Színvonalas művészeti képzés a PKE-n
Akkora sikert aratott az a debreceni kiállítás, amelyen a Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészet Tanszékének két oktatója is részt vett, hogy a szervezők július végéig meghosszabbították a nyitva tartását” – jelentette be Ujvárossy László tanszékvezető, aki maga is a kiállítók között van.
A csoportos kiállítást a CEPEVIT elnevezésű, a MODEM-mel közös projekt keretében szervezték.
Idén egyébként a PKE Képzőművészet Tanszékének hatodik tervezőgrafikus nemzedéke is sikeresen megvédte államvizsgáját. Az alapképzésen huszonheten nyertek képesítést, akik a tervezőgrafika hagyományos műfajai – könyvgrafika, plakátművészet, arculattervezés, fotóművészet – mellett a webdizájn, az interaktív könyv és animáció terén végzett kísérletekben és az ehhez kapcsolódó elméleti kutatásokban is jeleskedtek. Ez volt az utolsó olyan év, amikor monitorizálták az államvizsgát, az akkreditáció után ugyanis még három évig más egyetemekről érkező tanárokat is meg kellett hívni, a 9 tagú bizottság egyharmada Temesvárról, Kolozsvárról vagy a Nagyváradi Egyetemről jött. Ősztől megszűnik ez a gyakorlat.
Örömteli hír, hogy több hallgató diplomamunkáját is szerződtették – mondta el Ujvárossy László. A könyvművészet területén, Kovács Klaudia munkája nyomán a nagyváradi Tóth Ágnes költőnőnek A néma erdő titka című mesejátékára született könyvterv. Bartha Dániel a kézdivásárhelyi Székely titok nevű pálinkafőzdének készített új, korszerű arculatot. Havlin Levente a PKE Képzőművészet Tanszékének felkérésére alkotott weboldalt, Deák Enikő az udvarhelyi Evolution9 esküvői fotószalon számára tervezett komplett dizájnt. Tóth Zoltán a nagyváradi SisiFashion divatcég brandjét alakította ki, Virág Magor pedig a sepsiszentgyörgyi Nagymama cukrászdának tervezett kereskedelmi reklámot. De voltak jól sikerült fikciók, rajzfilmek, vizuális művészeti kísérletek is, melyek a jövőben találhatnak gazdára, mint az András Bernadette Bruno Munari olasz formatervező, képzőművész hatására készített Wass Albert-mesekönyve, Ary Eszter saját verseit sok illusztrációval ellátó Tükörkép című könyvterve és Szabó Réka rendhagyó tipográfiával Madách Az ember tragédiája nyomán alkotott, képversszerű művészkönyve.
A hallgatók készítettek mozgóképes kísérleteket, rajzfilmeket is, melyek közül a legsikerültebbek Berényi Zsófia mozgatott fotogramjai, Zoltáni Levente, Sátha Dénes, Péterffy Hunor rajzfilmjei. Ezekből az alkotásokból nyáron Szentendrén mutatnak be egy válogatást. Krónika (Kolozsvár)

Vallásosság és modernizáció a csángóknál
A címbeli témakörben tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémia keretében Peti Lehel, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Tapasztalatairól, a csángó közösségek jelenlegi állapotáról és várható jövőjéről Szilágyi Aladár faggatta a kutatót.
Éppen ma kaptam egy fura hírt arról, hogy egy lelkes anyaországi férfiú rovásírásra tanítaná a csángó gyermekeket. A csángó szövetség jelezte, nem a legszerencsésebb e kezdeményezés, hiszen örülnek, ha valamelyest megtanítják magyarul írni-olvasni őket. Az a benyomásom, hogy egyik-másik magyarhoni „csángómentő” úgy forgolódik közöttük, mint elefánt a porcelánboltban. Önnek mi erről a tapasztalata?
Igen, a rendszerváltás után megnyílt a lehetőség arra, hogy a korábban elszigetelt, elzárt, rejtélyes Moldvába egyre többen ellátogathassanak. Megerősödött az a tendencia, hogy a csángókat titokzatos népcsoportként kezeljék. Erdélyben és Magyarországon is elindult egyféle csángómentési mozgalom. Eleve archaikus, tradicionális kultúrát feltételeztek. Mindenki a saját elfogultságából kifolyólag próbált segíteni, de nem biztos, hogy erre a segítségre ilyen formában van szükség.
Ez a hozzáállás arra emlékeztet, amikor a jó szándékú misszionáriusok elmentek téríteni a bennszülötteket… Ismert antropológiai párhuzam, amikor a misszionárius beül a csónakba, egy egzotikus népet kíván felfedezni, és a maga kultúráját próbálja terjeszteni, azzal kolonizálja a megtérítendőket.
Mielőtt jobban elmélyednénk e problémakörben, hadd tegyek fel egy személyesebb jellegű kérdést: mióta foglalkozik csángókutatással?
Néprajzot tanultam, 2001-ben jártam először Moldvában, amikor a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék a Kriza János Néprajzi Társasággal közösen nagyobb kutatást tervezett, azokat a falvakat keresték fel a diákok, ahol még viszonylag jól beszélték a csángó nyelvjárást. A székelyes csángóknál és az északi csángóknál is, ott, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul. Pozsony Ferenc és Tánczos Vilmos tanár urak irányításával kezdtem Moldvában kutatni. 2001 után néhányan többször visszamentünk, és a Kriza János Néprajzi Társaság támogatásával rendszeresen búvároltuk az átalakuló csángó társadalmat, a csángók vallásosságával kapcsolatos problémákat.
Tanulmányainak jelentős része ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. Melyeket tartja a legfontosabbaknak közülük?
Nehéz volna rangsort fölállítani. Főleg a népi vallásosság témakörébe ástam be mélyebben magam, erről írtam a doktori disszertációmat is, a moldvai csángók hagyományos vallásosságáról és a vallásosság szerepéről az átalakuló társadalomban. Az új vallási jelenségek és formák megjelenéséről és hatásáról. Egyik kedvenc kutatási témám a trunki orvos rózsaillatú kútja körül kialakult vallási mozgalom, amelyben – az én értelmezésemben – a szocializmus nehéz körülményei közepette élő társadalomnak egy szimbolikus vallási lázadása testesült meg. Benedek Márton doktor történetéből dokumentumfilmet is készítettünk. 1986-ban a trunki csodakút az egész csángóföldet megmozgató kultusz színtere volt. Százával zarándokoltak el a gyógyító kúthoz a katolikus falvak hívő lakói, hogy annak csodatevő erejéből részesüljenek. A vallási megmozdulás, amely méreteiben esetenként egy búcsú színezetét ölthette magára, viszonylag gyorsan elterjedt a Bákó megyével határos régiókra is. A trunki csodakút kultusza alapján szerveződő megmozdulásoknak kezdetben nem volt politikai színezetük, mégis a felsőbb hatalom szigorú tiltásai ellenére zajlottak. A különösen szigorú felügyelet, amellyel a kommunista hatalom a Trunkban kibontakozó népi vallásos mozgalmat illette, annak tulajdonítható, hogy a gyógyító kút annak a Benedek Mártonnak a kapujában volt, akit korábban a politikai rendőrség halálra kínzott. A politikai rendőrség az ónfalvi főorvost megfigyelés alá helyezte, mivel folytatta korábban megkezdett hittudományi tanulmányait, és 1980-ban pappá szentelték. Benedek Márton vallását hithűen gyakorló orvos volt, aki azzal is kitűnt társai közül, hogy a hozzá forduló kevés pénzű betegeit ingyen kezelte. Valláserkölcsi elvei miatt, amelyek ellentétben álltak a kommunista ideológiával, többszöri meghurcoltatás után 1986-ban a securitete végzett vele.
Mikor következett be az első nagy változás, az első nagy törés a moldvai csángó közösség életében?
A leglényegesebb mozzanat: az új román állam megjelenésének az időszaka. A két fejedelemség egyesülése után függetlenült állam politikája az intézményein keresztül tudatosan asszimilálta a moldvai csángókat. A legvehemensebben akadályozott meg minden olyan kezdeményezést, amely magyar intézményhálózat, magyar értelmiségi réteg kialakulását eredményezte volna. Ez után épült ki a jászvásári papnevelde, ekkor jöttek létre a román identitást promováló egyházi elitképző intézmények, ezek révén valósult meg a csángók asszimilálása, elrománosítása.
Ha egyéb nem, legalább a vallás megmaradt számukra – akkor. Viszont amikor a kommunista uralom bekövetkezett, nemcsak jelentős társadalmi, gazdasági változások indultak be, kollektivizálás, iparosítás, ingázás, városra költözés, hanem a vallásosság ellen is fellépett a hatalom. A moldvai csángók körében miben nyilvánultak meg specifikus módon ezek az intézkedések? A szocializmus jelentős modernizációs változásokat eredményezett az ő életükben is. Tág rés nyílt a zárt, homogén moldvai közösségek számára a környező románsággal való szorosabb kapcsolatok kialakulása terén, az urbánusabb életforma irányába. Ipari telepek jöttek létre a csángóság környezetében, általánossá vált a városra való ingázás, ami jelentős modernizációs folyamatokat is eredményezett. Ugyanekkor erősödött fel egész Romániában a vallás, az egyház üldözése, s ennek következtében a moldvai csángók számára is a vallásosság zártkörűbbé vált. Sokkal inkább kisközösségi, szomszédsági, családi körbe szorult vissza. Ugyanebben az időszakban nemcsak az egyházi vezetőket üldözték, a népi vallásosságnak a specialistáit is hallgatásra kényszerítette a hatalom. Ennek is a következménye, hogy a vallásosság inkább kisközösségi formában tudott tovább élni. De a moldvai közösségekben a vallással szembeni retorzióknak is több fokozatuk volt. Az 1960-as évekre példátlan változás következett be a kommunista államnak a moldvai katolikus egyházhoz való viszonyában, s ennek részeként Moldvában felgyorsult templomépítés kezdődött, mely Kelet-Európában precedens nélküli. Miközben Románia-szerte nemkívánatosnak nyilvánították az egyházi vezetőket, Moldvában ebben az időszakban nagyszabású fejlesztése történt az egyházi intézményeknek, ami arra utal, hogy ebben az időszakban a római katolikus egyház vezetése kiegyezett az államhatalommal. Az egyháznak a kommunista hatalomhoz való viszonyában bekövetkező fordulat ára az volt, hogy az egyház kötelezettséget vállalt a moldvai csángók elrománosítására.
1992-ben egy egyházi rendezvényen Váradon járt Ioan Robu érsek. Akkoriban már magyar részről kezdték ütni a vasat a csángók anyanyelvi oktatása érdekében, egy interjú keretében megpendítettem neki a kérdést. Kijelentette: bár a csángók nem magyarok, neki semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy a csángóknak is legyen saját ábécéjük, olvasókönyvük, de minden csángó faluban másképp beszélnek, tehát minden falu számára külön ábécéskönyvet kellene készíteni…
Igen, a román nacionalizmus egyik fő érve az, hogy a moldvai katolikusok nyelve keveréknyelv, és ha tartalmaz is magyar jövevényszavakat, semmiképpen sem magyar nyelv. Azt a tényt, hogy a moldvai csángóság nem egységes, nem homogén népcsoport, és hogy a nyelvjárásuk sem egységes, ilyenformán ideologizálja meg a román nacionalizmus.
A rendszerváltás utáni időszak még nagyobb változásokat hozott a csángóság életében…
Valóban, radikális változások következtek be, a moldvai társadalom e két évtized alatt többet változott, mint korábban hosszú évtizedek alatt. Mint említettem, a szocializmus is eredményezett bizonyos modernizációs változásokat, de ezek 1990 óta pörögtek fel igazán. Elsősorban a külföldi munkamigráció következtében a nagy demográfiai potenciállal rendelkező falvakból rengetegen kimentek dolgozni. Ott találkoztak a nyugati mintákkal, és alapvetően más, erős értékátalakulás, életmódváltás történt. Ennek egyik következménye, hogy egyfajta transznacionális tudat jött létre a csángók esetében is, aminek a lényege, hogy a kommunikációs eszközök fejlődésével és elérhetővé válásával egy időben különféle kulturális közegekben lehet egyidejűleg létezni. Ma már könnyen lehet váltogatni a kibocsátó teret a nyugati országokéval.
Tehát a hagyományos életvitel, a tradíciók inkább 1990 után kezdtek eltűnni?
Így van, a rendszerváltás után nagyarányú kultúraváltás zajlik, éppen napjainkban zárul ennek a hagyományos kultúrának a teljes mértékű kicserélődése, az akkulturalizációnak a befejeződése. Mindamellett, hogy egészen a rendszerváltásig a moldvai csángóknak a társadalma nagyon sok archaikus elemet őrzött meg, a gazdálkodási formáktól a mentalitásig, a szokásoktól a folklórig, mindez a rendszerváltás után fokozatosan elvesztődik, elfelejtődik. Ráadásul kihal az a generáció, amelyik még a negyvenes évek végén ebben a hagyományos életvilágban szocializálódott. Velük együtt a hagyományos értékek, beállítódások, attitűdök, mentalitások is elvesznek. A fiatalok nem tartják fontosnak ezekkel azonosulni, modernné válásukban a tradíció akadály. A tradícióba beleértem a magyar nyelvet és mindazt, amit a hagyományos magyar kultúra jelentett a csángó közösségekben. Mindez a nemzedékek között is okozott feszültséget?
Nehéz megállapítani, hogy vannak-e súlyos feszültségek a problémák különböző megítélése miatt. Inkább azt látom, hogy az idősebb generáció is azonosul a fiatalok által követett modellekkel, sokkal inkább ezeket vélik kívánatosnak számukra is. Ez abból is látszik, hogy támogatják a fiatalok ilyen irányú törekvéseit, a különféle értékekkel való azonosulástól eladdig, hogy önmaguk is már románul beszélnek az unokákkal, és azt tartják kívánatosnak, ha a gyerek a családban először románul tanul meg. Úgy látom, a moldvai közösség a fennmaradása, a gazdasági jólét megteremtése érdekében – természetes módon egyébként – az akkulturizációt választja, mindazt, ami a modernizációval összhangban történik.
Nemde, mindazok, akik akár romantikus, akár reális csángómentő akciókba kezdtek, akik kíváncsiságból vagy tudományos érdeklődéssel érkeztek hozzájuk, már igen változó világot találtak? Valóban, nagyon változó világgal szembesültek, de valamit találtak még abból a világból is, amit a hagyományos társadalom jelentett. De aki ma látogat el a moldvai falvakba, s a fejében netalán valamiféle romantikus egzotikumkeresés van, nagyon meg fog lepődni. Erősen modernizálódott csángó társadalommal találkozik. Vannak, akik – egyébként teljes jó szándékkal – a csángó kultúra megmentésére vállalkoznak. Igazából nagyon sokfélék, a romantikum keresőitől az átgondolt, valóban hathatós eredményt ígérő segítségnyújtókig, akikre valóban nagy szükség van. Fontos, hogy segítőkész emberek a saját idejükből, a saját javaikból áldoznak arra, hogy valamiféle alternatívát nyújtsanak.
Nem véletlen, hogy ezt a témát mindkét oldalról a politikum is fölkapta. És hát vannak úgynevezett „díszcsángók” is, akiket aztán hurcolnak ide-oda, különböző rendezvényekre, ünnepségekre. Mennyire árthat ez a gyakorlat a csángók ügyének?
Különbséget kell tennünk aközött, hogy a helyi csángó társadalomnak ártalmas, vagy egyáltalán: a csángó ügynek, a csángókérdést napirenden tartóknak. Fontos megmutatni, hogy van csángó kultúra, vannak csángó hagyományok, természetes igény, hogy ezt bemutassuk, bárhol a világon. Ha vannak értékek, azokat meg kell mutatni. Viszont sok visszásságot keltett a helyi társadalmakban az, hogy gyakran egy-egy közösségen belül is kialakultak a „frontok”: ki tart úgymond a magyarokkal, kit visznek Magyarországra, és kik azok, akik ellenkező érzülettel tekintenek erre. A csángók nem úgy szeretnék magukat bemutatni, mint holmi archaizmusokat őrző vadembereket, hanem a saját értékeiket azzal a valósággal szinkronban, ami a moldvai társadalmat jellemzi. Kialakult egyfajta etnobiznisz is, ami kedvezőtlenül hatott a csángó közösség hangulatára, nem?
Nyilván, akik ebben részt vesznek, valamiképpen „áruba bocsátják” azt, amijük van. Ez önmagában nem okoz gondot, csak akkor, ha a helyi közösségekre visszahat. Sok esetben felkavarta a kedélyeket, problémássá tette akár a jó szándékkal Csángóföldre látogatóknak a tevékenységét is. Azáltal, hogy kedélyeket borzolt, hogy kiváltotta a nacionalista megnyilvánulásokat.
A hatóságok reakciója várható volt, ha jól emlékszem, 1996-ban volt az a botrányos eset, amikor az RMDSZ és a csángó szövetség küldöttei ellen hergelték a lakosságot, s egyfajta autodaféval végződött. Tud-e hasonló esetekről?
Pozsony Ferenc volt az, aki számba vette a csángók érdekvédelmi törekvéseit a rendszerváltást követően. Valóban voltak jogi és etikai visszaélések, például a néprajzosok vagy a gyerekeket magyarul tanító pedagógusok ellen, sőt az Ön által említett nyíltabb konfliktusok is. Ennyire súlyos konfliktusok a mai helyzetet már nem jellemzik. Inkább kisebb betartásokkal, elfedett módon gördítenek akadályokat a Moldvában tevékenykedők elé.
Amikor riportúton jártam Pásztor Gabriella akkori oktatásügyi államtitkár kíséretében, szerencsémre, az összes tanár ott volt Bákóban. Kifaggattam őket, és néhány helyszínre is elmentünk. Mindenütt más és más szituációt találtunk. Ön szerint jelenleg milyen a magyar nyelv oktatásának a helyzete, mi remélhető ettől a lassan terebélyesedő „mozgalomtól”?
Fontos dolog volt, hogy egyáltalán létrejött Moldvában a magyar nyelvű oktatás. Egyre sikeresebben terjeszkedik, egyre több településen tudják biztosítani a gyerekek alternatív magyarnyelv-oktatását. Kétségkívül fontos eredményei is vannak, nagyon sok gyerek számára, még ha a magyarul tudó, értő gyerekek 10-12 százaléka vesz csak részt ezeken a programokon, akkor is a csángó nyelv presztízsét emelik ezek a foglalkozások. Amióta hivatalosan is bevezették az iskolába néhány helyen a magyar nyelv oktatását, ez egyfajta legitimáló erővel bír a közösségekben. A szülők is egyre bátrabban, egyre biztosabban küldik a gyermekeiket ezekre a foglalkozásokra. Sokszor megfélemlítették őket, megfenyegették, ellehetetlenítették, arra kényszerítették, hogy visszavonják a korábbi döntésüket. Ugyanakkor illúzióink nem lehetnek ennek a programnak az eredményeit illetően sem. A magyar nyelvvesztésnek az összetevői sokkal komplexebbek, sokkal több összetevőből álló rendszert képeznek, mintsem azt egyetlen ponton megváltoztatva vissza lehetne fordítani. Az egész környezetet kellene gyökeresen átfordítani a magyar nyelv, a csángó nyelvjárások presztízsének az érdekében. Hogy ezek a folyamatok visszaforduljanak, az egyházi liturgia nyelvének is meg kellene változnia, és így tovább, hogy tömegesen hasson. De az egyént, a személyt nézve fontos az, ami Moldvában történik, nagyon sok csángó gyerek, csángó fiatal szembesülhet az alternatív lehetőséggel, az ő kultúrájának, az ő hagyományos értékének, nyelvének, történelmének tudatosításával, egy másfajta perspektívából való láttatásával.
Maradjunk még egy pillanatra az oktatás kérdésénél. Annak idején találkoztam egy olyan nénivel, aki még a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején magyarul tanulhatott, akkoriban, amikor Bákóban még magyar nyelvű tanítóképzés is folyt. Ez a nemzedék lassan kihal. A köztudatban van-e még egyáltalán nyoma annak, hogy a betűvetést hajdan magyarul is lehetett tanulni?
Még lehet találkozni olyan személyekkel, akik a Magyar Népi Szövetség által kezdeményezett magyaroktatáson vettek részt. Az MNSZ a diktatúra első éveiben negyven-ötven faluban működtetett meglehetősen alacsony színvonalú magyar iskolákat. Ennek vannak emlékei, de nem adódtak tovább a következő nemzedékek számára. A mai helyzetben ennek nincs relevanciája, az identitás alakításában játszott szerepe elhanyagolható.
Az ottani papság többsége is csángó származék. Vannak-e közöttük olyanok, akik netalán kedvezően viszonyulnak a „csángómentési” akcióhoz?
Azért létezik az Európai Tanácsnak egy ajánlása, amelyik Románia számára meglehetősen szoros előírásokat tartalmaz, többek között a csángó kultúra és a csángó nyelv védelmét illetően. Ennek ellenére vannak friss információink arról, hogy meglehetősen feudális módszerekkel próbálják akadályozni ezeket a tevékenységeket. Az más kérdés, hogy az asszimiláció, a nyelvvesztés már annyira előrehaladott nagyon sok településen, tulajdonképpen az egész Moldvában, hogy egyfajta álszent magatartás tapasztalható bizonyos papok részéről: mindegy már úgyis, tanulhatnak a csángók magyarul, ha akarnak, hiszen már annyira befejeződött a dolog. Még az elfogadó jellegű viszonyulás is ilyen álszent magatartásból fakad.
Magam is találkoztam olyan esetekkel, hogy a három „intézmény”, a pap, a polgármester és a rendőr fogott össze, például Lujzikalagorban, a megfélemlítés érdekében. Egy kereskedő asszony a saját helyiségét bocsátotta az iskolán kívüli magyaroktatás rendelkezésére, látványos hatósági kivonulást szerveztek ellene és a szülők ellen.
A néprajzkutatók jól dokumentálták, bizonyították azt, hogy a moldvai falvakban a pap még mindig a hatalmi szféra csúcsán van, olyan módszerekkel tudja ma is befolyásolni a híveket, amilyenek más helyen, egy modern társadalom esetében elképzelhetetlenek. Még mindig félnek a paptól, az egyház még mindig erős társadalmi kontrollként tud működni.
Az utóbbi években, évtizedekben megjelentek a neoprotestáns közösségek, megindult a szektásodás, ami a csángó identitás lényegi elemét: a katolikus vallást kezdi ki. Ez tovább mélyíti az identitásváltás folyamatát?
A neoprotestáns kisközösségek létrejötte megint csak a modernizációs folyamatokkal van összefüggésben. Az, hogy egyáltalán létrejöttek és megtűrtekké váltak ezek a vallási kisközösségek, azt mutatja, hogy a pap által képviselt társadalmi kontrollnak a hatásfoka gyengül. A szektásodás is annak a modernizációnak a része, amelynek következtében a nyelvvesztés is természetesen hat. Ez is elősegítheti a román identitással való azonosulást, mivel a csángók egy premodern, előnemzeti identitásformával rendelkeznek, amelynek legfontosabb része a római katolikus valláshoz való tartozás. Azáltal, hogy feladják a katolikus valláshoz való tartozásukat, a modern értelemben vett román identitással való azonosulásnak egy újabb lehetősége teremtődik meg.
Az Erdélybe átkerült csángóknak is bőven vannak negatív tapasztalataik. Bizony, az erdélyi magyarság, a székelység se fogadta megfelelően őket, a „tyármagyarokként” aposztrofált feleiket. Gondolom, ez is sokat ártott a csángóügynek?
Így van. Azok a csángók, akik akár Erdélyben találkoztak a magyar kultúrával, illetve akár a magyarországi vendégmunka mentén az ottani magyarokkal, rossz tapasztalatokkal tértek vissza, inkább érezték kulturális és nyelvi másságukat, ami paradox módon a román identitás tudatosítása irányába hatott.
Térjünk vissza a Kisebbségkutató Intézet tevékenységére. Milyen további elképzeléseik vannak a csángókutatás terén?
A csángókérdés azért fontos az intézet elképzelésében, mivel összehasonlítási-elméleti lehetőséget nyújt más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek kutatásához. Olyanokéhoz, amelyek nem feltétlenül rendelkeznek az állam által elismert, hivatalos nemzeti kisebbségek státusával. Vannak Romániában más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek, amelyek sok tekintetben hasonlítanak a csángókhoz, például ami az elmúlt évtizedekben bekövetkezett modernizációt, a nyelvvesztést, az államhoz való lojalitást illeti. A csángók körében megfigyelhető folyamatok elméletileg összevethetők például az ukrán falvakban megfigyelhető jelenségekkel. A hasonlóságok, párhuzamok új perspektívákat tesznek lehetővé.
Gondolom, nem tűnik pejoratívnak, ha azt mondom, egy néprajzkutató, egy antropológus számára mindez csemegét jelent?
Igen, ritkaságnak számít a moldvai csángók helyzete akár kelet-európai kontextusban nézve is, hiszen a rendszerváltásig a moldvai csángók közössége a legtradicionálisabbak közé tartozott. Mindamellett, hogy a csángókérdésnek már hatalmas irodalma van, léteznek még fontos, hasonló szituációban lévő kisebbségi közösségek, amelyekről alig tudunk valamit. A Kisebbségkutató Intézet feladata, hogy róluk is ismereteket szerezzünk, terepmunka folyjon, párbeszéd alakuljon ki. S ehhez jó összehasonlítási lehetőséget kínál a jól dokumentált, sokféle perspektívából láttatott csángó ügy.
Ami a román kollégákkal, a szakmával való kommunikációt illeti, tudnak-e együtt dolgozni, van-e párbeszéd, az álláspontok közeledtek-e egymáshoz?
Ezt nehéz ezt megítélni, mivel alapvető szemléletbeli különbségek vannak abban, ahogy a román kutatás tárgyalja a csángó ügyet. Az utóbbi időszakban színre léptek olyan fiatal román kutatók is, akik nyugati szemlélettel közelítenek a kérdéshez, nyugati egyetemeken tanultak, olvassák a nemzetközi irodalmat, az ő szemléletük közelít a miénkhez. Az utóbbi években megjelentek nyugati országokból származó fiatal kutatók, akiknek a szemléletmódja, a kutatásai nagyon fontosak a rendszerváltás után. Vannak olyan német, lengyel, amerikai, akár spanyol kutatók is, akik a saját iskoláiknak a perspektívájából tálalják ezeket a kérdéseket. Ami jót tesz az egész kutatásnak, nyitottabbá teszi, a szempontoknak a közelítését is elősegíti.
Vannak-e újabb tervei, amelyek révén egyéb területeket próbálnak kollégáival feltérképezni?
Az utóbbi időben megcsappantak a csángókutatásra fordítható pályázati támogatások. Mindazok, akik a csángókérdéssel foglalkozunk, nem jutunk hozzá valamiféle rendszeres támogatáshoz, a saját kutatói karrierünk lehetőségei közepette foglalkozunk a témával, személyes próbálkozások, egyéni pályázati lehetőségek révén; nincsenek összehangolt kutatási lehetőségek, mint ahogy a kétezres évek közepéig adódtak. 2000-től kezdődően több kötet jelent meg angolul, magyarul, románul a Kriza Társaságnál. A társaság több konferenciát is szervezett, és a még diákkorunkban megejtett kutatásokból felhalmozott egy olyan kutatási anyagot, amit ma már, tíz évvel a hátunk mögött nem lehetne megtenni. Tíz évvel ezelőtt még sok mindent lehetett akár pozitivista módszerekkel is abból felgyűjteni, ami még megmaradt a magyar folklórból. A jövő ennek a nagymértékű modernizációs átalakulásnak a kutatása. Nagyon fontos lett a csángó etnicitás átalakulásának a kérdése. Nagyon keveset tudunk erről, annak következtében, hogy heterogénná vált a csángó társadalom. Egymástól különböző életpályákat, egyéni sorsokat kellene megnézni ahhoz, hogy ezekről a folyamatokról valamit mondani tudjunk. Ezek a folyamatok kevéssé számszerűsíthetők, inkább a példát, a helyzetet tudjuk felmutatni, mintsem pontos számokban beszélni. Az elmúlt években fontos kvantitatív kutatásokat végzett Tánczos Vilmos tanár úr, aki 2008–2010-ben a csángók magyar nyelvismeretének a szintjét, a nyelvi kompetenciákat kutatta. Kiszámolta, hogy a ’90-es évek közepén végzett kutatásaihoz képest hányan beszélnek, hányan értenek még a moldvai csángók közül magyarul. Eredményei szerint jelentős csökkenés figyelhető meg, több mint 20 százalékos a magyarul beszélők fogyása.
Beszélgetésünket egy kis epizód felidézésével szeretném befejezni. Az egyik csángó faluban jártamban alkonyattájt terelték haza a csordát. Egy kis leányka, egy cinkocska hajtotta a tehenet, az iskola mellett haladt el, melynek kerítése piros-sárga-kékre volt festve, a leányka karjára egy magyar trikolórból álló szalag volt kötve. Megkérdeztem, honnan van a pántlikája, „a magyarországi keresztanyámtól” – válaszolta büszkén-boldogan. Valamit jelképez a szimbólumoknak ez a furcsa együttállása. Lehet-e még mindennek valamilyen perspektívája, ezek a „keresztszülők” vagy mások tehetnek-e még valamit? Egyáltalán, ha „pénz, paripa, fegyver”, minden megvolna, mit lehetne még tenni?
Ez nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem is tudom a választ, mint ahogy nagyon sokan, akik ezzel foglalkoznak, se tudják megmondani. Egészen biztos, hogy csak akkor lehetne valamit visszafordítani ezekből a folyamatokból, hogyha a teljes rendszert, ami ezt az identitásváltást előidézte, megfordíthatnánk, ami meglehetős utópia a jelen pillanatban. De minden gesztus fontos, minden törekvésnek valamilyen értéke, jelentése, eredménye van. Ez a példa is, azt hiszem, ennek a kontextusában értelmezendő. Azt hiszem, túlságosan utópisztikus, illuzórikus elképzelés lenne ebben reménykedni. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Borbély László: alaptalanok a DNA vádjai, nem vagyok érintett az ügyben
Semmilyen módon nem érintett az állítólagos befolyásszerzési ügyben, amelyről a médiából értesült – jelentette ki Borbély László környezetvédelmi miniszter szerdán. Borbély azt követően mondta ezt, hogy hazaérkezett Lengyelországból, a repülőtérről pedig egyenesen a kormány székházába, a bukaresti Victoria-palotába hajtott, ahol megbeszélést folytatott Markó Béla kormányfőhelyettessel, és Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével. „Nem vagyok érintett ebben a történetben, alaptalanok a Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) közleményében szereplő állítások. Az igazságszolgáltatás szabadon teljesítheti kötelességét” – fogalmazott Borbély.
Borbély László szerdán érkezett a lengyelországi Sopotból, ahol július 10. és 12. között az Európai Unió környezetvédelmi minisztereinek informális találkozóján vett részt.
„Nem az a fajta ember vagyok, aki elbújik a sajtó elől. Nem tartózkodtam az országban, külföldön értesültem a történtekről” – mondta a miniszter.
Borbély a repülőtérről egyesen a Victoria-palotába ment, ahol megbeszélést folytatott Markó Béla miniszterelnök-helyettessel és Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel, Emi Boc kormányfővel azonban nem találkozott.
Kelemen Hunor szövetségi elnök egyébként július 14-re, csütörtökre, 16 órára Kolozsvárra, a Szövetségi Elnöki Hivatal gyűléstermébe összehívta a Szövetségi Állandó Tanácsot. Az RMDSZ közlése szerint a tanácskozás zártkörű.
Mint arról tájékoztattunk, Borbély László környezetvédelmi miniszter, az RMDSZ politikai alelnöke, valamint Szepessy Szabolcs miniszteri tanácsos neve is felbukkan egy korrupciós ügyben, amelyet az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) vizsgál. A DNA két személy ellen indított büntetőjogi vizsgálatot: Ioan Ciocan, egy avasfelsőfalui cég ügyvezetője ellen, aki az ügyészek szerint egy 20 ezer euró értékű lakásfelújítással megvásárolta Borbély László befolyását, amelynek köszönhetően a cég szerződéseket köthetett a Vízgazdálkodási Hivatallal. A másik gyanúsított Szepessy Szabolcs miniszteri tanácsos, aki a DNA szerint a közvetítő volt az ügyben.
A DNA szerdán házkutatást tartott egy bukaresti lakásban, amely hírforrások szerint Borbély László egyik rokonának tulajdonában van. Krónika (Kolozsvár)

