Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. február 25.
Kelemen Hunor kultúrminiszter: erős elnöknek erős csapata van
A küldöttek nagyon jelentős része szerintem tudja már, hogy kire fog szavazni. A jelölteket ismerik, Ecksteint huszonegy éve ismerik, engem tizenöt éve, Oloszt néhány éve, ismerik a munkánkat, a képességeinket, a hibáinkat. Egy kampányban erre persze rárakódik egyéb is, de a küldöttek nem ott találkoznak a jelöltekkel először, hogy olyan hatalmas dilemmájuk legyen azt illetően, hogy, kit válasszanak.
Egy-másfél hónappal ezelőtt még 98 százalékos esélyt adott magának az RMDSZ-elnökválasztásra. Hány százalékon áll most?
– Nem azt mondtam, hogy ennyi százalékos esélyt adok magamnak, hanem a megyei szervezetek támogatására értettem ezt a százalékarányt. Mindenesetre hiba volt számot mondanom. De ha azt nézem, hogy a megyei szervezetek milyen arányban támogatnak, közel lehetünk ehhez a számadathoz, bár most már kerülném, hogy százalékot mondjak. Két megye kivételével a többi megye engem támogat, tehát az, amit én akkor éreztem, többé-kevésbé beigazolódott.
Az ellenjelöltjei azzal érvelnek, hogy a küldöttek másképp szavaznak majd a titkos szavazáson, mint ahogyan az a megyei küldöttgyűléseken történt.
– A küldöttek nagyon jelentős része szerintem tudja már, hogy kire fog szavazni. A jelölteket ismerik, Ecksteint huszonegy éve ismerik, engem tizenöt éve, Oloszt néhány éve, ismerik a munkánkat, a képességeinket, a hibáinkat. Egy kampányban erre persze rárakódik egyéb is, de a küldöttek nem ott találkoznak a jelöltekkel először, hogy olyan hatalmas dilemmájuk legyen azt illetően, hogy, kit válasszanak.
Egy- vagy kétfordulós lesz az elnökválasztás?
– Nem akarom megjósolni. Én azt szeretném, hogy egyfordulós legyen.
A kongresszusi kortesbeszéde megvan már? Mi lesz benne?
– Természetesen tudom már, hogy mit fogok mondani a kongresszuson, de nem árulhatom most el. Nem titok, de ezt ott, akkor kell elmondanom, nem itt, nem most.
Mégis, vázolja nagyvonalakban azt, amiről beszélni fog.
– El fogom mondani, hogy mit csinálnék én RMDSZ-elnökként. Hogy változtatnék a munkamódszeren, a döntéshozatalon, hogy kiszélesíteném a döntéshozatalt. És van néhány olyan dolog, amin nem változtatnék. Az alapértékeket illetően semmiféleképpen nem változtatnék, az identitási kérdéseket továbbra is prioritásként kezelnénk, hisz ez adja meg a lényegét az RMDSZ-nek. De minden egyéb kérdésben, taktikai kérdésekben, döntéshozatalban igen.
Kiegyensúlyozott, befogadó szervezetet szeretnék. Az önkormányzatok szerepét erősíteném, ami a három regionális önkormányzati tanács létrehozásával megtörténik. Változás még, hogy a platformok képviselői nemcsak konzultatív szerepet töltenének be az RMDSZ-ben, hanem a döntéshozatalban is jelen lennének. Valamikor márciusban elindítunk egy erdélyi konzultációt, amelynek során két-három hónapon keresztül a közösséget megkérdeznénk – minél több embert közvetlenül megkeresve – arról, mit vár el a szervezettől, mit szeretne változtatni rajta.
Az alapszabály ön által felkarolt módosítási javaslata szerint létrejönne a szövetségi elnöki tisztség mellett egy politikai alelnöki tisztség, a volt szövetségi elnök döntési szerepet kapna. Ellenjelöltjei szerint ezzel egyrészt kiürülne a szövetségi elnöki tisztség, másrészt szükségtelenül terebélyesedne a szervezet.
– Én abban az előnyös helyzetben vagyok, hogy a három jelölt közül egyedül én tettem le módosító javaslatokat az alapszabályzathoz. Így ők csak az általam javasolt változtatásokat tudják kommentálni, egyebet nem tehetnek. Tegyük fel, hogy nem én nyerem meg a választást, hanem a másik két jelölt közül valamelyik. De ott van egy alapszabálymódosítás, amelyet én tettem le, és az illetőnek annak az alapszabályzatnak a keretei között kellene vezetnie a szervezetet, amelyet én szorgalmaztam.
Én azt mondom, ez a terebélyesedés nincs a szervezet hátrányára, hanem ellenkezőleg, előnyére válik a döntéshozatal kiszélesítése, több ember bevonása által. A volt szövetségi elnök tapasztalatát, tudását pedig nem venni figyelembe, nem hasznosítani butaság lenne. Ami a politikai alelnök szerepét illeti: eddig volt egy ügyvezető elnök, aki politikai és adminisztratív kérdésekért is felelt. Ezt a tisztséget kettőbe osztva, ezt a munkát és felelősséget elosztva egy politikai alelnökre és egy főtitkárra, sokkal hatékonyabban tudunk működni.
Gyakorló ügyvezető elnökként én magam is láttam, ha politikai kérdésekkel foglalkoztam naponta, az adminisztratív teendőkkel kapcsolatosan mindig probléma volt, hogy el tudom-e gyorsan, pontosan látni, vagy sem. Mindig le kellett osztanom másnak, mert egy ember két feladatot ugyanabban az időben nehezen tud ellátni. Ezt az erős tisztséget tehát két erős funkcióra leosztani hasznos, és egy szövetségi elnök csak erősebb lesz attól, hogy erős csapata van.
A főtitkár és a politikai alelnök személyét a szövetségi elnök javasolja. Tudja már, hogy kiket fog javasolni, ha elnökké választják?
– Politikai alelnöknek már tudom, főtitkárnak több ötletem van.
De nem árulhatja el, hogy kik azok.
– Nem.
Az alakulóban levő Erdélyi Magyar Néppárthoz mint új versenypárthoz viszonyulnia kell az RMDSZ-nek. Mi az ön stratégiája erre?
– A kongresszus után azt a párbeszédet, amelyet Tőkés Lászlóékkal valamikor a múlt esztendőben abbahagytunk, folytatni szeretném. Hatalmas a felelősség azt illetően, hogy van-e vagy nincs parlamenti képviselete 2012 után a romániai magyarságnak. Ha két vagy három magyar politikai szervezet indul a parlamenti választásokon, akkor nincs parlamenti képviselet. Az mese, hogy a több párt indulása pezsdítő hatással lenne a magyar közéletre, ezzel mindössze az új párt bejegyzésére vonatkozó döntésüket próbálják alátámasztani.
A közvélemény-kutatásokból kiderül, az egységes magyar képviseletet a megkérdezettek több mint nyolcvan százaléka ma is fontosnak tartja. Erdélyben a kettő is kevesebb, mint az egy, de a három még annál is kevesebb, és nem ártana, ha ezt egyes magyarországi politikai szereplők is tudatosítanák magukban. De mindentől függetlenül én arra fogok törekedni, hogy a magyarországi kormánypártokkal, a nagyobbik kormánypárttal szoros partneri viszonyt alakítsunk ki.
A szakszervezetek tüntetést hirdettek a nagyváradi RMDSZ-kongresszus helyszínére, a kongresszus időpontjára. Mit gondol erről?
– A szakszervezetek összetévesztik egy politikai szervezet belső eseményét a kormány vagy a parlament munkájával. Mi a kongresszuson nem a munkatörvénykönyvet vitatjuk meg, hanem a szövetség legmagasabb szintű eseményére kerül sor, ahol saját, belső dolgainkról beszélünk. Ha én leszek a szövetség elnöke, kongresszus után nyitott vagyok a szakszervezetekkel való párbeszédre, addig viszont nincs helye egy ilyen tüntetésnek.
A koalíciós politikát hogyan folytatná szövetségi elnökként? Eddigi nyilatkozatai szerint megtartaná az RMDSZ-t a demokrata-liberálisok oldalán. Akkor is, ha ezzel jövőre az ellenzékbe kerülést kockáztatná?
– Ez a veszély mindig fennáll, ellenzékben voltunk már, és még leszünk. De erről majd 2012-ben tudunk beszélni.
Salamon Márton László, Új Magyar Szó (Bukarest)
A küldöttek nagyon jelentős része szerintem tudja már, hogy kire fog szavazni. A jelölteket ismerik, Ecksteint huszonegy éve ismerik, engem tizenöt éve, Oloszt néhány éve, ismerik a munkánkat, a képességeinket, a hibáinkat. Egy kampányban erre persze rárakódik egyéb is, de a küldöttek nem ott találkoznak a jelöltekkel először, hogy olyan hatalmas dilemmájuk legyen azt illetően, hogy, kit válasszanak.
Egy-másfél hónappal ezelőtt még 98 százalékos esélyt adott magának az RMDSZ-elnökválasztásra. Hány százalékon áll most?
– Nem azt mondtam, hogy ennyi százalékos esélyt adok magamnak, hanem a megyei szervezetek támogatására értettem ezt a százalékarányt. Mindenesetre hiba volt számot mondanom. De ha azt nézem, hogy a megyei szervezetek milyen arányban támogatnak, közel lehetünk ehhez a számadathoz, bár most már kerülném, hogy százalékot mondjak. Két megye kivételével a többi megye engem támogat, tehát az, amit én akkor éreztem, többé-kevésbé beigazolódott.
Az ellenjelöltjei azzal érvelnek, hogy a küldöttek másképp szavaznak majd a titkos szavazáson, mint ahogyan az a megyei küldöttgyűléseken történt.
– A küldöttek nagyon jelentős része szerintem tudja már, hogy kire fog szavazni. A jelölteket ismerik, Ecksteint huszonegy éve ismerik, engem tizenöt éve, Oloszt néhány éve, ismerik a munkánkat, a képességeinket, a hibáinkat. Egy kampányban erre persze rárakódik egyéb is, de a küldöttek nem ott találkoznak a jelöltekkel először, hogy olyan hatalmas dilemmájuk legyen azt illetően, hogy, kit válasszanak.
Egy- vagy kétfordulós lesz az elnökválasztás?
– Nem akarom megjósolni. Én azt szeretném, hogy egyfordulós legyen.
A kongresszusi kortesbeszéde megvan már? Mi lesz benne?
– Természetesen tudom már, hogy mit fogok mondani a kongresszuson, de nem árulhatom most el. Nem titok, de ezt ott, akkor kell elmondanom, nem itt, nem most.
Mégis, vázolja nagyvonalakban azt, amiről beszélni fog.
– El fogom mondani, hogy mit csinálnék én RMDSZ-elnökként. Hogy változtatnék a munkamódszeren, a döntéshozatalon, hogy kiszélesíteném a döntéshozatalt. És van néhány olyan dolog, amin nem változtatnék. Az alapértékeket illetően semmiféleképpen nem változtatnék, az identitási kérdéseket továbbra is prioritásként kezelnénk, hisz ez adja meg a lényegét az RMDSZ-nek. De minden egyéb kérdésben, taktikai kérdésekben, döntéshozatalban igen.
Kiegyensúlyozott, befogadó szervezetet szeretnék. Az önkormányzatok szerepét erősíteném, ami a három regionális önkormányzati tanács létrehozásával megtörténik. Változás még, hogy a platformok képviselői nemcsak konzultatív szerepet töltenének be az RMDSZ-ben, hanem a döntéshozatalban is jelen lennének. Valamikor márciusban elindítunk egy erdélyi konzultációt, amelynek során két-három hónapon keresztül a közösséget megkérdeznénk – minél több embert közvetlenül megkeresve – arról, mit vár el a szervezettől, mit szeretne változtatni rajta.
Az alapszabály ön által felkarolt módosítási javaslata szerint létrejönne a szövetségi elnöki tisztség mellett egy politikai alelnöki tisztség, a volt szövetségi elnök döntési szerepet kapna. Ellenjelöltjei szerint ezzel egyrészt kiürülne a szövetségi elnöki tisztség, másrészt szükségtelenül terebélyesedne a szervezet.
– Én abban az előnyös helyzetben vagyok, hogy a három jelölt közül egyedül én tettem le módosító javaslatokat az alapszabályzathoz. Így ők csak az általam javasolt változtatásokat tudják kommentálni, egyebet nem tehetnek. Tegyük fel, hogy nem én nyerem meg a választást, hanem a másik két jelölt közül valamelyik. De ott van egy alapszabálymódosítás, amelyet én tettem le, és az illetőnek annak az alapszabályzatnak a keretei között kellene vezetnie a szervezetet, amelyet én szorgalmaztam.
Én azt mondom, ez a terebélyesedés nincs a szervezet hátrányára, hanem ellenkezőleg, előnyére válik a döntéshozatal kiszélesítése, több ember bevonása által. A volt szövetségi elnök tapasztalatát, tudását pedig nem venni figyelembe, nem hasznosítani butaság lenne. Ami a politikai alelnök szerepét illeti: eddig volt egy ügyvezető elnök, aki politikai és adminisztratív kérdésekért is felelt. Ezt a tisztséget kettőbe osztva, ezt a munkát és felelősséget elosztva egy politikai alelnökre és egy főtitkárra, sokkal hatékonyabban tudunk működni.
Gyakorló ügyvezető elnökként én magam is láttam, ha politikai kérdésekkel foglalkoztam naponta, az adminisztratív teendőkkel kapcsolatosan mindig probléma volt, hogy el tudom-e gyorsan, pontosan látni, vagy sem. Mindig le kellett osztanom másnak, mert egy ember két feladatot ugyanabban az időben nehezen tud ellátni. Ezt az erős tisztséget tehát két erős funkcióra leosztani hasznos, és egy szövetségi elnök csak erősebb lesz attól, hogy erős csapata van.
A főtitkár és a politikai alelnök személyét a szövetségi elnök javasolja. Tudja már, hogy kiket fog javasolni, ha elnökké választják?
– Politikai alelnöknek már tudom, főtitkárnak több ötletem van.
De nem árulhatja el, hogy kik azok.
– Nem.
Az alakulóban levő Erdélyi Magyar Néppárthoz mint új versenypárthoz viszonyulnia kell az RMDSZ-nek. Mi az ön stratégiája erre?
– A kongresszus után azt a párbeszédet, amelyet Tőkés Lászlóékkal valamikor a múlt esztendőben abbahagytunk, folytatni szeretném. Hatalmas a felelősség azt illetően, hogy van-e vagy nincs parlamenti képviselete 2012 után a romániai magyarságnak. Ha két vagy három magyar politikai szervezet indul a parlamenti választásokon, akkor nincs parlamenti képviselet. Az mese, hogy a több párt indulása pezsdítő hatással lenne a magyar közéletre, ezzel mindössze az új párt bejegyzésére vonatkozó döntésüket próbálják alátámasztani.
A közvélemény-kutatásokból kiderül, az egységes magyar képviseletet a megkérdezettek több mint nyolcvan százaléka ma is fontosnak tartja. Erdélyben a kettő is kevesebb, mint az egy, de a három még annál is kevesebb, és nem ártana, ha ezt egyes magyarországi politikai szereplők is tudatosítanák magukban. De mindentől függetlenül én arra fogok törekedni, hogy a magyarországi kormánypártokkal, a nagyobbik kormánypárttal szoros partneri viszonyt alakítsunk ki.
A szakszervezetek tüntetést hirdettek a nagyváradi RMDSZ-kongresszus helyszínére, a kongresszus időpontjára. Mit gondol erről?
– A szakszervezetek összetévesztik egy politikai szervezet belső eseményét a kormány vagy a parlament munkájával. Mi a kongresszuson nem a munkatörvénykönyvet vitatjuk meg, hanem a szövetség legmagasabb szintű eseményére kerül sor, ahol saját, belső dolgainkról beszélünk. Ha én leszek a szövetség elnöke, kongresszus után nyitott vagyok a szakszervezetekkel való párbeszédre, addig viszont nincs helye egy ilyen tüntetésnek.
A koalíciós politikát hogyan folytatná szövetségi elnökként? Eddigi nyilatkozatai szerint megtartaná az RMDSZ-t a demokrata-liberálisok oldalán. Akkor is, ha ezzel jövőre az ellenzékbe kerülést kockáztatná?
– Ez a veszély mindig fennáll, ellenzékben voltunk már, és még leszünk. De erről majd 2012-ben tudunk beszélni.
Salamon Márton László, Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. február 26.
Óberkodó – Hitek és hitványságok a hitigazgatás árnyékosában
A helyi és az országos sajtó, hivatalos és blogozásba fulladó nyilatkozatok tömege, nyílt levelek és markáns petíciók sodró sorai veszik körül mostanában az egyházi tulajdonok restitúcióját – avagy magyarán: a történelmi múltban, lefutott időszakokban elkobzott, államosított, „lenyúlt” vagy jogtalannak ítélt egyházi tulajdonok problematikáját.
Hangos ez a paláver, röpködő igazságokkal, fajsúlytalan „utalásokkal”, méltatlan vádakkal, megnyugtató bürokratikus flegmával és provokatív söprésekkel. De hát „ki jár jól” a hitigazságok védelmében, ki veszi hasznát az egyházak elkobzott vagyonának, s hová lett a titkos titkok föltárásának kötelezettsége, az intézményes jogi képviselet, vagy végső soron a magyar szenátorok, RMDSZ-es képviselők, bársonyszékben ülők méltó feladatvállalási kötelezettsége? Ki ad erre legitim jogot, ki tűri a közömbös szerepvállalás-nélküliséget, a szinte a román vetélytársakat is megszégyenítő lerázási megoldásokat…?
Túlpoétizált kérdések ezek, jól tudom. De csak a látszat szerint. Valójában sajnos a hit és a jog egymással konstruktív viszonyban kellene legyenek. Azok számára, akik nem kell észrevegyék, hogy a kommunizmus évtizedeiben az egyházaktól elkobzott mintegy nyolcezer ingatlan helyzetéről van szó, talán „valahol” mindegy is, hogy majdnem 2200 épület/ingatlan/tulajdon volt a magyar történelmi egyházak tulajdonában, s került ki „valamiért” a felekezetek, rendek rendelkezési joga alól. Rendszerváltás-kori képzet volt, hogy az ideológiai restitúció majdan lehetővé teszi a jogi állapotok visszaállítását, jogsérelmek orvoslását is. Tizenhat évvel a Karácsonyi Forradalom után a jogos egyházi tulajdonok mintegy 2,5%-át vehették vissza a felekezetek és közösségek, a bukaresti restitúciós bizottság mindössze 500 magyar egyházi ingatlan visszaszolgáltatása ügyében döntött, sőt saját önszántából is kénytelen késleltetni a tulajdonok birtokbavételét, mivel a restituált közintézményekben működő bitorlókat még öt esztendeig mosolygó arccal kénytelenek megtűrni a tulajdonosok.
A bukaresti kormányzat által még tavaly júliusban elfogadott új restitúciós törvénycsomag alapján idén január 25-ig nyújthatták be a romániai felekezetek az egyházi és közösségi ingatlanok visszaigénylési kérvényeiket. Tehették ezt már a 2002/501-es számú törvény alapján is, azonban egy új jogszabály lehetővé tette az eddig még nem rendezett állapotú ingatlani igények beterjesztését is, kiterjesztve a restitúciót az egykori telkekre, üres beltelkekre, használhatatlanná koptatott épületekre, rommá lehasznált építményekre is. A már beérkezett kétezer ingatlan-visszaszolgáltatást igénylő dosszié több mint felét (57%) magyar birtokjavak teszik ki. A romániai egyházak (ide értve az ortodoxokat és görögkatolikusokat is) által igényelt csaknem nyolcezer ingatlan visszaadása ügyében eddig 908 esetében született elvi döntés. Erről Markó Attila, a romániai restitúciós bizottság alelnöke visszafogott elégedettséggel nyilatkozott, aki szerint „a magyar felekezetek szempontjából jobb ütemben halad a visszaszolgáltatási folyamat” (Magyar Nemzet *1). Talán másként látja ezt Tőkés László, aki az Európai Unióban immár kötelező érvénnyel bíró Alapvető Jogok Chartájának legfőbb jogvédőjéhez, Viviane Reding európai alapjogi biztoshoz fordult mint az Európai Parlament alelnöke, jelezve, hogy a 90-es években nem történt előrelépés ezen a téren annak ellenére, hogy a romániai kisebbségi egyházak ingatlanainak visszaszolgáltatását az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 176/1993. számú Ajánlása, valamint 1123/1997. számú Határozata Románia kötelességévé tette az egyházi vagyonoknak a restitutio in integrum elve alapján való maradéktalan visszaszolgáltatását. A román parlament 2002-ben megalkotta ugyan az 501-es törvényt, amely a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik, a tényleges restitúció azonban túlságosan lassan halad és akadályoztatásokkal terhelt. Hiába, hogy 2005. május 23-án az Egyesült Államok Képviselőháza egyhangúlag elfogadott határozatban sürgette a gyorsítást, „az ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvény gyakorlatba ültetését”, az Európai Parlament pedig 2005. december 15-i, Romániáról szóló határozatának 21. cikkelyében követelte ezt). Tőkés közli, hogy például a 314 ingatlant visszaigénylő Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyomása sem volt elegendő, „a nagyváradi püspökség eddig csupán 61 ingatlant kapott vissza bizottsági végzéssel, 40 épület esetében pedig csak elvi döntést hozott a bukaresti testület. Az egyházkerület tapasztalatai szerint a visszakapott ingatlanok általában lelakott, általános felújítást igénylő iskolaépületek, művelődési házak vagy bérlakások, és számos esetben a törvényes rendelkezések miatt a tényleges birtokbavétel elmaradt, így az egyház bérleti szerződés megkötésére kényszerült”.(*2) Hiába tehát, hogy az amerikai székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítványnak (HHRF), amely az erdélyi magyar történelmi egyházak jogtanácsosainak és a romániai restitúciós bizottság képviselőjének bevonásával szakmai munkacsoportban folytat állandó információcserét az ingatlan-visszaszolgáltatásról (Tom Lantos demokrata és Tom Tancredo republikánus amerikai képviselők által beterjesztett határozatban), és hiába, hogy a román európai csatlakozás is feltételként kapta a romániai egyházi ingatlanok visszaadását sürgető feltételt, ennek érvényt szerezni mindmáig szinte képtelenségnek minősült. Engedtessék ezzel szinte méltó és sürgető témakört ajánlani az RMDSZ soros kongresszusa elé, s egyúttal példákat sorolni a hitigazgatás árnyékosában zajló eseményekről. Az „igazságok” és a hitremények
Sorskérdésnek tetszik, mit kell ma tennie egy bukaresti bizottságoktól és jogi vagy politikai képviseletektől független visszaigénylőnek ahhoz, hogy érvényre juthasson jogos követelése? Milyen speciális felkészülés, jogi hozzáértés, alkotmányos kontroll-lehetőség és birtokpolitikai gyakorlati ismeretanyag szükséges ahhoz (holtig tartó tanulás talán?), hogy az igénybejelentés dokumentációja mellett közjogilag komolyan vehető és végrehajtható válaszra legyen méltó (vagy inkább méltatott). Saját példám adalék ehhez, engedtessék röviden ismertetnem.
Az elmúlt három hónapban a premontrei rend restitúciós pereihez elengedhetetlenül szükséges levéltári kutatások közben alig van módom mást tenni, mint éjjel-nappal beadványokat gyártani a közigazgatási, közhatalmi, jogi intézményeknek, kérő leveleket levéltáraknak, közjegyzői meghatalmazással eljárni képesként a bíróságoknak, adatbirtokosoknak, köztük is a főhatóságoknak, szám szerint hatnak is (Igazságügyi Minisztérium, Románia Kormánya Emil Boc intézkedési jogköre, Pénzügyminisztérium, Adó és Pénzügyi Felügyelet (ANAF), Kulturális Örökség Minisztériuma Kelemen Hunor képviseletében, Egészségügyi Minisztérium (Cseke Attila), no meg a CNSAS, más szaklevéltárak és fölsorolni sem érdemes más képviseletek.
Állami levéltári kutatás közben találtam egy 1940-es keltezésű dokumentumot, melyben egy ismeretlen munkaügyi és szociális minisztériumi köztisztviselő azt sugallja főnökeinek: a premontrei rend jogi személyisége és követelése körüli hajcihőt olyan formában lehetne megoldani, hogy azzal ne csökkentsék az esélyét annak, hogy a Félix fürdői nagy értékű vagyon megmaradjon a román állam (ezáltal a nevezett minisztérium) kezelésében. A hetven éves dokumentum kardinális bizonyíték az eljárások módjaira és miértjeire is, én pedig az ennek megfelelő megkereséssel illettem a megfelelő minisztériumot. Talán nem kell panaszkodnom: válasz nélkül sikerült hagyniuk. Az egyébként jogász végzettségű egészségügyi miniszter (önéletrajza szerint 2001-2004 között a váradi római katolikus püspökség jogtanácsosa), nem csupán néma maradt, de mintha feledni is látszana vagy törölte volna a személyes közösségi emlékezetből a váradi katolikus püspökség püspökfürdői esetét… Némiképpen kierőszakolt válaszadás révén sikerült pecsétes papírt kapnom arról: nincs a minisztérium archívumában semmilyen általam kért irat (értsd: közokirat) a premontrei rend és a román állam közötti perek lefolyásáról. Ez már csak azért is izgalmas regény témája lehetne (Umberto Eco modorában), mert az illetékes minisztérium jogelődje közvetlen haszonélvezője volt a rend Félix fürdői tulajdonának 1948-ban államilag elkonfiskált vagyonrészének. Illetékes élvezeti jogát ugyan nem vitatva, de a létező dokumentumokat mégiscsak tételezve, csupán álnaivan kérdezem: ezen a jól szövött hálón hol akad el egy vidéki kispap, vagy akár az árnyékosban eredményesebb jogi képviselő is? A „nem létező” vagy meg nem lelt közokirat akkor kinek garanciáit, kinek sérelmeit, kinek jogos igényeit vagy haszonélvezetét rejti…?
Változat a jogiasult beszédmódra (példa az Igazságügyi Minisztériumból): forduljon talán az állami levéltárhoz. Ahhoz, ahol engedélyt kell kérni a kutatáshoz, melyet okkal/joggal meg is tagad(hat)nak…, hiszen papírforma szerint a 16/1996-os román levéltári törvény szerint a közokiratok kutathatóságára 90 éves titok-burok bocsátható ki. Felmentést és tájékoztatást, adatközlést és megszerzett jogi felhatalmazás alapján képviseleti respektust ugyan éppen a minisztérium adhat, ugyanis az iratgazda jogaival ő rendelkezik…, de praktikusabb megoldás a levéltárhoz utalni a közügyben érdeklődőt, hadd unja meg a labda-szerepet egy idő múlva. Ezért azután korántsem csoda, hogy soron vannak a CEDO-s pilot-perek, tele az újság a folyamatok részleteivel…(*3) Példák a soron, folytatva: a kormányhivatali válasz méltóképpen szűkszavú: nem tudunk semmit, vagy nincs archívumunk, nem tudhatjuk, volt-e a rendnek, tulajdonosnak ingatlanja a mai Románia területén, s volt-e vagy sem jogi személyisége…
Karácsony előtti válaszlevélben – úgy gondolták – nem illik jókívánságok nélkül reagálni, s ha már hivatkoztam rá és elkértem a 810/1949-es miniszterelnökségi döntés alapjául szolgáló, vallásügyi miniszter 21.535. számú 1949-es referátumát, megkaptam ajándékba a hitelesített xerox-másolatot a törvényről. De sem többet, sem kevesebbet. A kommunizmus bűneit felülvizsgáló intézményből a kormányzati levéltárban csak az nem kutatott az elmúlt négy évben, aki nem akart, s ugyanez érvényes az egészségügyi és igazságügyi minisztériumok levéltári anyagára is. A levéltári törvény állásfoglalása azonban kimondja, hogy mindazon levéltári anyagok, állagok, jelzetek, dossziék, dokumentumok kutatása szabad, amelyeket már valaki egyszer kutatott, ezt tehát a többi kutató előtt is meg kell nyitni, a dokumentumokat utólagosan visszaminősíteni nem lehet. Akkor most nem kutatta senki, nem tárta föl senki, nem vizsgálta tehát az sem mindezen anyagokat, akinek a restitúciós törvény ezt feladatává teszi – vagy csupán a bürokratikus kivételezés eredménye a lerázó hivatalos válasz?
Pénzügyminisztérium, adóhivatal… – ugyancsak „nem tud semmit”, nem ismer semmit, leráz, a helyi szintre tanácsol, a polgármesteri hivatalt ajánlja… Onnan is megkapható a talányos válasz, az elkerülő nyilatkozat, a felelőtlen érdektelenség. Ha jön is válasz, Váradról kell megkapjam pecsétet, hogy az átvételi postafüzetben „hivatalosan” járhassak el és bélyegezzem az átvételt, mivel a Földhivatal nem a képviselőnek, hanem a premontrei rendnek címezte a levelét.
Szívet melengetőbb csak a kulturális miniszter levele lehetett, aki a névre szóló megkeresésre névről bizonykodó válaszra nem méltatott ugyan, de ezzel nyitva hagyta az esélyét, hogy továbbküldték levelemet a vallásügyi államtitkárságnak, vagy más levéltárnak, avagy mégsem. „Consideram oportun” – tudja-e minden érintett, mit is jelenthet? Javaslat, vagy konkrét cselekedetre utaló mondatrész…? Élünk egy országban, ahol lehetne/lenne talán európai igényű jogérvényesítés, európai normákra épülő érdekeltségi és érdekvédelmi rend, de mégsincs. Vagy ha van is, átláthatatlan, sötéten árnyékos, kezelhetetlenül reménytelen. Beadsz egy panaszt, légy akár kárvallott vagy törvényes képviselő, rövid úton akár vissza is jön a méltatás: az intézmény egyik vezetője saját blog-oldalán pellengérez ki. Szerencsém volt megkapni ebből egyet, mely decensen jelezte, hogy talán félreérthettem jogaimat és lehetőségeimet, amennyiben közjó vagy magánjogi képviselet nevében-érdekében megszólalok…
A megszólalások akár ki is egészülhetnek ildomos magántörténettel is. Az ildomosság a politikai korrektség kategóriája alatti olykor, de kétségtelenül tanulságos is. Frissen értesültem arról, hogy a Diszkrimináció-ellenes Tanács, ahol szintúgy föllelhető két magyar is, idestova több mint fél év múltán tudna-e érdemben foglalkozni beadványommal, melyet hivatalból kaptak meg a DNA-tól, ahol mint magyar állampolgár kell élvezzem a gondoskodó szeretetet. Az előzmény szinte triviális: 2009-2010 során egy kelet-európai rendszerváltásokat bemutató, uniós pályázaton kapott támogatásból az Európai Bizottság felkérésére készített kiállításon bemutattunk kétszer is egy filmet, melynek kópiáját a román rendező örökségéül szolgáló anyagból használtuk fel. A román vád szerint a Sahia filmstúdióból ellopott (!?) kópiát, melyet 1989. decemberében készült anyagról kaptam, mint magyar propagandista használtam fel, egyúttal mint kém is, aki ráadásul azt állítja, hogy a román forradalmat egy magyar csinálta… A kedves vád feljelentéssé érett, a Freedom House és Európai Bizottság romániai kirendeltsége kihátrált a felhasználói képviseletből, a feljelentési beadvány pedig nyíltan kémnek titulált. Ami ugyan a román törvényi szabályozástól lehetne akár még megengedett egy vádaskodónak, de a Diszkrimináció-ellenes Tanács működési szabályzata 137/2000-es sürgősségi kormányrendeletre épülő 2. cikkelyének 1, 2. bekezdése korrektül körbejárja, mit jelent diszkriminálni valakit, aki nemcsak hogy történetesen éppen magyar állampolgár, de ettől még nem szükségképpen kém is. A Tanácsnak címzett e tárgyú beadványomban e törvényre hivatkozva kértem, értelmezzék a feljelentésbe foglalt szintagmát: ha magyar, akkor kém is. Tény, hogy szerzői jogi ügyekben a Tanács nem köteles/kompetens dönteni, ezt már decemberben meg is kaptam válaszként. Ennek elismerésével fordultam személyesen a Tanács magyar tagjához, ugyanis a beadvány mégiscsak azzal kezdődik, hogy „a magyar kém ellopta…”. Rövid úton megtudtam, azért nem értelmezték a beadványomat, mert nem beadványnak vették, hanem válaszlevélnek, úgyhogy jöhet immár a „beadvány”. E decemberi forduló után már ma meg is tudhattam, a beadvány sem jó, mert nincs ráírva nagy betűkkel, hogy „panasz!”. Augusztus óta tehát nem jutott idejük átolvasni egy dokumentum vagy dosszié tartalmát, amiből kiderülne, miről van szó és mi a megoldás.
Vetítsem ezt a premontrei, református, evangélikus vagy unitárius, görög katolikus vagy zsidó tulajdonokra, ama bizonyos 2140 vagy nyolcezer peres ügyre, formanyomtatványok és dokumentáció-hiányok tömegére… – mikor lehet ebből egyházi vagyon visszaszolgáltatás, vádak, támadások, blogok, pörölések, irigységek, érdekeltség-hiányok környezetében?! Mintha bizony a beadványokat gyártók mind elmebajosak, túlzóak, értetlenek, akadékoskodók lennének, akik panaszaikkal jobb dolguk helyett bombázzák az intézményeket… S mintha a miniszterek, képviselők, szenátorok, köztisztviselők, közmunkások összesen ennyit lennének hajlandók az ügyekből képviselni, netán még megmutyizni is. Az pedig, hogy emberként, állampolgárként, meghatalmazottként, eljáróként, bevádoltként, szétblogozottként, román honlapokon nyilvánosan lekezeltként, sajtótermékekben kiömlő vádaskodások és sértések elszenvedőjeként mégiscsak jogom volna európai öntudathoz, a közjó normáihoz, a közbékesség elemi tartalmaihoz, jóhiszeműséghez, az ártatlanság és vétlenség vélelméhez, úgy tűnik a közmunkások java többségét mintha hidegen hagyná. Miként a vagyonjogi perek anyaga, a rendek és egyházak ingatlanjainak állapota, a demokratikus és emberi alapjogokhoz való viszony minimális szintje is.
Mert hát vajon tényleg, kit is zavar, ha a rendek és egyházi tulajdonok érdekszférájában ugyanaz a típusú alku megy végbe, mint a két világháború között vagy a durvuló szocializmus időszakában? Kit sem zavar, hogy az egyházi vagyonok-ingatlanok restitúciójáért felelős RMDSZ-es elnökhelyettes is ugyanazt fújja, mint a román értetlen többség, hogy ugyanis a rendnek nem jár semmi, mert nem illeszkednek bele a restitúciós törvénybe. Lehetséges, hogy már mindenki a két világháború közötti pedagógus, Onisifor Ghibu könyveivel kel és fekszik, hogy ennyire jól tájékozott a premontreiek ügyeiben, melyekről nem is rendelkezik saját dokumentációval? Sőt, ugyanez a helyzet a máramarosszigeti református kollégiummal, melyek ellen szintén Ghibu lépett fel, vagy ott a gyulafehérvári státusz-per, melyben ugyancsak Ghibu keze nyoma maradt meg. Egyébként csak úgy mellékesen jegyzem meg Onisifor Ghibu nevét három középiskola viseli Romániában. És akkor hol van az RMDSZ, hol maradnak el a helyi és megyei tanácsok, hol az oktatási minisztérium aradi származású államtitkára, a kisebbségügyi ombudsman, etc.
Őket mind hidegen hagyja, hogy a román alkotmány 30. cikkelyének 7. bekezdése, valamint a 107/ 27.04.2006-os törvény, mely a 31. számú 2002-es sürgősségi kormányrendeletet engedélyezte, magukban rejtik azt is, hogy tilos a nemzetiség-ellenesség, az egyház-ellenes, fasiszta, rasszista, xenofób szimbólumok használata?
Hogyan fér meg Onisifor Ghibu nacionalizmusa és sovinizmusa, vallási türelmetlensége a mai értékrendben? Nem használható sem polgári modellként, sem tudományos értékként, sem morális fenség nevében, amit oly kivételes örömmel fölidéznek tőle a hangosbeszélők, s némán elhallgatnak a meg-nem-szólalók. Egy olyan országban, amely NATO- és EU-tag, amely a genfi konvenciót nem erőfölény hatására, hanem egyetértéssel írta alá, miként az ENSZ emberi jogi alapokmányát is, amely tiltja az emberiség-ellenes bűnök elkövetését vagy propagálását is. Egy olyan országban, amely az utolsó azok között, ahol immár megsemmisítettek minden konstrukciós politikai pert, s így Romániában még priusszal halnak meg az emberek, kárpótlás nélkül, jogi számkivetettségben, s ahol hasonló sors vár talán 20 évvel a rendszerváltás után is a morális kárpótlás, vagyonjogi kárpótlás jogosultjaira is.
Persze, lehet, nem kellene magyarul is közzétennünk a jogok és jogosultságok lehetőségeit. Nem kellene listákat készítenünk a kárpótlásra vagy vagyoni visszajuttatásra jogosultakról, nem kellene intézményes jogvédelmet állítani a kiszolgáltatottságban élő mögé. Ki tudja, a hitigazságok (olykor talán) változékonyak, a meg nem történt kárpótlás legföljebb a sértettnek fáj, nem a közpolitikának… Az árnyékosban még a nap sem oly kegyetlenül sütöget. Ha meg nincs pénzforrása ügyvédre, akkor hát mit is akar kárpótoltatni…?
Lehet ugyanakkor az is, a két világháború közötti ügyvitelben, akármely oldalra is történt a játék, még jelen volt az érdekeltség, a fontosság súlya, annak tiszta tudása, mely értékek evidensek, morálisak, elvárásosak, s nem csupán a bársonyszékek és automobilok vágyképe lengte át a közpolitikai-közhivatali atmoszférát. Igaz tehát, talán nem kellene annyi régies iratot, „elavult” tudást, fölháborító históriát összekeresgélni, mindjárt egyszerűbb és szebb volna a jelenkortörténet is… Mit mond a román alkotmány (2003)
II. cím: Az alapvető jogok, szabadságok és kötelezettségek
18. szakasz – Az idegen állampolgárok és a hontalanok
(1) A Romániában lakó idegen állampolgárok és hontalanok az Alkotmány és más törvények által a személyek és a vagyonok tekintetében garantált általános oltalmat élvezik. 31. szakasz – Az információhoz való jog (1) A személy jogát a bármely közérdekű információhoz való hozzáféréshez korlátozni nem lehet. (2) A közhatóságok a rájuk háruló hatáskörök szerint kötelesek biztosítani az állampolgárok tisztességes tájékoztatását a közügyekről és a személyes jellegű kérdésekről.
51. szakasz – A petíciós jog
(1) Az állampolgároknak jogukban áll, hogy csakis az aláírók nevében megfogalmazott petíciókkal a közhatóságokhoz folyamodjanak.
(2) A törvényesen megalakított szervezetek jogosultak arra, hogy petíciókat nyújtsanak be, kizárólag az általuk képviselt közösségek nevében. (3) A petíciós jog gyakorlása illetékmentes.
(4) A közhatóságok a petíciókra törvény szerint megállapított határidőn belül és feltételek között kötelesek válaszolni.
52. szakasz – A valamely közhatóság által sértett személy joga
(1) A valamely jogában vagy törvényes érdekében közhatóság által közigazgatási aktussal vagy a kérelme törvényes határidőre való megoldásának elmulasztásával sértett személy jogosult az igényelt jog vagy törvényes érdek elismerésére, az aktus megsemmisítésére és a neki okozott kár megtérítésére. (2) E jog gyakorlásának feltételeit és korlátait organikus törvény állapítja meg.
(3) Az állam anyagilag felel az igazságszolgáltatási hibákkal okozott károkért. Az állam felelősségét a törvény feltételei között állapítják meg, és ez nem hárítja el a tisztségét rosszhiszeműen vagy súlyos gondatlansággal gyakorló magisztrátus felelősségét.
Varga Andrea
A szerző történész
*1 – Forrás: Rostás Szabolcs /Magyar Nemzet/ Évek múlva kapják vissza ingatlanjaikat az erdélyi magyar egyházak. Romániai restitúció elvben és gyakorlatban Nyomásgyakorlás Brüsszelből és Washingtonból.
