszámunk, a bevételünk megnőtt. A kollégák óriási munkát végeznek, reggel korán jönnek be, és késő délután hagyják el a próbatermet. Megfiatalodott a tánckar, szerencsére van utánpótlásunk. Jelenleg is van két, szerződéses alapon itt dolgozó táncosunk. Sok új kollégával gazdagodtunk az elmúlt időszakban, egyikük Zalaegerszegről érkezett: ő mindenképpen hivatásos néptáncos kívánt lenni, Magyarországon pedig nem nyílt erre lehetősége. A bérezés ugyanakkor nagyon alacsony, hatalmas tisztelet jár nekik, nagyon nehéz munkát végeznek. Mi nem tudunk sztrájkolni, ezek az emberek nem a pénzért táncolnak. A szívükben van ez az életforma. A székházunkban is egész nap zajlanak a különböző tevékenységek: tánc, balett, színházi előadások, koncertek – nem kell már mondanunk, hogy a Kövesdombon vagyunk, közismertté vált a székházunk. Igazi kulturális központ lettünk, ahol havonta több ezer ember fordul meg. Ez a ház él.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

"Új, szokatlan ruhája a nyelvnek"
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvésszel, etnográfussal
– Kezdjük a születésnapi beszélgetést egy fölöttébb aktuális kérdéskörrel: az internetes nyelvhasználattal. Lát-e veszélyt arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják, a szórványban és a szakmai kommunikációban mutatkozó szövegeróziót minimálisra csökkentsék?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és a nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit, amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok nélkül, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok nélkül, az elektronikus levelezés nélkül, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukoznak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat. Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internetnek a "martalékává váljék a magyar nyelv". Egy nyelv csak más beszélt nyelvek "martalékává" válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ezen a téren?
– Ebben az új helyzetben szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: a nyelvtechnológiának kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti a nyelvtechnológia: automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt a beszéd "online" fordítása is.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a ‘80- as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. Nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. A megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket. Oktatásunk romlását látva a három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nem csak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük, különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét. Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elitiskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elitiskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Gyakran találkozom olyan "befutott" fiatallal (orvossal, színésszel, mérnökkel, egyetemi oktatóval, képzőművésszel), akiről kiderül, hogy egyike volt az ezernél is jóval több ösztöndíjasunknak. Jó érzés tudni, hogy bennük megtérült támogatóink bizalma, bennük megvan az igazolása annak, hogy eséllyé lehet változtatni az esélytelenséget. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
Az oktatásban kulcsszerepük van a pedagógusoknak. De a pedagógusképzésben, az alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki, vagy nem jól használjuk ki a mozgásterünket. Három feltétele van annak, hogy valaki jó pedagógus legyen: legyen erre alkalmas születésénél fogva, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
– Július 7-én töltötte 75. életévét. Isten éltesse sokáig! Meséljen bővebben a körösfői évekről, gyermekkori emlékeiről!
– Azt hiszem, nekünk, akik a háború idején születtünk, kevés a mesélnivalónk, mert a mi gyermekkorunk minden volt, csak mesés nem. Nagy traumák viszont bőven voltak, a családunkban is, a környezetemben is. Anyám gyermekként az iskola legjobb tanulója volt, de aztán azt kellett elviselnie, ami felnőttként egy falusi asszonyra várt: hét gyermeket szült. Elsőszülött fia csecsemőkorában meghalt, velünk, többiekkel is nagyon sok gondja-baja volt. Velem is. Hihetetlen, mit kellett elviselnie, meg is halt ötvenévesen. A szeretet és a gondok tartottak össze bennünket. A folytonos közös tusakodás, az aggodalom és a remény. De a legnagyobb nehézségek közepette is mindannyian fontosnak tartottuk a tanulást, az iskolát és a munkát. Engem is a családom segített, abban is, hogy életben mAradtam, és abban is, hogy aztán tanulhattam. Váradra úgy jutottam el középiskolába, hogy az akkor már ott dolgozó egyik nővérem és férje fogadtak magukhoz. Nekik köszönhetem, hogy az ország akkori egyik legjobb iskolájába kerülhettem, kiváló tanárok keze alá és kiváló osztálytársak közé. Ez már lépcső lehetett az egyetemre.
– Egyetemi pályája hogyan alakult 1990 után?
– 1990 januárjában a korábbi időszakban leépült egyetlen tanszék engem választott meg vezetőjévé. Kineveztek egyetemi tanárnak, doktori témák irányítójaként is akkreditáltak. Annak az évnek az őszén – 40 éves szünet után – elindítottam a néprajz szakos képzést (ma is ez az egyetlen ilyen tanszék az országban, román egyetemeken sincs más), két évvel később finn szakot indítottunk. 1994-ig vezettem ezt a közös, egyetlen tanszéket (akkor önállósult Cs. Gyimesi Éva vezetésével az irodalom tanszék), 2002-ig vezetője voltam a magyar nyelv és kultúra (azaz a néprajz) közös tanszékének (akkor önállósulhatott a néprajz tanszék), a lehetséges korhatárig mAradtam aztán vezetője a magyar és általános nyelvészeti tanszéknek. A ‘90-es években megnyílt a lehetőség a doktori képzésre, 2002- ben, az első lehető alkalommal elfogadtattam a Hungarológiai Doktori Iskolát. Az általam irányított 36 doktori dolgozatnak fele nyelvészeti, fele néprajzi volt. Mindez jelentős mértékben menedzseri szerep: a három tanszék kiépítése, az új tanárnemzedék felkészítése, egyetemi pozíciókba juttatása, a természetes szakmai kapcsolatok kiépítése "határon innen és túl". Eljuthattunk az Anyanyelvi Konferencia (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) rendezvényeire, hosszú időn át Erdélyt én képviseltem az elnökségben, az 1991-es Szegedi hungarológiai kongresszuson közvetlenül csatlakozhattam a Nemzetközi Filológiai Társasághoz, a római és a debreceni kongresszus közt (1996– 2006) alelnöke voltam a társaságnak. Közben részt vettem az egyetem és a hazai magyar felsőoktatás megújításában, feltételeink javításában, és folyamatosan vártuk a kedvező politikai döntést az önálló állami egyetem létrehozásáról. Ez végül mindmáig elmAradt, mint más reményeink teljesülése is. Nem rajtunk múlott.
