Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. április 27.
Emlékműrongálások Nagyváradon is
Kamerákkal őriztetné Nagyvárad köztéri műemlékeit, szobrait és emléktábláit Biró Rozália alpolgármester. Aradhoz hasonlóan a bihari megyeszékhelyen is jócskán megnövekedett az utóbbi hónapokban azoknak az eseteknek a száma, amikor magyar vonatkozású emlékműveket rongáltak meg, loptak el vagy festettek le ismeretlenek – legutóbb Szacsvay Imre szobrán fújta le valaki fekete dukkófestékkel a vésett feliratot.
Sárközi Zoltán RMDSZ-es helyi tanácsos, aki egyben a Bihar Megyei Műemlékvédelmi Alapítvány soros elnöke, szombaton a Nagyváradi Magyar Diákszövetség segítségével tisztította meg az Ezredévi emléktéren álló szobrot. A tanácsos azt mondja, 68 év alatt soha nem bántotta senki a szobrot, pedig időközben világháború dúlt, és a kommunizmus is több emlékművet semmisített meg, most azonban erre is sor került. Az elmúlt hónapokban több ilyen eset is volt: a Garasos hídon elhelyezett emléktábláról a bronzdíszítést lopták el valószínűleg színesfémtolvajok, a Ráduly Béla-emléktábláról úgyszintén. Biró Rozália azt mondja, mivel román vonatkozású emlékeket nem rongál senki, egyértelmű, hogy a magyar közösség elleni támadásról van szó.
Az elöljáró azt ígéri, a tanács RMDSZ-frakciója kezdeményezni fogja, hogy az eltűnt vagy megrongált elemeket városi költségvetésből javítsák ki. A Szacsvay-szoborra fújt festéket például csak egy speciális oldószerrel lehetett eltávolítani, ami négyzetméterenként csaknem 200 euróba kerül. A mostani esetben ingyen kapott az RMDSZ ilyen szert egy magyar vállalkozótól, Köteles Dieter mérnöktől, de a jövőben ezt kénytelenek lesznek az adófizetők pénzéből állni. Az alpolgármester szerint van rá esély, hogy az integrált városfejlesztési tervben, amelyet vissza nem térítendő támogatásból finanszíroznak majd, jelenjen meg 10-20 térfigyelő kamera megvásárlása és felszerelése is, amelyek az emlékhelyeket figyelnék. Eközben a Nagyváradi Várszövetség közleményben jelezte, hogy kifejezi csatlakozási szándékát az Emberi Méltóság Tanácsának felhívásához, amely – mint arról lapunkban beszámoltunk – kimondja: „magyar emlékhelyeink, szobraink közös történelmünket, kultúránkat szimbolizálják. Múltunk, nemzeti méltóságunk megőrzése mellett a nemzetiségek közti együttműködést is jelképezik.” Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
Kamerákkal őriztetné Nagyvárad köztéri műemlékeit, szobrait és emléktábláit Biró Rozália alpolgármester. Aradhoz hasonlóan a bihari megyeszékhelyen is jócskán megnövekedett az utóbbi hónapokban azoknak az eseteknek a száma, amikor magyar vonatkozású emlékműveket rongáltak meg, loptak el vagy festettek le ismeretlenek – legutóbb Szacsvay Imre szobrán fújta le valaki fekete dukkófestékkel a vésett feliratot.
Sárközi Zoltán RMDSZ-es helyi tanácsos, aki egyben a Bihar Megyei Műemlékvédelmi Alapítvány soros elnöke, szombaton a Nagyváradi Magyar Diákszövetség segítségével tisztította meg az Ezredévi emléktéren álló szobrot. A tanácsos azt mondja, 68 év alatt soha nem bántotta senki a szobrot, pedig időközben világháború dúlt, és a kommunizmus is több emlékművet semmisített meg, most azonban erre is sor került. Az elmúlt hónapokban több ilyen eset is volt: a Garasos hídon elhelyezett emléktábláról a bronzdíszítést lopták el valószínűleg színesfémtolvajok, a Ráduly Béla-emléktábláról úgyszintén. Biró Rozália azt mondja, mivel román vonatkozású emlékeket nem rongál senki, egyértelmű, hogy a magyar közösség elleni támadásról van szó.
Az elöljáró azt ígéri, a tanács RMDSZ-frakciója kezdeményezni fogja, hogy az eltűnt vagy megrongált elemeket városi költségvetésből javítsák ki. A Szacsvay-szoborra fújt festéket például csak egy speciális oldószerrel lehetett eltávolítani, ami négyzetméterenként csaknem 200 euróba kerül. A mostani esetben ingyen kapott az RMDSZ ilyen szert egy magyar vállalkozótól, Köteles Dieter mérnöktől, de a jövőben ezt kénytelenek lesznek az adófizetők pénzéből állni. Az alpolgármester szerint van rá esély, hogy az integrált városfejlesztési tervben, amelyet vissza nem térítendő támogatásból finanszíroznak majd, jelenjen meg 10-20 térfigyelő kamera megvásárlása és felszerelése is, amelyek az emlékhelyeket figyelnék. Eközben a Nagyváradi Várszövetség közleményben jelezte, hogy kifejezi csatlakozási szándékát az Emberi Méltóság Tanácsának felhívásához, amely – mint arról lapunkban beszámoltunk – kimondja: „magyar emlékhelyeink, szobraink közös történelmünket, kultúránkat szimbolizálják. Múltunk, nemzeti méltóságunk megőrzése mellett a nemzetiségek közti együttműködést is jelképezik.” Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2011. április 28.
Gyász és rettegés Alfaluban
Több százan kísérték utolsó útjára az elmúlt pénteken meggyilkolt Csala Zsoltot, Gyergyóalfalu alpolgármesterét. Az elöljárót, mint ismeretes, borzonti hétvégi házában hidegvérrel agyonlőtték, az áldozat holttestében három lövedéket találtak, közülük kettőt közvetlen közelről adtak le. Az ügyben bukaresti ügyészek közreműködésével nyomoz a Hargita megyei rendőr-főkapitányság szinte teljes állománya, az elkövetőt (elkövetőket) azonban egyelőre nem sikerült megtalálni. A brutális gyilkosság óta eltelt napokban egyre több mendemonda kering Csala Zsolt meggyilkolásáról a nagyközségben.
Tegnap a Gyergyószentmiklós közeli nagyközség utcáin már órákkal az alpolgármester temetése előtt gyászba öltözött embereket lehetett látni az utcán, akik virágcsokrokkal, koszorúkkal igyekeztek a szárhegyi út melletti temetőbe. A távolabbról, autóval érkezőket rendőrök irányították a temetőhöz közeli egykori gép- és traktorállomás udvarára. „Sokan ismerték és mindenki szerette” – szögezte le az egyik helybeli, megállapítva, hogy ekkora tömeg soha nem gyűlt össze temetésre Gyergyóalfaluban. A végtisztesség megadására érkezők között a helybelieken kívül számos RMDSZ-es politikust láthattunk, ott volt többek közt Pál Árpád parlamenti képviselő, Petres Sándor, Hargita megye tanácsának alelnöke, Bende Sándor, az RMDSZ Gyergyó Területi Szervezetének elnöke, illetve a környék valamennyi RMDSZ-es elöljárója.
„Emberek, ébredjünk!”
„Emberek ébredjünk! Hová jutunk, ha olyan irányba haladunk, hogy békeidőben golyó végzett Zsolt testvérünkkel?” – vetette fel a kérdést Adorján Imre plébános a temetési szertartáson. Beszédében kifejtette, Csala Zsolt személyében a közösség nemcsak egy jó vezetőt veszített el, de apa nélkül maradt két kiskorú gyermek, megözvegyült egy édesanya, és idős szülőknek kellett gyermekük koporsója mellé állniuk. György István polgármester búcsúztató beszédében nyilvánosan bocsánatot kért mindazoktól, akit Csala Zsolt kollégája és testvérként tisztelt barátja valaha is megsérthetett. „Voltak céljaink, közös álmaink, voltak szavak, amiket csak mi értettünk. Tudom, hogy a közösen elkezdett munkát nekem kell befejeznem” – hangoztatta beszédében a polgármester.
A Csala Zsolt gyergyóalfalvi alpolgármester halála ügyében folytatott nyomozás részleteit még mindig nem hozták nyilvánosságra az illetékes hatóságok, mint arról korábban beszámoltunk, a nyomozást végző Hargita Megyei Törvényszéki Ügyészség hírzárlatot rendelt el az ügyben. Amit egyértelműen tudni lehet a Hargita megyei rendőr-felügyelőség által kiadott sajtóközleményből, hogy a 43 éves Csala Zsolt halálát három lövedék okozta. A törvényszéki orvosszakértő jelentése szerint egyik az áldozat combját, kettő pedig a gyomrát fúrta át (a holttest közelében három töltényhüvelyt találtak), halálát a haslövések okozták. A nyomozás során egy negyedik töltényhüvelyt is megtaláltak.
A nyomozó hatóságok több személyt kihallgattak az elmúlt napokban, és további kihallgatások vannak folyamatban.
Pletykák és találgatások
A brutális gyilkosság óta eltelt napokban egyre több mendemonda kering Csala Zsolt meggyilkolásáról a nagyközségben. Sokan nem zárják ki annak a lehetőségét, hogy az erőszakos cselekmény összefüggésben lehet a törvénytelen fakitermelésekkel, és egy esetleges „famaffiás leszámolás” történt, ugyanakkor egyesek azt is tudni vélik, hogy az alpolgármestert a halála előtti időszakban többször is megfenyegették. Az köztudomású, hogy Gyergyóalfalu néhai alpolgármestere famegmunkálással foglalkozó cég résztulajdonosa volt. Arról is lehetett hallani, hogy Csala Zsoltnak az elmúlt időszakban több peres ügye is akadt, ami arra utal, hogy lehettek ellenségei. Nyílt titok a községben, hogy Csala Zsolt vagyonának tekintélyes hányadát még alpolgármesteri kinevezése előtt vendégmunkásként szerezte Svájcban, a Borzonton található hétvégi házát testvérével közösen építette.
Krónika (Kolozsvár)
Több százan kísérték utolsó útjára az elmúlt pénteken meggyilkolt Csala Zsoltot, Gyergyóalfalu alpolgármesterét. Az elöljárót, mint ismeretes, borzonti hétvégi házában hidegvérrel agyonlőtték, az áldozat holttestében három lövedéket találtak, közülük kettőt közvetlen közelről adtak le. Az ügyben bukaresti ügyészek közreműködésével nyomoz a Hargita megyei rendőr-főkapitányság szinte teljes állománya, az elkövetőt (elkövetőket) azonban egyelőre nem sikerült megtalálni. A brutális gyilkosság óta eltelt napokban egyre több mendemonda kering Csala Zsolt meggyilkolásáról a nagyközségben.
Tegnap a Gyergyószentmiklós közeli nagyközség utcáin már órákkal az alpolgármester temetése előtt gyászba öltözött embereket lehetett látni az utcán, akik virágcsokrokkal, koszorúkkal igyekeztek a szárhegyi út melletti temetőbe. A távolabbról, autóval érkezőket rendőrök irányították a temetőhöz közeli egykori gép- és traktorállomás udvarára. „Sokan ismerték és mindenki szerette” – szögezte le az egyik helybeli, megállapítva, hogy ekkora tömeg soha nem gyűlt össze temetésre Gyergyóalfaluban. A végtisztesség megadására érkezők között a helybelieken kívül számos RMDSZ-es politikust láthattunk, ott volt többek közt Pál Árpád parlamenti képviselő, Petres Sándor, Hargita megye tanácsának alelnöke, Bende Sándor, az RMDSZ Gyergyó Területi Szervezetének elnöke, illetve a környék valamennyi RMDSZ-es elöljárója.
„Emberek, ébredjünk!”
„Emberek ébredjünk! Hová jutunk, ha olyan irányba haladunk, hogy békeidőben golyó végzett Zsolt testvérünkkel?” – vetette fel a kérdést Adorján Imre plébános a temetési szertartáson. Beszédében kifejtette, Csala Zsolt személyében a közösség nemcsak egy jó vezetőt veszített el, de apa nélkül maradt két kiskorú gyermek, megözvegyült egy édesanya, és idős szülőknek kellett gyermekük koporsója mellé állniuk. György István polgármester búcsúztató beszédében nyilvánosan bocsánatot kért mindazoktól, akit Csala Zsolt kollégája és testvérként tisztelt barátja valaha is megsérthetett. „Voltak céljaink, közös álmaink, voltak szavak, amiket csak mi értettünk. Tudom, hogy a közösen elkezdett munkát nekem kell befejeznem” – hangoztatta beszédében a polgármester.
A Csala Zsolt gyergyóalfalvi alpolgármester halála ügyében folytatott nyomozás részleteit még mindig nem hozták nyilvánosságra az illetékes hatóságok, mint arról korábban beszámoltunk, a nyomozást végző Hargita Megyei Törvényszéki Ügyészség hírzárlatot rendelt el az ügyben. Amit egyértelműen tudni lehet a Hargita megyei rendőr-felügyelőség által kiadott sajtóközleményből, hogy a 43 éves Csala Zsolt halálát három lövedék okozta. A törvényszéki orvosszakértő jelentése szerint egyik az áldozat combját, kettő pedig a gyomrát fúrta át (a holttest közelében három töltényhüvelyt találtak), halálát a haslövések okozták. A nyomozás során egy negyedik töltényhüvelyt is megtaláltak.
A nyomozó hatóságok több személyt kihallgattak az elmúlt napokban, és további kihallgatások vannak folyamatban.
Pletykák és találgatások
A brutális gyilkosság óta eltelt napokban egyre több mendemonda kering Csala Zsolt meggyilkolásáról a nagyközségben. Sokan nem zárják ki annak a lehetőségét, hogy az erőszakos cselekmény összefüggésben lehet a törvénytelen fakitermelésekkel, és egy esetleges „famaffiás leszámolás” történt, ugyanakkor egyesek azt is tudni vélik, hogy az alpolgármestert a halála előtti időszakban többször is megfenyegették. Az köztudomású, hogy Gyergyóalfalu néhai alpolgármestere famegmunkálással foglalkozó cég résztulajdonosa volt. Arról is lehetett hallani, hogy Csala Zsoltnak az elmúlt időszakban több peres ügye is akadt, ami arra utal, hogy lehettek ellenségei. Nyílt titok a községben, hogy Csala Zsolt vagyonának tekintélyes hányadát még alpolgármesteri kinevezése előtt vendégmunkásként szerezte Svájcban, a Borzonton található hétvégi házát testvérével közösen építette.
Krónika (Kolozsvár)
2011. május 3.
Patikamérlegen a kétnyelvűség
Pénzbüntetéssel fenyegetik a kórházigazgatót
Közismert, hogy bár Románia is aláírta a kisebbségi és/ vagy európai nyelvek chartáját, nagyon messze vagyunk attól, hogy annak előírásai a mindennapi gyakorlatban is érvényesüljenek. Ezt igazolja az a pénzbüntetéssel fenyegető átirat, amelyet dr. Szász János főorvos, a dicsőszentmártoni kórház menedzsere kapott Matei Alexandru Adrian polgármestertől, aki azt kéri, hogy 24 órán belül távolítsa el a helybeli kórház és járóbeteg-rendelő „homlokzatára” kitett kétnyelvű táblácskákat.
A feliratok a kormányhivatal utasítására kiadott megyei tanácsi átirat alapján kerültek fel a Dr. Gh. Marinescu Municípiumi Kórház kapusszobájának falára és a járóbeteg-rendelő esővédőjére. Egyes helyi tanácsosoknak és a polgármesternek, akik az RMDSZ-szel szövetséges Liberális Demokrata Párt színeit képviselik, a fenyegető levél szerint még így is szúrja a szemét. Arra hivatkoznak, hogy a népszámlálási adatok szerint a Kis-Küküllő menti városban csak 17,74 százalék a magyar lakosság számaránya. Következésképpen az igazgatónak nem volt joga kitenni a kétnyelvű feliratokat, amihez véleményük szerint a helyi tanács határozatára lett volna szükség. A prefektusi utasítás pedig csak ott kötelező, ahol 20 százalék fölött van a kisebbségi lakosság részaránya.
A polgármesteri levelet egy beszélgetés előzte meg az igazgató és a polgármester között. Bár szemtől szemben Matei Alexandru úgy vélekedett, hogy nem érdemes foglalkozni az üggyel, a múlt csütörtökre összehívott tanácsülés után, amelyen Muntean Ioan nyugalmazott mérnök, szintén demokrata-liberális képviselő felháborodásának adott hangot, mégis megszületett a kórházigazgatónak és a megyei tanácsnak is elküldött fenyegető levél. Ami nem mentes a csúsztatásoktól sem. Egyrészt a kétnyelvű táblák nem a két épület homlokzatára kerültek, ahol megmaradtak az eredeti román feliratok. Másrészt a kórház a megyei tanács tulajdonában és adminisztrálásában van, a megyei önkormányzatnak pedig, mint önálló közigazgatási egységnek, a megye magyar lakosságának arányát figyelembe véve joga van elrendelni a kétnyelvű feliratozást.
Ami a dicsői magyarság számarányát illeti, nem titok, hogy az emlegetett arányt két félreeső román falucska Dicsőhöz csatolásával sikerült elérni. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az ipari egységek bezárása miatt munkanélkülivé vált lakosság hány százaléka vállalt munkát külföldön, ma már kétségbe vonható a népszámláláskor megállapított arányszám. Másrészt, ami sokkal többet nyom a latban, a kórház nemcsak a város, hanem a környék lakosságát is kiszolgálja, akik közel 60 százalékát teszik ki az ellátott eseteknek. Így pedig igencsak felborul az a kényes arány, amire a polgármester hivatkozik. Másrészt a helyhatósági törvény előírja ugyan a 20 százalékot, de nem zárja ki azt, hogy ahol kevesebb az arány, ott is éljenek a kétnyelvűséggel. Ez jóérzés dolga lenne, ami azonban a jelek szerint nem teng túl a dicsői kormánypárti képviselőkben.
Bár szerettük volna megszólaltatni, a polgármestert többszöri megkeresésünkre sem tudtuk elérni.
Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke szerint nem akartak etnikai konfliktust kelteni, és úgy gondolják, hogy a megyei tanács tulajdonaként a dicsői kórház sok magyar ajkú beteget kiszolgál, ezért nem kellene senkit zavarjon a kétnyelvű felirat. A történteket az alelnök kampányízű megmozdulásnak tartja.
Bárczi Győző alprefektus felháborítónak érzi a polgármester viselkedését, és azt reméli, hogy az igazgató nem tesz eleget a fenyegető levélben foglaltaknak. Végezetül úgy gondoljuk, hogy a két táblácska, ami annyira szemet szúrt, távolról sem jelenti a valós kétnyelvűséget, ami a jelek szerint még várat magára a Kis-Küküllő menti városban is.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)
Pénzbüntetéssel fenyegetik a kórházigazgatót
Közismert, hogy bár Románia is aláírta a kisebbségi és/ vagy európai nyelvek chartáját, nagyon messze vagyunk attól, hogy annak előírásai a mindennapi gyakorlatban is érvényesüljenek. Ezt igazolja az a pénzbüntetéssel fenyegető átirat, amelyet dr. Szász János főorvos, a dicsőszentmártoni kórház menedzsere kapott Matei Alexandru Adrian polgármestertől, aki azt kéri, hogy 24 órán belül távolítsa el a helybeli kórház és járóbeteg-rendelő „homlokzatára” kitett kétnyelvű táblácskákat.
A feliratok a kormányhivatal utasítására kiadott megyei tanácsi átirat alapján kerültek fel a Dr. Gh. Marinescu Municípiumi Kórház kapusszobájának falára és a járóbeteg-rendelő esővédőjére. Egyes helyi tanácsosoknak és a polgármesternek, akik az RMDSZ-szel szövetséges Liberális Demokrata Párt színeit képviselik, a fenyegető levél szerint még így is szúrja a szemét. Arra hivatkoznak, hogy a népszámlálási adatok szerint a Kis-Küküllő menti városban csak 17,74 százalék a magyar lakosság számaránya. Következésképpen az igazgatónak nem volt joga kitenni a kétnyelvű feliratokat, amihez véleményük szerint a helyi tanács határozatára lett volna szükség. A prefektusi utasítás pedig csak ott kötelező, ahol 20 százalék fölött van a kisebbségi lakosság részaránya.
A polgármesteri levelet egy beszélgetés előzte meg az igazgató és a polgármester között. Bár szemtől szemben Matei Alexandru úgy vélekedett, hogy nem érdemes foglalkozni az üggyel, a múlt csütörtökre összehívott tanácsülés után, amelyen Muntean Ioan nyugalmazott mérnök, szintén demokrata-liberális képviselő felháborodásának adott hangot, mégis megszületett a kórházigazgatónak és a megyei tanácsnak is elküldött fenyegető levél. Ami nem mentes a csúsztatásoktól sem. Egyrészt a kétnyelvű táblák nem a két épület homlokzatára kerültek, ahol megmaradtak az eredeti román feliratok. Másrészt a kórház a megyei tanács tulajdonában és adminisztrálásában van, a megyei önkormányzatnak pedig, mint önálló közigazgatási egységnek, a megye magyar lakosságának arányát figyelembe véve joga van elrendelni a kétnyelvű feliratozást.
Ami a dicsői magyarság számarányát illeti, nem titok, hogy az emlegetett arányt két félreeső román falucska Dicsőhöz csatolásával sikerült elérni. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az ipari egységek bezárása miatt munkanélkülivé vált lakosság hány százaléka vállalt munkát külföldön, ma már kétségbe vonható a népszámláláskor megállapított arányszám. Másrészt, ami sokkal többet nyom a latban, a kórház nemcsak a város, hanem a környék lakosságát is kiszolgálja, akik közel 60 százalékát teszik ki az ellátott eseteknek. Így pedig igencsak felborul az a kényes arány, amire a polgármester hivatkozik. Másrészt a helyhatósági törvény előírja ugyan a 20 százalékot, de nem zárja ki azt, hogy ahol kevesebb az arány, ott is éljenek a kétnyelvűséggel. Ez jóérzés dolga lenne, ami azonban a jelek szerint nem teng túl a dicsői kormánypárti képviselőkben.
Bár szerettük volna megszólaltatni, a polgármestert többszöri megkeresésünkre sem tudtuk elérni.
Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke szerint nem akartak etnikai konfliktust kelteni, és úgy gondolják, hogy a megyei tanács tulajdonaként a dicsői kórház sok magyar ajkú beteget kiszolgál, ezért nem kellene senkit zavarjon a kétnyelvű felirat. A történteket az alelnök kampányízű megmozdulásnak tartja.
Bárczi Győző alprefektus felháborítónak érzi a polgármester viselkedését, és azt reméli, hogy az igazgató nem tesz eleget a fenyegető levélben foglaltaknak. Végezetül úgy gondoljuk, hogy a két táblácska, ami annyira szemet szúrt, távolról sem jelenti a valós kétnyelvűséget, ami a jelek szerint még várat magára a Kis-Küküllő menti városban is.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)
2011. május 6.
Piros lap a felcsúti csatárnak
Az RMDSZ vezetői ezekben a napokban tehetetlenül veszik tudomásul, hogy Orbán Viktorék sorra megfosztják közvetítői szerepüktől az érdekvédelmi szövetséghez közeli szervezeteket a magyarországi pénzforrások és kedvezmények romániai szétosztásában.
A magyar kormány előbb a Progress Alapítványtól vette el a magyarigazolvánnyal kapcsolatos – mára már inkább szimbolikus jelentőségű – ügyintézési jogosultságot, majd az Iskola Alapítvánnyal bontottak szerződést, és ruházták át az oktatási-nevelési támogatás megpályáztatásának jogát a pedagógusszövetségre. Az RMDSZ-es tehetetlenség oka, hogy a bukaresti kormánykoalíció tagjaként megakadályozhatná ugyan Budapest lépéseit, ám – a magyar miniszterelnök kedvenc sportjátékában használt hasonlattal élve – lesre futna, ha ezt megtenné.
Kelemen Hunorék már többször hangoztatott kifogása az, hogy a két alapítvány jogosultságait korábbi román–magyar kormányközi egyezségek rögzítik. A 2003-as Medgyessy–Năstase-megállapodás például az Iskola Alapítványt nevezi meg az oktatási-nevelési támogatási programot lebonyolító szervezetként. Így a pedagógusszövetség csak úgy veheti át az alapítvány szerepét, ha ebbe a román kormány is beleegyezik. Budapesti illetékesek úgy fogalmaztak, ezt a kérdést „diplomáciai úton” rendezik majd Bukaresttel.
Ám korántsem biztos, hogy Orbán Viktor és Traian Băsescu immár hagyományosan jó barátságára számítanak, annál is inkább, mert nem valószínű, hogy a román államfő feláldozná e barátság oltárán a kormánykoalíciót. Inkább abban bíznak, hogy az Kelemen Hunorék nem merik megvétózni az kormányközi egyezség módosítását, mert beláthatatlan időkre leállítanák az oktatási-nevelési támogatások folyósítását. Százhatvan ezer erdélyi magyar család maradna juttatás nélkül – a Fidesz pedig az RMDSZ-re mutogatna.
Ügyes – jellemezhetnénk pestiesen szólva Orbán Viktorék húzását, ám a sportnál maradva: nem fair play-díjas az eljárás. Budapest ugyanis hetekig hallgatott az oktatási-nevelési támogatások sorsáról, és közben azon ügyködött, miként zárhatná el a közvetve az RMDSZ-en keresztül áramló magyarországi pénzek csapjait, és hogyan nyithatná meg ezeket a csapokat a bejegyzés alatt álló, mindenben Fidesz-partner politikai szervezet számára.
Senki sem akadályozta meg a magyar miniszterelnököt, hogy egy éve tartó mandátuma alatt beszélgetésre hívja az RMDSZ vezetőit, és – az erdélyi magyar közvélemény előtt is – legalább nyilvánvalóvá tegye szándékait. Orbán Viktorék ehelyett egy labda nélkül maradt játékost hátulról a gyepre tepertek. Ezért még a Felcsút FC meccsein is piros lap jár.
Cseke Péter Tamás
Új Magyar Szó (Bukarest)
Az RMDSZ vezetői ezekben a napokban tehetetlenül veszik tudomásul, hogy Orbán Viktorék sorra megfosztják közvetítői szerepüktől az érdekvédelmi szövetséghez közeli szervezeteket a magyarországi pénzforrások és kedvezmények romániai szétosztásában.
A magyar kormány előbb a Progress Alapítványtól vette el a magyarigazolvánnyal kapcsolatos – mára már inkább szimbolikus jelentőségű – ügyintézési jogosultságot, majd az Iskola Alapítvánnyal bontottak szerződést, és ruházták át az oktatási-nevelési támogatás megpályáztatásának jogát a pedagógusszövetségre. Az RMDSZ-es tehetetlenség oka, hogy a bukaresti kormánykoalíció tagjaként megakadályozhatná ugyan Budapest lépéseit, ám – a magyar miniszterelnök kedvenc sportjátékában használt hasonlattal élve – lesre futna, ha ezt megtenné.
Kelemen Hunorék már többször hangoztatott kifogása az, hogy a két alapítvány jogosultságait korábbi román–magyar kormányközi egyezségek rögzítik. A 2003-as Medgyessy–Năstase-megállapodás például az Iskola Alapítványt nevezi meg az oktatási-nevelési támogatási programot lebonyolító szervezetként. Így a pedagógusszövetség csak úgy veheti át az alapítvány szerepét, ha ebbe a román kormány is beleegyezik. Budapesti illetékesek úgy fogalmaztak, ezt a kérdést „diplomáciai úton” rendezik majd Bukaresttel.
Ám korántsem biztos, hogy Orbán Viktor és Traian Băsescu immár hagyományosan jó barátságára számítanak, annál is inkább, mert nem valószínű, hogy a román államfő feláldozná e barátság oltárán a kormánykoalíciót. Inkább abban bíznak, hogy az Kelemen Hunorék nem merik megvétózni az kormányközi egyezség módosítását, mert beláthatatlan időkre leállítanák az oktatási-nevelési támogatások folyósítását. Százhatvan ezer erdélyi magyar család maradna juttatás nélkül – a Fidesz pedig az RMDSZ-re mutogatna.
Ügyes – jellemezhetnénk pestiesen szólva Orbán Viktorék húzását, ám a sportnál maradva: nem fair play-díjas az eljárás. Budapest ugyanis hetekig hallgatott az oktatási-nevelési támogatások sorsáról, és közben azon ügyködött, miként zárhatná el a közvetve az RMDSZ-en keresztül áramló magyarországi pénzek csapjait, és hogyan nyithatná meg ezeket a csapokat a bejegyzés alatt álló, mindenben Fidesz-partner politikai szervezet számára.
Senki sem akadályozta meg a magyar miniszterelnököt, hogy egy éve tartó mandátuma alatt beszélgetésre hívja az RMDSZ vezetőit, és – az erdélyi magyar közvélemény előtt is – legalább nyilvánvalóvá tegye szándékait. Orbán Viktorék ehelyett egy labda nélkül maradt játékost hátulról a gyepre tepertek. Ezért még a Felcsút FC meccsein is piros lap jár.
Cseke Péter Tamás
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. május 7.
A Szent György-napok sikertörténete
Sepsiszentgyörgy öt és fél évszázados történetének minden kétséget kizáróan a Szent György-napok a legsikeresebb rendezvény-kavalkádja, amennyiben értékelési szempontjaink középpontjában a rendezvényfolyamok száma, színessége, a vendégfellépések szellemi és földrajzi szóródása, a kulturális és művészi események sokfélesége és a vásáriasság áll.
Játékosan azt is megjegyezhetjük, hogy az 550 évvel ezelőtt városként említett település Kárpát-medencei kisugárzású ünnepsége a 20. évfordulójára annyira megerősödött, hogy szervezői képesek voltak naptár-kiigazítására is, ami legutóbb, tudtommal, XIII. Gergely pápának sikerült 1582-ben. Városunkban a Szent György-napokat csúsztatták egy héttel arrébb, május elseje és május 8-a közé, így eshetett meg, hogy a húsvéti ünnepekkel együtt két kerek hétre kerekedett ki a háromszéki örömünnep-sorozat. Ránk is fér némi jókedv egy évnyi indokolt vagy indoktalan morgolódás, önsorsrontó, közösséget bontó elégedetlenség után. A Szent György-napok vonzerejének köszönhetően a kis- és nagyvilágba szétszóródott szentgyörgyiek tömegesen zarándokolnak haza, rendszerint magukkal hozzák baráti körüket is, ilyenkor számos idegen látogatja meg városunkat, a település és az itt élők ez alkalomkor a szebbik arcukat mutatják. Nem ártana, ha ebből a sminkeletlen, bévülről fakadó szépségből és szeretetből az esztendő szürkébb napjaira is tartalékolnánk valamennyit.
A Szent György-napok 20. alkalmára mind a szervezésben, mind a részvételben megfigyelhetünk éles generációváltást is. Ez nemcsak a résztvevők életkorán, hanem a műsorok műfaji súlypontozásán is érzékelhető. A mostani rendezvénynek a látvány és a hang a domináns eleme, az igazi és egyszer-másszor kétes értékű sztárkultusz. Míg az ének és zene, a színpadi játék nagy súllyal van jelen, addig a könyv, annak ellenére hogy városunkban és környékén sok tollforgató és könyves ember él, a Napok hamupipőkéjévé vált.
Helyi sajátosság és rendkívüli nyereség viszont a hagyományokba kapaszkodó népművészet és a népi mesterségek jelenléte. És vannak, természetesen, erőt fitogtató, rekordokat döntő programok is, hogy aki a rendkívülit keresi, meg is találhassa azt. Szólnunk kell a kevésbé látványos háttérmunka értékeiről is. Arról, amint az előző Napokon dagonyázóra taposott Erzsébet parkot sikerült megvédeni, sőt, a városgazdák az aszfaltrengeteg monotóniáját oldó zöld szigeteket, virággruppokat is ideiglenes dorongkerítéssel óvják a pusztító talpalástól.
Mindent egybevetve: a májusi Szent György-napok a város sikertörténetei között épül az erdélyi közemlékezetbe. Örüljünk neki.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sepsiszentgyörgy öt és fél évszázados történetének minden kétséget kizáróan a Szent György-napok a legsikeresebb rendezvény-kavalkádja, amennyiben értékelési szempontjaink középpontjában a rendezvényfolyamok száma, színessége, a vendégfellépések szellemi és földrajzi szóródása, a kulturális és művészi események sokfélesége és a vásáriasság áll.
Játékosan azt is megjegyezhetjük, hogy az 550 évvel ezelőtt városként említett település Kárpát-medencei kisugárzású ünnepsége a 20. évfordulójára annyira megerősödött, hogy szervezői képesek voltak naptár-kiigazítására is, ami legutóbb, tudtommal, XIII. Gergely pápának sikerült 1582-ben. Városunkban a Szent György-napokat csúsztatták egy héttel arrébb, május elseje és május 8-a közé, így eshetett meg, hogy a húsvéti ünnepekkel együtt két kerek hétre kerekedett ki a háromszéki örömünnep-sorozat. Ránk is fér némi jókedv egy évnyi indokolt vagy indoktalan morgolódás, önsorsrontó, közösséget bontó elégedetlenség után. A Szent György-napok vonzerejének köszönhetően a kis- és nagyvilágba szétszóródott szentgyörgyiek tömegesen zarándokolnak haza, rendszerint magukkal hozzák baráti körüket is, ilyenkor számos idegen látogatja meg városunkat, a település és az itt élők ez alkalomkor a szebbik arcukat mutatják. Nem ártana, ha ebből a sminkeletlen, bévülről fakadó szépségből és szeretetből az esztendő szürkébb napjaira is tartalékolnánk valamennyit.
A Szent György-napok 20. alkalmára mind a szervezésben, mind a részvételben megfigyelhetünk éles generációváltást is. Ez nemcsak a résztvevők életkorán, hanem a műsorok műfaji súlypontozásán is érzékelhető. A mostani rendezvénynek a látvány és a hang a domináns eleme, az igazi és egyszer-másszor kétes értékű sztárkultusz. Míg az ének és zene, a színpadi játék nagy súllyal van jelen, addig a könyv, annak ellenére hogy városunkban és környékén sok tollforgató és könyves ember él, a Napok hamupipőkéjévé vált.
Helyi sajátosság és rendkívüli nyereség viszont a hagyományokba kapaszkodó népművészet és a népi mesterségek jelenléte. És vannak, természetesen, erőt fitogtató, rekordokat döntő programok is, hogy aki a rendkívülit keresi, meg is találhassa azt. Szólnunk kell a kevésbé látványos háttérmunka értékeiről is. Arról, amint az előző Napokon dagonyázóra taposott Erzsébet parkot sikerült megvédeni, sőt, a városgazdák az aszfaltrengeteg monotóniáját oldó zöld szigeteket, virággruppokat is ideiglenes dorongkerítéssel óvják a pusztító talpalástól.
Mindent egybevetve: a májusi Szent György-napok a város sikertörténetei között épül az erdélyi közemlékezetbe. Örüljünk neki.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. május 7.
Diákköri konferencia a PKE-n
Tieznharmadik alkalommal nyújtott otthont a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) a Partiumi Tudományos Diákköri Konferenciának
Csűry István püspök tartott reggeli áhitatot ma, az ünnepélyes megnyitó keretében. Ésaiás próféta könyvéből kiindulva arról szólt: a kiválasztott nép története mindig túlmutat a történelmiségen, a hűségesen kitartó Isten a mi nemzetünk számára is olyan ígéret, amelyben meg lehet kapaszkodni, s amely reményünk forrása lehet. Amiképpen van kezdet, úgy kell nekünk látni a jelenünket, s a jövőnket, melyet Isten ajándékba akar nekünk adni. A mindeneket megelőző kegyelem egy feleletet kell szüljön az emberben, mely a bizalom, hiszen nem is lehet visszatartani Isten szeretetét, kegyelmét. S bár a végső titok Isten kezében van, ő sokmindent megenged, hogy lássunk – s ezeknek a tikoknak a felfedezése akár a tudós diákok feladata lehet…
Erőfeszítés
Nemes Tünde Andrea főszervező szavai következtek. „Egymás munkája által épülhetünk” – mondta, kihangsúlyozva, hogy sokszor mennyi erőfeszítés előzi meg egy-egy dolgozat elkészítését. Dr. János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora is köszöntötte az egybegyülteket. Helen Keller, valamint Hermann Hesse szavaiból kiindulva a tudomány, a tudás szerepéről szólt, valamint arról, hogy mindannyiunk egyetlen igazi megbizatása, hogy önmagunkra találjunk. Végül Katona Tibor, a Partiumi Keresztény Egyetem Diáktanácsának elnöke hangsúlyozta ki: fontos kihasználni az egyetemi éveket, s az ilyen rendezvények jó alkalmat adnak erre
Az ünnepélyes megnyitó után, különböző termekben szakosztályülésekkel vette kezdetét a 13. alkalommal megszervezett Partiumi Tudományos Diákköri Konferencia, a Partiumi Keresztény Egyetemen. Mintegy nyolcvan előadással készültek a résztvevő diákok, többek között filozófiai, teológiai, képzőművészeti, közgazdaságtani témákban. A munkákat, illetve azok megvédését szakbizottságok értékelték. Számított a dolgozat tartalmi mindanivalója mellett a formája, az, hogy mennyiben mutat újat, mennyire fedi a dolgozat címe a tartalmát, helyesen használta-e a diák a szaknyelvet, a bemutatás modja, továbbá az is, hogy betartotta-e a megszabott időt. A beérkezett mintegy 80 dolgozat a legkülönfélébb témákat ölelte fel, egyesek szokatlanságukkal tűntek ki. Néhány előadás címe: A test mint önkifejező eszköz, A hermetikai mágikus gondolkodás és az asztrológiai szimbólumok a képzőművészetben, A genfi zsoltárok helye a református egyházzenében, A verbális irónia néhány szociális vonatkozása, A szofista, a költő és a filozófus alakja Platón műveiben.
Holnap délelőtt zajlik az ünnepélyes eredményhirdetés, majd a résztvevők városnéző körútra mennek.
erdon.ro
Tieznharmadik alkalommal nyújtott otthont a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) a Partiumi Tudományos Diákköri Konferenciának
Csűry István püspök tartott reggeli áhitatot ma, az ünnepélyes megnyitó keretében. Ésaiás próféta könyvéből kiindulva arról szólt: a kiválasztott nép története mindig túlmutat a történelmiségen, a hűségesen kitartó Isten a mi nemzetünk számára is olyan ígéret, amelyben meg lehet kapaszkodni, s amely reményünk forrása lehet. Amiképpen van kezdet, úgy kell nekünk látni a jelenünket, s a jövőnket, melyet Isten ajándékba akar nekünk adni. A mindeneket megelőző kegyelem egy feleletet kell szüljön az emberben, mely a bizalom, hiszen nem is lehet visszatartani Isten szeretetét, kegyelmét. S bár a végső titok Isten kezében van, ő sokmindent megenged, hogy lássunk – s ezeknek a tikoknak a felfedezése akár a tudós diákok feladata lehet…
Erőfeszítés
Nemes Tünde Andrea főszervező szavai következtek. „Egymás munkája által épülhetünk” – mondta, kihangsúlyozva, hogy sokszor mennyi erőfeszítés előzi meg egy-egy dolgozat elkészítését. Dr. János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora is köszöntötte az egybegyülteket. Helen Keller, valamint Hermann Hesse szavaiból kiindulva a tudomány, a tudás szerepéről szólt, valamint arról, hogy mindannyiunk egyetlen igazi megbizatása, hogy önmagunkra találjunk. Végül Katona Tibor, a Partiumi Keresztény Egyetem Diáktanácsának elnöke hangsúlyozta ki: fontos kihasználni az egyetemi éveket, s az ilyen rendezvények jó alkalmat adnak erre
Az ünnepélyes megnyitó után, különböző termekben szakosztályülésekkel vette kezdetét a 13. alkalommal megszervezett Partiumi Tudományos Diákköri Konferencia, a Partiumi Keresztény Egyetemen. Mintegy nyolcvan előadással készültek a résztvevő diákok, többek között filozófiai, teológiai, képzőművészeti, közgazdaságtani témákban. A munkákat, illetve azok megvédését szakbizottságok értékelték. Számított a dolgozat tartalmi mindanivalója mellett a formája, az, hogy mennyiben mutat újat, mennyire fedi a dolgozat címe a tartalmát, helyesen használta-e a diák a szaknyelvet, a bemutatás modja, továbbá az is, hogy betartotta-e a megszabott időt. A beérkezett mintegy 80 dolgozat a legkülönfélébb témákat ölelte fel, egyesek szokatlanságukkal tűntek ki. Néhány előadás címe: A test mint önkifejező eszköz, A hermetikai mágikus gondolkodás és az asztrológiai szimbólumok a képzőművészetben, A genfi zsoltárok helye a református egyházzenében, A verbális irónia néhány szociális vonatkozása, A szofista, a költő és a filozófus alakja Platón műveiben.
Holnap délelőtt zajlik az ünnepélyes eredményhirdetés, majd a résztvevők városnéző körútra mennek.
erdon.ro
2011. május 8.
„Hazátlanokként” járták kálváriájukat
Idén hetven éve, hogy a bukovinai székelyeket Magyarországra telepítették. A hazatérésre, mely a remélt boldogság helyett egy sajátos „kálvária” kezdetét jelentette, egész éves rendezvénysorozattal emlékeznek. Vasárnap a budai Várban ünnepelnek.
A népcsoport története a XVIII. század második feléig nyúlik vissza – idézi fel az MNO-nak Csibi Krisztina, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetéségének elnöke. 1763-ban Mária Terézia határőrség felállításáról döntött a Székelyföldön, amihez elrendelte a székelyek besorozását. A kiváltságaihoz ragaszkodó népcsoport ellenállása véres megtorlásba torkollott, a madéfalvi veszedelem néven elhíresült, 1764. január 7-i vérengzés során több száz székelyt mészároltak le az osztrák katonák. Ezt követően ezrek menekültek át Moldvába. A később már a Habsburg Birodalomhoz tartozó Bukovinába telepítésük Hadik András nevéhez fűződik. 1786-ig öt falut hoztak létre: Andrásfalvát, Istensegítset, Fogadjistent, Hadikfalvát és Józseffalvát. A Monarchia felbomlása után a terület Romániához került.
A nagyon vallásos székelyek így nagy örömmel fogadták az 1941 májusában kezdődött tárgyalásokat a hazatelepítésről. A román-magyar egyezményt május 11-én írták alá, június végéig meg is érkeztek a Bácskába a „transzportok” az öt településről, összesen 13 800 fővel. A Völgységi Múzeumban őriznek több hazatérési igazolványt, amely a családfő pontos (termetére is vonatkozó) adatai mellett tartalmazta a gyerekek számát is. Bukovinában nagyszámú fotó is készült, melyeken a székelyek „életje”, vagyis háza és a hozzá tartozó udvar látható – mondja Csibi Krisztina.
Ott kellett hagyniuk az „életjüket”
A Bácskába érkezők ugyanakkor csak kézipoggyászt és némi készpénzt vihettek magukkal, többi értéküket Bukovinában kellett hagyniuk. A frissen Magyarországhoz csatolt terület vasútvonalai mentén táblákkal köszöntötték a „hazatérőket”, akiket huszonnyolc településen helyeztek el, a „dobrovoljácok” által elhagyott házakban. Bonczos Miklós kormánybiztos fogadta őket, az általa felolvasott és kiosztott felhívást azóta is ereklyeként őrzik a bukovinaiak. Csibi Krisztina elmondása szerint a kormány példaértékű telepítést szervezett, a székelyeket orvosi vizsgálatnak vetették alá, gondoskodtak ellátásukról, valamint később gazdasági felügyelők és különféle eszközök segítették őket a gazdálkodásban. A katonaság lovakat adott, a zöldkeresztes nővéreket pedig annyira megszerették, hogy többüket keresztszülőnek is felkérték.
Aztán 1944 őszén megjelentek Tito partizánjai, így menekülniük kellett. A kiürítés gyorsan történt, javaik közül alig valamit tudtak csak magukkal vinni. A telet a Dunántúlon töltötték, szétszóródva. Azonban nem mindenkinek sikerült megmenekülnie, Szabadkánál 42 székely férfit a partizánok elfogtak, ők soha többé nem kerültek elő.
Letelepítésük szükségességét Bodor György későbbi kormánybiztos vetette fel, a telepítési hivatalt Bonyhádon állították fel – ismerteti a letelepítés körülményeit a szövetség vezetője. 1945 tavaszán a svábok kiürített házaiba költöztették a székelyeket. Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megye 38 településén találtak új otthonra a bukovinai székelyek (később, a gyáriparban rejlő munkalehetőségek miatt költöztek nagyobb számban Érdre és a főváros környékére). Próbáltak az eredeti falubeosztás szerint eljárni, így például Tevelre körülbelül 260 hadikfalvi került. A lengyeli internálótáborból visszaszökő svábok később azzal szembesültek, hogy bár nem kellett elhagyniuk az országot, házaikat elfoglalták, ahova csak az új lakók jóindulatán és lehetőségein múlt, hogy visszafogadták-e őket. Ez a helyzet pedig évtizedekig nehezítette a népcsoportok együttélését.
Éledező büszkeség
Csibi Krisztina további konfliktusforrásként említi, hogy a hazatérő bukovinaiak alacsonyabb fejlődési színten álltak. Nem elég, hogy a dunántúli gazdálkodáshoz nem volt elég ismeretük, de nagy részük se írni, se olvasni nem tudott magyarul, hiszen román iskolába jártak csak. Az elrongyolódva, vagyon nélkül érkező menekülteket így a magyarok és a svábok is lenézték. Ezt főleg az első generáció szenvedte el, hiszen a gyermekeik már közös iskolába jártak, hasonlóképp nőttek fel – hangsúlyozza Csibi Krisztina. „Bár már az '50-es évektől köttettek vegyesházasságok, a teljesen más szokások és mentalitás, az eltérő szocializáció ezekben a kapcsolatokban mindkét felet megviselte. A következő generáció volt az, aki már – a közös oktatásnak is köszönhetően – konfliktusok nélkül tudott együtt élni.”
Ezen okokból kifolyólag a többség szégyellte, vagy legalábbis elhallgatta származását – mondja a szövetség elnöke. Ebben a változást szerinte az 1978-as Röpülj páva című televíziós vetélkedő hozta el, melyet az izményi hagyományőrzők megnyertek. Ez nagy népszerűséget hozott a székelyeknek, akik számára egyre inkább bebizonyosodott: nem kell szégyellniük, hogy kik ők. A következő nagy lépés a rendszerváltással jött el. Egyrészt 1989-től alakulhattak társadalmi szervezetek, aminek köszönhetően szervezett formában kezdhettek a hagyományőrzéshez. Másrészt – és ez talán az előbbinél is fontosabb volt – elkezdhettek beszélni a problémákról, melyeket addig szőnyeg alá kellett söpörni. Hiszen Trianonhoz, vagy a doni katasztrófához hasonlóan a svábok ki-, és a bukovinai székelyek betelepítéséről sem lehetett szót ejteni az előző rendszerben – emlékeztet Csibi Krisztina. Épp Sára Sándor idézte fel a napokban Bonyhádon, hogy amikor Sír az út előttem című négyrészes dokumentumfilmjét forgatta, az idős székelyek nem mertek beszélni tragédiájukról, a „hadikfalvi 42-ről” pedig főleg nem szóltak. Ez a helyzet azóta sem sokat változott – teszi hozzá a bukovinaiak vezetője.
Beépült szokások
Csibi Krisztina szerint nagyon érdekes a beilleszkedés folyamatának néprajzi vizsgálata, hiszen 1941-ben egy 150 éves önálló fejlődési pályáról mozdították ki a bukovinai székelyeket, a vándorlás és a letelepedés pedig tovább változtatta őket. Gasztronómiájuk és szokásaik mára beépültek a magyarság kultúrájába, sokszor észrevétlenül is jelen vannak a mindennapokban – hangsúlyozza a szövetség elnöke. „Többségük a nagy ünnepekhez kötődik, mint a betlehemezés, temetés, lakodalom, vagy a gyermekszületés körüli praktikák. De az emberek szeretik a hagyományőrző műsorokat is, valamint a mesemondó versenyeknek is nagy sikerük van.”
A szövetség elnöke szerint akik átélték, máig sem tudták kiheverni a vándorlás, a hazátlanság sokkját, „amit ők átéltek, senki sem érti meg” – mondják. Csibi Krisztina úgy látja, hogy „nincs még egy népcsoport, amely ennyire összetartana”. Köszönhető ez a szájról szájra hagyományozódó közös történelmi múltnak, és a nécsoport születésnapjaként számon tartott madéfalvi vérengzés emlékének – teszi hozzá.