Erdély.ma
A helyi és az országos sajtó, hivatalos és blogozásba fulladó nyilatkozatok tömege, nyílt levelek és markáns petíciók sodró sorai veszik körül mostanában az egyházi tulajdonok restitúcióját – avagy magyarán: a történelmi múltban, lefutott időszakokban elkobzott, államosított, „lenyúlt” vagy jogtalannak ítélt egyházi tulajdonok problematikáját.
Hangos ez a paláver, röpködő igazságokkal, fajsúlytalan „utalásokkal”, méltatlan vádakkal, megnyugtató bürokratikus flegmával és provokatív söprésekkel. De hát „ki jár jól” a hitigazságok védelmében, ki veszi hasznát az egyházak elkobzott vagyonának, s hová lett a titkos titkok föltárásának kötelezettsége, az intézményes jogi képviselet, vagy végső soron a magyar szenátorok, RMDSZ-es képviselők, bársonyszékben ülők méltó feladatvállalási kötelezettsége? Ki ad erre legitim jogot, ki tűri a közömbös szerepvállalás-nélküliséget, a szinte a román vetélytársakat is megszégyenítő lerázási megoldásokat…?
Túlpoétizált kérdések ezek, jól tudom. De csak a látszat szerint. Valójában sajnos a hit és a jog egymással konstruktív viszonyban kellene legyenek. Azok számára, akik nem kell észrevegyék, hogy a kommunizmus évtizedeiben az egyházaktól elkobzott mintegy nyolcezer ingatlan helyzetéről van szó, talán „valahol” mindegy is, hogy majdnem 2200 épület/ingatlan/tulajdon volt a magyar történelmi egyházak tulajdonában, s került ki „valamiért” a felekezetek, rendek rendelkezési joga alól. Rendszerváltás-kori képzet volt, hogy az ideológiai restitúció majdan lehetővé teszi a jogi állapotok visszaállítását, jogsérelmek orvoslását is. Tizenhat évvel a Karácsonyi Forradalom után a jogos egyházi tulajdonok mintegy 2,5%-át vehették vissza a felekezetek és közösségek, a bukaresti restitúciós bizottság mindössze 500 magyar egyházi ingatlan visszaszolgáltatása ügyében döntött, sőt saját önszántából is kénytelen késleltetni a tulajdonok birtokbavételét, mivel a restituált közintézményekben működő bitorlókat még öt esztendeig mosolygó arccal kénytelenek megtűrni a tulajdonosok.
A bukaresti kormányzat által még tavaly júliusban elfogadott új restitúciós törvénycsomag alapján idén január 25-ig nyújthatták be a romániai felekezetek az egyházi és közösségi ingatlanok visszaigénylési kérvényeiket. Tehették ezt már a 2002/501-es számú törvény alapján is, azonban egy új jogszabály lehetővé tette az eddig még nem rendezett állapotú ingatlani igények beterjesztését is, kiterjesztve a restitúciót az egykori telkekre, üres beltelkekre, használhatatlanná koptatott épületekre, rommá lehasznált építményekre is. A már beérkezett kétezer ingatlan-visszaszolgáltatást igénylő dosszié több mint felét (57%) magyar birtokjavak teszik ki. A romániai egyházak (ide értve az ortodoxokat és görögkatolikusokat is) által igényelt csaknem nyolcezer ingatlan visszaadása ügyében eddig 908 esetében született elvi döntés. Erről Markó Attila, a romániai restitúciós bizottság alelnöke visszafogott elégedettséggel nyilatkozott, aki szerint „a magyar felekezetek szempontjából jobb ütemben halad a visszaszolgáltatási folyamat” (Magyar Nemzet *1). Talán másként látja ezt Tőkés László, aki az Európai Unióban immár kötelező érvénnyel bíró Alapvető Jogok Chartájának legfőbb jogvédőjéhez, Viviane Reding európai alapjogi biztoshoz fordult mint az Európai Parlament alelnöke, jelezve, hogy a 90-es években nem történt előrelépés ezen a téren annak ellenére, hogy a romániai kisebbségi egyházak ingatlanainak visszaszolgáltatását az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 176/1993. számú Ajánlása, valamint 1123/1997. számú Határozata Románia kötelességévé tette az egyházi vagyonoknak a restitutio in integrum elve alapján való maradéktalan visszaszolgáltatását. A román parlament 2002-ben megalkotta ugyan az 501-es törvényt, amely a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik, a tényleges restitúció azonban túlságosan lassan halad és akadályoztatásokkal terhelt. Hiába, hogy 2005. május 23-án az Egyesült Államok Képviselőháza egyhangúlag elfogadott határozatban sürgette a gyorsítást, „az ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvény gyakorlatba ültetését”, az Európai Parlament pedig 2005. december 15-i, Romániáról szóló határozatának 21. cikkelyében követelte ezt). Tőkés közli, hogy például a 314 ingatlant visszaigénylő Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyomása sem volt elegendő, „a nagyváradi püspökség eddig csupán 61 ingatlant kapott vissza bizottsági végzéssel, 40 épület esetében pedig csak elvi döntést hozott a bukaresti testület. Az egyházkerület tapasztalatai szerint a visszakapott ingatlanok általában lelakott, általános felújítást igénylő iskolaépületek, művelődési házak vagy bérlakások, és számos esetben a törvényes rendelkezések miatt a tényleges birtokbavétel elmaradt, így az egyház bérleti szerződés megkötésére kényszerült”.(*2) Hiába tehát, hogy az amerikai székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítványnak (HHRF), amely az erdélyi magyar történelmi egyházak jogtanácsosainak és a romániai restitúciós bizottság képviselőjének bevonásával szakmai munkacsoportban folytat állandó információcserét az ingatlan-visszaszolgáltatásról (Tom Lantos demokrata és Tom Tancredo republikánus amerikai képviselők által beterjesztett határozatban), és hiába, hogy a román európai csatlakozás is feltételként kapta a romániai egyházi ingatlanok visszaadását sürgető feltételt, ennek érvényt szerezni mindmáig szinte képtelenségnek minősült. Engedtessék ezzel szinte méltó és sürgető témakört ajánlani az RMDSZ soros kongresszusa elé, s egyúttal példákat sorolni a hitigazgatás árnyékosában zajló eseményekről. Az „igazságok” és a hitremények
Sorskérdésnek tetszik, mit kell ma tennie egy bukaresti bizottságoktól és jogi vagy politikai képviseletektől független visszaigénylőnek ahhoz, hogy érvényre juthasson jogos követelése? Milyen speciális felkészülés, jogi hozzáértés, alkotmányos kontroll-lehetőség és birtokpolitikai gyakorlati ismeretanyag szükséges ahhoz (holtig tartó tanulás talán?), hogy az igénybejelentés dokumentációja mellett közjogilag komolyan vehető és végrehajtható válaszra legyen méltó (vagy inkább méltatott). Saját példám adalék ehhez, engedtessék röviden ismertetnem.
Az elmúlt három hónapban a premontrei rend restitúciós pereihez elengedhetetlenül szükséges levéltári kutatások közben alig van módom mást tenni, mint éjjel-nappal beadványokat gyártani a közigazgatási, közhatalmi, jogi intézményeknek, kérő leveleket levéltáraknak, közjegyzői meghatalmazással eljárni képesként a bíróságoknak, adatbirtokosoknak, köztük is a főhatóságoknak, szám szerint hatnak is (Igazságügyi Minisztérium, Románia Kormánya Emil Boc intézkedési jogköre, Pénzügyminisztérium, Adó és Pénzügyi Felügyelet (ANAF), Kulturális Örökség Minisztériuma Kelemen Hunor képviseletében, Egészségügyi Minisztérium (Cseke Attila), no meg a CNSAS, más szaklevéltárak és fölsorolni sem érdemes más képviseletek.
Állami levéltári kutatás közben találtam egy 1940-es keltezésű dokumentumot, melyben egy ismeretlen munkaügyi és szociális minisztériumi köztisztviselő azt sugallja főnökeinek: a premontrei rend jogi személyisége és követelése körüli hajcihőt olyan formában lehetne megoldani, hogy azzal ne csökkentsék az esélyét annak, hogy a Félix fürdői nagy értékű vagyon megmaradjon a román állam (ezáltal a nevezett minisztérium) kezelésében. A hetven éves dokumentum kardinális bizonyíték az eljárások módjaira és miértjeire is, én pedig az ennek megfelelő megkereséssel illettem a megfelelő minisztériumot. Talán nem kell panaszkodnom: válasz nélkül sikerült hagyniuk. Az egyébként jogász végzettségű egészségügyi miniszter (önéletrajza szerint 2001-2004 között a váradi római katolikus püspökség jogtanácsosa), nem csupán néma maradt, de mintha feledni is látszana vagy törölte volna a személyes közösségi emlékezetből a váradi katolikus püspökség püspökfürdői esetét… Némiképpen kierőszakolt válaszadás révén sikerült pecsétes papírt kapnom arról: nincs a minisztérium archívumában semmilyen általam kért irat (értsd: közokirat) a premontrei rend és a román állam közötti perek lefolyásáról. Ez már csak azért is izgalmas regény témája lehetne (Umberto Eco modorában), mert az illetékes minisztérium jogelődje közvetlen haszonélvezője volt a rend Félix fürdői tulajdonának 1948-ban államilag elkonfiskált vagyonrészének. Illetékes élvezeti jogát ugyan nem vitatva, de a létező dokumentumokat mégiscsak tételezve, csupán álnaivan kérdezem: ezen a jól szövött hálón hol akad el egy vidéki kispap, vagy akár az árnyékosban eredményesebb jogi képviselő is? A „nem létező” vagy meg nem lelt közokirat akkor kinek garanciáit, kinek sérelmeit, kinek jogos igényeit vagy haszonélvezetét rejti…?
Változat a jogiasult beszédmódra (példa az Igazságügyi Minisztériumból): forduljon talán az állami levéltárhoz. Ahhoz, ahol engedélyt kell kérni a kutatáshoz, melyet okkal/joggal meg is tagad(hat)nak…, hiszen papírforma szerint a 16/1996-os román levéltári törvény szerint a közokiratok kutathatóságára 90 éves titok-burok bocsátható ki. Felmentést és tájékoztatást, adatközlést és megszerzett jogi felhatalmazás alapján képviseleti respektust ugyan éppen a minisztérium adhat, ugyanis az iratgazda jogaival ő rendelkezik…, de praktikusabb megoldás a levéltárhoz utalni a közügyben érdeklődőt, hadd unja meg a labda-szerepet egy idő múlva. Ezért azután korántsem csoda, hogy soron vannak a CEDO-s pilot-perek, tele az újság a folyamatok részleteivel…(*3) Példák a soron, folytatva: a kormányhivatali válasz méltóképpen szűkszavú: nem tudunk semmit, vagy nincs archívumunk, nem tudhatjuk, volt-e a rendnek, tulajdonosnak ingatlanja a mai Románia területén, s volt-e vagy sem jogi személyisége…
Karácsony előtti válaszlevélben – úgy gondolták – nem illik jókívánságok nélkül reagálni, s ha már hivatkoztam rá és elkértem a 810/1949-es miniszterelnökségi döntés alapjául szolgáló, vallásügyi miniszter 21.535. számú 1949-es referátumát, megkaptam ajándékba a hitelesített xerox-másolatot a törvényről. De sem többet, sem kevesebbet. A kommunizmus bűneit felülvizsgáló intézményből a kormányzati levéltárban csak az nem kutatott az elmúlt négy évben, aki nem akart, s ugyanez érvényes az egészségügyi és igazságügyi minisztériumok levéltári anyagára is. A levéltári törvény állásfoglalása azonban kimondja, hogy mindazon levéltári anyagok, állagok, jelzetek, dossziék, dokumentumok kutatása szabad, amelyeket már valaki egyszer kutatott, ezt tehát a többi kutató előtt is meg kell nyitni, a dokumentumokat utólagosan visszaminősíteni nem lehet. Akkor most nem kutatta senki, nem tárta föl senki, nem vizsgálta tehát az sem mindezen anyagokat, akinek a restitúciós törvény ezt feladatává teszi – vagy csupán a bürokratikus kivételezés eredménye a lerázó hivatalos válasz?
Pénzügyminisztérium, adóhivatal… – ugyancsak „nem tud semmit”, nem ismer semmit, leráz, a helyi szintre tanácsol, a polgármesteri hivatalt ajánlja… Onnan is megkapható a talányos válasz, az elkerülő nyilatkozat, a felelőtlen érdektelenség. Ha jön is válasz, Váradról kell megkapjam pecsétet, hogy az átvételi postafüzetben „hivatalosan” járhassak el és bélyegezzem az átvételt, mivel a Földhivatal nem a képviselőnek, hanem a premontrei rendnek címezte a levelét.
Szívet melengetőbb csak a kulturális miniszter levele lehetett, aki a névre szóló megkeresésre névről bizonykodó válaszra nem méltatott ugyan, de ezzel nyitva hagyta az esélyét, hogy továbbküldték levelemet a vallásügyi államtitkárságnak, vagy más levéltárnak, avagy mégsem. „Consideram oportun” – tudja-e minden érintett, mit is jelenthet? Javaslat, vagy konkrét cselekedetre utaló mondatrész…? Élünk egy országban, ahol lehetne/lenne talán európai igényű jogérvényesítés, európai normákra épülő érdekeltségi és érdekvédelmi rend, de mégsincs. Vagy ha van is, átláthatatlan, sötéten árnyékos, kezelhetetlenül reménytelen. Beadsz egy panaszt, légy akár kárvallott vagy törvényes képviselő, rövid úton akár vissza is jön a méltatás: az intézmény egyik vezetője saját blog-oldalán pellengérez ki. Szerencsém volt megkapni ebből egyet, mely decensen jelezte, hogy talán félreérthettem jogaimat és lehetőségeimet, amennyiben közjó vagy magánjogi képviselet nevében-érdekében megszólalok…
A megszólalások akár ki is egészülhetnek ildomos magántörténettel is. Az ildomosság a politikai korrektség kategóriája alatti olykor, de kétségtelenül tanulságos is. Frissen értesültem arról, hogy a Diszkrimináció-ellenes Tanács, ahol szintúgy föllelhető két magyar is, idestova több mint fél év múltán tudna-e érdemben foglalkozni beadványommal, melyet hivatalból kaptak meg a DNA-tól, ahol mint magyar állampolgár kell élvezzem a gondoskodó szeretetet. Az előzmény szinte triviális: 2009-2010 során egy kelet-európai rendszerváltásokat bemutató, uniós pályázaton kapott támogatásból az Európai Bizottság felkérésére készített kiállításon bemutattunk kétszer is egy filmet, melynek kópiáját a román rendező örökségéül szolgáló anyagból használtuk fel. A román vád szerint a Sahia filmstúdióból ellopott (!?) kópiát, melyet 1989. decemberében készült anyagról kaptam, mint magyar propagandista használtam fel, egyúttal mint kém is, aki ráadásul azt állítja, hogy a román forradalmat egy magyar csinálta… A kedves vád feljelentéssé érett, a Freedom House és Európai Bizottság romániai kirendeltsége kihátrált a felhasználói képviseletből, a feljelentési beadvány pedig nyíltan kémnek titulált. Ami ugyan a román törvényi szabályozástól lehetne akár még megengedett egy vádaskodónak, de a Diszkrimináció-ellenes Tanács működési szabályzata 137/2000-es sürgősségi kormányrendeletre épülő 2. cikkelyének 1, 2. bekezdése korrektül körbejárja, mit jelent diszkriminálni valakit, aki nemcsak hogy történetesen éppen magyar állampolgár, de ettől még nem szükségképpen kém is. A Tanácsnak címzett e tárgyú beadványomban e törvényre hivatkozva kértem, értelmezzék a feljelentésbe foglalt szintagmát: ha magyar, akkor kém is. Tény, hogy szerzői jogi ügyekben a Tanács nem köteles/kompetens dönteni, ezt már decemberben meg is kaptam válaszként. Ennek elismerésével fordultam személyesen a Tanács magyar tagjához, ugyanis a beadvány mégiscsak azzal kezdődik, hogy „a magyar kém ellopta…”. Rövid úton megtudtam, azért nem értelmezték a beadványomat, mert nem beadványnak vették, hanem válaszlevélnek, úgyhogy jöhet immár a „beadvány”. E decemberi forduló után már ma meg is tudhattam, a beadvány sem jó, mert nincs ráírva nagy betűkkel, hogy „panasz!”. Augusztus óta tehát nem jutott idejük átolvasni egy dokumentum vagy dosszié tartalmát, amiből kiderülne, miről van szó és mi a megoldás.
Vetítsem ezt a premontrei, református, evangélikus vagy unitárius, görög katolikus vagy zsidó tulajdonokra, ama bizonyos 2140 vagy nyolcezer peres ügyre, formanyomtatványok és dokumentáció-hiányok tömegére… – mikor lehet ebből egyházi vagyon visszaszolgáltatás, vádak, támadások, blogok, pörölések, irigységek, érdekeltség-hiányok környezetében?! Mintha bizony a beadványokat gyártók mind elmebajosak, túlzóak, értetlenek, akadékoskodók lennének, akik panaszaikkal jobb dolguk helyett bombázzák az intézményeket… S mintha a miniszterek, képviselők, szenátorok, köztisztviselők, közmunkások összesen ennyit lennének hajlandók az ügyekből képviselni, netán még megmutyizni is. Az pedig, hogy emberként, állampolgárként, meghatalmazottként, eljáróként, bevádoltként, szétblogozottként, román honlapokon nyilvánosan lekezeltként, sajtótermékekben kiömlő vádaskodások és sértések elszenvedőjeként mégiscsak jogom volna európai öntudathoz, a közjó normáihoz, a közbékesség elemi tartalmaihoz, jóhiszeműséghez, az ártatlanság és vétlenség vélelméhez, úgy tűnik a közmunkások java többségét mintha hidegen hagyná. Miként a vagyonjogi perek anyaga, a rendek és egyházak ingatlanjainak állapota, a demokratikus és emberi alapjogokhoz való viszony minimális szintje is.
Mert hát vajon tényleg, kit is zavar, ha a rendek és egyházi tulajdonok érdekszférájában ugyanaz a típusú alku megy végbe, mint a két világháború között vagy a durvuló szocializmus időszakában? Kit sem zavar, hogy az egyházi vagyonok-ingatlanok restitúciójáért felelős RMDSZ-es elnökhelyettes is ugyanazt fújja, mint a román értetlen többség, hogy ugyanis a rendnek nem jár semmi, mert nem illeszkednek bele a restitúciós törvénybe. Lehetséges, hogy már mindenki a két világháború közötti pedagógus, Onisifor Ghibu könyveivel kel és fekszik, hogy ennyire jól tájékozott a premontreiek ügyeiben, melyekről nem is rendelkezik saját dokumentációval? Sőt, ugyanez a helyzet a máramarosszigeti református kollégiummal, melyek ellen szintén Ghibu lépett fel, vagy ott a gyulafehérvári státusz-per, melyben ugyancsak Ghibu keze nyoma maradt meg. Egyébként csak úgy mellékesen jegyzem meg Onisifor Ghibu nevét három középiskola viseli Romániában. És akkor hol van az RMDSZ, hol maradnak el a helyi és megyei tanácsok, hol az oktatási minisztérium aradi származású államtitkára, a kisebbségügyi ombudsman, etc.
Őket mind hidegen hagyja, hogy a román alkotmány 30. cikkelyének 7. bekezdése, valamint a 107/ 27.04.2006-os törvény, mely a 31. számú 2002-es sürgősségi kormányrendeletet engedélyezte, magukban rejtik azt is, hogy tilos a nemzetiség-ellenesség, az egyház-ellenes, fasiszta, rasszista, xenofób szimbólumok használata?
Hogyan fér meg Onisifor Ghibu nacionalizmusa és sovinizmusa, vallási türelmetlensége a mai értékrendben? Nem használható sem polgári modellként, sem tudományos értékként, sem morális fenség nevében, amit oly kivételes örömmel fölidéznek tőle a hangosbeszélők, s némán elhallgatnak a meg-nem-szólalók. Egy olyan országban, amely NATO- és EU-tag, amely a genfi konvenciót nem erőfölény hatására, hanem egyetértéssel írta alá, miként az ENSZ emberi jogi alapokmányát is, amely tiltja az emberiség-ellenes bűnök elkövetését vagy propagálását is. Egy olyan országban, amely az utolsó azok között, ahol immár megsemmisítettek minden konstrukciós politikai pert, s így Romániában még priusszal halnak meg az emberek, kárpótlás nélkül, jogi számkivetettségben, s ahol hasonló sors vár talán 20 évvel a rendszerváltás után is a morális kárpótlás, vagyonjogi kárpótlás jogosultjaira is.
Persze, lehet, nem kellene magyarul is közzétennünk a jogok és jogosultságok lehetőségeit. Nem kellene listákat készítenünk a kárpótlásra vagy vagyoni visszajuttatásra jogosultakról, nem kellene intézményes jogvédelmet állítani a kiszolgáltatottságban élő mögé. Ki tudja, a hitigazságok (olykor talán) változékonyak, a meg nem történt kárpótlás legföljebb a sértettnek fáj, nem a közpolitikának… Az árnyékosban még a nap sem oly kegyetlenül sütöget. Ha meg nincs pénzforrása ügyvédre, akkor hát mit is akar kárpótoltatni…?
Lehet ugyanakkor az is, a két világháború közötti ügyvitelben, akármely oldalra is történt a játék, még jelen volt az érdekeltség, a fontosság súlya, annak tiszta tudása, mely értékek evidensek, morálisak, elvárásosak, s nem csupán a bársonyszékek és automobilok vágyképe lengte át a közpolitikai-közhivatali atmoszférát. Igaz tehát, talán nem kellene annyi régies iratot, „elavult” tudást, fölháborító históriát összekeresgélni, mindjárt egyszerűbb és szebb volna a jelenkortörténet is… Mit mond a román alkotmány (2003)
II. cím: Az alapvető jogok, szabadságok és kötelezettségek
18. szakasz – Az idegen állampolgárok és a hontalanok
(1) A Romániában lakó idegen állampolgárok és hontalanok az Alkotmány és más törvények által a személyek és a vagyonok tekintetében garantált általános oltalmat élvezik. 31. szakasz – Az információhoz való jog (1) A személy jogát a bármely közérdekű információhoz való hozzáféréshez korlátozni nem lehet. (2) A közhatóságok a rájuk háruló hatáskörök szerint kötelesek biztosítani az állampolgárok tisztességes tájékoztatását a közügyekről és a személyes jellegű kérdésekről.
51. szakasz – A petíciós jog
(1) Az állampolgároknak jogukban áll, hogy csakis az aláírók nevében megfogalmazott petíciókkal a közhatóságokhoz folyamodjanak.
(2) A törvényesen megalakított szervezetek jogosultak arra, hogy petíciókat nyújtsanak be, kizárólag az általuk képviselt közösségek nevében. (3) A petíciós jog gyakorlása illetékmentes.
(4) A közhatóságok a petíciókra törvény szerint megállapított határidőn belül és feltételek között kötelesek válaszolni.
52. szakasz – A valamely közhatóság által sértett személy joga
(1) A valamely jogában vagy törvényes érdekében közhatóság által közigazgatási aktussal vagy a kérelme törvényes határidőre való megoldásának elmulasztásával sértett személy jogosult az igényelt jog vagy törvényes érdek elismerésére, az aktus megsemmisítésére és a neki okozott kár megtérítésére. (2) E jog gyakorlásának feltételeit és korlátait organikus törvény állapítja meg.
(3) Az állam anyagilag felel az igazságszolgáltatási hibákkal okozott károkért. Az állam felelősségét a törvény feltételei között állapítják meg, és ez nem hárítja el a tisztségét rosszhiszeműen vagy súlyos gondatlansággal gyakorló magisztrátus felelősségét.
Varga Andrea
A szerző történész
*1 – Forrás: Rostás Szabolcs /Magyar Nemzet/ Évek múlva kapják vissza ingatlanjaikat az erdélyi magyar egyházak. Romániai restitúció elvben és gyakorlatban Nyomásgyakorlás Brüsszelből és Washingtonból.
Erdély.ma
2011. február 26.
Bodor Ádám 75 éves
Február 22-én töltötte be 75. születésnapját Bodor Ádám Kossuth- és József Attila-díjas író.
Kolozsvárott született. Az ottani Református Kollégium növendékeként 1952-ben, 16 éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári politikai börtönben tartották fogva két évig. Szabadulása után volt gyári munkás, majd a Kolozsvári Református Teológia hallgatója lett. A diploma megszerzése után dolgozott a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk című lapban, majd négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel.
1969-től, a kötet megjelenésétől kezdve szabadfoglalkozású író. 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, s 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője volt. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa volt. Jelenleg a Holmi szerkesztőbizottságának tagja.
Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei (Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység). Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetet már Magyarországon publikálta, de az ottani elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi című folyóirat novellapályázatát a később megjelent, Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. Ez a sajátos irodalmi műfajú, regényszerű novellaciklus külföldön is nagy sikert aratott. A nem konkrét helyen, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regény a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja.
A Sinistra évében, 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás volt. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a szintén kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre.
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra redukált cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság atmoszférája, s nagyon finom humor jellemzik műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés díját és a külföldi kritikusok díját is.
Az író pályája során több rangos elismerést is kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve-, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában vehette át a Kossuth-díjat, "a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért."
Bodor Ádámot 75. születésnapja alkalmából hétfőn köszöntötték kiadója, a Magvető szerzői a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia szervezésében. A PIM-ben lezajlott rendezvényen Szegedy- Maszák Mihály irodalomtörténész mondott köszöntőt, Szűts Miklós beszélgetett Bodor Ádámmal, Dragomán György, Erdős Virág, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Szilágyi István és Vincze Ferenc pedig az ünnepelt írásaiból olvasott fel.
Népújság (Marosvásárhely)
Február 22-én töltötte be 75. születésnapját Bodor Ádám Kossuth- és József Attila-díjas író.
Kolozsvárott született. Az ottani Református Kollégium növendékeként 1952-ben, 16 éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári politikai börtönben tartották fogva két évig. Szabadulása után volt gyári munkás, majd a Kolozsvári Református Teológia hallgatója lett. A diploma megszerzése után dolgozott a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk című lapban, majd négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel.
1969-től, a kötet megjelenésétől kezdve szabadfoglalkozású író. 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, s 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője volt. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa volt. Jelenleg a Holmi szerkesztőbizottságának tagja.
Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei (Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység). Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetet már Magyarországon publikálta, de az ottani elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi című folyóirat novellapályázatát a később megjelent, Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. Ez a sajátos irodalmi műfajú, regényszerű novellaciklus külföldön is nagy sikert aratott. A nem konkrét helyen, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regény a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja.
A Sinistra évében, 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás volt. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a szintén kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre.
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra redukált cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság atmoszférája, s nagyon finom humor jellemzik műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés díját és a külföldi kritikusok díját is.
Az író pályája során több rangos elismerést is kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve-, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában vehette át a Kossuth-díjat, "a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért."
Bodor Ádámot 75. születésnapja alkalmából hétfőn köszöntötték kiadója, a Magvető szerzői a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia szervezésében. A PIM-ben lezajlott rendezvényen Szegedy- Maszák Mihály irodalomtörténész mondott köszöntőt, Szűts Miklós beszélgetett Bodor Ádámmal, Dragomán György, Erdős Virág, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Szilágyi István és Vincze Ferenc pedig az ünnepelt írásaiból olvasott fel.
Népújság (Marosvásárhely)
2011. február 28.
Elnököt váltott a körüludvarolt RMDSZ
Egy napra Nagyvárad került a romániai média fókuszába, itt tartották ugyanis a Romániai Demokrata Szövetség tizedik kongresszusát, amelyen új elnököt választottak a tizennyolc év után leköszönő Markó Béla helyére, és jelentősen átszervezték a párt döntéshozó, irányító testületeit.
A kormányon lévő RMDSZ nagy fegyvertényként könyvelheti el, hogy az összes romániai parlamenti párt elnöki szinten képviseltette magát a rendezvényen, és a felszólalók egybehangzóan elismeréssel nyilatkoztak a szövetségről, így tett levelében a Kuvaitban tartózkodó Traian Băsescu államfő és videóüzenetében Wilfred Martens, az Európai Néppárt (EPP) elnöke is. Ezért keltett meglepetést, sőt megütközést, amikor Pelczné Gáll Ildikó Fidesz-alelnök sokakat sértő, kioktató beszédében mintegy utasította a küldötteket, hogy melyik elnökjelöltre szavazzanak, hogy elnyerjék a magyar kormánypárt támogatását. A küldöttek jó része viszont hurrogással fejezte ki nemtetszését, majd a hozzászólások rendjén számosan szögezték le: az RMDSZ-nek ne diktáljanak se Brüsszelből, se Bukarestből, de Budapestről se. A voksoláskor is eszerint jártak el, így a területi szervezetek többségének és a leköszönt Markó Béla támogatását élvező Kelemen Hunort több mint kétharmados többséggel választották elnöknek. Az eredményhirdetés utáni sajtóértekezletén utóbbi úgy reagált: már el is felejtette az ominózus beszédet, amelyben a Fidesz-alelnök például lomha, beteg szervezetnek nevezte a szövetséget.
Megnyugodhat egyelőre az RMDSZ-szel együtt kormányzó Demokrata–Liberális Párt, mert Markóval egybehangzóan az új szövetségi elnök is kijelentette: nincs okuk más partnert keresni, amíg a mostani tartja magát a megállapodáshoz. Emil Boc pártelnök-kormányfő ezt igyekezett bizonygatni kongresszusi üdvözlőbeszédében, amikor az elmúlt évek megszorító intézkedéseit követő, szerinte már hónapokon belül a polgárok zsebén is érezhető gazdasági fellendülést emlegette. A közös, stabil kormányzás fenntartására buzdított az (EPP) elnöke és Semjén Zsolt magyar kormányfőhelyettes, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke. Utóbbi emlékeztetett a „ Traian Băsescu vezette D–LP” és a Fidesz–KDNP közötti jó viszonyra, ugyanakkor leszögezte, hogy kulcsfontosságú számukra az „etnikai párt” jelenléte a román parlamentben.
A bukaresti ellenzék vezérei a maguk oldalára igyekeztek csábítani a döntéshozó testületet. A Szociáldemokrata Párt elnöke, Victor Ponta nyílt színi tapsot kapott, amikor azt ígérte, hogy hatalomra kerülésük esetén sosem fognak politikai okból árulással vádolni egy magyar minisztert, amit ez megesett Nagy Zsolt volt informatikai tárcavezetőjével, és sosem fog megesküdni a Bibliára, hogy nem lép koalícióra az RMDSZ-szel. A Nemzeti Liberális Párt elnöke, Crin Antonescu által felvázolt forgatókönyv szerint a Szociál-Liberális Szövetség kerül hatalomra 2012-ben az RMDSZ nélkül is, de megtörténhet ez hamarosan is az RMDSZ-szel együtt, a szövetségé a döntés. A politikus hosszan méltatta a szervezet szerepét és Markó érdemeit a román–magyar viszonyok átalakításában, a magyarok hozzáértését, megbízhatóságát, kötelességtudatát és szabadságszereteté, amiért ő tiszteli, becsüli és szereti e közösség tagjait. A tisztelet és szeretet hangján szólt a tisztségből távozó szövetségi elnökről Takács Csaba megbízott ügyvezető elnök is, aki könnyeivel küszködve olvasta fel a méltatást, majd a szervezet nevében egy Bethlen Gábor fejedelmet ábrázoló domborművet adott át neki.
Markó utolsó szövetségi elnöki beszámolójában az irányítása alatt eltelt tizennyolc év lényeges momentumairól emlékezett meg, a romániai magyar közösség legfőbb politikai eszközeként, +közös szellemi-politikai vagyonunkként” láttatta az RMDSZ-t. A számos hozzászólás után – az eredeti programhoz képest közel háromnegyed órás késéssel – kezdődött az új szövetségi elnök megválasztása titkos szavazással. Amíg számolták a voksokat, a kongresszus az alapszabályzat módosító javaslatairól döntött, és végére is ért még szombaton este. A számláló bizottság elnöke 21 óra előtt pár perccel közölte az eredményt: az 536 érvényes voksból (2 volt érvénytelen) 371-et kapott Kelemen Hunor, 118-at Eckstein-Kovács Péter, aki hiába jelentette ki, hogy ő nem Băsescu embere, és mindössze 47-et az Orbán Viktor támogatását élvező Olosz Gergely.
Az alapszabályzat változtatásán több hónapig dolgozott egy különbizottság, és a kongresszuson lényegében csak megerősítették a legutóbbi SZKT-n már előterjesztett javaslatokat. Így létrehozták a politikai alelnöki státust, betöltőjét a legközelebbi SZKT választja meg, de nyílt titok, hogy Borbély Lászlónak szánják a külpolitikáért, kormányzati kapcsolattartásért felelős tisztséget. Az eddigi Ügyvezető Elnökség feladatait két testület veszi át: a Főtitkárság (fizetett alkalmazottakkal) az adminisztratív szervezésért felel, a 18 tagú Szövetségi Elnökségben (SZE) pedig a politikai irányításért a parlamenti frakcióvezetők és azon területi elnökök részvételével, amely megyékben a magyarság részaránya meghaladja a 15 százalékot. Ezzel teljesült a Bihar megyei és partiumi területi szervezetek óhaja, nagyobb beleszólást kapnak az RMDSZ irányításába. A szórvány-megyék szervezeteit éves váltással összesen két személy képviseli. Az eddig 14 fős Szövetségi Állandó Tanácsban is helyet kap az SZE minden tagja, továbbá a megalakuló három Regionális Önkormányzati Tanács elnöke, a szórványt és a platformokat ebben is két-két személy reprezentálja. Az alapszabályzat az idénre ígéri a Kulturális Autonómia Tanács megalakítását.
Tegnap a programmódosítással – nagyobb hangsúlyt kapott a székelyföldi önrendelkezés, az oktatás meg a szórvány – és néhány kongresszusi határozat elfogadásával, a tervezettnél másfél órával hamarabb zárult le a kongresszus. Fellélegezhetett a több mint százfős helyi rendezőcsapat, amelynek tagjai fáradhatatlan figyelemmel őrködtek azon, hogy a félezernél több küldött, a több tucatnyi meghívott, a közel másfélszáz sajtós semmiben se szenvedjen hiányt. Dicséretre méltó a profi módon felszerelt és berendezett sajtószoba, a Szakszervezetek Művelődési Házának összes székére rákerült új, a tulipán emblémájával ellátott huzat, az egész épület dekorációja, amelyből az élővirág-kompozíciókat sem felejtették ki.
Máté Zsófia, Reggeli Újság (Nagyvárad)
Egy napra Nagyvárad került a romániai média fókuszába, itt tartották ugyanis a Romániai Demokrata Szövetség tizedik kongresszusát, amelyen új elnököt választottak a tizennyolc év után leköszönő Markó Béla helyére, és jelentősen átszervezték a párt döntéshozó, irányító testületeit.
A kormányon lévő RMDSZ nagy fegyvertényként könyvelheti el, hogy az összes romániai parlamenti párt elnöki szinten képviseltette magát a rendezvényen, és a felszólalók egybehangzóan elismeréssel nyilatkoztak a szövetségről, így tett levelében a Kuvaitban tartózkodó Traian Băsescu államfő és videóüzenetében Wilfred Martens, az Európai Néppárt (EPP) elnöke is. Ezért keltett meglepetést, sőt megütközést, amikor Pelczné Gáll Ildikó Fidesz-alelnök sokakat sértő, kioktató beszédében mintegy utasította a küldötteket, hogy melyik elnökjelöltre szavazzanak, hogy elnyerjék a magyar kormánypárt támogatását. A küldöttek jó része viszont hurrogással fejezte ki nemtetszését, majd a hozzászólások rendjén számosan szögezték le: az RMDSZ-nek ne diktáljanak se Brüsszelből, se Bukarestből, de Budapestről se. A voksoláskor is eszerint jártak el, így a területi szervezetek többségének és a leköszönt Markó Béla támogatását élvező Kelemen Hunort több mint kétharmados többséggel választották elnöknek. Az eredményhirdetés utáni sajtóértekezletén utóbbi úgy reagált: már el is felejtette az ominózus beszédet, amelyben a Fidesz-alelnök például lomha, beteg szervezetnek nevezte a szövetséget.
Megnyugodhat egyelőre az RMDSZ-szel együtt kormányzó Demokrata–Liberális Párt, mert Markóval egybehangzóan az új szövetségi elnök is kijelentette: nincs okuk más partnert keresni, amíg a mostani tartja magát a megállapodáshoz. Emil Boc pártelnök-kormányfő ezt igyekezett bizonygatni kongresszusi üdvözlőbeszédében, amikor az elmúlt évek megszorító intézkedéseit követő, szerinte már hónapokon belül a polgárok zsebén is érezhető gazdasági fellendülést emlegette. A közös, stabil kormányzás fenntartására buzdított az (EPP) elnöke és Semjén Zsolt magyar kormányfőhelyettes, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke. Utóbbi emlékeztetett a „ Traian Băsescu vezette D–LP” és a Fidesz–KDNP közötti jó viszonyra, ugyanakkor leszögezte, hogy kulcsfontosságú számukra az „etnikai párt” jelenléte a román parlamentben.
A bukaresti ellenzék vezérei a maguk oldalára igyekeztek csábítani a döntéshozó testületet. A Szociáldemokrata Párt elnöke, Victor Ponta nyílt színi tapsot kapott, amikor azt ígérte, hogy hatalomra kerülésük esetén sosem fognak politikai okból árulással vádolni egy magyar minisztert, amit ez megesett Nagy Zsolt volt informatikai tárcavezetőjével, és sosem fog megesküdni a Bibliára, hogy nem lép koalícióra az RMDSZ-szel. A Nemzeti Liberális Párt elnöke, Crin Antonescu által felvázolt forgatókönyv szerint a Szociál-Liberális Szövetség kerül hatalomra 2012-ben az RMDSZ nélkül is, de megtörténhet ez hamarosan is az RMDSZ-szel együtt, a szövetségé a döntés. A politikus hosszan méltatta a szervezet szerepét és Markó érdemeit a román–magyar viszonyok átalakításában, a magyarok hozzáértését, megbízhatóságát, kötelességtudatát és szabadságszereteté, amiért ő tiszteli, becsüli és szereti e közösség tagjait. A tisztelet és szeretet hangján szólt a tisztségből távozó szövetségi elnökről Takács Csaba megbízott ügyvezető elnök is, aki könnyeivel küszködve olvasta fel a méltatást, majd a szervezet nevében egy Bethlen Gábor fejedelmet ábrázoló domborművet adott át neki.
Markó utolsó szövetségi elnöki beszámolójában az irányítása alatt eltelt tizennyolc év lényeges momentumairól emlékezett meg, a romániai magyar közösség legfőbb politikai eszközeként, +közös szellemi-politikai vagyonunkként” láttatta az RMDSZ-t. A számos hozzászólás után – az eredeti programhoz képest közel háromnegyed órás késéssel – kezdődött az új szövetségi elnök megválasztása titkos szavazással. Amíg számolták a voksokat, a kongresszus az alapszabályzat módosító javaslatairól döntött, és végére is ért még szombaton este. A számláló bizottság elnöke 21 óra előtt pár perccel közölte az eredményt: az 536 érvényes voksból (2 volt érvénytelen) 371-et kapott Kelemen Hunor, 118-at Eckstein-Kovács Péter, aki hiába jelentette ki, hogy ő nem Băsescu embere, és mindössze 47-et az Orbán Viktor támogatását élvező Olosz Gergely.
