Ideiglenes megoldás: a pedagógusszövetség veszi át a csángó oktatási prrogramot
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) veszi át ideiglenesen a moldvai csángó magyar oktatási program felügyeletét és irányítását. Burus Siklódi Botond, a pedagógusszövetség elnöke csütörtökön a Krónikának elmondta, az RMPSZ a következő három hónapban a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) leköszönt vezetőségével közösen biztosítja az oktatási tevékenység működtetését a Csángóföldön. Az RMPSZ szerződést köt a csángó szervezetnek az oktatási programban részt vevő tagjaival, valamint a Kárpátokon túli vidékeken oktató pedagógusokkal.
Burus Siklódi Botond elmondta, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai államtitkárságával történt megegyezés szerint a pedagógusszövetség a február–április időszakban biztosítja majd az oktatási program folytonosságát, amelyhez továbbra is a magyar kormány nyújtja az anyagi fedezetet a Bethlen Gábor Alapból. „Amikor vállaltuk a közvetítő szerepet, olyan megoldást kerestünk, amely a folytonosságot biztosítja, és úgy tűnik, hogy ez sikerült” – jelentette ki lapunknak az RMPSZ vezetője. Emlékeztetett, hogy a pedagógusszövetség már a kezdetekkor részt vett a program beindításában, és folyamatosan szoros kapcsolatot ápolt annak működtetőivel, igyekezett szakmai segítséget nyújtani számukra.
Éppen ezért a továbbiakban is csak úgy tudják elképzelni a munkát, ha abban az MCSMSZ leköszönt vezetőségének oktatási programba bekapcsolódó tagjai is részt vállalnak. Ők ugyanis hétfőn nemcsak a tisztségükből távoztak, hanem a munkaviszonyukat is felbontották, ezért az RMPSZ ismét szerződést köt velük, akárcsak az oktatásban részt vevő tanárokkal. „A csángószövetség vezetősége nélkül nem vállaltuk volna el a feladatot, ők nyitottak a tárgyalásra, és mi ezt értékeljük” – nyilatkozta Burus Siklódi Botond, aki szerint a továbbiakban munkaviszonyt szeretnének kialakítani mindazokkal, akik meghatározó szerepet töltöttek be a program működtetésében, beleértve a tanárokat és az irodai alkalmazottakat is. Hozzátette, amint megvannak a szükséges dokumentumok, alá is írják a szerződést a támogatásról a Bethlen Gábor Alappal. A magyarországi alapítvánnyal egyébként az RMPSZ tavaly óta szerződésben áll, amikor átvette az Iskola Alapítványtól a határon túli, magyarul tanuló diákoknak járó oktatási és nevelési támogatás folyósítását. Burus Siklódi Botond hangsúlyozta, a pedagógusszövetség megbízatása egyelőre csak a február–április időszakra szól, amíg az illetékesek „konkrét és használható megoldást” találnak a jelenlegi „bonyolult helyzetre”. Hozzátette, bármi is legyen a megoldás, az április utáni időszakban sem szeretnék cserbenhagyni moldvai kollégáikat, hiszen nagyon fontosnak tartják, hogy a csángóföldi magyar oktatási program működőképes legyen.
Hegyeli Attila, az MCSMSZ leköszönt ügyvezetője, a moldvai csángó magyar oktatási program felelőse a Krónikának megerősítette, hogy a következő három hónapra ideiglenes, meghatározott időre szóló szerződést kötnek az RMPSZ-szel. Ugyanis ezután a pedagógusszövetség lesz a program gazdája, amely nemcsak a pénzt kezeli majd, hanem munkáltatói szerepet is betölt, és viseli a felelősséget is a működéséért.
„Átmeneti megoldásnak nagyon jónak tartjuk, hogy a pedagógusszövetséghez kerül a program, és örömmel adjuk át. Ez az egyetlen megoldás, amely legalább a tanév végéig biztosítja az eddigi tevékenység továbbélését” – értékelt lapunknak Hegyeli. A programfelelős kérdésünkre elmondta, az MCSMSZ vezetőségének lemondása nem okozott fennakadást az oktatási tevékenységben, amely valamennyi helyszínen zavartalanul folyik, ugyanis próbálták úgy kezelni a helyzetet, hogy a gyerekek semmit se érezzenek meg a gondokból. Hozzátette, néhány tanár csomagolni készült ugyan, de most, hogy biztosított a program további működtetése, reméli, hogy meggondolják magukat, szombaton ismertetik velük az új helyzetet.
„Ebben a három hónapban kell találni egy végleges megoldást a program további működtetésére” – jelentette ki ugyanakkor a programfelelős. Mint elmondta, a közeljövőben összehívják az MCSMSZ küldöttgyűlését, amely egyben tisztújító gyűlés is lesz, és itt fognak dönteni arról, hogyan viszonyulnak a jelenlegi helyzethez, és a továbbiakban milyen szerepet kívánnak betölteni a moldvai csángó magyar oktatási program működtetésében.
Mint arról beszámoltunk, az MCSMSZ vezetősége hétfőn mondott le, miután a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai államtitkársága két magyarországi szervezet, a Teleki László Alapítvány és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány közreműködésével egy új, Romániában bejegyzett alapítványra bízná a moldvai oktatási programot. Az államtitkárság az MCSMSZ átvilágítása során tapasztalt rendellenességekkel indokolta lépését, és kijelentette, hogy a szervezet vezetősége lépésével cserbenhagyta a moldvai csángó közösséget.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár ugyanakkor leszögezte, a történtek ellenére folytatódik a moldvai csángó magyarok oktatási programja, a tanárok rendben megkapják a fizetésüket és a gyermekek is ugyanúgy részt vehetnek a magyar órákon, mint eddig. Répás szerint a programra az Orbán-kormány idén 70 millió forintot biztosít, és továbbra is kiemelten fontosnak és olyan értéknek tartja az oktatás biztosítását, ami sokat segíthet a moldvai magyar csángó közösségnek.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

EMNT: az RMDSZ kizárólag saját jelöltjeként kívánja indítani Vass Leventét Marosvásárhelyen – RMDSZ: az EMNT hazudik
Sajtóközleményeikkel, nyilatkozataikkal és cselekedeteikkel keserű hétvégét szereztek egymásnak az RMDSZ, az EMNT és az EMNP marosvásárhelyi vezetői. A nemzeti tanács és a néppárt képviselői azzal vádolták az RMDSZ-t, hogy „derült égből villámcsapásként” kisajátították Vass Leventét, akit kizárólag a tulipán védjegye alatt indítanának a polgármesteri szék visszaszerzéséért. A szövetség vezetői „övön aluli ütésként” értékelték az EMNT vádjait, melyek – Kelemen Atilla megyei elnök szerint – egy magánbeszélgetésen elhangzottak elferdítésére épülnek.
Január 3-án, pénteken délben minden jel arra utalt, hogy még összeállása előtt robban a tavaly nyáron megálmodott helyi magyar-magyar koalíció. A jelenlegi állás szerint egyre inkább úgy tűnik: nem lesz magyar pártkoalíció Marosvásárhelyen, mert az RMDSZ nem hajlandó elkötelezni magát az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) oldalán. Ha ez nem történik meg, válaszként a Vass Levente jelölését szorgalmazó nemzeti oldal már nem lesz hajlandó támogatni az RMDSZ orvos-politikusát.
Vass még bízik a különböző magyar szervezetek vezetőinek józanságában és tárgyalókészségében és reméli, hogy végül csak sikerül valamiféle egyezségre jutni.
Csalódás érte az EMNP-t
Az indulatok már pénteken délelőtt felkorbácsolódtak, amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei elnöksége nevében Jakab István levelet juttatott el a sajtónak. Azon túl, hogy megköszöni a történelmi magyar egyházfők egy nappal korábban közzétett támogatónyilatkozatát, az EMNT megyei elnöke azzal vádolta meg Kelemen Atillát, az RMDSZ megyei vezetőjét, hogy az egy nappal korábbi egyeztetéseken felrúgta szervezete korábbi álláspontját, és ellentmondást nem tűrve közölte: Vass Leventét csak az RMDSZ színeiben kívánják indítani a helyhatósági választásokon.
„Marosvásárhelyen a magyarság érdeke megkívánja, hogy valós együttműködéssel mozgósítsuk a magyar választópolgárokat, és sajnálattal vesszük tudomásul, hogy a tervezett formában a »szövetség« önös érdekei miatt ez nem valósulhat meg. Csalódás ugyanakkor, hogy az RMDSZ újfent bizonyítja: vezetői adott szavában nem lehet megbízni” – áll többek között a nyilatkozatban.
Jakab szerint rendkívül szomorú, hogy azok után, hogy a tavaly az EMNT, történelminek nevezett gesztusként, éppen az RMDSZ berkeiből javasolt valakit közös jelöltnek, a kormánypárt most teljesen más értelmezést ad az összefogásnak.
„Mihelyt Kelemen Atilla az RMDSZ mögé való felsorakozásként értelmezi az összefogást, be kell látnunk, hogy Marosvásárhelyen még mindig korai a magyar politikai pártok együttműködéséről álmodni” – állapította meg hétvégi sajtótájékoztatóján Jakab István.
Az EMNP marosvásárhelyi elnöke, Portik Vilmos bemutatta azt az általuk megfogalmazott koalíciós szerződés-tervezetet, amit a két félnek vasárnap kellett volna aláírnia. Ennek értelmében a szerződő felek megállapodnak abban, hogy a Magyar Együttműködés Marosvásárhelyért – RMDSZ-EMNP nevet viselő választási koalíciójuk közös jelöltként indítja Vass Leventét, akinek választási kampányát egy szintén közös bizottság irányítaná.
Kelemen visszautasító gesztusát értékelve, Portik úgy fogalmazott: derült égből villámcsapásként érintette őket.
Kelemen szerint hazudik az EMNT
Az RMDSZ megyei vezetője szerint azonban korántsem így állnak a dolgok, mint ahogy az EMNT és az EMNP képviselői bemutatják. Kelemen elmondása szerint Jakab egy csütörtöki magánbeszélgetés alkalmával vetette fel a pártszövetség ötletét, amire ő azt válaszolta, hogy erről az RMDSZ állandó tanácsa hivatott dönteni, amit péntekre hívtak össze.
„Ezek után pénteken reggel 8 óra 10 perckor felhívott Jakab István, és sajnálattal közölte, hogy a központi vezetés kivette a kezéből a döntés jogát, és most már csak azt tudják elfogadni, ha Vass Levente teljesen független jelöltként kiáll az RMDSZ-ből” – pergette vissza a történtek kronológiáját Kelemen Atilla, aki szerint a következő egy órában szétküldött, az RMDSZ-t súlyos vádakkal illető nyilatkozat már egyenesen „övön aluli ütés volt”.
A politikus egyszerűen hazugságnak tartja a levélben megfogalmazottakat. Az EMNT levelére reagálva, a későbbiekben az RMDSZ is nyilatkozatot adott ki. A szövetség ebben abbéli reményét fejezi ki, miszerint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt rövid időn belül felülbírálja jelenlegi álláspontját.
„Marosvásárhelynek egyértelmű érdeke, hogy a magyar összefogás jelöltje megnyerje a polgármester választást, visszanyerje többségi erejét a tanácstestületben, és a megye magyarsága megőrizze vezető tisztségét a megyei tanács élén” – olvasható a nagyobbik magyar párt állásfoglalásában.
Eshet az ellenzéki támogatás?
Arra a kérdésre, hogy mit tesz az EMNT és az EMNP, ha az RMDSZ a továbbiakban is ragaszkodik álláspontjához és ezt Vass Levente is felvállalja, Portik Vilmos leszögezte: ez esetben szóba sem jöhet az általuk „kitalált” jelölt támogatása.
„Legyen világos: mi nem támogatjuk az RMDSZ jelöltjét. Nem azt kérjük, hogy lépjen ki a pártból, hanem azt, hogy a választásokon függetlenként induljon. Ezzel azt szeretnénk elérni, hogy azok is Vassra szavazzanak, akik egyébként semmi szín alatt nem pecsételnének a tulipánra” – fejtette ki a párt vásárhelyi elnöke. Szerinte az EMNP nem vállalhat fel egy efféle kompromisszumot, és nem kíván egy eleve vesztes harcba részt venni. Portik szerint egy pártkatona jelöltnek sokkal kisebbek az esélyei, mint egy függetlennek, hisz púpként kell hordoznia a hátán az RMDSZ-kormányzás ódiumát.
A Krónika arra is kíváncsi volt, hogy jelen helyzetben a néppárt gondolkodik-e saját polgármester- illetve megyei tanácselnök-jelölt állításában. „Korai még erről beszélni, de benne van a pakliban. Legalább is a megyei önkormányzatot illetően. Marosvásárhely polgármesterségét illetően, valószínűleg nem indítunk senkit Vass Levente ellenében, tagjaink és szimpatizánsaink belátására bízzuk, hogy kire szavazzanak” – vélekedett Portik Vilmos.
A párt országos megbízott elnöke azonban ennél nagyobb kiskaput hagy nyitva. „Meggyőződésünk, hogy amikor a képviseleti monopóliumához kétségbeesetten ragaszkodó RMDSZ elárulja közösségét, akkor a közösségnek magának kell kézbe vennie képviseletének ügyét – állítja közleményében Toró T. Tibor, aki a továbbiakban hozzáteszi: – A Néppárt országos szervezete ezúton biztosítja messzemenő támogatásáról az EMNT Maros megyei szervezetét és Vass Leventét: tagjai és szimpatizánsai minden segítséget megadnak nekik mind a jelöltséghez szükséges aláírások összegyűjtéséhez, mind a sikeres választási szerepléshez. Hisszük, hogy Marosvásárhely visszaszerzése nem csak a város magyarságának, hanem az egész erdélyi magyarságnak közös ügye”.
Nem egyeztettek „a nép fiával”
Azt a kérdést, hogy az elmúlt hónapokban tisztázták-e Vassal, hogy függetlenként vagy kizárólag az RMDSZ színeiben indul, Portik Vilmos azzal hárította el, hogy a jelöltjük egyetlen EMNT-RMDSZ közös tárgyaláson sem volt jelen, ahol ez a kérdés is terítékre kerülhetett volna.
„A népet a nép fia tudja a legjobban képviselni, ehhez neki nincs szüksége pártszínekre. Vass Leventét a rátermettsége és a vezetői készsége teszik támogathatóvá” – tette hozzá a néppárt helyi elnöke.
Hogy az RMDSZ-től való függetlenedéséről nem volt szó, ezt maga Vass Levente is megerősítette. Lapunknak úgy vélekedett, hogy egy várost nem lehet független polgármesterként, politikai támogatás nélkül vezetni. Miután tudtára adtuk, hogy a kérdés nem a város vezetéséről, hanem egyelőre annak a jognak a megszerzéséről szól, az orvos-politikus azzal visszakozott, hogy ez nem tőle függ. A kellemetlen helyzetbe sodort Vass azonban reméli, hogy az elkövetkezendő hetekben a magyar politikai pártoknak mégiscsak sikerül valamilyen egyezséget kötniük.
Mint arról beszámoltunk, Benedek István, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke január végén azt mondta: Vass Levente személyében már megvan a jelölt, akit az EMNP megyei és helyi szervezete egyezmény nélkül is támogat, már csak a Magyar Polgári Párt (MPP) csatlakozását várják. Azt viszont elutasította Benedek, hogy koalíciós megállapodást írjanak alá, vagy hogy előválasztást tartsanak a közös polgármesterjelölt kiválasztására.
Néhány nappal korábban a marosvásárhelyi magyar történelmi egyházak képviselői közös nyilatkozatban állást foglaltak Vass Levente támogatása mellett.
Vass Leventét egyébként az EMNT javasolta polgármester-jelöltnek 2011 nyarán, később az RMDSZ is jelezte: őt támogatja, az MPP azonban a kezdeti támogatás után visszakozott.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Előadások a szabadkőművességről
Ha van „titkos” társaság, ami évszázadok óta izgatja az emberek fantáziáját, hát az a szabadkőművesség. Amelynek csak annyi köze a hétköznapi értelemben vett kőműves szakmához, a kétkezi munkához, hogy annak jelképeit – kőműveskalapács, körző, vonalzó, mérőón – használja, évszázadokkal ezelőtt ugyanis ez tűnt a legalkalmasabb mesterségnek a mozgalom eszmeiségének megjelenítésére.
De mi is az a szabadkőművesség?
Saját meghatározása értelmében az erkölcsi értékek, valamint a szellem szabadságának egyetemességét vallva, a felvilágosodás hagyományait követve tevékenykedik.
A (jelenlegi) Magyarországi Symbolikus Nagypáholy Alkotmányának I. alaptörvénye szerint „A szabadkőművesség filozofikus, filantropikus és progresszív intézmény. Célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása. A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést és tagjait a haza törvényeinek tiszteletben tartására kötelezi”.
A Magyar Katolikus Lexikon így fogalmaz: a szabadkőművesség (ang. Freemasonry, fr. Franc-maçonnerie, ném. Freimaurerei): nemzetek fölötti (kozmopolita) egyesület. Célja: a személy erkölcsi nemesítése, s ezáltal egy világméretű/globális közösség létrehozása. Alapelvei: emberiesség és tolerancia. Eszközei: titkos (beavatási) szertartások, melyek szimbolikus eszközök a tagok közötti kapcsolat és a szabadkőművesség céljainak megvalósításához.
A mozgalom előzményei a homályba vesznek – egyesek Salamon királyig (vagy még előbbre) vezetik vissza. Ami biztos: Angliában 1717-ben négy londoni páholy tömörül az Angliai Nagypáholyba, 1728-ban Párizsban megalakul a Francia Nagyoriens. E két alapvető irányzat, az angol és a francia (az előbbi ún. reguláris, a francia irreguláris) testvériség abban különbözik alapvetően, hogy az angol rendszerben a tagság számára követelmény az Istenbe vetett hit (a felekezet nem számít), ami a francia rendszerben nem követelmény, sőt a bizonyos fokú politizálást is megengedi.
Ami világos: a szabadkőművesség nem tekinthető egységes mozgalomnak, amit az is bizonyít, hogy a különböző páholyok bizonyos kérdésekben ellentétes álláspontra helyezkedtek (a páholy részben a tagságot összefogó szervezeti forma – fölötte országos nagypáholy áll –, részben az összejövetelek székhelye).
Külsőségeiben a szabadkőművességet némi titokzatosság övezi: a külső burok nyilvános, a belső nem – hangzott el a hétfő délutáni két aradi előadáson. Amelyen a másfél-két évtizede a hazai magyar politikai életben is sokat szereplő Borbély Imre, a Magyarok Világszövetsége Nemzetstratégiai Bizottságának elnöke és Raffay Ernő történész, a szabadkőművesség különböző aspektusaival foglalkozó négy könyv szerzője értekezett a belvárosi református egyházközség imatermében, amely bizonyára csak a mostoha téli időjárás miatt nem telt meg teljesen.
Borbély Imre a Borbély Zsolt-Attila által moderált összejövetelen a szabadkőművesség történetét vázolta, részletesebben kitérve az I. világháború korára, valamint az azt megelőző időszakra (néhány igen érdekes eszmefuttatást is levezetve, például a műszaki fejlődés világpolitikai hatásairól). Többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy egyaránt téves a szabadkőművességet a két végletes véleménnyel (mindenható és világuralomra törekszik, valamint hatás nélküli) jellemezni. A két előadásból aztán mégis azt vonhatta le a témával ismerkedő hallgató, hogy a szabadkőművesség nagyon is jelentős szerepet játszott (gyakran a háttérből irányítva, mozgósítva, összeköttetéseket teremtve) a politikában, országok sorsának alakulásában: Kínában a változásokat elindító Szun Jat-szen és Csang Kaj-sek, Törökországban az Ifjú törökök szabadkőművesek voltak.
Egyébként, hangzott el, az első világháború környékén a francia kormányt a szabadkőművesek uralják (esetenként csak belőlük áll), s a magyarországi őszirózsás forradalom (Trianonért is felelőssé tehető) Károlyi, majd a kommün kormányában is több szabadkőműves miniszter és államtitkár található. Feltűnően nagy hangsúlyt kapott az előadásokban a zsidóság (Nagyvárad kereskedelmét, bankrendszerét, iparát, kultúráját, sajtóját stb. például, mondta Raffay Ernő, az 1910-es években a zsidóság uralta), amely a „liberalizmus fellegvárát”, a szabadkőművességet még a nagy francia forradalom előtt az emancipációhoz vezető mozgalomnak tekintette, s amely már az 1840-es évektől Amerikában saját, az egész világ zsidóságának bevonására törekvő szabadkőműves páholyokat hozott létre.
Ami ismét csak tény: a szabadkőművességet a diktatúrák – Sztálin és Hitler vagy Ceauşescu – kivétel nélkül betiltották, bizonyára nem véletlenül, és a katolikus egyház is ellene irányuló támadásnak fogta fel. (1738-tól napjainkig legalább fél tucat pápai bulla ítéli el a szabadkőművességet.) Raffay Ernő egyik könyve éppen a szabadkőművesség katolikus egyház elleni támadásáról szól.
***
Akit a szabadkőművesség érdekel, a hétfői előadásoktól alighanem kedvet kapott a további búvárkodásra – az interneten hatalmas anyag áll rendelkezésére. Mintegy módszertani útmutatóként az előadás azt is sugallhatta, hogy az igazság megközelítésének, kibontásának legalább két útja lehetséges, attól függően, hogy ki és milyen nézőpontból értekezik a témáról.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Megszámoltak, elszámoltak, felszámolnák a számlálókat
Kolozsváron folytatta a népszámlálás tematikájában tartott vitaestjeinek sorát a Szabadelvű Kör. A Népszámlálás 2011–2012. Számmisztika és számháború címmel meghirdetett szerda esti kerekasztal-beszélgetésre Magyari Nándor László, Veres Valér és Péter László szociológusokat, egyetemi oktatókat, valamint Székely Istvánt, az RMDSZ népszámlálási munkacsoportjának vezetőjét hívta meg az RMDSZ-platform. A beszélgetést Bognár Zoltán politológus, a Szabadelvű Kör elnöke moderálta, és az eseményen jelenlévő népes hallgatóság között megjelent László Attila alpolgármester, valamint Eckstein-Kovács Péter korábbi RMDSZ-es szenátor is.
A vitaest a tavalyi népszámlálásról és előzetes eredményeiről kívánt szakértői összképet formálni, a prók és kontrák párbeszédében pedig elég nagymértékben a kontrák kerültek túlsúlyba. Felhasználhatóságról, manipulációról, inkompetenciáról, gyászos fogyásról és borúlátás elleni szikrákról egyaránt szó esett a Minerva Művelődési Egyesület előadótermében.
Minél több helyszínen szerveznek vitaestet, annál nagyobb az igény az ilyen jellegű rendezvényekre – közölte Bognár Zoltán politológus, a Szabadelvű Kör elnöke, a beszélgetés moderátora. Az elhangzottak alapján megállapíthattuk: nem meglepő, hogy magas rá az igény, hiszen a számtalan buktató és a manipulatív rendszerfelépítés, ezek mellett pedig a puszta számrengetegből levonható tanulságok olyan mértékben tágítják a népszámlálás és vonatkozásainak kereteit, amelyeket egyhamar nem lehet kimeríteni.
„Minden szerkezetében recseg-ropog”
Magyari Nándor László szociológus a népszámlálási folyamat kritikus értékelését szorgalmazta. Vitaindító beszédében rávilágított arra, hogy a demográfiai, szociológiai és politikai vonatkozásokon kívül számos más vetülete volt a népszámlálásnak, és forráskritikai vonalon igyekezett körvonalazni a tavaly októberben véghezvitt számbavételt. Magáról a folyamatról, a számok felhasználásáról és kisebbségi szempontból vázolta a következtetéseket.
„Nagy kérdőjelekkel és fenntartásokkal kezelem az előzetes eredményeket. A kérdőívek összeállítása, a kérdezőbiztosok felkészültsége és a feladat végrehajtása számos apró hibát szült, ezek összessége pedig hiteltelenné tette a népszámlálást” – fogalmazott a szociológus, aki többek között a lebonyolításra előírt rövid időszakot is kifogásolta. A megjelentek egyetértően bólogattak megjegyzésére, amely szerint az adatok személyes közlése, tehát az autoidentifikációsnak tervezett eljárás is nagy mértékben kifogásolható, az időszakosan és a végleg elköltözöttek száma ugyanis rendkívül képlékeny csoportot képez, amelyet nem kezeltek kellő óvatossággal az illetékesek.
Magyari Nándor László szerint „minden szerkezetében recseg-ropog a népszámlálás”, és nagy bajban lesznek a szakaemberek mintavételkor – például a választói lista összeállítása kapcsán –, ha milliós nagyságrendben nem tudjuk, hol vannak a lakosok.
Nemsokára reális lesz a kimutatás
Veres Valér szociológus hangsúlyozta, hogy a közzé tett adatok ideiglenesek, a végleges számadásban – nem jelentős mértékben ugyan, de – változni fognak a számok. Szerinte a jelenlegi adatok relevánsak ugyan, de nem annyira fontosak, mint amekkorának sokan beállítják.
„A lakhelyváltoztatás terén súlyos elmaradásaink vannak” – mutatott rá az egyik legfontosabb tanulságra a szociológus. A nyilvántartások elavultsága elkeserítő, a megyénkénti lebontásban például helyenként nevetséges adatokkal találkozhatunk, mert „az emberek turistaként távoznak”, és akár néhány hetes külföldön tartózkodás esetében is torzulnak a statisztikák. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a nemzetiségi hovatartozásukat be nem vallók csoportja sosem látott magas értéket mutat: tíz évvel ezelőtt mintegy kétezren hallgatták el etnikai identitásukat, 2011-ben viszont közel 60 ezren – hangsúlyozta Veres Valér és Magyari Nándor László.
Veres Valér szerint a ma még túlzó számokról tanúskodó előzetes adatokat komolyan vehetjük bizonyos szempontból: „A migráció olyan mértékű, hogy hamarosan tényleg valósak lesznek a számok”.
„Adatkonstrukciós gyakorlat”
Péter László szociológus nem demográfiai, hanem inkább társadalmi reflexiók vonalán értekezett a tavalyi népszámlálás kapcsán. Négy pilléren lépegetve vázolta kifogásait, észrevételeit. Elsőként a szuburbanizációs folyamatra hívta fel a figyelmet, megjegyezve, hogy érdekes lenne egy arról szóló tanulmány, amely például a Kolozsvár 40 km-es körzetében megfigyelhető népességmozgásról szolgál adatokkal. Kiemelt szempont a vendégmunka kapcsán tapasztalt külföldön tartózkodás, és ugyancsak érdekes tény, hogy – bár emelkedett – a becslésekhez képest még mindig jóval alacsonyabb a romák száma. Vitatható az Országos Statisztikai Intézet (INS) hozzáállása, annak ténykedése is.
Péter László szerint nemcsak standardizálni kell a külföldön tartózkodást ellenőrző rendszert, hanem kompatibilissá is kell tenni a célországok ugyanezt vizsgáló rendszerével.
„Szociológiai felmérések alapján olyan országban élünk, ahol óriási a bizalmatlansági index. Tízből kilenc ember nem bízik a másikban” – mutatott rá a szociológus. Ez a tény is kétségeket ébreszt annak tekintetében, hogy mi mehetett végbe, amikor nem személyesen kérték az egyes polgártól annak adatait. A szociológus szerint a tavalyi népszámlálás inkább nevezhető adatkonstrukciós gyakorlatnak, mintsem a népesség profi szintű számbavételének. Meglátása szerint a módszerek összekeverése helyett az összeszámolásra meghatározott időtartamot kellett volna meghosszabbítani akkor, amikor látták, hogy súlyos szervezési problémákkal szembesülnek a kérdezőbiztosok és az adatfeldolgozók. Veres Valér szerint az anyagi vonzat miatt nem tolták ki az időkorlátokat.
A nagy szám a kelet-európai szándék
Székely István, az RMDSZ népszámlálási munkacsoportjának vezetője a népszámlálás intézményének védelmére sietett a szerdai beszélgetésen. „Fogadjuk el, hogy közös Európai Unióban nem lehet a külföldön tartózkodókról pontos számot kapni, és ebből kell kiindulnunk” – szólít fel a szakember. Székely István elismeri, hogy nem volt alkalmas az a módszer, amellyel az ország határain kívül tartózkodó állampolgárokat akarták összeszámolni, de hangsúlyozta, hogy e mögött nem hátsó szándék húzódik meg, mindössze a fent említett tényező az oka.
Székely István azt is hangsúlyozta, hogy utolsó száz métereken változott az eljárás azokra vonatkozóan, akik külföldön tartózkodtak a számbavétel idején. Az EU meghatározta, hogy aki 12 hónapnál hosszabb ideje él az ország határain kívül, azt a célországban számolják össze, tehát a tartósan külföldön tartózkodók nem sorolhatók Románia lakosságához. Végül azonban úgy döntöttek, hogy aki az utolsó naptári évben egyszer is hazajött, azt romániai lakosként számolhatják el.
A szakember szerint Kelet-Európában az a szándék, hogy minél nagyobb legyen a lakosság száma. László Attila alpolgármester szerint jelentős erőfeszítéseket tettek egyes kérdezőbiztosok annak érdekében, hogy minél több személyt számoljanak össze azok közül is, akik nincsenek itthon.
„Ki kéne rúgni az egészet”
Parázs vita nem alakult ki a beszélgetésen, de azt sem mondhatjuk, hogy a meghívottak simogatták volna az érintetteket ott, ahol inkább „szópofozkodás” kívánkozott ki. „Nem lennék elnéző a népszámlálás intézményével, sem azokkal szemben, akik lebonyolították. Ez egy zárt, »szekus« intézmény még mindig, és a politikumnak mihamarabb be kellene avatkoznia. Ki kéne rúgni az egészet és felsózni a helyüket. Szükséges az Országos Statisztikai Intézet teljes átszervezése” – mondta Magyari Nándor László, figyelmeztetve arra is, hogy sürgető a bevándorlási politika gatyába rázása, ugyanakkor a romák integrációjának is a fontos feladatok listájára kell kerülnie.
Korábbi népszámlálások közzé nem tételével, illetve a jelenlegi adatok körüli „titoktartással” kapcsolatban Székely István megjegyezte, hogy a titokban tartott adatok az OSH „dugipénzét” képezik. Elszomorító szerinte is, hogy nem biztosítottak az ország egyes alapinformációi.
Kolozsvári vonatkozások
Több szempontból világítottak rá a kolozsvári magyarság számbeli és aránybeli csökkenésére is, és felemás véleményeket hallhattunk annak tekintetében, hogy mit jelent a 16 százalékos részarány. Mindenki egyetértett abban, hogy Kolozsvár a csökkent létszámmal és aránnyal is „magyarabb” város, mint korábban, Funar idejében.
A nyelvtörvény által biztosított feltételek veszélyeztetettségéről is szó esett. Ennek kapcsán Székely István arról a felvidéki precedensről beszélt, amely alapján Szlovákia az EU kérésére 20-ról 15 százalékra csökkentette azt a kisebbségi lakossági küszöböt, amelynél kötelező a kisebbségiek anyanyelvének használata a közigazgatásban. Románia lassan két és fél éve késik ezzel a jelentéssel, így „védekezve” az EU-s intézkedés ellen. Veres Valér arra hívta fel a figyelmet, hogy több országban is bevett eljárás, hogy a kisebbség arányától függetlenül egy meghatározott abszolút szám – 10 000 lakos – fölött a helység nevét többnyelvű tábla jelzi.
Csoma Botond RMDSZ-es városi tanácsos szerint az abszolút szám megállapításához és gyakorlatba ültetéséhez nem volt meg a kellő politikai akarat Romániában, de bízik benne, hogy a közeljövőben ez is megoldódik.
László Attila alpolgármester elmondta, 360–400-as nagyságrendben stabilizálódott a magyar nevet viselő gyermekek születésének száma Kolozsváron, egy korábbi – lapunknak adott – nyilatkozatában pedig rámutatott, hogy évente 400–500 magyar fiatalt kellene nyernie a kolozsvári magyarságnak a fogyás megállításához – nemcsak születésekből, hanem ide „csalogatott” egyetemisták soraiból is. Az alpolgármester szerint az ingatlanok és a lakások fejezete megbízható a népszámlálási adatok közül, a többihez azonban rengeteg torz szám került be.
Eckstein-Kovács Péter korábbi RMDSZ-es szenátor drámának éli meg a 10 ezres fogyást, de meglátása szerint minőséget kell rendelnünk a szám mellé, és ha 14 százalékra csökken a magyarság aránya, akkor is meg kell őrizzük „láthatóságunkat”.
Ugyanezt állapította meg Székely István is a romániai összmagyarság kapcsán: „Nem szabad azon gondolkodnunk, hogy ki kapcsolja le utoljára a villanyt, de újra kell gondolnunk a közpolitikákat. Ki kell dolgoznunk a nyugdíjkorhatár nem folyamatos, hanem drasztikus emelését, gyermekjárulékokat kell biztosítanunk, adójóváírást eszközölnünk, részmunkaidőt bevezetnünk” – vallja a politológus. Ellenkező esetben – ahogyan többek szájából is elhangzott – „mi” már nem fogunk nyugdíjt kapni.
Magyari Nándor László szerint nincs miért kétségbeesni, ehelyett ki kell józanodnunk, és ki kell dolgoznunk olyan politikai módszereket, amelyek visszaszorítják, majd pedig megállítják a népességfogyást.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)