Ünnep a Várban
Az 1989-ben alakult Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége amellett, hogy a helyi hagyományőrzők munkáját segíti, több mint 10 éve néprajzi táborokat is szervez. Itt a szokások, táncok, ételek, fényképek és dokumentumok mellett visszaemlékezéseket is gyűjtenek, gyűjtöttek.
Az Emelt fővel – a Hazatérés emléknapja a Budai Várban című rendezvény vasárnap délben hálaadó szentmisével kezdődik a Budavári Nagyboldogasszony templomban, ahol Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes mond köszöntőt. Egy órától koszorúzás és ünnepi megemlékezés következik, Hende Csaba honvédelmi miniszter ünnepi beszédével. Kettő órától fotókiállítás nyílik a Magyar Kultúra Alapítvány székházában, ahol később emlékülés és hangverseny is lesz. A Szent István-szobor melletti szabadtéri színpadon Tágasságot nekünk es! címmel folklórműsor lesz, mely Nagy Gábor Tamás, a Budavári Önkormányzat polgármesterének köszöntőjével veszi kezdetét. Őt hagyományőrző együttesek követik a színpadon, valamint fellép Kóka Rozália és Sebestyén István mesemondó is.
mno.hu
Erdély.ma
Idén hetven éve, hogy a bukovinai székelyeket Magyarországra telepítették. A hazatérésre, mely a remélt boldogság helyett egy sajátos „kálvária” kezdetét jelentette, egész éves rendezvénysorozattal emlékeznek. Vasárnap a budai Várban ünnepelnek.
A népcsoport története a XVIII. század második feléig nyúlik vissza – idézi fel az MNO-nak Csibi Krisztina, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetéségének elnöke. 1763-ban Mária Terézia határőrség felállításáról döntött a Székelyföldön, amihez elrendelte a székelyek besorozását. A kiváltságaihoz ragaszkodó népcsoport ellenállása véres megtorlásba torkollott, a madéfalvi veszedelem néven elhíresült, 1764. január 7-i vérengzés során több száz székelyt mészároltak le az osztrák katonák. Ezt követően ezrek menekültek át Moldvába. A később már a Habsburg Birodalomhoz tartozó Bukovinába telepítésük Hadik András nevéhez fűződik. 1786-ig öt falut hoztak létre: Andrásfalvát, Istensegítset, Fogadjistent, Hadikfalvát és Józseffalvát. A Monarchia felbomlása után a terület Romániához került.
A nagyon vallásos székelyek így nagy örömmel fogadták az 1941 májusában kezdődött tárgyalásokat a hazatelepítésről. A román-magyar egyezményt május 11-én írták alá, június végéig meg is érkeztek a Bácskába a „transzportok” az öt településről, összesen 13 800 fővel. A Völgységi Múzeumban őriznek több hazatérési igazolványt, amely a családfő pontos (termetére is vonatkozó) adatai mellett tartalmazta a gyerekek számát is. Bukovinában nagyszámú fotó is készült, melyeken a székelyek „életje”, vagyis háza és a hozzá tartozó udvar látható – mondja Csibi Krisztina.
Ott kellett hagyniuk az „életjüket”
A Bácskába érkezők ugyanakkor csak kézipoggyászt és némi készpénzt vihettek magukkal, többi értéküket Bukovinában kellett hagyniuk. A frissen Magyarországhoz csatolt terület vasútvonalai mentén táblákkal köszöntötték a „hazatérőket”, akiket huszonnyolc településen helyeztek el, a „dobrovoljácok” által elhagyott házakban. Bonczos Miklós kormánybiztos fogadta őket, az általa felolvasott és kiosztott felhívást azóta is ereklyeként őrzik a bukovinaiak. Csibi Krisztina elmondása szerint a kormány példaértékű telepítést szervezett, a székelyeket orvosi vizsgálatnak vetették alá, gondoskodtak ellátásukról, valamint később gazdasági felügyelők és különféle eszközök segítették őket a gazdálkodásban. A katonaság lovakat adott, a zöldkeresztes nővéreket pedig annyira megszerették, hogy többüket keresztszülőnek is felkérték.
Aztán 1944 őszén megjelentek Tito partizánjai, így menekülniük kellett. A kiürítés gyorsan történt, javaik közül alig valamit tudtak csak magukkal vinni. A telet a Dunántúlon töltötték, szétszóródva. Azonban nem mindenkinek sikerült megmenekülnie, Szabadkánál 42 székely férfit a partizánok elfogtak, ők soha többé nem kerültek elő.
Letelepítésük szükségességét Bodor György későbbi kormánybiztos vetette fel, a telepítési hivatalt Bonyhádon állították fel – ismerteti a letelepítés körülményeit a szövetség vezetője. 1945 tavaszán a svábok kiürített házaiba költöztették a székelyeket. Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megye 38 településén találtak új otthonra a bukovinai székelyek (később, a gyáriparban rejlő munkalehetőségek miatt költöztek nagyobb számban Érdre és a főváros környékére). Próbáltak az eredeti falubeosztás szerint eljárni, így például Tevelre körülbelül 260 hadikfalvi került. A lengyeli internálótáborból visszaszökő svábok később azzal szembesültek, hogy bár nem kellett elhagyniuk az országot, házaikat elfoglalták, ahova csak az új lakók jóindulatán és lehetőségein múlt, hogy visszafogadták-e őket. Ez a helyzet pedig évtizedekig nehezítette a népcsoportok együttélését.
Éledező büszkeség
Csibi Krisztina további konfliktusforrásként említi, hogy a hazatérő bukovinaiak alacsonyabb fejlődési színten álltak. Nem elég, hogy a dunántúli gazdálkodáshoz nem volt elég ismeretük, de nagy részük se írni, se olvasni nem tudott magyarul, hiszen román iskolába jártak csak. Az elrongyolódva, vagyon nélkül érkező menekülteket így a magyarok és a svábok is lenézték. Ezt főleg az első generáció szenvedte el, hiszen a gyermekeik már közös iskolába jártak, hasonlóképp nőttek fel – hangsúlyozza Csibi Krisztina. „Bár már az '50-es évektől köttettek vegyesházasságok, a teljesen más szokások és mentalitás, az eltérő szocializáció ezekben a kapcsolatokban mindkét felet megviselte. A következő generáció volt az, aki már – a közös oktatásnak is köszönhetően – konfliktusok nélkül tudott együtt élni.”
Ezen okokból kifolyólag a többség szégyellte, vagy legalábbis elhallgatta származását – mondja a szövetség elnöke. Ebben a változást szerinte az 1978-as Röpülj páva című televíziós vetélkedő hozta el, melyet az izményi hagyományőrzők megnyertek. Ez nagy népszerűséget hozott a székelyeknek, akik számára egyre inkább bebizonyosodott: nem kell szégyellniük, hogy kik ők. A következő nagy lépés a rendszerváltással jött el. Egyrészt 1989-től alakulhattak társadalmi szervezetek, aminek köszönhetően szervezett formában kezdhettek a hagyományőrzéshez. Másrészt – és ez talán az előbbinél is fontosabb volt – elkezdhettek beszélni a problémákról, melyeket addig szőnyeg alá kellett söpörni. Hiszen Trianonhoz, vagy a doni katasztrófához hasonlóan a svábok ki-, és a bukovinai székelyek betelepítéséről sem lehetett szót ejteni az előző rendszerben – emlékeztet Csibi Krisztina. Épp Sára Sándor idézte fel a napokban Bonyhádon, hogy amikor Sír az út előttem című négyrészes dokumentumfilmjét forgatta, az idős székelyek nem mertek beszélni tragédiájukról, a „hadikfalvi 42-ről” pedig főleg nem szóltak. Ez a helyzet azóta sem sokat változott – teszi hozzá a bukovinaiak vezetője.
Beépült szokások
Csibi Krisztina szerint nagyon érdekes a beilleszkedés folyamatának néprajzi vizsgálata, hiszen 1941-ben egy 150 éves önálló fejlődési pályáról mozdították ki a bukovinai székelyeket, a vándorlás és a letelepedés pedig tovább változtatta őket. Gasztronómiájuk és szokásaik mára beépültek a magyarság kultúrájába, sokszor észrevétlenül is jelen vannak a mindennapokban – hangsúlyozza a szövetség elnöke. „Többségük a nagy ünnepekhez kötődik, mint a betlehemezés, temetés, lakodalom, vagy a gyermekszületés körüli praktikák. De az emberek szeretik a hagyományőrző műsorokat is, valamint a mesemondó versenyeknek is nagy sikerük van.”
A szövetség elnöke szerint akik átélték, máig sem tudták kiheverni a vándorlás, a hazátlanság sokkját, „amit ők átéltek, senki sem érti meg” – mondják. Csibi Krisztina úgy látja, hogy „nincs még egy népcsoport, amely ennyire összetartana”. Köszönhető ez a szájról szájra hagyományozódó közös történelmi múltnak, és a nécsoport születésnapjaként számon tartott madéfalvi vérengzés emlékének – teszi hozzá.
Ünnep a Várban
Az 1989-ben alakult Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége amellett, hogy a helyi hagyományőrzők munkáját segíti, több mint 10 éve néprajzi táborokat is szervez. Itt a szokások, táncok, ételek, fényképek és dokumentumok mellett visszaemlékezéseket is gyűjtenek, gyűjtöttek.
Az Emelt fővel – a Hazatérés emléknapja a Budai Várban című rendezvény vasárnap délben hálaadó szentmisével kezdődik a Budavári Nagyboldogasszony templomban, ahol Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes mond köszöntőt. Egy órától koszorúzás és ünnepi megemlékezés következik, Hende Csaba honvédelmi miniszter ünnepi beszédével. Kettő órától fotókiállítás nyílik a Magyar Kultúra Alapítvány székházában, ahol később emlékülés és hangverseny is lesz. A Szent István-szobor melletti szabadtéri színpadon Tágasságot nekünk es! címmel folklórműsor lesz, mely Nagy Gábor Tamás, a Budavári Önkormányzat polgármesterének köszöntőjével veszi kezdetét. Őt hagyományőrző együttesek követik a színpadon, valamint fellép Kóka Rozália és Sebestyén István mesemondó is.
mno.hu
Erdély.ma
2011. május 10.
Régi fényében pompázik a váradi színház
Befejeződött a nagyváradi színház épületének helyreállítása. A régi fényében pompázó épületet tegnap vette át a helyi és megyei önkormányzat. Eközben az intézmény helyzete még mindig bizonytalan: bár a prefektúra kétszer is megvétózta az önálló magyar teátrum létrehozására irányuló törekvéseket, az átadáson a román és a magyar intézmény kijelölt vezetői igazgatói minőségükben voltak jelen. A 19. század utolsó esztendejében, alig több mint egy év alatt felépült, eklektikus stílusú teátrumot kívülről 2006-ban kezdték el felújítani, a belső munkálatok 2008 tavaszán kezdődtek, és anyagi, illetve adminisztratív problémák miatt az eredetileg tervezett 2009-es átadási határidő egészen mostanáig csúszott.
Süppedős bársonyszőnyegeken lépdelhet, vadonatúj, az eredetieknek megfelelő székeken ülhet és a teljes egészében restaurált, újrafestett díszítőelemeket csodálhatja az, aki betér a nagyváradi színház helyreállított épületébe. Tegnap a városi és a megyei tanács hivatalosságai, illetve a tervező és kivitelező cégek képviselői hívták meg a sajtót a szintén megújult színpadra, hogy megmutassák, milyen formában várja a színház a váradi publikumot a következő évadtól.
Éveket csúszott az átadás
A restaurálás három szakaszban történt, ezek közül az elsőt még nemcsak finanszírozta, hanem meg is szervezte a Bihar Megyei Tanács – idézte fel a felújítás kezdeteit Biró Rozália nagyváradi alpolgármester. 2009-ben, miután kiderült, az évszázados épület teljes helyreállításához még több időre és pénzre van szükség, a megyei önkormányzat egy csavarral oldotta meg a problémát: mivel másképpen nem finanszírozhatta volna a munkálatot, a restaurálás befejezéséig átadta a színház kezelését a városi önkormányzatnak, és így abból a pénzből, amit a helyi önkormányzatoknak juttathat, sikerült a színházat érintő beruházásokat állni.
A második szakaszban a szalárdi Constructorul, illetve a magyarországi Amandinus Kft. folytatta a munkát: az idők során megkopott díszítőelemeket restaurálták, a rokokó stílusú színházbelsőben az aranyozást mindenütt felfrissítették, a jellegzetes, méretes csillárt helyreállították, a megrongálódott szellőzőrendszert újra működőképessé tették. A második etap 2009 szeptemberében fejeződött be, ezután több hónapos szünet következett, mivel a közbeszerzés eredményét többször is megóvták – emlékeztetett az elöljáró.
Végül tavaly nyáron kezdhette el az utolsó simítások elvégzését az előző fázist is végző csapat. Pafka Ernő építész, a tervező cég képviselője elmondta: amit csak lehetett, helyreállítva megőriztek, más elemeket pedig újakkal helyettesítettek. Érdekesség, hogy az 1900-ban felszerelt fűtésrendszer vezetékei évtizedekig használhatatlanok voltak, most ezeket kitisztították, és modern vezérléssel működtetik – korszerű klímaberendezést adva hozzá. A nézőtér székeit kicserélték – mintaként a budapesti Vígszínház székeit használták, ugyanis az épületet is az a Fellner & Helmer cég tervezte, amely a váradit, két év eltéréssel.
A fény- és hangtechnika teljesen megújult, korszerű reflektorok és egyéb műszaki felszerelések szolgálják a művészeket az új évadban. A munkálatok összesen 15,5 millió lejbe kerültek, az összeget teljes egészében a megyei tanács állta – hangsúlyozta Radu Ţîrle megyei tanácselnök és Kiss Sándor alelnök.
Van magyar színház, vagy nincs?
Bár az épület elkészült, a benne működő intézmények sorsa továbbra is kérdéses. Mint arról beszámoltunk, az intézményt kezelő Bihar Megyei Tanács az RMDSZ-frakció kezdeményezésére az elmúlt hónapokban két olyan döntést is hozott, amelyek alapján az eddig Nagyváradi Magyar Színház néven működő jogi entitás román és magyar társulata külön intézményként önállósodik.
A megyei kormányhivatal azonban sorban mindkettőt megtámadta, és ezzel a határozatok a közigazgatási bíróság döntéséig hatályukat vesztették. A Nagyváradi Magyar Színház azonban más a véleménye: az épület tegnapi átadásán úgy tűnt, hogy a második döntés értelmében létrejött két intézmény nagyon is létezik.
Így a tegnapi átadáson a Nagyváradi Állami Színház – egyelőre ideiglenes – igazgatója, Daniel Vulcu, illetve az abból kivált és önállósult Nagyváradi Magyar Színház direktora, Czvikker Katalin is igazgatóként köszöntötte a megjelenteket. Utóbbi azt is hangsúlyozta, hogy közös akarat volt mind a magyar, mind a román fél részéről a különválás, és reméli, hogy a két színház működésében semmilyen problémát nem fog okozni a prefektus akadékoskodása vagy akár a közelmúltban a – román – közvéleményben tapasztalt ellenállás. Néhány tucatnyi váradi román lakos ugyanis gyertyás tüntetést szervezett az intézmény előtt, így tiltakozva az általuk etnikai szegregációnak minősített döntések ellen.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
Befejeződött a nagyváradi színház épületének helyreállítása. A régi fényében pompázó épületet tegnap vette át a helyi és megyei önkormányzat. Eközben az intézmény helyzete még mindig bizonytalan: bár a prefektúra kétszer is megvétózta az önálló magyar teátrum létrehozására irányuló törekvéseket, az átadáson a román és a magyar intézmény kijelölt vezetői igazgatói minőségükben voltak jelen. A 19. század utolsó esztendejében, alig több mint egy év alatt felépült, eklektikus stílusú teátrumot kívülről 2006-ban kezdték el felújítani, a belső munkálatok 2008 tavaszán kezdődtek, és anyagi, illetve adminisztratív problémák miatt az eredetileg tervezett 2009-es átadási határidő egészen mostanáig csúszott.
Süppedős bársonyszőnyegeken lépdelhet, vadonatúj, az eredetieknek megfelelő székeken ülhet és a teljes egészében restaurált, újrafestett díszítőelemeket csodálhatja az, aki betér a nagyváradi színház helyreállított épületébe. Tegnap a városi és a megyei tanács hivatalosságai, illetve a tervező és kivitelező cégek képviselői hívták meg a sajtót a szintén megújult színpadra, hogy megmutassák, milyen formában várja a színház a váradi publikumot a következő évadtól.
Éveket csúszott az átadás
A restaurálás három szakaszban történt, ezek közül az elsőt még nemcsak finanszírozta, hanem meg is szervezte a Bihar Megyei Tanács – idézte fel a felújítás kezdeteit Biró Rozália nagyváradi alpolgármester. 2009-ben, miután kiderült, az évszázados épület teljes helyreállításához még több időre és pénzre van szükség, a megyei önkormányzat egy csavarral oldotta meg a problémát: mivel másképpen nem finanszírozhatta volna a munkálatot, a restaurálás befejezéséig átadta a színház kezelését a városi önkormányzatnak, és így abból a pénzből, amit a helyi önkormányzatoknak juttathat, sikerült a színházat érintő beruházásokat állni.
A második szakaszban a szalárdi Constructorul, illetve a magyarországi Amandinus Kft. folytatta a munkát: az idők során megkopott díszítőelemeket restaurálták, a rokokó stílusú színházbelsőben az aranyozást mindenütt felfrissítették, a jellegzetes, méretes csillárt helyreállították, a megrongálódott szellőzőrendszert újra működőképessé tették. A második etap 2009 szeptemberében fejeződött be, ezután több hónapos szünet következett, mivel a közbeszerzés eredményét többször is megóvták – emlékeztetett az elöljáró.
Végül tavaly nyáron kezdhette el az utolsó simítások elvégzését az előző fázist is végző csapat. Pafka Ernő építész, a tervező cég képviselője elmondta: amit csak lehetett, helyreállítva megőriztek, más elemeket pedig újakkal helyettesítettek. Érdekesség, hogy az 1900-ban felszerelt fűtésrendszer vezetékei évtizedekig használhatatlanok voltak, most ezeket kitisztították, és modern vezérléssel működtetik – korszerű klímaberendezést adva hozzá. A nézőtér székeit kicserélték – mintaként a budapesti Vígszínház székeit használták, ugyanis az épületet is az a Fellner & Helmer cég tervezte, amely a váradit, két év eltéréssel.
A fény- és hangtechnika teljesen megújult, korszerű reflektorok és egyéb műszaki felszerelések szolgálják a művészeket az új évadban. A munkálatok összesen 15,5 millió lejbe kerültek, az összeget teljes egészében a megyei tanács állta – hangsúlyozta Radu Ţîrle megyei tanácselnök és Kiss Sándor alelnök.
Van magyar színház, vagy nincs?
Bár az épület elkészült, a benne működő intézmények sorsa továbbra is kérdéses. Mint arról beszámoltunk, az intézményt kezelő Bihar Megyei Tanács az RMDSZ-frakció kezdeményezésére az elmúlt hónapokban két olyan döntést is hozott, amelyek alapján az eddig Nagyváradi Magyar Színház néven működő jogi entitás román és magyar társulata külön intézményként önállósodik.
A megyei kormányhivatal azonban sorban mindkettőt megtámadta, és ezzel a határozatok a közigazgatási bíróság döntéséig hatályukat vesztették. A Nagyváradi Magyar Színház azonban más a véleménye: az épület tegnapi átadásán úgy tűnt, hogy a második döntés értelmében létrejött két intézmény nagyon is létezik.
Így a tegnapi átadáson a Nagyváradi Állami Színház – egyelőre ideiglenes – igazgatója, Daniel Vulcu, illetve az abból kivált és önállósult Nagyváradi Magyar Színház direktora, Czvikker Katalin is igazgatóként köszöntötte a megjelenteket. Utóbbi azt is hangsúlyozta, hogy közös akarat volt mind a magyar, mind a román fél részéről a különválás, és reméli, hogy a két színház működésében semmilyen problémát nem fog okozni a prefektus akadékoskodása vagy akár a közelmúltban a – román – közvéleményben tapasztalt ellenállás. Néhány tucatnyi váradi román lakos ugyanis gyertyás tüntetést szervezett az intézmény előtt, így tiltakozva az általuk etnikai szegregációnak minősített döntések ellen.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2011. május 11.
Magyar–magyar iszony, vagy közös fellépés
A cím nem elírás, nem véletlenül írtam magyar–magyar viszony helyett magyar–magyar iszonyt. Az ijesztgetésnek, félelemkeltésnek is minősíthető kifejezést azért használom, mert az új politikai helyzetben, amennyiben a három romániai magyar párt, az RMDSZ, az MPP és most bejegyzési procedúra labirintusában bolyongó EMNP képtelen lesz már a jövő évi helyhatósági választásokon közös jelölteket állítani, és egységesen ezekre szavazni, iszonyatos veszteséget könyvelhetnek el valamennyien.
A félre- és mellébeszélések helyett próbáljuk előbb szemügyre venni azokat a belső folyamatokat, amelyek a hazai magyar politikai életben, a politikai preferenciák világában bekövetkeztek, és felerősödésük máris valóság, társadalmi térnyerésük pedig a továbbiakban előre borítékolható. A romániai magyar közélet a két évtizeddel ezelőtti (89–90-es fordulat utáni) állapothoz képest szétesett, szétforgácsolódott, és majdnem általánosnak minősíthető kiábrándultságba és közönybe süllyedt. Ezt a folyamatot a magyarság közképviseletének veszélyeztetettsége felől nézvést jól illusztrálja a magyarok választási kedvének lekonyuló grafikai görbéje.
Az okok firtatása helyett most csupán jelezzük, hogy az RMDSZ és az MPP kölcsönös és személyekre is szabott lejáratása megtette hatását. Helyben és országos, illetve erdélyi szinten egyaránt. A kölcsönös önkormányzati “betartások” és kakaskodások a ritka kivételektől eltekintve a közképviselet minőségét rontják, és a közjó érvényesülését akadályozzák. Ez az erdélyi és a Kárpát-medencei politikai légköri magasságokban is uralkodó folyamat a helyi politikai élet alakulásának, illetve romlásának fő oka. A helyzet eldurvulását és elmérgesedését érzékeltetik az internetes és a papíralapú kiadványok álneves kommentárjai, amelyek a vádaskodás, a szitkozódás és a fenyegető átkozódás szintjére süllyesztették a véleményformálást.
E negatív folyamatok következménye az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, majd a Tőkés-féle párt, azaz az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozásának szándéka és megvalósult ténye. És hogy a mellé- és félrebeszéléseknek elejét vegyük, egyik legutóbbi Tőkés-interjú alapján szögezzük le a következőket: – Már a jövő nyári önkormányzati választásokra együttműködést javasol az erdélyi magyar politikai szervezeteknek Tőkés László, előválasztásokat kezdeményezve a romániai magyarság körében, és az így kialakult sorrend alapján valamennyi párt már a helyhatósági megmérettetésen közös listát állítana – olvashatjuk a Krónikának adott interjúban. “Eme újfajta összefogás nélkül sem autonómia, sem magyar jövő nem képzelhető el Erdélyben” – állapítja meg Tőkés László.
– Az EMNT választási koalíciót, azaz közös jelöltállítást javasol a helyhatósági választásokra és a parlamenti képviselők jelölésére is. Ebben máris partnere a Székely Nemzeti Tanács. Ellenzője Szász Jenő személyében az MPP, amely az RMDSZ ellen szövetkezne az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és a Székely Nemzeti Tanáccsal. Szász Jenő szerint a romániai magyarság 80 százaléka nem akar új pártot. Sértés ne essék, de a politikai környezet ismeretében ez légből kapottnak tűnik, mondhatott volna kilencven százalékot is.
– A közös jelöltállítás kérdését, egyelőre, mellékvágányra tolja az RMDSZ csúcsvezetése is. Ennek nem csak a rivális Tőkés-párt megjelenése az oka, hanem a magyarországi nemzetpolitikában bekövetkezett markáns stratégiai változás is. Az RMDSZ-nek, kétségtelen, erdélyi szinten kiépült szervezeti hálózata van. A helyi önkormányzati képviselők, a polgármesterek többsége az RMDSZ színeit képviseli. A mögöttük lévő, őket támogató tömegbázis viszont fellazult, elbizonytalanodott, kiábrándult. Az összefogás szükségessége maradéktalanul a szórványban érvényesül, ahol elképzelhetetlen a tanácsi, adott esetben polgármesteri képviselet megszerzése. – Az RMDSZ csúcsvezetése egyelőre sérelmi politizálást gyakorol. Ebben minden egymáshoz közeledést ellehetetlenítenek egyes – manipulálható – politikusi, és főleg újságírói túllihegések. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ellenzi ugyan az új párt létrehozását, de ennek bejegyzését nem próbálja megóvni, ami realitásérzékre vall, hisz ezzel csak tovább rontaná az RMDSZ közösségi megítélését. Az RMDSZ sérelmi politizálására érdemes kitérni, mert ez a magyar–magyar kapcsolatok végzetes megromlásához vezethet. Az RMDSZ politikai monopolhelyzetének elvesztését bizonyos újságírói reagálások ellenségeskedéssé torzítják, az anyaországban Gyurcsány és a szellemében tovább élő SZDSZ Orbán-ellenes indulatait plántálják át Erdélybe, negatív minősítési kampányukban már-már Jan Slotát, C. V. Tudort is túlharsogják.
A magyar nemzetpolitika gyökeres átalakulása erdélyi kivetítődésének első jele az RMDSZ kiépült, tehát meglévő struktúrájának mellőzése volt, amikor a könnyített eljárású állampolgári honosítás hatalmas munkájának elvégzésére az RMDSZ-től független hálózatot hozott létre, s kialakította a demokrácia központok ernyőjét. Az RMDSZ és az MPP is ragaszkodott a honosítás lebonyolításában való részvételhez, saját szolgálatait is felajánlotta, és hellyel-közzel gyakorolta is, jól érzékelve, hogy a demokrácia központok hálózatának kiépítése az EMNT malmára hajt üdítően friss vizet, hisz a Gyurcsány-garnitúra nemzetrészeket magyarságból kitagadó üzelmei a határon túli magyarok körében általános ellenérzést váltottak ki. Erre gyógyír a könnyített visszahonosítás.
Ezt a lépést követte az ugyancsak az RMDSZ struktúrájához tartozó státusirodák megszüntetése. Ezeknek a gyakorlati szerepük egykori küldetésük teljesítése után, az igények csökkenésének arányában beszűkült, de megszüntetésük újabb jele volt az RMDSZ-monopólium csorbulásának. A monopolhelyzet leépítésének legátfogóbb intézkedése az iskolai támogatások lebonyolításának és folyósításának a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség hatáskörébe való visszautalása volt. Hangsúlyozom a visszautalást, amiről a hazai kommentálók gyakran megfeledkeznek, mert eredetileg ez a feladatkör az első Orbán-kormány idején az RMPSZ hatáskörébe tartozott, s a Medgyessy–Gyurcsány-éra húzta ki a külhoni magyarok eme szimpátia-szőnyegét a civil szervezet alól. A támogatások folyósítása Kárpát-medence-szerte mintegy egymillió-hatszázezer óvodást, iskolást és egyetemistát érint. Az egyébként jól működő Iskola Alapítvány – elnöke éppen Kelemen Hunor – mellőzése ezért a legfájdalmasabban érinti az RMDSZ-vezetést.
Mindezt úgy is lehet minősíteni, mint valami “törlesztést” a magyar kormányzat részéről az RMDSZ-körökben máig is hangoztatott, a magyarországi politikai pártokkal való “egyenlő távolságtartás” doktrínája miatt, amely, mondjuk ki: az erdélyi magyar fülnek nyilallóan fájdalmas, ha a Gyurcsány-éra nemzetrészeket kirekesztő manővereire gondolunk. A magyar kormányzat nem tesz egyebet, mint maga is alkalmazza “a pártokkal való kapcsolattartásban az egyenlő távolságtartást”, civil szervezetekre alapoz, s ezzel az RMDSZ monopolhelyzetét szűkíti.
Egyébként szögezzük le: minden ellenkező híresztelés ellenére Tőkés László fontosnak tartja az erős parlamenti képviseletet, mindazokkal szemben, akik ezt valami ezoterikus mellénybe gombolkozva fölöslegesnek és inkább ártalmasnak, mint hasznosnak mondják. A képviselet biztosítását viszont a három párt és az EMNT összefogásában, közös jelöltállításban látja minden időkben. Az RMDSZ-nek pedig, tetszik, nem tetszik, a múltbéli sérelmek ellenére – ez egyébként mindkét féllel megesett – meg kell állapodnia az együttműködésben. Ez a kapu minden más előjelű nyilatkozat ellenére nyitva áll. És precedensként nagy nyomatékkal esik latba a sikeres EP-választás.
Csak a pártok közötti viszonyrendszer újragondolása biztosíthatja a parlamenti képviselet, az autonómiateremtés sikerét, és nem a tömeg felhajtóereje nélküli hőzöngés, autonómiát papolás. Az előválasztások idején a jobbító szándék és ennek megvalósítási képessége álljon versenybe, s a “győztes mindent vigyen”, minden párt egységesen adja rá a voksát. A jelenlegi magyar kormányzat és az európai képviselet számunkra kegyelmi időszakot biztosított, most kell élnünk ezzel a lehetőséggel, s akkor a pártok közötti viszony nem válik iszonnyá.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A cím nem elírás, nem véletlenül írtam magyar–magyar viszony helyett magyar–magyar iszonyt. Az ijesztgetésnek, félelemkeltésnek is minősíthető kifejezést azért használom, mert az új politikai helyzetben, amennyiben a három romániai magyar párt, az RMDSZ, az MPP és most bejegyzési procedúra labirintusában bolyongó EMNP képtelen lesz már a jövő évi helyhatósági választásokon közös jelölteket állítani, és egységesen ezekre szavazni, iszonyatos veszteséget könyvelhetnek el valamennyien.
A félre- és mellébeszélések helyett próbáljuk előbb szemügyre venni azokat a belső folyamatokat, amelyek a hazai magyar politikai életben, a politikai preferenciák világában bekövetkeztek, és felerősödésük máris valóság, társadalmi térnyerésük pedig a továbbiakban előre borítékolható. A romániai magyar közélet a két évtizeddel ezelőtti (89–90-es fordulat utáni) állapothoz képest szétesett, szétforgácsolódott, és majdnem általánosnak minősíthető kiábrándultságba és közönybe süllyedt. Ezt a folyamatot a magyarság közképviseletének veszélyeztetettsége felől nézvést jól illusztrálja a magyarok választási kedvének lekonyuló grafikai görbéje.
Az okok firtatása helyett most csupán jelezzük, hogy az RMDSZ és az MPP kölcsönös és személyekre is szabott lejáratása megtette hatását. Helyben és országos, illetve erdélyi szinten egyaránt. A kölcsönös önkormányzati “betartások” és kakaskodások a ritka kivételektől eltekintve a közképviselet minőségét rontják, és a közjó érvényesülését akadályozzák. Ez az erdélyi és a Kárpát-medencei politikai légköri magasságokban is uralkodó folyamat a helyi politikai élet alakulásának, illetve romlásának fő oka. A helyzet eldurvulását és elmérgesedését érzékeltetik az internetes és a papíralapú kiadványok álneves kommentárjai, amelyek a vádaskodás, a szitkozódás és a fenyegető átkozódás szintjére süllyesztették a véleményformálást.
E negatív folyamatok következménye az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, majd a Tőkés-féle párt, azaz az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozásának szándéka és megvalósult ténye. És hogy a mellé- és félrebeszéléseknek elejét vegyük, egyik legutóbbi Tőkés-interjú alapján szögezzük le a következőket: – Már a jövő nyári önkormányzati választásokra együttműködést javasol az erdélyi magyar politikai szervezeteknek Tőkés László, előválasztásokat kezdeményezve a romániai magyarság körében, és az így kialakult sorrend alapján valamennyi párt már a helyhatósági megmérettetésen közös listát állítana – olvashatjuk a Krónikának adott interjúban. “Eme újfajta összefogás nélkül sem autonómia, sem magyar jövő nem képzelhető el Erdélyben” – állapítja meg Tőkés László.
– Az EMNT választási koalíciót, azaz közös jelöltállítást javasol a helyhatósági választásokra és a parlamenti képviselők jelölésére is. Ebben máris partnere a Székely Nemzeti Tanács. Ellenzője Szász Jenő személyében az MPP, amely az RMDSZ ellen szövetkezne az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és a Székely Nemzeti Tanáccsal. Szász Jenő szerint a romániai magyarság 80 százaléka nem akar új pártot. Sértés ne essék, de a politikai környezet ismeretében ez légből kapottnak tűnik, mondhatott volna kilencven százalékot is.
– A közös jelöltállítás kérdését, egyelőre, mellékvágányra tolja az RMDSZ csúcsvezetése is. Ennek nem csak a rivális Tőkés-párt megjelenése az oka, hanem a magyarországi nemzetpolitikában bekövetkezett markáns stratégiai változás is. Az RMDSZ-nek, kétségtelen, erdélyi szinten kiépült szervezeti hálózata van. A helyi önkormányzati képviselők, a polgármesterek többsége az RMDSZ színeit képviseli. A mögöttük lévő, őket támogató tömegbázis viszont fellazult, elbizonytalanodott, kiábrándult. Az összefogás szükségessége maradéktalanul a szórványban érvényesül, ahol elképzelhetetlen a tanácsi, adott esetben polgármesteri képviselet megszerzése. – Az RMDSZ csúcsvezetése egyelőre sérelmi politizálást gyakorol. Ebben minden egymáshoz közeledést ellehetetlenítenek egyes – manipulálható – politikusi, és főleg újságírói túllihegések. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ellenzi ugyan az új párt létrehozását, de ennek bejegyzését nem próbálja megóvni, ami realitásérzékre vall, hisz ezzel csak tovább rontaná az RMDSZ közösségi megítélését. Az RMDSZ sérelmi politizálására érdemes kitérni, mert ez a magyar–magyar kapcsolatok végzetes megromlásához vezethet. Az RMDSZ politikai monopolhelyzetének elvesztését bizonyos újságírói reagálások ellenségeskedéssé torzítják, az anyaországban Gyurcsány és a szellemében tovább élő SZDSZ Orbán-ellenes indulatait plántálják át Erdélybe, negatív minősítési kampányukban már-már Jan Slotát, C. V. Tudort is túlharsogják.
A magyar nemzetpolitika gyökeres átalakulása erdélyi kivetítődésének első jele az RMDSZ kiépült, tehát meglévő struktúrájának mellőzése volt, amikor a könnyített eljárású állampolgári honosítás hatalmas munkájának elvégzésére az RMDSZ-től független hálózatot hozott létre, s kialakította a demokrácia központok ernyőjét. Az RMDSZ és az MPP is ragaszkodott a honosítás lebonyolításában való részvételhez, saját szolgálatait is felajánlotta, és hellyel-közzel gyakorolta is, jól érzékelve, hogy a demokrácia központok hálózatának kiépítése az EMNT malmára hajt üdítően friss vizet, hisz a Gyurcsány-garnitúra nemzetrészeket magyarságból kitagadó üzelmei a határon túli magyarok körében általános ellenérzést váltottak ki. Erre gyógyír a könnyített visszahonosítás.
Ezt a lépést követte az ugyancsak az RMDSZ struktúrájához tartozó státusirodák megszüntetése. Ezeknek a gyakorlati szerepük egykori küldetésük teljesítése után, az igények csökkenésének arányában beszűkült, de megszüntetésük újabb jele volt az RMDSZ-monopólium csorbulásának. A monopolhelyzet leépítésének legátfogóbb intézkedése az iskolai támogatások lebonyolításának és folyósításának a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség hatáskörébe való visszautalása volt. Hangsúlyozom a visszautalást, amiről a hazai kommentálók gyakran megfeledkeznek, mert eredetileg ez a feladatkör az első Orbán-kormány idején az RMPSZ hatáskörébe tartozott, s a Medgyessy–Gyurcsány-éra húzta ki a külhoni magyarok eme szimpátia-szőnyegét a civil szervezet alól. A támogatások folyósítása Kárpát-medence-szerte mintegy egymillió-hatszázezer óvodást, iskolást és egyetemistát érint. Az egyébként jól működő Iskola Alapítvány – elnöke éppen Kelemen Hunor – mellőzése ezért a legfájdalmasabban érinti az RMDSZ-vezetést.
Mindezt úgy is lehet minősíteni, mint valami “törlesztést” a magyar kormányzat részéről az RMDSZ-körökben máig is hangoztatott, a magyarországi politikai pártokkal való “egyenlő távolságtartás” doktrínája miatt, amely, mondjuk ki: az erdélyi magyar fülnek nyilallóan fájdalmas, ha a Gyurcsány-éra nemzetrészeket kirekesztő manővereire gondolunk. A magyar kormányzat nem tesz egyebet, mint maga is alkalmazza “a pártokkal való kapcsolattartásban az egyenlő távolságtartást”, civil szervezetekre alapoz, s ezzel az RMDSZ monopolhelyzetét szűkíti.
Egyébként szögezzük le: minden ellenkező híresztelés ellenére Tőkés László fontosnak tartja az erős parlamenti képviseletet, mindazokkal szemben, akik ezt valami ezoterikus mellénybe gombolkozva fölöslegesnek és inkább ártalmasnak, mint hasznosnak mondják. A képviselet biztosítását viszont a három párt és az EMNT összefogásában, közös jelöltállításban látja minden időkben. Az RMDSZ-nek pedig, tetszik, nem tetszik, a múltbéli sérelmek ellenére – ez egyébként mindkét féllel megesett – meg kell állapodnia az együttműködésben. Ez a kapu minden más előjelű nyilatkozat ellenére nyitva áll. És precedensként nagy nyomatékkal esik latba a sikeres EP-választás.
Csak a pártok közötti viszonyrendszer újragondolása biztosíthatja a parlamenti képviselet, az autonómiateremtés sikerét, és nem a tömeg felhajtóereje nélküli hőzöngés, autonómiát papolás. Az előválasztások idején a jobbító szándék és ennek megvalósítási képessége álljon versenybe, s a “győztes mindent vigyen”, minden párt egységesen adja rá a voksát. A jelenlegi magyar kormányzat és az európai képviselet számunkra kegyelmi időszakot biztosított, most kell élnünk ezzel a lehetőséggel, s akkor a pártok közötti viszony nem válik iszonnyá.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. május 12.
Történeti és szociológiai nézőpontból
Kolozsvári Korunk Akadémia keretében Gyarmati György történész, a Magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója rendkívül érdekes előadást tartott „Kádár- korszak nosztalgiája- történeti és szociológiai nézőpontból” címmel.
Kovács-Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztő helyettese, az est házigazdája, felvezető beszédében kiemelte: A közvélemény és a közbeszéd ambivalensen vélekedik Magyarország 1956-1989 közötti időszakáról. Az ország a kemény diktatúrából a puha diktatúrába ment át. Ezáltal viszonylag élhető rendszert teremtett. Ezt a korszakot egyesek különböző elnevezéssel jelölték. Voltak, akik „gulyás kommunizmusnak” nevezték. A lakosság egy része ellenben erős nosztalgiát érez a korszak iránt. Felveti a kérdést, milyen volt ez a rendszer? Mi indokolja a nosztalgikus érzés létét.
Ezekre a kérdésekre, a kor megismerésének alaposabb áttekintésére adott választ Gyarmati György.
Kutatási területe Magyarország politikai és társadalom története a második világháború után. Tanulmányozza a Rákosi és Kádár-korszakot.
Gyarmati György szerint egy korszak utólagos recepciójáról van szó. Olyan korszak sajátos emlékezetéről van szó, melyet Romániában Ceauşescu korszaknak, neveznek. Természetesen a Kádár- korszak megélése más, mint a Ceauşescu korszak. Habár mindkettő kommunista jellegű, de alapvető különbségek vannak a korszakok között.
Nemzetközi felmérésre hivatkozik, melyben, azt vizsgálták, 2009-ben a volt szocialista országok lakói véleménye szerint jobban, ugyanúgy vagy rosszabbul éltek, mint a kommunizmus alatt. 2009-ben megjelent PGAP jelentése, mely a rendszerváltásról alkotott volt szocialista országok lakóinak véleményét méri. Ebben a jelentésben, táblázatba foglalva, jelennek meg a vélemények. Magyarország lakosainak 72 százaléka, a lengyelek 35 százaléka, az oroszok 45 százaléka állította, hogy a kommunizmusban jobban éltek.
A kommunizmus utáni nosztalgia-érzés a legerősebb a magyaroknál, ukránoknál. Az ukránoknál 62 %, bulgárok szintén 62 százaléka szerint a szocializmusban jobban éltek. Megjegyezte, Magyarországon is készült hasonló típusú felmérés. Vizsgálták azt, kik a rendszerváltás nyertesei, vesztesei és kik a stagnálók.
A történetiség szempontját alkalmazta a társadalmat érintő megpróbáltatások, illetve regenerálódási ciklusok értelmezéséhez.
Érdekes, hogy a történelmi változásokat a generációk életében bekövetkezett megpróbáltatások, illetve regenerálódások alapján mutatta be.
Az államalapítástól 1919-ig 900 év alatt számos megpróbáltatás következett be. 1241 tatárjárás. 1526 Mohácsi csata. Forradalom 1848-1849-ben. Világháború 1914-1918 között. Közben járványok is pusztítottak, de a köztes időszakban a magyar társadalom regenerálódása valósult meg.
1918-ban a halálozások jelentős hányadát a spanyolnátha adta.
A XX. századot szokták rövid XX. századnak nevezni. Az első világháborútól az antikommunista rendszerváltásig tartó időszakról van szó.
Mi a különleges ebben a rövid században?
Míg a megelőző 900 évben, a magyar történelemben egész társadalmat érintő nagy megpróbáltatások voltak, a XX. században 1920-től 1990-ig egy életúton belül egyénileg vagy a családoknak négyszer-ötször kellett mindent elölről kezdeni.
1918 után egyik rendszer kedvezettje a következő rendszer páriája, kiszolgáltatottja volt. A politikai életet is többször kellett újra kezdeni. 1959 és 1961 között az úgy nevezett „csúnya” Kádár- korszak volt. 1949- 53 között Magyarországon 900 ezer ember hurcoltak el. Minden második családnak volt meghurcoltja.
1956 lényegéről és következményeiről beszélt. 1961-től 1979-ig lényegében a puha diktatúrára tértek át, mely alatt voltak megpróbáltatások, de gazdasági megvalósulások is. Engedélyezték a második gazdaságot is.
Lényegében két jó évtizede volt a magyar társadalomnak. A robbanás nem a diktatúra legkeményebb korszakában kezdődik. 1961 és 1979 között a társadalom kezdte kipihenni 45 év megpróbáltatásait. Elkezdett regenerálódni a század első évtizedeihez képest.
Ezen évtizedek alatt 9 rendszerváltás, vagy annak kísérlete valósult meg, mely gyökeresen megváltoztatta a társadalom és a családok életét. Ha jól megnézzük hetven év alatt egy embernek többször kellett újra kezdeni az életet. 9 rendszerváltásból 8 véres leszámolással végződött. Csak az utolsó nem végződött véres leszámolással.
Előadásának, talán, számunkra legérdekesebb része az volt, amikor próbálta megmagyarázni, az emberek legnagyobb része, miért érez nosztalgiát a Kádár- korszak iránt. Ennek keretében összehasonlította a Kádár korszakot, a jelenlegi demokratikus rendszerrel, kiemelve a különbségeket. A Kádár-korszak nem volt demokratikus. Az állami szerveknek volt egy kényszerrespektusa. Viszont a szociális különbségek nem voltak olyan nagyok. A jelen rendszer Magyarországon demokratikus, kevésbé respektálják az állami szerveket az emberek. A társadalom nem érzi magáénak a hatalmi szerveket. Szociális és gazdasági szempontból elemzi ezt a korszakot, és azt állapítja meg, nagyok a szociális különbségek.
A Kádár- korszak, az 1989 utáni évtizedek gazdasági, társadalmi változásait a munkanélküliség, a társadalmi különbségek, fizetési, jövedelmi különbségek szempontjából elemezve, bemutatta ennek az időszaknak a jellemzőit. Ezáltal értelmezve azt, mi generálja a nosztalgiát. Első helyen említve a megélhetési stabilitás hiányát. Foglalkozási labilitás észlelhető, nemcsak az idős korosztálynál, hanem a fiatalok körében is 1989 után.
A rendszerváltási deficitből a demokrácia deficitbe mentünk át, mondja Gyarmati György. Illyés Gyula szavaira hivatkozva, arra biztat, használjuk ki a történelmi szélcsendet. Melyet úgy lehet kihasználni, hogy megtanuljuk túlélni. Szerinte a magyar társadalomnak lehetőségeket kell teremteni ahhoz, hogy boldoguljon, és ne havonta változtassák a szabályokat.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
Kolozsvári Korunk Akadémia keretében Gyarmati György történész, a Magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója rendkívül érdekes előadást tartott „Kádár- korszak nosztalgiája- történeti és szociológiai nézőpontból” címmel.
Kovács-Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztő helyettese, az est házigazdája, felvezető beszédében kiemelte: A közvélemény és a közbeszéd ambivalensen vélekedik Magyarország 1956-1989 közötti időszakáról. Az ország a kemény diktatúrából a puha diktatúrába ment át. Ezáltal viszonylag élhető rendszert teremtett. Ezt a korszakot egyesek különböző elnevezéssel jelölték. Voltak, akik „gulyás kommunizmusnak” nevezték. A lakosság egy része ellenben erős nosztalgiát érez a korszak iránt. Felveti a kérdést, milyen volt ez a rendszer? Mi indokolja a nosztalgikus érzés létét.
Ezekre a kérdésekre, a kor megismerésének alaposabb áttekintésére adott választ Gyarmati György.
Kutatási területe Magyarország politikai és társadalom története a második világháború után. Tanulmányozza a Rákosi és Kádár-korszakot.
Gyarmati György szerint egy korszak utólagos recepciójáról van szó. Olyan korszak sajátos emlékezetéről van szó, melyet Romániában Ceauşescu korszaknak, neveznek. Természetesen a Kádár- korszak megélése más, mint a Ceauşescu korszak. Habár mindkettő kommunista jellegű, de alapvető különbségek vannak a korszakok között.
Nemzetközi felmérésre hivatkozik, melyben, azt vizsgálták, 2009-ben a volt szocialista országok lakói véleménye szerint jobban, ugyanúgy vagy rosszabbul éltek, mint a kommunizmus alatt. 2009-ben megjelent PGAP jelentése, mely a rendszerváltásról alkotott volt szocialista országok lakóinak véleményét méri. Ebben a jelentésben, táblázatba foglalva, jelennek meg a vélemények. Magyarország lakosainak 72 százaléka, a lengyelek 35 százaléka, az oroszok 45 százaléka állította, hogy a kommunizmusban jobban éltek.
A kommunizmus utáni nosztalgia-érzés a legerősebb a magyaroknál, ukránoknál. Az ukránoknál 62 %, bulgárok szintén 62 százaléka szerint a szocializmusban jobban éltek. Megjegyezte, Magyarországon is készült hasonló típusú felmérés. Vizsgálták azt, kik a rendszerváltás nyertesei, vesztesei és kik a stagnálók.
A történetiség szempontját alkalmazta a társadalmat érintő megpróbáltatások, illetve regenerálódási ciklusok értelmezéséhez.
Érdekes, hogy a történelmi változásokat a generációk életében bekövetkezett megpróbáltatások, illetve regenerálódások alapján mutatta be.
Az államalapítástól 1919-ig 900 év alatt számos megpróbáltatás következett be. 1241 tatárjárás. 1526 Mohácsi csata. Forradalom 1848-1849-ben. Világháború 1914-1918 között. Közben járványok is pusztítottak, de a köztes időszakban a magyar társadalom regenerálódása valósult meg.
1918-ban a halálozások jelentős hányadát a spanyolnátha adta.
A XX. századot szokták rövid XX. századnak nevezni. Az első világháborútól az antikommunista rendszerváltásig tartó időszakról van szó.
Mi a különleges ebben a rövid században?
Míg a megelőző 900 évben, a magyar történelemben egész társadalmat érintő nagy megpróbáltatások voltak, a XX. században 1920-től 1990-ig egy életúton belül egyénileg vagy a családoknak négyszer-ötször kellett mindent elölről kezdeni.
