Verseny, nézők nélkül
Megpezsdülni látszik az élet az RMDSZ-ben: azt követően, hogy Markó Béla bejelentette visszavonulását, az elnöki tisztségre pályázók területi szervezeteket járva próbálnak támogatást szerezni maguknak, elmondják — igaz, meglehetősen klisészerűen, közhelyeket halmozva — milyen szervezetet szeretnének, melyek a célkitűzéseik.
A szövetség helyi struktúrái pedig azonnal reagálnak: a Szilágy megyeiek például, jó RMDSZ-es szokáshoz híven, egyhangúlag foglaltak állást Kelemen Hunor mellett, a Kolozs megyei szervezetben már megoszlottak a szavazatok, de a hazai pálya előnye döntőnek bizonyult, és végül Eckstein-Kovács Péter mellett tették le a garast.
Akár érdekes is lehetne ez a versengés, ha valóban különféle nézetek ütköznének, ha arról szólna, milyen jövőt szánnak a szövetségnek, hogyan képzelik el az immár jó ideje pártosodás útjára tévedt érdekvédelmi szervezet további működését, miként tárnák nagyobbra annak kapuit, mely értékeket tartanak fontosnak, kikkel kívánnak együtt dolgozni. Ki ne találná izgalmasnak, milyen retorikát használnak a jelöltek, hogyan próbálják megnyerni maguknak kollégáikat, milyen elvek mentén vezetnék az RMDSZ-t, mit folytatnának, mit tennének másként? Csakhogy mindebből vajmi keveset tudhatunk meg. A szervezeten belül folyó kampány meglehetősen titokzatos, a legfontosabb döntések, alkuk a kulisszák mögött születnek, a közvéleményt, a sajtót gyakran csak propagandisztikus ízű közlemények révén tájékoztatja a szervezet csúcsvezetése. A szövetség nagyágyúinak bizalmát élvező Kelemen Hunor útját felülről egyengetik, emiatt aztán módfelett magabiztos is a trónörökös, Eckstein-Kovács Péter indulása pedig hozott ugyan kis színt a versenybe, de neki az évek során igencsak precízen kiépített hatalmi gépezettel kell szembeszállnia. S míg mindkét politikus azzal van elfoglalva, hogy elnyerje a kongresszusi küldöttek tetszését, megfeledkezni látszanak a nyilvánosságról, a párbeszédről, nem kérik ki a civil szféra, a szakmai szervezetek, saját választóik véleményét.
Elszalasztanak hát egy esélyt a nyitásra, a közösség elvárásainak meghallgatására, és az érdekvédelmi szervezet tisztújítása így, szinte észrevétlenül, kizárólag belső pártüggyé silányul. De vajon igazi verseny az, amely nézők, szurkolók nélkül zajlik?
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nagyszebenben még szokatlannak számít hangsúlyosabb magyar kulturális értéket teremteni”
Kevés itt a magyar lélek – mondja Serfőző Levente, a HÍD-Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke
A Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda 2006. március 11-én alakult romániai és magyarországi intézmények támogatásával. Az iroda munkatársainak célja, hogy a szórványmagyarság számára színvonalas kulturális, közösségépítő rendezvényeket szervezzen a sokszínűség és a megmaradás jegyében. A HÍD-Szebeni Magyarok Egyesülete által évente lebonyolított Ars Hungarica fesztivál kapcsán Serfőző Levente elnökkel, a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda vezetőjével beszélgettünk.
– Milyen következtetéseket lehet levonni a 2010-es Ars Hungarica fesztivál lezajlása után? Beváltotta-e a rendezvény a hozzá fűzött reményeket?
– Kettős célunk van az Ars Hungarica fesztivállal Nagyszebenben. Egyik, hogy az itt élő magyarok számára olyan eseményt szervezzünk, amelynek köszönhetően még több Kárpát-medencei magyar kulturális értéket megismernek, büszkén fogadják magukévá, miközben kulturált kikapcsolódási lehetőséget is biztosítunk a számukra. Másik célunk pedig, hogy minél tágabb körben népszerűsítsük magyar kulturális értékeinket egy multikulturális, és bátran merem kijelenteni, toleráns városban. Itt egyaránt gondolok a más nemzetiségű helyi lakosokra és turistákra is. Úgy érzem mindkét kitűzött célunkat elértük: eseményeinken több mint 2000 látogatót számlálhattunk, akik között akadt sok vegyes házasságból származó is, de voltak eseményeink, ahol a közönség létszámának fele teljesen más nemzetiséghez tartozott. Bevallom őszintén, nagyobb látogatottságra számítottam a meghívott művészek hírnevére is alapozva elvárásaimat, de a válság miatt sok helyi magyar lakos nem tudta megengedni magának, hogy kifizesse a belépők árát. Ezzel kapcsolatban megjegyezném: az ilyen jellegű rendezvények esetében véteknek tekinteném az ingyenességet. A visszajelzések szerint a közönség nagyon pozitívan fogadta műsorainkat, továbbítják az üzenetet, és az elkövetkező években remélhetőleg még többen vesznek részt fesztiválunk eseményein.
– Hogyan értékelné az idei rendezvényt a korábbi évek Ars Hungarica fesztiváljaihoz képest?
– Szögezzük le azt, hogy a 2007-ben szervezett fesztiválhoz nem hasonlíthatunk sem nagyságrendileg, sem műsorszám, sem pedig látogatók száma szempontjából egyetlen Ars Hungaricat sem. Nagyszeben számára különlegesen jó év volt 2007, amikor a megyeközpont az Európai Kulturális Főváros címet viselte. Üzenetünket szerettük volna – főszervező kis csapatommal együtt – idén is olyan hangosan „szétkürtölni”, mint 2007-ben. Emellett fesztiválunkat helyi és Kárpát-medencei szinten is ismertebbé szeretnénk tenni, és úgy vélem, ilyen szempontból jelentős eredményeket értünk el. Az előző évek tapasztalataira és az elért eredményekre alapozva úgy értékelem, hogy a térség egyik legfontosabb magyar fesztiváljaként tartják számon az Ars Hungarica fesztivált. Ezt tartottuk fontosnak az első fesztivál megszervezésekor, ehhez tartjuk magunkat továbbra is, mindamellett, hogy évről évre a folyamatos fejlődésre törekszünk.
– Milyen szervezési nehézségekbe ütköztek?
– Szeretném hangsúlyozni, hogy mindent önkéntes, lelkes fiatalokkal szervezek meg. Jómagam is munkahelyem mellett, egyelőre hobbiként űzöm a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda ügyintézését. Mielőtt a nehézségekről beszélnék, szeretném megköszönni mindazoknak a munkáját, akik támogatnak, velem együtt dolgoznak, értékelem a közös pályázatírásokat és az együtt haladást. Sokak számára különleges módon, de működő intézményt létesítettünk Nagyszebenben, olyannyira, hogy senki – a mai interjúig – nem is tudja, hogy egyetlen alkalmazottal sem rendelkezünk. És most hadd soroljam fel a nehézségeinket is. Természetesen vannak olyan pillanatok, amikor az önkéntesség miatt nincs, aki elvégezze az adott feladatot. Ritka ugyan, de előfordul. Ugyanakkor nagyon hiányzik az a szakember is, akinek a munkája az lenne, hogy a dokumentációt, saját irattárunkat, pályázatokat, hivatalos leveleinket, stb. rendezettebben kezelje. Emiatt néha előfordul a késés, és megtörténik, hogy nem tudunk pályázatokkal sem idejében elszámolni. Vannak olyan helyzetek is, amikor egyszerűen nem tudunk időben eleget tenni bizonyos követelményeknek. Ezt mind csupán egyetlen, teljes körű beosztással és normálbérrel fizetett személytől ki tudná kérni? Ha megtanulnánk együttműködni, sokkal szervezettebben és naprakészen, minden követelménynek megfelelően helyt tudnánk állni. További nehézségnek bizonyul az is, hogy több támogató még nem tudja reálisan felmérni azt, hogy mit is jelent mostohavidéken magyar fesztivált megszervezni. Arra gondolok, hogy majdnem mindenért fizetnünk kell, hiszen nincs olyan lehetőség, hogy elmegyünk egy-egy másik magyar intézményhez és termet, felszerelést, esetleg szállást, ellátást, vagy akár más szükséges támogatást kérünk, illetve partnerségben megoldjuk. Bármennyire is igyekszünk jó kapcsolatot ápolni más helyi intézményekkel, a költségek legalább 90 százalékát készpénzben, átutalással kell kifizetni. Ugyanakkor az is eléggé kényes helyzet, hogy a legtöbb idelátogató művésznek, szervezési költségek szempontjából útiköltséget kell visszatéríteni, illetve szállást, ellátást kell biztosítani. Ez utóbbival kapcsolatosan kitaláltuk azt, hogy megpróbáljuk „kihasználni” a művészvendégeinket és a kulturális irodába csalogatjuk őket, ahol igazi after party-k, vagy jamm-session-ok alakulnak. Ezzel közelebb hozzuk a művészt rajongóihoz, és a munkatársaknak is nagy élményt jelent a közös együttlét. Egyfajta érték ez, amellyel egy kulturális intézmény „fizetni” tud önkénteseinek.
Nem utolsósorban emelném ki azt, hogy Nagyszebenben még szokatlannak számít hangsúlyosabb magyar kulturális értéket teremteni, a kulturális sokszínűséget népszerűsítő feladatokat felvállalni. Egyrészt, mert távol esik a magyar kulturális eseményektől, másrészt pedig azért, mert kevés itt a magyar lélek. Ennek ellenére mindig kihangsúlyozom, hogy pontosan itt kell hatni a megmaradt magyarjainkra, itt kell jelen lennie a magyar értéknek, mint Kárpát-medencei meghatározó elem, pontosan ez az a hely ahol más nemzetiségűek is befogadóbb képességgel rendelkeznek mifelénk.
Természetesen sok nehézséget sorolhatnék fel, de a lényeg az, hogy minden akadály ellenére a fesztivál létezik, minden évben megszervezzük és úgy értékelem, sikerrel vagyunk jelen a helyi, dél-erdélyi és Kárpát-medencei magyar kulturális fesztiválpalettán.
– Nem volt nehéz három párhuzamosan futó rendezvényt összehangolni: az Ars Hungaricát, a Duna Gálát, és a 3+2 együttes erdélyi turnéját?
– Nem gondoltam volna soha azt, hogy mi, önkéntes magyar intézményként ilyesmit fogunk átélni. Hogy nehéz volt-e, az nem kérdés. Igen, nagyon nehéz, de örülök, hogy vállaltuk ezt a kockázatot és ezt a munkát. Nagyon szépen volt nehéz ez a tapasztalattal tele időszak és eseménysor. Ez esetben is azt kell mondanom: köszönöm mindenkinek, aki bőven részt vállalt a 3+2 turné és Duna Gála megszervezésben is. Együtt sokkal egyszerűbb volt a párhuzamos rendezvényeket lebonyolítani.