Elindult az erdélyi Mikó Imre-terv első operatív programja
Legalább ötmillió eurós befektetési lehetőségre várnak üzleti terveket az erdélyi gazdaságfejlesztést elősegítő Mikó Imre-terv első programjaként – nyilatkozta Jakabos Janka, a Mikó Imre-terv koordinátora az MTI-nek kedden.
Ágazati megkötés nélkül, termeléssel, termék-előállítással foglalkozó üzleti terveket fogad be a Mikó Imre-terv. Az erdélyi javaslatokat egy svájci közvetítő-tanácsadó céggel együttműködve nemzetközi alapokból lehet majd megvalósítani, amennyiben a befektetők jövedelmezőnek és kivitelezhetőnek tartják a tervet – mondta Jakabos Janka.
Egy Hargita megyei gyógyszergyár megépítésére és üzemeltetésére már érkezett üzleti terv, ugyanakkor határidő nélkül várják a további javaslatokat.
Az üzleti terv helyszíne lehet bárhol Erdélyben, lehet zöldmezős beruházás, vagy egy már létező vállalkozás továbbfejlesztése.
A Mikó Imre-terv gazdaságfejlesztési stratégia, amely arra keres megoldásokat, hogy megerősítse, fenntarthatóvá tegye az erdélyi magyarság létét. A tervhez az európai uniós támogatásokon kívül a magyar kormány, a helyi gazdasági élet szereplői és más nemzetközi források bevonásával is számolnak.
MTI/Erdély.ma

Tisztázás csángóügyben
A moldvai magyar oktatási programról adott ki tegnap nyilatkozatot a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) két alapítója, Petrás Mária és Petrás Róbert.
Kezdetnek leszögezik, hogy a moldvai magyar oktatás legnagyobb civil támogatását megteremtő Legyen ön is keresztapa, keresztanya program elindításában Böjte Csaba múlhatatlan érdemeket szerzett, ezt azonban kevesen tudják, rendszerint elhallgatják, sőt, “módszeresen és igaztalanul” ferdítenek. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) lemondott vezetősége kisajátította a nemes cél támogatására irányuló programot – állítják az aláírók, akik szerint az AMMOA Csaba testvér szorgalmazására, a “keresztszülők” befizetéseinek ellenőrzött és átlátható felhasználására jött létre. Kuratóriuma évről évre egyre szigorúbb elszámolást követelt meg, a felelősségteljes munkát pedig a kuratóriumi tagok költségtérítés nélkül végzik el. Ezért tartják felháborítónak és elkeserítőnek, hogy “a közpénzekkel tisztességesen elszámolni nem tudó személyek a saját felelősségüket nem vállalva, az AMMOA kuratóriumát kiáltják ki bűnbaknak”. A nyilatkozat szerint a kuratórium a becstelen támadásokkal és hamis állításokkal szemben 2011-ben többször, soron kívül is pénzt utalt át az MCSMSZ-nek, ennek vezetői azonban nem tudták visszaigazolni, hogy a tanári bérekre kért összegeket valóban azok kifizetésére fordították.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, mennyire tudjuk megközelíteni a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta”
Elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk – figyelmeztet Kovács András művészettörténész
Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg.
- Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését?
– 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagymennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék.
Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak.
Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek.
Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek?
– Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást.
– Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak?
– Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában.
Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta?
– A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elémkerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól.
– A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai...
– A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszűntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk.
Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is.
– 1997-től oktatja művészettörténetre a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar anyanyelvű hallgatóit. Hogyan alakultak azóta a művészettörténet-tanítás lehetőségei?
– Az egyetemen 1995–1996 táján indult be a magyar nyelvű művészettörténet-oktatás. Kiderült, hogy ha én nem vállalom, akkor nem lesz kinek tanítania a magyar hallgatókat, így, bármennyire is menekültem a tanítástól, kénytelen voltam mégis belevágni. A szomorú az volt, hogy a barlangok művészetétől Marc Chagallig majdnem mindent nekem kellett tanítanom. 2000 táján végzett Kovács Zsolt tanítványom, ő vezette attól kezdve a szemináriumokat, illetve ő volt az első, akire rábízhattam a 19–20. századi művészet nagyon nehezemre eső oktatását is. Saját kutatási témáimról tulajdonképpen csak a mesteri kurzusok elindítása után beszélhettem. Nehéz volt egyetemes művészettörténetet oktatni, emlékekről beszélni úgy, hogy jóformán semmit nem láttam belőlük. A nyolcvanas évek végéig Leningrádban, azaz Szentpéterváron, Moszkvában és Kijevben, továbbá Magyarországon és Csehszlovákia szlovákiai részén jártam. Csak a kilencvenes évektől kezdődően jutottam el Olaszországba, Németországba, Ausztriába meg Angliába, és kezdtem megnyugodni, hogy olyan nagy butaságokat azért nem tanítottam.
A legelső évfolyamnak még bélyegméretű képecskéket, reprodukciókat mutogattam, mert más nem volt. A tanszék abban az időben egy olyan ormányos, epidiaszkóppal kombinált vetítővel rendelkezett, amelyben a régi, 9x9-es, vagy 9x12-es méretű, törékeny, olvadékony emulziójú üveg diapozitíveket lehetett vetíteni. Az első, vagy a második tanítási évet követő vakációban ellopták ennek a hatalmas gépnek minden optikai alkatrészét, így aztán nem volt mivel vetíteni sem. Lehet, hogy a tanítástól való ódzkodásom is főleg annak tudható be, hogy nagyon nehéz úgy tanítani a művészettörténetet, hogy a hallgatók, ha akarják, elképzelhették az épületet, festményt vagy szobrot, annak alapján, amit én mondtam nekik. 1999–2000-ben létrehoztuk az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványt néhai Tonk Sándor professzorral, valamint Sipos Gábor tanár úrral, hogy könyvtárat, és a digitális illusztrálás lehetőségét biztosíthassuk magyar anyanyelvű hallgatóink számára. Minthogy számítógéppel nem lehetett cipekedni, az EGA könyvtára évekig a magyar nyelvű előadások, szemináriumok és vizsgák színhelye is volt.
Az EGA létrehozása kapcsolatos azzal a törekvésünkkel is, hogy hallgatóink gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a terepmunkában. Velük indult a magyarországi Teleki László Alapítvány és a Kulturális Örökség Hivatalának a támogatásával az Erdély magyar vonatkozású épített örökségét dokumentáló programunk is az egykori székely székek területén.
– Mennyire fontos a helyszíni szemle egy művészettörténet-hallgatónak?
– Ezt a mesterséget nem lehet távolról művelni. És ez minden tudományra érvényes. Nem lehet úgy kutatni, hogy nem láttuk kutatásunk tárgyát. A biológus a metszetet mikroszkóp alatt vizsgálja, a növénytanosok herbáriumba gyűjthetik a növényeket, de nekünk úgy kell felmérnünk, körbefényképeznünk egy-egy emléket, templomot, várat, kastélyt, hogy bármikor, bármelyik részletét fel tudjuk idézni. A fényképezés hőskorában a kutatót rajzai, feljegyzései és vizuális memóriája segítették. Balogh Jolán például még olyan (box)gépet használt, amellyel 6x6-os negatívokra fényképezett, két rekeszidőt lehetett rajta beállítani, így épületbelsőkben nem is remélhette, hogy rendes fotót készíthet. Az előhívás és másolás, a nagyításról nem is beszélve, viszonylag drága volt, s megtörténhetett, hogy az ember párszáz kilométeres utazás után rájött, hogy a filmje beleszakadt a gépbe, útja pedig menthetetlenül értelmetlen volt. Mindemellett az én ifjúkoromban nyolc lejért árultak egy 12 kockás szélesfilmet, a Leica-filmet pedig 14 lejért. Ez akkoriban nagyon nagy összeg volt, és hozzá kellett még számolni az előhívás és a szükségszerű nagyítás költségeit is.
Negyedik elemista koromtól kezdtem fényképezni, a szüleim gyógyszerészek voltak, így a patikában, ahol felnőttem, sok mindent megtanultam, és többnyire onnan szereztem a vegyszereket is az előhíváshoz. Egész ifjúkorom úgy telt el, hogy próbáltam valahogyan filmre pénzt szerezni. 1999 után ajándékoztam oda a nagyítógépemet és a laborfelszerelésemet az EGA-nak, mert nekem már nem volt rá szükségem. Végül aztán múzeumi darab lett, mert a digitalizáció forradalmasította a képalkotási eljárást.
Vannak olyan fényképeim is a gyulafehérvári palota részleteiről, amelyeket még öt dines érzékenységű kelet-német filmre készítettem. Ezt mikrofilmekhez használták, s műtermen kívül ezekből különleges előhívással lehetett valami nagyon rossz, kemény fényképet készíteni. Az elődeink és az én korosztályom által készített fehér-fekete filmanyag számtalan, többé meg nem ismételhető képet tartalmaz. Minthogy ma már nem létező részleteket örökítenek meg, ezeket kellene sürgősen megmenteni, hogy később is használhatók legyenek.
– Min alapul művészettörténeti kutatási módszertana?
– Pályám kezdetén meghatározó volt, hogy Balogh Jolán 1541-ig nagyjából összefoglalta az erdélyi reneszánsz művészet történetét. Egy máig úttörő munkában gyűjtötte össze és tette közzé azokat az adatokat, amelyeket terepbejárásai, levéltári, könyvtári kutatásai során talált. Az ő kutatásaiból indultak ki az enyémek is, nagy hatással volt rám néhai tanárom, Jakó Zsigmond professzor, aki az alvinci kastély levéltári anyagára meg a kolozsvári sáfárpolgárok számadáskönyveire irányította a figyelmem még egyetemi hallgató koromban. Ugyanakkor az Akadémia kolozsvári intézetében munkatársa lehettem B. Nagy Margitnak, aki szintén reneszánsz és barokk témákat kutatott és Kelemen Lajos példáját is követve levéltári kutatásokkal próbálta pótolni azt, amit az emlékekről állapotuk, és a különböző utólagos alakítások miatt már nem lehetett megtudni. B. Nagy Margitnak nagyon sokat köszönhetek, és nagyon tiszteltem azért a pontosságért és fegyelemért, ahogyan körüljárta és leírta az általa vizsgált emlékeket. Történészek vagyunk: akár statisztikával, akár műemlékekkel, akár földből előkerült régészeti lelettel, akár levéltári anyaggal foglalkozunk. A forrásunkat mindig úgy próbáljuk értelmezni, hogy beillesztjük abba a környezetbe, ahonnan származik, ahol létrejött. És ez mindig társadalmi környezet, hiszen ember nélkül nem lehet épületet emelni, vagy műalkotást létrehozni. Nagyon sok esetben egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, hogy mennyire tudjuk megközelíteni azt a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta.
– Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek?
– Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Meg vagyok győződve róla, hogy szükség van rájuk, de azt is tudom, hogy az elmúlt évtizedek során ilyenfajta kutatásokra, vizsgálódásokra nagyon keveset áldozott a társadalom. Siránkozunk, hogy nem ismerjük a saját múltunkat, de amikor meg kellene ismernünk, kiderül, nincs pénz arra, hogy megbízzunk egy fiatal embert azzal, hogy a legfontosabb műemlékekkel, vagy éppen lakóhelyünk történetével foglalkozzék. Sokszor, noha csak rajtunk múlik, még több pénzt olyanra költünk, aki valamilyen mutatós, délibábos, a valósággal köszönő viszonyban sem álló „mélymagyar” dajkamesével traktál bennünket.
Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból.
– Tehetség, képesség vonatkozásában mi mondható el napjaink diákjairól?
– A képességekkel nincs gond, soha nem is volt: ezek szerintem adottak és állandóak egy társadalomban. Jó képességű, tehetséges embernek bizonyos százalékban mindig kell születnie. A mi szakunkra jelentkezők között – elsősorban hiányos műveltségük miatt – vannak olyanok is, akik más területen valószínűleg jobban magukra találtak volna. Karunk első tanácsülésén, amelyen évekkel ezelőtt részt vettem, akkori dékánunk kijelentette, hogy oktatókként felejtsük el, hogy az egyetemen mi kutatókat nevelünk. Lehet azért, mert nem egyetemi oktatóként futottam be a pályám nagy részét, de ezt én nem tudom elfogadni. Továbbra is úgy vélem, hogy az egyetemnek elsősorban ez lenne a célja. Hogy az a kutató azután elmegy tanítani, vagy bármi mással foglalkozni, az más kérdés. De az egyetem által kiállított oklevele kötelezi, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a hivatása felvet, tudományosan megalapozott, világos és hiteles válaszokat adjon, s hogy rendelkezzék azokkal az eszközökkel, amelyek őt szakemberré, tudományos kutatásra alkalmassá teszik.
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvbemutatókkal és jókedvvel ünnepelt a tízéves E-MIL Kolozsváron
László Noémi az Erdélyi Magyar Írók Ligájának új elnöke
Az Erdélyi Híradó Kiadó és az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy gondozásában újonnan megjelent kötetek bemutatójával, zenével és jókedvvel ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) hétvégén Kolozsváron. A szombati tisztújító közgyűlésen megalakult a szervezet új választmánya; az E-MIL új elnöke László Noémi költő lett, aki Orbán János Dénest váltja a tisztségben, ügyvezető elnök pedig továbbra is Király Zoltán maradt. Az események helyszínéül a Bulgakov kávéház irodalmi szalonja szolgált.
Az erdélyi magyar irodalom két jeles költőjére emlékeztek a fesztivál pénteki programjában: elsőként a 22 éves korában, tragikus körülmények között elhunyt Jancsó Noémi összegyűjtött írásait tartalmazó A webkamera-arc című kötetet mutatta be Egyed Emese költő, irodalomtörténész, majd Egyed Péter filozófus, kritikus a sepsiszentgyörgyi Veress Gerzson Igazolatlanul – jelen című versgyűjteményét ajánlotta a résztvevők figyelmébe. Egyed Emese kifejtette: Jancsó Noémi írásai révén van jelen az életünkben, nekünk ugyanis, akik e földi létben mozgunk, „szükségünk van eszményekre és olyanokra, akik vigyázzák a jelenlétünket, akikhez igazíthatjuk a dolgainkat”. – Egy nagyon fiatal, ennek ellenére viszont valami vele született bölcsességgel rendelkező lány keresi a módszert, hogy értelmet adjon az életének, s közben mindannyiunk életébe visszahozza az elvesztett szolidaritást – magyarázta az irodalomtörténész.
Kiemelte: a másik ember életében való részvétel, a kiszolgáltatottság helyett a léthatárok elleni lázadás, az éhezők táplálása, a foglyok, például a nyomorék testbe zárt lelkek meglátogatása egyaránt fontos szerepet kap Jancsó Noémi írásaiban. – Tartsuk meg emlékezetünkben, és olvassuk írásait – hívta fel a szép számban egybegyűltek figyelmét Egyed Emese, majd a fiatalon elhunyt szerző barátai – Láng Orsolya, Széman Csilla, Visky Zsolt, Kulcsár Árpád – olvastak fel A webkamera-arc című kötetből, amely egyébként a költőnő előző, Emotikon című könyvének anyaga mellett két tanulmányt és egyéb, máshol megjelent írásokat tartalmaz.
Veress Gerzson versgyűjteménye, az Igazolatlanul – jelen a szerző előző köteteiből – Színekre hullt festmény (1996), Tépett verskoszorú Tamási Áron sírjára (1996), A múlás karneválja (1999) – építkezik, ugyanakkor az ezekből kimaradt verseket is magában foglalja. Egy talány volt, örök jelölt a Kriterionnál, jellemezte Veress Gerzsont Egyed Péter, aki a ’80-as években a Forrás sorozat szerkesztőjeként dolgozott együtt a sepsiszentgyörgyi költővel. – Gerzson mindig ott volt egy leadott, vékonyka kézirattal, amit aztán ő maga vett vissza, újabb javítás céljából. Hogy aztán eltűnjön 1–2 évre, amiből 10–20 év is lett – részletezte a filozófus. Kitért továbbá arra is, hogy 1971 és 1991 között Veress Gerzson hét irodalmi antológiában közölt, versei pedig jóformán nemzedéki proklamációk voltak. – A korszak versbeszéde megkövetelte a szerzőktől, hogy rendkívül tömör és frappáns képekben fogalmazzanak. Ennek a versírásnak nagyon szellemesnek, szójátékokkal telinek kellett lennie. Gerzson ezeknek az elvárásoknak akart megfelelni. Emellett pedig hallatlanul tudatos alkotó volt, rengeteget olvasott. Műveiben számos szerzőre hivatkozik, akik révén kialakult a maga belső referenciarendszere – mondta Egyed Péter, hozzáfűzve: személyében és lírájában egyaránt klasszikusan vágáns költőről van szó, aki „a költészeti lázállapot természetével született, emiatt mindig lobogott volna, és jól állt neki ez a lobogás”. A méltató szavak után Jancsó Miklós színművész olvasott fel részleteket az Igazolatlanul – jelen című kötetből, majd ifjabb Fodor Neti Sándor muzsikált.
Ferencz Zsolt
„A költészet két ember dolga”
Egyed Emese Briszéisz, valamint Benő Attila A kórus és a kutyák című kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők szombaton, az irodalmi fesztivál harmadik, egyben utolsó napján. Sokrétű szellemi hozadék szűrődik le a könyvben, kezdte a Briszéisz méltatását Bréda Ferenc (François Bréda) költő, irodalomkritikus. – Olyan, mintha három nagy vetítőtoronyból kibocsátott sugárnyaláb kereszttűzben egyesülne: az egyetemes líra, a mély antik bölcsességeken nevelkedett, nagy élettapasztalatot tanúsító, értelmező jellegű mellékletek, és a prózai írások ritmikusan váltogatják egymást ebben a mértani szellemben megszerkesztett kötetben – összegezte. Mint mondta, a Briszéisz kilétét rejtő talány megfejtése az olvasóra marad a mitológia nagyon alapos ismeretéről tanúskodó, mágikus, misztikus vonatkozásokat is magában foglaló alkotásban. A versekről akár azt gondolhatnánk, hogy legalábbis Petrarca írhatta őket, vélekedett Bréda. Hozzátette: Egyed Emese a titkos, belső, örök szerelmet, a vágyat, az elérhetetlenség, a titok költészetét, a misztikust és a megismerhetetlent egyaránt formába önti ebben a világirodalmi színvonalú kötetben. A méltatást követően Pöllnitz Boróka, a Kolozsvári Magyar Opera zenészének fuvolajátéka az írásoknak megfelelő zeneiséggel egészítette ki Egyed Emese és Bréda Ferenc felolvasását.
Benő Attila kötetének A hívatlan vendég című versére hivatkozva Király László író, költő kiemelte: a költészet – a szerelemhez hasonlóan – két ember dolga: a vers egyik felét megírta a költő, a másik része viszont az olvasóban fog felébredni. Utóbbi dönti el, ki az a bizonyos hívatlan vendég, illetve ahány olvasó, annyi magántörténetre, magánfélelemre lehet gondolni, ami e versből felénk sugárzik.
Úgy vélte, az említett költemény Benő Attila kötetének egyik erőssége. Kányádi Sándor Valaki jár a fák hegyén című verséhez hasonlóan megidéz egy állapotot, egyfajta varázslatba vonja az olvasót, hogy végiggondolja, vagy elképzelje életének fenyegetettségi helyzeteit, amelyekben az a bizonyos hívatlan vendég megjelent, vagy megjelenhet. Király László szerint Benő Attila úgy állította össze ezt a kötetet, hogy elmondható róla: építkező költő, A kórus és a kutyák pedig mondanivalójának olyan lépcsőfokát képviseli, amelyet egy életműben tud majd teljessé tenni.
Király László említést tett arról is, hogy nem hisz azokban az elméletekben, amelyek szerint a jövőben csak a nyelvi bravúrokat előtérbe helyező, a nyelv lehetőségeit kihasználó lírának van létjogosultsága, és azt a vélekedést sem tartotta igaznak, hogy a költőket már senki nem olvassa. Hangsúlyozta: Benő Attila könyve egészében azt igazolja, hogy a szerző – hozzá hasonlóan – bízik a szavak erejében, a megfogalmazott költői gondolat életrevalóságában, és abban, hogy olvasója megérti az üzenetét. – Nyugalom, művészi magabiztosság árad a kötetből – összegezte Király László, aki a Helikon irodalmi lap szerkesztőjeként hibátlannak minősítette az alkotást, amelyből a szerző olvasott fel részleteket.
Zay Éva
A fesztivál keretében, szombaton tartotta tisztújító közgyűlését az Erdélyi Magyar Írók Ligája. A megjelent tagok szavazatai alapján az új választmány tagjai: Fekete Vince, Gáll Attila, Karácsonyi Zsolt, Király Zoltán és László Noémi. A választmány és egyben az írószervezet új elnöke László Noémi, ügyvezető elnöke pedig Király Zoltán.
Szabadság (Kolozsvár)