– 2001-ben megalapítja és egyben szakmai vezetője lesz az MTA által kezdeményezett nyelvészeti kutatóállomásnak, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek. Mi az intézet célja, rendeltetése, milyen eredményt tud magáénak?
– Ennél többről van szó. 1990 előtt a nyelvészeti kutatásokban is sok volt a tabutéma. Ilyen volt az, ami a mi szempontunkból talán a legfontosabb: a nyelv emberi, társas dimenziója. A mi esetünkben az alárendelt nyelvi helyzet, a kétnyelvűség, a nyelvünkben végbemenő folyamatok, a nyelvi kontaktusok és dominanciák, a nyelvcsere stb. 1990 után azonnal hozzányúltunk ezekhez a témához. Adva volt a közös kutatás lehetősége és esélye, közös konferenciák, rendszeresen
megjelenő kiadványok. 2001-ben, Glatz Ferenc elnöksége idején az akadémia kezdeményezte, hogy a külső régiókban hozzunk létre kis helyi intézeteket, nyelvészeti kutatóállomásokat ezeknek a részben közös, részben sajátos nyelvi helyzeteknek, folyamatoknak, jelenségeknek, problémáknak a vizsgálatára. Így hoztuk létre mi itt a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet, amely két helyen székel, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, de amelynek nincs egyetlen főállású kutatója sem (www.sztanyi.ro). Emiatt működésünkben sok a bizonytalanság. Főként akadémiai támogatással és pályázatokból dolgozunk egy szűkebb, belső, és egy alkalmi, tágabb, külső munkatársi körrel. Van egy sorozatunk, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai. Ebben fontos tanulmánykötetek és monográfiák jelentek meg az erdélyi magyar nyelv jogi helyzetéről, az oktatás nyelvi kérdéseiről, a nyelvi revitalizációról, szórványok nyelvi helyzetéről, a kétnyelvűségről, a regionális nyelv (nyelvjárásaink) helyzetéről. Szótáraink jelentek meg: kétnyelvű közigazgatási szótár, legutóbb oktatásterminológiai szótár, román–magyar kulturális szótár (a román kultúra alapelemeinek bemutatása főként magyarországiaknak), magyar–román kulturális szótár (román nyelvű bemutatása a magyar kultúra legfontosabb fogalmainak, intézményeinek, személyiségeinek, régióinknak stb.). Talán ennél is fontosabb, hogy ezeket a kutatóállomásokat fokozatosan hálózattá szerveztük, ennek a szervezésnek fontos színhelye volt a kezdeti időszakban Illyefalva. Ott tartottuk nyári szemináriumainkat. A hálózat neve: Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, Budapesten is bejegyzett egyesületünk a Termini Egyesület (http://ht.nytud.hu/). Mostani szakmai munkámnak, jelenlétemnek mindez nagyon fontos kerete. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek szakmai igazgatója vagyok, a Termini Egyesületnek társelnöke. A hálózatot magát modellként emlegetik a Kárpát-medencei magyar–magyar kapcsolatokban. De nem lehet azt mondani, hogy ennek megfelelő támogatást kapna.
– 1992-ben egyike volt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége alapítóinak, 1998-tól pedig elnökként vezeti a szövetséget.
– 2012-ben, a húszéves jubileum alkalmával kiadtunk egy kötetet Nyelvét megtartó közösség – közösségét megtartó nyelv cím-
mel, amelyben összefoglaltuk a két évtized történetét, a szövetség, a mozgalom eseményeit, eredményeit, és gondjainkról is szóltunk. Azt mondjuk magunkról, hogy az AESZ az anyanyelvi mozgalom szervezője és szakmai megalapozója, hasonló a szerepe, mint Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetségének (www.aesz.ro). Egyébként közös az adminisztrálása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel. A szövetségnek kiadója is van, ez is közös a SZTANYI-val. Kiadványsorozata az AESZ-füzetek. Irodája Sepsiszentgyörgyön van, ügyvezető elnöke Ördög-Gyárfás Lajos. Ebben a keretben a legfontosabb szereplők a tanulók, a tanítónők, a magyar szakos tanárok. Évi fő rendezvényünk A magyar nyelv napjai, évente változó helyszínen. Ehhez hozzátartozik mindig egy szakmai konferencia. A Nyelvőrzés Díját 2000-ben adtuk át először, 2007-től viseli a Sütő András nevét. Olyan karizmatikus erdélyi személyiségeket díjaztunk, akiknek saját őrhelyükön jelentős szerepük volt – legtöbbjüknek továbbra is van – az anyanyelv megtartásában, a nyelvhasználat bátorításában. Akikre valóban ráillik Páskándi kiazmusa: "Pásztortűz helyett égő pásztorok! Élő jeltüzek!" A díjazottak teljes névsora megtalálható a szövetség honlapján, ott a laudációkat is el lehet olvasni. Ami talán a legfontosabb a közel két és fél évtizedes anyanyelvi mozgalmi munkában, a versenyek szervezésében, hogy ebben is sikerült összekapcsolni a Kárpát-medencei régiókat. Itthon az említett KAV-on kívül talán legnépszerűbb a mesemondó és a balladamondó verseny.
– 2004-től az MTA külső tagja, 2007-től pedig a frissen alakult Erdélyi Területi Bizottság első elnöke. Milyen feladatok elvégzése hárul e megtisztelő cím viselőjére?