Az alapszabályzat változtatásán több hónapig dolgozott egy különbizottság, és a kongresszuson lényegében csak megerősítették a legutóbbi SZKT-n már előterjesztett javaslatokat. Így létrehozták a politikai alelnöki státust, betöltőjét a legközelebbi SZKT választja meg, de nyílt titok, hogy Borbély Lászlónak szánják a külpolitikáért, kormányzati kapcsolattartásért felelős tisztséget. Az eddigi Ügyvezető Elnökség feladatait két testület veszi át: a Főtitkárság (fizetett alkalmazottakkal) az adminisztratív szervezésért felel, a 18 tagú Szövetségi Elnökségben (SZE) pedig a politikai irányításért a parlamenti frakcióvezetők és azon területi elnökök részvételével, amely megyékben a magyarság részaránya meghaladja a 15 százalékot. Ezzel teljesült a Bihar megyei és partiumi területi szervezetek óhaja, nagyobb beleszólást kapnak az RMDSZ irányításába. A szórvány-megyék szervezeteit éves váltással összesen két személy képviseli. Az eddig 14 fős Szövetségi Állandó Tanácsban is helyet kap az SZE minden tagja, továbbá a megalakuló három Regionális Önkormányzati Tanács elnöke, a szórványt és a platformokat ebben is két-két személy reprezentálja. Az alapszabályzat az idénre ígéri a Kulturális Autonómia Tanács megalakítását.
Tegnap a programmódosítással – nagyobb hangsúlyt kapott a székelyföldi önrendelkezés, az oktatás meg a szórvány – és néhány kongresszusi határozat elfogadásával, a tervezettnél másfél órával hamarabb zárult le a kongresszus. Fellélegezhetett a több mint százfős helyi rendezőcsapat, amelynek tagjai fáradhatatlan figyelemmel őrködtek azon, hogy a félezernél több küldött, a több tucatnyi meghívott, a közel másfélszáz sajtós semmiben se szenvedjen hiányt. Dicséretre méltó a profi módon felszerelt és berendezett sajtószoba, a Szakszervezetek Művelődési Házának összes székére rákerült új, a tulipán emblémájával ellátott huzat, az egész épület dekorációja, amelyből az élővirág-kompozíciókat sem felejtették ki.
Máté Zsófia, Reggeli Újság (Nagyvárad)
2011. február 28.
A 1989-es események után újonnan megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) első kongresszusát, nem éppen véletlenül, Nagyváradon tartották meg. A X. alkalommal megtartott tisztújító kongresszust szintén Nagyváradon tartották meg. A két kongresszus között sok víz lefolyt a Körösön.
A hajdani RMDSZ mára sok mindenben átalakult, korszerűbbé vált. Politikusai mára már rég elsajátították a politika mesterség fogásait. Tevékenységük jelentősen hozzájárult az ország imázs jelenlegi arculatának kialakulásához.
A mai RMDSZ, az elmúlt idők tevékenységét számba véve, igazán meg lehetne elégedve önmaga teljesítményével.
Mégis a 18 éve tartó „Markó uralomnak” pontosan az elnök elhatározása következtében vége lett. Feltehetnénk a kérdést, miért érezte úgy Markó Béla, jöjjön helyette más, akit valahogy bevallottan ő is támogatott, és az vigye tovább azt a nehéz örökséget, amit rá hagyott?
A kérdést az eljövendők fogják megválaszolni. Mert az eljövendő, megjósolható, semmiképp sem lesz egy nyugodt diadalmenet.
Köztudott dolog a siker nemcsak barátot, de nagyon sok rosszindulatot is kivált.
Az RMDSZ- re sokan irigykednek, és sokan örülnének annak, ha a kormányból, a politikai életből eltűnne. Éppen ezért, és az országban emberi életet élni vágyó magyarságnak volna annyi önfenntartó ösztöne, hogy a szirénhangokból ki tudja szűrni mindazt, amire neki nincs szüksége, és nézve a saját érdekeit, olyan egységet tudna alakítani, amely pont az országban élő magyarság közös érdekeit tudja továbbra is eredményesen védeni.
Sok jó tanács. Baráti szó. Sok megbecsülést tükröző mondat hangzott el, de a szó és a tett, a taps és a cselekedet között óriási a különbség. Ne felejtsék, egységben az erő. Az egységet kell megőrizni, és akkor az RMDSZ nem vesztheti el parlamenti szereplésének lehetőségeit.
Én, mint a sajtó embere lehettem a kongresszuson jelen. A teremben ülve, figyelhettem az eseményeket, melyek számomra világosan jelezték, mennyire érték mind az, amit az RMDSZ fennállása óta megvalósított. De jelzést érezhettem abban is, mennyi kísértésnek tehető ki az RMDSZ.
A mindenkori RMDSZ vezetők legnagyobb feladata az országban élő magyarság igényeinek a kielégítése. Amíg ez sikerül, addig van létjogosultsága a szervezetnek.
Szombaton, Nagyváradon az RMDSZ X. Kongresszusa 371 igen szavazattal Kelemen Hunort választotta elnökévé.
– Az RMDSZ újonnan megválasztott elnöke saját bevallása szerint, mivel kicsit meg volt hűlve, nem álmodott semmit, vagyis nem emlékszik semmire abból, amit álmodott. Reggel mégis, amint mondja, riadtan ébredt fel.
– Mitől féltél?
Nem féltem, de sorjáztam, mi a legfontosabb, amit már most el kell kezdeni és megoldani. Amikor az ember túl van egy ilyen hajszán, akkor a következő napon a ráváró felelősségre gondol. Nagyon nagy munka vár rám. Markó Béla 18 esztendeje után, a léc olyan magasra van állítva, mely azt jelzi, nem könnyű az örökség. Sok munka vár ránk.
Az elkövetkező napokban sok megbeszélés vár, mivel mindenkivel nyitottan akarunk tárgyalni. Nagyon át kell gondolnunk a tevékenységünket.
– Az újonnan létrejött koalíció elég világosan értésére adta az RMDSZ- nek a tárgyalási szándékát.
– Ezt normálisnak is tartom. De a tárgyalástól a megegyezésig azért van egy út is.
Eckstein Kovács Péter 118 szavazatot kapott.
– Nem vagy az ember, aki azt vallod, az élet megáll. Az élet megy tovább.
– Én úgy indultam ebben a versenyben, hogy meg akartam nyerni. De a küldöttek többsége a folytonosságot, a biztonságot választotta. Az én ajánlatom a változás volt. A változással szemben általában van egy kis óvatosság.
– De mégis a küldöttek negyede jelezte, van miben újítani és kell is, újítani.
– Én nagyon remélem, az új elnök, akinek ezúton is gratulálok, lesz füle meghallani ezeket az üzeneteket.
– Az eljövendőkben mindazokat, melyeket eddig vallottál, nem akarod feladni, felülvizsgálni?
Én 20 éve dolgozom az RMDSZ – nek, fel sem merül annak a lehetősége, hogy én elhagynám a szervezetet, ugyanakkor felújításra van szüksége, még az új elnökkel is.
Végezetül befejezném két gondolatsorral: A politikai mesterség egyik nagy erénye, ha kellemetlennek tűnő dolgot is úgy tudsz közölni, hogy az ne sértsen egyetlen értelmes embert sem. Valamint a három szerző: Paál Árpád, Kós Károly, Zágoni István által írt „Kiáltó szó”-ból vett idézettel: „Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk, és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni és azt fogják végül, kivívni magunknak szász és román erdélyi nemzettestvéreink is.”
Csomafáy Ferenc, erdon.ro
A hajdani RMDSZ mára sok mindenben átalakult, korszerűbbé vált. Politikusai mára már rég elsajátították a politika mesterség fogásait. Tevékenységük jelentősen hozzájárult az ország imázs jelenlegi arculatának kialakulásához.
A mai RMDSZ, az elmúlt idők tevékenységét számba véve, igazán meg lehetne elégedve önmaga teljesítményével.
Mégis a 18 éve tartó „Markó uralomnak” pontosan az elnök elhatározása következtében vége lett. Feltehetnénk a kérdést, miért érezte úgy Markó Béla, jöjjön helyette más, akit valahogy bevallottan ő is támogatott, és az vigye tovább azt a nehéz örökséget, amit rá hagyott?
A kérdést az eljövendők fogják megválaszolni. Mert az eljövendő, megjósolható, semmiképp sem lesz egy nyugodt diadalmenet.
Köztudott dolog a siker nemcsak barátot, de nagyon sok rosszindulatot is kivált.
Az RMDSZ- re sokan irigykednek, és sokan örülnének annak, ha a kormányból, a politikai életből eltűnne. Éppen ezért, és az országban emberi életet élni vágyó magyarságnak volna annyi önfenntartó ösztöne, hogy a szirénhangokból ki tudja szűrni mindazt, amire neki nincs szüksége, és nézve a saját érdekeit, olyan egységet tudna alakítani, amely pont az országban élő magyarság közös érdekeit tudja továbbra is eredményesen védeni.
Sok jó tanács. Baráti szó. Sok megbecsülést tükröző mondat hangzott el, de a szó és a tett, a taps és a cselekedet között óriási a különbség. Ne felejtsék, egységben az erő. Az egységet kell megőrizni, és akkor az RMDSZ nem vesztheti el parlamenti szereplésének lehetőségeit.
Én, mint a sajtó embere lehettem a kongresszuson jelen. A teremben ülve, figyelhettem az eseményeket, melyek számomra világosan jelezték, mennyire érték mind az, amit az RMDSZ fennállása óta megvalósított. De jelzést érezhettem abban is, mennyi kísértésnek tehető ki az RMDSZ.
A mindenkori RMDSZ vezetők legnagyobb feladata az országban élő magyarság igényeinek a kielégítése. Amíg ez sikerül, addig van létjogosultsága a szervezetnek.
Szombaton, Nagyváradon az RMDSZ X. Kongresszusa 371 igen szavazattal Kelemen Hunort választotta elnökévé.
– Az RMDSZ újonnan megválasztott elnöke saját bevallása szerint, mivel kicsit meg volt hűlve, nem álmodott semmit, vagyis nem emlékszik semmire abból, amit álmodott. Reggel mégis, amint mondja, riadtan ébredt fel.
– Mitől féltél?
Nem féltem, de sorjáztam, mi a legfontosabb, amit már most el kell kezdeni és megoldani. Amikor az ember túl van egy ilyen hajszán, akkor a következő napon a ráváró felelősségre gondol. Nagyon nagy munka vár rám. Markó Béla 18 esztendeje után, a léc olyan magasra van állítva, mely azt jelzi, nem könnyű az örökség. Sok munka vár ránk.
Az elkövetkező napokban sok megbeszélés vár, mivel mindenkivel nyitottan akarunk tárgyalni. Nagyon át kell gondolnunk a tevékenységünket.
– Az újonnan létrejött koalíció elég világosan értésére adta az RMDSZ- nek a tárgyalási szándékát.
– Ezt normálisnak is tartom. De a tárgyalástól a megegyezésig azért van egy út is.
Eckstein Kovács Péter 118 szavazatot kapott.
– Nem vagy az ember, aki azt vallod, az élet megáll. Az élet megy tovább.
– Én úgy indultam ebben a versenyben, hogy meg akartam nyerni. De a küldöttek többsége a folytonosságot, a biztonságot választotta. Az én ajánlatom a változás volt. A változással szemben általában van egy kis óvatosság.
– De mégis a küldöttek negyede jelezte, van miben újítani és kell is, újítani.
– Én nagyon remélem, az új elnök, akinek ezúton is gratulálok, lesz füle meghallani ezeket az üzeneteket.
– Az eljövendőkben mindazokat, melyeket eddig vallottál, nem akarod feladni, felülvizsgálni?
Én 20 éve dolgozom az RMDSZ – nek, fel sem merül annak a lehetősége, hogy én elhagynám a szervezetet, ugyanakkor felújításra van szüksége, még az új elnökkel is.
Végezetül befejezném két gondolatsorral: A politikai mesterség egyik nagy erénye, ha kellemetlennek tűnő dolgot is úgy tudsz közölni, hogy az ne sértsen egyetlen értelmes embert sem. Valamint a három szerző: Paál Árpád, Kós Károly, Zágoni István által írt „Kiáltó szó”-ból vett idézettel: „Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk, és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni és azt fogják végül, kivívni magunknak szász és román erdélyi nemzettestvéreink is.”
Csomafáy Ferenc, erdon.ro
2011. március 2.
Két szólamban
Valószínű, aligha létezik olyan erdélyi magyar értelmiségi, aki ne szomorodna el, amikor Tőkés László Cs. Gyimesi Évának a magyarországi 168 órában megjelent interjújával kapcsolatos nyilatkozatát olvassa. Nincsen abban semmi titok, hogy Cs. Gyimesi Éva és Tőkés László más és más gondolati áramlathoz tartoznak, közös viszont mindkettőjükben az 1989 előtt Erdélyben oly ritka cselekvő ellenzékiség, amely a Temesvárról induló változás napjaiban is egyazon platformra állította őket.
Mindketten ott voltak az RMDSZ alapítói között, és az elmúlt másfél évtizedben különböző álláspontokról mindketten bírálták az RMDSZ vezetésének néhány olyan vonatkozását, amelyet a romániai magyarság szempontjából károsnak ítéltek meg. Cs. Gyimesi Éva nemegyszer figyelmeztetett a hatalomközelség veszélyeire, és érvelt a romániai magyar intézményépítés fontosságáért, a felszínes és gyors megoldások, a kampányközeli ígérgetések helyett.
Tőkés László helyzetteremtőnek nevezett politikájával pedig mindegyre olyan elszalasztott lehetőségekre hívta fel a figyelmet, amelyet a megfontolva lépkedő RMDSZ nem ugyanígy értékelt. Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárként csak olyan önálló Bolyai-egyetemet tud elképzelni, amely képes a nemzetközi minőségi követelményekhez igazodni, a Partiumi Keresztény Egyetemet alapító Tőkés László viszont közösségi jelképnek tekinti az egyetem visszaállítását.
Cs. Gyimesi Éva rövid politikai pályafutás után visszatért az egyetemi élethez, Tőkés László viszont püspöksége mellett is a politika iránt kötelezte el magát. Társadalomszemléletük is meglehetősen különböző: a nemzetpolitikában gondolkodó Tőkés László számára a magyarság a társadalmi különbségeket elmosó kulcsszó, Cs. Gyimesi Éva viszont látja a társadalmat a maga többirányú tagoltságában, és abban hisz, hogy másképpen kell közeledni a különböző csoportokhoz és egyénekhez.
A politikusnak az a kézenfekvő, ha könnyen érthető és lehetőleg egyszólamú üzenetekkel fordul volt és leendő választóihoz, az alkotó értelmiségi viszont nem engedi meg magának, hogy ne a ráció talaján álló, egyéni hangot kövessen. Tőkés Lászlót és Cs. Gyimesi Évát tehát igen lényeges felfogásbeli különbségek választják el, és ezzel nincsenek egymagukban, hiszen a romániai magyarság soraiban többen, többféleképpen gondolkodnak, és teszik ezt úgy, hogy megfogalmazásaikban mértéktartó stílust követnek.
Cs. Gyimesi Éva a szóban forgó interjúban elmondta a maga véleményét Magyarország jelenlegi kormányának egész sor intézkedésével kapcsolatban, Tőkés László viszont a miniszterelnök barátjaként és eszmetársaként mindenekelőtt kötelességének érzi megvédeni a jelenlegi magyarországi kormánypolitikát, hiszen a nyilatkozat felépítésében nem a személyét érintő megfogalmazások a terjedelmesek.
A gondolkodásbeli különbségek elismerése a demokrácia sajátja. Ennek tagadása hová vezet?
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)
Valószínű, aligha létezik olyan erdélyi magyar értelmiségi, aki ne szomorodna el, amikor Tőkés László Cs. Gyimesi Évának a magyarországi 168 órában megjelent interjújával kapcsolatos nyilatkozatát olvassa. Nincsen abban semmi titok, hogy Cs. Gyimesi Éva és Tőkés László más és más gondolati áramlathoz tartoznak, közös viszont mindkettőjükben az 1989 előtt Erdélyben oly ritka cselekvő ellenzékiség, amely a Temesvárról induló változás napjaiban is egyazon platformra állította őket.
Mindketten ott voltak az RMDSZ alapítói között, és az elmúlt másfél évtizedben különböző álláspontokról mindketten bírálták az RMDSZ vezetésének néhány olyan vonatkozását, amelyet a romániai magyarság szempontjából károsnak ítéltek meg. Cs. Gyimesi Éva nemegyszer figyelmeztetett a hatalomközelség veszélyeire, és érvelt a romániai magyar intézményépítés fontosságáért, a felszínes és gyors megoldások, a kampányközeli ígérgetések helyett.
Tőkés László helyzetteremtőnek nevezett politikájával pedig mindegyre olyan elszalasztott lehetőségekre hívta fel a figyelmet, amelyet a megfontolva lépkedő RMDSZ nem ugyanígy értékelt. Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárként csak olyan önálló Bolyai-egyetemet tud elképzelni, amely képes a nemzetközi minőségi követelményekhez igazodni, a Partiumi Keresztény Egyetemet alapító Tőkés László viszont közösségi jelképnek tekinti az egyetem visszaállítását.
Cs. Gyimesi Éva rövid politikai pályafutás után visszatért az egyetemi élethez, Tőkés László viszont püspöksége mellett is a politika iránt kötelezte el magát. Társadalomszemléletük is meglehetősen különböző: a nemzetpolitikában gondolkodó Tőkés László számára a magyarság a társadalmi különbségeket elmosó kulcsszó, Cs. Gyimesi Éva viszont látja a társadalmat a maga többirányú tagoltságában, és abban hisz, hogy másképpen kell közeledni a különböző csoportokhoz és egyénekhez.
A politikusnak az a kézenfekvő, ha könnyen érthető és lehetőleg egyszólamú üzenetekkel fordul volt és leendő választóihoz, az alkotó értelmiségi viszont nem engedi meg magának, hogy ne a ráció talaján álló, egyéni hangot kövessen. Tőkés Lászlót és Cs. Gyimesi Évát tehát igen lényeges felfogásbeli különbségek választják el, és ezzel nincsenek egymagukban, hiszen a romániai magyarság soraiban többen, többféleképpen gondolkodnak, és teszik ezt úgy, hogy megfogalmazásaikban mértéktartó stílust követnek.
Cs. Gyimesi Éva a szóban forgó interjúban elmondta a maga véleményét Magyarország jelenlegi kormányának egész sor intézkedésével kapcsolatban, Tőkés László viszont a miniszterelnök barátjaként és eszmetársaként mindenekelőtt kötelességének érzi megvédeni a jelenlegi magyarországi kormánypolitikát, hiszen a nyilatkozat felépítésében nem a személyét érintő megfogalmazások a terjedelmesek.
A gondolkodásbeli különbségek elismerése a demokrácia sajátja. Ennek tagadása hová vezet?
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. március 7.
Elismerés a Székelyföldi Regionális Stúdiónak
Díjjal ismerte el a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány a Duna Televízió székelyudvarhelyi stúdiójának közösségépítő tevékenységét. A díjat létrehozó alapítvány azokat tünteti ki, a városlakók szavazatai alapján, akik sokat tesznek a város jövőjéért.
Hidat képezni a Székelyföld és az anyaország között – ezzel a céllal dolgozik már 10. éve a Székelyföldi Regionális Stúdió. Tizenkét fős csapatunk napi rendszerességgel tudósítja a Duna Televízió nézőit a székelyföldi történésekről, és emellett aktívan részt vállal a régió közösségének építésében. Például gyakran építünk rögtönzött közvetítőkocsit, hogy rögzíthessük a székelység életének fontos pillanatait.
Tavaly az egész Székelyudvarhelyet megmozgató városjobbító ötletbörzét indítottunk, az eredményre az városvezetők is felfigyeltek.
Jakab Endre stúdióvezető szerint a szervezet létjogosultsága igazolt: „A díj igazolja, hogy a magyar közszolgálati médiának egy erős központra van szüksége itt, a Székelyföldön, hogy elvigyük a régió hírét a nagyvilágba, és tükröt tartsunk ennek a közösségnek."
A Közösségi Alapítvánnyal évek óta együttműködünk, városszépítő kalákáiról, a közösség érdekeit szolgáló programjairól rendszeresen beszámolunk. Az SZKA évente díjra jelöli azokat a személyeket, vállalkozókat és szervezeteket, amelyek a legtöbbet tettek a közösségért, a legjobbakról a közönség dönt.
Idén a szavazók a mi munkánkat értékelték a legtöbbre.
Száva Enikő, Szikszai Olivér, Fancsali Levente
Duna Televízió, Erdély.ma
Díjjal ismerte el a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány a Duna Televízió székelyudvarhelyi stúdiójának közösségépítő tevékenységét. A díjat létrehozó alapítvány azokat tünteti ki, a városlakók szavazatai alapján, akik sokat tesznek a város jövőjéért.
Hidat képezni a Székelyföld és az anyaország között – ezzel a céllal dolgozik már 10. éve a Székelyföldi Regionális Stúdió. Tizenkét fős csapatunk napi rendszerességgel tudósítja a Duna Televízió nézőit a székelyföldi történésekről, és emellett aktívan részt vállal a régió közösségének építésében. Például gyakran építünk rögtönzött közvetítőkocsit, hogy rögzíthessük a székelység életének fontos pillanatait.
Tavaly az egész Székelyudvarhelyet megmozgató városjobbító ötletbörzét indítottunk, az eredményre az városvezetők is felfigyeltek.
Jakab Endre stúdióvezető szerint a szervezet létjogosultsága igazolt: „A díj igazolja, hogy a magyar közszolgálati médiának egy erős központra van szüksége itt, a Székelyföldön, hogy elvigyük a régió hírét a nagyvilágba, és tükröt tartsunk ennek a közösségnek."
A Közösségi Alapítvánnyal évek óta együttműködünk, városszépítő kalákáiról, a közösség érdekeit szolgáló programjairól rendszeresen beszámolunk. Az SZKA évente díjra jelöli azokat a személyeket, vállalkozókat és szervezeteket, amelyek a legtöbbet tettek a közösségért, a legjobbakról a közönség dönt.
Idén a szavazók a mi munkánkat értékelték a legtöbbre.
Száva Enikő, Szikszai Olivér, Fancsali Levente
Duna Televízió, Erdély.ma
2011. március 11.
Akik nem akarnak magyarul tanulni
Meghökkentő, elkeserítő a háromszéki főtanfelügyelő közlése, miszerint e vidéken a román iskolák tanulóinak harminc százaléka magyar családok ivadéka, esetleg vegyes házasságokból született gyermek. Bizonyára nagyon sok szülőt nem világosított fel senki az anyanyelvű oktatás előnyeiről, nem tudják, nem hallották és nem olvasták, hogy mindenki anyanyelvén válhat megalapozott ismeretekkel rendelkező felnőtté. Esetleg tudóssá.
A rendszerváltás előtt jogfosztásként éltük meg valamennyien, hogy lassan, de biztosan számolták fel a magyar tannyelvű középiskolai osztályokat, minden fél osztálykáért, minden helyért elkeseredett küzdelem folyt. Ma önként és dalolva íratják román iskolába az aggódó szülők gyermekeiket. Az elmúlt esztendőkben sajnos a szükségesnél kevesebbet beszéltünk minderről. Gondoltuk, elég, ha nyitva állt és áll az iskolák kapuja, válogathat a szülő, gyermek, hogy hol folytatja tanulmányait. És lám, most azzal kell szembesülnünk, a székelyföldi magyar szülő annyira aggódik csemetéje jövőjéért, hogy jobb sorsa reményében román iskolába íratja gyermekét. Tudjon románul — mondják —, akkor lesz jövője ebben az országban. Hogy magyarul nem tud, hogy anyanyelvét rosszul beszéli, nem ír és nem olvas, hogy kiesik a nemzeti kultúrából, elidegenül népétől, úgy látszik, sok szülőnek nem okoz gondot. És azt sem mérik fel, hogy az asszimiláció fájdalmas, lassan pusztító. S bár az államalkotó nép örömmel nyugtázza a folyamatot, le is nézi a kisebbségi sorsból kiszakadni óhajtókat. Rég kiderítették a pedagógia tudós emberei, hogy a legbiztosabb és legmegalapozottabb tudást anyanyelvén szerezheti meg a gyermek, hogy a román iskolát végzők eredményei például a román egyetemeken alatta maradnak a magyar iskolába járókénak. Ezt a kolozsvári építészeti egyetem magyar oktatóinak sokéves felmérése igazolja. S nem ártana emlékezni Hegyeli Attila, egykor Csángóföldön tanító magyar szakos tanár ama megfigyelésére, hogy e vidék román iskoláiban tanuló csángó gyermekek matematikatudása nagyságrendekkel lemaradt a román anyanyelvű társaiké mögött, mert a fogalomkialakítás és a tudás rögzülésének folyamatát megzavarta a kétnyelvűség. Ha gyermekeink egy része nem kíván magyarul tanulni, ha szüleiket nem érdekli iskoláink, nyelvünk és nemzeti létünk jövője, teljesen fölösleges a Székelyföld területi autonómiájáról, belső anyaország megteremtéséről, személyi vagy kulturális autonómiáról álmodozni.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Meghökkentő, elkeserítő a háromszéki főtanfelügyelő közlése, miszerint e vidéken a román iskolák tanulóinak harminc százaléka magyar családok ivadéka, esetleg vegyes házasságokból született gyermek. Bizonyára nagyon sok szülőt nem világosított fel senki az anyanyelvű oktatás előnyeiről, nem tudják, nem hallották és nem olvasták, hogy mindenki anyanyelvén válhat megalapozott ismeretekkel rendelkező felnőtté. Esetleg tudóssá.
A rendszerváltás előtt jogfosztásként éltük meg valamennyien, hogy lassan, de biztosan számolták fel a magyar tannyelvű középiskolai osztályokat, minden fél osztálykáért, minden helyért elkeseredett küzdelem folyt. Ma önként és dalolva íratják román iskolába az aggódó szülők gyermekeiket. Az elmúlt esztendőkben sajnos a szükségesnél kevesebbet beszéltünk minderről. Gondoltuk, elég, ha nyitva állt és áll az iskolák kapuja, válogathat a szülő, gyermek, hogy hol folytatja tanulmányait. És lám, most azzal kell szembesülnünk, a székelyföldi magyar szülő annyira aggódik csemetéje jövőjéért, hogy jobb sorsa reményében román iskolába íratja gyermekét. Tudjon románul — mondják —, akkor lesz jövője ebben az országban. Hogy magyarul nem tud, hogy anyanyelvét rosszul beszéli, nem ír és nem olvas, hogy kiesik a nemzeti kultúrából, elidegenül népétől, úgy látszik, sok szülőnek nem okoz gondot. És azt sem mérik fel, hogy az asszimiláció fájdalmas, lassan pusztító. S bár az államalkotó nép örömmel nyugtázza a folyamatot, le is nézi a kisebbségi sorsból kiszakadni óhajtókat. Rég kiderítették a pedagógia tudós emberei, hogy a legbiztosabb és legmegalapozottabb tudást anyanyelvén szerezheti meg a gyermek, hogy a román iskolát végzők eredményei például a román egyetemeken alatta maradnak a magyar iskolába járókénak. Ezt a kolozsvári építészeti egyetem magyar oktatóinak sokéves felmérése igazolja. S nem ártana emlékezni Hegyeli Attila, egykor Csángóföldön tanító magyar szakos tanár ama megfigyelésére, hogy e vidék román iskoláiban tanuló csángó gyermekek matematikatudása nagyságrendekkel lemaradt a román anyanyelvű társaiké mögött, mert a fogalomkialakítás és a tudás rögzülésének folyamatát megzavarta a kétnyelvűség. Ha gyermekeink egy része nem kíván magyarul tanulni, ha szüleiket nem érdekli iskoláink, nyelvünk és nemzeti létünk jövője, teljesen fölösleges a Székelyföld területi autonómiájáról, belső anyaország megteremtéséről, személyi vagy kulturális autonómiáról álmodozni.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. március 11.
Nem ismernek bennünket a románok?
Valóban így van? Mert ha igen, fölmerül a kérdés, miért? És ki ezért a felelős? Mert lennie kell. Talán mi? Nemrég a feleségem fölszállt a trolira, de alig ült le, elébe állt egy nő, és tegezve, románul így szólt: „Állj föl!” „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért – jött a válasz –, mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük.” A feleségem nem állt föl, és méltatlankodott, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magyarul kérdezte: „XY család?” Az ilyenkor szokásos „téves kapcsolás” helyett az illető, válasz helyett, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” Alig két napra rá a feleségem szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Kerékpárját tolva egy férfi közeledett. A kerékpárt a kerítés mellé támasztotta, a feleségemhez lépett, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött, majd továbbállt. A feleségem utánakiáltotta: „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset amolyan válaszféle a címben föltett kérdésre. Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Mi vagyunk felelősek? Talán azért, mert amint azt egy kolozsvári újságíró megjegyezte: erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangászklubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész-, bűvész- és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.? De semmi értelme az önvádaskodásnak. Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb. Azért, hogy nem ismernek bennünket a románok, nem a mi, hanem az „egységes nemzetállam” vezetői a felelősek.
A saját intézmény létszükséglet
Iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megőrizzük. És továbbfejlesszük. Közhely, de igaz: nyelvében él a nemzet. Az 1989-es fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk, a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy földönfutókká váljunk. Vagyis kivándoroljunk. Egyszóval föl akart számolni, el akart tüntetni bennünket. Egy volt szekus tiszt által az 1990-es években nyilvánosságra hozott adatok szerint 1977-ben Ceauşescu utasítására, a titkosrendőrség egy húszéves terv, a Tiszta Románia megvalósításához látott hozzá. Ennek célja az eszelos zsarnok által veszélyesnek minősített öt kisebbség – a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török – teljes felszámolása volt. Közülük is a legnagyobb létszámú, a magyar volt a fő cél. Ez ellen semmit sem lehetett tenni. Ráadásul a sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, szekértolók, talpnyalók itthon és külföldön egyaránt azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. Aki ne adj’isten mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt.
Az „egységes nemzetállam” építése, ha enyhébben, de töretlenül folytatódik. Most is be akar olvasztani bennünket. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges minél több saját intézet, szövetség, egyesület stb. Az „egységes nemzetállam” kitervelőinek és megvalósításán szorgoskodóknak soha nem volt és ma sincs tudomásuk Szent Istvánnak fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiről, melyben többek között „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” figyelmeztetés is szerepel.
Történelem: hazugság és szégyentelenség
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. Ezek alapján megismerhettek bennünket? Bennünket ideiglenesnek, átmenetinek tartottak, akikkel emiatt nem is érdemes foglalkozni. Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, a „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen ferde szemmel kezdtek nézni ránk. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis „az évszázadok során az örökös őslakók mellé telepedtek” minősítésével. Volt idő, mikor az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évig tartó háború után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Az efféle „ismereteken” felnőtt nemzedékek megismerhettek bennünket? Mindennek gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
A nem ismerés alapja a hazugság
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk. És ezért gyűlölnek egyesek. Természetesen vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is úgy vélik egyesek, hogy nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Meg hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Meg a múzeumokkal. És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival?
A magyarok között is akadnak, akik szerint új himnuszra lenne szükségünk a több mint százötven éves avíttság helyett. Mert ez csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője, épp azt vetette föl, hogy mikor lesz a románoknak végre olyan himnuszuk, amelyik legalább száz évig megmarad. Mások Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolják. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több könyveket adna ki, melyek az ún. dák–román folytonossági elméletet cáfolják? Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a Kolozs megyei RMDSZ által kiadott Puntea – melynek egyik kezdeményezője, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Ami a megoldást elősegítené
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el az iskolában is tanítani. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Néhány éve lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy tantárgynak több tankönyve is legyen. Így az egyik történelemtankönyv, román tanárok szerzeménye, az úgynevezett dák–román folytonossági elmélet mellett a románoknak a Balkánról a Dunától északra való bevándorlása elméletét is ismertette. Ez ellen azonban többen hevesen tiltakoztak. Alaptalannak, hazugnak minősítették, így nem lett belőle iskolai tankönyv. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének Erdély őslakói, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Nádas, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve szintén magyar eredetű.
Elősegítené megismerésünket, ha ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező lenne az illető kisebbség nyelvének, rövid, de valós történetének a tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a kb. hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezenkívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és tanárképző főiskola működik. De a helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elöl a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, a finn a második. Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. A Székelyföldön is. A pénzeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így pl. a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is. Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is annak, hogy a románok az iskolában magyar nyelvet tanuljanak. Úgy gondolkodnak ma is, mint a bukott hatalom egykori képviselői, akik évről évre gondosan kigyomlálták a Kriterion kiadói tervéből a románoknak szóló magyar nyelvkönyv és a magyar–román nagyszótár kiadását. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem végre rájönnének, hogy ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári helytörténész
Krónika (Kolozsvár)
Valóban így van? Mert ha igen, fölmerül a kérdés, miért? És ki ezért a felelős? Mert lennie kell. Talán mi? Nemrég a feleségem fölszállt a trolira, de alig ült le, elébe állt egy nő, és tegezve, románul így szólt: „Állj föl!” „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért – jött a válasz –, mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük.” A feleségem nem állt föl, és méltatlankodott, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magyarul kérdezte: „XY család?” Az ilyenkor szokásos „téves kapcsolás” helyett az illető, válasz helyett, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” Alig két napra rá a feleségem szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Kerékpárját tolva egy férfi közeledett. A kerékpárt a kerítés mellé támasztotta, a feleségemhez lépett, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött, majd továbbállt. A feleségem utánakiáltotta: „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset amolyan válaszféle a címben föltett kérdésre. Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Mi vagyunk felelősek? Talán azért, mert amint azt egy kolozsvári újságíró megjegyezte: erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangászklubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész-, bűvész- és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.? De semmi értelme az önvádaskodásnak. Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb. Azért, hogy nem ismernek bennünket a románok, nem a mi, hanem az „egységes nemzetállam” vezetői a felelősek.
A saját intézmény létszükséglet
Iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megőrizzük. És továbbfejlesszük. Közhely, de igaz: nyelvében él a nemzet. Az 1989-es fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk, a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy földönfutókká váljunk. Vagyis kivándoroljunk. Egyszóval föl akart számolni, el akart tüntetni bennünket. Egy volt szekus tiszt által az 1990-es években nyilvánosságra hozott adatok szerint 1977-ben Ceauşescu utasítására, a titkosrendőrség egy húszéves terv, a Tiszta Románia megvalósításához látott hozzá. Ennek célja az eszelos zsarnok által veszélyesnek minősített öt kisebbség – a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török – teljes felszámolása volt. Közülük is a legnagyobb létszámú, a magyar volt a fő cél. Ez ellen semmit sem lehetett tenni. Ráadásul a sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, szekértolók, talpnyalók itthon és külföldön egyaránt azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. Aki ne adj’isten mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt.
Az „egységes nemzetállam” építése, ha enyhébben, de töretlenül folytatódik. Most is be akar olvasztani bennünket. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges minél több saját intézet, szövetség, egyesület stb. Az „egységes nemzetállam” kitervelőinek és megvalósításán szorgoskodóknak soha nem volt és ma sincs tudomásuk Szent Istvánnak fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiről, melyben többek között „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” figyelmeztetés is szerepel.
Történelem: hazugság és szégyentelenség
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. Ezek alapján megismerhettek bennünket? Bennünket ideiglenesnek, átmenetinek tartottak, akikkel emiatt nem is érdemes foglalkozni. Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, a „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen ferde szemmel kezdtek nézni ránk. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis „az évszázadok során az örökös őslakók mellé telepedtek” minősítésével. Volt idő, mikor az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évig tartó háború után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Az efféle „ismereteken” felnőtt nemzedékek megismerhettek bennünket? Mindennek gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
A nem ismerés alapja a hazugság
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk. És ezért gyűlölnek egyesek. Természetesen vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is úgy vélik egyesek, hogy nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Meg hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Meg a múzeumokkal. És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival?
A magyarok között is akadnak, akik szerint új himnuszra lenne szükségünk a több mint százötven éves avíttság helyett. Mert ez csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője, épp azt vetette föl, hogy mikor lesz a románoknak végre olyan himnuszuk, amelyik legalább száz évig megmarad. Mások Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolják. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több könyveket adna ki, melyek az ún. dák–román folytonossági elméletet cáfolják? Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a Kolozs megyei RMDSZ által kiadott Puntea – melynek egyik kezdeményezője, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Ami a megoldást elősegítené
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el az iskolában is tanítani. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Néhány éve lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy tantárgynak több tankönyve is legyen. Így az egyik történelemtankönyv, román tanárok szerzeménye, az úgynevezett dák–román folytonossági elmélet mellett a románoknak a Balkánról a Dunától északra való bevándorlása elméletét is ismertette. Ez ellen azonban többen hevesen tiltakoztak. Alaptalannak, hazugnak minősítették, így nem lett belőle iskolai tankönyv. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének Erdély őslakói, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Nádas, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve szintén magyar eredetű.
Elősegítené megismerésünket, ha ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező lenne az illető kisebbség nyelvének, rövid, de valós történetének a tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a kb. hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezenkívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és tanárképző főiskola működik. De a helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elöl a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, a finn a második. Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. A Székelyföldön is. A pénzeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így pl. a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is. Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is annak, hogy a románok az iskolában magyar nyelvet tanuljanak. Úgy gondolkodnak ma is, mint a bukott hatalom egykori képviselői, akik évről évre gondosan kigyomlálták a Kriterion kiadói tervéből a románoknak szóló magyar nyelvkönyv és a magyar–román nagyszótár kiadását. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem végre rájönnének, hogy ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári helytörténész
Krónika (Kolozsvár)
2011. március 11.
Az üres szék
A napokban egy kis faluban jártam, három temploma van, s ma már száz lakosa sincs. Teleki Pálra gondoltam, az ésszerű telepítésre, s híres vörös térképére, amelyen a monarchia összeomlása előtti utolsó évtizednek, ahogy emlegetni szoktuk „a nagy béke korának” állapot-tükrében látható a magyarság kezdődő szórványosodása.
Teleki Pálra gondoltam, a bukovinai székelyek hazatelepítésére, s eszembe jutott az a fotókópia, amelyet közel harminc esztendeje vettem egy antikváriumban. Teleki Pál búcsúlevelének másolata volt, s hogy ott, abban a pusztuló faluban eszembe jutott, talán nem véletlen. Gondolhattam volna azokra a legendákra, amelyek a néhai miniszterelnök tragikus sorsa miatt kísértenek mind a mai napig.
Az egyik ilyen, mindegyre visszatérő, hogy a németek gyilkolták vagy gyilkoltatták meg. Hallottam azt is, hogy Churchill azt akarta, hogy a világháborút lezáró béketárgyalásokon legyen egy üres szék, ezzel jelezve, hogy nem felejtette el a világ Teleki kétségbeesett tettét. És van egy harmadik legenda is, amely szerint, a Kerepesi sírkert felé vonuló temetési menetet jugoszláv felségjelzésű bombázók virágkoszorúkkal szórták meg, s a szalagokon az állt, hogy „A jugoszláv néptől”.
Erre gondolhattam volna, de nekem, ott, valami más jutott eszembe.
Bizony, több mint hetven esztendeje már, hogy Magyarország és a korabeli Jugoszláv királyság örökbéke-szerződést kötött. És már annak is hetven esztendeje, hogy 1941. április harmadikának hajnalán a nemzet becsületét féltő miniszterelnök öngyilkos lett.
Hazaérve azon töprengtem, hogy mi történhetett volna másként, mi lett volna, ha...
Az az örökös magyar „mi történhetett volna, ha....”
A vörös térképet nézegettem, s az első és második bécsi döntés térképlapjait. Vajon hány magyar falu készül Teleki halála óta a mennybemenetelre? Vajon hány falu neve tűnik el véglegesen a XXI. században a magyar ugarról? És nemcsak a beolvadásra gondoltam, nemcsak arra, hogy helyünkben színtiszta roma falvak alakulnak ki a Kárpát-medencében, s ha már ezt az egyáltalán nem szívderítő folyamatot mérlegeltem, az egykére gondoltam, arra a nemzetet pusztító ragályra, amelyet minden korban illett az előző kormányokra, rendszerekre kenni.
Régi gondunk. Olyan régi, hogy dr. Antal Gábor püspök, már 1898-ban, képletesen szólva megkondítja a vészharangot a somogyi egykézésről írva, s még alig telik el egy emberöltő, az ormánysági lelkész, Kiss Géza 1937-ben számolgat is: „Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? Végpusztulás.”
Kalotaszegről, az erdélyi Mezőségről ne is beszéljünk...
Teleki Pál kapcsán jutott mindez eszembe.
Hogy miért? A kérdésre egyszerű a válasz. Abban a pusztuló kis faluban eszembe jutott, hogy, az Aranyos Beszterce vidékéről írva, Orbán Balázs már az 1860-as években felveti a moldvai magyarság lakosságcserével történő hazatelepítésének gondolatatát, azt, ami aztán Teleki Pál sürgetésére, de nem az ő akarata szerint, a bukovinai székelyekkel, szerencsétlen módon meg is történik.
Vannak korai telepítések Bukovinából, még a monarchia idején (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza a Bánságban, s Déva mellett Csernakeresztúr, hogy csak a jelentősebbeket említsem), de aztán a Molotov–Ribbentrop-paktum után elkezdődik Európában egy nagyobb vándoroltatás. Balti németek tömegei, s egy hozzánk közelebbi vidékről, Besszarábiából százezer német hazatelepítése folyik, amelyben még egy magyar dunai gőzös, az Erzsébet királyné is részt vesz. Úgy tűnik, a világháborúba lépésünk előtti napokban jön el az ideje, hogy több mint tízezer nemzettársunkról gondoskodjon Teleki Pál miniszterelnök kormánya, hogy hazatelepítse őket.
És hová? Kézenfekvő, hogy a bihari, szatmári Trianon után telepített román falvak lakosságcseréje lenne kézenfekvő terület, de vannak lázálmok a Hortobágyról is (alpesi vidékről a puszta?), s el is kezdődik a bukovinai falvak felszámolása, ám közbejön a tragédia.
Az a bizonyos áprilisi hajnal. Teleki öngyilkossága. És néhány nappal a tragédia előtt történik valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni, a bukovinai székelyek iszonyatos tragédiájáról beszélve. Az 1940-es évnek, a második bécsi döntés mellett, talán utolsó meghatározó külpolitikai eseménye a december 12-én megkötött magyar–jugoszláv szerződés aláírása volt („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”). Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksander Cincár-Markovic jugoszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása alatt, 1941. március elején került sor.
És átvonul Magyarországon a Jugoszláviát lerohanó német hadsereg, de ezt a Miniszterelnök már nem éri meg.
És megindulnak nyomukban a magyar csapatok is, visszafoglalni a Délvidéket.
És Teleki halála után a visszafoglalt Bácskába telepítik a bukovinai székelyeket. Kitelepített, elűzött szerbek lakóházait, földjeit kapják, hogy aztán alig három év után a honfoglalást rettegve átélő tízezernyi népcsoportot Tito partizánjai tizedeljék, s itt találják magukat a háború végén, menekültként, Magyarországon, újra csak egy másik idegen ajkú népcsoport, a földönfutóvá tett svábok házaiban.
Igen, eszembe jutott az az üresen hagyott szék. Ma, amikor kötelező számon kérni a múltat, arra gondolok, hogy valahol kell lennie egy virtuális tárgyalóteremben néhány széknek, amibe azokat kellene ültetni, akik kétszeresen földönfutóvá tették, merő „nemzetféltésből”, a bukovinai székelyeket. Hogy miért tartom iszonyatosan tragikusnak sorsukat? Mert lágerekben, fogolytáborokban, gulágokon az a remény éltethetett embereket, hogy egyszer majd hazatérnek. De Bukovinából áttelepítve, a Bácskából menekülve, számukra hol lehetett akkor a haza?
Teleki Pálra gondoltam, arra a miniszterelnökre, aki tudósként, emberként is példamutató lehet mindazoknak, akik a politikában a „foggal-körömmel hatalom” ellenében a becsület útját akarják járni.
Vári Attila
Egy rebellis szellem
Hatvanötödik születésnapján köszönthetjük Vári Attila írót, költőt (született 1946 márciusában, Sáromberkén). Írói felfutása a legendás második Forrás-nemzedék „hóna alatt” történt; Balla Zsófia mellett talán ő volt akkoriban – a múlt század hatvanas éveiben – a legfiatalabb berobbanó a(z erdélyi) magyar irodalomba. Virtuóz prózaíróként mutatkozott be, s az is maradt mind a mai napig, műveivel minduntalan meglepve s megdolgoztatva olvasóit.
A hetvenes évek végétől versekkel is jelentkezett, néhány megjelent verseskönyve ugyancsak valós irodalmi esemény volt. Figyelemre méltó dramaturgiai, irodalomszervezői, kultúrdiplomáciai munkássága is. Mindent összevetve: magyarságában is európai érzékenységű és felelősségű írónk megmaradt 65 évesen is ugyanannak a rebellis szellemnek, aminek első kötetében, A véges napban ígérkezett.
Főbb művei: A véges nap (novellák, 1967); Casanova – a zongora árverése és más történetek (novellák, 1972); Középkori villamosjegy (novellák, 1976); Változatok ütő és védekező hangszerekre (versek, 1978); A virágmadarak hajnalban lehullnak (regény, 1980); Lassított lónézés (novellák, 1985); Volt egyszer egy város (regény, 1986); Az elsodort babaház (versek, 1987); Holtak köve (regény, 1987); Kettőskereszt (versek, 1996); Cselédfarsang (regény, 2001); Sztálinvárosi idill (novellák, 2004); Vanília (regény, 2006); Históriás ének a rendszerváltásra (versek, 2006); Idegen ég (válogatott versek, 2006); Lepkeszárny (novellák, 2008). (csg)
Új Magyar Szó (Bukarest)
A napokban egy kis faluban jártam, három temploma van, s ma már száz lakosa sincs. Teleki Pálra gondoltam, az ésszerű telepítésre, s híres vörös térképére, amelyen a monarchia összeomlása előtti utolsó évtizednek, ahogy emlegetni szoktuk „a nagy béke korának” állapot-tükrében látható a magyarság kezdődő szórványosodása.
Teleki Pálra gondoltam, a bukovinai székelyek hazatelepítésére, s eszembe jutott az a fotókópia, amelyet közel harminc esztendeje vettem egy antikváriumban. Teleki Pál búcsúlevelének másolata volt, s hogy ott, abban a pusztuló faluban eszembe jutott, talán nem véletlen. Gondolhattam volna azokra a legendákra, amelyek a néhai miniszterelnök tragikus sorsa miatt kísértenek mind a mai napig.
Az egyik ilyen, mindegyre visszatérő, hogy a németek gyilkolták vagy gyilkoltatták meg. Hallottam azt is, hogy Churchill azt akarta, hogy a világháborút lezáró béketárgyalásokon legyen egy üres szék, ezzel jelezve, hogy nem felejtette el a világ Teleki kétségbeesett tettét. És van egy harmadik legenda is, amely szerint, a Kerepesi sírkert felé vonuló temetési menetet jugoszláv felségjelzésű bombázók virágkoszorúkkal szórták meg, s a szalagokon az állt, hogy „A jugoszláv néptől”.
Erre gondolhattam volna, de nekem, ott, valami más jutott eszembe.
Bizony, több mint hetven esztendeje már, hogy Magyarország és a korabeli Jugoszláv királyság örökbéke-szerződést kötött. És már annak is hetven esztendeje, hogy 1941. április harmadikának hajnalán a nemzet becsületét féltő miniszterelnök öngyilkos lett.
Hazaérve azon töprengtem, hogy mi történhetett volna másként, mi lett volna, ha...
Az az örökös magyar „mi történhetett volna, ha....”
A vörös térképet nézegettem, s az első és második bécsi döntés térképlapjait. Vajon hány magyar falu készül Teleki halála óta a mennybemenetelre? Vajon hány falu neve tűnik el véglegesen a XXI. században a magyar ugarról? És nemcsak a beolvadásra gondoltam, nemcsak arra, hogy helyünkben színtiszta roma falvak alakulnak ki a Kárpát-medencében, s ha már ezt az egyáltalán nem szívderítő folyamatot mérlegeltem, az egykére gondoltam, arra a nemzetet pusztító ragályra, amelyet minden korban illett az előző kormányokra, rendszerekre kenni.
Régi gondunk. Olyan régi, hogy dr. Antal Gábor püspök, már 1898-ban, képletesen szólva megkondítja a vészharangot a somogyi egykézésről írva, s még alig telik el egy emberöltő, az ormánysági lelkész, Kiss Géza 1937-ben számolgat is: „Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? Végpusztulás.”
Kalotaszegről, az erdélyi Mezőségről ne is beszéljünk...
Teleki Pál kapcsán jutott mindez eszembe.
Hogy miért? A kérdésre egyszerű a válasz. Abban a pusztuló kis faluban eszembe jutott, hogy, az Aranyos Beszterce vidékéről írva, Orbán Balázs már az 1860-as években felveti a moldvai magyarság lakosságcserével történő hazatelepítésének gondolatatát, azt, ami aztán Teleki Pál sürgetésére, de nem az ő akarata szerint, a bukovinai székelyekkel, szerencsétlen módon meg is történik.
Vannak korai telepítések Bukovinából, még a monarchia idején (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza a Bánságban, s Déva mellett Csernakeresztúr, hogy csak a jelentősebbeket említsem), de aztán a Molotov–Ribbentrop-paktum után elkezdődik Európában egy nagyobb vándoroltatás. Balti németek tömegei, s egy hozzánk közelebbi vidékről, Besszarábiából százezer német hazatelepítése folyik, amelyben még egy magyar dunai gőzös, az Erzsébet királyné is részt vesz. Úgy tűnik, a világháborúba lépésünk előtti napokban jön el az ideje, hogy több mint tízezer nemzettársunkról gondoskodjon Teleki Pál miniszterelnök kormánya, hogy hazatelepítse őket.
És hová? Kézenfekvő, hogy a bihari, szatmári Trianon után telepített román falvak lakosságcseréje lenne kézenfekvő terület, de vannak lázálmok a Hortobágyról is (alpesi vidékről a puszta?), s el is kezdődik a bukovinai falvak felszámolása, ám közbejön a tragédia.
Az a bizonyos áprilisi hajnal. Teleki öngyilkossága. És néhány nappal a tragédia előtt történik valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni, a bukovinai székelyek iszonyatos tragédiájáról beszélve. Az 1940-es évnek, a második bécsi döntés mellett, talán utolsó meghatározó külpolitikai eseménye a december 12-én megkötött magyar–jugoszláv szerződés aláírása volt („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”). Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksander Cincár-Markovic jugoszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása alatt, 1941. március elején került sor.
És átvonul Magyarországon a Jugoszláviát lerohanó német hadsereg, de ezt a Miniszterelnök már nem éri meg.
És megindulnak nyomukban a magyar csapatok is, visszafoglalni a Délvidéket.
És Teleki halála után a visszafoglalt Bácskába telepítik a bukovinai székelyeket. Kitelepített, elűzött szerbek lakóházait, földjeit kapják, hogy aztán alig három év után a honfoglalást rettegve átélő tízezernyi népcsoportot Tito partizánjai tizedeljék, s itt találják magukat a háború végén, menekültként, Magyarországon, újra csak egy másik idegen ajkú népcsoport, a földönfutóvá tett svábok házaiban.
Igen, eszembe jutott az az üresen hagyott szék. Ma, amikor kötelező számon kérni a múltat, arra gondolok, hogy valahol kell lennie egy virtuális tárgyalóteremben néhány széknek, amibe azokat kellene ültetni, akik kétszeresen földönfutóvá tették, merő „nemzetféltésből”, a bukovinai székelyeket. Hogy miért tartom iszonyatosan tragikusnak sorsukat? Mert lágerekben, fogolytáborokban, gulágokon az a remény éltethetett embereket, hogy egyszer majd hazatérnek. De Bukovinából áttelepítve, a Bácskából menekülve, számukra hol lehetett akkor a haza?
Teleki Pálra gondoltam, arra a miniszterelnökre, aki tudósként, emberként is példamutató lehet mindazoknak, akik a politikában a „foggal-körömmel hatalom” ellenében a becsület útját akarják járni.
Vári Attila
Egy rebellis szellem
Hatvanötödik születésnapján köszönthetjük Vári Attila írót, költőt (született 1946 márciusában, Sáromberkén). Írói felfutása a legendás második Forrás-nemzedék „hóna alatt” történt; Balla Zsófia mellett talán ő volt akkoriban – a múlt század hatvanas éveiben – a legfiatalabb berobbanó a(z erdélyi) magyar irodalomba. Virtuóz prózaíróként mutatkozott be, s az is maradt mind a mai napig, műveivel minduntalan meglepve s megdolgoztatva olvasóit.
A hetvenes évek végétől versekkel is jelentkezett, néhány megjelent verseskönyve ugyancsak valós irodalmi esemény volt. Figyelemre méltó dramaturgiai, irodalomszervezői, kultúrdiplomáciai munkássága is. Mindent összevetve: magyarságában is európai érzékenységű és felelősségű írónk megmaradt 65 évesen is ugyanannak a rebellis szellemnek, aminek első kötetében, A véges napban ígérkezett.
Főbb művei: A véges nap (novellák, 1967); Casanova – a zongora árverése és más történetek (novellák, 1972); Középkori villamosjegy (novellák, 1976); Változatok ütő és védekező hangszerekre (versek, 1978); A virágmadarak hajnalban lehullnak (regény, 1980); Lassított lónézés (novellák, 1985); Volt egyszer egy város (regény, 1986); Az elsodort babaház (versek, 1987); Holtak köve (regény, 1987); Kettőskereszt (versek, 1996); Cselédfarsang (regény, 2001); Sztálinvárosi idill (novellák, 2004); Vanília (regény, 2006); Históriás ének a rendszerváltásra (versek, 2006); Idegen ég (válogatott versek, 2006); Lepkeszárny (novellák, 2008). (csg)
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. március 11.
Demográfiai riogatás: nem mind magyar, ami fénylik
Mennyire valós az a közvélekedés, hogy a magyarokat megpróbálták erőteljesen elrománosítani a kommunizmusban azzal, hogy mesterségesen szabályozták a lakosság vándorlását a megyék között?
Többek között ezt vizsgálta Veres Valér szociológus Románia demográfiai helyzete 1990-2009 között című előadásában, amire múlt héten ültünk be az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári székhelyén. A BBTE docense a közel két órás beszélgetésen a romániai magyar népességet és az összlakosságot hasonlította össze a termékenység, elhalálozás, gyermekvállalási kedv, házasságkötések, válások, migráció szempontjából. Kiderült, nem mind magyar, ami fénylik.
Indexeléssel előznek az idősek
Közhelyszámba megy, hogy Romániában csökken a termékeny korú népesség aránya, ez viszont komoly problémákat fog hamarosan jelenti úgy a gazdaságra, mint a nyugdíjrendszerre nézve, hívta fel a figyelmet Veres Valér.
Míg országos szinten az öregedési index száz körüli értéket mutat, egész pontosan a 2008-as adatok szerint 98-at, addig a régiók között jelentős eltérések vannak. Az index kiszámításában a 65 év felettiek számát arányítják a 14 évnél fiatalabb népességéhez: minél nagyobb az idős népesség aránya, annál magasabb értéket mutat az index.
Nem okozott meglepetést az sem, hogy a fővárosban a legöregebb a lakosság (117,2), azaz 100 fiatalra 117,2 idős személy jut. Ennek egyik fő oka, hogy a városi népességben hosszú ideje sokkal alacsonyabb a születésszám. A legfiatalabb népességű régió Moldva, ahol a termékenység csökkenése a legkésőbb indult be az ország többi részéhez képest. Észak- és Dél-Erdélyben 89, valamint 90,4 az említett mutató.
Magyar arányok: megszámoltattunk
Közismert az is, hogy a huszadik század folyamán az erdélyi magyarság számaránya Romániában folyamatosan csökkent. Abszolút számokban anyanyelv szerint az 1910-es lélekszámot szokták alapul venni. 1930-ban a mai ország területére arányítva nemzetiség szerint tíz százalékát képezte a magyarság az ország össznépességének, és ehhez képest csökkent le 6,6 százalékra.
1930-ban nemzetiség szerint a magyarok lélekszáma 1,425, anyanyelv szerint pedig 1,554 millió volt. 2002-ben nemzetiség szerint 1,434, anyanyelv szerint pedig 1,447 millió magyart számoltak össze, de ez Románia összlakosságának mindössze 6,6 százalékát jelentette.
Románia és a romániai magyarok korfája a 2002-es adatok fényében eléggé hasonló, viszont azok a demográfiai változások, amelyeket az abortuszpolitika generált Romániában, jobban látszanak az egész ország népességén, és kevésbé az erdélyi magyarságon. „Ami azt is jelenti, hogy az intézkedések kevésbé voltak hatékonyak, kevésbé tudták a népességszámot növelni a magyarok esetében, mint országos szinten”, mutatott rá a szociológus.
Veres Valér azt is elmondta, hogy szintén 2002-es adatokat véve alapul, nagyon jól kimutatható, hogy tendenciaszerűen elöregedettebb a magyar népesség az össznépességhez képest, ami szintén azt vetíti előre, hogy a népességfogyás az arányokat tekintve is folyamatos. A 70 és 74 év közötti magyarok száma például megközelítőleg 40 százalékos eltérést mutat a hasonló korú össznépességhez képest.
A vegyes házasságok magyarjai
A magyar-román vegyes házasságok száma és a gyermekek felvállalt nemzetisége szintén nem valami kecsegtető, ám „nem lehet azt mondani, hogy hovatovább egyre rosszabb lesz”. 1992-es és 2002-es adatok alátámasztják, ami már eddig sem volt titok: ha a családfő magyar nemzetiségű, nagyobb arányban lesznek a vállalt gyermekek is magyarok.
2002-ben 45 847 családban a családfő nemzetisége magyar volt, 29 555 gyermek született ezekben a családokban, ebből 9 413, vagyis a gyermekek 31,8 százalékát jelentették be magyarként. 46 372 család esetében vallotta magát románnak a családfő, 28 507 gyereknek adtak életet, és ebből 6 631, vagyis a gyermekek mindössze 23,3 százalékát jegyezték be magyar nemzetiségűként.
(1992-es adatok: 45 444 család magyar nemzetiségű családfővel, 32 341 gyermek született, a gyermekek 35 százalékát jelentették be magyarként. 48 969 család román a családfővel, 32 691 gyermek született, 17,1 százalékát jelentették be magyar nemzetiségűnek).
A szociológus szerint az adatok nagyon orientatív jellegűek, hiszen nem lehet tudni, hogy felnőtt korban a gyermekek nemzetisége valójában mi lesz. „Sőt annyira, hogy úgy gondolom, pont fordítva lesz, vagyis a magyar anyáknak a gyermekei lesznek 35 százalékban magyarok. Bizonyos mértékig még mindig érvényesül az erdélyi családokban egyféle patriarchális magatartás, de látjuk azt is, hogy a nagy többség mégis a román szülő irányába dönt függetlenül attól, hogy a férfi vagy a nő a magyar ajkú”, ecsetelte Veres Valér.
Az abortusz tiltása növelte a gyermekelhagyást
A születési és termékenységi ráták jelentősebb csökkenése Romániában már az 1950-es évektől folyamatosan megfigyelhető, 1966-ra viszonylag alacsony szintre jutott (14,3 ezrelék, vagyis ezer főre jutó élve születés száma), ekkor a nyers halálozási ráta szintje 8,2 ezrelék volt. A kommunista vezetés erre úgy reagált, hogy '66-ban betiltotta az abortuszt, amire a születések száma közel kétszeresére emelkedett egyetlen év alatt, 27,4 ezrelékre.
A rendszerváltást követően értelemszerűen a gyermekvállalás szintje alábbhagyott, 1989-ben 16 ezrelék volt országos szinten, '90-re már 13,6 ezrelék, 91-ben 11,9-re csökkent. Ezt követően a csökkenés lassúbbá vált, 94-től 11, 2001-től 10 ezrelék alá süllyedt, majd 2005-től 10 ezrelék fölé emelkedett. A nyugati kutatók nem egyszer hangoztatták, hogy a kommunizmus abortuszpolitikája miatt Romániában kialakult a szülők részéről egyfajta elidegenedés a gyermekek irányába, ezzel is magyarázható, hogy a szülők könnyebben elhagyták, elhagyják csemetéiket, mint más, aránylag civilizált államokban.
Városiaknak kedvezett a két évnyi gyes
A 2005-ös családpolitikai intézkedéseknek köszönhetően (két éves gyes) egy picit megemelkedett a gyermekek száma az országban. Ami ennél is fontosabb, a városi népesség körében viszonylag lényegesen emelkedett a gyermekvállalás szintje, a falusi környezetben ellenben tovább csökkent, mivel az intézkedések a munkaerőpiacon aktív nők számára adtak igazán facilitásokat.
„Az én értelmezésemben a csökkenésnek nem igazán ez volt a fő oka, hanem az, hogy Románia egyes régióiban, ahol még viszonylag magas volt a termékenység, mint például Moldvában, a modernizációs változások utolsó hulláma érhető tetten. Az a jelenség, ami az ország többi szegmensében már korábban lezajlott, Magyarországon pedig tíz-húsz évvel ezelőtt” – mondta a szociológus. Meglátása szerint a városi lakosság körében vállalt gyermekek a későbbiek során aktívabban tudnak majd részt venni például a munkaerőpiacon, hiszen általában a szülők nagyobb arányú befektetéseket tudnak rájuk fordítani.
A legszegényebbek halnak legkorábban?
A halandóság tekintetében az ország régiói között elég lényeges különbségek vannak, amelyek alig változnak. Mint kiderült, az ország déli, Duna menti, moldvai megyéiben, az ország legszegényebb régiójában a legmagasabb a halandóság.
Az 1990-2008. közötti csecsemő-halandóság vizsgálatából közvetlenül kiderül, hogy egy népesség mennyire foglalkozik az újszülöttekkel, milyen az egészségügyi ellátás. A csecsemő-halandósági ráta szintén a déli megyékben a legmagasabb, de meglepő módon szintén ide sorolható Szatmár megye is, Erdélyben egyedülálló módon. A Partiumban ugyanis nem annyira a csecsemő-halandóság magas, hanem a várható élettartam alacsonyabb.
Szatmár, Szilágy és Bihar megyében országos szinten is a legalacsonyabb a várható élettartam. Veres Valér szerint ennek oka általában az életmódban, az egészségügyi szolgáltatások színvonalában keresendő, ebben az esetben ellenben azért is meglepő a partiumi megyék besorolása, mert közel sem tehetők egy lapra gazdaságilag az ország legszegényebb megyéivel. „Ötletek szintjén például felmerült az is, hogy Szatmár megye több településén rossz minőségű a víz”, vázolta fel a lehetséges magyarázatok egyikét Valér.
A székely szaporulat a beolvadókat sem pótolja
Ami a természetes szaporulatot illeti, tehát a születések és a halálozások különbségét, az ország legnagyobb részére negatív mutatók jellemzőek. 1990-es, 2000-es és 2008-as adatok alapján a nagyon pici növekedéstől (2,9 ezrelék) egészen a mínusz tízig találunk értékeket.
A lakosság főleg a kelet-erdélyi (Beszterce-Naszód, Máramaros) és a székelyföldi megyékben a legtermékenyebb, vagyis a születések és az elhalálozások egyenlege viszonylag jónak számít. Maros megye már nem tartozik ide. Néhány román, Suceava, Iaşi, illetve Konstanca megye szintén pozitív kivételt képez, a legnagyobb fogyás általában Havasalföldön, Nyugat-Erdélyben, Partiumban érhető tetten.
Kovászna megyében a 2002-es adatok szerint 1,3-1,4 gyermek jut egy termékeny korú nőre. Ahhoz, hogy a népesség egyszerű újratermelését biztosítani lehessen, vagyis ha az asszimilációt és az elvándorlást nem is számítjuk, 2,1 gyermeket kellene bevállalnia egy nőnek, hogy simán újratermelődhessen a lakosság. A szórvány megyékben ez a szám 1,1, vagy annál alacsonyabb.
„El kell mondani, hogy a szórványvidéken a természetes szaporodás mérése nagyon problematikus, az adatokban nagy hiányosságok vannak. Megtörténik, hogy a hivatalnokok, akik kitöltik a gyermekeket bejelentő statisztikai lapot, a nemzetiséget automatikusan románnak írják, főleg kényelmességből. Így a kevés magyar gyermek egy része nem magyarként kerül az adatbázisba” – mondta a kutató.
Hozzátette, ez azért sem jelent hatalmas érvágást, mert a mutatókat korrigálni lehet például a népszámlálási adatokkal. Egy ilyen korrekció pedig szintén azt bizonyította, hogy a nyugat-erdélyi és általában a szórványmagyarság termékenysége alacsonyabb, mint a székelyföldié. Partium és Erdély (1,24) ebben a tekintetben egy picit az országos átlag alatt marad.
A folytatásban a felnőttkori, demográfiát közvetetten befolyásoló döntésekről lesz szó: házasodás, válás, költözés. Mítosz-e az, hogy a kommunisták elrománosították a székely megyéket
Szabadság (Kolozsvár)
Mennyire valós az a közvélekedés, hogy a magyarokat megpróbálták erőteljesen elrománosítani a kommunizmusban azzal, hogy mesterségesen szabályozták a lakosság vándorlását a megyék között?
Többek között ezt vizsgálta Veres Valér szociológus Románia demográfiai helyzete 1990-2009 között című előadásában, amire múlt héten ültünk be az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári székhelyén. A BBTE docense a közel két órás beszélgetésen a romániai magyar népességet és az összlakosságot hasonlította össze a termékenység, elhalálozás, gyermekvállalási kedv, házasságkötések, válások, migráció szempontjából. Kiderült, nem mind magyar, ami fénylik.
Indexeléssel előznek az idősek
Közhelyszámba megy, hogy Romániában csökken a termékeny korú népesség aránya, ez viszont komoly problémákat fog hamarosan jelenti úgy a gazdaságra, mint a nyugdíjrendszerre nézve, hívta fel a figyelmet Veres Valér.
Míg országos szinten az öregedési index száz körüli értéket mutat, egész pontosan a 2008-as adatok szerint 98-at, addig a régiók között jelentős eltérések vannak. Az index kiszámításában a 65 év felettiek számát arányítják a 14 évnél fiatalabb népességéhez: minél nagyobb az idős népesség aránya, annál magasabb értéket mutat az index.
Nem okozott meglepetést az sem, hogy a fővárosban a legöregebb a lakosság (117,2), azaz 100 fiatalra 117,2 idős személy jut. Ennek egyik fő oka, hogy a városi népességben hosszú ideje sokkal alacsonyabb a születésszám. A legfiatalabb népességű régió Moldva, ahol a termékenység csökkenése a legkésőbb indult be az ország többi részéhez képest. Észak- és Dél-Erdélyben 89, valamint 90,4 az említett mutató.
Magyar arányok: megszámoltattunk
Közismert az is, hogy a huszadik század folyamán az erdélyi magyarság számaránya Romániában folyamatosan csökkent. Abszolút számokban anyanyelv szerint az 1910-es lélekszámot szokták alapul venni. 1930-ban a mai ország területére arányítva nemzetiség szerint tíz százalékát képezte a magyarság az ország össznépességének, és ehhez képest csökkent le 6,6 százalékra.
1930-ban nemzetiség szerint a magyarok lélekszáma 1,425, anyanyelv szerint pedig 1,554 millió volt. 2002-ben nemzetiség szerint 1,434, anyanyelv szerint pedig 1,447 millió magyart számoltak össze, de ez Románia összlakosságának mindössze 6,6 százalékát jelentette.
Románia és a romániai magyarok korfája a 2002-es adatok fényében eléggé hasonló, viszont azok a demográfiai változások, amelyeket az abortuszpolitika generált Romániában, jobban látszanak az egész ország népességén, és kevésbé az erdélyi magyarságon. „Ami azt is jelenti, hogy az intézkedések kevésbé voltak hatékonyak, kevésbé tudták a népességszámot növelni a magyarok esetében, mint országos szinten”, mutatott rá a szociológus.
Veres Valér azt is elmondta, hogy szintén 2002-es adatokat véve alapul, nagyon jól kimutatható, hogy tendenciaszerűen elöregedettebb a magyar népesség az össznépességhez képest, ami szintén azt vetíti előre, hogy a népességfogyás az arányokat tekintve is folyamatos. A 70 és 74 év közötti magyarok száma például megközelítőleg 40 százalékos eltérést mutat a hasonló korú össznépességhez képest.
A vegyes házasságok magyarjai
A magyar-román vegyes házasságok száma és a gyermekek felvállalt nemzetisége szintén nem valami kecsegtető, ám „nem lehet azt mondani, hogy hovatovább egyre rosszabb lesz”. 1992-es és 2002-es adatok alátámasztják, ami már eddig sem volt titok: ha a családfő magyar nemzetiségű, nagyobb arányban lesznek a vállalt gyermekek is magyarok.
2002-ben 45 847 családban a családfő nemzetisége magyar volt, 29 555 gyermek született ezekben a családokban, ebből 9 413, vagyis a gyermekek 31,8 százalékát jelentették be magyarként. 46 372 család esetében vallotta magát románnak a családfő, 28 507 gyereknek adtak életet, és ebből 6 631, vagyis a gyermekek mindössze 23,3 százalékát jegyezték be magyar nemzetiségűként.
(1992-es adatok: 45 444 család magyar nemzetiségű családfővel, 32 341 gyermek született, a gyermekek 35 százalékát jelentették be magyarként. 48 969 család román a családfővel, 32 691 gyermek született, 17,1 százalékát jelentették be magyar nemzetiségűnek).
A szociológus szerint az adatok nagyon orientatív jellegűek, hiszen nem lehet tudni, hogy felnőtt korban a gyermekek nemzetisége valójában mi lesz. „Sőt annyira, hogy úgy gondolom, pont fordítva lesz, vagyis a magyar anyáknak a gyermekei lesznek 35 százalékban magyarok. Bizonyos mértékig még mindig érvényesül az erdélyi családokban egyféle patriarchális magatartás, de látjuk azt is, hogy a nagy többség mégis a román szülő irányába dönt függetlenül attól, hogy a férfi vagy a nő a magyar ajkú”, ecsetelte Veres Valér.
Az abortusz tiltása növelte a gyermekelhagyást
A születési és termékenységi ráták jelentősebb csökkenése Romániában már az 1950-es évektől folyamatosan megfigyelhető, 1966-ra viszonylag alacsony szintre jutott (14,3 ezrelék, vagyis ezer főre jutó élve születés száma), ekkor a nyers halálozási ráta szintje 8,2 ezrelék volt. A kommunista vezetés erre úgy reagált, hogy '66-ban betiltotta az abortuszt, amire a születések száma közel kétszeresére emelkedett egyetlen év alatt, 27,4 ezrelékre.
A rendszerváltást követően értelemszerűen a gyermekvállalás szintje alábbhagyott, 1989-ben 16 ezrelék volt országos szinten, '90-re már 13,6 ezrelék, 91-ben 11,9-re csökkent. Ezt követően a csökkenés lassúbbá vált, 94-től 11, 2001-től 10 ezrelék alá süllyedt, majd 2005-től 10 ezrelék fölé emelkedett. A nyugati kutatók nem egyszer hangoztatták, hogy a kommunizmus abortuszpolitikája miatt Romániában kialakult a szülők részéről egyfajta elidegenedés a gyermekek irányába, ezzel is magyarázható, hogy a szülők könnyebben elhagyták, elhagyják csemetéiket, mint más, aránylag civilizált államokban.
Városiaknak kedvezett a két évnyi gyes
A 2005-ös családpolitikai intézkedéseknek köszönhetően (két éves gyes) egy picit megemelkedett a gyermekek száma az országban. Ami ennél is fontosabb, a városi népesség körében viszonylag lényegesen emelkedett a gyermekvállalás szintje, a falusi környezetben ellenben tovább csökkent, mivel az intézkedések a munkaerőpiacon aktív nők számára adtak igazán facilitásokat.
„Az én értelmezésemben a csökkenésnek nem igazán ez volt a fő oka, hanem az, hogy Románia egyes régióiban, ahol még viszonylag magas volt a termékenység, mint például Moldvában, a modernizációs változások utolsó hulláma érhető tetten. Az a jelenség, ami az ország többi szegmensében már korábban lezajlott, Magyarországon pedig tíz-húsz évvel ezelőtt” – mondta a szociológus. Meglátása szerint a városi lakosság körében vállalt gyermekek a későbbiek során aktívabban tudnak majd részt venni például a munkaerőpiacon, hiszen általában a szülők nagyobb arányú befektetéseket tudnak rájuk fordítani.
A legszegényebbek halnak legkorábban?
A halandóság tekintetében az ország régiói között elég lényeges különbségek vannak, amelyek alig változnak. Mint kiderült, az ország déli, Duna menti, moldvai megyéiben, az ország legszegényebb régiójában a legmagasabb a halandóság.
Az 1990-2008. közötti csecsemő-halandóság vizsgálatából közvetlenül kiderül, hogy egy népesség mennyire foglalkozik az újszülöttekkel, milyen az egészségügyi ellátás. A csecsemő-halandósági ráta szintén a déli megyékben a legmagasabb, de meglepő módon szintén ide sorolható Szatmár megye is, Erdélyben egyedülálló módon. A Partiumban ugyanis nem annyira a csecsemő-halandóság magas, hanem a várható élettartam alacsonyabb.
Szatmár, Szilágy és Bihar megyében országos szinten is a legalacsonyabb a várható élettartam. Veres Valér szerint ennek oka általában az életmódban, az egészségügyi szolgáltatások színvonalában keresendő, ebben az esetben ellenben azért is meglepő a partiumi megyék besorolása, mert közel sem tehetők egy lapra gazdaságilag az ország legszegényebb megyéivel. „Ötletek szintjén például felmerült az is, hogy Szatmár megye több településén rossz minőségű a víz”, vázolta fel a lehetséges magyarázatok egyikét Valér.
A székely szaporulat a beolvadókat sem pótolja
Ami a természetes szaporulatot illeti, tehát a születések és a halálozások különbségét, az ország legnagyobb részére negatív mutatók jellemzőek. 1990-es, 2000-es és 2008-as adatok alapján a nagyon pici növekedéstől (2,9 ezrelék) egészen a mínusz tízig találunk értékeket.
A lakosság főleg a kelet-erdélyi (Beszterce-Naszód, Máramaros) és a székelyföldi megyékben a legtermékenyebb, vagyis a születések és az elhalálozások egyenlege viszonylag jónak számít. Maros megye már nem tartozik ide. Néhány román, Suceava, Iaşi, illetve Konstanca megye szintén pozitív kivételt képez, a legnagyobb fogyás általában Havasalföldön, Nyugat-Erdélyben, Partiumban érhető tetten.
Kovászna megyében a 2002-es adatok szerint 1,3-1,4 gyermek jut egy termékeny korú nőre. Ahhoz, hogy a népesség egyszerű újratermelését biztosítani lehessen, vagyis ha az asszimilációt és az elvándorlást nem is számítjuk, 2,1 gyermeket kellene bevállalnia egy nőnek, hogy simán újratermelődhessen a lakosság. A szórvány megyékben ez a szám 1,1, vagy annál alacsonyabb.
„El kell mondani, hogy a szórványvidéken a természetes szaporodás mérése nagyon problematikus, az adatokban nagy hiányosságok vannak. Megtörténik, hogy a hivatalnokok, akik kitöltik a gyermekeket bejelentő statisztikai lapot, a nemzetiséget automatikusan románnak írják, főleg kényelmességből. Így a kevés magyar gyermek egy része nem magyarként kerül az adatbázisba” – mondta a kutató.
Hozzátette, ez azért sem jelent hatalmas érvágást, mert a mutatókat korrigálni lehet például a népszámlálási adatokkal. Egy ilyen korrekció pedig szintén azt bizonyította, hogy a nyugat-erdélyi és általában a szórványmagyarság termékenysége alacsonyabb, mint a székelyföldié. Partium és Erdély (1,24) ebben a tekintetben egy picit az országos átlag alatt marad.
A folytatásban a felnőttkori, demográfiát közvetetten befolyásoló döntésekről lesz szó: házasodás, válás, költözés. Mítosz-e az, hogy a kommunisták elrománosították a székely megyéket
Szabadság (Kolozsvár)
2011. március 14.
Csapások
Minél nagyobb a katasztrófa, annál kevésbé szabad, hogy az emberen úrrá legyen a csüggedt tétlenség. Japánban, abban az országban, ahol az összes vonatok egy évtized alatt annyit késnek, mint nálunk egy intercity Bukarest és Brassó között, minden idők legnagyobb földrengése után a hatóság és a lakosság gyászban és ijedelemben, de fegyelmezetten teszi, amit tennie kell, amit az örökös veszély közepette begyakorolt.
Minél nagyobb a katasztrófa, annál kevésbé szabad, hogy az emberen úrrá legyen a csüggedt tétlenség. Japánban, abban az országban, ahol az összes vonatok egy évtized alatt annyit késnek, mint nálunk egy intercity Bukarest és Brassó között, minden idők legnagyobb földrengése után a hatóság és a lakosság gyászban és ijedelemben, de fegyelmezetten teszi, amit tennie kell, amit az örökös veszély közepette begyakorolt. A tragédiát fölülírja az élet parancsa. Az ilyen katasztrófák nagy tanulsága: ha már megelőzni nem lehet, a csapásra fel kell készülni, az élet esélyeit emberfeletti erőfeszítésekkel is növelni, a pusztítást korlátozni kell.
Milyen kár, hogy az emberiség nagy része nem így készül fel a különböző csapásokra, és nem ilyen fegyelmezett az újjáépítésben. Milyen kár, hogy – legjobb elméinek a természet, a társadalom és a kultúra törvényszerűségeiről szerzett tudását figyelmen kívül hagyva – igen gyakran önmagát hozza csapdahelyzetbe, vezetőinek túlzott önzése és becsvágya, nem ritkán kezdetleges gondolkodása miatt. Az arab országokban kirobbant társadalmi, politikai földrengés és annak utórezgései egyelőre csak bizonytalanságot és káoszt okoztak, Líbiában pedig a hatalom vezérelte ellenforradalom – gyakorlatilag a polgárháború – pusztító szökőárját. Európa, a gazdasági, politikai és intézményi gondokkal és érdekellentétekkel köszködő Unió óvatosan keresi a támogatás módjait, tudatában annak, hogy a mégoly jószándékú beavatkozás is többet árthat, mint amennyit használ.
Mondhatni politikai földrengést váltott ki a magyarországi médiatörvény is, amelyet a kozmetizálások ellenére visszautasított mind az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (a világ legnagyobb biztonsági szervezete), mind pedig az Európai Parlament (az Európai Unió törvényhozói hatalmi ága), amely a hét végén fennállása óta először hozott elítélő állásfoglalást magyar ügyben, sürgetve a jogszabály további felülvizsgálatát, gyakorlatilag egy új médiatörvényt az alapjaiban elhibázott régi helyett.
Ebben a helyzetben nagyon érdekes lesz, amikor március 15-én, a szent évfordulón – igen, a magyar sajtószabadság napján! – kiállnak azok, akik ezzel a médiatörvénnyel kíméletlenül el akarták törölni a sajtószabadságot, és a forradalomról fognak prédikálni! Érdekes lesz, de csak a szónak abban az értelmében, ahogyan a demagógia „érdekes” vagy inkább nevetséges és szánalmas. A hangjuk hamis lesz, mert a szándékuk csalárd volt.
A magyar szabad szellemet most Európa menti, mentheti meg. De nem az a nagyobbik baj, hogy Európával megy szembe makacsul a jelenlegi magyar kormány: hanem hogy a saját népe alapértékeit és egy egész szakma önbecsülését, méltóságát tiporja el. Amikor azok a zseniális márciusi ifjak a magyar nemzet akaratáról beszéltek, és első pontjukba foglalták, hogy „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését!” – mindenre gondoltak, csak erre, az ilyen visszaélésre nem!
Rájuk is gondolva kell tudatosítanunk ebben a helyzetben az élet parancsát: a szabadságért folyamatosan küzdeni kell! Ha nincs, akkor a kivívásáért, ha van, akkor a megtartásáért. Ezért nem szabad úrrá legyen egyetlen lelkiismeretes magyar emberen sem, különösen március idusán, a közöny és a csüggedt tétlenség. Biztos, hogy a romok eltakarítása után ismét büszkén nézhetünk a múltba és reménykedve a jövőbe.
Ha mind azt mondjuk: a sajtó legyen szabad! – akkor a sajtó szabad lesz.
Ágoston Hugó, Új Magyar Szó (Bukarest)
Minél nagyobb a katasztrófa, annál kevésbé szabad, hogy az emberen úrrá legyen a csüggedt tétlenség. Japánban, abban az országban, ahol az összes vonatok egy évtized alatt annyit késnek, mint nálunk egy intercity Bukarest és Brassó között, minden idők legnagyobb földrengése után a hatóság és a lakosság gyászban és ijedelemben, de fegyelmezetten teszi, amit tennie kell, amit az örökös veszély közepette begyakorolt.
Minél nagyobb a katasztrófa, annál kevésbé szabad, hogy az emberen úrrá legyen a csüggedt tétlenség. Japánban, abban az országban, ahol az összes vonatok egy évtized alatt annyit késnek, mint nálunk egy intercity Bukarest és Brassó között, minden idők legnagyobb földrengése után a hatóság és a lakosság gyászban és ijedelemben, de fegyelmezetten teszi, amit tennie kell, amit az örökös veszély közepette begyakorolt. A tragédiát fölülírja az élet parancsa. Az ilyen katasztrófák nagy tanulsága: ha már megelőzni nem lehet, a csapásra fel kell készülni, az élet esélyeit emberfeletti erőfeszítésekkel is növelni, a pusztítást korlátozni kell.
Milyen kár, hogy az emberiség nagy része nem így készül fel a különböző csapásokra, és nem ilyen fegyelmezett az újjáépítésben. Milyen kár, hogy – legjobb elméinek a természet, a társadalom és a kultúra törvényszerűségeiről szerzett tudását figyelmen kívül hagyva – igen gyakran önmagát hozza csapdahelyzetbe, vezetőinek túlzott önzése és becsvágya, nem ritkán kezdetleges gondolkodása miatt. Az arab országokban kirobbant társadalmi, politikai földrengés és annak utórezgései egyelőre csak bizonytalanságot és káoszt okoztak, Líbiában pedig a hatalom vezérelte ellenforradalom – gyakorlatilag a polgárháború – pusztító szökőárját. Európa, a gazdasági, politikai és intézményi gondokkal és érdekellentétekkel köszködő Unió óvatosan keresi a támogatás módjait, tudatában annak, hogy a mégoly jószándékú beavatkozás is többet árthat, mint amennyit használ.
Mondhatni politikai földrengést váltott ki a magyarországi médiatörvény is, amelyet a kozmetizálások ellenére visszautasított mind az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (a világ legnagyobb biztonsági szervezete), mind pedig az Európai Parlament (az Európai Unió törvényhozói hatalmi ága), amely a hét végén fennállása óta először hozott elítélő állásfoglalást magyar ügyben, sürgetve a jogszabály további felülvizsgálatát, gyakorlatilag egy új médiatörvényt az alapjaiban elhibázott régi helyett.
Ebben a helyzetben nagyon érdekes lesz, amikor március 15-én, a szent évfordulón – igen, a magyar sajtószabadság napján! – kiállnak azok, akik ezzel a médiatörvénnyel kíméletlenül el akarták törölni a sajtószabadságot, és a forradalomról fognak prédikálni! Érdekes lesz, de csak a szónak abban az értelmében, ahogyan a demagógia „érdekes” vagy inkább nevetséges és szánalmas. A hangjuk hamis lesz, mert a szándékuk csalárd volt.
A magyar szabad szellemet most Európa menti, mentheti meg. De nem az a nagyobbik baj, hogy Európával megy szembe makacsul a jelenlegi magyar kormány: hanem hogy a saját népe alapértékeit és egy egész szakma önbecsülését, méltóságát tiporja el. Amikor azok a zseniális márciusi ifjak a magyar nemzet akaratáról beszéltek, és első pontjukba foglalták, hogy „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését!” – mindenre gondoltak, csak erre, az ilyen visszaélésre nem!
Rájuk is gondolva kell tudatosítanunk ebben a helyzetben az élet parancsát: a szabadságért folyamatosan küzdeni kell! Ha nincs, akkor a kivívásáért, ha van, akkor a megtartásáért. Ezért nem szabad úrrá legyen egyetlen lelkiismeretes magyar emberen sem, különösen március idusán, a közöny és a csüggedt tétlenség. Biztos, hogy a romok eltakarítása után ismét büszkén nézhetünk a múltba és reménykedve a jövőbe.
Ha mind azt mondjuk: a sajtó legyen szabad! – akkor a sajtó szabad lesz.
Ágoston Hugó, Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. március 17.
Nagyszerű – de nem népszerű
A román parlamentben a „magyar veszély” még mindig fontosabb, mint a kormány sorsa és az országot foglalkoztató valós problémák. Így a munkatörvénykönyv kormányzati felelősségvállalással történő elfogadása ellen benyújtott bizalmatlansági indítvány vitája – azaz a kabinet esetleges megbuktatásának (szerény) lehetősége – eltörpült Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Kövér László, országgyűlési elnök március 15-i, autonómiára biztató – és a román fél által nyilvánvalóan szándékosan félreértelmezett – kijelentései miatti „álháborgás” mellett. (Érdekes módon, a prímet éppen az RMDSZ-csalogató ellenzéki tömörülések, főleg a nemzeti liberálisok vitték...)
Igaz, a bizalmatlansági indítvány elfogadása vagy elbukása már nem volt olyannyira meghatározó; Bocék megmaradása vagy távozása nem ezen múlik. Kormánypárti források szerint ugyanis az államfő már nem idegenkedik annyira többrendbéli Boc-kormánya menesztésétől. Igaz, Traian Băsescu még most is úgy tartja, hogy a kabinet remekül teljesített, mennie csak azért kellene, mert nagyszerű – de kevésbé népszerű – intézkedéseit nem tudta kellőképpen eladni a választónak, így megítélése bizony megromlott. Ami kihat a tulajdonképpeni kormányfőre – az államfőre is.
Băsescu tehát megválna a kormánytól, csakhogy rá kellett döbbennie: ez nem olyan egyszerű dolog, mint eredetileg hitte-képzelte. Egyrészt nehezen határolhatná el magát a narancssárga kabinettől, hiszen neve elválaszthatatlanul összefonódott a kormányzási aktussal; nem titok: Emil Boc csapata csak olyan értelemben nevezhető a végrehajtás szervének, hogy szolgai módon végrehajtja a Cotroceni-palotából kapott utasításokat.
Másrészt furcsa módon, abban az országban, ahol mindenki a hatalomért marakodik, most csaknem mindenki vonakodik a miniszterelnöki tisztség felvállalásától. Az államfő által megkeresett technokraták – pénzügyi és bankszakemberek – megtagadták a politikai öngyilkossággal felérő megtiszteltetést. De a politikusok sorában sem nagy a tolongás a kormányfői bársonyszékért (az egyetlen „önkéntest”, Victor Pontát, a szociáldemokraták vezetőjét az államfő nem fogadná el), mi több, úgy tűnik, maguk az ellenzéki pártok is szívesebben hagynák, hogy a demokrata-liberálisok vigyék tovább, a jövő évi parlamenti választásokig, a gazdasági-pénzügyi válság mindinkább gerincroppantó és (ami számukra még fontosabb) mindenképpen népszerűségapasztó keresztjét.
Az ország jelenlegi súlyos helyzete önmagában is rendkívül nehézzé teszi a kormányzást, amelyet nem könnyít meg annak bizonyossága sem, hogy nagy valószínűséggel az új miniszterelnöknek is „játékos államfői” vezérlettel kellene dolgoznia.
Alighanem ez az oka annak, hogy Traian Băsescu mindeddig még párthívei előtt sem nevezte meg a rejtélyes technokrata miniszterelnököt. Nem nevezte meg, mert feltehetően még maga sem ismeri a nevet.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)
A román parlamentben a „magyar veszély” még mindig fontosabb, mint a kormány sorsa és az országot foglalkoztató valós problémák. Így a munkatörvénykönyv kormányzati felelősségvállalással történő elfogadása ellen benyújtott bizalmatlansági indítvány vitája – azaz a kabinet esetleges megbuktatásának (szerény) lehetősége – eltörpült Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Kövér László, országgyűlési elnök március 15-i, autonómiára biztató – és a román fél által nyilvánvalóan szándékosan félreértelmezett – kijelentései miatti „álháborgás” mellett. (Érdekes módon, a prímet éppen az RMDSZ-csalogató ellenzéki tömörülések, főleg a nemzeti liberálisok vitték...)
Igaz, a bizalmatlansági indítvány elfogadása vagy elbukása már nem volt olyannyira meghatározó; Bocék megmaradása vagy távozása nem ezen múlik. Kormánypárti források szerint ugyanis az államfő már nem idegenkedik annyira többrendbéli Boc-kormánya menesztésétől. Igaz, Traian Băsescu még most is úgy tartja, hogy a kabinet remekül teljesített, mennie csak azért kellene, mert nagyszerű – de kevésbé népszerű – intézkedéseit nem tudta kellőképpen eladni a választónak, így megítélése bizony megromlott. Ami kihat a tulajdonképpeni kormányfőre – az államfőre is.
Băsescu tehát megválna a kormánytól, csakhogy rá kellett döbbennie: ez nem olyan egyszerű dolog, mint eredetileg hitte-képzelte. Egyrészt nehezen határolhatná el magát a narancssárga kabinettől, hiszen neve elválaszthatatlanul összefonódott a kormányzási aktussal; nem titok: Emil Boc csapata csak olyan értelemben nevezhető a végrehajtás szervének, hogy szolgai módon végrehajtja a Cotroceni-palotából kapott utasításokat.
Másrészt furcsa módon, abban az országban, ahol mindenki a hatalomért marakodik, most csaknem mindenki vonakodik a miniszterelnöki tisztség felvállalásától. Az államfő által megkeresett technokraták – pénzügyi és bankszakemberek – megtagadták a politikai öngyilkossággal felérő megtiszteltetést. De a politikusok sorában sem nagy a tolongás a kormányfői bársonyszékért (az egyetlen „önkéntest”, Victor Pontát, a szociáldemokraták vezetőjét az államfő nem fogadná el), mi több, úgy tűnik, maguk az ellenzéki pártok is szívesebben hagynák, hogy a demokrata-liberálisok vigyék tovább, a jövő évi parlamenti választásokig, a gazdasági-pénzügyi válság mindinkább gerincroppantó és (ami számukra még fontosabb) mindenképpen népszerűségapasztó keresztjét.
Az ország jelenlegi súlyos helyzete önmagában is rendkívül nehézzé teszi a kormányzást, amelyet nem könnyít meg annak bizonyossága sem, hogy nagy valószínűséggel az új miniszterelnöknek is „játékos államfői” vezérlettel kellene dolgoznia.
Alighanem ez az oka annak, hogy Traian Băsescu mindeddig még párthívei előtt sem nevezte meg a rejtélyes technokrata miniszterelnököt. Nem nevezte meg, mert feltehetően még maga sem ismeri a nevet.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. március 19.
Marosvásárhely véres márciusa és a magyar—román megbékélés
1990. március tizenötödike hatalmas tömegeket utcákra szólító közös ünneplésének élménye a diktatúra éveinek kisebbségeket — és demokráciát — pusztító, több évtizedes politikai böjtje után revelációként hatott. Különösen itt, Háromszéken, de mindenhol a székelyföldi városokban, ahol a magyarság tömbökben élt. Önbizalmunkat fokozta az ezt megelőző közös fellépésünk eredményessége: az 1990. február 10-i gyertyás-könyves utcára vonulás.
Ez a közösségi élmény különösen meghatározó volt. Az akkor még jelentéktelen számú nacionalista beágyazottságú, magukat pártnak tituláló román csoportosulások nem sejtettek különösebb veszélyt a demokratikus rendszer kiépítésére, tulajdonképpen nem is érzékeltük a diktátor pár kivégzése után a demokrácia kibontakozására nézvést a hatalomátmentés országos szinten szervezett machinációit. Bennünket, akik szerepet vállaltunk az akkori események alakulásában, február 10. és március 15. sikere után megszédített az is, hogy a nagy sikerű ünnepséget követően a magyar és román megbékélés jegyében budapesti értelmiségi találkozóra invitáltak, s ennek a puszta ténye azt jelezte, hogy lesznek, lehetnek közös ünnepeink ezután, a "rendezni végre közös dolgainkat" József Attila-i vízió teljesülése valóra válik. A tanácskozás kezdőnapján kissé csodálkoztunk azon ugyan, hogy a magyarok sokan, de a román értelmiség köréből a nyugati emigráció képviselői közül senki sem jelent meg a magyar fővárosban. Rossz sejtéseinket visszaszorította viszont az, hogy a hazai románság akkori értelmiségi képviselői, Mircea Dinescu és társai tömegesen vesznek részt a történelmi jelentőségű román—magyar megbékélési összejövetelen. És erre a szándékra és hangulatra rontott rá a szó szoros értelmében is a Görgény-völgyi csőcselék Horea és társainak szörnyűségeire emlékeztető, a román—magyar megbékélés szándékát meghiúsító hutyurus városlerohanásnak a híre, annak a ténye, hogy sem Bukarest, sem a hadsereg az utolsó pillanatig nem "szólt" bele sem tankkal, sem kardlappal az események alakulásába. Marosvásárhely véres márciusának történetei nagyjából ismeretesek. Az események aprólékos és pártatlan kivizsgálása, a "megtorlások" egyoldalúságának feltárása viszont huszonegy éve várat magára. Sokunk arra is választ vár, hogy a budapesti magyar—román megbékélési találkozó meghiúsítása és a marosvásárhelyi szörnyűségek között volt-e valami összefüggés. Szerintem volt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1990. március tizenötödike hatalmas tömegeket utcákra szólító közös ünneplésének élménye a diktatúra éveinek kisebbségeket — és demokráciát — pusztító, több évtizedes politikai böjtje után revelációként hatott. Különösen itt, Háromszéken, de mindenhol a székelyföldi városokban, ahol a magyarság tömbökben élt. Önbizalmunkat fokozta az ezt megelőző közös fellépésünk eredményessége: az 1990. február 10-i gyertyás-könyves utcára vonulás.
Ez a közösségi élmény különösen meghatározó volt. Az akkor még jelentéktelen számú nacionalista beágyazottságú, magukat pártnak tituláló román csoportosulások nem sejtettek különösebb veszélyt a demokratikus rendszer kiépítésére, tulajdonképpen nem is érzékeltük a diktátor pár kivégzése után a demokrácia kibontakozására nézvést a hatalomátmentés országos szinten szervezett machinációit. Bennünket, akik szerepet vállaltunk az akkori események alakulásában, február 10. és március 15. sikere után megszédített az is, hogy a nagy sikerű ünnepséget követően a magyar és román megbékélés jegyében budapesti értelmiségi találkozóra invitáltak, s ennek a puszta ténye azt jelezte, hogy lesznek, lehetnek közös ünnepeink ezután, a "rendezni végre közös dolgainkat" József Attila-i vízió teljesülése valóra válik. A tanácskozás kezdőnapján kissé csodálkoztunk azon ugyan, hogy a magyarok sokan, de a román értelmiség köréből a nyugati emigráció képviselői közül senki sem jelent meg a magyar fővárosban. Rossz sejtéseinket visszaszorította viszont az, hogy a hazai románság akkori értelmiségi képviselői, Mircea Dinescu és társai tömegesen vesznek részt a történelmi jelentőségű román—magyar megbékélési összejövetelen. És erre a szándékra és hangulatra rontott rá a szó szoros értelmében is a Görgény-völgyi csőcselék Horea és társainak szörnyűségeire emlékeztető, a román—magyar megbékélés szándékát meghiúsító hutyurus városlerohanásnak a híre, annak a ténye, hogy sem Bukarest, sem a hadsereg az utolsó pillanatig nem "szólt" bele sem tankkal, sem kardlappal az események alakulásába. Marosvásárhely véres márciusának történetei nagyjából ismeretesek. Az események aprólékos és pártatlan kivizsgálása, a "megtorlások" egyoldalúságának feltárása viszont huszonegy éve várat magára. Sokunk arra is választ vár, hogy a budapesti magyar—román megbékélési találkozó meghiúsítása és a marosvásárhelyi szörnyűségek között volt-e valami összefüggés. Szerintem volt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. március 21.
Történelmünk tanúi, a harangok
Kultúrtörténeti barangolásra vezette közönségét tegnap Kisgyörgy Zoltán, lapunk munkatársa a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség tanácstermében tartott könyvbemutatón, amelyen a Harangoskönyv ― Tornyok magasában Erdélyben kötet szerzője, Háromszék és Dél-Erdély harangtörténeti ismertetője mellett gyűjtőmunkája élményeit is megosztotta a hallgatósággal.
Szólt közeli környezetünk legrégebbi és legkülönlegesebb feliratú harangjairól, neves harangöntő-műhelyekről, a vándorharangokról, az egykori mikós diákjaival közösen végzett Bim-bam expedícióról, bemutatott néhány, általuk készített latin nyelvű dörzsmásolatot a feliratokról, idézett harangversekből, szólásokból, harangos népdalokból. Humorral fűszerezett előadásában a szerző ― az érintettség okán ― nem térhetett ki a szóban forgó könyv igazi méltatására, a benne közölt ismeretanyag gazdagságára, arról sem szólhatott, hogy az olvasó olyan tálalásban kap információkat a műkincs értékű harangokról, hogy a történelemben betöltött szerepük, hétköznapi és ünnepi küldetésük, bánatot közvetítő és örömhírt hozó hangjuk szinte hallhatóvá válik. A könyv mellékleteként megjelenő DVD-n a kötet írója valóságos haranghangokkal is megajándékozza az olvasót.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kultúrtörténeti barangolásra vezette közönségét tegnap Kisgyörgy Zoltán, lapunk munkatársa a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség tanácstermében tartott könyvbemutatón, amelyen a Harangoskönyv ― Tornyok magasában Erdélyben kötet szerzője, Háromszék és Dél-Erdély harangtörténeti ismertetője mellett gyűjtőmunkája élményeit is megosztotta a hallgatósággal.
Szólt közeli környezetünk legrégebbi és legkülönlegesebb feliratú harangjairól, neves harangöntő-műhelyekről, a vándorharangokról, az egykori mikós diákjaival közösen végzett Bim-bam expedícióról, bemutatott néhány, általuk készített latin nyelvű dörzsmásolatot a feliratokról, idézett harangversekből, szólásokból, harangos népdalokból. Humorral fűszerezett előadásában a szerző ― az érintettség okán ― nem térhetett ki a szóban forgó könyv igazi méltatására, a benne közölt ismeretanyag gazdagságára, arról sem szólhatott, hogy az olvasó olyan tálalásban kap információkat a műkincs értékű harangokról, hogy a történelemben betöltött szerepük, hétköznapi és ünnepi küldetésük, bánatot közvetítő és örömhírt hozó hangjuk szinte hallhatóvá válik. A könyv mellékleteként megjelenő DVD-n a kötet írója valóságos haranghangokkal is megajándékozza az olvasót.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. március 23.
Főtitkárt keres Kelemen – Míg Borbély László politikai alelnöksége már biztos, a főtitkári tisztség még kiadó
Kovács Péter mellett Nagy Zsolt és Tánczos Barna neve is szerepelt azon a „rövid listán”, amelyet a nagyváradi kongresszust követően Kelemen Hunor szövetségi elnök állított össze az RMDSZ főtitkári tisztségének lehetséges várományosairól – értesült lapunk.
A művelődési miniszter tíz nap múlva, a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) kolozsvári ülésén terjeszti elő javaslatait a politikai alelnöki és a főtitkári posztra.
Az előbbi tisztségre – Borbély László környezetvédelmi miniszter személyében – Kelemen Hunornak már megvan a jelöltje, az utóbbi posztra esélyes személyek nevét azonban csak találgatni lehet – a „rövid listát” az szövetségi elnök egyelőre „lakat alatt tartja”.
Kovács Péter területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnök már korábban megerősítette lapunknak, hogy esélyes „az RMDSZ harmadik embere” címre, konzultált már erről a szövetségi elnökkel. A kolozsvári Majális utcai ügyvezető elnökség – a majdani főtitkárság – lapunknak nyilatkozó alkalmazottai is szinte biztosra vették, hogy Kovács lesz az „új főnök”.
Lapunk információi szerint azonban előfordulhat, hogy Nagy Zsolt az RMDSZ főtitkáraként tér vissza a „nagypolitikába”. A jelenleg a versenyszférában tevékenykedő volt informatikai miniszter, a Janovics Jenő Alapítvány vezetője legutóbb a nagyváradi RMDSZ-kongresszuson került ismét reflektorfénybe. A Szakszervezeti Művelődési Ház termében minden szem rá szegeződött, amikor a küldötteket üdvözlő beszédében Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt elnöke kijelentette: „Románia kormányának egyetlen miniszterét sem szabad etnikai alapon hazaárulással vádolni”.
Az ellenzéki politikus szavait nagy taps fogadta, ugyanis kijelentésével arra utalt: Nagy Zsoltnak azért kellett visszavonulnia a közélettől, mert 2007 szeptemberében a korrupcióellenes ügyészség hazaárulás gyanújával bűnvádi eljárást indított ellene. A volt minisztert két éve küldték bíróság elé, pere azóta is tart.
„Én ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom” – jelentette ki tegnap Nagy Zsolt arra a kérdésünkre, valóban felmerült-e, hogy az RMDSZ főtitkára legyen. Korábban egyébként a volt miniszter az ügyvezető elnökségen kezdte politikai karrierjét, egy ideig a területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnöki tisztséget töltötte be.
Tánczos nem vállalja
Tánczos Barna mezőgazdasági államtitkár ellenben lapunknak megerősítette: valóban rajta volt a szövetségi elnök „rövid listáján”. Azért csak volt, mert úgy döntött, a főtitkári tisztséget nem vállalja el. „Ez a poszt teljes embert kíván, ráadásul a főtitkárság Kolozsváron van. Én a kétlaki életet csak Csíkszereda és Bukarest között tudom elképzelni” – mondta lapunknak a fiatal székelyföldi politikus, aki egyébként jelenleg az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke. Tánczos hangsúlyozta, nem politikai alkudozások során merült fel a neve, hanem Kelemen Hunor kereste meg azzal a kéréssel, hogy vállalja el a tisztséget.
„Átbeszéltük ezt a kérdést a szövetségi elnökkel. Megtisztelőnek tartottam az ajánlatot, de sajnálattal kellett közölnöm, hogy nem tudom vállalni a feladatot” – jelentette ki az államtitkár.
Az alapszabályzat értelmében a kongresszus utáni első SZKT-ülésen választják meg a főtitkárt, akinek első feladata az új intézmény működési szabályzatának kidolgozása lesz. Erről, illetve a főtitkárhelyettesek személyéről egy következő SZKT-ülés dönt. Áprilisig az ügyvezető elnökség a jelenlegi formájában működik, Takács Csaba vezetésével.
Bukarestben lesz a politikai alelnöki iroda
Ami a politikai alelnöki tisztséget illeti, nyílt titoknak számít hónapok óta, hogy a pozíció várományosa Borbély László környezetvédelmi miniszter. „Kelemen Hunor szövetségi elnök már akkor felajánlotta a politikai alelnöki tisztséget nekem; amikor eldöntötte, hogy indul az elnöki tisztségért. Én azt hiszem, hogy jó, ha egy csapatban ezeket a dolgokat előre megbeszéljük – nyilatkozta az Új Magyar Szónak Borbély. – Nem falrengető újdonság számomra ez a tisztség, kormányzati kapcsolatokért felelős ügyvezető alelnökként eddig is ezt csináltam, ezután is ezt fogom csinálni, pluszban csak bizonyos külpolitikai feladatok lesznek.”
Kérdésünkre a miniszter kifejtette, a politikai alelnöki iroda Bukarestben működik majd, az egyik RMDSZ-székházban, két-három alkalmazottal. „Soha nem volt szó arról, hogy Kolozsváron működjön ez az iroda” – szögezte le Borbély felvetésünkre, miszerint a sajtóban erre utaló hírek is megjelentek már.
Cseke Péter Tamás, Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)
Kovács Péter mellett Nagy Zsolt és Tánczos Barna neve is szerepelt azon a „rövid listán”, amelyet a nagyváradi kongresszust követően Kelemen Hunor szövetségi elnök állított össze az RMDSZ főtitkári tisztségének lehetséges várományosairól – értesült lapunk.
A művelődési miniszter tíz nap múlva, a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) kolozsvári ülésén terjeszti elő javaslatait a politikai alelnöki és a főtitkári posztra.
Az előbbi tisztségre – Borbély László környezetvédelmi miniszter személyében – Kelemen Hunornak már megvan a jelöltje, az utóbbi posztra esélyes személyek nevét azonban csak találgatni lehet – a „rövid listát” az szövetségi elnök egyelőre „lakat alatt tartja”.
Kovács Péter területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnök már korábban megerősítette lapunknak, hogy esélyes „az RMDSZ harmadik embere” címre, konzultált már erről a szövetségi elnökkel. A kolozsvári Majális utcai ügyvezető elnökség – a majdani főtitkárság – lapunknak nyilatkozó alkalmazottai is szinte biztosra vették, hogy Kovács lesz az „új főnök”.
Lapunk információi szerint azonban előfordulhat, hogy Nagy Zsolt az RMDSZ főtitkáraként tér vissza a „nagypolitikába”. A jelenleg a versenyszférában tevékenykedő volt informatikai miniszter, a Janovics Jenő Alapítvány vezetője legutóbb a nagyváradi RMDSZ-kongresszuson került ismét reflektorfénybe. A Szakszervezeti Művelődési Ház termében minden szem rá szegeződött, amikor a küldötteket üdvözlő beszédében Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt elnöke kijelentette: „Románia kormányának egyetlen miniszterét sem szabad etnikai alapon hazaárulással vádolni”.
Az ellenzéki politikus szavait nagy taps fogadta, ugyanis kijelentésével arra utalt: Nagy Zsoltnak azért kellett visszavonulnia a közélettől, mert 2007 szeptemberében a korrupcióellenes ügyészség hazaárulás gyanújával bűnvádi eljárást indított ellene. A volt minisztert két éve küldték bíróság elé, pere azóta is tart.
„Én ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom” – jelentette ki tegnap Nagy Zsolt arra a kérdésünkre, valóban felmerült-e, hogy az RMDSZ főtitkára legyen. Korábban egyébként a volt miniszter az ügyvezető elnökségen kezdte politikai karrierjét, egy ideig a területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnöki tisztséget töltötte be.
Tánczos nem vállalja
Tánczos Barna mezőgazdasági államtitkár ellenben lapunknak megerősítette: valóban rajta volt a szövetségi elnök „rövid listáján”. Azért csak volt, mert úgy döntött, a főtitkári tisztséget nem vállalja el. „Ez a poszt teljes embert kíván, ráadásul a főtitkárság Kolozsváron van. Én a kétlaki életet csak Csíkszereda és Bukarest között tudom elképzelni” – mondta lapunknak a fiatal székelyföldi politikus, aki egyébként jelenleg az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke. Tánczos hangsúlyozta, nem politikai alkudozások során merült fel a neve, hanem Kelemen Hunor kereste meg azzal a kéréssel, hogy vállalja el a tisztséget.
„Átbeszéltük ezt a kérdést a szövetségi elnökkel. Megtisztelőnek tartottam az ajánlatot, de sajnálattal kellett közölnöm, hogy nem tudom vállalni a feladatot” – jelentette ki az államtitkár.
Az alapszabályzat értelmében a kongresszus utáni első SZKT-ülésen választják meg a főtitkárt, akinek első feladata az új intézmény működési szabályzatának kidolgozása lesz. Erről, illetve a főtitkárhelyettesek személyéről egy következő SZKT-ülés dönt. Áprilisig az ügyvezető elnökség a jelenlegi formájában működik, Takács Csaba vezetésével.
Bukarestben lesz a politikai alelnöki iroda
Ami a politikai alelnöki tisztséget illeti, nyílt titoknak számít hónapok óta, hogy a pozíció várományosa Borbély László környezetvédelmi miniszter. „Kelemen Hunor szövetségi elnök már akkor felajánlotta a politikai alelnöki tisztséget nekem; amikor eldöntötte, hogy indul az elnöki tisztségért. Én azt hiszem, hogy jó, ha egy csapatban ezeket a dolgokat előre megbeszéljük – nyilatkozta az Új Magyar Szónak Borbély. – Nem falrengető újdonság számomra ez a tisztség, kormányzati kapcsolatokért felelős ügyvezető alelnökként eddig is ezt csináltam, ezután is ezt fogom csinálni, pluszban csak bizonyos külpolitikai feladatok lesznek.”
Kérdésünkre a miniszter kifejtette, a politikai alelnöki iroda Bukarestben működik majd, az egyik RMDSZ-székházban, két-három alkalmazottal. „Soha nem volt szó arról, hogy Kolozsváron működjön ez az iroda” – szögezte le Borbély felvetésünkre, miszerint a sajtóban erre utaló hírek is megjelentek már.
Cseke Péter Tamás, Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. március 25.
A magyar is hivatalos nyelv az unióban, nálunk miért nem?
Kimondottan hasznosnak bizonyult nemzetpolitikai szempontból a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetének felesége által óvatlanul és szándéktalanul kreált „tolmácsolási balhé”, amely miatt ráadásul Bajtai Erzsébetre lehet a legkevésbé orrolni. Ő ugyanis félre nem érthető módon fogalmazott Marosvásárhelyen március 15-én: előbb felolvasta a magyar állami közméltóságok ünnepi üzenetét, majd a kellő cezúra után saját nevében is szólt pár szót az emlékező-ünneplő tömeghez. Arról sem ő, sem az ünneplők nem tehettek – hanem csakis a gyűlésszervező RMDSZ –, hogy egy románul nem tökéletesen beszélő és a tolmácsolásban nem eléggé jártas valakire bízták a magyarul elhangzó szövegek ott helyben történő fordítását. Arról még kevésbé, hogy az ott tolongó, szenzáció- és botrányéhes román újságírók összemosták az üzenő és a közvetítő mondatait. A bukaresti parlamentig és külügyminisztériumig elhullámzott fordítási-ferdítési malőr viszont kapóra jöhetett volna egyfelől a román médiabirodalom guruinak és csicskásainak ahhoz, hogy magukba nézhessenek és önkritikát gyakorolhassanak saját szakmai felkészületlenségük és trehányságuk okán.
Dénes László. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Kimondottan hasznosnak bizonyult nemzetpolitikai szempontból a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetének felesége által óvatlanul és szándéktalanul kreált „tolmácsolási balhé”, amely miatt ráadásul Bajtai Erzsébetre lehet a legkevésbé orrolni. Ő ugyanis félre nem érthető módon fogalmazott Marosvásárhelyen március 15-én: előbb felolvasta a magyar állami közméltóságok ünnepi üzenetét, majd a kellő cezúra után saját nevében is szólt pár szót az emlékező-ünneplő tömeghez. Arról sem ő, sem az ünneplők nem tehettek – hanem csakis a gyűlésszervező RMDSZ –, hogy egy románul nem tökéletesen beszélő és a tolmácsolásban nem eléggé jártas valakire bízták a magyarul elhangzó szövegek ott helyben történő fordítását. Arról még kevésbé, hogy az ott tolongó, szenzáció- és botrányéhes román újságírók összemosták az üzenő és a közvetítő mondatait. A bukaresti parlamentig és külügyminisztériumig elhullámzott fordítási-ferdítési malőr viszont kapóra jöhetett volna egyfelől a román médiabirodalom guruinak és csicskásainak ahhoz, hogy magukba nézhessenek és önkritikát gyakorolhassanak saját szakmai felkészületlenségük és trehányságuk okán.
Dénes László. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2011. március 26.
Fábián Ernő naplójegyzetei a diktatúra idejéből
Sokszor felmerült a kérdés a rendszerváltást közvetlenül követő években, hogy vajon mikor s milyen művek kerülnek elő a romániai kemény diktatúra szorításának idejéből magyar íróink műhelyeiből, amelyeket szerzőjük az íróasztalfióknak volt kénytelen írni.
A nagy várakozás általában hiábavalónak bizonyult az évek teltével. Fábián Ernő nemrég kiadott naplójegyzeteit bizonyára nem az asztalfiók, hanem még titkosabb helyek rejtették, s ha ez nem is egy rendszeres, a szerzőtől megszokott társadalomtudományi-önismereti mű, mivel – ahogy ő maga is néhányszor kijelenti a naplóban – az élet íratta, fontos tanúságtétel a romániai társadalom s különösképpen az itteni magyarság egy sötét időszakáról, illetve egy jeles erdélyi magyar értelmiségi részéről az utókor számára.
Amikor Fábián Ernő naplóírásba kezd, akkor már több mint egy évtizedes rendszeres, országos lapokban és folyóiratokban – főleg A Hétben és a Korunkban, valamint a szegedi Tiszatájban – követhető szellemi jelenlét áll mögötte, továbbá könyve jelent meg már Apáczai Csere Jánosról (1975) és Eötvös Józsefről (1980), s elkészült doktori értekezése (1979), amelynek megvédésére viszont nem került sor, úgyszintén ebben az időszakban a hozzá földrajzilag is közel álló olvasókhoz is rendszeresen szólt az egykori Megyei Tükör hasábjain.
Fábián számára a naplóírás a szabad véleménynyilvánítás és önkifejezés, a korlátok nélküli megnyilatkozás és elmélkedés lehetőségét kínálta az akkori romániai politikai rendszer, a pártállam körülményei között. Ennek "virágzását" tartja szemmel, ragadja meg a mindennapokban észlelt történésekben és jelenségekben – tanárként közvetlenül jut hiteles információkhoz a diktatúra hétköznapi valóságáról –, valamint törekszik elméleti szintű értelmezésére. Legelső bejegyzésében a saját városában, Kovásznán történt konkrét esetből kiindulva a fasizmusról mint jelenségről elmélkedik. Hiszen ilyen viszonyokra vet fényt, gondolhatta a naplóíró, ha egy többségi román nyilvánosan és következmények nélkül hangoztathat faj-, azaz magyargyűlöletre uszító szólamokat egy többségében magyarlakta kisvárosban. Ezzel az esettel kapcsolatban jegyzi le aztán, hogy a fasizmus "a gaztettek szentesítése a politikai célok érdekében. Nem írhatsz, nem szólhatsz, nem élhetsz – ha ezt nem akarják, bűnös vagy, másokhoz tartozol." (1980. szeptember 1-jei bejegyzés) Kettős célt követhetett Fábián Ernő a naplóírással. Feljegyzéseit, kommentárjait, reflexióit a maga számára, mondhatni belső lelki kényszerből vetette papírra, ugyanakkor – s a kettő nem zárja ki egymást az ő esetében – egyfajta "munkanapló"-nak szánta, hogy aztán mintegy nyersanyagul használhassa megírandó munkáihoz. Az első füzet borítójára írt Tervek, jegyzetek kimondottan is ezt a szándékot fejezi ki. Mintha csak Márai Sándor megjegyzéséhez tartotta volna magát ezzel a címadással, aki – olvasóközönségnek szánt – 1943-as naplójában leszögezte: "Jegyezzünk föl mindent, ami ötlet, szilánk, mert senki nem olyan feledékeny, mint a gondolkozó ember. De ne siessünk megalkotni semmit, ami ötlet, amíg el nem jött az ideje... az inkubációs időn túl adjuk meg az ötletnek az érettség, a valóság teherpróbájának idejét is. Ha mindezt kibírta, ha nem untuk meg, ha minden részletében az unalomig ismerjük, s mégsem unjuk... akkor, egy perccel sem elébb, írjuk meg." Munkanaplónak indulhatott tehát, de a pártállami viszonyok bekeményedése, a szólás- és sajtószabadság drasztikus korlátozása folytán Fábián számára a – titokban vezetett – napló már-már az egyetlen "fórum" volt. Következésképp kijelenthető, hogy nem tudatosan az olvasóközönség számára készült napló született ugyan, de tartalmi-gondolati gazdagsága révén kortörténeti dokumentumnak tekinthető.
Fábián naplójegyzetei pontosan kapcsolódnak az események időrendjéhez, s ezáltal egyfajta szubjektív krónikája is ez az 1980-as éveknek s a rendszerváltás heteinek (az utolsó bejegyzése 1990. április 14-ről származik), de mindenekelőtt egy – az ő szófordulatával élve – szabadnak született ember gondolatainak foglalata, aki az őt körülvevő szűkebb és országos társadalmi-politikai környezetről, különösképpen a kulturális életről, illetve magáról a történelemről, a totális társadalom működéséről jegyzi fel tapasztalatait, s értelmezi-kommentálja azokat. A környezetében tapaszalt emberi gyengeségeket, továbbá a megalkuvást, illetve a morális parancsok vagy közösségi érdekek és értékek könnyelmű feladását is szóvá teszi, ahányszor csak ilyen jelenséget tapasztal. Beszél "kispolgárias, ostoba társaságokról", "békaperspektíváról", a totális rendszer által "kitermelt" vezető beosztásúak primitív műveltségéről és gondolkodásmódjáról stb., stb. A szókimondást, ami a mindennapi kapcsolataiban is jellemezte, a naplóírásban sem tagadja meg, még a kemény jelzőktől és jellemzésektől sem riad vissza, legyen szó akár jó barátról, kollégáról, írótársról, esetleg valamely úgymond kényes történelmi vagy közéleti-kulturális kérdésről. A napló közzététele Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv anyaországi kutatók érdeme, ugyanők készítették a bevezető tanulmányt és az igen gazdag jegyzetanyagot, az utószót Peti Emese, az ajánlást Németh Zsolt jegyzi.
Fábián Ernő: Naplójegyzetek, 1980–1990. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2010
Borcsa János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sokszor felmerült a kérdés a rendszerváltást közvetlenül követő években, hogy vajon mikor s milyen művek kerülnek elő a romániai kemény diktatúra szorításának idejéből magyar íróink műhelyeiből, amelyeket szerzőjük az íróasztalfióknak volt kénytelen írni.
A nagy várakozás általában hiábavalónak bizonyult az évek teltével. Fábián Ernő nemrég kiadott naplójegyzeteit bizonyára nem az asztalfiók, hanem még titkosabb helyek rejtették, s ha ez nem is egy rendszeres, a szerzőtől megszokott társadalomtudományi-önismereti mű, mivel – ahogy ő maga is néhányszor kijelenti a naplóban – az élet íratta, fontos tanúságtétel a romániai társadalom s különösképpen az itteni magyarság egy sötét időszakáról, illetve egy jeles erdélyi magyar értelmiségi részéről az utókor számára.
Amikor Fábián Ernő naplóírásba kezd, akkor már több mint egy évtizedes rendszeres, országos lapokban és folyóiratokban – főleg A Hétben és a Korunkban, valamint a szegedi Tiszatájban – követhető szellemi jelenlét áll mögötte, továbbá könyve jelent meg már Apáczai Csere Jánosról (1975) és Eötvös Józsefről (1980), s elkészült doktori értekezése (1979), amelynek megvédésére viszont nem került sor, úgyszintén ebben az időszakban a hozzá földrajzilag is közel álló olvasókhoz is rendszeresen szólt az egykori Megyei Tükör hasábjain.
Fábián számára a naplóírás a szabad véleménynyilvánítás és önkifejezés, a korlátok nélküli megnyilatkozás és elmélkedés lehetőségét kínálta az akkori romániai politikai rendszer, a pártállam körülményei között. Ennek "virágzását" tartja szemmel, ragadja meg a mindennapokban észlelt történésekben és jelenségekben – tanárként közvetlenül jut hiteles információkhoz a diktatúra hétköznapi valóságáról –, valamint törekszik elméleti szintű értelmezésére. Legelső bejegyzésében a saját városában, Kovásznán történt konkrét esetből kiindulva a fasizmusról mint jelenségről elmélkedik. Hiszen ilyen viszonyokra vet fényt, gondolhatta a naplóíró, ha egy többségi román nyilvánosan és következmények nélkül hangoztathat faj-, azaz magyargyűlöletre uszító szólamokat egy többségében magyarlakta kisvárosban. Ezzel az esettel kapcsolatban jegyzi le aztán, hogy a fasizmus "a gaztettek szentesítése a politikai célok érdekében. Nem írhatsz, nem szólhatsz, nem élhetsz – ha ezt nem akarják, bűnös vagy, másokhoz tartozol." (1980. szeptember 1-jei bejegyzés) Kettős célt követhetett Fábián Ernő a naplóírással. Feljegyzéseit, kommentárjait, reflexióit a maga számára, mondhatni belső lelki kényszerből vetette papírra, ugyanakkor – s a kettő nem zárja ki egymást az ő esetében – egyfajta "munkanapló"-nak szánta, hogy aztán mintegy nyersanyagul használhassa megírandó munkáihoz. Az első füzet borítójára írt Tervek, jegyzetek kimondottan is ezt a szándékot fejezi ki. Mintha csak Márai Sándor megjegyzéséhez tartotta volna magát ezzel a címadással, aki – olvasóközönségnek szánt – 1943-as naplójában leszögezte: "Jegyezzünk föl mindent, ami ötlet, szilánk, mert senki nem olyan feledékeny, mint a gondolkozó ember. De ne siessünk megalkotni semmit, ami ötlet, amíg el nem jött az ideje... az inkubációs időn túl adjuk meg az ötletnek az érettség, a valóság teherpróbájának idejét is. Ha mindezt kibírta, ha nem untuk meg, ha minden részletében az unalomig ismerjük, s mégsem unjuk... akkor, egy perccel sem elébb, írjuk meg." Munkanaplónak indulhatott tehát, de a pártállami viszonyok bekeményedése, a szólás- és sajtószabadság drasztikus korlátozása folytán Fábián számára a – titokban vezetett – napló már-már az egyetlen "fórum" volt. Következésképp kijelenthető, hogy nem tudatosan az olvasóközönség számára készült napló született ugyan, de tartalmi-gondolati gazdagsága révén kortörténeti dokumentumnak tekinthető.
Fábián naplójegyzetei pontosan kapcsolódnak az események időrendjéhez, s ezáltal egyfajta szubjektív krónikája is ez az 1980-as éveknek s a rendszerváltás heteinek (az utolsó bejegyzése 1990. április 14-ről származik), de mindenekelőtt egy – az ő szófordulatával élve – szabadnak született ember gondolatainak foglalata, aki az őt körülvevő szűkebb és országos társadalmi-politikai környezetről, különösképpen a kulturális életről, illetve magáról a történelemről, a totális társadalom működéséről jegyzi fel tapasztalatait, s értelmezi-kommentálja azokat. A környezetében tapaszalt emberi gyengeségeket, továbbá a megalkuvást, illetve a morális parancsok vagy közösségi érdekek és értékek könnyelmű feladását is szóvá teszi, ahányszor csak ilyen jelenséget tapasztal. Beszél "kispolgárias, ostoba társaságokról", "békaperspektíváról", a totális rendszer által "kitermelt" vezető beosztásúak primitív műveltségéről és gondolkodásmódjáról stb., stb. A szókimondást, ami a mindennapi kapcsolataiban is jellemezte, a naplóírásban sem tagadja meg, még a kemény jelzőktől és jellemzésektől sem riad vissza, legyen szó akár jó barátról, kollégáról, írótársról, esetleg valamely úgymond kényes történelmi vagy közéleti-kulturális kérdésről. A napló közzététele Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv anyaországi kutatók érdeme, ugyanők készítették a bevezető tanulmányt és az igen gazdag jegyzetanyagot, az utószót Peti Emese, az ajánlást Németh Zsolt jegyzi.
Fábián Ernő: Naplójegyzetek, 1980–1990. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2010
Borcsa János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. április 1.
Új trió az RMDSZ élén – Borbély Lászlót javasolja politikai alelnöknek, Kovács Pétert, főtitkárnak Kelemen Hunort
Borbély László környezetvédelmi minisztert javasolja a politikai alelnöki, Kovács Péter területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnököt pedig a főtitkári tisztségre az RMDSZ szövetségi elnöke. Kelemen Hunor javaslatairól a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) szombati, kolozsvári ülésén szavaz.
Interjú Borbély László politikai alelnökjelölttel
Nyílt titoknak számít hónapok óta, hogy ön a politikai alelnöki tisztség várományosa.
– Valóban, Kelemen Hunor szövetségi elnök már akkor felajánlotta a politikai alelnöki tisztséget nekem, amikor eldöntötte, hogy indul az elnöki tisztségért. Nem falrengető újdonság számomra ez a tisztség, kormányzati kapcsolatokért felelős ügyvezető alelnökként eddig is ezt csináltam, ezután is ezt fogom csinálni, ezen felül csak bizonyos külpolitikai feladataim lesznek.
Az ügyvezető elnöki tisztség kettéválasztása politikai alelnöki és főtitkári tisztségre egyébként logikus lépés, így a főtitkárnak több kapacitása marad a szervezési kérdésekkel foglalkozni, míg a politikai alelnök politikai kérdésekben vesz részt a döntéshozatalban.
Ebben a többlépcsős döntéshozatalban új elem a szövetségi elnökség.
– A szövetségi elnökség létrejötte – amely szerintem szintén jó döntés volt – nagyban segíti ezt a többlépcsős döntéshozatalt, hiszen a szövetségi elnökségben jelen van a szövetségi elnök mellett a politikai alelnök, a volt szövetségi elnök, illetve más szervezeti struktúrák is. És nagy nyereség, hogy ezeket a struktúrákat, a területi szervezetek vezetőit, a platformokat jobban bevonjuk a döntéshozatalba, mint ahogyan eddig történt.
- Leendő politikai alelnökként a szövetségi elnök után a politikai kérdésekben a legilletékesebb. Mint ilyent kérdezzük: mi a helyzet a bukaresti kormánykoalícióval?
– Nagyon nehéz időszaknak nézünk elébe. A kormányzati jelenlétet illetően életbevágóan fontos volt a koalíciós protokollum megkötése, és a határidők már ketyegnek, a koalíciós partnereknek ezeket be kell tartaniuk. Itt van máris a nyakunkon az első határidő, a kisebbségi törvényt az ülésszak végéig meg kell szavazni, és következik azután a régióátalakítási törvény is.
- Budapesten, úgy tűnik, az RMDSZ irányában nem oldódott a fagyos légkör.
– Meggyőződésem, hogy ki tudunk alakítani egy modus vivendit a magyar kormánnyal akkor is, ha bizonyos kérdésekben a legmarkánsabban eltér a véleményünk. Ilyen példa az új erdélyi magyar párt megalakulása. A közvéleménykutatások márpedig bennünket igazolnak. Azt, hogy az erdélyi magyarok mélységesen ellene vannak egy új magyar párt megalakulásának.
- Tőkés Lászlót is meg lehet győzni arról, hogy nincs szükség új magyar pártra?
– Tőkés László RMDSZ-színekben megválasztott európai parlamenti képviselő, és neki saját magával kell megbeszélnie elsősorban ezt a tudathasadásos állapotot. De én biztos vagyok abban, hogy megtaláljuk a megegyezés módját vele is, mint ahogyan megtaláltuk két évvel ezelőtt is, az EP-választásokon, a Magyar Összefogás révén.
Interjú Kovács Péter főtitkárjelölttel
- Ön területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnökként az RMDSZ főtitkári posztjának várományosa. Milyen tervekkel vág neki a feladatnak, amennyiben az SZKT megszavazza a jelölését?
– Először is közelebb kell vinni a szervezetet az emberekhez, intenzívebb kommunikációt kell folytatni a közösségekkel, az emberek igényeire kell válaszolni a napi tevékenységben.
- Melyek a fő csapások ebben a tekintetben?
- Az egyik fő irány a területi szervezeteink segítése, hiszen vannak olyan területi szervezeteink, ahol növelni kell a hatékonyságot. A másik csapás: az önkormányzatok – tanácsosainkat, polgármestereinket, alpolgármestereinket jobban be kell kapcsolnunk az RMDSZ szervezeti vérkeringésébe. A harmadik vonulat a társadalomszervezés erősítése, ami erősebb magyar közösségeket eredményezne.
A negyedik irány az ifjúság bevonása a szervezetbe, a fiatalok jelenlétének megerősítése például az önkormányzatokban. És végül, de nem utolsósorban a szervezetkommunikációt kell erősíteni: mind a belső, mind a külső kommunikációt át kívánjuk gondolni, és ez már a választásokra való felkészülés szerves része lesz.
Kelemen Hunor szövetségi elnökké választása után erdélyi konzultációsorozat beindításáról beszélt. Ennek megszervezése, gondolom, a főtitkár feladata is.
– A konzultációsorozat megtervezése folyamatban van, a gyakorlati megvalósítást pedig valahogy úgy kell elképzelni, mint egy nagy közvéleménykutatást, amellyel több százezer emberhez eljutunk. Kapuról kapura menve, a sajtóban, a világhálón és más csatornákon keresztül próbáljuk megtudni, mi az emberek véleménye, hogyan ítélik meg a környezetüket, mit módosítanának mindezen.
A másik nagy projekt idén a népszámlálás, az azzal kapcsolatos tájékoztatás. Vélhetően összekötik a két kampányt.
– Természetesen, hiszen időben is az egyik után azonnal következik a másik. A kettő között az a különbség, hogy a népszámlálási kampányban kiemelt kategóriákat célzunk meg, míg a konzultáció egyformán irányul mind a másfél millió erdélyi magyar felé. A népszámlálási kampányban viszont beazonosítottunk hat olyan kategóriát, amelyeket megpróbálunk megcélozni: a csángókat, a svábokat, a lakótelepi magyarokat, a vegyes házasságokban élő magyarokat, a romákat, akik magyarul beszélnek, valamint szórványtelepüléseken élő magyarokat.
- A főtitkárság leendő munkatársai jórészt vélhetően az ügyvezető elnökség jelenlegi alkalmazottai lesznek. Kikre számít?
– Öt vagy hat főtitkárhelyettessel működik majd a főtitkárság, és az ügyvezető elnökségen jelenleg dolgozó alkalmazottak, osztályvezetők, igazgatók közül mindazoknak a munkájára számítok, akik folytatni akarják az eddig végzett munkát. Formailag az SZKT szavazza meg következő ülésén a főtitkárhelyetteseket, de természetesen nem kell addig várni, hanem a főtitkár javaslata alapján születő ideiglenes szövetségi elnöki kinevezéssel már hétfő reggeltől el lehet kezdeni a munkát.
Új Magyar Szó (Bukarest)
Borbély László környezetvédelmi minisztert javasolja a politikai alelnöki, Kovács Péter területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnököt pedig a főtitkári tisztségre az RMDSZ szövetségi elnöke. Kelemen Hunor javaslatairól a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) szombati, kolozsvári ülésén szavaz.
Interjú Borbély László politikai alelnökjelölttel
Nyílt titoknak számít hónapok óta, hogy ön a politikai alelnöki tisztség várományosa.
– Valóban, Kelemen Hunor szövetségi elnök már akkor felajánlotta a politikai alelnöki tisztséget nekem, amikor eldöntötte, hogy indul az elnöki tisztségért. Nem falrengető újdonság számomra ez a tisztség, kormányzati kapcsolatokért felelős ügyvezető alelnökként eddig is ezt csináltam, ezután is ezt fogom csinálni, ezen felül csak bizonyos külpolitikai feladataim lesznek.
Az ügyvezető elnöki tisztség kettéválasztása politikai alelnöki és főtitkári tisztségre egyébként logikus lépés, így a főtitkárnak több kapacitása marad a szervezési kérdésekkel foglalkozni, míg a politikai alelnök politikai kérdésekben vesz részt a döntéshozatalban.
Ebben a többlépcsős döntéshozatalban új elem a szövetségi elnökség.
– A szövetségi elnökség létrejötte – amely szerintem szintén jó döntés volt – nagyban segíti ezt a többlépcsős döntéshozatalt, hiszen a szövetségi elnökségben jelen van a szövetségi elnök mellett a politikai alelnök, a volt szövetségi elnök, illetve más szervezeti struktúrák is. És nagy nyereség, hogy ezeket a struktúrákat, a területi szervezetek vezetőit, a platformokat jobban bevonjuk a döntéshozatalba, mint ahogyan eddig történt.
- Leendő politikai alelnökként a szövetségi elnök után a politikai kérdésekben a legilletékesebb. Mint ilyent kérdezzük: mi a helyzet a bukaresti kormánykoalícióval?
– Nagyon nehéz időszaknak nézünk elébe. A kormányzati jelenlétet illetően életbevágóan fontos volt a koalíciós protokollum megkötése, és a határidők már ketyegnek, a koalíciós partnereknek ezeket be kell tartaniuk. Itt van máris a nyakunkon az első határidő, a kisebbségi törvényt az ülésszak végéig meg kell szavazni, és következik azután a régióátalakítási törvény is.
- Budapesten, úgy tűnik, az RMDSZ irányában nem oldódott a fagyos légkör.
– Meggyőződésem, hogy ki tudunk alakítani egy modus vivendit a magyar kormánnyal akkor is, ha bizonyos kérdésekben a legmarkánsabban eltér a véleményünk. Ilyen példa az új erdélyi magyar párt megalakulása. A közvéleménykutatások márpedig bennünket igazolnak. Azt, hogy az erdélyi magyarok mélységesen ellene vannak egy új magyar párt megalakulásának.
- Tőkés Lászlót is meg lehet győzni arról, hogy nincs szükség új magyar pártra?
– Tőkés László RMDSZ-színekben megválasztott európai parlamenti képviselő, és neki saját magával kell megbeszélnie elsősorban ezt a tudathasadásos állapotot. De én biztos vagyok abban, hogy megtaláljuk a megegyezés módját vele is, mint ahogyan megtaláltuk két évvel ezelőtt is, az EP-választásokon, a Magyar Összefogás révén.
Interjú Kovács Péter főtitkárjelölttel
- Ön területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnökként az RMDSZ főtitkári posztjának várományosa. Milyen tervekkel vág neki a feladatnak, amennyiben az SZKT megszavazza a jelölését?
– Először is közelebb kell vinni a szervezetet az emberekhez, intenzívebb kommunikációt kell folytatni a közösségekkel, az emberek igényeire kell válaszolni a napi tevékenységben.
- Melyek a fő csapások ebben a tekintetben?
- Az egyik fő irány a területi szervezeteink segítése, hiszen vannak olyan területi szervezeteink, ahol növelni kell a hatékonyságot. A másik csapás: az önkormányzatok – tanácsosainkat, polgármestereinket, alpolgármestereinket jobban be kell kapcsolnunk az RMDSZ szervezeti vérkeringésébe. A harmadik vonulat a társadalomszervezés erősítése, ami erősebb magyar közösségeket eredményezne.
A negyedik irány az ifjúság bevonása a szervezetbe, a fiatalok jelenlétének megerősítése például az önkormányzatokban. És végül, de nem utolsósorban a szervezetkommunikációt kell erősíteni: mind a belső, mind a külső kommunikációt át kívánjuk gondolni, és ez már a választásokra való felkészülés szerves része lesz.
Kelemen Hunor szövetségi elnökké választása után erdélyi konzultációsorozat beindításáról beszélt. Ennek megszervezése, gondolom, a főtitkár feladata is.
– A konzultációsorozat megtervezése folyamatban van, a gyakorlati megvalósítást pedig valahogy úgy kell elképzelni, mint egy nagy közvéleménykutatást, amellyel több százezer emberhez eljutunk. Kapuról kapura menve, a sajtóban, a világhálón és más csatornákon keresztül próbáljuk megtudni, mi az emberek véleménye, hogyan ítélik meg a környezetüket, mit módosítanának mindezen.
A másik nagy projekt idén a népszámlálás, az azzal kapcsolatos tájékoztatás. Vélhetően összekötik a két kampányt.
– Természetesen, hiszen időben is az egyik után azonnal következik a másik. A kettő között az a különbség, hogy a népszámlálási kampányban kiemelt kategóriákat célzunk meg, míg a konzultáció egyformán irányul mind a másfél millió erdélyi magyar felé. A népszámlálási kampányban viszont beazonosítottunk hat olyan kategóriát, amelyeket megpróbálunk megcélozni: a csángókat, a svábokat, a lakótelepi magyarokat, a vegyes házasságokban élő magyarokat, a romákat, akik magyarul beszélnek, valamint szórványtelepüléseken élő magyarokat.
- A főtitkárság leendő munkatársai jórészt vélhetően az ügyvezető elnökség jelenlegi alkalmazottai lesznek. Kikre számít?
– Öt vagy hat főtitkárhelyettessel működik majd a főtitkárság, és az ügyvezető elnökségen jelenleg dolgozó alkalmazottak, osztályvezetők, igazgatók közül mindazoknak a munkájára számítok, akik folytatni akarják az eddig végzett munkát. Formailag az SZKT szavazza meg következő ülésén a főtitkárhelyetteseket, de természetesen nem kell addig várni, hanem a főtitkár javaslata alapján születő ideiglenes szövetségi elnöki kinevezéssel már hétfő reggeltől el lehet kezdeni a munkát.
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. április 5.
EMNT: elszámolást, összegszerűen, öt évre visszamenőleg!
Örömmel értesültünk arról, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) hétvégi ülésén is megerősítették: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) minden adólejjel és adóforinttal el tud számolni.
Felhívásunk éppen erre irányult, vagyis a nyilvános elszámolásra.
Az nem is képezi kérdés tárgyát, hogy a magyarországi szociálliberális kormányzás alatt a Szülőföld Alap Erdélyre jutó támogatás-részét az RMDSZ kézivezérlésű kuratóriumai klientúraépítésre használták fel. Ehhez elég csak egy felületes pillantást vetni az elmúlt évek nyertes pályázataira, illetve rámutatni az összegszerű aránytalanságokra. De ha már itt tartunk: érdemes megnézni például, hogy a nemrégiben a megszokott támogatás elmaradása miatt panaszkodó, egyébként az Orbán-kormányt folyamatosan célkeresztben tartó és diktatúrát vizionáló bukaresti Új Magyar Szó, valamint elvtárshetilapja, az Erdélyi Riport 2005–2010 között mennyi magyar adóforintot emésztett fel – szemben az erdélyi magyar média többi részével.
Bennünket, erdélyi magyarokat viszont még az előbbinél is inkább érint és érdekel, hogy a román költségvetésből a magyar nemzeti közösségnek járó adólejekkel az RMDSZ ne csupán a Román Állami Számvevőszék felé, hanem az erdélyi magyar közösség, saját választóik, vagyis a romániai adófizetők felé is számoljon el. Tegye ezt annál is inkább, mert „a legreprezentatívabb magyar szervezetként” a saját magára szabott törvény értelmében a Szövetség a költségvetési pénzek kezelését teljes egészében magának sajátította ki.
Következésképpen felszólítjuk az RMDSZ új vezetőségét, hogy tételes formában, összegszerűen és öt évre visszamenőleg tegyék közzé:
. Mennyi közpénzt kapott az RMDSZ, illetve – amíg a pártpénzre is igényt tartott – az általa a Kisebbségi Tanácsban megnevezett Communitas Alapítvány?
· Ezen összegekből mennyit osztott vissza az erdélyi magyar közösségnek nyilvánosan; továbbá mekkora az az összeg, amit nem nyilvánosan jutatott „baráti igények” kielégítésére; végül pedig mennyit fordított saját működésére?
· Az RMDSZ működési költségei összegszerűen milyen tételekből állnak?
· Hogyan gazdálkodott az RMDSZ megbízásából további közpénzek fölött rendelkező Progress Alapítvány, az Iskola Alapítvány, továbbá a többi hasonló RMDSZ-háttéralapítvány?
· Található-e politikus ezen alapítványok fizetési listáján, és amennyiben igen, milyen funkcióban, milyen teljesítményért mennyi illetményt vett fel politikusi fizetése mellett?
· A magyar és román közpénzek fölött rendelkező alapítványok utaltak-e adományokat az RMDSZ számlájára, és ha igen, mekkora összegeket?
Ezek konkrét kérdések, konkrét válaszokat várunk. Az elmúlt években nyomorba taszított erdélyi magyar választóknak joguk van erre. Másfelől a nyilatkozatok szintjén a „megújulás útjára lépett” RMDSZ-nek is hasznos lehet, ha működését a továbbiakban az átláthatóság jellemzi
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, ügyvezető elnöke
Erdély.ma
Örömmel értesültünk arról, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) hétvégi ülésén is megerősítették: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) minden adólejjel és adóforinttal el tud számolni.
Felhívásunk éppen erre irányult, vagyis a nyilvános elszámolásra.
Az nem is képezi kérdés tárgyát, hogy a magyarországi szociálliberális kormányzás alatt a Szülőföld Alap Erdélyre jutó támogatás-részét az RMDSZ kézivezérlésű kuratóriumai klientúraépítésre használták fel. Ehhez elég csak egy felületes pillantást vetni az elmúlt évek nyertes pályázataira, illetve rámutatni az összegszerű aránytalanságokra. De ha már itt tartunk: érdemes megnézni például, hogy a nemrégiben a megszokott támogatás elmaradása miatt panaszkodó, egyébként az Orbán-kormányt folyamatosan célkeresztben tartó és diktatúrát vizionáló bukaresti Új Magyar Szó, valamint elvtárshetilapja, az Erdélyi Riport 2005–2010 között mennyi magyar adóforintot emésztett fel – szemben az erdélyi magyar média többi részével.
Bennünket, erdélyi magyarokat viszont még az előbbinél is inkább érint és érdekel, hogy a román költségvetésből a magyar nemzeti közösségnek járó adólejekkel az RMDSZ ne csupán a Román Állami Számvevőszék felé, hanem az erdélyi magyar közösség, saját választóik, vagyis a romániai adófizetők felé is számoljon el. Tegye ezt annál is inkább, mert „a legreprezentatívabb magyar szervezetként” a saját magára szabott törvény értelmében a Szövetség a költségvetési pénzek kezelését teljes egészében magának sajátította ki.
Következésképpen felszólítjuk az RMDSZ új vezetőségét, hogy tételes formában, összegszerűen és öt évre visszamenőleg tegyék közzé:
. Mennyi közpénzt kapott az RMDSZ, illetve – amíg a pártpénzre is igényt tartott – az általa a Kisebbségi Tanácsban megnevezett Communitas Alapítvány?
· Ezen összegekből mennyit osztott vissza az erdélyi magyar közösségnek nyilvánosan; továbbá mekkora az az összeg, amit nem nyilvánosan jutatott „baráti igények” kielégítésére; végül pedig mennyit fordított saját működésére?
· Az RMDSZ működési költségei összegszerűen milyen tételekből állnak?
· Hogyan gazdálkodott az RMDSZ megbízásából további közpénzek fölött rendelkező Progress Alapítvány, az Iskola Alapítvány, továbbá a többi hasonló RMDSZ-háttéralapítvány?
· Található-e politikus ezen alapítványok fizetési listáján, és amennyiben igen, milyen funkcióban, milyen teljesítményért mennyi illetményt vett fel politikusi fizetése mellett?
· A magyar és román közpénzek fölött rendelkező alapítványok utaltak-e adományokat az RMDSZ számlájára, és ha igen, mekkora összegeket?
Ezek konkrét kérdések, konkrét válaszokat várunk. Az elmúlt években nyomorba taszított erdélyi magyar választóknak joguk van erre. Másfelől a nyilatkozatok szintjén a „megújulás útjára lépett” RMDSZ-nek is hasznos lehet, ha működését a továbbiakban az átláthatóság jellemzi
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, ügyvezető elnöke
Erdély.ma
2011. április 5.
“Újra kell gombolni a kormányzati mellényt”
Lakatos Péter képviselő a kormányzás újragondolását szorgalmazza
A szombati kolozsvári SZKT-ülésen, a szövetségi elnök politikai beszámolóját követő vitában érdekes és rendhagyónak mondható felszólalások is elhangzottak. Egyik ilyen okfejtés Lakatos Péter nagyváradi képviselőé volt, aki felhívta a figyelmet: “újra kell gombolni a kormányzati mellényt, vagy egy másikat felvenni, különben a gatyánk is rámegy”.
A képviselő szerint mostanában a romániai közélet érdeklődését csak a válások és a Wikileaks által közzétett dokumentumok tudják felcsigázni. Azok a jelentések, amelyeket az amerikai nagykövetségek küldtek haza az utóbbi 10 évben és valamilyen titokzatos módon nyilvánosságra kerültek.
Az SZKT-n azonban egy képzelt szcenáriumot mutatott be azokból “a Budapestről illetve Bukarestből a Fehér Háznak küldött jelentésekből, amelyeket a Wikileaks csak 2020-ban fog nyilvánosságra hozni”: Eszerint:
2011. március 17: A bukaresti nagykövetség helyzetelemzése szerint gyorsabban és simábban megoldódott volna a március 15-i, a magyar nemzeti ünneppel kapcsolatos botrány, ha a magyar kormány hazahívja nagykövetét és nem hagyja, hogy a képviselőház külügyi bizottságbeli meghallgatáson belebonyolódjon felesége idézeteinek magyarázgatásába.
2011. március 29., Budapest: Orbán Viktor a holland-magyar focimeccsre sietve elfelejtette megköszönni Kelemen Hunornak, hogy rá tudta venni Victor Pontát, hogy a PSD legalább egy képviselője ne szavazza meg a parlamentben a magyarországi vezetőket nacionalista nyilatkozataik miatt elítélő határozatot, így azt nem fogadta el a képviselőház.
2011. március 30: A budapesti nagykövetség szerint megmagyarázhatatlan, mi baja Tőkés Lászlónak Szőcs Géza kulturális államtitkárral, hogy javasolta Budai Gyula kormánybiztosnak, számoltassa el az RMDSZ-t a Magyarországról kapott támogatásokkal kapcsolatban. Feltehetőleg Tőkés az önfeljelentésnek ezt a különleges módját választotta, hogy tisztázza a 2002-es Református Világtalálkozó, illetve az egyházi földvásárlások elszámolását.
2011. április 1: Romániában hivatalosan véget ért a recesszió, de ezt Traian Basescun és Emil Bocon kívül senki sem vette észre. Mi több, akadt olyan RMDSZ- es képviselő, aki szerint, bár az államelnök minden évben kétszer, tavasszal és ősszel menetrendszerűen bejelenti, hogy látja az alagút végén a remény lángját pislákolni, olyan, mintha egy óráról, amely napjában csak kétszer mutatja a pontos időt, azt állítanánk, hogy az egy pontos, jól járó óra. Pedig nem is működik.
2011. április 2: Nagy nyomásnak van kitéve a nemrég megválasztott RMDSZ-elnök, Kelemen Hunor. Több megyei szervezet vezetősége is azon a véleményen van, hogy intézményesen kellene tárgyalni az ellenzékkel, főleg ha vezetőik, Antonescu és Ponta ezt hivatalosan is kezdeményezték és vészesen közelednek a helyhatósági választások.
Csapdahelyzetben a kormány
A képviselő ezek után nem folytatta “a Wikileaks- kiszivárogtatások ismertetését”, fontosabbnak nevezte, hogy mit tesz, mit fog tenni az RMDSZ. “Csapdahelyzetben van a kormány, vagy hogy államelnökünk is megértse, egy olyan szűk öbölbe vezetett minket, amiből az erős ellenáramlat és a hajó gyenge motorjai miatt nem tudunk kievickélni. Ráadásul Traian Basescu időhúzásos taktikája sehova sem vezet. Meglebegtette a kormányfőcserét, de nem tudta kivitelezni, előbb az RMDSZ-kongresszus, később a PD-L-beli választások utánra halasztotta a tervezett kormányátalakítást, amitől gyökeres változásokat és társadalmi elfogadottságot remél. Eközben 5,4 milliárd eurós készenléti hitelt jegyzett elő az ország nevében, de ha tovább is így mennek a dolgok, már szeptemberben hozzá is fog nyúlni, előre nem látható okokra hivatkozva” – jelentette ki a képviselő. Rámutatott: “Egyértelmű, hogy időben behatárolt, konkrét, gazdaságélénkítő intézkedéscsomagra van szükség, amit viszont ez a kormány ezzel a kormányfővel nem hajlandó felvállalni, mert nincs mersze az államelnök rögeszméivel szembemenni. Basescu is be kellene lássa, hogy a Nemzetközi Valutaalap csak az egyensúlyteremtést, a túlélést hajlandó finanszírozni, nem érdekelt abban, hogy fenntartható fejlődés legyen, mert akkor kiderülne, hogy nélkülük is lehet boldogulni. Az RMDSZ-nek kormányon kell lenni, viszont újra kell gombolni ezt a kormányzati mellényt, vagy egy másikat felvenni, különben a gatyánk is rámegy”, mondta végül Lakatos Péter.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)
Lakatos Péter képviselő a kormányzás újragondolását szorgalmazza
A szombati kolozsvári SZKT-ülésen, a szövetségi elnök politikai beszámolóját követő vitában érdekes és rendhagyónak mondható felszólalások is elhangzottak. Egyik ilyen okfejtés Lakatos Péter nagyváradi képviselőé volt, aki felhívta a figyelmet: “újra kell gombolni a kormányzati mellényt, vagy egy másikat felvenni, különben a gatyánk is rámegy”.
A képviselő szerint mostanában a romániai közélet érdeklődését csak a válások és a Wikileaks által közzétett dokumentumok tudják felcsigázni. Azok a jelentések, amelyeket az amerikai nagykövetségek küldtek haza az utóbbi 10 évben és valamilyen titokzatos módon nyilvánosságra kerültek.
Az SZKT-n azonban egy képzelt szcenáriumot mutatott be azokból “a Budapestről illetve Bukarestből a Fehér Háznak küldött jelentésekből, amelyeket a Wikileaks csak 2020-ban fog nyilvánosságra hozni”: Eszerint:
2011. március 17: A bukaresti nagykövetség helyzetelemzése szerint gyorsabban és simábban megoldódott volna a március 15-i, a magyar nemzeti ünneppel kapcsolatos botrány, ha a magyar kormány hazahívja nagykövetét és nem hagyja, hogy a képviselőház külügyi bizottságbeli meghallgatáson belebonyolódjon felesége idézeteinek magyarázgatásába.
2011. március 29., Budapest: Orbán Viktor a holland-magyar focimeccsre sietve elfelejtette megköszönni Kelemen Hunornak, hogy rá tudta venni Victor Pontát, hogy a PSD legalább egy képviselője ne szavazza meg a parlamentben a magyarországi vezetőket nacionalista nyilatkozataik miatt elítélő határozatot, így azt nem fogadta el a képviselőház.
2011. március 30: A budapesti nagykövetség szerint megmagyarázhatatlan, mi baja Tőkés Lászlónak Szőcs Géza kulturális államtitkárral, hogy javasolta Budai Gyula kormánybiztosnak, számoltassa el az RMDSZ-t a Magyarországról kapott támogatásokkal kapcsolatban. Feltehetőleg Tőkés az önfeljelentésnek ezt a különleges módját választotta, hogy tisztázza a 2002-es Református Világtalálkozó, illetve az egyházi földvásárlások elszámolását.
2011. április 1: Romániában hivatalosan véget ért a recesszió, de ezt Traian Basescun és Emil Bocon kívül senki sem vette észre. Mi több, akadt olyan RMDSZ- es képviselő, aki szerint, bár az államelnök minden évben kétszer, tavasszal és ősszel menetrendszerűen bejelenti, hogy látja az alagút végén a remény lángját pislákolni, olyan, mintha egy óráról, amely napjában csak kétszer mutatja a pontos időt, azt állítanánk, hogy az egy pontos, jól járó óra. Pedig nem is működik.
2011. április 2: Nagy nyomásnak van kitéve a nemrég megválasztott RMDSZ-elnök, Kelemen Hunor. Több megyei szervezet vezetősége is azon a véleményen van, hogy intézményesen kellene tárgyalni az ellenzékkel, főleg ha vezetőik, Antonescu és Ponta ezt hivatalosan is kezdeményezték és vészesen közelednek a helyhatósági választások.
Csapdahelyzetben a kormány
A képviselő ezek után nem folytatta “a Wikileaks- kiszivárogtatások ismertetését”, fontosabbnak nevezte, hogy mit tesz, mit fog tenni az RMDSZ. “Csapdahelyzetben van a kormány, vagy hogy államelnökünk is megértse, egy olyan szűk öbölbe vezetett minket, amiből az erős ellenáramlat és a hajó gyenge motorjai miatt nem tudunk kievickélni. Ráadásul Traian Basescu időhúzásos taktikája sehova sem vezet. Meglebegtette a kormányfőcserét, de nem tudta kivitelezni, előbb az RMDSZ-kongresszus, később a PD-L-beli választások utánra halasztotta a tervezett kormányátalakítást, amitől gyökeres változásokat és társadalmi elfogadottságot remél. Eközben 5,4 milliárd eurós készenléti hitelt jegyzett elő az ország nevében, de ha tovább is így mennek a dolgok, már szeptemberben hozzá is fog nyúlni, előre nem látható okokra hivatkozva” – jelentette ki a képviselő. Rámutatott: “Egyértelmű, hogy időben behatárolt, konkrét, gazdaságélénkítő intézkedéscsomagra van szükség, amit viszont ez a kormány ezzel a kormányfővel nem hajlandó felvállalni, mert nincs mersze az államelnök rögeszméivel szembemenni. Basescu is be kellene lássa, hogy a Nemzetközi Valutaalap csak az egyensúlyteremtést, a túlélést hajlandó finanszírozni, nem érdekelt abban, hogy fenntartható fejlődés legyen, mert akkor kiderülne, hogy nélkülük is lehet boldogulni. Az RMDSZ-nek kormányon kell lenni, viszont újra kell gombolni ezt a kormányzati mellényt, vagy egy másikat felvenni, különben a gatyánk is rámegy”, mondta végül Lakatos Péter.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)
2011. április 6.
Lakatosi út
Az utóbbi időben az RMDSZ néhány politikusa úgy viselkedik, mint az anekdotabeli szőlősgazda, akinek előbb az aszály, majd a jégeső, végül pedig a seregélyek szinte teljesen elpusztítják a termését, a maradék néhány tőkét aztán „Lássuk, Istenem, mire megyünk ketten!” felkiáltással ő maga vágja ki.
A politikusok ahelyett, hogy a megbékülés útját keresnék, durva odamondásaikkal csak tovább mérgezik a magyar kormány és az RMDSZ közötti viszonyt – legutóbb Lakatos Péter, az RMDSZ Bihar megyei politikusa érezte kötelességének, hogy kioktassa Orbán Viktort és Füzes Oszkár nagykövetet. Nem titok amúgy, hogy az új budapesti vezetés nem kívánja az előző kabinet gyakorlatát folytatni, miszerint az RMDSZ-t tekintették egyedüli partnernek. Persze tény, hogy az RMDSZ a választók akarata nyomán képviseli a romániai magyarokat a parlamentben, ezt pedig még akkor sem kell figyelmen kívül hagyni, ha tudjuk, hogy a szövetség mindent megtett az egypártrendszer fenntartásáért és az egész romániai magyar társadalom maga alá gyűréséért.
Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt években az „egyenlő távolságtartás” jegyében igencsak készséges partnere volt az ország tönkretételében és a nemzetrészek összeugrasztásában szerzett elévülhetetlen „érdemei” miatt a választók által keményen megbüntetett MSZP-kormánynak, amely imázs- és klientúra építésére is alkalmas anyagi források biztosításával honorálta a szövetség baráti közeledését. A levitézlett egykori kormánypártokhoz közel álló politikusnak tekinthető Lakatos is, aki annó sajtóhírek szerint nem talált kivetnivalót az őszödi beszédben, és beszélgetős estre invitálta Kuncze Gábort Nagyváradra.
Ehhez persze joga van – csak akkor az RMDSZ-ben ne csodálkozzanak, ha a kormány inkább nem kér Gyurcsány és Kuncze barátaiból, és esze ágában sincs a közpénzek „kreatív kezelésében” jeleskedő MSZP-vel cimboráló szervezetet megbízni például a határon túliaknak járó pénzek osztogatásával. (Nota bene: számos konfliktusnak és vádaskodásnak lehetne elejét venni, ha a támogatások szétosztása végre tényleg kikerülne a politikum hatásköréből.) Kérdés, hogy Lakatos valóban csak saját véleményét hangoztatta, vagy az RMDSZ-ben a lakatosi út számít a fő csapásiránynak. Utóbbi esetben kevés az esély arra, hogy a magyar kormány és a szövetség közötti viszony megjavuljon.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Az utóbbi időben az RMDSZ néhány politikusa úgy viselkedik, mint az anekdotabeli szőlősgazda, akinek előbb az aszály, majd a jégeső, végül pedig a seregélyek szinte teljesen elpusztítják a termését, a maradék néhány tőkét aztán „Lássuk, Istenem, mire megyünk ketten!” felkiáltással ő maga vágja ki.
A politikusok ahelyett, hogy a megbékülés útját keresnék, durva odamondásaikkal csak tovább mérgezik a magyar kormány és az RMDSZ közötti viszonyt – legutóbb Lakatos Péter, az RMDSZ Bihar megyei politikusa érezte kötelességének, hogy kioktassa Orbán Viktort és Füzes Oszkár nagykövetet. Nem titok amúgy, hogy az új budapesti vezetés nem kívánja az előző kabinet gyakorlatát folytatni, miszerint az RMDSZ-t tekintették egyedüli partnernek. Persze tény, hogy az RMDSZ a választók akarata nyomán képviseli a romániai magyarokat a parlamentben, ezt pedig még akkor sem kell figyelmen kívül hagyni, ha tudjuk, hogy a szövetség mindent megtett az egypártrendszer fenntartásáért és az egész romániai magyar társadalom maga alá gyűréséért.
Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt években az „egyenlő távolságtartás” jegyében igencsak készséges partnere volt az ország tönkretételében és a nemzetrészek összeugrasztásában szerzett elévülhetetlen „érdemei” miatt a választók által keményen megbüntetett MSZP-kormánynak, amely imázs- és klientúra építésére is alkalmas anyagi források biztosításával honorálta a szövetség baráti közeledését. A levitézlett egykori kormánypártokhoz közel álló politikusnak tekinthető Lakatos is, aki annó sajtóhírek szerint nem talált kivetnivalót az őszödi beszédben, és beszélgetős estre invitálta Kuncze Gábort Nagyváradra.
Ehhez persze joga van – csak akkor az RMDSZ-ben ne csodálkozzanak, ha a kormány inkább nem kér Gyurcsány és Kuncze barátaiból, és esze ágában sincs a közpénzek „kreatív kezelésében” jeleskedő MSZP-vel cimboráló szervezetet megbízni például a határon túliaknak járó pénzek osztogatásával. (Nota bene: számos konfliktusnak és vádaskodásnak lehetne elejét venni, ha a támogatások szétosztása végre tényleg kikerülne a politikum hatásköréből.) Kérdés, hogy Lakatos valóban csak saját véleményét hangoztatta, vagy az RMDSZ-ben a lakatosi út számít a fő csapásiránynak. Utóbbi esetben kevés az esély arra, hogy a magyar kormány és a szövetség közötti viszony megjavuljon.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2011. április 7.
Tárlat Szatmáron a kollektivizálás történetéről
Parasztok és a kommunizmus címmel a kollektivizálás történetét bemutató tárlat nyílt tegnap a Szatmár Megyei Múzeumban. A kiállításon történelmi áttekintést nyújtó tablók szerepelnek, melyek jelentős része az 1949 és 1962 közötti kommunistaellenes parasztmozgalmakat mutatja be.
A tárlat anyagának jelentős részét a Civil Akadémia Fóruma, valamint a Nemzetközi Kommunizmuskutató Intézet munkatársai állították össze, ezt egészítették ki Szatmár megyéből származó dokumentumokkal, emlékérmekkel, termelőszövetkezeti tagsági igazolványokkal. Korabeli kommunista propaganda-plakátok is láthatóak a kiállításon, valamint a kulákok ellen uszító karikatúrák, gúnyversek. Amint a megnyitón a múzeum igazgatója, Liviu Martha, valamint a megyei hagyományőrző igazgatóság vezetője, Felician Pop, illetve Claudiu Porumbăceanu, a Vasile Goldiş Egyetem történelemtanára elmondta: jövőre, az 1962-ben befejezett kollektivizálás ötvenedik évfordulójára részletesebb, személyes visszaemlékezéseket is tartalmazó újabb tárlattal készülnek, ehhez gyűjtik jelenleg az anyagot.