Határon túli magyarok: különleges helyen
Magyarország támogatja, hogy a határon túli magyarok – az európai gyakorlattal összhangban – közösségként, szülőföldjükön megmaradva élvezhessék az önkormányzatiság és az autonómia sajátos helyzetüknek leginkább megfelelő formáit és az ezekből eredő jogokat.
Elfogadta a kormány Magyarország nemzeti biztonsági stratégiáját. A határozat szerdától lépett hatályba. A biztonság nem a határoknál kezdődik
A stratégia Magyarországot földrajzi és gazdasági értelemben nyitott országként határozza meg, amelyet, földrajzi adottságai kiemelten sebezhetővé tesznek, különösen az energiabiztonsággal, az ellátási útvonalakkal és a környezeti biztonsággal összefüggésben.
Egyben megállapítja: egy Magyarország, illetve szövetségesei elleni, hagyományos fegyverekkel végrehajtott támadás veszélye jelenleg elenyésző, de továbbra sem lehet figyelmen kívül hagyni bizonyos hagyományos fenyegetéseket. Még az euroatlanti térségben sem sikerült mindenhol lezárni az elmúlt évtizedek konfliktusait, és – amint a közelmúlt eseményei is példázzák – Európában és szomszédságában a 21. század elején is előfordulhat, hogy a katonai erő kap elsődleges szerepet egy regionális konfliktusban.
A dokumentum leszögezi: a globalizált világban a biztonság nem a határoknál kezdődik, a terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek és hordozóeszközök globális terjedése, valamint egyes régiók erőteljes fegyverkezése is növekvő veszélyt jelent Magyarország és az euroatlanti rendszer biztonságára nézve.
Nincs ellenséges állam
Magyarországnak a világban betöltött helyéről és érdekeiről szólva a dokumentum mindenekelőtt kiemeli, hogy az ország egyetlen államot sem tekint ellenségének, vitás kérdéseit az ENSZ alapokmányának elveivel és a nemzetközi jog normáival összhangban, békés eszközökkel kívánja rendezni. Alapvető biztonsági érdekének tekinti szuverenitásának, területi épségének és alkotmányos rendjének védelmét, az ország stabilitását, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődését, az emberi jogok és alapvető szabadságjogok érvényesülését. Magyarország az erős, egységes és sikeres integrációs pályán maradó Európában érdekelt, ahol a „gazdasági nehézségek idején is erős marad a kohézió, és érvényesül az egymás iránti szolidaritás”. A dokumentum szerint Magyarország biztonsága szempontjából kiemelt jelentőségű keleti és déli szomszédságának stabilitása, a demokratikus értékek térnyerése. Az országnak határozott érdeke, hogy az EU és a NATO továbbra is kiemelten foglalkozzon ezekkel a régiókkal. A magyar szomszédságpolitika fontos része, hogy Magyarország valamennyi szomszédja teljes jogú tagságot kapjon, vagy a lehető legszorosabb partneri viszony fűzze ehhez a két szervezethez.
Önkormányzatiság, autonómia
„A szomszédos országokban élő magyar közösségek helyzete iránti felelősségből adódóan ugyanez nemzetpolitikai érdekünk is” – áll a stratégiában, amely a továbbiakban leszögezi: a határon túli magyarság különleges helyet foglal el Magyarország biztonságpolitikájában; tekintettel a szomszédos államokban honos magyar közösségek jelenlétére, sajátos helyzetükre és kapcsolatukra az anyaországgal, ezen államok biztonsága elválaszthatatlan Magyarország biztonságától és fordítva. Magyarország támogatja, hogy a határon túli magyarok – az európai gyakorlattal összhangban – közösségként, szülőföldjükön megmaradva élvezhessék az önkormányzatiság és az autonómia sajátos helyzetüknek leginkább megfelelő formáit és az ezekből eredő jogokat.
E célok megvalósítása elválaszthatatlan azon országok társadalmi, gazdasági és pénzügyi fejlődésétől és biztonságától, amelyekben magyar kisebbségek élnek. Magyarország a határon túli magyar közösségekkel fenntartott kapcsolataival, a magyar közösségek legitim törekvéseinek támogatásával hozzájárul a térség stabilitásához és erősíti harmonikus kapcsolatait szomszédjaival.
Szerepel a stratégiában az is, hogy a kulturális sokszínűség tiszteletét Magyarország biztonságpolitikai szempontnak is tekinti.
A terrorizmus globális fenyegetés
A regionális konfliktusok rendezésével kapcsolatban a dokumentum hangsúlyozza: Magyarország aktívan részt vesz a stabilizáció segítésében a Nyugat-Balkánon, támogatja a posztszovjet térség befagyott konfliktusainak megoldására irányuló erőfeszítéseket, valamint a közel-keleti és észak-afrikai térségben megindult átalakulás demokratikus jellegének erősítését.
Magyarország osztja azt a nézetet, hogy amíg nukleáris fegyverek léteznek, a NATO-nak rendelkeznie kell a hagyományos és nukleáris fegyverek megfelelő kombinációjára épülő hiteles, elrettentő képességgel.
Megállapítva, hogy a terrorizmus „korunk jelentős globális fenyegetése marad”, a stratégia rámutat: a jelenség csak összehangolt intézkedésekkel küzdhető le. Magyarország nemzeti érdeke, hogy továbbra is részt vegyen a terrorizmus elleni nemzetközi fellépésben, a nemzetközi terrorellenes szervezetrendszer fejlesztésében, valamint az ENSZ, az EU és a NATO vonatkozó erőfeszítéseiben. A terrorizmus megelőzésében kiemelt szerepet kap a terrorizmust kiváltó okok kezelése, a szélsőségek elleni fellépés, a szegénység elleni küzdelem – olvasható Magyarország nemzetbiztonsági stratégiájában.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Minden becsületes magyart áthatott a lelkesedés
A kommunizmus áldozatainak világnapja alkalmából a Nagykárolyban élő Ft. Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus–lutheránus püspököt kérdeztük az ellene felhozott hamis vádakról, letartóztatásának körülményeiről és börtönéveiről.
— Hogyan lett lelkész?
— 1952 őszén exmatrikuláltak a kolozsvári Bolyai Egyetemről, ahol matematika–fizika szakos voltam. Nem a rossz magaviseletem, nem is a rossz tanulmányi eredményeim miatt, hanem azért, mert édesapám kulák volt. Kollégáimmal, akiket szintén kirúgtak, elindultunk, hogy keressünk egy olyan munkahelyet, ami segít abban, hogy elkerüljük a katonaságot. Ez nem jött össze. Akkor, sajnos nem a saját elhatározásomból mentem a teológiára, hanem azért, mert minden kapu becsukódott előttem. Édesapámék felküldték Kolozsvárra a helyi lelkészt, hogy beszéljen rá, menjek teológiára. A püspök úr magához hivatott, megkérdezte: „Te vagy az a fiú, aki teológus akar lenni?” Azt válaszoltam: „Én nem, a szüleim”. Vallásos nevelésben részesültem, de az iskolában úgy teletömték a fejem az izmusokkal — ateizmus, dialektikus materializmus stb. —, hogy azt se tudtam, hol állok. A püspök úr azt mondta: „Nem baj fiam, majd itt megnyugszol!” Bende Béla tanulmányi igazgató nem akart felvenni a teológiára. Azt mondta, milyen ember az, akit kirúgtak egy állami intézményből? A püspök úr nem engedett az övéből, azt mondta, nincs több vita, fel van véve. Hála Istennek nem bántam meg, mert utólag, ha vissza gondolok, édesanyám, aki nagyon vallásos volt, és harmincnégy évesen meghalt, azzal a feltétellel adott a brassói gimnáziumba, hogy lelkész leszek. 1956. június 28–án szenteltek lelkésszé, ezt követően a püspök úr kinevezett püspöki titkárrá. Zűrzavaros idők jöttek, nagyon sok nem kívánt változás. A kommunista szellem egész világunkon végigsöpört.
Hamis vádak
— Önt olyan vádakkal ítélték el, amit el sem követett. Hogyan lehetett ilyen ítéletet meghozni?
— Az evangélikusok közül letartóztattak négy lelkészt, négy teológust és engem helyeztek vád alá. Engem jelöltek ki fő vádlottnak. A tárgyaláson azzal vádoltak, hogy Románia területi egysége ellen követtem el merényletet. Az utolsó szó jogán megkérdeztem: „Mit csináltunk mi, amivel veszélyeztettük Románia területi egységét?” A bíró azt válaszolta: „Nem csináltatok semmit, mert nem tudtatok.” Az egész ügy onnan indult, hogy a teológián volt két evangélikus tanárunk, akik mély baloldali beállítottságot képviseltek, többet foglalkoztak a politikával, mint a hittannal, velük nekem állandó vitáim voltak. Amikor kirobbant a budapesti forradalom, az ottani események hatására minden becsületes magyar ember áthatott a lelkesedés, nem tudott nyugodtan maradni az, akinek magyarul dobogott a szíve. Ez így volt Kolozsváron is. Mentem a Szőlő utcában és láttam, hogy az ablakokból örömteli arcok néznek le, az utca tele van emberekkel, a rádióban szólt a Himnusz, a Szózat és a Bánk bán nagyáriája. Akkor döbbentem rá, hogy mennyi magyar ember volt Kolozsváron. Ez a lelkesedés rám ragadt. A Kossuth Lajos utca 1. szám alatt volt egy Luther Otthon, melyben este a fiúk írtak egy beadványt a püspök úrhoz, melyben kérték, hogy intse meg a két baloldali beállítottságú teológiai tanárt, hogy hagyjanak fel a politikával és próbáljanak meg keresztyén módon, evangélikus tanárhoz méltóképpen viselkedni. Ez a beadvány eljutott a hatóságokhoz is, azok pedig elkezdték hívni az aláírókat a szekuritátéra. A beadványt nem én írtam, de mivel püspöki titkár voltam, az én nevem került az első helyre. Tudtam, hogy nyomoznak, tudtam, hogy le fognak tartóztatni, lelkileg mindenre fel voltam készülve. A nyomozás tartott, közben engem Székelyzsomboron megválasztottak lelkésznek, 1957 júliusában odaköltöztünk, addigra a fiam is megszületett. A kommunista rendszer ebben a faluban is elvégezte a munkáját, a falut kettéosztotta, fele bement a kollektívába, fele nem. Borzasztó ellentétek voltak, nekem az volt a legfontosabb feladatom, hogy a két tábort összebékítsem. Hála Istennek, ez sikerült.
Letartóztatás, vádak
— Hogyan történt a letartóztatása?
— Nem tudom, hogy miért, de késett a letartóztatásom. 1958. december 16–án Brassóban voltam az élelmiszerpiacon. Szép kertünk volt, a termés egy részét megpróbáltam eladni. Egy ismerős magyar rendőr haladt el előttem, rá szóltam, hogy:„Szőcs maga mit keres itt?” „Tiszteletes úr! — szólt rám komolyan — épp magát keressük.” Egy civil volt vele, Jakab Máté vagy Matei Jacob, ő volt a letartóztatási osztály parancsnoka. Bevittek a szekuritátéra, ott tartottak másnap reggelig egy raktárban. Reggel feltettek egy sötét szemüveget, hátrakulcsolták a kezem, azt mondták nem beszélhetek, mert van még valaki a kocsiban, amivel a kolozsvári szekuritátéra szállítottak, és az nem szabad hallja. Úgy szorított a bilincs, hogy nem bírtam tovább és ordítozni kezdtem. Megállt a kocsi, levették a bilincset és előre bilincselték a kezem. A szemüveg véresre sértette az arcom, úgy vittek fel, közben folyton azzal ijesztgettek, hogy halálra fognak ítélni. Később azzal is vádoltak, hogy 1956 tavaszán a Babes egyetem meghívására Kolozsvárra érkezett egy csoport a debreceni Kossuth Egyetemről. Néhány magyarországi egyetemistát meghívtunk a Luther Otthonba, ahol Béla napon megittunk egy-egy pohár bort és beszélgettünk, mint általában az akkori fiatalok. Azzal vádoltak, hogy hazám belső ügyeiről beszélgettem idegen állampolgárokkal, ami nem más, mint hazaárulás. Akkor, ha egy csoportot hazaárulással vádoltak, a fővádlottat hivatalból halálra ítélték. Öt hónapon át abban a tudatban éltem egy pincében, hogy bármikor kivégezhetnek. Azzal gúnyolódtak, hogy nem lőnek agyon, mert kár értem egy drága töltényt elhasználni, találnak a szemétben egy kötelet, amivel felakasztanak. Csak a hit tartotta bennem a lelket, és az, hogy a fiamnak nem kell majd szégyenkeznie azért, mert az apja megalázkodott és feladta elveit. Érdekes ez a lélektani állapot. Addig nem tudtam volna elképzelni, hogy erre képes vagyok. A tárgyaláson a vádból kimaradt a hazaárulás. Egy olyan lelkiállapotba kerültem, hogy elkezdtem röhögni. A bírák azt hitték, hogy meghibbantam. Szinte hangosan mondogattam magamban: „Na Mózes, az életed meg van mentve, most már csak lesz valahogy.” Tizennyolc év kényszermunkára ítéltek.
Börtönévek
— Hogyan teltek a börtönévei?
— Kezdetben pár hónapig a szamosújvári börtönben voltam, onnan pedig kivittek a Duna–deltába dolgozni, ahol kereken öt esztendőt töltöttem. Gátat építettünk, nádat vágtunk, és különböző mezőgazdasági munkákat kellett végeznünk. Isten mentsen meg mindenkit attól a nyomorúságos állapottól, amely ott uralkodott, sajnos sokan bele is pusztultak ebbe a büntetésbe. Volt, hogy juhhodályban, barakkokban vagy hajóuszályokon laktunk évekig. Mindig azt mondogattam viccesen, hogy biztosan a söprögetésig maradok ott, ami be is teljesült, mert a legutolsó csapattal tértem vissza. 1964. augusztus 3–án kaptam kézhez a szabadulólevelet, mert a Román Népköztársaság felszabadulásának 20. évfordulója alkalmából mindenkinek elengedték a hátralévő büntetését. Ez tulajdonképpen nem amnesztia volt, hanem kegyelem, és továbbra is bűnösek maradtunk a vezetés számára.
Lelkészi szemszögből
— Lelkészként hogyan élte meg ezeket az éveket?
— Első nap úgy fogadott egy kapitány: „Vegyétek tudomásul, hogy ti nem azért vagytok itt, hogy letöltsétek a büntetést és szabaduljatok, hanem azért, hogy itt elpusztuljatok.” Ott döbbentem rá, hogy miért nevezik Székelyföldön a talicskát rabszekérnek. Olyanokat is csináltak, hogy két–három órakor felköltöttek és odaállítottak sorba, hogy várjuk a reggelit. Egy időben úgy elgyengültünk, hogy négyen–öten összefogózkodtunk és húztuk egymást, míg el tudtunk indulni. Kegyetlen viszonyok voltak és kegyetlen smasszerek (börtönőrök). Ezeket a bosszú fűtötte, mert 1955–ben, amikor Romániát felvették az ENSZ–be, bizonyos foglyokat szabadon engedtek, és ezeket a smasszereket elítélték embertelenség vádjával. Az 1956–os események után ezeket visszahelyezték állásukba, és megmutatták mi az igazi embertelenség. Erre egy példa, hogy egy katolikus pap meghalt, egy smasszer a lóról rádobta a horgot és úgy húzta be a telepre. Én egy hitben megerősödött emberként kerültem börtönbe, tudtam azt, hogy nekem küldetésem van. Már Székelyzsomboron láttam, mit jelent a jó szó a szerencsétlen, megnyomorodott emberek számára. Számomra mindig a lassan–lassan megerősödő hit adott erőt. Szakaszonként harminchárom lelkésszel voltam együtt a börtönben. Én voltam az, aki titokban mindig megszerveztem az istentiszteleteket. Amikor átvittek egyik telepről a másikra, mindig kerestem egy sarkot, ahol lehetett istentiszteletet tartani. Amikor az egyik felekezet imádkozott, a másik őrt állt. Lelkileg nagyon összeforrtunk, ezért tudtuk egymást erősíteni. A remény, az Istenben való hit és a humor segített minket a túléléshez. Igyekeztünk a fájdalmak és a szomorúság fölé emelkedni, hogy megtartsuk magunkban azt az éltető erőt és reményt, ami átvezet minket abból a boszorkány szellemmel áthatott világból.
Szabadulás
— Hogyan történt a szabadulás?
— A szabadulás egy külön történelem. A vége felé nagyon sok rémhír járta, már nem tudtuk, hogy mit higgyünk, mit nem. Az egyik ügyvéd — Bojannak hívták — tudott hajat vágni és borotválni, őt gyakran hívták a tisztekhez. Egy este épp borsót válogattunk, amikor szólt, hogy mondani akar valamit. Bementünk egy raktárba, benyúlt a csizmájába és kivett egy Scanteat. Abban írta, hogy az államtanács úgy döntött, hogy augusztus 23–ig, Románia felszabadulásának huszadik évfordulójáig, minden politikai foglyot hazaengednek. Többször elolvastam a szöveget, megtanultam és elmondtam a csoportnak.
Visszaemlékezések
— Úgy tudom könyvet ír életéről, lelkészi pályafutásáról, amiből gondolom nem maradnak ki a börtönévek sem.
— Sok feljegyzésem van, ezeket már rendszereztem, az írással is jól haladok. Én nem tudok számítógépbe írni, a kézzel írott szövegemet majd diktálni fogom valakinek. Ennyi év után már eléggé tisztán látok mindent. Megtanultam mi a szenvedés, a fájdalom, az embertelenség, de megerősödött a hitem. Ma már tudom, hogy mennyire fontos a jó szó, az összetartozás, a szeretet és az Istenbe vetett hit. Engem nem a világi emberek, nem a szekuritáté emberei juttattak börtönbe, hanem a teológusok és az egyetemi tanárok. Amikor hazamentem, a feljelentőm Júdás csókkal akart kedveskedni. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Rabságból, egy rab országba kerültem szabadulásom után. Továbbra is be kellett fogjam a számat. Tudtam, hogy ki kicsoda, ki mire volt képes, de ezeket nem lehetett leleplezni. A munkatábort katonák vették körül. Volt egy szatmári magyar katona, aki sokat segített rajtam, nem tudom, hogy él–e még, fiatalabb volt nálam, azzal mindig szerettem volna találkozni.
erdon.ro