– Nem a címek a fontosak. Akarva-akaratlanul, kicsit "muszáj-Herkulesként", benne voltam az egyetemszervezésben, belekerültem a tudományszervezésbe is. És közben kutattam, publikáltam. Ennek elismeréseként választott tagjává a Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben. 2006- ban döntött úgy az MTA, hogy Romániában is létrehoz egy olyan területi bizottságot, amilyenek Magyarországon működnek. Ennek a bizottságnak a megszervezésére kért föl 2007-ben Vizi E. Szilveszter, az MTA akkori elnöke és Egyed Ákos, az EME elnöke. Az alakuló ülés engem választott meg elnöknek. Két mandátumon át viseltem ezt a tisztséget, most egyik alelnöke vagyok, akárcsak az Erdélyi Múzeum- Egyesületnek. Jelenleg a külső köztestületi tagok száma közel 900, a külső tagok száma 21 (www.kab.ro). Egyetemi nyugdíjazásomkor, 2007-ben nem mAradtam munka nélkül. A KAB a Magyar Tudományos Akadémia kiterjesztése, része az MTA-nak, integrálja, egymással és az akadémiával összekapcsolja a romániai magyar tudósokat, kutatókat. Kolozsvári Akadémiai Bizottságként emlegetjük, de működési területe kiterjed egész Romániára. Szakbizottságai, munkabizottságai, regionális bizottságai működnek Bukarestben, Temesváron, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon. Vezető testületünknek ezt kellett megszerveznie, kiépítenie. Közben az első mandátum idején értékelő elemzést készítettünk és jelentettünk meg a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és kilátásairól, a második mandátum idején összefoglalást készítettünk az erdélyi magyar kutatók 2002–2013 közötti eredményeiről (három kötetben jelent meg a múlt évben).
– Meséljen családjáról, hétköznapjairól, terveiről, díjairól!
– Ahogy telnek az évek, az ember élete egyre inkább leszűkül. Még akkor is így van ez, ha – sokféle munkám miatt – nekem viszonylag sokat kell utaznom. Ezek főként Kárpát-medencei és erdélyi utazások. Amikor itthon vagyok, szinte naponta bejárok a tanszékre, ott is megvannak a munkafeltételeim és ott vannak a kollégák. Gyermekeim már felnőttek, mind egészen kiváló emberek. Imre fiam van itthon, ő tanár itt az egyetemen, a többiek távol élnek (Áron fiam családjával a kaliforniai San Joséban, Veronka lányom családjával Tübingenben, Máté fiam doktori hallgatóként Münchenben). Hozzájuk ritkábban utazom, gyakrabban Budapestre és még gyakrabban otthonos erdélyi helyekre, a Székelyföldre is. Ami a díjakat, elismeréseket illeti: megtisztelő volt, hogy 1999–2003 közt Széchenyi professzori ösztöndíjas lehettem, és hogy ezzel járó kötelezettségként Szegeden is taníthattam. A Debreceni Egyetem díszdoktorává választott. Szűkebb szakmámtól kaptam a nyelvészekről elnevezett díjakat, érmeket, a Magyar Nyelvőr Díjat, szakmai-közéleti munkásságom elismerésének tekintem a Kemény Zsigmond- és a Bethlen Gábor-díjat. Az Akadémia Arany János-életműdíjjal tüntetett ki 2007-ben, a magyar állam a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével 2010-ben. Az itthoni elismerések ennél is fontosabbak: a Kriterion-koszorú (2002-ben, még Domokos Géza életében), szülőfalum díszpolgári címe 2007-ben.
– Mi van a fiókban, amit idén, életének 75. évében szeretne kiadni?
– Egyvalami tudható: a múlt évben megjelent az elmúlt tíz évben írt dolgozataimnak első kötete Történések a nyelvben a keleti végeken címmel. Ennek rövidesen megjelenik a 2. kötete is. Ez már nem meglepetés. Olyan is van, ami sokak számára talán meglepetés lesz, de annak a várható megjelenéséről is tudnak a szakmabeliek, a nagyobb nyilvánosság számára viszont nem szeretném beharangozni.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Mentor – Amikor a kémiában nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal
A biokémiai folyamatok analógiájáról Paizs Csaba kémikussal
Kétbalkezesnek éreztem magam, amikor Paizs Csabával, a BBTE kémia-professzorával készültem interjúra. Olyan nyelvi dzsungelbe kerültem, amihez szükség volt a tanár úr segítségére, aki készségesen elmagyarázta, miért nem mindegy, hogy „jobbkezes” vagy „balkezes” gyógyszert használnak a terhes nők a hányingerérzet csökkentésére. Több millió eurót érő műszerek kattogása közepette vezetett be minket a kutatásaik világába, lelkesen mutatta be kollégáit és az éppen átalakítás és fejlesztés alatt álló laborokat. Bízom benne, hogy sikerült ép-kéz-láb formába önteni az elhangzottakat. Ellenőrizze le!
Sztereoszelektív biokatalízisről, hogy a zöldségárus is megértse
– Bár bizonyos reálképzettséggel rendelkezem, az interjúra készülve, munkásságát olvasva, be kellett látnom, hogy a nyelvkészletem bővítésre szorul. A korábbi Mentor-interjúk során, bár rendszerint specifikus témákról volt szó, az adott területeken használt kulcsfogalmak – pl. erő, betegség, éghajlatváltozás, élettörténet, hangyakolónia – használatosak a köznyelvben is. Ehhez képest viszont sokkal kevesebben értik, hogy mit is jelent – a példa kedvéért – a „sztereoszelektív biokatalikus folyamat”. Mivel foglalkozik tehát? Ha ezt holnap a nagymamámnak kellene elmeséljem, mit mondhatnék neki?
– Szemináriumon én is azt szoktam kérni, hogy a diák úgy mondja el azt, amivel foglalkozik, hogy azt az a néni is megértse, aki a pAradicsomot árulja a piacon. Ha az illető olyan kifejezéseket használ, mint például „sztereoszelektív biokatalikus folyamatok” vagy „rekombináns enzimek”, akkor szegény néni két dologra gondolhat: az egyik, hogy akivel beszél, alulképzett és emiatt képtelen érthetően elmondani, hogy mivel foglalkozik, vagy azt gondolhatja, hogy egy kicsit nagyzási mániában szenved, és emiatt használja ezeket a szavakat.