– A megnyitón elmondta, hogy többnyire a Nagyszebeni Magyar Központ vállalja fel a kulturális rendezvények megszervezését. Milyen kulturális rendezvényeket szerveznek még a Szebenben élő szórványmagyarság számára?
– A megnyitón inkább azt hangsúlyoztam ki, hogy nincs egy kinevezett civil/kulturális intézmény, amely a magyar kultúra képviseletével lenne megbízva. Gondolok itt arra is, hogy nem létezett és jelen pillanatban sincs állandó jelleggel támogatott, saját és elkülönített/megszabott anyagi és ingatlani keretekkel rendelkező entitás, amely helyileg, megyeileg, országosan vagy kirendeltségi státusban ezzel lenne megbízva. E körülmények között minden civilként működő szervezet a saját belátása szerint működik és fejti ki tevékenységét. Az elmúlt öt évben a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda számos eseményt, rendezvényt, fesztivált szervezett. Minden évben megszervezésre kerül a már eléggé jó hírnévnek örvendő Ars Hungarica fesztivál, mint legfontosabb magyar kulturális eseményünk, de nem felejteném el a hagyományos szüreti és farsangi bálokat, a havonta megszervezett irodalmi műsorokat, konferenciákat, kiállításokat, gyermekműsorokat. Működési palettánk eléggé komplex, és számos olyan eseményt is felvállalunk, amelyek nem kimondottan kulturális jellegűek. Célközönségünk az újszülött gyerekektől kezdve az idős generációig terjed, viszont sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítunk a gyerek- és ifjúsági tevékenységeknek, hiszen jövőt kell építenünk és minden eszközünket erre a célra szeretnénk felhasználni.
– Milyen igényeik vannak a Szeben térségében élő magyar közösségeknek kulturális téren? Hogyan tudják ezt felmérni, és mennyire tudják lefedezni?
– Örülök, hogy megjelent a kérdések között a térség fogalom, mert egész régióban gondolkodunk tevékenységeink betervezésekor. Az igények felmérésével kapcsolatosan a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda állandó jellegű, élő felmérést készít a közösségek tagjainak bevonásával. Úgy vélem ez tükrözi a legjobban azt, hogy mennyire értékelik vagy nem a különféle irodánk által ajánlott műsorokat. Vannak kísérleti programjaink is, volt olyan eset, hogy beindítottunk valamit, majd leállítottuk, mert nem volt rá igény. Vagy jelenlegi tapasztalatokról is beszélhetek, akár a turnéval kapcsolatosan például. Sokak véleménye, hogy szórványban élő magyar közösségek esetében csökkent az igényesség mértéke, és beletörődnek a megváltozhatatlan „sorsba”, a fenyegető beolvadás veszélye miatti fásultságba.
Nem akarom ezt az álláspontot elfogadni, hiszen véleményem szerint akár az igényt is lehet formálni. A kulturális szervezők, az intézmények, természetesen a közvetítőkkel, a művészekkel együtt hivatottak arra, hogy napról napra, egyik előadástól a következő műsorig, és a fesztiválok esetében évről évre magasabbra tegyék a mércét igényesség tekintetében, mind a műsorkoncepció kialakításkor, mind a szervezésben. Ha ezt sikerül megvalósítani, akkor értelmet és létjogosultságot nyer az érintett kulturális intézmény, máskülönben komolyan és alaposabban át kell gondolnia működését. Ez ösztönöz engem, és erre próbálom rávezetni a körülöttem és velem együtt tevékenykedő személyeket is.
– Kik nyújtottak támogatást (mind anyagi, mind szervezési téren) az idei rendezvényhez? A helyi közigazgatás mennyire segíti az iroda ilyen jellegű kezdeményezéseit?
– Hosszú a lajstroma a támogatóknak, éppen ezért nem szeretnék most neveket felsorolni, mert valaki biztos lemaradna a listáról. Rendezvényeink szervezésekor számos támogatót sikerült mozgósítani helyi, országos és nemzetközi szinten is. Már a különböző partnerkapcsolatok is értékes támogatást jelentenek számunkra, hiszen egy kulturális műsor megszervezése – lehet az koncert vagy kiállítás, de akár irodalmi vagy gasztronómiai jellegű – nagyon sok olyan tényezőből áll össze, amit gyakran nem lehet anyagiakban mérni. Számos ilyen jellegű kapcsolatot sikerült kialakítanunk és ezeknek köszönhető, hogy műsoraink majdnem fele együttműködésre épül, ami örvendetes a számomra, és ezúton is köszönöm mindazoknak, akik támogatnak. Természetesen anyagiakban számíthatunk néhány pozitívan elbírált pályázat pénzalapjára. Idén mind a helyi, mind pedig az országos és határokon túli hatóságok támogatására sikeresen pályáztunk. A helyi közigazgatás, annak ellenére, hogy nincs magyar képviselet a testületben, örömmel veszi tudomásul, hogy a magyar kulturális jelenlét hangsúlyosabbá vált a térségben, és az Ars Hungarica fesztivált olyan hivatalos események közé sorolják, mint a nagyszebeni nemzetközi jazz-, színház-, komolyzenei fesztiválok, ami sokat jelent nekünk és egyben kötelez is. Szabadság (Kolozsvár)

Kétezer árva atyja
Fáradhatatlanul úton van, akár az árvák utazó nagykövetének is nevezhetnénk. Erdély 62 településén már csaknem kétezer-kétszáz gyermek gyarapítja az általa létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítvány népes családját. Előadásaiból, beszélgetőkönyveiből egyre többen merítenek erőt. Böjte Csaba ferences szerzetest a minap Ezüstfenyő Díjjal jutalmazták.
Olyan a remény az ember számára, mint járműnek az üzemanyag, mint puskának a puskapor. Merjünk csak beletaposni a gázpedálba! Mit sem érünk vele, ha csak duzzogunk tehetetlenül és sértetten a sarokban, csordultig telve az önsajnálattal – ezekkel a hasonlatokkal biztatja a máriabesnyői lelkigyakorlat résztvevőit Böjte Csaba atya az ő magával ragadó stílusában, mikor megérkezem. Pedig ha valakinek, neki aztán oka lett volna orrolnia a sorsra, hiszen az édesapját – akit nem másért, mint egy politikai célzatú verséért börtönöztek be – már ötesztendős korában elvesztette, emléket is alig őriz róla. Korán megtapasztalta viszont a kemény mezei munkát, igaz, utána fürdéssel kárpótolta magát a hűvös patakban. Panaszkodásra ma sem fecsérli az időt Csaba testvér, ahogy Erdély-szerte nevezik. Olyan iramban járja az útját és teszi a jót, hogy bízvást hihetjük, a rossz előbb-utóbb lemarad mögüle.
– Miért éppen arra tette fel az életét, hogy a gyerekeken segítsen? – faggatom egy csendes sarokban a lelkigyakorlat szünetében az atyát, aki idén kiérdemelte az egyik legrangosabb állami kitüntetést. – Szívfacsaró dolog, hogy megszületik egy ép, egészséges gyermek, s mivel nem foglalkoznak vele, értelmi, lelki fogyatékos lesz. Ám őt még lehet menteni, ha szépen felneveljük, bármi válhat belőle. Mi lehetne nagyobb érték a gyermeknél, amikor a társadalmunk öregszik, és a népünk legnagyobb csatáját a demográfiai síkon vívja?!
– Manapság egyre nehezebben házasodnak és alapítanak családot a fiatalok. Mi lehet ennek az oka? – A régi idők embere tudta, hogy sokat kell bajlódni addig, amíg egy kapirgáló kis-csirkéből kifejlődik a húslevesbe való tyúk. Ma viszont megszoktuk, hogy az ételt is készen kapjuk, csupán a celofánt kell letépni róla. Sok fiú csak óvatosan kerülgeti a lányokat, tétovázik, húzza az időt. Pedig annak a férfinak úgy kéne jönnie, mint a sas, amelyik lecsap, és már viszi is. Némelyik legény azt se tudja, hogy abból a pattanásos csitriből hogyan szeresse ki az asszonyt, aki aztán boldogan gyereket szül neki, hiszen titokban minden nő erre vágyik. Volt egy fiatalember, aki hosszú évek óta udvarolgatott, de mégsem tudta elszánni magát. Mondtam neki, először is igyon néhány korty bort bátorításul, aztán lépjen a tettek mezejére. A fiú elment, az egész havi fizetéséből rózsákat vett, és végre megkérte a lányt. Ma öt gyerekük van, és gyönyörű szép családjuk. – Aki ilyen remek, életrevaló tanácsokat tud adni, csoda, hogy maga nem nősült meg. – Ha magam családot alapítottam volna, akkor most volna hat-hét gyerekem. Így viszont van kétezernél is több. – Mekkora nyomorúságból jönnek, és mivé válnak azok az árvák, akik Dévára és más otthonaikba kerülnek, majd később kiröppennek onnan? – Akadt olyan lánykánk, akinek az apja meghalt, az édesanyja pedig a sok családi cirkusz miatt öngyilkos lett. Egy állami árvaházból hoztuk ki, ahol slaggal mosták le, az volt számára a tisztálkodás. Elfelejtett magyarul, újra kellett tanulnia az anyanyelvét, mikor hozzánk került. Aztán olyan szorgalmasan behozta a lemaradását, hogy szépen leérettségizett, majd történelem–levéltár szakon elvégezte az egyetemet, és most azzal bíztuk meg, hogy a már elhunyt ferences atyák hagyatékát gondozza. Istennek legyen hála, most már mintegy húsz esztendeje dolgozunk az alapítvánnyal. Legalább húszan vannak olyanok, akik óvodától az iskoláig nálunk jártak, majd egyetemet vagy főiskolát végeztek, és mára munkatársaink lettek. – Szomorú történeteket hallunk a volt állami gondozottakról, akiknek kisiklik az életük. Mi a titka, hogy ne így legyen? – Megesett, hogy egy hat-nyolc éves fiú úgy járkált az erdő szélén, mint Maugli, senki sem törődött vele, míg hozzánk nem