Az elmúlt 22 év legnehezebb választása elé néz az RMDSZ
Ülésezett a Szövetségi Képviselők Tanácsa
Az elmúlt 22 év választásai sem voltak könnyűek, viszont az idei választás azért lesz a legnehezebb, mert először fordul elő, hogy olyan megméretkezés lesz Székelyföldön, a Partiumban és a szórványban is, amelyen három magyar szervezet versenyez majd a szavazatokért. A Magyar Polgári Párt indult 2008-ban is, idén indul Tőkés László pártja is. Az RMDSZ ezekkel a politikai erőkkel készül megméretkezni – nyilatkozta Kelemen Hunor szövetségi elnök az SZKT szombati marosvásárhelyi ülésén.
A területi szervezetek teljes körű autonómiát élveznek
Kelemen Hunor úgy értékelte, az elmúlt 22 év legnehezebb önkormányzati választása elé néz idén a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és az erdélyi magyar közösség, az önkormányzati választások eredményeitől függ az őszi parlamenti választás kimenetele is. Figyelmeztetett, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt élvezi a magyar kormány teljes támogatását, ennek az első jelei az RMDSZ-ellenes matricák megjelenésében mutatkoztak meg. Mint mondta, az RMDSZ mindig is a párbeszéd, az együttműködés híve volt, “ezért mondtuk már hónapokkal ezelőtt, hogy az RMDSZ ajtaja nyitva áll, a kulcsot eldobtuk. Ez volt a mi üzenetünk. Tőkés László pedig ezelőtt néhány nappal leszögezte, nem akarnak együttműködni az RMDSZ-szel. Tehát nagyon határozottan el kell mondani: az összefogást, az együttműködés lehetőségét nem az RMDSZ utasította el”. Kelemen arra kérte a testületet, hogy a választási kampányban ne a politikai ellenfelek rágalmaival, hamis állításaival foglalkozzanak, hanem az elért eredményekre, az elvégzett munkára fektessék a hangsúlyt. Az RMDSZ elnöke szerint “az RMDSZ-nek nem a zsebpártok kampányolásával kell foglalkoznia, hanem a magyar közösség gondjaira, az elvégzendő feladatokra kell koncentrálnia”. Ami a jelöltállítást illeti, a szövetségi elnök elmondta, a területi szervezetek teljes körű autonómiát élveznek ilyen téren. A különböző választási szövetségek megkötését azonban az országos vezetés hatáskörébe rendelik.
A folytonosság és az építkezés éve volt
Az elnök szerint egy évvel ezelőtt az RMDSZ-kongresszuson arra kapott felhatalmazást, hogy a szövetséget továbbvigye és “tovább végezzük azt a munkát, amit az erdélyi magyarok ránk bíztak. A folytonosság és az építkezés éve volt ez, önkormányzati, parlamenti és kormányzati téren is számos eredményt értünk el” – jelentette ki. “A Romániai Magyar Demokrata Szövetség az elmúlt egy évben célul tűzte ki, hogy megkérdezi az erdélyi magyarokat, mit várnak el a szövetségtől, milyen igényeik, milyen kéréseik vannak. Az Erdélyi konzultáció során megkérdeztünk 100.000 embert Erdély minden szegletéből, így a válaszok alapján tudjuk meghatározni a szövetség politikai cselekvését. Nagy kihívás volt számunkra az elmúlt ősz folyamán a népszámlálási kampányunk, amelynek szlogenje, a Minden magyar számít által arra biztattuk az embereket, hogy bátran vállalják identitásukat. És mivel nem csak szlogenek szintjén cselekszünk, elkezdtük a beiskolázási kampányunkat, hiszen minden magyar gyerek számít” – hangsúlyozta Kelemen Hunor.Ugyanakkor emlékeztetett a választások összevonásának, majd előrehozásának terveiről. “2011-ben az az elképzelés körvonalazódott a kormánykoalícióban, hogy az önkormányzati és parlamenti választásokat vonjuk össze. Az RMDSZ hosszas és széles körű konzultáció után úgy döntött, támogatja ezt a tervet. Az Alkotmánybíróság döntése és indoklása után kiderült, ez a terv nem megvalósítható, ekkor merült fel az előrehozott választások megtartása, ami a parlament feloszlatását jelentette volna. A PDL először támogatta ezt, aztán meggondolták magukat. A koalíciós tárgyalásokon végül leszögeztük, hogy az önkormányzati választások június 10-én lesznek” – összegzett.
Az RMDSZ miniszterei nem ragaszkodtak tárcáikhoz
A kormányátalakításról szólva kijelentette: “nem titok, hogy az RMDSZ miniszterei nem ragaszkodtak tárcáikhoz, sőt, vissza kívántak lépni. A Szövetségi Állandó Tanács ülésén lezajlott egyeztetés során viszont a kollégáink azon az állásponton voltak, hogy az RMDSZ őrizze meg a tárcáit, ne legyenek személycserék sem. Mi ezt elfogadtuk. Viszont az új kormányprogramot már úgy állítottuk össze, hogy az RMDSZ feltételei ebben szerepelnek. Így az első negyedév gazdasági mutatóinak függvényében kerüljön sor a bérek és a nyugdíjak emelésére, folytatódjanak a kisebb és nagyobb infrastrukturális beruházások, a kisebbségi és közösségi jogok területén pedig történjenek újabb előrelépések. Határozottan kérjük az oktatási törvény betartását, hiszen éppen itt, Marosvásárhelyen az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem esetében dúl a legnagyobb harc. Minket az erdélyi magyarság nem azzal bízott meg, hogy az egyetem rektorától vagy szenátusától kérjünk számon bármit, mi a parlamentben, a kormányban a törvény által kell érvényesítsük jogainkat. Ezen feltételeknek egy része bekerült az új kormányprogramba, más része pedig a koalíciós megállapodásban kap helyet” – mondta az RMDSZ elnöke.
Az SZKT az elnök politikai tájékoztatójának megvitatását követően elfogadta a 2012-es önkormányzati választások előkészítéséről szóló határozatot. A dokumentum a jelöltállítás módozatait, eljárási rendjét és ütemtervét, illetve a jelölés feltételeit rögzíti. A testület megszavazta Kovács Péter főtitkár kampányfőnökké való kinevezését, illetve szavazott a Kereszténydemokrata Platform megerősítéséről.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Emlékezzünk a kommunizmus bűneire és áldozataira
A XX. század fantasztikus tudományos és technikai felfedezései egy új, boldog és reményteljes jövőt ígértek, de két véres háború és két szörnyű ideológia az öldöklések és téboly korszakát zúdították a világra.
Magyarországon minden év február 25-én tartják a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapját.
Eggyel több a szomorú emléknapok száma, hiszen január 27-e (Auschwitz felszabadítása) Holokauszt Emléknap, de a szomorú emléknapokhoz sorolnám a mi október 6-ánkat is, és ez folytatódhatna tovább, hiszen történelmünk világviszonylatban is telve gyásznapokkal. Ezek az emléknapok valójában emlékeztető napok, hiszen tulajdonképpeni céljuk, hogy a szomorú események soha ne ismétlődjenek meg. Próbálkozunk, igyekszünk, de sajnos ezek a megemlékezések sem segítenek eléggé, a történelem egyelőre ismétli magát, a gonoszkodás tovább folyik.
A nácik által elindított borzalmas háború, és az „alacsonyrendűek” ritkítása, 12 év alatt legalább 50 millió áldozatot követelt, de a szám valószínű nem reális, ennél többen pusztultak el. A 73 évig tartó kommunista diktatúra áldozatainak számát száz millióra becsülik, de a statisztika itt is valószínűleg pontatlan. Már abba is szörnyű belegondolni, hogy ahogy ma – a tőke birodalmában – milliárdokkal dobálózunk, úgy labdázunk a sötét múlt emberáldozatainak statisztikai adataival is, hiszen újabb és újabb adatok feltárása után, még ezer, még millió áldozat kerül a listára. A Szovjet birodalom felbomlása után „felszabadult” kelet-európai országok különböző módon viszonyultak múltjukhoz. Sokan még a rendszerváltás tényét is megkérdőjelezik, hiszen a szovjet hegemóniától megszabadult legtöbb országban, bár az egypártrendszert átalakították, a volt kommunista nómenklatúrát megtartották, akik különböző „pártszínekben” még most, húsz év után is jelen vannak ezen országok vezetésében. A régi kommunista bűnök feltárása, a bűnösök felelősségre vonása, az elszámoltatás a legtöbb országban elmaradt, de ezt sokan még ma is megtennék, még ha kissé késve is. Ne felejtsük el azonban, hogy ma már tettesek és áldozatok gyermekei, unokái egymás mellett dolgoznak, és együtt néznek szembe a jelen és a jövő nehéz kérdéseivel.
A magyarok a konzervatív kormány idejében, 2000 júniusában jelölték meg február 25-ét emléknapnak, Kovács Béla kisgazdapárti politikus letartóztatásának és Szovjetunióba hurcolásának emlékére. Igen, bőven van mire emlékezni!! A hírhedt recski kényszermunkatábor, a váci börtön, Kistarcsa, Márianosztra sok ezer ártatlan magyarnak volt meghurcoltatási és kínzási helye. Az Andrássy út 60. szám alatti neoreneszánsz palota, egykor a nyilasok Hűség Háza, majd ÁVO és ÁVH székház, 1944 és 1956 között az állami terror központja volt. Tíz éve, 2002 februárja óta Terror Háza Múzeum, minden, már érett magyar fiatalnak legalább egyszer meg kellene látogatnia.
A szomorú magyar múltnál talán még tragikusabb a kommunisták romániai terrorja. „A kommunizmus fekete könyve” francia kiadásban jelent meg 1997-ben, de csakhamar minden európai nyelvre lefordították, Bukarestben 1998-ban már kapható volt. A könyv harmadik része foglalkozik Kelet-Európával, de eléggé hiányos, egy román kiegészítést már készítettek, de további kutatói munkára még nagy szükség volna.
1945. március 6-án lépett a Gróza-kormány hivatalba, és innen lehet számítani a román kommunisták terrorjának kezdetét, ami megszakítás nélkül 1989 decemberéig tartott. Már a sokak által „felmagasztalt”, „magyar barát”, Gróza alatt elkezdődtek a tisztogatások, 1945 augusztusáig sok ezer letartóztatást hajtottak végre, elsősorban a történelmi pártok soraiból. Mihály király távozása után felgyorsult a hajtóvadászat a kommunista rendszer ellenségei után, Georghiu–Dej felállította a hírhedt szekuritáte hálózatát, és politikai foglyokkal elkezdte építtetni a Duna–Fekete-tenger csatornát, amelyet a román polgárság temetőjének szánták. („Un mormant al burgheziei româneşti”.)
Jelen publicisztika nem teszi lehetővé a román kommunisták gaztetteinek a felsorolását, megnyugtató, hogy erről már sokat írtak, és remélhetőleg még sok, eddig elhallgatott anyag is a nyilvánosság elé kerül. Mert a mai fiatal román nemzedéknek meg kell ismernie múltját, annak szépségeivel, dicsőségével, de sötétségével és gyalázatos tetteivel is.
Románia, a többi szomszédos állammal, ma nagyon nehéz gazdasági helyzetben van, de legalább megadatott, hogy mindenki megmondhatja véleményét anélkül, hogy az államvédelem lakatot tegyen a szájára: oda utazhat ahova akar, tiltakozhat a kormány intézkedései ellen, és nem vetik börtönbe politikai hovatartozása miatt. Ezt ma meg kell becsülni, de igazán értékelni csak akkor tudjuk, ha nem felejtjük a közelmúltat. Ha nem feledjük a Duna-csatorna rabszolgáit, Jilava földbe vágott celláit, Nagyenyedet, Szamosújvárt, ahol ártatlan rabok töltöttek hosszú-hosszú éveket, évtizedeket; a piteşti „átnevelési” programot, ahol fiatal értelmiségi rabok ördögi kegyetlenséggel igyekeztek fogolytársaikat „jobb belátásra” bírni, és meggyőzni őket a kommunizmus felsőbbrendűségéről. És még sorolhatnám!
A kommunista ideológia a megvalósulás érdekében ölt, pusztított, a cél érdekében milliók szenvedtek, egész népcsoportok tűntek el, társadalmi osztályokat megsemmisítettek. Hála a Mindenhatónak, ez a hamis ideológia nem győzedelmeskedett.
Ha egy ember valahol meghal, sírnak a hozzátartozók, barátok; ha egy ember valahol gyilkol, hosszú hónapok pereskedése következik, aztán az ítélet súlyos, vagy néha elnéző. A téves eszmék, ideológiák milliós áldozatait még igazán megsiratni sem tudjuk – annyi könny nem is létezik –, pereskedésre is csak részlegesen került sor, a bosszú nem hoz megoldást. Maradnak az emléknapok és az állandó figyelmeztetés: soha többet!
Végezetül csak annyit, hogy Romániában még élnek a terror áldozatai. Nincsenek már sokan, és a legtöbbjük nagyon idős. Egy 2009/221-es törvény előírja a volt politikai foglyok kárpótlását, ezt más – volt szocialista – országokban már végrehajtották, a románok itt is késlekednek. Az idő telik, sokan még reménykednek!
Hollai Hehs Ottó Németország
Szabadság (Kolozsvár)

Célok és eredmények
Sajtótájékoztatón a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem új vezetősége
Sajtótájékoztatót tartott szerda délelőtt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem új vezetősége. A román és magyar fakultás saját intézetekkel gazdagodott, ezeknek vezetői szintén ott voltak a tájékoztatón – dr. Sorin Crisan rektor, egyetemi professzor és dr. Balási András prorektor, egyetemi adjunktus, valamint a magyar művészeti kar dékánja, dr. Kós Anna egyetemi adjunktus, illetve a román művészeti kar dékánja, dr. Oana Leahu egyetemi docens mellett ők is fogadták a megjelenteket. A magyar karhoz tartozik a Színház-, Vizuális Művészetek és Kommunikáció Intézet (igazgatója drd. Harsányi Zsolt egyetemi adjunktus), valamint a Zeneintézet (igazgatója dr. Elekes Márta egyetemi docens), a román karhoz a Színház- és Vizuális Művészetek Intézet (igazgatója dr. Daniela Lemnaru egyetemi adjunktus), valamint a Zeneintézet (igazgatója dr. Ramona Preja, ugyancsak egyemi adjunktus). A Doktoriskola megbízott igazgatója dr. Jákfalvi Magdolna professzor. Mint azt az egyetem közleményében olvashattuk, az egyetem szerkezete és vezetősége a 2011. november 4–2012. február 22. közötti időszakban lezajlott választások eredménye, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem választási szabályzatának megfelelően és a felsőfokú intézmények szerkezetét jóváhagyó 2011. szept. 29-i 966-os kormányhatározat alapján.
A sajtótájékoztatón dr. Sorin Crisan elmondta: a magyar és a román tagozat dékánjait versenyvizsga alapján választották.
– Mi vagyunk az a csapat, amely a következő négy évben megpróbálja tovább vinni az elődök munkáját. Fő célunk továbbra is minőségi oktatást biztosítani hallgatóinknak és ha csak az UNITER-jelöléseket, díjakat nézzük, fáradozásaink nem hiábavalóak. Balási András hozzátette: a választások véget értek, a döntések véglegesek. Az új vezetőség elsődleges célja az elért eredmények konszolidációja. Nagy eredmény az intézmény összes szakára megszerzett A kategóriás akkreditáció, továbbra is fontosnak tartják a fesztiválszerepléseket, az átláthatóságot, az egyetem arculatának jobbítását, presztízsének növelését. A honlapot újra kell alkotni, mert sokáig hackertámadás alatt állt, továbbá összes közlönyüket angol nyelven is megjelentetik. Igyekeznek együttműködni minél több külföldi felsőoktatási intézménnyel, a Connecticuti Művészeti Egyetemmel már aláírták a megállapodást és tárgyalások kezdődtek a Harvard Drama Schoollal is.
Koós Anna elmondta, a Művészeti Egyetemen teljesen észrevétlenül zajlott a strukturális átalakulás. – A mi diákjaink nem vonultak ki az utcára, az egyetem vezetőségével nem volt konfliktus, nem úgy, mint egy másik vásárhelyi felsőfokú tanintézet esetében. A titok: a tárgyalási kommunikációs kapcsolatokban alkalmazott győztes–győztes helyzetre való törekvés, ami ez esetben azt jelenti, hogy nem egymás kárára cselekszünk, hanem a közös érdekeket nézzük, és ez a hallgatók minél magasabb szintű képzése. Mi ezt emeltük a középpontba, és kihagytuk a napi politikát. Ez nagyon nagy megvalósítás.
– Meghatároztuk a célkitűzéseinket és azok nyomán indultunk el. A két fakultás közös érdekeinket szolgálja, összes szakunkra A szintű akkreditációt szereztünk, ez a legtöbb, amit elérhettünk. Ezenkívül az ARACIS nemzetközi, magas megbízhatósági szintűnek nyilvánította az intézményt – tette hozzá a rektor. Oana Leahu több, jövendőbeli műhelymunkát ismertetett és elárulta, közös projektajánlatot kaptak a brüsszeli művészeti egyetemtől egy angol nyelvű musical megvalósítására, amelyet nagy örömmel fogadtak el. Az anyagiakat illető újságírói kérdésre Sorin Crisan válaszolt. – Egyelőre le tudjuk fedni a kiadásainkat, hamarosan Bukarestbe utazom, hogy aláírjam a minisztériumban a költségvetéssel kapcsolatos dokumentumokat. A fizetéses helyek esetében a hallgató tandíja csak egyharmad–egynegyed részben fedi taníttatásának költségeit, a fennmaradó részt mi biztosítjuk.
Mint az továbbá elhangzott, nagy hiány van képzett zenetanárokban és zenekutatókban, ezt igyekeznek mérsékelni a zenetagozaton végzett hallgatók képzésével, azok jövendőbeli munkája által, az intézmény vezetőségének további célja megőrizni és növelni az egyetem országos és nemzetközi nívóját, ismertségét – e cél elérése érdekében produkcióikat nemzetközi fesztiválokon is meg kívánják mérettetni.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar tantárgyverseny Moldvában
Március 3-án ért véget a Mikes Kelemen országos Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny, immár IX. alkalommal megszervezett, Bákó megyei szakasza. Az eseménynek a bákói Domnița Maria I-VIII. osztályos iskola adott otthont, melynek igazgatónője, Deaconu Elisabeta Cecilia, igencsak nagy szeretetettel fogadja be minden évben a moldvai magyarság ezen megmérettetését.
Az eltelt kilenc év alatt sokan tiszteletüket tették ezen a rendezvényen, rangos és ismert javító-tanárok állították mérce alá az idénre már 24 moldvai csángó településről összesereglett 73 tanulót, akik négy kategóriában, korcsoportban mérték össze az iskolai, valamint az iskolán kívüli magyar órákon elsajátított tudásukat. Tiszteletre méltó, hogy a Bákó megyei főtanfelügyelő, Lazăr Florin, is tiszteletét tette ez alkalommal, váratlan betoppanása azonban nem riadalmat, a szokásos „lóti-futi” effektust, hanem inkább örömet váltott ki, mind a szervezőkből, mind Anghel Năstase roma kisebbségi tanfelügyelőből, aki a magyar oktatás érdekeit hivatalosan képviseli a Bákó megyei tanfelügyelőségen. Utóbbi ismételten hangot adott elismerésének, mellyel az oktatási programban dolgozó oktatók végzik mindennapi munkájukat.
Míg a gyerekek legjobb tudásuk szerint azon „törekedtek”, hogy a „legeszesebben” megoldják a tantárgyverseny tételeit, addig a moldvai magyar oktatásért dolgozó pedagógusok, jelenlegi munkáltatójukkal a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnökével tárgyaltak. Burus Siklódi Botond elnök úr vezetésével, arról folyt a beszélgetés, hogyan tudnák az oktatási program átszervezésében felmerülő kérdéseket megelőzni, a már felmerült kérdések megválaszolásában ki tud segíteni. A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány is képviseltette magát ezen a találkozón, volt olyan kérdés, melyre az AMMOA képviseletében jelenlevő Petrás Robi már ismerte a megoldást, de ott volt Bartha András és Pogár Laci is, akik szintén megnyugtató válaszokat tudtak adni a tanárok felvetéseire.
A kiadós ebéd után mindenki türelmetlenül várta az eredményhirdetést, a zsűri pedig szorgosan és pontosan igyekezett, Borbáth Erzsébet nyugdíjazott igazgatónő felügyelete alatt, Márton Béla tanár úr és Szolláth Hunor közreműködésével, hogy a sokszor csak fél pontos különbségeket is a legigazságosabban értékelje. Mint az „nálunkfelé” történni szokott, az eredményhirdetés nem csak a gyerekeknek szerzett örömet, hanem felkészítő tanáraiknak is.
„Erőst örömesen” meséltek a javító-tanárok, a dolgozatokban észlelt vidámságokról, elmés megoldásokról, szívhez szóló fogalmazványokról. Mint amikor a „serény” ellentétét kellett fokozni, és a megoldást az „eszes” szerző, nemserény, nemserényebb és legnemserényebb formában vetette papírra. Kiemelten értékelte Borbáth Erzsébet pedagógus, a már csak a moldvai magyarság, mindennapi szókincsében élő szavak használatát, biztatva a gyerekeket, hogy az irodalmi magyar nyelv elsajátítása közben, ne feledjék el ezeket a régies szavakat, kifejezéseket.
erdon.ro