Viszonylag új tudományterülettel foglalkozunk, amit azért nehéz meghatározni, mert egy interdiszciplináris, több tudományágat egyesítő területről van szó. Már a huszadik század végén, a huszonegyedik elején megfogalmazódott, hogy nehéz újat alkotni a teljes mértékű szakmai elkülönüléssel, nem igazán progresszív kizárólag kémiával, biológiával, genetikával, mérnöki tudományokkal foglalkozni. Ezek kezdtek összefolyni és egymásba fonódni. Igaz, hogy mi a kémián oktatunk, itt vagyunk helyileg lokalizálva, de tulajdonképpen mikrobiológiával, genetikával, fehérjékkel (proteinekkel) is foglalkozunk. Mindezeket igyekszünk a kémiában hasznosítani egy új aspektust adva annak.
Mi tehát az úgynevezett biokatalitikus folyamatokkal foglalkozunk. A „bio” előtag onnan származik, hogy biológiai alapú katalizátorokat használunk ahhoz, hogy vegyi folyamatokat katalizáljunk. A katalizátorok megkönnyítik azokat a kémiai reakciókat, amelyek nem katalitikusan folynak, magyarán lerövidítik a reakcióidőt, hatékonyabbá teszik a folyamatot. Ha ezt a hatékonyságot nem a klasszikus, kizárólag kémiai alapú kemokatalizátorokkal valósítjuk meg, hanem például fehérjéket, enzimeket használunk fel, akkor ezeket biokatalizátoroknak nevezzük.
A biológiai, élő rendszerekben lejátszódó reakciók is legtöbb esetben katalitikus folyamatok. Ezeket a folyamatokat az élet, az evolúció hozta létre. Azokat a fehérjéket, amelyek ezeket a folyamatokat katalizálják, enzimeknek nevezzük. Ezek egy élő szervezetben – kezdve a legegyszerűbb sejttől a legkomplexebb élőlényekig – képesek katalizálni az összes kémiai folyamatot ahhoz, hogy az illető biológiai rendszer életben mAradjon, így az életet biztosítják.
Kutatók felfedezték, hogy az ilyen biológiai rendszerekből izolált fehérjéket, enzimeket fel lehet használni a biológiai rendszeren kívüli, úgynevezett in vitro rendszerekben is. Idővel arra is rájöttek, hogy ezek szintetikus, tehát az élővilágban maguktól nem létező kémiai folyamatokat is képesek katalizálni. Így a múlt század harmincas éveiben elindult a biokatalízis érája.
Egyszerű, mint a kalácskészítés
– Az egyszerűbb sejtrendszerekből – mint pl. az élesztő – kivont enzimeket kezdték használni biokatalitikus, sőt ipari biokatalitikus folyamatokban. Ez egy kicsit disszonánsan hangzik, és általában sokkot szokott kiváltani a hallgatóságból, mert az enzimek pikogramm mennyiségű anyagokat alakítanak át sejtszinten, de ezeket az enzimeket most már tényleg több tonnás termelésű ipari rendszerekben is használni lehet. Van olyan nyugati ipari vállalat, amelyiknek jelen pillanatban 600 olyan ipari eljárása van, ahol az ipari folyamatokat elősegítő katalizátor enzim.
Robbanásszerű fejlődés következett be a nyolcvanas években, amikor az informatikához hasonlóan a genetika terén is exponenciálisan kezdett nőni az új felfedezések száma. A kilencvenes évek közepén már meg lehetett oldani, hogy a különböző biológiai rendszerekből – növényből, baktériumból, penészgombából, de állatból, akár emlősből – származó enzimet kivonva később katalizátorként használhassák.
Ezt két módon lehet megoldani. Az egyik, ha feláldozom az illető állatot és abból vonom ki. Ez megoldás lehet, amikor például disznóveséből vagy -májból izolálunk enzimeket, de vannak ipari eljárások, amelyek olyan enzimeket használnak, amik nem érhetők el ilyen könnyen, mert nem viszik az illető állatokat vágóhídra. Másfelől viszont a genetikai forradalomnak köszönhetően már megoldható, hogy minden egyes élőlényből a szükséges enzim genetikáját, a génkódját ki lehessen metszeni és ezt a gént be lehet illeszteni egy külső termelőbe. Ez tényleg piko-rendszerben működő dolog, elég hozzá egyetlen DNS-molekula. Az adott gén kodifikálja, hogy az illető proteint az élő szervezet hogyan állítja elő, ezt kimetsszük és áthelyezzük egy termelő gazdába, általában coli bacilusokba. Így rá tudjuk venni a coli bacilust, hogy például emlős enzimet termeljen. Egyébként nem patogén baktériumokról van szó, nagykanállal lehetne enni őket, csak mivel kicsit büdösebbek, kellemetlen ízük van, ezért nem fogyasztjuk.
Ez ma már nem korszakalkotó dolog, még ha úgy is hangzik, mintha tudományos-fantasztikus világban járnánk. A rendőrségen vagy a különböző sorozatfilmekben is láthatunk olyant, amikor valaki ivott egy pohárból és a pohárra ragadt pár DNS-ből tudják azonosítani az elkövetőt. Ma már ott tartunk, hogy másod-, harmadéves diákjaink is tudják ezt a technikát alkalmazni. Amikor az élőlényből származó enzimet egy termelőegységbe illesztjük, akkor egyszerű fermentációval gyakorlatilag bármilyen enzimet lehet termeltetni. Mondok egy egyszerű fermentációt: amikor kalácsot sütnek, a tejbe egy kis cukrot és élesztőt tesznek, így megkel a tészta. A kalácskészítéshez hasonló módon lehet tenyészteni ezeket a sejteket, amelyek termelik a kívánt enzimet. Az enzimeket izoláljuk, kivonjuk a sejttömegekből, amiket utána különböző szerveskémiai reakciókban használunk katalizátorként.
Nem véletlenül van jobb- és balkezes kesztyű
– A sztereoszelektív folyamat arra vonatkozik, hogy vannak olyan molekulák, főként az élővilágban, amelyek teljes hasonlóságot mutatnak, ugyanaz az összegképletük, ugyanaz a szerkezetük, de egy dologban különböznek: olyanok, mintha egymás tükörképei lennének. Hogyha térben megnézzük őket, akkor az egyik izomér, az egyik vegyületváltozat úgy néz ki, mint a jobb kezem, a másik meg úgy, mint a bal. Mind a két kéz az én kezem, de a két kéz nem egyforma. Ezek az úgynevezett sztereoizomérek, csak sztérikusan térnek el egymástól, méretre, alakra egyformák, de nem hozhatók fedésbe egymással.