került. Volt, hogy az anya a kutyáknak kitett ételből szerzett a kicsiknek, és még ágyuk se volt, úgy húzták meg magukat, mint a kóbor állatok. S lám, szeretettel, jósággal, némi gondoskodással milyen szépen fel tudnak nőni ők is. Amikor odajönnek hozzám ezek a kölykök, először koldulnak, és azt nézik sunyin, hogy mit csenhetnének el. Amikor hazaviszem őket, talán még kicsit büdösek is. Aztán elmennek mosdani, és mikor kijönnek tisztán, megfésülve, már egészen máshogy néznek ki. Ám ami a legfontosabb: a szeretetre szeretettel válaszolnak. – Kétféle gyermekvédelmi tevékenységbe fogott az alapítványuk, a gyerekotthonok mellett napköziket is nyitottak. Nemrég például Tekerőpatakon nyílt egy. Ez a helység arról hírhedt, hogy innen jött az a fiú, aki egyszer Pesten megszurkált valakit. – Ha a szülő beteg vagy más okból nem képes leülni a gyerekkel tanulni, az ő lelki, szellemi nevelését vállalni, akkor ezt részben átvállaljuk tőle. A diákok általában déltől este hatig-hétig vannak nálunk, és nemcsak a leckét írják meg, de megtanítjuk őket a háztartási teendőkre is, főzni, tisztán tartani a ruhát. Ezt a napközit nem úgy kell elképzelni, mint egy intézményt, hanem mint egy rendes falusi házat, ahol van konyha, ebédlő, kis kert. Az esetek nyolcvan százalékában ezzel sikerül megtámogatni a családot, és megelőzhetjük, hogy állami gondozásba kerüljön a gyermek. Mivel sokan kértek és biztattak, ezt a napközis rendszert Magyarországon is tervezzük elterjeszteni. – Azon erdélyi falvak és városok közt, ahol gyermekvédelmi központokat alapítottak, vannak szimbolikus értékű helyek. Szovátán például épp nagypéntekre virradóra égett le néhány éve a csaknem elkészült ház. Hogy tette túl magát az efféle kudarcokon? – Emlékszem, ott álltam a lobogó épület előtt, és éreztem, hogy milyen kicsi vagyok, milyen gyarló. Vádoltam magam, hogy hiába bíztak rám egy ilyen értéket, mégsem tudtam megvédeni. Óhatatlanul is az merült fel bennem, hogy nem vagyok sem képes, sem méltó arra, hogy egy ekkora feladatot megoldjak. Ám hirtelen belém nyilallt, hogy a gonosz lélek pont azt szeretné, hogy dobjam be a törülközőt. Lenyúltam, és egy marék parazsat a tenyerembe szorítottam. Mondtam magamban egy cifrát, és megfogadtam, hogy azért sem adom fel a harcot, hanem megpróbálom újraépíteni ezt a magtárból lett gyermekotthont. Néha nem könnyű újrakezdeni, de a kudarcainkból erőt kell merítsünk. Aki nem hiszi, hogy az emberek jók, álljon neki valami jót csinálni, és meglátja, mennyien köré sereglenek. – Csaba testvér bölcs beszélgetőkönyveit egymás kezéből kapkodják ki az olvasók. Meglepő ez egy kiábrándult világban! – Egyre többen éheznek a lelki értékekre, lassan megcsömörlenek a limlomok utáni hajhászástól. Sajnos a mai lomtalanító világban egymást is lomnak nézve könnyen kidobjuk a másikat életünk ajtaján. Pedig tanulhatnánk az okos szerkentyűktől. A kocsink műholdas készüléke, a GPS sose zsémbel velünk, ha véletlenül rossz irányba fordulunk. A gép azt ismételgeti csak, hogy újratervezés. Egy feleség is többre menne vele, ha nem veszekedne, nem zsörtölődne, amikor a párja elvéti az utat az életben. Hanem újra bizalmat adna neki, és csendesen annyit mondana: Kicsi szívem, újratervezés… – Hogyan készül a közelgő ünnepre? – Hiszem azt, hogy nem csak én rakok Déván a gyermekeim karácsonyfája alá ajándékokat. Az idei év elhozta a határon túli magyaroknak, hogy kérhetik a kettős állampolgárságot. Bízom abban, hogy 2011-re a Jóisten újabb ajándékokat készít népünk, nemzetünk számára is, és én alig várom, hogy kibontsam ezeket a csomagokat. Az ünnepnek nem a vásárlási lázról kellene szólnia, hiszen Jézus Krisztus is üres kézzel jött közénk. Nem hozott semmiféle mennyei kütyüt. Önmaga volt az ajándék. Az volna jó, ha mi magunk tudnánk egymás számára áldás, ajándék, simogatás lenni. Palágyi Edit
szabadfold.hu, Erdély.ma

Fütyürésszünk Petrit
Szótárlat
Szabad a szerelem 2011. január elseje után is. Azt viszont meg kell fontolni, ki mit ír róla. Nem sért-e közerkölcsöt, kisebbséget vagy többséget; a naturalizmussal, bizonyos testrészeink néven nevezésével jó lesz vigyázni.
Hasonlóképpen érdemes lesz megfontolni, szerelmünk ábrázolt tárgyát helyesen választottuk-e ki – ennek paramétereit kódex rögzíti majd. Ne bolygassuk továbbá a szerelem intézményesített kereteit! És bajban lesz, akinek a demokrácia, a kritikai gondolkodás, a rákérdezés a szívszerelme. Ilyesmikről most írjunk és olvassunk fel, amíg lehet, van még pár napunk.
Amíg lehet – volt a címe az estnek, amelyet a Beszélő folyóirat rendezett, és amelynek az egyik legbefogadóbb budapesti helyszín, a Nyitott Műhely adott otthont; az alcíme pedig: megemlékezés Petri György születésnapján az ünnepeltről és az eltűnőben lévő, féltett sajtószabadságról. Az Amíg lehet egyébként Petri egyik utolsó szerelmes verse – a szervezők címválasztása nem csak a szilveszter után lecsapó médiatörvényt fricskázza.
Amíg lehet, addig vitális a szerelem, írja Petri; azután már a vég hava jön, de még akkor is „együtt bár úttalan-útatlan / toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.” Van, amin nem fog ki a médiatörvény – például a szerelmen, mert azon talán e bizonyos hóvihar sem. Hasonlóképpen lehetetlen az irodalom, a szó szabadságigényét megzabolázni. Maradjunk a Petri-metaforánál: az irodalom beszél, amíg lehet, de a hóviharban sem fogja be a száját. És mért kéne befognia? Kinek van szüksége hebegő, rettegő napilapokra, tartalmatlan portálokra, bólogató kutyus folyóiratokra?
Jövőre a központi szabályozás az internetre is kiterjed. Kénytelenek leszünk eldugott tartalmak után kutatni. Ezt máris elkezdhetjük, keressük meg az ezen az estén elhangzott műveket. Elsőként Vallai Péter, akinek Petri második anyanyelve, mondta el az Ó, Oroszország című verset. Utána Németh Gábor hozott részletet Zsidó vagy? című kötetéből, majd fölolvasta Petri 1956 Karácsonyát. Kukorelly Endre két verset olvasott legutóbbi kötetéből: a Vojtina redivivust és az Errort.
Gerevich András a titokzatos Rosmer János Hátsó ülés című kötetéből választott a szerelem és a homoszexualitás megjelenítésében újszerű verseket. Forgách András 1111 szó című visszaemlékezésével gondolkodtatott el. Márton László mélyen ironikus részletet olvasott fel a Minerva búvóhelyéből, Petritől pedig A leghosszabb című verset. Darvasi László egy Szív Ernő-tárcával hozakodott elő (Enni vagy nem enni), aztán Takács Zsuzsa következett az Ajánlás című prózával és Petri Vörösmartyjával. Esterházy Péter visszaemlékezését (Az ember méltóságáról) Kardos Róbert olvasta föl.
Várady Szabolcs régi, de maróan aktuális versét mondta el (Egy kívülálló, ha volna ilyen), barátjától, Petritől pedig talán az egyik legfontosabbat – Hogy elérjek a napsütötte sávig címűt. Utána következett a frenetikus Az étkezés ártalmasságáról Parti Nagy Lajostól, és néhány pontos helyzetértékelő szó.
Szilágyi Ákos recitálta saját H mint Hazáját – feltétlen nézzenek utána, megtalálható a neten. A záró performance is látható a youtube-on: Závada Pál népi író a Csík Zenekar népdalfeldolgozásait vetítette a falra, fütyülte a dallamot, Petri-verseket énekelt e népi-posztmodern zenei háttérre. Kell a Petri-karaoke. Még csak sejtjük, mi történik. Visszaút az időben – 1984. Megint lesz szamizdat? Egy ilyen estre újra annyian jönnek, hogy a közönség fele az utcán áll. Demokratikusnak hazudott cenzúra – ilyenünk még nem volt. De van hozzá Petrink, a legfülledtebb diktatúrában is független. Nem tudjuk, hogy a groteszkül kegyetlen médiaszabályozásra mennyiben fütyülhetünk; de: fütyürésszünk Petrit. Szűcs Teri, Új Magyar Szó (Bukarest)

Tízéves a Sapientia (Beszélgetés Kató Béla kuratóriumi elnökkel)
Alapkőletételre került sor nemrég Kolozsváron a Tordai úti telken, új kampusza építéséhez látott hozzá a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, melyet tíz évvel korábban kapott az erdélyi magyarság az anyaállamot akkor igazgató jobboldali kormány jóvoltából.
Történelmi jóvátétel, nagy jelentőségű nemzetpolitikai lépés volt. Az intézmény összetett, egyszerre állami és magánegyetemi minőségében sűrítve benne van egy nemzetrész mai helyzetének egész paradoxiája is. Az erdélyi magyar felsőoktatás állapota közel egy évszázada fokmérője a kisebbségi népcsoport emancipációjának, a legközvetlenebb tudósítás mindenkori jogállása egyik legfontosabb mutatójáról. Hogy a jogbővítés ezúttal magyar segítséggel történt, sokat elárul helyzetéről. A Sapientia EMTE-t a Bolyai Egyetem visszaállításához fűződő tízéves kudarcsorozatának tanulságait levonva hozta létre a magyar állam — a Sapientia Alapítvány közvetítésével. Évfordulós számvetésre kértük fel a kuratórium mai elnökét, Kató Béla lelkipásztort, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesét, aki hét éve áll a sok viszontagságot megélt alapítvány élén.