Hegyaljai vérengzések
Erdély történelmébe fekete betűkkel vannak beírva a mócok 1848–49-es magyarellenes rémtettei, melyeknek kb. tízezer védtelen csecsemő, gyermek, asszony és öreg esett áldozatul. A bécsi udvarral a magyar szabadságharc ellen szövetkező, Avram Iancu, Axente Sever és Prodan Simion pópa által vezetett román felkelők ugyanis megtámadták és felégették Alsó-Fehér megye magyarok lakta városait és falvait, s megdöbbentő kegyetlenséggel halomra gyilkolták azok ártatlan lakóit.
Az első mészárlás 1848. október 19-én Kisenyeden történt, az utolsó 1849 májusában Bucsesden. Többek között Zalatna, Nagyenyed, Marosújvár, Gyulafehérvár, Naszód és Abrudbánya városát is lerombolták. A rablóhadjáratok során pótolhatatlan kulturális értékek váltak a lángok martalékává. Enyeden például a református püspökség levéltára és a kollégium híres könyvtára is megsemmisült. A honvédseregbe bevonult és osztrák csapatok ellen küzdő férfiak hiányában ezek könnyen véghezvihető, de aljas cselekedetek voltak, melyek elkövetéséért a román nép a mai napig bocsánatkéréssel tartozik.
A lerombolt és elpusztított falvak egyikében, a napjainkban alig 15 magyar lelket számláló Magyarigenben tevékenykedik Dr. Gudor Kund Botond református lelkész és történész, aki elfogulatlanul és tudományos igényességgel munkálkodik a történtek feldolgozásán. Kutatásainak eddigi eredményét egy könyvbe foglalta össze, melynek sepsiszentgyörgyi bemutatója előtt alkalmunk nyílt elbeszélgetni vele az akkori eseményekről. Az elhangzottak rövidített változatát alább olvashatják.
– Az Erdélyi-érchegység környékén és az egykori fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron napjainkban csak elvétve lehet magyar szót hallani. Ez nem a véletlen, hanem a térségben a történelem folyamán többször megismétlődő népirtás következménye. A folyamat az 1784-es, Horea–Cloşca–Crişan-féle parasztfelkeléssel vette kezdetét. Ön tüzetesen elmélyült a témában, beszélne ennek kiváltó okairól?
– A Maros mentén 1658-ban végigseprő török- és tatárjárás, illetve az 1738-as pestisjárvány következtében a térség magyar lakossága megtizedelődött, ezért a földesurak újabb román tömegeket telepítettek a vidékre. Mindezek következtében egyes helyeken a román lakosság túlsúlyba került, azonban ez még önmagában nem vezetett a magyar népesség eltűnéséhez. A tragikus folyamat valódi okai az ön által is említett Horea-vezette parasztlázadásban gyökereznek. A téma tárgyalása még ma is hálátlan feladat, ugyanis a hivatalos román történetírás az eseményeket dogmatizálta, azok főszereplőit pedig szinte szentekké avatta. Státuszszimbólumokat formált belőlük, ezért nem lehet hozzájuk érni. Ennek ellenére a lázadásokban játszott szerepüket és azok hatását megpróbálom a maguk nyers valóságában láttatni, hiszen a történtek során nemcsak a nemesi kúriákat és azok lakóit pusztították el ritka kegyetlenséggel, hanem a környékbeli magyar lakosság egészét is.
Az okokat elemezve meg kell állapítanunk, hogy a román jobbágyság régióbeli számbeli fölényéből fakadóan, abban a korban elképzelhetetlen társadalmi jogokra tartott igényt. Éppen ezért II. József uralkodása alatt hiába ismerik el az ortodoxiát, a többi felekezet iránt részükről megnyilvánuló vallási türelmetlenség és a jobbágyterhek megnövekedése konfliktushoz vezetett. Ennek kirobbanásához hozzájárultak az uralkodó két erdélyi körútján tett, de soha be nem váltott ígéretei is. Ugyanakkor a felkelésnek etnikai indíttatása is volt, mely főleg az örmény és magyar kereskedők iránt megnyilvánuló ellenséges magatartásból fakadt. Így az sem véletlen, hogy a lázadás végül is a piactéren italt árusító örmény kereskedőkkel történt kocsmai összetűzés nyomán kapott lángra.
– Ugorjunk az időben az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc korszakáig, mikor a Mócvidék az elnyomó osztrák hatalmat támogatva ismét a magyarság ellen fordul. Ez a magatartás ugyanazokra az okokra vezethető vissza?
– Valamivel árnyaltabb a kép, mivel ebben az esetben hadszíntérről, katonai alkukról és egy olyan történelmi pillanatról beszélünk, melyben Bécs, a maga törékeny és veszendő helyzetében megpróbált szövetségeseket találni, hogy segítségükkel a magyarokat sakkban tarthassa. Az udvar által fellázított és felfegyverzett románok irányítása végül kicsúszott az ellenőrzésük alól, de a vérengzéseket meg sem próbálták gátolni. Így kapta meg Hegyalja magyar lakossága a történelem folyamán másodszor is a magáét, és zuhant egy nagyot ismét demográfiailag.
Az események hátterében azonban ezúttal nem jobbágyokat kell keresni, hanem bizonyos katonai és félkatonai alakulatokat, például Avram Iancu légióit, melyek katonai megállapodásokat írnak alá az osztrák kézen lévő Szebennel és Gyulafehérvárral. Mivel a Şaguna és társai által országgyűlési szinten működtetett román komité politikai erőként áll mögéjük, magyar részről a mozgalmuk joggal minősíthető ellenforradalomnak.
– Az itteni történelemszemlélet a magyarral szöges ellentétben ítéli meg az eseményeket. Ön erről hogyan vélekedik?
– A történetírás csak akkor tud előbbre jutni, és csak akkor kezdődhet el benne egy megtisztulási folyamat, hogyha mítoszok és félistenek gyártása helyett a tényekkel szembesül. Hogyha a saját történetírásuk által meg sem említett 1848–49-es román vérengzések nem számítanak többé tabutémának. Amíg azonban a politika elferdített, felnagyított és egyoldalúan beállított tragikus eseményekkel példálózik, addig csak konfliktust gerjeszthetünk.
– A román történészek körében észlelhető-e az igazsággal való szembenézésre irányuló szándék? – Igen, csak sajnos, ezek a történészek nem kapnak akkora nyilvánosságot, mint azok, akik a hivatalos történetírást próbálják erősíteni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Szemszög – Nil novum sub sole
A tévedés kockázata nélkül mondható el, hogy a 21. század elején nemcsak a romániai köz- és felsőoktatásban él tovább – bár némileg visszafogottabb modorban – a többségi, kirekesztő és tudománytalan nacionalista diskurzus egy változatlan történelemszemlélet és historiográfia alapján, hanem a legszélesebb nyilvánosság terein is, például a sajtóban és a politikai állásfoglalásokban, ráadásul ezekben még a hisztero-patrióta, szélsőséges kilengések is gyakoriak. Különösen a román nemzeti ünnepek vagy történelmi évfordulók táján folyik a mások – pl. az együttélő nemzetiségek – érzékenységére fittyet hányó melldöngetés, az „idegenekkel” szembeni acsarkodás, az uszulás és uszítás. De a mások ünnepei is – különösen a magyarokéi – állandó alkalmat adnak a román nacionalistáknak a megszólalásra, ami szinte mindig a valós vagy vélt történelmi sérelmek felemlegetésébe, eltúlzásába és torz interpretálásába torkollik. Hogy 1989 előtt nem sokat lehetett tenni a csauseszkánus nacionálkommunista handabandázás ellen, az köztudott, de az agymosó rendszer bukása nem hozta meg a szükséges átértékeléseket, tisztázásokat, kompromisszumokat és megnyugvásokat sem. A bihari román médiában is nap mint nap tetten érhető az otthon, az iskolákban és egyetemeken elsajátított, valamint a különféle politikai, egyházi és civil közösségekben kultivált hamis nemzettudat és történelemszemlélet. Az még a jobbik eset, amikor a többé-kevésbé kényszerűen megtanult butaságokat visszhangozza a közírásra vetemedő honfitársunk, a rosszabb az, amikor a nyitottságra és korrekcióra való hajlam legkisebb szándéka vagy jele nélkül válik botcsinálta ismeretterjesztővé, történésszé, véleményformálóvá. A mai erdélyi és partiumi magyar politika egyik nagy mulasztása, hogy szinte semmit sem tesz – akár a befolyásolás, akár a felvilágosítás eszközeivel – azért, hogy a felnövekvő román generációk, az európai léptékű nyitottságra hajlandó tömegek szembesüljenek a nyilvánosság terein, főként a médiában, a „másik valósággal” is. Tökéletes románsággal megfogalmazott, kellően dokumentált és a többségi médiában elhelyezett vitairatokkal, cáfolatokkal és állásfoglalásokkal, ismeretterjesztő anyagokkal kellene ellensúlyozni a magyarellenes propagandát, mert ez is növelhetné a predesztinált együttélés komfortját.
Dénes László
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A titkosszolgálat mindent tudott a kolozsvári gyülekezetekről
Szekuritátés dossziék nyomában 7.
A magyarság szempontjából kiemelt fontosságú városokban a Ceauşescu-éra állambiztonsága az egyházakra is jobban figyelt, az egyházi szolgák minden lépéséről tudott. A megfigyelés, az állandó zaklatás és a szekuritátéval történő együttműködés között gyakorta csak egy lépés volt. Aki ennek a lépésnek ellen tudott állni, az a nyolcvanas évek sötét periódusában is tiszta ember maradt. Egy idő után a szekuritáté csak figyelte, és mivel beszervezni nem tudta, lemondott róla. A szekuritátéval folytatott másfél évtizedes harc körülményei között is tisztán maradt lelkészek sorába tartozik Ferenczy Miklós kolozsvári lelkész, a Pata utcai gyülekezet lelkipásztora. A vele készült kétrészes beszélgetés egyik szomorú végkicsengése szerint a nyolcvanas években a református egyház minden szintű vezetése a szekuritáté ellenőrzése alatt állt. – Beszélgetésünk előestéjén fogadta el a román törvényhozás a lusztrációs törvényt. Örül ennek? – Az egyház abban különbözik a lusztrációs törvény „célközönségétől”, hogy a lelkészekre különleges dolog hárul: Isten igéjét hirdetik, Jézus szavai szerint az igazságot kell kimondják. Éppen emiatt az egyházban sokkal fontosabbnak tartom a múlttal való szembenézést. Nem a kirekesztés, a ledorongolás a cél, hanem azon személyek lelkiismeretén könnyíteni, akik a kommunista rendszer titkosszolgálati gépezetében valamilyen formában aktívan részt vettek. – Mikor jelentkezett életében először a szekuritátés tiszt? – Szolgálatomat 1974-ben kezdtem Pusztakamaráson: innen szolgáltam be Feketelakra, Gyekébe és Vajdakamrásra. A következő évben a második lelkészképesítő vizsgára készültem, amikor egyik nap egy férfi állított be a papi lakra. Az azelőtti héten jelezték a dési egyházmegyétől, hogy a kegyszerek ellenőrzése végett érkezik valaki, én pedig azt hittem, hogy attól az állami hivataltól keresnek, és azzal fogadtam az idegent, hogy már vártam a jelentkezését. A vendég meglepődött, aztán tisztázta a félreértést, hogy ő az állambiztonság tisztje. Ma is tisztán emlékszem a beszélgetésre. Elmondta, tisztában van, mi történik a faluban, hogy ki mit csinál – erről informátorai jelentenek –, de ő arra kíváncsi, hogy mit gondolnak az emberek? Mivel ezt szerinte legjobban a pap ismeri, rögtön nekem szegezte az ajánlatot, hogy erről aprólékosan tájékoztassam a jövőben. A beszélgetés annyira meglepett, hogy hirtelen kibúvót kerestem: mondtam, hogy vizsgáznom kell, és már a körmömre égett a gyertya. Elmondtam neki: nem tudok, de nem is akarok ilyesmivel foglalkozni. Erre meglepő választ kaptam: több professzoromat ismeri, és megbeszéli velük, hogy segítsenek a vizsgákon, így nem lesznek gondjaim. Mondtam, ezt nem tudom vállalni, nem kérek a segítségéből, majd boldogulok egymagam. A tiszt akkor elment, és én többet soha nem láttam. – Az első találkozót könnyen megúszta, de mi következett utána? – A tiszt többé nem keresett, de a faluban kellemetlenségeim támadtak. A gyerekek csapatostól jártak vallásórára, a feleségem közben a helyi iskolában tanított. Bevezettem a gyülekezetbe, hogy a gyerekek rövidebb zsoltárokat tanuljanak, amelyekből a vasárnapi istentiszteletek keretében – Biblia-olvasásként – elmondtak vagy felolvastak. Fontos volt számunkra, hogy templomi közösségben gyakoroljuk a magyar nyelvet, a magyar beszédet. A helyi ortodox lelkész azonban feljelentett. Hogy a gyerekeket eltávolítsák a templomból, vasárnapra iskolai foglalkozásra rendelték be őket néhány tanárral együtt. Kezdeményezésük mégsem volt sikeres, mert a „vasárnapi iskolából” a gyerkőcök rendszerint ellógtak, és nálam kötöttek ki. Előbb volt a vallásóra, és utána következett a vasárnapi istentisztelet. – Gondolom, ez akkoriban főbenjáró bűnnek számított... – A történet elmérgesedett, és a helyi tanügy nem tudott megbirkózni a feladattal. Rövidesen behívtak a néptanácshoz. Az asztalnál hat-nyolc pártaktivista fogadott, engem pedig velük szemben ültettek le, egyedül. A fejemre olvasták, hogy micsoda dolog az, hogy én vallásos propagandát folytatok magyarul a gyerekek körében. A „vallatók” között a megyei tanfelügyelőségtől a községi, iskolai pártbizottságig mindenki képviselve volt. Hosszú és kényelmetlen beszélgetés következett. Nem fenyegetőztek, de felhívták a figyelmem, hogy hagyjam a tanítást a tanárokra, és foglalkozzam az egyház dolgaival. Zavarta őket, hogy nem csak a magyar tagozat gyermekei, hanem a román tagozatra beiratkozott magyar gyerekek is eljártak vallásórára. – Betiltották a további foglalkozásokat? – Megtiltani nem tudták, folytatásukhoz azonban az esperesi hivatal támogatására volt szükségem. András Péter espereshez írott levelemre – amiben igazoló papírt kértem, hogy nemcsak jogom, hanem kötelességem is a gyerekekkel foglalkozni – választ nem kaptam. Végül elmentem a területileg illetékes tanfelügyelőhöz, aki kijött Pusztakamarásra. Mivel a tanácselnökkel nem találkozott, rajtam keresztül üzent neki, hogy keresse meg Kolozsváron. A tanfelügyelő megértette, hogy itt egyházi bibliaóra folyik, így többé nem zaklattak. Azt követően is találkoztunk a gyerekekkel minden szombat délután és vasárnap délelőtt. A történet után mégis visszafogottabbá, elővigyázatosabbá váltam. – Kemény Zsigmond sírja és Sütő András szülei miatt, gondolom, Pusztakamarásra jobban odafigyelt a szekuritáté. Ennek milyen jelei voltak a faluban? – Akkoriban rengeteg magyarországi vendég járt a faluba, amit a besúgókon keresztül minden bizonnyal ellenőriztek, de nyíltan nem volt problémánk. Még akkor sem, ha magyarországi ismerős aludt nálunk. Behívattak a helyi milíciára, és egy kis csomaggal rendszerint el lehetett kerülni a büntetést. – Volt-e sejtése arról, hogy a presbitériumból, a hívek közül ki jelenthet? – Meggyőződésem, hogy nem ők jelentettek. Egyszerű falusi emberek voltak a híveim, akiktől őszinteséget, szeretetet és alázatot lehetett tanulni. Sokuknak az írás is gond lett volna egy jelentés elkészítéséhez. Nem ebből a körből kerültek ki a besúgók: azokat valószínűleg zömmel a tanügyből szervezték be. Ha a besúgók szomszédaim vagy egyháztagjaim lettek volna, nehéz órákat szerezhettek volna nekünk, de ez nem történt meg. Szinte hetente jöttek magyarországi látogatók, de ebből én soha nem csináltam titkot, mert nem volt, mit titkolnom. A híveim tudtak róla, sokszor együtt beszélgettünk velük. Sok ismerősöm, barátom volt Magyarországról, és én büszke voltam arra, hogy Pusztakamaráson szolgálhatok. – 1982-ben került Kolozsvárra, a Pata utcába. Mi volt ennek a váltásnak az előzménye? – 1981 adventjének egyik istentiszteletén Kolozsvárról meglátogatott a presbitérium. Turistaként, átutazókként mutatkoztak be. Csak késő este tudtam meg, hogy a Pata utcai gyülekezet presbiterei voltak, akik nyolc gyülekezetet látogattak meg. 1982 májusában – meghívásra – Pata utcai lelkész lettem. – Akkoriban nehéz volt bekerülni Kolozsvárra, hiszen a magyarság számára zárt városnak minősítették… – A gyülekezetnek lehetősége volt lelkészt meghívni, vagy versenyvizsgát hirdetni, de a történet mégsem ilyen egyszerű. Előttem Adorjáni Kálmánt választotta meg a gyülekezet, ezt a választást azonban a szekuritáté meghiúsította. Az egyházakkal foglalkozó szekustiszt, Ungvári József több presbitert megkeresett, és megfenyegette őket, a megválasztott Adorjáninak pedig végül vissza kellett lépnie. A presbiterek erről idejében tájékoztattak engem, ezért indulásból óvatosabb voltam. – Mennyire volt terhelt a presbitériummal való kapcsolata, miután kiderült, hogy több egyházi szolgát zaklatott a szekuritáté? – A presbitériummal mindig olyan kapcsolatot tartottam fenn, hogy őszintén tudjunk beszélgetni. Ebből az következett, hogy rövidesen telefonon jelentkezett a szekustiszt, és elmondta, mindent tud a gyülekezeti dolgokról. Rájöttem, hogy a gyülekezetben beépített emberük van. Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy a gyakori családlátogatások alkalmával őszintén elbeszélgettem az emberekkel. Ilyenkor megnyílt mindenki, és olyan dolgokat is elmondtak, amiből komoly kellemetlenségei támadhattak volna a családnak, ha ezt valaki jelenti… – De ezek a beszélgetések nem szivároghattak ki... – Bizony volt, ami kiszivárgott, mígnem rájöttünk, hogy segédlelkészem, Vetési László jelent rólam és a gyülekezeti tagokról a szekuritáténak. Olyan dolgokról szerzett tudomást a szekuritátés tiszt, amit csak én és a segédlelkészem tudhattunk, így rájöttem, hogy ezeket ő jelentette. Volt úgy, hogy az est leple alatt magyarországi vendéget szállásoltam el titokban, közben a gépkocsiját máshol hagyta, de másnap délelőtt már mindent tudtak a vendégről… Ilyenkor protokolláris jelentést kellett készítenem az egyházmegyének, de mint később kiderült, ezek a belső egyházi iratok az esperesi hivatalból átjutottak a szekuritáté kezébe. Az egyházi vezetés minden lépéséről tudott a szekuritáté. Vetési jelentései nyomán Ungvári heti rendszerességgel felhívott telefonon és beolvasta, hogy az előző héten hol jártam, kivel beszéltem és miről csevegtünk. Megdöbbentő aprólékossággal tudott mindenről. Ismételten tudtomra adta, hogy vigyázzak, mivel foglalkozom. – Mikor ért véget ez a kálvária? – Vetési László 1984 tavaszán ment el a gyülekezetből. A helyébe Trombitás Károly segédlelkészt helyezték ki. Okulva Vetésivel való kellemetlenségeimből felhívtam a hívek figyelmét, hogy a segédlelkésszel közös családlátogatásokon csak olyasmiről beszéljenek jelenlétünkben, ami nem árthat családjuknak. Nem tudhattam, ki az új segédlelkész, emiatt elővigyázatos voltam. Az emberek elcsodálkoztak, de értettek a szóból. Akkor történt meg, hogy egy ismerősöm elmondta, hol van a telefonkészülékbe beépített lehallgató. Kibontottuk a telefont, és kiszedtük belőle, de egy negyedóra sem telt el, és jöttek a telefonosok ellenőrizni a készüléket. Elvitték a telefont, és visszahozták, mi meg újból kiszedtük belőle, de harmadjára már lepecsételt készüléket kaptunk. Ezután a középső szobában mindig hangosan szólt a rádió a telefon mellett, ha valakivel egy másik helyiségben beszélgettünk... – Volt-e kellemetlensége a második segédlelkésszel? – Miután az első viselt dolgairól tudomást szereztek a hívek, a presbiterek úgy döntöttek, hogy nem igényelnek többé segédlelkészt. A gyülekezetből öttagú presbiteri küldöttség kereste fel a püspököt, hogy vonja vissza segédlelkészi kinevezését, mert a gyülekezet erre nem tart igényt. Megdöbbentő módon a presbiterek még vissza sem értek hozzám – akkoriban javították a Pata utcát, így gyalog jöttek – és a szekustiszt üvöltve hívott telefonon, hogy hogyan merjük keresztülhúzni a püspök úr jogkörét? Hiába magyaráztam, hogy a lelkészt és a segédlelkészt is a presbitérium alkalmazza, így neki joga van eldönteni, hogy igényt tart-e rá vagy sem, a szekustiszt fenyegetőzött. Az embereket azonban ez már nem érdekelte: szembementek a püspök és a szekuritáté parancsával anélkül, hogy bántódásuk esett volna. Visszamondták Trombitás Károly segédlelkészi szolgálatát, így jó darabig nem volt segédlelkészünk. – A nyolcvanas évek második felében a Pata utcai gyülekezet ifjúsági foglalkozásairól volt ismert a városban, sok magyar egyetemista járt ide. Gondolom, ez újabb besúgók beépítését vonta maga után... – 1986-ban én vezettem be elsőként Kolozsváron a video használatát egyházi szolgálatra. Ez is vonzotta a fiatalokat, és hamarosan a legnagyobb magyar ifjúsági csoport működött a Pata utcai gyülekezetben. Gyakorta száz-százötven fiatal is részt vett a foglalkozásokon. Én tartottam a bibliaóra bevezetőjét, a többit maguk a fiatalok szervezték meg. Akkoriban már Gy. Szabó Béla hagyatékát gondoztam, így bemutathattam a Jelenések című sorozatát is. Néprajz, művészettörténet, egyháztörténet, vallástörténet és irodalomtörténet volt a gyakoribb téma, és ezekre a fiatalok előadásokkal készültek. Sokszor láttam közöttük gyanús, nem oda tartozó bőrkabátos férfit is, akiről sejteni lehetett, hogy honnan van, de az előadássorozatot jó darabig nem zavarta meg senki. 1988-ban hívatott az akkori esperesem, Csutak Csaba, hogy érdeklődik felőlem a szekus, és le kell állni az ifjúsági sorozattal. Mondtam, leállunk, de a következő vasárnap kihirdetem a szószékről, hogy egyházi és más világi hatóságok kényszerítenek erre. Az esperes kijelentette, hogy ezt nem tehetem meg! Az ügy érdekessége, hogy a vele folytatott teljes beszélgetés a szekuhoz került, ami benne található a dossziémban. Az ifjúsági előadássorozatot a hatalom nyomására végül le kellett állítani. – Hogyan folytatta az együttműködést a fiatalokkal? – Sokat kirándultunk. 50-55 gyülekezeti fiatallal Erdélyt átszelő vasúti körjegyet vásároltunk, felkerestünk történelmi helyeket. Kiderült, hogy közöttük is van beépített ember. A szeku egy olyan fiatalt talált, akit valamilyen félrelépése miatt zsarolt. Erről akkor szereztem tudomást, amikor az egyik presbiteremet megkereste a szekuritátés tiszt, hogy mindent tud a fiatalok útjáról, hol jártak, kivel beszéltek, és miket mondott nekik a pap. Az ügyből végül nem lett baj, mert a kiránduláson semmi olyasmi nem történt, amit rejtegetni kellett volna. Mégis kellemetlenségeim adódtak, amikor az ifjúsági csoportomból nyolcan átszöktek Magyarországra a zöldhatáron. A szekuritáté azt akarta rám fogni, hogy én biztattam fel őket a szökésre. Beismertem, hogy beszéltem a fiataloknak Magyarországról, de egyiket sem biztattam soha arra, hogy a zöldhatáron át távozzanak Erdélyből. Makkay József
(BEJEFEZŐ RÉSZE JÖVŐ HETI LAPSZÁMUNKBAN)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem érdekel ostoba és önző harcotok
Tulajdonképpen nem érdekel a szövegetek. Nem akarom hallgatni tovább, hogyan vitézkedtetek a vitaasztalnál, a folyosón, a teremben, a parlamentben, a kormányban, akárhol, s hogy milyen hathatós munkátokba és hathatós közbenjárásotokba került, míg elfogadtattátok.
Nem akarom hallgatni tovább, hogy csak ti dolgoztok, hogy csak ti tesztek, csak a tiétek a munka, főleg a neheze, csak tiétek érdem és babér, s abból a legjava – miközben szemérmetlenül elhallgatjátok, hogy az igazi munkát itt, lent mások is kezdik s végzik, s az elfogadtatásért itt, lent sírtak és sírnak elébb. Számtalanszor elmondtam, legalább ennyiszer leírtam, de ha csak önmagamnak, akkor is megismétlem: emlékeim szerint azért küldtünk oda benneteket. Hogy a mi érdekeinket vigyétek oda, hogy a mi érdekeinkért hathatósan dolgozzatok és hathatósan közbenjárjatok, míg elfogadtatjátok, amit el kell fogad(tat)notok.
A vitaasztalnál, a vitafolyosón, a vitateremben, a parlamentben, a kormányban, akárhol, akárkivel. Ha kell, a Jóistennel, de ha kell, magával az ördöggel, nem érdekel, mert emlékeim szerint, ha nem tévedek: ezért küldtünk oda benneteket – s ezért, még szép, fizetségeket is kaptok. Azt sem akarom hallgatni tovább, amint dicsekedtek, amint magatokat fényezve pöffeszkedtek és oktattok, hogy mit értetek el – mert innen, lentről az érem másik oldala is látszik: olykor bizony jól elcsináltátok. És jól elértétek…
Nem akarom hallgatni tovább, hogy azok, akik közbenjárnak és vitézkednek és elfogadtatnak, vagy sem, szóval hogy árulók. Nem akarom látni és hallani tovább, hogy egyik itt rontotta el, a másik amott, hogy egyik ekkor alkudott meg, a másik akkor; és nem akarom hallgatni tovább, hogy a mi érdekeink legjavát feláldozták az önzés s a hatalomvágy oltárán. Ha igaz, akkor sem akarom hallgatni ezt tovább. Mert a szöveg, mint mondám, tulajdonképpen nem érdekel, de a cselekvés annál inkább: ha új időkhöz új ember kell, nosza: álljon, ki legény, a gátra. Nem akarok sirámokat hallgatni tovább, sem dörgedelmeket, és nem akarok látni többé régi, ismerős, de egymástól elforduló tekinteteket. Sem parolára nem mozduló kezeket.
De az is igaz, hogy nem akarok látni többé nagy mellényeket, választási kampányban alázatos, utána gyalázatos képviselőket, főtitkárokat és elnököket. És nem akarok hallani több kioktatást, sem ideges képviselőt, minisztert, elöljárót, akinek viszket, ha innen, lentről megkérdezik: honnan e szép gyarapodás, amikor a mi pénztárcánk egyre vékonyabb? Mint ahogyan leszólást és üzenetet sem akarok hallani tovább: mit és hogyan írjon, mit emeljen ki, s mit hallgasson el a sajtó – mert huszonvalahány évvel a sarlós-kalapácsos diktatúra után ide jutott a pártérdekeknek kiszolgáltatott sajtószabadság.
Nem akarom látni és hallani tovább, amint ünnepkor egymás szájából tépitek ki a szót s kezéből a mikrofont.
Nem akarom látni s hallani tovább, amint feltételeket szabtok, hogy az egyik s a másik s a harmadik s a hányadik csak akkor szólhat, ha gondolatait elébb vizsgálatnak vetette alá – mert akkor halott az eszme: a szólásszabadság. Nem akarom látni tovább, ahogyan közös ünnepünket kisajátítjátok, hogy a márciusi, máskori, mindenkori napsugarakban s a rivaldafényben sütkérezzetek.
Nem akarom hallani tovább, hogy egyik vitézebb a másiknál, egyik alá- vagy fölévalóbb a másiknál, s azt sem, hogy melyik a kakasabb kakas a sok-sok szemétdomb valamelyikén – mert közben, ha észrevennétek, ha látnátok és hallanátok, a hátsóbb sorokban álldogálók az élet másmilyen dolgait osztják s szorozzák. Vagy egyszerűen hazamennek.
Nem akarom látni s hallani tovább ezt az önpusztító iszapbirkózást, és nem akarom tovább hallgatni ezt az egymásra acsarkodást. Hallgattam eleget, mert szóltatok eleget, nagyon sokat, máskor, s március idusán. Reményikien s reménykedőn szólva, félre ne értsetek, s ne is magyarázzatok: én nem temetni és nem lázítani, csupán figyelmeztetni akarok. És kérni benneteket, hogy hagyjátok abba, mert az ostoba és sehova, csak pusztulásba vezető vitára ti lehettek valók, de nem a nemzetünk és nem az ünnepek. És még azért jöttem, hogy az acsarkodást s széthúzást kereső apróhirdetésetekre jelentkezve elmondjam nektek: ebben rám ne számítsatok.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár)