Ha egy ilyen, biológiailag aktív anyag például egy gyógyszer hatóanyaga, akkor ez a molekula eljut a sejtszintig, ott képes egy biológiai receptorra rácsatlakozni és ezáltal kivált egy olyan folyamatot, aminek gyógyászati szempontból pozitív hatása van. Így működnek a szív- és érrendszeri betegségek esetén használt gyógyszerek, de még a legegyszerűbb gyulladásgátlónál is, mint az ibuprofen, így működik ez: hat bizonyos receptorokra, aminek következtében meggyógyul a sejt. Persze ez komplikáltabb probléma, de röviden erről volna szó.
Visszatérek a kezes hasonlathoz. Ha a hatóanyag olyan, mint a jobb vagy a bal kezem, akkor az előbb említett biológiai receptorok úgy néznek ki, mint a kesztyű. Nem hiába van jobbkezes és balkezes kesztyű. Ha az illető hatóanyagot úgy állítom elő, hogy a kémiai eljárás során ugyanakkora mennyiségben keletkezik „jobbkezes” és „balkezes” anyag, akkor erre nagyon oda kell figyelni. Tegyük fel, hogy a receptor, amire hatnia kell az anyagomnak, egy jobbkezes kesztyűhöz hasonlít. világos, hogy a két anyag közül csak a „jobbkezes” fog illeszkedni az illető „kesztyűbe”. Ha tehát a hatóanyagot „jobb- és balkezes” elegyben szolgáltatom a betegnek, akkor legalább dupla mennyiséget kell használnom, hogy meglegyen az a mennyiség, amire szükségem van a „jobbkezes” anyagból. Ha 100 milligrammra van szükségem a „jobbkezes” gyógyszerből, akkor 200 milligrammot kell előállítanom az 50-50 százalékos elegyből. Ekkor viszont a balkéz típusú molekuláim pluszban vannak, amivel terhelem a májat. Mivel ezek nem természetes, hanem szintetikus vegyületek, ezért a májban át kell alakulniuk olyan végtermékké, amit az emberi szervezet üríteni tud. Ez pedig még csak a kisebbik baj.
A nagyobbik baj ott kezdődik, amikor a jobb kéz talál a jobbos kesztyűbe, de a bal kéz is bele tud illeszkedni, bele lehet erőltetni. Igen ám, de ha belement, akkor nem lehet kihúzni belőle. Ilyenkor az történik, hogy blokkolom az illető biológiai receptort. Gyakorlatilag tönkreteszem, mert azután nem tud biológiailag aktív válaszokat adni és ennek a folyományaként hatalmas problémák keletkezhetnek.
A hatvanas években volt egy thalidomid nevű gyógyszer, ami ugyanilyen típusú jobbkéz-balkéz elegyű gyógyszer volt. Ezt a terhes nőknek adták, mert a jobbkezes szerkezet megszüntette a hányingerérzetet. A balkezes viszont a magzat fejlődésében fontos biológiai receptorokat gátolt. Bejutott a szervezetbe, ott blokkolt fontos receptorokat, és mivel a növekvő magzatnál gyors sejtosztódás van, ennek következtében olyan malformált egyedek születtek, akiknek hiányzott a lábuk vagy a karjuk.
Elkezdték keresni az okát, hogy miért történik ez. Rájöttek, hogy a hatóanyag, ami a hányingert megszünteti, rendben van és nincs semmilyen rossz hatása a magzatra nézve, a balkezes viszont, ami egyébként a hányinger érzetet sem szünteti meg, biológiai degenerációhoz vezethez. Akkor jöttek rá, hogy ezek a biológiai receptorok sztereo-receptorok, amiket térben kell elképzelni, amelyeknek a térszerkezete eltérő lehet. Akkor fogalmazták meg először, hogy az ilyen vegyületeknél, amelyeknél jobb kéz és bal kéz típusú molekulák is keletkeznek egy klasszikus kémiai szintézis során, módosítani kell a folyamatot. Úgy kell megoldani, hogy egyből csak jobbkezes molekula keletkezzen, vagy ha keletkezik is balkezes, akkor legyen olyan eljárás, amivel száz százalékosan szét lehet választani a két anyagot.
Amiket előállítunk, parányi molekulák, viszont amik katalizálják ezeket, azok hatalmas molekulák. Úgy kell elképzelni, hogy ha a molekula akkora, mint egy szemüveg, akkor az enzim, ami katalizálja, akkora, mint egy terem. Ez a „terem” egy nagy polimer, makromolekuláris szerkezet, viszont apró „kövekből” van felépítve, és az összes építőelem úgy néz ki, mint a jobb kezem. Több ezer vagy tízezer jobb kéz típusú építőelemből van felépítve. Emiatt a jobbkezes vagy balkezes szerkezet miatt lesznek sztereoszelektívek a szintézisek.
Az enzimeket az élő világ szolgáltatja, több tízmillió éven keresztül csiszolódott ezeknek a működése. Olyanok, mint egy tökéletes, lecsiszolt gyémánt, ilyent az ember még nem tud szintetikusan előállítani. Viszont ezeket a molekulákat be lehet hozni az ember által épített kémiai laborokba és fel lehet használni őket olyan molekulák gyártására, amelyek teljes mértékben kompatibilisek utána a biológiai rendszerekkel, ahol ellátják ezt a feladatot.
Nem minden rossz, ami génmódosított
– Ebből is látszik – bármennyire is úgy tűnjön egy kívülállónak, hogy a kémikusok valami varázsigéket mormolnak –, hogy mennyire fontos a mindennapi életünkben a kémia, pl. ha nem volna gyógyszerkémia, nem itt tartana a gyógyítás. Mondana még ilyen példákat? A mindennapi felhasználó hol találkozhat az adott szakterület eredményeivel?