Egyházi bábáskodás
— Tudok róla, hogy 1919-ben egyszerű hadizsákmányként elkobzott kolozsvári egyetemünket az egyházak próbálták meg bár részben tanárképzővel pótolni. A kísérletet akkor meghiúsította a román állam. 2000-ben egyházi égisz alatt született meg az önálló Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Mivel magyarázható ez? — A nemrég megtartott rektori konferencián is megkérdezték tőlem, miért olyan aktívak Erdélyben az egyházak egyetemi téren. Különbözik helyzetünk sok más európai országétól. Erdélyben az egyházak és az etnikai határok egybeesnek. Emiatt ha az anyanyelvi oktatás joga valamilyen mértékben sérül, az illető felekezet olyan mértékben veszíti el híveit. A nyelvváltás ugyanis automatikusan hozza magával, bár nem minden esetben, a vallásváltást is. Hagyományosan tolerancia uralkodott, tehát nem volt jellemző az egymástól való hódítás, ennek folytán az egyházak egymás mellett autonóm közösségekként léteztek. Igaz, ma az ortodox egyházba házasság útján is be lehet tagolódni. Az újprotestáns egyházakkal mint román nyelvű térítő felekezetekkel nincs alkudni való időnk. Az oktatás tehát számunkra létkérdés. Ezen túlmenően Kató Béla úgy véli, a polgári társadalom a maga kuruc-labanc mintát követő megosztottsága miatt nem tudott egységesen fellépni az egyetemi ügyben, emiatt amikor a magyar kormány partnert keresett tervéhez, szükségszerűen kérte fel közreműködésre a történelmi egyházakat. — Tonk Sándor mint alapító rektor a református egyház főgondnoka is volt, ő nem félt az egyházatyák alapításától, sőt, úgy érezte, ez a legreprezentatívabb háttér. Ráadásul a protestáns egyházakban választják a tisztségviselőket, nem állítható tehát, hogy mi nem képviselünk senkit. Különbség van viszont a váradi és a kolozsvári alapítás között. A váradi Sulyok István Főiskolát, majd a Partiumi Keresztény Egyetemként újraalapított intézményt az egyház hozta létre, míg a Sapientia esetében az egyházatyák tették ugyanazt, ezért az utóbbinak világi a státusa. Küldetésnyilatkozata szerint a "keresztény és egyetemes emberi" értékek szerint kíván működni. Az elmúlt nyolc évben, az MSZP-kormány idején sokat vitattuk a kérdést, némely magyarországiak azt szerették volna, hogy csak az emberi értékek maradjanak, ezt én sem akartam, az alapító atyák sem, végül benne maradt. Kezdetben öt protestáns és négy katolikus tagja volt a kuratóriumnak. Az időközben megürült helyek betöltését végül Kató Béla új elnök javaslatára úgy oldották meg, hogy ne a püspökök legyenek közvetlenül kuratóriumi tagok, hanem mindenik delegáljon maga helyett valakit, így ma nyolc egyházi küldött van, s a testület további négy új taggal bővült. — Létezett egy feszültség, hogy melyik egyház befolyása lesz nagyobb. Amikor engem megválasztottak, Szilágyi Pál azért lett rektor, hogy vele mint katolikussal ezt kiegyensúlyozzák. Mire azonban Dávid László rektori megválasztására sor került — ő református —, nekem sikerült ezt annyira levezetnem, hogy csak a kompetencia került szóba. Ma ezt már nem tárgyalja senki, szinte azt sem tudják, ki hova tartozik.
Nyolc konfliktusos év — Amikor a szocialista kormány került uralomra 2002-ben, kibővítettük a kuratóriumot, ragaszkodtak hozzá például, hogy az RMDSZ is ott legyen. E kormány soha nem tekintette édesgyermekének a Sapientiát, mivel azt a Fidesz hozta létre, és bizonyos fokig koloncnak érezte a nyakán. Az első időben az volt az érzésünk, mintha meg akarná szüntetni. Illetve úgy járt el, mint aki nem üti meg ugyan a halat, de fokozatosan leengedi a vizet az akváriumból. — Szinte felére csökkentették az évi kétmilliárd forintos kiutalást. — Igen. Viszont utóbb, amikor meggyőződtek róla, hogy az intézménynek mi a tényleges szerepe, engedtek, és belátták, fenn kell tartani. "Támogatni ugyan nem nagyon akarjuk, de azért szinten tartjuk." Normatív támogatás címén kaptuk a pénzt csökkentett tételekkel. A takarékosság és mértékletesség nyilván jól fogott. Pont akkor, amikor növekednünk kellett volna, be kellett fagyasztanunk sok mindent. Nem volt a legszerencsésebb, de én ma is pozitívan értékelem, mert sikerült általa túlélnünk a szűkös esztendőket. Rengeteg élményem fűződik ahhoz, mennyi minden függ attól, hogy a kormánytisztviselők közül épp kivel tárgyalunk, az emberi kapcsolatoktól. Képes vagy-e kiismerni az illetőt, talán az Achilles-sarkát is ki tudod tapogatni... A magyar fél mindig változott, volt, amikor a tanügyminisztériumba akartak bekebeleztetni, máskor a Határon Túli Magyarok Hivatalához csatoltak, 2006-tól a Gémesi úr vezette államtitkárságnak (a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozott) osztottak le. Nagyon nagy politikai kitettsége volt mindig a Sapientia ügyének, ezért én, ha szabad ezt mondani, nyolc éven keresztül folyamatosan konfliktusmenedzsmenttel foglalkoztam. Hol oldottam valamin, hol tompítottam, hogy menjen a dolog, mert hol ott, hol itthon a Tőkés—RMDSZ ellentétek miatt kerültünk kereszttűzbe. Amikor követelték, hogy egy-két RMDSZ-képviselő is benne legyen a kuratóriumban, elleneztem: "Ha több párt lesz, akkor megtöltjük pártkatonákkal? Az egyetem másról szól." Végül engedtem, egy ideig Borbély László eljárt a gyűlésekre, utóbb azonban miniszter lett, és több dolga lévén, elmaradt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy miután igyekeztek bekerülni ebbe a csapatba, adott esetben, kormány elé vive a dolgot, segítettek is, ha megakadtunk valahol. A mai napig azt gondolom, nem tesznek ellene, és Markó Béla legutóbb azt mondotta nekem az akkreditációs törvényről, úgy gondolja, most keresztül lehet vinni.
Hol a Bolyai mostanában?
— A Sapientia EMTE tízéves aprólékos belső építkezésének legfőbb győzelme az utóbbi tíz évben, hogy 2010-ben az ARACIS szakszerű vizsgálatok után megítélte számára a szakmai akkreditációt. — Kiderült ezúttal is, erőssége az, hogy nem a hazai magánegyetemek sajátos jegyeit viseli magán, hanem inkább az állami egyetemekre hasonlít. Nemcsak abban, hogy tandíjmentes helyeket tud felajánlani, vagy ösztöndíjat stb. ad, hanem főleg abban, hogy míg a magánegyetem, annak tanári kara anyagi szempontokat követve cselekszik, nálunk nem a pénzszerzés az alaptörekvés. Hanem mi? Mondok egy példát. Az őszi rektori konferencián — miután bemutatkoztak az erdélyi magyar felsőoktatás önálló intézményei, a teológia, a Partiumi és mi — következett a Babeş—Bolyai. Ott voltak a magyar prorektorok, de Andrei Marga beszélt a nevükben. Három magyar rektor a maga intézményéről és akkor a legnagyobbról és egyes körök szerint a legfontosabbról Andrei Marga adja elő magát angolul. Mintegy jelezve, mennyire önálló ott a magyar oktatás. — Micsoda misztifikáció az is, hogy magyar "vonalnak" nevezik! Sem tanszéki, sem tagozati önállósággal nem rendelkeznek, diákcsoportokra lebontva vegetál az egész. — Igen, hiányoznak a jogi garanciák egy beolvasztás, egy felszámolás megakadályozására. — Legutóbb külön akkreditálták ugyan őket mint tanulmányi vonalat, de túl apró lépésnek tűnik. — Valamit az is jelent, de mára napnál világosabb, kik azok, akik maguk dönthetik el, mi kell egy közösségnek. Egyeseknek megengednek ezt-azt, mások viszont maguk döntenek afelől, mire van szüksége a magyar felsőoktatásnak, milyen hiányzó szakokat kell pótolni, ha azokat a többség a maga számára tartotta fenn. Tapasztaltuk a régi, a mai rendszerben is. Végül Tonk Márton dékán tartott előadást a jövőképről, és feltette a kérdést: mi maradt a valamikori Bolyaiból mint koncepcióból? És meg is válaszolta: a Bolyai alapgondolatát ma a Sapientia testesíti meg, az a Babeş—Bolyaiban csak nevében van jelen. Úgy vélem, nem kell feladni a Bolyai önállósulásának célját, de ma mindenekelőtt a Sapientiát kell erősíteni, mert ez a magyarság önálló, autonóm egyeteme. Attól még működhetnek szakok a Babeş—Bolyain is.
Szakkínálat, tervek Sejthető a fentiekből, hogy az a kezdeti álláspont, miszerint a Sapientia a magyar felsőoktatásból hiányzó szakokat fogja képviselni, alaposan módosult a tíz év folyamán. — A kezdeti felháborodás miatt, mely a kezdeményezés értelmét kérdőjelezte meg, kellett arra hivatkozni, hogy a hiányokat szeretnénk mindenekelőtt pótolni, és az valóban így is történt. Nem kizárólagosan azonban. Az ellenállás felerősödött a szocialista kormány idején, ez is támogatta ezt a babeş—bolyais gondolatot, s eszerint válogatott volna terveink között, hogy mit finanszírozzon és mit nem. Műszaki szakokat indítottunk, azokat tényleg nem oktatták magyarul. Egyértelmű volt viszont, hogy tudományegyetemen másra is szükség van. Tény, kezdetben egy-egy személy lobbija is befolyással volt arra, hogy éppen mit indítottak. Viszont egy nagyon egyszerű oka is van annak, hogy Marosvásárhelyen miért gondoltunk másra is. A mérnöki szakokat 95 százalékban fiú hallgatók látogatják, márpedig mi az egész ifjúságnak kívánunk fórumot adni, lányok számára is. Abszolút kézenfekvő, hogy a kommunikáció szakra szinte kizárólag lányok jelentkeznek, a humán szakokat is ők kedvelik. Most épül a kollégium az ottani kampuszon, ott háromszáz-négyszázan együtt fognak lakni is. Egy tudományegyetem nem nyújthat egyoldalú képzést, lényeges, hogy szélesebb körű legyen. Másfelől, mivel önálló intézmény vagyunk, nem kell egy szakot nyomnunk orrvérzésig, ha megy, ha nem. Kellő rugalmassággal módosíthatunk a szerkezeten. Gyorsan dönthetünk, milyen irányban akarunk fejleszteni. Úgy látom, a műszaki szakokon lehet még bővíteni. Nagyon fontos viszont, hogy amit három éven át hiába próbáltunk, az most sikerült: jogászképzés indult az idén. Komoly háttérmunkának köszönhetjük, hogy megkaptuk rá a jóváhagyást. Kolozsváron a művészetek és az európai tanulmányok mellett a jog lesz a harmadik pillér. Meg kell fontolni, melyek a mai élet fő csapásai, milyen szakemberekre van szükség. Szerintem ilyenek az önkormányzati vezetői állások, a különböző tisztviselői kategóriák például. Egy szó, mint száz, az elnök egy szélesebb társadalomépítési keretbe helyezi e munkát. Ma a Sapientiára és a Partium Egyetemre az anyanyelvükön tanuló magyar hallgatók negyede jár, a többi a Babeş–Bolyain, a színin, az orvosin stb. tanul, a becslések szerinti többség viszont még mindig román intézmények diákja. "Ha azt vesszük, hogy Magyarországon összesen 69 felsőoktatási intézmény van magánegyetemekkel együtt, akkor nekünk, a másfél milliónak szintén járna vagy öt saját intézet, és csak egy van." A területi hálózatépítés igénye létezik, de egyelőre az erőket a kolozsvári és vásárhelyi építkezés, a csíki felújítás köti le. Nem titok, hogy a Babeş—Bolyai székelyföldi terjeszkedése a Sapientia körülbástyázását szolgálja. Az új Fidesz-kormányhoz fűzött remények kapcsán megjegyzi: "Az egyetem közben felnőtt, nyilván tisztában lesz a támogató, hogy inkább ránk kell figyelnie, arra, mire van fogadóképesség, stratégia és akarat." Végül egy fontos újdonság: — Marosvásárhelyen magáncég kezdeményezésére informatikai kutatóállomás épül az egyetem mellé, ami azért fontos, mert kutatási lehetőséget kínál az oktatásnak, egyben munkaerőre is számíthat az egyetem részéről. Az egyetem köré fel kell építenünk egy háttérvilágot, mely egyfelől működteti azt, másfelől igényli végzőseit. Az alapítvány feladata hosszabb távon létrehozni azt a gazdasági környezetet, mely nem szolgáltatja ki az intézményt a politikumnak, hanem megszilárdítja önállóságát. Ehhez kell a megfelelő támogatást megszereznünk. Úgy gondolom, ha ez nekem sikerül, átadhatom a stafétát másoknak.