1918 után egyik rendszer kedvezettje a következő rendszer páriája, kiszolgáltatottja volt. A politikai életet is többször kellett újra kezdeni. 1959 és 1961 között az úgy nevezett „csúnya” Kádár- korszak volt. 1949- 53 között Magyarországon 900 ezer ember hurcoltak el. Minden második családnak volt meghurcoltja.
1956 lényegéről és következményeiről beszélt. 1961-től 1979-ig lényegében a puha diktatúrára tértek át, mely alatt voltak megpróbáltatások, de gazdasági megvalósulások is. Engedélyezték a második gazdaságot is.
Lényegében két jó évtizede volt a magyar társadalomnak. A robbanás nem a diktatúra legkeményebb korszakában kezdődik. 1961 és 1979 között a társadalom kezdte kipihenni 45 év megpróbáltatásait. Elkezdett regenerálódni a század első évtizedeihez képest.
Ezen évtizedek alatt 9 rendszerváltás, vagy annak kísérlete valósult meg, mely gyökeresen megváltoztatta a társadalom és a családok életét. Ha jól megnézzük hetven év alatt egy embernek többször kellett újra kezdeni az életet. 9 rendszerváltásból 8 véres leszámolással végződött. Csak az utolsó nem végződött véres leszámolással.
Előadásának, talán, számunkra legérdekesebb része az volt, amikor próbálta megmagyarázni, az emberek legnagyobb része, miért érez nosztalgiát a Kádár- korszak iránt. Ennek keretében összehasonlította a Kádár korszakot, a jelenlegi demokratikus rendszerrel, kiemelve a különbségeket. A Kádár-korszak nem volt demokratikus. Az állami szerveknek volt egy kényszerrespektusa. Viszont a szociális különbségek nem voltak olyan nagyok. A jelen rendszer Magyarországon demokratikus, kevésbé respektálják az állami szerveket az emberek. A társadalom nem érzi magáénak a hatalmi szerveket. Szociális és gazdasági szempontból elemzi ezt a korszakot, és azt állapítja meg, nagyok a szociális különbségek.
A Kádár- korszak, az 1989 utáni évtizedek gazdasági, társadalmi változásait a munkanélküliség, a társadalmi különbségek, fizetési, jövedelmi különbségek szempontjából elemezve, bemutatta ennek az időszaknak a jellemzőit. Ezáltal értelmezve azt, mi generálja a nosztalgiát. Első helyen említve a megélhetési stabilitás hiányát. Foglalkozási labilitás észlelhető, nemcsak az idős korosztálynál, hanem a fiatalok körében is 1989 után.
A rendszerváltási deficitből a demokrácia deficitbe mentünk át, mondja Gyarmati György. Illyés Gyula szavaira hivatkozva, arra biztat, használjuk ki a történelmi szélcsendet. Melyet úgy lehet kihasználni, hogy megtanuljuk túlélni. Szerinte a magyar társadalomnak lehetőségeket kell teremteni ahhoz, hogy boldoguljon, és ne havonta változtassák a szabályokat.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2011. május 13.
Számvetés naplóban
Beszélgetés Virág György mérnökkel, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével
Beszélgetőtársunk szülei Kolozsvárról költöztek át Marosvásárhelyre a Székely Színház megalapításakor, mindketten a társulat műszaki munkatársai voltak. Gyermekkorát, de további életútját, érdeklődési körét is meghatározta a színház, az irodalom, a klasszikus kultúra. Közel másfél évtizedet töltött a Maros megyei önkormányzatban, életének mindennapjait 1988-tól 2004-es nyugdíjbavonulásáig naplóban örökítette meg, amely a közelmúltban jelent meg.
Mikor kezdett naplót írni?
- Kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1988 óta vezettem naplót. Amit akkor nem írtam le, utóbb emlékezetből rekonstruáltam, de csak egy ilyen nagyobb lélegzetű kihagyás volt a tizenöt és fél év alatt, a 2000-es év. Amikor ennek az évnek a történéseit néhány napos-hetes összefoglalásban 2001. január elsején rögzítettem, úgymond a szabadnapomon, viszonylag friss emlékezetből írtam.
A többi évben, ’88. december 1-jétől kiindulva, napi rendszerességgel írtam, vagy éjszaka vagy nappal, ahogy időm akadt, tehát akkor jegyeztem fel a gondolatokat. Természetesen a szerkesztés során, amit nyugdíjazásomkor kezdtem el, 2004-ben, már bőven került szabad percem, de így is a szerkesztés három évig tartott. Ez alatt mérlegeltem, hogyan fogalmazzam elfogadhatóvá azokat a szövegeket, amelyek egyáltalán nem közlésre szánt írások voltak, hiszen nem azzal a szándékkal ültem le naplót írni, hogy majd valamikor kiadom, de az évek során egyre inkább gyűlt ez a fajta felismerés, szándék, tapasztalat, hogy majd meg kellene írnom a szerkesztett változatot is. Mert nyilvánvaló, hogy egy napi bejegyzés nem lehet olyan kerek, a gondolatokat úgy rögzítve, ahogyan az utóbb a könyvben megjelenik.
Hogy senki ne vádolhasson azzal, hogy mást írtam akkor és más jelenik meg a nyomtatásban, minden kutatónak rendelkezésére fog állni az eredeti kézirásos anyag fényképmásolata, amit teljes egészében átadtam a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítványnak. A számítógépes változatot 2004 őszén kezdtem beírni és 2007 decemberében fejeztem be. Nagyon nagy munka volt, hihetetlen erőfeszítés – eredetileg 800–900 oldalt tett ki a kézi változat.
A szerkesztett forma feszesebbé vált annak ellenére, hogy a szerkesztés során bizonyos, korábban leírt eseményekről vagy személyekről amennyiben véleményem megváltozhatott és megváltozott, megengedtem magamnak, hogy 2005-ben kommentárt fűzzek ezekhez – ami utóbb eszembe jutott vagy ami éppen aktuálissá tette a dolgot. És milyen érdekes, miként ismétlődnek a helyzetek, így vagyunk állandóan az észak-afrikai helyzettel, az Öböl-háborúval, már akkor is, ’88-ban volt Öböl-helyzet, a világpolitika mai szereplői már akkor is ott voltak a világ színpadán, forog a világ, de mintha makacsul visszatérne egy-egy pontra.
Mi késztette arra, hogy naplóírásba kezdjen?
– Ha poénkodni akarnék, azt mondhatnám, itt kezdődött, ahol beszélgetünk, a Bolyai Farkas Líceumban, ahol érettségiztem. 1961-ben végeztem – éppen ötven évvel ezelőtt – , kortársaim számára én írtam meg az év krónikáját, és én olvastam fel az érettségi ünnepségen: volt tehát némi előzménye a naplóírásnak. 1988. december 1-jén volt 70 éves a gyulafehérvári román nemzetgyűlés, és annyira elfogott a keserűség, hogy még mindig ugyanazokkal a hazugságokkal, történelmi hamisításokkal, csúsztatásokkal élnek, ugyanazt szajkózzák, hogy elkezdtem írni, azt mondtam magamnak, nem lehetetlen, nem vágyálom csupán: biztos, hogy közel van a Ceauşescu-rendszer bukása.
Nem akarom belemagyarázni, hogy a dolgok állásából következően logikus volt az előérzetem, hiszen nem mertem így leírni az első lapra. Féltem. Már jócskán benne jártunk a Gorbacsov-féle nyitásban, a peresztrojkában, tehát ez is közrejátszott. Hozzájárult a naplónyitáshoz az is, hogy a Kossuth rádiót hallgatva az ember sokkal több információhoz is hozzájutott, mint az átlag romániai, elsősorban a román ember.
De engem felháborított december elseje ünneplése, nekünk azóta sem, és soha nem is lesz ünnep. Annyira sértett, hogy miután hivatali kötelességem lett volna megjelenni a december 1-jei ünnepségeken, koszorúzásokon, úgy sikerült intéznem az évek során, hogy soha nem tartózkodtam Romániában december 1-jén. Úgy adódott, hogy az eurórégiók közgyűlését mindig erre az időszakra szokták összehívni. Togănel, a főnököm nem tudott idegen nyelveket, mindig engem küldött, én pedig kapva kaptam a lehetőségen.
Így sikerült elkerülnöm az elkerülhetetlent. Ilyformán megmentettem magam attól a kínos helyzettől is, hogy kifütyüljenek, amikor koszorúzom, mert ez is megtörtént. Ugyanis kénytelen voltam többször, nem december 1-jén, más alkalommal koszorút elhelyezni és kifütyültek. Számomra ez roppant kínos volt. Másoknak is. Tehát kerültem, ha lehetett, de itt jegyzem meg, hogy sokan megróttak ezért az RMDSZ-es vezetők közül. Én ezt így rendeztem. Nem tüntető módon, nem harsányan nyilvánítottam ki különvéleményemet, hiszen mint román törvényekre felesküdött köztisztviselő, nem is tehettem volna büntetlenül.
’88 végén kezdte írni, akkor ez mit jelentett, veszélyes volt?
– Annyira veszélyes, hogy december 15-én házasodott a volt padtársam, és nem mertem leírni a nevüket. A vártemplomban volt az esküvő, és csupán annyit írtam, hogy P és A esküvője a vártemplomban. A feleségem tudta, hogy naplót írok, de nem nézett bele soha, és nem is foglalkoztatta a dolog. Én elmondtam neki, látta, hogy későig fennmaradtam vagy hajnalban keltem. A naplóírás is beépült a mindennapi életem tevékenységei közé. Később lazítottam ezen.
Amikor a Kossuth rádióban 1989-ben már elhangzott, majd január végén Pozsgay Imre kijelentette, hogy népfelkelés volt ’56, és a hasonló nagy horderejű történések kortársa lehettem, mindezek arra sarkalltak, hogy folytassam a dolgot, és egyre kevésbé figyeltem arra, mit szabad és mit nem leírni, hogy ne törődjek sokat a veszélyesnek tartott gondolatokkal. ’88-ban nagyon lényeges dolog történt, néhai Balogh Csaba barátom lakásán megismerkedtem egy fiatal magyar történésszel, aki ’87-ben diplomázott Szegeden. Bárdi Nándornak hívják, ő lett később a könyvem szerkesztője.
Többször is, szinte kéthavonta találkoztunk titokban Csaba lakásán. Mindig hozott könyveket, folyóiratokat Magyarországról, és elvitte azokat a leveleket, amelyeket Csaba megjegyzéseivel fűszerezve mi fogalmaztunk meg Füzi Miska barátommal közösen. Nándi eljuttatta a Magyar Rádióhoz, Pozsgay Imréhez és más helyekre. De ez nem valami ellenállás volt, egyszerűen úgy éreztük, hogy valamit tenni kell. Így alakult 1989 decemberéig a naplóírás.
Hogyan indult a politikai karrierje?
– 1989 decemberében a véletlen úgy hozta, hogy Király Károllyal újra találkoztam. Király négy és fél évig, ’73 és ’78 között hivatali főnököm volt, és több mint tíz éven át eljártunk tekézni a valamikori Voinţa-pályára, a Ligetbe. Mivel munkatársaim a Nemzeti Megmentési Frontba delegáltak, akkor Király Károly engem meglátott, és javasolta, hogy vállaljam el a megye gazdasági ügyeit, feleljek én azokért a Front bürójában, én ugyanis igazán ismerem Maros megyét, hiszen a megyében rengeteg kisipari szövetkezet volt.
’90 január 3-án elvállaltam, onnantól kezdve március 20-ig, a rosszemlékű etnikai konfliktusig voltam pozícióban. Eredeti munkahelyemen állásomat felfüggesztették, zárolták, és pontosan az ominózus 20-án megválasztottak a kisipari szövetkezetek elnökének, ezért aznap bent sem voltam a tanácsnál, csak este tudtam meg az eseményeket. Másnap bementem és bejelentettem, hogy abbahagyom a politizálást. Erre jött Voican Voiculescu és kinevezett alelnöknek. Leváltották Kincsest, Királyt.
Meg voltam győződve, hogy semmi dolgom nem lesz szövetkezeti elnökként. Fel voltam szabadulva, hiába mondtam a tanácsnál, hogy három napja húszezer embernek vagyok a főnöke, hiába mondtam volna akármit is, megszavazták, hogy én legyek a magyar alelnök: belecsöppentem ebbe. Egy fizetésért dolgoztam három és fél hónapig, el akartam búcsúzni, otthagyni a politikát.
Naplóírás közben a kultúrával is foglalkozott a napi politika mellett, maradt erre is ideje. A köztudat általában úgy tartja: a mérnököt nem érdekli a színház.
– Két alapvető dolgot kell megjegyeznem: én eleve irodalomi beállítottságú voltam és vagyok, nagyon szerettem az irodalmat. A másik, hogy színházban, az egykori Székely Színházban éltem le a gyermekkoromat, az meghatározta az érdeklődésemet. Villamosmérnök vagyok, büszke vagyok arra, hogy Temesváron végeztem, de én folyamatosan, a naplón ez is végigvonul, hetente színházba jártam, ha jött egy társulat vendégelőadással, azt megnéztem, és nagyon sokat olvastam. Nyitott voltam a világra.
Virág György (1944, Kolozsvár)
Mérnök, politikus. A temesvári műszaki egyetemen villamosmérnöki diplomát szerzett, Marosvásárhelyen a Kisipari Szövetkezetek Megyei Szövetségének volt irodavezetője, majd energetikusa, termelési és műszaki osztályvezetője. A rendszerváltást követően vállalt politikai feladatot a Maros megyei önkormányzatban, ahol előbb alelnök, majd elnökként irányította a megye ügyeit, szívügyének tekintve a kulturális intézmények működését, a repülőtér fejlesztését. A megyei tanács éléről vonult nyugdíjba 2004-ben.
– Van még egy hobbim, a sportstatisztika, több mint ötven éve vezetem, a magyar válogatott játékosait, összes mérkőzését feljegyeztem, hányszor és kikkel játszott, hány gólt rúgott, az olimpiai szerepléseket is számon tartom, a mai napig vezetem. A román válogatottal ugyanez a helyzet. Ezt is ki lehetne adni. Szándékomban állt kiadni, de azután a munka után, ami a napló megjelentetésével járt, meggondoltam magam.
A műveltséggel kapcsolatosan hadd jegyezzem meg, a mi korosztályunk kulturális szemhatára tág, abban benne foglaltattak nemcsak a műszaki ismeretek, hanem az alapvető irodalmi művek is, tehát egy-egy idézet hallatán nem sokat kell gondolkozzunk, honnan is van ez, latin-e vagy francia. Sokat köszönhetünk tanárainknak, manapság ez ismeretlen. Mi úgy tudunk beszélgetni egymással, hogy bár húsz évig nem találkoztunk, már két mondat után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Sok éve, amikor a színház körül bajok támadtak, ön a társulat mellé állt. Ha ön nem humán beállítottságú, akkor is így tesz?
– Nos, akkor megszüntettük volna a filhamóniát, a népi együttest, a bábszínházat. A megyei tanácsosoktól szinte hetente kaptam a pofonokat a repülőtérért és a kulturális intézményekért, mondták, inkább javítsuk fel a közutakat. Tizenkét művelődési intézményt finanszíroztunk a megyei tanács költségvetéséből: Ez nem valami kegy volt, hanem csak így működhettek. A Látó folyóiratot is azért szerkeszthetik saját székházában, mert azt mondtam, hogy a lap a megyei tanács tulajdona. Ha már kirakta a Kereskedelmi Kamara a Toroczkai-Wiegand Ede-féle palotából, akkor legalább legyen egy tisztességes helye a szerkesztőségnek. A könyvtár, a képtár, a múzeum....
Most is figyeli, hogyan működik a megye.
– Fenntartom, hogy különösen itt, Marosvásárhelyen abban a helyzetben, amelyben élünk nincs más mód, mint nagyon pontos célokat kitűzni és azokért dolgozni, de nem tűzzel-vassal, sebbel-lobbal, hanem alaposan, szépen. És demokratikus módon. Amikor végre ismét kiírták a Kultúrpalotára magyarul is az intézmény nevét, egy nappal előtte a prefektus még bosszankodott ezen. Én azt szerettem volna kiírni, hogy dr. Bernády György Művelődési Palota, de nem ment. Nem ment át.
Keserűen tekint vissza?
– Ezzel a könyvkiadással túl vagyok a keserűségen. Restellem, hogy nem tudtam többet tenni, de csalódott nem vagyok. Nézze, úgy érzem, ha másképp csináltam volna a dolgokat, akkor az már nem én volnék. Nem tudtam én hasonulni ahhoz a közeghez, amiben mozognom kellett, és örvendek, hogy hatvan évesen önszántamból vonultam vissza. Nem akartam folytatni.
Jól érzi magát, amikor hazatér Vásárhelyre?
– Nem. A tavaly eldöntöttük, hogy kiköltözünk Budapestre, ott él a fiam, a menyem és két unokám. 2007-ben lettem magyar állampolgár, holott én annak születtem, akár kérhettem volna tíz évvel ezelőtt is, nem kértem, holott akkor megvolt az ideje; 2005-ben kértem, és két év múlva meg is kaptam, fizettem érte, rendesen. Nem kellett a protekció. Korábban azt hittem, hogy soha nem tudnék elszakadni lélekben Vásárhelytől. Nem állítom, hogy elszakadtam tőle, de amikor látom, hogy mi történik, hiszen interneten naponta olvasom az újságot, akkor azt gondolom, hogy Vásárhelyen már nem azt találom, amiért én a várost úgy szerettem.
A vonzalom gyakorlatilag nem 1990. március 20-án bicsaklott meg, ez egy hosszabb folyamat. Akkor súlyos csapás ért, és azóta tart ez a hosszabb folyamat. Menthetetlenül. Én mondhatok szépeket, mégis ezt érzem. Hiszen ha már Budapesten új lakást rendezünk be, jól vagyunk, jól érzem ott magam, akkor... Marad az írás és az utazások.
Az önéletrajzi regényemet tizenöt éve megírtam, de rossz. Háromszáz oldalasra tervezem, most csak száz van megírva, de az sem fényes. Ahogy Szőcs István mondja, ha valaki Vásárhelyen kívül elolvassa, nem érti meg. Ez még egy előttem álló cél, ha tényleg lesz elég ambícióm és futja a lelkesedésből, tán elkészül.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)
Beszélgetés Virág György mérnökkel, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével
Beszélgetőtársunk szülei Kolozsvárról költöztek át Marosvásárhelyre a Székely Színház megalapításakor, mindketten a társulat műszaki munkatársai voltak. Gyermekkorát, de további életútját, érdeklődési körét is meghatározta a színház, az irodalom, a klasszikus kultúra. Közel másfél évtizedet töltött a Maros megyei önkormányzatban, életének mindennapjait 1988-tól 2004-es nyugdíjbavonulásáig naplóban örökítette meg, amely a közelmúltban jelent meg.
Mikor kezdett naplót írni?
- Kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1988 óta vezettem naplót. Amit akkor nem írtam le, utóbb emlékezetből rekonstruáltam, de csak egy ilyen nagyobb lélegzetű kihagyás volt a tizenöt és fél év alatt, a 2000-es év. Amikor ennek az évnek a történéseit néhány napos-hetes összefoglalásban 2001. január elsején rögzítettem, úgymond a szabadnapomon, viszonylag friss emlékezetből írtam.
A többi évben, ’88. december 1-jétől kiindulva, napi rendszerességgel írtam, vagy éjszaka vagy nappal, ahogy időm akadt, tehát akkor jegyeztem fel a gondolatokat. Természetesen a szerkesztés során, amit nyugdíjazásomkor kezdtem el, 2004-ben, már bőven került szabad percem, de így is a szerkesztés három évig tartott. Ez alatt mérlegeltem, hogyan fogalmazzam elfogadhatóvá azokat a szövegeket, amelyek egyáltalán nem közlésre szánt írások voltak, hiszen nem azzal a szándékkal ültem le naplót írni, hogy majd valamikor kiadom, de az évek során egyre inkább gyűlt ez a fajta felismerés, szándék, tapasztalat, hogy majd meg kellene írnom a szerkesztett változatot is. Mert nyilvánvaló, hogy egy napi bejegyzés nem lehet olyan kerek, a gondolatokat úgy rögzítve, ahogyan az utóbb a könyvben megjelenik.
Hogy senki ne vádolhasson azzal, hogy mást írtam akkor és más jelenik meg a nyomtatásban, minden kutatónak rendelkezésére fog állni az eredeti kézirásos anyag fényképmásolata, amit teljes egészében átadtam a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítványnak. A számítógépes változatot 2004 őszén kezdtem beírni és 2007 decemberében fejeztem be. Nagyon nagy munka volt, hihetetlen erőfeszítés – eredetileg 800–900 oldalt tett ki a kézi változat.
A szerkesztett forma feszesebbé vált annak ellenére, hogy a szerkesztés során bizonyos, korábban leírt eseményekről vagy személyekről amennyiben véleményem megváltozhatott és megváltozott, megengedtem magamnak, hogy 2005-ben kommentárt fűzzek ezekhez – ami utóbb eszembe jutott vagy ami éppen aktuálissá tette a dolgot. És milyen érdekes, miként ismétlődnek a helyzetek, így vagyunk állandóan az észak-afrikai helyzettel, az Öböl-háborúval, már akkor is, ’88-ban volt Öböl-helyzet, a világpolitika mai szereplői már akkor is ott voltak a világ színpadán, forog a világ, de mintha makacsul visszatérne egy-egy pontra.
Mi késztette arra, hogy naplóírásba kezdjen?
– Ha poénkodni akarnék, azt mondhatnám, itt kezdődött, ahol beszélgetünk, a Bolyai Farkas Líceumban, ahol érettségiztem. 1961-ben végeztem – éppen ötven évvel ezelőtt – , kortársaim számára én írtam meg az év krónikáját, és én olvastam fel az érettségi ünnepségen: volt tehát némi előzménye a naplóírásnak. 1988. december 1-jén volt 70 éves a gyulafehérvári román nemzetgyűlés, és annyira elfogott a keserűség, hogy még mindig ugyanazokkal a hazugságokkal, történelmi hamisításokkal, csúsztatásokkal élnek, ugyanazt szajkózzák, hogy elkezdtem írni, azt mondtam magamnak, nem lehetetlen, nem vágyálom csupán: biztos, hogy közel van a Ceauşescu-rendszer bukása.
Nem akarom belemagyarázni, hogy a dolgok állásából következően logikus volt az előérzetem, hiszen nem mertem így leírni az első lapra. Féltem. Már jócskán benne jártunk a Gorbacsov-féle nyitásban, a peresztrojkában, tehát ez is közrejátszott. Hozzájárult a naplónyitáshoz az is, hogy a Kossuth rádiót hallgatva az ember sokkal több információhoz is hozzájutott, mint az átlag romániai, elsősorban a román ember.
De engem felháborított december elseje ünneplése, nekünk azóta sem, és soha nem is lesz ünnep. Annyira sértett, hogy miután hivatali kötelességem lett volna megjelenni a december 1-jei ünnepségeken, koszorúzásokon, úgy sikerült intéznem az évek során, hogy soha nem tartózkodtam Romániában december 1-jén. Úgy adódott, hogy az eurórégiók közgyűlését mindig erre az időszakra szokták összehívni. Togănel, a főnököm nem tudott idegen nyelveket, mindig engem küldött, én pedig kapva kaptam a lehetőségen.
Így sikerült elkerülnöm az elkerülhetetlent. Ilyformán megmentettem magam attól a kínos helyzettől is, hogy kifütyüljenek, amikor koszorúzom, mert ez is megtörtént. Ugyanis kénytelen voltam többször, nem december 1-jén, más alkalommal koszorút elhelyezni és kifütyültek. Számomra ez roppant kínos volt. Másoknak is. Tehát kerültem, ha lehetett, de itt jegyzem meg, hogy sokan megróttak ezért az RMDSZ-es vezetők közül. Én ezt így rendeztem. Nem tüntető módon, nem harsányan nyilvánítottam ki különvéleményemet, hiszen mint román törvényekre felesküdött köztisztviselő, nem is tehettem volna büntetlenül.
’88 végén kezdte írni, akkor ez mit jelentett, veszélyes volt?
– Annyira veszélyes, hogy december 15-én házasodott a volt padtársam, és nem mertem leírni a nevüket. A vártemplomban volt az esküvő, és csupán annyit írtam, hogy P és A esküvője a vártemplomban. A feleségem tudta, hogy naplót írok, de nem nézett bele soha, és nem is foglalkoztatta a dolog. Én elmondtam neki, látta, hogy későig fennmaradtam vagy hajnalban keltem. A naplóírás is beépült a mindennapi életem tevékenységei közé. Később lazítottam ezen.
Amikor a Kossuth rádióban 1989-ben már elhangzott, majd január végén Pozsgay Imre kijelentette, hogy népfelkelés volt ’56, és a hasonló nagy horderejű történések kortársa lehettem, mindezek arra sarkalltak, hogy folytassam a dolgot, és egyre kevésbé figyeltem arra, mit szabad és mit nem leírni, hogy ne törődjek sokat a veszélyesnek tartott gondolatokkal. ’88-ban nagyon lényeges dolog történt, néhai Balogh Csaba barátom lakásán megismerkedtem egy fiatal magyar történésszel, aki ’87-ben diplomázott Szegeden. Bárdi Nándornak hívják, ő lett később a könyvem szerkesztője.
Többször is, szinte kéthavonta találkoztunk titokban Csaba lakásán. Mindig hozott könyveket, folyóiratokat Magyarországról, és elvitte azokat a leveleket, amelyeket Csaba megjegyzéseivel fűszerezve mi fogalmaztunk meg Füzi Miska barátommal közösen. Nándi eljuttatta a Magyar Rádióhoz, Pozsgay Imréhez és más helyekre. De ez nem valami ellenállás volt, egyszerűen úgy éreztük, hogy valamit tenni kell. Így alakult 1989 decemberéig a naplóírás.
Hogyan indult a politikai karrierje?
– 1989 decemberében a véletlen úgy hozta, hogy Király Károllyal újra találkoztam. Király négy és fél évig, ’73 és ’78 között hivatali főnököm volt, és több mint tíz éven át eljártunk tekézni a valamikori Voinţa-pályára, a Ligetbe. Mivel munkatársaim a Nemzeti Megmentési Frontba delegáltak, akkor Király Károly engem meglátott, és javasolta, hogy vállaljam el a megye gazdasági ügyeit, feleljek én azokért a Front bürójában, én ugyanis igazán ismerem Maros megyét, hiszen a megyében rengeteg kisipari szövetkezet volt.
’90 január 3-án elvállaltam, onnantól kezdve március 20-ig, a rosszemlékű etnikai konfliktusig voltam pozícióban. Eredeti munkahelyemen állásomat felfüggesztették, zárolták, és pontosan az ominózus 20-án megválasztottak a kisipari szövetkezetek elnökének, ezért aznap bent sem voltam a tanácsnál, csak este tudtam meg az eseményeket. Másnap bementem és bejelentettem, hogy abbahagyom a politizálást. Erre jött Voican Voiculescu és kinevezett alelnöknek. Leváltották Kincsest, Királyt.
Meg voltam győződve, hogy semmi dolgom nem lesz szövetkezeti elnökként. Fel voltam szabadulva, hiába mondtam a tanácsnál, hogy három napja húszezer embernek vagyok a főnöke, hiába mondtam volna akármit is, megszavazták, hogy én legyek a magyar alelnök: belecsöppentem ebbe. Egy fizetésért dolgoztam három és fél hónapig, el akartam búcsúzni, otthagyni a politikát.
Naplóírás közben a kultúrával is foglalkozott a napi politika mellett, maradt erre is ideje. A köztudat általában úgy tartja: a mérnököt nem érdekli a színház.
– Két alapvető dolgot kell megjegyeznem: én eleve irodalomi beállítottságú voltam és vagyok, nagyon szerettem az irodalmat. A másik, hogy színházban, az egykori Székely Színházban éltem le a gyermekkoromat, az meghatározta az érdeklődésemet. Villamosmérnök vagyok, büszke vagyok arra, hogy Temesváron végeztem, de én folyamatosan, a naplón ez is végigvonul, hetente színházba jártam, ha jött egy társulat vendégelőadással, azt megnéztem, és nagyon sokat olvastam. Nyitott voltam a világra.
Virág György (1944, Kolozsvár)
Mérnök, politikus. A temesvári műszaki egyetemen villamosmérnöki diplomát szerzett, Marosvásárhelyen a Kisipari Szövetkezetek Megyei Szövetségének volt irodavezetője, majd energetikusa, termelési és műszaki osztályvezetője. A rendszerváltást követően vállalt politikai feladatot a Maros megyei önkormányzatban, ahol előbb alelnök, majd elnökként irányította a megye ügyeit, szívügyének tekintve a kulturális intézmények működését, a repülőtér fejlesztését. A megyei tanács éléről vonult nyugdíjba 2004-ben.
– Van még egy hobbim, a sportstatisztika, több mint ötven éve vezetem, a magyar válogatott játékosait, összes mérkőzését feljegyeztem, hányszor és kikkel játszott, hány gólt rúgott, az olimpiai szerepléseket is számon tartom, a mai napig vezetem. A román válogatottal ugyanez a helyzet. Ezt is ki lehetne adni. Szándékomban állt kiadni, de azután a munka után, ami a napló megjelentetésével járt, meggondoltam magam.
A műveltséggel kapcsolatosan hadd jegyezzem meg, a mi korosztályunk kulturális szemhatára tág, abban benne foglaltattak nemcsak a műszaki ismeretek, hanem az alapvető irodalmi művek is, tehát egy-egy idézet hallatán nem sokat kell gondolkozzunk, honnan is van ez, latin-e vagy francia. Sokat köszönhetünk tanárainknak, manapság ez ismeretlen. Mi úgy tudunk beszélgetni egymással, hogy bár húsz évig nem találkoztunk, már két mondat után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Sok éve, amikor a színház körül bajok támadtak, ön a társulat mellé állt. Ha ön nem humán beállítottságú, akkor is így tesz?
– Nos, akkor megszüntettük volna a filhamóniát, a népi együttest, a bábszínházat. A megyei tanácsosoktól szinte hetente kaptam a pofonokat a repülőtérért és a kulturális intézményekért, mondták, inkább javítsuk fel a közutakat. Tizenkét művelődési intézményt finanszíroztunk a megyei tanács költségvetéséből: Ez nem valami kegy volt, hanem csak így működhettek. A Látó folyóiratot is azért szerkeszthetik saját székházában, mert azt mondtam, hogy a lap a megyei tanács tulajdona. Ha már kirakta a Kereskedelmi Kamara a Toroczkai-Wiegand Ede-féle palotából, akkor legalább legyen egy tisztességes helye a szerkesztőségnek. A könyvtár, a képtár, a múzeum....
Most is figyeli, hogyan működik a megye.
– Fenntartom, hogy különösen itt, Marosvásárhelyen abban a helyzetben, amelyben élünk nincs más mód, mint nagyon pontos célokat kitűzni és azokért dolgozni, de nem tűzzel-vassal, sebbel-lobbal, hanem alaposan, szépen. És demokratikus módon. Amikor végre ismét kiírták a Kultúrpalotára magyarul is az intézmény nevét, egy nappal előtte a prefektus még bosszankodott ezen. Én azt szerettem volna kiírni, hogy dr. Bernády György Művelődési Palota, de nem ment. Nem ment át.
Keserűen tekint vissza?
– Ezzel a könyvkiadással túl vagyok a keserűségen. Restellem, hogy nem tudtam többet tenni, de csalódott nem vagyok. Nézze, úgy érzem, ha másképp csináltam volna a dolgokat, akkor az már nem én volnék. Nem tudtam én hasonulni ahhoz a közeghez, amiben mozognom kellett, és örvendek, hogy hatvan évesen önszántamból vonultam vissza. Nem akartam folytatni.
Jól érzi magát, amikor hazatér Vásárhelyre?
– Nem. A tavaly eldöntöttük, hogy kiköltözünk Budapestre, ott él a fiam, a menyem és két unokám. 2007-ben lettem magyar állampolgár, holott én annak születtem, akár kérhettem volna tíz évvel ezelőtt is, nem kértem, holott akkor megvolt az ideje; 2005-ben kértem, és két év múlva meg is kaptam, fizettem érte, rendesen. Nem kellett a protekció. Korábban azt hittem, hogy soha nem tudnék elszakadni lélekben Vásárhelytől. Nem állítom, hogy elszakadtam tőle, de amikor látom, hogy mi történik, hiszen interneten naponta olvasom az újságot, akkor azt gondolom, hogy Vásárhelyen már nem azt találom, amiért én a várost úgy szerettem.
A vonzalom gyakorlatilag nem 1990. március 20-án bicsaklott meg, ez egy hosszabb folyamat. Akkor súlyos csapás ért, és azóta tart ez a hosszabb folyamat. Menthetetlenül. Én mondhatok szépeket, mégis ezt érzem. Hiszen ha már Budapesten új lakást rendezünk be, jól vagyunk, jól érzem ott magam, akkor... Marad az írás és az utazások.
Az önéletrajzi regényemet tizenöt éve megírtam, de rossz. Háromszáz oldalasra tervezem, most csak száz van megírva, de az sem fényes. Ahogy Szőcs István mondja, ha valaki Vásárhelyen kívül elolvassa, nem érti meg. Ez még egy előttem álló cél, ha tényleg lesz elég ambícióm és futja a lelkesedésből, tán elkészül.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. május 18.
Kétszáz éve kezdődött Várad újjáépítése
Nagyvárad – A Festum Varadinum keretében a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének meghívására Péter I. Zoltán, lapunk egykori munkatársa tartott előadást Nagyváradról a váradi Ady Líceumban.
Péter I. Zoltán előadásában először a város megalapításának hagyományára tért ki, elmondva, hogy a történelmi hitelesség tekintetében vannak még kételyek a város alapításának pontos időpontjára vonatkozóan, de a köztűudatba beépült hagyomány szerint a várost 1092-ben alapította Szent László király. Az előadó elmondta, hogy a városnak viszontagságos története volt, hiszen a tatárok és a törökök is feldúlták azt, de a Habsburgok is pusztították a várost, míg végül 1692-ben sikerült visszafoglalni a várat a törököktől. Ezzel azonban még nem ért véget a város szenvedése, hiszen a Rákóczi-féle szabadságharc alatt a kurucok is pusztították a Habsurgok erősségének számító várat és várost. Gyakorlatilag Nagyvárad újjáépítése 1711-ben, a Rákóczi szabadságharc bukása után kezdődött el, tehát az újjáépítés éppen kétszáz éves múltra tekint vissza. Megtudtuk, hogy 1711-ben mintegy száz ember maradt a városban, ezek az emberek kezdték meg annak újjáépítését, majd a demográfiai változások ismertetése következett. Péter I. Zoltán elárulta, hogy a múlt század hetvenes éveiben került először többségbe a románság Nagyváradon.
Régi felvételek
Ezt követően az elmúlt kétszáz évben történt nagyszabású, főként egyházi jellegű építkezésekről számolt be a helytörténész. Megtudtuk többek között, hogy a Széchenyi (Traian) téren lévő Szentháromság ortodox templom eredetileg a város első római-katolikus székesegyháza volt, és miután megépült a Szent László templom, a kis templomot átadták a pálos rendnek, majd a rutén katolikusokhoz került, ezt követően pedig 1777-ben a görög katolikusok kapták meg. A görög-katolikus egyház 1948-as felosztása után a templom a hetvenes évekig használaton kívül volt, akkor kapta meg az ortodox egyház az épületet. A jelenlévők számos más nagyváradi épület érdekes történetével is megismerkedtek Péter I. Zoltán előadásából, aki a program második felében Nagyváradról készült régi felvételeket vetíttetett le, végezetül pedig Rimanóczy Kálmán leszármazottjának, Rimanóczy Jenőnek rövid összeállítását tekintették meg zárásképpen a megjelentek.
Pap István
erdon.ro
Nagyvárad – A Festum Varadinum keretében a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének meghívására Péter I. Zoltán, lapunk egykori munkatársa tartott előadást Nagyváradról a váradi Ady Líceumban.
Péter I. Zoltán előadásában először a város megalapításának hagyományára tért ki, elmondva, hogy a történelmi hitelesség tekintetében vannak még kételyek a város alapításának pontos időpontjára vonatkozóan, de a köztűudatba beépült hagyomány szerint a várost 1092-ben alapította Szent László király. Az előadó elmondta, hogy a városnak viszontagságos története volt, hiszen a tatárok és a törökök is feldúlták azt, de a Habsburgok is pusztították a várost, míg végül 1692-ben sikerült visszafoglalni a várat a törököktől. Ezzel azonban még nem ért véget a város szenvedése, hiszen a Rákóczi-féle szabadságharc alatt a kurucok is pusztították a Habsurgok erősségének számító várat és várost. Gyakorlatilag Nagyvárad újjáépítése 1711-ben, a Rákóczi szabadságharc bukása után kezdődött el, tehát az újjáépítés éppen kétszáz éves múltra tekint vissza. Megtudtuk, hogy 1711-ben mintegy száz ember maradt a városban, ezek az emberek kezdték meg annak újjáépítését, majd a demográfiai változások ismertetése következett. Péter I. Zoltán elárulta, hogy a múlt század hetvenes éveiben került először többségbe a románság Nagyváradon.
Régi felvételek
Ezt követően az elmúlt kétszáz évben történt nagyszabású, főként egyházi jellegű építkezésekről számolt be a helytörténész. Megtudtuk többek között, hogy a Széchenyi (Traian) téren lévő Szentháromság ortodox templom eredetileg a város első római-katolikus székesegyháza volt, és miután megépült a Szent László templom, a kis templomot átadták a pálos rendnek, majd a rutén katolikusokhoz került, ezt követően pedig 1777-ben a görög katolikusok kapták meg. A görög-katolikus egyház 1948-as felosztása után a templom a hetvenes évekig használaton kívül volt, akkor kapta meg az ortodox egyház az épületet. A jelenlévők számos más nagyváradi épület érdekes történetével is megismerkedtek Péter I. Zoltán előadásából, aki a program második felében Nagyváradról készült régi felvételeket vetíttetett le, végezetül pedig Rimanóczy Kálmán leszármazottjának, Rimanóczy Jenőnek rövid összeállítását tekintették meg zárásképpen a megjelentek.
Pap István
erdon.ro
2011. május 18.
Élesedő küzdelem
Hogy milyen a hallgatólagos elfogadás, arról sokat lehetne elmélkedni. De tény és való, hogy addig húzták-halasztották egy román parlamenti képviselő tanügyi törvénnyel kapcsolatos módosító indítványának a vitáját, illetve a vele kapcsolatos szavazást, hogy a képviselőházban elfogadottnak tűnik: Románia történelmét és földrajzát ezután sem lehet magyarul tanulni a romániai magyar iskolahálózat különböző szintjein.
Hogy milyen a hallgatólagos elfogadás, arról sokat lehetne elmélkedni. De tény és való, hogy addig húzták-halasztották egy román parlamenti képviselő tanügyi törvénnyel kapcsolatos módosító indítványának a vitáját, illetve a vele kapcsolatos szavazást, hogy a képviselőházban elfogadottnak tűnik: Románia történelmét és földrajzát ezután sem lehet magyarul tanulni a romániai magyar iskolahálózat különböző szintjein.
Persze, a tanügyi törvénnyel kapcsolatos módosítások tekintetében a szenátus a döntéshozó testület, és a kormánykoalíciót támogató honatyák még be tudnak avatkozni, de ez a módosító indítvány jelzés. Akárcsak az a tény, hogy a rendőrakadémia az általa jelzett és az RMDSZ által meghirdetett szándéka ellenére nem biztosít fenntartott helyeket a magyar fiataloknak, mint ahogyan az sem titok, hogy a kormánykoalíció mai egyeztetésén az RMDSZ-nek ugyancsak a sarkára kell állnia, hogy az eddigi ígéretek szerint a jelenlegi parlamenti ülésszak végéig elfogadják a kisebbségi törvényt. A fenti három történésből is jól látszik: bizonyos romániai politikai körök már most kezdik kihasználni, hogy a hazai magyarság amúgy is laza egységét mind a határon innen, mind a határon túlról újabb megosztási kísérletekkel szeretnék szétaprózni, és ez a folyamat egyre erőteljesebb lesz, hiszen nem feledhetjük a nemzeti liberálisok és a szociáldemokraták egyre durvább politikai zsarolási kísérleteit sem: az RMDSZ vagy most szakít a Boc-kormánnyal és a demokrata liberálisokkal, vagy egy jövő esztendei ellenzéki győzelem esetén már kormánypartnerként egyáltalán nem jöhet szóba.
Mindezek a jelek arra utalnak: a romániai politikai porondon most egyre élesebb küzdelem bontakozik ki, és az RMDSZ-nek minden erejét latba kell vetnie azért, hogy a mostanig kiküzdött nemzetiségi jogok ne csorbuljanak, még apró részleteikben se legyenek visszafordíthatók. Ez tehát az időszak legfontosabb kérdése, és nem az, amelyre a most alakuló EMNP vagy az MPP a romániai magyarság figyelmét következetesen terelni óhajtja: hogyan alakul ki a romániai magyar politikai pluralizmus, azaz nyersen és bárdolatlanul fogalmazva: miként lehet szétverni az egységet úgy, hogy annak romjain majd számukra is teremjen babér.
Magyar nemzeti ügyekben indokoltan vagy indokolatlanul, de gyakran elhangzik manapság a történelmi jelző. Nos, alighanem használatának most megint itt van az ideje: azt az érdekvédelmi erőt hátba támadni, méghozzá budapesti segédlettel, aki a romániai magyarság oly nehezen megszerzett jogainak a megtartásáért küzd, valóban történelmi tévedés. Hogy más megnevezését ne használjuk annak az előre kitervelt stratégiának, amely a „csoportérdekeinkért semmi sem drága” jelszóval bármiféle nemzetiségi jogrombolást az RMDSZ kudarcának és egyben saját önigazolásának tekint. Ideje lenne feleszmélni és rájönni arra, hogy Bukarestben most nem babra megy a játék
Székedi Ferenc
Új Magyar Szó (Bukarest)
Hogy milyen a hallgatólagos elfogadás, arról sokat lehetne elmélkedni. De tény és való, hogy addig húzták-halasztották egy román parlamenti képviselő tanügyi törvénnyel kapcsolatos módosító indítványának a vitáját, illetve a vele kapcsolatos szavazást, hogy a képviselőházban elfogadottnak tűnik: Románia történelmét és földrajzát ezután sem lehet magyarul tanulni a romániai magyar iskolahálózat különböző szintjein.
Hogy milyen a hallgatólagos elfogadás, arról sokat lehetne elmélkedni. De tény és való, hogy addig húzták-halasztották egy román parlamenti képviselő tanügyi törvénnyel kapcsolatos módosító indítványának a vitáját, illetve a vele kapcsolatos szavazást, hogy a képviselőházban elfogadottnak tűnik: Románia történelmét és földrajzát ezután sem lehet magyarul tanulni a romániai magyar iskolahálózat különböző szintjein.
Persze, a tanügyi törvénnyel kapcsolatos módosítások tekintetében a szenátus a döntéshozó testület, és a kormánykoalíciót támogató honatyák még be tudnak avatkozni, de ez a módosító indítvány jelzés. Akárcsak az a tény, hogy a rendőrakadémia az általa jelzett és az RMDSZ által meghirdetett szándéka ellenére nem biztosít fenntartott helyeket a magyar fiataloknak, mint ahogyan az sem titok, hogy a kormánykoalíció mai egyeztetésén az RMDSZ-nek ugyancsak a sarkára kell állnia, hogy az eddigi ígéretek szerint a jelenlegi parlamenti ülésszak végéig elfogadják a kisebbségi törvényt. A fenti három történésből is jól látszik: bizonyos romániai politikai körök már most kezdik kihasználni, hogy a hazai magyarság amúgy is laza egységét mind a határon innen, mind a határon túlról újabb megosztási kísérletekkel szeretnék szétaprózni, és ez a folyamat egyre erőteljesebb lesz, hiszen nem feledhetjük a nemzeti liberálisok és a szociáldemokraták egyre durvább politikai zsarolási kísérleteit sem: az RMDSZ vagy most szakít a Boc-kormánnyal és a demokrata liberálisokkal, vagy egy jövő esztendei ellenzéki győzelem esetén már kormánypartnerként egyáltalán nem jöhet szóba.
Mindezek a jelek arra utalnak: a romániai politikai porondon most egyre élesebb küzdelem bontakozik ki, és az RMDSZ-nek minden erejét latba kell vetnie azért, hogy a mostanig kiküzdött nemzetiségi jogok ne csorbuljanak, még apró részleteikben se legyenek visszafordíthatók. Ez tehát az időszak legfontosabb kérdése, és nem az, amelyre a most alakuló EMNP vagy az MPP a romániai magyarság figyelmét következetesen terelni óhajtja: hogyan alakul ki a romániai magyar politikai pluralizmus, azaz nyersen és bárdolatlanul fogalmazva: miként lehet szétverni az egységet úgy, hogy annak romjain majd számukra is teremjen babér.
Magyar nemzeti ügyekben indokoltan vagy indokolatlanul, de gyakran elhangzik manapság a történelmi jelző. Nos, alighanem használatának most megint itt van az ideje: azt az érdekvédelmi erőt hátba támadni, méghozzá budapesti segédlettel, aki a romániai magyarság oly nehezen megszerzett jogainak a megtartásáért küzd, valóban történelmi tévedés. Hogy más megnevezését ne használjuk annak az előre kitervelt stratégiának, amely a „csoportérdekeinkért semmi sem drága” jelszóval bármiféle nemzetiségi jogrombolást az RMDSZ kudarcának és egyben saját önigazolásának tekint. Ideje lenne feleszmélni és rájönni arra, hogy Bukarestben most nem babra megy a játék
Székedi Ferenc
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. május 20.
Csata Zsombor gazdaságszociológus: túlzottan etnocentrikusok az erdélyi magyarok
Etnikai szempontokat is figyelembe vesz az erdélyi magyarok jó része, ha adásvételről vagy bármilyen egyéb gazdasági tevékenységről van szó – véli Csata Zsombor gazdaságszociológus. „Sokkal fontosabb a magyaroknak, mint a románoknak, hogy velük azonos etnikumúakkal kössenek üzletet” – mondta egy kutatás eredményeire hivatkozva.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje, az Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontjának igazgatója a Bihar megyei RMDSZ szervezésében létrejött, Szacsvay Akadémia nevet viselő előadás-sorozat keretében látogatott Nagyváradra.
„Sokkal fontosabb a magyaroknak, mint a románoknak, hogy velük azonos etnikumúakkal kössenek üzletet” – mondta el Csata Zsombor, egy 1200 fős román és 600 fős magyar mintán végzett felmérésre hivatkozva.
A szakember szerint a kisebbségi kérdéseket érintő felmérésekben paradigmaváltás történt az utóbbi években: bár természetesen a diszkrimináció nem múlt el, manapság érdemesebb az erdélyi magyar lét előnyeit vagy lehetséges hasznát, mint a belőle származó hátrányokat kutatni.
Ilyen előny lehet például egy magyar egyetemista számára, hogy a felmérés szerint esélyük van olcsóbb albérlethez jutni, ha magyar a főbérlő vagy tulajdonos – az erdélyi magyarok 37, a székelyek 32 százaléka ugyanis a bérleti díj egy részéről is lemondana, ha magyarnak adhatná ki lakását.
A Székelyföldön a legjellemzőbb az is, hogy az emberek akár többet is fizetnének egy olyan termékért, amit a saját régiójukban gyártottak: abban a térségben a magyarok 37,1 százalékára igaz ez a kijelentés.
Arra a kérdésre, hogy ha lehetősége lenne választani, milyen etnikumú személytől vásárolna szívesebben, a székelyföldi magyarok 51,4 százaléka válaszolta, hogy inkább egy magyartól venné meg ugyanazt a terméket, mint egy romántól vagy egy romától.
Az erdélyi magyarok összesítésében ez az arány 48 százalék – kicsi, hibahatáron belüli a különbség tehát a székelyekhez képest. Az erdélyi és nem erdélyi románok nagyobbik részének ez a kérdés közömbös.
A fent felsoroltakból kiviláglik, hogy az erdélyi magyarok esetében úgynevezett gazdasági etnocentrizmusról (nemzetiség-központúságról) beszélhetünk – összegzett a szakember.
Ez a gondolkodásmód erősebb azokon a területeken, ahol a magyarok többségben vannak. Érdekes, hogy a felmérés szerint a magyarok általában jobban bíznak az emberekben és az intézményekben, mint a románok, ennek alapján épphogy kevésbé kellene etnocentrikusnak lenniük, de a valóság nem ez.