– Amit elmondtam, az a célállomás: hogy ezeket a szintetikus eljárásokat megfelelően tudjuk végezni. Ehhez viszont kell léteznie egy olyan eljárásnak, amivel ezeket a biokatalizátorokat, enzimeket elő tudom állítani a kémia karon, és utána tudok tesztelni ezekben a kémiai rendszerekben. Tehát nem csak a reakciókat valósítjuk meg, hanem a hozzá szükséges enzimeket is mi gyártjuk, pontosabban mi gyártatjuk az úgynevezett rekombináns géntechnikával ellátott mikrobiológiai folyamatokkal.
Ezek a natív enzimek a természetnek teljes mértékben megfelelő szerkezettel bírnak. Sokszor az történik, hogy egy ilyen enzimet tudunk ugyan használni nem természetes, hanem szintetikus körülmények között, de a katalitikus képessége, a hatékonysága az illető enzimnek csökken. A kérdés tehát az, hogy hogyan lehet módosítani a fehérje szerkezetét úgy, hogy minél jobban el tudjon fogadni szintetikus vegyületeket és katalizálni tudja azok átalakítását. Ehhez génmódosított fehérjére van szükség. Itt tartanék egy rövid kitérőt.
Amikor az emberek GMO-s, génmódosított termékekről hallanak, általában elfogja őket a szorongás, nem találják jó dolognak. Ez amúgy rendjén is van: egy dolog génmódosított növényeket, állatokat „szintetikusan” előállítani (ezek ugyanis az ember által lettek genetikailag módosítva), és utána azt valakivel megetetni, és egészen más dolog, amikor kizárólag egy gyógyászati szempontból közismert, hatékony anyag még tisztább, még hatékonyabb körülmények közötti előállításához használunk génmódosított enzimet. Ezt nem fogyasztjuk el, nem kerül ki a piacra, nem tudja bárki csak úgy megvásárolni. Nem származik belőle semmilyen veszélyes genetikai termék. Ez tehát nem egyéb, mint egy „kémiai reagens”, persze idézőjelbe tenném ezt, mert nem olyan, mint mondjuk a nátrium-klorid (szerk. megj.: só), de tulajdonképpen reagensként használják egy ipari folyamatban. A végeredmény, a végső termék egyáltalán nem tartalmaz DNS-komponenseket. A génmódosított enzim egy zárt rendszerben van, ami arra szolgál, hogy hatékonyabbá tegye a rendszert.
Egy ipari folyamat hatékonysága sok mindent jelent. Főként arra irányul, hogy mennyibe kerül egy egységnyi anyag előállítása. Mennyibe kerül, hogy felépítsük a gyárat, ami termelni tudja az illető gyógyszert? Mennyibe kerülnek a kiinduló anyagok, amiket felhasznál az illető gyár ahhoz, hogy végterméket készítsen? Mennyibe kerülnek a fizetések? Mennyibe kerül az energia hozzá, főleg, hogy az energia ára folyamatosan nő.
Ismerjük a klasszikus kémiai reakciókra az olyan példákat, hogy mondjuk 300 Celsius-fokon és 200 atmoszféra nyomáson megy végbe egy kémiai reakció. Ezt könnyű mondani, de sokkal nehezebb megvalósítani. Ha meggondoljuk, hogy mit jelent ez, amikor több tonnát termelünk egy nap: egy hatalmas rendszerben biztosítani folyamatosan a 300 fokot és a 200 atmoszférát hatalmas energetikai hátteret igényel. Egy ilyen gyár képes annyit fogyasztani, mint egy egész megye lakossága egy nap.
Ehhez képest mi jellemző az enzimekre? Az, hogy 30 fokon, közel szobahőmérsékleten, egy atmoszféra nyomáson, vízben működnek. Ha egy génmódosított enzimet arra tudok használni, hogy helyettesítsek egy olyan klasszikus katalizátort, aminél szükséges a 300 fok, 200 atmoszféra, és aminél adott esetben nem vízben, hanem szerves oldószerben folyik a reakció, akkor világos, hogy a hatékonyságát növeltem az eljárásnak. Nem mellesleg az előbb említett oldószerrel kezdeni kell valamit a reakció végeztével, mert az egy melléktermék. Hallhattak már olyant, hogy Romániába hoztak több ezer hordó mellékterméket, mert nincs mit csinálni vele. Itt lefizetik, akiket le kell fizetni, idehozzák, leteszik és ott felejtik…
Viszont ha egy enzimet alkalmazok és az előző, tisztán kémiai rendszert be tudom helyettesíteni vele, ami szobahőmérsékleten, vízben és túlnyomás nélkül működik, akkor működőképesebbé válik az egész technológiai folyamat, miközben a környezetet is kíméljük.
Amint mondtam, nem kell attól megijedni, hogy genetikailag módosított enzimet használunk. Egy dolog a genetikailag módosított csirke vagy pAradicsom, és egészen más dolog egy genetikailag módosított egyedi molekula, amit arra fordítunk hatékonyan, hogy ne használjuk az energiát és kíméljük a környezetet.
Az emberek hajlamosak egyszerűen gondolkodni és extrapolálni. Hallották egyszer a televízióban a génmódosítás fogalmát, mint olyan valamit, ami nem jó, és utána ők is ezt reklámozzák. Pedig nem minden rossz, ami génmódosított. Megjegyezném, hogy még a génmódosított élelmiszerekről sem bizonyosodott be, hogy károsak, de természetesen azért vigyázni kell. Ha nem lett volna a természetes génmódosulás, akkor biodiverzitás sem létezne. Még mindig csak az a legelső cianobaktérium vagy alga létezne, ami legelőször megjelent a Földön. Mutációs folyamatok során indult be az evolúció. Persze hatalmas különbség van aközött, hogy valami millió éveken keresztül tesztelődött és életben mAradt, és más dolog, hogy módosítjuk egy csirke génjét és holnapután áruljuk, ezzel tökéletesen egyetértek.