Ünnep után, szabadon
Találkoztam egy költeménnyel: Bowen monológja, sötétben a címe. Képmutató hétköznapjaink szabadságát vázolja benne Márton László. Fantasztikus erejű, felkavaró szabadságélmény e vers a 90-es évek elejéről, amely a legsötétebb diktatúrák mindenütt jelenvaló, brutális teljességét megörökítő nemzeti litániánkat, az Egy mondat a zsarnokságról címűt idézi. Ennek egyfajta remekbe szabott, önálló irodalmi értékkel bíró, sajátos üzenetet megfogalmazó parafrázisa, továbbgondolása.
Magam is elgondolkodtam azon, hogy március idusán, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ünnepén, a közmegegyezés szerint is talán a legfontosabb nemzeti ünnepünkön miért nem az ünnephez közvetlenül kapcsolódó írás az, ami megmozgat bennem valamit. Volna rá magyarázat, mégse fejtegessük. Messzire vezetne, miért legyünk ünneprontók? Annyi talán elegendő lesz, hogy számomra a Bowen-monológ a legszervesebb részének bizonyult az ünnep előestéjén meghitt környezetben és hangulatban zajló megemlékezésünknek, mellyel a hajdani (s a majdani?) nemzeti szabadságvágyat egyetemesebb kontextusba helyeztük a köldöknéző csuhajkodásnál. Valahogy úgy, ahogy annak idején Petőfiék a Pilvaxban tehették, amelyet egyébként nem is Pilvaxnak, hanem csak Fillingernek nevezett a forradalmi társaság.
A Bowen-monológ talán ugyanúgy kordokumentum, akár az Egy mondat a zsarnokságról, 1956 nemzeti dala. Megszenvedett és nap, mint nap eltékozolt szabadságunk kordokumentuma. Távol áll Petőfi romantikus hevületétől. Vállaltan Illyés Gyula kultikus tisztelettel övezett versének monoton szerkesztését követi, a zsarnokság után ránk szabaduló, lényegében a zsarnokságból sarjadzó „szabadságnak” elemi nyelvi erővel megrajzolt kórképe a rendszerváltás közvetlen közelségéből, ahonnan származik. Mellesleg irodalmi csemege is, hiszen Illyés nagy kortársát is „megidézi”: Bowen egy X-beli börtöncellából ismerős, ahová Déry Tibor regényhőse, G. A. úr vetődik, egy mondatba szerkesztett verses monológját pedig a regény színpadi változatához írta Márton László.
Ha nem ismernénk Illyés Gyula borzongató költeményét a szabadságélmény kozmikus méreteket öltő hiányáról (melynek az idén 10 esztendős Terror Háza Múzeum kiállítótermeiből, szüleink és nagyszüleink legsötétebb emlékezetéből kísért az ikonográfiája), talán az 1992-es Bowen-monológ is kevesebbet jelentene számunkra. Hiszen a szabadság-tautológiát, mint alapvetést („hol szabadság van, ott szabadság van”) kibontó Bowen-monológ a zsarnokságról szóló illyési vádirathoz képest, abból eredően fogalmazza meg döbbenetesen igaz állításait. Illyés hatalmas körmondatának hatására szabadságunkat a zsarnokság hiányában sejtjük, a Bowen-monológ viszont azzal szembesít, amivé a szabadság fajul. A zsarnoksággal ellentétben, amely a maga fortélyos félelmeivel összeköt – „mindenki szem a láncban” –, a szabadság a maga szintén fortélyos félelmeivel a szétesés felé mutat: „…ha megpróbálna bárki/ a szabadsággal szembeszállni,/ az a megtestesült szabadság.”
És most szabadság van, „középszerű és fantáziátlan”, ahol „minden szabad mindekivel szemben.” Ismerős, ugye? Hiszen a szabadosságnak megélt, a meg nem értett vagy súlyosan félreértett és félreértelmezett szabadságról szól, aki szónokol Brüsszelben, Budapesten és Csíkszentjehován egyaránt, és vörösbe gyullad a végeken a véleménydiktatúrájában tobzódó liberálfasizmus vagy a rögvalóságba talajgyökerező gyepű-radikál, közöttük pedig mi, célját, hitét és értékrendjét vesz(ej)tő, kiábrándult csendes többség. Petőfi lángoló soraiban megálmodott szabadságának tékozló örökösei
LACZKÓ VASS RÓBERT
Márton László:
Bowen monológja, sötétben
Hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak az elpusztított tájban,
nemcsak a lelki félhomályban,
hol büntet s nem kitüntet
a csüggedő tekintet,
nemcsak a parttalan vitákban,
nemcsak a promiszkuitásban
nyilvánosság előtt s az ágyban,
a szállhatatlan szállodákban,
a jégveremben és az étteremben
és a vasúti menetrendben,
ott szabadság van
az orrban és a szájban,
az okozatban és az okban,
a felgyűlt szemétkupacokban,
mikre szabadon száll a döglégy,
ott a mulandóság: öröklét,
hol szabad a tárgyak esése,
mint az emelkedés esélye,
ott szabadság van
nemcsak a méltatlankodásban,
a társadalmi erjedésben,
a rémhírterjedésben,
a félelemben és a sérelemben,
ott minden szabad mindenkivel szemben:
hol szabadság van,
ott szabadság van
minden lerakódó mocsokban,
anyagokban s műanyagokban,
abban, ahogy a ködből
ezerféle zaj bömböl,
abban, hogy mi sem titkos:
tudható, ki mit dugdos;
hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak a nagybetűs címekben,
a célzatos újságcikkekben,
és nemcsak abban, hogy a hátsó
gondolatok mögül kilátszó
leghátsók mögül egyik-másik
gondolatlanság is kilátszik:
hol szabadság van,
ott szabadság van
az áram- és a gázszolgáltatásban
és minden málladozó házban,
a szerződések betűjében,
az ígéretben és a szószegésben,
abban, ahogy felnő a gyermek,
akit szülei nem nevelnek;
hol szabadság van,
ott szabadság van
a részletekben s a totalitásban,
a bármiről hihető jóban,
apátiában és agresszióban,

az elzárt olajvezetékben,
a műholdakkal figyelt égben,
az értelmetlen mondatokban,
a szótövekben és ragokban,
a teljes bizonytalanságban,
a levegőnek mondott mérgesgázban;
szabadságot világít át a röntgen,
szabadság van a börtönökben,
hol szabad szabályok lakolnak,
kiknek a mánál szabadabb a holnap,
s ha megpróbálna bárki
a szabadsággal szembeszállni,
az a megtestesült szabadság,
melyért az életüket adták
oly sokan; és most szabadság van,
középszerű, fantáziátlan,
s mint a beton, olyan tömör lesz,
megízleled és megcsömörlesz,
de nem menekszel tőle mégse,
mert nincsen se hossza, se vége,
te is egy darab szabadság vagy,
s ha meghalsz, a szabadság rádfagy:
ő mondja meg, mi lettél,
hírtelenebb hírednél.
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés nem indul a romániai választásokon
Az RMDSZ hagyjon fel az érzelmi zsarolással – követeli Tőkés László EP-képviselő, aki egyben kijelentette azt is, hogy nem kíván jelöltként részt venni az idei romániai parlamenti választásokon.
Tőkés László nagyváradi EP-sajtóirodájában pénteken tartott tájékoztatón összegezte a március 15-iki ünnepi eseményeket Tőkés László az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és Toró T. Tibor az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke. Mindketten elmondták, hogy Erdélyszerte méltóságteljesen ünnepelte nemzeti ünnepét a magyarság, de sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy egyes helyeken nem sikerült együtt ünnepelni, ami az ő megítélésük szerint az RMDSZ hibájából történt. Kitértek a verespataki bányaberuházás ügyére is, jelképértékűnek nevezve azt, hogy környezetvédő aktivisták éppen március 15-én szerveztek tüntetést Bukarestben a Környezetvédelmi Minisztérium előtt a verespataki bányaberuházás ellen. Tőkés László tudatta, hogy levelet küldött Borbély László és Kelemen Hunor RMDSZ-es miniszterekhez, amelyben felhívja a figyelmüket arra, hogy a magyar kormány az európai parlament 2010. május 5-én elfogadott határozatával összhangban elfogadhatatlannak tartja a ciánalapú bányatechnológia alkalmazását Európában, így Verespatakon is. „Nekünk nincs szükségünk még egy természeti bombára” -foglalta össze a veresepataki tervvel kapcsolatos álláspontját Tőkés László.
Nincs precedens
A politikusok elárulták azt is, hogy Tőkés Lászlónak az RMDSZ-ből való kilépése nyomán a szövetség kezdeményezte azt, hogy a román európai néppárti delegáció távolítsa el soraiból a volt püspököt. Ebben a vonatkozásban Tőkés László levelet küldött Theodor Stolojanhoz, aki az Európai Parlament Néppárti Frakció romániai delegációjának a vezetője, amelyben felhívta a román politikus figyelmét arra, hogy az ő RMDSZ-ből való kiválása nem jelenti azt, hogy el kívánja hagyni a romániai néppárti delegációt. Továbbá jelezte, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt kérte felvételét az Európai Néppártba, és ebben az ügyben Theodor Stolojan támogatását kérte. Tőkés László néppárti tagságának ügyében tájékoztatták Wilfried Martenst az Európai Néppárt elnökét is.
„Nekem szabad mandátumom van, és nem diktálhat nekem az RMDSZ még akkor sem, ha bent maradtam volna, hát még így, hogy kiléptem” – fogalmazott Tőkés László, míg Toró T. Tibor felidézte az RMDSZ és az EMNT között kötött együttműködési megállapodás 15. pontját, mely kimondja, hogy a felek saját szervezetüknek tartoznak felelősséggel. Tőkés Lászlónak és Toró T. Tibornak nincs tudomásuk arról, hogy korábban bárkit kizártak volna az európai néppárti frakcióból. Helyes arány
A hazai politikai élet helyzetére áttérve Tőkés László kifejtette, hogy Romániában fenyeget az álliberálisokkal szövetkező posztkommunista PSD visszatérésének veszélye, ilyen körülmények között az erdélyi magyar politikai tényezők együttműködésére van szükség. Toró T. Tibor felvázolta, hogy az EMNP választási stratégiája megtalálni a verseny és az együttműködés helyes arányát. Azokon a területeken, ahol a magyarság többségben él, ott a magyar politikai erők közötti versenyt szorgalmazza az EMNP, ilyen térség a Székelyföld, vagy az Érmellék, fejtette ki Toró, aki így folytatta: a szórványban az EMNP elképzelhetőnek tartja az RMDSZ jelöltjeinek a támogatását, de csak a rátermett, korrupcióval nem gyanúsítható jelöltekét, míg azokban a román többségű régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség van, együttműködésre van szükség. Ilyen helyeknek nevezte Toró a nagyvárosokat, Marosvásárhelyt, Kolozsvárt, Szatmárt, Nagyváradot. Az EMNP javasolja, hogy élesszék fel az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot, mondta Toró, hozzátéve, hogy a kisebbségi politizálásban hangsúlyosan kell képviselni az autonómia ügyét, a külpolitika tekintetében pedig az egész kárpát-medencei magyarság egységes álláspontot kellene képviseljen.
Erkölcsi zsarolás
Tőkés László kifejtette, hogy huszonkét év elmúltával az RMDSZ szavazótábora 400 ezerre csökkent, majd így folytatta: „az RMDSZ húsz éve az egységet szajkózza, kisajátította a nemzetet, de ha egy politikai eszköz nem adekvát, akkor új politikai eszközt kell létrehozni.” Toró T. Tibor felhívta a figyelmet arra is, hogy az RMDSZ azzal riogatja a hazai magyar közvéleményt, hogy a magyar pártok közötti verseny veszélybe sodorja a magyar politikai jelenlétet a román parlamentben. Toró aláhúzta, hogy a 2008-ban elfogadott alternatív választási küszöb intézménye szinte kizárja annak lehetőségét, hogy a magyar közösség képviselet nélkül maradjon a parlamentben. Az alternatív választási küszöb értelmében ha egy párt hat képviselői és három szenátori mandátumot nyer, akkor bejut a parlamentbe függetlenül attól, hogy országos szinten elérte-e vagy sem a bejutáshoz szükséges öt százalékos küszöböt. „Törjünk ki az RMDSZ erkölcsi zsarolásából, szabadítsuk fel az erdélyi magyarságot ebből az érzelmi rabigából” – tette hozzá Tőkés László. Újságírói kérdésre válaszolva mindkét politikus azt válaszolta: nem tudják kik lehetnek azok, akik a Bihar megyei RMDSZ politikusokat kifigurázó röplapokat készítették és terjesztették Nagyváradon. „Én nyíltan elmondom, hogy az RMDSZ politikusok korruptak” – reagált Tőkés László a kérdésre, míg Toró T. Tibor hozzátette, hogy az effajta negatív kampányok nem tartoznak bele az EMNP eszköztárába. Végezetül az Erdély Online kérdésre, miszerint részt vesz-e jelöltként az idei romániai választásokon, Tőkés László a következő választ adta: „Nem, eszem ágában sincs!”
Pap István
erdon.ro
Erdély.ma

Műbalhé és listaháború
Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkárt kérdeztük a József Attila-díj körül felmerült vitás kérdésekről, a díj presztízséről és a párbeszéd lehetőségéről az írószervezetekkel.
Az idei, március 15-e alkalmából odaítélt József Attila-díjakkal kapcsolatban többen botrányt emlegetnek. Ennek alapja, hogy a szakmai szervezetek által javasolt 6 név helyett másik 6 ember kapta az elismeréseket. Mi volt ezeknek a cseréknek az oka?
- A díjat nem az írószervezetek alapították, nem ők ítélik oda és nem ők adják át. Ha ez volna a helyzet, minősíthetetlen durvasággal érne fel, ha a minisztérium odaszólna az íróknak: „Jenőnek nehogy má díjat aggyatok, hova ment az eszetek? Hanem ott a Béla, az megérdemli, derék fiú, nyomjatok neki egy Józsefatillát, me különben nem leszünk jóban...” Valahogy így ábrázolja a jelen disputa írók és „hatalom”, írószervezetek és kormányzat, költők és államtitkár viszonyát. Egyik oldal: értékelvű, demokratikus és transzparens – a másik bunkó, mint hivatalnok egy Esterházy-regényben, szalonnát és hagymát eszik a költők verskéziratai fölött, tahó, autokratikus és közönséges. Amolyan pártállami káder. Szóval amilyen saját szerény személyem.
De hát a díj – hangsúlyozzuk – kormányzati kitüntetés. Ez adja meg a rangját, szemben az írószövetségi kitüntetésekkel, amelyeknek nem vitatom a súlyát, de az írókat érdekes módon mégis a József Attila-díj hozza lázba, annak odaítélési vagy oda nem ítélési körülményei meg hasonlók. Ezelőtt 10 évvel a József Attila-díjra vonatkozóan is – mint minden úgynevezett művészeti középdíjra (Liszt, Munkácsy stb.) – a törvény betűjének megfelelően a miniszter döntött. Az írószervezetek javaslatainak figyelembe vételével. De nem szolgai elfogadásukkal. Ekkor alakult ki az a gyakorlat, hogy az évente 13 díjra az írók 26 javaslatot tesznek, mármint 26 alkotó személyére. A miniszter ebből választotta ki a 13 nevet, illetve művészt, akik aztán átvehették a díjat. Később – ha jól tudom, Hiller István minisztersége alatt – a gyakorlat megváltozott. Az írók továbbra is egy 26 névből álló listát véglegesítettek, a minisztérium pedig minden további nélkül átvette innen az első 13 nevet, vagyis aggály és vita nélkül elfogadta a névsort, egyben rangsort.
Ez a szokásrend a minisztériumot 100 százalékosan eljelentékteleníti, bólogatójánossá fokozza le, postás- vagy postaládaszerepre minimalizálja. Egyetlen szempontból látja szükségesnek (vagy szükséges rossznak) a kormányt: a díj fénye szempontjából. Egy kicsit Mátyás korabeli okos leányos, egy kicsit Krusovszky Déneses filozófia ez, bent is vagyok, kint is vagyok. Kormányzati díjat kapok – mit kapok? adok! – miközben a kormányzatot szabadon ócsárolhatom és elküldhetem a jó büdös francba. Hát nem kényelmes helyzet ez?
Erről mondom: ha az írók díjat akarnak alapítani, ám tegyék. De a kormányzat által odaítélt díjakkal kapcsolatban ne vegyék rossz néven, ha a kormányzat 26 nevet szeretne kapni.
Az írószervezetek ezt megtagadták. Egy ismeretlen személyhez, „Réthelyi József” miniszterhez írott izgatott levelükben ragaszkodtak ahhoz, hogy csak 13 nevet fognak átküldeni, ezt tessék elfogadni, és ennek a 13 alkotónak átadni a díjat.
Réthelyi József nevű tagja nincs a kormányzatnak.
De fontosabb ismeret az, hogy az összes – értsd, az összes – szakmai szervezet, a táncművészektől a zenészekig, a képzőművészektől a könyvtárosokig tiszteletben tartja a „kétszer annyi nevet jelölünk, mint ahány díj van” elvet. Előfordul az is, hogy a minisztérium elfogadja a javasolt sorrendet, és az is, hogy nem. A szakmai szervezetek viszont elfogadják a minisztérium kizárólagos kompetenciáját, hogy a tágabb javaslatukban foglalt névsor felét részesítse díjban. Ezt a magam részéről korrekt és fenntartható gyakorlatnak vélem.
–Nem félsz attól, hogy a szakmai szervezetek ajánlásának ilyen lefokozása miatt elveszti a József Attila-díj a presztízsét?
- Miközben fülsiketítő hőbörgés fogadja a minisztérium, illetve az államtitkár „beavatkozását” (hova? ismételjük: önnön ügyeibe, hiszen a díjazás felelőssége végül is kizárólagosan az övé), és önérzeti kérdésként, tkp. presztízsharcként jelenik meg a kérdés, érdekes módon nem esik szó magának a díjnak az értelméről. A József Attila-díj értelme: megerősíteni a köztudatban a pályakezdésen túl levő, de már jelentősnek mondható alkotók helyét, elismertségét, elfogadottságát, legitimációs fedezetet biztosítani törekvéseik számára, az intézményes sáncokon belülre, a kánongyártó műhelyek közelébe emelni őket.
Ez bizony felelősséget is jelent. És ez a felelősség nem a 9 írószervezet jelöltállítási kompromisszumai környékén keletkezik, hanem a díjat odaítélő kultúrpolitikai alany részéről. Ha korunk egy jelentős költője nem kap József Attila-díjat, az utókor ezt a minisztertől vagy államtitkártól fogja számon kérni – logikusan –, nem pedig 9 írószervezet egykori szavazó delegáltjainak meg sem határozható körétől. Ahol egyetlen tényező vállalja a döntést: ott beszélhetünk felelősségvállalásról. Ahol kilenc: ott ez megfoghatatlanná maszatolódik szét. Most kérdem én: ki tudná megmondani – ideértve a jeles írószervezetek képviselőit is –, hogy név szerint mely írókollégák negatív döntésén múlott, hogy Kenéz Ferenc mindmostanáig nem részesült a díjban? Vagy itt van Kiss Judit Ágnes. Van-e magyar kritikus, esztéta, költő, aki vitatná, hogy hosszú évek óta kiváló kötetekkel gazdagítja a kortárs magyar lírát? Nos: nem szeretnék az az államtitkár lenni, akinek működése alatt nem kapott József Attila-díjat Kiss Judit Ágnes, vagy (még mindig) nem kapott díjat Kenéz Ferenc, további nevekről majd máskor.
Álljon elő az a tudós ember, aki bebizonyítaná – á, dehogy bizonyítaná, legalább csak állítaná, azt merné állítani –, hogy az elmúlt tíz évben József Attila-díjat kapott 130 író-költő mindegyike „jobban megérdemelte” a díjat, mint Kenéz vagy Kiss? Nosza, rajta.
Kissé arra emlékeztet ez az egész, hogy amikor tavaly a kulturális államtitkárság néhány filmet támogatott saját (akkor még létező) keretéből, az egyes hozzáértők nem azzal foglalkoztak, hogy helyes volt-e éppen azokat az alkotásokat támogatni, hanem azzal: miért nem állított össze az államtitkár egy szakmai kuratóriumot, miért nem az döntött a pénzről? (Ma már nem kell emiatt főnie ezeknek a fejeknek: az ő aknamunkájuknak is köszönhetően, olyan politikai döntés született, hogy filmek készítéséhez ezentúl kizárólag az úgynevezett Filmalap fog támogatást nyújtani.)
- Miért tartod fontosnak, hogy egy állami kitüntetés odaítélésénél a szakmai szervezetek beleszóljanak a döntésbe? Miért volt értelme megkérdezni a véleményüket, ha nem érvényesülhetett maradéktalanul a javaslatuk?
- Nem tagadva és nem is vitatva a művészek kompetenciáját más művészek alkotásainak megítélésében, az azért aligha véletlen, hogy míg teltek-múltak az évszázadok, kialakult egy önálló szakma, a kritika. A művészek olykor túl közel állnak a művészethez, olykor nyakig benne – nem mindig rendelkeznek a szükséges távlattal ahhoz, hogy értelmezésük és értékítéletük kollégáik műveiről tökéletes legyen. De nem is ez a dolguk.
A kulturális területért felelős kormánytisztviselőnek viszont ez a dolga. Többek közt ezért kapja a fizetését, hogy értsen a kulturális történésekhez, folyamatokhoz, legyen tisztában az értékekkel, az alkotókkal, az egész bonyolult rendszerrel. Az a minimális korrekció, amellyel egy miniszter élhet egy díj odaítélésénél – az, hogy ne pusztán bólintson és jóváhagyjon, hanem hogy kétszer annyi név közül választhasson, mint amennyi a díjak száma – a társadalmi, nemzeti, nemzetközi távlatokba helyezéshez szükséges. Azt üzeni ezzel a miniszter: nemzetünk önképéről, a valóság szublimálásáról és értelmezéséről, vagyis a világról való gondolkodásáról X. vagy Y. művei többet elmondanak, és megfoghatóbb ígéretet hordoznak, mint más, ugyancsak kiváló alkotók, és ezért fontosabbnak tartom felhívni a figyelmet rájuk, mint Z. vagy N. műveire.
Azért, hogy érték és értékelés szempontjából a minisztérium 2012-es döntése ne válhasson további vádaskodások tárgyává, a következőt javaslom. Adva van tehát összesen 19 művész. Az írószervezetek javaslatai alapján 13-nak kellett volna megkapnia a József Attila-díjat. Ebből a 13-ból személyes döntésem alapján 6 alkotó nevét hátrább soroltam és beemeltem helyettük 6 másik nevet. Honnan? Arról a listáról, amelyen ugyancsak az írószervezetek jelöltjei szerepeltek, de még nem rangsorolva. (Tehát nem „listán kívülről” kerestem új neveket.) E pillanatban van 7 író, akiket a szakma javasolt, és a kormányzat egyetértett a díjazásukkal, van 6 író, akiknek a díjazását későbbiekben látja helyesebbnek, és van 6 író, akik az államtitkár döntése alapján kapták meg a díjat. Így jön ki a 19. Nos: én vállalom, hogy az általam javasolt 6 író és költő műveiből még idén megszerkesztek egy olyan antológiát, amely talán világosabbá teszi, miért rájuk esett a választásom. Ezzel szemben felkérem az írószervezeteket, hogy az általuk promovált 7 díjazott és 6 nem díjazott művész írásaiból is állítsanak össze, ők maguk egy-egy antológiát.
Év végére gazdagodnánk tehát három kötetecskével, három összevethető, összehasonlítható, elemezhető, idézhető, vitatható, kárhoztatható kiadvánnyal. Akkor majd, attól kezdve, fogjuk majd tudni, mit gondoljunk értékről, értéktudatról, minőségről. Addig azonban kérném nem tovább rágni ezt a csontot, nem tovább csócsálni a „beleavatkoztak az írók döntésébe” valótlanságot.
Még egy szót a demokráciáról. A 9 írószervezet kikötötte magának, hogy bármelyik szervezet jelöltjével kapcsolatban vétót emelhet. Ez a demokrácia lengyel nemesi értelmezéséhez áll közelebb, mint a 21. századi felfogáshoz – de azért furcsának tartom, hogy inkább elfogadom saját jelöltem megvétózását egy másik írószervezettől, mint azt, hogy tudomásul vegyem a minisztérium jogát, hogy részt vehessen a saját díjával kapcsolatos döntés meghozatalában... De elnézést, nem akarok beleszólni az írószövetségek belső ügyeibe. Tekintsük ezt az észrevételt meg nem történtnek.
Az engem ért vádak mintha némi romantikus dicsfényt is kölcsönöznének személyemnek. Mintha váratlanul megjelentem volna oldalamon két Colttal, ormótlan csizmáimmal berúgva a lengőajtót és berontva a szalonba, Moldova György brutálisan szalonképtelen tréfáját ordítozva: Mi van itt, megint a Fiatal Alkotók Széchenyi Oszkár Köre ülésezik? Majd lesöpörve az írószervezetek kéziratait az asztalokról, krétával felírtam volna a söntés fölé a József Attila-díjasok ultimatív névsorát. Talán elkövetkezik az az idő is, amikor egy ilyen figura fog ülni az államtitkári székben. Én azonban szerényebb, szelídebb és szemérmesebb vagyok, nem ilyen vadnyugati hős, aki csakazértis szembe megy az egész kortárs magyar irodalommal. Ha szembe megyek, nem csakazértis, hanem mert meggyőződésem, hogy igazam van.
Amit nem értek: miért volt szükség erre a műbalhéra? Leülhettünk volna megtárgyalni a helyzetet előzetesen is. (Csaplár) Vilivel, (Szentmártoni) Jánossal, (Mezey) Katival, (László) Noémival, (Turczi) Pistával vagyok olyan viszonyban (és remélem, a többiekkel is), hogy bármit bármikor megbeszéljünk.
Hasznosabb lett volna, mint egy „dr. Réthelyi József” nevű fantommal levelezni, és egy Szőcs Géza-fantommal hadakozni. Hölgyeim, Uraim, egyet ígérhetek: akár államtitkár leszek, akár nem, mindig készen állok Veletek dialógust folytatni, és saját véleményemet megosztani körötökben irodalmunk bármely kérdéséről.
Boldog Zoltán
irodalmijelen.hu