Csata Zsombor szerint az erdélyi magyarság számára sok haszonnal járna, ha az etnikai alapú elszigetelődést kerülni próbálná, és inkább közvetítői szerepet töltene be a magyar és a román gazdasági rendszerek között.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
Etnikai szempontokat is figyelembe vesz az erdélyi magyarok jó része, ha adásvételről vagy bármilyen egyéb gazdasági tevékenységről van szó – véli Csata Zsombor gazdaságszociológus. „Sokkal fontosabb a magyaroknak, mint a románoknak, hogy velük azonos etnikumúakkal kössenek üzletet” – mondta egy kutatás eredményeire hivatkozva.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje, az Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontjának igazgatója a Bihar megyei RMDSZ szervezésében létrejött, Szacsvay Akadémia nevet viselő előadás-sorozat keretében látogatott Nagyváradra.
„Sokkal fontosabb a magyaroknak, mint a románoknak, hogy velük azonos etnikumúakkal kössenek üzletet” – mondta el Csata Zsombor, egy 1200 fős román és 600 fős magyar mintán végzett felmérésre hivatkozva.
A szakember szerint a kisebbségi kérdéseket érintő felmérésekben paradigmaváltás történt az utóbbi években: bár természetesen a diszkrimináció nem múlt el, manapság érdemesebb az erdélyi magyar lét előnyeit vagy lehetséges hasznát, mint a belőle származó hátrányokat kutatni.
Ilyen előny lehet például egy magyar egyetemista számára, hogy a felmérés szerint esélyük van olcsóbb albérlethez jutni, ha magyar a főbérlő vagy tulajdonos – az erdélyi magyarok 37, a székelyek 32 százaléka ugyanis a bérleti díj egy részéről is lemondana, ha magyarnak adhatná ki lakását.
A Székelyföldön a legjellemzőbb az is, hogy az emberek akár többet is fizetnének egy olyan termékért, amit a saját régiójukban gyártottak: abban a térségben a magyarok 37,1 százalékára igaz ez a kijelentés.
Arra a kérdésre, hogy ha lehetősége lenne választani, milyen etnikumú személytől vásárolna szívesebben, a székelyföldi magyarok 51,4 százaléka válaszolta, hogy inkább egy magyartól venné meg ugyanazt a terméket, mint egy romántól vagy egy romától.
Az erdélyi magyarok összesítésében ez az arány 48 százalék – kicsi, hibahatáron belüli a különbség tehát a székelyekhez képest. Az erdélyi és nem erdélyi románok nagyobbik részének ez a kérdés közömbös.
A fent felsoroltakból kiviláglik, hogy az erdélyi magyarok esetében úgynevezett gazdasági etnocentrizmusról (nemzetiség-központúságról) beszélhetünk – összegzett a szakember.
Ez a gondolkodásmód erősebb azokon a területeken, ahol a magyarok többségben vannak. Érdekes, hogy a felmérés szerint a magyarok általában jobban bíznak az emberekben és az intézményekben, mint a románok, ennek alapján épphogy kevésbé kellene etnocentrikusnak lenniük, de a valóság nem ez.
Csata Zsombor szerint az erdélyi magyarság számára sok haszonnal járna, ha az etnikai alapú elszigetelődést kerülni próbálná, és inkább közvetítői szerepet töltene be a magyar és a román gazdasági rendszerek között.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2011. május 26.
Hagyomány született – Székelyföldi Napok
Egy hétig három megye számos helyszínén, sok kulturális rendezvénnyel zajlik a Székelyföldi Napok második kiadása. A cél: értékeink egységes megjelenítése, megmutatni egymásnak is mindazt, amit egy-egy megye művészei alkottak, no meg a csíksomlyói búcsút megelőző héten turistákat, érdeklődőket vonzani, megeleveníteni a távolabbi vidékekről érkezők előtt Székelyföld erényeinek sokszínűségét – hangzott el tegnap Hargita, Maros és Kovászna megye tanácselnökeinek közös sajtótájékoztatóján Sepsiszentgyörgyön.
Június 3-án, jövő pénteken startol a Székelyföldi Napok, a hivatalos megnyitóra azonban csak vasárnap a Perkőn megrendezett gyermek- és ifjúsági néptánctalálkozón kerül sor. Számos rendezvényt tartanak az ezt követő héten, koncertek, gyermek- és felnőttelőadások, kiállítások, író-olvasó találkozók, könyvbemutatók lesznek, nemcsak a városokban, megyeszékhelyeken, de több faluban is. Sokrétű, színes kavalkád várható, mely során megünneplik a 137 éves szovátai Medve-tó születésnapját, de közös koncertet tart a Csíki és a Georgius zenekar, tárlaton mutatkoznak be a Hargita megyei képzőművészek, és Sepsiszentgyörgy kiállítással tiszteleg a tíz évvel ezelőtt elhunyt Baász Imre előtt.
Idén szintén a Székelyföldi Napok részeként először adják át az Orbán Balázs-díjat, mindhárom megyéből egy-egy kiemelkedő személyiség kapja, egyelőre titok, kik lesznek a kitüntetettek, csak annyit árultak el a kezdeményezők, hogy az önkéntesség évének jegyében választották ki az arra érdemeseket. A három székelyföldi megye önkormányzata tavaly szervezte meg először közösen a régió kulturális ünnepét. Lokodi Emőke Maros megyei tanácselnök szerint a 2004–2007 közötti időszakra jellemző vetélkedés után ráébredtek, nem az egymással való versengés jelent megoldást, közösen sokkal hatásosabban, hatékonyabban tudják népszerűsíteni a régiót, no meg saját megyéjüket. Borboly Csaba Hargita megyei elnök szavaival: „rájöttünk, egy meg egy meg egy nem három, hanem annál jóval több”. Két éve tudatos a közös építkezés, egyre több pályázatot készítenek együtt, és szaporodnak a három megye rendezvényei is. A nyárra tervezett programok közül a július első szombatján sorra kerülő Ezer székely leány találkozót említették, amelyre Háromszékről idén kétszáz leány utazik, a július végi Székely vágtát, melynek az Óriáspince-tető ad otthont, illetve az augusztusi Székelyföldi kerékpáros körversenyt.
Farkas Réka, Háromszék
Erdély.ma
Egy hétig három megye számos helyszínén, sok kulturális rendezvénnyel zajlik a Székelyföldi Napok második kiadása. A cél: értékeink egységes megjelenítése, megmutatni egymásnak is mindazt, amit egy-egy megye művészei alkottak, no meg a csíksomlyói búcsút megelőző héten turistákat, érdeklődőket vonzani, megeleveníteni a távolabbi vidékekről érkezők előtt Székelyföld erényeinek sokszínűségét – hangzott el tegnap Hargita, Maros és Kovászna megye tanácselnökeinek közös sajtótájékoztatóján Sepsiszentgyörgyön.
Június 3-án, jövő pénteken startol a Székelyföldi Napok, a hivatalos megnyitóra azonban csak vasárnap a Perkőn megrendezett gyermek- és ifjúsági néptánctalálkozón kerül sor. Számos rendezvényt tartanak az ezt követő héten, koncertek, gyermek- és felnőttelőadások, kiállítások, író-olvasó találkozók, könyvbemutatók lesznek, nemcsak a városokban, megyeszékhelyeken, de több faluban is. Sokrétű, színes kavalkád várható, mely során megünneplik a 137 éves szovátai Medve-tó születésnapját, de közös koncertet tart a Csíki és a Georgius zenekar, tárlaton mutatkoznak be a Hargita megyei képzőművészek, és Sepsiszentgyörgy kiállítással tiszteleg a tíz évvel ezelőtt elhunyt Baász Imre előtt.
Idén szintén a Székelyföldi Napok részeként először adják át az Orbán Balázs-díjat, mindhárom megyéből egy-egy kiemelkedő személyiség kapja, egyelőre titok, kik lesznek a kitüntetettek, csak annyit árultak el a kezdeményezők, hogy az önkéntesség évének jegyében választották ki az arra érdemeseket. A három székelyföldi megye önkormányzata tavaly szervezte meg először közösen a régió kulturális ünnepét. Lokodi Emőke Maros megyei tanácselnök szerint a 2004–2007 közötti időszakra jellemző vetélkedés után ráébredtek, nem az egymással való versengés jelent megoldást, közösen sokkal hatásosabban, hatékonyabban tudják népszerűsíteni a régiót, no meg saját megyéjüket. Borboly Csaba Hargita megyei elnök szavaival: „rájöttünk, egy meg egy meg egy nem három, hanem annál jóval több”. Két éve tudatos a közös építkezés, egyre több pályázatot készítenek együtt, és szaporodnak a három megye rendezvényei is. A nyárra tervezett programok közül a július első szombatján sorra kerülő Ezer székely leány találkozót említették, amelyre Háromszékről idén kétszáz leány utazik, a július végi Székely vágtát, melynek az Óriáspince-tető ad otthont, illetve az augusztusi Székelyföldi kerékpáros körversenyt.
Farkas Réka, Háromszék
Erdély.ma
2011. május 31.
Erőpróba és erőfitogtatás
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megjelenése, az Erdélyi Magyar Néppárt születése a politikai porondon szerfölött megélénkítette a hazai magyar közéletet, és serkentette a román politikai csoportosulások, az új nemzetpolitikával jelentkező magyar kormányzat reakcióit is. Ez így rendjén való, amióta nyelvünkre vehettük és gondolatainkba égethettük „a langyosokat kiköpi az Isten” szállóigévé vált verssort.
Aki akár közelebbről, akár nagyobb távolságból figyeli közéletünk alakulását, illetve ennek átrendeződését, az érzékelheti, micsoda erők és indulatok, minő emberi gyengeségek ütköznek, micsoda szóerupciók lövellnek politikai port a magasba. A hazai és Kárpát-medencei politikai átrendeződéseket figyelve fontos folyamatok sodorvonala érzékelhető. Először is kiépült az erős szervezeti struktúrával és parlamenti, kormányzati kapcsolatokkal rendelkező, pillanatnyilag a kormányzati mérleg nyelveként szereplő, de az erre-arra lengés képességét is talonban tartó RMDSZ. Most a szövetség a két évtized alatt kiépített érdek-képviseleti monopóliumát látja a hazai és magyarországi térfélen is veszélyeztetve. Képviselői agresszív megnyilvánulásainak eredőjét, a politikai élet rejtett aknáit legtöbbször itt kell erre alkalmas detektorral keresni.
Máris markáns – és ártalmas – szembenállás erővonala alakult ki az RMDSZ némely képviselői és a magyar kormányzat új nemzetpolitikáját megjelenítő politikusai között. Az elmarasztaló szemrehányások a Fidesz ellen, miszerint „az RMDSZ-nek szembe kell néznie azzal, hogy Magyarország és a magyar kormány részéről barátságtalan üzenetek, rossz, szelektív szimpátiák, valamint ellenszenvek alapján meghozott döntések születnek” (Markó Béla). Túlzott mértékben negligálják egy erős magyar képviselet súlyát és jelentőségét a szövetség által is felvállalt (vagy nem erről van szó?) alapvető kérdések, a régiók újraszabása, az autonómia, a kisebbségi törvény összehozásában. Az úgynevezett „kiszorítási kísérleteket” – nincs más mód – tudomásul kell venni. A demokrácia központok kiépítése, a státustörvény alkalmazásával járó feladatkör átruházása, az oktatási támogatást kezelő, az RMDSZ által működtetett Iskola Alapítvány „kisemmizése” és a feladatkörnek a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) hatáskörébe való átutalása világosan jelzi, hogy az új magyar nemzetpolitika képviselői valóban a kialakult RMDSZ hatalmi monopóliumát óhajtják a civil szervezetek bevonásával korlátozni.
Ennek oka nem az RMDSZ bukaresti, illetve parlamenti és kormányzati szerepvállalásában, hanem a két évtized során ide-oda, hol a liberális jobb-, hol a balliberális oldal, hol a szocialisták felhajtó- erejének áramlásával sodródó politikában keresendő. Ugyanez volt tapasztalható a magyarországi kapcsolatokban is. „A pártoktól való egyenlő távolságtartás” elve és gyakorlata a határon kívül rekedt magyar nemzetrészek kirekesztésének elfogadását eredményezte. Kitagadtak bennünket a nemzetből, de együtt koccintgattak a nagy nemzeti ünnepségeken kitagadóinkkal.
Észre kellene venni, hogy ez a politikai kétlakiság és kétkulacsosság milyen morális károkat okozott és okoz ma is a magyar érdekképviseletnek. Oda kellene figyelni a közvélekedésre is, ehelyett viszont újabb politikai preferenciák körvonalazódnak. Adrian Năstase jól érzékeli, hogy az RMDSZ romló viszonya a magyar nemzetpolitika képviselőivel, s a hazai magyar kormányzati szerepvállalás közötti magyar vergődés jó alkalom egyrészt arra, hogy a mérleg nyelvének szerepkörét betöltő RMDSZ kormányzatból való kilépése a kormány várva várt biztos bukását eredményezze, és politikai ide-oda csapódása a szövetség jó hírnevét hívei körében is további erózió alá fogja.
Csapdahelyzet ez, mert például a tanügyi törvény kikezdésének minősíthetetlen politikai manővere, a kisebbségi törvény elfogadásának toszogatása – és, ha elfogadják, milyen is lesz ez, mit hoz a „konyhára? –, szóval, ha a kormányzatból kilép az RMDSZ, a mai ellenzék politikai mellékvágányai felé sodródik, s tömegbázisának lemorzsolódása miatt a következő választások alkalmával esetleg a parlamenti bejutási küszöböt sem éri el.
Eme sodorvonal áramlásának felerősödését hajtja az MPP-s hátszél, amely csak az erdélyi jobboldali pártokkal képzel el választási koalíciót, s úgy tűnik, mindenik szekértáborban immár elég sokan érzékelik, hogy alapvető kérdésekben együttes fellépésre, választási koalícióra, közös jelöltállításra van szükség, de újfent felerősödnek – lásd Marosvásárhelyt és Kolozsvárt – a „csak a mi jelöltünket támogatjuk” önpusztító botorságok.
Ennek így nem lesz jó vége.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megjelenése, az Erdélyi Magyar Néppárt születése a politikai porondon szerfölött megélénkítette a hazai magyar közéletet, és serkentette a román politikai csoportosulások, az új nemzetpolitikával jelentkező magyar kormányzat reakcióit is. Ez így rendjén való, amióta nyelvünkre vehettük és gondolatainkba égethettük „a langyosokat kiköpi az Isten” szállóigévé vált verssort.
Aki akár közelebbről, akár nagyobb távolságból figyeli közéletünk alakulását, illetve ennek átrendeződését, az érzékelheti, micsoda erők és indulatok, minő emberi gyengeségek ütköznek, micsoda szóerupciók lövellnek politikai port a magasba. A hazai és Kárpát-medencei politikai átrendeződéseket figyelve fontos folyamatok sodorvonala érzékelhető. Először is kiépült az erős szervezeti struktúrával és parlamenti, kormányzati kapcsolatokkal rendelkező, pillanatnyilag a kormányzati mérleg nyelveként szereplő, de az erre-arra lengés képességét is talonban tartó RMDSZ. Most a szövetség a két évtized alatt kiépített érdek-képviseleti monopóliumát látja a hazai és magyarországi térfélen is veszélyeztetve. Képviselői agresszív megnyilvánulásainak eredőjét, a politikai élet rejtett aknáit legtöbbször itt kell erre alkalmas detektorral keresni.
Máris markáns – és ártalmas – szembenállás erővonala alakult ki az RMDSZ némely képviselői és a magyar kormányzat új nemzetpolitikáját megjelenítő politikusai között. Az elmarasztaló szemrehányások a Fidesz ellen, miszerint „az RMDSZ-nek szembe kell néznie azzal, hogy Magyarország és a magyar kormány részéről barátságtalan üzenetek, rossz, szelektív szimpátiák, valamint ellenszenvek alapján meghozott döntések születnek” (Markó Béla). Túlzott mértékben negligálják egy erős magyar képviselet súlyát és jelentőségét a szövetség által is felvállalt (vagy nem erről van szó?) alapvető kérdések, a régiók újraszabása, az autonómia, a kisebbségi törvény összehozásában. Az úgynevezett „kiszorítási kísérleteket” – nincs más mód – tudomásul kell venni. A demokrácia központok kiépítése, a státustörvény alkalmazásával járó feladatkör átruházása, az oktatási támogatást kezelő, az RMDSZ által működtetett Iskola Alapítvány „kisemmizése” és a feladatkörnek a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) hatáskörébe való átutalása világosan jelzi, hogy az új magyar nemzetpolitika képviselői valóban a kialakult RMDSZ hatalmi monopóliumát óhajtják a civil szervezetek bevonásával korlátozni.
Ennek oka nem az RMDSZ bukaresti, illetve parlamenti és kormányzati szerepvállalásában, hanem a két évtized során ide-oda, hol a liberális jobb-, hol a balliberális oldal, hol a szocialisták felhajtó- erejének áramlásával sodródó politikában keresendő. Ugyanez volt tapasztalható a magyarországi kapcsolatokban is. „A pártoktól való egyenlő távolságtartás” elve és gyakorlata a határon kívül rekedt magyar nemzetrészek kirekesztésének elfogadását eredményezte. Kitagadtak bennünket a nemzetből, de együtt koccintgattak a nagy nemzeti ünnepségeken kitagadóinkkal.
Észre kellene venni, hogy ez a politikai kétlakiság és kétkulacsosság milyen morális károkat okozott és okoz ma is a magyar érdekképviseletnek. Oda kellene figyelni a közvélekedésre is, ehelyett viszont újabb politikai preferenciák körvonalazódnak. Adrian Năstase jól érzékeli, hogy az RMDSZ romló viszonya a magyar nemzetpolitika képviselőivel, s a hazai magyar kormányzati szerepvállalás közötti magyar vergődés jó alkalom egyrészt arra, hogy a mérleg nyelvének szerepkörét betöltő RMDSZ kormányzatból való kilépése a kormány várva várt biztos bukását eredményezze, és politikai ide-oda csapódása a szövetség jó hírnevét hívei körében is további erózió alá fogja.
Csapdahelyzet ez, mert például a tanügyi törvény kikezdésének minősíthetetlen politikai manővere, a kisebbségi törvény elfogadásának toszogatása – és, ha elfogadják, milyen is lesz ez, mit hoz a „konyhára? –, szóval, ha a kormányzatból kilép az RMDSZ, a mai ellenzék politikai mellékvágányai felé sodródik, s tömegbázisának lemorzsolódása miatt a következő választások alkalmával esetleg a parlamenti bejutási küszöböt sem éri el.
Eme sodorvonal áramlásának felerősödését hajtja az MPP-s hátszél, amely csak az erdélyi jobboldali pártokkal képzel el választási koalíciót, s úgy tűnik, mindenik szekértáborban immár elég sokan érzékelik, hogy alapvető kérdésekben együttes fellépésre, választási koalícióra, közös jelöltállításra van szükség, de újfent felerősödnek – lásd Marosvásárhelyt és Kolozsvárt – a „csak a mi jelöltünket támogatjuk” önpusztító botorságok.
Ennek így nem lesz jó vége.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. június 3.
Részecske mivoltom értelmére vagyok kiváncsi
Gyimesi Éva halálára
Az erdélyi és a magyarországi szélsőjobb válogatott csoportjai megnyugodhatnak. Sikerült először alkoholizmusba, majd öngyilkosságba kergetniük Gyimesi Évát, 1989 erdélyi változásainak egyik forradalmi hősét. Vádolták magyartalansággal, zsidóbérencséggel, a rágalmak mindenféle lassan ölő mérgével, a liberalizmus bűnével, azzal, hogy egyetemi oktatói tudását a magasabb, nemesebb eszmék oktatására használta fel, nem a nemzeti önköldöknézésre, a populisták tömeg- és nyájszellemére. Mert egyéniség lenni, a saját tiszta fejével és meggyőződésével gondolkozni, s így lett a forradalmi változások magyar Doina Corneaja, akinek minden szava hiteles volt és tisztességes, útmutatóul szolgált. Nem a román nacionalisták kergették a halálba, hanem a magyarok, akikért lelki energiájának a javát adta. Nem tudták neki megbocsájtani, hogy nem a revansisták és tálib gondolkodású főpapok és helyezkedők kottájából fújta, hanem egyéni látása és megérzései vannak. Ez az öngyilkosság szégyene Erdélynek, szégyene a lapító kultúremberek magatartásának, akik a tényeket ismerve az évek hosszú során át nem álltak ki mellette, hanem ringatóztak ide-oda, a politikai áramlatokban, loccsanva a politikai érdekek irányába.
Egy görög tragédiának a mélységét elérő az Ő élete, életművének hatalmas súlya szakadt itt meg halálával, s a tehetetlen, helyezkedő intellektuális réteg hiába várja az erkölcsi feloldozást. Nyugodj békében, kedves Gyimesi Éva, még eltelik harminc év, amíg nagyságodat megértik, s halálod előidézői lassan ölő rágalmazó tetteikért megkövetnek.
Jakobovits Miklós
* * *
Gyermekkor. A Kossuth Lajos utcában laktunk, első élményeim egyike az orosz és román csapatok fel- s levonulása ’46-ban. Kisgyermekként álltam a sötét kapualjban, és hallgattam a különböző katonadalokat… Most már nem tudom, milyen csapatok voltak, biztos, nem magyarok.
Minden, ami a nemzeti érzelmekkel összefüggésben volt, abba a kulcsra zárt dobozba volt elrejtve, amit kalotaszegi szerzeményként édesanyám apámtól kapott. Piros-fehér-zöld kokárdadarabok, magyar cserkészjelvények. Minden, ami piros, fehér, zöld, el volt rejtve.
Egyetlen gyermek voltam, nagyon szerettem kutakodni, meg oknyomozni, viszont sok titkot túl későn tudtam meg. A városban lehetett magyarul gyülekezni, március 15-ét nem emlékszem, hogy nyilvánosan ünnepeltük volna, de a magyar rádió akkor is működött. A Kossuth rádiót hallgattuk, és ünnepeltünk csendben, anélkül hogy ezt szomszédok vagy bárki is tudta volna; így tett minden magyar ember. Gyermekkoromban nagy volt a divatja még a mi köreinkben azoknak a dallamoknak és énekeknek, amelyeket a magyarok bevonulásakor énekeltek, megtanultak az anyaországiaktól, az Édes Erdély, itt vagyunk-at és másokat. Három-négy éves koromban Édesanyám, akinek jó hallása és hangja volt, néha énekelte, dúdolta ezeket. Szomorúbb stádiumban édesapám hegedült ilyesmiket, vagy „kuruc” dalokat.
Identitás. Mindig inkább az előnyeit élveztem annak, hogy többszörös kisebbségi vagyok. Anyai nagyapám ágán, aki aradi származású volt, hajthatott igazán lombot a magyar öntudat, az aradi vértanúk mint emblematikus személyek kultikus tiszteletével együtt, ám anélkül, hogy idejében tudatosult volna a családban, hogy milyen sokan nem tudtak közülük magyarul. Amit azért kezdtem végül fontosnak tartani, hogy megértsem, milyen értékek buzdítanak más ajkú embereket a velünk való szolidaritásra, áldozatra vagy asszimilációra. Hiszen kellett legyen valami értéktöbblet, ahogyan Széchenyi állítja, ha erőszak nélkül kívánják a magyarság vezetői, hogy hozzájuk más nemzetiségek hasonuljanak. A Sváb-hegy, a Szerb utca vagy a Németh, Tót(h), Román, Orosz mint tulajdonnév azt a magyar populációt jelöli, amelynek tagjai más etnikumból lettek magyarok. A kazár, kabar, jász és kun törzsekkel való korábbi keveredésről most ne is beszéljünk.
Szóval György Géza nagyapám fiai igaz magyarok lettek, de édesanyám, a legmagyarabb nevű Etelka, a háború alatt egy Goldberger nevű férfi menyasszonya volt. Géza bácsi azt mondta neki: „Csak akkor adom hozzád, Jani fiam, a lányomat, ha magyarosítod a nevedet.” Ő nem esett a nürnbergi törvények hatálya alá, mert dédnagyapám már keresztény volt, és német nőt vett feleségül, Mayer Máriát. A tőlük született nagyapám pedig elvette a pankotai származású román Todutza nagymamámat, akit sohasem hallottam románul beszélni, pedig a „nagy” román zeneszerző, Sigismund Toduţă első unokatestvére volt. Katica nagymamám tizenkét gyermeket szült. A Kajántói úton gyermekkoromban friss bivalytejjel, gyümölcsökkel, szilvaízes kenyérrel kínált, gyönyörű, ragyogó szemű asszony volt. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében, hatalmas kokárdákat varrt minden hozzátartozónak. Én akkor már iskolás voltam, elég nagy, amikor meghalt, és nem emlékszem, hogy egymással valaha is románul beszéltünk volna. Itt valakik nagyon szerettek volna magyarok lenni. Anyai nagyanyám felmenői morvaországi németek voltak, a vasúti hatóságok helyezték Johannes Schoustal nagypapámat Erdélybe, és csupán feleségével, Mutz Annával beszélt németül, a gyerekeket nem akarták németre tanítani. (…)
Adott volt a minta: a felmenőkben, úgy tűnik, három ágon nagyon működött valami értéktudat, érdek vagy tisztelet, vagy félelem, ami magyarrá válásra ösztökélte őket. Legegyszerűbben szólva: bizonyára jobb, előnyösebb többséginek lenni, mint kisebbséginek a hatalmi státust cserélgető Kárpát-medencei országokban. Ebből az is következett, hogy nagyon vigyáztak az „anyanyelvre” minden ágon. Nem beszéltek akcentussal azok a nagynénéim sem, akik románhoz vagy némethez mentek feleségül. A szüleim sok magyar irodalmat olvastak, világirodalmat is, főként az angol, francia, német prózaírókat, büszkék voltak magyarságukra olyannyira, hogy nekem ők lettek a mérce „nemzeti öntudatilag”.
Világnézet. Tanár szerettem volna lenni elsősorban, magyartanár. Húszéves koromban eldöntöttem: katolikus vagyok. Ilyen származással Európában nem lehetek más, csak olyan vallású, amelyik – állítólag – befogadó: katholikosz. Ebben az ügyben nem megfelelni akartam valamely elvárásnak, hanem szembe menni a kommunista rendszer eszmei alapjaival. Dogmatikát, katekizmust olvastam, például Schütz Antalt, Előd Istvánt, a második vatikáni zsinat hozzánk is beszivárgó irodalmát. Ez utóbbival raktam le emberjogi orientációm alapjait a szabadság és a méltóság tárgykörében. Lételméleti vonatkozásban az egzisztencializmus is foglalkoztatott (Kierkegaard, Sartre, Camus, Jaspers), de folyton olvastam más filozófiai munkákat is: görögöket, Kantot, Husserlt, és általában a fenomenológusokat.
Irodalomelméleti felfogásom a Teremtett világ című könyvemben (1983) minden, csak nem marxi gyökerű volt, és úgy látom, nem egészen vesztette el érvényét az eltelt negyedszázad alatt. Akkor már eldöntöttem a világnézeti orientációmat. Katolikus templomba jártam, olvastam teológiát, bibliát meg filozófiát. Húszéves voltam, amikor nem hitből, de kulturálisan úgy orientálódtam, hogy a marxizmustól meg a kommunista rendszertől elhatárolódjak. Nem elsősorban egy közösségi, nemzeti szellem, hanem az individuum önvédelmét kerestem valamivel szemben, ami skatulyába gyömöszöl, uniformizálja és államosítja az emberi szellemet, amely mindig egyedi. Ezt én akkor nem fogalmaztam meg ilyen világosan, de az a beszivárgó katolikus irodalom, amihez a második vatikáni zsinat után hozzájuthattam, úgy beszélt az emberi személyiség szabadságáról és méltóságáról, hogy rányitotta a szememet arra, ami hiányzik. Tudatosan nem akartam párttag lenni. Egyetemi éveim alatt ebből a szempontból jó iskola volt még a Gaál Gábor kör mint kritikai műhely, amelyben jó írók és jó költők olvastak föl. Szabadon lehetett hozzászólni, akkor egy sziget volt, amikor én oda jártam.
Kíváncsiság. A kíváncsiság önmagában nem elég ahhoz, hogy tanulni tudjak. Nem mások életére vagyok kíváncsi. Én a világra vagyok kíváncsi. Az egésznek, pontosabban a részletnek az értelmére a nagy egészben. Egészen konkrétan a saját részecske mivoltom értelmének titkára vagyok kíváncsi, de ahhoz, hogy ezt megértsem, az egészről is kell tudnom gondolkodni. Börtönben is, munkaszolgálatban, nagy nyomorúságban, szegénységben, számtalanszor látjuk, születnek akkora és olyan szellemi teljesítmények, amelyek harmóniát sugároznak magukból. Ezt nem a külső körülmények határozzák meg, ezt én tudtam már akkor, amikor megírtam a Teremtett világot, vagy hamarabb, amikor katolikusnak kezdtem magam vallani. Igenis, a nézőpont határozza meg, hogy megtalálom-e a harmóniát a részecske mivoltom és az egész között.
Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a „való” világ, mint olyan, titok, csupán elbeszélések vannak a világról, szilárd hit nélkül pedig vakon tapogatózunk az Igazság körül. Bartók György írta, aki Kolozsvár után Szegeden tanított: „Az Igazság egyetemes egész.” Úgy vélem, mindegyikünk csupán egy-egy többé-kevésbé torzult részigazság egyszeri megjelenése, és egyetlen esélyünk a túlélésre, ha megértjük, hogy ebben a nagy Egészben, Kozmoszban, Teremtésben részecskék gyanánt mennyire egymásra vagyunk utalva. Nem fogok belemenni a részletekbe, de meggyőződésem, hogy minden egyes ember, a fogyatékos is, a nyomorék is, ennek az egyetemes egésznek egy részecskéje, egy cserepe. Van értelme a világnak.
Ha mindenre kiterjed a kíváncsiságom, és nem szűkül egy pászmára, elveszek, nem vagyok tanítható. Most azzal kínlódom, hogy mindenre kiterjedő, újra feltámadt gyermeki kíváncsiságomat korlátozzam egy területre, és azt, ami kreatívan kihozható ebből, azon a területen hozzam ki. Mert annyi minden érdekel. Évekig nem érdekelt semmi. Olyan, mintha újjászülettem volna. Bizonyos szempontból infantilis vagyok, mert mindennél le tudok ragadni, ami gyönyörködtet. Amiről beszélek, nem az internettel van összefüggésben, nem, nem vagyok internetfüggő. Utálom a hírözönt, amivel belemásznak az életembe. A kíváncsiságom a lepkékről, a madarakról, a Földről, a Vízről és az Égről szól. A kíváncsiságom kiterjed arra, hogy mikor van telihold, mert akkor tudom, hogy őrült rossz érzelmi állapotba kerülök. Ez a Holdtól való függőségem soha, fiatal koromban sem vevődött észre, holott állítólag a havi ciklus egy nőnél a Holdhoz igazodik. A mostani telihold mindig megvisel. Felkészülök előre, hogy telihold lesz, mert akkor nem fogok aludni, vagy mint a kutyák, vonítanék rá.
Szomjúság. Ami ebben a társadalomban irtózatos, hogy mennyire nem nevezzük néven a dolgokat. Péter I. Zoltán Ady-könyvének erénye, hogy tabuk nélkül beszél arról, ami az egész magyar irodalom nagy alkotóinak egyik betegsége és rettenetes nyomorúsága, s amelyek által a kapcsolataik hasonlóképpen betegek. Minden alkoholista magával vonz legalább két vagy három hozzátartozót a saját betegségébe azáltal, hogy kiszolgáltatottá válik, és azok mindig meg akarják „menteni”. Jobban kontrollálják, mint ahogy az normális lenne. A kontrollálás kiváltja az averziót, az averzió kiváltja az ivást, és a „megmentő” megint megmenti a családtagot. A függő beteg a „szabadságát” és „méltóságát” féltvén kijátssza azokat, akik meg akarják menteni. Egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi alkoholista, rendszerint a feleség a megmentő. (…) Az alkoholista körül van egy burok, amely azokból a személyekből áll össze, akik igyekeznek a társadalomban elfedni és eltitkolni, tabusítani azt, ami van. Pedig az alkoholizmus pont olyan, mint a gyermekkori cukorbetegség. Az alkoholista eredendő, krónikus, progresszív és visszafordíthatatlan, tehát halálos betegségben szenved. Hogyha gyógyszeresen vagy elvonókkal kezelik és nincs spirituális program, amely kanalizálná ezt a rettenetes szomjúságot, ami mögött mindig nagy lelki sérülés lehet, akkor a kezelés sehova sem vezet. Én, amikor magamon vagy másokon tapasztaltam ezt a szomjúságot, vissza tudtam vezetni sérelmekre, frusztrációra, modellekre, ivási szokásokra, saját erdélyi ivási szokásainkra, a mértéktelenség különböző fokozataira, és végül arra, hogy közönyössé kívántam lenni a világ és az emberek iránt. Az a nő vagy az a férfi, meg az a gyerek, aki ilyen környezetben nő fel, egyrészt belekényszerül a mentő szerepbe, másrészt sérül. Folytonosan sérül a gyermek, mert nem kap elég figyelmet. (…) Én is elmondhatom, hogy bizony az ünnepeink azért nem voltak normálisak, mert édesapám is mértéktelenül ivott, és ez mindig az ünnepekre időzítődött…
Guberálás. A hátrahagyott szemetek érdekelnek most. Nem az a szemét, ami most van, hanem ami hátramarad a mi nemzedékünk után. Az elhanyagolt, ki nem mondott, takargatott társadalmi bűnök, veszélyek, kockázatok, amikbe folyton belemegyünk, újra és újra, most ezek foglalkoztatnak. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (Bibó István).
Az én dolgom a világban, azt hiszem, mindig az volt, és lesz, amit 12 éves koromban az osztályfőnököm úgy eltalált. Soha nem volt tudatos, csak furcsa egybeesés, hogy én mindig az igazságra voltam kíváncsi, a szó minden szintjén. A jogi, az erkölcsi, az esztétikai, a hitbeli igazságra. Az igazságra, az egészre. Az egy dolog, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Hitem szerint minden egyes emberben ott van a szolidaritás, a felebarátért hozható áldozat, az öröm és a szeretet képessége. És a szabadság is ott van… Jézust nem érdekli, hogy a farizeusok mit mondanak, őt jobban érdekli az egyszerű halász. Nekem Jézus Krisztus tényleg az út, az igazság és az élet. Rajta keresztül, ha őt próbálom követni, ha afelé igyekszem közeledni, hogy elfogadjam a másik embert, akkor gyógyító hatással lehetek rá. Magamat is el kell fogadnom saját korlátaimmal, amelyek ellen küzdhetek, de ha magamat nem fogadom el, hiszen Isten így is kegyelmez, hogyan tudjak máson segíteni?
„Amint kiveszett az igazság keresésének ritka erénye vagy az őszinteség – a brutalitás is megtalálta a maga villódzó maszkját” – írja Lucian Blaga. Az életkorommal is együtt jár, és a saját személyes érdekeltségem egzisztenciálisan az, hogy minél kevesebb szemetet hagyjak hátra. Ez még abban is megnyilvánul, hogy nem gyűjtök cédulákat, papírt, fecniket. Ami szemetet az életben erkölcsileg hagynék, azzal mind szembe kell nézni, és akár a hulladékot, megpróbálni újrahasznosítani. Önhiba-hasznosítás. Ezt neveztem el „guberálásnak” – lelki értelemben.
Öngyilkos legendák. A 70-es évektől kezdődően minden temetés tüntetéssé vált. Kolozsváron közös tragédia volt, ha valaki meghalt. Lehetett siratni magunkat. Nem az öngyilkosokról beszélek, hanem a temetésekről. A temetések nagy részén nem a halottakról beszélünk, hanem önmagunkról. Minden halottban önmagát siratja az, aki sirat. De van olyan, hogy a saját magára maradottságát, egyedül való további létét látja félelemkeltőnek. Ez rendíti meg inkább, és nem a másiknak a halála. Az önsajnálatot mi kisebbségiek naponta gyakoroltuk. Ezt a hajlamot azonban az anyanemzettől évszázadokra visszamenőleg örököltük. Mi vagyunk a tiszták, hófehérek, árvák a sok gonosz között.
Andrási Kati a mi köreinkben nemzeti mítosz lett. Csendes Zoltánra meg azt mondták, hogy az egyetemegyesítés áldozata. Szerintem nem. Szabédi László politikai nyilatkozatai is 58-ig mennek. Nem kellene emblematikus hőssé avatni azt, aki ahelyett, hogy tanított volna tovább sok nemzedéket, mert nagyszerű tanár volt, végül is magánmeghasonlásból öngyilkosságot követ el. Magánöngyilkosság. Mert ha egyszer valaki leírta, hogy vezessen a párt, és az a párt kibaszik vele, akkor hogyne érezne meghasonlottságot. 1956-ban Szabédi a Szovjetunióban volt. Az mondta erről 1958-ban, hogy az ő életében az ő nyelvészeti műve épp akkora jelentőségű, mint az orosz októberi forradalom a Szovjetunió életében. Andrási Katinak, aki öngyilkos lett, nagyobb volt a temetési siratója, mint a nem öngyilkosoknak, és így tovább. Rá egy évre Salamon Anikó. Nem voltunk mi csak barátok, hanem férjek, feleségek meg szeretők is voltunk. Anikó temetése még olyanabb volt, mint a Katié. Akkor már olyan hőzöngő állapotban éltünk, hogy mindenkiből hőst csináltunk volna. Én is benne voltam, csak én nem beszéltem róla. Közvetlen hozzátartozók csinálták a legendákat, és a közösségnek volt szüksége ezekre, hogy magát sajnálni tudja.
Magyarság. A liberalizmusom a legsebezhetőbbnek látszó pontom, miközben nagyon biztos vagyok benne, hogy nem én változtam. Hiszen a magyar nyelv és irodalom tanításának elkötelezettjeként a legmesszebb próbáltam elmenni mindig minőségileg. Tanítványaim egyetemeken is tanítanak, szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. A látszat szerint van csupán törés. Mindig meg akartam őrizni a liberális középet, ami Doina Corneával történt szolidaritásnyilvánításomban már 1988 óta bennem volt. Soha nem gyűlöltem az egész románságot azért, mert a szekusok 1976 óta gyötörgetni kezdtek. A hatalom és a kiszolgáltatott társadalom – két külön dolog. Az agyunkat a diktatúra államosítani próbálta. A mentalitás változása pedig nem megy oly gyors ütemben végbe, mint az ún. demokratikus intézményrendszer bevezetése. Ebben a nacionalista őrültségben, ami azután kitört, nem volt tanácsos megőrizni a konfrontatív magatartást. Társadalmi párbeszédet szerettem volna, összekötni akartam minden erdélyi etnikum jobbik részét, nem elválasztani. Ezért nem tekintenek igaz magyarnak, jó hazafinak az ellenségeim.
Sokak szerint 1990 után törés következett az én politikai nézeteimben. A hetvenes évektől elsősorban a magyar kisebbségi jogfosztottság megszüntetéséért próbáltam küzdeni, s ez a szekus-dossziémból is kiderül: soviniszta, irredenta, felforgató magyar vagyok benne. De származásomnál fogva egyszerre több skatulyának vagyok része. Ezt az adottságot, a származását az ember nem választhatja meg, az egy olyan adottság, ami tőlem függetlenül adatott, következésképpen mindazon etnikumoknak, amelyeknek a keveredéséből létrejöttem, tartozom valamivel. Részvéttel, szolidaritással, empátiával. Lehetetlen, hogy ne legyek nyitott a másikra. Pláne, hogyha az összes többi valakinek az elnyomottja volt. A morvaországi német vagy a nagy-magyarországi román és nem kevésbé a zsidó is őseim közé tartozik. Sok ilyen nemzetiségű ember esett el a 48-as szabadságharcban, az első világháborúban és a másodikban.
Szabadság. Alapvetően azt gondolom, hogy a szabadság érett személyiséget feltételez. Én szemben állok nemcsak a kommunista uniformizáló kollektivizmussal, amelyik államosítja az egyedet, s így megfosztja szabadságától, hanem a nemzeti kollektivizmusokkal is, amelyeket csak egy lépés választ el az agresszív fasizmustól. Nem én mondtam, Grillparzer mondja még a nemzeti romantika idején, hogy egy lépés van a nacionalizmustól a bestialitásig… A nemzeti kollektivizmus éppúgy elhanyagolja az individuum méltóságát és szabadságát, mint a kommunizmus. A legriasztóbb formája mégis a fasizmus…
Én alapvetően katolikusnak vallom magam, kicsiben ugyanaz most a helyzetem, mint egykor Babitsnak. Vitassák csak tovább, mennyire vagyok hazafi. Messze áll tőlem, amit Széchenyi szóhazafiságnak nevezett.
Társadalomlátásomban a leglényegesebb, hogy az individuum kirekesztése a történelemből a legnagyobb bűne a totalitárius rendszereknek, a diktatúráknak. Az én álláspontom annak a védelme, amit a Bibliában, vagy a Második Vatikáni Zsinat nyilatkozataiban, vagy az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában így neveznek: evilági értelemben minden egyes ember emberi méltósága és szabadsága a legfőbb érték. A nemzeti, ha túlmegy a mértéken, a demokráciát veszélyezteti. Minden nemzeti mozgalom, a romantikától kezdődően, magában hordozza a kirekesztés gesztusát. Úgy is hathat, hogy bekebelezni kíván, eltünteti a különbségeket. Amikor a magyar nyelv használatára kötelezi az 1840-es nyelvtörvény az összes többi népet a Kárpát-medencében, akkor a bekebelezéssel rekeszti ki őket. Erre már Széchenyi figyelmeztetett, és csak ő.
Minden, ami homogenizáló módon nemzeti, vagy úgy rekeszti ki a zsidót, hogy deportálja, vagy úgy, hogy egyszerűen lezsidózza. A románt leoláhozza, vagy erőszakkal magyarosítja, ahogy most a románok vagy a szlovákok tennének újra a magyarokkal. Ez is kirekesztés. Kérdés, hogy a nemzeti ellenállást túléli-e a demokrácia. Nálunk újra ez a probléma. Én is a kényszeredett nemzeti kollektivizmustól féltem a kiszolgáltatott és törékeny individuumot. Például a mai húszéveseket, akiket Wass Albert ideológiájára nevelnek.
Betegség. Az alkoholizmusba belecsúsztam, mint sokan mások. Semmiféle mentséget és motivációt nem tudok felhozni, és nem is akarok értelmesebb választ adni, mint amit ma az orvostudomány erről állít: eredendő, genetikailag átörökített kémiai függőség, progresszív, visszafordíthatatlan, halálos. Meghalhattam volna. Mégis élek, mégpedig azért, mert egy spirituális programot követő önsegítő csoport segít évek óta absztinensnek maradni. A normális vagy szociális ivás és az alkoholista ivás között egy hajszálnyi a különbség. Aki beteg, annak egy pohárral sem szabad innia. Mi erdélyiek nagyivó mintákat tanultunk, nem jöhetett össze egy társaság pia nélkül. Kialakultak a mértéktelen ivási szokások, amelyeknek követése különösen veszélyes annak, aki a hajlamot örökölte. Nem lehet akaratgyengeségre fogni csupán. Morális magyarázatokat keresni.
Az alkoholizmus olyan betegség, amit a 20. század vége felé ismertek el mint betegséget. Én sem akartam beismerni. Volt egy periódus, amikor tudtam már, hogy depressziós vagyok. Az sem használ, ha felpörgetem vele magam, sőt a depresszió is folyomány. Egy ideig ment a pörgetés, de amikor nem azért iszol, hogy pörgesd magad, hanem mert nélküle rosszul vagy, amikor a függőség egy olyan foka következik be, hogy két deci nélkül meg se tudsz szólalni, nem tudsz működni reggel… Az már betegség. Van, aki öt decivel tud csupán működni.
Hálás vagyok, hogy megismertem a Minnesota programot, és kikeveredtem a pokolból. (…) Személyesen megtapasztaltam a semminek azokat a bugyrait, amikre eufemisztikusan azt mondják, hogy a lélek sötét éjszakái. Képzeld el magadnak Adyt… A rettentően ember alatti állapotot… Az animális létet, a tudathasadást… Az ezzel járó fizikai problémákat… Rettenetes… Az, hogy én ezt megismertem, talán nem volt véletlen, és hogy a kegyelem tartott csak meg – az sem. Nem akartam élni, de valaki nagyon akarta, hogy éljek. Én tudom, hogy semmi nem véletlen, hogy ebből én magamtól nem tudtam volna kimászni… Az Istennel való kapcsolat a legfurcsább állapotaimban sem maradt ki. (…) Amikor nem ittam, hosszan tartó depresszióban éltem. Azt hittem, soha többé nem írhatok már le egy ép mondatot, és ami a legszörnyűbb: nem taníthatok. A depresszió legrövidebb megfogalmazása: én nem vagyok bennem.
Most jól vagyok: lélekben újra otthon. Frieda Kahlo írja egy helyen, a naplójában, és ezzel szeretném be is fejezni: „Minek a láb, ha tudok szárnyalni?” Visszatért az egyensúly, a derű, a beszéd- és írásképesség, és ha nem is oly látványosan, sokat dolgozom. Természetbe járok, zenét hallgatok. Legfontosabb: együtt lenni azokkal, akiket szeretek.
A beszélgetés teljes szövege a Várad folyóirat honlapján is olvasható az alábbi címen: http://www.varadlap.ro/index.php?m=5&id=2089&sz=200905
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Gyimesi Éva halálára
Az erdélyi és a magyarországi szélsőjobb válogatott csoportjai megnyugodhatnak. Sikerült először alkoholizmusba, majd öngyilkosságba kergetniük Gyimesi Évát, 1989 erdélyi változásainak egyik forradalmi hősét. Vádolták magyartalansággal, zsidóbérencséggel, a rágalmak mindenféle lassan ölő mérgével, a liberalizmus bűnével, azzal, hogy egyetemi oktatói tudását a magasabb, nemesebb eszmék oktatására használta fel, nem a nemzeti önköldöknézésre, a populisták tömeg- és nyájszellemére. Mert egyéniség lenni, a saját tiszta fejével és meggyőződésével gondolkozni, s így lett a forradalmi változások magyar Doina Corneaja, akinek minden szava hiteles volt és tisztességes, útmutatóul szolgált. Nem a román nacionalisták kergették a halálba, hanem a magyarok, akikért lelki energiájának a javát adta. Nem tudták neki megbocsájtani, hogy nem a revansisták és tálib gondolkodású főpapok és helyezkedők kottájából fújta, hanem egyéni látása és megérzései vannak. Ez az öngyilkosság szégyene Erdélynek, szégyene a lapító kultúremberek magatartásának, akik a tényeket ismerve az évek hosszú során át nem álltak ki mellette, hanem ringatóztak ide-oda, a politikai áramlatokban, loccsanva a politikai érdekek irányába.
Egy görög tragédiának a mélységét elérő az Ő élete, életművének hatalmas súlya szakadt itt meg halálával, s a tehetetlen, helyezkedő intellektuális réteg hiába várja az erkölcsi feloldozást. Nyugodj békében, kedves Gyimesi Éva, még eltelik harminc év, amíg nagyságodat megértik, s halálod előidézői lassan ölő rágalmazó tetteikért megkövetnek.
Jakobovits Miklós
* * *
Gyermekkor. A Kossuth Lajos utcában laktunk, első élményeim egyike az orosz és román csapatok fel- s levonulása ’46-ban. Kisgyermekként álltam a sötét kapualjban, és hallgattam a különböző katonadalokat… Most már nem tudom, milyen csapatok voltak, biztos, nem magyarok.
Minden, ami a nemzeti érzelmekkel összefüggésben volt, abba a kulcsra zárt dobozba volt elrejtve, amit kalotaszegi szerzeményként édesanyám apámtól kapott. Piros-fehér-zöld kokárdadarabok, magyar cserkészjelvények. Minden, ami piros, fehér, zöld, el volt rejtve.
Egyetlen gyermek voltam, nagyon szerettem kutakodni, meg oknyomozni, viszont sok titkot túl későn tudtam meg. A városban lehetett magyarul gyülekezni, március 15-ét nem emlékszem, hogy nyilvánosan ünnepeltük volna, de a magyar rádió akkor is működött. A Kossuth rádiót hallgattuk, és ünnepeltünk csendben, anélkül hogy ezt szomszédok vagy bárki is tudta volna; így tett minden magyar ember. Gyermekkoromban nagy volt a divatja még a mi köreinkben azoknak a dallamoknak és énekeknek, amelyeket a magyarok bevonulásakor énekeltek, megtanultak az anyaországiaktól, az Édes Erdély, itt vagyunk-at és másokat. Három-négy éves koromban Édesanyám, akinek jó hallása és hangja volt, néha énekelte, dúdolta ezeket. Szomorúbb stádiumban édesapám hegedült ilyesmiket, vagy „kuruc” dalokat.