B. KOVÁCS ANDRÁS, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

RMDSZ 20 év távlatából
Mit köszönhetünk az RMDSZ-nek és vezetőinek az elmúlt 20 évben? Sokunkban feltevődött ez a kérdés az elmúlt hetekben lezajlott SZKT-ülést követő nyilatkozatok hallatán. Köztudott ugyanis, hogy Markó Béla elnök Úr bejelentette, hogy nem kívánja magát újrajelöltetni az RMDSZ elnöki posztjára. Sokan felkapták a fejüket, és néhányan közülünk talán még örömteli ujjongással is fogadtuk a hírt. Páran már irányváltásról, szemléletváltásról beszéltek. Azonban ez az eufórikus hangulat nem tarthatott sokáig, az elnökségre pályázó két személy nevének hallatán. Az egyik jelölt Kelemen Hunor, a másik eséllyel pályázó jelölt Eckstein-Kovács Péter. Ennek tudatában mondhatjuk, hogy az alma nem esett messze a fájától. Mondhatjuk azért, mert nyílt titok, hogy a leköszönő elnök Kelemen Hunort támogatja. Így, ez az örömittas hangulat hamar köddé vált, ugyanis a tisztújítás nem azonos a szemléletváltással. Ezt a szemléletváltást az RMDSZ testvérpártjának, a jóval erősebb gyökerekkel rendelkező, a magyarországi MSZP-nek sem sikerült megvalósítania. Mindmáig ott ül soraikban, pestiesen mondva csak „kőkomcsinak” nevezett, erős mag, amely a háttérből, a színfalak mögül bábuként mozgatja a mindenkori elnökséget. Még akkor sem, ha Kelemen Hunor erős, szavahihető RMDSZ-t képzel el a jövőt illetően. A tények tudatában, miszerint csak akkor hajlandó lemondani Markó Béla az RMDSZ elnökségéről, ha megfelelő utódot hagy maga után, szócséplésnek tűnhet az irányváltás gondolata. Ennek hangot adva, talán, az utolsó elnöki beszédében elemezte az elmúlt csaknem húsz év politikai sikereit. Egy olyan beszédben, ahol nem volt szó hibákról, tévedésekről, rossz döntésekről, ahol erényként jelent meg az ide-oda csapódás (ahogy az egyéni érdek, nem pedig a magyarság érdeke szolgálja) egy olyan beszámolóban, ahol a mindenkivel való szövetségkötés követendő példa az elkövetkező elnökségre nézve. Egy olyan irányvonalat jelölt ki, ahol a magyarság érdekérvényesítésének az útja nem az anyaország, nem az Európai Parlament, hanem Bukarest és a mindenkori román kormány felé van kikövezve. Ezen nagy szemléletváltás hallatán még az államelnök, Traian Bãsescu is nevetésben tört ki. Bátran kijelenthetjük, hogy ez az egész csak egy politikai színjáték, ahol mi, erdélyi magyarok csupán fabábuk vagyunk, akiket az orrunknál fogva lehet vezetni. Ez a színjáték már a jövő évben esedékes kampány része – vélik egyesek. És igazuk van. Talán nem is mi vagyunk a bábuk, hanem a majdani megválasztott elnökség. Senki ne higygye, hogy Markó Béla jelenlegi elnök Úr karba tett kézzel figyeli majd, ahogyan munkája kárba vész. Senki ne gondolja, hogy a háttérből nem egyengeti majd utóda útjait, és nem szól majd bele, ha az út véletlen Budapest, nem Bukarest felé venné az irányt. A másik elnökjelölt, Eckstein-Kovács Péter személye sem garancia a változásra. Ő ugyanis jelenleg az államelnök kisebbségi tanácsadója. Munkáját siker koronázza, hiszen az államelnök lépten-nyomon, ahol csak teheti, hangoztatja, hogy soha nem kap autonómiát az erdélyi magyarság. Még mindig fájó emlékként él bennünk a 2004. december 5-én lezajlott állampolgársági népszavazás, ahol az erdélyi magyarság önérzetét, identitástudatát tiporták sárba. Ennek megünneplésére hívta Kolozsvárra Eörsi Mátyást, akkori SZDSZ-es politikust, akinek előadását a kolozsvári diákság hiúsította meg. Ha az elmúlt húsz év az erdélyi magyarság szempontjából nehézkes, göröngyös is volt néha, a tények ismeretében az elkövetkezendő húsz év még nehezebb, még bizonytalanabb lesz. Mondjuk ezt annak tudatában, hogy az RMDSZ vezetésének, bárki is legyen az elnök, nem ismeretes, sőt, idegen más magyar politikai szervezetekkel az összefogás gondolata. Pedig az RMDSZ-en kívül is van élet. Ezek a hangok, ezek a törekvések egyre hangosabbak. Végezetül meg kell köszönnünk az RMDSZ-nek az elmúlt 20 év munkáját. Köszönjük a közalkalmazottak, a tanárok nevében a 25%-os bérmegvonást, a kismamák nevében a családi pótlék szigorítását, a nyugdíjasok esetében a nyugdíjra kivetett társadalombiztosítási illetéket, az egész erdélyi magyarság nevében az áfa emelését. Mindezek ellenére, bizakodunk és remélünk. Reméljük azt, hogy most nem csupán újabb színjátékról van szó. Bízunk abban, hogy az irányváltás nem csupán egy újabb üres szójáték. Ennek szellemében kívánunk mindenkinek sikerekben, megvalósításokban, eredményekben gazdag boldog új esztendőt.
Gyergyószentmiklósi Magyar Polgári Párt, Kommunikációs Osztály, Gyergyói Kis Újság (Gyergyószentmiklós)

Magyarország az unió első csillaga
Csodát nem tud tenni a magyar elnökség, de képes lehet megdörzsölni a palackot, amelyből ismét előbújhat a szellem, amelyet úgy hívnak, Európa megújulása ― fogalmazott Orbán Viktor magyar miniszterelnök az EU-elnökség tegnapi hivatalos átadás-átvételi ünnepségén, melyet az Országház kupolacsarnokában tartottak. Az eseményen a belga és a magyar himnuszt követően bemutatták a történelmi zászlókat, valamint a két ország lobogóit, Yves Leterme ügyvezető belga miniszterelnök mondott beszédet, ami után hivatalosan átadta az unió soros elnökségét Magyarországnak. Az egyórás rendezvényen részt vett Schmitt Pál államfő, Kövér László házelnök, a kormány, valamint a budapesti diplomáciai kar tagjai és más meghívott magyar vendégek.
Az EU az elmúlt időben dinamikusabbá vált, ezt Magyarország a következő fél évben, soros elnöksége alatt tovább erősítheti — mondta Yves Leterme belga miniszterelnök, mielőtt átadta az elnökségi zászlót Orbán Viktor miniszterelnöknek. A belga kormányfő a Parlamentben tartott ceremónián hangsúlyozta: Magyarország a történelem során már többször bizonyította erős kötődését a szabadsághoz, ezért bizakodva adja át a stafétát. Bár Belgium több eredményt ért el elnöksége alatt, még sok teendő vár a magyar elnökségre is — tette hozzá. Yves Leterme szerint az EU nemcsak a közös piacot jelenti, hanem elkötelezettséget a béke, a szabadság és a demokrácia értékei mellett, ezek gyakorlatba történő átültetését szolgálják az intézmények, amelyek megerősödtek az utóbbi időben. Orbán Viktor szerint Magyarország a megújulás időszakát éli, a magyarok úgy tekintenek 2011-re, mint az ország megújulásának évére. A kormányfő szerint Magyarországot is ugyanaz a válság késztette jövőjének újragondolására, mint Európát. "A különbség az, hogy minket, magyarokat egy pusztító és hatalmas államadósságot felhalmozó politika következtében különösen felkészületlenül és kiszolgáltatottan ért a válság. Ezért nekünk sokkal jobban össze kellett kapaszkodnunk, nagyobb közös erőfeszítéseket kellett tennünk, hogy egyáltalán a felszínen maradjunk" — mondta. Orbán Viktor hangsúlyozta, Európának ismét fel kell mutatnia azokat az értékeket, erényeket, képességeket, amelyek a kontinenst évszázadokon át egy sikeres, csodált, irigyelt civilizáció bölcsőjévé tették. "Ugyanakkor a magyarok soha nem látott összefogása különös energiákat szabadított fel: mára miénk Európa egyik legrendezettebb államháztartása, az államadósságot csökkentjük, és készen állunk arra, hogy egy év alatt Magyarországot teljesen újjászervezzük. Mi, magyarok megértettük, ha állni akarjuk a versenyt, nem élhetünk tovább úgy, ahogy eddig éltünk" — emelte ki, hozzátéve, hogy ezt az energiát, ezt az elszántságot, ezt a hitet ajánlják fel a magyar emberek az EU-nak. "Ma, vízkereszt napján érdemes emlékeztetni magunkat: az unió soros elnökségét egy ezeréves európai állam veszi most át, amelyet megedzettek a történelem viharai, amely rengeteg tapasztalatot gyűjtött diadalai és kudarcai során, és amelybe a kereszténység oltotta be az emberi méltóság megbecsülését, a tisztelet kultúráját és az emberiesség érzésvilágát" — mondta Orbán Viktor, aki szerint komoly örökséget vesz át az ország: vannak jó ügyek, amelyeket folytatni kell, és vannak, amelyeket viták öveznek a közösségben. Orbán Viktor beszéde után versrészleteket — egyebek mellett a Himnuszt — szavaltak el magyarul, franciául és angolul, majd zenei darabok következtek Rúzsa Magdi, Érdi Tamás előadásában. Az ünnepség idejére a kupolacsarnokot színes, a magyar és az uniós zászlókat megjelenítő fényekkel világították meg. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar történelem Románián keresztül
Erdélyi magyarok körében komoly érdeklődésre számot tartó könyvvel (Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése 1866–1920) jelentkezett az ismert magyarországi történész, Raffay Ernő, akinek A vajdaságoktól a birodalomig című, a nyolcvanas évek második felében írt művének átdolgozott verzióját adták ki a Nagy-Magyarország könyvek sorozatban. A történész az előszóban hangsúlyozza, hogy könyve a jelenkori történelmünkben oly fontos szerepet játszó nép és ország történelmébe kíván bevezetni, mert ahhoz, hogy a változatlanul létező magyarkérdés valamikor nyugvópontra jusson, ismerni kell a szomszédos népek múltját, politikai, nemzeti törekvéseit.