Illegális matricázásba kezdett az RMDSZ
Több mint tízezer matricán hirdeti eredményeit az RMDSZ, az öntapadósokat a következő napokban ragasztják ki Erdély-szerte. Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára kedden, Kolozsváron bejelentette: a szövetség által „országos, megyei és helyi szinten, a kormányban, a Parlamentben, az önkormányzatokban folyamatosan ér el kiemelkedő eredményeket” hirdető több mint tízezer matricát a következő napokban ragasztják ki erdélyi településeken. Az öntapadósok elhelyezésére eddig nem kértek önkormányzati engedélyt, és az sem világos, hogy a matricákat az előírásoknak megfelelő felületeken helyezik-e el.
Engedély nélkül elhelyezett RMDSZ-matricák Kolozsváron – kattintásra galéria nyílik (fotó: rmdsz.ro)„Mi büszkék vagyunk megvalósításainkra, ezek mellett nem lehet csak egy legyintéssel elmenni. Bízunk abban, hogy ezeket gyarapítani tudjuk az elkövetkező években is. Akkor, amikor ezekről beszélünk, pozitív kommunikációt folytatunk, nem járatunk le, nem támadunk senkit. Az általunk elkészített matricák segítségével csupán néhány konkrét eredményünkre szeretnénk felhívni az emberek figyelmét.” – fogalmazott Kovács Péter.
A matricákon az RMDSZ többek között azt hirdeti: „Visszaszolgáltattunk 1100 egyházi ingatlant!”, „Nem engedtük a kis nyugdíjak csökkentését!”, „Biztosítottuk az anyanyelv használatát a közigazgatásban!”, „Erdély-szerte kétnyelvű feliratokat helyeztünk el!”, „Elindítottuk a »roncsautó« és a »zöld ház« programokat!”, „Megmentettük a Házsongárdi temető műemlék sírjait!”. Minden matricán megjelenik továbbá az „Ez az RMDSZ eredménye!” mondat, az RMDSZ tulipános logója, illetve a szövetség honlapjának címe.
A Krónika megkeresésére az RMDSZ főtitkára elmondta, a matricák köztéri kiragasztásával a szövetség megyei szervezeteit bízzák meg. Arra a kérdésünkre, hogy az önkormányzati engedélyhez és illetékfizetéshez kötött köztéri hirdetések elhelyezéséhez rendelkeznek-e a szükséges engedélyekkel, Kovács Péter azt válaszolta: ilyen engedélyeket nem kértek, de ha a kiragasztott matricákkal kapcsolatban valaki panaszt tesz, eltávolítják a azokat.
Matrica egy épület falán (fotó: rmdsz.ro)
A Krónika felvetésére, miszerint az RMDSZ főtitkársága esetleg eleve törvénytelenség elkövetésére kéri a megyei szervezeteket, Kovács úgy pontosított, hogy a főtitkárság a megyei szervezetekre bízza azt is, hogy a matricák kiragasztása hogyan felel majd meg a törvényes előírásoknak.
Arra a kérdésünkre, hogy miként készült az az öt fotó, amely az RMDSZ honlapján eredetileg szerepelt, és amelyeken néhány kihelyezésre kerülő matrica látható, tekintettel arra, hogy például útjelző vagy közlekedési táblára, illetve távközlési- vagy villanyoszlopra semmiféle hirdetés, matrica, plakát stb. nem helyezhető el, Kovács Péter elismerte, hogy a fotókon látható matricák kiragasztásához nem kértek engedélyt.
Az öt fotón egyébként – amelyek egy része azonosíthatóan kolozsvári helyszíneken készült – egy-egy matrica látható egy házfalon, egy útjelző tábla és egy közlekedési tábla hátoldalán, illetve két villanyoszlopon.
Nem sokkal a Krónika érdeklődése után az engedély nélkül elhelyezett matricákat ábrázoló fotókat lecserélték az RMDSZ honlapján – az új képeken az öntapadósok egy fafelületre, vélhetően egy asztalra helyezve láthatók.
A köztéri plakátolás egyébként minden településen előzetes engedélyhez kötött, az előírások megszegése esetében kiszabható pénzbírság összegét az önkormányzatok állapítják meg. Ezen a területen ellenőrző hatásköre a helyi rendőrségeknek van.
Üzenet a „névtelenségbe burkolózó, negatív kampányt folytató személyeknek és szervezeteknek” Kovács Péter szerint a matricaragasztó akcióval az RMDSZ „azoknak a névtelenségbe burkolózó, negatív kampányt folytató személyeknek és szervezeteknek is üzen, akik megkérdőjelezik a Szövetség eredményességét, illetve igyekeznek minél inkább lejáratni azt”.
Mint arról tájékoztattunk, idén januárban erdélyi városok, többek között Marosvásárhely és Nagyvárad belvárosában RMDSZ-ellenes matricák jelentek meg, amelyek máig ismeretlen szerzői arra kértek választ a szövetségtől, hogy hol van a beígért erdélyi autópálya, miért kurtították meg a tanárok és az orvosok fizetését, miért űznek csúfot a kisnyugdíjasokból, ugyanakkor azt vetették az RMDSZ-vezetők szemére, hogy a bársonyszékért eladták a magyarságot.
A „matricások” később közleményben magyarázták akciójukat.
Kovács Péter akkor azt nyilatkozta: a szövetség nem tudja komolyan venni ezt az akciót.
Egyébként Marosvásárhelyen a helyi rendőrség azonosított néhány fiatalembert, akik engedély nélkül kiragasztották a matricákat. Az öt fiatal közül a négy nagykorút megbírságolták, a 18 évesnél fiatalabbat pedig elengedték.
Fall Sándor
Krónika (Kolozsvár)

A csíki székelyek és a gyimesi csángók identitástudatáról 1.
Szülőföldem és lakóhelyem a Jászság, kitűnő terepe a társadalomkutatás kulturális antropológiai aspektusának, de már diákkoromtól kezdődően, figyelmem inkább fordult a magyarság földrajzi értelemben, legkeletibb térségeiben, Moldvában, a Gyimesekben és a Székelyföldön élő közösségeinek a sorsa, kultúrája felé.
A Csíkszeredában létrejött és figyelemre méltó kutatási eredményeket produkáló Kulturális Antropológiai Műhely tagjainak álláspontját osztva – „ma mi vagyunk Európa nomádjai” – magam is úgy véltem, sokkal izgalmasabb rejtvényeket kell megoldani a kulturális képletek tekintetében a világnak ezen a táján, mint idehaza, a civilizáció és a globalizáció által már alaposan kilúgozott és a média tevékenységének köszönhetően homogenizált társadalmi szövetekben.
A motivációm további erősödését jelentette az a családomat érintő, ma már szinte homályba vesző származási tudat is, amely a felmenőim vonatkozásában egynegyed íziglen a Gyimesekhez kötötte őseimet.
A Jászberényi Tanitőképző Főiskolán 1996-ban megalapítottuk a Jászsági Antropológiai Műhelyt, amely néhány évig jogilag egyesületként is működött és számos társadalomkutatási, valamint kultúraközvetítői programban is részt vett. A tudományos tevékenység példájaként ott volt előttünk a csíkszeredai KAM, de a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem „láthatatlan kollégiumának” tevékenységei is motivált bennünket. Jelen tanulmány egy rövid kivonata annak az 1996-tól 2003-ig folytatott kutatási tevékenységnek, amelyet a Székelyföldön, a Gyimesekben és Moldvában folytattunk. A kutatás résztvevői (két oktató és főiskolás diákok) együtt és külön-külön is hozzájárultak azokhoz az eredményekhez, amelynek néhány, az általam itt rögzített gondolata megfogalmazódik.
A műhely tagjai között jelentős feladatot vállaltak azok a főiskolai hallgatók, akik az itt említett, a magyarság kultúrájának talán legősibb, legautentikusabb értékeit őrző vidékeiről származnak, és szorgalmas kutatási tevékenységükkel fontos adalékokkal szolgáltak közös eredményeinkhez.
Bevezetés
Az etnoregionalizmus tárgyában talán indokolni sem szükséges az identitásproblematika jelenlétét, hiszen egy olyan potenciálisan létező kohéziós erőről van szó, amelyet bármiféle politikai nézőpont sem hagyhat figyelmen kívül. Egy olyan korban, egy olyan világban, amelyben és ahol mesterségesen a média által generált felszínes és rövid távú összetartó erők működnek, aligha lehet csupán ezekből a tapasztalatokból messzemenő következtetésekhez illetve általános ítéletekhez jutni.
Az identitástudat valamiféle konkrét, illetve egzakt mérhetősége bármely politikai erő számára létkérdés lehet, avagy stratégiai jelentőségű információt jelent. Politológiai ismérvek alapján az identitás feltérképezésének eredményei jelentős hatalmi kondíciókat generálnak, generálhatnak. Ebben a nézőpontban számomra az egzakt mérhetőség másodlagos jelentőségű, hiszen nem a politikai tőke kinyerhetőségének jelentőségét vizsgálom, hanem egyszerűen azt szeretném megtudni, hogy létezik-e egyáltalán egy valameddig is kiterjedő identitás, és az miféle? Létezik-e egyáltalán irányítható, kezelhető, valamilyen eszköztárral manipulálható identitás, amely alkalmassá teszi a közösséget egy bizonyos cél megvalósítására? Létezik-e a kohéziónak ez a formája, amely társadalmi stratégiák megvalósítására is alkalmassá tesz egy közösséget? A probléma annál is izgalmasabb mint azt előzetesen gondolnánk, mert minden feltevés ellentéte is igaz. Tehát, ha léteznek olyan stratégiák, amelyek képesek megölni, elpusztítani, valamint kiüresíteni a közös cselekvésekre késztető, tartalmilag is megragadható identitásokat, akkor politikai értelemben a közösségek bomlaszthatóak, bármikor a megfelelő eszközökkel irányíthatóak – tehát hatalmi igényeknek megfelelően manipulálhatóak.
Mindazon tapasztalatok, amelyek az általunk vizsgált politikai-kulturális térségben realizálódtak különleges gyakorlatot és lehetőséget biztosítottak a kísérletező gondolatok számára. Hiszen nyílt és alig leplezett szándék jelenik meg a román asszimilációs törekvés irányából, másrészt közvetlenül jelen van az egzisztenciális érvényesülés lehetőségének az identitást alapvetően befolyásoló következményrendszere, valamint az is tényszerűnek mondható, hogy a globalizációs folyamat minden helyi kulturális értéket folyamatosan kilúgozó hatása egyre jobban érvényesül. Mi történt? Mi történik? Valamint mi várható a felcsíki székelység illetve a gyimesi csángók identitástudatának metamorfózisában.
A tanulmány rövid és mitavételszerű gondolatmenetében egy, a történelmi-társadalmi, valamint kulturális viszonyok aspektusában kíván rámutatni egy érdekes és első megközelítésben érthetetlen jelenségre. Ez a jelenség a következő: a csíki székelyek és a gyimesi csángók alapvetően leértékelik egymást, de ugyanekkor mindkét népesség identitástudata sajátosan, szorosan kötődik a magyarsághoz és saját kötődését értékesebbnek, magasabb szintűnek tartja a másikénál, valamint alapvetően igazabbnak, autentikusabbnak a moldvai magyarság nemzethez történő viszonyulásához képest.
Tanulmányomban ezeket a kérdéseket próbálom körbejárni mind korábbi empirikus, mind pedig elméleti kutatási eredmények alapján. A dolgozat központi kategóriája természetesen az identitástudat, és e kategória további szűkítésének megfelelően elsősorban a kollektív identitástudat. A regionalitás és a regionális egységek kialakítása, a politikai befolyás szerepe bár tárgyunk vonatkozásában talán nagyobb jelentőséget is kaphatna, mégis szükségesnek és fontosnak tartottam azt a prioritást követni, amely a szervesen létező és a továbbiakban is működő identitás feltérképezését tartotta a legfontosabb kérdésnek. A politikai mechanizmusok befolyásoló szerepét ebben a gondolatmenetben csupán mint rásegítő vagy a szerves folyamatokat ismerő és azokból információt használó, alkalmazni tudó megoldásként vesszük figyelembe. Az etnoregionalizmus problémakörének, tágabb értelemben vett elemzéséhez ez a viszonylag egyszerű és speciálisnak mondható mintavételezési és kutatási tapasztalat csupán adalékul, vagy kiindulási támpontként szolgálhat, ennek ellenére bizonyára igazolható létjogosultsága és fontossága. A kérdésfeltevés és a kutatási irány választásának végső érveként azt a meggyőződésemet kívánom megfogalmazni, hogy bármilyen nagypolitikai, vagy helyi politikai stratégia, illetve program nem tekinthet el a realitások, a létező és működő társadalmi jelenségek és állapotok tárgyilagos megismerésétől, valamint minden olyan politikai kezdeményezés, kigondolt, kitervelt, művi, strukturális változtatás, amely nem veszi figyelembe a valóságos állapotokat, a társadalom hatékony működése, a közjó érvényesülése tekintetében rendkívül káros következményekkel jár. A politika ilyetén hozadéka ellenőrizhetetlen és társadalmi értelemben veszteséges. Álláspontom szerint akár a politikai, akár a gazdasági folyamatok racionalizálási szándékában, irányításában szerepet kapott döntéselőkésztők és döntéshozók messzemenően figyelemmel kellene, hogy kísérjék a társadalomkutatás során feltárt és visszajelzett tudományos ismereteket. A kormányzásban, a helyi politikában mindinkább szükséges lenne bevonni, illetve alkalmazni a kulturálisantropológiai kutatások nyomán mára már egyre inkább kikristályosodott tudástartalmakat.
Antal György
magyardiplo.hu
Erdély.ma

Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Extra Hungaiam…
Magyarország szuverenitásának állandósult hangoztatásával Orbán Viktor Trianont szentesíti. Körülöttünk, Ukrajna kivételével az Európai Unió tagállamai terülnek el. Szerbia most kap zöld jelzést, mert be akar kerülni oda, ahonnan mi kifelé tartunk. A Fidesz-kormány bezárkózik a szuverenitásba, a két világháborúban kijelölt határok közé, ahelyett, hogy Trianon meghaladására törekedne.
Jó lesz újra a határnál álldogálni órákat, ha Kolozsvárra vagy Komáromba, netán Bécsbe akarunk menni. Az Európai Unión kívüli országok utasainak kijelölt folyosóban várni a repülőtereken a bejutást az európai városokba. Mert a szuverenitás ezzel jár. Jól belezárkózunk. Se ki, se be. Legfeljebb hosszas várakozással a drágán megfizetett vízumért, kijelölt átkelőhelynél, megadott időintervallumban majd kiutazhatunk Olaszországba. A fedő visszakerül a fazékra. Szuverénül itthon vállalhat munkát mindenki a Fidesz által teremtett egymillió munkahely valamelyikén, és nem kell félni, hogy az orvosok elmennek, mert természetesen mi befejeztük a munkaerő, az áruk, az eszmék szabad áramlását.
Az eredetileg a Jobbik által követelt Károlyi-szobor internálását - sok más jobbikos követeléssel együtt - magáévá tette a Fidesz. Így a Jobbiktól elcsent "Nem leszünk gyarmat!" szlogen, a békemenetelők molinóján feszülve is szervesült a Fidesz politikájába, hiszen a kormány úgy véli, ez biztosítja újra a kétharmados támogatottságát. De a nem leszünk gyarmat, szuverének vagyunk - bebetonozza Trianont. Jobban, mint azt megálmodói valaha gondolták.
Mi magyarok önként mondunk le arról, hogy a 2004/2007 óta átjárható határok, a közös régiófejlesztések, intézményfejlesztések, infrastruktúra-építés lehetőségeit kihasználva meghaladjuk, amit a XX. századi jobboldali kormányok felelőtlen politikájukkal kétszer is elhibáztak, mérhetetlen szenvedést okozva elsősorban a határokon kívül került magyarságnak, de a megmaradt ország lakosságának is.
Az IMF-tárgyalások lebegtetésével, a Fidesz Morvai Krisztina Jobbikos EP-képviselő Magyarország EU-ból való kilépésének követelését is teljesítheti. Igaz, akkor Morvai is csomagolhat Brüsszelben, s csak az ELTE Jogi Karán hirdetheti a forradalmi ifjúságnak az igét. Lesznek hallgatói.
De nem lesznek gyarmati áruk. Sőt, áruk sem. Mert nem lesz import sem, meg export sem. Extra Hungariam non est vita. Nem kufárkodunk idegenszívűek módjára - idegenekkel. Lesz viszont hiánygazdaság, óriási munkanélküliség. A 2007-2013 közötti 8000 milliárd forintos európai uniós forrásból 2500 milliárdot használtunk fel eddig, ám sajátos módon fel vagyunk háborodva a 2013-ra tervezett kohéziós források harmada visszatartásának még a gondolatára is. Mert ugyan kilépünk az EU-ból, de a "píz, az jár".
Így lehet a demokráciadeficitet átalakítani nemzeti szabadságharccá. Politikailag ügyes, s az, hogy nem oldja meg a gazdaság zsugorodását, a holnap gondja. Legfeljebb kettős állampolgárok leszünk! Nem hiába volt a sietség, hiszen mi is lehetünk magyar-román, magyar-szlovák stb. állampolgárok. S akkor a csavaros észjárásunkkal mi kint is vagyunk, meg bent is leszünk az EU-ban.Thomas Mann, az a "fehérek közt egy európai", egykor arról beszélt: nem német Európát, hanem "európai Németországot" szeretne!
Hol vagyunk mi egy európai Magyarországtól? - ahol a fülkeforradalmárok József Attila szobrát is eltávolítanák a Duna mellől. A honvágy a hazába megszűnik a kisajátított tér világában. Az elveszett presztízst pedig bóvli országnak, bóvli elnökkel nem lehet visszaszerezni.
Törzsök Erika szociológus. Népszava

In memoriam – Gyászbeszéd a ravatalnál
A koporsóban nyugvó Fodor Sándor íróval, műfordítóval és hitvalló katolikus lapszerkesztővel, vagy ahogy pályatársai hívták őt, “Fodor Úrral” néhai Tamási Áron farkaslaki temetése okán és egy akkortájt általa adott interjú kapcsán kerültem kapcsolatba egy, a Napsugár szerkesztőségébe címzett, de személyesen neki írt levél által, ezt követően pedig haláláig tartó töretlen barátságba. Az említett levélben, mivel az írókollégák nem búcsúztatták, illetve nem búcsúztathatták Tamásit a kommunista rezsim terrorja miatt, afelől érdeklődtem, hogy mi a véleménye a néhai farkaslaki plébános, Birton István ott és akkor elhangzott beszédéről, amely egyetlen, írásban fennmaradt dokumentum a nagy erdélyi írásművész hazai temetéséről. Mi tagadás, én egyfajta méltatlankodásomnak adtam hangot az írók totális némasága miatt, és így fejeztem ki magam: „Bezzeg, a pap beszélt”. Fodor Úr, valamelyest félreértve a „bezzeg” szóval kezdődő megjegyzésemet, ezt válaszolta: „A farkaslaki pap beszédét szépnek és igaznak tartom, még akkor is, ha Ön megbotránkozik ezen”. Mondanom sem kell, én egyáltalán nem botránkoztam meg, ellenkezőleg, nekem is ugyanaz volt a véleményem, és kifejezetten örültem a túlzás nélkül irodalmi rangú papi beszédnek. Még csak annyit ehhez a régi történethez, hogy Sütő András 5 évvel később önkritikusan ezt írta, „az idő szembekacagta a bizonytalankodva gyászolókat”.
Gyászoló Testvérek! A Csíksomlyóról, illetve (saját szavai szerint) „Mária lábától” indult Fodor Sándort az irodalmi élet elsősorban kivételes tehetségű novellistaként tartja számon. Írásművészetének az értékelése természetesen nem az én tisztem, de egyik-másik írásából néhány mondatot alkalmi üzenetként kiemelek, hogy ravataláról is ő, a bölcs ember okítson bennünket.
Elsőként a Büdös gödör című művéből veszek egy száraz ténymegállapítást, mely így szól: „Teljes bizonyosság csak kettő van. Egyik az élet, a másik a halál”. A Vereség című novellájában írja Hemingwayt idézve: „az embert meg lehet ölni, de legyőzni nem”. Az idézett bölcsességet rögtön önmagára alkalmazva így folytatja: „Az Embert (így általában nagy E-vel) – nem tudom. Ez a Hemingway reszortja. De engem – le lehet győzni”!
Immár kézzelfogható bizonyság szavainak igazsága mellett az előttünk látható koporsó, s benne ő, a megfáradt író, Fodor Sándor. Igen, 85 évesen végképp legyőzetett, földi élete befejezést nyert, s mint ő maga mondta Babitsot idézve egy interjúban: eddig mérték ki élete idejét „az égi és ninivei hatalmak”.
Nagyon elgondolkodtató felismerést fogalmazott meg Az első hó című elbeszélésében is: „A beteget nem a tengődésnek, hanem az életnek kell visszaadni”.
Nos, Testvérek, mi most a Szent Mihály-templomban éppen ezt tesszük, az életnek, mégpedig a nagybetűs Életnek adjuk őt vissza, a horizonton túli halhatatlanságnak, abban a hitbeli meggyőződésben, amit a gyászmise prefációja fejez ki ekképpen: „Vita mutatur, sed non tollitur”. Az élet a halálban megváltozik, de meg nem szűnik! Igen, ez a mi győzedelmes húsvéti hitünk, és ez volt az ő hite is. Hát, ezért kérte az utóbbi években többször is a gyógyító szentségeket (a gyónást és a szentáldozást, legutóbb pedig a betegek kenetét), végképp kiengesztelődve e szentségek vétele által Istenével, önmagával és családjával: elsősorban festőművész feleségével, akivel több mint 60 évet tölthetett el békés, kiegyensúlyozott házasságban, Budapesten élő leánygyermekével, aki a legnagyobb odafigyeléssel ápolta őt betegsége végső szakaszában, aztán nagyrabecsült vejével, imádott unokáival, közeli és távoli csíki rokonaival, valamint pályatársaival, szomszédjaival, tisztelőivel és olvasóival, akiket most búcsúzóul általam, a pap-barát által Mózesként és Áronként megáld. (Hadd mondjam még itt el, hogy amikor felmutattam előtte halálos ágyán a Szent Kenyeret, az Oltáriszentségben titokzatos módon köztünk élő Jézus Krisztust, beszélni már nem tudott, de katona módjára magasba emelte kezét és szalutált!).
Legismertebb novellája minden bizonnyal A feltámadás elmarad című. Az ugyanezt a címet viselő legújabb és egyben legutolsó könyvéből Benedictus atya ajkára adott szavaiból idézek egy húsvét küszöbén mindenkinek szóló, üzenet értékű részletet: „Egyetlen csoda van: az élet, és egyetlen csodatevő: az Úristen. Őt imádjátok. Én csak az ő alázatos szívű szolgája vagyok, egyben a ti szolgátok is, hiszen mindnyájan az Ő képmásai vagyunk. Csókoljátok az ő szent keresztjét, és szeressétek egymást, örvendjetek nagy csodájának, az életnek”. Igen az élet, amiről ő itt beszél, a nagybetűs Élet – él, és élni akar! – ahogy zengi ezt a költőóriás is, Ady. Joggal állítható az elmondottak után, hogy az ő feltámadása – nem marad el!
Emlékszem, a kereken 40 évvel ezelőtt, 1972-ben elvesztett nagyobbik lánya ideiglenes tölgyfakeresztjén ez a felirat volt olvasható: „Fodor Évike, 1954. VII. 29. – 1972. XII. 26.”. E keresztfelirattal összefüggésben a Tíz üveg borvízből és az Egy nap – egy élet című vallomásból egy mondat, még ma is mellbe vág, s ez így szól: „Az Ő neve van rajta (mármint az Évikéé), – holott bennünket feszített rá a halál: édesanyját és engem”. A bekövetkezett tragédia súlya alatt nem csoda, ha Mária lábától a sündisznóállásig című életrajzi regényében szó szerint ezeket írja: „Én, aki annyira ragaszkodtam szülőföldemhez, aki el sem tudtam képzelni, hogy máshol temessenek el, mint Csíksomlyón – immár azt hiszem, végső nyughely dolgában is Kolozsvárhoz kötődtem, 18 éves korában eltávozott nagyobbik leánykám, Évike mellé, a kismezői temetőben”. Aztán a tragédiát évtizedek teltével, éppen a keresztény hit erőt adó vigasztalása nyomán begyógyította a kegyelem közvetítette béke, a lelki harmónia, illetve az Isten akaratában való keresztény megnyugvás.
Gyászoló Testvérek! Fodor Sándor közismerten nagyon szerény, halk szavú és mégis köztiszteletnek örvendő, minden embertársát őszintén megbecsülő és szerető személyiség volt. Másokról rosszat soha, de jót annál többször és annál többet mondott. A Fekete erdő című kisregényéhez írt ajánló soraiban a következőket vetette papírra: „Vágytam és vágyom arra, hogy hallgassanak rám – de nem minden áron. Ne a hangomra figyeljenek, hanem arra, amit mondok”. És mit mondott? Többek között azt, hogy – és ismét tőle idézek – „egyetlen gyűlölettel átitatott, silányul megírt, uszító írás többet árthat a béke–barátság–testvériség ügyének, mint amennyit valamennyi Nobel-díjas együttes kiáltványa tehet érte...” Ezért, fejezi be idézett mondandóját így: „ha félni nem is, de aggódnia manapság minden tollforgatónak illik”.
Kortársuk voltam – kortársaim voltak című kötetében pedig egy örökidőszerű, mindannyiunk okulására szóló erkölcsi figyelmeztetés olvasható: „Ítélkezni a csetlő-botló, az olykor akár súlyosan vétkező ember fölött is, a végtelen Igazság, s Irgalom dolga”. Milyen jó lenne ezt minden, nem egészen megfontoltan, netán „szemet-szemért, fogat fogért” alapon bosszúból ítélkező embernek alaposan meggondolnia, hiszen – egyikünk sem makulátlan!
És ezt követően, ugyanott, elmesél egy igen megható történetet, amivel be is fejezem búcsúbeszédemet, és ez így szól: „A háború alatt – ezt egy papbarátomtól hallottam – egy katolikus tábori lelkész súlyos sebesülteket gyóntatott. Egy haldokló SS-katona ezt nyöszörögte neki: Atyám, én annyi rosszat tettem, annyi súlyos bűnt követtem el, hogy nekem az Úristen nem bocsáthat meg. És jót nem tettél senkivel? Soha? – kérdezte a pap. A katona gondolkodott, majd elhaló hangon suttogta. Egyszer egy éhező lengyel özvegyasszonynak adtam egy fél kenyeret. A pap feloldozta: Amikor majd a Bíró elé kerülsz, mondd el neki ezt is”.
Sándor bátyám, aki szintén voltál háborút viselt és hadifogságot is átélt katona, végső búcsúzóul egy ideig még itt maradt barátodként mit tanácsolhatnék Neked, aki Pál apostol szavaival egyetértve magad is vallottad, hogy „mindenki önmagáról ad majd számot Istennek”? Hát azt, hogy ha töprengtél is eleget életed utolsó szakaszában lefolytatott meghitt beszélgetéseink során azon, hogy miképpen állj az ítélkező és számonkérő Bíró elé, – csakis a legnagyobb hálával a Tőle kapott talentumokért és teremtményi alázattal. De egyet mindenképpen mondj el számonkérő Istenednek, nevezetesen azt, hogy megírtad a Csipikét, mely által a tovatűnt évtizedek során annyi őszinte mosolyt varázsoltál különféle nemzetiségű gyermekeknek a csodálkozó arcára. Írtad ugyanis ezt a művet elejétől végig abban a felismerésben és boldog hitben, hogy a gyermekek kacagásánál szebb imádság ezen a földön nincsen! Nyugodj békében! A földi vég, illetve a vele egyidejű égi kezdet után legyen jutalmad az örök élet.
Jakab Gábor plébános. Szabadság (Kolozsvár)