Mi a különbség az amerikaiak és az európaiak között? Itt, amíg be nem bizonyosodik, hogy valami nem veszélyes, amíg nincs száz százalékosan alátámasztva kísérletekkel, addig nem forgalmazzák. Amerikában fordítva van, ott a pénz beszél. Ott, amíg be nem bizonyosodik, hogy káros, addig rendben van. Miről szól a TTIP-botrány? (szerk. megj.: Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség, az Európai Unió és az Egyesült Államok között készülő, viták kereszttüzében álló szabad kereskedelmi egyezmény.) Mindenki arról beszél, hogy milyen jó, hogy nem kell vámot fizetni. De arról nem beszélnek, hogy a TTIP révén elárasztják a piacot génmódosított élelmiszerekkel. Viszont ez ha baj is, 25-30 év múlva fog meglátszani, nehéz megmondani előre, hogy ez rossz vagy jó. Rossz lehet miden további nélkül, és az európai törvénykezés ezt nem engedi meg. Azzal van a baj, hogy főként a termelékenységet módosító genetikai eljárásokat használtak. Hogy rövid időn belül nagy csirkénk legyen, egy hektáron ne ennyi, hanem annyi búza teremjen. Természetesen ha a termelékenység nagy, az előállítási ár kicsi, agyonverik az itteni gazdákat. Ez a fő probléma.
Rohamléptekkel fejlődik a tudomány
– Ahhoz, hogy valaki szakértője legyen a témakörnek, a sztereoszelektív biotranszformációknak, akár úgy, hogy ipari jellegű kimenete is legyen a dolognak, sok mindent tudnia kell. Egy klasszikus vegyész tudja a klasszikus kémiai eljárásokat, viszont ha valaki biokatalízissel foglalkozik, akkor értenie kell a mikrobiológához, a genetikához (a gént módosítania kell programozott módon), a proteinekhez. A proteineket ki kell vonni, meg kell tisztítani. Van egy klasszikus szerveskémiai része a munkánknak, mert el kell készíteni azokat a szintetikus vegyületeket, amin ezeket tesztelgetjük. Továbbá ellenőrizni kell, hogy amit csináltunk, annak milyen a minősége, mennyire jó, mennyire tiszta, mennyire hatékony, mennyire gyors, ezeket tudni kell.
Ha mindez működik laboratóriumi léptékben, akkor meg kell keresni a megoldást arra, hogy ezt átvigyük ipari léptékbe. Az eljárás fizikai aspektusa nem egyszerű dolog. Mikro, piko skáláról felvinni tonnás skálába, az nem csak annyi, hogy beszorozzuk az egészet 10 a kilencedikennel. Úgy viszonyul ez a kettő egymáshoz, mint a fizika és a kvantumfizika. Ami igaz Newtonnál a nagy fizikai rendszerekre, az nem igaz a részecskefizikára. Nem ilyen hatalmas az eltérés, de hasonló. Emellett van egy mérnöki háttere is a dolognak, amit tudni kell.
Ezért van, hogy a kutatócsoportban mindenki magas szinten ért mindenhez, de kiváló szinten egy-egy ember ért egy-egy dologhoz. Van, aki a gépeket tudja kezelni profi módon, van, aki a genetika szakértője, van, aki a szerves kémiai eljárásokhoz ért, vannak olyanok, akik az ipari rendszerbe történő átültetéssel foglalkoznak. Olyan sok területet ölel át a kutatás, hogy egy ember nem is képes már maximális szinten mindent nyomon követni, ezért is kell viszonylag nagy kutatócsoporttal dolgozni. Újabban olyan gyors a fejlődés és olyan dinamikája van a tudományos fejlődésnek, hogy még ezen a kicsi területen is több órás napi munka, hogy napirenden legyünk a legújabb vívmányokkal. Ezt lehetetlen volna 5-6 szakterületen végezni, ahhoz nem lenne elég a 24 óra sem.
Paizs Csaba
• 1969-ben született, Marosvásárhelyen
• a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Kémia Karának első magyar tagozatos, habilitált professzora, aki doktorit vezethet
• a BBTE-n végezte egyetemi tanulmányait
• Finnországban, Németországban kutatott
• kutatási területei: szintetikus kémia, biokémia, biotechnológia, analitikus kémia, biokatalízis
• 4 könyv, közel 70 nemzetközi, impaktfaktoros tanulmány szerzője, társszerzője
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Szinte minden oktatási intézményt feljelentettek
Hiába állapította meg a diszkriminációt az ezzel foglalkozó országos tanács, a Marosvásárhelyi iskolák kétnyelvűsége ügyében a helyzet csak ott javult, ahol a szülők közbeléptek. A magyar nyelvhasználat helyzete a város tanintézeteiben tovább romlott, mutatott rá a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO).
Az intézmények általános kommunikációja, oklevelei, faliújságjai, továbbá a magyar gyerekekkel, szülőkkel történő írásbeli tájékoztatás is kizárólag románul zajlik a legtöbb intézményben, mint ahogy a folyosókon, közös területeken található feliratok között is hiába keresnénk a magyart – állapították meg a CEMO képviselői. Jogi lépéseket is tett a szervezet ezzel kapcsolatban – számoltak be minderről a szervezet képviselői a pénteki sajtótájékoztatón.
2001 óta törvény szabályozza a közigazgatásban és közintézményekben történő kétnyelvű kommunikációt. Az iskolák is közintézmények, ugyanis a helyi polgármesteri hivatalok fennhatósága alá tartoznak, ezért nem is kellett volna a civil kezdeményezéseket megvárni azzal, hogy kikerüljenek a kétnyelvű homlokzati táblák, de mivel gazdátlan területnek számít Romániában a kétnyelvű iskolai feliratok ügye, ezért szükség volt a civil lépésekre – mondta el a sajtótájékoztatón Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető elnöke.
A szervezet Kétnyelvűség az Oktatásban programja 2009-ben indult, első lépésként felmérték a város területén található 45 jogi személyiséggel rendelkező intézményt, amelyek, kettő kivételével, kéttannyelvű vegyes iskolák, ahol közösen tanulnak magyar és román diákok. A magyar közösség nyelvi jogainak alkalmazását vizsgálva kiderült: szinte mindenhol hiányoznak a magyar feliratok, tájékoztatások, információk, a legtöbb helyen az adminisztrációs személyzet sem beszél magyarul – számolt be a sajtónak Szigeti Enikő.