Identitás. Mindig inkább az előnyeit élveztem annak, hogy többszörös kisebbségi vagyok. Anyai nagyapám ágán, aki aradi származású volt, hajthatott igazán lombot a magyar öntudat, az aradi vértanúk mint emblematikus személyek kultikus tiszteletével együtt, ám anélkül, hogy idejében tudatosult volna a családban, hogy milyen sokan nem tudtak közülük magyarul. Amit azért kezdtem végül fontosnak tartani, hogy megértsem, milyen értékek buzdítanak más ajkú embereket a velünk való szolidaritásra, áldozatra vagy asszimilációra. Hiszen kellett legyen valami értéktöbblet, ahogyan Széchenyi állítja, ha erőszak nélkül kívánják a magyarság vezetői, hogy hozzájuk más nemzetiségek hasonuljanak. A Sváb-hegy, a Szerb utca vagy a Németh, Tót(h), Román, Orosz mint tulajdonnév azt a magyar populációt jelöli, amelynek tagjai más etnikumból lettek magyarok. A kazár, kabar, jász és kun törzsekkel való korábbi keveredésről most ne is beszéljünk.
Szóval György Géza nagyapám fiai igaz magyarok lettek, de édesanyám, a legmagyarabb nevű Etelka, a háború alatt egy Goldberger nevű férfi menyasszonya volt. Géza bácsi azt mondta neki: „Csak akkor adom hozzád, Jani fiam, a lányomat, ha magyarosítod a nevedet.” Ő nem esett a nürnbergi törvények hatálya alá, mert dédnagyapám már keresztény volt, és német nőt vett feleségül, Mayer Máriát. A tőlük született nagyapám pedig elvette a pankotai származású román Todutza nagymamámat, akit sohasem hallottam románul beszélni, pedig a „nagy” román zeneszerző, Sigismund Toduţă első unokatestvére volt. Katica nagymamám tizenkét gyermeket szült. A Kajántói úton gyermekkoromban friss bivalytejjel, gyümölcsökkel, szilvaízes kenyérrel kínált, gyönyörű, ragyogó szemű asszony volt. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében, hatalmas kokárdákat varrt minden hozzátartozónak. Én akkor már iskolás voltam, elég nagy, amikor meghalt, és nem emlékszem, hogy egymással valaha is románul beszéltünk volna. Itt valakik nagyon szerettek volna magyarok lenni. Anyai nagyanyám felmenői morvaországi németek voltak, a vasúti hatóságok helyezték Johannes Schoustal nagypapámat Erdélybe, és csupán feleségével, Mutz Annával beszélt németül, a gyerekeket nem akarták németre tanítani. (…)
Adott volt a minta: a felmenőkben, úgy tűnik, három ágon nagyon működött valami értéktudat, érdek vagy tisztelet, vagy félelem, ami magyarrá válásra ösztökélte őket. Legegyszerűbben szólva: bizonyára jobb, előnyösebb többséginek lenni, mint kisebbséginek a hatalmi státust cserélgető Kárpát-medencei országokban. Ebből az is következett, hogy nagyon vigyáztak az „anyanyelvre” minden ágon. Nem beszéltek akcentussal azok a nagynénéim sem, akik románhoz vagy némethez mentek feleségül. A szüleim sok magyar irodalmat olvastak, világirodalmat is, főként az angol, francia, német prózaírókat, büszkék voltak magyarságukra olyannyira, hogy nekem ők lettek a mérce „nemzeti öntudatilag”.
Világnézet. Tanár szerettem volna lenni elsősorban, magyartanár. Húszéves koromban eldöntöttem: katolikus vagyok. Ilyen származással Európában nem lehetek más, csak olyan vallású, amelyik – állítólag – befogadó: katholikosz. Ebben az ügyben nem megfelelni akartam valamely elvárásnak, hanem szembe menni a kommunista rendszer eszmei alapjaival. Dogmatikát, katekizmust olvastam, például Schütz Antalt, Előd Istvánt, a második vatikáni zsinat hozzánk is beszivárgó irodalmát. Ez utóbbival raktam le emberjogi orientációm alapjait a szabadság és a méltóság tárgykörében. Lételméleti vonatkozásban az egzisztencializmus is foglalkoztatott (Kierkegaard, Sartre, Camus, Jaspers), de folyton olvastam más filozófiai munkákat is: görögöket, Kantot, Husserlt, és általában a fenomenológusokat.
Irodalomelméleti felfogásom a Teremtett világ című könyvemben (1983) minden, csak nem marxi gyökerű volt, és úgy látom, nem egészen vesztette el érvényét az eltelt negyedszázad alatt. Akkor már eldöntöttem a világnézeti orientációmat. Katolikus templomba jártam, olvastam teológiát, bibliát meg filozófiát. Húszéves voltam, amikor nem hitből, de kulturálisan úgy orientálódtam, hogy a marxizmustól meg a kommunista rendszertől elhatárolódjak. Nem elsősorban egy közösségi, nemzeti szellem, hanem az individuum önvédelmét kerestem valamivel szemben, ami skatulyába gyömöszöl, uniformizálja és államosítja az emberi szellemet, amely mindig egyedi. Ezt én akkor nem fogalmaztam meg ilyen világosan, de az a beszivárgó katolikus irodalom, amihez a második vatikáni zsinat után hozzájuthattam, úgy beszélt az emberi személyiség szabadságáról és méltóságáról, hogy rányitotta a szememet arra, ami hiányzik. Tudatosan nem akartam párttag lenni. Egyetemi éveim alatt ebből a szempontból jó iskola volt még a Gaál Gábor kör mint kritikai műhely, amelyben jó írók és jó költők olvastak föl. Szabadon lehetett hozzászólni, akkor egy sziget volt, amikor én oda jártam.
Kíváncsiság. A kíváncsiság önmagában nem elég ahhoz, hogy tanulni tudjak. Nem mások életére vagyok kíváncsi. Én a világra vagyok kíváncsi. Az egésznek, pontosabban a részletnek az értelmére a nagy egészben. Egészen konkrétan a saját részecske mivoltom értelmének titkára vagyok kíváncsi, de ahhoz, hogy ezt megértsem, az egészről is kell tudnom gondolkodni. Börtönben is, munkaszolgálatban, nagy nyomorúságban, szegénységben, számtalanszor látjuk, születnek akkora és olyan szellemi teljesítmények, amelyek harmóniát sugároznak magukból. Ezt nem a külső körülmények határozzák meg, ezt én tudtam már akkor, amikor megírtam a Teremtett világot, vagy hamarabb, amikor katolikusnak kezdtem magam vallani. Igenis, a nézőpont határozza meg, hogy megtalálom-e a harmóniát a részecske mivoltom és az egész között.
Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a „való” világ, mint olyan, titok, csupán elbeszélések vannak a világról, szilárd hit nélkül pedig vakon tapogatózunk az Igazság körül. Bartók György írta, aki Kolozsvár után Szegeden tanított: „Az Igazság egyetemes egész.” Úgy vélem, mindegyikünk csupán egy-egy többé-kevésbé torzult részigazság egyszeri megjelenése, és egyetlen esélyünk a túlélésre, ha megértjük, hogy ebben a nagy Egészben, Kozmoszban, Teremtésben részecskék gyanánt mennyire egymásra vagyunk utalva. Nem fogok belemenni a részletekbe, de meggyőződésem, hogy minden egyes ember, a fogyatékos is, a nyomorék is, ennek az egyetemes egésznek egy részecskéje, egy cserepe. Van értelme a világnak.
Ha mindenre kiterjed a kíváncsiságom, és nem szűkül egy pászmára, elveszek, nem vagyok tanítható. Most azzal kínlódom, hogy mindenre kiterjedő, újra feltámadt gyermeki kíváncsiságomat korlátozzam egy területre, és azt, ami kreatívan kihozható ebből, azon a területen hozzam ki. Mert annyi minden érdekel. Évekig nem érdekelt semmi. Olyan, mintha újjászülettem volna. Bizonyos szempontból infantilis vagyok, mert mindennél le tudok ragadni, ami gyönyörködtet. Amiről beszélek, nem az internettel van összefüggésben, nem, nem vagyok internetfüggő. Utálom a hírözönt, amivel belemásznak az életembe. A kíváncsiságom a lepkékről, a madarakról, a Földről, a Vízről és az Égről szól. A kíváncsiságom kiterjed arra, hogy mikor van telihold, mert akkor tudom, hogy őrült rossz érzelmi állapotba kerülök. Ez a Holdtól való függőségem soha, fiatal koromban sem vevődött észre, holott állítólag a havi ciklus egy nőnél a Holdhoz igazodik. A mostani telihold mindig megvisel. Felkészülök előre, hogy telihold lesz, mert akkor nem fogok aludni, vagy mint a kutyák, vonítanék rá.
Szomjúság. Ami ebben a társadalomban irtózatos, hogy mennyire nem nevezzük néven a dolgokat. Péter I. Zoltán Ady-könyvének erénye, hogy tabuk nélkül beszél arról, ami az egész magyar irodalom nagy alkotóinak egyik betegsége és rettenetes nyomorúsága, s amelyek által a kapcsolataik hasonlóképpen betegek. Minden alkoholista magával vonz legalább két vagy három hozzátartozót a saját betegségébe azáltal, hogy kiszolgáltatottá válik, és azok mindig meg akarják „menteni”. Jobban kontrollálják, mint ahogy az normális lenne. A kontrollálás kiváltja az averziót, az averzió kiváltja az ivást, és a „megmentő” megint megmenti a családtagot. A függő beteg a „szabadságát” és „méltóságát” féltvén kijátssza azokat, akik meg akarják menteni. Egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi alkoholista, rendszerint a feleség a megmentő. (…) Az alkoholista körül van egy burok, amely azokból a személyekből áll össze, akik igyekeznek a társadalomban elfedni és eltitkolni, tabusítani azt, ami van. Pedig az alkoholizmus pont olyan, mint a gyermekkori cukorbetegség. Az alkoholista eredendő, krónikus, progresszív és visszafordíthatatlan, tehát halálos betegségben szenved. Hogyha gyógyszeresen vagy elvonókkal kezelik és nincs spirituális program, amely kanalizálná ezt a rettenetes szomjúságot, ami mögött mindig nagy lelki sérülés lehet, akkor a kezelés sehova sem vezet. Én, amikor magamon vagy másokon tapasztaltam ezt a szomjúságot, vissza tudtam vezetni sérelmekre, frusztrációra, modellekre, ivási szokásokra, saját erdélyi ivási szokásainkra, a mértéktelenség különböző fokozataira, és végül arra, hogy közönyössé kívántam lenni a világ és az emberek iránt. Az a nő vagy az a férfi, meg az a gyerek, aki ilyen környezetben nő fel, egyrészt belekényszerül a mentő szerepbe, másrészt sérül. Folytonosan sérül a gyermek, mert nem kap elég figyelmet. (…) Én is elmondhatom, hogy bizony az ünnepeink azért nem voltak normálisak, mert édesapám is mértéktelenül ivott, és ez mindig az ünnepekre időzítődött…
Guberálás. A hátrahagyott szemetek érdekelnek most. Nem az a szemét, ami most van, hanem ami hátramarad a mi nemzedékünk után. Az elhanyagolt, ki nem mondott, takargatott társadalmi bűnök, veszélyek, kockázatok, amikbe folyton belemegyünk, újra és újra, most ezek foglalkoztatnak. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (Bibó István).
Az én dolgom a világban, azt hiszem, mindig az volt, és lesz, amit 12 éves koromban az osztályfőnököm úgy eltalált. Soha nem volt tudatos, csak furcsa egybeesés, hogy én mindig az igazságra voltam kíváncsi, a szó minden szintjén. A jogi, az erkölcsi, az esztétikai, a hitbeli igazságra. Az igazságra, az egészre. Az egy dolog, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Hitem szerint minden egyes emberben ott van a szolidaritás, a felebarátért hozható áldozat, az öröm és a szeretet képessége. És a szabadság is ott van… Jézust nem érdekli, hogy a farizeusok mit mondanak, őt jobban érdekli az egyszerű halász. Nekem Jézus Krisztus tényleg az út, az igazság és az élet. Rajta keresztül, ha őt próbálom követni, ha afelé igyekszem közeledni, hogy elfogadjam a másik embert, akkor gyógyító hatással lehetek rá. Magamat is el kell fogadnom saját korlátaimmal, amelyek ellen küzdhetek, de ha magamat nem fogadom el, hiszen Isten így is kegyelmez, hogyan tudjak máson segíteni?
„Amint kiveszett az igazság keresésének ritka erénye vagy az őszinteség – a brutalitás is megtalálta a maga villódzó maszkját” – írja Lucian Blaga. Az életkorommal is együtt jár, és a saját személyes érdekeltségem egzisztenciálisan az, hogy minél kevesebb szemetet hagyjak hátra. Ez még abban is megnyilvánul, hogy nem gyűjtök cédulákat, papírt, fecniket. Ami szemetet az életben erkölcsileg hagynék, azzal mind szembe kell nézni, és akár a hulladékot, megpróbálni újrahasznosítani. Önhiba-hasznosítás. Ezt neveztem el „guberálásnak” – lelki értelemben.
Öngyilkos legendák. A 70-es évektől kezdődően minden temetés tüntetéssé vált. Kolozsváron közös tragédia volt, ha valaki meghalt. Lehetett siratni magunkat. Nem az öngyilkosokról beszélek, hanem a temetésekről. A temetések nagy részén nem a halottakról beszélünk, hanem önmagunkról. Minden halottban önmagát siratja az, aki sirat. De van olyan, hogy a saját magára maradottságát, egyedül való további létét látja félelemkeltőnek. Ez rendíti meg inkább, és nem a másiknak a halála. Az önsajnálatot mi kisebbségiek naponta gyakoroltuk. Ezt a hajlamot azonban az anyanemzettől évszázadokra visszamenőleg örököltük. Mi vagyunk a tiszták, hófehérek, árvák a sok gonosz között.
Andrási Kati a mi köreinkben nemzeti mítosz lett. Csendes Zoltánra meg azt mondták, hogy az egyetemegyesítés áldozata. Szerintem nem. Szabédi László politikai nyilatkozatai is 58-ig mennek. Nem kellene emblematikus hőssé avatni azt, aki ahelyett, hogy tanított volna tovább sok nemzedéket, mert nagyszerű tanár volt, végül is magánmeghasonlásból öngyilkosságot követ el. Magánöngyilkosság. Mert ha egyszer valaki leírta, hogy vezessen a párt, és az a párt kibaszik vele, akkor hogyne érezne meghasonlottságot. 1956-ban Szabédi a Szovjetunióban volt. Az mondta erről 1958-ban, hogy az ő életében az ő nyelvészeti műve épp akkora jelentőségű, mint az orosz októberi forradalom a Szovjetunió életében. Andrási Katinak, aki öngyilkos lett, nagyobb volt a temetési siratója, mint a nem öngyilkosoknak, és így tovább. Rá egy évre Salamon Anikó. Nem voltunk mi csak barátok, hanem férjek, feleségek meg szeretők is voltunk. Anikó temetése még olyanabb volt, mint a Katié. Akkor már olyan hőzöngő állapotban éltünk, hogy mindenkiből hőst csináltunk volna. Én is benne voltam, csak én nem beszéltem róla. Közvetlen hozzátartozók csinálták a legendákat, és a közösségnek volt szüksége ezekre, hogy magát sajnálni tudja.
Magyarság. A liberalizmusom a legsebezhetőbbnek látszó pontom, miközben nagyon biztos vagyok benne, hogy nem én változtam. Hiszen a magyar nyelv és irodalom tanításának elkötelezettjeként a legmesszebb próbáltam elmenni mindig minőségileg. Tanítványaim egyetemeken is tanítanak, szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. A látszat szerint van csupán törés. Mindig meg akartam őrizni a liberális középet, ami Doina Corneával történt szolidaritásnyilvánításomban már 1988 óta bennem volt. Soha nem gyűlöltem az egész románságot azért, mert a szekusok 1976 óta gyötörgetni kezdtek. A hatalom és a kiszolgáltatott társadalom – két külön dolog. Az agyunkat a diktatúra államosítani próbálta. A mentalitás változása pedig nem megy oly gyors ütemben végbe, mint az ún. demokratikus intézményrendszer bevezetése. Ebben a nacionalista őrültségben, ami azután kitört, nem volt tanácsos megőrizni a konfrontatív magatartást. Társadalmi párbeszédet szerettem volna, összekötni akartam minden erdélyi etnikum jobbik részét, nem elválasztani. Ezért nem tekintenek igaz magyarnak, jó hazafinak az ellenségeim.
Sokak szerint 1990 után törés következett az én politikai nézeteimben. A hetvenes évektől elsősorban a magyar kisebbségi jogfosztottság megszüntetéséért próbáltam küzdeni, s ez a szekus-dossziémból is kiderül: soviniszta, irredenta, felforgató magyar vagyok benne. De származásomnál fogva egyszerre több skatulyának vagyok része. Ezt az adottságot, a származását az ember nem választhatja meg, az egy olyan adottság, ami tőlem függetlenül adatott, következésképpen mindazon etnikumoknak, amelyeknek a keveredéséből létrejöttem, tartozom valamivel. Részvéttel, szolidaritással, empátiával. Lehetetlen, hogy ne legyek nyitott a másikra. Pláne, hogyha az összes többi valakinek az elnyomottja volt. A morvaországi német vagy a nagy-magyarországi román és nem kevésbé a zsidó is őseim közé tartozik. Sok ilyen nemzetiségű ember esett el a 48-as szabadságharcban, az első világháborúban és a másodikban.
Szabadság. Alapvetően azt gondolom, hogy a szabadság érett személyiséget feltételez. Én szemben állok nemcsak a kommunista uniformizáló kollektivizmussal, amelyik államosítja az egyedet, s így megfosztja szabadságától, hanem a nemzeti kollektivizmusokkal is, amelyeket csak egy lépés választ el az agresszív fasizmustól. Nem én mondtam, Grillparzer mondja még a nemzeti romantika idején, hogy egy lépés van a nacionalizmustól a bestialitásig… A nemzeti kollektivizmus éppúgy elhanyagolja az individuum méltóságát és szabadságát, mint a kommunizmus. A legriasztóbb formája mégis a fasizmus…
Én alapvetően katolikusnak vallom magam, kicsiben ugyanaz most a helyzetem, mint egykor Babitsnak. Vitassák csak tovább, mennyire vagyok hazafi. Messze áll tőlem, amit Széchenyi szóhazafiságnak nevezett.
Társadalomlátásomban a leglényegesebb, hogy az individuum kirekesztése a történelemből a legnagyobb bűne a totalitárius rendszereknek, a diktatúráknak. Az én álláspontom annak a védelme, amit a Bibliában, vagy a Második Vatikáni Zsinat nyilatkozataiban, vagy az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában így neveznek: evilági értelemben minden egyes ember emberi méltósága és szabadsága a legfőbb érték. A nemzeti, ha túlmegy a mértéken, a demokráciát veszélyezteti. Minden nemzeti mozgalom, a romantikától kezdődően, magában hordozza a kirekesztés gesztusát. Úgy is hathat, hogy bekebelezni kíván, eltünteti a különbségeket. Amikor a magyar nyelv használatára kötelezi az 1840-es nyelvtörvény az összes többi népet a Kárpát-medencében, akkor a bekebelezéssel rekeszti ki őket. Erre már Széchenyi figyelmeztetett, és csak ő.
Minden, ami homogenizáló módon nemzeti, vagy úgy rekeszti ki a zsidót, hogy deportálja, vagy úgy, hogy egyszerűen lezsidózza. A románt leoláhozza, vagy erőszakkal magyarosítja, ahogy most a románok vagy a szlovákok tennének újra a magyarokkal. Ez is kirekesztés. Kérdés, hogy a nemzeti ellenállást túléli-e a demokrácia. Nálunk újra ez a probléma. Én is a kényszeredett nemzeti kollektivizmustól féltem a kiszolgáltatott és törékeny individuumot. Például a mai húszéveseket, akiket Wass Albert ideológiájára nevelnek.
Betegség. Az alkoholizmusba belecsúsztam, mint sokan mások. Semmiféle mentséget és motivációt nem tudok felhozni, és nem is akarok értelmesebb választ adni, mint amit ma az orvostudomány erről állít: eredendő, genetikailag átörökített kémiai függőség, progresszív, visszafordíthatatlan, halálos. Meghalhattam volna. Mégis élek, mégpedig azért, mert egy spirituális programot követő önsegítő csoport segít évek óta absztinensnek maradni. A normális vagy szociális ivás és az alkoholista ivás között egy hajszálnyi a különbség. Aki beteg, annak egy pohárral sem szabad innia. Mi erdélyiek nagyivó mintákat tanultunk, nem jöhetett össze egy társaság pia nélkül. Kialakultak a mértéktelen ivási szokások, amelyeknek követése különösen veszélyes annak, aki a hajlamot örökölte. Nem lehet akaratgyengeségre fogni csupán. Morális magyarázatokat keresni.
Az alkoholizmus olyan betegség, amit a 20. század vége felé ismertek el mint betegséget. Én sem akartam beismerni. Volt egy periódus, amikor tudtam már, hogy depressziós vagyok. Az sem használ, ha felpörgetem vele magam, sőt a depresszió is folyomány. Egy ideig ment a pörgetés, de amikor nem azért iszol, hogy pörgesd magad, hanem mert nélküle rosszul vagy, amikor a függőség egy olyan foka következik be, hogy két deci nélkül meg se tudsz szólalni, nem tudsz működni reggel… Az már betegség. Van, aki öt decivel tud csupán működni.
Hálás vagyok, hogy megismertem a Minnesota programot, és kikeveredtem a pokolból. (…) Személyesen megtapasztaltam a semminek azokat a bugyrait, amikre eufemisztikusan azt mondják, hogy a lélek sötét éjszakái. Képzeld el magadnak Adyt… A rettentően ember alatti állapotot… Az animális létet, a tudathasadást… Az ezzel járó fizikai problémákat… Rettenetes… Az, hogy én ezt megismertem, talán nem volt véletlen, és hogy a kegyelem tartott csak meg – az sem. Nem akartam élni, de valaki nagyon akarta, hogy éljek. Én tudom, hogy semmi nem véletlen, hogy ebből én magamtól nem tudtam volna kimászni… Az Istennel való kapcsolat a legfurcsább állapotaimban sem maradt ki. (…) Amikor nem ittam, hosszan tartó depresszióban éltem. Azt hittem, soha többé nem írhatok már le egy ép mondatot, és ami a legszörnyűbb: nem taníthatok. A depresszió legrövidebb megfogalmazása: én nem vagyok bennem.
Most jól vagyok: lélekben újra otthon. Frieda Kahlo írja egy helyen, a naplójában, és ezzel szeretném be is fejezni: „Minek a láb, ha tudok szárnyalni?” Visszatért az egyensúly, a derű, a beszéd- és írásképesség, és ha nem is oly látványosan, sokat dolgozom. Természetbe járok, zenét hallgatok. Legfontosabb: együtt lenni azokkal, akiket szeretek.
A beszélgetés teljes szövege a Várad folyóirat honlapján is olvasható az alábbi címen: http://www.varadlap.ro/index.php?m=5&id=2089&sz=200905
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2011. június 3.
Bizonyosság és kétely
Kövek a Szamosban
Tamás Gáspár Miklós
Gyimesi Éva (kritikus, irodalomtörténész, a kolozsvári egyetem tanára, a romániai/erdélyi demokratikus fordulat egyik legjelentősebb alakja) megtöltött egy hátizsákot kövekkel, és elsüllyedt a Szamosban.
Elsüllyedt vele együtt sok minden.
Nem csak a kövek.
Az a hit például, hogy „a romániai magyar irodalom” önálló létező, és rettenetesen fontos, élet és halál, minden. Én még emlékszem, milyen érzések vették körül ezt a hitet – azon kívül, hogy „a romániai magyar irodalom” a romániai magyar életet helyettesítette –, magában a magyar írásban rejlett akkor valami lázadó titok. Korolenko mondta, hogy „hazám az orosz irodalom”; hazánk „a romániai magyar irodalom” volt – volt.
Ma már alig vesznek erdélyi magyar könyvet az erdélyi magyar olvasók, ma már nem nagyon fizetnek elő erdélyi magyar lapokra. Ezek szerint az erdélyi magyar olvasóknak már van másik hazájuk. Csak nem tudni, hol. „A romániai magyar irodalom” avval, hogy modern volt, modern hazát adott a romániai magyar olvasóknak abban az országban – a Ceauşescu-rezsim Romániájában –, amely agresszívan épült, mégis omladozott, amely a maga korszerűtlen ipari civilizációjával eleve romnak készült, s amelyben mindent elfoglalt a korszerűtlenség lényege, a szegénység. S amely ennélfogva nem tetszett modernnek. Hiszen a Nyugat, a modernség foglalata, nem volt szegény. Ma már modern Kelet-Európa is, de megmaradt szegénynek.
Ma a Nyugat – Romániában mindenképp, de hovatovább Magyarországon is – nem annyira a modernség középpontja, mint egyszerűen menekülési, kivándorlási célpont, nem a vágyak tárgya, hanem a szűkösség kényszerű következménye. Nem a szabadság képzetes hona, hanem a megélhetés eshetősége. Ám akkor – 1968 és 1989 között – a modernség szabadságeszmény volt, s mivel magyarul szólt, pedig a magyarság, ha nem is volt mindig üldözött, elismert se volt soha, lázadó eszmény is.
„A romániai magyar irodalom” nevezetű konstrukció akkor is a lázadás szinonimája volt, maga volt a Más, akkor is, ha maga egyáltalán nem lázadt, s ha a hátrahagyott művek zöme, mint mindig, triviális (ha az ehhöz az irodalomhoz fűződő hiteket feledjük), de nekünk, akkori és ottani olvasóknak csak ritkán tűnt föl ilyennek.
Gyimesi Éva ennek az irodalomideológiának volt a leghatásosabb, legőszintébb hitvallója. Nem közvetlenül. Őt a strukturalizmus ütötte résen betóduló új poétikák ihlették, a modernizmusnak ő modernista kritikusa volt, distancia nélkül. A kelet-európai modernizmus 1968 és 1989 között nem volt kritikus és kritikai önmagával szemben – ezért se volt semekkora hatása a frankfurti iskolának –, s ezért se gondol a kelet-európai „későmodernizmus” többnyire az égvilágon semmit a kapitalizmusról.
A kelet-európai modernizmusnak a kapitalizmus nem problémának látszott, hanem „a Nyugatnak”, Kelet-Európából nézve „a Nyugat” tisztán kapitalista, ami súlyos tévedés. A kelet-európai modernista Nyugat-paradigma szerint a Nyugat (tehát az, ami kívánatos): demokratikus, kapitalista, szabad, racionális és antinacionalista. Ez „a nyugati civilizáció” leírásának ugyan nem jó, de az 1989 előtti diktatúrákban a maga módján hősi eszmény volt. És Gyimesi Éva megtestesítette ezt a hősiességet. Olyan kultúrában élt, sőt: olyan kultúrának volt vezető alakja, amelyet egy másik, „többségi” nemzeti kultúra utált és megvetett anélkül, hogy ismerte volna.
Az úgyszólván mindenki által lényeginek hitt román–magyar ellentét életünk alapténye volt, a rendszer sovén propagandájában mi voltunk az ellenség. Ebben a helyzetben – s abban a helyzetben, amelyben „a romániai magyar irodalom” kultusz volt és kultusztárgy – Gyimesi Éva soha nem válaszolt ellenirányú nacionalizmussal, s ez eldöntötte nyilvános élete irányát. Tanúsíthatom, a félig öntudatlan magyar nacionalista kísértéseket nehéz volt elhárítani. Hiszen óhajaink nemzetiségi természetűek voltak, és szemben álltak a Ceauşescu-féle román etnikai állam legalapvetőbb törekvéseivel.
Gyimesi Éva és a „legjobbak” válasza erre is a kelet-európai ellenzékiség válasza volt: a demokrácia. A szabad nyilvánosság, a cenzúrázatlan szó teremtő erejének mítosza, a „szóból tett” ősi reménységének szabadelvű változata. Azonban – szemben másokkal – ezt a hitet akkor is megőrizte, amikor az etnosztálinista diktatúra összedőlt, amikor a szabadsághősök egy részéről kiderült, hogy a maguk kisebb-nagyobb körletében merev, sovén, tekintélyelvű etnicisták. Gyimesi Éva a nyolcvanas évek második felében egyre nyíltabban és bátrabban volt ellenzéki (s így jóval többet kockáztatott, mint magyarországi elvbarátai), s a romániai forradalom idején s utána rengetegen csodálták, rengetegen követték s hallgattak rá.
Ez nem tartott sokáig. Gyimesi Éva kénytelen volt immár a magyar nacionalizmussal és etnicizmussal hadakozni. Ez egészen más dolog volt, mint a morálisan egyszerű korábbi konstelláció – a gyönge és támadott kisebbség védekezik a többségre hivatkozó, irtózatos erejű államhatalommal szemben –, itt már bonyolult hatalmi összefüggésekkel kellett volna megküzdeni, amelyben magyar szervezetek, román pártok, budapesti kormányok egyaránt aktorok; itt már a puszta humanista tiltakozás és jó ízlés erőtlen volt, s megszűnt „a romániai magyar irodalom” (amelyhez Gyimesi Éva tartozott) kultikus befolyása és a regionális magyar közösség számára volt érinthetetlensége.
A professzor asszonynak nemzetfóbiája van – írta Tőkés László volt püspök, az Európai Parlament alelnöke. (Nagyjából ugyanahhoz a kolozsvári generációhoz tartozunk mind a hárman, Balla Zsófiával négyen, a kissé fiatalabb Cselényi Lászlóval és Szőcs Gézával egyetemben...)
A pesti szabású magyar nemzeti frenézis Erdélyben is elterjedt, miközben egyre gyorsul a magyar kisebbség jobbára önkéntes asszimilációja, a Székelyföld lelki és politikai elszakadása Belső-Erdélytől és a Partiumtól – és a kivándorlás. Mi a hivatása ebben a szabadelvű demokratának, az emberi jogi ellenzék hagyománya letéteményesének? Nehéz megmondani.
Marad a ragaszkodás, a hűség, a konokság. Gyöngy és homok c. híres írásában Gyimesi Éva megpróbálta – már kritikusabban ugyan, de mégis, még egyszer – a kisebbségi magyar kultúra legalább utólagos heroizálását, később az erdélyi kulturális érték(kis)világok elemzését, benne a transzilvanizmussal, egyebekkel. De ez történetírás volt, ha Gyimesi Éva ifjúságáról szólt is, nem társalkotói munka a kortárs irodalomban, amelyben a külön erdélyi funkció és karakter – a mesterséges határok föloldódásával – egyre inkább elmosódni látszik.
A regionális jelleget Ugron Zsolna grófkisasszonyos bestsellere nyújtja harmincéves svábhegyi öreguraknak. Értékes munkák Gyimesi Évának ezek az írásai – kései írások? –, de ami legjobb bennük, az szakma, ezt meg már mások is művelik, nem rosszul.
Elsüllyedt a Szamosban annak a megértése is, hogy a hovatovább avíttnak tetsző demokratikus, emberi jogi meggyőződés, antinacionalizmus, emberi szolidaritás, a felebarátaink méltóságának védelme, a szabadsághit – csupa banalizált, trivializált, elkoptatott tartalom – miatt a világ egyik legfélelmetesebb titkosrendőrsége követhette az embert, behatolhatott élete intimitásaiba, ráállíthatott fizetett ügynököket.
A Román Szocialista Köztársaság állambiztonsági szolgálata komoly összegeket áldozhatott – tanú rá Gyimesi Éva életében megjelent utolsó könyve, a Szem a láncban – a szerző megfigyelésére és cselekedeteinek összehasonlító módszerrel végzett értékelésére. Ennek a tudatában éltünk; mindig a nyomunkban voltak; nem lehettek titkaink. Életünk a titkosszolgálat színpadán játszódott: busásan honorált ellenségeink voltak a nézők. A szereplők nem kaptak gázsit; ők fizettek. Éva nagyon jól észrevette, hogy ez nem volt titkos megfigyelés, hiszen az üldözött majdnem mindig tudott róla. Hiába ezerlaposak a személyi dossziék, a cél nem információgyűjtés volt, hanem elnyomás.
Éva kolozsvári munkáskörnyezetből jött, ha nem is éppen munkáscsaládból, megmaradt benne valami plebejus érdesség, vadság, keménység, amely tisztán szociális volt ebben a túlérzékeny, mindig megbántott, mindenfajta rosszaságot magára rántó asszonyban. Rossz házasság, boldogtalan szerelmek, testi és lelki betegségek, alkohol, nyugtatók, altatók, s a végén nagy szegénység is; koronként vallásos rajongás, révület; istentelenül nehéz élet. Az én korosztályomban ezek a stigmák nem ritkák.
De kevés embernek volt akkora tehetsége a szenvedéshez, mint Évának. A legkorábbi emlékem róla: kamasz lány piros úttörőnyakkendőben, áll a Brassai (az egykori és jelenlegi unitárius kollégium) folyosóján karikás szemmel, duzzogó szájjal, a fehér blúza kicsúszott a sötétkék szövetszoknyából. Haragszik. Mindig számíthattam Éva neheztelésére, a jóisten tudja már, miért. Biztos igaza volt.
Megvolt benne a proli bizonyosság: nem kétséges, hogy mindez rosszul fog végződni. Elfogy a pénzünk, megfájdul a derekunk, odakozmál a levesünk, lekéssük a csatlakozást, elhagy a szeretőnk. Előbb-utóbb minden elromlik. S ez mindig beválik, a szegény asszonyok évezredes tapasztalata. A szabadság pillanata elillant, a derékfájás megmaradt. A patika bezárt az orrunk előtt, az utolsó troli defektet kapott.
Éva megölte magát, ahogy mindig is sejtettük, hogy meg fogja ölni magát. Nem hitte el azoknak, akik szerették, hogy szeretik – de elhitte a közönyt, a rosszhiszeműséget, az irigy vetélkedést. Az biztos. A Gonosz soha nem hagyta cserben.
Nem is tudom, akarom-e, hogy megértsék azok, akik ilyen világot nem láttak, akik sosem éreztek mosókonyhaszagot, akik soha nem álltak sorba – órákig – kenyérért. Nem titok ez pedig, csak az érdeklődés hiánya tartja meg annak. De legalább így legyen titka, ha már életében nem volt.
Hiányozni fog? Hát ne hiányozzék. Hagyjátok meghalni.
Tamás Gáspár Miklós cikke az Élet és Irodalom múlt heti számában jelent meg.
A másság poklai
Bíró Béla
Nem hiszem, hogy a világháborút követően volt még erdélyi magyar értelmiségi, aki pedagógusként, tudósként és közíróként olyan mély nyomokat hagyott volna a hatvan év alatti nemzedékekben, mint Cs. Gyimesi Éva. Tanítványainak és olvasóinak többsége ma is úgy véli, hogy jószerével minden, ami személyiségének, emberi tartásának, szakmai ismereteinek végső formát adott, tőle származik. Egyik tanítványa e-mailjéből idézek: „Borzasztó fájdalmat érzek, mert számomra továbbra is ő volt a legnagyobb...”
Éva már a Ceauşescu-rezsimmel való szembehelyezkedést megelőzően legendává vált. Azzá tették irodalmi elemzései, a Teremtett világ című könyve, amely az irodalom elméletének a korábbiaktól radikálisan különböző, az irodalom sajátszerűségére koncentráló változatát tette a romániai magyar irodalomtudomány számára elérhetővé. Az irodalomtudomány alapproblémáit vaskövetkezetességgel és mély esztétikai intuícióval gondolta végig. Tehette, hiszen a formalista-strukturalista megközelítés hajlamaival is pontosan egybevágott.
A következetes végiggondolás szenvedélye vezetett el a rezsimmel való szembehelyezkedéshez is. Éva minden körülmények között mert és tudott más lenni. Sőt a másság iránti vonzalma fokozatosan szenvedélyévé vált. A fordulat előtt és után a romániai magyar társadalom áporodott kollektivizmusával is az egyén szabadságát és méltóságát helyezte szembe. Teljesen logikusan, hiszen a másság legtisztább formája az egyén, aki mindenki mástól különbözik.
Csakhogy ez a fajta másság ön- és közveszélyes létállapot. Annak a mámornak az élménye ugyanis, amely vele jár, szenvedélyként hatalmasodhat el a személyiségen. Aki különbözik, az – legalábbis szubjektíve – különb is. Igaz, Éva ebben is következetes maradt, keményen megdolgozott nem csak a különbségért, de a különbségért is.
Az ő számára nem volt elég elsajátítani egy pózt vagy szakmai zsargont, hogy máris különbbé válhasson, s aztán szánakozva tekintsen le azokra, akik a póztól idegenkednek vagy a zsargont nem beszélik. Mint sokan mások. Pontosan tudom, miről beszélek, magam is átestem ezen a fertőzésen. Persze nem mindegy, hogyan válunk „különbbé”. A modernitásnak erre is megvan a maga receptje: korszerűnek lenni mindenestől. Azaz rögeszmésen lépést tartani a „fejlődéssel”.
A lépéstartásnak ez az éthossza rendben is volna addig, amíg a fejlődés megkülönböztethető a hanyatlástól. Ha azonban a történelem a rációt, az egyetemességet, a humanizmust elutasító utakra téved, etikus ésszel követhetetlenné válik. A túlsarkított elméletekhez túlzásokra hajlamos elme szükségeltetik. Miközben továbbra is minden hit kérdése marad. Csakhogy a modernitás az összetartozó elveket sorra poláris ellentétekké feszítette. Melyekben nem lehet ugyan egyidejűleg hinni, de kell. Az ember sajnos csak abban hihet, amiben hisz. Secundum non datur.
Az a létállapot, melyben az embert sorsa arra kényszeríti, hogy a credo quia absurdum mélyebb racionalitását tagadóan egymást kizáró dolgokban higgyen, nemcsak bénító, de elviselhetetlen is. Effélére csak hitetlenek lehetnek képesek. Éva azonban hívő volt. És független értelmiségi, és érző nő és önmagát tökéletesnek akaró anya és feleség.
A kötelesség szerelmese. Ez adta személyiségének hasonlíthatatlan varázsát. De mert olyan szenvedéllyel hitt a közösségben, hogy egzisztenciáját is képes volt érte kockára tenni, az individualizmusban is hasonló szenvedéllyel kellett hinnie. Hogy aztán az acsarkodó politika fanatizmusokká züllessze őket. Létét ezért érzékelhette annyira elviselhetetlennek. Oly mértékig autonóm személyiség volt, hogy a kételyek súlya alatt folyton kifordult önmagából.
De korántsem azért maradt egyedül, mert a percemberkék magára hagyták, kevés ember van, akivel (határokon innen és túl) annyian és oly kitartóan és oly hiába próbáltak volna „együtt lenni”, mint ővele. Nem embertársai, a kor hagyta magára. Őt is, mint mindannyiunkat. A – szó szoros értelmében – észt bontó dilemmákkal. S mert különb volt mindenikünknél, ő képtelen volt szőnyeg alá söpörni őket. Lélekben legalábbis. Akárcsak kedvenc költője, Szilágyi Domokos.
Önmagát marcangolta szét.
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)
Kövek a Szamosban
Tamás Gáspár Miklós
Gyimesi Éva (kritikus, irodalomtörténész, a kolozsvári egyetem tanára, a romániai/erdélyi demokratikus fordulat egyik legjelentősebb alakja) megtöltött egy hátizsákot kövekkel, és elsüllyedt a Szamosban.
Elsüllyedt vele együtt sok minden.
Nem csak a kövek.
Az a hit például, hogy „a romániai magyar irodalom” önálló létező, és rettenetesen fontos, élet és halál, minden. Én még emlékszem, milyen érzések vették körül ezt a hitet – azon kívül, hogy „a romániai magyar irodalom” a romániai magyar életet helyettesítette –, magában a magyar írásban rejlett akkor valami lázadó titok. Korolenko mondta, hogy „hazám az orosz irodalom”; hazánk „a romániai magyar irodalom” volt – volt.
Ma már alig vesznek erdélyi magyar könyvet az erdélyi magyar olvasók, ma már nem nagyon fizetnek elő erdélyi magyar lapokra. Ezek szerint az erdélyi magyar olvasóknak már van másik hazájuk. Csak nem tudni, hol. „A romániai magyar irodalom” avval, hogy modern volt, modern hazát adott a romániai magyar olvasóknak abban az országban – a Ceauşescu-rezsim Romániájában –, amely agresszívan épült, mégis omladozott, amely a maga korszerűtlen ipari civilizációjával eleve romnak készült, s amelyben mindent elfoglalt a korszerűtlenség lényege, a szegénység. S amely ennélfogva nem tetszett modernnek. Hiszen a Nyugat, a modernség foglalata, nem volt szegény. Ma már modern Kelet-Európa is, de megmaradt szegénynek.
Ma a Nyugat – Romániában mindenképp, de hovatovább Magyarországon is – nem annyira a modernség középpontja, mint egyszerűen menekülési, kivándorlási célpont, nem a vágyak tárgya, hanem a szűkösség kényszerű következménye. Nem a szabadság képzetes hona, hanem a megélhetés eshetősége. Ám akkor – 1968 és 1989 között – a modernség szabadságeszmény volt, s mivel magyarul szólt, pedig a magyarság, ha nem is volt mindig üldözött, elismert se volt soha, lázadó eszmény is.
„A romániai magyar irodalom” nevezetű konstrukció akkor is a lázadás szinonimája volt, maga volt a Más, akkor is, ha maga egyáltalán nem lázadt, s ha a hátrahagyott művek zöme, mint mindig, triviális (ha az ehhöz az irodalomhoz fűződő hiteket feledjük), de nekünk, akkori és ottani olvasóknak csak ritkán tűnt föl ilyennek.
Gyimesi Éva ennek az irodalomideológiának volt a leghatásosabb, legőszintébb hitvallója. Nem közvetlenül. Őt a strukturalizmus ütötte résen betóduló új poétikák ihlették, a modernizmusnak ő modernista kritikusa volt, distancia nélkül. A kelet-európai modernizmus 1968 és 1989 között nem volt kritikus és kritikai önmagával szemben – ezért se volt semekkora hatása a frankfurti iskolának –, s ezért se gondol a kelet-európai „későmodernizmus” többnyire az égvilágon semmit a kapitalizmusról.
A kelet-európai modernizmusnak a kapitalizmus nem problémának látszott, hanem „a Nyugatnak”, Kelet-Európából nézve „a Nyugat” tisztán kapitalista, ami súlyos tévedés. A kelet-európai modernista Nyugat-paradigma szerint a Nyugat (tehát az, ami kívánatos): demokratikus, kapitalista, szabad, racionális és antinacionalista. Ez „a nyugati civilizáció” leírásának ugyan nem jó, de az 1989 előtti diktatúrákban a maga módján hősi eszmény volt. És Gyimesi Éva megtestesítette ezt a hősiességet. Olyan kultúrában élt, sőt: olyan kultúrának volt vezető alakja, amelyet egy másik, „többségi” nemzeti kultúra utált és megvetett anélkül, hogy ismerte volna.
Az úgyszólván mindenki által lényeginek hitt román–magyar ellentét életünk alapténye volt, a rendszer sovén propagandájában mi voltunk az ellenség. Ebben a helyzetben – s abban a helyzetben, amelyben „a romániai magyar irodalom” kultusz volt és kultusztárgy – Gyimesi Éva soha nem válaszolt ellenirányú nacionalizmussal, s ez eldöntötte nyilvános élete irányát. Tanúsíthatom, a félig öntudatlan magyar nacionalista kísértéseket nehéz volt elhárítani. Hiszen óhajaink nemzetiségi természetűek voltak, és szemben álltak a Ceauşescu-féle román etnikai állam legalapvetőbb törekvéseivel.
Gyimesi Éva és a „legjobbak” válasza erre is a kelet-európai ellenzékiség válasza volt: a demokrácia. A szabad nyilvánosság, a cenzúrázatlan szó teremtő erejének mítosza, a „szóból tett” ősi reménységének szabadelvű változata. Azonban – szemben másokkal – ezt a hitet akkor is megőrizte, amikor az etnosztálinista diktatúra összedőlt, amikor a szabadsághősök egy részéről kiderült, hogy a maguk kisebb-nagyobb körletében merev, sovén, tekintélyelvű etnicisták. Gyimesi Éva a nyolcvanas évek második felében egyre nyíltabban és bátrabban volt ellenzéki (s így jóval többet kockáztatott, mint magyarországi elvbarátai), s a romániai forradalom idején s utána rengetegen csodálták, rengetegen követték s hallgattak rá.
Ez nem tartott sokáig. Gyimesi Éva kénytelen volt immár a magyar nacionalizmussal és etnicizmussal hadakozni. Ez egészen más dolog volt, mint a morálisan egyszerű korábbi konstelláció – a gyönge és támadott kisebbség védekezik a többségre hivatkozó, irtózatos erejű államhatalommal szemben –, itt már bonyolult hatalmi összefüggésekkel kellett volna megküzdeni, amelyben magyar szervezetek, román pártok, budapesti kormányok egyaránt aktorok; itt már a puszta humanista tiltakozás és jó ízlés erőtlen volt, s megszűnt „a romániai magyar irodalom” (amelyhez Gyimesi Éva tartozott) kultikus befolyása és a regionális magyar közösség számára volt érinthetetlensége.
A professzor asszonynak nemzetfóbiája van – írta Tőkés László volt püspök, az Európai Parlament alelnöke. (Nagyjából ugyanahhoz a kolozsvári generációhoz tartozunk mind a hárman, Balla Zsófiával négyen, a kissé fiatalabb Cselényi Lászlóval és Szőcs Gézával egyetemben...)
A pesti szabású magyar nemzeti frenézis Erdélyben is elterjedt, miközben egyre gyorsul a magyar kisebbség jobbára önkéntes asszimilációja, a Székelyföld lelki és politikai elszakadása Belső-Erdélytől és a Partiumtól – és a kivándorlás. Mi a hivatása ebben a szabadelvű demokratának, az emberi jogi ellenzék hagyománya letéteményesének? Nehéz megmondani.
Marad a ragaszkodás, a hűség, a konokság. Gyöngy és homok c. híres írásában Gyimesi Éva megpróbálta – már kritikusabban ugyan, de mégis, még egyszer – a kisebbségi magyar kultúra legalább utólagos heroizálását, később az erdélyi kulturális érték(kis)világok elemzését, benne a transzilvanizmussal, egyebekkel. De ez történetírás volt, ha Gyimesi Éva ifjúságáról szólt is, nem társalkotói munka a kortárs irodalomban, amelyben a külön erdélyi funkció és karakter – a mesterséges határok föloldódásával – egyre inkább elmosódni látszik.
A regionális jelleget Ugron Zsolna grófkisasszonyos bestsellere nyújtja harmincéves svábhegyi öreguraknak. Értékes munkák Gyimesi Évának ezek az írásai – kései írások? –, de ami legjobb bennük, az szakma, ezt meg már mások is művelik, nem rosszul.
Elsüllyedt a Szamosban annak a megértése is, hogy a hovatovább avíttnak tetsző demokratikus, emberi jogi meggyőződés, antinacionalizmus, emberi szolidaritás, a felebarátaink méltóságának védelme, a szabadsághit – csupa banalizált, trivializált, elkoptatott tartalom – miatt a világ egyik legfélelmetesebb titkosrendőrsége követhette az embert, behatolhatott élete intimitásaiba, ráállíthatott fizetett ügynököket.
A Román Szocialista Köztársaság állambiztonsági szolgálata komoly összegeket áldozhatott – tanú rá Gyimesi Éva életében megjelent utolsó könyve, a Szem a láncban – a szerző megfigyelésére és cselekedeteinek összehasonlító módszerrel végzett értékelésére. Ennek a tudatában éltünk; mindig a nyomunkban voltak; nem lehettek titkaink. Életünk a titkosszolgálat színpadán játszódott: busásan honorált ellenségeink voltak a nézők. A szereplők nem kaptak gázsit; ők fizettek. Éva nagyon jól észrevette, hogy ez nem volt titkos megfigyelés, hiszen az üldözött majdnem mindig tudott róla. Hiába ezerlaposak a személyi dossziék, a cél nem információgyűjtés volt, hanem elnyomás.