Akkreditált képzés tanároknak
Tizenkilencedik alkalommal vehetnek részt a pedagógusok az Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) által szervezett Bolyai Nyári Akadémián (BNYA), a Kárpát-medencei magyar pedagógusok szakmai-módszertani fórumán.
A képzést beharangozó csütörtöki sajtótájékoztatón kiderült, idén 22 tanfolyamra lehetett bejelentkezni, amely hat helyszínen zajlik: Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Segesváron, Kolozsváron, a Kolozs megyei Válaszúton és Szovátán, a Teleki Oktatási Központban.
Burus Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke elmondta, már tavaly decemberben a tisztújító gyűlésükön eldöntötték, hogy 22 tematikus tanfolyamot szerveznek a 2011-es Bolyai Nyári Akadémián. A rendezvény idei fő koncepciója a kooperatív, tanár-diák kapcsolatot erősítő módszereken alapszik. Idén igyekeztek minél több gyakorlati képzést ajánlani, hiszen az eddigi évek tapasztalatai azt mutatják, nagyobb igény van ezekre, mint az elméleti jellegű tanfolyamokra. „A Válaszúton zajló képzésre, ami a népzene, néptánc, kézművesség téma köré csoportosul, a meghirdetett 50 helyre végül 69 jelentkezőt fogadtunk el” – mutatott rá Burus. Kolozsváron zajlik majd a református vallástanárok továbbképzése, az általános és középiskolai matematikatanárok számára meghirdetett Matematika tanítása című tanfolyam, valamint a magyartanárok számára meghirdetett Magyar nyelv és irodalom tanítása elnevezésű képzés.
Segesváron földrajz szakos pedagógusoknak zajlik majd a képzés a BNYA keretében, Székelyudvarhelyen pedig hangszerhasználat, ének-zene, kórusvezetés témakörben tanulhatnak tovább a tanárok. Csíkszeredában kerül sor a római katolikus vallástanárok továbbképzőjére, de emellett a testnevelés, kémia, a román nyelv és irodalom tematikájú előadások is itt hangzanak el, sőt, a pedagógusok bejelentkezhettek a Multimédia az oktatásban című képzésre is. Szintén Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában lesz tanfolyam Interaktív tábla és multimédia az oktatásban, Élménypedagógia, Osztályfőnöki munka, Művészetterápia, Kooperatív módszerek az elemi tagozaton, valamint Meditáció, a pártatlan közvetítő készségei az óvodai és iskolai munkában címekkel.
Szovátán szintén lesznek a kooperatív módszereket taglaló tanfolyamok, de szintén a Teleki Oktatási Központban vehetnek részt az érdeklődők a biológia, illetve a különböző mérnöki továbbképzőkön.
A szervezet elnöke örömmel jelentette ki, hogy az akkreditációs bizottság június 12-i döntése értelmében elismerték a tavalyi tanfolyamokat, így az idén bejelentkezett pedagógusok is hasonló, akkreditált diplomára számíthatnak.
A tanfolyamokon összesen 612 érdeklődő vesz részt, 565 hazai, 21 vajdasági, 25 felvidéki pedagógus és egy magyarországi. A kárpátaljaiakkal kapcsolatosan Burus Siklódi Botond elmondta, sajnos még mindig nehézséget okoz számukra a vízumigénylés, így onnan nem jelentkeztek a BNYA-ra. A 22 tanfolyamra egyébként 110 előadót jegyeztek be. A szervezők úgy vélik, a nehéz gazdasági helyzet ellenére idén is sikerült megfelelő színvonalat biztosítani a rendezvénynek.
A július 18-i, hétfői megnyitón fél 11-től pódiumbeszélgetésre kerül sor Csíkszeredában a nemzet fizikai, lelki és szellemi erőforrásairól, amelyet a Százak Tanácsának ügyvivő elnöke, dr. Szijártó István irodalomtörténész moderál. Ezt megelőzően 9 órától a pedagógusok házában állandó kiállítást nyitnak meg Erőss János Imre néhai tanár, restaurátor, csontfaragói munkájából. Július 20-án, szerdán 9 órától dr. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár tart előadást a magyar oktatás jövőjéről, a pedagógusi hivatásról a Sapientia EMTE nagyaulájában.
Lászlófy differenciált érettségit kér
Szomorúan szemléli, mennyire tönkrement a romániai közoktatás Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke. „Az egész pedagógusszövetségnek, a pedagógusoknak fáj az, ami történik a közoktatásban. Büszkék arra, hogy rabló gazemberek vizsgáznak, akiknek kamera kell, mert nem bízunk meg bennük. Miért nem gondoskodtak inkább arról, hogy differenciált érettségi legyen?” – fogalmazott Lászlófy. Az RMPSZ tiszteletbeli elnöke kijelentette, „készakarva sem lehetett volna ilyesmit produkálni, nemhogy reformokra hivatkozva”. A pedagógusoknak szervezett versenyvizsgákkal kapcsolatban pedig azt mondta, a legfontosabb az lenne, hogy felmérjék, egy-egy pedagógusjelölt alkalmas-e arra a pályára, amire készül. „Különböző képességű emberekből áll a társadalom, a meglévő anyagot kellene formálni” – jelentette ki. Krónika (Kolozsvár)

Kallós Zoltán és Válaszút
Híres emberek, jeles települések
Válaszút (románul Rascruci) falu Romániában, Kolozs megyében. Kolozsvártól 26 km-re északkeletre a Kis-Szamos bal partján fekszik, Bonchidához tartozik, melytől 6 km-re délnyugatra van. Nevét onnan kapta, hogy a Kolozsvár–Dés országútról itt ágazik le az út a Borsai- patak völgyébe. 1325-ben Valazut néven említik először. Több évszázadon keresztül a Bánffy család birtokában volt. 1449-ben a Borsa-patak völgyében duzzasztással kialakított halastó elárasztotta a falut. 1658-ban a II. Rákóczi György ellen bejött tatárok pusztítottak itt, 1703-ban pedig a kuruc és labanc hadak egyaránt feldúlták. 1848. november 17-én Kolozsvár küldöttsége itt jelentette be Karl Freiherr von Urbannak a város meghódolását. 1910-ben 1447, többségében román lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig Kolozs vármegye Kolozsvári járásához tartozott. 1992-ben 1522-en lakták, melyből 1106 fő román, 158 fő magyar, 158 fő cigány nemzetiségű volt. Ott áll a Bánffy család 19. századi kastélya, ma iskola. A kastélyban született Wass Albert (1908–1998) erdélyi író.
A Kallós Zoltán Alapítvány házában látható Erdély egyik legszebb népművészeti gyűjteménye. Ott született 1894. április 19-én Egyed Zoltán újságíró, kritikus, lapszerkesztő. A helység közelmúltja és jelene elválaszthatatlan a 85 éves Kallós Zoltán (Válaszút, 1926. március 26.) Kossuth-díjas néprajzkutató, népzenegyűjtő életétől és munkásságától. 1946-ban végezte el a Tanítóképzőt Kolozsvárott, majd a Gheorge Dima Zeneakadémián tanult tovább. 1946–1950 között Magyarvistán, majd 1956-tól 1968-ig Lészpeden volt tanító. 1958-ban rövid időre bebörtönözték a politikai nézetei miatt. 1969 óta szabadfoglalkozású. A táncházmozgalom egyik megalapítója Kolozsváron. Néprajzi gyűjtőtevékenysége mind az énekes és hangszeres zenére, mind a népszokásokra kiterjed; mintegy 15 ezer mezőségi és csángó népdalt őrzött meg az utókornak. Tucatnyi hanglemeze és számos, alapműnek számító népballada-kötete jelent meg. 1992-ben egyszemélyes alapítványt hozott létre.
Hanglemezek: Észak-mezőségi magyar népzene I-IV. (Gyűjtötte: Kallós Zoltán, Martin György, szerkesztette: Halmos Béla), Hungaroton, SLPX 18107-11; 1984 – Kallós Zoltán kedves dalai – Romániai magyar népdalok (ének – Kallós Zoltán, furulya – Juhász Zoltán [A/3], Muzsikás együttes [B/1;6], szerkesztette: Kallós Zoltán és Halmos Béla), Hungaroton, SLPX 18110; 1990 – Kalotaszegi magyar népzene – Nádasmente – Méra. (Gyűjtötte: Kallós Zoltán és Martin György), Hungaroton, SLPX 18150-51.
Kazetták: Uram, irgalmazz nekünk – Moldvai szentes dalok és imádságok; Gyere haza, édes fiam – Moldvai magyar népzene; Karácsonykor éjféltájba – Észak-mezőségi magyar népzene – Mezőkeszü; Észak-mezőségi magyar népzene – Tóvidék: Cege – Feketelak – Vasasszentgotthárd; Kalotaszegi magyar népzene; Marosszéki magyar népzene; Észak-mezőségi magyar népzene – Válaszút – Bonchida; Mezőségi magyar- román népzene – Bonchida; Észak-mezőségi magyar népzene – Bonchida – Válaszút; Gyimesi magyar népzene Pulika János emlékére; Mezőségi magyar népzene – Magyarszovát; Gyimes- völgyi magyar népzene Csorba Anna emlékére; Mezőségi magyar népzene – Nagysajó; Mezőségi magyar népzene – Visa; Mezőségi magyar népzene – Ördöngösfüzes; Mezőségi magyar népzene – Mezőkeszü; Kalotaszegi magyar népzene – Nádasmente – Méra. CD-k: 1996 – Magyarpalatka – Mezőségi magyar népzene (Gyűjtötte: Kallós Zoltán, Andrásfalvy Bertalan, Martin György.) Hungaroton; 1996 – Kallós Zoltán: Ez az utazólevelem (Balladák új könyve hangzó melléklet.) Akadémiai Kiadó; 1997 – Magyarszovát – Buza – Mezőségi népzene Fonó Records; 1997 – Kallós Zoltán és az Ökrös Együttes: Búsulni sohasem tudtam… Fonó Records; 1998 – Kallós Zoltán és az Ökrös Együttes: Idegen földre ne siess Fonó Records; 1999 – Kallós archívum: Bonchida – Válaszút – Észak- mezőségi magyar népzene Fonó Records; 2000 – Kallós archívum: Magyarlóna – Kalotaszegi népzene–Kovács Simon "Buráló" Fonó Records; 2000 – Kallós archívum: Ördöngösfüzes – Mezőségi magyar népzene Fonó Records; 2001 – Kallós archívum: Adok nektek aranyvesszőt–Moldvai csángómagyar népballadák Fonó Records; 2001 – Kallós archívum: Visa – Észak-mezőségi magyar népzene Fonó Records; 2002 – Kallós archívum: Mezőkeszü – Mezőségi magyar népzene Fonó Records; 2003 – Kallós archívum: Feketelak – Mezőségi magyar népzene Fonó Records; 2005 – Kallós archívum: Uram, irgalmazz nékünk Fonó Records; 2006 – Kallós Zoltán – Tüske zenekar: Hallod, babám, mit fütyörész a rigó! – Mezőségi magyar népzene 1. Magánkiadás.
Könyvek: 1970 – Balladák könyve Helikon, 1974; Kriterion, 1977; 1973 – Új guzsalyam mellett Kriterion; 1989 – Tegnap a Gyimesben jártam (Martin Györggyel közösen); 1996 – Ez az utazólevelem. Balladák új könyve (kazettával) Akadémiai Kiadó; 2005 – Elindulék este guzsalyasba… Moldvai magyar népköltészet Stúdium, Kolozsvár.
Díjak, elismerések: 1990 – Életfa- díj, 1993 – Magyar Művészetért-díj, 1996 – Kossuth-díj, Julianus-díj, 1997 – Martin György- díj, 2001 – Corvin-lánc, 2005 – A Csángó Kultúráért díj (visszautasította), 2006 – Hazám-díj. Kallós Zoltán a Magyarországi Református Egyház tiszteletbeli presbitere, a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja.
A válaszúti szórványkollégiumban tekinthető meg Kallós Zoltán több ezer darabból álló népművészeti gyűjteménye, és az a fejszobor is, amelyet a jeles férfiú 85. születésnapjára készített Bollobás Gabriella Cambridge-ben élő művész.
Összeállította: B. D. Népújság (Marosvásárhely)

Eckstein-Kovács: 100 százalékban meg kell védeni Verespatakot
Kelemen Hunor sakkot adott Borbély Lászlónak?
Azt követően, hogy a Fehér megyei kulturális és örökségvédelmi igazgatóság kibocsátotta a Kirnyik-hegység egy részére vonatkozó régészeti mentesítési bizonylatot, ismét fellángoltak a kedélyek az évek óta sokat vitatott, verespataki aranykitermelésre irányuló beruházás kapcsán. A projektet ellenző, illetve az azt támogató számos nemkormányzati szervezet egymás után adja ki a nyílt leveleket, amelyekben elítéli vagy ellenkezőleg: megköszöni a mentesítési bizonylat kibocsátását, amelynek hiánya eddig az egyik fő akadályt jelentette a bányát megnyitni akaró Roşia Montana Gold Corporation (RMGC) kanadai–román vegyesvállalat útjában. A politikumnak sincs egységes véleménye, csak azzal van tisztában: a bányaterv az elmúlt tíz-húsz év legnehezebb döntése. Jelenleg úgy tűnik: az RMDSZ minisztereire hárul ez a kellemetlen feladat, amit Eckstein-Kovács Péter lapunknak adott nyilatkozatában igen sajnálatosnak tartott.
Amint arról beszámoltunk, az Országos Régészeti Bizottság a július 12-i ülésén fogadta el a Kirnyik-hegység, Verespatak, Románia – verespataki bányászati tervcímű régészeti kutatási tanulmányt, amelynek alapján a Fehér megyei kulturális és örökségvédelmi igazgatóság kibocsátotta a régészeti mentesítési bizonylatot. A kulturális minisztérium közleménye szerint a terv fő célkitűzése a térség régészeti és építészeti öröksége 80 százalékának megmentése, amit az aranybányát megnyitni akaró Roşia Montana Gold Corporation (RMGC) kanadai–román vegyes vállalat finanszírozna 70 millió dollárral, azaz az eredeti összeg duplájával. Az elképzelés alapján egy független szakértőkből álló bizottságot is létrehoznak, amelynek feladata lenne a bányakitermelés állandó felügyelete, és a munkálatok azonnali leállítása abban az esetben, ha a szakemberek eddig még nem ismert fontos régészeti leletekre bukkannak.
Eckstein: komoly akadály hárult el
Eckstein-Kovács Péter – aki a kezdetektől fogva ellenzője volt a projekt megvalósításának – a Szabadságnak adott exkluzív nyilatkozatában úgy vélte: komoly akadály hárult el a verespataki ciántechnológiával történő aranykitermelés útjából azáltal, hogy Kelemen Hunor aláírta a régészeti mentesítési bizonylatot, mi több, elfogadta a műemlékvédelemre fordítható összeg dupláját, s így kényszerhelyzetbe hozta saját magát, hogy jóváhagyja a végleges műemlékvédelmi engedélyt. Az RMDSZ politikusa ugyanakkor hangsúlyozta: Kelemen Hunor a bizonylat kibocsátása által kényelmetlen helyzetbe hozta Borbély László kollégáját, környezetvédelmi minisztert is, akinek a beleegyezése most már valószínűleg a végleges és utolsó akadálya a projekt megvalósításának, amely a Kolozs megyei volt szenátor szerint felbecsülhetetlen károkat okozna környezetvédelmi és műemlékvédelmi szempontból egyaránt.
„Nem tudom elfogadni Kelemen Hunor azon állítását, hogy „megmentette” az épített örökség 80 százalékát, mivel kötelessége lett volna 100 százalékban megvédenie azt. Ugyanakkor sajnálatosnak tartom, hogy ennek a több mint vitatott projektnek a megvalósítása az RMDSZ kormánytagjain múlhat, akik közül Kelemen Hunor sarkalatosan ellentmondva eddigi nyilatkozatainak végül engedett a kétségtelenül létező nyomásnak, ami a nagy beruházó, illetve az őket támogató román politikusok irányából érkezett” – hangsúlyozta Eckstein-Kovács Péter, aki felhívta a figyelmet arra, hogy nem államelnöki tanácsosi minőségében, hanem a ciántechnológia ellenzőjeként és RMDSZ-es politikusként adott hangot a véleményének.
Eckstein-Kovács kifejezte reményét, hogy Borbély László meg fogja akadályozni a projekt megvalósítását, amely meglátása szerint az egész környezetet nemzedékekre megpecsételheti, illetve azt, hogy ez az RMDSZ nevéhez legyen köthető.
A PDL-ben is megoszlanak a vélemények
A fő kormánypártnak – a Demokrata Liberális Pártnak (PD-L) – nincs egységes álláspontja arról, hogy hasznos-e a Verespatakon tervezett ciántechnológiás aranybánya megnyitása, vagy nem – jelentette ki a párt szóvivője hétfőn. Sever Voinescu elmondta, hogy a pártban megoszlanak a vélemények a Roşia Montana Gold Corporation (RMGC) kanadai–román vegyes vállalat által tervezett beruházásról, és közölte, hogy még nem született döntés a PD-L-ben a projekt engedélyezéséről. Voinescu szerint a bányaterv az elmúlt tíz-húsz év legnehezebb döntése a politikai osztály számára, amelynek azonban ezt előbb-utóbb meg kell hoznia.
Tüntetés várható Kolozsváron is?
A beruházás ellenzői hétfőn és kedden is a kulturális minisztérium előtt tüntettek, és Kelemen Hunor lemondását követelték azzal vádolva, hogy a régészeti mentesítési bizonylat „titokban” való kibocsátásával megsemmisül a Kirnyik-hegység régészeti öröksége a római kori bányajáratokkal együtt. A tegnapi tüntetést szervező tiltakozók interneten keresztül a projekt ellenzőit egy kolozsvári megmozdulásra is toborozták, amelyre állítólag ma délben 1 órakor kerülne sor a Főtéren.
Az Alburnus Maior Egyesület a történtek kapcsán bejelentette: ismét bíróságon támadja meg a régészeti mentesítési bizonylatot, miután a korábbi változat megsemmisítését ilyen úton elérte.
Az ellenzőkkel egy időben a bányaprojekt támogatói is aktív meggyőzési kampányt folytatnak a médián keresztül. Több ilyen egyesület közleményben üdvözölte hétfőn a kulturális minisztérium döntését. Ezt megelőzően az RMGC kiterjedt országos médiakampányt folytatott hónapokon keresztül a projekt hasznosságát hangsúlyozva.
Az RMGC 330 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt akar kitermelni ciántechnológia alkalmazásával Verespatakon, ahol Európa legnagyobb külszíni aranybányáját tervezi megnyitni. A beruházónak még egy fontos engedélyre, a környezetvédelmi jóváhagyásra is szüksége van, amit a jelenleg tanulmányozás alatt álló környezeti hatástanulmány alapján bocsáthat ki a kormány.
P.A.M., B.B.

Egyetemi aggodalmak
Az oktatási tárca átvizsgálja az egyetemi szenátusok által elfogadott és felterjesztett chartát, hogy megfelelnek-e a törvény szellemiségének. "Innentől kezdve politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják-e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást, nem pedig visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzés részére" – fogalmaz dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusának közleményében.
Az elmúlt időben a magyar közvélemény méltán sokat foglalkozott a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével, a felvételi vizsgák kapcsán pedig ez a figyelem csak fokozódott: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem költségtérítéses helyeire egyetlen magyarul felvételiző diák sem jutott be. Az elgondolkodtató jelenségről dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár, a MOGYE szenátusának tagja levélben igyekezett magyarázattal szolgálni.
A legújabb tanügyi törvény az intézményt multikulturális egyetemként határozza meg, és nemcsak lehetőséget ad a magyar (kisebbségi) nyelvű oktatás kifejlesztésére önálló tanulmányi vonal vagy tagozat létrehozása által, hanem a 135. cikkelyében elő is írja azt. Az egyetemi autonómia nyilván az alkotmányban garantált jog marad, ám az egyetemi szenátusnak a döntéseit a törvény szellemében kell meghoznia. A törvény hatályba lépését követően a MOGYE vezetőiből, szenátusi tagjaiból külön román és külön magyar munkacsoport alakult meg, amelyek az egyetemi charta (belső működési szabályzat) új formáján dolgoztak. A megbeszélések és egyeztetések beindulásáról és menetéről a magyar oktatók két alkalommal értesülhettek, amikor a dékánhelyettes összehívta őket. Bár a szenátus időközben megtartott gyűlésein a kérdés említésre sem került, a kompromisszum körvonalazódni látszott. Az új szervezeti felépítésben létrehozandó különálló román és magyar főtanszékek létesítésében már-már senki sem kételkedett, amikor június elején a MOGYE oktatóinak opciójukat kellett kifejezniük, hogy melyik tagozathoz tartoznak. A június 9-i szenátusi gyűlésen viszont a szeptemberi licencvizsga szabályzatának elfogadásakor az egyetem vezetősége elzárkózott az új tanügyi törvény által lehetővé váló magyar nyelvű államvizsgavédés lehetőségétől, arra utalva, hogy a chartát majd úgyis módosítani lehet, amikor időszerűvé válik. Az Orvosi Kari Tanácsban a román fél – arra hivatkozva, hogy a magyar tagozatot a jelenlegi állapotában nem sikerülne akkreditálni, és ez veszélyeztetné az egyetem létét – elállt az addigi tárgyalások megegyezéseitől, és olyan chartát javasolt közvitára, amely a magyar tagozat létrehozásának folyamatában semmilyen előrelépést nem jelentett. Az egyetemi szenátus magyar tagjai ezt követően távol maradtak a szenátusi gyűlésről, amely döntésképtelennek bizonyult. Bár a 38 tagú egyetemi szenátus 13 magyar tagja távol maradt, és így a kétharmados többségre nem volt lehetőség, a chartatervezetet megszavazták.
Az új egyetemi charta végleges formájának elfogadására hivatott július 22-i szenátusi gyűlés ötödik órájában kezdődött az új egyetemi charta megvitatása. "A rektor mindannyiunk tudomására hozta, hogy ő és társai egyetértenek a magyar tagozat létrehozásával, és ennek érdekében szimulálásra lenne szükség, tehát akarják, de nem lehetséges, mivel a törvényt be kell tartani. Márpedig a magyar tagozat jelenlegi állapotában nem kapna akkreditációt" – fogalmaz Ábrám Zoltán. Végül olyan dokumentum került terítékre, amely az eddigihez képest visszalépést jelent, hiszen a chartát kiegészítő választási szabályzatban a román fél még azt az eddig gyakorlatban levő gesztust sem teszi meg, miszerint a kari tanácsba beválasztott tagokat külön választják meg a román és magyar oktatók. A jelen levő magyar szenátusi tagok felálltak – a rektorhelyettes kivételével –, és elhagyták a termet.
A tanügyi törvény értelmében az oktatási minisztérium átvizsgálja az egyetemi szenátusok által elfogadott és felterjesztett chartát, hogy megfelelnek-e a törvény szellemiségének. "Innen kezdve politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják-e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzés szempontjából. Ha nem történik előrelépés, ne csodálkozzanak, ha az idén tandíjas helyekre be nem jutó potenciális orvostanhallgatók és családtagjaik a nagyszerűnek beharangozott, ám csapnivalóan alkalmazott törvények szenvedő alanyai nemcsak most, hanem a választások idején is kiábrándultak lesznek – áll Ábrám Zoltán levelében. – Sajnos, húsz év távlatában továbbra sincs egységes, pozitívabb jövőképet előrevetítő stratégia az erdélyi (marosvásárhelyi) orvosképzés ügyében. A sokfelé húzó lovak helyett ideje lenne már két olyan paripát befogni a magyar orvosképzés szekérrúdjához, amely jó irányba és minél előbbre vinné a szekeret."
Világhálós aláírási felhívás
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jelenlegi, többségében román nemzetiségű vezetősége a 2011/2012-es tanévre az azelőtti évekhez viszonyítva ötven általános orvosi hellyel kevesebbet engedélyezett a magyar nyelvű oktatási vonalon úgy, hogy ezeket a helyeket a párhuzamos román szekciónak adta át. A sok száz magyar szülő és az egyetem magyar oktatói csak az eredményhirdetéskor értesültek a fejleményekről. Ez a diszkriminatív döntés súlyosan veszélyezteti a Marovásárhelyi Orvosi Egyetem magyar nyelvű oktatásának létét, és fenntarthatóságát, valamint jelentős mértékben korlátozza a tanuláshoz való alkotmányos jogot. Aláírásával nyomatékosan kéri az egyetem vezetőségét, álljon el a fent említett nacionalista és kirekesztő döntés megvalósításától az esélyegyenlőség, az európai gondolkodás és a tanuláshoz való jog szellemében. Aláírni a http://www.petitieonline.ro/petitie/locuri_maghiare_luate_i_transferate_la_universitatea_de_medicina_din_targu_mure_-p63158048.html címen lehet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Önálló magyar tagozat: közeledünk vagy távolodunk?
Az elmúlt időben a magyar közvélemény méltán sokat foglalkozik a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével, azon aggodalmát fogalmazva meg, miszerint az új tanügyi törvény nyújtotta lehetőségek ellenére mégsincs előrelépés a magyar nyelvű oktatás terén. A hiteles tájékoztatás és véleményformálás jegyében kötelességemnek érzem az alábbiak közlését, tisztázását.
Az 1989-es változásokat követő euforikus hangulat előrevetítette azt a jogos kisebbségi elvárást, miszerint az 1962-ben pártrendeletre kétnyelvűvé vált Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen valóban kialakuljon és önállóvá váljon a magyar tagozat. Az 1990 februári-márciusi sikertelen tárgyalásokat és ülősztrájkot követő marosvásárhelyi pogrom ezen törekvést befagyasztotta, kialakított egy ránk kényszerített status quot. A csalódás hatalmas méreteket öltött, az elvándorlás az orvostanhallgatók és fiatal orvosok körében is fokozódott.
Egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán elérkezettnek tűnjön az idő a magyar tagozat létrehozása igényének az újabb felvetésére. Az 1999 júliusában elfogadott tanügyi törvény ugyanis lehetőséget nyújtott önálló karok, kollégiumok létrehozására, valamint magánegyetemek alapítására a kisebbségek nyelvén. És miközben a Babes-Bolyai Tudományegyetemen megerősödött a magyar nyelvű oktatás, és elkezdődött a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalapítása, az orvosin nem történt előrelépés. A politikusok hallgattak, mintha mostohagyermeküknek tekintették volna a marosvásárhelyi orvosegyetemet, miközben a magyar oktatók többsége által 1999. november 19-én beterjesztett beadványt nem tűzte napirendjére az egyetemi szenátus. Alulírott a 2000. január 12-i szenátusi gyűlésen a beadvány sorsáról érdeklődött, mire az akkori rektor (tisztsége több mint tíz évvel túlélte a diktatúra bukását, talán egyedüliként Romániában) ingerült válaszában viccnek minősítette az egészet, majd következett a fejmosás.
Akkori beadványunk így kezdődött: "Románia parlamentje, elfogadván az új tanügyi törvényt, a létező felsőoktatási intézményekben lehetővé tette a csoportok, tagozatok, karok és kollégiumok létrehozásának lehetőségét a kisebbségek nyelvén...."
Abszolút semmilyen előrelépés sem történt. Hacsak annyi nem, hogy kétezerben választásokra került sor az egyetemen, új rektor és új román és magyar rektorhelyettes került a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem élére.
Néhány évvel később végre megszólaltak az RMDSZ-politikusok is. A PSD és az RMDSZ közötti 2003-as megállapodás értelmében megjelent az 1432. számú kormányhatározat, amely a 2004/2005-ös tanévtől külön beiskolázási számokat határozott meg a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar hallgatói számára. A politikum mindezt sikeres áttörésnek tekintette, a valóságban azonban félmegoldás. Csak két negatív következményt említenék: 1. Mivel az adott keretszámban az utolsó magyar hallgató általában nagyobb médiával jutott be, az évek során több százra tehető azon hallgatók aránya, akiket a sikeresnek vélt kormányhatározat tandíjas helyekre "száműzött". 2. Mivel a nehézkes és pontatlan szövegezésű kormányhatározat (talán akarattal) nem tesz külön említést tandíjmentes és tandíjas helyekről, ezért az egyetem vezetősége aközött lavírozhat, hogy a tandíjas helyeket vagy fele- fele arányban osztja szét a román és magyar diákok között, vagy a törvényre hivatkozva a média csökkenő sorrendjében. Ez történt az idei felvételin, és ennek "köszönhető", hogy több tucat magyar diák elesett a tandíjas továbbtanulás lehetőségétől.
Alulírott a beiskolázási számok kérdését, a marosvásárhelyi orvosegyetem helyzetét, a bizonytalan jövőképet, saját hibáinkat részletesen kielemezte "A beiskolázási számoktól az önálló magyar tagozatig" című írásában (Krónika, 2004. március 5-7).
De mi történt azóta, főleg az elmúlt hónapokban, hetekben, napokban?
Az évek teltek, a magyar oktatás néhány írott rendelkezés és számos kompromisszum alapján fennállt, és a többnyire behatárolt keretek között működött tovább. A magyar oktatók alacsony aránya megmaradt, az újonnan létrehozott szakok zöme (kivétel az általános egészségügyi asszisztensképzés és a bábaképzés) csak román nyelven indult és zajlik manapság is. Miközben a felsőoktatás átreformálására, a minőség követésére, az oktatók előléptetésére, az egyetem akkreditálására számos rendelkezés, határozat jelent meg. No, és 2008-tól beindult az angol nyelvű orvosképzés.
Eredmények? Hirtelen néhányat tallózok: apró kompromisszumokkal kicsikart behatárolt magyar oktatói helyek, a MOGYE vezetése által is támogatott Tudományos Diákköri Konferencia, egyre javuló kapcsolatok magyarországi orvosegyetemekkel, vendégtanár professzorok meghívásának rendszeresítése, korszerűbb könyvtár, a nemrég tatarozott egyetem parkjának fokozódó szépsége és a többi.
Kudarcok? A javuló lehetőségek ellenére a diákok érdeklődése változó, a minőségi és felszabadult oktatás gyakorta még várat magára, az elvándorlás csökkent ugyan, de még mindig jelentős (lásd: Ábrám Zoltán: Az erdélyi magyar orvosmigráció újabb hullámai, Korunk, 2011. április), a méltánytalanul alacsony fizetések és a korlátozott lehetőségek miatt nehéz oktatói pályára állítani a tehetséges végzetteket, az egyetemünkön tanuló magyarországi diákoknak a mai napig románul kell államvizsgázniuk stb., stb. Továbbá: a MOGYE szenátusa tehetetlenségénél fogva ma is leginkább szavazógépezet, mint értelmes vitafórum helyszíne.
Sikerek és kudarcok együttes eredménye, hogy a marosvásárhelyi magyar orvosképzés ma egy olyan szekérhez hasonlítható, amelyet egyre több ló egyre több irányba húz, miközben az alig-alig halad előre, néhol akár téves irány felé veszi útját.
Az idén januárban megjelent legújabb tanügyi törvény a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet multikulturális egyetemként határozza meg, és nemcsak lehetőséget ad a magyar (kisebbségi nyelvű) oktatás kifejlesztésére önálló tanulmányi vonal vagy tagozat létrehozása által, hanem azt elő is írja (135. cikkely). Az egyetemi autonómia nyilván az alkotmányban garantált jog marad, ám az egyetemi szenátusnak a döntéseit a törvény szellemében kell meghoznia (123. cikkely).
A tanügyi törvény hatályba lépését követően a MOGYE vezetőiből, szenátusi tagjaiból külön román és külön magyar munkacsoport alakult meg, amelyek az egyetemi charta (belső működési szabályzat) új formáján dolgoztak. Előbbit a román rektorhelyettes, utóbbit prof. dr. Szabó Béla dékánhelyettes irányított, és jelentős szerepet vállalt benne dr. Szilágyi Tibor professzor. A megbeszélések és egyeztetések beindulásáról és menetéről a magyar oktatók két alkalommal értesülhettek, amikor a dékánhelyettes összehívta őket. Bár a szenátus időközben megtartott gyűlésein a kérdés nem került még említésre sem, a kompromisszum körvonalazódni látszott, az új szervezeti felépítésben létrehozandó különálló román és magyar főtanszékek (departament) létrehozásában már-már senki sem kételkedett, amikor június elején a MOGYE oktatóinak opciójukat kellett kifejezniük, hogy melyik tagozathoz tartoznak.
A június 9-i szenátusi gyűlésen akkor támadtak kételyek egyesekben, amikor a szeptemberi licencvizsga szabályzatának elfogadásakor az egyetem vezetősége elzárkózott az új tanügyi törvény átal lehetővé váló magyar nyelvű államvizsgavédés lehetőségétől, arra utalva, hogy a chartát majd úgyis módosítani lehet, amikor időszerűvé válik.
Egy hétre rá, június 16-án az Orvosi Kari Tanácsban a román fél – arra hivatkozva, hogy a magyar tagozatot a jelenlegi állapotában nem sikerülne akkreditálni, és ez veszélyeztetné az egyetem létét – elállt az addigi tárgyalások megegyezéseitől, és olyan chartát javasolt közvitára, amely a magyar tagozat létrehozásának útján semmilyen előrelépést sem jelentett az addigi állapothoz képest. Az egyetemi szenátus mélységesen csalódott magyar tagjai ezt követően távol maradtak a szenátusi gyűlésről, amely döntésképtelennek bizonyult, és a június 20-ra újrahívott szenátusi gyűlést sem erősítették meg jelenlétükkel. Bár a 38 tagú egyetemi szenátus 13 magyar tagja távolmaradt, és így a kétharmados többségre nem volt lehetőség, a chartatervezetet megszavazták, és – ezúttal az új tanügyi törvény szellemében – közvitára bocsátották, azaz egy hónapon át az egyetem honlapján megtekinthető volt bárki számára.
A szenátus magyar oktatói időközben sajtónyilatkozatot fogalmaztak meg a történtekről, és a tanügyminiszterhez címzett levelükben a tanügyi törvény betartására irányuló törekvéseikhez támogatást kértek, felhíva a figyelmet a törvény szellemiségének a megtagadására és a törvénytelenségekre a MOGYE szenátusában.
A beadványra válaszként, a tanügyminiszter a MOGYE román és magyar vezetőiből álló küldöttséget fogadta, és leginkább a román félt erősítette meg céljai kivitelezésében. A megbeszélésen az RMDSZ képviseltette ugyan magát, de nem a legmagasabb szinten, bár a magyar tagozat tagjai elvárták volna, hogy az oktatási kérdésekért is felelős, amúgy hosszú ideig Marosvásárhelyen élő magyar miniszterelnök-helyettes személyesen vesse be politikai befolyását.
Az új egyetemi charta végleges formájának az elfogadására hivatott szenátusi gyűlést július 22-re tűzte ki a vezetőség. A pártfegyelem azt diktálta, hogy amíg a vakációzó magyar diákok mindnyájan távolmaradtak, addig a szenátus román diáktagjai a tanárok képviselőivel együtt teljes létszámban jelen voltak. Ráadásul az egyik elhunyt szenátusi tag helyére mindjárt új személyt választott a kari tanács, bár annak mandátumát később elfelejtették érvényesíteni. És bár e gyűlés törvényességéről is kötekedni lehetne, mindez értelmetlen, hiszen bebizonyították, hogy megvan a kétharmad, ha szükséges.
A szenátusi gyűlés jól átgondolt forgatókönyv szerint zajlott. Előbb különböző szabályzatok, dokumentumok részletes megvitatására és elfogadására került sor, miközben a lényeget, a charta megvitatását és azon belül a magyar nyelvhasználat és önszerveződés lehetőségeinek (azaz leginkább beszűkítésének) a megvitatását a legvégére hagyták. Bár elkezdődtek a szabadságolások, az egyetemi életnek folytatódnia kell ősszel, és azt nem lenne etikus bojkottálni: elfogadtuk hát az oktatási szabályzatot, a nyugdíjazandó professzorok tevékenysége meghosszabbítására vonatkozó lehetőségeket és feltételeket, az új tanévben induló mesterképző oktatási formákat, sőt a charta részeként, kiegészítéseként a három prorektori tisztség leosztását, valamint a választási szabályzatot is. Néhol egy-egy tartózkodással, ellenszavazattal, ám többnyire az évek óta megszokott szavazógépezeti stílusban.
A szenátusi gyűlés már négy órája tartott, amikor az új egyetemi charta megvitatása, a magyar oktatók és egy szenátusi tag által benyújtott módosító javaslatok megbeszélése következett. Miközben az ásványvizes palackok némelyikébe sárga rózsa került – magyar civil kezdeményezésre gyűlés előtt minden szenátusi tag kapott egy szálat, de a többség nem vette át –, és az asztalon virítottak a rózsaszállal együtt járó zöld cetlik a János apostoli idézettel: "Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.".
A rektor mindannyiunk tudomására hozta, hogy ő és társai egyetértenek a magyar tagozat létrehozásával, és ennek érdekében "szimulálásra lenne szükség", tehát akarják, de nem lehetséges, mivel a törvényt be kell tartani. Márpedig a magyar tagozat jelenlegi állapotában nem kapna akkreditációt. (Amikor pártutasításra beindult a román oktatás a MOGYE-n, vajon megfelelt minden akkreditációs feltételnek? És ha van akarat és segítségnyújtás, akkor miért nincs pár évnyi türelem is, mialatt új oktatói állások létesítésével, a magyarországi egyetemek és oktatók szakmai segítségével, az előrelépések és a kutatási eredmények kibontakoztatásával sikerül majd megfelelni a feltételeknek?)
Végül szavazásra került sor. Egy olyan egyetemi chartáról, amelyben nyoma sincs a magyar tagozat, sőt még az annyit vitatott magyar vonal létrehozásának sem (amikor az előbbit elvetették, még azt a lehetőséget sem adták meg, hogy legalább az utóbbiban gondolkodjunk). Egy olyan szabályzatról, amely említést sem tesz magyar nyelvű gyakorlatról, államvizsgáról, mesterképzésről, doktorálásról, bár a tanügyi törvény szabad utat nyit előttük.
Egy olyan dokumentum került terítékre, amely az eddigihez képést visszalépést jelent. Hiszen a chartát kiegészítő választási szabályzatban a román fél még azt az eddig gyakorlatban levő gesztust sem teszi meg, miszerint a kari tanácsba beválasztott tagokat külön választják meg a román és magyar oktatók, onnan kezdve viszont mindenki szavaz román és magyar szenátusi tagokra és tisztségviselőkre. Tehát: amíg eddig a magyar oktatók saját képviselőiket juttatták tovább, akik közül a román többség választotta meg például a magyar rektorhelyettest, addig az új szabályzat szerint bárki jelöltetheti magát, és a gyakorlatban majd a kétharmados többséget élvező románság dönt. Pédául arról, hogy a MOGYE szenátusa magyar oktatói közé ne olyan jámbor, saját lelkiismeretükkel küszködő, jóindulatú és ügyszerető képviselők kerüljenek, hanem leginkább "bólogató jánosok".
Mi más maradhatott hátra a maratoni és ominózus szenátusi gyűlés utolsó mozzanataként: a rektorhelyettes kivételével a jelen levő magyar szenátusi tagok felálltak, és a terem elhagyására készülődtek. Távozásig még végig kellett hallgatnunk a rektori útmutatásokat, az alapos fejmosást és az igazolatlan távolmaradások miatt esedékes kizárás lehetőségét. A rektorhelyettes, akinek legmagasabb magyar tisztségviselőként egyetlen hozzászólása sem volt egész szenátusi gyűlésen, két perc múlva hagyta el a termet. Kommentár nélkül...
Hiteles tájékoztatásom talán igen hosszúra sikeredett, de a MOGYE szenátusa magyar oktatói nevében tisztáznom kell: a magunk részéről minden lehetségeset megtettünk, ennyire tellett, és immár a helyzet meghaladott bennünket.
A tanügyi törvény értelmében a tanügyminisztérium átvizsgálja az egyetemi szenátusok által elfogadott és felterjesztett chartát, hogy megfelelnek-e a törvény szellemiségének. Tehát innen kezdve politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják-e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzés részére.
Amennyiben viszont nem történik előrelépés, ne csodálkozzanak, ha az idén tandíjas helyekre be nem jutó potenciális orvostanhallgatók és családtagjaik, a nagyszerűnek beharangozott, ám csapnivalóan alkalmazott törvények szenvedő alanyai nemcsak most, hanem a választások idején is kiábrándultak lesznek.
Mivel a fenti történet személyes és közösségi csalódottságról szól, legalább említenem kell saját hibáinkat, széthúzásunkat, helyenként egyéni és nem közösségi érdekérvényesítésünket. Sajnos, húsz év távlatában még mindig nincs egy egységes, pozitívabb jövőképet előrevetítő stratégia az erdélyi (marosvásárhelyi) orvosképzés ügyében.
Hogy a metaforikus képnél maradjak: a sokfelé húzó lovak helyett ideje lenne már két olyan paripát befogni a magyar orvosképzés szekérrúdjához, amely jó irányba és minél előbbre vinné a szekeret.
Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár,
a MOGYE szenátusának tagja. Népújság (Marosvásárhely)

Önálló magyar tagozat a MOGYE-n: közeledünk vagy távolodunk?
Az utóbbi időben a magyar közvélemény méltán sokat foglalkozik a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével, azon aggodalmát fogalmazva meg, miszerint az új tanügyi törvény nyújtotta lehetőségek ellenére sincs előrelépés a magyar nyelvű oktatás terén. A hiteles tájékoztatás és véleményformálás jegyében kötelességemnek érzem az alábbiak közlését, tisztázását.
Az 1989-es változásokat követő euforikus hangulat előrevetítette azt a jogos kisebbségi elvárást, miszerint az 1962-ben pártrendeletre kétnyelvűvé vált Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) valóban kialakuljon és önállóvá váljon a magyar tagozat. Az 1990. februári–márciusi sikertelen tárgyalásokat és ülősztrájkot követő marosvásárhelyi pogrom ezen törekvést befagyasztotta, kialakított egy ránk kényszerített status quót. A csalódás hatalmas méreteket öltött, az elvándorlás az orvostanhallgatók és fiatal orvosok körében fokozódott. Egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán elérkezettnek tűnjön az idő a magyar tagozat létrehozása igényének az újabb felvetésére.
Az 1999 júliusában elfogadott tanügyi törvény ugyanis lehetőséget nyújtott önálló karok, kollégiumok létrehozására, valamint magánegyetemek alapítására a kisebbségek nyelvén. És miközben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen megerősödött a magyar nyelvű oktatás, és elkezdődött a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalapítása, az orvosin nem történt előrelépés. A politikusok hallgattak, mintha mostohagyermeküknek tekintették volna a marosvásárhelyi orvosi egyetemet, miközben a magyar oktatók többsége által 1999. november 19-én beterjesztett beadványt nem tűzte napirendjére az egyetemi szenátus. Alulírott a 2000. január 12-i szenátusi gyűlésen a beadvány sorsáról érdeklődött, mire az akkori rektor (tisztsége több mint tíz évvel túlélte a diktatúra bukását, talán egyedüliként Romániában) ingerült válaszában viccnek minősítette az egészet, majd következett a fejmosás.
Tandíjas helyekre száműzött magyar diákok
Akkori beadványunk így kezdődött: „Románia parlamentje, elfogadván az új tanügyi törvényt, a létező felsőoktatási intézményekben lehetővé tette a csoportok, tagozatok, karok és kollégiumok létrehozását a kisebbségek nyelvén....” Abszolút semmilyen előrelépés sem történt. Hacsak annyi nem, hogy 2000-ben választásokra került sor az egyetemen, új rektor és új román és magyar rektorhelyettes került a MOGYE élére. Néhány évvel később végre megszólaltak az RMDSZ-politikusok is. A PSD és az RMDSZ közötti 2003-as megállapodás értelmében megjelent az 1432. számú kormányhatározat, amely a 2004/2005-ös tanévtől külön beiskolázási számokat határozott meg a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar hallgatói számára. A politikum mindezt sikeres áttörésnek tekintette, a valóságban azonban félmegoldás. Csak két negatív következményt említenék: 1. Mivel az adott keretszámban az utolsó magyar hallgató általában nagyobb médiával jutott be, az évek során több százra tehető azon hallgatók aránya, akiket a sikeresnek vélt kormányhatározat tandíjas helyekre „száműzött”. 2. Mivel a nehézkes és pontatlan szövegezésű kormányhatározat (talán akarattal) nem tesz külön említést tandíjmentes és tandíjas helyekről, ezért az egyetem vezetősége aközött lavírozhat, hogy a tandíjas helyeket vagy fele-fele arányban osztja szét a román és magyar diákok között, vagy a törvényre hivatkozva a média csökkenő sorrendjében. Ez történt az idei felvételin, és ennek „köszönhető”, hogy több tucat magyar diák elesett a tandíjas továbbtanulás lehetőségétől.
Alulírott a beiskolázási számok kérdését, a marosvásárhelyi orvosegyetem helyzetét, a bizonytalan jövőképet, saját hibáinkat részletesen kielemezte A beiskolázási számoktól az önálló magyar tagozatig című írásában (Krónika, 2004. március 5–7.). De mi történt azóta, főleg az elmúlt hónapokban, hetekben, napokban? Az évek teltek, a magyar oktatás néhány írott rendelkezés és számos kompromisszum alapján fennállt, és a többnyire behatárolt keretek között működött tovább. A magyar oktatók alacsony aránya megmaradt, az újonnan létrehozott szakok zöme (kivétel az általános egészségügyi aszszisztensképzés és a bábaképzés) csak román nyelven indult és zajlik manapság is. Miközben a felsőoktatás megreformálására, a minőség követésére, az oktatók előléptetésére, az egyetem akkreditálására számos rendelkezés, határozat jelent meg. No, és 2008-tól beindult az angol nyelvű orvosképzés.
Eredmények? Hirtelen néhányat tallózok: apró kompromisszumokkal kicsikart, behatárolt magyar oktatói helyek, a MOGYE vezetése által is támogatott Tudományos Diákköri Konferencia, egyre javuló kapcsolatok magyarországi orvosegyetemekkel, vendégprofesszorok meghívásának rendszeresítése, korszerűbb könyvtár, az egyetem parkjának tatarozása és a többi. Kudarcok? A javuló lehetőségek ellenére a diákok érdeklődése változó, a minőségi és felszabadult oktatás gyakorta még várat magára, az elvándorlás csökkent ugyan, de még mindig jelentős (lásd: Ábrám Zoltán: Az erdélyi magyar orvosmigráció újabb hullámai, Korunk, 2011. április), a méltánytalanul alacsony fizetések és a korlátozott lehetőségek miatt nehéz oktatói pályára állítani a tehetséges végzetteket, az egyetemünkön tanuló magyarországi diákoknak a mai napig románul kell államvizsgázniuk stb., stb. Továbbá: a MOGYE szenátusa tehetetlenségénél fogva ma is leginkább szavazógépezet, mint az értelmes vitafórum helyszíne.
Több irányba húzott szekér
Sikerek és kudarcok együttes eredménye, hogy a marosvásárhelyi magyar orvosképzés ma egy olyan szekérhez hasonlítható, amelyet egyre több ló egyre több irányba húz, miközben az alig-alig halad előre, néhol akár téves irányba veszi útját. Az idén januárban megjelent tanügyi törvény a MOGYE-t multikulturális egyetemként határozza meg, és nemcsak lehetőséget ad a magyar (kisebbségi nyelvű) oktatás kifejlesztésére önálló tanulmányi vonal vagy tagozat létrehozása révén, hanem azt elő is írja (135. cikkely). Az egyetemi autonómia nyilván az alkotmányban garantált jog marad, ám az egyetemi szenátusnak a döntéseit a törvény szellemében kell meghoznia (123. cikkely). A tanügyi törvény hatálybalépését követően a MOGYE vezetőiből, szenátusi tagjaiból külön román és külön magyar munkacsoport alakult, amelyek az egyetemi charta (belső működési szabályzat) új formáján dolgoztak. Előbbit a román rektorhelyettes, utóbbit prof. dr. Szabó Béla dékánhelyettes irányította, és jelentős szerepet vállalt benne dr. Szilágyi Tibor professzor.
A megbeszélések és egyeztetések beindulásáról és menetéről a magyar oktatók két alkalommal értesülhettek, amikor a dékánhelyettes összehívta őket. Bár a szenátus időközben megtartott gyűlésein a kérdés nem került még említésre sem, a kompromisszum körvonalazódni látszott, az új szervezeti felépítésben létrehozandó különálló román és magyar főtanszékek (departament) létrehozásában már-már senki sem kételkedett, amikor június elején a MOGYE oktatóinak opciójukat kellett kifejezniük, hogy melyik tagozathoz tartoznak. A június 9-i szenátusi gyűlésen akkor támadtak kételyek egyesekben, amikor a szeptemberi licencvizsga szabályzatának elfogadásakor az egyetem vezetősége elzárkózott az új tanügyi törvény által lehetővé váló magyar nyelvű államvizsgavédéstől, arra utalva, hogy a chartát majd úgyis módosítani lehet, amikor időszerűvé válik.
Egy hétre rá, június 16-án az Orvosi Kari Tanácsban a román fél – arra hivatkozva, hogy a magyar tagozatot a jelenlegi állapotában nem sikerülne akkreditálni, és ez veszélyeztetné az egyetem létét – elállt az addigi tárgyalások megegyezéseitől, és olyan chartát javasolt közvitára, amely a magyar tagozat létrehozásának útján semmilyen előrelépést sem jelentett az addigi állapothoz képest. Az egyetemi szenátus mélységesen csalódott magyar tagjai ezt követően távol maradtak a szenátusi gyűlésről, amely döntésképtelennek bizonyult, és a június 20-ára újrahívott szenátusi gyűlést sem erősítették meg jelenlétükkel. Bár a 38 tagú egyetemi szenátus 13 magyar tagja távol maradt, és így a kétharmados többségre nem volt lehetőség, a chartatervezetet megszavazták, és – ezúttal az új tanügyi törvény szellemében – közvitára bocsátották, azaz egy hónapon át az egyetem honlapján megtekinthető volt bárki számára.
A szenátus magyar oktatói időközben sajtónyilatkozatot fogalmaztak meg a történtekről, és a tanügyminiszterhez címzett levelükben a tanügyi törvény betartására irányuló törekvéseikhez támogatást kértek, felhívva a figyelmet a törvény szellemiségének a megtagadására és a törvénytelenségekre a MOGYE szenátusában. A beadványra válaszként a tanügyminiszter a MOGYE román és magyar vezetőiből álló küldöttségét fogadta, és leginkább a román félt erősítette meg céljai kivitelezésében. A megbeszélésen az RMDSZ képviseltette ugyan magát, de nem a legmagasabb szinten, bár a magyar tagozat tagjai elvárták volna, hogy az oktatási kérdésekért is felelős, amúgy hosszú ideig Marosvásárhelyen élő magyar miniszterelnök-helyettes személyesen vesse be politikai befolyását.
Az új egyetemi charta végleges formájának az elfogadására hívatott szenátusi gyűlést július 22-ére tűzte ki a vezetőség. A pártfegyelem azt diktálta, hogy amíg a vakációzó magyar diákok mindnyájan távol maradtak, addig a szenátus román diáktagjai a tanárok képviselőivel együtt teljes létszámban jelen voltak. Ráadásul az egyik elhunyt szenátusi tag helyére mindjárt új személyt választott a kari tanács, bár annak mandátumát később elfelejtették érvényesíteni. És bár e gyűlés törvényességéről is vitázni lehetne, mindez értelmetlen, hiszen bebizonyították, hogy megvan a kétharmad, ha szükséges.
Akarják, de nem lehetséges?
A szenátusi gyűlés jól átgondolt forgatókönyv szerint zajlott. Előbb különböző szabályzatok, dokumentumok részletes megvitatására és elfogadására került sor, miközben a lényeget, a charta megvitatását és azon belül a magyar nyelvhasználat és önszerveződés lehetőségeinek (azaz leginkább beszűkítésének) a megvitatását a legvégére hagyták. Bár elkezdődtek a szabadságolások, az egyetemi életnek folytatódnia kell ősszel, és azt nem lenne etikus bojkottálni: elfogadtuk hát az oktatási szabályzatot, a nyugdíjazandó professzorok tevékenysége meghosszabbítására vonatkozó lehetőségeket és feltételeket, az új tanévben induló mesterképző oktatási formákat, sőt a charta részeként, kiegészítéseként a három prorektori tisztség leosztását, valamint a választási szabályzatot is. Néhol egy-egy tartózkodással, ellenszavazattal, ám többnyire az évek óta megszokott szavazógépezeti stílusban. A szenátusi gyűlés már négy órája tartott, amikor az új egyetemi charta megvitatása, a magyar oktatók és egy szenátusi tag által benyújtott módosító javaslatok megbeszélése következett. Miközben az ásványvizes palackok némelyikébe sárga rózsa került – magyar civil kezdeményezésre gyűlés előtt minden szenátusi tag kapott egy szálat, de a többség nem vette át –, és az asztalon virítottak a rózsaszállal együttjáró zöld cetlik a János apostoli idézettel: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.”
rektor mindannyiunk tudomására hozta, hogy ő és társai egyetértenek a magyar tagozat létrehozásával, és ennek érdekében „szimulálásra lenne szükség”, tehát akarják, de nem lehetséges, mivel a törvényt be kell tartani. Márpedig a magyar tagozat jelenlegi állapotában nem kapna akkreditációt. (Amikor pártutasításra beindult a román oktatás a MOGYE-n, vajon megfelelt minden akkreditációs feltételnek? És ha van akarat és segítségnyújtás, akkor miért nincs pár évnyi türelem is, mialatt új oktatói állások létesítésével, a magyarországi egyetemek és oktatók szakmai segítségével, az előrelépések és a kutatási eredmények kibontakoztatásával sikerül majd megfelelni a feltételeknek?)
Végül szavazásra került sor. Egy olyan egyetemi chartáról, amelyben nyoma sincs a magyar tagozat, sőt még az annyit vitatott magyar vonal létrehozásának sem (amikor az előbbit elvetették, még azt a lehetőséget sem adták meg, hogy legalább az utóbbiban gondolkodjunk). Egy olyan szabályzatról, amely említést sem tesz magyar nyelvű gyakorlatról, államvizsgáról, mesterképzésről, doktorálásról, bár a tanügyi törvény szabad utat nyit előttük. Egy olyan dokumentum került terítékre, amely az eddigihez képest visszalépést jelent. Hiszen a chartát kiegészítő választási szabályzatban a román fél még azt az eddig gyakorlatban levő gesztust sem teszi meg, miszerint a kari tanácsba beválasztott tagokat külön választják meg a román és magyar oktatók, onnan kezdve viszont mindenki szavaz román és magyar szenátusi tagokra és tisztségviselőkre. Tehát: amíg eddig a magyar oktatók saját képviselőiket juttatták tovább, akik közül a román többség választotta meg például a magyar rektorhelyettest, addig az új szabályzat szerint bárki jelöltetheti magát, és a gyakorlatban majd a kétharmados többséget élvező románság dönt. Például arról, hogy a MOGYE szenátusa magyar oktatói közé ne olyan jámbor, saját lelkiismeretükkel küszködő, jóindulatú és ügyszerető képviselők kerüljenek, hanem leginkább „bólogató Jánosok”. Mi más maradhatott hátra a maratoni és ominózus szenátusi gyűlés utolsó mozzanataként: a rektorhelyettes kivételével a jelen levő magyar szenátusi tagok felálltak, és a terem elhagyására készülődtek. Távozásig még végig kellett hallgatnunk a rektori útmutatásokat, az alapos fejmosást és az igazolatlan távolmaradások miatt esedékes kizárás lehetőségét. A rektorhelyettes, akinek legmagasabb magyar tisztségviselőként egyetlen hozzászólása sem volt egész szenátusi gyűlésen, két perc múlva hagyta el a termet. Kommentár nélkül...
A MOGYE szenátusa magyar oktatói nevében tisztáznom kell: a magunk részéről minden lehetségeset megtettünk, ennyire tellett, és immár a helyzet meghaladott bennünket. A tanügyi törvény értelmében a tanügyminisztérium átvizsgálja az egyetemi szenátusok által elfogadott és felterjesztett chartát, hogy megfelelnek-e a törvény szellemiségének. Tehát innen kezdve politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják-e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást, és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzésben. Amenynyiben viszont nem történik előrelépés, ne csodálkozzanak, ha az idén tandíjas helyekre be nem jutó potenciális orvostanhallgatók és családtagjaik, a nagyszerűnek beharangozott, ám csapnivalóan alkalmazott törvények szenvedő alanyai nemcsak most, hanem a választások idején is kiábrándultak lesznek. Mivel a fenti történet személyes és közösségi csalódottságról szól, legalább említenem kell saját hibáinkat, széthúzásunkat, helyenként egyéni és nem közösségi érdekérvényesítésünket. Sajnos, húsz év távlatában még mindig nincs egységes, pozitívabb jövőképet előrevetítő stratégia az erdélyi (marosvásárhelyi) orvosképzés ügyében.
Hogy a metaforikus képnél maradjak: a sokfelé húzó lovak helyett ideje lenne már két olyan paripát befogni a magyar orvosképzés szekérrúdjához, amely jó irányba és minél előbbre vinné a szekeret. Dr. Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár, a MOGYE szenátusának tagja. Krónika (Kolozsvár)

Tőkés két szép szeme
Bár már lassan egy hete véget ért a tusványosi tábor, a rendezvény politikai utóhangjai még csak most kezdenek igazából felerősödni. A napilapok kommentátorai azóta kivesézték az ott elhangzott beszédeket, a politikai elemzőknek azonban még hetekig van min csámcsogniuk.
Bár már lassan egy hete véget ért a tusványosi tábor, a rendezvény politikai utóhangjai még csak most kezdenek igazából felerősödni. A napilapok kommentátorai azóta kivesézték az ott elhangzott beszédeket, a politikai elemzőknek azonban még hetekig van min csámcsogniuk.
Például azon, hogy Tusnádon állítólag négyszemközt találkozott Orbán Viktor magyar miniszterelnök, a Fidesz vezére Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel. A hír – amelyet eddig sikerült titokban tartani – csak néhány nappal később szivárgott ki, egy román központi napilap, a nagyobbik román kormánypárthoz és Traian Băsescuhoz közel állónak tartott Evenimentul Zilei révén. (Hadd ne kommentáljuk most az RMDSZ kommunikációs stratégiáját, jegyezzünk meg csak annyit, hogy az exkluzív információk közlésére felhasznált csatornákat érdemes jól megválogatni, azoknak ugyanis jelentős szolgálatot teszünk ezáltal.)
Az exkluzív hírt közlő lap kommentárja szerint a találkozó aggodalommal töltötte el az RMDSZ-szel rivalizáló erdélyi magyar politikai szervezeteket, elsősorban Tőkés Lászlót és híveit, akik a volt püspök személye köré szerveződött csoport párttá alakulásának kudarcától való félelmükben attól tarthatnak, hogy a Fidesz – „jobb” híján – az RMDSZ-szel köt végül partnerséget.
Tőkésék aggodalmai már csak azért is indokoltak, mert a magyar kormánypárt vezetői elsősorban pragmatizmusukról híresek, és a Fidesz határon túli szándékai, elképzelései aligha függetlenek az anyagi érdekektől. Gondoljunk csak olyan előzményekre, mint amilyenek a Fidesznek a székelyföldi önkormányzatokkal a legfagyosabb politikai légkörben is fenntartott gazdasági jellegű kapcsolatai, amelyek – ha nem is teljesen függetlenek a politikai széljárástól – elsősorban a pénzről, közbeszerzésekről, versenytárgyalásokról szólnak.
A túlnyomóan RMDSZ-es erdélyi magyar önkormányzatok döntéshozói olyan állami megrendelésekhez juttathatják a romániai üzletkötésekben, szolgáltatások végzésében érdekelt magyarországi – zömmel Fidesz-közeli – cégeket, amelyektől eltekinteni épeszű politikus nem fog. Orbánékról pedig sokminden elmondható, csak éppen az nem, hogy nem ismernék a saját (cégeik) érdekei(ke)t, és valakinek a „szép szeméért” veszni hagynának zsíros(nak remélt) szerződéseket. Még ha azt a valakit Tőkés Lászlónak is hívják...
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Hargita megye: házakat és gazdaságokat öntött el az áradás
Negyvenöt házat, több mint 250 gazdaságot és 180 kutat öntött el az ár négy Hargita megyei faluban, Lóvészen, Ajnádon, Csíkszentmihályban és Csíkvacsárcsiban a hétvégen, a csíkszentmihályi polgármesteri hivatal adatai szerint a víz és a jégeső több tíz hektár mezőgazdasági területen is pusztított.
Kósa Péter, Csíkszentmihály polgármestere közölte: a község négy falujában – Lóvész, Ajnád, Csíkszentmihály és Csíkvacsárcsi – 45 házat érintett az áradás.
A hivatal által készített jelentés szerint 250 házat és gazdasági melléképületet öntött el az ár, 21 hektáron teljesen tönkretette a termést, 70 hektár víz alatt áll, 105 híd és áteresz tönkrement vagy megrongálódott, a Rákos-patak árvízvédelmi gátja 20 kilométer hosszan megrongálódott, 180 kútba és 240 pincébe hatolt be a víz.
Az elöntött területek legnagyobb részéről már visszahúzódott az ár, az érintett településeken ivóvíz-hiánnyal küszködnek, miután a kutak megteltek hordalékkal.
Kósa Péter elmondta: a helybeliek a polgármesteri hivatal és a művelődési otthonok vezetékeiből juthatnak ivóvízhez.
Az árvízkárok értékét még nem lehet felbecsülni, vannak helyek, amelyeket nem tudtak megközelíteni. Még zajlik a víz kiszivattyúzása a pincékből, udvarokról, a kutakból. Krónika (Kolozsvár)

Hetven éve települtek be Magyarországra a bukovinai székelyek 
A Bukovinai Találkozások Nemzetközi fesztiváljának célja, hogy összehozza az elszármazott bukovinai székelyeket. Hetven éve, hogy a bukovinai székelyeket az akkori magyar kormány Magyarországra telepítette. Ezt a jubileumot ünneplik idén a Bukovinai Találkozások Nemzetközi fesztiválján, Bonyhádon. Az öt országot átszelő rendezvény célja, hogy összehozza az elszármazott bukovinai székelyeket.
Dávid János mindössze 10 éves volt, amikor 1941-ben Andrásfalváról Magyarországra telepítették a családját. Velük együtt csaknem tízezer bukovinai székely érkezett az országba. Akkor a negyvenes években már több támadás is érte a székelyeket Romániában. Sokszor már anyanyelvüket sem használhatták, így azt mondja, boldogok voltak, hogy Magyarországra jöhettek.
„Nagy örömet érzett az ember, főleg amikor Bácskába odaértünk, még a nap is talán szebben sütött, mikor odakerültünk, szinte jobb kedvünk volt” – meséli Dávid János.
A bukovinai székelyeket az 1700-as években még a Habsburg Birodalom késztette menekülésre. Bácskából pedig 1945-ben Tito partizánjai elől kellett elmenekülniük. Végül Tolna és Baranya megyében telepítették le őket.
Bonyhádon már 2000 óta találkoznak a Lengyelországban, Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Magyarországon élő bukovinai székelyek. A Bukovinai Találkozások fesztivál célja, hogy az elszármazott székelyek megismerjék egymást. A rendezvény évről-évre sikeresebb – véli a főszervező. „Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, csoportok kapnak már meghívást csoportoktól és nem feltétlenül kell a Székely Szövetség közvetítése ehhez. Tanulmányok, konferenciák születnek ebből, kiállítást, fotókiállítást nyitottunk az eddigi fesztiválok fotóiból, tehát nagyon sok hozadéka van" – emelte ki Csibi Krisztina, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke.
A Bukovinai Találkozások fesztivál augusztus 7-ig tart Bonyhádon. Ez idő alatt számos néptánc és népzenei előadás várja az érdeklődőket, vasárnap pedig kopjafa avatással zárul a rendezvény.
hirado.hu/Duna Tv. Erdély.ma

Miből lehetne magyar tanszék?
Molnár Szabolcs Zsigmond Mária és Zsigmond Győző társaságában
Dr. Molnár Szabolcs a Bihar megyei Mezőtelegden született (1943), apja református lelkész volt, ennek következményeit súlyában viselték gyermekei.
Aradon tanult. Ahhoz, hogy a szocialista diktatúrában egyetemre mehessen, nagybátyja vette örökbe a papi családból. A kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakon oklevelet (1966). Három éven át tanított a nagyiratosi általános iskolában. A bukaresti egyetemen tanársegéd, majd adjunktus, előadó tanár, professzor, katedrafőnök. Ő hozta létre a hungarológia tanszéket a bukaresti egyetemen.
A lexikális adatok mellett szólaljon dr. Molnár Szabolcs professzorról dr. Szonda Szabolcs, aki tanítványa volt, és nála doktorált. Jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója. Óhatatlanul hozzá kell tennünk, hogy jelenleg, ugyanis a prefektúra megvétózta a versenyvizsgát és dr. Szonda Szabolcs igazgatói állását. Hogy mi végre, az világosnak látszik: miért nem román az igazgató? Szonda Szabolcs: Egyrészt szakmai mentorom volt dr. Molnár Szabolcs, nála írtam a magiszteri dolgozatomat, más jelentősebb munkáimat. Egyetemi tanulmányaim után a tanszéken marasztaltak, munkatársak is voltunk. Aztán mintegy tíz évig innen ingáztam az egyetemi tanszékre. Érdekes jelenség, hogy innen, magyar közösségből ingáznak többen, most már kevesebben Bukarestbe a hungarológiai tanszékre. Szerintem természetes lenne, hogy a Sepsiszentgyörgyön meglévő katedrák mellett működne magyar környezetben a magyar oktatás, mint Bukarestben. Volt is erről szó, ám ezt a változatot Bukarestben nem hagyták jóvá. Kezdetben a bukaresti egyetem zárkózott el mereven az átköltöztetéstől. Ma talán könnyebb lenne, ha a megye, a város is vállalná anyagilag az új tanszéket. Molnár Szabolcs irányította a figyelmem a régi magyar irodalomra és a verstanra. Lényegében minden dolgozatomat verstanról írtam. Molnár Szabolcs román környezetben is minden elismerést megkapott emberileg is. Ez az, ami megragadott mindenkit, és joggal, hiszen tartásában és tudásában nem mindennapi ember.
Mindezzel nem mondottunk sok rendkívülit, ha nem tesszük hozzá, hogy írónemzedékeket tanított, nála doktoráltak jeles emberek, valamint azt, hogy megpróbálta a lehetetlent is (mellesleg: miért volt lehetetlen?): áthozni a Kárpátokon a hungarológiai intézetet Sepsiszentgyörgyre, Székelyföldre, ahol számos kiváló és katedrán illetékes tanítványa állt volna méltó nemzeti szolgálatba. Nem sikerült végbevinnie ezt a tervét, noha városunk törekvéseivel egybeesik.
– Csíkszereda megelőzött, hamarább indult el ott a tárgyalás. Jelzem, akkor még nem volt ott Sapientia, ám készülőben voltak nagyon is. A mostani sepsiszentgyörgyi polgármester egyetemi város(-ká-)ban gondolkodik, ebben csak támogatni lehetne, kellene őt. Építkeznek, terveznek. Neked, mint egykori katedrafőnöknek, milyen elképzeléseid voltak, illetve vannak?
Molnár Szabolcs: Ott van a Bodok Szálloda lepusztult, elhanyagolt épülete, ott kellett volna szállást adni a Sapientiának, de elakadt ez is, talán pénz híján, talán a gáncsoskodó bukarestiek miatt. Megvolt az akarat, a szándék, pénz is volt hozzá magyarországi áldozatkészségből. De szerintem nem volt meg az az elszántság, a ha törik ha szakad merészség.
– Vajon végleg kútba esett ez az elképzelés? Hiszen magunkon akarunk segíteni. – Nem kell lemondanunk az egyetemről, hiszen vannak itt jól képzett tanítványaink, nem is kellene akkreditálni, itt élnek karnyújtásnyira azok, akik a bukaresti egyetemen tanítottak és tanítanak. A mostani tanügyi törvény is lehetővé teszi hungarológiai tanszék létesítését, viszont anyagiak híján ez valahogy nem sikerült még. De nem szabad lemondani róla, szerintem. Bukarestben a magyar tanszéket átminősítették magyar, cigány és zsidó tanulmányok tanszékévé. Ez így van.
– Érdekes összeállítás katedrán belül, a hungarológiai tanszék helyében. – Most Zsigmond Győző a tanszékvezető, neki adtam át a tanszéket, működik, élnek. Mondok egy példát az "áttűnésre". Teleormanból jött föl egy fiatalember, elvégezte az orosz–magyar szakot. Nagyon rendes hallgató volt, és olyan tanár is lett belőle. Szatmárra került, ott átvette a szatmári magyar tájnyelvet, a hanglejtést. Igen ám, de valahogy megtanulta a cigány nyelvet, rengeteget dolgozott, visszakerült Szatmárnémetiből Bukarestbe, megcsinálta a cigány ábécét, cigány nyelvészetből doktorált. Hogy kik előtt? A szanszkrit, a hindi, az általános nyelvészet no meg a román nyelv tudorai előtt védte meg disszertációját és kapta meg doktori címét. Nos, ő is ott van a közös tanszéken, nagyon ügyes egyébként, mert ő hívja le az európai uniós cigány támogatási pénzeket.
– Ezek a pénzek becsurognak-e a közös tanszék kasszájába?
– Hát ez az, hogy nem csurognak be. Azokat a pénzeket a cigányokra költik. Van cigány adjunktus is a katedrán, egy hölgy, vehemensen védi a maga ügyét, cigány öltözékben jár. És természetes módon védik és terjesztik, amennyire lehet, a cigány kultúrát, végzetteket helyeznek ki rendszeresen megyékbe, akik vállalják a saját feladataikat. Hatvankilencben létesítették a bukaresti egyetemen a magyar katedrát.
– Mindenképpen áldásos munka lehet. És hát bővül a tanszék, gondolom. – Épp az a gond, hogy szűkülnek a keretek. Tizenkilenc oktató tanár volt kezdetben, ma heten vannak.
– Nem mellékes kérdés, Aradon végezted az iskoláidat, majd Kolozsvárt szereztél diplomát, negyven bukaresti év után miért nem Arad felé irányultál, miért a Székelyföldre?
– Helyzet volt, apám esperes, négyen voltunk testvérek, nővérem úgymond szerencsés volt, mert úgynevezett vörös diplomával érettségizett, azzal felvételi nélkül jutott az orvosi egyetemre. A bátyám többször felvételizett, mindig a legjobb eredménnyel, mindig kiírták, hogy sajnos, hely híján nem vehetik fel. Hogy kinek jutott hely olyankor? Az elképzelhető. Ám az esperes fiának nem... Nyolcadszor aztán elfogadták a műegyetemen, fölvették. Engem már érettségi előtt örökbe vett a munkás nagybátyám, ne legyen gond a származásommal. Érettségi után tanítónak mentem, akkor adtak nekem is 25 ár földet, mint szokás volt az akkoriban falun. Ám a községi jegyző a termést egyszerűen elvitte haza magának. Aztán már az egyetemen meggyűlt a bajom azzal, hogy földbirtokosként jutottam be az egyetemre. Megadóztak, meg minden. Arad megyébe mentem vissza a diplomával, írásaim készültek vagy jelentek meg, ’69-ben megalakult a magyar tanszék Bukarestben, oda hívtak engem is.
– Nem is titok, nem is valami érdekesség, hogy a román papok gyermekeit minden további hercehurca nélkül vették föl még az ötvenes években is az egyetemekre. Magam is láttam ezt annak idején Kolozsváron.
– Megállapították egyszerűen, hogy az ortodox román egyház haladó, nemzetépítő, és a többi nem. Punktum. Szabó Zoltán hívott meg a tanszékre. Ingáztak sokan Bukarestbe Erdélyből, nagyszerű emberekkel dolgoztunk. Volt az úgynevezett A szak, azaz főszak, aztán a B. Lehetett választani angol, latin, kínai, arab szakok közt. És valóban gazdagabb volt a nyelvválaszték, mint a Babeş–Bolyain. Aztán egyre folyt a beolvasztás, végül már magyar és keleti nyelveket tanítottak, a szuahélitől kezdve... Szóval sorvadt mindaz, ami egykor sudár volt. – Hadd kérdezzem meg: ha már ilyen szépen fölfejlődött a tanszék egykor, milyen könyvtárhálózat állott a rendelkezésre?
– A Scânteia Ház pincéjében fedeztem föl egy könyvhalmazt. Az csodálatos volt, számtalan olyan könyvvel, amelyeket egyszerűen kitiltott, kiiktatott használatból a kommunista rendszer. Könyvritkaságokat találtam, nagyon értékes, több száz éves kiadványokat. Nos, ha nem is nyíltan, de hasznosítani tudtam azt a pincekönyvtárat a hallgatók meg a magam számára. A 68 éves egyetemi tanárnak még az elmúlt tanévben is voltak órái Bukarestben, doktorandusokat vizsgáztatni is be kellett járnia a fővárosba Sepsiszentgyörgyről. Ahol Molnár Szabolcs megtelepedett. Véle együtt nekünk is megfordul a fejünkben, milyen jó lenne errefelé hozni, át a Kárpátokon a magyar tanszék maradványait!
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar-e a székely?
Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozom olyan megnyilatkozásokkal, amelyek szerint a székely nem magyar. Vagy ha az is, akkor egy egészen más minőségű magyar. Nemrégiben láttam egy magyar hírügynökségi anyagot, amelyet a magyar közszolgálati tévék is átvettek, bizonyára tudósítók helyi információival megspékelve feltuningoltak, Kárpát-medencei kitekintésűre szabták, s amelyben tételesen elhangzott, hogy négynyelvű helységnévtáblákat is látni Erdély több településén, ugyanis a helység nevét a román, magyar és német nyelven, illetve rovásírással is feltüntették rajta. Ebből én azt értem, hogy a négy nyelv a román, a magyar, a német és a székely.
Ha a sajtóanyag logikáját követem, s nézem a képanyagot is, látom, hogy Székelyudvarhely neve hogy néz ki leírva rovásírással, de nem derül ki, mi lehet a város székely neve, mert ezek szerint annak is kell lennie. Képzelem, mivel maradt a híranyagot látva az átlagos dunántúli néző, aki nem tud székelyül. Arról nem is beszélve, hogy miként bezzegelhetnek a románul értő magyarok: lám-lám, már Iorgáék megmondták, hogy a székelyek elmagyarosított románok. A szóban forgó sajtóanyag professzionalizmusáról még annyit, hogy kitetszik belőle: helyismerettel nem rendelkező szerkesztő megrendelésére készíthették csekély terepismerettel rendelkező helyi munkatársak. Olyan munkatársak, akik készpénznek vették azt a Magyarországról származó információt, hogy a táblaállítási divat 2003-ban indult Csíkszeredában. Nos, nem 2003-ban kezdeményezték először Csíkszeredában a településnevek rovásírással való feltüntetését, hanem már 1990-ben téma volt Székelykeresztúron a táblaállítás, az egyik helyi ifjúsági szervezet által állított tábla téma volt az akkori közéletben, sajtóban egyaránt.
Olyan – felelős politikus által nagy nyilvánosság előtt kifejtett – véleményt is hallottam, miszerint a székely nem magyar, s a népszámlálás alkalmával a Székelyföld lakói vallják magukat székelynek. Szíve joga mindenkinek annak vallani magát, aminek akarja – legalábbis ez a hivatalos megközelítés. A vállalás azonban kultúra, nyelv, vallás, családi háttér, neveltetés kérdése. Esetenként az érdeké – ilyenre is volt már példa. Tehát annak, aki nem csupán beleszületett egy kultúrába, hanem elsajátította annak normáit, megtanulta anyanyelvét, és eleget tesz a nemzeti hovatartozásból fakadó kötelezettségeknek is, nem lehet kérdés, hogy melyik nemzet tagja.
közel százesztendős kisebbségi lét, a kommunizmus agymosása azonban megtette hatását, az identitástudat lazult. Az emberek viszont szeretnek tartozni valahová, s ha kötelékeik nem elég erősek, akár mesterséges identitást is kreálhatnak maguknak. Mint a székely nemzeti identitás. Míg regionális, kulturális identitásról beszélnek a székelyek kapcsán, minden rendben, de nagy baj van akkor, amikor a székely–magyar különbözőséget nemzeti síkra próbálják vetíteni. A rendi nemzet fogalmát nem lehet összetéveszteni a politikai nemzet fogalmával. Aki ezzel a módszerrel él – érdekből vagy butaságból, teljesen mindegy – többet árt közösségének, mint amennyit használ.
Tehát a rovásírás a múlt – azaz a kultúra – része, nem a különállóság megtestesítője. Információhordozó szerepe azonban kimerül egy adott kultúrához való tartozás jelzésében, önmagában alkalmatlan például turistajelzések megjelölésére. Az információkat közöljük továbbra is magyarul, lehetőleg igényesen fejezve ki magunkat, figyelve arra, hogy mondandónk igaz legyen, s tartsuk tiszteletben legalább a helyesírási szabályokat. Ha ezt a minimumot teljesítjük, akkor írásainkból nem azt szűri le az olvasó, hogy a székely nem magyar.
Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Román megszállás
Miután a Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött és leszerelte hadseregét, Románia – a nemzetközi jog megszegésével – megtámadta Magyarországot.
Az önkéntesekből, önszerveződéssel alakult, kis létszámú Székely Hadosztály honvédő csatákat vívott, megpróbálta feltartóztatni a megszálló erőket. Több helyi jellegű fegyveres ellenállásról is szólnak a krónikák, ilyen volt a Zsil-völgyi bányászvidék lakosságának fegyveres ellenállása. A román uralom hihetetlen brutalitással, rablással, gyilkosságokkal kezdődött, amelynek áldozatai elsősorban a magyar civil lakosok. A megfélemlítés azzal kezdődött, hogy a román hadsereg által megszállt magyar településeken a központban összegyűjtötték a lakosságot, és az elöljárókat megbotozták. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be, mert itt a magyar tisztviselők nem akarták letenni a hűségesküt. A román hadsereg nagyszámú túszt ejtett, internálótáborokat hozott létre, számos magyart vittek Romániába kényszermunkára. Kórházakat szereltek le, óriási állami és magánvagyonokat, terményeket koboztak el, elfoglalták a gazdag ezüst- és aranybányákat is. Megakadályozták a szén- és a gázszállítást Magyarországra, emiatt Budapest fűtés és világítás nélkül maradt. A Károlyi-kormány az atrocitásokról dokumentációt állított össze, amelyet könyv formájában akart a világ elé tárni. Kelet-Magyarország kirablása azonban nem az egyszerű katonák felelőssége volt. Ezt Brătianu miniszterelnök szavai egyértelműen bizonyítják: "Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk."
A francia modell
A román nemzetpolitikában már induláskor érvényesült a francia modell. A cél a központosított, homogén nemzetállam létrehozása volt. Bukarest folytatni kívánta a korábban – Dobrudzsa és Moldva területén – gyakorolt diszkriminatív és asszimilációs politikát. 1918 és 1922 között – az erdélyi, Nagyszeben központú Kormányzótanács irányítása alatt – a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert. 1922 és 1926 között nagyszámú magyar ipari vállalatot, pénzintézetet államosítottak, a kisiparosokat hátrányos megkülönböztetésnek tették ki. A gazdasági szintű diszkriminációt az adópolitika tükrözi legjobban. A magyarokra kivetett adó összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a románok esetében. A nagy gazdasági válság idején – a húszas évek iskolapolitikájának eredményeként – a hivatalokban a magyarság visszaszorult. 1934 és 1938 között tovább folytatódott az anyanyelv használatának szűkítése. Amikor a magyar revíziós politika egyre nyilvánvalóbbá vált, kiadták a Kisebbségi Statútumot. Ez külföldnek szólt, mert továbbra sem szűnt meg a diszkriminatív háttérbe szorítás. 1938-ban a királyi diktatúra egyetlen politikai szervezet működését engedélyezte: a Magyar Népközösség a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként folytathatta a magyarság érdekvédelmét. Tény, hogy a román alkotmányok (az 1923-as, az 1938-as) a nemzeti kisebbségeket csak vallási közösségként ismerték el. Kinyilvánították az állampolgári jogegyenlőséget, de az 1924-es állampolgársági törvény előírásai miatt még 1939-ben is nagyszámú magyar volt román állampolgárság nélkül. A harmincas évek diszkriminatív intézkedései közé tartozik az a jogszabály is, amely megszabta a banki és a vállalati alkalmazottak nemzetiségi arányait. A román nacionalista politika ellensúlyozására alapított Országos Magyar Párt a román pártokkal kötött paktumokkal jutott be a parlamentbe. A Nemzeti Parasztpárt 1927 és 1931 között a román társadalom megerősítése mellett a kisebbségek egyéni integrációjára, egyéni jogegyenlőségre törekedett. A Néppárttal kötött egyezségek a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérték (1923-ban, 1926-ban). Az OMP 1928 és 1938 között egymagában indult a választásokon. 1938-ban, amikor királyi rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, a Nemzeti Újjászületés Front keretében az erdélyi magyarság a Magyar Népközösségbe tömörülve folytatta tevékenységét. Névelemzés, nyelvtörvények
A román uralom bevezetése után beindult a névelemzés és a származáskutatás. A mintegy 135 000 főre becsülhető magyar anyanyelvű izraelita felekezetűt – aki magát a magyar nemzet részének tekintette – leválasztották a magyarságról. A magyar anyanyelvű cigányokat külön nemzetiségnek nyilvánították, miközben a román anyanyelvű cigányokat a románokhoz sorolták. A magyar anyanyelvű görög katolikusokat és görögkeletieket – az 1930-as népszámlálás idején – szintén leválasztották a magyarságról. A cél egyértelmű: csökkenteni akarták a magyarság lélekszámát. Annak ellenére, hogy Erdélyből 1918 és 1922 között 197 000 magyar nemzetiségű menekült el, 1930-ban a magyarság számaránya még mindig nyolc százalékra, azaz 1,6 millióra becsülhető. A diszkriminációra a kedvező feltételeket a kisebbségi jogok "alulszabályozottsága" teremtette meg. A bíróságokon 1921-ben, a közigazgatásban 1922-ben tették kötelezővé a román nyelv használatát. A tisztségek elnyerésének alapfeltétele az 1930-as évektől kezdve a román nyelvtudás. Ennek következményeként több mint tízezer magyar tisztviselő maradt munka nélkül. 1937-től a magyar földrajzi neveket, helységneveket csak románul lehetett leírni. Földreform Az 1921-es román földreform diszkriminatív volt mind a földkisajátítás, mind a földosztás terén. Erdélyben a magyarság számaránya alapján a földosztásból mindössze 16 százalékban részesült, bár a lélekszáma megközelítette a 30 százalékot. A magyar egyházak földbirtokának 84,5 százalékát, a magyar oktatást és közművelődést szolgáló 314 000 holdnyi földbirtokot is elvették. Kisajátították azokat a birtokokat is, amelyek tulajdonosai 1918 után külföldön tartózkodtak, és magyar állampolgárok voltak. Mindezt a trianoni szerződés előírásainak semmibevételével. A diszkriminációra a legjobb példa az azonos jogi eredetű határőrezredek birtokrendezése. Miközben elvették a csíki székely határőrezred vagyonát, a 62 000 holdnyi erdőt, a hasonló jogállású naszódi román határőrezred vagyona továbbra is a helyi közösségek tulajdona maradt. Az a tény, hogy Románia négy történelmi régiójában más-más földreformtörvényt hoztak, tükrözi annak diszkriminatív jellegét. Habár a legkiegyensúlyozottabb földbirtokrendszert Erdélyben találjuk, mégis itt volt a legnagyobb mértékű a kisajátítás. Mindez egyértelműen jelzi a magyarság gazdasági gyengítésére célzó politikát. A kisajátított földnek csak egynegyedét osztották ki, mert a földek kétharmadát közlegelők és erdők formájában az erdélyi román közösségek anyagi megerősítésére használták. A földreform lehetővé tette több mint 111 román telepes falu létrehozását is. Oktatás A magyar iskolák többségét államosították. Az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben "az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához" való jogát, de ez nem került be az 1923-as román alkotmányba. Mivel az állam teljesen felszámolta a magyar óvodákat (645), a gyermekmenhelyeket (59), ismétlő népiskolákat (3500) és az ipari és kereskedelmi iskolákat (200), ezért engedélyezte a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Az 1930 és 1931-es tanévben Romániában 525 protestáns elemi iskola (483 református, 36 unitárius és 6 evangélikus) és 197 katolikus elemi iskola működött. Az egyetemi képzés hiányát a kolozsvári központtal megszervezett egyházi kollégiumokkal pótolták. A román hatalom az 1872-ben alapított kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet még 1919-ben bezáratta. Az egyetemet végzettek számaránya országosan 6 és 7 százalék körül mozgott, miközben a magyarság számaránya 8 százalék volt. A magyar tanulók 57,6 százaléka járt egyházi iskolákba. Az 1934 és 1935-ös tanévben 32 felekezeti polgári iskola (17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felső kereskedelmi és 4 téli gazdasági) működött. Az állami magyar tannyelvű iskolák száma mindössze 112. A magyar középiskolások közel fele nem tanulhatott anyanyelvén. A magyar nyelv visszaszorításának élharcosa Constantin Anghelescu közoktatási miniszter volt. Nevéhez fűződött a kultúrzóna intézménye, a magánoktatási törvény és a baccalaureátusi rendszer bevezetése. A kultúrzóna Románia 20 megyéjét fogta át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok 50 százalékos fizetéskiegészítést, 10 hektár földet és költözési segélyt kaptak. Kötelezővé tették három tantárgy (történelem, földrajz és alkotmánytan) román nyelvű oktatását is. Amikor az erdélyi magyarság panasszal élt, és a Népszövetség elé vitte e kérdést, akkor Anghelescu az 1907-es Lex Apponyira hivatkozva, ügyes csúsztatással meghamisítja az 1907-es magyar törvény szövegét. Elhitette, hogy az említett magyarországi törvény által öt tantárgyat oktattak magyarul, mindezt akkor, amikor a Lex Apponyi csak a hivatalos tanterv alapján való tanítást követelte meg. Az 1925-ben kiadott magánoktatási törvény azt jelentette, hogy a magyar egyházi iskolák külön engedélyeztetés nélkül nem adhattak ki továbbtanulásra jogosító bizonyítványt. A magyar diákoknak az érettségi vizsgákat a baccalaureátusi törvény szerint idegen állami iskola tanáraiból alakított román bizottság előtt kellett letenniük. Ez gyakran azzal járt, hogy még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amit magyarul tanultak. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1925-ben érettségiző magyar diákok 73 százaléka megbukott.
Kultúra, közművelődés
E korszakban a magyarság a már meglévő intézményeinek fenntartására törekedett, mert a román állam igyekezett meggátolni ezek fennmaradását, működését. Így például a nagy múltú Erdélyi Közművelődési Egyesületet – miután a húszas évek elején megfosztották vagyonától – csak 1926-ban ismerték el, Alapszabályzatát pedig 1935-ben. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület is sokáig stagnált, míg végül 1936-tól gyors fejlődésnek indult. A Szász Pál elnöksége idején megszervezett falusi tagozatok hamarosan 40 ezer gazdát fogtak össze.
Az erdélyi magyar művelődési életben (1930-ban) a Romániai Magyar Dalosszövetség játszott aktív szerepet, mintegy 150 tagszervezetet működtetve. A közvélemény formálásában jelentős szerepet vállaltak az egyházak, amelyek szócsövei a magyar lapok és időszakos kiadványok. Ilyen téren az erdélyi magyar kultúra viszonylag gazdagnak mondható. Mintegy 30 hírlap (Erdélyi Lapok, Brassói Lapok), folyóirat (Magyar Nép), irodalmi, társadalompolitikai kiadvány (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk, Erdélyi fiatalok) jelent meg. A szépirodalomban a Kemény János vezette Helikon írói társaság szerepe kiemelkedő. Kiadták az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, miközben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában nagyszámú könyvet publikáltak. Az Erdélyi Irodalmi Társaság is folytatta tevékenységét, folyamatosan megjelentették az Erdélyi Irodalmi Szemlét. A harmincas években az Erdélyi Múzeum Egylet is újraindítja az Erdélyi Múzeum folyóirat közlését. Egyház A Vatikán és a román állam 1927 májusában kötött konkordátuma értelmében az erdélyi római katolikus püspökség másfél milliós lélekszámú közösségét alárendelték az alig 26 egyházközséggel rendelkező bukaresti érsekségnek. Ennek hátulütője az volt, hogy a szenátusban a román érsek képviselte a magyar római katolikusok érdekeit. Összevonták a szatmári és a nagyváradi püspökséget. Új görög katolikus püspökség létrehozását engedélyezték, de a magyar és a román katolikus közösség vagyonát közös kezelés alá helyezték. Azokból az egyházközségekből, amelyek korábban a Debreceni Református Egyházkerülethez tartoztak, de a politikai határok megvonása által Romániához kerültek, megszervezték a nagyváradi székhelyű Királyhágó-melléki Egyházkerületet. (folytatjuk)
Kádár Gyula

Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Botrányt! A romániai magyar szervezetek nem elég okosak ahhoz, hogy felismerjék érdekeiket, ezért jóváhagyást kell kapniuk Budapestről.
Eljött tehát a megvilágosodásnak az órája! A szélsőséget is szerepeltető – RMDSZ által is finanszírozott – EMI táborban végre fény derült Tőkés László nemzetstratégiájára, amelyet – valljuk be – mi, profán kommentátorok sohasem értettünk meg a maga mélységében.
A rendezvényen megvillanó pallérozott elmék fényében azonban – amelyet ezúttal még Kövér László zömök korbácsba konyuló bajusza sem árnyékolt be – a maga teljes nagyszerűségében bontakozott ki az európai parlament alelnökének nagyívű nemzeti programja.
A fátylat erről a vízióról pedig nem más, mint a politikus brüsszeli irodavezetője, Szilágyi Zsolt lebbentette fel, aki a következőket mondta: „Ha nem érjük el az Európai Unió ingerküszöbét, akkor nem fognak ránk figyelni.” Márpedig az EU ingerküszöbét – folytatta a tisztségviselő – csakis radikális lépésekkel, botrányokkal lehet elérni. Ez azonban – kesergett Szilágyi – még mindig nem elég az üdvösséghez. Konszenzusnak kell kialakulnia a magyar külpolitikát illetően Erdélyben, azután ezt jóvá kell hagynia Budapestnek is. Ettől viszont még távol állunk, mert az RMDSZ „kormányútra tévedt” és kivonta magát az erdélyi magyar külpolitikából.
Nem tudom, hogy milyen magasan van az Európai Unió ingerküszöbe, de úgy tetszik, hogy annak eléréséhez Tőkés László két évtizedes, következetes, tudatosan és kitartó botrányos politizálása sem volt elegendő. Úgy tetszik, hogy az eddigieknél sokkal nagyobb botrányokra van szükség, most már fenékig kell üríteni a politikai és magánéleti botrányok serlegét. Ezt kívánja a nemzetérdek, és nekünk – a látnoki politikus őszinte híveinek – szemernyi okunk sincs kételkedni abban, hogy Tőkés László botrányosságban is felül tudja múlni eddigi teljesítményét, ami kisebbségi politizálás fantáziátlan serege számára már most elképesztő.
Van azonban még két apró gond. Az egyik a konszenzus, amely a botránypolitizálás mellől úgymond hiányozna. Nos, Szilágyi úr nyitott kapukat dönget. Az a tény, hogy az RMDSZ az EP-választási lista első helyére tette fel legkeményebb ellenlábasát, Tőkés Lászlót, fényesen bizonyította a Szövetség elemi vonzódását a botrányos politikai döntések iránt. Mi több, megértve a nemzetérdek parancsát, az RMDSZ meg tudta fejelni botrányos magatartását a Boc-kormány melletti önpusztító kitartással. Nem tudjuk, hogy ez elég-e az EU ingerküszöbének eléréséhez, de mindenképp örvendetes, hogy a magyar érdekképviseletek között létrejött a közös nemzetstratégia alapja: a botrány.
Aligha kételkedhetünk benne, hogy ezt Budapest is jóvá fogja hagyni (ami a sikeres erdélyi magyar politika sine qua nonja, amint azt Szilágyi úr igen helyesen megvilágította), tekintettel arra, hogy az Orbán-kormány ugyanebből a nemzetmentő malasztból: a botrányból táplálkozik. Hogy miért kellene Budapestnek áldását adnia a romániai magyar szervezetek döntéseihez, azt sajnos Szilágyi Zsolt nem osztotta meg hallgatóságával. Így csak feltételezésekre vagyunk utalva. Az első és a legkézenfekvőbb: annak felismerése, hogy a romániai magyar szervezetek nem elég okosak ahhoz, hogy felismerjék saját érdekeiket, ezért jóváhagyást kell kapjanak Budapestről, ahol vélhetően sokkal jobban tudják, hogy mi a jó az itteni magyaroknak, mint ők maguk.
Már csak egy probléma maradt, nevezetesen annak kiderítése, hogy kik folytatják az erdélyi magyar külpolitikát, amelyből az RMDSZ – kormányútra tévedésével – mint tudjuk, kivonta magát. Szász Jenő és az MPP már biztosan nem, hiszen nem kaptak meghívást az EMI táborba.
Az Erdélyi Magyar Néppárt szintén nem, pedig a botrányosan meghamisított támogató aláírások minden bizonnyal számottevően emelték az új magyar nemzetstratégia fényét. Következésképp az erdélyi magyar külpolitika egyetlen alakítója, fóruma és ideológiai műhelye a gyergyószentmiklósi EMI tábor. Most már érthető a Betyársereg elkötelezett szövetségesének, a Jobbik elnökének, Vona Gábornak a meghívása a rendezvényre, s egyben arra is magyarázatot kaptunk, hogy miért támogatja a tábort az RMDSZ.
De vajon elég botrányos ez ahhoz, hogy elérje az EU ingerküszöbét?...
Székely Ervin. Új Magyar Szó (Bukarest)

Fesztivál – Felszentelésére ereklyét kapott ajándékba a Szent István-templom
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek szentelte fel szombat délután Kolozsváron a Donát-negyedben a Szent István-templomot. A lovas huszárok már jóval az ünnepség előtt felsorakoztak a templom bejárata előtt a rengeteg jelenlevő tetszésnyilványítása közepette. Pontban délután hat órakor megszólaltak a templom harangjai, és a papság kíséretében megjelent Jakubinyi György érsek, Tamás József segédpüspök valamint Kovács Sándor főesperes. Az eseményt megtisztelték jelenlétükkel a többi történelmi magyar egyház és a görög katolikus egyház képviselői, de eljött még Andrei Andercuţ ortodox metropolita is. A zárt templomajtó előtti beszédében Kovács Sándor főesperes úgy vélekedett Szent Istvánról: keresztény vallási térítő és államalkotó uralkodó volt, ami a mai napig meghatározza hírét és hatását. A főesperes emlékeztetett: a templom alapkövét 1991. június 13-án tették le.
Jakubinyi György érsek a főegyházmegye nevében mondott köszönetet mindazoknak – így Czirják Árpád pápai prelátusnak és Kovács Sándor főesperesnek is –, akik hozzájárultak a templom építéséhez.
A több mint ezer résztvevőnek csak a fele fért be a templomba, míg a többiek kivetítőn követhették a templomszentelés és főpásztori szentmise több mint két órás szertartását.
A templomban először Szent Istvánnak fiához írt intelmeit olvasták fel, majd Szent Pál apostolnak az Efézusbeliekhez írott leveléből idéztek.
– 1991-ben sokan fölöslegesnek tartották a templomépítést. Most azonban a kétkedőknek be kell látniuk, hogy a templomépítés a hit jele. Kolozsvár magyar katolikus népe hisz abban, hogy évtizedek múlva is lesznek katolikusok, akik ezt a templomot megtöltik, és akik anyanyelvükön hallgatják majd Isten igéjét – hangoztatta az érsek. Megtudtuk: a már meglévő tíz kolozsvári lelkipásztori központ mellé sorakozik fel a Szent István-templom, amely a Szent Mihály plébániának lesz alárendelve.
(felvétel) Az alapkőletétel 1991-ben, és a szombati templomszentelés.
– A keresztény ember számára az élő egyházközség a lényeges; és ha ez megvan, akkor az felépíti és használja a templomot. Ezt a templomot úgy koptassátok, hogy több évtized után jöjjön el az akkori főpásztor, aki a javítások után megáldja majd a templomot – hangoztatta az érsek.
Jakubinyi elmondta: a szent krizmát csak templomszenteléskor, kereszteléskor és bérmáláskor, továbbá papszenteléskor használják. Az újonnan felszentelt Szent István-templom oltárában elhelyeztek egy, a Szent Jobb-ból származó ereklyét, amelyet Erdő Péter bíborostól, Esztergom-Budapesti érsektől, Magyarország prímásától kaptak.
A templomszentelés új szertartás szerint zajlott. A bevonulás után az érsek szentelt vízzel hintette meg a papságot, a templomon végigmenve a híveket és a templom falait. Az ereklyék elhelyezése után az oltárt és a templom falait megkenték szent krizmával, majd fénybe borult a templom. Ezt követte az oltár és a templom megtömjénezése. Az oltáron az érsek tüzet gyújtott, és tömjént hintett a parázsra. Ezt követően a katolikus nőszövetség tagjai leterítették az oltárt és virággal díszítették. A szentáldozás szertartása után az Oltáriszentség átvitelére került sor. Az érsek a tabernákulumba helyezte az Oltáriszentséget. A behelyezés után a tabernákulum ajtaját nyitva hagyta, újból tömjénezte, majd becsukta a tabernákulum ajtaját, és meggyújtották az örökmécsest. A főesperes díszoklevélben részesítette Jakubinyi György érseket, Tamás József segédpüspököt, Potyó Ferenc általános érseki helynököt, Szász János kanonokot és Czirják Árpád pápai prelátust, majd a mise végén ünnepi áldással és nemzeti imánk eléneklésével zárult az esemény.
Az egyházzenei szolgálatban közreműködött a Szent Cecília kórus, a Neumarkt Brass, Oana Maria Bran (orgona). Szólót énekelt: Covacinschi Jolanda, Starmüller Éva, András Ildikó, Andrei Sofron és György Róbert. A kántori teendőket Márton Szabolcs és Geréd István látta el. A karnagy Potyó István volt. Részletek hangzottak el Liszt Ferenc: Missa Choralis című miséjéből, Halmos László, G.F. Häendel, A. Bruckner, Kodály Zoltán műveiből
(N.-H. D.) Szabadság (Kolozsvár)