„A magyarság reprodukciós képessége egészen egyedülálló"
A demográfiai adatok romlása és az alacsony születésszám mögött számos ok húzódik meg, egyebek mellett az abortuszok igen magas száma is. A magyar családok helyzete bizonytalan, kevesebb gyermek születik, a fiatalok, bár szeretnének, nem vállalnak nagy családot. Mióta tart a folyamat, és mik lehetnek a következményei? A témában Papp Lajos szívsebészprofesszort kérdeztük, aki a nehézségek ellenére is bizakodó a magyarság és a családok jövőjét illetően.
– Milyen mértékben befolyásolhatja az abortuszok száma a demográfiai adatokat?
– Egy történész barátom kiszámolta, hogy a pozsonyi csatától, tehát 907-től napjainkig a honvédő harcokban, lázadásokban, illetve járványokban mekkora áldozatot adott a Kárpát-medencei magyarság a haza és az emberi lét védelmében. A professzor mintegy ezeregyszáz év alatt ötmillió főt határozott meg. Ezzel szemben 1956-tól a mai napig több mint hétmillió elvégzett abortuszról tudunk. A Kárpát-medencében élő népesség, ezen belül a magyarság reprodukciós képessége egészen egyedülálló. A brit szigetek, a Frank és a Német Birodalom – összehasonlítások alapján – a népességét megnyolcszorozta. A magyarság lélekszáma harminckétszeresére nőtt, tehát nincs okunk panaszra. Adjunk hálát azért, hogy ilyen reprodukciós képességeink vannak. A nagy kérdés csupán az, hogy miért nem élünk vele.
– Mivel magyarázható hazánkban a terhességmegszakítások európai viszonylatban is igen magas száma?
– Erről a témáról nagyszerű magyar emberek írtak könyvet, és próbálták felhívni a mindenkori hatalom figyelmét, hogy baj van. Őket általában kinevették annak idején, ma már mindenki elismeri, igazuk volt. Elsődleges ok a nemzeti tudat elvesztése, valós történelmünk tagadása, és az, hogy a pénz válik az emberek számára a legfontosabb értékké. Mondják, először a kocsi, utána a kicsi. Ez a gondolat már a szocializmusban megjelent, és azóta jelen van a társadalomban. A médiumok félelemmel töltik el az embereket, és jogosan merül fel bennük a kérdés: mi lesz velem, mi lesz a családommal? Mi lesz a gyermekemmel, ha megszületik, fel tudom-e nevelni? Azt az érzetet keltik, hogy minden bizonytalan, esetleges. Így inkább föléljük mindazt, amit kapunk, mondván, felelőtlenség lenne a gyermeknemzés. Pedig éppen az a felelőtlenség, ha nem alapítunk családot. Van egy magyar közmondás: „Ha a jóisten ád nyulacskát, ad hozzá füvecskét is. „Ennek jelentését egyik saját példám szemlélteti a legjobban: Balczó András – aki nemzetünk meghatározó egyénisége minden vonatkozásban – a hatvanadik születésnapján meghívott egy szűk társaságba ünnepelni. Négyen ültünk az asztalnál. Balczónak akkor született a tizenkettedik gyermeke, egy asszonytól. Kiderült, a három férfinak, három asszonytól összesen negyven gyermeke van. Amikor ostoba kérdésemet feltettem, hogyan lehet ezt bírni, ezt válaszolta: „Az első ötig vannak nehézségek. Öt után a gyerekek ellátják egymást, és megkönnyebbedik a sorsunk. Nincs televíziónk, együtt beszélgetünk, együtt imádkozunk. Amikor valaki nem bízik Istenben, akkor a magunkra hagyottság előhozza a félelmeket.” A magyar családokban annak idején a gyermekszületés mindig valódi öröm volt, s természetesen akkor is, ahogy most is, lemondással, áldozatokkal járt. Ennek ellenére, ha nem hozunk áldozatot a családért és a nemzetért, akkor hogyan várjuk el, hogy eltartson a társadalom? Amit adunk, azt kapjuk vissza.
– Milyennek látja mindezek tükrében a magyar családok jövőjét?
– Mondhatom, mégis abszolút bizakodó vagyok. Több mint ezernégyszáz településen jártam a Kárpát-medencében, s mindenütt változást tapasztaltam: egyre többen vállalnak nagy családot. Ezek az emberek istenhitben és magyarságtudatban élnek. Megindult egy pozitív folyamat, amelynek hatása még nem érezhető, a gazdasági nehézségek, a politikai veszekedések, a bizonytalanság miatt. Meggyőződésem, hogy négy-öt éven belül, akárhogy rosszabbodik a világ helyzete, Magyarország népessége növekedni fog.
– Minek köszönhető a változás?
– Tömeges az Isten felé fordulás, a nemzeti tudat erősödése, a valós magyar történelem kutatása és megélése. Bármennyire kellemetlen bizonyos emberek számára, a jelenlegi kormány a nemzetpusztító erők ellenhatását próbálja keresni. A siker még nem látványos, az viszont biztos, hogy ezt az utat kell járni. Én nem félek attól, hogy a magyarság kipusztul, viszont valóban nem mindegy, hányan alkotjuk ezt a nemzetet. A nyelvünk például védelem, érték számunkra. Mindig befogadó nép voltunk, és egyben integráló is. Akik ideérkeztek, és maradni is akartak, azok lassan megtanultak magyarul beszélni. Nekünk pedig a létet jelentheti, hogy végre befejezzük a háborúságot a körülöttünk élő népekkel, és békességben, szeretetben éljünk.
Jobbágyi Zsófia
Magyar Hírlap. Erdély.ma

Mennyire lett román város Kolozsvár?
Száz éve Kolozsvár még majdnem tisztán magyar város volt, mára a magyarok aránya 16 százalékra apadt. Egy Magyarországon most megjelent tanulmány azt elemzi, hogyan élnek együtt a városban magyarok és románok.
A XX. század egyik legpusztítóbb ideológiája (a szovjet típusú rendszereken kívül) a felfokozott nacionalizmusból fakadó nemzetiszocializmus és fasizmus volt. Talán éppen ezért is kezdték meg a kutatók az 1980-as évektől a nacionalizmus – mint közösségi ideológia – alapkategóriáinak lebontását, az ideológiai „dekonstrukciót". Ilyen az amerikai Rogers Brubaker, aki szerint az etnikai közösségek voltaképpen egyfajta csoportszemlélet termékei.
A nacionalizmusokat általában felülről konstruálják meg, de ha ezt ügyesen teszik, akkor a hétköznapi életben is megnyilvánulhat az etnicitás, és ezt már a kutatók aztán „alulról" is vizsgálják. Brubaker is ezt tette Kolozsváron, ahol a magyar és a román lakosság mindennapi együttélését, elsősorban nyelvi kommunikációját vizsgálta.
Magyarokkal, románokkal kezdett beszélgetni, sőt munkatársakat is toborzott maga köré, akikkel együtt fókuszcsoportos felméréseket végzett. Ennek eredménye az a könyv, amely 2006-ban jelent meg angolul, majd idén a L'Harmattan Kiadónál magyarul is napvilágot látott. Brubaker a kolozsvári Feischmidt Margittal, az angol Jon Foxszal és a román Liana Granceával együtt írta meg a „Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban" című kötetet.
Nem etnikai problémaként élik meg a kolozsváriak a nehézségeiket
A kutatók az etnicitás megnyilvánulásait a hétköznapi beszédben, élethelyzetekben próbálták megragadni – egy körülbelül tíz évvel ezelőtti állapotot, Gheorghe Funar ultranacionalista polgármesterségének utolsó éveit regisztrálva. Hétköznapi szituációkban nem igazán nyilvánultak meg a kutatók szerint ezek a nemzetiségi különbségek, minthogy a kolozsvári magyarok és románok képesek a mindennapjaikat enélkül is élni. (Általános anyagi nehézségeik miatt inkább túlélni.) Problémáikat csak időnként és bizonyos körülmények között értelmezik etnikai alapon – ez az egyik legfontosabb megállapítása Brubakeréknek.
Az egyes etnikai csoportokon belül persze különböző vélemények, kijelentések hangzottak el. Brubaker felidézi azokat a helyzeteket is, amikor a magyarok „a román, de rendes" szituációban hozzák elő román ismerőseiket, vagy éppen fordítva, az „ungur dar de treaba", vagyis „magyar, de rendes" kitételek kerültek elő. Hasonló szituáció, amikor valamilyen, a közvélekedéstől eltérő állásponton van a beszélő. Ilyenkor hangsúlyozza, hogy bár a „másik" csoport érvelését támogatja, de mentségül megemlíti, hogy ő amúgy az „egyik" csoport tagja.
A vizsgálat szerint a románok megosztottabbak Kolozsváron, mint a magyarok. Nemcsak a magyaroktól különülnek el, de esetenként a regáti, azaz a Kárpátokon túl élő románoktól is. Létezik egyfajta transzszilvanizmus: az erdélyiség tudata összeköti a helyi, kolozsvári gyökerű románokat és magyarokat.
A marosvásárhelyi etnikai konfliktus
Brubakert erősen befolyásolta az 1990-es marosvásárhelyi magyarverés (erről az origo.hu pár héttel ezelőtt írt részletesen). Az foglalkoztatta, hogy Kolozsváron miért nem alakultak ki véres konfliktus, Románia miért nem vált a volt Jugoszláviához hasonlóvá. A kutatók szerint Kolozsváron azért nem tört ki az erőszak, mert a hétköznapokban az etnicitás mégsem hatja át olyan mértékben az ottani életet, mint ahogyan azt a politikai elitek, vagy a nacionalizmusra rájátszó „etnopolitikai vállalkozók" állítják. Ilyen szempontból a kolozsvári példa nemcsak Kolozsváron vagy Erdélyben, hanem az egész világon modellértékű lehet Brubakerék szerint. Ehhez Feischmidt Margit a pár hete tartott budapesti könyvbemutatón hozzátette: a kolozsvári magyarokat és románokat nem választják el éles osztálykülönbségek, talán ez is nagy szerepet játszik a békés együttélésben.
A kolozsvári román-magyar együttélés békés jellege mellett nyilvánvaló az is, hogy a két csoport két párhuzamos világban él. Szűk és korlátozott ugyan a magyar világ Kolozsváron, s folyamatosan szorul vissza – tehetjük hozzá a friss népszámlálási eredmények alapján – de éppen azzal, hogy megvannak az oktatási és más intézményei, meg tudott maradni. A magyar intézmények egy olyan zárt világot hoznak létre, ahol éppen a kisebbségi lét „megjelöltségét" sikerül elfeledtetni, természetes közeggé alakítani. Nem kell a magyaroknak sem mindig az etnicitásra koncentrálniuk, éppen a saját intézményrendszerük miatt. (Jellemző példa, hogy a városban párhuzamosan működik egy-egy állami fenntartású színház és opera, magyar és román nyelven. A Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar gimnáziumot végzett színház szakos hallgatójával megtörténhet, hogy rögtön az Állami Magyar Színház alkalmazza, és utána kizárólag a magyar kulturális közegben mozog. Viszont egy zenész diáknak ugyanerre már kevesebb az esélye, mert a zenei szakközép és a zeneakadémia vegyes, illetve kizárólag román tannyelvű.)
A konfliktusok tompítására sajátos módszereik vannak a Kolozsváron élőknek: általában nem beszélnek az etnikai problémákról, nem is mindig foglalkoztatja őket ez. Inkább a gazdasági nehézségekről beszélnek egymással. Ha pedig netán szóba kerül az etnicitás, egyszerűen elviccelik az ügyet, vagy akár még ugratják is egymást.
Vitatémák: Kolozsvár elrománosodása
Történészek ugyanakkor Brubaker könyvének számos pontját vitatják. A budapesti könyvbemutatón elsősorban Bárdi Nándor kisebbségkutató kifogásolta a történelmi háttér elnagyoltságát. Azt például, hogy miként vált egy magyar városból román dominanciájú településsé Kolozsvár egy évszázad alatt. Bárdi a hatvanas évekre tette azt az időpontot, amikor a domináns nyelv a román lett. Kiemelte ebben a lakótelep-építés szerepét, amivel az etnikai magyar szigeteket megtörték. Válaszában Rogers Brubaker hangsúlyozta: nem száz évet, hanem a már fennálló helyzetet elemezték.
Ez azonban nem teljesen igaz, hiszen a könyv hosszú történeti bevezetőjében alapvetően a város iparosításával, modernizálásával magyarázza a románok túlsúlyba kerülését. Nem pedig a nemzetiesítéssel – tulajdonképpen a románosítással – amelynek a létezését amúgy nem tagadja Brubaker, és főleg a magyar oktatás Ceausescu alatti visszafejlesztésével illusztrálta ezt.
A román állam telepítési politikájáról nem sokat ír Brubaker
Pedig Kolozsvár etnikai összetételét a román politika igyekezett befolyásolni. A román kommunista párt vezetői közül Nicolae Ceausescu a nemzetiségi összetétel „javítását" úgy tartotta megoldhatónak, ha a legnagyobb erdélyi városok körüli községeket a városokhoz csatolják – ezt Stefano Bottoni történész egy 1960-as dokumentum alapján idézi egyik könyvében.
Szintén nem emeli ki Brubaker (csak néhány célzást tesz rá), hogy az erdélyi városok elrománosodását szervezett állami akciók segítették. A „Hetven év. A romániai magyarság története" című 1990-es kötetben erről ez olvasható: „Románia az ötvenes évek végétől gyakorlatilag nem biztosította állampolgárai számára a lakhely és a munkahely szabad megválasztásának jogát, az állami telepítési politika pedig szinte lehetetlenné tette a vidéken élő magyar nemzetiségű lakosság számára, hogy a közeli nagyvárosokba költözzön."
Ráadásul Romániában „1968-tól évente minisztertanácsi határozat szabályozta a tételesen felsorolt városokba települők számát, sőt 1971 után mindenkitől igazolást kértek arról, hogy lakása az adott településen biztosítva van-e. Az egyedi engedélyezés diszkriminációra és olyan ún. zárt városok létrehozására adott lehetőséget, ahová magyarok nem telepedhettek be." Ilyen zárt város volt Kolozsvár is – erről Brubaker nem ejt szót.
Brubaker hosszan elemzi a holokausztot, azt, hogy Észak-Erdély (és így Kolozsvár) Magyarországhoz való visszacsatolása után a zsidónak minősített emberek közül sok ezret deportáltak 1944-ben Auschwitzba. Ez a kolozsvári és a város környékén élő, magyarul beszélő népesség jelentős részének (12-18 ezer embernek) az eltűnését, halálát jelentette. A deportáltak túlnyomó többsége ugyanis magyar anyanyelvű volt. Brubaker ugyanakkor nem hangsúlyozza, hogy Magyarország 1944-ben német megszállás alatt állt.
Szatmárnémeti: nem, Marosvásárhely: igen
Bárdi Nándor megjegyezte a könyv kapcsán azt is: ma már jobban lehet tudni, miért Marosvásárhelyen és nem Kolozsváron verték 1990-ben a magyarokat. A Ceausescu-rendszer 1989 decemberi bukása után a volt titkosszolgálat, a Securitate utódszervezetének minél gyorsabb létrehozásában voltak érdekeltek ugyanis bizonyos erők. Ők Szatmárnémetit és Marosvásárhelyt jelölték ki eredetileg a provokációk helyszínéül. Szatmárnémetiről végül lemondtak, mert túl közel volt a magyar határhoz (veszélyesnek tartották ezt katonai szempontból). Ráadásul az ottani románok kevésbé voltak manipulálhatóak, mert többnyire beszéltek magyarul. Mindezt Bárdi a már általunk is említett Stefano Bottoni legfrissebb, még részben publikálatlan kutatásaira hivatkozva mondta el a könyvbemutatón.
Szegő Iván Miklós
origo.hu. Erdély.ma

Tulipédia néven erdélyi közéleti enciklopédiát készít egy anonim csoport
Erdélyi magyar közéleti enciklopédiaként határozzák meg működtetői a Tulipédia elnevezésű kezdeményezést, amelyet kedden este indított el egy névtelenségbe burkolózó szerkesztőcsoport.
A Tulipédia tartalmát gondozó újságírói csoport” kedd esti közleményében arról tájékoztat, hogy útjára indították „az erdélyi magyar közélet enciklopédiáját”. A Tulipédia – amelyet hiánypótló kezdeményezésnek neveznek készítői – azzal a céllal jött létre, hogy hozzájáruljon a romániai magyar közélet megtisztulásához – írják.
„Tabukat döntögetünk, pedig nem ragaszkodtunk ahhoz, hogy frontkatonák legyünk, de elfogyott a türelmünk. Két évtized múltán sem látjuk, hogy az erdélyi magyar, politikában és gazdaságban (vagy fordítva!) érdekelt elit az átláthatóságra, tiszta közéletre törekedne, sőt!” – olvasható a bemutatkozó közleményben.
A névválasztásról azt írják: a Tulipédia név a tulipán és a wikipédia szavak összevonásából jött létre. „Tulipán, mert a jelenlegi rommagyar politikai kultúra »főcsapásait« az RMDSZ honosította meg, a kisebbségi politizálást ez a szervezet próbálta-próbálja kanonizálni. (…) A pédia az oldal gerincét képező tartalom szerkezetére utal, arra, hogy a Tulipédia a Wikipédiához hasonló szempontok szerint tulajdonképpen enciklopédiája kíván lenni az erdélyi magyar közéletnek, különös tekintettel a dokumentumokra, dokumentáltságra”.
A szerkesztők az enciklopédia folyamatos bővülését ígérik, összefüggő eseménysorozatokat, folyamatokat, jelenségeket, politikai pályákat kívánnak dokumentálni, és kereshetővé tenni.
Mint írják, kiemelten kívánnak foglalkozni korrupcióval, visszaélésekkel, melyek feltárása nyilvánosan elérhető dokumentumok, illetve újságírói eszközök segítségével történik: „megpróbálunk a magunk egyszerű eszközeivel hozzájárulni egy tisztább, átláthatóbb erdélyi magyar közélethez”
Az oldalon az olvasható, hogy a szerzők, szám szerint heten, „erdélyi magyar újságírók, akiknek az egzisztenciájuk – valljuk meg, jogos! – féltése miatt a Tulipédián nem jelenik meg a nevük, kilétük titokban marad”. „Akinek nem lenne világos, olyan viszonyok közt dolgoznak ma az erdélyi magyar újságírók, hogy állásukkal játszanak, ha darázsfészekbe nyúlnak. Márpedig mi oda nyúlunk” – ígérik.
Az egyetlen nyilvános név a Szőke László székelyudvarhelyi származású, Budapesten élő újságíróé, akinek blogja, a székelyföldi alvilág leleplezésével foglalkozó Fekete-Fehér a Tulipédia támogatójaként szerepel az oldalon.
A Tulipédián jelenleg három, Markó Béláról, Tőkés Lászlóról, illetve Szász Jenőről szóló szócikk szerepel, amelyekben a három politikus életpályájáról, vagyonosodásáról, politikai tevékenységéről írnak a szerzők.
Az oldal logója egyébként a Csillagok háborújából ismert Halálcsillag, amelyen egy RMDSZ-tulipán látható. Krónika (Kolozsvár)

Titkosszolga a főispáni székben
Besúgók, jelentéstevők, spiclik, túlbuzgó pártkatonák tülekednek még mindig, jó húsz év után a „módszerváltás” után is a közéletbe. Ők mindig is elhivatottnak hitték magukat. A közért küzdenek foggal-körömmel, hévvel és örömmel. És általában meg is éri: nekik.
Tartótisztek, belügyes ügynökök, vallató civil ruhás hóhérok, ballonkabátos kalapos megfigyelők, rangos kékszemű belügyisek, még magasabb rangú szakosodott politikai rendőrtisztek, állambiztonsági főtisztek, az egész titkosszolgálati vezérkar, a központi pártbizottság szigorúan titkos politikai és nemzetbiztonsági főosztálya... s még ki tudja kik.
A megnevezések mögött mind-mind professzionális, alaposan felkészített állami alkalmazottak: egyének, történetek, kilométernyi jelentések, ügyiratok állnak. Ténykedéseik nyomán megannyi összetört élet és számtalan tragédia.
Kiváltságos kaszt, mely uralta és megfélemlítette rémtetteivel az egész társadalmat. Tulajdonképpen ők éltették és tartották fenn az egész diktatórikus hatalmat Romániában. Közhely, de sajnos igaz.
Jó kedvvel, motiváltan, közönnyel, vagy unott érdekelvűségből tették, mindegy. Ők nemcsak cinkosok, hanem tevőleges bűnelkövetők, az elnyomás valódi haszonélvezői, őrző-védő kopói voltak egy rettenetesen piszkos, a nép ellen összeesküdt rendszernek, amit éppenséggel „népi demokráciának" neveztek.
Romániában él a világon az egyik legnépesebb titkos-szolgálatban érdekelt alkalmazott, vagy „másként” javadalmazott, de indirekt módon ezen a terepen működő megbízott. Minden 500 lakosra jut belőlük legalább egy. De legtöbbször kettő, három. A lakosság kénytelen-kelletlen eltartja hóhérait, életének megmérgezőit, vagy holtvágányra terelőit. „Ha nem tudom, nem fáj”, alapon… Mármint csupán a másik oldal, a megszenvedő alanyok, az illetők munkájának élő, kihasználati tárgyai…
Amit csak lehetett mindent átjátszottak önmaguknak, (egymásnak egymás között) a Közvagyonból. Minden fontos logisztikai, nyersanyag feldolgozói, gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi, biztosítói ágazatot maguknak magánosítottak. A társadalmat elbódító, megvezető tömegkommunikációs csatornákra rátették a kezüket, újabbakat és hatékonyabbakat építettek ki, amivel mentálisan és fizikálisan uralni képesek most is, e fene nagy szabadságban is, az ország lakosságát. Annak bizonyos, elég nagy hányadát. Már azokat, akik itt maradtak.
Létezik egy súlyos, nemkívánatos kijelentés, ami mindig is tabu téma volt és maradt: Románia szekus állam. Bár nem így hívják: most is az. Ez nem titok, ez teljesen nyilvánvaló és megtapasztalható, tetten érhető evidencia.
És az Európai Unió szemrebbenés nélkül, az összes aktív és múltbéli szekus gazemberrel, mint láthatatlan, fű alatti hadsereggel együtt „vette be", ha úgy tetszik: „nyelte le" Romániát, mint tyúk a legyet, ruca a t...ot. (Azóta többször is felfordult emiatt a gyomra, de viselkedik).
Ebben az agyonfertőzött társadalomban nem lehet, képtelenség megtisztulásról, polgár és emberközpontú, korrekt, demokratikus közéletről még ábrándozni is, nemhogy tevőleges, kitartó civil akciókkal áldozatot hozni. Valahogy végre kitakarítani a nagyromán pöcegödröt.
A saját kiépített hálózatának, kiemelten fontos kasztjának és az általuk kiszolgált Legfőbb Gonoszok, a halványszürke eminenciás, sötétszemüveges, magas társadalmi bábmozgatók érdekében. Akiket túl sokan még imádni, de leginkább „félni” is képesek a ráutaltságuk, mint rabszolgaláncon vonszolt egzisztenciájuk meghosszabbításának kétes reményében.
Ezért van az, hogy Romániában, Maros megyében, Marosvásárhelyen fő helyen ülhetnek a szekusok, az állam és a lakosság egy részének feltétlen bizalmát élvezik, mert egy hatalmas, megkérdőjelezhetetlen fogalom és alibi-legitimáció mögé bújva bármit megtehetnek.
Kormányhivatalok, törvényhozás, igazságszolgáltatás, belügyi, állami és egyházi intézmények, ügynökségek, egyetemek, ellenőrző szervek egész sora áll hadrendbe a többségitől eltérő identitástudattal és kultúrával rendelkező lakossággal szemben. Mereven, csökönyösen. Majdnem úgy, mint a Fekete március ideg- és emberölő napjaiban. Ugyanúgy, mint a nemzeti szocializmus idején. Csak sokkal rafináltabban.
Mert ez az egyetlen és megkérdőjelezhetetlen román nemzeti érdek. Annak ügye és bűvköre mindent visz a sakktáblán, amikor Romániáról, annak igencsak kisajátított társadalmáról beszélünk. Mi pedig öntudatos állampolgárként eljátsszuk, hogy demokratikus választásokon veszünk részt. Legszalonképesebb rémálmainkban.
Iszlai Lajos Csaba
Marosvásárhely. Népújság (Marosvásárhely)