Éva kolozsvári munkáskörnyezetből jött, ha nem is éppen munkáscsaládból, megmaradt benne valami plebejus érdesség, vadság, keménység, amely tisztán szociális volt ebben a túlérzékeny, mindig megbántott, mindenfajta rosszaságot magára rántó asszonyban. Rossz házasság, boldogtalan szerelmek, testi és lelki betegségek, alkohol, nyugtatók, altatók, s a végén nagy szegénység is; koronként vallásos rajongás, révület; istentelenül nehéz élet. Az én korosztályomban ezek a stigmák nem ritkák.
De kevés embernek volt akkora tehetsége a szenvedéshez, mint Évának. A legkorábbi emlékem róla: kamasz lány piros úttörőnyakkendőben, áll a Brassai (az egykori és jelenlegi unitárius kollégium) folyosóján karikás szemmel, duzzogó szájjal, a fehér blúza kicsúszott a sötétkék szövetszoknyából. Haragszik. Mindig számíthattam Éva neheztelésére, a jóisten tudja már, miért. Biztos igaza volt.
Megvolt benne a proli bizonyosság: nem kétséges, hogy mindez rosszul fog végződni. Elfogy a pénzünk, megfájdul a derekunk, odakozmál a levesünk, lekéssük a csatlakozást, elhagy a szeretőnk. Előbb-utóbb minden elromlik. S ez mindig beválik, a szegény asszonyok évezredes tapasztalata. A szabadság pillanata elillant, a derékfájás megmaradt. A patika bezárt az orrunk előtt, az utolsó troli defektet kapott.
Éva megölte magát, ahogy mindig is sejtettük, hogy meg fogja ölni magát. Nem hitte el azoknak, akik szerették, hogy szeretik – de elhitte a közönyt, a rosszhiszeműséget, az irigy vetélkedést. Az biztos. A Gonosz soha nem hagyta cserben.
Nem is tudom, akarom-e, hogy megértsék azok, akik ilyen világot nem láttak, akik sosem éreztek mosókonyhaszagot, akik soha nem álltak sorba – órákig – kenyérért. Nem titok ez pedig, csak az érdeklődés hiánya tartja meg annak. De legalább így legyen titka, ha már életében nem volt.
Hiányozni fog? Hát ne hiányozzék. Hagyjátok meghalni.
Tamás Gáspár Miklós cikke az Élet és Irodalom múlt heti számában jelent meg.
A másság poklai
Bíró Béla
Nem hiszem, hogy a világháborút követően volt még erdélyi magyar értelmiségi, aki pedagógusként, tudósként és közíróként olyan mély nyomokat hagyott volna a hatvan év alatti nemzedékekben, mint Cs. Gyimesi Éva. Tanítványainak és olvasóinak többsége ma is úgy véli, hogy jószerével minden, ami személyiségének, emberi tartásának, szakmai ismereteinek végső formát adott, tőle származik. Egyik tanítványa e-mailjéből idézek: „Borzasztó fájdalmat érzek, mert számomra továbbra is ő volt a legnagyobb...”
Éva már a Ceauşescu-rezsimmel való szembehelyezkedést megelőzően legendává vált. Azzá tették irodalmi elemzései, a Teremtett világ című könyve, amely az irodalom elméletének a korábbiaktól radikálisan különböző, az irodalom sajátszerűségére koncentráló változatát tette a romániai magyar irodalomtudomány számára elérhetővé. Az irodalomtudomány alapproblémáit vaskövetkezetességgel és mély esztétikai intuícióval gondolta végig. Tehette, hiszen a formalista-strukturalista megközelítés hajlamaival is pontosan egybevágott.
A következetes végiggondolás szenvedélye vezetett el a rezsimmel való szembehelyezkedéshez is. Éva minden körülmények között mert és tudott más lenni. Sőt a másság iránti vonzalma fokozatosan szenvedélyévé vált. A fordulat előtt és után a romániai magyar társadalom áporodott kollektivizmusával is az egyén szabadságát és méltóságát helyezte szembe. Teljesen logikusan, hiszen a másság legtisztább formája az egyén, aki mindenki mástól különbözik.
Csakhogy ez a fajta másság ön- és közveszélyes létállapot. Annak a mámornak az élménye ugyanis, amely vele jár, szenvedélyként hatalmasodhat el a személyiségen. Aki különbözik, az – legalábbis szubjektíve – különb is. Igaz, Éva ebben is következetes maradt, keményen megdolgozott nem csak a különbségért, de a különbségért is.
Az ő számára nem volt elég elsajátítani egy pózt vagy szakmai zsargont, hogy máris különbbé válhasson, s aztán szánakozva tekintsen le azokra, akik a póztól idegenkednek vagy a zsargont nem beszélik. Mint sokan mások. Pontosan tudom, miről beszélek, magam is átestem ezen a fertőzésen. Persze nem mindegy, hogyan válunk „különbbé”. A modernitásnak erre is megvan a maga receptje: korszerűnek lenni mindenestől. Azaz rögeszmésen lépést tartani a „fejlődéssel”.
A lépéstartásnak ez az éthossza rendben is volna addig, amíg a fejlődés megkülönböztethető a hanyatlástól. Ha azonban a történelem a rációt, az egyetemességet, a humanizmust elutasító utakra téved, etikus ésszel követhetetlenné válik. A túlsarkított elméletekhez túlzásokra hajlamos elme szükségeltetik. Miközben továbbra is minden hit kérdése marad. Csakhogy a modernitás az összetartozó elveket sorra poláris ellentétekké feszítette. Melyekben nem lehet ugyan egyidejűleg hinni, de kell. Az ember sajnos csak abban hihet, amiben hisz. Secundum non datur.
Az a létállapot, melyben az embert sorsa arra kényszeríti, hogy a credo quia absurdum mélyebb racionalitását tagadóan egymást kizáró dolgokban higgyen, nemcsak bénító, de elviselhetetlen is. Effélére csak hitetlenek lehetnek képesek. Éva azonban hívő volt. És független értelmiségi, és érző nő és önmagát tökéletesnek akaró anya és feleség.
A kötelesség szerelmese. Ez adta személyiségének hasonlíthatatlan varázsát. De mert olyan szenvedéllyel hitt a közösségben, hogy egzisztenciáját is képes volt érte kockára tenni, az individualizmusban is hasonló szenvedéllyel kellett hinnie. Hogy aztán az acsarkodó politika fanatizmusokká züllessze őket. Létét ezért érzékelhette annyira elviselhetetlennek. Oly mértékig autonóm személyiség volt, hogy a kételyek súlya alatt folyton kifordult önmagából.
De korántsem azért maradt egyedül, mert a percemberkék magára hagyták, kevés ember van, akivel (határokon innen és túl) annyian és oly kitartóan és oly hiába próbáltak volna „együtt lenni”, mint ővele. Nem embertársai, a kor hagyta magára. Őt is, mint mindannyiunkat. A – szó szoros értelmében – észt bontó dilemmákkal. S mert különb volt mindenikünknél, ő képtelen volt szőnyeg alá söpörni őket. Lélekben legalábbis. Akárcsak kedvenc költője, Szilágyi Domokos.
Önmagát marcangolta szét.
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. június 4.
Krónika egy elveszett világról
A tragikus történeteket görgető Pusztulás (2005) a romlás feltérképezése, ahogyan kritikájában Fodor Sándor pontosan fogalmaz: “A székelység még igazában fel nem mért, de a XX. század kezdetével induló tragédiájának a krónikája... napjainkig. Még be nem teljesült tragédiájáé, amelyik azonban egyre inkább kezd valósággá, szomorú valósággá válni.” Másik regénye, a Besúgó voltál, szívem (2008) – mutatva, hogy Lőrincz György korántsem egy húron játszik – szarkasztikus hangvételű portré egy önkéntes besúgóról, aki számára a besúgás elsősorban saját hatalmának jele(?) – már itt világosan látszik az irónia, hiszen milyen hatalma lehet egyáltalán egy szekus besúgónak –, de egyben életforma is, hiszen a fordulat, a nyolcvankilences változások után is folytatja, egyfolytában a lelepleződéstől rettegve, s egyre zaklatottabb lelkiállapotban. Addig azonban, hogy végig is gondolja az életét, képtelen eljutni, mivel teljességgel hiányzik belőle az erkölcsi érzék, akárcsak megszállott, magyarfaló tartótisztjeiből.
A korántsem “magányos” típus felmutatása, mindenféleképpen Lőrincz György nagy érdeme, aki most, két sikeres regénye után, válogatott elbeszéléskötettel jelentkezik (Isten köve*). Ne feledjük, Lőrincz novellákkal kezdte (Amíg csak él az ember, 1980, A hallgatás csendje, 1983, A harmadik házig, 1987), s a műfajhoz tulajdonképpen soha nem maradt hűtlen. Egyszer már a Bukás című könyvében (1995), megkísérelte az összegezést, de azóta eltelt tizenhat év, s regényei mellett az elmúlt időszakban Lőrincz elbeszéléseket is írt, sőt, mondhatni, regényei mellett némiképpen a két regényhez kapcsolható tragikus vagy éppen szarkasztikus történeteiben alkotta meg legjobb elbeszéléseit. (Kuron Anna balladája, Halálodra egyedül maradsz). Ahogyan a kötet utószavában Pécsi Györgyi megállapítja: “Elbeszéléseiben gyakran balladásan jár együtt lírai és tragédiás szépség. Az elhallgatott, személyes múlt, szégyenletes, iszonytató titkokat takar, gyarlóságból, gyöngeségből vagy hirtelen indulatból elkövetett tettek következményei nyomasztják, gyötrik a hősöket, mint a Ballada, A titok vagy a Borcsa Márton özvegysége című borzogatóan szép írásainak emlékezetes hőseit a régebbi időkből. Bűnök nélkül büntetve is bűnhődnek, a félmúlt ostoba és gonosz erőszakának kiszolgáltatottjai, a tragikus hálóban vergődő a Bukás tanítója, a különösen szívbe markoló sorsú, fenségesen tiszta Kuron Anna.” Ezek az elbeszélések már kezdetektől a nagy regények irányába mutatnak, akár bolygók körül a szatellitek kerengenek Lőrincz két regénye körül, dacosan vonzó, felejthetetlen krónikái egy félig-meddig elmúló, tragikus világnak.
* Lőrincz György: Isten köve. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszerda, 2011. Válogatta: Pécsi Györgyi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A tragikus történeteket görgető Pusztulás (2005) a romlás feltérképezése, ahogyan kritikájában Fodor Sándor pontosan fogalmaz: “A székelység még igazában fel nem mért, de a XX. század kezdetével induló tragédiájának a krónikája... napjainkig. Még be nem teljesült tragédiájáé, amelyik azonban egyre inkább kezd valósággá, szomorú valósággá válni.” Másik regénye, a Besúgó voltál, szívem (2008) – mutatva, hogy Lőrincz György korántsem egy húron játszik – szarkasztikus hangvételű portré egy önkéntes besúgóról, aki számára a besúgás elsősorban saját hatalmának jele(?) – már itt világosan látszik az irónia, hiszen milyen hatalma lehet egyáltalán egy szekus besúgónak –, de egyben életforma is, hiszen a fordulat, a nyolcvankilences változások után is folytatja, egyfolytában a lelepleződéstől rettegve, s egyre zaklatottabb lelkiállapotban. Addig azonban, hogy végig is gondolja az életét, képtelen eljutni, mivel teljességgel hiányzik belőle az erkölcsi érzék, akárcsak megszállott, magyarfaló tartótisztjeiből.
A korántsem “magányos” típus felmutatása, mindenféleképpen Lőrincz György nagy érdeme, aki most, két sikeres regénye után, válogatott elbeszéléskötettel jelentkezik (Isten köve*). Ne feledjük, Lőrincz novellákkal kezdte (Amíg csak él az ember, 1980, A hallgatás csendje, 1983, A harmadik házig, 1987), s a műfajhoz tulajdonképpen soha nem maradt hűtlen. Egyszer már a Bukás című könyvében (1995), megkísérelte az összegezést, de azóta eltelt tizenhat év, s regényei mellett az elmúlt időszakban Lőrincz elbeszéléseket is írt, sőt, mondhatni, regényei mellett némiképpen a két regényhez kapcsolható tragikus vagy éppen szarkasztikus történeteiben alkotta meg legjobb elbeszéléseit. (Kuron Anna balladája, Halálodra egyedül maradsz). Ahogyan a kötet utószavában Pécsi Györgyi megállapítja: “Elbeszéléseiben gyakran balladásan jár együtt lírai és tragédiás szépség. Az elhallgatott, személyes múlt, szégyenletes, iszonytató titkokat takar, gyarlóságból, gyöngeségből vagy hirtelen indulatból elkövetett tettek következményei nyomasztják, gyötrik a hősöket, mint a Ballada, A titok vagy a Borcsa Márton özvegysége című borzogatóan szép írásainak emlékezetes hőseit a régebbi időkből. Bűnök nélkül büntetve is bűnhődnek, a félmúlt ostoba és gonosz erőszakának kiszolgáltatottjai, a tragikus hálóban vergődő a Bukás tanítója, a különösen szívbe markoló sorsú, fenségesen tiszta Kuron Anna.” Ezek az elbeszélések már kezdetektől a nagy regények irányába mutatnak, akár bolygók körül a szatellitek kerengenek Lőrincz két regénye körül, dacosan vonzó, felejthetetlen krónikái egy félig-meddig elmúló, tragikus világnak.
* Lőrincz György: Isten köve. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszerda, 2011. Válogatta: Pécsi Györgyi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. június 5.
Lezárni a múltat, vagy kizárni – Mindenki Trianontagadó?
A múltat mi nem tudjuk lezárni, konfliktuskerülésből inkább kizárjuk az életünkből, amivel csak tovább fertőzzük a sebeket. A politikai korrektséget úgy értelmezzük, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak, azt viszont képtelenek vagyunk megjegyezni, hogy Szlovákia fővárosa nem Pozsony, Mathias Rex szobra pedig Cluj Napoca főterén áll. Trianon üzenete a 91. évfordulón.
Fura szerzetek vagyunk a világban mi, magyarok. Magunk között nyugodtan bevallhatjuk, amíg egy sorscsapás után más népek szorosan megmarkolják egymás kezét, addig mi azonnal egymást vádoljuk, és bosszúból megpofozzuk a szomszédot. Mert ő van ott. A „két magyar három párt” fokozottan igaz történelemértékelésünkre, 1100 év eseményeiből egyedül az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot tudjuk egyként, hősi helytállásként értelmezni. Persze mi lenne az ellenpélda 2011. június 4-én, mint a ma 91 éve aláírt trianoni békediktátum.
Trianonnal kapcsolatban ma a legjózanabbak is csak annyit mernek mondani, hogy a múltat le kell zárni. Le kell, mert ez az egyetlen megoldás, de ehhez nem árt kissé elgondolkodni a múlt természetén. Nagyon kényes ugyanis. Beszélni kell róla, beszélni vele, sírni rajta és nevetni, tudomásul kell venni, hogy ami az egyiknek öröm, az a másiknak szinte biztosan fájdalom. A múltat akkor zártuk le, ha kivettük a szálkát, még akkor is, ha tudjuk, a seb talán soha nem gyógyul. Ekkor ünnepelhetünk vagy gyászolhatunk úgy, hogy közben elismerjük a másik fájdalmát és örömét, és a saját bánatunkat nem kényszerülünk titkolni, netán letagadni.
Lezárni vagy kizárni
A múlt másik furcsasága, hogy igazán akkor él, miután lezártuk. Ha már egymás szemébe néznek az egykori ellenségek, ha tiszteletet kap a győztes és a legyőzött is. Ekkor a múlt a mindenki által vágyott jövő alapja lehet, és valóban közösséget kovácsol nemzeten belül, de népek között is. Mi azonban erre képtelenek vagyunk. Akár gyávaságnak beillő lustaságból, akár konfliktuskerülésből, de a múltat mi nem lezárjuk, hanem kizárjuk. Nem távolítjuk el a szálkát, hanem hermetikusan lezárjuk a sebet. Elősegítjük a gennyesedést, a további fertőzést. Szélsőségesek kapnak teret itthon, magyart vernek a Délvidéken, Rákóczi városában büntetik a magyar szót, lebontatják a székelykapukat Székelyföldön. A magyar miniszterelnök pedig román kollégájával koccint Erdély elcsatolásának évfordulóján. Őszintén: létezik olyan jóérzésű román ember, aki elvárja, hogy megünnepeljük az országunk megcsonkítását? Aki nem szánalomra méltónak tartja ezt a „gesztust”? Eszébe jutna-e bárkinek is Szlovákiában magyarokkal „ünnepelni” az I. bécsi döntést? Pedig miért ne? A nagyhatalmak hozzájárulásával létrejött szerződés volt, ahol 80 százalékban magyarok lakta területek csatlakoztak az anyaországhoz... Persze, miért bántsuk a szomszédos országok önérzetét, inkább felejtsük el a magunkét. Csakhogy cserébe masírozó nácikat kapunk, utcai tüntetések, parlamenti beszédek hangvétele miatt kell magyarázkodnunk, egy végletesen meghasonlott társadalomban kell élnünk. Azzal, hogy a múltunkat kizárjuk, magunkat és környezetünket fertőzzük.
Egyszerűen nem merjük kimondani, hogy fáj Trianon, fáj a hárommillió magyar, történelmi és kulturális múltunkat rejtő tájaink elvesztése, hogy nosztalgiával tekintünk a Kárpátok természeti kincseire. Az lenne beteges, ha nem így lenne. És a szomszédaink? Ők is tudják, mi a veszteség, ők is tudják, nem gondolunk területi revízióra, de ők is elvárhatják, hogy őszintén éljünk egymás mellett és egymással. Továbblépni ők is csak úgy tudnak, ha megszüntetjük a tabukat, ha kihúzzuk a szálkát és együtt ápoljuk a sebet. Gondoljunk csak bele, egy szerb átlagpolgár mikor fog rácsodálkozni, hogy Koszovóban is élnek szerbek, vagy keleti szomszédunk mikor hagyja magára a milliós moldovai románságot? A mi múltkizárásunk bosszúja, hogy ma sokan Magyarországon nem értik, miért beszélik román állampolgárok tömegei kiválóan a magyart. Mi már azt is kitaláltuk magunknak, hogy Trianon jogos büntetés volt a magyar kormányok hibás politikája miatt: elnyomtuk a nemzetiségeket, ráadásul a magyarok kisebbségben éltek Nagy-Magyarországon – olvassunk csak bele néhány témába vágó fórumba a neten. Ez lett mostanra a „politikailag korrekt” hozzáállás, ami nemcsak butaság, de önpusztító is.
Sajátos „polkorrektség”
A Magyar Királyság területén a magyar népesség 54 százalékot tett ki 1910-ben, a további 46 százalékon tucatnyi nemzet osztozott, a legnagyobb arányban (Horvátország nélkül), 16,1 százalékban románok, 10,9 százalékban szlovákok, 10,4 százalékban németek és 3 százalékban szerbek. Vagyis a korabeli Magyarország legnagyobb lélekszámú kisebbsége meg sem közelítette az ország összlakosságának 20 százalékát. A „polkorr” nevében jegyezzük meg, hogy bár a tíz százalékot alkotó szlovákság „miatt” tarthatott igényt a leendő Csehszlovákia majdhogynem 70 ezer négyzetkilométernyi területre, a szétszórt tömbökben élő, csaknem kétmillió fős német nemzetiséget a „nemzeti önrendelkezés” jegyében senki nem jegyezte. A csehszlovákok később magyarok tömegeivel együtt egyszerűen átdobták a határon, a románok pedig fejenként eladták őket Németországnak. Akik maradtak, azok pedig a magyarok jogfosztottságában osztoztak.
Évszázadok szabadságharcai után – amelyekben egy kivétellel a királyság minden nemzetisége vállvetve küzdött az elnyomás ellen – 1867-ben ha a függetlenséget nem is sikerült kivívni, de a „birodalomalkotó”, egyenrangú fél státuszát igen. Ezt az akkori politikusok féltékenyen őrizték, amiért talán egyetlen kor egyetlen bírája sem vetne rájuk követ. A kisebbségek igényeinek növekedésében viszont a magyar vezető elit a monarchia létét látta veszélyben, ezért a korábban példaértékű nemzetiségi törvény után egyre szigorodott a kisebbségi politika. Ez tény. A kérdés viszont költői: vajon ha teljes autonómiát adnak a kisebbségeknek, ha „állam az államban” jogokat bír a románság, szerbség, szlovákság a világháború után, vajon akkor nemet mondtak volna az anyaországukkal való egyesülésre?
A szakadás feltételezhetően mindenképp bekövetkezett volna, de Trianon kegyetlensége aránytalan és indokolatlan volt, egyedül a pillanatnyi nagyhatalmi érdekkel magyarázható. Az antant hatalmak, Franciaországgal az élen az Osztrák-Magyar Monarchia helyett egy új „ütközőzónát” akartak létrehozni Oroszország és Németország megfékezésére, ezért áldozták fel a történelmi Magyarországot. Feláldozták, mert új „szövetségeseiket” magyar területekkel, nyersanyaggal és vasútvonalakkal erősítették fel, miközben tudták: „ehhez többszázezer magyaron kell átgázolni”. Volt az több millió is, akikért nem kár, mert a politikai korrektség nevében sikerült megmagyarázniuk: a magyar „barbár nép, a törökökhöz hasonlóan sokat rombolt és semmit nem alkotott, elnyomta a nemzetiségeket”. És mi ezt ismerjük el rosszul értelmezett „korrektségünkkel”. Feltehetően nem omlanának össze nyugati kapcsolataink, ha francia, brit, olasz és amerikai barátainknak ki mernénk mondani: azok az urak ott és akkor hatalmasat tévedtek, rossz döntést hoztak, értelmetlenül ütöttek gyógyíthatatlan sebeket Közép-Európán. És igen, azoknak az uraknak utódai féltették nemrég az EU-t a keleti kis népek értelmetlen nacionalizmusától. Ejtsünk persze szót Benesről, Masarykról, román és szerb kollégáikról, akik hazugságokkal, elferdített statisztikákkal indokolták területi igényeiket a nagyhatalmak előtt – de ismerjük el azt is, hogy saját nemzeti érdekeik szempontjából kiváló munkát végeztek. Ők nagyot alkottak, mi pedig örüljünk annak, hogy néhány követelést még a franciák is túlzónak találtak, így nem a Balaton középvonala lett Csehszlovákia és Jugoszlávia határa, és a Tisza nem a Román Királyságé.
Tagadjuk? Trianont még a legkevésbé sem zártuk le, ami egyes egyedül a mi hibánk. És írjanak bármit a fórumokon, háborodjanak fel, hogy románok milliói árasztják majd el a magyar munkaerőpiacot, tekintsék a székely hibájának, hogy „idegen országban született”, tudat alatt gyakorlatilag mindenki Trianontagadó, aki magyarul beszél. Jó, kicsit enyhítsük a kijelentés súlyát: mindenki, aki felvidéki magyarokról beszél, vagy Erdélyként említi a Magyarországtól Romániához csatolt részeket. A mai Szlovákia területét ugyanis 1920-ig Észak-Magyarországnak vagy Felső-Magyarországnak nevezték, a Felvidék szó Trianon öröksége. És bizony bántja ám a szlovák füleket.
Erdély több mint 1000 évig a Király-hágónál kezdődött, az attól nyugatra, körülbelül a mai magyar-román határig húzódó terület neve Kelet-Magyarország, illetve Partium volt. A mai értelemben vett Erdélyt bizony a „Trianon-nosztalgia” szülte. És bárki tegye a szívére a kezét, hogy hányszor járt Bratislavában, vagy hányszor hallott Rákóczi kosicei sírjáról. Valószínűleg akkor is bután néznénk, ha a jól ismert kvízkérdést így tenné fel valaki: melyik lábát emeli a Cluj Napoca-i Matei-szobor lova? fn.hu/MTI
Erdély.ma
A múltat mi nem tudjuk lezárni, konfliktuskerülésből inkább kizárjuk az életünkből, amivel csak tovább fertőzzük a sebeket. A politikai korrektséget úgy értelmezzük, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak, azt viszont képtelenek vagyunk megjegyezni, hogy Szlovákia fővárosa nem Pozsony, Mathias Rex szobra pedig Cluj Napoca főterén áll. Trianon üzenete a 91. évfordulón.
Fura szerzetek vagyunk a világban mi, magyarok. Magunk között nyugodtan bevallhatjuk, amíg egy sorscsapás után más népek szorosan megmarkolják egymás kezét, addig mi azonnal egymást vádoljuk, és bosszúból megpofozzuk a szomszédot. Mert ő van ott. A „két magyar három párt” fokozottan igaz történelemértékelésünkre, 1100 év eseményeiből egyedül az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot tudjuk egyként, hősi helytállásként értelmezni. Persze mi lenne az ellenpélda 2011. június 4-én, mint a ma 91 éve aláírt trianoni békediktátum.
Trianonnal kapcsolatban ma a legjózanabbak is csak annyit mernek mondani, hogy a múltat le kell zárni. Le kell, mert ez az egyetlen megoldás, de ehhez nem árt kissé elgondolkodni a múlt természetén. Nagyon kényes ugyanis. Beszélni kell róla, beszélni vele, sírni rajta és nevetni, tudomásul kell venni, hogy ami az egyiknek öröm, az a másiknak szinte biztosan fájdalom. A múltat akkor zártuk le, ha kivettük a szálkát, még akkor is, ha tudjuk, a seb talán soha nem gyógyul. Ekkor ünnepelhetünk vagy gyászolhatunk úgy, hogy közben elismerjük a másik fájdalmát és örömét, és a saját bánatunkat nem kényszerülünk titkolni, netán letagadni.
Lezárni vagy kizárni
A múlt másik furcsasága, hogy igazán akkor él, miután lezártuk. Ha már egymás szemébe néznek az egykori ellenségek, ha tiszteletet kap a győztes és a legyőzött is. Ekkor a múlt a mindenki által vágyott jövő alapja lehet, és valóban közösséget kovácsol nemzeten belül, de népek között is. Mi azonban erre képtelenek vagyunk. Akár gyávaságnak beillő lustaságból, akár konfliktuskerülésből, de a múltat mi nem lezárjuk, hanem kizárjuk. Nem távolítjuk el a szálkát, hanem hermetikusan lezárjuk a sebet. Elősegítjük a gennyesedést, a további fertőzést. Szélsőségesek kapnak teret itthon, magyart vernek a Délvidéken, Rákóczi városában büntetik a magyar szót, lebontatják a székelykapukat Székelyföldön. A magyar miniszterelnök pedig román kollégájával koccint Erdély elcsatolásának évfordulóján. Őszintén: létezik olyan jóérzésű román ember, aki elvárja, hogy megünnepeljük az országunk megcsonkítását? Aki nem szánalomra méltónak tartja ezt a „gesztust”? Eszébe jutna-e bárkinek is Szlovákiában magyarokkal „ünnepelni” az I. bécsi döntést? Pedig miért ne? A nagyhatalmak hozzájárulásával létrejött szerződés volt, ahol 80 százalékban magyarok lakta területek csatlakoztak az anyaországhoz... Persze, miért bántsuk a szomszédos országok önérzetét, inkább felejtsük el a magunkét. Csakhogy cserébe masírozó nácikat kapunk, utcai tüntetések, parlamenti beszédek hangvétele miatt kell magyarázkodnunk, egy végletesen meghasonlott társadalomban kell élnünk. Azzal, hogy a múltunkat kizárjuk, magunkat és környezetünket fertőzzük.
Egyszerűen nem merjük kimondani, hogy fáj Trianon, fáj a hárommillió magyar, történelmi és kulturális múltunkat rejtő tájaink elvesztése, hogy nosztalgiával tekintünk a Kárpátok természeti kincseire. Az lenne beteges, ha nem így lenne. És a szomszédaink? Ők is tudják, mi a veszteség, ők is tudják, nem gondolunk területi revízióra, de ők is elvárhatják, hogy őszintén éljünk egymás mellett és egymással. Továbblépni ők is csak úgy tudnak, ha megszüntetjük a tabukat, ha kihúzzuk a szálkát és együtt ápoljuk a sebet. Gondoljunk csak bele, egy szerb átlagpolgár mikor fog rácsodálkozni, hogy Koszovóban is élnek szerbek, vagy keleti szomszédunk mikor hagyja magára a milliós moldovai románságot? A mi múltkizárásunk bosszúja, hogy ma sokan Magyarországon nem értik, miért beszélik román állampolgárok tömegei kiválóan a magyart. Mi már azt is kitaláltuk magunknak, hogy Trianon jogos büntetés volt a magyar kormányok hibás politikája miatt: elnyomtuk a nemzetiségeket, ráadásul a magyarok kisebbségben éltek Nagy-Magyarországon – olvassunk csak bele néhány témába vágó fórumba a neten. Ez lett mostanra a „politikailag korrekt” hozzáállás, ami nemcsak butaság, de önpusztító is.
Sajátos „polkorrektség”
A Magyar Királyság területén a magyar népesség 54 százalékot tett ki 1910-ben, a további 46 százalékon tucatnyi nemzet osztozott, a legnagyobb arányban (Horvátország nélkül), 16,1 százalékban románok, 10,9 százalékban szlovákok, 10,4 százalékban németek és 3 százalékban szerbek. Vagyis a korabeli Magyarország legnagyobb lélekszámú kisebbsége meg sem közelítette az ország összlakosságának 20 százalékát. A „polkorr” nevében jegyezzük meg, hogy bár a tíz százalékot alkotó szlovákság „miatt” tarthatott igényt a leendő Csehszlovákia majdhogynem 70 ezer négyzetkilométernyi területre, a szétszórt tömbökben élő, csaknem kétmillió fős német nemzetiséget a „nemzeti önrendelkezés” jegyében senki nem jegyezte. A csehszlovákok később magyarok tömegeivel együtt egyszerűen átdobták a határon, a románok pedig fejenként eladták őket Németországnak. Akik maradtak, azok pedig a magyarok jogfosztottságában osztoztak.
Évszázadok szabadságharcai után – amelyekben egy kivétellel a királyság minden nemzetisége vállvetve küzdött az elnyomás ellen – 1867-ben ha a függetlenséget nem is sikerült kivívni, de a „birodalomalkotó”, egyenrangú fél státuszát igen. Ezt az akkori politikusok féltékenyen őrizték, amiért talán egyetlen kor egyetlen bírája sem vetne rájuk követ. A kisebbségek igényeinek növekedésében viszont a magyar vezető elit a monarchia létét látta veszélyben, ezért a korábban példaértékű nemzetiségi törvény után egyre szigorodott a kisebbségi politika. Ez tény. A kérdés viszont költői: vajon ha teljes autonómiát adnak a kisebbségeknek, ha „állam az államban” jogokat bír a románság, szerbség, szlovákság a világháború után, vajon akkor nemet mondtak volna az anyaországukkal való egyesülésre?
A szakadás feltételezhetően mindenképp bekövetkezett volna, de Trianon kegyetlensége aránytalan és indokolatlan volt, egyedül a pillanatnyi nagyhatalmi érdekkel magyarázható. Az antant hatalmak, Franciaországgal az élen az Osztrák-Magyar Monarchia helyett egy új „ütközőzónát” akartak létrehozni Oroszország és Németország megfékezésére, ezért áldozták fel a történelmi Magyarországot. Feláldozták, mert új „szövetségeseiket” magyar területekkel, nyersanyaggal és vasútvonalakkal erősítették fel, miközben tudták: „ehhez többszázezer magyaron kell átgázolni”. Volt az több millió is, akikért nem kár, mert a politikai korrektség nevében sikerült megmagyarázniuk: a magyar „barbár nép, a törökökhöz hasonlóan sokat rombolt és semmit nem alkotott, elnyomta a nemzetiségeket”. És mi ezt ismerjük el rosszul értelmezett „korrektségünkkel”. Feltehetően nem omlanának össze nyugati kapcsolataink, ha francia, brit, olasz és amerikai barátainknak ki mernénk mondani: azok az urak ott és akkor hatalmasat tévedtek, rossz döntést hoztak, értelmetlenül ütöttek gyógyíthatatlan sebeket Közép-Európán. És igen, azoknak az uraknak utódai féltették nemrég az EU-t a keleti kis népek értelmetlen nacionalizmusától. Ejtsünk persze szót Benesről, Masarykról, román és szerb kollégáikról, akik hazugságokkal, elferdített statisztikákkal indokolták területi igényeiket a nagyhatalmak előtt – de ismerjük el azt is, hogy saját nemzeti érdekeik szempontjából kiváló munkát végeztek. Ők nagyot alkottak, mi pedig örüljünk annak, hogy néhány követelést még a franciák is túlzónak találtak, így nem a Balaton középvonala lett Csehszlovákia és Jugoszlávia határa, és a Tisza nem a Román Királyságé.
Tagadjuk? Trianont még a legkevésbé sem zártuk le, ami egyes egyedül a mi hibánk. És írjanak bármit a fórumokon, háborodjanak fel, hogy románok milliói árasztják majd el a magyar munkaerőpiacot, tekintsék a székely hibájának, hogy „idegen országban született”, tudat alatt gyakorlatilag mindenki Trianontagadó, aki magyarul beszél. Jó, kicsit enyhítsük a kijelentés súlyát: mindenki, aki felvidéki magyarokról beszél, vagy Erdélyként említi a Magyarországtól Romániához csatolt részeket. A mai Szlovákia területét ugyanis 1920-ig Észak-Magyarországnak vagy Felső-Magyarországnak nevezték, a Felvidék szó Trianon öröksége. És bizony bántja ám a szlovák füleket.
Erdély több mint 1000 évig a Király-hágónál kezdődött, az attól nyugatra, körülbelül a mai magyar-román határig húzódó terület neve Kelet-Magyarország, illetve Partium volt. A mai értelemben vett Erdélyt bizony a „Trianon-nosztalgia” szülte. És bárki tegye a szívére a kezét, hogy hányszor járt Bratislavában, vagy hányszor hallott Rákóczi kosicei sírjáról. Valószínűleg akkor is bután néznénk, ha a jól ismert kvízkérdést így tenné fel valaki: melyik lábát emeli a Cluj Napoca-i Matei-szobor lova? fn.hu/MTI
Erdély.ma
2011. június 10.
Értelmiségképzésünk állapotáról – a tehetségváró Temesváron
Temesköz (ma Bánság, Bánát) magyarsága, egy rövid ideig – a kiegyezéstől az I. világháborúig – tartó számbeli gyarapodást követően, napjainkra aggasztóan megfogyatkozott.
A még Ceauşescu által bevezetett adminisztratív beosztás szerint ezen a területen két teljes megye, Temes (Temesvár székhellyel) és Krassó-Szörény (Resicabánya székhellyel), valamint az ó-romániai Mehedinţi megyéhez csatolt Kazán-szoros, Vaskapu vidéke található. Utóbbiak: Karánsebes, Herkulesfürdő, Orsova városaiban magyar ajkú csak elvétve, mutatóban akad. Temes megyében azonban az utolsó, 2002-es népszámlálás adatai szerint még 51.412 magyar élt, azaz 6,78 százaléka a 677.744-es összélekszámnak.
Temesvár 317.651 fős lakosságából ugyanakkor 25.131 magyart említenek, vagyis 7,91 százalékot. Itt a magyarság tíz év alatt, az előző népszámlálás óta, körülbelül hatezerrel csökkent, az 1992-es adat még 31.788 fővel (9,51 százalékkal) számolt. Ennek egyik következményeként a 2004-es helyhatósági választások után megszakadt a magyarság addigi három-négy fős jelenléte a megyei önkormányzatban, bár 2008-ban, a városi önkormányzatba sikerült egy képviselőt bejuttatni.
A többi Temes megyei város, amelyekben ezer fő felett él(t) magyar: Lugos (Teller Ede szüleinek városa) 4.262 (9,56 százalék), Zsombolya 1.649 (14,84 százalék), Nagyszentmiklós (Bartók Béla szülővárosa) 1.224 (9,46 százalék), Detta 1.143 (17,80 százalék).
Oktatás magyarul
Magyar nyelvű középiskola, ami előfeltétele a magyar értelmiségiképzésnek, egyedül Temesváron található: a római katolikus Szt. Gellért egy osztállyal, valamint a világi Bartók Béla Gimnázium évfolyamonként két-három párhuzamos osztállyal. Ezek állandó létszámhiánnyal küzdenek, a magyar szülők egy része nem érzi elégé motiváltnak magát ahhoz, hogy gyereküket magyar iskolába írassa.
Idéntől a Szt. Gellért Gimnázium meghirdette a beiratkozást magyar tannyelvű elemi I. osztályba. Ez a tanintézet a római katolikus egyháznak néhány éve visszaszolgáltatott nagy múltú Piarista Gimnázium épületében működik. Kérdés, hogy lesz-e jelentkező. Az új tanügyi törvény a szórvány számára kedvezőtlen rendelkezései miatt két kerületi, általános iskolai magyar tagozatot a Bartók Béla Gimnáziumba vontak össze. Temesvár magyarsága igen elszórtan lakik a városban, így még jobban megnehezült a megnövekedett távolságok miatt főleg a kisebbek magyar iskolába járatása.
A tehetséggondozás intézménye jelen van a Bartók Béla Gimnázium tevékenységében: regisztrálták a tehetségpont-hálózatba, ahol pályázatokat nyert, gyakorlati természettudományos tábort indított, Játszóházat tart fenn. Indul az idei Tálentum e-tanulásos verseny, illetve az idei tábor szervezése is folyamatban van. A középiskolai osztályokban tehetségicsoportok beindításával próbálkoznak; különböző területeken azonos érdeklődésű, bár különböző életkorú és különböző típusú osztályokban tanuló gyerekek bevonásával.
A szórvány körülményeinek megfelelően a cél nem néhány rendkívüli adottságokkal rendelkező tanuló szerepeltetése, hanem a jó képességű középréteg minél magasabb színvonalra történő felemelése.
Értelmiséggé válás
A vázolt helyzetből emelkedhet ki a régió magyarsága az értelmiségivé válás felé. Értelmiségiekről, mint a köztudat által többé-kevésbé elfogadott réteghez tartozókról a továbbiakban, vagyis a felsőfokú diplomásokról beszélek, bár valójában nem minden ilyen személy érdemli meg ezt a besorolást.
Diplomát Temesváron négy nagy állami egyetemen lehet szerezni: a tudomány-, a műszaki-, az orvosi- és a mezőgazdasági egyetemen, valamint két-három magánegyetemen. Temesközben, illetve a peremén található még a resicabányai-, a petrozsényi, az aradi, a vajdahunyadi egyetem, valamint a lugosi magánegyetem, az itt diplomázottak egy része a temesvári értelmiséget gyarapítja.
Az egyetemi hallgatók nagyobb hányada nem temesvári illetőségű, és ez igaz a magyar hallgatókra is. A négy temesvári állami egyetemen körülbelül 40 ezren tanulnak, ebből – a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD) becslése szerint – körülbelül 500-600 magyar anyanyelvű, azaz 1,25-1,5 százaléka a hallgatóknak.
A Műszaki Egyetem
A továbbiakban a műszaki egyetemre szorítkozom, onnan sikerült adatokat szereznem. Magyarország második műszaki egyetemének megnyitását már az 1877-ben megalapított Temes-vidéki Magyar Mérnök- és Építészegylet a kétnyelvű közlönyében szorgalmazta, megszerezve a városvezetés támogatását is. Kérvényezés, elemzések, jóváhagyások sora után, alig 1917. november 23-án került sor a városvezetés és Apponyi Albert oktatási miniszter találkozására. Sajnos impériumváltás következik. A román értelmiségiek egyetem-alapítási közbenjárása már hamarabb hozza a sikert, és Ferdinánd király jóváhagyja Románia második műszaki egyetemének beindítását Temesváron, 1920. november 15-től.
Ilyenformán az akkori magyar időhúzás miatt az egyetem kezdettől fogva román nyelvűként működött, lehetetlenné téve a magyarság számára a kolozsvári Ferencz József, későbbi Bolyai Tudományegyetem mintájára megfogalmazható visszaállítási igényeket.
Jelenleg a műszaki egyetem kilenc karán a 13.380 egyetemi hallgatót 764 oktató – ezekből körülbelül 150 a professzor – tanítja csak nappali, látogatásos tagozaton (ezen belül, a Villamosmérnöki és Villamosenergetika Karon: 885 hallgató, 42 oktató). A magyar középiskolát végzettek kérhetik, hogy magyarul felvételizzenek, de ezzel elenyészően kevesen élnek – abból a téves meggondolásból kiindulva, hogy így kisebb a bejutási valószínűségük. Felsőfokú vagy doktori képzés, sajnos magyar nyelven nincs! Pillanatnyilag több mint 800 doktorandus van.
Mi a helyzet magyar részvétel szempontjából? Mivel a nyilvántartásokban semmiféle nemzetiségi lebontás nem létezik, a „telefonkönyv”-módszert alkalmazva (azaz sorra véve a tanszékek személyzetének listáját és kiválasztva a magyar hangzású nevűeket, azokon kívül, akikről tudtam, hogy a nevük ellenére nem tartják magyarnak magukat), 37 oktatót (4,8 százalék), ezen belül 12 professzort (8 százalék) és még három látogatásos doktoranduszt azonosítottam.
Mivel az oktatók temesvári lakosok, arányaikat össze lehet hasonlítani a temesvári lakosságnál említettekével (7,91 százalék). Bár a professzorok aránya csak kevéssel különbözik ettől, az összes oktatóé annál inkább, a doktoranduszokról, vagyis a jövő kutató generációjáról, nem is beszélve! Figyelembe véve a műszaki egyetemen tanuló, ismét a TMD becslése szerinti 100-150 fős (0,74-1,12 százaléknyi) alacsony hallgatói számot, magyar értelmiségképzés szempontjából a helyzet nem megnyugtató.
Egyébként a műszaki egyetem nem zárkózik el az egyéni kezdeményezésű hivatalos magyarországi kapcsolatoktól. Doktoranduszi képzésre a Gödöllői Egyetemmel, partnerségre a Veszprémi, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi-, a Debreceni Egyetemmel, az Óbudai Egyetemmel, a Szegedi Akadémiai Bizottsággal, valamint Ceepus, Socrates/Erasmus, Erasmus-Proguc programokban való részvétellel. A felsoroltakban alkalmanként egy oktató és két hallgató vett átlagban részt, ami viszont nem sok. Az egyetem vezetősége ez idáig okvetetlenkedés nélkül jóváhagyta a tudományos diákkonferenciák (TDK) lebonyolításához szükséges előadótermeket, menzát, kollégiumi szállást, fizetség ellenében.
Önszerveződés – támogatás
Mit tesz ez az arányaiban kicsiny oktatói-hallgatói csoport önszerveződés szempontjából, hogy elősegítse a magyar értelmiségképzést, identitástudatunk megtartását?
Az 1990-ben megalakult Temesvári Magyar Diákszövetségnek jelenleg a Temesváron tanuló magyar hallgatók egyharmada a tagja, azaz mintegy 200 fő. Rendszeresen küld Magyarországra nyári egyetemi vagy diplomamunkához szükséges részképzésre hallgatókat. Szervezi, idén tizenharmadik éve, a magyar műszakis TDK-t Kárpát-medencei részvétellel.
Másik ilyen irányú tevékenységet is lebonyolító szervezet, a magyar egyetemi oktatók és tudományos kutatók Techné Egyesülete (2000). Célja egymás megismerése, részvétel magyar nyelvű szakmai rendezvényeken, együttműködés a magyar egyetemi hallgatókkal, a magyar nyelvű szakmai képzés, oktatás, könyvkiadás támogatása.
A szórvány fogalma olyan részfogalmakra is kiterjeszthető, mint a magyar kisebbség egyetemi oktatása. Temesvár magyar egyetemi hallgatóinak száma, a város egyetemi hallgatóihoz képest csekély. Magyar nyelvű oktatásuk kívánatos lenne, de nyilvánvalóan nem lehet ugyanúgy megvalósítani, mint a Sapientia vagy a Partium Egyetem esetében, egyrészt a szükséges anyagiak, másrészt az itteni, magyarul tudó egyetemi oktatók kis létszáma miatt, akikből nem telne egy egyetemi kar, de még egy szak lefedésére sem. Ilyen tények a Sapientia vagy a Partium Egyetem esetében is fennálltak, de ott talán (?) volt egy potenciális hallgatói jelentkezés.
Hogy magyar nyelvhasználatunk ne rekedjen meg konyhanyelvi szinten, egyik lehetséges módja a szórvány magyar egyetemi oktatásnak az volna, hogy fakultatív magyar nyelvű előadásokat tartanának az ezt elvállaló oktatók, amelyek tematikája szabadon tárgyalná egyrészt az újdonságokat, érdekes megvalósításokat, másrészt használná a magyar szaknyelvet. (Terminológia nevű képzés.)
Ez a gondolat Kolozsváron is felmerült, ott az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) vállalta teljes apparátusával, megpályázta a magyarországi támogatást, és abból juttatott a temesvári előadóknak is, a kolozsvári előadásokra. A Techné szervezésében Temesváron is hivatalosan beindultak az illetékesek jóváhagyásával 2000-ben az előadások és így elmondható, hogy ha csak a műszaki egyetemen is, Temesváron magyarul hangzottak el egyetemi előadások!
2001-ben a Techné Egyesület támogatást pályázott meg az Apáczai Alapítványnál a Terminológia-előadások folytatásához. Ennek legfontosabb részét az előadások korszerű megtartásához szükséges fóliák, írásvetítő, számítógép, számítógépes vetítő beszerzésére fordították volna. Mert az emberi munkavállalás mellett fontos a szükséges felszerelés megléte is! Sajnos a pályázatot elutasították, a Terminológia-előadások pedig beindulásuk után egy évvel megszakadtak.
Jelentős a temesvári székhelyű Szórvány Alapítvány (1990) tevékenysége. Egyrészt évente többször szervez tudományos jellegű összejöveteleket mind helyi, mind Erdély más részeiből és határain túli meghívottakkal, másrészt gondozza a 2000 óta megjelent Romániai Magyar Évkönyveket, tág és élő fórumot biztosítva a szórványkérdésekkel kapcsolatos, főleg a társadalom- és politikatudományok terén végzett kutatómunkának, nemcsak a szakembereknek, hanem az egyetemi hallgatóknak is. Égisze alatt működik a tudományegyetem megfelelő karain, néhány magyar hallgatót tömörítő tudományos műhely.
Szükséges hangsúlyozni, hogy a temesvári magyar értelmiség jelentős része – több mint a fele – máshol született, egyetemi tanulmányai érdekében jött ide, és itt maradt. Tehát az egyetem kulcsfontosságú a temesközi magyar jövő vonatkozásában.
Talán megfordulhatna a jövendő magyar értelmiség szórványban omladozó identitástudatának leépülési folyamata. Még van, akire építeni, és felhasználva a Temesváron működő egyetemek meglétét, volna esélye a megerősödésre a temesközi magyar értelmiség képzésének, de hogy önerőből – azt nem tartom lehetségesnek. A motiváció megteremtéséhez feltétlenül segít a magyar állampolgárság kiterjesztése az anyaországon kívüli magyarokra is. De létfontosságú a székelyföldi származású egyetemi hallgatók tömeges jelenléte. Ne feledjük, ha a szórvány gyengül, a tömb is veszít, és vele mindannyian!
Temesváron várjuk a tehetséges, tanulni vágyó magyar fiatalokat. Egyetemei még ma is a tudományosság fellegvárának számítanak.
Delesega Gyula
Új Magyar Szó (Bukarest)
Temesköz (ma Bánság, Bánát) magyarsága, egy rövid ideig – a kiegyezéstől az I. világháborúig – tartó számbeli gyarapodást követően, napjainkra aggasztóan megfogyatkozott.
A még Ceauşescu által bevezetett adminisztratív beosztás szerint ezen a területen két teljes megye, Temes (Temesvár székhellyel) és Krassó-Szörény (Resicabánya székhellyel), valamint az ó-romániai Mehedinţi megyéhez csatolt Kazán-szoros, Vaskapu vidéke található. Utóbbiak: Karánsebes, Herkulesfürdő, Orsova városaiban magyar ajkú csak elvétve, mutatóban akad. Temes megyében azonban az utolsó, 2002-es népszámlálás adatai szerint még 51.412 magyar élt, azaz 6,78 százaléka a 677.744-es összélekszámnak.