Kifejtették: bár a most bemutatott kiállítás keretében viszonylag kevés szó esik a szatmári kommunistaellenes megmozdulásokról, úgy tudják, itt is többen szabotálták a földek államosítását, és az ezekkel szembeni megtorló intézkedések is napirenden voltak. E téren is folyik jelenleg a kutatómunka. A Vasile Goldiş Egyetem tanára, aki a téma szakértőjének számít, a közép-kelet-európai országok szovjetizálási tervéről beszélt, valamint a parasztságot a termelőszövetkezetekbe kényszerítő, a kisebb magángazdálkodásokat tönkretevő intézkedéseket is részletezte. Ennek egyik eleme volt a lóállomány elkobzása, illetve a lovak leölése, melynek célja a parasztok viszonylagos függetlenségének megtörése volt, de idesorolható az is, hogy a kolhozosításnak ellenállók gyerekeit nem vették fel az iskolákba. Az elpusztított lovakat a propaganda szerint egyébként „magasabb szintű proteinek” előállítására használták, azaz disznókkal etették fel a húsukat. A kiállítás egy hónapig lesz látogatható.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
Parasztok és a kommunizmus címmel a kollektivizálás történetét bemutató tárlat nyílt tegnap a Szatmár Megyei Múzeumban. A kiállításon történelmi áttekintést nyújtó tablók szerepelnek, melyek jelentős része az 1949 és 1962 közötti kommunistaellenes parasztmozgalmakat mutatja be.
A tárlat anyagának jelentős részét a Civil Akadémia Fóruma, valamint a Nemzetközi Kommunizmuskutató Intézet munkatársai állították össze, ezt egészítették ki Szatmár megyéből származó dokumentumokkal, emlékérmekkel, termelőszövetkezeti tagsági igazolványokkal. Korabeli kommunista propaganda-plakátok is láthatóak a kiállításon, valamint a kulákok ellen uszító karikatúrák, gúnyversek. Amint a megnyitón a múzeum igazgatója, Liviu Martha, valamint a megyei hagyományőrző igazgatóság vezetője, Felician Pop, illetve Claudiu Porumbăceanu, a Vasile Goldiş Egyetem történelemtanára elmondta: jövőre, az 1962-ben befejezett kollektivizálás ötvenedik évfordulójára részletesebb, személyes visszaemlékezéseket is tartalmazó újabb tárlattal készülnek, ehhez gyűjtik jelenleg az anyagot.
Kifejtették: bár a most bemutatott kiállítás keretében viszonylag kevés szó esik a szatmári kommunistaellenes megmozdulásokról, úgy tudják, itt is többen szabotálták a földek államosítását, és az ezekkel szembeni megtorló intézkedések is napirenden voltak. E téren is folyik jelenleg a kutatómunka. A Vasile Goldiş Egyetem tanára, aki a téma szakértőjének számít, a közép-kelet-európai országok szovjetizálási tervéről beszélt, valamint a parasztságot a termelőszövetkezetekbe kényszerítő, a kisebb magángazdálkodásokat tönkretevő intézkedéseket is részletezte. Ennek egyik eleme volt a lóállomány elkobzása, illetve a lovak leölése, melynek célja a parasztok viszonylagos függetlenségének megtörése volt, de idesorolható az is, hogy a kolhozosításnak ellenállók gyerekeit nem vették fel az iskolákba. Az elpusztított lovakat a propaganda szerint egyébként „magasabb szintű proteinek” előállítására használták, azaz disznókkal etették fel a húsukat. A kiállítás egy hónapig lesz látogatható.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)
2011. április 7.
Levéltári titkok
Bő húsz évvel a rendszerváltás után, előjönnek időnként olyan régi beidegződések, amelyekről már azt hittük, hogy megszabadultunk tőlük. De nem olyan könnyű kinőni a reflexeket. Romániában a levéltári kutatásokkal kapcsolatos törvényi háttér az egyik legkevésbé megreformált terület, amely mai napig se szabályozza demokratikusan és átlátható szabályok szerint a dokumentumokhoz való hozzáférést, és azok kutatását. Hasonló körülmények nehezítik a kutatók munkáját a minisztériumok alárendeltségébe tartozó levéltáraknál is, ahol még mindig önkényes cerberusok őrködnek a dokumentumok fölött. Ezek az „őrködők” kényük-kedvük szerint rostálják meg a kikért iratokat, és szabják meg a kutatóknak, hogy milyen időszakra korlátozzák kutatásaikat, arra hivatkozva, hogy az igényelt levéltári anyag túlságosan nagy időszakra terjed ki.
A hazai áldatlan levéltári állapotokra számos európai felhívás, de román állami dokumentum is rámutatott már. Idézzük fel csak a Tismăneanu-jelentés erre vonatkozó részét, amely egyértelműen kimondja, hogy a levéltárosok szelektíven válogatják ki azokat a kutatókat, akiknek megengedik, hogy hozzáférjenek a dokumentumokhoz, de a kikért anyag tekintetében is ők maguk döntik el, hogy az igényelt kutatási anyag melyik részét bocsátják a kérelmező rendelkezésére, és melyiket titkolják el (nyilvánítják nem létezőnek), különböző jogi magyarázatokra hivatkozva. Ezzel az antidemokratikus gyakorlattal szembesültek a kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság tagjai is, akiknek valóságos harcot kellett vívniuk a levéltárak anyaga fölött őrködőkkel, hogy hozzáférjenek a múlt rekonstruálásához elengedhetetlen történelmi dokumentumokhoz.
Azóta eltelt több mint négy év, viszont a levéltárakat továbbra is a titoktartás és a titkolózás övezi. Sajnos, egyelőre a megújhodásra való szándék sem érhető tetten, hiszen a minisztériumok, a különböző levéltári állagok gazdái – megnyilvánulásaik alapján – továbbra is a homályos viszonyok fenntartásában érdekeltek. A kommunista időkből örökölt kutathatási korlátozás veszélyét – amit egyébként ők maguk alkalmaznak évtizedek óta – most ők kürtölik világgá egy törvénykezdeményezés kapcsán, ami arról szól, hogy az egyházaknak szolgáltassák vissza a kommunizmus ideje alatt tőlük egykor törvénytelenül elkobzott levéltári állagokat. Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselők beterjesztettek egy erre vonatkozó törvénytervezetet, ami módosítaná az 1996-os levéltári törvényt. A kezdeményezés tavaly elbukott a szenátusban, most pedig a képviselőház asztalára került. Első lépésben kedvező jelentést kapott a módosító indítvány a kulturális szakbizottságban, ami hangos ellenhadjáratot indított el a román sajtóban. Román történészek – közöttük tiszteletre méltó személyek is – levéltárosokkal karöltve főként román nemzeti érzelmekre apellálva érveltek amellett, hogy az esetleges visszaszolgáltatás „a román nemzeti örökség megcsonkításával” ér fel, mivel – mint mondják – lehetetlenné válik majd a szabad hozzáférés a dokumentumokhoz, amennyiben visszaszolgáltatnák az egykor törvénytelenül elorzott egyházi levéltárakat és a magángyűjteményeket. Állítják ezt azok a levéltári vezetők, akik a birtokukban lévő állományok kutathatóságát még ma is szisztematikusan megakadályozzák, arra hivatkozva, hogy az anyag nincs feldolgozva. A sirámok másik fő érvét a visszaszolgáltatandó dokumentumok féltése képezi, vagyis, hogy új gazdáik bizonyára képtelenek lesznek megfelelő körülmények között tárolni az iratokat, így biztosan az örök enyészetre vannak ítélve. A felháborító mindebben az, hogy maga a levéltár vezetői elismerik: az egyházaktól elkobzott állományok rendszerezése, pontos felmérése mai napig sem történt meg, és a levéltárosok sokszor erre hivatkozva utasítják el a kutatók kéréseit. Így feltevődik az a jogos kérdés, hogy maga a román állam milyen gazdája volt az elmúlt negyven évben ezeknek az iratoknak, ha még az alapvető rendszerezésük sem történt meg, így senki nem tudja – még a magukat jó gazdának tartó állami levéltárosok sem –, mi van a tulajdonukban.
Az egyházak évszázadokon keresztül képesek voltak megőrizni levéltáraikat. Ezentúl is elsősorban ők maguk a legérdekeltebbek abban, hogy ezek az iratok megmaradjanak az utókor számára, és hozzáférhetővé váljanak.
A riogatás tehát alaptalan, és azt mutatja, hogy a visszaszolgáltatást ellenzőkben egy másik, csaknem évszázados reminiszcencia lappang, ami Erdély féltésében nyilvánul meg. Ma ugyanis a románok közül sokan úgy gondolják – kimondva vagy kimondatlanul –, hogy az egyházi levéltárak visszaszolgáltatása révén Románia „elveszítheti Erdélyt” a történelem „újraírása” révén. A román társadalomnak az ilyen riogatások iránti fogékonyságát mutatja, hogy a médiában indított hadjárat nyomán a képviselőház visszaküldte a törvénytervezetet az alsóházi szakbizottsághoz „bizonyos homályos részletek tisztázása” végett
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)
Bő húsz évvel a rendszerváltás után, előjönnek időnként olyan régi beidegződések, amelyekről már azt hittük, hogy megszabadultunk tőlük. De nem olyan könnyű kinőni a reflexeket. Romániában a levéltári kutatásokkal kapcsolatos törvényi háttér az egyik legkevésbé megreformált terület, amely mai napig se szabályozza demokratikusan és átlátható szabályok szerint a dokumentumokhoz való hozzáférést, és azok kutatását. Hasonló körülmények nehezítik a kutatók munkáját a minisztériumok alárendeltségébe tartozó levéltáraknál is, ahol még mindig önkényes cerberusok őrködnek a dokumentumok fölött. Ezek az „őrködők” kényük-kedvük szerint rostálják meg a kikért iratokat, és szabják meg a kutatóknak, hogy milyen időszakra korlátozzák kutatásaikat, arra hivatkozva, hogy az igényelt levéltári anyag túlságosan nagy időszakra terjed ki.
A hazai áldatlan levéltári állapotokra számos európai felhívás, de román állami dokumentum is rámutatott már. Idézzük fel csak a Tismăneanu-jelentés erre vonatkozó részét, amely egyértelműen kimondja, hogy a levéltárosok szelektíven válogatják ki azokat a kutatókat, akiknek megengedik, hogy hozzáférjenek a dokumentumokhoz, de a kikért anyag tekintetében is ők maguk döntik el, hogy az igényelt kutatási anyag melyik részét bocsátják a kérelmező rendelkezésére, és melyiket titkolják el (nyilvánítják nem létezőnek), különböző jogi magyarázatokra hivatkozva. Ezzel az antidemokratikus gyakorlattal szembesültek a kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság tagjai is, akiknek valóságos harcot kellett vívniuk a levéltárak anyaga fölött őrködőkkel, hogy hozzáférjenek a múlt rekonstruálásához elengedhetetlen történelmi dokumentumokhoz.
Azóta eltelt több mint négy év, viszont a levéltárakat továbbra is a titoktartás és a titkolózás övezi. Sajnos, egyelőre a megújhodásra való szándék sem érhető tetten, hiszen a minisztériumok, a különböző levéltári állagok gazdái – megnyilvánulásaik alapján – továbbra is a homályos viszonyok fenntartásában érdekeltek. A kommunista időkből örökölt kutathatási korlátozás veszélyét – amit egyébként ők maguk alkalmaznak évtizedek óta – most ők kürtölik világgá egy törvénykezdeményezés kapcsán, ami arról szól, hogy az egyházaknak szolgáltassák vissza a kommunizmus ideje alatt tőlük egykor törvénytelenül elkobzott levéltári állagokat. Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselők beterjesztettek egy erre vonatkozó törvénytervezetet, ami módosítaná az 1996-os levéltári törvényt. A kezdeményezés tavaly elbukott a szenátusban, most pedig a képviselőház asztalára került. Első lépésben kedvező jelentést kapott a módosító indítvány a kulturális szakbizottságban, ami hangos ellenhadjáratot indított el a román sajtóban. Román történészek – közöttük tiszteletre méltó személyek is – levéltárosokkal karöltve főként román nemzeti érzelmekre apellálva érveltek amellett, hogy az esetleges visszaszolgáltatás „a román nemzeti örökség megcsonkításával” ér fel, mivel – mint mondják – lehetetlenné válik majd a szabad hozzáférés a dokumentumokhoz, amennyiben visszaszolgáltatnák az egykor törvénytelenül elorzott egyházi levéltárakat és a magángyűjteményeket. Állítják ezt azok a levéltári vezetők, akik a birtokukban lévő állományok kutathatóságát még ma is szisztematikusan megakadályozzák, arra hivatkozva, hogy az anyag nincs feldolgozva. A sirámok másik fő érvét a visszaszolgáltatandó dokumentumok féltése képezi, vagyis, hogy új gazdáik bizonyára képtelenek lesznek megfelelő körülmények között tárolni az iratokat, így biztosan az örök enyészetre vannak ítélve. A felháborító mindebben az, hogy maga a levéltár vezetői elismerik: az egyházaktól elkobzott állományok rendszerezése, pontos felmérése mai napig sem történt meg, és a levéltárosok sokszor erre hivatkozva utasítják el a kutatók kéréseit. Így feltevődik az a jogos kérdés, hogy maga a román állam milyen gazdája volt az elmúlt negyven évben ezeknek az iratoknak, ha még az alapvető rendszerezésük sem történt meg, így senki nem tudja – még a magukat jó gazdának tartó állami levéltárosok sem –, mi van a tulajdonukban.
Az egyházak évszázadokon keresztül képesek voltak megőrizni levéltáraikat. Ezentúl is elsősorban ők maguk a legérdekeltebbek abban, hogy ezek az iratok megmaradjanak az utókor számára, és hozzáférhetővé váljanak.
A riogatás tehát alaptalan, és azt mutatja, hogy a visszaszolgáltatást ellenzőkben egy másik, csaknem évszázados reminiszcencia lappang, ami Erdély féltésében nyilvánul meg. Ma ugyanis a románok közül sokan úgy gondolják – kimondva vagy kimondatlanul –, hogy az egyházi levéltárak visszaszolgáltatása révén Románia „elveszítheti Erdélyt” a történelem „újraírása” révén. A román társadalomnak az ilyen riogatások iránti fogékonyságát mutatja, hogy a médiában indított hadjárat nyomán a képviselőház visszaküldte a törvénytervezetet az alsóházi szakbizottsághoz „bizonyos homályos részletek tisztázása” végett
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)
2011. április 9.
Szembenézés a kommunista múlttal
A kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták – Marius Oprea román történész megállapítása nemcsak Romániára, de a volt kommunista államok többségére érvényes, ez derült ki azon az egész napos brüsszeli közmeghallgatáson, amelyet Tőkés László kezdeményezett egy lett és egy szlovén kollégájával együtt.
Jól becsomagolva, ártatlannak tűnő cím mögé bújtatva: Mit tudnak az ifjú európaiak a totalitárius rendszerekről? – történészek, kutatók, politikusok, oktatási szakemberek elemezték a témát. Sandra Kalniete lett EP-képviselő többpontos, konkrét lépéseket tartalmazó programtervezetet is bemutatott, vázolta, mit kellene tennie Európának, hogy a szavakon túl is megtörténjék a múlt számadása. Ugyanott létrejött egy antikommunista platform, és Romániát érintően elhangzott, hogy hamarosan egy küldöttség keresi fel Traian Băsescu államelnököt, és felkérik, támogassa a kommunizmus perének megvalósítását.
Európának, az uniónak, az EP-nek ma sem akaródzik a kommunista múlttal való szembenézés, minden ezzel kapcsolatos kérdést igyekeznek szőnyeg alá seperni, az utódpártok a fasizmus rémtetteinek felelevenítésével próbálják bagatellizálni a kommunista diktatúrák emberek millióit elpusztító, megnyomorító tetteit. Sokak számára ma még az is kérdés: lehet-e, szabad-e elítélni a kommunizmust, totalitarista diktatúrának tekinthető-e, vagy csupán a sztálinizmus sorolható e kategóriába. Tőkés László EP-képviselői mandátuma kezdete óta harcol azért, hogy a nácizmus rémtettei mellett a kommunizmus bűneit is ismerjék el emberiség ellen elkövetett bűnként, no meg azért, hogy a deklaratív elítélésen túl sor kerüljön a bűnösök azonosítására, az áldozatok, utódaik kárpótlására.
Eltörölni a kettős mércét
Az igen tartalmas konferencia négy témakört dolgozott fel. Súlyt, rangot adott az eseménynek, hogy az indításnál jelen volt Joseph Daul néppárti frakcióelnök is. Tőkés László megnyitójában kiemelte, Európa egysége csak akkor válik valóra, ha megtörténik a múlt integrációja is, igen fontos, hogy a legfiatalabb nemzedékek megértsék, a közös múlt feldolgozása nélkül nem lesz közös jövőnk. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a totalitárius rezsimek megítélésében nem használhatunk kettős mércét aszerint, hogy milyen pártállású diktatúráról van szó. Észt, lett, litván, lengyel, bolgár rendszerváltó politikusok szólaltak fel, személyes történetek, családi tragédiák tükrében idézték fel az elnyomó rendszer pusztításait, visszatérő motívumként jelent meg: lehetővé kell tenni a hozzáférést a titkosszolgálatok archívumaihoz, nem elegendő a tankönyveket újraírni. A kommunista utódállamok többsége nemzetbiztonsági okok miatt nem hajlandó megnyitni archívumait, ki kell dolgozni azokat a törvénykezési és igazságszolgáltatási eszközöket, amelyek lehetőséget teremtenek a múlt ügyeinek és bűneinek jogi rendezésére. Ha nem ismerjük meg a totalitárius rendszerek pusztításait, nem tudjuk megakadályozni visszatérésüket, állandó veszély fenyegeti a pluralista demokráciát – köszönt vissza majd minden előadó szavaiból. Jarosław Leszek Wałęsa lengyel néppárti képviselő, a Béke-Nobel-díjas Lech Wałęsa volt lengyel államfő fia személyes, gyermekkori élményein keresztül világította meg a gyilkos rendszert, hogy miként vészelték át édesapja letartóztatását, azt, hogy hétéves kisgyerekként tanára fülön fogva ráncigálta ki a padjából, mert felírta füzetébe az otthon oly sokat hallott szolidaritás szót, s miként tudatosult benne a kifejezés valódi jelentése.
Áldozatok és elkövetők
A folytatásban konkrét esettanulmányokkal támasztották alá az addig főként elméleti síkon zajló értekezést. Sandra Kalniete lett EP-képviselő, volt külügyminiszter, a közmeghallgatás egyik kezdeményezője cselekvési tervet is vázolt: ebben szerepel a totalitárius rendszerek politikai és jogi elítélése, illetve a bűnösök felelősségre vonása. Kiemelte: az EU-nak ehhez biztosítania kell az anyagi forrásokat is. Sandra Kalniete nem véletlenül vált a kommunizmus ádáz ellenségévé, életét döntően befolyásolta a szovjet diktatúra, családját Szibériába hurcolták (ő maga is ott született), több rokonát megölték. A nyugati államoknak csak a nácizmus rémtetteit kellett elszenvedniük, ám Közép-Kelet Európában a fasiszta megszállást a kommunista terror követte, sokkal hosszabb ideig, súlyosabban befolyásolta a totalitarizmus az itteniek életét – hangsúlyozta. A bolgár Vaszil Kadrinov, a Hannah Arendt Center munkatársa azt vetette fel, hogy hazájában az egykori elnyomók, ügynökök egy része ma jelentős politikai, gazdasági pozíciót tölt be (Georgi Parvanov államfőt s jó pár diplomatát említett), míg az áldozatok többsége jelenleg is szegénységben él, semmilyen jogi vagy anyagi kárpótlást nem kapott.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Marius Oprea, a romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet volt vezetője, akit félreállítottak ugyan az általa életre hívott intézmény éléről, de régész-történészként folytatja az egykori áldozatok felkutatását. Hozzátartozók, családtagok, utódok keresik meg, a rendelkezésre álló adatokból kiindulva kutatják fel a titokban, eddig ismeretlen helyeken elhantolt maradványokat. Kivetített képekkel kísért, szenvedélyes előadása nagy hatást váltott ki: meglátása szerint azonosítani kell az egykori gyilkosokat, a bűnöket emberiségellenes cselekménynek nyilvánítani, az áldozatokat a rendszer nevében ölték meg, nem évülhetnek el a gyilkosságok. Az akkori elnyomók a mai rendszer tagjai, nem volt lehetőség elvágni a szálakat, a folytonosság létezik – mondotta. “Nem a kommunizmust kell elítélni, az lehetetlen, a bűnösöket kell bíróság elé állítani” – mondotta Marius Oprea.
Hankiss Ágnes fideszes EP-képviselő arról szólt, a múlt bűnei, bűnösei hogyan szivárogtak át a mába, Magyarország jelenét miként befolyásolják az orosz–MSZP-s összefonódások, gazdasági életére hogyan telepedett rá az orosz maffia.
Keveset tudnak a fiatalok a múltról
Az oktatással, tantervekkel, tankönyvekkel foglalkozó fejezetben szakemberek mutattak be jól bevált módszereket, interaktív németországi múzeumot, játékos internetes honlapot Szlovéniából, a Szibériai missziónak nevezett tanulmányi kirándulásokat Lettországból. A műemléknek nem kell feltétlenül hagyományos, statikus formája legyen, a fiatalokhoz a legeredményesebben saját nyelvükön szólhatnak – fejtették ki a szakemberek. Keveset tudnak a mai gyermekek a múltról Németországban, Svédországban, de Romániában is – derült ki a bemutatott kutatásokból. Raluca Grosescu, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet kutatási igazgatója nemrég készült felmérést ismertetett, amelyből kitűnt, a mai 14–20 év közöttiek számára már történelem a kommunista diktatúra, többségük legfeljebb a jelen válság, korrupció tükrében ítéli azt el. Meghívottként volt jelen, de nyelvi akadályok miatt nem tartott előadást Dan Voinea katonai ügyész, aki 1989 decemberében Ceauşescuék perében is szerepet kapott, utóbb pedig az akkori áldozatok ügyészének szegődött, csapatával a temesvári, bukaresti, brassói, konstancai lövöldözések elkövetőit igyekezett azonosítani. Megkeseredett szélmalomharcához csatlakozott Doru Mărieş, az 1989. December 21. Szövetség elnöke, aki már több ízben tartott maratoni éhségsztrájkot, hogy kicsikarja a román hatalomból az igazságszolgáltatást. Ezernél többen haltak meg ’89 decemberében, ám a bűnösök nagy részének, néhány kirakatítélettől eltekintve, mai napig nem kellett számot adnia tetteiről. Mărieş szerint a romániai hatalom képviselői cinkosságot vállaltak az egykori tettesekkel, ez alól a jelenlegi sem kivétel, hisz Băsescu ugyan elítélte a kommunizmus bűntetteit, de Dan Voinea félreállítását nem akadályozta meg, a tényleges számonkérést nem tette lehetővé. Az igazságszolgáltatás nemcsak az idősek, de a fiatalok szemében is hitelét veszítette. Arra kérte az EP-képviselőket, legalább a meglévő dokumentumok átmentésében segédkezzenek, “Európa története nem lehet teljes ezeknek az országoknak a története nélkül, ehhez szükség van e dokumentumokra” – mondotta. A konferencia végén a harmadik kezdeményező, Milan Zver szlovén képviselő fogalmazta meg: a kommunizmusról szóló rendezvénysorozatot novemberben, a soros lengyel elnökség védnöksége alatt tovább kellene folytatni, amint a közmeghallgatás is bizonyította, szükség és igény is van arra, hogy ez a téma az európai uniós politikai diskurzus napirendjén maradjon, és a célkitűzések megvalósításában döntő előrelépés történjék. Nem egy példa igazolja, hogy a volt kommunista országokban lábra kapnak a letűnt diktatúrák iránti, múltat megszépítő nosztalgikus érzések.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták – Marius Oprea román történész megállapítása nemcsak Romániára, de a volt kommunista államok többségére érvényes, ez derült ki azon az egész napos brüsszeli közmeghallgatáson, amelyet Tőkés László kezdeményezett egy lett és egy szlovén kollégájával együtt.
Jól becsomagolva, ártatlannak tűnő cím mögé bújtatva: Mit tudnak az ifjú európaiak a totalitárius rendszerekről? – történészek, kutatók, politikusok, oktatási szakemberek elemezték a témát. Sandra Kalniete lett EP-képviselő többpontos, konkrét lépéseket tartalmazó programtervezetet is bemutatott, vázolta, mit kellene tennie Európának, hogy a szavakon túl is megtörténjék a múlt számadása. Ugyanott létrejött egy antikommunista platform, és Romániát érintően elhangzott, hogy hamarosan egy küldöttség keresi fel Traian Băsescu államelnököt, és felkérik, támogassa a kommunizmus perének megvalósítását.
Európának, az uniónak, az EP-nek ma sem akaródzik a kommunista múlttal való szembenézés, minden ezzel kapcsolatos kérdést igyekeznek szőnyeg alá seperni, az utódpártok a fasizmus rémtetteinek felelevenítésével próbálják bagatellizálni a kommunista diktatúrák emberek millióit elpusztító, megnyomorító tetteit. Sokak számára ma még az is kérdés: lehet-e, szabad-e elítélni a kommunizmust, totalitarista diktatúrának tekinthető-e, vagy csupán a sztálinizmus sorolható e kategóriába. Tőkés László EP-képviselői mandátuma kezdete óta harcol azért, hogy a nácizmus rémtettei mellett a kommunizmus bűneit is ismerjék el emberiség ellen elkövetett bűnként, no meg azért, hogy a deklaratív elítélésen túl sor kerüljön a bűnösök azonosítására, az áldozatok, utódaik kárpótlására.
Eltörölni a kettős mércét
Az igen tartalmas konferencia négy témakört dolgozott fel. Súlyt, rangot adott az eseménynek, hogy az indításnál jelen volt Joseph Daul néppárti frakcióelnök is. Tőkés László megnyitójában kiemelte, Európa egysége csak akkor válik valóra, ha megtörténik a múlt integrációja is, igen fontos, hogy a legfiatalabb nemzedékek megértsék, a közös múlt feldolgozása nélkül nem lesz közös jövőnk. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a totalitárius rezsimek megítélésében nem használhatunk kettős mércét aszerint, hogy milyen pártállású diktatúráról van szó. Észt, lett, litván, lengyel, bolgár rendszerváltó politikusok szólaltak fel, személyes történetek, családi tragédiák tükrében idézték fel az elnyomó rendszer pusztításait, visszatérő motívumként jelent meg: lehetővé kell tenni a hozzáférést a titkosszolgálatok archívumaihoz, nem elegendő a tankönyveket újraírni. A kommunista utódállamok többsége nemzetbiztonsági okok miatt nem hajlandó megnyitni archívumait, ki kell dolgozni azokat a törvénykezési és igazságszolgáltatási eszközöket, amelyek lehetőséget teremtenek a múlt ügyeinek és bűneinek jogi rendezésére. Ha nem ismerjük meg a totalitárius rendszerek pusztításait, nem tudjuk megakadályozni visszatérésüket, állandó veszély fenyegeti a pluralista demokráciát – köszönt vissza majd minden előadó szavaiból. Jarosław Leszek Wałęsa lengyel néppárti képviselő, a Béke-Nobel-díjas Lech Wałęsa volt lengyel államfő fia személyes, gyermekkori élményein keresztül világította meg a gyilkos rendszert, hogy miként vészelték át édesapja letartóztatását, azt, hogy hétéves kisgyerekként tanára fülön fogva ráncigálta ki a padjából, mert felírta füzetébe az otthon oly sokat hallott szolidaritás szót, s miként tudatosult benne a kifejezés valódi jelentése.
Áldozatok és elkövetők
A folytatásban konkrét esettanulmányokkal támasztották alá az addig főként elméleti síkon zajló értekezést. Sandra Kalniete lett EP-képviselő, volt külügyminiszter, a közmeghallgatás egyik kezdeményezője cselekvési tervet is vázolt: ebben szerepel a totalitárius rendszerek politikai és jogi elítélése, illetve a bűnösök felelősségre vonása. Kiemelte: az EU-nak ehhez biztosítania kell az anyagi forrásokat is. Sandra Kalniete nem véletlenül vált a kommunizmus ádáz ellenségévé, életét döntően befolyásolta a szovjet diktatúra, családját Szibériába hurcolták (ő maga is ott született), több rokonát megölték. A nyugati államoknak csak a nácizmus rémtetteit kellett elszenvedniük, ám Közép-Kelet Európában a fasiszta megszállást a kommunista terror követte, sokkal hosszabb ideig, súlyosabban befolyásolta a totalitarizmus az itteniek életét – hangsúlyozta. A bolgár Vaszil Kadrinov, a Hannah Arendt Center munkatársa azt vetette fel, hogy hazájában az egykori elnyomók, ügynökök egy része ma jelentős politikai, gazdasági pozíciót tölt be (Georgi Parvanov államfőt s jó pár diplomatát említett), míg az áldozatok többsége jelenleg is szegénységben él, semmilyen jogi vagy anyagi kárpótlást nem kapott.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Marius Oprea, a romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet volt vezetője, akit félreállítottak ugyan az általa életre hívott intézmény éléről, de régész-történészként folytatja az egykori áldozatok felkutatását. Hozzátartozók, családtagok, utódok keresik meg, a rendelkezésre álló adatokból kiindulva kutatják fel a titokban, eddig ismeretlen helyeken elhantolt maradványokat. Kivetített képekkel kísért, szenvedélyes előadása nagy hatást váltott ki: meglátása szerint azonosítani kell az egykori gyilkosokat, a bűnöket emberiségellenes cselekménynek nyilvánítani, az áldozatokat a rendszer nevében ölték meg, nem évülhetnek el a gyilkosságok. Az akkori elnyomók a mai rendszer tagjai, nem volt lehetőség elvágni a szálakat, a folytonosság létezik – mondotta. “Nem a kommunizmust kell elítélni, az lehetetlen, a bűnösöket kell bíróság elé állítani” – mondotta Marius Oprea.
Hankiss Ágnes fideszes EP-képviselő arról szólt, a múlt bűnei, bűnösei hogyan szivárogtak át a mába, Magyarország jelenét miként befolyásolják az orosz–MSZP-s összefonódások, gazdasági életére hogyan telepedett rá az orosz maffia.
Keveset tudnak a fiatalok a múltról
Az oktatással, tantervekkel, tankönyvekkel foglalkozó fejezetben szakemberek mutattak be jól bevált módszereket, interaktív németországi múzeumot, játékos internetes honlapot Szlovéniából, a Szibériai missziónak nevezett tanulmányi kirándulásokat Lettországból. A műemléknek nem kell feltétlenül hagyományos, statikus formája legyen, a fiatalokhoz a legeredményesebben saját nyelvükön szólhatnak – fejtették ki a szakemberek. Keveset tudnak a mai gyermekek a múltról Németországban, Svédországban, de Romániában is – derült ki a bemutatott kutatásokból. Raluca Grosescu, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet kutatási igazgatója nemrég készült felmérést ismertetett, amelyből kitűnt, a mai 14–20 év közöttiek számára már történelem a kommunista diktatúra, többségük legfeljebb a jelen válság, korrupció tükrében ítéli azt el. Meghívottként volt jelen, de nyelvi akadályok miatt nem tartott előadást Dan Voinea katonai ügyész, aki 1989 decemberében Ceauşescuék perében is szerepet kapott, utóbb pedig az akkori áldozatok ügyészének szegődött, csapatával a temesvári, bukaresti, brassói, konstancai lövöldözések elkövetőit igyekezett azonosítani. Megkeseredett szélmalomharcához csatlakozott Doru Mărieş, az 1989. December 21. Szövetség elnöke, aki már több ízben tartott maratoni éhségsztrájkot, hogy kicsikarja a román hatalomból az igazságszolgáltatást. Ezernél többen haltak meg ’89 decemberében, ám a bűnösök nagy részének, néhány kirakatítélettől eltekintve, mai napig nem kellett számot adnia tetteiről. Mărieş szerint a romániai hatalom képviselői cinkosságot vállaltak az egykori tettesekkel, ez alól a jelenlegi sem kivétel, hisz Băsescu ugyan elítélte a kommunizmus bűntetteit, de Dan Voinea félreállítását nem akadályozta meg, a tényleges számonkérést nem tette lehetővé. Az igazságszolgáltatás nemcsak az idősek, de a fiatalok szemében is hitelét veszítette. Arra kérte az EP-képviselőket, legalább a meglévő dokumentumok átmentésében segédkezzenek, “Európa története nem lehet teljes ezeknek az országoknak a története nélkül, ehhez szükség van e dokumentumokra” – mondotta. A konferencia végén a harmadik kezdeményező, Milan Zver szlovén képviselő fogalmazta meg: a kommunizmusról szóló rendezvénysorozatot novemberben, a soros lengyel elnökség védnöksége alatt tovább kellene folytatni, amint a közmeghallgatás is bizonyította, szükség és igény is van arra, hogy ez a téma az európai uniós politikai diskurzus napirendjén maradjon, és a célkitűzések megvalósításában döntő előrelépés történjék. Nem egy példa igazolja, hogy a volt kommunista országokban lábra kapnak a letűnt diktatúrák iránti, múltat megszépítő nosztalgikus érzések.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. április 11.
Borbély László felhívása: „Tőkés László foglalkozzék a magyar összefogással!”
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke felhívást intézett Tőkés László EP-képviselőhöz, hogy „foglalkozzék a magyar összefogással, ha a magyar összefogás listáján nyert EP-képviselői mandátumot”, mert a romániai magyar közösség nem akarja egy újabb párt létrehozását.
Borbély pénteki sajtótájékoztatóján leszögezte: a romániai magyarok többsége nem akar újabb magyar pártot, utalva Tőkés Lászlónak az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozását célzó kezdeményezésére.
„Egy februári felmérés szerint a magyarok 80 százaléka elutasítja egy új párt létrehozását, nem értenek egyet a magyar közösség megosztásával. És ez nagyon világos üzenet Tőkés László EP-képviselő felé, aki az RMDSZ listavezetője volt – hangsúlyozta Borbély, hozzáfűzve: Tőkésnek magyarázatot kellene adnia arra, hogy az ő felfogása szerint mit jelent a magyar összefogás”.
„Mi egyetértünk azzal, és támogatjuk azt (az összefogást). De, ha ő minden tőle telhetőt megtesz egy új párt létrehozására, és mindent megtesz annak érdekében, hogy az értesüléseink szerint a Magyar Köztársaság kormányától kapott pénzből létrehozza a Demokrácia Központokat, amelyek eszközök azok számára, akik aláírásokat gyűjtenek az új párt létrehozására, amikor Tőkés azzal foglalkozik, hogy feljelentsen minket a magyar kormánynál, és amikor azt kérdezik, hogy honnan származik a pénz, amelyből a központokat létrehozták, akkor azt mondja, nem tartozik senkire, mert adományokból származik (…). Felhívást intézünk Tőkés Lászlóhoz, hogy foglalkozzék a magyar összefogással, ha a magyar összefogás listáin választották be az Európai Parlamentbe. Ha vannak kételyei, velünk tisztázhatja azokat, azzal a szervezettel, amelynek listáin megválasztották” – fejtette ki Borbély.
Hozzáfűzte: információi szerint a magyar kormány mintegy 800 000 eurót adott a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak (EMNT) a Demokrácia Központok létrehozására.
Tőkés László EP-képviselő azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy kisajátította a magyar és a román kormány által a magyar közösségnek szánt pénzeket, és arra kérte a Szövetséget, számoljon el a pénzek elköltéséről. A magyar kormánytól azt kérte, hogy indítson vizsgálatot az ügyben, az egyházakat arra szólította fel, hogy ne „hagyják magukat megvásárolni” ezekkel az összegekkel.
Az EMNT nemrég közölte, hogy országos szinten összegyűlt az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséhez szükséges 25 000 aláírás.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke felhívást intézett Tőkés László EP-képviselőhöz, hogy „foglalkozzék a magyar összefogással, ha a magyar összefogás listáján nyert EP-képviselői mandátumot”, mert a romániai magyar közösség nem akarja egy újabb párt létrehozását.
Borbély pénteki sajtótájékoztatóján leszögezte: a romániai magyarok többsége nem akar újabb magyar pártot, utalva Tőkés Lászlónak az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozását célzó kezdeményezésére.
„Egy februári felmérés szerint a magyarok 80 százaléka elutasítja egy új párt létrehozását, nem értenek egyet a magyar közösség megosztásával. És ez nagyon világos üzenet Tőkés László EP-képviselő felé, aki az RMDSZ listavezetője volt – hangsúlyozta Borbély, hozzáfűzve: Tőkésnek magyarázatot kellene adnia arra, hogy az ő felfogása szerint mit jelent a magyar összefogás”.
„Mi egyetértünk azzal, és támogatjuk azt (az összefogást). De, ha ő minden tőle telhetőt megtesz egy új párt létrehozására, és mindent megtesz annak érdekében, hogy az értesüléseink szerint a Magyar Köztársaság kormányától kapott pénzből létrehozza a Demokrácia Központokat, amelyek eszközök azok számára, akik aláírásokat gyűjtenek az új párt létrehozására, amikor Tőkés azzal foglalkozik, hogy feljelentsen minket a magyar kormánynál, és amikor azt kérdezik, hogy honnan származik a pénz, amelyből a központokat létrehozták, akkor azt mondja, nem tartozik senkire, mert adományokból származik (…). Felhívást intézünk Tőkés Lászlóhoz, hogy foglalkozzék a magyar összefogással, ha a magyar összefogás listáin választották be az Európai Parlamentbe. Ha vannak kételyei, velünk tisztázhatja azokat, azzal a szervezettel, amelynek listáin megválasztották” – fejtette ki Borbély.
Hozzáfűzte: információi szerint a magyar kormány mintegy 800 000 eurót adott a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak (EMNT) a Demokrácia Központok létrehozására.
Tőkés László EP-képviselő azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy kisajátította a magyar és a román kormány által a magyar közösségnek szánt pénzeket, és arra kérte a Szövetséget, számoljon el a pénzek elköltéséről. A magyar kormánytól azt kérte, hogy indítson vizsgálatot az ügyben, az egyházakat arra szólította fel, hogy ne „hagyják magukat megvásárolni” ezekkel az összegekkel.
Az EMNT nemrég közölte, hogy országos szinten összegyűlt az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséhez szükséges 25 000 aláírás.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)
2011. április 12.
Vásárhely: „cenzúrázott” városházi restaurálás
Újra az országos műemlékvédő bizottsághoz fordult Marosvásárhely egykori városházának restaurálása ügyében Lokodi Edit Emőke.
A megyei önkormányzat elnöke azt szeretné elérni, hogy a munkálatok során vissza lehessen állítani a kőbe vésett magyar királyi koronát, valamint az Árpád-ház és erdélyi történelmi családok és uralkodók – Bethlen Gábor, Rákóczi György, Borsos Tamás – címerét is. A 2008-ban kezdődött felújítás első szakaszában ugyanígy nem kerültek a helyükre a gyűlésterem 1921-ben eltávolított festett üvegablakai sem, melyeket – köztes megoldásként – a Kultúrpalota szecessziós szobájában állítottak ki. Ugyanez a sors vár a címerekre is, melyeket a budapesti Roth Miksa Múzeum munkatársai által restaurált üvegablakok mellett állítanak ki a nagyközönség számára.
A hiányosságokkal kapcsolatban a munkálatokat finanszírozó megyei tanács elnöke, Lokodi Edit Emőke elmondta, hogy még Kelemen Hunor művelődési miniszter mandátuma előtt kérték a tárca illetékeseitől a díszítőelemek visszaállítását, azonban a műemlékvédő bizottság tagjai akkor úgy vélték, hogy „még nem jött el az ideje, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idejére emlékeztető személyiségek portréját visszahelyezzék”. Lokodi szerint elég szomorú, hogy még mindig akadnak olyan kultúremberek, akik félnek a múlttól.
„Remélem, hogy az uniós tagság elhozza majd azt az időt is, amikor nem kell rettegnünk egymás történelmétől, és akkor mind a vitrálisok, mind pedig az ősrégi címerek visszakerülhetnek a helyükre” – adott hangot reményének a tanácselnök, aki második beadványára még nem kapott választ. Az 1908-ban, Bernády György polgármestersége alatt épült, a város jelképének számító műemlék teljes restaurálása ügyében a prefektúra is gáncsoskodott. Annak ellenére, hogy Marius Paşcan prefektus is büszkeségének adott hangot, mivel egy ilyen csodálatos szecessziós épületben dolgozhat, nem engedélyezte a főbejárat eredeti visszaállítását. A prefektus megtiltotta a 90-es években, építkezési engedély nélkül kihelyezett, magyarellenes szöveget tartalmazó márványtáblák eltávolítását. Így a múlt héten befejezett részleges restaurálás során mindössze az előcsarnok falának szecessziós díszeit festették újra, az előtér díszmárványlapjait állították helyre, megerősítették a kocsifeljáró köveit, és megtisztították az épület homlokzatát.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Újra az országos műemlékvédő bizottsághoz fordult Marosvásárhely egykori városházának restaurálása ügyében Lokodi Edit Emőke.
A megyei önkormányzat elnöke azt szeretné elérni, hogy a munkálatok során vissza lehessen állítani a kőbe vésett magyar királyi koronát, valamint az Árpád-ház és erdélyi történelmi családok és uralkodók – Bethlen Gábor, Rákóczi György, Borsos Tamás – címerét is. A 2008-ban kezdődött felújítás első szakaszában ugyanígy nem kerültek a helyükre a gyűlésterem 1921-ben eltávolított festett üvegablakai sem, melyeket – köztes megoldásként – a Kultúrpalota szecessziós szobájában állítottak ki. Ugyanez a sors vár a címerekre is, melyeket a budapesti Roth Miksa Múzeum munkatársai által restaurált üvegablakok mellett állítanak ki a nagyközönség számára.
A hiányosságokkal kapcsolatban a munkálatokat finanszírozó megyei tanács elnöke, Lokodi Edit Emőke elmondta, hogy még Kelemen Hunor művelődési miniszter mandátuma előtt kérték a tárca illetékeseitől a díszítőelemek visszaállítását, azonban a műemlékvédő bizottság tagjai akkor úgy vélték, hogy „még nem jött el az ideje, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idejére emlékeztető személyiségek portréját visszahelyezzék”. Lokodi szerint elég szomorú, hogy még mindig akadnak olyan kultúremberek, akik félnek a múlttól.
„Remélem, hogy az uniós tagság elhozza majd azt az időt is, amikor nem kell rettegnünk egymás történelmétől, és akkor mind a vitrálisok, mind pedig az ősrégi címerek visszakerülhetnek a helyükre” – adott hangot reményének a tanácselnök, aki második beadványára még nem kapott választ. Az 1908-ban, Bernády György polgármestersége alatt épült, a város jelképének számító műemlék teljes restaurálása ügyében a prefektúra is gáncsoskodott. Annak ellenére, hogy Marius Paşcan prefektus is büszkeségének adott hangot, mivel egy ilyen csodálatos szecessziós épületben dolgozhat, nem engedélyezte a főbejárat eredeti visszaállítását. A prefektus megtiltotta a 90-es években, építkezési engedély nélkül kihelyezett, magyarellenes szöveget tartalmazó márványtáblák eltávolítását. Így a múlt héten befejezett részleges restaurálás során mindössze az előcsarnok falának szecessziós díszeit festették újra, az előtér díszmárványlapjait állították helyre, megerősítették a kocsifeljáró köveit, és megtisztították az épület homlokzatát.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2011. április 18.
Le velünk az iszapba
Nem hiszek a véletlenekben. Sőt, a csodákban sem. Ezért aztán számomra nem véletlen, hogy az elmúlt két hétben román nacionalista fazonok média+ellenzéki össztüze zúdult az aradi magyarságra.
Médianacionalizmus itt most egyenlő – egyelőre – a Glasul Aradului napilappal, a többi kiugrott a gondolából, ami ebből a szegletből azért marhára furcsa, mert a napilap enyhén fogalmazva PD-L-közeli, még enyhébben, az RMDSZ koalíciós partnerének szócsöve.
Na, akkor vágjuk ketté a dolgokat a médiára és ellenzéki pártokra.
Ellenzéki oldalról újabban a Florin Galiş igazgatta liberálisok csúsztak le román nacionalisba, ebben a kategóriában fő művük a Szabadság-szobrunk kiárusítása. Azt mondták, amennyiben hatalomra kerülnek, elárverezik, eladják, amit akarunk, csak ne lássák. S hogy mitől lettek a liberálisok ennyire nacionalisták?
Táborhiányból.
Ezért aztán jobb híján belekötöttek a Cioran-örökségbe, amelyet a Kelemen Hunor igazgatta kulturális minisztérium nem vett meg, szemükben pedig ez rrrománellenesség. S mint minden saját igaz, szemszög kérdése, elfelejtették hozzátenni, hogy a román kulturális tárca nem vásárolhatta meg a cuccot, mert kemény örökösödési problémák borítják az egész örökséget, most nem akarom részletezni, de rettentően bonyolult és kenterbe verésekbe alapozódik a történet.
Az ügyben egyébként a „liberális” hozzáállás a röhejes, szóval echte román specialitás liberális pártot is lerugdosni nacionalizmusba, ha már más érvvel képtelenek támogatottsági tábort toborozni. S mivel az aradi liberálisok népszerűsége a padló alatt kapirgál, félredobták az elveket, és elővették az ősi vádimos kártyát.
Szintén liberális találmány, hogy az RMDSZ szétverné az országos levéltárat a megyei fiókokkal együtt. Pedig az RMDSZ „csak” annyit akar, hogy a magyar történelmi egyházaktól a kommunizmus hajnalán elkobzott anyagok kerüljenek vissza a jogos tulajdonosokhoz. És a visszaszolgáltatás az ortodoxokat is érinti, más kérdés, hogy a román ortodox egyház levéltári anyaga a mi történelmi egyházainkhoz képest nulla, ráadásul a románokat nem is érdekli ez a szellemi vagyon. Bennünket viszont igen, mert pont a levéltár az, amelyik az elmúlt hatvan évben szisztematikusan pusztította a mi szellemi vagyonunkat, hát persze, hogy utolsó pillanatban, kormányon, még mentenénk.
Akkor térjünk át a médiára, a Glasul Aradului nevű pártlapra. Mindenképpen a tulajdonosi kör dadogását jelzi, ha vezéranyagot gyártanak politikai ellenségeik, egy ellenzéki párt süket szövegeiből. Sőt, a Csikyt is legettózták egy diákverekedés miatt, erre viszont kőkeményen kellett volna reagálni. Minden román középiskolában naponta történik diákverekedés, s hogy a legettózás szerzői bunkóság, vagy szándékosság, vizsgáltassák ki az illetékesek.
Mondtam, nem hiszek a csodákban, véletlenekben, sem a levéltári, sem a csikys kitámadás, sem a szoborrongálás nem véletlen. A választási kampány a románoknál egy évvel korábban elkezdődik, bizonyíték erre a március 15. körüli hőbörgés, tán ennek utózöngéit nyeldestetik velünk. Tudom, nehéz dâmboviţai politikai ésszel gondolkodni, pláne, ha ez az irányvonal már a nyugati partvidéken is rég gyökeret vert. Amit leírtam, csupán a kezdet, 2012 választási év, és ugyebár nem lehet elég korán elkezdeni.
Ezért most helyben és azonnal kell pofán vágni őket, másképp az indulatok, vádak elszabadulnak. Ebben a helyzetben szerintem nem érvényes a közmondás, miszerint a sárban acsarkodókat felfalják a disznók.
Felfalnak, ha tiszta marad az ingünk.
Irházi János
Nyugati Jelen (Arad)
Nem hiszek a véletlenekben. Sőt, a csodákban sem. Ezért aztán számomra nem véletlen, hogy az elmúlt két hétben román nacionalista fazonok média+ellenzéki össztüze zúdult az aradi magyarságra.
Médianacionalizmus itt most egyenlő – egyelőre – a Glasul Aradului napilappal, a többi kiugrott a gondolából, ami ebből a szegletből azért marhára furcsa, mert a napilap enyhén fogalmazva PD-L-közeli, még enyhébben, az RMDSZ koalíciós partnerének szócsöve.
Na, akkor vágjuk ketté a dolgokat a médiára és ellenzéki pártokra.
Ellenzéki oldalról újabban a Florin Galiş igazgatta liberálisok csúsztak le román nacionalisba, ebben a kategóriában fő művük a Szabadság-szobrunk kiárusítása. Azt mondták, amennyiben hatalomra kerülnek, elárverezik, eladják, amit akarunk, csak ne lássák. S hogy mitől lettek a liberálisok ennyire nacionalisták?
Táborhiányból.
Ezért aztán jobb híján belekötöttek a Cioran-örökségbe, amelyet a Kelemen Hunor igazgatta kulturális minisztérium nem vett meg, szemükben pedig ez rrrománellenesség. S mint minden saját igaz, szemszög kérdése, elfelejtették hozzátenni, hogy a román kulturális tárca nem vásárolhatta meg a cuccot, mert kemény örökösödési problémák borítják az egész örökséget, most nem akarom részletezni, de rettentően bonyolult és kenterbe verésekbe alapozódik a történet.
Az ügyben egyébként a „liberális” hozzáállás a röhejes, szóval echte román specialitás liberális pártot is lerugdosni nacionalizmusba, ha már más érvvel képtelenek támogatottsági tábort toborozni. S mivel az aradi liberálisok népszerűsége a padló alatt kapirgál, félredobták az elveket, és elővették az ősi vádimos kártyát.
Szintén liberális találmány, hogy az RMDSZ szétverné az országos levéltárat a megyei fiókokkal együtt. Pedig az RMDSZ „csak” annyit akar, hogy a magyar történelmi egyházaktól a kommunizmus hajnalán elkobzott anyagok kerüljenek vissza a jogos tulajdonosokhoz. És a visszaszolgáltatás az ortodoxokat is érinti, más kérdés, hogy a román ortodox egyház levéltári anyaga a mi történelmi egyházainkhoz képest nulla, ráadásul a románokat nem is érdekli ez a szellemi vagyon. Bennünket viszont igen, mert pont a levéltár az, amelyik az elmúlt hatvan évben szisztematikusan pusztította a mi szellemi vagyonunkat, hát persze, hogy utolsó pillanatban, kormányon, még mentenénk.
Akkor térjünk át a médiára, a Glasul Aradului nevű pártlapra. Mindenképpen a tulajdonosi kör dadogását jelzi, ha vezéranyagot gyártanak politikai ellenségeik, egy ellenzéki párt süket szövegeiből. Sőt, a Csikyt is legettózták egy diákverekedés miatt, erre viszont kőkeményen kellett volna reagálni. Minden román középiskolában naponta történik diákverekedés, s hogy a legettózás szerzői bunkóság, vagy szándékosság, vizsgáltassák ki az illetékesek.
Mondtam, nem hiszek a csodákban, véletlenekben, sem a levéltári, sem a csikys kitámadás, sem a szoborrongálás nem véletlen. A választási kampány a románoknál egy évvel korábban elkezdődik, bizonyíték erre a március 15. körüli hőbörgés, tán ennek utózöngéit nyeldestetik velünk. Tudom, nehéz dâmboviţai politikai ésszel gondolkodni, pláne, ha ez az irányvonal már a nyugati partvidéken is rég gyökeret vert. Amit leírtam, csupán a kezdet, 2012 választási év, és ugyebár nem lehet elég korán elkezdeni.
Ezért most helyben és azonnal kell pofán vágni őket, másképp az indulatok, vádak elszabadulnak. Ebben a helyzetben szerintem nem érvényes a közmondás, miszerint a sárban acsarkodókat felfalják a disznók.
Felfalnak, ha tiszta marad az ingünk.
Irházi János
Nyugati Jelen (Arad)
2011. április 20.
Csak harc árán lehet megtartani
Beder Tibor, Csíkszeredában élő földink egész életét a magyarságtudat ápolásának és megerősítésének szentelte. És ezt kell tennünk mindnyájunknak a magunk környezetében, ha azt akarjuk, hogy száz év múlva is beszéljenek magyarul őseink földjén. Most kell megvívnunk a csatát szülőföldünk és anyanyelvünk megtartása érdekében. Ezekkel a szavakkal lehet összefoglalni röviden és lényegretörően a szerző, Az utolsó csata címet viselő, sorrendben a nyolcadik könyvének mondanivalóját, melyet a múlt héten mutattak be Sepsiszentgyörgyön.
Az előszót író és a mű ismertetését magára vállaló Kádár Gyula történész szerint a kötetbe, számvetésként, életútja tapasztalatait szőtte bele a szerző, de nem csak. A mű egyúttal figyelmeztetés is, hiszen Erdélyben magyarul már csak Székelyföldön beszélhetünk zavartalanul, és itt is egyre jobban próbálják visszaszorítani. Ezt a folyamatot Marosvásárhely példája szemlélteti a legjobban, hiszen a székely fővárosban mára a magyarok számbeli kisebbségbe kerültek. El is némult a magyar szó az utcákon és az intézményekben, s ha nem teszünk valamit a folyamat megállítása érdekében, a helyzet csak rosszabb lesz. Nyelvvesztésünk tipikus példája a román nyelvnek a hivatalos levelezésben és okiratok fogalmazásában megnyilvánuló kizárólagos volta. Döbbenetes, hogy még a magyar többségű vagy színmagyar településeken sem használjuk anyanyelvünket, holott ezt senki sem tiltja, sőt a törvény értelmében is jogunk van hozzá. Tesszük ezt annak ellenére, hogy valamikor a török szultán és udvara a magyar nyelvet diplomáciai nyelvként használta Konstantinápolytól Bécsig és a Krím félszigetig.
Mivel az igazságért folytatott küzdelmünkben szövetségesekre van szükségünk, el kell fogadnunk a törökök felénk nyújtott kezét, baráti kapcsolatainknak ugyanis a több száz éves ellenségeskedés ellenére is mély gyökerei vannak. Ezt az idők folyamán olyan kiválóságok erősítették, mint a székely származású Orbán mester, aki az 1450-es években a törököknek öntött ágyút, melyek segítségével könnyűszerrel elfoglalták Bizáncot, vagy a szintén erdélyi Ibrahim Müteferrika, az első török nyelvű nyomda megalapítója. De sorolhatnánk a példákat a teljesség igénye nélkül Rákóczitól és Mikes Kelementől, a Dardanellák erődrendszerét kiépítő Tóth Ferencen, a magyar és török tűzoltóságot megalapító Széchenyi Ödönön és az ankarai Etnográfiai Múzeumot megszervező Mészáros Gyulán át az obszervatóriumot létesítő Réthy Antalig.
Beder Tibor hozzászólásában megállapította, hogy minden erdélyi magyar ember, köztük a székely számára is kell legyen egy hely, ahol jól érzi magát, mert magyarul beszélnek és szólnak hozzá. A jelen Romániájában azonban a magyar nyelv csak a Székelyföldön talál otthonra, s ezt az állapotot itt is csak harccal lehet megtartani és még jobban elmélyíteni. És azt is tudatosítani kell, hogy ennek megvívásához munícióra van szükség: történelmi tudatra és a tudásra.
Sylvester Lajos közíró megfogalmazásában ez a könyv lelki kivetítődése a szerző termékeny és eredményes életének. Élvezetes, tanulságos és szükséges olvasmány, amit mindenkinek ajánl, mint ahogy mi is.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Beder Tibor, Csíkszeredában élő földink egész életét a magyarságtudat ápolásának és megerősítésének szentelte. És ezt kell tennünk mindnyájunknak a magunk környezetében, ha azt akarjuk, hogy száz év múlva is beszéljenek magyarul őseink földjén. Most kell megvívnunk a csatát szülőföldünk és anyanyelvünk megtartása érdekében. Ezekkel a szavakkal lehet összefoglalni röviden és lényegretörően a szerző, Az utolsó csata címet viselő, sorrendben a nyolcadik könyvének mondanivalóját, melyet a múlt héten mutattak be Sepsiszentgyörgyön.
Az előszót író és a mű ismertetését magára vállaló Kádár Gyula történész szerint a kötetbe, számvetésként, életútja tapasztalatait szőtte bele a szerző, de nem csak. A mű egyúttal figyelmeztetés is, hiszen Erdélyben magyarul már csak Székelyföldön beszélhetünk zavartalanul, és itt is egyre jobban próbálják visszaszorítani. Ezt a folyamatot Marosvásárhely példája szemlélteti a legjobban, hiszen a székely fővárosban mára a magyarok számbeli kisebbségbe kerültek. El is némult a magyar szó az utcákon és az intézményekben, s ha nem teszünk valamit a folyamat megállítása érdekében, a helyzet csak rosszabb lesz. Nyelvvesztésünk tipikus példája a román nyelvnek a hivatalos levelezésben és okiratok fogalmazásában megnyilvánuló kizárólagos volta. Döbbenetes, hogy még a magyar többségű vagy színmagyar településeken sem használjuk anyanyelvünket, holott ezt senki sem tiltja, sőt a törvény értelmében is jogunk van hozzá. Tesszük ezt annak ellenére, hogy valamikor a török szultán és udvara a magyar nyelvet diplomáciai nyelvként használta Konstantinápolytól Bécsig és a Krím félszigetig.
Mivel az igazságért folytatott küzdelmünkben szövetségesekre van szükségünk, el kell fogadnunk a törökök felénk nyújtott kezét, baráti kapcsolatainknak ugyanis a több száz éves ellenségeskedés ellenére is mély gyökerei vannak. Ezt az idők folyamán olyan kiválóságok erősítették, mint a székely származású Orbán mester, aki az 1450-es években a törököknek öntött ágyút, melyek segítségével könnyűszerrel elfoglalták Bizáncot, vagy a szintén erdélyi Ibrahim Müteferrika, az első török nyelvű nyomda megalapítója. De sorolhatnánk a példákat a teljesség igénye nélkül Rákóczitól és Mikes Kelementől, a Dardanellák erődrendszerét kiépítő Tóth Ferencen, a magyar és török tűzoltóságot megalapító Széchenyi Ödönön és az ankarai Etnográfiai Múzeumot megszervező Mészáros Gyulán át az obszervatóriumot létesítő Réthy Antalig.
Beder Tibor hozzászólásában megállapította, hogy minden erdélyi magyar ember, köztük a székely számára is kell legyen egy hely, ahol jól érzi magát, mert magyarul beszélnek és szólnak hozzá. A jelen Romániájában azonban a magyar nyelv csak a Székelyföldön talál otthonra, s ezt az állapotot itt is csak harccal lehet megtartani és még jobban elmélyíteni. És azt is tudatosítani kell, hogy ennek megvívásához munícióra van szükség: történelmi tudatra és a tudásra.
Sylvester Lajos közíró megfogalmazásában ez a könyv lelki kivetítődése a szerző termékeny és eredményes életének. Élvezetes, tanulságos és szükséges olvasmány, amit mindenkinek ajánl, mint ahogy mi is.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2011. április 23.
Magunkat látni mások tükrében
Tapodi Zsuzsanna irodalomtörténész szerint fontos, hogy tiszta fogalmakkal dolgozzunk
Alig fejeződött be Csíkszeredában a harmadik Imagológiai Konferencia (2011. április 15–16.), interjúalanyunk, a Sapientia EMTE Gazdasági és Humántudományok Kara humántudományok tanszékének vezetője és kollégái már azon vannak, miként serkenthetnék újabb részvételre a nemzetközi tudományosság minél több szaktekintélyét, még vonzóbbá téve rendezvényüket, az eddiginél szélesebb körűvé az idén két napba és szekciókba sűrített tanácskozásukat. Beszélgetésünk fő témája ez az útkeresés.
Elégedetlenek a részvétellel? De hiszen a korábbi konferenciákhoz képest rekordszámú előadás hangzott el, és olyan központokból is érkeztek előadók, ahonnan eddig nem mutatkozott érdeklődés.
– Könnyű volna e nyilvánvaló eredmények fényében sütkérezni, hiszen a közel ötven előadás önmagért beszél, akárcsak az a tény, hogy a házigazda Csíkszereda két kara mellett Kolozsvárról, Bukarestből, Marosvásárhelyről, Debrecenből, Szegedről, Újvidékről, Budapestről, Rómából érkezett előadók értekeztek a mássághoz kapcsolódó irodalmi és társadalmi kérdésekről.
Nem nehéz elképzelni azt sem, hogy ilyen felhozatal mellett a bemutatott dolgozatokból szerkesztendő kötet akár áttörést is jelenthet munkánkban. Eddig ugyanis, az első két konferencia alig-alig lépett túl a címükben meghirdetett kereteken: Románok a magyar irodalomban – Magyarok a román irodalomban.
Az induláskor megfogalmazott céljainktól ma sem tértünk el, de, mert azt tapasztaltuk, hogy előadóink amúgy is bátran feszegették a határokat, az idén mi is beemeltük vizsgálódási körünkbe a nyelvi, kulturális, vallási másságot, az irodalomtörténeti megközelítésen túl szociálpszichológiai, antropológiai, néprajzi, politológiai, filmesztétikai megvilágításban, és akár tágabb körben végzett kutatásokat, problémafelvetéseket szorgalmaztunk. Igaz, így nehezebb címet adni egy konferenciának, de abban minden előadás közös volt, hogy valamilyen módon érintette a nemzeti-etnikai sztereotípiák, mítoszok, ön- és másság-képek megannyi vonatkozását. Csakhogy...
A problémákról talán majd később. Előbb tisztázzuk, mi fán is terem az imagológia?
– Az imagológia formálisan az összehasonlító irodalomtörténet részdiszciplínája, a társadalomtudományokhoz is szorosan kapcsolódik. Jelentése imágó- vagy imázskutatás, az egyénről és közösségről alkotott véleményeket tanulmányozza, egymást feltételező és egymásra ható folyamat keretében. Az irodalomtudomány ugyanis a huszadik század második felében fokozatosan interdiszciplinárissá vált a kultúratudományok tágabb keretében.
Az irodalmi jelenségek amúgy sem csupán önmagukban léteznek, hiszen emberek írnak, emberek olvasnak, emberek a közvetítők, s ez által integrálódnak a társadalmi kommunikációba. A szociológiának, a szociálpszichológiának, a politológiának, történettudománynak, a néprajznak, de talán még a közgazdaságnak is számottevő mondanivalója lehet a másságképpel kapcsolatban. Azokban a felsőoktatási intézményekben, amelyekben összehasonlító irodalommal is foglalkoznak, többé-kevésbé programszerűen az imagológiai kutatás is napirenden van.
Egyetlen embernek, legyen az bár főszervező, szinte lehetetlen befognia akár egy kétszekciós rendezvény minden mozzanatát is. Ennek ellenére önt szinte mindenütt ott lehetett látni. Milyen tanulságokkal távozott az ünnepélyes zárszó után?
- Jó volt tapasztalni az előadások sokféleségét, a megközelítések színességét, s mindenütt, ahol jelen tudtam lenni, olyan gondolatokat hallottam, amelyek élénk beszélgetéseket váltottak ki, akár az ülésen, akár a szünetekben. Általános tanulság, hogy induláskor nem árt röviden meghatározni a használt fogalmakat, akár az időkorlát ellenére is – hiszen mindannyian tudjuk, hogy nehéz eredeti gondolatokat húsz perc alatt kifejteni, ha az idő egy részét meghatározásra kell fordítani.
A viták egy jó része azonban a más-más módon használt terminológiából s az ebből adódó félreértésekből fakadt. Észrevettem ugyanakkor, hogy azok a kérdésfelvetések aratták a legnagyobb tetszést, amelyek valamiképpen bennünket érintettek, saját helyzetünk értelmezését segítették – mások szövegeinek, kultúrájának tükrében.
A régiónkra jellemző értékrendbeli, eszmei és politikai válságok okait illetően azokra nagyjából meg is fogalmazódott a válasz, s úgy tűnik, lassan nyoma vész annak az ideológiai-eszmei vákuumnak, amely a rendszerváltások következtében hirtelen fellépett, s ahová ellenőrizetlenül tódult be, jobb híján, a múlt mindenfajta nacionalizmusának hordaléka. Ez a fajta identitási válság korábban erőteljesen közép-kelet-európai színezetűnek tűnt, de mind jobban bebizonyosodik, hogy a multikulturalitástól megoldást remélő nyugatot is utoléri.
Ezek szerint az önök konferenciája nem periférikus, provinciális, hanem igen időszerű, megoldatlan kérdésekre választ kereső tudományos fórum.
– Valóban. Mégis, elég fárasztóan, nekünk mindegyre bizonygatnunk kell, hogy törekvéseink jóval több figyelmet érdemelnek. Persze, ezért nekünk is többet kellene tennünk, és bár tavaly angol nyelvű nemzetközi konferencián vetettünk össze különböző kulturális diskurzus-típusokat, az együttélésből adódó problémakört nyelvészeti szempontból megközelítve, illetve a kolozsvári Kisebbségkutató Intézettel közösen háromszor is szerveztünk már a két- és többnyelvűség kérdéseit kutató tudományos konferenciát, még akad dolgunk elég.
A konferencia előzetes programját ismerve is feltűnt, hogy a magyar kutatók arányához képest a bejelentkező román szakemberek száma több mint szerény. Miként lehetne ezen úgy mozdítani, hogy a rendezvénynek ne csak „mi mondjuk, mi halljuk” típusú visszhangja legyen?
– Olyan gond ez, amit józanul és igen alaposan, minden szempontból elemeznünk kell. Az alulreprezentáltság mindhárom konferenciánkra többé-kevésbé jellemző volt. Az idén ráadásul a bejelentkezés után megbetegedett román és szlovák kollégák hiánya tovább növelte ezt az aránytalanságot.
Egyet meg kell értenünk: egy román kollégának egy erdélyi magyar szakemberrel leülni egy asztal mellé nem ér föl nemzetközi kontaktussal, s ha választania lehet, Csíkszereda helyett inkább Madridba vagy Brüsszelbe megy. Ha ezt a konferenciát, mondjuk, valahol Magyarországon rendezték volna, egész biztos, hogy a román érdeklődés is nagyobbnak bizonyul. Elvégre egy külföldi rendezvényen részt venni a tudományos karrier szempontjából mindig előnyösebb. S ráadásul ez az itthoni magyar kutatókra, tanárokra is áll!
Miként hasznosítják a konferencián bemutatott előadásokat?
– Az előadásokból, amelyek nem egyszer terjedelmesebb, alaposabb dolgozatok vázlatai csupán, könyvet szerkesztünk. Szerettük volna a rendezvényen átnyújtani a résztvevőknek az előző konferencia kötetét, de a nyomda nem készült el vele időben. Tanulva az esetből, a most zárult rendezvény tanulmánykötete szerkesztésének már a konferencia után nekiláttunk. A szerkesztés pedig, ami rám hárul, jó alkalom lesz arra, hogy elmélyült, árnyalt képet nyerjek, nyerjünk a konferencián végzett munkáról. Amiről pillanatnyilag inkább csak benyomásaim és sejtéseim vannak.
Többkötetes szerzőként mennyire ihlette meg az imagológiai betájolódás, foglalkozik-e a gondolattal, hogy a kérdéskörben átfogó művel jelentkezzék?
– Azt tapasztaltam, hogy ha foglalkozni kezdünk az embertudományok valamelyik szeletével, akkor előbb-utóbb rá kell jönnünk arra, hogy minden mindennel összefügg. A matematika által kidolgozott hálóelmélet modellként szolgálhat: egyik csomó a másikkal összefügg, miközben annyi kapcsolat jön létre, hogy tulajdonképpen rizómává, labirintussá is teszi a nagy egészet, melyben nehéz eligazodni. A tudománynak pedig pontosan az a feladata, hogy kiutakat keressen.
Következő, szélesebb olvasóközönséghez szóló könyvem biztosan a másság kérdéskörét járja körül, jó ideje gyűjtöm már hozzá az anyagot. Igaz, szakmai feladataim, amelyek között az olvasás és a kritikai interpretálás kötelessége első helyen áll, meglehetősen szűkre szabják az írásra szánt időmet, s valamiképpen tankönyvet is kell a diákok kezébe adni, de az egészen biztos, hogy az imagológiai módszerekkel megközelített másság külön fejezet lesz benne, az összehasonlító irodalom problematikájába ágyazva.
Ön szakemberként talán jobban tudja: miért olvas, miért ír az ember? Mi az a kényszer, aminek ilyenkor engedelmeskedik?
– Egyed Emese kolozsvári professzor, maga is költő, előadásában frappánsan rámutatott, hogy az ember, amikor szembesül a maga mulandóságával, képeket alkot, hogy azokban megörökítse magát, de közben azzal is szembesülnie kell, hogy ezek a képek is mulandóak és változnak. Mégsem tehetünk egyebet, mint a hiábavalósággal szembeszállva megpróbálni képeket keresni, vagy megörökíteni magunkat...
Tapodi Zsuzsanna (1961, Szatmárnémeti)
Irodalomkutató, a csíkszeredai Sapientia EMTE tanszékvezető docense. Nagykárolyban érettségizett, 1984-ben szerzett bölcsészdiplomát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Tíz éven át tanított egy sepsiszentgyörgyi általános- és középiskolában, majd 1993–2003 között a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai Tanszékének adjunktusa, több egyetemen is óraadó tanár, 2003-tól a Sapientia főállású docense.
Az általa oktatott tárgyak: Irodalom és társművészetek, Összehasonlító irodalom, Világirodalom, Esztétikai kánonok. Gazdag tudományos tevékenységet fejt ki, rendezvényeket szervez, publikációs listája igen változatos. Számos országos és nemzetközi tudományos társaság tagja. Főbb könyvei: Irodalmi kánonok (2000); Irodalom a politika szolgálatában. Gaál Gábor munkássága pályája utolsó szakaszában, 1946–1954 (2001); A soha el nem vesző könyv nyomában (2008).
Cseke Gábor
Új Magyar Szó (Bukarest)
Tapodi Zsuzsanna irodalomtörténész szerint fontos, hogy tiszta fogalmakkal dolgozzunk
Alig fejeződött be Csíkszeredában a harmadik Imagológiai Konferencia (2011. április 15–16.), interjúalanyunk, a Sapientia EMTE Gazdasági és Humántudományok Kara humántudományok tanszékének vezetője és kollégái már azon vannak, miként serkenthetnék újabb részvételre a nemzetközi tudományosság minél több szaktekintélyét, még vonzóbbá téve rendezvényüket, az eddiginél szélesebb körűvé az idén két napba és szekciókba sűrített tanácskozásukat. Beszélgetésünk fő témája ez az útkeresés.
Elégedetlenek a részvétellel? De hiszen a korábbi konferenciákhoz képest rekordszámú előadás hangzott el, és olyan központokból is érkeztek előadók, ahonnan eddig nem mutatkozott érdeklődés.
– Könnyű volna e nyilvánvaló eredmények fényében sütkérezni, hiszen a közel ötven előadás önmagért beszél, akárcsak az a tény, hogy a házigazda Csíkszereda két kara mellett Kolozsvárról, Bukarestből, Marosvásárhelyről, Debrecenből, Szegedről, Újvidékről, Budapestről, Rómából érkezett előadók értekeztek a mássághoz kapcsolódó irodalmi és társadalmi kérdésekről.
Nem nehéz elképzelni azt sem, hogy ilyen felhozatal mellett a bemutatott dolgozatokból szerkesztendő kötet akár áttörést is jelenthet munkánkban. Eddig ugyanis, az első két konferencia alig-alig lépett túl a címükben meghirdetett kereteken: Románok a magyar irodalomban – Magyarok a román irodalomban.
Az induláskor megfogalmazott céljainktól ma sem tértünk el, de, mert azt tapasztaltuk, hogy előadóink amúgy is bátran feszegették a határokat, az idén mi is beemeltük vizsgálódási körünkbe a nyelvi, kulturális, vallási másságot, az irodalomtörténeti megközelítésen túl szociálpszichológiai, antropológiai, néprajzi, politológiai, filmesztétikai megvilágításban, és akár tágabb körben végzett kutatásokat, problémafelvetéseket szorgalmaztunk. Igaz, így nehezebb címet adni egy konferenciának, de abban minden előadás közös volt, hogy valamilyen módon érintette a nemzeti-etnikai sztereotípiák, mítoszok, ön- és másság-képek megannyi vonatkozását. Csakhogy...
A problémákról talán majd később. Előbb tisztázzuk, mi fán is terem az imagológia?
– Az imagológia formálisan az összehasonlító irodalomtörténet részdiszciplínája, a társadalomtudományokhoz is szorosan kapcsolódik. Jelentése imágó- vagy imázskutatás, az egyénről és közösségről alkotott véleményeket tanulmányozza, egymást feltételező és egymásra ható folyamat keretében. Az irodalomtudomány ugyanis a huszadik század második felében fokozatosan interdiszciplinárissá vált a kultúratudományok tágabb keretében.
Az irodalmi jelenségek amúgy sem csupán önmagukban léteznek, hiszen emberek írnak, emberek olvasnak, emberek a közvetítők, s ez által integrálódnak a társadalmi kommunikációba. A szociológiának, a szociálpszichológiának, a politológiának, történettudománynak, a néprajznak, de talán még a közgazdaságnak is számottevő mondanivalója lehet a másságképpel kapcsolatban. Azokban a felsőoktatási intézményekben, amelyekben összehasonlító irodalommal is foglalkoznak, többé-kevésbé programszerűen az imagológiai kutatás is napirenden van.
Egyetlen embernek, legyen az bár főszervező, szinte lehetetlen befognia akár egy kétszekciós rendezvény minden mozzanatát is. Ennek ellenére önt szinte mindenütt ott lehetett látni. Milyen tanulságokkal távozott az ünnepélyes zárszó után?
- Jó volt tapasztalni az előadások sokféleségét, a megközelítések színességét, s mindenütt, ahol jelen tudtam lenni, olyan gondolatokat hallottam, amelyek élénk beszélgetéseket váltottak ki, akár az ülésen, akár a szünetekben. Általános tanulság, hogy induláskor nem árt röviden meghatározni a használt fogalmakat, akár az időkorlát ellenére is – hiszen mindannyian tudjuk, hogy nehéz eredeti gondolatokat húsz perc alatt kifejteni, ha az idő egy részét meghatározásra kell fordítani.
A viták egy jó része azonban a más-más módon használt terminológiából s az ebből adódó félreértésekből fakadt. Észrevettem ugyanakkor, hogy azok a kérdésfelvetések aratták a legnagyobb tetszést, amelyek valamiképpen bennünket érintettek, saját helyzetünk értelmezését segítették – mások szövegeinek, kultúrájának tükrében.
A régiónkra jellemző értékrendbeli, eszmei és politikai válságok okait illetően azokra nagyjából meg is fogalmazódott a válasz, s úgy tűnik, lassan nyoma vész annak az ideológiai-eszmei vákuumnak, amely a rendszerváltások következtében hirtelen fellépett, s ahová ellenőrizetlenül tódult be, jobb híján, a múlt mindenfajta nacionalizmusának hordaléka. Ez a fajta identitási válság korábban erőteljesen közép-kelet-európai színezetűnek tűnt, de mind jobban bebizonyosodik, hogy a multikulturalitástól megoldást remélő nyugatot is utoléri.
Ezek szerint az önök konferenciája nem periférikus, provinciális, hanem igen időszerű, megoldatlan kérdésekre választ kereső tudományos fórum.
– Valóban. Mégis, elég fárasztóan, nekünk mindegyre bizonygatnunk kell, hogy törekvéseink jóval több figyelmet érdemelnek. Persze, ezért nekünk is többet kellene tennünk, és bár tavaly angol nyelvű nemzetközi konferencián vetettünk össze különböző kulturális diskurzus-típusokat, az együttélésből adódó problémakört nyelvészeti szempontból megközelítve, illetve a kolozsvári Kisebbségkutató Intézettel közösen háromszor is szerveztünk már a két- és többnyelvűség kérdéseit kutató tudományos konferenciát, még akad dolgunk elég.
A konferencia előzetes programját ismerve is feltűnt, hogy a magyar kutatók arányához képest a bejelentkező román szakemberek száma több mint szerény. Miként lehetne ezen úgy mozdítani, hogy a rendezvénynek ne csak „mi mondjuk, mi halljuk” típusú visszhangja legyen?
– Olyan gond ez, amit józanul és igen alaposan, minden szempontból elemeznünk kell. Az alulreprezentáltság mindhárom konferenciánkra többé-kevésbé jellemző volt. Az idén ráadásul a bejelentkezés után megbetegedett román és szlovák kollégák hiánya tovább növelte ezt az aránytalanságot.
Egyet meg kell értenünk: egy román kollégának egy erdélyi magyar szakemberrel leülni egy asztal mellé nem ér föl nemzetközi kontaktussal, s ha választania lehet, Csíkszereda helyett inkább Madridba vagy Brüsszelbe megy. Ha ezt a konferenciát, mondjuk, valahol Magyarországon rendezték volna, egész biztos, hogy a román érdeklődés is nagyobbnak bizonyul. Elvégre egy külföldi rendezvényen részt venni a tudományos karrier szempontjából mindig előnyösebb. S ráadásul ez az itthoni magyar kutatókra, tanárokra is áll!
Miként hasznosítják a konferencián bemutatott előadásokat?
– Az előadásokból, amelyek nem egyszer terjedelmesebb, alaposabb dolgozatok vázlatai csupán, könyvet szerkesztünk. Szerettük volna a rendezvényen átnyújtani a résztvevőknek az előző konferencia kötetét, de a nyomda nem készült el vele időben. Tanulva az esetből, a most zárult rendezvény tanulmánykötete szerkesztésének már a konferencia után nekiláttunk. A szerkesztés pedig, ami rám hárul, jó alkalom lesz arra, hogy elmélyült, árnyalt képet nyerjek, nyerjünk a konferencián végzett munkáról. Amiről pillanatnyilag inkább csak benyomásaim és sejtéseim vannak.
Többkötetes szerzőként mennyire ihlette meg az imagológiai betájolódás, foglalkozik-e a gondolattal, hogy a kérdéskörben átfogó művel jelentkezzék?
– Azt tapasztaltam, hogy ha foglalkozni kezdünk az embertudományok valamelyik szeletével, akkor előbb-utóbb rá kell jönnünk arra, hogy minden mindennel összefügg. A matematika által kidolgozott hálóelmélet modellként szolgálhat: egyik csomó a másikkal összefügg, miközben annyi kapcsolat jön létre, hogy tulajdonképpen rizómává, labirintussá is teszi a nagy egészet, melyben nehéz eligazodni. A tudománynak pedig pontosan az a feladata, hogy kiutakat keressen.
Következő, szélesebb olvasóközönséghez szóló könyvem biztosan a másság kérdéskörét járja körül, jó ideje gyűjtöm már hozzá az anyagot. Igaz, szakmai feladataim, amelyek között az olvasás és a kritikai interpretálás kötelessége első helyen áll, meglehetősen szűkre szabják az írásra szánt időmet, s valamiképpen tankönyvet is kell a diákok kezébe adni, de az egészen biztos, hogy az imagológiai módszerekkel megközelített másság külön fejezet lesz benne, az összehasonlító irodalom problematikájába ágyazva.
Ön szakemberként talán jobban tudja: miért olvas, miért ír az ember? Mi az a kényszer, aminek ilyenkor engedelmeskedik?
– Egyed Emese kolozsvári professzor, maga is költő, előadásában frappánsan rámutatott, hogy az ember, amikor szembesül a maga mulandóságával, képeket alkot, hogy azokban megörökítse magát, de közben azzal is szembesülnie kell, hogy ezek a képek is mulandóak és változnak. Mégsem tehetünk egyebet, mint a hiábavalósággal szembeszállva megpróbálni képeket keresni, vagy megörökíteni magunkat...
Tapodi Zsuzsanna (1961, Szatmárnémeti)
Irodalomkutató, a csíkszeredai Sapientia EMTE tanszékvezető docense. Nagykárolyban érettségizett, 1984-ben szerzett bölcsészdiplomát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Tíz éven át tanított egy sepsiszentgyörgyi általános- és középiskolában, majd 1993–2003 között a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai Tanszékének adjunktusa, több egyetemen is óraadó tanár, 2003-tól a Sapientia főállású docense.
Az általa oktatott tárgyak: Irodalom és társművészetek, Összehasonlító irodalom, Világirodalom, Esztétikai kánonok. Gazdag tudományos tevékenységet fejt ki, rendezvényeket szervez, publikációs listája igen változatos. Számos országos és nemzetközi tudományos társaság tagja. Főbb könyvei: Irodalmi kánonok (2000); Irodalom a politika szolgálatában. Gaál Gábor munkássága pályája utolsó szakaszában, 1946–1954 (2001); A soha el nem vesző könyv nyomában (2008).
Cseke Gábor
Új Magyar Szó (Bukarest)