Csakhogy a szomszéd nép megismertetése meglehetősen egyoldalúra sikeredett, ami jobbára Raffay azon prekoncepciójának köszönhető, miszerint a románok terjeszkedő politikája tulajdonképpen a dákoromán kontinuitáselméletének elterjedésére vezethető vissza. Szerinte ez az oka annak, hogy „a román külpolitika legfőbb célja 1918 előtt a megszerzés: a románlakta területek, a népesség és a gazdasági potenciál bekebelezése volt.
A belpolitika (a nemzeti propaganda, az irredenta, a fegyverkezés), a nemzetiségi politika (a moldvai magyarok és 1878 után a dobrudzsai nemzetiségek románosítása, a dobrudzsai falutelepítések, a nem román egyházak elleni eredményes támadások) e célokat szolgálta.” (11. oldal) Raffay pusztító hatásúnak nevezi a kontinuitás-elméletet, csakhogy a románok szempontjából éppen ez az elmélet lett a legkifizetődőbb gondolat. Ugyancsak ennek az eredetmondának a térnyerésére fogja Raffay azt is, hogy kialakult Romániában az idegengyűlölet és az antiszemitizmus, márpedig ebben a korban ezek egy cseppet sem számítottak román specialitásnak, hiszen azoknál a népeknél is erőteljesen jelentkeztek, amelyek nem a dákoromán kontinuitáshoz fordultak önigazolásért. Raffay úgy állítja be a román területszerző vágyat, mintha az egy teljesen sajátságos vadhajtása lenne egy olyan népnek, mely elrugaszkodott a realitásoktól, holott egész Európát átjárta abban a korszakban az imperializmus és a harcos nacionalizmus eszméje. Mivel a szerző ebből az alapállásból tanulmányozza a románok történelmének 1866–1920 közötti időszakát, nem is éri meglepetésként az értőt, hogy nem kap teljesen pontos képet arról, aminek bemutatására Raffay vállalkozott.
Zanza történelem
Az előszó után Raffay belecsap Cuza fejedelem lemondatásának történetébe, és a könyv első részében végiggaloppozik a román történelmen, egészen az első világháború hajnaláig. Itt, valamint a második rész első harmadában bemutatja a jelentős romániai pártokat és a legbefolyásosabb politikusokat, a királyválasztás okait és szempontjait, adatokat közöl az erdélyi románok masszív telekvásárlásairól, de az 1907-es parasztlázadás és annak kíméletlen leverése is szóba kerül. Raffay leírásából lényegében semmivel sem tudunk meg többet annál, mint amennyit az iskolában tanultunk, hacsak nem említjük azt, hogy a történész olyan idézetekkel fűszerezi múltidézését, melyek egy román történelem tankönyvbe aligha kerülnének be. Nekem, már csak időszerűsége miatt is, a következő Caragiale-mondat a kedvencem: „Romániában hagyományokra, régi és új osztályérdekekre, elvekre támaszkodó, vagyis európai értelemben vett politikai pártok nincsenek. A két, úgynevezett történelmi párt, amely egymást követi az uralmon, alapjában véve nem más, mint két párttöredék, amely tagok helyett ügyfelekkel rendelkezik”. (62. o.) De ez se rossz, szintén Caragialétól, szintén a romániai politikai elitre vonatkoztatva: „Ennek a gyülevész oligarchiának a bizánci önkénye elviselhetetlen.” (64. o.)
Aránytévesztés
Noha Raffay könyve is azok közé tartozik, amelyekben az idézetek a legérdekesebbek, ám szerzőnk itt is túllő a célon, amikor a román történelem tárgyalt korszakának vázlatos ismertetése után Tisza István nemzetiségpolitikai koncepcióját, és ezen belül az ún. románkérdést taglalja kimerítő részletességgel, ennek a kérdéskörnek a tárgyalása ugyanis a könyvnek mintegy negyedét teszi ki. Bőséges és hosszú idézeteket találunk Tiszának a nemzetiségi kérdésről tartott többórás parlamenti beszédéből (1910. július 12.), és bár a kormányfő koncepciója érdekes és tanulságos, mégis túl sok teret foglal el egy olyan kiadványban, amely Románia történelméről kellene hogy szóljon a jelzett időszakban. Vagy ha ez ilyen, akkor ugyanilyen részletekbe menően kellett volna tárgyalni a romániai politikai folyamatokat is, legalább Románia függetlenné válásától a világháborúig. Ebben a kontextusban szívesen olvastam volna forrásokkal, nyilatkozatokkal, dokumentumokkal alátámasztott beszámolót a regáti politikai életről, különösen arról a folyamatról, ahogy a német orientáltságot felváltja az antantorientáltság, és az erdélyi románok szervezkedéseibe is mélyebb bepillantást igényeltem volna. A hiányérzet mellett tehát az aránytévesztés benyomása is feltámadt bennem azok után, hogy egy Románia történelméről szóló könyvben hosszú oldalakon keresztül azt bizonygatja a szerző, hogy Tisza István mekkora politikus volt. Ráadásul miközben dicséri Tisza politikáját, aki a megegyezés őszinte szándékával különböző engedményeket kíván tenni az erdélyi románoknak, Raffay ellentétbe kerül az egykori magyar miniszterelnökkel, amikor így fogalmaz: „a magyar liberalizmus éppen az ilyen, látszólag kis dolgokkal erősítette Magyarországon a magyarellenes politika megnövekedését, ahelyett, hogy csírájában elfojtotta volna.” (144–145. o.) A szerző beleesik abba a csapdába, amelyet, úgy látszik, sok magyar Trianon-történész nem tud kikerülni: a magyar politikában keresi a kudarc legfőbb okait, az érzelmi megközelítés miatt nem tud megfelelően mérlegelni a történelmi mozgatórugók fontosságát illetően. Az ideológiai bűnbakkeresés során Raffay ujjal mutogat a liberalizmusra, amellyel a mai Magyarország aktuálpolitikájában érdekeltek szoktak érvelni, ha történelemről van szó. Pedig Raffay maga is kimondja a könyv első részében: „a térségben (a Balkánon – szerk. megj.) érdekelt nagyhatalmak kizárólag saját érdekeikért léptek föl, s csak akkor támogatták a balkáni népeket, amikor érdekazonosság keletkezett közöttük.” (33. o.) Márpedig a nagyhatalmak érdekeit sem liberalizmussal, sem egyéb ideológiával nem lehetett féken tartani. A Tisza-hódolat után a második rész utolsó három fejezete az 1914–1920 közötti időszakkal foglalkozik, majd ezt a részt az oktatásról, művelődésről szóló fejezet zárja. A könyv utolsó, harmadik tartalmi egysége túlnyomórészt statisztikai táblázatokra épül, amelyekhez a szerző fűz magyarázatokat. Adatokat találunk itt Románia kereskedelmére, iparára, mezőgazdaságára stb. vonatkozólag. Ez kevésbé olvasmányos része a könyvnek, bár kétségtelen, hogy Románia fejlődésének érdekes részleteire világít rá.
Párhuzamok
Az eddig leírtak alapján megállapítható, de a szerző neve is garancia arra, hogy a könyv sem hangvételében, sem szerkezetében nem akar Románia történetének objektív bemutatása lenni, annál inkább fáradozik Raffay azon, hogy kifehérítse a dualista Magyarországról, főként a korabeli magyarellenes hangulatkeltés miatt kialakult sötét képet, hiszen az ismeretes, hogy Trianon előtt a nemzetiségek nyugati propagandája nyomán Magyarország a népek börtönének volt kikiáltva. Ehhez képest a történész igen elgondolkodtató adatokat közöl: például azt, hogy a dualizmus fél évszázada alatt Kelet-Magyarországon körülbelül 300 magyar település románosodott el. A szám megdöbbentő; kérdés, hogy valóban hiteles-e. A könyvben az is írva áll, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon több román nyelvű iskola működött (2756), mint a Regátban (2505), ahol egyébként – legalábbis Raffay könyve szerint – egyetlen nemzetiségi iskola sem létezett. És a hírhedt Lex Apponyi is csupán arról szólt, hogy bevezesse a magyar nyelv oktatását a nem állami nemzetiségi népiskolákban, amit a románok azonnal erőszakos magyarosításnak neveztek, és a román történetírás azóta is úgy említi ezt a törvényt, mint a magyar asszimilációs szándék bizonyítékát. Ehhez csak annyit tegyünk hozzá, hogy a Lex Apponyi után több mint száz évvel az európai uniós Romániában sokáig arról folyt a vita, hogy a kisebbségi gyerekek tanulhatják-e anyanyelvükön Románia földrajzát és történelmét...
Raffay emlékeztet arra, hogy a központi hatalmakkal megkötött különbéke után a románok elfoglalják az akkor Oroszországhoz tartozó Besszarábiát, annak ellenére, hogy az orosz csapatok vállvetve harcoltak a románokkal az ojtozi csatában, aminek köszönhetően Románia megmenekült a kapitulációtól, és emlékeztet arra is, hogy Románia a világháború befejezése után támadja meg Magyarországot (188. o.). A felsorolt tényeket érdemes párhuzamba állítani azzal, amit Spiru Haret román közoktatási miniszter fogalmazott meg követelményként egy 1897. április 22-én keltezett körrendeletében, melyben felszólította a romániai néptanítókat: „Legyetek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét (...), higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz” (Raffay idézi Spiru Haretet, 200. o.). Ez a felszólítás és ez a párhuzam a Nagy-Románia megvalósításáról szóló román közbeszéd és történelemnarratíva során ragyogóan kisötétlik.
Revízió
A történelem folyamán birodalmak születtek, birodalmak hullottak szét, de ha tudjuk a történelmet némileg objektíven tekinteni, akkor ma már azt sem fogadjuk felháborodva, hogy a románok a kedvező konjunktúrát kihasználva onnan szereztek területeket, ahonnan tudtak. Minket, magyarokat az bánthat joggal, hogy a román közgondolkodás Erdély megszerzését minden politikai, ideológiai, áltörténelmi, áltudományos eszközzel a világtörténelem lehető legigazságosabb eseményeként igyekszik feltüntetni, és a románok ezt a célkitűzésüket többek között úgy kívánták elérni, hogy Magyarország rossz hírét keltették. Kilencven évvel Trianon után érdemes lenne megtisztítani a történelmet és a magyarságképet az ideológiai lerakódásoktól. Mert a revízióra igényt tartunk. Ha területire nem is, de erkölcsire mindenképpen. És ebben a vonatkozásban Raffay Ernő könyve, a szerző elfogultsága, esetleges túlzásai ellenére mégiscsak hasznunkra van.
Raffay Ernő: Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése 1866–1920; Nagy-Magyarország könyvek, Magyar Menedék Könyvesház, Budapest, 2010
Pap István, Krónika (Kolozsvár)

Júliusban avatják boldoggá Scheffler János szatmári vértanú püspököt
Bogdánffy Szilárd nagyváradi vértanú püspök boldoggá avatása után idén újabb nagyszabású egyházi eseményen vehetnek részt az erdélyi és partiumi katolikusok: július 3-án avatják boldoggá Scheffler János szatmári püspököt és nagyváradi apostoli kormányzót.
Szatmári Római Katolikus Egyházmegye idei legfontosabb ünnepei között szerepel az a július 3-ára kitűzött szertartás, amelyen boldoggá avatják Scheffler János szatmári püspököt és nagyváradi apostoli kormányzót. A Szentszék elismerte a kálmándi születésű, szent életű egyházfi vértanúságát, így a ceremónia előkészítésének már semmilyen akadálya nincsen. „Őszentsége XVI. Benedek pápa tavaly július elsején hagyta jóvá azt a dokumentumot, melyben elismeri Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó vértanúságát. Ennek nyomán megkezdtük az előkészületeket a boldoggá avatáshoz. Kidolgoztuk az éves lelkipásztori tervünket, és a programokat tartalmazó füzet már eljutott a kedves hívekhez” – olvasható Schönberger Jenő szatmári megyés püspök közleményében.
A püspökség egyébként 2010 adventjének első vasárnapján ünnepélyesen is megnyitotta a Szeretetszolgálat Évét, és az adventi vasárnapok szentbeszédeiben már meghirdették az eseményt. „Az esemény időpontja 2011. július 3., az egyházmegye Jézus szíve búcsújának ünnepi szentmiséje lesz. A boldoggá avatást a szentatya személyes megbízottjaként Angelo Amato bíboros-érsek, a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának prefektusa végzi majd, a szentmisét pedig Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek vezeti” – részletezte a püspök, hangsúlyozva, nagy öröm a szatmáriak számára, és kimondottan büszkék rá, hogy a boldogok között tisztelhetnek egy közülük való személyt. Schönberger úgy véli, a vértanú püspököt nemcsak a Szatmár megyei kálmándiak érzik magukénak, ahol született és nevelkedett, de a nagyváradiak is, ahol tanított, valamint a váradi egyházmegye hívei, ahol apostoli kormányzóként tevékenykedett. Továbbá büszkén emlékeznek rá a kolozsváriak, ahol tanárkodott, valamint az egyházmegye elcsatolt részeinek hívei, akik ma a debrecen–nyíregyházi, a munkácsi vagy a kassai egyházmegyében élnek, és természetesen a szatmári egyházmegye hívei, akiknek egykor püspöke volt. Emellett sváb származása miatt magukénak érzik őt a határon innen és túl élő német katolikusok is. „Örüljetek, testvérek velünk, és segítsetek, hogy jól felkészülhessünk erre a rendkívüli eseményre! Szeretettel kérek mindenkit, kapcsolódjunk be tevékenyen a lelkipásztori programokba és imádkozzunk, hogy sok lelki hasznot meríthessünk, és Isten kegyelme megújíthasson minket és szeretett egyházmegyénket” – üzeni az egyházi vezető.
Scheffler János – akinek a boldoggá avatási perét több mint tíz éve készítik elő a szatmáriak – 1887. október 29-én született a Szatmár megyei Kálmándon, és 1952. december 6-án halt vértanúhalált a jilavai börtönben. Koporsó nélkül, jeltelen sírba temették, ám a börtön akkori ortodox lelkésze megjegyezte a sírhelyet. Csontjait titokban, útitáskájában vitte haza Galambos Ferenc nagyprépost 1965 őszén. Végső nyughelyet a szatmárnémeti székesegyház kriptájában, Hám János mellett találtak számára. Boldoggá avatásának aktáit Márton Áron ügyével együtt 1996. december 6-án nyújtották be a Szentté Avatási Kongregációhoz.
Végh Balázs, Krónika (Kolozsvár)

Ismét a magyaroké lehet Erdély?
A kommunizmus ideje alatt elkobzott családi vagyona visszaszerzését kezdeményezte több erdélyi, nemesi család örököse, és a visszaigénylési folyamat számos esetben sikerrel is járt. Több ezer hektárnyi földterületről, erdőkről, udvarházakról és fontos épületekről van szó Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen is, írja a România Liberă napilap. A kiadvány az erdélyi nemesek tulajdonát érintő visszaszolgáltatásokról közölt egy terjedelmes írást.
A Csiszár család – ezer hektár erdő és Bálványosfürdő
2005-ben Johann Taierling Németországban volt egyetemista, ekkor kapcsolódott be nagyszülei, Csiszár Dénes és Nagy Ferencz egykori vagyonának visszaszerzésébe. A család már korábban, 2000-ben indította el a visszaigénylési folyamatot, de jelentősebb sikerek nélkül. „Öt évvel ezelőtt megjelent egy új törvény, ami lehetővé tette, hogy minden földterületünket visszakaphassuk. Csak Kovászna megyében 410 hektárnyi erdőt kell visszaszolgáltassanak számunkra", nyilatkozta Johann a România Liberă napilap érdeklődésére. A fiatalember kezdetben többször megtette a Románia-Németország közti utat, egyetemi tanulmányai befejeztével pedig Kézdivásárhelyre költözött, az egyik visszaszolgáltatott családi ingatlanba. „A befektetett pénzemet áldoztam erre a célra, majd úgy döntöttem, hogy itt maradok, mert lehetőséget, jövőt láttam itt. Mivel Bálványos egy részét is vissza kell kapjuk a román államtól, a turizmusban látok lehetőséget, és az életemnek is inkább itt van értelme, mint Németországban” – magyarázta Johann Taierling.
Az egykori egyetemista Bákó megyében is visszaigényelt egy 317 hektáros erdőt. „Kovászna megyében is végleges döntés született, bár különféle kifogások merültek fel annak érdekében, hogy ne kaphassunk tulajdonjogot. Az elmúlt 5 évben több akadályt gördítettek az utunkba, gondot jelent a hatalmas bürokrácia, valamint az, hogy a törvényeket nem alkalmazzák megfelelőképpen. Ezek a területek nagyon értékesek, így érdekek ütköznek fölöttük”, mondta az örökös. Szilveszter előtt azonban jó hírt közöltek a fiatalemberrel a Kovászna megyei erdészeti hivataltól, egy újabb erdőterületet vehet birtokba. Johann Taierling azt reméli, egy hektár erdőért 3000 eurót kaphat majd. Ioan Niculaie üzletember háromszéki érdekeltségei
A Csiszár családnak Bálványoson is vannak érdekeltségei. „Dédapám 1850-ben vadászni érkezett ide, akkor még épületek sem voltak a környéken. Pihenni szeretett volna, így kért egy széket, majd leült és észrevette, hogy a szék lábánál víz tört fel a földből. Azonnal felismerte a mélyből feltörő víz értékét, s üzletember lévén, a torjai Apor báróktól megvásárolta a területet. Hat medencét, illetve több épületet és házakat építtetett fából”, mesélte Johann Taierling. Az épületek nagy része ma már nem is áll, a medencék pedig elhanyagoltak.
„Mi a földterületet szeretnénk visszakapni, és csak egyetlen épület visszaszolgál- tatását kértük, mert a többi faépítmény már összedőlt. A kommunisták a ‘60-'70- es években üdülőket építettek a mi területeinken. Többet kétes körülmények között értékesítettek, ezek most lepusztult állapotban vannak. Hiába újítanánk fel őket, nem felelnek meg a mai követelményeknek", nyilatkozta az örökös. Követve a család tulajdonainak adásvételét, Taierling felfedezte, hogy az ingatlanok egy része egy brassói üzletember, Ioan Niculaie tulajdonába kerültek, akivel felvette a kapcsolatot, és akitől ígéretet kapott arra, hogy a Csiszár család tulajdonát képező épületeket átadja az örökösöknek. „Mindeddig nem történt előrelépés az ügyben, jómagam pedig a kormánybiztosi hivatalhoz és a többi illetékes hatósághoz fordultam. A jogszabályok szerint a cég vissza kellett volna szolgáltassa a tulajdonunkat, de erre nem került sor”, mondta Csiszár Dénes örököse. Johann Taierling szerint az érintett ingatlanok egy része banki jelzálog alatt van, és szándékosan hagyják őket tönkremenni.
Ioan Niculaie üzletember a România Liberă napilapnak úgy nyilatkozott, már nem tulajdonosa annak a társaságnak, amelynek Bálványoson érdekeltségei vannak. Mindezek ellenére, Johann Taierling úgy döntött, nem adja fel a küzdelmet. Visszaigénylendő tulajdonai közé tartozik a kézdivásárhelyi strand is, amelyet családja épített még a kommunizmus ideje előtt.
Mikes család – tízezer hektárnyi erdő és egy kastély
Egy másik grófi család leszármazottai tízezer hektárnyi erdő és mezőgazdasági terület visszaszerzését intézik. A Mikes grófok örököse, Roy-Chowdhury Katalin fiaival együtt visszakapott már egy kastélyt valamint a hozzá tartozó, 34 hektárnyi erdőt és tavakat, a Kovászna megyei Zabola községben. Az 500 évvel ezelőtt épült kastélyban a kommunizmus idején, illetve a ’89-es fordulat után kórház, gyerekotthon és iskola is működött. A kastélyhoz tartozó, 300 éves egykori gazdasági épület 2006 óta luxuspanzióként működik.