Temesvár 317.651 fős lakosságából ugyanakkor 25.131 magyart említenek, vagyis 7,91 százalékot. Itt a magyarság tíz év alatt, az előző népszámlálás óta, körülbelül hatezerrel csökkent, az 1992-es adat még 31.788 fővel (9,51 százalékkal) számolt. Ennek egyik következményeként a 2004-es helyhatósági választások után megszakadt a magyarság addigi három-négy fős jelenléte a megyei önkormányzatban, bár 2008-ban, a városi önkormányzatba sikerült egy képviselőt bejuttatni.
A többi Temes megyei város, amelyekben ezer fő felett él(t) magyar: Lugos (Teller Ede szüleinek városa) 4.262 (9,56 százalék), Zsombolya 1.649 (14,84 százalék), Nagyszentmiklós (Bartók Béla szülővárosa) 1.224 (9,46 százalék), Detta 1.143 (17,80 százalék).
Oktatás magyarul
Magyar nyelvű középiskola, ami előfeltétele a magyar értelmiségiképzésnek, egyedül Temesváron található: a római katolikus Szt. Gellért egy osztállyal, valamint a világi Bartók Béla Gimnázium évfolyamonként két-három párhuzamos osztállyal. Ezek állandó létszámhiánnyal küzdenek, a magyar szülők egy része nem érzi elégé motiváltnak magát ahhoz, hogy gyereküket magyar iskolába írassa.
Idéntől a Szt. Gellért Gimnázium meghirdette a beiratkozást magyar tannyelvű elemi I. osztályba. Ez a tanintézet a római katolikus egyháznak néhány éve visszaszolgáltatott nagy múltú Piarista Gimnázium épületében működik. Kérdés, hogy lesz-e jelentkező. Az új tanügyi törvény a szórvány számára kedvezőtlen rendelkezései miatt két kerületi, általános iskolai magyar tagozatot a Bartók Béla Gimnáziumba vontak össze. Temesvár magyarsága igen elszórtan lakik a városban, így még jobban megnehezült a megnövekedett távolságok miatt főleg a kisebbek magyar iskolába járatása.
A tehetséggondozás intézménye jelen van a Bartók Béla Gimnázium tevékenységében: regisztrálták a tehetségpont-hálózatba, ahol pályázatokat nyert, gyakorlati természettudományos tábort indított, Játszóházat tart fenn. Indul az idei Tálentum e-tanulásos verseny, illetve az idei tábor szervezése is folyamatban van. A középiskolai osztályokban tehetségicsoportok beindításával próbálkoznak; különböző területeken azonos érdeklődésű, bár különböző életkorú és különböző típusú osztályokban tanuló gyerekek bevonásával.
A szórvány körülményeinek megfelelően a cél nem néhány rendkívüli adottságokkal rendelkező tanuló szerepeltetése, hanem a jó képességű középréteg minél magasabb színvonalra történő felemelése.
Értelmiséggé válás
A vázolt helyzetből emelkedhet ki a régió magyarsága az értelmiségivé válás felé. Értelmiségiekről, mint a köztudat által többé-kevésbé elfogadott réteghez tartozókról a továbbiakban, vagyis a felsőfokú diplomásokról beszélek, bár valójában nem minden ilyen személy érdemli meg ezt a besorolást.
Diplomát Temesváron négy nagy állami egyetemen lehet szerezni: a tudomány-, a műszaki-, az orvosi- és a mezőgazdasági egyetemen, valamint két-három magánegyetemen. Temesközben, illetve a peremén található még a resicabányai-, a petrozsényi, az aradi, a vajdahunyadi egyetem, valamint a lugosi magánegyetem, az itt diplomázottak egy része a temesvári értelmiséget gyarapítja.
Az egyetemi hallgatók nagyobb hányada nem temesvári illetőségű, és ez igaz a magyar hallgatókra is. A négy temesvári állami egyetemen körülbelül 40 ezren tanulnak, ebből – a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD) becslése szerint – körülbelül 500-600 magyar anyanyelvű, azaz 1,25-1,5 százaléka a hallgatóknak.
A Műszaki Egyetem
A továbbiakban a műszaki egyetemre szorítkozom, onnan sikerült adatokat szereznem. Magyarország második műszaki egyetemének megnyitását már az 1877-ben megalapított Temes-vidéki Magyar Mérnök- és Építészegylet a kétnyelvű közlönyében szorgalmazta, megszerezve a városvezetés támogatását is. Kérvényezés, elemzések, jóváhagyások sora után, alig 1917. november 23-án került sor a városvezetés és Apponyi Albert oktatási miniszter találkozására. Sajnos impériumváltás következik. A román értelmiségiek egyetem-alapítási közbenjárása már hamarabb hozza a sikert, és Ferdinánd király jóváhagyja Románia második műszaki egyetemének beindítását Temesváron, 1920. november 15-től.
Ilyenformán az akkori magyar időhúzás miatt az egyetem kezdettől fogva román nyelvűként működött, lehetetlenné téve a magyarság számára a kolozsvári Ferencz József, későbbi Bolyai Tudományegyetem mintájára megfogalmazható visszaállítási igényeket.
Jelenleg a műszaki egyetem kilenc karán a 13.380 egyetemi hallgatót 764 oktató – ezekből körülbelül 150 a professzor – tanítja csak nappali, látogatásos tagozaton (ezen belül, a Villamosmérnöki és Villamosenergetika Karon: 885 hallgató, 42 oktató). A magyar középiskolát végzettek kérhetik, hogy magyarul felvételizzenek, de ezzel elenyészően kevesen élnek – abból a téves meggondolásból kiindulva, hogy így kisebb a bejutási valószínűségük. Felsőfokú vagy doktori képzés, sajnos magyar nyelven nincs! Pillanatnyilag több mint 800 doktorandus van.
Mi a helyzet magyar részvétel szempontjából? Mivel a nyilvántartásokban semmiféle nemzetiségi lebontás nem létezik, a „telefonkönyv”-módszert alkalmazva (azaz sorra véve a tanszékek személyzetének listáját és kiválasztva a magyar hangzású nevűeket, azokon kívül, akikről tudtam, hogy a nevük ellenére nem tartják magyarnak magukat), 37 oktatót (4,8 százalék), ezen belül 12 professzort (8 százalék) és még három látogatásos doktoranduszt azonosítottam.
Mivel az oktatók temesvári lakosok, arányaikat össze lehet hasonlítani a temesvári lakosságnál említettekével (7,91 százalék). Bár a professzorok aránya csak kevéssel különbözik ettől, az összes oktatóé annál inkább, a doktoranduszokról, vagyis a jövő kutató generációjáról, nem is beszélve! Figyelembe véve a műszaki egyetemen tanuló, ismét a TMD becslése szerinti 100-150 fős (0,74-1,12 százaléknyi) alacsony hallgatói számot, magyar értelmiségképzés szempontjából a helyzet nem megnyugtató.
Egyébként a műszaki egyetem nem zárkózik el az egyéni kezdeményezésű hivatalos magyarországi kapcsolatoktól. Doktoranduszi képzésre a Gödöllői Egyetemmel, partnerségre a Veszprémi, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi-, a Debreceni Egyetemmel, az Óbudai Egyetemmel, a Szegedi Akadémiai Bizottsággal, valamint Ceepus, Socrates/Erasmus, Erasmus-Proguc programokban való részvétellel. A felsoroltakban alkalmanként egy oktató és két hallgató vett átlagban részt, ami viszont nem sok. Az egyetem vezetősége ez idáig okvetetlenkedés nélkül jóváhagyta a tudományos diákkonferenciák (TDK) lebonyolításához szükséges előadótermeket, menzát, kollégiumi szállást, fizetség ellenében.
Önszerveződés – támogatás
Mit tesz ez az arányaiban kicsiny oktatói-hallgatói csoport önszerveződés szempontjából, hogy elősegítse a magyar értelmiségképzést, identitástudatunk megtartását?
Az 1990-ben megalakult Temesvári Magyar Diákszövetségnek jelenleg a Temesváron tanuló magyar hallgatók egyharmada a tagja, azaz mintegy 200 fő. Rendszeresen küld Magyarországra nyári egyetemi vagy diplomamunkához szükséges részképzésre hallgatókat. Szervezi, idén tizenharmadik éve, a magyar műszakis TDK-t Kárpát-medencei részvétellel.
Másik ilyen irányú tevékenységet is lebonyolító szervezet, a magyar egyetemi oktatók és tudományos kutatók Techné Egyesülete (2000). Célja egymás megismerése, részvétel magyar nyelvű szakmai rendezvényeken, együttműködés a magyar egyetemi hallgatókkal, a magyar nyelvű szakmai képzés, oktatás, könyvkiadás támogatása.
A szórvány fogalma olyan részfogalmakra is kiterjeszthető, mint a magyar kisebbség egyetemi oktatása. Temesvár magyar egyetemi hallgatóinak száma, a város egyetemi hallgatóihoz képest csekély. Magyar nyelvű oktatásuk kívánatos lenne, de nyilvánvalóan nem lehet ugyanúgy megvalósítani, mint a Sapientia vagy a Partium Egyetem esetében, egyrészt a szükséges anyagiak, másrészt az itteni, magyarul tudó egyetemi oktatók kis létszáma miatt, akikből nem telne egy egyetemi kar, de még egy szak lefedésére sem. Ilyen tények a Sapientia vagy a Partium Egyetem esetében is fennálltak, de ott talán (?) volt egy potenciális hallgatói jelentkezés.
Hogy magyar nyelvhasználatunk ne rekedjen meg konyhanyelvi szinten, egyik lehetséges módja a szórvány magyar egyetemi oktatásnak az volna, hogy fakultatív magyar nyelvű előadásokat tartanának az ezt elvállaló oktatók, amelyek tematikája szabadon tárgyalná egyrészt az újdonságokat, érdekes megvalósításokat, másrészt használná a magyar szaknyelvet. (Terminológia nevű képzés.)
Ez a gondolat Kolozsváron is felmerült, ott az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) vállalta teljes apparátusával, megpályázta a magyarországi támogatást, és abból juttatott a temesvári előadóknak is, a kolozsvári előadásokra. A Techné szervezésében Temesváron is hivatalosan beindultak az illetékesek jóváhagyásával 2000-ben az előadások és így elmondható, hogy ha csak a műszaki egyetemen is, Temesváron magyarul hangzottak el egyetemi előadások!
2001-ben a Techné Egyesület támogatást pályázott meg az Apáczai Alapítványnál a Terminológia-előadások folytatásához. Ennek legfontosabb részét az előadások korszerű megtartásához szükséges fóliák, írásvetítő, számítógép, számítógépes vetítő beszerzésére fordították volna. Mert az emberi munkavállalás mellett fontos a szükséges felszerelés megléte is! Sajnos a pályázatot elutasították, a Terminológia-előadások pedig beindulásuk után egy évvel megszakadtak.
Jelentős a temesvári székhelyű Szórvány Alapítvány (1990) tevékenysége. Egyrészt évente többször szervez tudományos jellegű összejöveteleket mind helyi, mind Erdély más részeiből és határain túli meghívottakkal, másrészt gondozza a 2000 óta megjelent Romániai Magyar Évkönyveket, tág és élő fórumot biztosítva a szórványkérdésekkel kapcsolatos, főleg a társadalom- és politikatudományok terén végzett kutatómunkának, nemcsak a szakembereknek, hanem az egyetemi hallgatóknak is. Égisze alatt működik a tudományegyetem megfelelő karain, néhány magyar hallgatót tömörítő tudományos műhely.
Szükséges hangsúlyozni, hogy a temesvári magyar értelmiség jelentős része – több mint a fele – máshol született, egyetemi tanulmányai érdekében jött ide, és itt maradt. Tehát az egyetem kulcsfontosságú a temesközi magyar jövő vonatkozásában.
Talán megfordulhatna a jövendő magyar értelmiség szórványban omladozó identitástudatának leépülési folyamata. Még van, akire építeni, és felhasználva a Temesváron működő egyetemek meglétét, volna esélye a megerősödésre a temesközi magyar értelmiség képzésének, de hogy önerőből – azt nem tartom lehetségesnek. A motiváció megteremtéséhez feltétlenül segít a magyar állampolgárság kiterjesztése az anyaországon kívüli magyarokra is. De létfontosságú a székelyföldi származású egyetemi hallgatók tömeges jelenléte. Ne feledjük, ha a szórvány gyengül, a tömb is veszít, és vele mindannyian!
Temesváron várjuk a tehetséges, tanulni vágyó magyar fiatalokat. Egyetemei még ma is a tudományosság fellegvárának számítanak.
Delesega Gyula
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. június 11.
Poszler György nyolcvanéves
A köztiszteletnek örvendő irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelői, barátai. A „Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt” cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezője a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetője, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy „főemberi” rézkarcát és kilenc „öregdiáki” szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntő ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal ő is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc „Az ember tragédiájá”-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) – és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztő, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sőt előtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követően) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményéről. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve „előzését”természetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár előbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bőven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár főterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sűrűn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsűrijében, a Kosztolányi Dezső tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján ő volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is őrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha előtt készült felvétel több mint gondosan őrzendő családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a „családregény-vázlatban” sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megőrizve – Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezője lehetett ott az ünneplők között).
A történet közös mozzanatai – anélkül, hogy tudtunk volna róla – jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjéről, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkő Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felső részén kint állhattak a járdán. Valamivel később nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötődött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nővérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait – még aligha számítva arra, hogy a nevelő skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementől Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az időben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytől. Ő a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. És ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nőtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmű megnevezésének, a hozzá fűzött magyarázatnak „Nevelődési regény”– „dalban elbeszélve”címet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György – a magyar és a világirodalom különböző korszakaiban kitűnően tájékozódó akadémikus – hűséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a „tízekben” eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsőt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret „együtt ragyogó páros csillagokat” komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenő Hálóing nélkülcímű versében. Idézek Poszler értelmezéséből: „Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdő utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai.” Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a „naiv”, a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmező.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál – ha már a Kosztolányi Dezső térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyűjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hősiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmű egészére kiterjed, de elsősorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) – meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) És a legjellemzőbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: „Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.”
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedő irodalomtörténész Poszler Györgyről a Farkas utca és a Kosztolányi Dezső tér helyi színe. Illő tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti – igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban – köszöntsék a szülővárosához mikeskelemeni hűséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)
A köztiszteletnek örvendő irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelői, barátai. A „Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt” cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezője a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetője, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy „főemberi” rézkarcát és kilenc „öregdiáki” szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntő ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal ő is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc „Az ember tragédiájá”-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) – és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztő, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sőt előtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követően) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményéről. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve „előzését”természetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár előbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bőven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár főterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sűrűn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsűrijében, a Kosztolányi Dezső tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján ő volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is őrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha előtt készült felvétel több mint gondosan őrzendő családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a „családregény-vázlatban” sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megőrizve – Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezője lehetett ott az ünneplők között).
A történet közös mozzanatai – anélkül, hogy tudtunk volna róla – jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjéről, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkő Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felső részén kint állhattak a járdán. Valamivel később nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötődött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nővérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait – még aligha számítva arra, hogy a nevelő skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementől Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az időben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytől. Ő a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. És ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nőtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmű megnevezésének, a hozzá fűzött magyarázatnak „Nevelődési regény”– „dalban elbeszélve”címet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György – a magyar és a világirodalom különböző korszakaiban kitűnően tájékozódó akadémikus – hűséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a „tízekben” eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsőt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret „együtt ragyogó páros csillagokat” komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenő Hálóing nélkülcímű versében. Idézek Poszler értelmezéséből: „Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdő utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai.” Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a „naiv”, a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmező.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál – ha már a Kosztolányi Dezső térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyűjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hősiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmű egészére kiterjed, de elsősorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) – meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) És a legjellemzőbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: „Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.”
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedő irodalomtörténész Poszler Györgyről a Farkas utca és a Kosztolányi Dezső tér helyi színe. Illő tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti – igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban – köszöntsék a szülővárosához mikeskelemeni hűséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)
2011. június 15.
Erdély szívében
A politika változó hullámverésén túl létezik a szellemi-kulturális értékek igazi Magyarországa.
Az ÚMSZ olvasói bizonyára észrevették: az utóbbi években a magyar kulturális értékeknek a magyar államhoz kapcsolódó, úgymond hivatalos és intézményes terjesztésével Romániában két intézet is foglalkozik.
A bukaresti Magyar Kulturális Intézet elsősorban román nyelvű közegben segíti elő a magyar kulturális értékek bemutatását, a sepsiszentgyörgyi központú, meglehetősen hosszú nevű, de jóval kisebb személyzettel rendelkező intézménynek viszont más a feladatköre.
A Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központját ugyanis azzal bízták meg, hogy a magyar-magyar kulturális kapcsolatokat ápolja, azaz a magyarországi és az erdélyi szálakat fonja szorosabbra. „Kösse össze a kultúra azt, amit a politika szétválasztott, hogy a jövőben megértsük és ne félreértsük egymást. Közös a nyelvünk, közös a kultúránk, de árnyalatnyi különbségek, máshová tett hangsúlyok zavarhatják, bonyolíthatják a kapcsolatokat, így néha valóban szükség volt és szükség van a kultúra közvetítő nyelvére”.
Ezt a két utóbbi mondatot már Hadnagy Miklóstól, a sepsiszentgyörgyi központ vezetőjétől és egy olyan, szerkesztésében és nyomdai kivitelezésében is rendkívül elegáns kiadványból idéztem, amely a napokban jutott el hozzám és összefoglalja az utóbbi öt esztendőben, kifejtett munkájukat.
Érdemes megemlíteni néhány számot, noha nem ez a lényeg. A központ, nem jelképesen, hanem működőképesen kialakított erdélyi kapcsolatrendszerének köszönhetően, az elmúlt években, harmincegy erdélyi település 112 helyszínén több mint négyszáz rendezvényt tartott, de mint mondottam, nem az összefoglaló adatok a legfontosabbak, hanem ami mögöttük vagy éppenséggel – előttük van. A tartalom.
Azokban az esztendőkben ugyanis, amikor az őstörténeti álmítoszok hirdetőitől a kézrátétellel gyógyító táltosokig oly sok hamis próféta járta és járja be Erdélyt, amikor a hazájukban már elfelejtett, beporosodott együttesektől és énekesektől kezdve a magyarországi tévécsatornák botrányhőseivel bezárólag, majd mindenki itt szerette volna vagy szeretné újra eladni magát, akkor ez a központ megmutatta, felmutatta, hogy mit is jelentenek az igazi magyar kulturális-szellemi-alkotói értékek.
Emlékezzünk csak vissza azokra a napokra, amikor Brassainak, Robert Capának és társainak, azaz a világhírű magyar fotográfusoknak a munkáit mutatták be, igazi közönségsikerrel. Vagy amikor az idén Prima Primissima díjas Kubinyi Anna székelyföldi motívumokból ihletődött, Belgiumtól Indiáig jól ismert textíliái sorakoztak az erdélyi kiállítótermekben. Vagy amikor a legismertebb jelenkori magyarországi írók, előadóművészek, a szakmájukat valóban a tudomány eszközeivel művelő történészek tartottak előadásokat majd mindenhol ugyancsak szépszámú közönség előtt.
És ez csupán tevékenységük egyik vonulata volt, hiszen több, nem hagyományos szálon is segítették az erdélyi magyar kultúrát. Székelyföldi közművelődési szakemberek találkozóját szervezték meg, nem is egyszer, erdélyi magyar képzőművészek és előadóművészek kiállításainak, fellépéseinek a megtartását segítették, sőt még a Brassói Lapok első főszerkesztőjére, Veszely Károlyra emlékezve és emlékeztetve a MÚRE-vel együtt sajtódíjat is összehoztak.
Egy darab Magyarország – Erdély szívében. Ezt a címet viseli az összefoglaló kiadvány, és azt hiszem, a központ éléről a napokban távozó Hadnagy Miklósnak és munkatársának, élete párjának, Hadnagy Piroskának az lehet a legnagyobb elégtétele, hogy visszaadták a bizalmat az erdélyi magyar értelmiség számára: igenis, a politika változó hullámverésén, a média szó- és képzuhatagain túl létezik a szellemi-kulturális értékeknek az az igazi Magyarországa, amelyre mindig fel lehet nézni, ahová mindig érdemes fordulni, ahonnan mindig erőt lehet meríteni, ahol nem a baloldali, a jobboldali, a konzervatív, nemzeti, liberális és más címkézés számít, hanem mindaz, amit a művészet, a művelődés az ember javára és csodálatára megteremtett. Alighanem ezt nevezhetjük a lehető leghatékonyabb és valóban időt álló koordinációnak, hiszen ez a Magyarország mindig ott van és ott is marad Erdély szívében.
Székedi Ferenc
Új Magyar Szó (Bukarest)
A politika változó hullámverésén túl létezik a szellemi-kulturális értékek igazi Magyarországa.
Az ÚMSZ olvasói bizonyára észrevették: az utóbbi években a magyar kulturális értékeknek a magyar államhoz kapcsolódó, úgymond hivatalos és intézményes terjesztésével Romániában két intézet is foglalkozik.
A bukaresti Magyar Kulturális Intézet elsősorban román nyelvű közegben segíti elő a magyar kulturális értékek bemutatását, a sepsiszentgyörgyi központú, meglehetősen hosszú nevű, de jóval kisebb személyzettel rendelkező intézménynek viszont más a feladatköre.
A Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központját ugyanis azzal bízták meg, hogy a magyar-magyar kulturális kapcsolatokat ápolja, azaz a magyarországi és az erdélyi szálakat fonja szorosabbra. „Kösse össze a kultúra azt, amit a politika szétválasztott, hogy a jövőben megértsük és ne félreértsük egymást. Közös a nyelvünk, közös a kultúránk, de árnyalatnyi különbségek, máshová tett hangsúlyok zavarhatják, bonyolíthatják a kapcsolatokat, így néha valóban szükség volt és szükség van a kultúra közvetítő nyelvére”.
Ezt a két utóbbi mondatot már Hadnagy Miklóstól, a sepsiszentgyörgyi központ vezetőjétől és egy olyan, szerkesztésében és nyomdai kivitelezésében is rendkívül elegáns kiadványból idéztem, amely a napokban jutott el hozzám és összefoglalja az utóbbi öt esztendőben, kifejtett munkájukat.
Érdemes megemlíteni néhány számot, noha nem ez a lényeg. A központ, nem jelképesen, hanem működőképesen kialakított erdélyi kapcsolatrendszerének köszönhetően, az elmúlt években, harmincegy erdélyi település 112 helyszínén több mint négyszáz rendezvényt tartott, de mint mondottam, nem az összefoglaló adatok a legfontosabbak, hanem ami mögöttük vagy éppenséggel – előttük van. A tartalom.
Azokban az esztendőkben ugyanis, amikor az őstörténeti álmítoszok hirdetőitől a kézrátétellel gyógyító táltosokig oly sok hamis próféta járta és járja be Erdélyt, amikor a hazájukban már elfelejtett, beporosodott együttesektől és énekesektől kezdve a magyarországi tévécsatornák botrányhőseivel bezárólag, majd mindenki itt szerette volna vagy szeretné újra eladni magát, akkor ez a központ megmutatta, felmutatta, hogy mit is jelentenek az igazi magyar kulturális-szellemi-alkotói értékek.
Emlékezzünk csak vissza azokra a napokra, amikor Brassainak, Robert Capának és társainak, azaz a világhírű magyar fotográfusoknak a munkáit mutatták be, igazi közönségsikerrel. Vagy amikor az idén Prima Primissima díjas Kubinyi Anna székelyföldi motívumokból ihletődött, Belgiumtól Indiáig jól ismert textíliái sorakoztak az erdélyi kiállítótermekben. Vagy amikor a legismertebb jelenkori magyarországi írók, előadóművészek, a szakmájukat valóban a tudomány eszközeivel művelő történészek tartottak előadásokat majd mindenhol ugyancsak szépszámú közönség előtt.
És ez csupán tevékenységük egyik vonulata volt, hiszen több, nem hagyományos szálon is segítették az erdélyi magyar kultúrát. Székelyföldi közművelődési szakemberek találkozóját szervezték meg, nem is egyszer, erdélyi magyar képzőművészek és előadóművészek kiállításainak, fellépéseinek a megtartását segítették, sőt még a Brassói Lapok első főszerkesztőjére, Veszely Károlyra emlékezve és emlékeztetve a MÚRE-vel együtt sajtódíjat is összehoztak.
Egy darab Magyarország – Erdély szívében. Ezt a címet viseli az összefoglaló kiadvány, és azt hiszem, a központ éléről a napokban távozó Hadnagy Miklósnak és munkatársának, élete párjának, Hadnagy Piroskának az lehet a legnagyobb elégtétele, hogy visszaadták a bizalmat az erdélyi magyar értelmiség számára: igenis, a politika változó hullámverésén, a média szó- és képzuhatagain túl létezik a szellemi-kulturális értékeknek az az igazi Magyarországa, amelyre mindig fel lehet nézni, ahová mindig érdemes fordulni, ahonnan mindig erőt lehet meríteni, ahol nem a baloldali, a jobboldali, a konzervatív, nemzeti, liberális és más címkézés számít, hanem mindaz, amit a művészet, a művelődés az ember javára és csodálatára megteremtett. Alighanem ezt nevezhetjük a lehető leghatékonyabb és valóban időt álló koordinációnak, hiszen ez a Magyarország mindig ott van és ott is marad Erdély szívében.
Székedi Ferenc
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. június 16.
Megoszlanak a vélemények a Hit Gyülekezetének nagyváradi jelenlétéről
Nem nézi jó szemmel a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, hogy a részvételükkel megpályázott pénzből épített, Tempfli József nyugalmazott megyés püspök által felszentelt Ady Endre Kulturális Központban tartja istentiszteleteit a Hit Gyülekezete. Fodor József, a püspökség vikáriusa lapunk megkeresésére azt is kilátásba helyezte, hogy levélben fogják felszólítani a központot működtető, RMDSZ-hez közeli Mecénás Alapítványt: a továbbiakban ne engedélyezze az alkalmakat, de erről még további egyeztetésekre kerül sor a püspökségen belül. Azt mindenesetre megjegyezte: az Ady-központ nem a Hit Gyülekezetének, hanem Ady Endre emlékének épült. „Biztosan tiltakozni fogunk” – szögezte le Fodor József.
Mint ismeretes, a központot a nagyváradi Mecénás Alapítvány és a római katolikus egyház közös pályázatán elnyert pénzből építették fel – a 2002-ben lezárult pályázat 320 millió forintos összegét egyébként eredetileg a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek ítélte meg az Orbán-kormány, azonban az időközben hatalomra került Medgyessy-kabinet annak az alapítványnak irányította át az összeget, amelynek vezetője a Bihar megyei RMDSZ-szervezet elnöke, Kiss Sándor. A pénzből a reformátusok eredetileg Érmindszenten, Ady szülőfalujában hoztak volna létre a költő emlékét megidéző zarándokhelyet, a Mecénás viszont Nagyváradon építtette meg a létesítményt. A tervek szerint szabadidőközpont épült volna a Körös-parton a 320 millióból, termálhotellel és más létesítményekkel, ebből azonban mindmáig csak az Ady-központ vagy Mecénás Terem néven emlegetett konferenciaterem épült fel, a hotel építése hamar abbamaradt. A teremben a megyei RMDSZ szervez rendezvényeket, illetve különböző eseményekre, esküvőkre, születésnapokra adja bérbe azt az alapítvány.
Vádak a gyülekezet ellen
A Hit Gyülekezetének váradi tevékenysége ellen az elmúlt télen emelt szót az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete, amely legutóbbi közleményében a „Hit Gyülekezete titkos bihari szeretőjének” nevezi a helyi RMDSZ-szervezetet. Nagyvárad önkormányzati testülete az év elején leszavazta azt a tervezetet, amelynek alapján a neoprotestáns egyház ingyenes használatra megkapta volna a város elhagyott lovardáját, amelyet az ígéret szerint fel is újítottak volna. A tanács RMDSZ-frakciója támogatta törekvésüket, azóta az EMI többször is utalt a szövetség és a gyülekezet közötti feltételezett összefonódásokra. Szűcs István, a Hit Gyülekezetének nagyváradi lelkésze azonban határozottan elhatárolja önmagát és közösségét mindenféle politikai alakulattól.
Növekvő gyülekezet
Magyarországon már hivatalosan is egyházként jegyzik a Hit Gyülekezetét, és a bejegyeztetés Romániában is folyamatban van, a szükséges két lépcsőfok közül az elsőt már megtették, most már csak két-három évet kell várni, amíg egyház státusba lépnek – ecsetelte a Krónikának a váradi közösség vezetője. Szűcs István elmondta: Bihar megyében mintegy 700 tagja van a pünkösdi karizmatikus gyülekezetnek. Az Ady Endre Kulturális Központban azért kezdtek el már tavaly istentiszteleteket tartani, mert egyre többen voltak, és már nem fértek el az előző bérleményben – a lelkész szerint a társadalmi ellenállásnak az utóbbi időben tapasztalható erősödése is a gyülekezet növekedésének tudható be. A Hit Gyülekezete Magyarországon alakult 1979-ben, Romániában nagyjából a rendszerváltás óta van jelen, bár azok az imacsoportok, amelyekből építkezik, már korábban létrejöttek, de csak titokban működhettek az elnyomó hatalom miatt – tudtuk meg. Nagyvárad mellett Marosvásárhelyen, Brassóban, Szatmárnémetiben, Nagybányán és Erdély egyéb városaiban is vannak közösségeik, több helyen román nyelven is folynak az istentiszteletek.
Nincs politikai kapcsolódás
Mindazonáltal a magyar gyökerű vallási közösség lelkésze azt mondja, számára személyesen is fontos a nemzeti identitás, éppen ezért furcsállja, hogy épp egy magyar szervezet támadja őket. „Krisztus-centrikus egyház vagyunk. Épp pünkösd vívmánya, hogy mindenki az anyanyelvén hallhatja az Igét. A keresztény ember az egységet, a békességet támogatja, nem pedig a magyar–magyar konfliktust” – fogalmazott Szűcs István. A lelkész határozottan kijelentette: a Hit Gyülekezetének semmilyen kapcsolata nincs a politikummal, és nem tetszik neki, hogy valakik pártokkal akarják összemosni közösségüket. Azt is kijelentette, hogy egyes vádakkal ellentétben közösségének nem célja, hogy a történelmi egyházaktól vegye el a híveket. „Ugyanannak a Krisztusnak a nevében próbáljuk megmenteni a bűnösöket” – jelentette ki. Hozzátette: alkalmaikon magyar ajkú nagyváradiak vesznek részt.
Csak Isten dönthet
„Aki a jót cselekszi, az Istentől van, aki a rosszat cselekszi, az nem látta az Istent” – idézte János evangéliumából Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, amikor a témában megkerestük. Ennek jegyében ő és egyházkerülete is türelmesen viszonyul a fiatal gyülekezethez, hiszen – mint fogalmazott – csak az Úr döntheti el, jó-e vagy rossz, amit cselekszenek. Azt azonban megjegyezte, egyértelműen nem jó, hogy tudomása szerint „az önmagát gyülekezetnek nevező közösség támadja a történelmi egyházakat”. A püspök egyébként teológiai szempontból közömbösnek tartja, hogy a gyülekezet az Ady-központban tartja alkalmait, de azt kijelentette: ha úgy épült volna meg a központ, ahogyan azt az eredeti pályázatot benyújtó és megnyerő egyházkerület tervezte, akár istentiszteleti helyszínként is funkcionálhatna, így azonban „nem lépi át a polgári kereteket. Van egy kiadó terem és egy szórakozni vágyó közösség, amelyek megtalálták egymást” – összegzett a püspök. Szerettük volna a Mecénás Alapítvány részéről Szabó Ödön ügyvezető véleményét is kikérni, de ő azt mondta, az EMI vádjaira semmit nem hajlandó reagálni, és munkatársunkat arra is megkérte, ilyen ügyben többet ne hívja. Ezenkívül anynyit mondott, hogy ha az RMDSZ-szel partnerként együttműködő történelmi egyházak részéről ellenvetés érkezik, azt föltétlenül figyelembe veszik majd.
Krónika (Kolozsvár)
Nem nézi jó szemmel a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, hogy a részvételükkel megpályázott pénzből épített, Tempfli József nyugalmazott megyés püspök által felszentelt Ady Endre Kulturális Központban tartja istentiszteleteit a Hit Gyülekezete. Fodor József, a püspökség vikáriusa lapunk megkeresésére azt is kilátásba helyezte, hogy levélben fogják felszólítani a központot működtető, RMDSZ-hez közeli Mecénás Alapítványt: a továbbiakban ne engedélyezze az alkalmakat, de erről még további egyeztetésekre kerül sor a püspökségen belül. Azt mindenesetre megjegyezte: az Ady-központ nem a Hit Gyülekezetének, hanem Ady Endre emlékének épült. „Biztosan tiltakozni fogunk” – szögezte le Fodor József.
Mint ismeretes, a központot a nagyváradi Mecénás Alapítvány és a római katolikus egyház közös pályázatán elnyert pénzből építették fel – a 2002-ben lezárult pályázat 320 millió forintos összegét egyébként eredetileg a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek ítélte meg az Orbán-kormány, azonban az időközben hatalomra került Medgyessy-kabinet annak az alapítványnak irányította át az összeget, amelynek vezetője a Bihar megyei RMDSZ-szervezet elnöke, Kiss Sándor. A pénzből a reformátusok eredetileg Érmindszenten, Ady szülőfalujában hoztak volna létre a költő emlékét megidéző zarándokhelyet, a Mecénás viszont Nagyváradon építtette meg a létesítményt. A tervek szerint szabadidőközpont épült volna a Körös-parton a 320 millióból, termálhotellel és más létesítményekkel, ebből azonban mindmáig csak az Ady-központ vagy Mecénás Terem néven emlegetett konferenciaterem épült fel, a hotel építése hamar abbamaradt. A teremben a megyei RMDSZ szervez rendezvényeket, illetve különböző eseményekre, esküvőkre, születésnapokra adja bérbe azt az alapítvány.
Vádak a gyülekezet ellen
A Hit Gyülekezetének váradi tevékenysége ellen az elmúlt télen emelt szót az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete, amely legutóbbi közleményében a „Hit Gyülekezete titkos bihari szeretőjének” nevezi a helyi RMDSZ-szervezetet. Nagyvárad önkormányzati testülete az év elején leszavazta azt a tervezetet, amelynek alapján a neoprotestáns egyház ingyenes használatra megkapta volna a város elhagyott lovardáját, amelyet az ígéret szerint fel is újítottak volna. A tanács RMDSZ-frakciója támogatta törekvésüket, azóta az EMI többször is utalt a szövetség és a gyülekezet közötti feltételezett összefonódásokra. Szűcs István, a Hit Gyülekezetének nagyváradi lelkésze azonban határozottan elhatárolja önmagát és közösségét mindenféle politikai alakulattól.
Növekvő gyülekezet
Magyarországon már hivatalosan is egyházként jegyzik a Hit Gyülekezetét, és a bejegyeztetés Romániában is folyamatban van, a szükséges két lépcsőfok közül az elsőt már megtették, most már csak két-három évet kell várni, amíg egyház státusba lépnek – ecsetelte a Krónikának a váradi közösség vezetője. Szűcs István elmondta: Bihar megyében mintegy 700 tagja van a pünkösdi karizmatikus gyülekezetnek. Az Ady Endre Kulturális Központban azért kezdtek el már tavaly istentiszteleteket tartani, mert egyre többen voltak, és már nem fértek el az előző bérleményben – a lelkész szerint a társadalmi ellenállásnak az utóbbi időben tapasztalható erősödése is a gyülekezet növekedésének tudható be. A Hit Gyülekezete Magyarországon alakult 1979-ben, Romániában nagyjából a rendszerváltás óta van jelen, bár azok az imacsoportok, amelyekből építkezik, már korábban létrejöttek, de csak titokban működhettek az elnyomó hatalom miatt – tudtuk meg. Nagyvárad mellett Marosvásárhelyen, Brassóban, Szatmárnémetiben, Nagybányán és Erdély egyéb városaiban is vannak közösségeik, több helyen román nyelven is folynak az istentiszteletek.
Nincs politikai kapcsolódás
Mindazonáltal a magyar gyökerű vallási közösség lelkésze azt mondja, számára személyesen is fontos a nemzeti identitás, éppen ezért furcsállja, hogy épp egy magyar szervezet támadja őket. „Krisztus-centrikus egyház vagyunk. Épp pünkösd vívmánya, hogy mindenki az anyanyelvén hallhatja az Igét. A keresztény ember az egységet, a békességet támogatja, nem pedig a magyar–magyar konfliktust” – fogalmazott Szűcs István. A lelkész határozottan kijelentette: a Hit Gyülekezetének semmilyen kapcsolata nincs a politikummal, és nem tetszik neki, hogy valakik pártokkal akarják összemosni közösségüket. Azt is kijelentette, hogy egyes vádakkal ellentétben közösségének nem célja, hogy a történelmi egyházaktól vegye el a híveket. „Ugyanannak a Krisztusnak a nevében próbáljuk megmenteni a bűnösöket” – jelentette ki. Hozzátette: alkalmaikon magyar ajkú nagyváradiak vesznek részt.
Csak Isten dönthet
„Aki a jót cselekszi, az Istentől van, aki a rosszat cselekszi, az nem látta az Istent” – idézte János evangéliumából Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, amikor a témában megkerestük. Ennek jegyében ő és egyházkerülete is türelmesen viszonyul a fiatal gyülekezethez, hiszen – mint fogalmazott – csak az Úr döntheti el, jó-e vagy rossz, amit cselekszenek. Azt azonban megjegyezte, egyértelműen nem jó, hogy tudomása szerint „az önmagát gyülekezetnek nevező közösség támadja a történelmi egyházakat”. A püspök egyébként teológiai szempontból közömbösnek tartja, hogy a gyülekezet az Ady-központban tartja alkalmait, de azt kijelentette: ha úgy épült volna meg a központ, ahogyan azt az eredeti pályázatot benyújtó és megnyerő egyházkerület tervezte, akár istentiszteleti helyszínként is funkcionálhatna, így azonban „nem lépi át a polgári kereteket. Van egy kiadó terem és egy szórakozni vágyó közösség, amelyek megtalálták egymást” – összegzett a püspök. Szerettük volna a Mecénás Alapítvány részéről Szabó Ödön ügyvezető véleményét is kikérni, de ő azt mondta, az EMI vádjaira semmit nem hajlandó reagálni, és munkatársunkat arra is megkérte, ilyen ügyben többet ne hívja. Ezenkívül anynyit mondott, hogy ha az RMDSZ-szel partnerként együttműködő történelmi egyházak részéről ellenvetés érkezik, azt föltétlenül figyelembe veszik majd.
Krónika (Kolozsvár)
2011. június 20.
Nyílt levélben fordult az EMNT a történelmi egyházakhoz
Az EMNT Maros megyei elnöksége a Székelyhon.ro szerkesztőségébe eljuttatott alábbi közleményében arra kéri fel a történelmi egyházak képviselőit, hogy legyenek sürgető közvetítői és moderátorai annak a párbeszédnek, amely biztosíthatja a közös polgármesterjelölt indítását Marosvásárhelyen.
Nyílt levél történelmi egyházainkhoz
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete köszöni, hogy a politikai szereplők felé megfogalmazott nyílt levelükben határozottan szólaltak fel a közös magyar polgármesterjelölt állításának érdekében, és hangsúlyozták a valós összefogás fontosságát.
A marosvásárhelyi együttműködés, amely most már egyaránt politikai, egyházi és civil kezdeményezés, azzal a céllal jött létre, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse a különböző politikai szereplőket és megteremtse annak a tényleges szövetségnek a kereteit, amely képes lesz olyan polgármesterjelöltet állítani a 2012. évi helyhatósági választásokra, aki minden marosvásárhelyi polgár bizalmára érdemes.
Figyelembe véve, hogy az egyik politikai fél bizonytalankodása miatt a tárgyalások már az együttműködés iránti szándéknyilatkozat aláírásánál megfeneklettek, az EMNT Maros megyei szervezete felkéri a történelmi egyházakat, hogy a továbbiakban legyenek sürgető közvetítői és kitartó moderátorai annak a párbeszédnek, amely biztosíthatja a politikum jövő évi választásokra vonatkozó együttműködését és a közös polgármesterjelölt indítását Marosvásárhelyen. Az EMNT Maros megyei elnöksége
Kelt 2011. június 20-án, Marosvásárhelyen
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro
Az EMNT Maros megyei elnöksége a Székelyhon.ro szerkesztőségébe eljuttatott alábbi közleményében arra kéri fel a történelmi egyházak képviselőit, hogy legyenek sürgető közvetítői és moderátorai annak a párbeszédnek, amely biztosíthatja a közös polgármesterjelölt indítását Marosvásárhelyen.
Nyílt levél történelmi egyházainkhoz
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete köszöni, hogy a politikai szereplők felé megfogalmazott nyílt levelükben határozottan szólaltak fel a közös magyar polgármesterjelölt állításának érdekében, és hangsúlyozták a valós összefogás fontosságát.
A marosvásárhelyi együttműködés, amely most már egyaránt politikai, egyházi és civil kezdeményezés, azzal a céllal jött létre, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse a különböző politikai szereplőket és megteremtse annak a tényleges szövetségnek a kereteit, amely képes lesz olyan polgármesterjelöltet állítani a 2012. évi helyhatósági választásokra, aki minden marosvásárhelyi polgár bizalmára érdemes.
Figyelembe véve, hogy az egyik politikai fél bizonytalankodása miatt a tárgyalások már az együttműködés iránti szándéknyilatkozat aláírásánál megfeneklettek, az EMNT Maros megyei szervezete felkéri a történelmi egyházakat, hogy a továbbiakban legyenek sürgető közvetítői és kitartó moderátorai annak a párbeszédnek, amely biztosíthatja a politikum jövő évi választásokra vonatkozó együttműködését és a közös polgármesterjelölt indítását Marosvásárhelyen. Az EMNT Maros megyei elnöksége
Kelt 2011. június 20-án, Marosvásárhelyen
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro
2011. június 22.
Nyílt levél történelmi egyházainkhoz
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete köszöni, hogy a politikai szereplők felé megfogalmazott nyílt levelükben határozottan szólaltak fel a közös magyar polgármesterjelölt- állítás érdekében, és hangsúlyozták a valós összefogás fontosságát.
A Marosvásárhelyi együttműködés, amely most már egyaránt politikai, egyházi és civil kezdeményezés, azzal a céllal jött létre, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse a különböző politikai szereplőket és megteremtse annak a tényleges szövetségnek a kereteit, amely képes lesz olyan polgármesterjelöltet állítani a 2012. évi helyhatósági választásokra, aki minden marosvásárhelyi polgár bizalmára érdemes.
Figyelembe véve, hogy az egyik politikai fél bizonytalankodása miatt a tárgyalások már az együttműködés iránti szándéknyilatkozat aláírásánál megfeneklettek, az EMNT Maros megyei szervezete felkéri a történelmi egyházakat, hogy a továbbiakban legyenek sürgető közvetítői és kitartó moderátorai annak a párbeszédnek, amely biztosíthatja a politikum jövő évi választásokra vonatkozó együttműködését és a közös polgármesterjelölt indítását Marosvásárhelyen.
Az EMNT Maros megyei elnöksége
Népújság (Marosvásárhely)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete köszöni, hogy a politikai szereplők felé megfogalmazott nyílt levelükben határozottan szólaltak fel a közös magyar polgármesterjelölt- állítás érdekében, és hangsúlyozták a valós összefogás fontosságát.
A Marosvásárhelyi együttműködés, amely most már egyaránt politikai, egyházi és civil kezdeményezés, azzal a céllal jött létre, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse a különböző politikai szereplőket és megteremtse annak a tényleges szövetségnek a kereteit, amely képes lesz olyan polgármesterjelöltet állítani a 2012. évi helyhatósági választásokra, aki minden marosvásárhelyi polgár bizalmára érdemes.
Figyelembe véve, hogy az egyik politikai fél bizonytalankodása miatt a tárgyalások már az együttműködés iránti szándéknyilatkozat aláírásánál megfeneklettek, az EMNT Maros megyei szervezete felkéri a történelmi egyházakat, hogy a továbbiakban legyenek sürgető közvetítői és kitartó moderátorai annak a párbeszédnek, amely biztosíthatja a politikum jövő évi választásokra vonatkozó együttműködését és a közös polgármesterjelölt indítását Marosvásárhelyen.
Az EMNT Maros megyei elnöksége
Népújság (Marosvásárhely)
2011. június 26.
Évadzáró gálaest
Kolozsvári Magyar Opera 2010-2011 évadjának Évadzáró gálaestje sok tekintetből példaadó. Az újonnan kinevezett igazgató, Szép Gyula a médiának nyilatkozva, elmondta, ez volt az első olyan évad, melyet már előtte egy évvel, megterveztek és a terveket a lehetőségek szerint (betegségek, indiszpozíció ellenére) betartották. Visszatekintve az elmúlt évadra, a Kolozsvári Magyar Opera bizonyítottan jó évadot zárt. Köszönhetően annak a gárdának, amely az elmúlt húsz év tudatos építkezése következtében kiépült.
Ma már nemcsak az intézményen múlik a művészi teljesítmény megcsillantása. Ha az intézmény megkapja azokat a lehetőségeket, melyeket a világ valamennyi operaháza jobb helyeken megkap, akkor a teljesítményük felnőhet arra a színvonalra, mely méltán Kolozsvár hírnevének további növekedését eredményezheti.
Az intézmény múltja becsülni való. Ezzel a múlttal sáfárkodni érdem. Ezt érezte meg az intézmény vezetősége, amikor lehetővé tette, hogy ennek az évadnak a záró előadása „Vissi d’arte- a művészetért éltem” címmel megvalósuljon. De ehhez sok mindennek össze kellett jönnie, amivel egyébként az operaház rendelkezett, rendelkezik.
Szükség volt egy olyan személyiségre, aki munkásságával bizonyította, mindazok a belső adottságok léteznek, és ennek következtében az intézményt, megfelelő formában, bárhova ahova meghívják, kellő módon helyt áll. Ez a művész Kirkósa Júlia volt.
Akiről a hajdani korrepetitor Debreceni Éva (ma Tel-Avivban él) a következőket nyilatkozta:„A lélegzetem is elállt, amikor egy próbán, meghallottam Kirkósa Júlia gyönyörű drámai szoprán hangját, melyet egy csomó szabadon szárnyaló felhang díszített. Évek során ez a hang nemzetközi rangúvá fejlődött, megállta volna helyét bármely nagyvilági színpadon. Rendkívüli szorgalom, a szereptanulásban a legmélyebbre történő behatolás- úgy zeneileg, mint pszichológiailag- ezek jellemezték munkáját.”
Az elmondottakból kiderül, a tehetségen kívül nagyon komoly munka is szükséges ahhoz, hogy a benned levő értékek felszínre jöjjenek, és a szerencse is. A szerencséről talán annyit, Kirkósa Júlia nagyhírű komoly anyagiakkal rendelkező örmény családból származik. Ami abban az időben (1960-1980-as években) nem volt erény. Szerintem ennek is köszönhető, pályája nem volt mentes a zökkenőktől sem, de az a kivételes igyekezet, mely nélkül valódi művész nincs, minden alkalommal a színpadon, de az életben is, segítségére sietett. Ennek volt köszönhető, minden helyzetben meg tudta találni azt az utat, mely számára a helyzet megoldásában a legjobb volt.
A 1989-es események után kialakult helyzet nagy hozama volt az, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Opera felfedezte Kürthy András Budapesten élő rendezőt, aki igényességéről is híres volt. Kolozsváron több darabot állított színpadra, melyeknek szoprán szólamát Kirkósa Júlia szólaltatta meg.
Erről maga Kürthy András a következőkben így emlékezik meg: „Az engem hosszú időre Kolozsvárhoz kötő találkozások között az egyik legmegragadóbb volt egy a hangjával, megjelenésével, szuggesztív színpadi személyiségével kitűnő szoprán. Noha egy operett előadásban találkoztam vele, rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem mindennapi talentumok birtokosa par excellence operai hősnő, született Verdi-heroina, akivel feltétlenül szeretnék együtt dolgozni.”
A gondolatokat tett követte, és az események a Kolozsvári Magyar Opera aranykönyvében az utókor számára, rögzítődtek.
Ezek után érthető az, hogy a 2010-2011 évadjának Évadzáró gálaestjének megrendezésére Kürthy Adrást kérték fel. Kevés magyar operarendezőről-, menedzserről lehet elmondani, Kínától-Amerikáig minden jobb helyen megfordult. Akinek hatalmas tapasztalat áll ma a háta mögött. Egyike azoknak, aki nem engedheti meg magának az igénytelenséget. Ez alkalommal is a Kolozsvári Magyar Opera lehető legjavával dolgozott, bevonva olyanokat is, akik szívesen kollaborálnak az intézménnyel.