Nyelvi jogi diszkrimináció miatt 2009-ben a szervezet feljelentette a Dacia Általános Iskolát, az Európa Általános Iskolát, a Liviu Rebreanu Általános Iskolát, illetve az akkori 2-es Számú – ma Bernády György – Általános Iskolát az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD). 2013 szeptemberében pedig a teljes Marosvásárhelyi iskolai hálózat ellen eljárást kezdeményezett a CEMO.
A CNCD vizsgálóbizottsága meg is állapította a diszkriminációt, de előrelépés csak ott történt, ahol a szülők beavatkoztak, és kezdeményezték a kétnyelvűséget – tette hozzá a szervezet vezetője.
Az elmúlt évben a CEMO kétnyelvű feliratok adományozását tervezte az iskolák részére. Tavaly nyáron az Alexandru Ioan Cuza Általános Iskola egyik diákjának szülője kezdeményezésére az Egyesülés lakótelepi iskolába is vittek kétnyelvű táblákat az igazgató beleegyezésével. Ezután azonban a polgármesteri hivatal iskolákért felelős igazgatósága felszólította az intézményeket, hogy ne fogadják el az adományba kapott kétnyelvű feliratokat, mert szerintük azok etnikai feszültséget keltenek a diákok között, így a CEMO nem folytathatta az adományozást, az addig kikerült táblákat pedig eltávolították – mesélte Barabás Miklós, a szervezet Kétnyelvűség az oktatásban program felelőse.
Idén a CEMO feljelentést tett az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, azaz minden olyan tanintézményt feljelentettek külön-külön, ahol hiányzik a kétnyelvűség. Ez összesen 31 intézményt érint, ezek között számos összevont iskola és óvoda található. Az eljárások folyamatban vannak, hogy bebizonyítsák a felelősséget a kétnyelvűség terén, az ügy biztosan eljut majd a legfelsőbb bíróságig. Vannak olyan iskolák, amelyek erős ellenállást mutatnak a kétnyelvű feliratok kihelyezésében – mondta Szigeti Enikő. „A közérdekű információhoz való jog előírja, hogy mindenkinek jogában áll a saját anyanyelvén tájékoztatást kapni, ez az alapvető joga sérül a magyar diákoknak” – tette hozzá.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Itt van a táncházak ideje
A hétvégén rendezték meg a harmadik Székelyföldi Szabadtéri Évadnyitó Táncházat. Ezúttal Jobbágyfalván gyülekeztek az erdélyi és magyarországi muzsika- és néptánckedvelők.
A rendezvényt négy éve „találták ki” azzal a céllal, hogy olyan alkalmat szervezzenek a táncházasok számára, amely viszonylag laza, kötetlen szórakozásra ad lehetőséget. A helyszínválasztásnál kritérium, hogy legyen szabad tér és az árak is legyenek elérhetők. Az első rendezvénynek Mikóújfalu, a másodiknak Rugonfalva, a harmadiknak Jobbágyfalva adott otthont – minden évben más-más Székelyföldi régióban találkoznak, ahol rendszeres a táncházmozgalom. Az idei rendezvényt a Székelyudvarhelyi, Marosvásárhelyi és Csíkszeredai táncházasok szervezték, s ezen műkedvelő fiatalok vesznek részt, akiknek a táncház életmódot és szórakozási formát is jelent – tudtuk meg András Loránd és Kovács Annamária szervezőktől.
A táncház általában bizonyos öltözködésbeli etikettet is kíván, zárt helyen szervezett néhány órás rendezvény, a szabadtéri pedig ezektől a kötöttségektől való eltekintést jelenti, és így is teljes értékű szórakozás. Évadnyitó azért, mert a táncház a színház- és iskolarendszerhez igazodik, azaz szeptember közepén kezdődik, és nyár elején zárul.
A hétvégi alkalomra többnyire Csík- és Udvarhelyszékről, valamint Marosszék főleg nyárádmenti részéről érkeztek a részvevők, de jöttek Gyergyó- és Háromszékről, Kolozsvárról és Magyarországról is, számuk elérte a háromszázat. Péntek este a Kedves zenekar koncertezett, aztán kora reggelig tartott a táncház, így egyesek le sem feküdtek, máris szólt a muzsikás ébresztő. Szombaton volt bográcsozó verseny, amelynek nyertesei a jövő évi rendezvényre és az udvarhelyi táncházba nyertek belépőt, délután Sándor Csaba Lajos és Fazakas János arról értekezett a fiatalokkal, hogy az emberi lelket hogyan befolyásolja a táncház, azaz hogyan lehet alázattal, jókedvvel mulatni, megélni a kultúrát. Az 1960-as évektől kezdődő Székelyföldi és gyimesi népdal, népzene, szokások területén végzett gyűjtőmunkákból a Balánbányán élő Sándor Csaba Lajos állított össze egy szemelvényt. A CD-melléklettel ellátott kis könyvecskét szombat este mutatták be a közönségnek, hisz felbecsülhetetlen értékű anyag kerülhet ezáltal is a gyerekek, fiatalok kezébe.
A felsőrákosi Nóda Loránd három éve kapcsolódott be Marosvásárhelyen a táncházmozgalomba, mindenhol jelen van, és számára már ez az egyetlen szórakozási forma. Nemcsak a nemzeti öntudatot erősíti az ősök táncainak, értékrendjének megélése, de felszabadít és levezeti a feszültséget. Korpos István nyárádmenti és kalotaszegi szülők gyermeke, és úgy érzi, hogy aki belekerül ebbe a forgatagba, nincs többé kiszállás, ez a kultúra a miénk, és ennél szebb nincs. A Csíkszentdomokosi Kósa Klaudia kiskora óta táncol, megszokta ezt a közösséget és életformát, ez vált számára a legfőbb szórakozássá. Az előző két táncházas évadnyitón is részt vett, ugyanígy a Csíkszeredai Görbe Zsófia is, aki a néptánc révén tíz éve benne van ebben a mozgalomban, itt érzi magát a legjobban, és számára ez a legfontosabb szórakozás, feltöltődés.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro