Harai Pál börtönemlékei
Harai Pál, szentkatolnai születésű nyugalmazott kanonok A börtönévek papi emlékei (Medgyes, 2010) címmel adta közre meghurcoltatása, sanyarú sínylődése epizódjait. Az előszóban dr. Czirják Árpád pápai prelátus így ír: „Harai Pál mesteréhez hasonlóan üldözést szenvedett az igazságért. Visszaemlékezéseiből mégsem a szomorú, hanem a boldog ember szól az olvasókhoz, és bátorítja őket, hogy a kudarcokban ne essenek kétségbe, az Istent szeretőknek minden a javukra szolgál.”
A nagy lexikális tudással rendelkező, de végtelenül szerény ember szelíd lelke és törékeny alkata ellenére nagyon kemény tud lenni, ha a helyzet ezt megköveteli – áll a Székely Hírmondó 2010. június 25-i számában. „Hit, nemzet, becsület, emberség dolgában nem ismer tréfát, és hajlíthatatlan. Bár 83. évét tapossa, sugárzik belőle az életerő és energia. Szellemi és fizikai frissessége hitén kívül talán a közösségért felelősséget vállaló ember állandó tenni akarásából fakad. Könyvét sem öncélúan, hanem közelmúltunk feltárásának szándékával írta, hogy az elkövetett borzalmakat megismerve elkerülhessük azokat a csapdahelyzeteket, melyek megismétlődhetnek. Életét a közösségépítés és nemzetvédés jegyében küzdötte végig. Egyszerű földműves emberek gyermekeként született Szentkatolnán, 1928. január 25-én. Miután beiratkozott a gyulafehérvári teológiai főiskolára, azt bezárták a román hatóságok, ezért a növendékek otthon készültek, és titokban vizsgáztak. Márton Áron püspök és a teológia tanárainak 1949-es letartóztatása után azonban ez a lehetőség is szertefoszlott. Nehéz időszak következett, amely alatt alkalma volt megismerkedni a szekuritáté vasöklével is. Végül sok viszontagság után, 1952-ben szentelték pappá. Aradon, majd Sepsiszentgyörgyön, Csíkdánfalván és Brassóban volt káplán. A magyar forradalom leverése után ő is a megtorlás áldozatává vált, ugyanis 1958-ban koholt vádak alapján letartóztatták, és 10 év börtönbüntetésre ítélték. A román kommunista pokol Duna-deltai állomásainak megjárása és hat év kényszermunka után általános amnesztiával szabadult.
1985-ben Medgyesre, pályafutásának utolsó állomására került. A rendszer bukása után, a püspökség támogatását nélkülözve, saját vagyonát is felhasználva építette fel a Szent István templomot, valamint a hozzá tartozó Kolping ifjúsági és közösségi házat. A madarasi Hargitán vásárolt területen ifjúsági Kolping - tábort épít és működtet, s Baromlaka határában egy mintafarm létesítésének gondolatával vett házat. Ez utóbbi terve viszont rajta kívül álló okok miatt sajnos meghiúsult.
Helytállása és közösségformáló munkája elismeréseként Sólyom László köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetésben, az RMDSZ pedig Ezüstfenyő-díjban részesítette. Jelenleg a medgyesi vendégház egy szerény szobájának lakójaként segíti paptársai áldásos tevékenységét, immár nyugdíjasként.” (Bedő Zoltán)
Alább részleteket közlünk Harai Pál könyvéből.
Hogy mennyire kiosztott szerep és adott esetben még előre megjelölt felelet szerint történt a tárgyalás, álljon itt a következő eset. Macskási Pál az egyik vádlottól – nem írom ide a nevét – azt kérdezte, miért fordultak a katolikus papokhoz ezzel a levéllel. „Azért – hangzott a válasz –, mert tudtuk, hogy Márton Áron püspök rendszerellenes, és éppen ezért hathatós támogatást reméltünk a katolikus papoktól.”
Azonnal átvillant az agyamon, hogy ez a válasz betanított szöveg, lecke. Ezt már nem tudtam elviselni. Felugrottam a székről, és indulatosan ordítottam: „Hazudik, összejátszottak a szekuritátéval. Ha ez nem így lenne, hogy lehet az, hogy az EMISZ főnökét, Orbán Lászlót jóval utánam (talán augusztus 16-án) tartóztatták le. Honnan tudtak a levélről?” Talán mondtam még mást is, de nem folytathattam, mert két vagy három milicista rám ugrott és lenyomott a székbe. Nem akartam leülni, s még a kabátot is letaszították a vállamról.
Macskási bíró rendreutasított: „Mit gondol, tisztelendő uram? A szószéken van? Márton Áronnak ilyen papjai vannak?” Kis idő múlva szünetet tartottak, a törvényszék folyosójára kísértek, leültettek a fal melletti padokra. Egyszer csak Bartos őrnagy állt meg előttem, és fogait vicsorgatva mondta: „Tisztelendő uram, ezért még számolunk!”
*
Az ítélethirdetés 1959. március 19-én, Szent József napján történt. A 79 vádlott 1148 év, azaz ezeregyszáznegyvennyolc év börtönbüntetést és teljes vagyonelkobzást kapott.
*
Örömmel írtuk a lapokat, ha adtak. Mikor édesapám, máskor édesanyám és Janika, pap öcsém nevére címeztem. Így akartam kitapogatni, hogy életben vannak-e, arra gondolva, ha esetleg meghaltak, nem kapok csomagot, vagy megjelenik a feladó címen az özvegy jelzés.
Az élelmiszereken kívül nem kérhettünk mást. Igen nagy szükségem lett volna gumicsizmára. Kérni nem szabadott, de ha küldtek, kiadták a rabnak. Elhatároztam, hogy kérni fogok. Ki kellett találnom, hogyan rejthetem el a kérést. Sikerült is úgy elrejtenem, hogy nem találták meg. Ez nem az élelmiszerek között szerepelt, hanem a címzésben. Akkor éppen édesanyám címére küldtem a lapot: Harai Tereza, Loc. Catalina, str. Gumicsizmát nr. 42. Raionul Tg. Sacuiesc, regiunea Brasov. Arra gondoltam, hogy a Gumicsizma a levelezőlapot ellenőrző őrnek esetleg valami furcsa, kiejthetetlen, „bozgor” névnek tűnhet, de a szentkatolnai postásnak, még inkább szüleimnek valami mást fog jelenteni. Távolról sem gondolták, hogy elment az eszem, hanem arra, amire nagy szükségem van. A következő csomagban megjött a csizma, és ki is adták, nagy örömömre. Használtam, és sok kolléga is kölcsönkérte, amikor szolgálatos volt, és az udvaron bokáig érő sárban el kellett hozniuk a cseberben az ételt.
Szabadulásomkor, 1964-ben a csizmáimat hazavittem. Jó szolgálatot tettek. Emlékként meg kellett volna őriznem őket, de sajnos, elkallódtak. Megfakulva ugyan, de megmaradt az a lap, hogy az utókor emberei is láthassák, hogy az 1960-as években a Harai család a Gumicsizma 42. szám alatt lakott.
*
Leültettek a fűre, és a géppisztolyos katonák között kíváncsian vártuk, mi történik. A láger politikai tisztje jelent meg, és beszédet tartott nekünk. Mondanivalója a munkánkról szólt, amivel nem volt megelégedve. Nem fenyegetett, de nagyobb munkaütemet sürgetett. Némán hallgattuk végig, amiket a kukoricakapálás fontosságáról mondott. Sem ő, sem pedig a rabok többsége nem számított arra, ami ezután történt. A mindegyre nekünk szegezett kérdésre: „De ce nu lucrati?” (Miért nem dolgoztok?) – egyszeriben felszólalt egy bukaresti származású rab, ha jól emlékszem, Mihály király tanácsadója volt. Mondanivalója lényege: a rabok tudják, hogy mennek haza. Honnan tudjátok? – hangzott a politikai tiszt kérdése. – „Olvastuk az újságban” „Milyen újságban? Honnan kaptad az újságot?” Megkapta a választ, de olyant, hogy ma is mosoly jelenik meg az arcomon, amikor erre gondolok.
„Jöttünk az úton a kukoricásból, és összegyűrt újságot pillantottam meg, amit fölvettem. Újságpapírba csomagolt szalonna volt benne. A szalonnát megettem, és az újságot elolvastam.” Láthatóan zavarba jött a tiszt, de nem adta be a kommunista derekát. Ha még él, biztosan nagyobb nyugdíjat kap, hogy ilyen derekasan és gerincesen kiállott a kommunista ámítások és hazugságok mellett.
*
Az állomásra érve jegyet váltottunk, mindenki oda, ahol letartóztatták. Ugyanis egészen szigorú utasításunk volt, hogy hazaérkezésünk után legkésőbb 24 órával jelentkezzünk annál a szekuritáténál, ahol letartóztattak.
Az utazás részleteire nem emlékszem, de a brassói megérkezésre igen. Ahogy leszálltunk, elcsodálkoztunk a fogságunk ideje alatt épült modern állomáson. Elhatároztam, hogy gyalogosan megyek föl a plébániára. Nemcsak azért, mert általában kíváncsi a természetem, hanem mert reméltem, hogy találkozom néhány ismerőssel. Letartóztatásom előtt elég sok ismerősöm volt, hisz több mint négy évig vezettem Brassóban különböző lelkipásztori munkákat: szentmiséket, keresztelőt, temetést, esküvőt, nagyon sok gyermeket tanítottam hittanra. Sok más vallású ember is az ismeretségi körömbe tartozott. Brassó utcáin a Kolostor utcai templomig gyalogolva egy árva lélekkel sem találkoztam.
Hat év alatt ennyire megváltozott a világ és benne az emberek? Köztük én is?
(Válogatta: B. D.) Népújság (Marosvásárhely)

Tán klastrom állt itt egykoron…
„Ez itt a Bence, látod-e?:
Szelíd, széles domb s méla lanka,
Tán klastrom állt itt egykoron,
Bence-nap éjén köd-torony
Fehérlik s kong süllyedt harangja.”
(Ady Endre: Séta bölcsőhelyem körül)
Éppen az idén 950 éves a kolozsmonostori bencés apátsági templom. Egész évben ünnepeljük, de ennek az ünnepléssorozatnak kiemelkedő pontja a Nagyboldogasszony-napi búcsús szentmise, amit Várszegi Asztrik OSB személyében – ki tudja, mennyi idő után – ismét bencés apát celebrál.
A bizonytalan „talán” itt mégsem a történelmi adatokra vonatkozik – hiszen éppen ez az a hajdanvolt hazai bencés apátság, amelyről a legtöbbet tudunk. Ady verse éppen jellege miatt nem adatolható történelmi realitást ragad meg egészen pontosan: Szent Benedek szelleme része a történelmünknek itt Erdélyben is, része még a protestáns költő identitásának is – emléke ott van nemzeti és kulturális tudatunkban… De vajon ott van-e mai spiritualitásunkban is?
Ady jellegzetesen szilágysági ugartudata számomra egészen otthonos, mert hasonló legendák között nőttem fel: itt is, ott is titokzatos romok… Talán klarissza monostor maradványa a somlyóújlaki református templom kettős falában, talán pálosé Nagyfaluban, talán bencés monostoré a Meszesen valahol – „a hazafias hagymagyomlálás” közben súgtuk oda egymásnak az azóta már színromán Vártelek határában… És sorolhatnám azt a sok erdélyi-partiumi települést, ahol több-kevesebb bizonyossággal bencés monostor vagy Szent Benedeknek szentelt templom áll(t): Ákos, Almásmonostor, Benedekfalva, Borosbenedek, Harina, Gyerőmonostor, Kaplony, Kolozsmonostor, Magyarszentbenedek, Nyárádszentbenedek, Szentbenedek, Szentjobb… Tatárdúlás, reformáció – mindennek megvan a maga oka. A kommunizmusnak már csak a romok eltüntetésében kellett segédkeznie itt-ott… A felsorolt települések nevét csak a történészek és a helybéliek ismerik, de sok esetben a helybéliek sem tudnak már semmit arról, hogy a Benesat (Benedekfalva) vagy Benic (Borosbenedek)román helységnév mit takar.
Persze azért Szent Benedekről ma már nagyjából mindenki hall a hittanórán. Vagy akár az iskolai művészeti tárgyak keretében. És legtöbben ismerik az Ora et labora gondolatát, esetleg valami olyasmit is hallottak, hogy a bencések meg a liturgia… Talán a lectio divina gyakorlata is éledezik – de nem csak ennyiből áll Szent Benedek Regulájának spiritualitása. Érdekes volna tudni, hogy a kulturális érdekességen túl hányan hallottak a külső zaklatottságáról elhíresülő korunkban a pax benedictináról, hányan ismerik az individualizmus korában a benedeki közösség megtartó és építő erejét, a modern permisszív nevelési modellek útvesztőjében a jóságos szeretetet és a hiteles tekintélyre alapozott szigort egyesítő atyai pedagógiát, az életmód rovatok divatja idején az arányérzék és elrendezettség életvezetési ideálját, a túlfeszített mobilitás idején a benső stabilitás biztonságát?
Szent Benedek spiritualitása ma is nagyon aktuális. Működő monostorok nélküli, a pusztán emlékező nép számára is. Amikor tehát ilyen régi alapításokra emlékezünk, a megerősödő kulturális öntudattal együtt érdemes volna valami nem adatolhatót – mégis biztosat – újra fölfedezni: az istenkeresésnek azt az alkutlan komolyságát, az örök élet utáni vágynak azt a kiolthatatlan tüzét, amely élni tanít. Ahogyan annak idején Benedek is tette: teljes életet élni tanította Európa népeit.
Farmati Anna sss
Vasárnap (Kolozsvár)

Politikai foglyokat falazhattak be a kolozsvári Szeku egykori épületébe
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ szerdán ellenőrizteti a kolozsvári Gyermekpalota falait. Az épületben az ötvenes években a Securitate székhelye volt. Egyes feltételezések szerint ide falazták be 13 titokban kivégzett politikai fogoly holttestét. 1949-ben letartóztatott személyekről van szó, akik az Erdélyi Szigethegységben működő, fegyveres rendszerellenes csoportokhoz tartoztak. Volt politikai foglyok tanúvallomása szerint a Securitate 1950 áprilisában meggyilkolta a korábban életfogytiglani kényszermunkára ítélt rabokat és a holttesteket befalazták egy alagsori helyiségbe, amelyet utólag elfalaztak. A kolozsvári feltárómunkát a Történelmi Múzeum három régésze irányítja. Marosvásárhelyi Rádió. Erdély.ma

Himnusz
Egy meghatározás szerint a himnusz vallásos jellegű, Istent dicsőítő, hozzá segítségért fohászkodó, imaszerű ének. A vallásos költészet egyik legrégibb műfaja. Később már nem csak vallásos tartalmakat fejezett ki.
Egy másik definíció pedig így szól: a nemzeti himnuszok olyan hazafias zeneművek, amelyeket egy állam alkotmánya, törvényei hivatalos állami jelképként, nemzeti himnuszként ismernek el, illetve amelyeket egy nemzet vagy nép öntudatának zenei kifejezésére elfogad. A XIX. és XX. század folyamán a nemzetállamok felemelkedésével a legtöbb ország választott magának nemzeti himnuszt.
A diktatúrákban az volt jellemző, hogy a párt himnusza egyben az állam hivatalos himnusza is. Például a Szovjetunió himnusza 1944-ig az Internacionálé, amely a bolsevik párt himnusza is volt egyben.
A Himnusz Kölcsey Ferenc verse, 1823-ban írta. Ez ma Magyarország nemzeti himnusza. Zenéjét Erkel Ferenc szerezte, és 1844-ben a budapesti Nemzeti Színház mutatta be, ám csak 1903-ban lett az ország hivatalos himnusza. Előtte az állami himnusz Joseph Haydn Gott erhalte című műve, tehát az osztrák császári himnusz volt. A magyar nép ezt sosem tekintette sajátjának. Valójában a katolikus magyarság himnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, a református magyarságé pedig a Tebenned bíztunk elejétől fogva zsoltár volt. Egykori történet szerint Rákosi Mátyás sem tudta rávenni Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy „szocialista" himnusz szerzésére. Kodály csak ennyit mondott: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz."
A Székely himnusz szövegét Csanády György írta 1921-ben, zenéjét Mihalik Kálmán szerezte. A szerzők tulajdonképpen nem himnuszt akartak alkotni a székelyeknek, de az évtizedeken át betiltott dal óriási népszerűségre tett szert Erdélyben, Magyarországon s szerte a világon, ahol magyarok élnek, a rendezvényeken gyakran éneklik együtt a magyar himnusszal meg a Szózattal. Erdélyben egészen Ceauşescu bukásáig tiltott volt, büntették éneklését, de baráti körben, titokban mégis elhangzott az elnyomás elleni tiltakozásként. Elterjedését az erdélyi származású értelmiségiek és a hozzájuk közel állók is segítették. A himnuszt a 2009. szeptember 5-én Székelyudvarhelyen megtartott Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen fogadták el Székelyföld hivatalos himnuszának.
A tévesen régi székely himnusznak nevezett dal (Ó, én édes jó Istenem...) Bartók Béla Este a székelyeknél című művéből származik. Feltehetőleg 1920 körül írt hozzá szöveget egy ismeretlen költő. Mivel a nem katolikus székelyek himnuszként nem énekelték ezt a Mária-dalt, így vált a székelyek himnuszává a Csanády által szerzett ének.
A Csángó himnusz szövege egy XIX. századi költemény, amelyet Petrás Ince János jegyzett fel. A Ceauşescu-rezsim bukása után megnyílt a lehetőség a csángó öntudat összefogottabb formában való ápolására. Ekkor merült fel a saját himnusz iránti igény. Előkerült a Petrás által lejegyzett mű, amit egy régi csángó keserves dallamával párosítottak, s világra jött emígyen a Csángó himnusz.
Mindezek tükrében tehát valamely ország, nemzet himnusza olyan mű, amelyet utolsó betűig kívülről fújni illik, mégpedig vigyázzállásban, nemzeti imaként, és nem illő sem telefon-csengőhangként használni, sem rádióból dalként lekérni az Akácos út mellett a vasárnapi ebédhez. Jó, hogy egyre közismertebb, népszerűbb minden magyarsághoz kötődő ereklyénk, hisz hetven évig jóformán tabuk voltak mindezek, de adjuk meg nekik az illő tiszteletet.
Pálmai Tamás. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Németh: autonómia nélkül nem beszélhetünk egyenjogúságról
Szent István napján lép életbe a magyar állampolgársági törvény
Augusztus 20. kettős ünnep a külhoni magyarság számára, hiszen egyrészt államalapító Szent István királyra emlékezik, másrészt pedig ezen a napon lép életbe a kettős állampolgárságról szóló jogszabály, amelynek alkalmazását 2011. január 1-jétől kezdik el. Kolozsváron, a szerdán elkezdődött Magyar Napok keretében színes programokkal ünneplik a magyar államalapítást, amely az István, a király című rockopera mai levetítésével csúcsosodik ki. Úgyszintén a nemzeti összetartozás fontosságát erősítették meg tegnap, Az egymásra találás nemzetpolitikája című fórumon résztvevő magyar és erdélyi politikusok. Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár szerint világos nemzetpolitikai jövőképre van szükség, amelynek középpontjába a magyar közösségeket befogadó országok esetében az egyenjogúságot kell állítani. A fideszes politikus azonban úgy véli, hogy ez csak az autonómia megteremtésével intézményesülhet.
A nemzetpolitikában bekövetkezett irányváltást, az elmúlt nyolc év gyakorlatával való szembefordulást leginkább a könnyített honosítás, vagyis az állampolgárság törvénye, illetőleg a nemzeti összetartozás tanúságtételéül szolgáló törvény egyértelműsíti – jelentette ki Répás Zsuzsanna magyar nemzetpolitikáért felelős helyettes-államtitkár a Kolozsvári Magyar Napok keretében rendezett Az egymásra találás a nemzetpolitikája című fórumon. Mindkét jogszabály a kilencven évvel ezelőtt kimondott trianoni békediktátum következményei orvoslásának elősegítését célozza – tette hozzá.
Átlátható támogatási rendszert ígérnek
Új tartalomhoz új formát kell adnunk, hiszen az elmúlt nyolc évben a nemzetpolitikai intézményrendszer folyamatos leépülésének voltunk tanúi: a szocialista kormányzat felszámolta a Határon Túli Magyarok Hivatalát (HTMH), 2004 óta nem hívták össze a magyar–magyar párbeszéd fórumát, a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT), a nemzetpolitikai kormányrészleg pedig egy eldugott kis főosztályként működött. Formailag is magasabb szintre emeltük a nemzetpolitikát, hiszen a főosztály államtitkársággá vált, amelynek felelős politikai vezetője Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes – folytatta Répás Zsuzsanna.
Az államtitkárság jelenleg az új szerkezet kiépítésén, a területi képviseletek megerősítésén, a támogatásrendszer átgondolásán dolgozik. Az átláthatatlanul szövevényes intézmények sorába tartozik a Szülőföld Alap is, amelynek folyamatban van az egységes, mindenki számára érthető és átlátható pályázati rendszer létrehozását megelőlegező átvilágítása – magyarázta Répás Zsuzsanna. Valószínűsítette, hogy jövőre már új költségvetéssel és teljesen új struktúrával folytathatja tevékenységét. Ősz elején a MÁÉRT-et és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát egyaránt összehívják, hogy ne egy budapesti íróasztal mögött szülessenek a közös ügyeket érintő döntések – tette hozzá. Elmondta: az állampolgársági törvényt megelőlegező státustörvényt is módosítják ősszel, hogy az előbbi méltó kiegészítése lehessen.
Répás Zsuzsanna kiemelt szerepet tulajdonított a nemzetpolitikai államtitkárság koordinációs funkciójának is: minden szaktárca foglalkozik a Kárpát-medencei magyarságot érintő ügyekkel, ezért az egyeztetés céljainak szolgálatában létrejött a nemzetpolitikai tárcaközi bizottság is – magyarázta.
Hatszintű nemzetpolitikai stratégia
Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke előadásában elmondta: az Orbán Viktor magyar miniszterelnök által meghirdetett összmagyar nemzeti integrációs programot az EMNT kezdettől fogva magáénak érezte, és első perctől annak cselekvő részese kívánt lenni. Kifejtette: a programnak hat fontos szintjét határozták meg, közjogi téren a kezdeti lépést a magyar állampolgárság könnyített eljárással való megadása jelenti. Toró szerint ugyanilyen fontos rendezni a külhoni magyar közösségeket befogadó államokkal is a közjogi viszonyt „Ezt sehol nem sikerült megoldani a Kárpát-medencében, ilyen téren talán a vajdaságiak állnak a legjobban, nekünk még egy kisebbségi törvényünk sincsen” – fejtette ki az EMNT ügyvezető elnöke. Az erdélyi magyar politikus a fent említett területek közé sorolta még a politikai, kulturális, civil társadalmi és a gazdasági szintet, illetve az egyházi integráció fontosságát emelte ki.
Páva Zsolt, Pécs városának polgármestere a nemzetpolitikai kérdések önkormányzati-szintű megközelítéseit taglalta: egy város szempontjából kézenfekvő megoldás a testvérvárosi kapcsolatok kiépítése, és ezek oly módon való gyarapítása, hogy a gazdasági és kulturális együttműködésen túlmenően a nemzetpolitikai szempontot is megtestesítsék. – Napjainkban több uniós projekt feltételül szabja a városok társulását a sikeres pályázás érdekében, illetőleg államközi együttműködést feltételező gazdasági csoportosulások is kezdenek teret hódítani az unióban – említette az elöljáró. Hangsúlyozta: a regionalizmus elvének érvényesülése az önkormányzati gyakorlatban, a szellemi gúzsbakötöttség feloldása, a kulturális sokszínűség elfogadása a nemzetpolitikai célok érvényesülését is elősegítheti.
Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára előadásában elégedettséggel nyugtázta, hogy a kolozsvári magyarság kezdi megtalálni önmagát Erdélyben és az összmagyarságon belül. „Kolozsvárra nagy szüksége van Erdélynek és az összmagyarságnak is” – fogalmazott a fideszes politikus. Németh Zsolt kiemelte: alig tizenegy órával a magyar állampolgársági törvény hatályba lépése előtt kerülhet sor erre az eseményre. Felhívta a figyelmet, hogy hiteles nemzetpolitikára van szükség, de ez csak úgy valósítható meg, ha olyan intézmények jönnek létre, mint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amellyel szemben viszont az elmúlt nyolc évben a magyar kormány „ellenséges magatartást tanúsított”.
Világos jövőképre van szükség
A magyarországi politikus elmondta: nagyon fontosnak tartja nemzetpolitikai téren a világos jövőkép felvázolását. Hangsúlyozta: a külhoni magyar közösségeknek az anyaországhoz való kapcsolatát az egyenrangúság követelményének kell meghatároznia. Ez nem merülhet ki csupán a kettős állampolgárság könnyített eljárással való megadásában, hanem a nemzeti együttműködésnek ki kell terjednie a határon túli nemzetrészek egészére, vélekedett. Németh Zsolt ugyanakkor kiemelte: nagyon fontos a magyar államigazgatás egészének átitatása a nemzetpolitikai szemlélettel, ezért bír különös jelentőséggel a nemzetpolitikai tárcaközi bizottság létrehozása.
Ami a magyar nemzeti közösségek befogadó államokhoz való viszonyát illeti, azt az egyenjogúság megteremtésének kell meghatároznia – vélte Németh Zsolt, hozzátéve: ezért dolgozta ki a külhoni magyarság autonómiakoncepcióját. „Egy közösség nem lehet egyenjogú az autonómia biztosítása nélkül” – mondta a magyar politikus. Úgy vélte: ez nem csupán egy „mantra”, amelyet „izzó szemű székelyek hajtanak”, hanem vannak eredményei is az autonómia-küzdelemnek, hiszen Szerbiában a vajdasági magyarok megalakították a kulturális autonómiájukat szavatoló magyar nemzeti tanácsot.
A magyar külügyi államtitkár kiemelte: az Európai Unió (EU) több mint gazdasági közösség, hiszen egzisztenciális fontosságú a nemzeti közösségek számára. Németh Zsolt szerint a közép-európai térségnek ismét monarchikus fejlődési dimenziói vannak. „Nagyon fontos, hogy egyensúlyba tudjuk hozni a szomszédságpolitikai szempontokat a nemzetpolitikai törekvésekkel. Most úgy tűnik, hogy a kettő egyensúlyba hozható” – mondta Németh Zsolt.
Kifejtette: Magyarország fogja adni 2011-ben az EU elnökségét, s amennyiben képes megfelelnie jól a feladatnak, ez nagymértékben megnövelheti az összmagyar érdekérvényesítés lehetőségét. A politikus kiemelte továbbá az infrastrukturális együttműködés, illetve a határmenti térségek fejlesztésének fontosságát, hiszen a kisebbségi magyarság mintegy 60–70 százaléka ebben a térségben él.
Csökkenteni a húsz százalékos küszöböt
Németh Zsolt a résztvevők kérdéseire válaszolva elmondta: a nemzetpolitikai együttműködés rendszerében a határon túli magyar közösségek gazdasági és kulturális közvetítő felületként szerepelnek majd az anyaország és a vele szomszédos országok között, hiszen világszinten egyedülálló adottságnak minősül az, hogy a Kárpát-medencei magyar közösség egyharmada beszéli a magyar állam szomszédainak nyelvét. Az államtitkár egyetértését fejezte ki a húsz százalékos nyelvi küszöb lecsökkentésének szükségességét felvető Markó Béla RMDSZ-elnök ez irányú kijelentésével: – Nonszensz, hogy a második legnagyobb magyar lélekszámú romániai városban nem lehet a magyar nyelvet hivatalosan használni, ezért világos anyanyelv-használati stratégiát kell kiépíteni – jelentette ki Németh Zsolt.
Megtudtuk továbbá, hogy a magyar alkotmányozó szakbizottság a határon túli magyarok koncepcióit is figyelembe veszi az alaptörvény módosításakor. Az erdélyi munkacsoport szeptemberben ül össze – közölte Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke
P. A.M., Z. É. Szabadság (Kolozsvár)

Fórum: Gondolatok Bartha Csaba esetének kapcsán
A múltban politikai üldözött voltam. Ezzel a manapság igencsak jól hangzó és divatos kijelentéssel nem akarok senkinek imponálni, anyagi hasznot kovácsolni, netán hírnévre szert tenni.
Amit tettem, azt meggyőződésem és lelkiismeretem diktálta, majd jutalmazta. Azért tartom szükségesnek ezt a megjegyzést, hogy az olvasó fogalmat alkosson arról, rendelkezem a szekuritátés módszerek tág ismeretével.
Erről már abban a korai korban cikkeztem, amikor a szekuritátés irattárakat még hétpecsétes titok födte, és rávilágítottam a szervezet jól kitervelt, gonosz és aljas praktikáira. Mindet felsorolni természetesen nem lehet, csupán néhányat, amit Bartha Csaba temesvári újságíró, a budapesti Román Kulturális Intézet lemondott igazgatóhelyettesének esete megkíván.
Az egyik alapmódszer bizonyos fokig hasonlított a piramisjátékra. Az áldozatot becserkészték, beidézték, megdolgozták, megpuhították. Hadd ne térjünk ki ezekre az eljárásokra részletesen, mert akkor nem volna elég egy egész lap terjedelme. Puhítás után az áldozat vagy jelentett másokat, vagy megígérte, hogy jelent, de a garast mindenképpen le kellett tennie. A feljelentés után újraindult az ördögi kör. Nevezetesen: becserkészés, beidézés, megdolgozás, megpuhítás. Tíz feljelentett áldozatból ha csak hét lett feljelentő, akkor a továbbiakban a Szekuritáténak már hétszer hét informátora volt.
Azokról se feledkezzünk meg, akik ígéreteket tettek, de utóbb nem mutattak hajlandóságot a kollaboráláshoz. Mindenre megvoltak az eszközök, nyers erőszakot csak a legvégső esetben használtak. Nem voltak buta emberek, és ez tette veszélyessé őket, a kegyetlenség párosult az intelligenciával. Pszichológusként dolgoztak, tudták, ha szétzúzzák a lelket, összeomlik a test is. Ezért buldogkitartással használták a zaklatást, a zsarolást, a megfélemlítést. Akár együttműködött, akár nem, az áldozat (és ezt nagyon meg kell jegyezni) bekerült a rendszer nyilvántartásába mint kollaboráns. Ebből lett aztán a kétélű kard, mert az osztályellenségre a kommunizmus és a Szekuritáté halála után is lehetett és lehet a mai nap is ezzel csapást mérni.
„Tartozom neked egy vallomással” – fordult hozzám évekkel később egyik régi barátom és munkatársam, félig ittasan, könnyeivel küszködve gyónva meg a történteket. „Vétettem ellened, bocsásd meg nekem. Feljelentést írtam, pedig tudtam, hogy ártok neked. Megfélemlítettek, azt mondták, elrendezik, hogy ne sikerüljön a sofőrvizsgám. Azt is tudták, hogy a lányom egyetemre készült, azt mondták, a pártból is kidobnak, a munkahelyem is veszélybe kerül. Azt se bánom, ha szembeköpsz, csak bocsáss meg nekem” – hangzott a vallomás. „Nem volt más választásod, barátom” – nyugtattam meg, és kezet nyújtottam neki. Majd hozzátettem: erről több szó ne essék! A tíz közül neki legalább volt lelkiismerete, ezért nagyot nőtt a szememben.
Bartha Csabát ne furdalja a lelkiismeret azért, mert nem mert szembeszegülni a Szekuritátéval annak idején. Én sem mertem, pedig érett férfi voltam, nem egyetemista gyerek. Sok ezren vagy százezren nem mertek még, hiszen nem születtünk Rambónak, és ez nem szégyen, de talán jobb is így, mert ha mindenki az volna, kiirtanánk egymást. Nem az erőszakra és emberölésre voltunk kiképezve, mint ők. Jó keresztény módon „szerettük felebarátunkat, mint önmagunkat”, békét és örömet kerestünk a világban. Még rettenetesebb volt, hogy a terroristabrigád háta mögött egy egész államapparátus állt, minden támogatást megadva nekik. Azt gondolja Bartha Csaba, hogy nagyszájú kollégái nyíltan szembehelyezkedtek volna a pribékekkel? Ugyan már, meg se forduljon ilyen a fejében. Tehénlepény típusú emberek sajnos sokan vannak, amikor veszély van, lapulnak a fűben, de ha jön az ár, pökhendi terebélyességgel fitogtatják magukat a víz felszínén. Honnan veszik azt az erkölcsi jogot, hogy ön fölött ítélkezzenek, ha nem kóstoltak bele az ön által elszenvedett tortúrába?
Az említett kétélű fegyverhez sajnos nem mindenki önzetlenségből, közösségi érdekből nyúl. Sokan kihasználják saját rosszindulatú céljaikra. Jó példát szolgáltatnak erre az ’56-os magyarországi történések. Előfordult olyan is, hogy gátlástalan emberek nyilvános helyen rákiáltottak haragosukra: „te piszkos ávós!”, és mire a szerencsétlen tisztázhatta volna magát, a tömeg meglincselte. Sajnálatos módon létezik a hamarább támadó előnye. Ha valaki rosszindulatúan felröppent egy álhírt, miszerint X. Y. a Szekuritáté besúgója volt, az nagyon megmarad az egyszerű ember emlékezetében. Hiába tisztázza magát a nagyvilág előtt, mert a becsületén esett foltot már lemosni nem tudja. A halott szervezet vezetői – akikről mellesleg információt fellelni nem lehet – már el is érték céljukat. A métely, mit közénk dobtak, él és virágzik.
Mi pedig gyöngeségünknek köszönhetően ebek módjára egymást mardossuk.
Sebők Mihály. Krónika (Kolozsvár)

Világ árnya – Világ fénye
Árkossy István és Bágyoni Szabó István könyvének bemutatójára
Tűzzel-vassal pusztított világunknak annyi közepe van, ahány szempont szerint nézzük. E szempontok között van azonban egy, mégpedig az erdélyi szellemnek a kisebbik hazában sokak által máig elfogultan ápolgatott szempontja, amely szerint a világ közepe csakis egyetlen hely lehet. Ez pedig a kolozsvári ódon Farkas utca. Azt is mondhatnám, hogy ez a hely számunkra szakrális vagy, hogy szellemi kristályosodási pontunk, amely összegyűjtötte a közösség hagyományosan oda sugárzó értékeit a szó átvitt és annak legszorosabb értelmében is. A ma bemutatandó könyv esetében, annak szerzői által, így jelenthet egyet Erdély szellemi fővárosának e hársfaillatú útja, Aranyosszék – szintén nagy ősök lépteire emlékező – utcácskáival, most éppen Bágyon főutcájával.
Az erdélyi alkotó jókedvnek vagy búbánatnak csillagait, csillagocskáit máig nem ismeri eléggé a nagyobbik haza, sokszor a nagyvilág is jobban áll e téren, de ha jól szemügyre vesszük ezt az Istennek hála kisebbfajta tejúttá terebélyesedő csillag-együttest, melyet miért ne neveznénk ismét Csaba útjának, észrevehetjük, hogy egynémely csillagai a csillagtengelyek állásának egyre különösebb ferdülései következtében kissé eltávolodtak társaiktól. Nem azért, mert valamiféle taszítás lenne közöttük, még csak nem is azért, mert külső vonzások hatalmába kerültek, hanem egészen egyszerűen azért, mert tengelyüket a gonosz megpiszkálta. Egyelőre ez a helyzet, bár Wass Albert bátyánk égi ígérete szerint olajozzák már azokat a tengelyeket, sőt rostát is likasztanak, melyen az embernek egyszerű fia mellett ama tejút tagjai is megrostáltatnak.
Hogy azok között – kik e mennyei rostálás nyomán bizonyára fennakadnak ezen az angyalok likasztotta és mindenkor egyenlő mércével működő szerkentyűn – az aranyrögöt érők csoportjában ott lesz Árkossy István és Bágyoni Szabó István is, abban bizonyosak lehetünk. Ott lesznek ők saját jogon és a Farkas utca szellemgyermekeinek jogán is.
Ami Árkossy István barátomnak a Farkas utca szó szoros értelmében vett lakójának képzőművészi mivoltát s az általa közvetített értékeket illeti, arról Banner Zoltán értő szavakkal oktatott ki bennünket. A kiállító megválasztásában is fontos szerepet vállalt ő, és azt is felvállalta, hogy Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár tiszteletbeli Farkas utcaiak után ő indítja el kiállítás-sorozatunkat a harmadik évtized útján, s kíséri majd az őreá jellemző – ugyancsak Farkas utcai – hűséggel.
Magam most a kiállítás fényét emelő beszélgetőkönyv, a Világ árnya – Világ fénye rövid bemutatására szorítkozom. Rövid leszek, mert ezt a könyvet kézbe kell venni, és szívünkbe kell emelni. Olyan könyv ez, hogy amikor a szerencsés olvasó összecsukja, legelőször arra gondol: de szívesen olvasná tovább. Minthogy azonban a kőre, agyagba avagy pergamenre betűt varázsolók után Gutenberg csillagközi útjára bocsátotta a maga galaxisát, az azóta is változatlan mindenkori könyv valahol elkezdődik s valahol véget ér. Ha azonban ez a könyv „olyan”, akkor mégsem lesz annak vége, mert az olvasó akarva, akaratlanul továbbgondolja. Azt hiszem, hogy Gutenbergnél vagy számunkra annál is bizalmasabb helyen, Misztótfalusi Kiss Miklósnál – ugyancsak a Farkas utcában – érdeklődvén, arról biztosítanának, hogy maguk is az efféle könyvek megörökítése végett szegődtek el a betű szerelmetes művészeinek.
Ha kiállítás-sorozatommal a két haza szellemüket ápoló embereit szerettem volna közelebb hozni egymáshoz elmoshatatlan lábazatú hidakkal, s hozzájuk pedig együttesen mindazokat, kik a magyar szellemi ég fényeinek s árnyainak igényes szemlélői, akkor meg kell állapítanom, hogy egymás megismerésének, a magyar világunk fényei és árnyai feletti közös szemlélődésnek e kétszerzős könyv igen sokat használhat. Használhat, hiszen írói közül az egyik, a pályán már régen jeleskedő s megérdemelt elismertséget kivívott Bágyoni Szabó István, az erdélyi magyar irodalom csillagképének sokat tapasztalt szelíd lakója, a másik pedig a képalkotó eszközeit most éppen pennára cserélő képzőművész Árkossy István, ki eme eszközcserét bámulatos könnyedséggel hajtja végre s költözik át egy időre a szomszédos csillagképbe, hogy ott a világban megismert árnyakat és fényeket a formák helyett a betűk eszközével rögzítse. Erről aztán meg is egyeznek ők ketten a könyv oldalain. Olyanok ők, mint egy kettős verseny előadói, mintha közös kottából játszanának. Árkossy a hegedű szárnyaló szólamát vállalja fel, hogy Bágyoni Szabó a gordonka lágy, de férfias búgásával válaszoljon lelkesen szárnyaló s őszinte csapongására.
Nem kételkedem benne, hogy aki ezeket az írásokat befogadja, olyan élményt nyer, amely eddig csak annak adatott meg, aki Erdély egykor volt magyar fővárosának utcáit ifjú fejjel nap mint nap rótta, s otthon volt a Farkas utcai templom címerei közt éppen úgy, mint a Házsongárd málló kövein búsongva, vagy a Tisztviselőtelep árnyas utcáin andalogva, esetleg a Deák Ferenc utca közepén feltűnő és délutánra nyomtalanul eltűnő hóstátiak piacán alkudozott. Meg az, ki ámulva járta azt a csodálatos tájat, mely a fogyással dacolva is megtartó erejű, erdélyi magyar parasztság templomtornyos élőhelyeit rejtegette zord idők keményre cserző évszázadain át, amennyire lehetett. Olvasásról lévén szó, természetesen nem feltétlenül így szó szerint, hanem a gondolatiságnak egy olyan gondoláján evezve, mely ebben a szellemi lagúnákkal behálózott szárazföldi magyar Velencében, s az általa képviselt erdélyi gondolat világában, a hajdan volt gubernátorok és alattvalóik vérrel bőven pecsételt szép történeteit s tapasztalatait megírók, és mai városbírók őrült paranoid ötleteit lelkesen elfogadók között eligazítja. De a magyarul dobogó szívét, meg hungarus csikorgással működő tekervényeit befogadásra hangoló derék olvasó azt is megismerheti e könyvből, hogy a mi nyüzsgőnek hitt kolozsvári, és onnan nem messze ásítozó bágyoni meseszobáink festett vagy odaképzelt szépséges és ősi motívumait miként mángálta bé immáron a rátelepedő korok e téren fantáziátlan, a feledtetés tudományában azonban dús fantáziájú, új meg új, s céljában örökké egyhangú, graffitikat pingáló kedve. Tette ezt falánk kétfejű sas formájában éppen úgy, mint utóbb a szoptató etruszk farkasnak öltözött hatalom, melynek, e számunkra örökké kedves világnak az átfestése közben, még saját trikolórját is sikerült siváran egyhangúvá silányítania.
S bár a történetek színpada Kolozsvár és Torda, a Farkas utca és Bágyon, ez mégis mind egyet jelent, s azt úgy hívják, hogy Erdély. Ennek pedig, mások érzelmeit s jogait elismerve is, számunkra egyet kellene jelentenie, s azt úgy mondják, hogy: magyar. Mert kevesen lehetnek rajtunk kívül e világban, akiknek fontosabb megtanulni azt, hogy mit is jelent egy haza a magasban. A bágyoni utca és a Farkas utca tehát e könyvben Erdéllyé tágul, de úgy, hogy a szerzők által bejárt évtizedeknek a története minden tanulságával, fájdalmával és fülön csípett csakazértis örömével együtt, egyetemes mondanivalót is hordoz.
Olvassák hát a könyvet, térüljenek-forduljanak szerzőivel e felszabdalt térben s forduló időben, és fogadják szívükbe annak tiszta és igaz üzenetét!
Leányfalu, 2010. augusztus
Szász István. Szabadság (Kolozsvár)

Magyar gyáriparosok támogatják Bölön és Csíksomlyó újjáépítését
Húszezer euró és húsz tonna cement – ennyi adományt nyújtott át a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke a Kovászna megyei Bölön és a Hargita megyei Csíksomlyó árvízkárosultjainak. A magyarországi munkáltatók érdekképviseletének elnöke bízik abban, hogy példájukat mások is követik.
- Az általunk felajánlott adomány csepp a tengerben, de egyrészt hozzájárulhat a két község felépítéséhez, másrészt meg azt reméljük, hogy a felajánlás másokat is támogatásra ösztönöz – vélekedett Futó Péter elnök. A MAGYOSZ vezetősége Tőkés Lászlótól értesült a székelyföldi árvízkárok részleteiről. Az Európai Parlament alelnöke szerint ilyen helyzetekben kell igazán megmutatkoznia Európa sokat hangoztatott egységének.
- Ha az egyesült Európához nem társul a szolidaritás, az embertestvériség, a keresztény értékek szelleme, akkor Európa megfő a maga levében, és legfeljebb protokolláris szinten valósíthatja meg az egységet – hangoztatta. Az adományozók arra a portára is ellátogattak, ahol emberéletet is követelt az áradás.
Bölönben idén négyszer is pusztított az árvíz: 300 családi házat, 500 hektár termőföldet tett tönkre. Több közösségi épület is megrongálódott, így a polgármesteri hivatal is székhely nélkül maradt.
Erdély András
Duna Televízió, Híradó. Erdély.ma

Partiumi néptánctábor Biharfélegyházán
Bihar megye – Idén második alkalommal szervezte meg a Partiumi Néptánctábort a Vidéki Ifjúsági Szövetség (VIDIFISZ), és a Görböc Kultúrális Egyesület, főtámogató most is a Communitas Alapítvány volt.
Az idei tábornak Biharfélegyháza adott otthont, a házigazdák pedig a helyi ifjúsági szervezet, a BIFIT tagjai voltak. Régi ismerősök és „újoncok” egyaránt érkeztek a biharfélegyházaiTeleház udvarára, ahol nem sokat tétlenkedve mindenki hamar lábra állította sátrát. Az egyhetes táborban közel százan vettek részt, hét néptánccsoportból: Micskéről, Biharszentjánosról, Szentjobbról, Székelyhídról, Szalárdról, Szilágycsehről és Szilágylopmértről.
Ifjú zenészek bemutatkozása
Az okatás két csoportban zajlott, a kisebbek rábaközi táncokat tanultak Pap Jánostól, a nagyobbak pedig a magyarózdi táncrenddel ismerkedhettek meg Nyerges László és Nyerges Aranka segítségével (az oktatók mindhárman Szegedről érkeztek). A táncos lelkű fiatalok a napi hat óra intenzív tánctanulás után is izgatottan várták az esti tábortűz melletti táncházat, melyet a Görböc néptánccsoport ifjú tagjai vezettek, népi játékokkal és körtáncokkal ismertetve meg az érdeklődőket. Ott mutatkozhatottbe szintén a Görböc kis prímása, Erdei Csongor, furulyásai Oláh Márta és Oláh Rebeka, valamint dorombosa, Oláh Mátyás, így a táborlakóknak alkalmuk nyílt élő zenére táncolni.
Oklevél a résztvevőknek
A táborzáró gála folyamán a fiatalok bemutatták meghívottaiknak és a helyi nézőknek azt, amit a hét folyamán elsajátítottak. Az oktatók kiosztották az okleveleket azon résztvevőknek, akik a legpontosabban tudták bemutatni a tánclépéseket, és sorozatokat. A bemutatón elhangzó himnuszokat a székelyhídi Kankalin néptánccsoport furulyásai fujták. Hodgyai Edit programszervező, megyei tanácsos további okleveleket osztott ki azoknak, akik elkísérték a fiatal táncosokat, és segítették a tábor gördülékeny működését. A zárszavak után a táborlakók egyhangúan „tapsolták vissza” az együtt töltött napokat, és kórusban kérve: „legyen még egy hét”. erdon.ro

Második bécsi döntés és a magyar bűnök (Hetven éve) — folytatás tegnapi lapszámunkból
Utolsó csatlós
A bűnösség lajstromában szerepel még az is, hogy a Horthy vezette Magyarország Németország utolsó csatlósa volt, de azt gyakran elfelejtik elmondani, hogy Magyarországot már 1944. március 19-én megszállták a német csapatok, és olyan kényszerpályán mozgott, amely nem tette lehetővé a semlegesség megőrzését.
Ha ez valamilyen csoda folytán megvalósul, akkor sem részesült volna jobb elbánásban. Gondoljon mindenki Lengyelország és Csehország sorsára. Őket még a háború előtt, illetve kezdetén megszállta Németország, de mindkét állam ugyanúgy a szovjet kommunizmus prédája lett, mint azok az országok, amelyek német csatlósok voltak. Nem képzelhető el az, hogy ha Magyarország nem lép be német oldalon a Szovjetunió elleni háborúba, elkerülhette volna a korai német megszállást. Ez esetben mi maradt volna Magyarországból és a magyar zsidóságból?
Sokan nem tudják azt sem, hogy Magyarország még a háború elején a németek elől menekülő lengyelek százezres tömegét is befogadta, sokáig biztonságot nyújtott a zsidóknak is. A háború idején, egészen 1944 tavaszáig a zsidó világszervezet vezetői a legnagyobb veszélyt a magyar zsidóságra nézve abban látták, ha Magyarország szembefordul a németekkel. Akkor az volt a véleményük, hogy Magyarország menedéke a zsidóságnak. Idézem Földi Pál hadtörténészt, aki a zsidókra vonatkoztatva ezt írta: ,,a német megszállás pillanatáig a magyar állam nem szolgáltatta őket ki a hitleri gyilkos őrületnek”. Természetesen nem tagadhatóak azok a zsidótörvények, amelyek korlátozták a zsidóság ,,személyes szabadságát, sértették emberi méltóságát, (de) a hivatalos Magyarország nem tört a (zsidóság) vesztére”.
Nos, a propaganda és a kommunista agymosás hatása alatt állók bizonyára nem nagyon nézegették a korabeli Európa térképét, mert ha azt bárki áttanulmányozza, és ismeri az adott kor politikai, katonai helyzetét, egyértelmű, hogy Magyarország nem vállalhatott honvédő háborút Németországgal szemben. E nagyhatalom néhány hónap alatt szállta meg Európát, köztük Franciaországot is. Itt megemlíthetjük azt is, amit sokan szeretnek elfelejteni, hogy Magyarország német érdekszférába kerülését valójában azok a nagyhatalmak idézték elő, melyek 1920-ban szétverték az egész Kárpát-medencére kiterjedő magyar államot. Elvárni az egykori területeinek 28,5 százalékára szűkített Magyarországtól, hogy szembeszálljon Németországgal, még gondolatban is komolytalanság.
Sokan azt is elfelejtik, hogy Magyarország a német csatlósok közül a legkésőbb, kényszer hatására lépett a be a Szovjetunió elleni háborúba. A leggyakrabban azt lehet hallani ironikus éllel, hogy Magyarország hadat üzent Amerikának. Azt is ritkán mondják, hogy nagyobb részben, amikor Horthy kormányozta az országot, a magyarság viszonylag ímmel-ámmal, aránylag kis létszámú haderővel vett részt a háborúban. Természetesen nem nagyon szeretik elmondani azt sem, hogy a szuverenitását vesztő ország vezetése továbbra is igyekezett mérsékelni a frontra küldött magyar katonaság számát, és sikerrel akadályozták meg a budapesti zsidóság deportálását is. De még kevesebben tudják, hogy Magyarország már 1943-ban megkezdte a tárgyalásokat a háborúból való kiugrásra.
Mivel a Horthy-kormányzat nem szolgálta lelkesedéssel a náci Németországot, német támogatással Magyarországon is kialakult egy fasiszta ideológiával kacérkodó szűk csoport, amelyet a Horthy-ellenes Szálasi Ferenc vezetett. A Horthy-korszakban Szálasi hosszú ideig börtönben volt, de a háború utolsó szakaszában szabadlábra került. Amikor 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó bejelentette Magyarország kilépését a német oldalon folytatott háborúból, a németek letartóztatták, családjával együtt kényszerlakhelyre szállították, és a hatalmat Szálasi vette át. Magyarország ekkor vált hadszíntérré, és így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a magyarság legutolsó csatlósként megbélyegezve, a legnagyobb veszteséget elszenvedő országok között végzi azt a háborút, amelybe akarata ellenére sodródott. Azonban azokat a huszonéves fiatal magyar embereket, katonákat, akik az utolsó leheletükig harcoltak hazájuk védelmében, lefasisztázni aljasság, Horthyt szintén! Horthy Miklós kormányzó és Magyarország helyzetét a legjobban Bakay Szilárd vértanú tábornok hadi jelentése illusztrálja: ,,Hátam mögött a német, előttem az orosz, fejem fölött az angolszászok. Parancsot kérek.”
Nemzetiségi elnyomás
Az ún. horthysta uralom bűneként szokták felróni a háború alatti nemzetiségi elnyomást is. Nos, hogyan állunk ezzel? Elmondható, hogy ez állampolitikai szinten nem érvényesült. Erdélyt véve alapul megállapítható, hogy amíg a román uralom alatt maradt Dél-Erdélyben élő 500―700 ezer magyar népesség férfinépe munkatáborokba került, a magyar oktatás, a sajtó és a kultúra elsorvadt, addig a magyar fennhatóságú Észak-Erdélyben állampolitikai szinten a nemzetiségekkel való együttműködésre törekedtek. Így például súlyos börtönbüntetést róttak ki azokra, akik az országban élő kisebbségekre lealacsonyító jellegű szavakat használtak. A magyar rendőrnek, ha románlakta településbe kapta a kihelyezését, ismernie kellett a helyi lakosság nyelvét. A magyar középiskolákban, mint például a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, a magyar diáktól megkövetelték a román nyelv tanulását, miközben akadtak olyan román települések, ahol az államnyelv, a magyar oktatása csak formális. Mindezeket képtelenség elhinni a mai Romániában, pedig nem a háború időszakában élünk. Képzeljük el, hogy ma, amikor Székelyföld nyolcszáz éves megnevezése hivatalos okmányban dührohamot vált ki, amikor Sepsiszentgyörgyön az új telepes román szomszédainknak természetes az, hogy az őslakos magyar románul köszön, magyar nyelvű viszonozás nélkül. Gondoljuk el, milyen képtelenül hangzik, hogy egy magyar többségű régióban a román iskolában a magyar nyelvet tantárgykény oktassák, az meg egészen megmosolyogtató, derűt keltő elképzelésnek látszik, hogy a román pénzt magyarul is feliratozzák. Mindez akkor, amikor Svájcban a 0,5 százalékarányt képviselő rétorománoknak ez természetes, vagy a magyar pénzek Horthy idején hatnyelvűek voltak. Az meg végképp nonszensz, hogy a román rendőr a magyar településeken magyarul tudjon.
A ,,kismagyar idő” (1940―1944) alatt az Erdélyi Magyar Párt a románokkal való együttműködés szorosabbá tételét szorgalmazta, felismerve, hogy a román és a magyar nép érdekei közösek azon a földön, ahol évszázadok során együtt éltek. Szorgalmazták a háborúból való kilépést is.
Párizsi békediktátum (1947. február 10.)
A párizsi békeszerződés a trianoninál is igazságtalanabb volt, mert most nem egy soknemzetiségű államot, hanem többségében magyarok által lakott ország területeit adták át olyan országoknak, amelyeknek a legfőbb célkitűzésük a magyartalanítás, az ún. homogén nemzetállamok létrehozása volt.
Az 1947-es párizsi békediktátum, hasonlóan az 1920-as trianonihoz, a magyarokat jobban büntette, mint más népeket. Ismét figyelmen kívül hagyták az önrendelkezés elvét, a történelmi igazságosságot. Az 1938 és 1941 között többnyire békés eszközökkel visszaszerzett magyar népességű területek révén létrejött, nemzeti államnak tekinthető Magyarország határait nem ismerték el.
A történelem furcsa fintora, hogy ismét olyan államok nyerték el a nagyhatalmak szimpátiáját, támogatását, melyek a háború idején nagyobb bűnöket követtek el, mint Magyarország. A fasiszta szlovák államnak adták a majdnem teljesen magyarlakta Felvidék határ menti régióját, a ruszin—magyar autonóm területet, Kárpátalját Ukrajnához csatolták. Délvidéket, annak ellenére, hogy Tito marsall teljes magyar falvak lakosságát mészároltatta le, mintegy 40―50 ezer magyart öltek meg, Jugoszláviához csatolták. A magyar többségű, a háború végén alig 37 százalékarányban románok által (is) lakott Észak-Erdélyt, bár a Maniu-gárdák vérengzései miatt a román adminisztrációt 1944 őszén a szovjet hadvezetés kitiltotta, Romániának adták. Ennek átadása is érdekes. Semmi köze nem volt az etnikai arányokhoz, a történelmi igazságossághoz. Észak-Erdély Romániának adását Sztálin arra használta fel, hogy ennek fejében kierőszakolja a román vezetéstől két kommunista miniszter befogadását a román kormányba. Románia olyan ország volt, amely 1941 júniusától 1944. augusztus 23-ig óriási létszámú hadsereggel harcolt a németek oldalán, miközben hadserege, senki által nem kényszerítve, a zsidók százezreit gyilkolta le nemre és korra való tekintet nélkül.
Hogyan is állunk ,,a magyar bűnökkel”, amiért Magyarországot meg kellett büntetni? Ha Trianon az önrendelkezés megsértése, diktátum és igazságtalan jellegű volt, akkor az 1947-es párizsi béke, amely túlnyomórészt magyarlakta területeket osztott szét, minek minősül?
A második bécsi döntés hetvenedik évfordulóján megállapíthatjuk, hogy a magyarkérdés nemzetközi szintű becsületes megoldására utoljára 1940 táján került sor, és ezért nekünk, az utódállamokban élő másodrangú állampolgároknak nem kell szégyenkeznünk! Kijelenthetjük azt is, hogy a békediktátumok által szétosztogatott magyarlakta régiók megtartása fejében elvárjuk a nagyhatalmaktól: utólag arra kötelezzék a történelmi magyar területek birtokába jutott államokat, hogy az őslakos magyarság számára, létszámuknak megfelelően területi, kulturális és helyi autonómiákat biztosítsanak. E sorok írója meggyőződéssel állítja, hogy ennek megadásával a történelmi múlt megpróbáltatásait ,,békévé oldja az emlékezet”.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kulturális (pár)bajok – Beszélgetés Szőcs Gézával
Versírásról, bizalomról és bizalmatlanságról, politikáról, pornó- és giccsadóról, a Julianus-, és a Márai-programról, az NKA sorsáról, vidék és Budapest viszonyáról, és a jövőről alkotott képéről beszélgettünk Szőcs Gézával a Tokaji Írótáborból Budapest felé autózva.
Írsz-e még verset mostanában, vagy már csak népdalokat – ahogy ezt a városi legenda tartja Budapesten? – Nem írtam mostanában verset, de ez nincs feltétlenül kapcsolatban a mintegy három hónapja tartó megbízásommal, aminek a lényege, hogy a kulturális intézményrendszer ügyes-bajos dolgaival foglalkozom. Volt már rá példa az életemben, hogy nagyon stresszes, leterhelt hónapokban is tudtam verset írni, de arra is, hogy hosszabb nyaralás, pihenés nem hozta meg az inspirációt. Ihlet kérdése minden. Ha az emberben épségben megőrződik a lírai-én, akkor bármikor megszólalhat.
Az utóbbi időben több, veled készített interjút is közöltek, illetve a megbízatásod elején a Nagyításban jelent meg egy összeállítás. Én két beszélgetésre utalnék most: a szinte hírhedtté lett Indexes megjelenésre, illetve legutóbb a Magyar Narancsban olvasható interjúra. Két dolog volt bennük közös: hogy nem ismerték a Nagyítás-beli összeállítást, illetve a támadó hangnemük. Te miben látod az okát?
A bizalmatlanság, a barátságtalan hang, az ellenségesség a mai helyzetben Magyarországon szinte természetes. A társadalmat, ideértve az írástudói réteget is, törésvonalak osztják meg, de legalább egy nagy törésvonal, amelyet fontosnak tartok megszüntetni, áthidalni. Ilyen körülmények között nem is képzelhető el, hogy a művészvilágnak legalább egy része ne legyen ellenséges azzal a kormányzattal szemben, amelyet nem az ő preferált pártjai alkotnak.
A te esetedben ez konkrétan mit jelent?
Esetemben összetalálkoznak a Fidesszel, mint párttal, és a Fidesz-kormánnyal mint közép-jobb vagy polgári párttal szembeni előítéletek, sértettségek, ellenérzések. Azután jelen vannak a velem, mint magánszeméllyel szembeni ellenséges érzületek. Ez utóbbiak részben politikai hátterűek, hiszen azok, akik a – nevezzük így – politikai-szellemi ellentáborba tartoznak, eleve gyanakodva figyelik, amit csinálok, mondok, gondolok; de nem felelne meg az igazságnak, ha azt mondanám, hogy csakis ilyen ideológiai-politikai szekértábor-reflexek működnek velem szemben. „Alanyi jogon” is sok ellenséget szereztem az életben, és ezek olykor összeadódnak, mint például most. Ettől úgy tűnhet, mintha nagyon komoly erők állnának szemben akár velem, akár az általam megvalósított kultúrpolitikával szemben. Számottevő ellenállást nem érzékeltem, bár erről természetesen mást is olvashatunk egy-két lapban vagy internetes fórumon. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a munkámat akadályozná egy megkerülhetetlen, agresszívan fellépő erő. Talán egyetlen dolog van, amelyet magamban is átgondolva meghátráltam, legalábbis elnapoltam a kérdését. Konkrétan a pornóadó és a giccsadó megvalósítását. Nemrég épp’ az Origón válaszoltam arra a kérdésre, hogyan látom ezeket a dolgokat három hónap elteltével. A pornónál, ugye, ismerjük a klasszikus meghatározást, miszerint nem határozható meg szabatosan, hogy mi a pornó. A giccsről meg nem csikarható ki általános konszenzus…
Csak a tisztánlátás kedvéért: itt arról az elképzelésről van szó, hogy adózni kellene a pornó és a giccs után. – Amikor ezt felvetettem, nem tudtam, hogy ilyen erős és mély beágyazottságú Magyarországon a pornóipari lobbi. Azóta szembesülnöm kellett vele, hogy a pornóiparban igenis nagyhatalomnak számítunk. Ami a giccset illeti, rá kellett jönnöm, hogy a magyar társadalomban mély és komoly igény van a giccs iránt, amitől nem lehet megfosztani egyik napról a másikra. Ha így van, tudomásul veszem, és anélkül, hogy okafogyottnak tekinteném a kezdeményezést, inkább úgy tekintem, mint aminek még nem jött el az ideje.
A másik nagy port kavart kezdeményezésed a Julianus-program.
– Itt nem akarok meghátrálni, bár igen kemény és ostoba ellenérvek születtek. Egész odáig merészkedtek, hogy meggyanúsítottak: hogy fajelméleti megfontolásokból tartom a programot helyesnek, meg különbséget akarok tenni magyar és magyar között. Ezek a vádak képtelenségek. Azt gondolom, a történelemtudomány lényegéhez tartozik, hogy primer ismeretekhez jusson a megelőző korokkal kapcsolatban. Az én hitvallásom változatlan az emberben munkáló kíváncsiságról, érdeklődésről, tudásról. Ha úgy tetszik, hiszek az ész-vallásban, és ebben a dologban egy tapodtat sem kívánok meghátrálni. Örülök annak, hogy olyan országban lehetek kormánytisztviselő, ahol következmények nélkül elhangozhat, hogy „az államtitkár úr ostoba és veszélyes játékot játszik”. De ha én tiszteletben tartom mindenki véleményét, azt várom el, hogy mások is így tegyenek. Mindenekelőtt pedig várjuk meg a kutatási eredményeket.
– Összefoglalnád röviden, mi a Julianus-program célja?
– Hogy tiszta vizet öntsünk abba a pohárba, amelybe a magyarság származásával kapcsolatos legkülönösebb elméletek kerültek az elmúlt évszázadok során, különösen felgyorsult tempóban az elmúlt évtizedekben. A dolog természetéből fakadóan ezek az elméletek egyrészt spekulatívak vagy bizonyíthatatlanok, másfelől alkalmasak arra, hogy az önképünkkel kapcsolatos alapokat aláássák. Úgy gondoltam, hogy a mai magyar népességet alkotó komponensek megnevezése, azonosítása semmiképpen nem ellentétes a tudomány, a közerkölcs lényegével. Az egyik válasz, ellenérv ezzel kapcsolatban úgy hangozhat, hogy ez egy rendkívül kevert népesség. Senki nem állítja azonban, hogy létezik egy úgymond érintetlen, senkivel nem keveredett magyar népesség. Azt meg főleg nem, hogy ha mégis van egy ilyen, akkor azt igazibb vagy mélyebb magyarnak kell tekinteni. Elég csak Petőfire gondolni. A magyarságnak hallatlan asszimiláló ereje van. A legnagyobb bűnt a magyarság ellen mindig azok követték el, akik megpróbálták osztályozni, illetve kiszorítani a magyarság kebeléből azokat, akik úgymond idegenek, jöttmentek, máshova valók. Erre ma is szigorúan oda kell figyelni. De mindennek tudomásul vétele, szem előtt tartása nem jelentheti azt, hogy ne volna szabad kíváncsinak lenni arra, hogy a mai magyar népességnek mennyi a finnugor, a szláv, a germán, a türk vagy iráni eleme. Olyan tudományos programot kell elindítani, amely minden olyan népességet, amely a magyarsággal evidens kapcsolatban állt, feltérképez. – A Könyvhéten sokan fehér szalagot viseltek a Márai-program elhalálozása miatt. Várható-e a folytatása, vagy valami hasonló program?
– Mint a Parlament Kulturális Bizottsága előtt bejelentettem: szeptember elsejére feldolgozzuk és összegezzük a Márai-programmal kapcsolatos szakmai javaslatokat, kialakítva a Márai-program egy átdolgozott változatát, amely összhangban áll a kultúrpolitikai elképzelések egészével. Ez nem jelent drámai felfordulást, a program célkitűzéseinek lecserélését, hanem inkább hangsúlykorrekciókat. – Meg lehet akadályozni, hogy a program ne nagy könyvkiadók lobbija legyen? – Jobban oda kellene figyelnünk a kortárs magyar írók érdekeire. Ez egy szellemi tápláléklánc, amelynek egyik végén ott áll a szerző, aztán a könyvkiadó, a kereskedő, a könyvtár és az olvasó következik. Azt lehet megakadályozni, hogy a nagy pénzeket a nagy cápák nyeljék el. A cél, hogy a támogatás haszonélvezői ne a közvetítők, hanem a szerzők és az olvasók legyenek. Ezt persze lehet vitatni, mondván: a kereskedő megteremti az érdekegység megvalósulásának feltételeit. De a fordítottja is igaz: a kereskedőnek sem érdeke, hogy az írók kivérezzenek. – Sokakat megrémített a hír, hogy 2 milliárdot zároltak az NKA pénzéből, mondják, a szervezet működésképtelen lesz, kivonják a pénzt a kultúrából. – Akik most jajveszékelnek, nem fognak ekkora hangerővel ünnepelni, amikor kiderül, hogy még sincs igazuk. Lehet, hogy egy-két film nem fog megszületni, vagy bizonyos produkciókra, célokra kevesebb pénz fog jutni. Ha ez így lesz, akkor ezért nem a mostani kormányzat a felelős, hanem azok a kormányzatok, akik az elmúlt években az országot ebbe a helyzetbe juttatták. Részben túlzottnak, részben igazságtalannak érzem ezt a mutogatást annak kapcsán, hogy egy új kormány, amely épphogy csak szembesült a katasztrofális pénzügyi helyzettel, meghoz olyan intézkedéseket, amelyeknek nyilvánvaló célja: a működőképességet biztosítani. Ha ezekből a megszorításokból a kulturális területnek is ki kell venni a részét, érthető, hogy berzenkedést szül. Mi is úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább, bízunk a gazdaság erejében, amely majd elő tudja teremteni a forrásokat. Az elosztás persze rögtön felveti a disztribúció alapelveinek kérdését, illetve hogy ezeket kik és hogyan valósítják meg. A művészvilágban nyilvánvalóan él az autonómia igénye, a művészek maguk tudják, hogy a pénz hogyan használható fel a legértelmesebben. Csakhogy a művészvilág sem egységes, más-más megfontolások ütköznek benne. Például a filmes támogatások esetében láttuk, hogy a legdemokratikusabban választott filmes testületre bízva az elosztást, mégis sok művész érezte úgy, hogy kiszorították. Kiszorult vagy bele sem került abba a körbe, ahol helye lett volna. Remekművek sem születtek olyan számban, ami várható lett volna a támogatások értékét tekintve, és el is tűnt jó néhány milliárd. Ez csak illusztráció ahhoz a dilemmához, hogy a művészekre kell bízni az elosztást, vagy az adminisztrátorokra. Ez utóbbi ellen is számos argumentum hozható fel. A kormányzati cél, hogy több pénz jusson a magyar művészeknek. A zárolás szó eleve azt jelenti, hogy a pénzt nem vonták el, nem költötték el egyébre, csak éppen hozzáférhetetlenné tették. De annak a pénznek előbb utóbb ugyanott meg kell jelennie. – Két fiatal költővel készítettem idefelé jövet interjút. Mindketten arról a már-már közhelyes problémáról beszéltek, hogy értelmiségiként, művészként szinte csak Budapesten lehet bármit is tenni, lehetőségekhez jutni, de írásból még ott sem lehet megélni. A vidék–Budapest ellentétre van-e olyan terv, ami ezt a helyzetet egy kicsit árnyalná? – Budapest relatív súlyának növekedése folyamatosan súlyosbodó probléma, amely előrevetíti egy Budapest-ország utópia képét. Ez ellen decentralizálással lehet védekezni. Jelentős kulturális központokat kell létrehozni, ezek lehetnek nagyvárosok, például Debrecen, vagy kisebbek, mint mondjuk Kecskemét, vagy fürdővárosok, mint például Balatonfüred – azokat említem, amelyek már viszonylagos sikertörténetekké lettek az elmúlt években. A nagy egyetemi központokban a kulturális kínálatot kell színesebbé tenni. Lecserélődött lassan egy modell, amely a művelődési házak Magyarországát jelentette. A népművelők helyett ma kulturális menedzserek ténykednek, és a művelődési házak kulturális eseményeinek (amelyek sokszor esküvők vagy szüreti bálok voltak) modelljét felváltotta egy másik, amely fesztiválokban jeleníti meg az egyes régiók művészeti potenciálját. Ha jól szétnézünk az országban, alig van olyan területe Magyarországnak, amelyhez valamilyen többé-kevésbé sikeres fesztivál ne kapcsolódna. Egyeseknek ez már sok is, azt vallják, hogy a fesztiválok országa lettünk, ennyi jó fesztivált képtelenség rendezni, de ha lehetne, az sem lenne jó, mert az ember nem tud mindenhová eljutni. Ez jellegzetesen fővárosi szemlélet. A Miskolci Operafesztivált vagy a Kaposvári Zenei Fesztivált, vagy a veszprémit, a szombathelyit nem feltétlenül úgy kell tervezni, hogy a fővárosból mindenki mindenhová el tudjon jutni. Sokkal inkább arról van szó, hogy Budapesttől független kulturális centrumok jönnek létre, amelyek egyfajta értékcserét is megvalósítanak: új stílus, szemléletmód, hangnem, teljesítmény jelenik meg. A kulturális energiákat hordozó szellemi csatornarendszer révén ez eljut mindenhová, az egész Kárpát-medencébe. Vagyis nem félek attól, hogy Budapest túldagadása miatt eljutnánk addig, hogy Pécs, Debrecen, Győr, Kolozsvár vagy Kassa kiürülnének és érdektelenné válnának. Gondoljunk csak a Győri Balettre: egy táncosnak legalább akkora rang, mint az Állami Operaház tagja lenni. Nem félek a „túl sok fesztivál, túl sok folyóirat, túl sok egyetem” rémképektől. – És mit gondolsz a múltról? Hogyan látod: jogos-e a bűnök felszínre kerülése, érdemes-e a múlttal szembesülni, vagy az egészet felejtsük el, lépjünk tovább? Nemrég kérdeztük Sára Sándort többek között a Biszku Béla-filmről is. Sára amellett érvelt, hogy a filmet be kellett mutatni, sőt Biszkut el is kellett volna számoltatni.
– A közelmúlt mindig a legkritikusabb a történészek és a köztudat számára is. A rendszerváltás idején nagytakarításról beszélt az ország, aztán az érdeklődés alábbhagyott, miután olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek az államhatalom antidemokratikus szerveivel, akikről senki nem feltételezte volna, még a legjobb barátaik sem. Így a közvélemény egy kicsit meg is csömörlött, a múlt tisztázásának jogi eszközrendszere is nagyon komótos, körülményes lett. A bürokrácia és az érdektelenség kölcsönösen gerjesztették egymást. Ez a kontextus magyarázza, hogy a film alkotói jogállamban aggályosnak számító módon készítették el a filmjüket. Jelzem, ha be akartak volna tartani minden jogszabályilag meghatározott és kötelezővé tett lépést, ez a film nem született volna meg. Itt most a jogi alapú szemlélet és egy önismeretet szolgálni kívánó akció közötti konfliktus eredményének egy egész társadalom örülhet, még akkor is, ha a jogkövető érzékenység sérült. Hasonló dolog mindig elő fog fordulni ott, ahol a szabályozás, a bürokrácia lemarad a valós igényekkel szemben. Ez esetben lemaradt. A tanulság nem az, hogy nincs többé a magánéletnek szentsége és bele lehet tiporni bárki személyiségébe. Ott nem fognak ilyen dolgok történni, ahol jól működik a társadalom önismeretét, önreflexióját szolgáló eszközrendszer. Ha valamivel baj van, akkor ezzel. Ezen kell javítani, nem arról huhogni, hogy mi lesz majd ebből. Ezek a jogvédő hangok megkerülik a kérdést, hogy hány millió ember sorsába avatkozott bele a legbrutálisabban az a hatalom, aminek a működéséről szerezhettünk ismeretet egyik meghatározó figurájának személyiségébe belepillantva.
– A kérdés költői, bizonyos értelemben: lehetséges-e adómentessé tenni az költők számára a versek publikálását? – Ha ez csak a kulturális minisztériumtól függene, akkor nyilvánvalóan igen lenne a válaszom, de a kérdés alapvetően pénzügyi. Romániában például jóval kedvezőbbek a művészek adózási viszonyai. De nem lehet kiemelni és átvenni egy másik adórendszer egyetlen elemét, legfeljebb példaként hivatkozni rá.
– Milyennek szeretnéd látni a magyar kulturális életet négy év múlva? – Amelyben új Ady Endrék, Bartók Bélák, Csontváryk, Kosztolányi Dezsők, Krúdy Gyulák, Weöres Sándorok tudják kibontakoztatni tehetségüket, fantasztikus remekművek sorozatával gazdagítva a magyar és egyben európai kultúrát. Mindezt abban az egységes szellemi térben képzelem el, amely a Kárpát-medencét jelenti, benne erdélyi, felvidéki és minden utódállam-beli magyar művésszel, Kiskolozsvártól nagy-Kolozsvárig. Nem tudom, tudsz-e róla, de Dél-Burgenlandban a Németújvári járásban van egy nagyon pici falu, mai nevén Glasing, amely hajdanában a Kis-Kolozsvár nevet viselte. Ha én ezt tudtam volna, amikor emigrálnom kellett Kolozsvárról Nyugatra, akkor biztosan ezt a helyet választottam volna. Már csak azért is, hogy ha bárki feltette volna azt a kérdést, hová való vagyok, mondhassam azt, hogy kolozsvári. Weiner Sennyey Tibor. Erdély.ma

Etnikai tisztogatás volt?
A múlt héten megtartott versenyvizsga után kiderült: a mezőgazdasági igazgatóság kötelékében maradó 29 alkalmazott között egyetlen magyar nemzetiségű sincs. Azok között, akiknek meg kell válniuk állásuktól, vagy akik kényszernyugdíjba mennek, olyan elismert szakemberek vannak, akik huszonöt-harminc éve az intézmény alkalmazásában állnak, kisujjukban vannak a megyei mezőgazdaság helyzetével kapcsolatos adatok. Nagyon kevés mérnök marad az átszervezés után az igazgatóságon, ezzel szemben számos olyan előadói munkakört hoznak létre, amelyek jóformán feleslegesek. Ilyen lesz például a termelői csoportosulásokat felügyelő előadó, akinek nem tudni, mi lesz a dolga, lévén hogy Szatmár megyében egyetlen hivatalosan elismert, teljes jogú gazdatársulás sincs bejegyeztetve. A PD-L gondolkodásmódjának megfelelően, a leépítés nem érinti a sajtószóvivői munkakört – a jó szakemberek elbocsátása mellett megtartja az intézmény ezt az állást. Közben nem sikerült a versenyvizsgája Szatmár megye egyetlen borászati és szőlészeti felügyelőjének – akkor, amikor többszáz hektárral nő a szőlőterületek nagysága, az EU-s programnak tulajdoníthatóan. Mindenki tudta, hogy a hivatalos mezőgazdasági adatok eddig is igencsak sántítottak – hozzávetőlegesek voltak –, ezután egyáltalán nem kaphatunk majd képet a tájegység mezőgazdasági helyzetéről, lévén hogy ezt az osztályt teljesen felszámolták. Hogy a minisztériumhoz ezután minek alapján jutnak majd el a különféle statisztikai adatok, nem tudni. A mezőgazdasági igazgatóságon megtartott versenyvizsgával az RMDSZ megyei vezetése is foglalkozik. Csehi Árpád Szabolcs megyei elnök szerint az érdekvédelmi szervezetnek kötelessége fellépni akkor, amikor úgy tűnik, hogy csorbul a kisebbség érdeke. – Számunkra több mint gyanús, hogy egyetlenegy magyar alkalmazott sem maradt a mezőgazdasági igazgatóságon. A megyei szervezet hivatalosan értesítette erről a helyzetről a központi vezetést, és átiratot fogunk intézni a Mezőgazdasági Igazgatósághoz. Mindenképpen utána fogunk járni annak, ami történt, hiszen úgy gondoljuk, a magyar szakemberek se nem gyengébbek, se nem képzettebbek román társaiknál. Felül fogjuk vizsgálni a versenyvizsga eredményét. Egyelőre ennyit mondhatok az üggyel kapcsolatban – nyilatkozta lapunknak Csehi.
Fodor I. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Kései elégtétel
Nehéz elégtételt venni az elrabolt évekért, de Fülöp Sándornak ez részben sikerült: kiírta magából1. Holott a történelem sok évet elrabolt életéből. Ilyen elrabolt esztendők voltak a katonaság – holott ezt nem így fogták fel annak idején a férfiak, éltek még olyan eszmék, mint hazafiasság, önfeláldozás, kötelességtudat –, de mindenképpen elrabolt évek voltak a hadifogságban eltöltött keserű évek és a dühöngő osztályharc áldozataként egy mondvacsinált ügyért kapott hat év fegyházbüntetés is.
Fülöp Sándor akkor született, amikor felszabdaltak egy ezeréves államot. Nem véletlenül írja a kötet bevezetőjében a szerkesztő, Papp Annamária, hogy a szerző: „egyidős az erdélyi magyarság kálváriájával, ugyanis 1920. augusztus 17-én született, valamivel több, mint két hónappal az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírása után.”
A könyv műfaji besorolását Murádin János Kristóf történész így határozta meg: „Nem tudományos történelemkönyvet tart kezében az olvasó. Olyan korrajz ez, amely élő emlékek sorából tevődik össze. A szemtanú, az események átélője írja le benne mindazt, ami vele történt. Igazi 20. századi sors az övé! Fülöp Sándornak ugyanis igencsak kijutott a múlt század pokoljárásából. Kétévi katonáskodását fél év aktív frontszolgálat súlyosbította, majd négy év szovjetunióbeli hadifogság pecsételte meg. Mindezzel azonban még korántsem ért véget a szerző 20. században átélt kálváriája, hiszen 1956 felemelő pillanatáért hat év politikai fogsággal kellett fizetnie. Emlékezéseit ezekről az időkről is följegyezte”.
„Munkája régen elveszett naplójának aprólékos rekonstrukciója” – írja Murádin. – „Igényes, pontos, mégis olvasmányos mű. Az átélt élmények – éppúgy, mint a szenvedések – elevenek, mintha nem is érződne rajtuk öt évtized kényszerű hallgatásának nyomasztó súlya.”
Állítása alátámasztásához magát a szerzőt hívja segítségül: „Emlékeim ma is frissek. Fülemben az induló szerelvényen fölzendülő hetyke katonadal, majd az ágyúdörgés, géppuskakattogás, kézigránátok lángot és fekete füstöt vető robbanása…”
Hetyke katonadal... Minden benne van ebben a két szóban. A fiatal nemtörődömség, a túlfűtött érzelem, a katonás „snájdigság”, a kaszárnya bajtársias hangulata, a felettesek oktalan zaklatása. Később a hetyke katonadal elfojtott sóhajokká alakult: a gyimesközéploki és a gyilkostói, majd a rahói tisztiiskolai kiképzés után frontszolgálat következett. S a frontszolgálat után kínkeserves és megalázó hadifogság volt a jutalom. Közben a határok ide-oda mozogtak, éppen úgy, mint Fülöp Sándor születésének évében, s így történhetett meg, hogy elindult Kolozsvárról s megérkezett Clujra.
Középkori hagyományokat éltető, de közben korszerűsödő Magyarországról vonult be s egy önmagát haladónak mondó, a proletár internacionalizmus jegyében vívott osztályharc színterévé vált Romániában szerelt le. Így örökíti meg ezt az 1948. évi nyári nap történéseit naplójában:
„VI. 24., csütörtökre virradóan
Éjfél után érkezünk haza, Kolozsvárra: Bernád Zsigmond, Dobri János, Fülöp Sándor, Kató Kázmér, Kiss Gábor, Lőrinczi Ferenc, Mihályfalvi Miklós dr., Nagy Vilmos dr., Novák Miklós, Pócsai Károly és Székely András.
Szerencsés utat kívánva a Marosvásárhelyig tovább utazó Daróczi Lacinak, meg a Székelyföld felé tartó többi volt hadifogoly-társainknak, leszállunk a vonatról, és körülnézünk. Első benyomásunk nem öröm, hanem lehangoltság. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázástól még romos az állomás épülete és annak környéke. Csak a törmeléket takarították el úgy-ahogy. Imitt-amott sápadozik egynéhány villanykörte a sötétben. Valamennyien a Főtér felé megyünk, a szőnyegbombázástól egészen a Szamos hídjáig romos utcán. Sehol egy lélek útvonalunkon. A régi vashídnak nyoma sincs. Áthaladva az ideiglenes póthídon, nemsokára ott állunk a Mátyás-szobornál testületileg. A Szent Mihály-templom zárva. Ilyenkor nem térhetünk be. Hazatérés előtti fogadalmunknak a templom falain kívül a szobor talapzatánál teszünk eleget. Egy hálaadó ökumenikus miatyánkot mondunk el szerencsés hazatérésünkért, majd egymástól elköszönve széledünk el. Ki-ki a maga otthona felé tart.
Így végződött keresetlenül kalandos utazásom Kolozsvártól Clujig.”
A hadifogságban szerzett orosz nyelvtudásával kereste kenyerét: tanított középiskolában és egyetemen, közben tanult. Hányattatásai azonban nem értek véget, az ötvenes évek osztályharca minduntalan keresztbe tett karrierjének, míg végül az 1956-os magyar forradalmat követően őt is letartóztatták egy, a zsebébe csempészett – ma már csak mosolyra fakasztó, akkoriban azonban kapitális bűnnek kikiáltott tartalmú – cetli alapján: „Pártunk és kormányunk miután a Sovietunio hathatos támogatásával kinyalta Titonak a segét, nyalják ki az enyémet is szüret után hasmenéskor, mert az egész egy alias banda, akik kiszipolyozzák a szerencsétlen népet.” A cetli alján még az állt, hogy „Elolvasás után tébd el”. Egyik „jóakarója” csúsztatta a zsebébe a cetlit, a kötetben a szerző felfedi e meghasonult nő kilétét is.
Olvasmányos, mindvégig lenyűgöző kötet Fülöp Sándor önéletírása. A legizgalmasabb talán a gyimesi korszakot, majd a frontszolgálatot és a hadifogságot leíró rész, a legdöbbenetesebb viszont a román börtönökben töltött esztendőkről szóló fejezet. A könyvet a szerző által írt versek, no meg korabeli fényképek, illetve háborús emléktárgyakról készült felvételek teszik teljessé.
A kötet kései elégtétel a napokban 90. életévét ünneplő szerzőnek, tanulság az olvasónak.
1Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra. Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon, Csíkszereda, 2010, Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Sarány Istvá. Szabadság (Kolozsvár)

Őrölnek a történelem malmai – interjú Romsics Ignác történésszel
A demokratikus viszonyok és az EU-n belüli közös lét minden korábbinál jobb feltételeket biztosít a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez – állapítja meg a Krónikának adott interjúban Romsics Ignác Széchenyi-díjas budapesti történész, a 20. századi magyar történelem neves kutatója.
Gratulálunk idén elnyert akadémiai rendes tagságához, amelyet egyesek szerint rég kiérdemelt, de megkésett elismerés. A professzor úrnak a kolozsvári Korunk Akadémia szervezésében rendezett Trianon-előadásán arra gondoltam, vajon a történelem malmai is ilyen lassan, de biztosan őrölnek?
Azt mondanám, hogy a történelem malmai néha lassan, néha gyorsan, de folyamatosan őrölnek, viszont a végeredmény biztosan sohasem prognosztizálható. A 90 évvel ezelőtti nagyhatalmi döntés hideg zuhanyként érte a magyar társadalmat. A „nemzeti nagylét” helyett, amelyre készültek, csonkolás következett, amelyet senki sem tudott elfogadni igazságos és végleges rendezésként. Az elutasítás mögött viszont különböző múlt- és jövőképek, valamint revíziós programok húzódtak meg. A „mindent vissza” jelszava mellett körvonalazódott az etnikai elvű revízió koncepciója, sőt olyan regionális és multikulturális jellegű megoldásoké is, mint amilyen a transzszilvanizmus volt. Az 1938 és 1941 közötti változások igazolni látszottak az akkori kormánypolitikát. Az ország területe csaknem megkétszereződött, s lakossága 9 millióról közel 15 millióra nőtt. Jelentős magyar kisebbség 1941 után már csak Dél-Erdélyben élt. A II. világháború utáni újabb békeszerződés, az 1947-es párizsi azonban az 1920-as határokhoz tért vissza, sőt további három falut csatolt el az országtól. Ezután közel 40 éves időszak következett, amikor nemcsak a revízió veszítette el aktualitását, hanem a magyar kisebbségek létjogait is semmibe vették. Az 1989–90-es változások óta a helyzet minden tekintetben sokat javult, ami természetesen nem jelenti, hogy ne lennének gondok és további tennivalók. Én úgy látom, hogy a demokratikus viszonyok és az Európai Unión belüli közös lét – perspektivikusan akár a közös európai állampolgárság – minden korábbinál jobb feltételeket biztosítanak a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez, természetessé válásához és napi szintű megéléséhez.
Az anyaország elszívó hatása az elmúlt kilencven évben változó intenzitással, de folyamatosan érvényesült a Kárpát-medence magyar kisebbségeivel szemben. Számszerűsíthetők-e ezek az adatok, például a három nagyobb kivándorlási hullám: a két világháború utáni idők és a nyolcvanas évek végének esetében?
Elég pontos adataink vannak az egyes migrációs hullámok mértékéről. 1919–20-ban mintegy 350–400 ezer fő érkezett – menekült vagy optált – az anyaországba. Ezek közel fele erdélyi volt. Közülük több tízezren hónapokon át pályaudvari vagonokban vagy rögtönzött barakkokban laktak. A II. világháború alatt és után körülbelül ugyanennyien kerültek át a mai Magyarország területére. Az 1949-es népszámlálás összesen 376 ezer olyan személyt mutatott ki, aki 1941 után került az országba. Közülük 134 ezren Erdélyből, 119 ezren Csehszlovákiából, 66 ezren pedig Jugoszláviából érkeztek. Ezek egy része menekült volt, más része a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében került át, harmadik része pedig egyszerűen itt ragadt. Az 1980-as évek második felében elsősorban Erdélyből érkeztek menekülők és áttelepülők. Ennek oka – a rendkívül represszív román politika – jól ismert. 1985-ben 1700, 1987-ben 6500, 1988-ban közel 10 ezer letelepülni szándékozó erdélyi magyart regisztráltak a hatóságok. Sokan viszont egyenesen Nyugatra tartottak, amelyre 1986 végéig Ausztrián keresztül volt is lehetőség. Hogy a Nyugaton szétszóródott és egzisztenciát teremtett erdélyi magyarok hányan lehetnek, azt nem tudom. Viszont bárhol járok a világban, érzékelem, hogy léteznek. Az 1991 és 1995 közötti délszláv háború a vajdasági magyarság jelentős részét késztette otthonának elhagyására. Az ottani magyarok száma 1991 és 2002 között 341 ezerről 290 ezerre csökkent. Jelentős részük Magyarországon telepedett le, másik részük továbbment Nyugatra. Az anyaország felé irányuló migráció tehát jelentős, összességében közel milliós nagyságrendű volt. Más körülmények között ez a folyamat ma is tart. Ennek átgondolása és a lehetséges alternatívák tudatosítása fontos politikai feladat.
Előző kérdésünkhöz kapcsolódva: az utódállamok hogyan viszonyultak a lakosságcseréhez, a repatriálásokhoz, illetve a kettős állampolgársághoz?
Ez nagyon bonyolult kérdés; az álláspontok korszakonként különböztek. Az I. világháború után az utódállamok lakói dönthettek arról, hogy hol kívánnak élni: addigi lakóhelyükön, avagy az anyaországban. Az utóbbiakat hívták optánsoknak. A II. világháború után egészen más volt a helyzet. A csehszlovák hatóságok akkor lényegében teljes mértékben meg akartak szabadulni a magyaroktól. Vagy azt várták tőlük, hogy nyilvánítsák magukat szlováknak, vagy azt, hogy távozzanak. A nyugati hatalmaknak, elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhetően ez a tervük nem sikerült. Ha megfogyva is, de a felvidéki magyar közösség megmaradt. Erdélyben egészen más volt a helyzet. Bár a háború alatt a román béke-előkészítők egy része foglalkozott nagyarányú népességmozgatások tervével – a székelyeket például Máramarosba, a Székelyföldön kívüli magyarokat pedig a Partiumba akarták telepíteni –, a háború után más irányt vettek az események. Itt nem történtek erőszakos kitelepítések; a román politika egy ideig adott a látszatokra. Jugoszláviában pedig, miután a véres megtorlóhullám befejeződött, viszonylag kiterjedt kulturális és önigazgató jogokat kaptak a magyarok, s ez egészen Tito 1980-as haláláig így maradt. Ma ismét egészen más a helyzet. Az Európai Unió keretében lényegében a diákok és a mobil munkavállalók is szabadon vándorolhatnak, és telepedhetnek le bárhol. Néhány évtizeden belül ez éppen magyar–magyar relációban is egészen új helyzetet teremthet. Őszintén szólva, ezt én sokkal lényegesebb kérdésnek tartom, mint a kettős állampolgárság ügyét. A 2004-es szerencsétlen népszavazás óta a helyzet mindenesetre sokat változott, és a Nyugat-Balkán integrálásával, ami napirenden van, tovább fog változni. Schengen a magyar–magyar relációban is előrelépés, ezért nem nagyon értem azokat, akik ezt kárhoztatják. Nyilvánvalóan külön feladat és belátható ideig az is marad Kárpátalja, mivel Ukrajna uniós tagsága nincs napirenden, és ha valaha napirendre kerül, az ismét egészen más helyzet lesz.
Integráció és dezintegráció egymást váltják a történelemben. A magyar huszadik század ebben a párosításban milyen példákkal, tanulságokkal szolgál?
Ha ránézünk Közép- és Kelet-Európa politikai térképére a 19. és a 21. század elején, akkor világosan látjuk az államfejlődés fő tendenciáját. 200 évvel ezelőtt három nagy birodalom – az orosz, az oszmán és a Habsburg –, valamint a Porosz Királyság uralta a térséget. Ma közel 20 független államot találunk a helyükön. Vagyis: a multietnikus nagy birodalmak több lépcsőben átadták helyüket a nyelvi-kulturális szempontból egységesebb nemzeti államoknak. E folyamat eddigi végpontja Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása volt. Koszovó példája és más térségen kívüli fejlemények (Belgium, Spanyolország) arra utalnak, hogy a dezintegrálódás még tovább is folytatódhat. Ugyanakkor jól látszik, hogy a dezintegrálódással párhuzamosan az utóbbi évtizedekben jelentősen előrehaladt az európai integráció, amelynek a jövőjét én sokkal optimistábban látom, mint néhány mai közgazdász. Ez az integrálódás már eddig is a nemzetállami jogosítványok körének szűkítésével járt együtt, és ez a jövőben is folytatódni fog. Ismerünk víziókat arról, hogy az Európai Unió idővel nem nemzetállamok, hanem régiók föderációja lesz. Azt azonban, hogy ez valóban így lesz-e, senki sem tudja megjósolni. Egy magyar akadémiai levelező tagról nagy valószínűséggel állítható, hogy 6 vagy 9 éven belül rendes tag lesz. A történelem azonban olyan soktényezős folyamat, és annyi benne a véletlen, előre nem látható elem, hogy nem tudunk felállítani biztos prognózisokat. Csak azt látjuk és halljuk, hogy a malmai őrölnek.
A nemzet televíziójában a vasárnap délutáni Törzsasztalt a legnépszerűbb, legnézettebb műsorok között tartják számon. Elképzelhető-e, hogy fájóbb vagy sürgetőbb gondjaink műsorbeli megvitatásához szalonképesebb vitapartnereket az érintett utódállamokból is meghívjanak?
A Törzsasztalnál eddig is megfordultak a határon kívüli magyarok képviselői. Legutóbb éppen egy szabadkai dramaturggal és az erdélyi Selmeczi Györggyel beszélgettünk. Korábban Duray Miklós volt többször a Törzsasztal vendége. Igazat adok azonban önnek abban, hogy ez a jelenlét lehetne gyakoribb és intenzívebb. Továbbítani fogom észrevételét a szerkesztőknek és Vizi E. Szilveszternek, akik ebben dönthetnek. Valójában én is csak vendég vagyok, még ha „törzsvendég” is.
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)

A történelemhamisítás fellegvárai
Húsz évvel a rendszerváltás után is folytatódik a történelemelferdítés Erdély két leglátogatottabb várkastélyában. Noha mind Törcsváron, mind Vajdahunyadon történt némi áttörés a kastélyok történelmének hitelesebb bemutatása terén, a világszerte ismert két épület magyar jellegére elvétve mindössze néhány mondat utal. Míg a törcsvári „Drakula-kastélyban” a történelem jóformán 1920 után, a román királyi párral kezdődik, a vajdahunyadi vár falai között is sűrűbben találkozni a véres kezű és -szájú, mitikus román gróffal, mint Hunyadi Jánossal vagy fiával, Mátyással. A történelmi csúsztatások és féligazságok nem csak a magyar látogatókat zavarják; a jelenlegi helyzetet a Krónikának nyilatkozó Stelian Arcadie Mândruţ tudományos kutató is élesen bírálta. (Erdély védelmét szolgálta Törcsvár. A törcsvári kastély több évszázadon át a mellette elhaladó fontos kereskedelmi út ellenőrzésére és Erdély védelmére épült. Az I. Lajos magyar király engedélyével 1377-ben épült erőd, fekvéséből adódóan, a nehezen bevehető várak közé tartozott. 1498-ban II. Ulászló zálogba adta a várat Brassónak, majd 1528. január 25-én II. Lajos király meghosszabbította a zálogot 25 évvel azzal a kikötéssel, hogy a vár várnagya mindenkor magyar legyen.
1568-ban a kastély végleg Brassó fennhatósága alá került, aminek következményeként 1660-ban II. Rákóczi György, a Mikes Mihály vezette székely katonákkal elfoglalta a várat. A brassói szászok 1916-ban visszaajándékozták IV. Károly királynak, aki feleségének, Zita királynénak adta a várat. Trianon után, 1920-ban Karl Schnell brassói polgármester ismét elajándékozta, ezúttal Mária román királynénak.
Az uralkodó felesége átépítette és romantikus kiegészítésekkel restauráltatta, majd lányának, Ilona hercegnőnek hagyta örökségül, aki 1931-ben ment férjhez Habsburg Antalhoz. A házaspár később Ausztriába költözött, s 1948-ban – a királyi család száműzetése után – a törcsvári kastély a román állam tulajdonává vált. Az államosítás után nem sokkal ódon falai között múzeumot rendeztek be. A visszaszolgáltatási törvények alapján 2009-ben a kastély visszakerült Ilona hercegnő leszármazottaihoz.
Vajdahunyad – erősségből lovagvár Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. A 18. század első felében, 1725-től a kincstári uradalom hivatalai is kaptak helyet. Első komolyabb felújítását két évszázaddal ezelőtt, 1807-ben látogatásakor rendelte el. A munkálatoknak tizenegy esztendővel később egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. 1854-ben ismét tűz pusztított. Az erődítményben korábban is ütött ki tűz, de akkor az ellenség okozta.
Például 1601-ben, amikor az „országegyesítő” Mihály vajda (Mihai Viteazul) megrohamozta és felgyújtatta. Az évtizedekig elhúzódó helyreállítást 1868-ban népszerűsítő kampány nyomán, közadakozásból kezdték el. A restaurálást vezető Schulcz Ferenc és Steindl Imre, a kor felfogása szerint, egységesen gótikussá próbálta „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be.
A tudományos igényű helyreállítás csak a múlt század elején kezdődött, amikor 1907 és 1913 között munkájával nem a kor divatját, hanem az eredeti rajzokat próbálta követni. A kommunista érában és az azt követő húsz évben a várat olykor nagyon lassú, máskor valamivel gyorsabb iramban, szinte folytonosan restaurálják.)
Drakula és a playboykirály
Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”
Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.
Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.
A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.
Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.
Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.
Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.
A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.
Meghalt Mátyás, oda az igazság
Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.
Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.
A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.
Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.
Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.
De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.
Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.
„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.
Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.
Érzelem és tudomány
A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.
„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Táguló-szűkülő irodalom (E-MIL-tábor Árkoson)
Nem túl rózsás az irodalmi folyóiratok s következésképp az irodalmi alkotók helyzete sem a magyar nyelvterületen, legalábbis ez derült ki az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) az Árkosi Kulturális Központban zajló táborán az irodalmi lapok bemutatkozásakor. A Bárka, Együtt, Helikon, Hitel, Irodalmi Jelen, Kortárs, Korunk, Magyar Napló, Sikoly, Székelyföld, Szépirodalmi Figyelő, Szőrös Kő, Új Könyvpiac szerkesztői mindannyian felismerik, a papírhordozó alapú folyóiratra egyre kisebb az igény, a virtuális tér nyújt menekvést ― erdélyi példa erre az Irodalmi Jelen, mely többévnyi nyomtatott változat után immár jó ideje csak az interneten él. Tegnap délután Boka László irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatójának előadásán elhangzott, a kulturális globalizálódó folyamatokban tágul, de ugyanakkor szűkül is az irodalom, a mediatizált kultúra egyre nagyobb teret nyer ― ebből meg érdekes vita kerekedett, melybe kisebb-nagyobb kanyarokkal a világirodalom fogalmának megkérdőjelezésén át a magyar irodalom külföldi népszerűsítésének mikéntjéig (mintegy megelőlegezve a ma délelőttre e témakörben tervezett előadást), a műfordítástól a marketingig s a napilapok irodalomközvetítő szerepéig sok minden belefért. S valószínűleg még érdekfeszítőbb viták zajlottak a Szentkereszty-kastély szomszédságában, ahol sok asztal mellett még több költő és író értekezett. Nyilván, irodalomról.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lassítják az árvízkárok helyreállítását a késő kormánytámogatások
Nehezíti az árvízkárok helyreállítását, hogy késlekedve érkezik Kovászna megyébe az áradások során megrongálódott házak helyreállítására és újjáépítésére ígért kormánytámogatás. A napokban két ház felépítésére elegendő, 34,5 köbméter betontéglát és a szükséges fémszerkezeteket szállították a térségbe. Az építkezést azonban csak akkor kezdik el, ha minden szükséges anyagot megkapnak, közölte György Ervin prefektus. A vonatkozó rendelet értelmében a térségben 152 lakás helyreállítását és három újjáépítését támogatja a kormány. Az általános terv szerint a kétszobás házakat 60,5 négyzetméteren építik meg. A kormánybiztos abban bízik, hogy az első hó lehulltáig befejezik a munkálatokat.
Három házat Szitabodzán és Bácsteleken kell újjáépíteni, de megyeszerte vannak javításra szoruló otthonok. Constantin Filofi, Szitabodza polgármestere a Krónikának elmondta: az újjáépítendő házak még mindig állnak, azonban annyira meggyengült a tartószerkezetük, hogy bármelyik pillanatban összeomolhatnak.
Ezek tisztességesen megépített, jól megalapozott téglaházak, amelyeket nem visz el könnyen az ár, de például az egyiket tíz év alatt tíz alkalommal öntötte el a víz. Az elöljáró szerint az önkormányzat és a lakosok is segítenek: a nyolcvanas éveiben járó házaspárt például a rokonok fogadták be, amíg az új ház megépül.
Szükség van a segítségre Bölönben
Bölönben is nagy szükség van a segítségre, hiszen a sorozatos áradások nyomán házak rongálódtak meg, az iskola épülete megcsúszott, míg a polgármesteri hivatal irodáit ki kellett költöztetni – mondta lapunknak Sikó Imre polgármester. A falut szorgalmas emberek lakják, mindenki önerőből próbálja helyreállítani a házát, az önkormányzat kevés cementtel tudott segíteni, ellenben sürgős lenne a kormány által beígért támogatás, mondta Sikó, aki szerint a község vezetői már a lemondást fontolgatták a támogatás késlekedése miatt.
Bölönben két híd rongálódott meg az áradásokban, az egyik teljesen beszakadt, közel száz ház teljesen elszigetelődött, ezekhez még az építőanyagot sem lehet odaszállítani. Az elmúlt héten a megye 3,5 millió lejt kapott a környezetvédelmi minisztériumtól árvízvédelemre, ebből kétmillió lejt különítettek el a Bölön-patak szabályozására, a part megerősítésére. Sürgősen fel kell javítani az óvoda melletti beszakadt részt, hisz nincs kerítés a tanintézet udvara és a szakadék között.
Korábban a környezetvédelmi tárca tízmillió lejt utalt ki Háromszéknek a gátak megerősítésére, mederszabályozásra. Mint arról beszámoltunk, jelenleg a Debren- és a Kovászna-patak medrének tisztítása zajlik, a hét folyamán pedig 13 árvíz sújtotta településen kezdődnek el a munkálatok.
Kovászna megyében idén nyáron néhány települést több alkalommal is elöntött az ár, a prefektúra összesítése szerint az áradások vidéken 71,6 millió lej kárt okoztak. A legtöbb pénzbe, hozzávetőleg 30 millió lejbe az infrastruktúra helyreállítása kerül, 12,3 kilométer megyei, 103 kilométer községi utat kell felújítani, illetve a két bölöni híd helyreállítása is jelentős összegre rúg.
Önerőből építkeznek Udvarhelyszéken
Csak akadozva vagy egyáltalán nem érkeznek a támogatások az udvarhelyszéki árvízkárok helyreállítására is. A települések lakói ennek ellenére megpróbálják önerőből megjavítani azt, amit lehet. A Székelyudvarhely melletti Felsőboldogfalva község szinte minden faluján végigsöpört az ár augusztus 8-án, hatalmas rombolást okozva. A kormánytámogatást várják, de nem sok reményt fűznek hozzá, és más forrásokra sem számíthatnak, hiszen az elöntött ingatlanok alig öt százaléka biztosított – mondta el a Krónikának Sándor József polgármester.
Hozzátette, egyelőre az utak és a közintézmények helyreállításán dolgozó gépek bérét sem tudták kifizetni, ennek ellenére folytatják a munkálatokat, összefogással és a helyi vállalkozók segítségével próbálják helyreállítani a rendet.
Nem sokkal jobb a helyzet a Homoród mentén sem, ahol eddig 15 ezer lejt kaptak a megyei tanácstól és némi ígéretet további támogatásokra, amelyekre egyelőre várni kell. A Homoródszentmártonhoz tartozó településeken augusztus 7-én pusztított az ár, a végső kárfelmérés után 1,7 millió lejre tehető a rongálás értéke. A beérkezett pénzt az utak és hidak helyreállítására fordították, a munkálatokban a helyi közbirtokosság is részt vállalt – mondta el lapunknak Jakab Attila alpolgármester. Mint kiderült, olyan települések is vannak, ahová egyáltalán nem jutott pénz, azonban a lakosok közmunkával, vagy adott esetben saját költségen újra járhatóvá tették az utakat. Mivel a házak nagy része itt sincs biztosítva, az azokban keletkezett anyagi kár helyrehozása is a lakókat terheli.
Hargita megyének eddig 7,5 millió lejes támogatást hagyott jóvá a kormány a Környezetvédelmi Alapból árvízvédelmi munkálatokra. Négymilliót egy zsögödi vízgyűjtő gát építésére szánnak, míg 3,5 millió lejből a Fehér-Nyikót és mellékpatakait szabályoznák.
Jól haladnak Magyarlapádon
A szintén árvíz sújtotta Fehér megyei Magyarlapádra is egyelőre csak a házak újjáépítéséhez szükséges tégla és cement érkezett meg, a kavicsot, a maltert és a festéket még várják – tudtuk meg Jenei Csillától, az árvízkárosultak megsegítésére alakult helyi bizottság RMDSZ-es tagjától. A magyarlakta községben négy házat kell újjáépíteni, míg további 80 javításra szorul. A négy újjáépítendő otthon közül egy faház és egy téglaház már elkészült.
A faházat többnyire adományokból, az egyik szászsebesi építőipari cég segítségével húzták fel, míg a téglaházat saját forrásokból újítják fel – magyarázta a Krónikának Jenei Csilla. A maradék két ház közül az egyik építésén már dolgoznak, a másik felújításához azonban csak ezután fognak hozzá. Fehér megyében még a Marosújvárhoz tartozó Csongván építenek újjá hat házat. A térségben júniusban több mint 21,5 millió lejes kárt okoztak az áradások, míg júliusban újabb 60,5 millió lejes kárt regisztráltak az ítéletidő nyomán. A természeti katasztrófában egy 66 éves nő életét vesztette.
A Máramaros megyei Felsővisónak 400 ezer lejt utalt ki a kormány az árvízkárok helyrehozatalára. A júliusi áradásokban tönkrement utak miatt mintegy 170 ház maradt elszigetelődve. A munkálatokhoz már hozzá is láttak, nyilatkozta lapunknak Vasile Ciolpan polgármester. Mint mondta, a kapott összegnek a duplájára, vagyis 800 ezer lejre lenne szükség ahhoz, hogy az utakat meg tudják erősíteni. A kapott pénz ugyanis csak foltozásokra elegendő, így félő, hogy a következő áradás újra elviszi az utakat, öszszegzett az elöljáró
Bíró Blanka, Dénes Emese, Kiss Előd-Gergely, Zahoránszki Brigitta. Krónika (Kolozsvár)

Fekete-Fehér interjú a Bűnös Városból
Szőke László nemrég a székelyudvarhelyi állóvízbe hajította bele a kisváros állítólagos maffiahálózatának szereplőit. Hogy ne Udvarhely legyen a székely Sin City.
A magyarországi média hamar felkapta a székelyudvarhelyi, ám Budapesten dolgozó újságíró (és családja) megfenyegetésének történetét. A Duna TV-től a TV2-ig mindenhol bemutatták az udvarhelyi érintettek durva, helyenként mégis röhögést kiváltó reakcióját Szőke László blogjára.
Az erdélyi média ingerküszöbét eddig valamiért nem érte el a maffiasztori. A bloggerrel beszélgettünk.
Székelyudvarhelyen egyre többen fedezik fel maguknak a blogod. A most tizenéves generációnak: ki is vagy te, és mi közöd a városhoz?
Újságíró lennék, vagy inkább olyasvalaki, aki ebből él. Amúgy udvarhelyi vagyok, 2002-ig voltam viszonylag állandó szereplője az otthoni médiának: Udvarhelyi Híradó, ATI-BETA TV (most már Digitál 3 TV), Príma Rádió, Udvarhely Szék. Ezeknél a médiumoknál nemcsak dolgoztam, hanem a megteremtésükben is részt vettem, többnyire mint főszerkesztő. Aztán jött 1996-ban a politika, 4 év önkormányzati képviselői tevékenység - függetlenként - a legtöbb szavazattal megválasztva. 2002-re úgy éreztem, hogy elfogyott a tér számomra Udvarhelyen, nem indíthatok megint egy újabb médiumot. Elég volt, beszűkültek a lehetőségeim, és nem voltam eléggé szervilis típus sem...
A blogon több udvarhelyi problémáról írtál (ANL-lakások például), de a maffiás sztorival nagyon belenyúltál valamibe. Honnan jött a téma? Miért érzed úgy, hogy ezzel nem felesleges foglalkozni?
Alkatilag fogékony vagyok az ilyen ügyekre, rendkívül megviselnek azok a helyzetek, amikor valaki kihasználja egy-egy áldozat kiszolgáltatottságát. Mellesleg, amolyan témakeresőként működtetek egy csalásellenes blogot/hírgyűjtő oldalt is (Internetdetektív), ahol önkéntes munkában próbálunk segíteni áldozatoknak túljutni a bürokrácia útvesztőin.
A Szentimre utcai verekedés okán írtam egy bejegyzést, akkor vált világossá, hogy otthon valami nem stimmel, ez már erős az én „sokat látott” szemeimnek is. Azonban nem volt tudatos döntés, hogy beszállok, az események sodortak az elején. Tulajdonképpen belekeveredtem.
Később a családomat és engem ért fenyegetések juttattak el arra az elhatározásra, hogy ezt bizony végig kell csinálni, innen már nincs visszaút! Akik ezt megtették velem, bármit megengednek maguknak, ezt nem hagyhatom, ha úgy vélem, tudok is tenni valamit. Hát ezzel próbálkozom.
Mondhatjuk akkor, hogy ezt már módszeresen, projektszerűen csinálod? Mik a konkrét célok?
Azzá vált, módszerré. Adva van a fórum (a blog és hozzászólások), viszonylag nagy olvasottság Udvarhelyen, és ezt kell(ett) használni arra, hogy valamiféle akcióterv elkészülhessen. Meglepő, de működik. Megnyílnak az emberek, először névtelenül, később névvel is. Kezdenek beszélni, még néhány hónap, és képes leszek névre lebontva feltérképezni az udvarhelyi alvilág kapcsolati hálóját. A nagy fegyverük, a rejtőzködés odalesz - bár ezek már nem is rejtőzködtek igazán.
Mindent nyilvánossá teszek, hogy közösségen belül mindenki odakerüljön, ahová való. Nehogy arra ébredjünk négy év múlva, hogy egy ilyen arc lesz mondjuk a polgármester Székelyudvarhelyen. Mert pénze amúgy lehet, hogy lesz rá, erkölcsi háttere semmiképp - már ha időben megtudja mindenki, hogy kik is ők valójában.
Meglepett, hogy mennyire szervezett és erős lett az udvarhelyi alvilág. Felnőtt és megszervezte magát egy bűnözői generáció Udvarhelyen, ahová a román alvilág - nyelvi kirekesztettsége okán - nem tud betelepedni. Így kiépült a „saját” alvilág, s mivel kisváros, a bűnözés szinte minden területén „nyomulniuk kell”, hogy életszínvonalukat tarthassák. Volt kb. tíz évük, hogy mindent behálózzanak, hogy a korrumpálható hivatalnokokat megkeressék, megzsarolják akár. Így kezdtek el mostanában a szürke gazdaságban is megjelenni.
Székelyudvarhelynek bizony szembesülnie kell saját mocskával, különben összekeverednek a szerepek: bűnözőből lesz a köztiszteletnek örvendő, irigylésre méltó mintapolgár - kizárólag a pénze miatt, és a becsületesen dolgozó emberből lesz a másodrendű polgár. A korrumpált udvarhelyi közélet pedig ezt a folyamatot erősíti, még tíz év, és Udvarhely lesz a székely Sin City.
Tényfeltáró újságírás és crowdsourcing: hatékonyan használod a legmodernebb webes eszközöket. Úgy érzed, könnyebb így elérni az olvasókat és áldozatokat? Vagy ugyanígy működne ez húsz éve is, internet nélkül?
Hm, ez még nem tényfeltáró újságírás, hanem virtuális kocsmaasztal, ha viccesen akarnék fogalmazni. Viszont bizonyíték lehet ez az egész akció arra, hogy ma már egy közösség bármelyik tagjának lehetősége van arra, hogy viszonylag nagy nyilvánossághoz jusson. Csak ehhez nem kell az intézményesült, hagyományos média.
Az is igaz viszont, hogy vannak csoportok - estünkben például a lakás- és telekmaffia potenciális áldozatai -, akiket nincs mód elérni helyi sajtó nélkül. És a közösségi titokzsákon könnyebb lyukat ütni ma már az internettel, vége a szőnyeg alá söprésnek. Esély sincs arra, hogy az eltussolás sokáig működjön, még a zárt székelyföldi közösségekben sem!
Az első posztok után telefonon többször is megfenyegettek, ezután feljelentést tettél. Hogy áll a vizsgálat az ügyben?
Nyomozati szakaszban van az ügy, azaz a fenyegetők ellen tett feljelentést megalapozottnak találta a rendőrség. Beazonosították az elkövetőket, folyik a nyomozás, egyelőre ennyit tudok. Azért Magyarországon, mert itt, a HÉV-en ért az első fenyegető telefonhívás.
Sok komment foglalkozik azzal, hogy nincsenek bizonyítékok az általad elmesélt ügyekben. A háttérben gyűlnek a tanúvallomások és bizonyítékok, vagy csak az elmesélés tényére szorítkozol?
Én újságíró vagyok, nem bíró. Vallomások vannak, és jönnek folyamatosan. Konkrét, megtörtént esetek, melyeknek valamilyen nyoma van valamelyik hatóságnál, tehát biztosan megtörténtek.
Én nem teszek egyebet, mint idézem az elkövetők nevét, és röviden ismertetem a történetet. A lényeg a részletekben van: ha tíz esetben ugyanaz az elkövetői kör, illetve ehhez társul büntetett előéletük, jelenleg is folyó büntetetőpereik, nyugodtan nevesíthetek. És teszem is.
A. E. Manna.ro

Nem lesz roma emléknap
Elutasította tegnap a szenátus azt a törvényjavaslatot, amely a romák felszabadításának emléknapjává nyilvánította volna február 20-át. A törvényjavaslatot Nicolae Pãun, a Pro Európa Romapárt képviselője nyújtotta be. A felsőház emberjogi bizottsága még kedvezően véleményezte a javaslatot, ám a szenátus 37-13 arányban, 12 tartózkodás mellett leszavazta azt. A javaslat értelmében az oktatási tárcának be kellett volna vezetnie az iskolai tantervbe a cigányok romániai rabszolgaságának időszakát.
Emellett a minisztériumnak, valamint a helyi önkormányzatoknak saját forrásból kellett volna nyilvános megemlékezéseket és egyéb, kapcsolódó kulturális rendezvényeket szervezniük az emléknapon. A tervezet vitája során Puiu Hasotti, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátora arról beszélt: bár egyetlen nemzet vagy nép ellen sem érez ellenszenvet, nemmel szavaz a jogszabályra. Ezt követően arról kezdett értekezést, miért is nem pejoratív vagy sértő a cigány megnevezés használata. A politikus rámutatott: a szó a bizánci időkből származó görög kifejezés, ami annyit jelent, mellettünk élő idegen. Azt is hozzátette, hogy ugyanez a megnevezés a magyar, a német, a francia, a portugál és a spanyol nyelvben is létezik. Éppen ezért úgy vélte, Ion Iliescu államfősége idején a parlament hibát követett el, amikor megszavazta, hogy a közösség hivatalos megnevezése a továbbiakban cigány helyett roma legyen. Hasotti rámutatott, a történelmi hagyomány szerint egyetlen nemzetet sem kell másképp megnevezni csak azért, mert ezt akarja.
Ezt követően azt próbálta elhitetni a hallgatósággal, hogy a románok nem felelősek a két román fejedelemségben élő cigányság rabszolga sorba vetéséért. Mint kifejtette, a cigányok a 13. században, a tatárjárás idején érkeztek Románia területére, ezek rabszolgáiként. Sőt szerinte olyan esetek is ismertek, amikor maguk a cigányok kérték, hogy rabszolgaként szolgálhassanak, mikor nem tudták visszafizetni adósságaikat. Ekkor tért rá a kezdeményezés bírálatára, amelynek alapjául nyelvészeti kérdéseket kezdett boncolgatni. Álláspontja szerint a romák felszabadításáról való megemlékezésről esik szó, miközben cigányokat szabadítottak fel. Emellett a megemlékezés kifejezés használatát is bírálta, mondván: ehelyett az ünneplést kellett volna használni, hiszen a pozitív dolgokat megünnepelni szokás, megemlékezni a negatív eseményekről szoktak.
Radu Berceanu, a Demokrata-Liberális Párt szenátora emlékeztetett: a cigány megnevezés módosítása az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének határozata alapján történt, amely azonban nem nyugszik tudományos alapokon. Románia ugyanakkor azért ültette gyakorlatba az új megnevezést, hogy megtegye az első lépéseket az európai uniós csatlakozás felé. Ugyanakkor ő is megerősítette: nem lehet romafelszabadításról beszélni, mivel nem a romákat szabadították fel, hanem a cigányokat.
Cigány rabszolgaság: román specialitás Európában
Európában egyedülálló módon a román fejedelemségekben a cigányok nagy része a 19. század közepéig rabszolgasorban élt. Nyugati szerzők elsősorban gazdasági okokra vezetik vissza a cigányok rabszolgasorba vetését. Fraser angol történész szerint a 14. század végén a fejedelemségek közvetítő kereskedelmi jelentősége háttérbe szorult, csökkentek a kolostorok és a bojárok bevételei, s a cigányok értékes mesterségek birtokában (patkolókovács, lakatos, bádogos) jelentős gazdasági szerepre tettek szert. Nomád életmódjuk miatt nem voltak megbízhatóak, ezért munkaerejük biztosítása végett szolgasorba vetették őket, s kijelentették, hogy minden olyan cigány, aki nem tartozik valamilyen úrhoz, az állam tulajdona.
A rabszolga-tulajdonosok érdekeit drept þigan, azaz „cigányok fölötti jogok” védték, melyek teljhatalmat adtak nekik rabszolgáik felett. Viorel Achim román történész szerint a rabszolgaság már létezett a fejedelemségek létrejöttét megelőzően is, mivel az ezredfordulót követő évszázadokban a kelet-európai népek körében szokás volt pogány hadifoglyaikat rabszolgaként tartani. A rabszolgatartás hagyományát a románok közvetlenül a tatárok társadalmi rendszeréből örökölték. Mikor a cigányok a fejedelemségek területére érkeztek, a rabszolgaság ott már működő intézmény volt. A helyi társadalomtól eltérő jövevényekkel úgy bántak, mint a szintén idegen tatárokkal, s miután ez utóbbiak beolvadtak, a cigányok lassan „kisajátították” ezt a társadalmi intézményt.
Ezt jelzi, hogy a 16. századra a cigan szó egyenlő lett a rabszolgával. Az egyre erősödő külső és belső nyomás hatására a moldvai államtanács 1855. december 22-én megszavazta „a rabszolgaság megszüntetéséről, a megváltás szabályozásáról szóló és a felszabadított cigányok adózását előíró törvényt”, melyet Petre Mavrogheni és Mihail Kogãlniceanu dolgozott ki. Ezt követően 1856. február 20-án kihirdették a „Havaselve fejedelemség törvénykönyve az összes cigányok felszabadítására” nevezetű törvényt. A felszabadított rabszolgák volt tulajdonosainak az állam kárpótlást fizetett, ugyanakkor letelepedési kötelezettséget írtak elő a még nomád cigányok számára. Megközelítőleg 250 ezer embert emeltek jogi szempontból az ország(ok) polgárainak sorába.
Forrás: toriblog.Blog.hu. Krónika (Kolozsvár)

Nem (csak) Erdély volt a tét
Koszta István hadtörténész Nem (csak) Erdély volt a tét című legújabb könyvében Alexandru Vaida-Voevod erdélyi származású román politikusnak a párizsi konferenciáról írt leveleit, feljegyzéseit, visszaemlékezéseit adja közre.
A közölt dokumentumok java még soha nem jelent meg (románul sem), egyesekhez hozzájutni is kész kaland volt – mondta el Koszta István a kötet magyarországi bemutatóján. A szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az ún. békekonferencián ügyködő román delegáció első párizsi munkaévét (1919. január – november), feljegyzései és emlékirat-töredékei pedig 1920 első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák. Raffay Ernő előszavában többek kozött ez áll: "Több éve már folyamatosan jelennek meg történelmi munkák, amelyek Trianon kérdéskörét vizsgálják, azonban mindegyikük a problémakör feltárásának csak egy szeletére vállalkozik. A Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzés még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig. * Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani. Vagy inkább üzenni? * A Koszta István által összeállított könyv, amely Alexandru Vaida-Voevod (a magyar országgyűlés alsóházának jegyzőkönyve szerint Vajda Sándor) szemüvegén keresztül láttatja a korabeli eseményeket, azt a magyarellenes küzdelmet mutatja be, amelynek során a román vezető politikusok minél több területet akartak megszerezni az Osztrák–Magyar Monarchia felségterületéből. * Ajánlom Koszta István könyvét és Alexandru Vaida-Voevod írásait minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (…) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is."
A könyvet a Súrlott Grádics irodalmi kör október 13-i, szerdai ülésén mutatják be a szerző jelenlétében, a Bernády Házban, 18 órai kezdettel. Felkért méltatói: dr. Raffay Ernő történész, egyetemi tanár és dr. Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros, egyetemi tanár.
b. d. Népújság (Marosvásárhely),

Pusztul a Házsongárdi temető
A Kárpát-medence történeti szempontból egyik legfontosabb sírkertje a kolozsvári Házsongárdi temető. A csupán területileg védett sírkert értékei szinte hétről hétre fogyatkoznak – írja a műemlékem.hu magazinja.
„A 2004-ben megjelent romániai műemlékjegyzék „B” kategóriás védelemben részesítette a Házsongárdi temetőt, vagyis a területe védett, azonban az egyes síremlékek védtelenek. Tavasszal a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társasággal közösen 250 sírt mértünk fel és dokumentáltunk, majd kértük az egyedi védelmüket, azonban ez a történetileg értékes állománynak kevesebb mint az egyötöde” – mondta el a műemlékem.hu-nak Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója. Hozzátette: ugyan civil szervezetük már 1999 óta küzd a síremlékek és a temető megőrzéséért, az egyedi védelmek benyújtása óta elmérgesedett a korábban jó viszony a temető fenntartójával. Szinte hetente tűnnek el sírkövek, vagy síremlékekhez tartozó szobrok, kovácsoltvas kiegészítők. „A folyamatos munkálatok miatt csaknem mindig vannak embereink a temetőben, így felügyelik is azt, hiszen nem csupán a viráglopás mindennapos, de fémszobraink, értékes köveink is állandó veszélyben vannak” – jelentette ki Tőkés Erzsébet.
A Házsongárdi temetőt 1585. május 11-én alapította a kolozsvári közgyűlés, hogy a kezdődő pestisjárvány jövendő áldozatait eltemethessék. Az egykori kis dinnyeföld hamar szűkösnek bizonyult, ezért a domboldal irányában bővítették tovább. Mivel városi köztemető, vallástól függetlenül bárki idetemetkezhetett.
A 18. században lutheránus, a 19.-ben zsidó sírkerttel bővítették. „Kolozsvárt öt felekezet van s csak egy közös temető. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosabb hazája, akkor bizonyára sohasem láttam figyelemreméltóbb helyet Kolozsvárnál” – írta a temetőről Széchenyi 1821-ben. A honvédsírkertet a 20. század elején nyitották meg. Egy 1911-es felmérés során még hatvanhét 1700 előtti sírkövet írtak össze a temetőben, amelyek közül a legrégebbi 1586-ból származott.
Ám a temető nem csak a kora miatt értékes, több száz magyar történelmi és irodalmi személyiség sírja található benne. Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Kós Károly is itt nyugszik.
„Amikor tizenegy éve gondozni kezdtük a temetőt, nagyon sok volt az elgazosodott sír” – mondta Tőkés Erzsébet. „Ezeket megtisztítottuk. Pályázati pénzekből, családi hozzájárulásokból és adományokból sikerült helyreállítani a temetőbejárat arculatát meghatározó Sigmond-mauzóleumot, a Jósika-kriptát, a bethleni Bethlen kriptát, a Béldi-kripta tetőszerkezetét és folyamatban van az iktári Bethlen-kripta valamint a Berde-kripta külső restaurálása.”
tortenelemportal.hu/muemlekem.hu, Erdély.ma

A román holokauszt napja
Emlékezni kell, hogy többé ne forduljon elő
Tegnap délben a marosvásárhelyi Holokauszt- emlékműnél a zsidó hitközség néhány tagjának, az Al. Papiu Ilarian két osztálya és a hivatalosságok képviselőinek jelenlétében Ausch Sándor, a marosvásárhelyi zsidó hitközség vezetője meggyújtotta a menora hat gyertyáját a második világháború alatt elpusztított 6 millió zsidó emlékére, majd román, magyar és héber nyelven elmondott egy kadist az elhunytak lelki üdvéért.
A szomorú eseményre Sandor Alexandru, az Al. Papiu Ilarian középiskola tanára emlékezett. Elmondta, október 9-e kormányrendelettel a román holokauszt napja; mivel az idén szombatra esett a dátum, hétfőn tartották a rendezvényt. Ezen a napon rendelték el 1941-ben az akkori Románia területén a zsidók deportálását. Leginkább a bukovinai és a besszarábiai közösségek sínylették meg a kegyetlen rendeletet. Dnyeszteren túli koncentrációs táborokba szállították a zsidókat – Dumanovka, Bogdanovka, Ogyessza –, ahol mintegy 275.000 – 300.000 embert végeztek ki, vagy dolgoztattak halálra. A tanár megemlékezett a Marosvásárhelyről elhurcoltakról is. 1944 tavaszán három hét alatt az akkori magyar hatóságok összegyűjtötték a városban lakó zsidókat a volt téglagyár udvarán (sz. m.: jelenleg a Dimitrie Cantemir egyetem campusa), majd bevagonírozták őket és több szállítmánnyal Auschwitzbe küldték. A feljegyzések szerint mintegy 6000-en kerültek a koncentrációs táborba, közülük 500-an tértek vissza, sokan a háború után elhunytak, vagy elvándoroltak, a szemtanúk száma évről évre fogy. Szolidárisak kell legyünk e megpróbáltatott néppel és nem szabad felednünk – mondta a tanár.
Mircea Munteanu, a prefektusi iroda vezetője a román kormány képviseletében kifejtette, hogy a hatóságok megértették az esemény fontosságát, azt, hogy ezáltal is fel kell hívni a figyelmet arra, ami a második világháborúban a zsidókkal történt, azért, hogy soha ne ismétlődjön meg e borzalmas esemény. A fiatalokhoz – a jövő nemzedék képviselőihez – szólva kifejtette, ismerjék meg, értsék meg a történelmet, és ennek tudatában tegyenek meg mindent azért, hogy olyasvalami ne forduljon elő, ami egy ideológia nevében megkérdőjelezze az emberiség legnagyobb értékeit.
A polgármesteri hivatal nevében először Claudiu Maior alpolgármester lépett mikrofonhoz, aki a város nevében ezúttal is elítélt mindenféle sovén, diszkriminatív, idegengyűlölő eszmét, ami, sajnos, még 69 évvel a második világháború után is kitetszik néha a politikai diskurzusokból is. Együttérzésének kifejezéseként egy követ helyezett el a szobor talapzatánál. E gondolatmenetet folytatva Csegzi Sándor alpolgármester románul, majd magyarul elmondta, mai napig sem érti, hogyan fordulhatott ez elő. Nemrég Izraelben járt, ahol elcsodálkozott, mit sikerült a zsidó népnek megvalósítani alig 70 év alatt. Bármilyen közösségben, ahol zsidók élnek, felvirágzik a gazdaság és a kultúra, ezért is tisztelni kell a megpróbáltatott nemzetet.
Ausch Sándor a zsidó közösség nevében megköszönte a helyhatóságok által tanúsított együttérzést. Elmondta, hogy ez az egyedüli város és közösség, ahol a rendszerváltás után emlékművet avathatott a holokauszt áldozatainak, ami akkor merészségnek bizonyult, de ma már büszkék arra, hogy van egy hely, ahol megemlékezhetnek azokról, akik a legnagyobb áldozatot hozták identitásukért.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató
Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról című legújabb könyvében Alexandru Vaida-Voevod erdélyi származású román politikusnak a párizsi konferenciáról írt leveleit, feljegyzéseit, visszaemlékezéseit adja közre.
Raffay Ernő szavában többek között ez áll: "Több éve már folyamatosan jelennek meg történelmi munkák, amelyek Trianon kérdéskörét vizsgálják, azonban mindegyikük a problémakör feltárásának csak egy szeletére vállalkozik. A Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzés még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig. Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani.
Vagy inkább üzenni? Ajánlom Koszta István könyvét és Alexandru Vaida-Voevod írásait minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (…) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is."
"A könyvet Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör mai ülésén mutatják be a szerző jelenlé-tében, a Bernády Házban, 18 órai kezdettel. Kolozsváron október 14-én, a Phoenix könyvesboltban (Fő tér 23., a magyar konzulátus udvarán). Felkért méltatója: dr. Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros, egyetemi tanár. Népújság (Marosvásárhely)

Mócföldi magyarok közt
Utunk nem sok jót ígér. Ahogy Rézbánya felől kapaszkodunk fölfelé a Vértop hágó szerpentinjén, egyre sűrűbb, gomolygó ködfelhőbe keveredünk. Mire felérünk a vízválasztó tetejére, mintegy varázsütésre felragyog a nap. A fenyvesek övezte, még behavazatlan lepusi síparadicsom, majd lefelé ereszkedtünkben a Torockói havasokat szegélyező folyó völgye Mócország szerte megállásra csábítana bennünket. Az Aranyos, az Ompoly és a Maros övezte hegytömb szeszélyes domborzata, az akár ezerméternyi szintkülönbségei miatt magasabbnak tűnik, mint a valóságban. De időnkből nem futja félreportyázni az ördögszántások, dolinák és zsombolyok vadregényes világába, hiszen Abrudbányán várnak a református parókián.
Ahogy Topánfalvánál délnek kanyarodva közelítjük meg az Aranynégyszög néven emlegetett régiót, a város bejáratánál hatalmas meddőhányó fennsíkja meredezik elibénk az út jobboldalán. A vörös színű plató annyira magas, hogy az oldalán fel s alá mászkáló erőgépek apró bogaraknak tűnnek. Mint később a helybeliektől megtudom, világbanki támogatással egyengetik-szelíditik az évtizedek alatt felhalmozódott iszapos zúzalékhalmot, fóliával „becsomagolják”, termőföldet hordanak rá és füvesítik. Sürgős feladat, mert a bányák „végterméke” minden esőzés alkalmával a patak vizét színesíti akadálytalanul. Az ökologizálás ideiglenes, hiszen a meddőhegy nem annyira meddő, hogy ne volna érdemes majdan kivonni belőle a maradék aranyat… Norok bun. Bármennyire törekszem arra, hogy riporterként inkább ennek a tragikus történelmű tájnak a jelenéről és jövőjéről írjak, lépten-nyomon elkerülhetetlenül előbukkan a múlt is. Bő másfélszáz esztendeje, kilenc évvel a szabadságharc leverése után itt forgolódó „ripoter elődöm”, bizonyos Jókai Mór efféléket jegyzett fel úti naplójába megpillantva Abrudbánya piacát: „Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom… Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán, piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük, s egymásnak köszönnek és azt mondják: »Norok bun«, hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. (…) Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. (…) Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szívekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.” Hogy a Szegény gazdagok megírására készülődő regényíró abrudbányai látogatása előtti időkből is bőven voltak „szomorú évek”, melyeknek sírját hagyták „bezöldülni”, arra nézvést hadd idézzük Szabó Pál református lelkipásztor (1760-1809) emlékiratainak néhány töredékét: „Ezenn follyo 1784dik esztendőben 9bernek 3dik Napján jőve ide az hír Abrud Bányára hogy edj Horja nevezetű Olá Pap vezérlése alatt igen teméntelen Nép a Kőröst pusztittya a Nemességet öli a mely hír más nap meg is erősödik. (…)5ta 9bris egészsz nap a Város körüll nevezetesenn a Tsernittz hegyén az oláhok tsoportoznak, de nem lévén elégséges számmal, az Nap bé nem ütöttenek a Városra; hanem fel mentek Topánfalvára ottan a Magyarságot el pusztították, magokot otthon nem tanálván házokot mind el rontották, vagyonokot elhordották. Más Napra viradolag u. m. 6a 9bris Topánfalvárolis sokat vévén magok mellé Circiter 6000nyi Nép; Abrud Bánya felett a Verespatak felé való hegyet mint a felleg el borittotta és reggeli nyoltzora tájbann, rettentő ordittassal a Városra Abrudbányára bé rohantanak egybe a várost el borittották, eszt kiáltván megöllyük mind edj lábig a magyarokot. Azért 6a 9bris setét egészsz éttzakáig le rajzolhatatlan sirás jajgatás lövöldözés között a Házokot rontották (…) A Sz[ent] hellyek[ne]k sem kedveztenek Abrud Bányán a Ref[ormá]tus templomban bé menvén ottan az Orgonát porrá tették, a Pap feje felett való Koronát a mennyire el érték mind el rontották, oda le tett véghetetlen kincsét el vitték, akik oda recipialtak volt magokot sullyok bottal a templom közepén mind főbe verték, ezenn pusztittásban akik megölettettek a Magyarok[na]k azokhoz nem volt nyúlni szabad, hanem nemellyek harangszo nélkül edj gödörbe be hányattak, nemellyek pedig aVadak[na]k predájava lettek, itten Abrud Bányán három millió kár legalább is lett.” A magyar jövő napszámosai. Nem a legalkalmasabb pillanatban állítunk be a papilakba, hiszen padlófelújítás zajlik – a szó szoros értelmében – a református parókián. Ennek ellenére Gábor Ferenc tiszteletes és a párja, Krisztina asszony szíveslátásban részesítenek. Mi több, a lelkipásztor, és az egyházközség hamarosan előkerülő gondnoka, Kopenetz Loránd gyógyszerész délelőttjük nagy részét reánk áldozzák. Az ifjú pap Küküllőszéplak szülötte, tanulmányai befejeztével 2001-ben került Abrudbányára, rövidesen papnét is kerített maga mellé: Krisztina Nagyenyedről származott ide, matematika tanár, de a gyermekek születése miatt csak egy évig tanított. Ferenc itteni szolgálata alatt ötször keresztelt, két ízben a saját, két ízben a gondnok gyermekeit – ennyire tellett kilenc esztendő alatt a félszáz lelket számláló gyülekezetből. Egyfajta „egészséges verseny” alakult ki a két fiatal házaspár között. Bár a gondnokék egyik gyermeke csecsemő korában meghalt, Lorándék ismét gyermeket várnak. Egyebütt nincs sok reménységük újszülötteket illetően, hiszen csak egyetlen magyar esküvőt tarthattak a városban. 2001-ben mindössze 46 tagja volt az egyháznak, és azóta tizenkétszer temettek, de részint az idehúzódott verespatakiaknak, részint az utólag felfedezett reformátusoknak köszönhetően a népmozgalmi adatok szórványviszonylatban (!) kedvezőeknek bizonyulnak. És van jónéhány külföldön, Spanyolországban, Németországban dolgozó hívük is, akit számon tartanak, hiszen ide fizeti az egyházfenntartói járulékát. A gyülekezetnek több mint egy évig nem volt saját lelkipásztora, a beszolgáló kolléga mellett teológusok pásztorolták a kis közösséget. A templomban már akkor elkezdődtek, és azóta is folynak a felújítási munkálatok, viszont a papilak meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. „A portának nem volt kerítése, az udvaron kötésig ért a burján. Amikor idejöttem, szereztem egy kaszát, a nagyapámtól tanultam meg a kaszával bánni, és levágtam a gazt. Nagyobb gond volt, hogy a parókiának csupán két szobáját használhattuk. A falakkal leválasztott tanácsteremben – a kommunista kor örökségeként – a polgármesteri hivatal néhány irodája működött, az épület többi helyisége, ez a szoba is, ahol most beszélgetünk, a Nagyrománia Párt székháza és parlamenti irodája volt. Szerencsénkre hamar megértésre találtunk mind a polgármester, mind a nagyromániás képviselő részéről, pereskedés nélkül, a határidő lejárta előtt kihurcolkodtak a parókiáról, Vadim Tudor portréját is magukkal vitték, csupán a piros-sárga-kék trikolórt hagyták itt, mondván, nekünk is szükségünk lesz a nemzeti lobogóra… Rendbehoztuk a tetőzetet, visszaalakítottuk az eredeti beosztást, bevezettük a központi fűtést. Nemrég nagy fába vágtuk a fejszénket: elkezdtük a templombelső renoválását.”
A legutóbbi népösszeíráskor 72 főnyi, a hatezres kisváros 1,2 százalékát kitevő maroknyi magyarság közélete is fellendült, éppen ifjú beszélgető partnereimnek köszönhetően. Egyrészt megalakult a helyi RMDSZ, elnöke: Kopenecz Loránd, másrészt, ami a jövőépítés szempontjából még fontosabb: létrehozták az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, melynek elnöke… Kopenecz Loránd, alelnöke Gábor Ferenc, titkára Gábor Andrea Krisztina, a tiszteletes asszony. A világhálón előzőleg már rábukkantam a kis csapat tartalmas, elegáns, jól megmódolt honlapjára: „Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület 2007 tavaszán alakult. Kitűzött célunk többek között a magyar kultúra ápolása, helyi és vidékünkön található épített örökségünk megőrzése, kulturális turizmus fellendítése.” S hogy nem afféle provinciális gittegyletről van szó, a bemutatkozó szöveg következő mondatai már a tettek mezejére terelik az érdeklődő tekintetét: „Egyelőre főleg különleges építészeti jegyeket hordozó, számunkra nagyon értékes épületekre terjed ki figyelmünk. Három, tevékenységünk és elképzelésünk kereteibe beilleszkedő épületről van szó: az abrudbányai református egyház tulajdonát képező, Apafy Mihály fejedelem adományából származó egyemeletes ház 1672-ből, aztán a XIX. század második feléből való, a verespataki református egyház hatalmas, szinte kastélynak is beillő egyemeletes parókia épülete, végül pedig az abrudbányai unitárius templom.”
Ezek után azon sem csodálkozom, hogy az egyesület fentemlített tervei mellett egyéb, identitásőrző célkitűzéseik is vannak. Az egy százalékot alig meghaladó magyar jelenlét mellett szorgalmazzák a magyar, pontosabban: a többnyelvű táblák, feliratok kitűzését a városban, és a közösség két kézen megszámlálható gyermekei számára az anyanyelv oktatásának valamilyen formában való bevezetését!… Nem jelentünk veszélyt. Az alcímbe foglalt megállapítás a gondok-elnök mondása: „Már annyira kevesen vagyunk Abrudbányán, hogy az elsöprő román többség nem tart veszélyesnek bennünket, bizonyos mértékig megértéssel viszonyulnak hozzánk, sőt, néhány jeles román értelmiségit, a város néhány fontosabb emberét még az egyesületünkbe is befogadtuk. Vannak román barátaink, akik támogatják az ügyeinket, a magyar feliratok kérdése már naprendre került a városi tanácsban, meg is szavazták. A megvalósítása azért késlekedik, mert amikor nemrég az egyik rendezvényünkön vendégül láttuk Magyarország bukaresti nagykövetét, az egyik irányunkba nem igazán toleráns megyei napilap hisztériát keltve hirdette, hogy »a mócok soha nem fogják eltűrni a magyar feliratokat Abrudbányán«. A sajtóbeli kirohanás után némileg megtorpant a megvalósítása, de tovább ütjük a vasat, míg meleg. A mócok kozmopoliták lettek, a szó jó értelmében, a mócok Nyugatra járnak dolgozni, a mócok már nem Félixfürdőre járnak termálfürdőzni, hanem… Hajduszoboszlóra. Éppen ott futottam össze nemrég a polgármesterünkkel. Eddig bokros teendői miatt nem igazán volt alkalmam hosszabban eszmét cserélni vele, de Szoboszlón minden este együtt söröztünk, átbeszéltük a dolgainkat. Még atekintetben is megértést tapasztaltam a részéről, hogy szeretnénk a gyermekeinket anyanyelvi oktatásban részesíteni, sőt elfogadta azt a felvetésemet, mely szerint »nem ártana« lehetőséget teremteni érdeklődő román polgártársaink részére is a magyar nyelv megtanulására, nemcsak avégett, hogy Hajduszoboszlón szót érthessenek a pincérrel vagy a masszőrrel, hanem hogy kellőképpen fogadhassák az évről-évre gyarapodó magyar turistákat. Polgármesterünk tisztában van azzal, hogy az itt áthaladó idegenforgalom fellendülése nyolcvan százalékban a Verespatak-Abrudbánya-Zalatna-Magyarigen-Gyulafehárvár-Nagyenyed felé zarándokoló magyaroknak köszönhető. Városunkban és vonzáskörzetében a bányászat és a színesfémipar haldoklása miatt a munkanélküliség meghaladja a hetven százalékot, tehát a vendéglátóipar fejlesztése létkérdés mifelénk.”
Lorándék nem titkolt vágya, hogy a legközelebbi választásokon a várható, legfeljebb 1,2 százaléknyi szavazótáboruk mellett román barátaik, román házastársaik segítségével (szinte minden magyar vegyesházasságban él) bejuttassák egy képviselőjüket a városi tanácsba. „Már eddig is több javaslatunkat elfogadták, több akciónkat támogatták, de hatékonyabban lobbizhatnánk, ha egy emberünk állandóan jelen lenne a testületben. Szórványban nem lehet kisebbségi magyar politikát mellveregetéssel, zászlólengetéssel űzni, csupán okosan, szépen, apró lépésekkel és hosszú távú tervekkel leszünk képesek eredményeket elérni.” A kulturális egyesület bejegyzésénél támadt némi bonyodalom. Amikor 2006-ban kigondolták, hogy a kis közösség érdekképviseletét egy civil szervezet köntösébe öltöztessék, amiatt támadt fennakadás, hogy az illetékes bíró nem igazán értette, mit is akarnak ezek a magyarok, ráadásul tájékozatlan volt az efféle ügyekben. Ekkor lépett közbe az egyesület és a presbitérium egyik oszlopos tagja, Szűcs János nyugalmazott ügyész, aki évtizedekig Topánfalva fűügyésze volt, és nagy tekintélyt szerzett „román körökben” is. Mindenki János bácsija már az egyházi ingatlanok zökkenőmentes visszaszerzésében is jelentős érdemeket szerzett, most pedig személyesen felkereste törvényszéki kollégáját, elmagyarázta neki, hogy a magyarok nonprofit szervezete teljesen legális alapokon nyugszik, törekvéseiben nincsen semmi kifogásolható, alkotmányellenes, rá is szólt az iratcsomót egy esztendeig az íróasztala fiókjába elfektető jogszolgáltatóra, és 2007-ben megtörtént a bejegyzés. Egy dolgozat a bécsi döntés előtti évekről. A tolerancia és a bizalom kérdéskörének taglalása idején, riportom megírása közben bukkantam egy, Abrudbánya helytörténetét szorgalmasan búvároló riportalanyaim számára is érdekes tanulmányra, bizonyos Elena Cojocaru tollából. A történész doktori dolgozata 2010 májusában jelent meg könyv formájában Kolozsváron, Revizionismul maghiar si starea de spirit a populaţiei minoritare maghiare in perioada anilor 1938-1940. Studiu de caz: oraşul Abrud címmel. A magyar revizionizmus kérdését és a magyar kisebbség 1938 és 1940 közötti lelkiállapotát elemző, abrudbányai „esettanulmány” pikantériáját fokozza, hogy a szerző a helybeli rendőrség korabeli titkos jelentéseit és egyéb, szigorúan bizalmas dokumentumait kutatta a kolozsvári Állami Levéltárban. A tudományosság köntösébe öltöztetett doktori értekezés a szerző publicisztikai erényeit is felcsillantó, indulatok koloncait hordozó, nyíltan magyarellenes produktum, mely gyakran tragikomikus ügyszeretettel igyekszik bebizonyítani, hogy a város akkor még harminc százaléknyi, félezer lelkes, száz „elmagyarosított más nemzetiségű kisebbségit”(?) is magába foglaló közössége, pontosabban ennek a közösségnek mintegy félszáz fős aktív magja mennyire nagy veszélyt jelentett a város, a régió, Nagyrománia számára. Mert az abrudbányai magyarok működési engedélye bevonása után is jártak a Magyar Párt klubjaként is működtetett Kaszinóba, ahol „revizionista, soviniszta és románellenes” propagandát fejtettek ki. A rendőrségi jelentések szerint hasonlóan veszélyes, irredenta fészek volt az 1935-ben létrehozott Református Vegyeskórus, melynek nem csak kálvinista, hanem római katolikus és unitárius tagjai is voltak. A kórus „minden magyar ünnepségen, minden jótékonysági rendezvényen fellépett, csak magyar műveket adtak elő, a város kisebbségi lakosságából rögtönzött (?) művészekkel, akik a legjelentősebb propagandatényezőt képezik, akik valamennyien szerepelnek az általunk gyanúsnak tartott és megfigyelt személyek listáján”. A derék abrudbányai rendőröknek ugyancsak megszaporodhatott a dolguk, hiszen „a revizionizmus és a xenofóbia” két másik fészkének bizonyult a 38 tagú Református, illetve a 21 tagú Unitárius Nőszövetség is. Hasonló felforgató tevékenység folyt a református felekezeti iskolában épp úgy, mint a bibliakörben, avagy az istentiszteletek alkalmával. Ráadásul azok a revizionista, irrendenta stb. magyarok megszervezték a magyar rádió közös hallgatását, a rádiótulajdonosok kitették az ablakba a készüléküket, hogy a többiek is hallhassák a budapesti híreket, emiatt a helybeli rendőrparancsnok kénytelen volt elrendelni a magyarok rádióinak lepecsételését. Egyik feltűnő esemény az Arcesy Toma esperes és Gomboasy Ioan (sic!) lelkipásztor vizitációja volt az abrudbányai unitárius parókián. Amikor híre kelt, hogy a Szovjetunió annektálta Besszarábiát, a helybeliek „nevezett Fodor Anton kizárólag magyarok által frekventált kocsmájába gyülekeztek, és az asztalok körül elhelyezkedve hallgatólagosan arra törekedtek, hogy megünnepeljék az országot sújtó szerencsétlenséget.” A történelemtudományok doktora bő teret szentel értekezésében az aranycsempészet kérdésének. Elena Cojocaru búvárlatai szerint a rendőrségnek tudomása volt arról, hogy irredenta stb. magyar bányatulajdonosok a magyarországi kémszolgálatokkal karöltve, főleg 1938-tól kezdődően virágoztatták fel ezt a tevékenységet. A csempészett arany meg sem állt a Magyar Nemzeti Bankig, s a magyar állam – úgymond – románellenes propagandára, Romániában elkövetendő diverziókra és fegyverkezésre fordította az illegálisan beözönlő aranyat. Jó biznisz lehetett a Verespatak-Abrudbánya-Kolozsvár-Szatmár csempészútvonalon kijuttatott nemesfém, hiszen míg a Román Nemzeti Bank 220 ezer lejt fizetett ki egy kilogramm aranyért, odaát, az Erdélyre ácsingózó ellenséges ország ennek több mint háromszorosát fizette érte. A legnagyobb felvásárló a kolozsvári Erstern Khaim Hermann zsidó üzletember volt, aki a horthystáknak szállított arany ellenében, jogi védelmet is biztosított a számukra. Doktornőnk ki is emelt két büntetőperi esetet: „Cârlig şi Sicoe”, illetve „Nicolae Goţoi” vádlottakkal. A tanulmányból nem derül ki, hogy milyen mértékben volt irredenta, revizionista, románellenes a három fentebb emlegetett úriember.
Templomnézőben. Aki Topánfalva felől érkezik Abrudbányára, a város emblematikus, régi képeslapokon gyakran szerepelő képe fogadja, a református, a katolikus és az unitárius templom egymás szomszédságában felbukkanó tornyaival. A felhergelt mócoknak kétszer is áldozatául esett három istenháza közül ez első kettő félig-meddig rendben volna, a harmadik, az unitáriusoké a hívek elfogytával csupa rom.
Mielőtt megtekintenők a három egyházat, a főtéren, a Jókai által emlegetett piactéren tartunk szemlét. „Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon” – jegyezte fel naplójába a Szegény gazdagok szerzője, majd a téren fungáló aranybeváltó hivatalt is meglátogatva így folytatta: „Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany.”
A téren és a belőle nyíló utcákban számos két-háromszáz éves, műemléki minősítést nélkülöző épületet látunk. Valamennyiről hull a vakolat, egyik-másik hosszú udvartérben leszakadt épületszárnyak kínálnak „hálás” fotótémát kollégám számára. Loránd barátunk büszkesége a kilencvenes évek elején visszakapott, 18. századi ősi családi fészek, Abrudbánya legrégibb polgárháza. Kopenetz gyógyszerész úr benne működteti a patikáját, a bejárata fölött szaladó fénybetűk románul, magyarul és németül futtatják a GYÓGYSZERTÁR feliratot. Az épület hangulatával harmonizáló kovácsoltvas kapu közepén a magyar koronás címer díszeleg. Egy ügyes móc, Ghiţa mester – közismertebben: Ghiuri – kalapálta-görbítette hidegen. „Bár néhány polgártársunk háborgott ellene, de megszokták már, akár a patikám magyar feliratát” – magyarázza Loránd, majd betessékel bennünket a félig rendbe hozott épület udvarára. A benti falmezőkre néhány renováláskor előkerült régi kő épületelemet, ajtókeretet, kerékvetőt rögzített, köztük egy farkasfogas Báthori-címerre a legbüszkébb. „Amikor kanalizálás végett felástuk a feltöltődött udvart, kiderült, hogy a jelenlegi talajszint alatt a porta teljes udvarfelületét téglaborítással látták el bányatulajdonos őseim.”
Az első református templom építésének időpontja vitatott, egyes dokumentumok 1625-re, mások 1672-re datálják. Az utóbbi adat tűnik hitelesebbnek. Az Apafy Mihály fejedelemsége idején emelt istenháza 1849 májusában vált a móc hadak martalékává, maga a lelkipásztor sok száz hívével együtt vesztette életét. A helybeli reformátusság lassan talált magára az öldöklés-rombolás után. Előbb a papilakot és az iskolát építették újra, majd a leégett, majd földig rombolt templom helyébe kezdtek építeni másikat. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a kálvinisták új istentiszteleti helye felemeltessék. A templom sajátossága, hogy 300 négyzetméter területű üzlethelyiségekkel van körülvéve (ilyesmit a középkorban Nyugat-Európa számos egyháza köré építettek), oly módon, hogy a gótikára emlékeztető támpilléreket egy boltívvel megnyújtották s ezt téglával töltötték ki, aminek külső felén ajtókat és kirakatokat nyitottak. Ezek a fecskefészek-boltocskák ma is működnek, nem kis jövedelmet biztosítva a szegény és kislélekszámú eklézsiának. 1972-ben keríthettek sort a templom általános renoválására. Viszont az akkori lelkész és a presbitérium ízlés tekintetében nem állt a helyzet magaslatán. A templomkülső engem paplanmintára emlékeztető, szobafestést idéző „rollnizását” a mostani lelkipásztor „macskalábnyom”-nak minősíti. Az újabb külső renoválásra nem keríthetnek egyhamar sort, hiszen sok gondjuk támadt a templombelsővel. Ugyanis hat éve egy – mint utólag kiderült – hozzá nem értő mester kezére bízták a felújítást. Leverte a nedves vakolatot, beszurkozta, lekátrányozta a falakat, majd cementvakolatot húzott rá. A régi téglapadlózatra is rakott egy vastag betonréteget. A szakszerűtlen munka következtében a templom néhány éven belül rondább lett, mint azelőtt. A verespataki Gold Corporation (!) két szakembere, Szabó Csongor és Moscu Judit sietett önzetlenül a segítségükre. Alaposan megvizsgálták az épület állapotát, és azt tanácsolták, hogy végig verjék le a rongyos vakolatot, fél évig hagyják száradni, az újravakoláskor messze kerüljék el a cementet, törjék fel újra a padlózat felpúposodó betonrétegét, állítsák vissza az eredeti állapotába: lássák el téglaburkolattal. Nagyon kellett sietni a munkálatokkal, hogy június végéig, a Magyar Közösség Napjáig használhatóvá varázsolják a templomot. Az ünnepi rendezvényt megelőzően két esztendeje, 2008. augusztus 20-án, Szent István napján, emberemlékezet óta először telt meg zsúfolásig a reformátusok temploma. Autóbuszok sorával érkezve gyülekezett egybe Fehér megye magyarsága. A parókián kiállítás nyílt Legendy Géza zalatnai festőművész munkáiból, s Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tartott történelmi előadást – akivel novemberi Etnosz mellékletünkben ismerkedhetnek meg olvasóink. Az ünnepi istentisztelet keretében, melyen mindenki jelen volt, aki számít a városban, egy emléktáblát is avattak a templomban, a következő felirattal: „Az 1849 májusában legyilkolt mintegy ezer abrudbányai és 334 verespataki magyar polgári áldozat emlékére. 2008. augusztus 20-án állították: az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület és a Fehér megyei RMDSZ.” Hogy ennek a régebben elképzelhetetlen cselekedetnek nem lettek veszedelmes következményei a maroknyi helybeli magyarság számára, azt az a tény is bizonyítja, hogy a Magyar Közösség Napján, 2010 június 26-án ismét megtelt a templom. Magyar ruhába, szász, román népviseletbe öltözött fiatalok fogadták a vendégeket, Ezen az ünnepségen a helybeli notabilitások mellett a kolozsvári magyar konzul, a megye prefektusa, a megyei tanács alelnöke is megjelent. Segítségükre volt Bendea Augustin helybeli megyei tanácsos, a Magyar Kulturális Egyesület tagja, aki a rendezvény hatékony szponzorizálása érdekében elkísérte a lelkészt, a gondnokot a vállalatok, cégek vezetőihez. „Akár felvágottra, akár hűsítőre volt szükségünk segített, elsősorban neki köszönhetően a megyei tanácstól is kapunk támogatást a templom további renoválásához. Így kell a szórványban dolgozni, együtt kell működni a románsággal, annál is inkább, mert a pénzforrások náluk vannak” – bizonygatják beszélgetőpartnereink. Az egyetlen műemlék. Mire a katolikus templomhoz érünk, társaságunk a nagyérdemű főügyésszel, Szűcs Jánossal, fiával, az RMDSZ-alelnök Attilával és Szilágyi László tornatanárral gyarapodik. Vannak még „hiányosságok”: az épület műemlék voltát egy háromnyelvű, román, angol, francia szöveg jelzi, pedig bőven volna hely magyar mondatok számára is. A város német bányásztelepesei már a tatárjárás előtt privilégiumot kaptak IV. Bélától. Ekkor már Szent Miklós tiszteletére emelt román stílusú templomuk volt, amelyet a tatárjárás után gótikus stílusban újítottak fel. A katolikus hívek 1569-től unitáriusok lettek, így a templom is az unitárius felekezet kezébe jutott. Az újraéledő katolikus egyházközség csak Mária Terézia idejében, 1775-ben szerezte vissza az épületet. A templom legrégebbi részét a 12. századi hajó- és szentélyfalak képezik. A nyugati hajófalon befalazott körablak látható, amely még az eredeti, torony nélküli Szent Miklós templom emléke. A 14-15. századi átépítés és bővítés során épült a torony a földszinten faragott kőkeretekkel, és csúcsíves bejárattal. Amikor 1775-ben újra katolikussá lett, barokk átalakítással újraboltozták a templomot. 1849-ben a mócok felgyújtották a templomot és a plébániát. A harminc éve Abrudbányán szolgáló esperes-plébános, Kovács József is az öldöklés áldozatul esett. A gyújtogatók leszármazottai előszeretettel látogatják a Szent Miklós védelmére bízott egyházat. Imáikkal, gyertyáikkal nem a védőszent elébe, hanem Szent Antal szobrához járulnak, számos imameghallgatásért mondottak köszönetet a szegények védelmezőjének… Sajnos, a templom legújabb kori felújítását ugyanaz a mester végezte, mint a református templomét. Minden műmelékvédelmi engedély és szakvéleményezés nélkül dolgozott, s emiatt a város legrégibb, közel nyolc évszázadot átvészelt épületét nagy veszély fenyegeti. Nemrég egy művészettörténész falkutatásokat végzett, több helyütt 13. századi freskó nyomaira bukkant – egy arc tisztán kivehetően fordul a 21. századi látogatóra. Riadtnak tűnő tekintete mintha segítségért esedezne: mentsetek meg bennünket…
A plébániaudvarra lépve gyönyörködünk a reneszánsz kori oldalsó bélletes kapuban. Körülötte gondos kezek a falfelületre mentették Alburnus Maiornak, a római kori városnak a nyomait, feliratos köveket, oroszlánokat, egy házaspár jellegzetes sírkövét. Maga a plébánia a főtér más, pusztulásra ítélt épületéhez hasonlóan védelemért kiált. Szent Miklós abrudbányai, az immár alig húsz hívővel bíró egyházközségének nincs saját, itt élő lelkésze, besorolása: „oldallagosan ellátott plébánia”…
Teteje a csillagos ég. Az unitárius templomot kevésbé rongálták meg 1849 májusában, a tornyát se döntötték le, így 1864-ben már helyreállíthatták. Amikor ez megtörtént, istentisztelet tartására a reformátusoknak is készséggel felajánlották. A reformáció első évszázadában az „egy az Istent” vallók bizonyultak a legerősebbeknek, 1569-ben szerezték meg a katolikusok templomát. Első papjuk Karádi Pál volt, aki nyomdát működtetett a városban. Az abrádubányai műhely első és egyetlen terméke Karádi műve, a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról című dráma, melyben egyaránt támadja a katolikus és a református dogmákat is. Karádi Pálnak az unitárius fejedelem, János Zsigmond halála után el kellett hagynia a várost. Előbb Bethlen Gergely temesvári főkapitány udvari papja, később az unitárius egyház püspöke lett.
Az unitáriusok 1786-ban építettek új templomot. A barokk épület sorsa azonban többször megpecsételődött. 1849 májusában a mócok tettek kárt benne, ekkor vesztette életét Füzi Ferenc, Abrudbánya unitárius lelkésze. Az egyház anyakönyve 182 legyilkolt unitáriust sorol fel név szerint, de ez a szám valószínűleg nagyobb volt. 1927. július 8.-án tűzvész pusztította. Akkor még felújították, de a 20. század második felében elfogytak a hívei. Állaga rohamosan romlani kezdett, s így többszöri felszólítás után tulajdonosa 1986-ban lemondott róla a helyi tanács javára. Az épületet hosszú ideig só-, illetve bútorraktárként használták, nem csoda, hogy tetőszerkezete erősen megrongálódott. Megalakulása után a Magyar Kulturális Egyesület első akciója az unitárius templom maradványainak a megmentése volt. „A városi tanács eldöntötte, hogy lebontatja a tető nélkül maradt műemléket – idézi Kopenecz elnök a történteket. – Szerencsére, most élő ortodox polgártársaink nagyon babonásak, még a börtönbeli rabok se mertek kezet emelni a templomra. Amikor neszét vettük, hogy egy cigány vállalkozó hajlandó jó pénzért lerombolni, rohantunk a polgármesterhez. Bizonyára nem szeretett volna templomrombolóként bekerülni a város történelmébe, ezért a tanács megszavazta, hogy 15 évre ingyen átadják a használati jogot az egyesületünknek, azzal a feltétellel, hogy felújítjuk. Kitakarítottuk a romokat. A polgármester is adott embereket, fő támogatónk a Gold Corporation volt, munkásokat, gépeket és főleg szakembereket adott. Óvatosan bántunk a törmelékkel, hiszen római köveket is találtunk köztük. Úgy takarítottuk ki, hogy ne kövessünk el olyan visszafordíthatatlan hibákat, amiket később megbánnánk. Elkészült a látványterv is, jártunk az unitárius püspöknél, javasoltuk, hogy Amerikában, Magyarországon és főleg Erdélyben indítsunk gyűjtést is.” Bár barátaink sokat meséltek a templomról, annak látványa felkészületlenül ér bennünket. Döbbenetes látni, hogy a falak fölött az ég kéklik, s a belül leszakadt tornyot támasztó oldalsó bolthajtásokon – akár a kambodzsai Angkorban – bokrok és kisebb fák zöldellnek…
Közösségi Ház, Magyar Kávézó. Az egyesület merész tervei közé tartozik az Apafy Ház, a hajdani iskola megmentése. Jellegzetes „abrudbányai látvány”: külső-alsó szintjét még valami üzlethelyiségnek használják, belül már leszakadóban az emeleti rész, életveszélyes volna felkapaszkodni a lépcsőkön. Többször pályáztak sikertelenül az épület érdekében, a minap itt járt RMDSZ-es miniszterek, Borbély László és Kelemen Hunor is csupán azzal biztatták őket, hogy… vetessék fel a veszélyeztetett műemlékek listájára. Az épület jelentőségét, históriáját egy korabeli tábla őrzi: „Ezer hat szaz hetvenkettoben ezen hely / Apafi Mihalytol lett Tanulo Myhely / Ezerhetszaz negyvenhatba ujittatott /Meg segeszen fabol talpra allittatott / Kobol rakattattaM ILLy renDel Sokara / Hogy tartsak es Legyek az Ekkle hasznara.” Nos, valóban az egyesület és az eklézsia „hasznára” szeretnék megmenteni és használhatóvá varázsolni Közösségi Házként a maroknyi magyarság számára.
Addig is, amíg ez a vágyálmuk teljesül, van egy kedvenc tanyájuk: a Magyar Kávézó. Azért hívják így, mert… valóban ki van írva magyarul is a cégtáblájára, hogy „kávézó”. A tulajdonos román, a felesége magyar. A kirakatban szép kis gyűjteményük van százéves, magyar feliratos, abrudbányai sörösüvegekből. A falakat Trianon előtt készült, felnagyított, magyar és román feliratú képes levelezőlapok díszítik. Az egyesület lelkes helytörténészei gyűjtötték a 19-20. század fordulójának pezsgő életét illusztráló lapokat. Mint ahogy egy hajdani orvos padlásán város- és fotótörténeti értékű üveglemezre alkalmazott felvételeket is találtak, számos, román polgártársaik kulturális emlékével, a bányaváros Kiegyezés utáni életével kapcsolatos dokumentummal együtt. Lesz majd mit kiállítani az Apafy-házban!
Mialatt újabb helybeli magyarok csatlakoznak kávéházi asztalunkhoz, Loránd elmeséli, hogy képviselői helyért indult a legutóbbi választásokon az RMDSZ színeiben. Nem jutott be a parlamentbe, de háromszász magyar voks mellett ugyanannyi „móc” szavazatot is begyűjtött a népszerű gyógyszerész. Elárulja, legközelebb a szenátust célozná meg. „Végig román iskolába jártam, anyanyelvemet újra, jobbára székely évfolyamtársaimtól tanultam meg, ezért néha góbéságokat keverek a beszédembe. Ha bejutnék, azt hiszem minden RMDSZ-es kollégámnál szabatosabban tudnék román nyelven szónokolni, vitatkozni mindannyiunk érdekében…”
Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Boldoggá avatás és új címer a nagyváradi egyházmegyében
Mint már több alkalommal olvashatták, október harmincadikán különleges egyházi eseményre kerül sor Nagyváradon: ezen a napon avatják boldoggá Bogdánffy Szilárd egykori nagyváradi püspököt, aki vértanúhalált halt a kommunista éra alatt. Tegnap délben a római katolikus püspöki palotában Böcskei László megyéspüspök tartott sajtótájékoztatót a közeledő boldoggá avatási szertartásról. A főpásztor röviden ismertette Bogdánffy életútját, s elmondta egyház-történelmileg is különleges esemény lesz a váradi beatifikáció, ugyanis hasonló jelentőségű egyházi szertarás 818 évvel ezelőtt volt itt utoljára, amikor a városalapító László királyt avatták szentté.
Bogdánffy Szilárd 1911. február 11-én született a Torontál megyei Feketetó községben. Egyénisége, lelkisége, nevelési módszere, a szegényekről való gondoskodása, a betegek látogatása maradandó hatást gyakorolt tanítványaira és híveire. Védte az üldözötteket, ezért a román csendőrség sokat zaklatta. Az egyházüldözések várható fejleményeit látva Róma engedélyezte a püspökök titokban való felszentelését, így Bogdánffy Szilárdot a bukaresti nuncius 1949 februárjában szentelhette püspökké. Elismerten nagy tudású teológiai professzor és különleges pedagógiai képességekkel megáldott hittantanár volt, aki tanított a nagyváradi premontreiek gimnáziumában is. Amikor a kommunista hatóságok a katolikus egyházat román nemzeti egyházzá akarták alakítani, szembefordult az erre törekvő mozgalommal. Az elsők között tartóztatták le; négy évet töltött az ország legnehezebb börtöneiben és a Capul Midia-i haláltáborban, ahol sokat kínozták. A román hatóságok – hazaárulás vádjával – tizenkét évi kényszermunkára ítélték. Nem töltötte le a büntetését: tüdőgyulladást kapott, de a börtönorvos nem adott neki gyógyszereket, így kezelés hiányában 1953. október 2-án a nagyenyedi börtönben meghalt.
Az október harmincadikán megtartandó beatifikáción jelen lesz Angelo Amato, érsek, a Szenttéavatási Kongregáció prefektusa, aki a pápai dekrétum felolvasására és bemutatására kapott megbízást. Ezt követően Erdő Péter esztergomi érsek, Magyarország prímása celebrál misét. A szertartáson jelen lesz Francesco Xavier Lozano, bukaresti pápai nuncius, P. Szőke János szalézi szerzetes, a püspök boldoggá avatásának posztulátora, azaz az ügymenet koordinátora. Eddig harmincnégy katolikus püspök jelezte részvételi szándékát, s a román ortodox egyház képviseletében Sofronie Drincec váradi görögkeleti püspök. Böcskei elmondta, október 22-én egy kiállítást is tartanak a püspöki palotában, az itt bemutatott tárgyak a vértanú-püspök életútját szemléltetik, s ekkor vetítik le azt a dokumentumfilmet is, amelyből Bogdánffy alakját, megpróbáltatásokban bővelkedő történetét ismerhetik meg az érdeklődők. A boldoggá avatás tiszteletére Bogdánffy-emlékérmet is kiadnak majd, ebből egy mintadarabot a sajtótájékoztatón be is mutatott a püspök az újságíróknak. A boldoggá avatási szertartás a tervek szerint két és fél órát tart. Szeretettel várják a híveket, a máshonnan érkező zarándokokat is a nagyváradi bazilikába megtartandó szentmisére.
A sajtótájékoztatón Böcskei püspök bemutatta a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye új címerét is. Ezen – a püspöki zöld kalap alatt – egy kereszt előtt helyezkedik el a négy részre osztott címerpajzs, amely egyik része ezüst mezőben vörös kereszt, amely a hit tisztaságát és a keresztény hitért hozott áldozatokat jelképezi, a másik részén pedig egy, a szent koronán álló megkoronázott oroszlán figurája látható, amely jobb első mancsában a Szent László királyt jelképező bárdot tartja.
Szőke Mária, Reggeli Újság, Erdély.ma

Nemzeti létparancs
Az erdélyi magyar közélet alapvető struktúrája két évtizedig igen egyszerű volt, még akkor is, ha 2003 után a nemzet sorsalakítása iránt érdeklődő polgárnak egyre több szervezet nevét kellett megtanulnia.
Egyik oldalon álltak a román hatalommal paktálók, az autonómia-program meghirdetését előbb minden eszközzel akadályozók, majd a képviseletét szabotálók, szociológiai szempontból a korábbi rendszer haszonélvezői, az új rendszer zsoldosai, a karrieristák és a megvezetettek. A másik oldalon a magyar érdek képviselői, akik nem a vélt vagy valós román elvárásokhoz mérték a célokat, hanem az erdélyi magyar nemzeti közösség létérdekeihez, a korábbi ellenállók, a politikában eladdig részt nem vevők, valamint azok, akik Saulusokból tényleg Paulusokká lettek. E törésvonal nemcsak a politikai vonalvezetésben, hanem a hatalom-technikában, a módszerekben is tetten érhető volt. Az egyik oldalon Hargita megyei listahamisítás, Neptun-ügy, Nagy Benedek-féle puccskísérlet, alapszabályzat-sértő ultimátum-visszavonás, Petőfi-Schiller tragikomédia, Kincses Előd alapszabályzat-ellenes felfüggesztése a 2000-es önkormányzati választás hajrájában, a Szabályzat-felügyelő Bizottság manipulációja, központilag vezényelt kiszorítósdi, a másik oldalon konok ragaszkodás az alapszabályzathoz, átláthatóság követelése, programhűség.
Ezt a képletet tette tönkre a Magyar Polgári Párt elnökének politikai ámokfutása. Amikor az alapító elnök szembesült azzal, hogy a megyei elnökök többsége nem az ő oldalán áll, s nem elképzelhetetlen a párt alakuló kongresszusán a leváltása, kezdetét vette egy olyan, az írott és íratlan normákat lábbal tipró politikai kurzus, amihez képest az RMDSZ Markó-korszakának szabálytalankodásai apró csínytevéseknek tűnnek, s amihez foghatót csak a bukaresti módszereket az ott töltött évtizedek alatt asszimiláló Domokos Géza manőverei között találhatunk. Ezek láttán még a magyarországi jobboldal gödörásói (ebbe ugye, a közmondás szerint maguk esnek bele, magukkal sodorva sajnos szervezetüket is többnyire), a diktatórikus hajlamú Giczy György, Torgyán József és Csurka István is elismerően csettinthetnek. Manipuláció a megyei elnökök aláírásával, szavazati jog odaítélése a meghívottaknak, kizárások okkal és teljességgel ok nélkül. A nemzeti oldal zászlóshajójának, a teljes autonomista tábor pártjának elképzelt MPP-ből Szász Jenő zsebpártja lett a maga szektariánus követőivel és a túszul ejtett, jobb sorsra érdemes, kénytelen-kelletlen maradó középgárdával. Még ez is feldolgozható lenne, ha a párt sikeres volna, és ha lenne egy következetes politikai vonalvezetése, ha tántoríthatatlanul képviselné a nemzeti érdeket. A diktatúra lehet akár hatékonyabb is, mint a demokrácia megfelelő diktátor esetén, ezt tanítja nekünk az ókori történelem.
Nem lenne ugyan könnyű mindezt lenyelni azoknak, akik az RMDSZ-en belül közel másfél évtizedig követeltek demokratikus vezetést, de a közösségi érdek felül kell írja az egyéni lelki problémákat. No de miféle következetes vonalvezetésről és nemzetszolgálatról beszélhetünk akkor, amikor Szász Jenő egyik pillanatban székely autonómiáról beszél, másik pillanatban Cotroceni-be megy koccintani december elsején, megismételve a Kempinsky szállóban 2002-ben megesett gyalázatot? Amikor egyik pillanatban következetességről, elvhűségről, önrendelkezésről szónokol, a másikban hibának nevezi azt, hogy végre-valahára az erdélyi magyarság bátor képviselői, beleértve épp az ő pártjának tagjait is, azokra a történelmi pillanatokra emlékeznek – tételesen Észak-Erdély visszatérésére és Horthy Miklós kormányzó erdélyi bevonulására –, melyek a magyar közösségnek ténylegesen ünnepnapjai voltak az elmúlt kilencven évben?
A belső demokráciát, a magyar érdeket és a politikai következetességet egyszerre fontosnak tartó tábor lépéskényszerbe került. Ha nem alapítja meg saját szervezetét, saját pártját, az erdélyi magyar szavazó választhat az elhasznált, a román politikának harminc ezüstért bármikor behódoló RMDSZ és az egy politikai kalandor által kisajátított MPP között. Lényegében az alternatíva-képzés szükségszerűsége húzódik meg Tőkés László és Toró T. Tibor egy új párt bejegyzési szándékáról szóló, nagy port felkavart nyilatkozatai mögött. A képviselet nélkül maradt nemzeti demokraták színeinek megjelenítése az erdélyi magyar politikai palettán ma nemzeti létparancs.
Borbély Zsolt Attila, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mától renoválják a Lorántffyt
Májusban írták alá azt a szerződését, amelynek értelmében a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium, illetve az Avram Iancu Nyolcosztályos Iskola renoválásának nagy részét Európai Uniós forrásból fedezik. Tegnap a városházán arról tájékoztatták a sajtót, hogy ma hozzákezdenek a munkához mindkét tanintézetben. A díszterem asztala körül helyet foglaltak mind az iskolák, mind az önkormányzat, mind a kivitelezők és tervezők reprezentánsai.
Biró Rozália alpolgármester emlékeztetett rá, hogy az önkormányzat uniós projektekért felelős osztálya hat tanintézet korszerűsítésére pályázott, és az említett kettőn kívül rövidesen aláírják a finanszírozási szerződést az Andrei Şaguna és az Aurel Lazăr, illetve a görög katolikus iskola renoválására is. A Szent László-gimnázium esetében várják a közigazgatási bíróság döntését, mert a helyhatóság megfellebbezte a fejlesztési minisztérium elutasító határozatát.
A projekt-előkészítő városházi hivatal szóvivője, Dumitru Sim kivetítő segítségével mutatta be az uniós alapból elvégzendő munkákat. A Lorántffyban a több mint 7,6 millió lejes korszerűsítésből 5,2 millió érkezik az EU-től, majdnem 800 ezer lej az állami hozzájárulás, az önkormányzati pedig ennek a fele. A teljes ingatlant felújítják, beleértve az épület közműrendszerét, ezen kívül új berendezést és informatikai felszerelést is kap a középiskola, és mozgássérültek számára is megközelíthetővé teszik. Ugyanezt elvégzik az Őssi negyedben lévő Avram Iancu-iskolában is, ahol a beruházás teljes ára 8,2 millió lej, amiből közel 5,5 milliót fizet az unió, 837 ezret az állam, 130 ezernél kevesebbet pedig a város. Itt két épületet renoválnak, ahová mintegy hatszáz gyermek jár.
Az Avram Iancu-ban az Eurociv Cons Kft. a kivitelező, a Global Prouect Kft. pedig a telepvezető, a Lorántffyban pedig az Abed Nego Cons Kft. fog neki mától a munkának. Az átadási határidő 2012. május 5. Amint Szabó Zsuzsanna igazgatónőtől megtudtuk, a renoválás egyelőre nem fogja zavarni a tanítást, mert a tetőtérben és a pincében kezdik el a munkát, vakációban kerülnek sorra majd a tantermek.
M. Zs. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A Magyarországon kivégzett 1956-os erdélyi mártírok
Maros megye, Marosvásárhely véráldozata (részletek)
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – közel 1500 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, hogy 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban, néhány szervezkedési kísérletet leszámítva, valójában nem volt semmi. Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta "a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát". A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé.
Az akkori Magyar Autonóm Tartomány a forradalommal való együttérzésben a legelső helyen állt. Ezt bizonyítják a periratok, a rendkívül súlyos ítéletek. Ahogyan Pál-Antal Sándor történész, akadémikus írja: "A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség iratai alapján – amelynek hatásköre 13 ezer négyzetkilométer területen élő 731 ezer személyre terjedt ki – megállapíthattuk, hogy a Tartományban 1956. október 26-a és 1965 decembere közötti időszakban több mint 1089 személy ellen folytattak politikai jellegű bűnvádi vizsgálatot. Ezek közül a katonai ügyészség 826 személyt állított bíróság elé (akik közül adataink szerint a törvényszék 8-at felmentett, de ez a szám ideiglenesnek tekinthető)."
A 821 bíróság elé állított közül 306 városi (36,5 %) és 520 falusi (63,5 %). Közülük 620 magyar (75,1 %), 184 (22,5 %) román, 18 (2,1 %) német anyanyelvű. Az adatok nem véglegesek, hiszen újabb és újabb elítéltekről szerzünk tudomást.
Külön kategóriát alkotnak a nyom nélkül eltüntetettek. A napokban jelentkezett nálam Holló Kázmér egykori csíkszeredai, majd marosvásárhelyi jégkorongozó, aki a Csíkszeredában 1957. február 8-án letartóztatott, majd minden nyom nélkül eltűnt édesapja, Holló Béla földi maradványainak felkereséséhez kért segítséget. Hátha az egykori elítéltek, túlélők közül valaki emlékszik rá, együtt raboskodott az édesapjával.
Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is! – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia.
Eörsi László történész, az 1956-os Intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel, Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a "társaságában", a Rubicon Könyvek-sorozatban – betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az Olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát.
Saját, 1956-hoz kapcsolódó kutatásaim során, megjelent köteteim rendjén magam is többször leírtam: a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár-rezsim első kivégzettjei erdélyi származásúak voltak! A Marosvásárhelyen született Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19- én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet. Az is közismert, hogy a Corvin-közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban. Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete "legnagyobb és legmegrázóbb élményének" nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot.
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan, hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar-román határon tartották fogva. 1956. november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán kékre verték a körmeit.
Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-tól november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel sújtották. A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel "jutalmazta" a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Az Eörsi László 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért!
Ezúttal azokat méltatjuk – a forradalom kitörése óta eltelt ötvennégy év során ilyen formában először tisztelgünk az emlékük előtt! –, akik Budapesten, Magyarország különböző településein a forradalmi harcok élvonalában küzdöttek. A 301-es parcellában fel kellene tüntetni a születési helyet is, hogy a látogató pontosan érzékelje: csak egységes 1956-ról beszélhetünk!
1. Balla Pál. 1919. január 5-én született Aradon. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25- én végezték ki.
2. Balogh László csatornatisztító. Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én.
3. Berecz György gépkocsivezető. 1924. május 11- én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án.
5. Dudás József technikus, mérnök. 1912. szeptember 22-én Marosvásárhelyen született. Olyan kortársával is találkoztam, aki úgy tudta, hogy Dudás József Gernyeszegen vagy Marossárpatakon született. Gernyeszegen van ugyan Dudás család, de a községi anyakönyvben nincs nyoma annak, hogy a Telekiek egykori fészkében született volna.
A szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélték. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos. 1925. szeptember 27- én született Marosvásárhelyen. 1957. január 2- án tartóztatták le. 1957. május 7-én a Legfelsőbb Bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte.
7. Szabó János gépkocsivezető. 1897. november 17- én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. Eörsi László albumában tévesen Zaruzsény szerepel.
Szabó János a Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője.
1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, a Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza.
Az SZKP Elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. 1960. március 2-án végezték ki Budapesten.
Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1- jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán, Népújság (Marosvásárhely)

Jelentős ünnep helyszíne ma Nagyvárad
Kihirdetik Bogdánffy Szilárd vértanú megyéspüspök boldoggá avatását
Az egész magyar katolikusság számára fontos ünnep helyszíne lesz ma Nagyvárad, ahol a Szent László nevét viselő székesegyházban kihirdetik Bogdánffy Szilárd egykori nagyváradi vértanú megyéspüspök (képünkön) boldoggá avatását. Nagyváradon legutóbb 1192-ben tartottak hasonló ceremóniát, amikor a templom névadóját, László királyt emelték a szentek sorába.
Az esemény fontosságát növeli, hogy Romániában még nem volt boldoggá avatás, hiszen sokáig csak Rómában lehetett megtartani az ilyen szertartást. A boldoggá avatási dekrétumot XVI. Benedek pápa küldötteként Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa olvassa fel. A 11 órakor kezdődő ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros, prímás, Esztergom-budapesti érsek mutatja be.
Az eseményen számos egyházi és világi személyiség is részt vesz. Jelen lesz többek között Ioan Robu bukaresti érsek, aki a romániai katolikus püspöki konferencia elnökeként még májusban kijelentette, hogy a teljes romániai katolikus egyház számára örömet jelent az 1953-ban elhunyt nagyváradi püspök boldoggá avatása, hiszen a hitéért vállalt vértanúsága és kitartása mindenki számára példaértékű.
A bukaresti érsek emellett októberi körlevelében a romániai katolikus egyház ünnepének nevezte a boldoggá avatás kihirdetését, és azt kérte a papoktól, hogy a bukaresti érsekség területén lévő valamennyi templomban szombaton délelőtt 11 órakor negyed órán keresztül szóljanak a harangok.
A romániai katolikus egyház magában foglalja az országban található római katolikus, görög katolikus, örmény katolikus és bolgár katolikus egyházmegyék összességét. A püspöki konferenciát valamennyi részegyház és felekezet vezetői közösen alkotják.
Bogdánffy Szilárd a volt kommunista diktatúra romániai vértanúi közül az első, akit a katolikus egyház boldoggá avat. 1934-ben szentelték pappá, a második világháború idején számos zsidó üldözöttet mentett meg Nagyváradon. 1949 szeptemberében Patrick O’Hara érsek titokban szentelte nagyváradi püspökké a bukaresti apostoli nunciatúra kápolnájában. Röviddel ezután letartóztatták a püspököt, aki megfordult több börtönben is. A nagyenyedi fegyházban tüdőgyulladást kapott, nem kezelték, s 1953. október 2-án meghalt.
B. T. Szabadság (Kolozsvár)

Erdély tájain – Szórványvidéken jártunk – Balázsfalvától Magyarlapádig
Élni akaró, magyarságukat őrizni kívánó közösségeket kerestünk fel, mindennapi életükkel, gondjaikkal ismerkedtünk október 2-ai Fehér megyei barangolásunkon.
Elsőként a Kis- és Nagy-Küküllő egyesülésénél fekvő Balázsfalvára, a húszezer fős kisvárosba látogattunk, ahol 1700 magyar él. A csaknem nyolcszáz éves település legjelentősebb műemléke a 16. században épült várkastély, melynek utolsó magyar tulajdonosa Apafi Mihály fejedelem volt. Itt írta alá 1687 októberében Teleki Mihály, Erdély kancellárja és Lotharingiai Károly a balázsfalvi szerződést, amelynek értelmében Erdély Habsburg fennhatóság alá került. A kastély 1738-tól a görög katolikus püspökség, illetve a később megalakuló érsekség székhelye lett. Azután építették az impozáns, barokk stílusú görög katolikus székesegyházat. A ma is álló református templomot alig több mint száz éve építette a település magyar közössége. A helybéli református lelkész mutatta be a templomot, szívesen kalauzolt a városban is, hiszen, mint mondta, ritka vendég errefelé a turista, de nemcsak a turisták nem jutnak el ide, hanem a magyar sajtótermékek, amatőr színjátszó csoportok sem, pedig a helyiek igénylik a magyar kultúrát.
Utunkat a Kis-Küküllő mentén folytatva érkeztünk el Bethlenszentmiklósra. Az Árpád-kori település eredeti neve Szent-Miklós volt, a Bethlenek megjelenése után vette fel a Bethlen előnevet. Az 1400-as lélekszámú falu lakosságának fele magyar, unitáriusok és reformátusok. A 14. században épült templom ma az unitáriusoké, a reformátusoknak gróf Bethlen Gergely építtetett templomot 1750-ben. Az igazi érték azonban az 1668–1683 között épült kastély, amelyet az olasz hatású erdélyi késő reneszánsz egyik legszebb építészeti alkotásának tartanak. Építtetője Bethlen Miklós (1642–1716) emlékíró, a 17. század második felének egyik legtanultabb főura, Udvarhelyszék kapitánya, 1690 után Erdély kancellárja. Sajnos ma már nagyon leromlott állapotban van az egykor gyönyörű kastély, melyet nemrégiben vásárolt meg a küküllővári Bethlen kastély új tulajdonosa – megtörténhet, hogy rövidesen ezt sem látogathatjuk.
Továbbra is a Kis-Küküllő mentén haladva érkeztünk meg Küküllővárra, a 11. században már létező településre. Földvárát a tatárok pusztították el 1241-ben. Templomtornya is a 11. századból származik, ehhez építették hozzá később a templomot. A település egykor Küküllő vármegye székhelye, első egyháza a küküllői esperesség központja volt. A dombtetőre épült várat Bethlen István építtette át reneszánsz várkastéllyá a 17. század elején, ma a jidvei pezsgőgyár tulajdonosáé, nem látogatható, mi is csak a kerítésen kívülről csodálhattuk meg. Kirándulásunk legtávolabbi pontjáról visszatértünk a Kis-Küküllő, majd a Küküllő mentén, azután a Maros túloldalán látogattuk meg Boroskrakkót és Magyarigent. Mindkettő II. András 1206-ban kiadott, a Rajnán túlról betelepített szászok kiváltságait biztosító oklevelében szerepel először. Mára már szász lakosság egyáltalán nincs, magyar is csak kevés, templomai viszont műemlékek, a magyarigeni református lelkész mutatta be mindkettőt. A boroskrakkói Erdély egyik legrégibb temploma, a 12–13. században épült, román és gótikus stílusjegyeket fedezhettünk fel rajta. A 15. században a török támadások ellen gyilokjárós kőfallal, bástyákkal vették körül, ez részben még ma is megvan. Alapos javításra szorulna, amire a szűkös anyagiak miatt aligha kerül sor.
Magyarigenben a várfallal körülvett középkori templomot 1781-ben lebontották, és olasz mesterekkel újat építtettek helyébe, ez a protestáns barokk építőművészet egyik legszebb emléke. Neves lelkésze volt Bod Péter (1712–1769), az erdélyi művelődés egyik legkiválóbb képviselője, neves irodalom- és egyháztörténész, Árva Bethlen Kata udvari lelkésze. Barokk síremléke, kopjafája és családjának sírköve a templomkertben látható.
Kirándulásunkat Magyarlapádon sajt- és borkóstolóval fejeztük be, a Pirospántlikás zenekar teremtette jó hangulatban. Erdélynek ezen a részén eddig ritkábban jártunk, jelen kirándulásunk során viszont kedvet kaptunk a vidék felfedezésére, ezért tavasszal újból ellátogatunk ide, sőt ez lesz majd a jövő nyári vándortábor egyik honismereti túrájának is az útvonala.
KOVÁCSNÉ DIÓSZEGI ZSUZSA, Szabadság (Kolozsvár)