Látogatás a könyvek csodálatos világában (Kolozsvári Magyar Napok)
A vasárnap véget ért Kolozsvári Magyar Napok programkínálata jóval színesebb volt a tavalyinál, a kulturális, szórakoztató, tudományos és sportrendezvények mellett a különböző, nyitott kapus intézmények is vonzották a közönséget.
Kolozsváron egy hétig állt a "bál", azaz a közművelődés és szórakozás, ki-ki kedvére választhatott az ifjúsági, gyermek- és családos programok között. Tömegeket vonzottak a sportrendezvények, a szabadtéri koncertek, fotó- és képzőművészeti kiállítások. A borkóstolóknak is volt bőven résztvevője, a Szent Mihály-templom tornyát is sokan látogatták, a városnéző sétákon a Fellegvár, a történelmi főtér és az Óvár nevezetességeit ismerhették meg az érdeklődők. A Házsongárdi temető, az Országos Levéltár és a Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár szakszerű bemutatása valóságos ínyencségnek számított még azoknak is, akik korábban már jártak ott, a városnapi látogatás még vonzóbbá tette ezeket. Érdekes kérdés, hogy vajon miért nem látogatják az emberek a múzeumokat, kiállítótermeket, könyvtárakat, miért szükséges egy rendezvénysorozat programfüzetének lapján visszaköszönő felhívásnak megjelennie ahhoz, hogy elmenjünk például a Gyógyszerészeti Múzeumba, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem viváriumát meglátogatni, a galériák, könyvtárak kapuján belépni? Említett okokból úgy gondolom, az immár második alkalommal megszervezett Kolozsvári Magyar Napok, miként a Múzeumok Éjszakája és más hasonló rendezvények a szórakoztatás mellett népnevelő jellegűek is.
A Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár 1990-ben kapta nevét, ám története 1859-ig nyúlik vissza, az akkor alapított Erdélyi Múzeum Egyesület bibliotékájához fűződik. Az EME saját gyűjteményét – tulajdonjoga fenntartásával – az egyetem használatára bocsátotta. A könyvtárat 1872-ben létesítették, egy időben az egyetemmel, mostani, (visszafogott) szecessziós stílusú főépületét 1909-ben avatták fel – meséli Gurka-Balla Ilona, az Egyetemi Könyvtár főkönyvtárosa, majd Kovács Eszter, az olvasószolgálat vezetője körbekíséri kis csoportunkat az épületben. A földszinti részen százéves gépekkel, tűvel és cérnával dolgozó könyvkötőkkel találkozunk. A módszer ugyanaz, mint száz éve, a technika itt semmit sem változott. Jól beváltak az eszközök, és minden korszerűsítés ellenére a leghatékonyabb most is a keményítős ragasztó meg a préselő. Külön szakember kezeli a betűkészletet, és a kötésnek is megvan a tanulható, ám bonyolult technikája. A könyvtár köteles letéti hely, ami azt jelenti, hogy minden, Romániában megjelent könyv, kiadvány, újság, folyóirat vagy bármilyen, nyomtatásban megjelent anyag minden számából ide is küldenek, amit a könyvtárnak rendszerezve tárolnia kell. Látogatásunkkor éppen ilyen újságokat kötöttek közös borítók alá. Az itt dolgozók nagyon segítőkészek, az érdeklődőknek szívesen elmagyarázzák a munkafolyamatot és a gépek működését.
Az első emeleten legérdekesebb, és igencsak hasznos gép a nemrégiben beszerzett A0-s szkenner (lapolvasó), mely lehetővé teszi nagyméretű könyvek viszonylag könnyű és kíméletes digitalizálását. A beszkennelt képek pdf-formátumban jelennek meg a számítógépen, melyet egy karakterfelismerő programmal adatbázisba tudnak vezetni. Ennek az az előnye, hogy digitális formában könnyen kereshetővé teszik a szöveget, s mindezt anélkül, hogy minden lapozásnál a könyv rongálódna. Hátránya viszont az, hogy a nyomtatásban megjelent betűket olykor nem ismeri fel a karakterolvasó, ezért néhány szó kimarad, így a rákeresést sem teszi lehetővé. Ezen a részlegen minden méretű papírformának külön gépeket szereltek be, a számítógépes katalógus elsősorban az 1995 után állományba került anyagokról nyújt tájékoztatást, a többi kiadvány visszamenőleges feldolgozása folyamatban. A könyvtár szintjein egyre feljebb haladva a kevésbé forgalomban lévő anyagokat láthatjuk. Míg a lenti, kiszolgálórészlegen olvasótermek, diákoknak és egyetemi professzoroknak külön kialakított és berendezett helyiségek, szabadpolcos konferenciatermek vannak, fent, a könyvespolcok rendezett sorai közt olyan egymásutániságban jelennek meg az olvasnivalók, amilyen gyakran elmozdíttatnak helyükről. A polcok szélében kis rakodóasztalként fungáló székek, a kikölcsönzött könyvek helyén kartoncédulák, a sorok végén pedig az északi fekvésű, a terem egyetlen oldalát kitöltő ablaksor húzódik. A termekben megfelelő a páratartalom és a hőmérséklet a könyvek tárolására, mindezt még szigorúbban ellenőrzik a levelek, kéziratok, régi könyvek és hasonló fontos iratok termeiben. Az épület minden szintjén az eredeti bútorokkal találkozhatunk. Néhány új elem között rengeteg sötétbarna, üvegezett könyvespolc és fából készült kis fiók található. A székek, asztalok, faburkolatok és csillárok is mind eredeti fényükben mutatkoznak. Az egykori kis liftet is használják még, ezen küldözgetik a hallgatók kikérőcéduláit az emeletre. Van még keréken futó kis polc a karzati korlátokra szerelve, mely körbegurítható a terem másik végéig, s az egyik, talán legérdekesebb régiség a mai napig használt mikrofilmes vetítő és fényképező. Egész könyveket rögzítettek mikrofilmre, s fognak talán ezután is, főleg a legértékesebb dolgokat, hiszen ez olyan technikának bizonyult, amely nagyon hosszú idő múlva is visszaolvasható és maradandó, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem igényel különösebb gépi szerkezetet, amely esetleg idővel kimenne a forgalomból, mint a mai digitális hordozók, amelyek akár három-öt éven belül is elavulhatnak. A mikrofilm visszaolvasásához legszélsőségesebb esetben elég egy fényforrás, egy gyertya és esetleg nagyítólencse, mely kinagyítja a képet.
A könyvtár kis kiállítással is készült a városnapokra olyan magyar vagy erdélyi vonatkozású könyvekkel, amelyek Kolozsvárhoz vagy az itteni könyvnyomtatáshoz kötődnek. A látogatás végén szórólapot kaptunk minden hasznos információval, elérhetőséggel, és búcsúzáskor még egyszer nyomatékosították, hogy a könyvtár nem csak az egyetemisták és nem csak a kolozsváriak előtt áll nyitva, hanem középiskolás kortól minden korosztálynak, lakóhelytől és származástól függetlenül.
Ferencz Anikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ismereteik keresztmetszetével köszöntötték tanítványai a mestert
Tanulmányaikból összeállított, meglepetésnek szánt kötettel köszöntötték 65. születésnapja alkalmából Kovács Andrást, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) művészettörténet professzorát volt tanítványai. A Liber Discipulorum. Tanulmányok Kovács András 65. születésnapjára című, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) és az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány kiadásában megjelent kötetet augusztus 23-án mutatták be a VII. Hungarológiai Kongresszus keretében az egykori nemesi konviktus (BBTE Echinox-épülete) Vătăşianu-termében.
A kötet előszava tömören összefoglalja a kutató, a tanár lényegi jellemzőit, felvillantja emberi oldalának néhány vonását, az egyes elemek pedig maradéktalanul visszaköszönnek a tanítványok munkáiban – emelte ki a kötetet méltató Monok István, a Szegedi Tudományegyetem docense.
– Kovács András elméleti ismeretei messze túlmutatnak a lehetőségeken, amelyekkel a 60-70-80-as években élhetett, kutatásai pedig a maguk természetes nyelvén választ adnak minden olyan kérdésre, amely felvetődhet egy anyaggal kapcsolatban – fejtette ki Monok István. Az 1990-es években a BBTE korábbiakban elsorvasztott művészettörténet-oktatásának megszervezése szükségszerű volt, az újjáéledő tudományos élet, műemlékvédelem, muzeális műgyűjtés, műkritika ugyanis évek hosszú sora óta szakemberhiánnyal küzdött. – A fiatal generációk képzésében Kovács András szerepe kulcsfontosságúvá vált, hiszen szinte egyedül kellett vállalnia, hogy a rendszerváltás utáni diáknemzedékeknek továbbadja az erdélyi magyar művészettörténet-írás Kelemen Lajos és Biró József által indított, majd B. Nagy Margit által csiszolt hagyományait, amelyeket olyan neves anyaországi szakemberek is alakítottak, mint Balogh Jolán vagy Entz Géza – írják az előszóban a kötetet szerkesztő Kovács Zsolt, Sarkadi Nagy Emese és Weisz Attila művészettörténészek.
A változásokat követően, újra fejlődésnek indultak a polgári szerveződések csírái Kolozsváron, sorra alakultak a civil szervezetek. A Kovács András által irányított Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány is keretet szolgáltatott a megváltozott munkamódszerekkel végezhető művészettörténeti kutatásoknak. – Diákjait összetett látásmódra, és mindenekelőtt arra buzdította, hogy az írott forrásokból kiindulva, történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggéseiben szemléljék az alaposan, részleteiben megvizsgált műalkotást. A tanulmányok szemléletmódjában, módszertanában mindenütt jelen van a mester – hangsúlyozta Monok István. Mint kiemelte, az írások több szempontból csoportosíthatók: egyházi és világi épületek építéstörténeti vonatkozásait, művészeti kapcsolatait, belső berendezési tárgyaikat vizsgálják, mestereket azonosítanak, tevékenységüket tanulmányozzák, műtárgyak használatváltási folyamatát, vagy éppen oltárképek sorsát követik. Nem marad el az építéstörténeti rekonstrukció, a templombelsők ikonográfiai elemzése, bizonyos ábrázolások elterjedésének, a főúri és polgári reprezentáció kérdéskörének vizsgálata, vagy a közterek alakulásával kapcsolatos tanulmányok sem.
A többszempontú vizsgálat mellett tanítványai elé magas mércét állít az írásaiban tapasztalt, a tartalomhoz méltó, pontos fogalmazás, irigylendően könnyed nyelvi elegancia, ahol az értő olvasó tudja, hogy minden szóárnyalat mögöttes tartalma lényeges összefüggéseket jelöl – fogalmaznak a kötet szerkesztői. A tanulmányok jegyzetapparátusa is jelzi, hogy Kovács András milyen széles mezejét szántotta úgymond a művészettörténeti kutatásoknak, mesterien megvonva a határt írásaiban, amelyeknek felvetett ötleteit a tanítványok később kifejthetik – állapította meg Monok István. Mint kiemelte, több tanulmány szerzője bátran nyitva mer hagyni kérdéseket, pontosan meghatározva elméleti felvetéseinek határait, összegezve a kutatás eddigi eredményeit, attól függetlenül, hogy térszerkezet- vagy forráselemzésről, díszítőmotívumok analógiáiról stb. van szó. Pozitívumként emelte ki a szerzők professzionális, releváns forráshasználatát, a források érzékletes, laikusok számára érthető összegzését is.
– E kötetet kézbevéve döbbentem rá arra, hogy Erdélyben létezik egy Kovács András-féle művészettörténeti iskola, amely tulajdonképpen ezzel a kiadvánnyal lett úgymond nagykorú, hiszen dicséretre méltó munkát tett le az asztalra – összegezte Sipos Gábor levéltáros, a kötet egyik kiadójaként szereplő EME elnöke. Sarkadi Nagy Emese, a kötet egyik szerkesztője köszönetet mondott mindenkinek, aki az elmúlt másfél évben, titokban összeállított munka színvonalas elkészítéséhez és kiadatásához hozzájárult, Kovács Andrásnak pedig a tanítványoknak adott „útravalóért”. – Erdély sokszínűségére és ezzel együtt az erdélyi művészet kutatására az Ő irányításával rácsodálkozni olyan lehetőséget jelentett, amely meghatározta mindannyiunk későbbi gondolkodását – összegzik a szerkesztők, amely megállapításhoz e cikk szerzője is társul Kovács András volt és jelenlegi tanítványaként.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Az átlátható nemzetpolitika mérlege
A második Orbán-kormány hivatalba lépését követően azonnal a nemzetpolitikában is forradalmat hirdetett. Először lehetővé tette a magyar állampolgárság könnyített megszerzését a külhoni magyarok számára, majd a támogatáspolitikában kezdett gyökeres átalakításba.
A honosítási folyamat zökkenőmentesen halad, ám a támogatáspolitikában inkább csak a megválaszolatlan kérdések gyűlnek, s ezzel arányosan a külhoni magyar értetlenség és elégedetlenség.
Az új nemzetpolitikai vezetés első lépésként megszüntette a határon túli magyarok támogatását kezelő Szülőföld Alapot, helyette pedig a Bethlen Gábor Alap létrehozását irányozta elő. Hivatalos indoklás szerint erre azért volt szükség, mert a korábbi támogatási rendszer átláthatatlan, az ellenőrzési mechanizmus pedig gyenge volt.
A bejáratott és működőképesnek bizonyult rendszer elleni legnagyobb kifogás az volt, hogy nem egységes, nem átlátható: van pénz a Szülőföld Alapnál is, de leginkább a fejezeti kezelésű előirányzatoknál, a különböző minisztériumok fejezetében. Ezt tarthatatlan állapotnak minősítették, és bejelentették, hogy ezentúl csupán egyetlen forrásból, a Bethlen Gábor Alapból lehet támogatáshoz jutni, ide vonják össze a korábban szétszórt pénzeket.
A helyzet „normalizálása” érdekében külön kormánybiztost neveztek ki a határon túli magyar támogatások felügyeletére, aki később a sok hónapos vajúdás után, idén április 18-án bejegyzett Bethlen Gábor Alap (BGA) alapkezelőjének vezérigazgatója lett. A támogatások közben leálltak, egyetlen dolgot lehetett tudni, azt, hogy lesz pénz, mégpedig több, mint korábban, a 11 milliárd helyett 13 milliárd áll majd rendelkezésre.
Van pénz, de mennyi?
A BGA bejegyzése után sem tisztult a kép. Máig nem világos, mekkora is a határon túli támogatásokra szánt alap, de az sem, hogy ki-kik rendelkeznek fölötte. Az Alapkezelő két nyílt pályázatot írt ki csupán – 1,2 milliárdot a külhoni magyar szervezetek, és 500 milliót a magyarországi iskolák külhoni osztálykirándulásai számára. Az ugyancsak az alapkezelő által folyósított, a kedvezménytörvény (státustörvény) alapján járó oktatási-nevelési támogatások kerete és felhasználása kötött, mértéke mintegy 5 milliárd.
A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium augusztus 11-i közleménye szerint az idei kormányzati támogatás megközelíti a 7 milliárd forintot. Több nyílt pályázatot nem írnak már ki, erről egy tavaszi döntés rendelkezik. A bejelentett 13 milliárd forintnak azonban még közel fele hiányzik.
Annyi menet közben kiderült, bár hivatalosan nem jelentették be, hogy a 10 százalékos működési költséggel dolgozó BGA Alapkezelő eleve elvisz 1,3 milliárdot a keretből, a júliusi költségvetési elvonás közel egy milliárd volt ezen a területen. Összességében máris az elmúlt évek szintje alá esett a külhoni támogatásokra szánt keret, de még így is közel 5 milliárd áll állítólag rendelkezésre, amelyről senki sem beszél, amelyre már több pályázat nem íródik ki.
Van pénz, de mire?
Az átalakítás indoka ugyebár az volt, hogy egyetlen forrásból, az Alapból kell biztosítani a támogatásokat, nem pedig különböző fejezeti kezelésű előirányzatokból, minisztériumi keretek között. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár az új irányelveket ismertetve azt ígérte, hogy a külhoni programokra nyílt pályázaton lehet támogatást szerezni, az alaptevékenységet ellátó nemzeti jelentőségű intézmények működésére pedig normatív finanszírozást biztosítanak.
Arról beszélt, hogy a MÁÉRT dönti el a támogatások irányvonalát, a konkrét kiírásoknál a MÁÉRT-szakbizottságok ajánlásait veszik figyelembe. Az átláthatatlannak nevezett korábbi ciklusban a miniszterelnök és a határon túli vezetők év végi magyar–magyar fórumán döntöttek a támogatások irányvonaláról, arról, hogy a felhasználható keret hány százalékát fordítják majd oktatásra, kultúrára, önkormányzati-informatikai támogatásokra.
A Szülőföld Alap támogatási céljairól a Regionális Egyeztető Fórum döntött, amelynek keretében a különböző régiók számára biztosított arányokról is döntöttek egymás között a politikai felelősök. Itt évente a romániai és a felvidéki magyarság képviselői lemondtak a számarányos elosztásról a rosszabb helyzetű kárpátaljai és délvidéki magyarok számára. A pályázatok kiírásakor pontosan lehetett tudni, melyik országra mekkora keret jut, és azon belül mennyi az oktatásra, mennyi a kultúrára felhasználható pénz.
Ezt az „átláthatatlanságot” hivatott orvosolni az egycsatornás finanszírozás, a Bethlen Gábor Alap. A tavalyi MÁÉRT nem döntött a támogatásokról (idén még nem volt), a kiadott közlemények és a megkérdezett résztvevők szerint szó sem esett a kérdésről. A BGA pályázati kiírásakor nem lehetett tudni, hogy mekkora a különböző területek megpályázható kerete. Azt mondták, majd a beérkezett pályázatok függvényében döntik el. A pályázók ezt kevésbé találták átláthatónak.
Az egyetlen dolog, ami tiszta és biztos volt a kiírás pillanatában is, az, hogy lehet pályázni fesztiválra, táborra, kirándulásra stb., de működésre nem, holott a határon túli magyar nyelv és kultúra megtartásának biztosítéka a kisebbségi magyar oktatási-kulturális intézmények működése, nem a nyári táborok. Az átalakítás szépségét és átláthatóságát leginkább mégis egy kormányrendelet jelzi.
Már a BGA bejegyzése előtt az egyes fejezeti kezelésű előirányzatokból nyújtott egyedi támogatásokról szóló 49/2011. korm. rendelet, amelyet természetesen Orbán írt alá, határon túli támogatásokról rendelkezik. Ezt azóta kétszer bővítették, augusztusra 820 millióra nőtt az egyedi támogatások sora. A támogatásra szoruló halandó számára megválaszolatlan kérdés marad, hogy hová, kihez kell fordulnia: az Alaphoz, a KIM-hez vagy az egyedi támogatásokat szignáló kormányfőhöz? Ki dönt a pénzek fölött?
Az Alap pályázatai esetében, a szabályzat szerint Semjén Zsolt kormányfő-helyettes, Gál András Levente közigazgatási államtitkár és Répás Zsuzsanna helyettes-államtitkár hozza a döntéseket. A megszüntetésre ítélt, de virágzó fejezeti kezelésű előirányzatokról azonban nem tudható, ki rendelkezik. Néhány hete a KIM bejelentette, hogy távozik a BGA vezetősége. Csak találgatni lehet, hogy a hattagú igazgatótanács öt tagja lemondott vagy eltávolították.
Ám, mivel a támogatási zavarok miatt egyre több kritika éri a kormányt már a határon túl is, az tűnik valószínűbbnek, hogy maguktól távoztak. Talán épp a jelzett átláthatatlanságért vagy azért, mert a gyakorlatban, vezető beosztásuk ellenére teljesen hatáskör nélkül működtették a rendszert, és viselték olyan döntések következményeit, amelyekhez semmi közük nem volt. Ha eltávolították volna őket, a rendszer minden hibáját számlájukra is írták volna. De ez nem történt meg. Távozásuk csak az amúgy is sokasodó kérdések sorát gyarapította.
Van pénz, de kinek?
A támogatási döntések alapján, az ígéret ellenére sem politikamentes a kép: a Fidesz külhoni partnereinek vonzáskörzetébe tartozó szervezetek taroltak. Az erdélyi támogatások leosztása egyben arra is válaszfélét nyújt, hogy ki a támogatáspolitika ura. Tulajdonképpen érdekzónák vannak Orbán, Németh Zsolt és Kövér László körül. A nemzetpolitikáért felelős Semjén Zsoltnak nem látszik a befolyása. (...)
Három furcsa döntés is ebbe az irányba mutat. (...) A harmadik eset is magyarázatra szorulna. Miközben az RMDSZ-től elvették az információs irodák működtetését, a feladatot a külképviseletekre adták át, és ugyanezt tették Ukrajnában az UMDSZ állítólagos (de azóta sem közölt) „visszaéléseire” hivatkozva, aközben a két legkisebb magyar közösség lakóhelyén, Horvátországban és Szlovéniában nemcsak fenntartják, de még növelték is a támogatást.
A horvátországi partner az a HMDK, amely a magyar kormány támogatása dacára elveszítette a kisebbségi választásokat. A 7 milliárd és az ígért 13 közötti különbség sorsa egyelőre titok, mint ahogyan a működési támogatásra váró nemzeti jelentőségű intézményeké is. Répás Zsuzsanna májusban jelentette be, hogy a nagyobb szervezetek a jövőben meghatározott, világos kritériumok alapján normatív támogatást kapnak, és felkérte őket, hogy ne pályázzanak a BGA pályázatra.
A Transindex akkor azt írta: „Mondjuk én vagyok a nemzeti jelentőségű intézmény. Ma, május 26-án akkor mit tegyek? Répás Zsuzsanna szerint csak a jövőben derül ki, kapok-e normatívot, és ha igen, mennyit. Akkor adjak le pályázatot vagy nem? Ha nem adok le, lehet, nem kapok normatívot sem. Na de ha leadok, és kapok pénzt pályázati úton, akkor lehet, azért nem kapok normatívot. A múltban kaptam pályázati támogatást is. Most akkor mit tegyek?” Ma, augusztus 23-án még mindig nincs válasz.
Ki a kollaboráns?
Kövér László a nemzetpolitikai változásokról beszélve egy interjúban azt állította, azért volt szükség rá, mert tizenkét évig egy nemzettagadó ún. balliberális kormányzás dúlt Magyarországon, s a nemzetpolitikát is ez határozta meg. Állította, hogy a munka nehezebb része még ezután következik, azoknak a szálaknak összebogozása, amelyeket az idő önmagában is elvékonyít, és az utódállamok politikai elitje szándékosan próbál széttépni, elszakítani.
„Ebbe a körbe azok a kollaboráns politikai erők is beletartoznak, akik magyarnak adják ki magukat, de valójában nem a magyarokat képviselik az adott állam politikai döntéshozatalában, hanem fordítva, a többségi politikai elit érdekeit próbálják érvényesíteni a saját maguk által vezetett közösségeken belül” – mondta Kövér. Az Országgyűlés elnöke nem nevezte meg kik a kollaborránsok, de az egyéves nemzetpolitikai mérleg alapján bátran találgathatunk. Netalán az RMDSZ? a Híd-Most, az UMDSZ?
Népszava. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kilencvenöt esztendeje indultak Erdély elfoglalására a román csapatok
forrás: Magyar Nemzet
A hadüzenet hivatalos átadása előtt, 1916 augusztusának végén keltek át a Kárpátok hágóin a magyar határra felvonult 1., 2. és 4. román hadsereg csapatai. A mintegy 440 ezer fős román haderő a tíz nappal korábban aláírt bukaresti szerződés értelmében – mely Romániának ígérte Bukovinát, Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot – a Máramarossziget–Vásárosnamény–Debrecen–Szeged–Belgrád vonal elfoglalására indult. Míg az Al-Dunánál álló 3. román hadsereg a bolgár határon védekezett.
Románia az első világháború kitörésekor a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. Bukarest hadba lépésének árát kívánta így felsrófolni, és abban bízott, hogy antantgyőzelem esetén megkaparinthatja Kelet-Magyarország Tiszáig terjedő részét, míg a központi hatalmak sikerei esetén az akkor orosz kézben lévő Besszarábiával gyarapodhat.
A formálisan a központi hatalmakkal szövetséges Románia alig leplezett területi törekvései arra intették Tisza István magyar miniszterelnököt, hogy az 1914. júliusi válság idején fenntartásokkal fogadja a Szerbia elleni katonai akció tervét. Álláspontját a magyar kormány feje csak akkor módosította, amikor Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök ígéretet tett Erdély védelmére.
Tisza István az első pillanattól számolt a román területi követelésekkel, ezért ellenezte 1914 végén, hogy az olasz semlegességet területi engedményekkel vásárolja meg a Monarchia, mert úgy vélte, ilyen lépés veszélyes precedenst teremtene Bukarest számára. Az óvatosságot Románia és Olaszország szeptember 23-án aláírt megállapodása indokolta, melynek értelmében a két ország megegyezett háborús politikájuk összehangolásában. Ráadásul Bukarest október 1-jén egyezményben biztosította „jóindulatú semlegességéről” Oroszországot. Ebben Szentpétervár elismerte Románia jogát, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó azon területeket annektálja, „amelyen románok is laknak”.
Ezzel párhuzamosan a magyar kormány 1914 őszén tovább szélesítette a román nyelvhasználat lehetőségét a közoktatásban és a közigazgatásban. Tette ezt annak ellenére, hogy Tisza tudta: „Románia nem azért fordul el tőlünk, mert az erdélyi románoknak rossz a sorsuk, hanem mert Erdély birtokára áhítozik.” Ami annyit jelentett, hogy az erdélyi magyar határ csak addig van biztonságban, amíg a Monarchia elég erősnek tűnik ahhoz, hogy elrettentsen egy román támadást.
A Schlieffen-terven alapuló eredeti német hadműveleti elgondolás, mely a Franciaország feletti győzelmet követően a nyugatról átdobott csapatokkal kívánta stabilizálni a keleti frontot, és megsegíteni az Osztrák–Magyar Monarchiát, már 1914. szeptember elején megbukott a marne-i csatában. 1914 őszén a keleti fronton harcoló Paul von Hindenburg vezette német egységek képesek voltak ugyan megállítani a sokszoros túlerőben lévő cári csapatokat, Oroszország végleges meggyengítésére azonban kevésnek bizonyultak. Amíg a német szárazföldi erők új vezérkari főnöke, Erich von Falkenhayn tábornok továbbra is nyugaton igyekezett kivívni a döntést, addig Hindenburg és vezérkari főnöke, Erich Ludendorff már 1914 őszétől javasolta a hadműveletek súlypontjának keletre helyezését.
Véleményük szerint a gyenge hadiiparú, antantszövetségeseitől elszigetelt Oroszország legyőzése egyszerűbb. Ellentétben a nyugati fronttal, keleten végig megmaradt a mozgó háború, így a németek érvényesíteni tudták katonáik jobb kiképzettségét. Ráadásul az első háborús év végére világossá vált: a Monarchia rászorul Németország katonai segítségére. Végül Falkenhayn álláspontja győzött, így a központi hatalmak 1915-ben csak visszaszorították az orosz egységeket, Szentpétervárt nem sikerült különbékére kényszeríteniük.
Az 1916 júniusában a keleti fronton megindított Bruszilov-offenzíva sikerei láttán Bukarest úgy vélte, elérkezett a kedvező időpont a hadba lépésre. A románok döntését megkönnyítette, hogy feltételezhették: a verduni és a somme-i harcok nyugaton lekötik a német egységeket, így azok képtelenek lesznek megerősíteni a keleten állomásozó csapataikat. A Monarchia erőit megosztotta az olasz fronton a 6. isonzói csata, ahol az osztrák–magyar egységek 1916. augusztus 8-án kénytelenek voltak feladni Görzöt.
Ilyen előzményeket követően kötötte meg az antant és Románia augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződést, melyben a román kormány vállalta, hogy legkésőbb augusztus 28-ig hadat üzen a központi hatalmaknak, és támadást indít Magyarország ellen. A bukaresti vezetés vállalta azt is, hogy a koalíciós háború időtartama alatt nem köt különbékét. A hadüzenetért cserébe Romániának felajánlották egész Kelet-Magyarországot. (Az már későbbi konfliktusok magvát rejtette magában, hogy Romániának ígérték az egy esztendővel korábban Szerbiának is felkínált Bánságot.)
A Monarchia jól működő hírszerzésének figyelmét nem kerülte el, hogy Románia június végétől titokban mozgósított. A budapesti kormány a Bruszilov-offenzíva első sikereit követően számolt a román támadással, amit Tisza István 1916. július 7-i, Ferenc Józsefnek címzett memoranduma is jelzett. Ebben a magyar miniszterelnök úgy fogalmazott, az adott helyzetben az Erdély elleni román támadást „a legbiztosabbnak kell tartani”. S Erdély – akár ideiglenes – elvesztése a Monarchia nagyhatalmi státusának végét jelentené.
Tisza felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy azonnal fel kell készülni Kelet-Magyarország védelmére. Felszólította a közös hadvezetést, hogy az ellenlépésekről rögvest kezdjen tárgyalásokat a szövetségesekkel. Tisza István a román haderő lekötésében számolt Németország mellett Bulgáriával, a dunai, illetve a dobrudzsai ellentámadásokon túl elképzelhetőnek tartotta bolgár csapatok felvonultatását a Kárpátokban. A magyar miniszterelnök alig két héttel később, július 22-én újabb emlékiratban fejtegette Erdély esetleges elvesztésének várható politikai következményeit. Úgy vélte, ez igen kedvezőtlenül hatna az ottani román értelmiség magatartására, gazdasági szempontból pedig főként a petrozsényi szénbányák és a határ menti területek állatállományának elvesztése okozna súlyos károkat.
Tovább bonyolította a magyarországi belpolitikai helyzetet, hogy 1916. augusztus 23-án az Andrássy Gyula és Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzék kijelentette, nem kívánják a Tisza-kormánnyal vállalni a külpolitikai felelősséget, követelték a delegációk összehívását, hogy személyesen vitázhassanak a közös külügyminiszterrel. Egyúttal bejelentették a háború kezdetekor meghirdetett pártközi béke végét, valamint hogy a kormány szigorú ellenőrzésére törekednek. A radikális függetlenségiek – alig 20 képviselővel – még július közepén Károlyi Mihály vezetésével új pártot alapítottak. Ezen alakulat külpolitikai analfabetizmusról tanúskodó programját többek között a Németországgal kötött szövetség felmondása, az antanthatalmakkal kötendő annexiómentes különbéke képezte.
A Monarchia saját erő híján csak minimális, elsősorban a többi frontszakaszról pihentetés céljából kivont erőket, mintegy 34 000 katonát és alig 76 löveget tudott a román támadás előtt Erdélyben összpontosítani. Ezeket az egységeket az augusztus 17-én megalakított, a nagyszebeni születésű Arthur Arz tábornok vezette 1. osztrák–magyar hadseregben egyesítették. A román betörés után két nappal II. Vilmos császár leváltotta vezérkari főnökét, Erich von Falkenhayn tábornokot, és helyére a keleten már bizonyított Paul von Hindenburgot nevezte ki, aki helyetteseként magával vitte főszállásmesteri címmel Erich Ludendorffot. Az új német vezérkari főnök a számos más szorongatott frontszakasz ellenére legsürgősebb feladatának Erdély visszafoglalását és a román hadsereg szétverését tekintette. Ezért a felmentett Falkenhaynt kinevezte az Erdélyben felállított 9. német hadsereg élére, és a birodalom mozgósítható tartalékait azonnal Magyarországra irányította.
A mintegy 600 kilométeres frontszakaszon megkezdett augusztus 27-i román támadás viszonylag lassan haladt. Annak ellenére is, hogy a hágókon beszivárgó román csapatok nem ütköztek ellenállásba, hiszen csak néhány határőr és vasutas állta útjukat. A román előnyomulást az óvatosságon túl a világos hadászati elgondolás és a súlypontképzés hiánya jellemezte, s már az első napokban súlyos fegyelmi problémákat jelentett a haderő minden szintjén megjelenő fosztogatás.
A román egységek az elfoglalt települések legtöbbjében túszokat szedtek, hogy így kényszerítsék ki anyagi követeléseik teljesítését. A megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét, csak a kisajátítandó vagyonra áhítozó nacionalista értelmiség kemény magja, főként a pópák és a tanítók láttak „felszabadítókat” a bevonuló csapatokban. Ők többnyire a menekülő román csapatokkal közösen október közepéig elhagyták az országot. Nem véletlen ugyanakkor, hogy az ország belseje felé hömpölygő menekültáradatban – mely jelentősen akadályozta az osztrák–magyar és német erősítések beérkezését – a német mellett éppen román szót lehetett leggyakrabban hallani.
Szeptember közepéig az Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak a román egységek. Az 1. osztrák–magyar hadsereg eredményes halogató harcai eddigre szinte megállították a román előnyomulást, és megteremtették az ellentámadás feltételeit. Az első ellencsapás szeptember elején a dobrudzsai fronton érte Bukarestet, ahol a Mackensen tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál szétverték az ott állomásozó 3. román hadsereget. Ezzel megakadályozták, hogy a Bukarest közelében állomásozó két hadosztálynyi román tartalékot Erdélybe küldjék.
A központi hatalmak ellentámadását az Erdély déli részén felvonuló 9. német hadsereg kezdte meg, mely a szeptember 26–29-e közötti nagyszebeni csatában gyakorlatilag szétverte a Vöröstorony-szoroson benyomuló 1. román hadsereg egységeit. Az addig lassan mozgó román csapatok gyors menekülésre fogták a dolgot. A Barcaság felé visszavonuló 2. román hadsereg egységeit a Persányi-hágó közelében sikerült utolérniük az őket üldöző német csapatoknak, majd október 5-én és 6-án szétszórniuk.
A másnap megkezdett brassói ütközetben alig két nap alatt kiszorították a románokat Dél-Erdélyből. Az október elején ellentámadásba lendülő 1. osztrák–magyar hadsereg alig egy hét alatt megtisztította a Székelyföldet, ezzel október közepére véget értek a magyarországi a harcok.
Megállapítható, hogy az Erdély felszabadításáért harcoló osztrák–magyar és német csapatok teljesítménye minden tekintetben felülmúlta ellenfeléét. Külön említést érdemelnek tiszteletet parancsoló teljesítményükért és bátorságukért a magyarországi feltöltésű alakulatok, közülük is kiemelendő a 82-es székelyudvarhelyi hősiessége.
Keresztes Lajos
Magyar Nemzet, 2006. szeptember 2. tortenelemportal.hu