Így állt össze ez a zeneileg is jól átgondolt előadás, melynek karmesterei: Petre Sbârcea, Horváth József, Jankó Zsolt, Kulcsár Szabolcs. A nevek önmagukért beszélnek. Díszlettervező: Venczel Attila. Karigazgató Kulcsár Szabolcs.
Kirkósa Júlián kívül az előadók névsor szerinti felsorolása: Ádám János, Balla Sándor, Bardon Tony, Marius Budoiu, Covacinschi Yolanda, Egyed Apollónia, Florin Estefan, Fülöp Márton, Carmen Gurban, Hary Judit, Hercz Péter, Kele Brigitta, Kerekes Mária, Mányoki László, Mányoki Mária, Molnár Mária, Pataki Adorján, Rigmányi István, Sándor Árpád, Szeibert István, Székely Zsejke, Szilágyi János, Veress Orsolya és Vigh Ibolya.
Közreműködött az operaház ének-, zene- és balettkara.
A műsorvezetői teendőket Salat Lehel látta el, aki valamikor állandó meghívottja volt az operaháznak.
Hangversenymesterek: Barabás Sándor, Ferenczi Endre. Korrepetitor: Nagy Ibolya. Koreográfus Adrian Mureşan. Ügyelő: Gálffy Erzsébet. Rendező munkatársa: Gombár Annamária.
Kürthy András, de Szép Gyula is pontosan tudja, a produkciót, el kell adni. Ehhez föltétlenül szükséges a csomagolási technika minél magasabb szintű alkalmazása. Ennek volt köszönhető a műsor összeállításának minősége. Amit biztosítottak az örök ifjú Johann Strauss, Amilcare Ponchielli, U. Giordano, F. Cilea, valamint a legnagyobbak közé tartozó Giacomo Puccini és Giuseppe Verdi halhatatlan áriái.
A zenét fűszerezte a balettkar maximális teljesítménye, amit a vetített képes háttér jól meg választott képsora kellő képen fokozott. A hang és mozgás látvány keverése mesteri volt az est folyamán.
A förgeteges siker bizonyítja, a Kolozsvári Magyar Opera társulata jó úton halad, mert közönségét meg tudta tartani, sőt a sok fiatal a nézőtéren azt is jelzi, a jövő biztató.
De ehhez mindazok kellenek, melyek egy ilyen intézményt képesek anyagilag is életben tartani.
Az alapanyag megvan, de ezzel az anyaggal csínján kell bánni, mert érzékeny, és ha nincs kellő képen óvva- támogatva, akkor könnyen sérülékeny.
A Gálaest bizonyította, a közönség, ha megkapja azt, amit elvár egy ilyen intézménytől, akkor nagyon példásan hálás tud lenni.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
Kolozsvári Magyar Opera 2010-2011 évadjának Évadzáró gálaestje sok tekintetből példaadó. Az újonnan kinevezett igazgató, Szép Gyula a médiának nyilatkozva, elmondta, ez volt az első olyan évad, melyet már előtte egy évvel, megterveztek és a terveket a lehetőségek szerint (betegségek, indiszpozíció ellenére) betartották. Visszatekintve az elmúlt évadra, a Kolozsvári Magyar Opera bizonyítottan jó évadot zárt. Köszönhetően annak a gárdának, amely az elmúlt húsz év tudatos építkezése következtében kiépült.
Ma már nemcsak az intézményen múlik a művészi teljesítmény megcsillantása. Ha az intézmény megkapja azokat a lehetőségeket, melyeket a világ valamennyi operaháza jobb helyeken megkap, akkor a teljesítményük felnőhet arra a színvonalra, mely méltán Kolozsvár hírnevének további növekedését eredményezheti.
Az intézmény múltja becsülni való. Ezzel a múlttal sáfárkodni érdem. Ezt érezte meg az intézmény vezetősége, amikor lehetővé tette, hogy ennek az évadnak a záró előadása „Vissi d’arte- a művészetért éltem” címmel megvalósuljon. De ehhez sok mindennek össze kellett jönnie, amivel egyébként az operaház rendelkezett, rendelkezik.
Szükség volt egy olyan személyiségre, aki munkásságával bizonyította, mindazok a belső adottságok léteznek, és ennek következtében az intézményt, megfelelő formában, bárhova ahova meghívják, kellő módon helyt áll. Ez a művész Kirkósa Júlia volt.
Akiről a hajdani korrepetitor Debreceni Éva (ma Tel-Avivban él) a következőket nyilatkozta:„A lélegzetem is elállt, amikor egy próbán, meghallottam Kirkósa Júlia gyönyörű drámai szoprán hangját, melyet egy csomó szabadon szárnyaló felhang díszített. Évek során ez a hang nemzetközi rangúvá fejlődött, megállta volna helyét bármely nagyvilági színpadon. Rendkívüli szorgalom, a szereptanulásban a legmélyebbre történő behatolás- úgy zeneileg, mint pszichológiailag- ezek jellemezték munkáját.”
Az elmondottakból kiderül, a tehetségen kívül nagyon komoly munka is szükséges ahhoz, hogy a benned levő értékek felszínre jöjjenek, és a szerencse is. A szerencséről talán annyit, Kirkósa Júlia nagyhírű komoly anyagiakkal rendelkező örmény családból származik. Ami abban az időben (1960-1980-as években) nem volt erény. Szerintem ennek is köszönhető, pályája nem volt mentes a zökkenőktől sem, de az a kivételes igyekezet, mely nélkül valódi művész nincs, minden alkalommal a színpadon, de az életben is, segítségére sietett. Ennek volt köszönhető, minden helyzetben meg tudta találni azt az utat, mely számára a helyzet megoldásában a legjobb volt.
A 1989-es események után kialakult helyzet nagy hozama volt az, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Opera felfedezte Kürthy András Budapesten élő rendezőt, aki igényességéről is híres volt. Kolozsváron több darabot állított színpadra, melyeknek szoprán szólamát Kirkósa Júlia szólaltatta meg.
Erről maga Kürthy András a következőkben így emlékezik meg: „Az engem hosszú időre Kolozsvárhoz kötő találkozások között az egyik legmegragadóbb volt egy a hangjával, megjelenésével, szuggesztív színpadi személyiségével kitűnő szoprán. Noha egy operett előadásban találkoztam vele, rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem mindennapi talentumok birtokosa par excellence operai hősnő, született Verdi-heroina, akivel feltétlenül szeretnék együtt dolgozni.”
A gondolatokat tett követte, és az események a Kolozsvári Magyar Opera aranykönyvében az utókor számára, rögzítődtek.
Ezek után érthető az, hogy a 2010-2011 évadjának Évadzáró gálaestjének megrendezésére Kürthy Adrást kérték fel. Kevés magyar operarendezőről-, menedzserről lehet elmondani, Kínától-Amerikáig minden jobb helyen megfordult. Akinek hatalmas tapasztalat áll ma a háta mögött. Egyike azoknak, aki nem engedheti meg magának az igénytelenséget. Ez alkalommal is a Kolozsvári Magyar Opera lehető legjavával dolgozott, bevonva olyanokat is, akik szívesen kollaborálnak az intézménnyel.
Így állt össze ez a zeneileg is jól átgondolt előadás, melynek karmesterei: Petre Sbârcea, Horváth József, Jankó Zsolt, Kulcsár Szabolcs. A nevek önmagukért beszélnek. Díszlettervező: Venczel Attila. Karigazgató Kulcsár Szabolcs.
Kirkósa Júlián kívül az előadók névsor szerinti felsorolása: Ádám János, Balla Sándor, Bardon Tony, Marius Budoiu, Covacinschi Yolanda, Egyed Apollónia, Florin Estefan, Fülöp Márton, Carmen Gurban, Hary Judit, Hercz Péter, Kele Brigitta, Kerekes Mária, Mányoki László, Mányoki Mária, Molnár Mária, Pataki Adorján, Rigmányi István, Sándor Árpád, Szeibert István, Székely Zsejke, Szilágyi János, Veress Orsolya és Vigh Ibolya.
Közreműködött az operaház ének-, zene- és balettkara.
A műsorvezetői teendőket Salat Lehel látta el, aki valamikor állandó meghívottja volt az operaháznak.
Hangversenymesterek: Barabás Sándor, Ferenczi Endre. Korrepetitor: Nagy Ibolya. Koreográfus Adrian Mureşan. Ügyelő: Gálffy Erzsébet. Rendező munkatársa: Gombár Annamária.
Kürthy András, de Szép Gyula is pontosan tudja, a produkciót, el kell adni. Ehhez föltétlenül szükséges a csomagolási technika minél magasabb szintű alkalmazása. Ennek volt köszönhető a műsor összeállításának minősége. Amit biztosítottak az örök ifjú Johann Strauss, Amilcare Ponchielli, U. Giordano, F. Cilea, valamint a legnagyobbak közé tartozó Giacomo Puccini és Giuseppe Verdi halhatatlan áriái.
A zenét fűszerezte a balettkar maximális teljesítménye, amit a vetített képes háttér jól meg választott képsora kellő képen fokozott. A hang és mozgás látvány keverése mesteri volt az est folyamán.
A förgeteges siker bizonyítja, a Kolozsvári Magyar Opera társulata jó úton halad, mert közönségét meg tudta tartani, sőt a sok fiatal a nézőtéren azt is jelzi, a jövő biztató.
De ehhez mindazok kellenek, melyek egy ilyen intézményt képesek anyagilag is életben tartani.
Az alapanyag megvan, de ezzel az anyaggal csínján kell bánni, mert érzékeny, és ha nincs kellő képen óvva- támogatva, akkor könnyen sérülékeny.
A Gálaest bizonyította, a közönség, ha megkapja azt, amit elvár egy ilyen intézménytől, akkor nagyon példásan hálás tud lenni.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2011. június 27.
Kormányon, de nem bármi áron (Marosvásárhelyen ülésezett az SZKT)
Az RMDSZ nemet mond Traian Băsescu megyésítési javaslatára, sem a nyolc nagy megyét, sem a nyolc plusz kettőt nem fogadja el, de kormányon marad, “amíg lehet”, s megpróbál eredményeket kicsikarni partnereiből – ez a döntés született a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati ülésén. Sokan heves vitára, éles párbeszédre számítottak, ám meglehetősen egyszólamúan zengtek a hozzászólók, hisz pénteken estére a megoldás már megszületett a szűkebb döntéshozó testületekben.
Szombaton tíz óra előtt úgy sorakoztak a román televíziós közvetítőkocsik a marosvásárhelyi kultúrpalota előtt, mintha a teremben Románia sorsáról születne döntés, az előtérben berendezték kis stúdióikat, és folyamatosan vadászták a “fontos embereket”. Új SZKT gyülekezett, de kevés új arccal, a legtöbb területi szervezet jól ismert vezető személyiségeit delegálta. 169 mandátumot igazoltak, és a jelenlevők egyhangú igennel választották újra a testület elnökének Bíró Rozáliát. Megszavazták a főtitkárhelyetteseket, akiket már néhány hete nevesített a szövetségi elnök, és megalakult a tíz frakció.
Erősödő magyarellenesség
Az ülés izgalmasabb része Kelemen Hunor szövetségi elnök beszámolójával kezdődött, aki az elmúlt fél év mérlegét vonta meg. Amikor kormányra léptek, tudták, mire vállalkoznak, és kivel, 2010-ben, 2011 elején ígéreteik egy részét teljesítették, kiemelkedő (s egyetlen) eredményként említette az új tanügyi törvényt. Kelemen Hunor felhívta a figyelmet arra, hogy március eleje-közepe óta jelentős nacionalista, magyarellenes retorika uralta el a közbeszédet, és ennek előidézői a jelenlegi ellenzéki pártok. Nehéz visszazárni a palackba a kieresztett szellemet – a társadalom normális fejlődését veszélyezteti a magyarellenesség, elronthatja az itthoni magyar közösség és a románság közti viszonyt, de veszélyezteti a román–magyar államközi kapcsolatokat is – hangsúlyozta. A régiók átalakításáról, a közigazgatási átszervezésről elmondta, ezek szükségességét az RMDSZ is elismeri, ám a DLP-vel korábbi egyezségük másról szólt, az ország új felosztását 2011 második felében, 2012 elején kellett volna megvitatniuk. Teljesen váratlanul érte a szövetséget, amikor néhány hete koalíciós partnereik jelezték, fel akarják gyorsítani a közigazgatási reformot, még a mostani parlamenti ülésszak végéig módosítanák az 1968-as megyésítési törvényt, nyolc nagy megyét létesítve, majd decemberig megváltoztatják azt a 170–180 törvényt, amely az új megyék, intézményeik működését tenné lehetővé, és 2012-ben már az új felosztás szerint tartanák a választásokat – ismertette Kelemen Hunor a demokrata-liberális javaslatot. Erről próbálták meggyőzni az RMDSZ-t, írott formában eddig semmit sem mutattak be, és erről alakult ki az az egyöntetű vélemény: ezt a szövetség nem tudja elfogadni, nemcsak a magyarság számára hátrányos volta miatt, de azért sem, mert Románia nemzetközi egyezményeket szegne meg, és mert tudatában vannak, egy előkészítetlen közigazgatási reform több bajt okozhat, mint amennyi nyereséget.
Csapdaajánlat Ezt követően érkezett kedden a cotroceni-i találkozón Traian Băsescu új javaslata a nyolc nagy megyéről, melyek mellett megmaradna jelenlegi formájában külön Hargita és Kovászna megye. Ez az első látásra érdekes ajánlat azonban csapda, nem oldja meg sem a Székelyföld, sem a Partium, sem az erdélyi magyarság többi részének problémáit, ha elfogadják, megosztják a magyar közösséget, olyan helyzetet teremtenek, amelyet utóbb nem lehet kezelni – fejtette ki Kelemen Hunor. Éppen ezért az RMDSZ azt javasolja, tárgyaljanak a felosztásról az RMDSZ tizenhat régiós javaslata alapján, vagy vegyék le napirendről a kérdést, és folytassák a decentralizációt. Ha a DLP nem hajlandó erre, és erőlteti a nyolc nagy megyét, az szakadáshoz vezet, márpedig Romániát pár hetes politikai válság is igen nehéz helyzetbe sodorná, a nemzetközi pénzintézetek előtt elveszítené hitelképességét. Felszólalásai során Kelemen Hunor többször megismételte, az RMDSZ nem akar kormányválságot előidézni, marad a kabinetben, de nem bármi áron.
Esélytelen a kisebbségi törvény
A szövetségi elnök a kisebbségi törvényről és a június 30-ig adott határidőről, no meg ultimátumáról szólva elmondta: a jelenlegi politikai helyzetben nem látja esélyét annak, hogy a hónap végéig egy, a magyarság számára megfelelő kisebbségi törvényt sikerüljön elfogadtatni, más jogszabály megszavazásába belemenni nem érdemes, nem szabad – hangsúlyozta. Június 30-ig mindennap ezen dolgoznak, de ha nem sikerül megfelelő jelentést elfogadtatniuk, akkor halasztani kényszerülnek, mint az elmúlt húsz év során sok más kérdést. Az RMDSZ-nek türelmesnek kell lennie, kivárásra játszania, és volt ugyan egy ultimátum, de a politikai kontextus azt felülírta, mérlegelniük kell, hogy egy esetleges kormányból való távozással zöld út nyílna magyarellenes jogszabályok elfogadása előtt, már megszerzett jogokat is elveszíthetünk. Kelemen Hunor Szlovákia példáját említette, ahol az ellenzékbe került magyar párt nem tudta megakadályozni, hogy a kormány úgy ossza fel az országot, hogy a magyarság mindenütt kisebbségbe kerüljön. Lehet, most az a látszat, hogy nem történt egyéb, csak behozták a kecskét a házba, és az RMDSZ kivitte – fejtette ki Kelemen Hunor, de megítélése szerint gyakorlatilag huszonegy éve ugyanez történik, mindegyre kiviszik az úja és újra betelepített kecskéket. “Ebben a helyzetben nekünk nagyon határozottan arra kell koncentrálnunk, amit eddig elértünk, ne veszítsük el, és hogy ahhoz valamit hozzá tudjunk tenni” – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
A 22-es csapdája
A hozzászólók többsége egyetértett a szövetségi elnök álláspontjával, néhányan azonban árnyalták, új információkkal egészítették ki a helyzetismertetőt, s mások, például a Bihar megyeiek egyértelműen az ellenzékkel való tárgyalások megkezdésében látják a kiutat, Lakatos Péter a 22-es csapdáját emlegette, no meg azt, Traian Băsescu és a DLP nem sértődhet meg, ha leülnek egyeztetni az ellenzékkel, a megállapodást nem az RMDSZ szegte meg először. Márton Árpád háromszéki képviselő szerint határozott döntést kell hoznia az SZKT-nak arról, melyek a kisebbségi törvény, a közigazgatási átszervezés és az alkotmánymódosítás “elfogadhatatlansági feltételei”, “ha pedig több kettőnél, akkor ki kell lépni”. Szomorú helyzetet vázolt Varga Attila képviselő, a képviselőház emberi jogi bizottságának tagja a kisebbségi törvény jelenlegi helyzetéről: úgy látja, bármelyik pillanatban kialakítható a kétharmados többség – de a jogszabály ellen. Ha kilépnének a kormányból, akkor sem találnának olyan pártot, amely támogatná elfogadását, márpedig értelme csak akkor lenne ennek a döntésnek. Varga Attila szerint rosszul áll a kisebbségi törvény vitája, és az a groteszk helyzet alakulhat ki, erőiket, energiájukat arra kell fordítaniuk, hogy kivédjék egy, a magyarság számára rossz törvény elfogadását. Markó Béla szerint tévednek azok, akik a Székelyföld nyereségeként próbálják beállítani az elmúlt napok történéseit. Lehet, hogy végre beszélnek rólunk, de vegyük figyelembe azt is, hogyan és milyen szándékkal – hívta fel a figyelmet. Van egy hatalmas nettó veszteségünk: a kisebbségi törvény – mondotta, s elismerte, pár hete még neki is meggyőződése volt, el lehet fogadtatni. Kiemelte, jelen pillanatban a kormányzásnak egyetlen alternatívája van: az ellenzékbe vonulás, a következő választások előtt elképzelhetetlen, hogy a másik oldallal kössenek szövetséget, és nem szabad elfeledni azt sem, a magyarellenes hangulatot éppen azok fokozták ily mértékig “akikkel egyesek szövetséget kötnének”. Markó szerint hozadéka is van az elmúlt időszaknak: bebizonyosodott, “rajtunk, és csakis rajtunk múlik, ami az elkövetkezőkben itt lesz”, nem járható út, amit az erdélyi magyar ellenzék hangoztat, azazhogy nem kell kormányon lenni, és nem oldja meg gondjainkat a magyar kormány vagy Brüsszel sem. A vita végén Kelemen Hunor elmondta: nehéz a helyzet, de nem reménytelen, majd összegezte az RMDSZ állaspontját: maradnak a kormányon, de nem bármi áron. “A mai ülésen azt láttam, hogy a szövetség egységes, a bizalom egymás iránt megerősödött. Nekünk továbbra is úgy kell politizálnunk, hogy mindig hozzáépítsünk valamit ahhoz az építményhez, amelyen az elmúlt huszonegy évben dolgoztunk. Következetesen, céljainkat szem előtt tartva nem szabad feladnunk semmit az eredményeinkből” – összegezte a szövetségi elnök.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az RMDSZ nemet mond Traian Băsescu megyésítési javaslatára, sem a nyolc nagy megyét, sem a nyolc plusz kettőt nem fogadja el, de kormányon marad, “amíg lehet”, s megpróbál eredményeket kicsikarni partnereiből – ez a döntés született a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati ülésén. Sokan heves vitára, éles párbeszédre számítottak, ám meglehetősen egyszólamúan zengtek a hozzászólók, hisz pénteken estére a megoldás már megszületett a szűkebb döntéshozó testületekben.
Szombaton tíz óra előtt úgy sorakoztak a román televíziós közvetítőkocsik a marosvásárhelyi kultúrpalota előtt, mintha a teremben Románia sorsáról születne döntés, az előtérben berendezték kis stúdióikat, és folyamatosan vadászták a “fontos embereket”. Új SZKT gyülekezett, de kevés új arccal, a legtöbb területi szervezet jól ismert vezető személyiségeit delegálta. 169 mandátumot igazoltak, és a jelenlevők egyhangú igennel választották újra a testület elnökének Bíró Rozáliát. Megszavazták a főtitkárhelyetteseket, akiket már néhány hete nevesített a szövetségi elnök, és megalakult a tíz frakció.
Erősödő magyarellenesség
Az ülés izgalmasabb része Kelemen Hunor szövetségi elnök beszámolójával kezdődött, aki az elmúlt fél év mérlegét vonta meg. Amikor kormányra léptek, tudták, mire vállalkoznak, és kivel, 2010-ben, 2011 elején ígéreteik egy részét teljesítették, kiemelkedő (s egyetlen) eredményként említette az új tanügyi törvényt. Kelemen Hunor felhívta a figyelmet arra, hogy március eleje-közepe óta jelentős nacionalista, magyarellenes retorika uralta el a közbeszédet, és ennek előidézői a jelenlegi ellenzéki pártok. Nehéz visszazárni a palackba a kieresztett szellemet – a társadalom normális fejlődését veszélyezteti a magyarellenesség, elronthatja az itthoni magyar közösség és a románság közti viszonyt, de veszélyezteti a román–magyar államközi kapcsolatokat is – hangsúlyozta. A régiók átalakításáról, a közigazgatási átszervezésről elmondta, ezek szükségességét az RMDSZ is elismeri, ám a DLP-vel korábbi egyezségük másról szólt, az ország új felosztását 2011 második felében, 2012 elején kellett volna megvitatniuk. Teljesen váratlanul érte a szövetséget, amikor néhány hete koalíciós partnereik jelezték, fel akarják gyorsítani a közigazgatási reformot, még a mostani parlamenti ülésszak végéig módosítanák az 1968-as megyésítési törvényt, nyolc nagy megyét létesítve, majd decemberig megváltoztatják azt a 170–180 törvényt, amely az új megyék, intézményeik működését tenné lehetővé, és 2012-ben már az új felosztás szerint tartanák a választásokat – ismertette Kelemen Hunor a demokrata-liberális javaslatot. Erről próbálták meggyőzni az RMDSZ-t, írott formában eddig semmit sem mutattak be, és erről alakult ki az az egyöntetű vélemény: ezt a szövetség nem tudja elfogadni, nemcsak a magyarság számára hátrányos volta miatt, de azért sem, mert Románia nemzetközi egyezményeket szegne meg, és mert tudatában vannak, egy előkészítetlen közigazgatási reform több bajt okozhat, mint amennyi nyereséget.
Csapdaajánlat Ezt követően érkezett kedden a cotroceni-i találkozón Traian Băsescu új javaslata a nyolc nagy megyéről, melyek mellett megmaradna jelenlegi formájában külön Hargita és Kovászna megye. Ez az első látásra érdekes ajánlat azonban csapda, nem oldja meg sem a Székelyföld, sem a Partium, sem az erdélyi magyarság többi részének problémáit, ha elfogadják, megosztják a magyar közösséget, olyan helyzetet teremtenek, amelyet utóbb nem lehet kezelni – fejtette ki Kelemen Hunor. Éppen ezért az RMDSZ azt javasolja, tárgyaljanak a felosztásról az RMDSZ tizenhat régiós javaslata alapján, vagy vegyék le napirendről a kérdést, és folytassák a decentralizációt. Ha a DLP nem hajlandó erre, és erőlteti a nyolc nagy megyét, az szakadáshoz vezet, márpedig Romániát pár hetes politikai válság is igen nehéz helyzetbe sodorná, a nemzetközi pénzintézetek előtt elveszítené hitelképességét. Felszólalásai során Kelemen Hunor többször megismételte, az RMDSZ nem akar kormányválságot előidézni, marad a kabinetben, de nem bármi áron.
Esélytelen a kisebbségi törvény
A szövetségi elnök a kisebbségi törvényről és a június 30-ig adott határidőről, no meg ultimátumáról szólva elmondta: a jelenlegi politikai helyzetben nem látja esélyét annak, hogy a hónap végéig egy, a magyarság számára megfelelő kisebbségi törvényt sikerüljön elfogadtatni, más jogszabály megszavazásába belemenni nem érdemes, nem szabad – hangsúlyozta. Június 30-ig mindennap ezen dolgoznak, de ha nem sikerül megfelelő jelentést elfogadtatniuk, akkor halasztani kényszerülnek, mint az elmúlt húsz év során sok más kérdést. Az RMDSZ-nek türelmesnek kell lennie, kivárásra játszania, és volt ugyan egy ultimátum, de a politikai kontextus azt felülírta, mérlegelniük kell, hogy egy esetleges kormányból való távozással zöld út nyílna magyarellenes jogszabályok elfogadása előtt, már megszerzett jogokat is elveszíthetünk. Kelemen Hunor Szlovákia példáját említette, ahol az ellenzékbe került magyar párt nem tudta megakadályozni, hogy a kormány úgy ossza fel az országot, hogy a magyarság mindenütt kisebbségbe kerüljön. Lehet, most az a látszat, hogy nem történt egyéb, csak behozták a kecskét a házba, és az RMDSZ kivitte – fejtette ki Kelemen Hunor, de megítélése szerint gyakorlatilag huszonegy éve ugyanez történik, mindegyre kiviszik az úja és újra betelepített kecskéket. “Ebben a helyzetben nekünk nagyon határozottan arra kell koncentrálnunk, amit eddig elértünk, ne veszítsük el, és hogy ahhoz valamit hozzá tudjunk tenni” – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
A 22-es csapdája
A hozzászólók többsége egyetértett a szövetségi elnök álláspontjával, néhányan azonban árnyalták, új információkkal egészítették ki a helyzetismertetőt, s mások, például a Bihar megyeiek egyértelműen az ellenzékkel való tárgyalások megkezdésében látják a kiutat, Lakatos Péter a 22-es csapdáját emlegette, no meg azt, Traian Băsescu és a DLP nem sértődhet meg, ha leülnek egyeztetni az ellenzékkel, a megállapodást nem az RMDSZ szegte meg először. Márton Árpád háromszéki képviselő szerint határozott döntést kell hoznia az SZKT-nak arról, melyek a kisebbségi törvény, a közigazgatási átszervezés és az alkotmánymódosítás “elfogadhatatlansági feltételei”, “ha pedig több kettőnél, akkor ki kell lépni”. Szomorú helyzetet vázolt Varga Attila képviselő, a képviselőház emberi jogi bizottságának tagja a kisebbségi törvény jelenlegi helyzetéről: úgy látja, bármelyik pillanatban kialakítható a kétharmados többség – de a jogszabály ellen. Ha kilépnének a kormányból, akkor sem találnának olyan pártot, amely támogatná elfogadását, márpedig értelme csak akkor lenne ennek a döntésnek. Varga Attila szerint rosszul áll a kisebbségi törvény vitája, és az a groteszk helyzet alakulhat ki, erőiket, energiájukat arra kell fordítaniuk, hogy kivédjék egy, a magyarság számára rossz törvény elfogadását. Markó Béla szerint tévednek azok, akik a Székelyföld nyereségeként próbálják beállítani az elmúlt napok történéseit. Lehet, hogy végre beszélnek rólunk, de vegyük figyelembe azt is, hogyan és milyen szándékkal – hívta fel a figyelmet. Van egy hatalmas nettó veszteségünk: a kisebbségi törvény – mondotta, s elismerte, pár hete még neki is meggyőződése volt, el lehet fogadtatni. Kiemelte, jelen pillanatban a kormányzásnak egyetlen alternatívája van: az ellenzékbe vonulás, a következő választások előtt elképzelhetetlen, hogy a másik oldallal kössenek szövetséget, és nem szabad elfeledni azt sem, a magyarellenes hangulatot éppen azok fokozták ily mértékig “akikkel egyesek szövetséget kötnének”. Markó szerint hozadéka is van az elmúlt időszaknak: bebizonyosodott, “rajtunk, és csakis rajtunk múlik, ami az elkövetkezőkben itt lesz”, nem járható út, amit az erdélyi magyar ellenzék hangoztat, azazhogy nem kell kormányon lenni, és nem oldja meg gondjainkat a magyar kormány vagy Brüsszel sem. A vita végén Kelemen Hunor elmondta: nehéz a helyzet, de nem reménytelen, majd összegezte az RMDSZ állaspontját: maradnak a kormányon, de nem bármi áron. “A mai ülésen azt láttam, hogy a szövetség egységes, a bizalom egymás iránt megerősödött. Nekünk továbbra is úgy kell politizálnunk, hogy mindig hozzáépítsünk valamit ahhoz az építményhez, amelyen az elmúlt huszonegy évben dolgoztunk. Következetesen, céljainkat szem előtt tartva nem szabad feladnunk semmit az eredményeinkből” – összegezte a szövetségi elnök.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. június 29.
Iaşi vérgőzös napjai
A modern korszakban Románia területén elkövetett legnagyobb mészárlásként tartják számon a iaşi-i zsidópogromot, amely kereken hetven esztendővel ezelőtt, 1941 júniusának végén és júliusának elején tizedelte meg a moldvai nagyváros százezerre tehető zsidó lakosságát.
A Romániában a háború éveiben elkövetetett zsidóellenes pogromok, deportálások hosszú ideig amolyan tabutémának számítottak az országban. Bukarest ugyanis 2002-ig tagadta a romániai holokauszt tényét, és csak az utóbbi időben volt hajlandó elismerni felelősségét, a népirtást Romániában elrendelő fasiszta Ion Antonescu marsall háborús bűnösségét is igyekezett eltitkolni.
Mi több, nem is olyan rég még maga Traian Băsescu államfő is megpróbálta a felelősséget az ország akkori, tulajdonképpeni uráról, Antonescuról, áthárítani a báb szerepére kárhoztatott Mihály királyra.
Halálvonatok
Márpedig az tény, hogy Antonescu rendszere idején Romániában is módszeresen pusztították a zsidó lakosságot. A hetven évvel ezelőtti iaşi-i pogromnak például 14 ezer halálos áldozata volt. A mészárlást maga a marsall rendelte el, Iaşi „zsidóktól történő megtisztítására” utasítva a város katonai parancsnokát, Constantin Lupu ezredest.
A bukaresti zsidópogromot alig hat hónappal követő moldovai tömeggyilkosságban egyaránt részt vettek román katonák, rendőrök, csendőrök, titkosszolgálatiak, vasgárdisták, német katonák, de civilek – így például diákok – is.
1941. június 29-én mintegy 3500 zsidót tereltek a helyi rendőrkapitányság udvarára, ahol gépfegyverrel lőttek közéjük. Mintegy 4500 zsidót marhavagonokba zsúfoltak, az ily módon összeállított szerelvényeket – a hírhedett halálvonatokat – napokon át zötyögtették, víz és élelem nélkül, a tűző napon, miközben – túlélők elmondása szerint – a vagonokat harminc centiméteres magasságban borító istállótrágyára szórt oltatlan mész legalább hatvan fokos hőséget gerjesztett. A kínszenvedés után a halottakat egyszerűen tömegsírba dobták le és meszet öntöttek rájuk.
Román modell alapján
Jóllehet a román hatóságok azt bizonygatták, hogy az ország területén elkövetett pogromokat a náci modell alapján rendezték meg, a holokauszttal kapcsolatos igazság felderítésével megbízott, Elie Wiesel által vezetett intézet kimutatta: azok forgatókönyvét – így a iaşi-i mészárlásét is – az 1940 nyarán, Dorohoiban sorra került zsidóirtás képezte.
Mi több: a iaşi-i pogrom bizonyíthatóan amolyan előjátéka volt a nácik által a későbbiekben Európa-szerte elkövetett mészárlásoknak, bár az is igaz, hogy a német csapatok romániai jelenléte nélkül Antonescuék nem mertek volna belevágni nagyszabású zsidótlanítási programjukba. A iaşi-i pogrom egyébként része volt a „nagy terv” fedőnevet viselő programnak, amelynek a zsidók Moldvából történő eltávolítása volt a célja – ideértve a besszarábiai és bukovinai zsidóság fizikai megsemmisítését is.
Amint maga Antonescu fogalmazott: „szándékom megtisztítani a román nemzetet az idegenektől, és teljesen homogén román népet létrehozni Besszarábiában és Moldvában”. (A gondolatot később Nicolae Ceauşescu is felvetette, amikor meghirdette a román nép homogenizálásának programját – ő azonban elsősorban az akkoriban még kétmilliós magyar közösséget találta „nemzetidegennek”).
Cinizmus, kétszínűség
Az akciót Ion Antonescu és cinkosai gondosan előkészítették. Már néhány héttel korábban összeírták a moldovai zsidóságot, a falvakban élő zsidók java részét a Târgu Jiu-i lágerbe zárták, mindenfelé falragaszokon kiáltották ki a zsidóságot az ellenséggel összejátszó, fegyvereket rejtegető veszélyes elemnek, de a zsidókat tették felelőssé Iaşi június 26-i, szövetségesek általi megbombázásáért is.
Már június 25-én felszólították a keresztény lakosságot: helyezzen keresztet háza ablakába, a hatóságok maguk is mésszel felfestett kereszttel jelölték meg számos „keresztény házat”, míg a „zsidó házak” megjelöletlenül maradtak.
A korabeli hatóságok megpróbálták eltitkolni a halálos áldozatok tényleges számát. Antonescuék közleményükben 500 halottat említenek, később, a rendőr-főkapitányság már csak 300 halottról beszélt, míg a Iaşi megyei prefektúra csupán 234 halottról tudott. A Iaşi tartományi sziguranca parancsnoka, Emil Goiseanu szerint azért nem lehet pontosan megállapítani az áldozatok számát, mert nem bizonyították be elhalálozásukat.
Mihai Antonescu belügyminiszter pedig – aki oroszlánrészt vállalt nemcsak a iaşi-i pogromban, de a besszarábiai és bukovinai mészárlásokban is, sőt, beosztottjai „a sikeres akció” végén a pogromról készült fotóalbummal ajándékozták meg – a Wiesel intézet szerint: „a román kétszínűség klasszikus példájaként” azzal mentegetőzött, hogy nem tudta megakadályozni a vérengzést, mivel arról őt senki nem tájékoztatta.
Szomorú számok
A zsidók üldözése csak fokozódott Románia Németország melletti hadba lépésével. Ion Antonescu felszólította a hatóságokat, „álljanak készen a megfelelő pillanatban kiadandó parancsának teljesítésére”. Romániában a háború kezdetekor mintegy 800 ezer zsidó élt.
Az Elie Wiesel Intézet 280 ezer körülire teszi a romániai zsidó áldozatok számát, bár az intézeten belül vannak, akik 380-410 ezer halottról beszélnek. Az biztosra vehető, hogy a mai Románia területén több mint 400 ezer zsidó vesztette életét, közülük 130 ezerre tehető a magyar hatóságok által haláltáborokba deportáltak száma.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)
A modern korszakban Románia területén elkövetett legnagyobb mészárlásként tartják számon a iaşi-i zsidópogromot, amely kereken hetven esztendővel ezelőtt, 1941 júniusának végén és júliusának elején tizedelte meg a moldvai nagyváros százezerre tehető zsidó lakosságát.
A Romániában a háború éveiben elkövetetett zsidóellenes pogromok, deportálások hosszú ideig amolyan tabutémának számítottak az országban. Bukarest ugyanis 2002-ig tagadta a romániai holokauszt tényét, és csak az utóbbi időben volt hajlandó elismerni felelősségét, a népirtást Romániában elrendelő fasiszta Ion Antonescu marsall háborús bűnösségét is igyekezett eltitkolni.
Mi több, nem is olyan rég még maga Traian Băsescu államfő is megpróbálta a felelősséget az ország akkori, tulajdonképpeni uráról, Antonescuról, áthárítani a báb szerepére kárhoztatott Mihály királyra.
Halálvonatok
Márpedig az tény, hogy Antonescu rendszere idején Romániában is módszeresen pusztították a zsidó lakosságot. A hetven évvel ezelőtti iaşi-i pogromnak például 14 ezer halálos áldozata volt. A mészárlást maga a marsall rendelte el, Iaşi „zsidóktól történő megtisztítására” utasítva a város katonai parancsnokát, Constantin Lupu ezredest.
A bukaresti zsidópogromot alig hat hónappal követő moldovai tömeggyilkosságban egyaránt részt vettek román katonák, rendőrök, csendőrök, titkosszolgálatiak, vasgárdisták, német katonák, de civilek – így például diákok – is.
1941. június 29-én mintegy 3500 zsidót tereltek a helyi rendőrkapitányság udvarára, ahol gépfegyverrel lőttek közéjük. Mintegy 4500 zsidót marhavagonokba zsúfoltak, az ily módon összeállított szerelvényeket – a hírhedett halálvonatokat – napokon át zötyögtették, víz és élelem nélkül, a tűző napon, miközben – túlélők elmondása szerint – a vagonokat harminc centiméteres magasságban borító istállótrágyára szórt oltatlan mész legalább hatvan fokos hőséget gerjesztett. A kínszenvedés után a halottakat egyszerűen tömegsírba dobták le és meszet öntöttek rájuk.
Román modell alapján
Jóllehet a román hatóságok azt bizonygatták, hogy az ország területén elkövetett pogromokat a náci modell alapján rendezték meg, a holokauszttal kapcsolatos igazság felderítésével megbízott, Elie Wiesel által vezetett intézet kimutatta: azok forgatókönyvét – így a iaşi-i mészárlásét is – az 1940 nyarán, Dorohoiban sorra került zsidóirtás képezte.
Mi több: a iaşi-i pogrom bizonyíthatóan amolyan előjátéka volt a nácik által a későbbiekben Európa-szerte elkövetett mészárlásoknak, bár az is igaz, hogy a német csapatok romániai jelenléte nélkül Antonescuék nem mertek volna belevágni nagyszabású zsidótlanítási programjukba. A iaşi-i pogrom egyébként része volt a „nagy terv” fedőnevet viselő programnak, amelynek a zsidók Moldvából történő eltávolítása volt a célja – ideértve a besszarábiai és bukovinai zsidóság fizikai megsemmisítését is.
Amint maga Antonescu fogalmazott: „szándékom megtisztítani a román nemzetet az idegenektől, és teljesen homogén román népet létrehozni Besszarábiában és Moldvában”. (A gondolatot később Nicolae Ceauşescu is felvetette, amikor meghirdette a román nép homogenizálásának programját – ő azonban elsősorban az akkoriban még kétmilliós magyar közösséget találta „nemzetidegennek”).
Cinizmus, kétszínűség
Az akciót Ion Antonescu és cinkosai gondosan előkészítették. Már néhány héttel korábban összeírták a moldovai zsidóságot, a falvakban élő zsidók java részét a Târgu Jiu-i lágerbe zárták, mindenfelé falragaszokon kiáltották ki a zsidóságot az ellenséggel összejátszó, fegyvereket rejtegető veszélyes elemnek, de a zsidókat tették felelőssé Iaşi június 26-i, szövetségesek általi megbombázásáért is.
Már június 25-én felszólították a keresztény lakosságot: helyezzen keresztet háza ablakába, a hatóságok maguk is mésszel felfestett kereszttel jelölték meg számos „keresztény házat”, míg a „zsidó házak” megjelöletlenül maradtak.
A korabeli hatóságok megpróbálták eltitkolni a halálos áldozatok tényleges számát. Antonescuék közleményükben 500 halottat említenek, később, a rendőr-főkapitányság már csak 300 halottról beszélt, míg a Iaşi megyei prefektúra csupán 234 halottról tudott. A Iaşi tartományi sziguranca parancsnoka, Emil Goiseanu szerint azért nem lehet pontosan megállapítani az áldozatok számát, mert nem bizonyították be elhalálozásukat.
Mihai Antonescu belügyminiszter pedig – aki oroszlánrészt vállalt nemcsak a iaşi-i pogromban, de a besszarábiai és bukovinai mészárlásokban is, sőt, beosztottjai „a sikeres akció” végén a pogromról készült fotóalbummal ajándékozták meg – a Wiesel intézet szerint: „a román kétszínűség klasszikus példájaként” azzal mentegetőzött, hogy nem tudta megakadályozni a vérengzést, mivel arról őt senki nem tájékoztatta.
Szomorú számok
A zsidók üldözése csak fokozódott Románia Németország melletti hadba lépésével. Ion Antonescu felszólította a hatóságokat, „álljanak készen a megfelelő pillanatban kiadandó parancsának teljesítésére”. Romániában a háború kezdetekor mintegy 800 ezer zsidó élt.
Az Elie Wiesel Intézet 280 ezer körülire teszi a romániai zsidó áldozatok számát, bár az intézeten belül vannak, akik 380-410 ezer halottról beszélnek. Az biztosra vehető, hogy a mai Románia területén több mint 400 ezer zsidó vesztette életét, közülük 130 ezerre tehető a magyar hatóságok által haláltáborokba deportáltak száma.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. július 4.
Bandi Dezső emlékére – kilencedszer
Csittszentiván volt Bandi Dezső utolsó olyan „állomása”, ahol a hagyományos népművészeti foglalkozások fortélyait adta át helyi és környékbeli gyerekeknek. A neves iparművész emlékére pedig immár kilencedik alkalommal szervezték meg a Bandi Dezső nemzetközi gyermek és ifjúsági kézműves illetve fafaragó tábort június 27. – július 3. között.
A Bandi Dezső Kulturális Egyesület 2005-től szervezi meg azt az ingyenes tábort, ahol évente egyre több helyi illetve környékbeli gyermek és fiatal élheti ki alkotószenvedélyét, bontakoztathatja ki tehetségét. Ebben az évben naponta 120-130 fiatalt fogadtak a tábor különböző műhelyeiben egy héten keresztül, amelyeket a helyi iskola tantermeiben illetve a kultúrotthon földszinti termében alakítottak ki. A fafaragás, gyöngyfűzés, szövés, makramé, agyagozás, bogozás fortélyain kívül népdalokat tanítottak a résztvevőknek, ottjártunkkor pedig az Európai Unióról tartottak előadást a csittszentiváni és környékbeli gyerekeknek.
Nem csak a táborban faraghatnak a helyi fiatalok, hanem az egyesületben működő állandó faragászati körön is lehetőségük van erre – tudtuk meg Székely Lajostól, a faragászati kör vezetőjétől, a tábor szervezőjétől. A helyi kultúrotthon épületében működő szakkör legfontosabb célja, hogy átadja a mesterség lényegét, kibontakozhassanak a helyi tehetségek, de közösségformáló szerepe is van. „Kitartásra, figyelemre, türelemre neveli a fiatalokat, hiszen nem elég a tehetség, tanulni kell a kitartást” – tette hozzá Székely Lajos.
Nemzetköziséget hozott Mezőtúr
Ebben az évben is Erdély különböző tájegységeiről érkezett, elismert művészektől „leshették el” a mesterségek csínját-bínját. A marosvásárhelyi Tamás Mihály agyagozást, a Székelyszentkirályról érkezett Bencze László és a zsoboki Gál Potyó István pedig fafaragást tanított a tábor résztvevőinek. A tábor nemzetköziségét annak a 16 fős magyarországi csoportnak köszönheti, amely a Mezőtúri Református Gimnáziumból érkezett Csittszentivánra.
A szülők számára is nagy segítséget jelent, ugyanis gyerekeik pályaválasztása szempontjából is fontos lehet az itt elsajátított, megszeretett mesterség. Az évek folyamán számos olyan tehetséges gyereket sikerült a táborban „felfedezni” és elindítani a pályán, akik azóta elvégezték az asztalos szakképzést, a faragászati szakot vagy a művészeti iskolát – tette hozzá a tábor szervezője
Székelykaput is avattak
A tábor ifjú alkotói az elmúlt évben kezdték el, és az idei táborban fejezték be azt a székelykaput, amelyet a hétvégén tartott Csittszentiváni Falunapok keretében állítottak és avattak fel az iskola épülete előtt. „A faragott kaput kizárólag a helyi és környékbeli fiatalok készítették, csupán az ácsmunkában segédkezett Bencze László” – mondta el Székely Lajos. A faragászati szakkör alkotásai a kultúrotthon nagytermében egy állandó tárlat keretében tekinthetők meg, a tábor ideje alatt készülteket pedig minden évben kiállítják Marosvásárhelyen. Ebben az évben az Unitárius Egyház Bolyai téri tanácstermében lesznek láthatóak, két hét múlva pedig Szászrégenben a DIO Házban állítják ki az arra érdemes alkotásokat.
A tábor ingyenes minden résztvevője számára, éppen ezért a helyi önkormányzat, a Maros Megyei Tanács, a Communitas Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatása nélkül nem szervezhették volna meg ebben az évben sem – mondta Székely Lajos.
Hajnal Csilla. Székelyhon.ro
Csittszentiván volt Bandi Dezső utolsó olyan „állomása”, ahol a hagyományos népművészeti foglalkozások fortélyait adta át helyi és környékbeli gyerekeknek. A neves iparművész emlékére pedig immár kilencedik alkalommal szervezték meg a Bandi Dezső nemzetközi gyermek és ifjúsági kézműves illetve fafaragó tábort június 27. – július 3. között.
A Bandi Dezső Kulturális Egyesület 2005-től szervezi meg azt az ingyenes tábort, ahol évente egyre több helyi illetve környékbeli gyermek és fiatal élheti ki alkotószenvedélyét, bontakoztathatja ki tehetségét. Ebben az évben naponta 120-130 fiatalt fogadtak a tábor különböző műhelyeiben egy héten keresztül, amelyeket a helyi iskola tantermeiben illetve a kultúrotthon földszinti termében alakítottak ki. A fafaragás, gyöngyfűzés, szövés, makramé, agyagozás, bogozás fortélyain kívül népdalokat tanítottak a résztvevőknek, ottjártunkkor pedig az Európai Unióról tartottak előadást a csittszentiváni és környékbeli gyerekeknek.
Nem csak a táborban faraghatnak a helyi fiatalok, hanem az egyesületben működő állandó faragászati körön is lehetőségük van erre – tudtuk meg Székely Lajostól, a faragászati kör vezetőjétől, a tábor szervezőjétől. A helyi kultúrotthon épületében működő szakkör legfontosabb célja, hogy átadja a mesterség lényegét, kibontakozhassanak a helyi tehetségek, de közösségformáló szerepe is van. „Kitartásra, figyelemre, türelemre neveli a fiatalokat, hiszen nem elég a tehetség, tanulni kell a kitartást” – tette hozzá Székely Lajos.
Nemzetköziséget hozott Mezőtúr
Ebben az évben is Erdély különböző tájegységeiről érkezett, elismert művészektől „leshették el” a mesterségek csínját-bínját. A marosvásárhelyi Tamás Mihály agyagozást, a Székelyszentkirályról érkezett Bencze László és a zsoboki Gál Potyó István pedig fafaragást tanított a tábor résztvevőinek. A tábor nemzetköziségét annak a 16 fős magyarországi csoportnak köszönheti, amely a Mezőtúri Református Gimnáziumból érkezett Csittszentivánra.
A szülők számára is nagy segítséget jelent, ugyanis gyerekeik pályaválasztása szempontjából is fontos lehet az itt elsajátított, megszeretett mesterség. Az évek folyamán számos olyan tehetséges gyereket sikerült a táborban „felfedezni” és elindítani a pályán, akik azóta elvégezték az asztalos szakképzést, a faragászati szakot vagy a művészeti iskolát – tette hozzá a tábor szervezője
Székelykaput is avattak
A tábor ifjú alkotói az elmúlt évben kezdték el, és az idei táborban fejezték be azt a székelykaput, amelyet a hétvégén tartott Csittszentiváni Falunapok keretében állítottak és avattak fel az iskola épülete előtt. „A faragott kaput kizárólag a helyi és környékbeli fiatalok készítették, csupán az ácsmunkában segédkezett Bencze László” – mondta el Székely Lajos. A faragászati szakkör alkotásai a kultúrotthon nagytermében egy állandó tárlat keretében tekinthetők meg, a tábor ideje alatt készülteket pedig minden évben kiállítják Marosvásárhelyen. Ebben az évben az Unitárius Egyház Bolyai téri tanácstermében lesznek láthatóak, két hét múlva pedig Szászrégenben a DIO Házban állítják ki az arra érdemes alkotásokat.
A tábor ingyenes minden résztvevője számára, éppen ezért a helyi önkormányzat, a Maros Megyei Tanács, a Communitas Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatása nélkül nem szervezhették volna meg ebben az évben sem – mondta Székely Lajos.
Hajnal Csilla. Székelyhon.ro