Aszfaltország szórványmagyarjai
Pusztaújlaknál balra letérve kanyarodunk a Réz-hegységet átszelő mellékútra. A szelíd emelkedőn fölfelé kapaszkodtunkban mögöttünk fokozatosan kibomlik a Sebes-Körös völgye a víztározó hosszan elnyúló, csillogó tükrével, a lankás hátakon erdők, kaszálók szegélyezik az utat, a dombbordák felől szénaillat fogad, végigkíséri utunkat a száradó fű szaga. „Mintha a Székelyföldön járnánk, olyan a tájhangulat” – mondogatja kollégám óvatosan kerülgetve a kátyúkat. Óvatossága elnyeri méltó jutalmát, mire lakott helyre érünk, az úttest tükörsimává nemesedik a hajdan fél Európát aszfalttal ellátó vidék felé igyekeztünkben. A tágabb kishazát, Rézalját, ahová ereszkedünk, a Berettyó felé igyekvő patakok szabdalják változatossá. Cigányfalva peremén kijutva érkezünk falvak hosszan elnyúló, egymással összeérő sorába. A Gyepes és a Görbed völgyébe ereszkedő, a Telegdiek birtokára a 14. század derekán telepített vlach pásztorok megülte Lakság volt egykoron gyűjtőneve a Cigányfalva–Szóvárhegy–Tataros–Felsőtótfalu alkotta, több kilométeres faluláncnak. Szalárdi János 17. századi Siralmas magyar krónikája már „sűrű oláh falukkal ültetett hosszú völgy”-ként említi. A 19. század második felében vált szerves részévé a derna–tatarosi, főleg szenet és aszfaltot termelő bányavidéknek, amelynek fellendülése jelentősebb számú szlovák és magyar népelemmel tarkította a környező településeket. Etnoszportyánk első állomására, Kövesegyházára a kettős állampolgárság ügyében fáradozó „RMDSZ-különítményt” kísérve érkezünk.
Közös szórványmentés. 1851-ben Fényes Elek még ezt írta a helységről: „oláhul Szelistye, oláh falu, Bihar vmegyében, Váradhoz éjszak-keletnek 4 órányira, hegyektől övedzett völgyben: 326 g. kath. lak., s anyatemplommal”. Az apró településnek 1880-ban mindössze 114 – 97 román és 17 magyar – lakója volt. Fénykorában, 1941-ben sem haladta meg a félezret, amikor 228 román, 170 magyar, 48 cigány és 37 szlovák lakta. Ennek a bécsi döntést követő „fénykornak” az idején, 1943-ban épült a falu református temploma. Mialatt Grim András szórványokért felelős RMDSZ-alelnök csapata a parókián fogadja az ügyfeleket, Lukács András Levente lelkipásztor és Balogh Károly kurátor, helybeli RMDSZ-elnök kíséretében megtekintjük a jókora gyümölcsössel körülvett, szénaboglyák övezte templomot. Belvilágát szépen rendbe tették, a külseje szorul alapos renoválásra. Lukács tiszteletes várad-olaszi, majd zilahi segédlelkészkedés után lett 2008-ban a szórványközösség lelkipásztora. Helyben 35, Dernán 40, Tataroson 15, Varaszón 11, összesen 101 tagja van a gyülekezetnek. A templomépítés óta, több mint hat évtizedig nem volt saját lelkészük, a pusztaújlaki szolgált be ide. Nem csoda hát, hogy Lukács tiszteletes nagyon rossz körülmények között vette át a hivatalát, minden épület le volt romolva, a lakatlan papi lak éppúgy, mint a jószerével alig használt istentiszteleti hely. Szinte veszélyes volt az egyház portájára bejutniuk a templomba igyekvő híveknek, hiszen csak egy billegő, korhadt fapalló hidalta át a patakot. Nemcsak kőhíd került a Gyepes fölé 2009-ben RMDSZ-es segédlettel, hanem végre bevezethették minden épületbe a villanyvilágítást is, a hagymádfalvai önkormányzat, illetve az esperesi hivatal támogatásával. A teljes tetőzetet lecserélték állami pályázat révén, hiszen esőzések alkalmával gyakran beázott a templomhajó, és ugyancsak tavaly ablakokat, ajtókat cseréltek a megyei tanács költségvetéséből juttatott anyagi támogatással.
Két magyar intézmény: a református egyház és az érdekvédelmi szervezet szinte egyszerre indította el szórványmentési tevékenységét. Gyakorlatilag egy-két esztendőnyi fáziseltolódással, vagy éppen egy időben alapítottak megyeszerte szórvány-egyházközségeket, illetve helyi RMDSZ-szervezeteket az igen kis lélekszámú közösségekben. Ennek a hatékony szinkronicitásnak szép példája riportutunk mostani első helyszíne…
A gyülekezet hetven százaléka idős ember, a fiatalabbak jó része vegyes házasságban él. „Három esztendeje, mióta itt szolgálok, a négy helységben összesen hét temetés volt, keresztelő egy sem – mondja a lelkipásztor (képünkön). – Kövesegyházán egyetlen református gyereket tartunk számon, 2009-ben két leánykát konfirmáltunk. Esküvő 2010-ben volt, dernai fiatalok jöttek ide hűséget fogadni egymásnak. Ott van egy imaházunk, a többi helyen magánházaknál tartjuk az istentiszteletet. Egyik vasárnap Kövesegyházán és Dernán szolgálok, a másikon Tataroson és Varaszóban.” A faluban összevont négyosztályos román iskola működik, mindössze 12 tanulóval, nyolcosztályos tanintézmény csupán a gyakorlatilag színromán községközpontban, Hagymádfalván van. A helybeliek emlékezete szerint régente az iskola épületében tartották az istentiszteleteket. Az apró közösség összefogásából előbb csak egy haranglábra tellett, majd 1938-ban kezdték el építeni a templomot. Akkoriban néhány évig saját lelkipásztoruk is volt, aki a tanítóságot is elvállalta. Az istentiszteleti hely felépülte után néhány esztendővel, a negyvenes évek végén összegyűjtötték a fiatalok több nemzedékét, ilyenformán az első konfirmáció alkalmával tizennyolc taggal gyarapodott a gyülekezet. Még egy hasonló „akció” zajlott le az ötvenes évek elején, tíz konfirmáló gyerekkel. Akkoriban mindenki Kövesegyházán végezte el a négy osztályt román nyelven, ötödikesekként Tataroson folytatták, ahol viszont a varaszótanyaiakkal együtt elegen lettek egy magyar tannyelvű osztály beindításához. Később a magyar felső tagozat Felsődernára került, ott a hatvanas években szűnt meg a magyar nyelvű oktatás.
Fatolvajok és vaddisznók prédája. Fényes Elek százhatvan évvel ezelőtti statisztikája szerint Kövesegyháza „határa 416 hold, mellyből urb. szántó 42, rét 14, majorsági rét 80, erdő 200, közlegelő 40, szőlő 40 hold. Földe sovány; esőzéskor a tengerit jól megteremné, de a közel levő Réz-hegyben tanyázó vadsertések pusztítják”. A falu határa az erdőirtások ellenére napjainkban sem sokkal terjedelmesebb, bizony, a kétszázvalahány helybeli számára nem nyújt megélhetést. Amióta a bányákat bezárták, a környéken minden munkalehetőség megszűnt, sokan Nagyváradra, Margittára ingáznak, a fél határ parlagon maradt.
Hogy „vadsertés ügyben” mennyire nincs új a nap alatt, az a parókián megtartott rögtönzött falugyűlésen is elhangzik, amikor a Grim Andrással és csapatával ide látogató Szíjjártó Zoltán, az Erdészeti Hivatal gazdasági igazgatója tart tájékoztatót az állami és magánerdők helyzetéről. Mindenkinek van egy kis erdeje, bár nem az eredeti részüket kapták vissza. A főleg helybeli, az erdőszéli dombon lakó romák űzte falopás megakadályozása egyetlen, a faluközösség által felfogadott erdőőr tiszte volna, de ennél nagyobb gond, hogy nemcsak az erdőgazdálkodásnak, hanem a vadállomány szabályozásának sincs gazdája. Annyira elszaporodtak a vaddisznók, hogy nemcsak az erdőszéli földekre járnak rá, hanem szerte a határban már vetés után feltúrják a szántókat, nyár végére nem sok kukorica marad, hiszen betakarítás előtt felprédálják a földeket, még a faluba is lejárnak, túrják a kerteket. (Később egy vadszakértőtől tudom meg: az idei, szinte példa nélküli inváziónak az a magyarázata, hogy a bükkösökben-tölgyesekben igen csekély a makktermés, emiatt az állatok – nemcsak a vaddisznók, de az őzek, a szarvasok is – állandóan fosztogatják a termőföldeket.) Az erdészeti vezető szorgalmasan jegyzetel, megígéri, hogy felveszi a kapcsolatot az illetékes vadásztársasággal, amelyikhez Rézalja tartozik. Nemcsak a segítséget kínálja fel, hanem tanácsokkal is szolgál a vonatkozó törvényeket, a fakitermelést és az erdők újratelepítését illetően.
Grim András sem jött üres kézzel, a szórványprogram keretében a falugondok vizsgálata, az egyszerűsített honosítási eljárásról tartott tájékoztatók mellett, munkatársai az érdeklődőknek összeállítják a dokumentációt. A megyei alelnök a beszélgetés során kiemelten foglalkozik az őszi népszámlálással kapcsolatos kérdésekkel is. Nem csupán megszólítani igyekeznek a szórványmagyarságot, hanem felkutatni és megtartani is. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy mindenki, a vegyes házasságban élő magyarok is vállalják az identitásukat, és ellenőrizzék, hogy nemzetiségüket helyesen tüntetik-e fel a számlálóbiztosok. Szó esik a 2012-ben esedékes önkormányzati választásokról is. Egyöntetű vélemény, hogy ha jövő nyáron összefognak, akár egy tanácsosi helyet is megszerezhetnek. Balogh Károly, a kurátori tisztséget is betöltő helybeli RMDSZ-elnök ambiciózus fiatalember, szívesen elvállalná a kihívást… A falu dolgait már a parókián várakozó helybeliekkel hányjuk-vetjük meg. A fiatalabb nemzedéket a gondnok mellett az egy szem kövesegyházi gyermek édesanyja, Megyeri Mónika képviseli. Nagyváradról jött ide férjhez, az egyik helybeli ABC-ben dolgozik. Kozma Bálint 84 éves, Balogh Jenő 69 éves nyugdíjas bányász és négy nagymama korú, fürge asszony, Bokra Erzsébet, Balogh Karolina, Kovács Erzsébet és Kovács Klára vesz részt a tanácskozáson, s annak befejeztével jó hangulatban búcsúzunk el a kövesegyháziaktól, hiszen Balogh Karolina, „mindenki Kara nénije” legendás fánkjával kínál meg bennünket, mielőtt útra kelnénk.
Népesedési hullámvölgy. Felsődernára tartva kapaszkodunk a múlt század harmincas éveiben még közel ezer szlovák, feleannyi román lakta (az oklevelekben először 1406-ban „posessio walachalis”-ként emlegetett) Sástelek, egy mára alig félezer lelkes falu felé. Akár a környék megannyi településén, a 18–19. század fordulója után több hullámban ide érkező derék tótok előbb az erdőirtással, hegyi gazdálkodással, majd bányászattal, keletebbre, Almaszeghuta és Feketeerdő környékén pedig üveggyártással is foglalatoskodtak. Napjainkra főleg a ki- és elvándorlásnak s a külhoni munkavállalásnak betudhatóan megharmadolódott a lélekszámuk a Réz-hegység két oldalának erdőségeiben megbúvó „Kis-Szlovákiában.”
A községszékhely felé ereszkedő szerpentinút szokatlanul jó minőségű, jószerével nyoma sincs a néhány esztendeje még oly sokszor felpanaszolt rombolásnak, amit a Sebes-Körös és a Berettyó közötti vízválasztón átrobogó autósztráda-építők nehézjárművei okoztak. Felsőderna hajdani híres bányászközpont és ipartelep voltát immár csak néhány elhanyagolt épület és egy magányos gyárkémény jelzi. Az 1880-ban egy híján kétszáz lelkes apró település két-három évtized alatt hatalmasat fejlődött az előző századforduló táján, amikor elkezdődött az aszfalt, a szén és kisebb mértékben a kőolaj bányászata és feldolgozása. Magyar szempontból az utolsó Trianon előtti népszámlálás jelentette a csúcsot, 1910-ben immár 1302 lakosa volt a településnek, melyből 826 magyar (63,4 százalék!), 347 román, 44 német, 31 szlovák és 54 cigány volt. A magyarok száma tíz év múltán 383, újabb tíz év elteltével 201 lélekre csökkent. A kommunista érában bekövetkezett második fellendülés nagyjából ugyanolyan mértékű lakosságnövekedést eredményezett, csakhogy 1960-ban már a román elem dominált: a többségi nemzethez tartozónak 832-en, magyarnak 450-en, szlováknak 21-en vallották magukat. A legutóbbi összeíráskor a község a hozzá tartozó falvakkal együtt 3021 lelket számlált, fölényes, 2180 főnyi román többséggel, 183 főre apadt magyarsággal, és akkor még életerősnek tűnő, 629 léleknyi szlovák közösséggel.
Felsődernán is Lukács tiszteletes biztosít az „RMDSZ-különítmény” számára spáciumot, a kicsiny református imaházban. Régente – akár Tataroson vagy Varaszótanyán – itt is egy-egy családi házban tartották az istentiszteleteket. A dernai hívek áldozatkészségéből nem tellett templomra, mint Kövesegyházán. Igaz, már a nyolcvanas években kibérelhették a magyar iskola községi tulajdonban és rossz állapotban lévő bentlakását. Teljesen rendbe tették, most afféle alkalmi közösségi házként is működik. Az önkormányzat annyiban segíti őket, hogy ingyen használhatják. Célul tűzték ki, hogy ha meglesz rá a pénz, megvásárolják az épületet. Bár az itteni magyar közösség népesebb volna, mint a kövesegyházi, kevesebben várakoznak a hajdani magyar iskola leányinternátusának helyiségében.
Az utca másik oldalán, ferdén átellenben ott árválkodik a magyarok iskolájának lakatlan, kihasználatlan épülete. (Egy 1910-es keltezésű feljegyzés szerint fénykorában 163 tanulója volt az intézménynek.) Amíg működött, a bentlakásnak köszönhetően összegyűjthették a környező falvak magyar gyermekeit is, „tellett” a magyar nyelvű oktatásra – magyarázza Udvari Sándor presbiter, helybeli RMDSZ-elnök. Presbitertársa, Kovács István a szlovákokat emlegeti. Igaz, ők többen vannak, és igénylik az anyanyelvük fakultatív oktatását a nyolcosztályos román iskolában. Nem úgy, mint a magyarok, de hát nem is lenne széles e vidéken, ki tanítson magyarul. Nemrégiben egy életerősebb hegyközi magyar település, a közeli Micske pedagógusai jártak itt gyerekeket toborozni az iskolájukba. Bentlakást ajánlottak, teljes ellátással, iskolabuszt, mely minden hétvégén hozta-vitte volna a tanulókat, de a szülők nem álltak kötélnek. Mind a húsz dernai magyar gyermek román iskolába jár. Egyébként szinte mindenki vegyes házasságból született. Udvari Sándor bevallja, hogy náluk odahaza is inkább a román szó járja. Bár a veje, Szentgyörgyi Péter is magyar, a szülei reformátusok voltak, de román faluban nőtt fel, emiatt nem is töri a magyar nyelvet, s az unokákat ortodoxnak keresztelte. Igaz, a tízéves leányzó „eljár ide, a reformátusokhoz”, ő jobban, a hétesztendős fiú unoka kevésbé beszél magyarul, az apjukra is „ragadt valami”… Beszélgetőpartnerem még jobban elkomorodik, amikor megpendítem, hogy a lélekszám alapján akár magyar tanácsosa is lehetne Felsődernának. A kilencvenes években volt is egy képviselőjük a helyi tanácsban. Aztán elsorvadt az RMDSZ-fiókszervezet. 2008-ban újraalapították, de a legutóbbi önkormányzati választásokon a mintegy 160 magyarból csupán 18-an szavaztak az RMDSZ jelöltjére. „Az egyik román párt pálinkát osztogatott meg üdítőt, a másik pedig rizset meg cukrot – mentegetőzik –, többen nyíltan a szemembe mondták: ti nem adtatok semmit, ugyan miért szavaztunk volna rátok?” Néhány magyar családot, akár román vagy szlovák falusfeleik egy részét, elhódítottak a gyarapodó „hívők” – a neoprotestáns felekezetek. Ezek a famíliák teljesen elkülönültek, nem vesznek részt a közösségi életben, annyira nem, hogy például választások alkalmával sem lehet rájuk számítani, el se mennek szavazni.
Vakációban felpezsdül az élet. A dernai asszonyok (képünkön) elmondása szerint, ha az utánuk következő nemzedék helyben maradt volna, sokkal erősebb lenne a helybeli magyar közösség. Kovács Ilona például, akárcsak Udvari Anna, három gyereket szült, és mind a két nagymamának hét-hét unokája van. Ha hozzájuk számláljuk Kovács Irénkének, Bödör Erzsébetnek és Szilágyi Dalmának, a beszélgetés további résztvevőinek a leszármazottait is, csupán a megjelentek ivadékaiból kitelne egy kisebb iskolára való létszám. De hát szétszóródtak az országban, a nagyvilágban, csupán nagy ünnepek alkalmával, meg ilyenkor, vakáció idején támad élénkség a nagyszülők portáján.
Ismét előkerül a szlovákok példája. Jobbára római katolikusok, nincs saját papjuk, a bodonosi plébános jár át szentmisét tartani a templomukba. De náluk nyaranta még jobban megpezsdül az élet, hiszen az anyaországba költözöttek és a Szlovákiában csak vendégmunkát vállaló helybeliek szinte mind egyszerre térnek haza olyankor. Sok fiatal értelmiségi is vállal itt „missziós” munkát, a közeli Sástelken működtetnek ifjúsági és gyermektábort vakáció idején. Mialatt az RMDSZ csapata bent, az imateremben ugyanazokban az ügyekben fáradozik, mint Kövesegyházán, beszélgetésünk során itt is hasonló gondok merülnek fel, mint riportutunk előző állomásán. Parlagon marad a földek nagyobb része, nem érdemes gazdálkodni, nem is bírja a korosodó maradék. Ami az erdőket illeti, talán még rosszabb a helyzet, mint Kövesegyházán. Senki se vállalja az erdőőri megbízatást, a faállomány pusztul, szabad prédája mindenkinek. Senki nem vigyáz az erdőre, az egymásét is lopják, olyan tulajdonosok is vannak, akik fűtéssegélyt kapnak az államtól, miközben eladják a fájukat. Itt sincs senkinek vadászengedélye, vaddisznó, őz, szarvas szabadon ga(rá)zdálkodik a még megművelt szántóföldeken.
Persze itt is a legnagyobb gondot a bányák, a gyárak bezárása jelenti. Amikor erről kezdek faggatózni, bár egyik beszélgetőpartnerem, Kovács István húsz évig dolgozott a tárnákban, arra biztatnak, hogy bányaügyekről inkább a szemközti porta kapujában állingáló Kolozsvári Sándort faggassam. Sándor 24 évet húzott le gépészként a szénbányában. Emlékezete szerint a szén- és aszfaltbányászat fénykorában a kitermelőhelyeken, a felszíni kiszolgálóüzemekben és a karbantartóműhelyekben több mint hatezren keresték meg a kenyerüket.
Kis bányatörténeti trakta. A szakirodalomban először Francois-Sulpice Beudant francia tudós említi a derna–tatarosi aszfaltot. Az 1800-as évek elején a kor nagy tekintélyű természettudósa XVIII. Lajos megbízásából és támogatásával rótta az akkori Magyarország úttalan útjait. Az első részletes geológiai leírás 1822-ben készült el – francia nyelven. Beudant így fogalmaz terjedelmes munkája előszavában: „Egy ország, amelyre a természet minden kegyét pazarolta, amelynek éghajlata félgömbünkön a legkedvezőbb, földjét hatalmas folyók öntözik, síkságai csodálatosan termékenyek, a hegyei pedig – amelyeken a földmivelés már lehetetlen – ásványokban gazdagok. Az ilyen ország felébreszti az utazó kíváncsiságát és a természetbúvár figyelmét.” A reformkorban nemcsak közútjaink voltak burkolatlanok, hanem a városi utak nagy része is. Széchenyi István magáévá téve azt a latin mondást, hogy „via vita”, azaz: út az élet, rámutatott, hogy az utak hiánya az ország fejlődésének legnagyobb kerékkötője. Felhívása pusztába kiáltott szó maradt. Hogy a század második felében mégis megindult az útépítés, sőt, az aszfaltútépítés, az többé-kevésbé a véletlen műve. Egy Kovács Mihály nevű inzsellér 1858 tavaszán kirándult Bihar megyébe, Nagyvárad környékére. Feltűnt neki, hogy néhány faluban – Alsó- és Felsődernán, Tataroson – a házak falának legalsó részét mintegy 40-50 centiméternyi magasságban feketére festik. Érdeklődésére a falu lakosai elmondták neki, nem festék ez, hanem a falu határában található szurokszerű anyag, amely megvédi a falat az átázástól. Kovács a helyszínre sietett, és megállapította, hogy amire első pillanatban gyanakodott, az valóság. Ez az anyag a szakkönyveiből már jól ismert bitumen. Laboratóriumi vizsgálatokkal ugyanerre az eredményre jutott. Azonnal társat keresett – és talált is – a nagyüzemi kitermeléshez, s 1863-ban Popper Istvánnal megkezdték a bányászást. Ez a bitumen igen jó minőségű volt, s nagy tömegben fordult elő a földfelszín alatt mintegy 150 méter mélységig.
A társvállalkozó fia – szintén képzett mérnök – már olvasott a bitumen felhasználásával kialakított zajtalan, egységes burkolatról, az aszfaltról, ezért 1864-ben kiutazott Párizsba, hogy idevágó tapasztalatokat szerezzen. Hazautazása után azonnal hozzákezdtek az aszfalt gyártásához és bedolgozásához. Az első magyarországi aszfaltburkolatot Budapesten a Palatinus (ma Nádor) utca 21. számú épülete előtti járdaszakaszon készítették. Hogy a magyar aszfalt kiváló minőségű volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1878-ban, a párizsi világkiállításon a mintadarabok díszoklevelet és aranyérmet nyertek. A fővárosi sikerek után keverőtelepeket hoztak létre szinte minden nagyobb városban, így Nagyváradon, Pécsett, Szegeden, Győrött, Aradon. További előrelépést jelentett a hengereltaszfalt-burkolat meghonosítása. Igaz, a kísérletek először kudarccal végződtek. Az első ilyen burkolatot – egy amerikai szakértő bevonásával – 1906-ban, Nagyváradon építették. Ez azonban egyetlen hét alatt tönkrement. Kiderült, hogy a „szakértő” szélhámos volt… Az első szakszerű leírás Szontagh Tamás érdeme. 1886-ban megjelent tanulmányában közölte, hogy a Réz-hegység északnyugati oldalán neogén lerakódások vannak, gazdag aszfalt- és lignittelepekkel. Tataros, Felsőderna és Bodonos határában az aszfaltot a diluviális agyag alatt fekvő pontusi homok tartalmazza, nagy kiterjedésű lencsékben. Közel 8 km hosszan aszfalttal impregnált homokkő van a Derna-patak felső völgyében. A másfél méternyi agyagos termőföld alatt sovány aszfaltréteg fekszik, alatta művelésre érdemes, fekete aszfaltréteg, legalul pedig lignitréteg húzódik.
Egy tudósítás szerint, melyet a millennium korában írtak, Európában a 19. században csupán két jelentősebb aszfalt-előfordulást találtak: 1849-ben a svájci Val de Travers-i, majd 1864-ben Biharországban a felsődernai és tatarosi „aszfalthegyeket.” 1864-ben jegyezték be Nagyváradon a „Magyar asphalt vállalat” nevű céget, mely később részvénytársasággá alakult. Ezekben a bányákban a természetes aszfaltot – ahogy egyszerűbben nevezték: a földszurkot – tárnákban bányászták. A leírások szerint 60–100 méter mélységig öt réteg-előfordulás volt, és a természetes aszfaltrétegek alatt mintegy 1 méter vastagságban lévő lignitet is kibányászták. Leggazdagabbak lignitben (fiatal képződésű barnaszénben) és aszfaltban a Réz-hegység nyugati homlokán elterülő pontusi rétegek, úgyhogy a Czigányfalva, Tataros, Derna és Bodonos közt fekvő alacsony hegységet Aszfalt-hegyeknek nevezték el.
Európában a századforduló táján csak Angliában és Magyarországon építettek hengerelt aszfaltokat. Vidéky László mérnök már 1873-ban szorgalmazta ezt a technológiát. Egy német útépítő cég a Magyar Asphalt Részvénytársasággal közösen Stuttgartban építette az első aszfaltburkolatot, éppen Vidéky irányításával. A millenniumi kiállítás riportere szerint: „Aszfaltot egy cég állított ki, még pedig a hazai aszfaltipari részvénytársaság (Budapesten, gyárak Tataroson, Mezőtelegden). E cég kiállítása részint a bányászati, részint a vegyipari pavilonban volt látható. Mindenek előtt ki volt állítva azon pontusi korú, nyers aszfaltos homok, amelyből a gyár az aszfaltot nyeri. Magát az aszfalttelepet fotográfiák illusztrálták. Meglepő volt a készítmények sokasága, amelyek közül felsoroljuk az aszfalt briquetteket, aszfalt fedőlemezeket, isolálásra szolgáló lemezeket, nyers olajat, gépolajakat, sárga bőrkenőcsöt, vörös tetőmázt, fekete kocsikenőcsöt, aszfaltlakkot stb. A Magyar Asphalt Részvénytársaság felsődernai és tatarosi telepe nemcsak Magyarországon, de külföldön is, különösen a Keleten, egyre nagyobb tért hódít, a miben az anyag kitűnő minőségén kívül a tulajdonos részvénytársaság vezetőinek is nagy részük van. Bihar vármegye aszfalt-ipara nemcsak a bánya-termelésnek egyre fokozódó emelkedése által tanúsítja a fejlődés jeleit, hanem az által is, hogy mellékiparágak keletkezését és fejlődését tette lehetővé.”
Az aszfaltbányászat és -gyártás bihari úttörői (inkább „útépítői”), Kovács Mihály, Popper István és Vidéky László nyomában haladva, a múlt század második felében mind műszaki, mind tudományos szempontból igen jelentős szerepet vállalt Váradi Ernő vegyészmérnök és mineralógus. Beszélgetéseim során többször is emlegetik a hajdani bányászok a vidék legendák övezte, rejtélyes kutatóját. 1910-ben született Nagyváradon, Váradi Ödön, az Ady-kortárs neves jogász és publicista fiaként. 1935-ben fejezte be vegyészeti és ásványtani tanulmányait Drezdában. Hazatérve előbb a Rézbánya környéki molibdén- és uránlelőhelyeket kutatta, majd az 1940-es évek elejétől a derna–tatarosi bányavidék kísérleti központját vezette. Nevéhez több mint 70 találmány kötődik. Legnagyobb sikerét a dernai bitumenből általa előállított termék, az úgynevezett poláris olaj előállításával aratta. A szovjet légiflotta gépei ennek a különleges, mínusz 63 fokig fagyálló ásványi olajnak a felhasználásával repülték át 1952 telén az Északi-sarkot. Váradi Ernő a legmagasabb állami kitüntetésekben részesült, s a fáma úgy tartja, hogy (íme, a nevéhez fűződő legendák egyike…) Sztálin – közvetlenül rejtélyes halála előtt! – Moszkvába hívatta, és tudományos érdemeit elismerve, egy halom arany ékszerrel jutalmazta meg őt. Számos legendás elem fűződik az időközben akadémikusi címet elnyerő kutató titokzatos bukaresti és jászvásári útjaihoz is. Sokan tudni vélik, hogy néhány havi németországi szimatolás után, ezen eltűnései alkalmával alapozta meg a polimerek kutatását, mellyel Elena Ceauşescu tudományos hírnevét „öregbítette”. Házvezetőjének visszaemlékezései szerint még idős korában is, ha éjszaka „megálmodott valamit”, felkelt, fel se öltözött, hanem pizsamában a laboratóriumába sietett, és azon frissiben kísérletekbe fogott. A közelmúlt krónikája. A Magyar Asphalt Rt. a saját szükségletére kezdett lignitet bányászni, először a Felsődernával szomszédos Bodonoson. Az első szénbányászok a Baranyiak által erdőirtás végett a Réz-hegységbe telepített szlovákok leszármazottai voltak. Bodonosról alagúton keresztül lóvontatta csillékkel szállították az üzemanyagot Dernára. A fél évszázadig kitermelést folytató magyar részvénytársaság vagyonát, tizenegy aszfalt- és szénbányájával, ipartelepeivel, épületeivel együtt Trianon után 1922-ben „vette át” – minden kártérítés nélkül! – a Román Kőolajipari Vállalat. A bécsi döntést követő négyesztendős „magyar közjáték” alatti fellendülés után a bányavidéken az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején kezdődött az egyre nagyobb iramú fejlesztés. Az „almaszegi szénmedence”-ként emlegetett kisrégió az ipar, elsősorban az erőművek fokozódó, csillapíthatatlan lignitigényének köszönhetően mintegy hatezer bányásznak biztosított az országos átlagnál „több”, „jobb” kenyeret. Bár – mint azt nyugdíjas riportalanyaimtól megtudom – a Zsil-völgyi bányászok az ottani nagyobb fűtőértékű feketeszén miatt mindig sokkal többet kerestek, mint ők. Az almaszegi bányát műszaki fejlesztés révén 1975-ben – elsőként az országban – teljes mértékben gépesítették. Ennek eredményeként 1985 és 1988 között a munkaversenyben elnyerték az országos első helyet. Románia kőszénellátásának 10 százalékát adva többször kiérdemelték a „Szocialista Munka Hőse” kitüntetést…
Ebek harmincadján. Kolozsvári Sándor nyugalmazott bányagépész véleménye szerint barnaszén még akár évtizedekre elegendő volna a közel száz kilométer hosszan elnyúló tárókban, de csak egyetlen vállalkozó próbálkozik a bányászat felélesztésével a közeli verzár–bodonosi bányavidéken. A tárnákat a rendszerváltozás után fokozatosan zárták be, úgymond konzerválták, szerre nyilvánították „nem rentábilissá” őket. Sándor máig nem érti, kinek, kiknek az érdeke volt a teljes leállás. Mint megannyi ebek harmincadjára ítélt üzem esetében, a „konzerválás” itt sem jelentett egyebet, mint mindennek a szétverését, minden elmozdítható széthordását. Sándor több mint két évtizedig bányakombájnok kezelőjeként dolgozott. A fejtés előkészítése nyomán két fronton haladtak előre, akár nyolcvan-száz méter szélesen. A kitermelt lignitet futószalagon hozták ki, apró villanymozdonyok vontatta csillékkel, billenőkocsikkal szállították az almaszegi szénsilókig, ahol vagonokba rakták át, s főleg a nagyváradi hőerőművet táplálták ezzel a fűtőanyaggal. Kolozsvári Sándor emlékezete szerint a középesi bányában, ahol ő dolgozott, hét halálos baleset történt. A frontfejtésben dolgozók közül szinte mindenkit értek kisebb-nagyobb sérülések, őt magát is. Bányalégrobbanás csak a bodonosi fejtésnél fenyegetett, csak ott keletkezett metángáz a tárnákban. A szolidaritás viszont sok életet mentett meg. Egyszer Sándorék brigádja mögött kigyulladt egy frontfejtés. Egyetlen bányásznak sem volt kötelező védőmaszkja, s a nagy füst teljesen elzárta a visszautat, nem tudtak kimenekülni. Az egyik igazgató – a főnökök mind el voltak látva komplett, oxigénpalackos védőfelszereléssel – mentette ki őket, annyi maszkot hozott magával, ahányan bent rekedtek. Az egyik maszk meghibásodott, s megmentőjük váltakozva hol a pórul járt bányász, hol a saját szájába dugdosta az életet jelentő oxigén forrását. Amikor megszűnt a bányászat, sokan elköltöztek, másfelé próbáltak szerencsét. Sándor egyik cimborája meg sem állt Kanadáig. Mivel jóval kevesebbet kerestek, mint a feketeszenet bányászó Zsil-völgyiek, a nyugdíjuk is jóval kevesebb lett. Debreceni Sándornak huszonnégy esztendei föld alatti munka után 1370 lejjel kell beérnie. Sándor egyébként újságolvasó ember, beszélgetésünk során tájékozottnak bizonyul az ország-világ dolgaiban. Bevallja őszintén: „a politika nem érdekli”, az elvonások és a megígért, de elmaradt nyugdíjemelések miatt „nem ért egyet az RMDSZ politikájával”. Emiatt leskelődött át „közömbösen” a kapujában álldogálva, emiatt nem kelt át az úton, hogy részt vegyen az imaházban tartott megbeszélésen. Szerinte a Szövetségnek nem kellett volna belépnie a demokrata-liberálisok vezette kormánykoalícióba. Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, az iránt érdeklődöm: az ő ifjúsága idején milyen volt Felsődernán és széles e vidéken az élet. „A bányászok nagyobb része áttelepedett a vidék falvaiba, de sokan ingáztak, akár hatvan kilométerről is. Autóbuszkonvojok hozták-vitték naponta háromszor a váltásokat. Sok-sok magyar élt itt – kapom a választ. – Volt egy jó focicsapatunk, bányásznapi rendezvényeken nagy ünnepségek zajlottak, a prémiumokból bőven futotta miccsre, sörre. Akár hiszi, akár nem, itt fent a gyártelepen szinte csak magyar szót lehetett hallani az én gyerekkoromban, a románok meg a szlovákok lejjebb laktak, a faluban, de sokan közülük beszéltek magyarul. Csupa magyar szomszédunk volt, ez véges-végig magyar utca volt, én még magyar iskolában végeztem a hét elemit. Amikor Nagykágyán beiratkoztam a gépészeti szakközépiskolába, nagy gondom támadt abból, hogy jószerével egy szót sem értettem románul.” Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Eltűnő emlékhelyek Arad megyében
Arad megyében tovább folytatódik a magyar történelmi emlékek pusztítása. Miután az utóbbi időben sorozatosan kriptákat törtek fel Menyházától Világosig, lebontották a déznai katolikus templomot, a borossebesi zsidó imaházat – most az utolsó nyomokat is eltüntették Borossebesen, elpusztították a régi temetőt.
A borossebesi elkerített régi temetőt munkagépekkel tették a földdel egyenlővé. Vannak olyanok, akiknek több generációjuk ebben a régi temetőben van eltemetve, ugyanakkor itt fekszik Dr. Kéri Imre is, aki Arad megye főorvosa volt, magyar királyi tanácsos és az MTA levelező tagja.
A helyi önkormányzat szerint teljesen törvényes, amit tesznek, mert a terület az önkormányzati tulajdon és utat, illetve lakónegyedet fognak építeni rá. A helyi magyarság csupán annyit tehet, hogy tehetetlenül nézi a gyalázatos rombolást. Erdély.ma

A 101 éves szerző harmadik könyve
Nincs rá adatom, hogy így van-e, de nem csodálkoznék, ha kiderülne: az aradi Kövér Gábor a legidősebb író, akinek életében könyve jelenik meg. 2011. augusztus 15-én ugyanis betöltötte 101. évét, jó két hete tehát benne jár a százkettedikben. S ha hozzátesszük, hogy első könyve 96 éves korában jelent meg…
A Tulipán könyvesboltban csütörtökön délután a Hadak útján című, immár harmadik kötetét mutatta be Ujj János, kiemelve, hogy a három könyv ugyanannyi műfajt képvisel: az Eretnek mesék a világról filozófiai jellegű írásokat, a második (Elfuserált évszázad) a XX. század geopolitikai, történelmi eseményeivel kapcsolatos eszmefuttatásokat tartalmaz, a harmadik, a legújabb, a Hadak útján memoár, kétharmadrészt önéletrajzi írás, amely főleg az 1940-es évek történéseit meséli el. És Kövér Gábornak, akit nagyon sokat ismernek Aradon – az egykori rétháti földbirtokos unokája kitűnő műszerész, finommechanikus, aki, egyebek között, a fényképezőgép-javítás mestere – meglehetősen mozgalmas élete volt egy évszázadon keresztül. 22 évesen mesterdiplomával műszaki vezető egy aradi textilgyárban, 26 évesen harisnyagyárat tervez, az 1920-as évek végén tanúja az aradi (Romániában az első) rádiógyártás (!) beindulásának.
Gondoljunk bele: az első világháború kitörése első mozzanatának tartott szarajevói főherceg-gyilkosság napján, 1914 júniusának végén fénykép készült róla, a második világháborút (beleértve Budapest pusztító ostromát is) felnőttként élte végig, részese volt az aradi ipar háború utáni talpraállításának. És a történéseket az elképesztő memóriával megáldott szerző hűen, és nem írói kvalitások híján meséli el, harmadik könyvének egy-egy mozzanata (például a székelyföldi havason legeltetett marháival az akkori magyar határon tudta nélkül átkerült székely legény kálváriája) valóságos bravúrral megírt történet. A könyv, amelynek több írása már különböző helyeken megjelent, érzékletes képet nyújt a háború viharában ide-oda sodródó, menekülő emberekről, katonákról és a hatalom képviselőiről, a kor hangulatáról, és távolról sem csupán egyetlen ember és családjának sorsát eleveníti fel. Igaza van a könyvet bemutató Ujj Jánosnak: a Hadak útján érdekes és izgalmas olvasmány, feltétlenül érdemes pár órát rászánni.
Kövér Gábor eddigi könyvei az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület kiadásában, Bálint Mózes gondozásában és biztatására jelent meg a Gondolkodó magyarok sorozatban. És a szerző harmadik könyvéből tudjuk: készül a negyedik, a Marosmenti krónika című is.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Magyar térfoglalás Nagybányán
„Miénk itt a tér!” jelszó alatt szervezik meg idén szeptember 16–18. a nagybányai Főtér Fesztivált. A rendezvénysorozat rendhagyó módon idén nem a hajdani vásártérről, hanem a Klastromrétről indul.
kecskeméti lovas íjász hagyományőrzők bemutatóját parádés bevonulás követi a főtérre: a résztvevők, vendégek és a közönség táltos dobosok kíséretében érkeznek a rendezvény helyszínére, s három napra jelképesen és a valóságban is elfoglalják a régi városközpontot. Nagybánya és a környékbeli magyar közösség egyik legfontosabb, legnagyobb rendezvénysorozatát a helyi civil szervezetek, ifjúsági és kulturális egyesületek szervezik. A szervezők közleményéből kiderül, a csapat ezúttal is az igényes, kulturált szórakozás és szórakoztatás mellett kötelezte el magát; a gazdag és változatos programkínálat is ezt igazolja. Idén sem maradnak el a fiataloknak, gyermekeknek szóló sportvetélkedők, ügyességi és csapatversenyek; lesz önkéntesek vetélkedője, aranyosztály, közös gitározás, óriássakk, számcsata, öttusa és rovásdominó.
Lesznek hagyományőrző programok: kézművesvásár, mívessátor, ősmagyar jurta, néptánc, lovasíjászok és táltos dobosok előadása. Egy teljes napra egy a régi korokat idéző népi játszótér is a helyszínre költözik, ahol a hordólovaglástól a bikaszarvdobálásig, a Toldi-erőpróbától a kosaras körhintáig számtalan izgalmas játékot kipróbálhatunk. Az érdeklődők láthatnak képzőművészeti kiállítást, és hallhatnak Rádiókabarét, lesz közös versmondás és gitározás, zenés-verses előadás a Fekete Sas udvarán, valamint térzene. A míves sátorba, amikor éppen nem kézműveskednek benne, egyenesen „1000 magyar ház” költözik: az európai kulturális örökség napjaihoz kapcsolódva vetített képekben elevenednek meg Nagybánya és Erdély legszebb települései, épületei. Lesznek könyvbemutatók, vasárnap pedig egyházi programok és ökumenikus istentisztelet. A környezetvédelmi akciók során elültetjük a Főtér Fáját, lesz közös kocogás és zöld szépségversenyen méretnek meg a város legszebb fiataljai. A bulik, koncertek sem maradnak el: pénteken óriáskivetítőn vetítik az István, a király rockopera csíksomlyói bemutatóját, a szombat esti vendég pedig Nagy Feró és a Beatrice. Krónika (Kolozsvár)

Szűkösre szabott tanévkezdés – Korgó gyomorral nem lehet himnuszt énekelni
Pénztelenség, személyzeti szűkítés, iskolaigazgatók leépítése, korgó gyomrú tanár, problémás gyerek – szűkre fogva Kocs Ilona szerint nagyjából ezek a jellemzői a most kezdődő új iskolai tanévnek. A szakszervezeti felelőst az udvarhelyszéki állapotokról kérdeztük.
Bár a tavalyi évhez képest nem sokat változott Udvarhelyszéken a diáklétszám, az általános tendencia mégis azt mutatja: egyre kevesebb tanulója lesz az iskoláknak. „Székelyudvarhely környékén évfolyamonként legtöbb egy osztály szűnt meg. Ez nem olyan sok, de bajnak elég”- mondja Kocs Ilona.
Román szakosok kerestetnek
A tanügyi szakszervezeti felelőstől azt is megtudtuk, Udvarhelyszéken továbbra is román szakos tanárokból van a legnagyobb hiány. A térségünkben történt iskolatáji változásokról szólva Kocs azt említette, hogy a tavalyi évhez képest idén Hargita megyében kilencvennel kevesebb katedra van, ami leépítést vagy szűkítést jelent. „Ennek egyharmadát Udvarhelyszéken kell megoldani. Nagyjából sikerült is, hiszen a logopédusok, iskolapszichológusok a helyi önkormányzatoktól a megyei tanácshoz kerültek, ezután onnan fizetik őket, illetve az iskolaigazgatókat is óraadásra kötelezik, és az óvodaigazgatóknak is csoportjuk kell legyen. Mindez már személyzetcsökkenést is hoz” – magyarázza Kocs. Mint hozzáteszi, felszámolták néhány udvarhelyszéki iskola vezető beosztását: Alsó és Felsősófalvát Parajdhoz csatolták, a szentléleki iskola igazgatásilag a farkaslakihoz került, Oroszhegy és Szentkirály pedig immáron egy iskolaközpontot képez, illetve Székelykeresztúron összevontak két óvodát: az Orbán Balázst és a Petőfi Sándort. „Az összevont iskolákban megszűnt az igazgatói poszt, vagyis azoknál az intézményeknél, ahol kicsi volt a gyereklétszám, személyzetcsökkentés történt. A községek, például Kányád és Fenyéd megúszták, hiszen a törvény azt mondja, mindegy, hogy mekkora a gyereklétszám, községenként kell egy iskola”. Nyomott hangulatú tanévkezdés
A diákokat is érintő gondokról Kocs Ilona úgy véli, hogy nem véletlen a logopédusok, iskolapszichológusok „átmentése”: korábban a fejkvótás rendszer miatt senki nem akarta fizetni őket, sokukat leépítették, aztán rájöttek, egyre több gyerek szorul rájuk. „Sok a beszédhibás, problémás gyerek. A családokban nagy a feszültség , a stressz, mindez pedig kivetítődik már a magzatra is, így sokan különböző problémákkal születnek” – magyarázta a szakszervezeti felelős. Szerinte az a központi és országos szintre kiterjesztett igyekezet, hogy a politikum a különböző társadalmi kategóriákat igyekszik egymásnak ugrasztani, rányomja a bélyegét a tanügyre is.
„Úgy látom, nyomott hangulatban kezdődik a tanév. A szülők félve viszik gyereküket az iskolába, mivel nem tudják, mi vár rájuk ott. A fiatal tanerő, ahelyett, hogy a katedrát választaná, inkább elmegy Nyugatra dolgozni, a nyugdíjazott tanárok pedig örvendenek, hogy megszabadultak a tanulóktól, a tanügytől, nem akarnak visszamenni tanítani” – érzékeltette Kocs Ilona a házuk táján uralkodó, tanévkezdés előtti hangulatot.
A szakszervezetis közölte: nem sok jót tud elmondani a 2011-2012-es időszak kezdete előtt. „Húsz esztendeje csak a selejt szaporodik, senki nem akar tanulni, senki nem akar tanár lenni, van persze jó példa, kivétel is. Olyan tanár is akad, aki ha belépőt kellene fizessen, akkor is elmenne az iskolába. Korgó gyomorral viszont nem lehet himnuszt énekelni” – összegzett Kocs.
Máthé László Ferenc
Hargita Népe. Erdély.ma

Magyar tanárokat távolítottak el a MOGYÉ-ről
Újabb döntést hozott a magyar oktatás rovására a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa. A román többségű testület a hétvégén arról döntött, hogy nem hosszabbít szerződést a felsőoktatási intézmény nyugdíjas óraadó tanáraival. Mivel a tizenöt, a tavasszal nyugdíjba kényszerített, majd óraadóként szerződtetett professzor közül kilenc magyar nemzetiségű, a szenátus döntése a magyarság újabb arculcsapásának számít, és jelentősen megnehezíti majd a magyar tagozat működését.
Míg az egyetem diákságának szinte fele magyar nemzetiségű, a tanárok aránya az egyharmad alá csökkent. Határozatával az intézmény szenátusa lényegében azoktól a professzoroktól szabadult meg immár végérvényesen, akiket a tavasz folyamán, az egyetemi év közepette, egyik napról a másikra nyugdíjba küldött. Akkor a MOGYE szenátusa kegyesen felajánlotta az érintetteknek, hogy óraadó tanárként továbbra is dolgozzanak a felsőoktatási intézményben.
A diákok látják kárát az intézkedésnek
Az egyik érintett éppen Kincses Ajtay Mária, a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület alelnöke. Elmondása szerint a hideg zuhany nem is annyira őt meg a hozzá hasonló helyzetben lévő idősebb professzorokat érinti a legkellemetlenebbül, hanem a felsőoktatási intézményt és annak diákságát. Mától ugyanis bizonyos tanszékek tapasztalt egyetemi tanárok nélkül maradnak. „Én hétfőn még bemegyek pótvizsgáztatni, illetve az elkövetkezendőkben is foglalkozom a két, doktorátusra készülő diákommal, mert ők nem lehetnek az efféle diszkrimináció áldozatai” – fejtette ki lapunknak Kincses Ajtay Mária volt tanszékvezető. A negyvenéves pedagógiai tapasztalattal rendelkező toxikológus szerint az idei a harmadik nagy tisztogatási hullám, ami az egyetem történelmében előfordult. Először a román tagozat megalakulása után söpörtek ki jó pár egyetemépítő magyar professzort, majd 1990-ben, az akkor rendkívül erős magyarellenes hangulatban tették lapátra az idősnek tartott tanárokat. „A mostani újabb hullám a magyar tagozat teljes elsorvasztását célozza” – vélekedett a frissen menesztett professzor.
További tiltakozásokat szerveznek
A szenátus döntése elégedetlenséget váltott ki a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) tagjaiban. A hetek óta Marosvásárhely főterén tiltakozó aktivisták újabb demonstrációra készülnek. Ezúttal az egyetem épülete előtt, hangosbemondóval készülnek fejezeteket felolvasni az új oktatási törvényből. Néhány passzust egy óriástablóra is felírattak, amit aranyozott keretbe foglaltak. A két és fél méterszer kétméteres tablót a hét folyamán készülnek átadni Constantin Copotoiu rektornak. A RMOGYKE elsősorban a szenátus román tagjai által megszavazott diszkriminatív egyetemi charta ellen tiltakozik. Mint ismeretes, a tanügyi törvénybe foglaltakkal szemben ez nem teszi lehetővé a magyar intézet megalakítását az egyetemen. „Pénteken levélben értesítettük a szenátus tagjait, hogy döntéseikkel a Románia által is felvállalt nemzetközi egyezményeket szegik meg. A héten az egyetem előtt tiltakozunk, de folytatjuk a főtéri figyelemfelhívó sétánkat is. A következő lépés az lesz, hogy megpróbáljuk rávenni a MOGYE magyar diákságát, hogy ülősztrájkkal kezdje az évet” – sorolta a civil szervezet terveit a Krónikának Ádám Valérián, a RMOGYKE ügyvezetője, az egyetem volt diákja.
Aggódó vén diákok
A MOGYE és a hazai magyar nyelvű orvosképzés jelene és jövője iránti aggodalom jegyében zajlott a hétvégén az ötven évvel ezelőtt, a felsőoktatási intézményben végzett orvosok és gyógyszerészek „aranytalálkozója” is. „Fél évszázad nagy idő. Megtörte ifjú lendületünket, letarolta reményeinket, kikezdte egészségünket, de nem törte meg az oktatóink iránti tiszteletünket, közösségi szellemünket és egymás iránti vonzódásunkat” – jelentette ki az „osztályfőnöki órán” Bakos János urológus, egyetemi tanár, a találkozó főszervezője.
Mint kiderült, a nagy múltú felsőoktatási intézményben ötven évvel ezelőtt az általános orvosi karon 108-an végeztek, közülük 73-an vannak életben, 32-en külföldre távoztak. A gyerekgyógyász karon 22-en diplomáztak, öten távoztak az élők sorából, ketten települtek ki külföldre, míg a gyógyszerészeti szak 26 végzőse közül egy él az ország határain kívül. A vén diákokat Ötvös József református főesperes köszöntötte, aki nagy megtiszteltetésnek nevezte azt, hogy szólhat az idős erdélyi magyar orvosnemzedékhez. A megmaradás, a helytállás fontosságát kiemelve emlékeztetett a nehéz 1950-es, 60-as évekre. „Én és az én nemzedékem önöket példaadó generációként tisztelte, tiszteli” – jelentette ki többek között a marosvásárhelyi vártemplom lelkésze. 
Indítvány a magyar intézetért
A találkozón László Dénes indítványt terjesztett elő, amelyben az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek kérik: az egyetem szenátusa vizsgálja felül a külön magyar intézet létrehozásával kapcsolatos, negatív hozzáállását. Az idős orvosok úgy vélik: az egyetem mai, román többségű szenátusának nincs joga ahhoz, hogy megvonja a mai és jövőbeni diáktól az anyanyelven való tanulás jogát. A találkozón az egykori tanárok közül heten voltak jelen. Az ő nevükben Fazakas Béla nyugalmazott egyetemi tanár elevenítette fel a múltat, és vázolta fel a magyar tagozat jelenlegi helyzetét, külön kitérve a tanárhiány aggasztó voltára: miközben a diákok fele magyar, fele román, addig a tanároknak csupán mintegy 30 százaléka magyar nemzetiségű.
Nem okozott hátrányt, hogy magyarul tanultak
Az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek alkották az utolsó olyan évfolyamot, amely kizárólag magyar nyelven sajátította el a szükséges ismereteket. A Krónikának többen azt nyilatkozták, hosszú pályafutásuk során semmilyen hátrányuk nem származott ebből. Hoványi Gyula például Nagyváradon született és évtizedeken keresztül Svédországban gyógyított. „Már amikor az egyetemre bejutottam, tökéletesen tudtam románul. Akik most nem akarják azt, hogy különálló magyar karok létezzenek, nem tudják, hogy miért jött létre a marosvásárhelyi orvosi egyetem, amikor 1945-ben a kolozsvári román tannyelvű intézmény lett. Miskolczy Dezső és Csőgör Lajos professzorok közbenjárására az akkori román miniszterelnök, Petru Groza a rendelkezésükre bocsátotta a marosvásárhelyi hadapródiskola épületét, hogy itt magyar orvosi egyetemet létesítsenek, és az itt képzett orvosok Erdély magyar nyelvű lakosságát gyógyítsák. Erre kellene tekintettel lenni ma is” – jelentette ki a Krónikának az ötven évvel ezelőtt végzett orvos.
A Brassóban született és Marosvásárhelyen nevelkedett Friedmann Vilmos Frankfurtban él. „Mind a két nyelvet jól beszéltem, soha nem volt problémám. Az egyetem elvégzése után hét évig Dicsőszentmártonban dolgoztam, a pácienseim zöme román ajkú volt. Nem volt amiatt nézeteltérés, hogy én magyarul tanultam az orvoslást” – emlékezett vissza a kezdetekre a szakember. Brassai Zoltán nyugalmazott orvosprofesszor neje, Daróczi Erzsébet marosvásárhelyi háziorvos szintén azt hangsúlyozta, pályafutása során semmilyen hátrányuk nem származott abból, hogy magyarul tanultak. „Nagyon sok kollegám Moldvába került, és ott igen megbecsült orvosként dolgozott. Szinte hihetetlen, hogy most milyen helyzet alakult ki az egyetemen. Nem értem, hogyan lehetséges az, hogy a szenátussal nem lehet betartatni a törvényt” – háborgott lapunknak a szakember.
László László belgyógyásznak, aki immár negyven éve a németországi Offenburgban dolgozik szintén nem jelentett gondot pályafutása során, hogy magyarul sajátította el a szakmát. „Soha nem volt gond számomra az, hogy különféle nemzetiségű betegeket gyógyítsak. Az alaptudás volt a fontos. Romániában 12 éven át gyakoroltam a szakmát, előbb a Herkulesfürdő melletti Bozovicsban, ahol csak románok éltek. Utána a Temesvár melletti Rékáson praktizáltam, ahol négy nemzetiség él együtt. Semmilyen problémám nem volt” – emlékezett a szakember. Elmondta, sajnálattal értesültem arról, hogy a közelmúltban magyarellenes intézkedések sorát hozták a marosvásárhelyi egyetemen. „Nincs elég tanár, és erre lehet hivatkozni, amikor gátolják a külön magyar intézet létrehozását. Ez nagy baj. Szerintem azt a színvonalat, amit a mi időnkben az egyetem nyújtott, már soha nem lehet elérni, de törekedni kell arra, hogy megközelítsék azt” – vélte a szakember.
Nemzetközi jogorvoslat
Antal Zoltán csíkszépvizi származású sebész főorvos arra hívta fel a figyelmet, hogy az akkori orvosi egyetemen nemzetközi szinten is elismert tanárok tanítottak. „Nekünk olyan nemzetközi hírű tanári karunk volt, akiktől a szakmát igen magas színvonalon sajátítottuk el. Miskolczy és társaik vállalták, hogy Budapestről visszajönnek ide, a román világba, hogy fenntartsák a magyar orvosképzést. Példát vehetnének róluk azok a mai fiatal végzettek, akiknek a tinta alig szárad meg a diplomájukon, s máris azt nézik, hogy melyik nyugati országba távozzanak” – jelentette ki a hosszú időn át Csíkszeredában dolgozó szakember. Hangsúlyozta, az egyetem jelenlegi szenátusának meg kellene ismernie, tanulmányoznia kellene az egyetemes emberi jogok chartáját, és aszerint intéznie a felsőoktatási intézmény sorsát. „Szerintem nemzetközi síkra kell vinni ezt a problémát, mert úgy látszik, az országban nem találunk meghallgatásra” – jelentette ki a MOGYE-n kialakult helyzet kapcsán az intézményben ötven évvel ezelőtt végzett főorvos.
Szucher Ervin, Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

Optimista tanévkezdés: nagyjából ugyanannyi diák tanul magyarul, mint az előző évben
Nagyjából ugyanannyi diák folytatja magyar nyelven tanulmányait idén Romániában, mint az elmúlt években – derül ki a megyei tanfelügyelőségek egyelőre hozzávetőleges adataiból. Megtudtuk továbbá, tegnap mintegy 60 önálló magyar tanintézményben szólalt meg a tanévkezdést jelző csengő, kettővel több iskolában, mint a tavaly, ugyanis idéntől a partiumi Margittán és Szalontán is Bihar megyei magyar iskola létesült.
Idén várhatóan kedvezőbb körülmények közt zajlik a magyar tannyelvű oktatás
Király András oktatásügyi államtitkár a Krónika érdeklődésére elmondta, végleges, összesített adatokat a hónap végén tudnak közölni, a megyei tanfelügyelőségek által készített részletes kimutatások alapján. „Információim szerint nem nőtt, nem is apadt drasztikusan a magyar diákok száma az új tanévben, hozzávetőleg 8-9000 diákkal számolhatunk évfolyamonként az előző évhez hasonlóan. Nyilván az általános iskolában ez a szám nagyobb, míg a gimnáziumokban valamivel kisebb. Örvendetes ugyanakkor, hogy idén is legalább annyi magyar ajkú gyerek kezdte el az első osztályt, mint tavaly, körülbelül tízezer” – mondta az államtitkár. Arra vonatkozó kérdésünkre, hogy a magyar tannyelvű iskolák hogyan készültek fel az oktatási törvény életbe lépő előírásainak alkalmazására, Király András megnyugtató választ adott. „A magyar nyelvű oktatásról szóló, hónap eleji marosvásárhelyi tanácskozáson természetesen terítékre kerültek a törvényalkalmazással kapcsolatos kérdések is. A tanfelügyelőktől, illetve a magyar pedagógusoktól kapott visszajelzések alapján egyelőre úgy tűnik, nem lesznek gondok az előírások gyakorlatba ültetésével a magyar tannyelvű iskolákban” – nyilatkozta lapunknak az oktatásügyi államtitkár. Elmondta továbbá, mivel rendkívül kevés idő állt rendelkezésre, a nyolcadikos magyar diákok számára készített, románból fordított földrajz- és történelemtankönyvek kiosztása várhatóan pár napot késik majd, a tizenkettedikesek azonban már átvehették a köteteket. Megtudtuk, az Országos Tankönyvkiadó 2500 tizenkettedik osztályos és 11 000 nyolcadikos tankönyvet rendelt. Utóbbiak ingyenesek, a végzősöknek fizetniük kellene értük, de a Communitas Alapítvány és az etnikumközi kapcsolatokért felelős kormányhivatal támogatja a beszerzésüket. Király Andrásnak tudomása van arról, hogy a magyarra fordított tizenkettedikes földrajztankönyv minőségét többen is kifogásolják – amint arról beszámoltunk, a tankönyvben szereplő térképeken román nyelven köszönnek vissza a települések, tájegységek, folyók vagy hegységek nevei –, az államtitkár szerint ez is a sietség számlájára írható. „Nyilván az a legkönnyebb, hogy kritizáljunk, de bízom benne, hogy a tankönyvek hasznosak lesznek, és örülök, hogy elkészültek időre. Élnünk kell ugyanakkor a törvény adta lehetőséggel, és dolgoznunk kell azon, hogy következő lépésként a magyar tanárok eredeti tankönyvanyaggal rukkoljanak elő” – mondta az államtitkár.
Több a magyar iskolaigazgató Szatmáron
A Szatmár megyei magyar oktatás kedvezőbb helyzetben van ma, mint az előző évben, ugyanis több magyar tanintézetnek van magyar ajkú vezetője. Jelentős előrelépés, hogy rendeződött a Kölcsey Ferenc Főgimnázium sorsa, melynek épületgondjai, úgy tűnik, megoldódtak az elkövetkező 20 évre. Bár tegnap még dolgoztak az ácsok az új ingatlan tetőszerkezetén, mint elhangzott, az „új Kölcsey” beköltözhető állapotban van, és megfelelő körülmények között kezdhetik a tanévet. Amint arról beszámoltunk, a magyar elitiskolának tavalyelőtt ki kellett költöznie, mivel a református egyház a tulajdonában levő ingatlanba a Református Gimnáziumot költöztette, így az elmúlt tanévet három épületbe szétosztva kellett végigvinniük. Idén nyáron viszont megkapták a katolikus egyház tulajdonában levő volt Unió iskola ingatlanját, melyre 20 éves bérleti szerződést kötött az önkormányzat.
A Kölcsey tegnapi tanévnyitóján részt vett Kelemen Hunor művelődési miniszter is, aki kifejtette: a gimnázium példát mutatott összefogásból az utóbbi időben. A diákokat arra kérte, tanuljanak, és készüljenek fel az életben őket váró versenyhelyzetekre, mivel egy tudás- és munkaalapú táradalomban kell majd boldogulniuk, ahol nagyon nagy hasznát vehetik az iskolában elsajátított ismereteknek. Pataki Enikő, a Kölcsey igazgatója osztotta a miniszter véleményét, hangsúlyozva, hogy nem az épület, hanem a közösség adja a főgimnázium igazi erejét, amit az is bizonyít, hogy az elmúlt tanévben, bár az oktatás körülményei jócskán hagytak kívánnivalót maguk után, jobb eredményeket értek el, mint a korábbi években bármikor.
A tavalyi évvel ellentétben idén az iskolaigazgatói kinevezések körül sem voltak problémák a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben, sőt a két kormánypárt helyi szervezeteinek egyeztetése nyomán gyarapodott a magyar vezetők száma. A megyeszékhely tekintetében egyelőre a Gheorghe Dragoş Közgazdasági Iskolaközpontba nem sikerült magyar vezetőt kineveztetni, bár több mint kétszáz tanuló vesz részt magyar tannyelvű oktatásban, öt intézményben azonban – egy napköziben, három általános iskolában és egy gimnáziumban – magyar vezető is tevékenykedik az idei tanévtől. A szatmári 2-es számú napközi új igazgatójának Szilágyi Noémit nevezték ki, Pataki Zoltán lett a szatmárnémeti 10-es Számú Általános Iskola igazgatója, az Avram Iancu Általános Iskola új aligazgatójának Laczka Zoltánt nevezték ki, ezt a tisztséget a Mircea Eliade Általános Iskolában pedig Szabó Jolán tölti be. A középiskolák tekintetében is történt változás: az Aurel Popp Művészeti Gimnáziumban mostantól Manfrédi Annamária az aligazgató.
„Ment-é a könyvek által a világ elébb?”
Markó Béla miniszterelnök-helyettes tegnap délelőtt a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban vett részt a tanévnyitó rendezvényen. Beszédében méltatta a rangos tanintézményben zajló oktatás színvonalát, mint mondta, erre bizonyítékul szolgálnak az iskola végzős diákjai által elért, országos szinten is magasnak számító érettségi eredmények. Úgy értékelte, a nemrégiben elfogadott oktatási törvény rendkívül fontos az anyanyelvű oktatás szempontjából is, hiszen ezáltal többek között immár magyarul és magyar nyelvű tankönyvekből tanulhatják a történelmet és földrajzot a 8. és a 12. osztályos magyar diákok. „Ment-é a könyvek által a világ elébb?” – idézte Vörösmarty Mihályt a miniszterelnök-helyettes. Tegnap 1128 magyar diák kezdte meg a tanulmányait a Bolyai-gimnáziumban.
Babos Krisztina, Gyergyai Csaba. Krónika (Kolozsvár)

Bejegyeztetett Ha a magyarság erős képviseletének létrehozása érdekében az EMNP, az RMDSZ és az MPP koalícióra lép, egyik sem jut be a parlamentbe.
Bejegyezték tehát az Erdélyi Magyar Néppártot. Amint arról Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke és az új párt kezdeményező bizottságának a tagja a Borzonton tartott elnökségi ülés után a sajtóval közölte, az EMNP stratégiai célja a magyarság minél erősebb képviseletének megteremtése érdekében az együttműködés a két másik magyar szervezettel, az RMDSZ-el és az MPP-vel.
Megállapítható tehát, hogy alig jegyezték be, máris történelmet ír az új párt. Nem versenyezni akar politikai ellenfeleivel, hanem együttműködni velük. Ebből az következik, hogy az EMNP programjában nincs alternatíva az RMDSZ és az MPP célkitűzéseihez képest, vagy ha van, akkor nem ragaszkodnak hozzá, az együttműködés – a magyarság erős képviselete érdekében – fontosabb a saját elképzelések megvalósításánál.
Arról, hogy miként képzeli el az együttműködést megcélzott politikai partnereivel az EMNP, sajnos nem sokat sikerült megtudni. Toró szerint ugyanis erre nincs recept. Ugyanakkor „a párt bármire nyitott, ha az együttműködést komoly tárgyalások előzik meg, ahol a felek egyenlő partnerekként ülnek majd egymással” – hangsúlyozza az eseményről szóló sajtótudósítás. Elgondolkodtató, hogy az EMNP szempontjából az együttműködés tartalma nem lényeges, hiszen ők bármire nyitottak, a fontos csak az, hogy komolyan vegyék őket.
Ami az RMDSZ számára bizonyára a legnehezebb próbatétel... Ebből a kijelentésből felsejlik az EMNP valódi célja: mindegy, milyen áron, csak ott lenni a képviseletben, részt kapni a helyi és az országos hatalomból. Mindezt nem a saját erőre támaszkodva, hanem az RMDSZ oldalvizén, a parlamenti küszöb elérésének meghiúsulásával fenyegetve. Ez – mielőtt még bárki is kételkedne – nem zsarolás, hanem az erős magyar képviselet megteremtése érdekében hozott önzetlen áldozatvállalás. Bizony.
De kivel is akar az EMNP együttműködni? Nos, mindenekelőtt az RMDSZ-el, azzal a szervezettel, amelyikről Tőkés László, az EMNT elnöke és az új párt legfőbb szorgalmazója a nagyváradi Szacsvay iskola névadó ünnepsége kapcsán minap a következőket fogalmazta meg: „Ez az eset felidézi az áldott emlékű Szacsvay Imre országgyűlési jegyzőről való megemlékezések eddigi gyakorlatát, amit a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-érában az MSZP-SZDSZ-barát nagyváradi, illetve bihari RMDSZ-klán sajátított ki, ezáltal erősítvén legitimációját permanens választási kampányában.
Tudnivaló, hogy a bihari udmr/rmdsz szervezet a lehető leggátlástalanabb etnobizniszt folytató, gazdasági és politikai hatalmat ötvöző, a román nacionál-kommunista politikai érdekeket kiszolgáló, magyar nemzetiségű román politikai klikk kezében található, akik az etnikai politikai képviseletet csak befolyásuk és hatalmuk megőrzésére használják. Ennek következtében természetszerűen mindig szembementek a Fidesz és a KDNP képviselte nemzeti politikával – most viszont elvtelenül igazodni próbálnak hozzá. (Botránykrónikájukat mellékelem...)”
Na, ez valóban komoly tárgyalási alap. Az EMNP tehát – szigorúan a magyarság képviseletének erősítéséért – együttműködni kíván a gátlástalanul etnobizniszelő, román nacionál-kommunista érdekeket kiszolgáló, politikai és gazdasági hatalmat ötvöző bihari udmr-szervezetet is magába foglaló RMDSZ-szel.
Ami azonban a tervezett együttműködés konkrét lehetőségeit illeti, abból nincs csak három: vagy koalícióra lép az EMNP, az RMDSZ és az MPP, s a magyarság erős képviseletének létrehozása érdekében egyik sem jut be a parlamentbe, mert – amint arra Lakatos Péter, a bihari RMDSZ szervezet parlamenti képviselője is rámutatott a szombati SZKT-n – akkor már kilenc százalékosra emelkedne a küszöb; vagy az EMNP makulátlan jelöltjei felkérezkednének a gátlástalanul etnobizniszelő, román nacionál-kommunista érdekeket kiszolgáló stb. RMDSZ listáira (mint tette azt Tőkés László a 2009-es EP-választáson).
A harmadik lehetőség a pártfúzió lehetne. Az EMNP jelöltjei, az autonómia lánglelkű lovagjai beolvasztanák frissen létrehozott pártjukat az RMDSZ-be, és ott folytatnák harcukat a gátlástalan etnobiznisz ellen...
Székely Ervin. Új Magyar Szó (Bukarest)