A felújítást követően olyan lapok cikkeztek turisztikai rovatukban a panzióról, mint a The Guardian, a The Independent, valamint a New York Magazine, a Financial Times és a CNN Traveller. A kommunizmus előtt Mikes Ármin gróf az egyik legnagyobb kiterjedésű, magánerdő tulajdonosa volt Erdélyben. A román visszaszolgáltatási törvényeknek köszönhetően, örökösei újraindíthatják azt a virágzó erdőgazdálkodást, amit a család folytatott a XX. század elején, idézi a zabolai kastély honlapján közölteket a bukaresti napilap.
Mikes Ármin egyik dédunokája, valamint a zabolai kastély egyik tulajdonosa, Gregor Roy-Chowdhury, a londoni School of Economics tanulója volt és négy évig az amerikai Salomon Brothers bank londoni kirendeltségének munkatársaként dolgozott. „Az elmúlt 15 évben édesanyámmal és testvéremmel folyamatosan dolgoztunk azon, hogy visszaszerezzük és helyreállítsuk dédapám örökségét. Mindannyian Romániába költöztünk, és az a célunk, hogy a kastély ismét visszanyerje régi csillogását, hogy stabil munkahelyeket és barátságos turisztikai környezetet hozzunk létre” – magyarázta Gregor.
A Mikes-örökösöknek közel tízezer hektárnyi erdő- és mezőgazdasági terület visszaszerzésére van esélyük Kovászna megyében, de Erdély szerte másutt is több jelentős ingatlant visszaszolgáltathatnak számukra; Sepsibükszádon például egy 2000 hektáros területet visszaszolgáltatásáról döntöttek a család javára. Az örökösök a Mikes Ármin hagyatékát képező területeknek csupán egyharmadát kapták eddig vissza.
Gregor Roy-Chowdhury elmondta: felesége, Ugron Zsolna is olyan erdélyi nemesi családból származik, amely több ingatlantulajdonnal rendelkezett Hargita, Maros és Kolozs megyékben.
A Bánffy család tulajdona – Kolozsvár központja és százezer hektár terület
A Bánffy grófok örökösei is azok közé tartoznak, akik Erdély szerte több épületet és mezőgazdasági területet igényelnek vissza. A család összesen százezer hektár erdő- és mezőgazdasági területet kíván visszaszerezni a román államtól. Az örökösök egy része épületeket igényelt vissza Kolozsvár központjában és Erdély más városaiban is.
Az Bánffyak leszármazottai olyan Maros megyei erdőket igényelnek vissza, melyekben eddig nem kezdődtek kitermelési munkák. A helyi hatóságok szerint a legnagyobb fejfájást a Bánffy Dániel örököseinek követelése jelenti számukra. A család több mint 30 ezer hektáros terület visszaszolgáltatását sürgeti, de érkezett visszaigénylési kérelem más részéről is a területre. Az erdélyi nemes rokonai, Bethlen Anna és Zsuzsanna jelezték először visszaigénylési szándékukat, 2005 után pedig Bánffy Miklós magyar állampolgár – Dániel fia – kérte vissza a hatóságoktól ugyanazt a területet, közvetlen örökösként.
Maros megye kormánybiztosi hivatala szerint a család két ága között megállapodás született, hogy a Bethlen testvérek fogalmazzák meg először visszaigénylési kérésüket, román állampolgárok lévén. 2005 után azonban létrehoztak egy alapítványt unokatestvérükkel, így most közösen igénylik vissza a szóban forgó területet. „Jogaik érvényesítését az 1945-ből származó kisajátítási dokumentumok alapján kérik, ám ezek az iratok nem szolgálnak pontos adatokkal a területek tulajdonosairól. Az 1921-es kisajátítási törvény szerint, senkinek sem lehetett 200 holdnál nagyobb tulajdona hegyvidéki erdőkben, ami közel 100 hektárt jelent. Nem tudjuk, hogy mi alapján követelnek ők most több ezer hektárt„ idézi a România Liberă a kormánybiztosi hivatal álláspontját.
A hivatal egyik munkatársa, aki neve elhallgatását kérte a bukaresti napilaptól, így nyilatkozott: vizsgálódásaik során több fiktív irattal találkoztak, melyből kitűnik, hogy a nagy nemesi családok csupán papíron értékesítették területeiket egymás közt, annak érdekében, hogy azoknak nyoma vesszen. „Ők lassították az 1921-es agrárreformot is, mert soha nem felelt meg nekik az éppen aktuális helyzet. És ezt megtehették, mert fontos tisztségeket töltöttek be Erdély Romániához való csatolása után is”, nyilatkozta ugyanaz a forrás. A visszaigénylési dosszié iratai szerint, a grófok nagy pénzösszegeket kaptak a román államtól 1921-ben, a kisajátítások után.
Bánffy Dániel soha nem veszítette el magyar állampolgárságát. „A hortista Magyarország kormányának agrárminisztere volt, és kiderült, hogy a román állam ellen harcolt, és rá is vonatkozott Mihály román király 1945-ös rendelete, mielőtt a kommunisták hatalomra kerültek. A jogszabály leszögezte: azoknak, akik ellenséges magatartást tanúsítottak a román állam iránt, minden tulajdonát kisajátították „ nyilatkozta a Maros megyei kormánybiztosi hivatal munkatársa, akit a România Liberă napilap idéz. A Bánffy-hagyaték így a háborús ellenségek vagyonáért felelős hatóság kezelésébe került, akárcsak azok a német és olasz állampolgárok vagyona is, akiknek volt romániai tulajdonuk, de ellenségnek minősítették őket.
„Mindeddig nem született olyan jogszabály, ami a hasonló esetben történt vagyonfosztás tárgyát képező ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik”, derült ki a prefektúra nyilatkozatából. Az RMDSZ-képviselők 2005-2006-ban egy indítványban próbálkozták ezen tulajdonok visszaszolgáltatásának ügyét rendezni, de a képviselőház elvetette a javaslatot arra hivatkozva, hogy erkölcstelen törvényről van szó.
Erdészre bízott nemesi vagyon
A Bánffy család egy másik ága is több ezer hektárnyi erdőt igényel vissza. A tavaly elhunyt Bánffy Éva teljes vagyonát két unokájára, ügyvédjére és Ratosnya erdészeti hivatalának egykori igazgatójára hagyta. Utóbbiak azért kerültek be az örökösök közé, mert különféle iratokkal segítették a családot. Azok a területek, amit az érintettek visszaszereznének, most a háborús ellenségek vagyonáért felelős hatóság kezelésébe tartoznak. Visszaszolgáltatás tárgyát képezik Bánffy Zoltán erdőterületei is, annak ellenére, hogy ő jelentős anyagi kárpótlást kapott, aranyban, 1921-ben. Bánffy Zoltán véglegesen átköltözött Magyarországra és a párizsi békebíróságon pereskedett a román állammal. Az ügyben hozott döntés a Maros megyei Kormánybiztosi Hivatal tulajdonában van, és ebből kitűnik, hogy Románia kárpótolta őt” – nyilatkozta a hivatal vezetősége.
A Bánffy nemesek leszármazottainak jogi képviselői nem nyilatkoztak a visszaszolgáltatásokról a România Liberă napilapnak, és megtagadták azt is, hogy a lap megbízóikkal felvehesse a kapcsolatot, mondván: a média képviselőivel csak ügyvédein keresztül folytat párbeszédet a család.
57 kastély örökösei
A kolozsvári Kerekes Mária, a Beldi grófok leszármazottja, egy udvarházat igényelt vissza egy Kolozs megyei községben, írja a bukaresti napilap, idézve a Clujeanul kiadványt. Utóbbinak a hölgy úgy nyilatkozott: 1630-ig vezette vissza családfáját, és kiderült, elődei abban az időben Székelyföldön éltek.
A Kemény család is számos tulajdonát szeretné visszaszerezni. Egyik marosvásárhelyi örököse visszaigényelte és vissza is kapta a család egykori felsőzsuki ingatlanát, ami addig a település kulturális központjának számított: iskola, óvoda, könyvtár és művelődési ház működött benne.
A dálnoki Gaál grófok több száz hektárnyi terület visszaszolgáltatását kérték a Kolozs megyei Korpádon, valamint egy épületet is, melyen most is látható a család címere. Az ingatlan a helyi óvodának és iskolának adott helyet. A család másik tulajdonát, egy épületet, a kommunisták lebontották. 15 évvel ezelőtt az örökösök egy része Castellum néven alapítványt létesített, hogy megkönnyítsék a visszaszolgáltatási folyamatot. A Clujeanul lap szerint a szervezet 57 kastélyt és udvarházat azonosított, ami a néhai nemesi családok tulajdona volt és visszaigénylés tárgyát képezte.
A Teleki grófok örökösei beperelték a gernyeszegi TBC- elkülönítőt, mert a Maros megyei egészségügyi intézmény a család egykori kastélyában működik, írja citynews.ro. Szintén a Teleki örökösök 100 hektárnyi területet is visszaigényeltek a Maros megyei erdészeti igazgatóságtól.
romanialibera.ro Fordítás: Demeter Virág-Katalin , Erdély.ma

Az RMDSZ cenzúrázná a sajtót?
Eckstein maga a választási kampányt regulázná meg, mert úgy véli, a szervezet nem biztosít egyenlő esélyt azoknak, akik az elnökei szeretnének lenni.
Nem indulhatnak egyenlő eséllyel az RMDSZ szövetségi elnöki posztjáért azok, akik szeretnének bizonyos szabályozható, illetve nem szabályozható körülmények miatt. A jelenlegi elnök, Markó Béla pénteken világossá tette Kolozsváron, hogy Kelemen Hunort tartja a megfelelő személynek, hogy utóda legyen az RMDSZ élén.
Nem igazán mérhető, hogy ez mennyit számít majd a szavazáson a februári kongresszuson, ahogy az sem, hogy a sokáig RMDSZ-ügyvezető, jelenleg kormánytag Kelemen felhasználja-e és hogyan befolyását a szervezet infrastruktúrája és a költségvetésből kormányzati vonalon kiutalható összegek felet.
Ami viszont mérhető és szabályozható a küzdelemben, azt Ecktsein-Kovács Péter szeretné átláthatóvá tenni. Most, hogy tíz év után ez az első igazi kampány az RMDSZ-en belül,
véli maga a jelölt. Alapos korrekcióra szorulnak tehát az RMDSZ elnökválasztási kampányára vonatkozó előírások Eckstein-Kovács Péter szerint. Miközben az RMDSZ szabályzatmódosító bizottsága ülésezett, a szövetség egyik elnökjelöltjeként hétfőn bemutatta saját módosító javaslatait.
Eszerint ideje lenne leszögezni, mettől meddig tart az RMDSZ elnökválasztási kampányának időszaka. Szabályozásra szorul továbbá, hogy a jelöltek hogyan jutnak hozzá a szövetség erőforrásaihoz, ki és hogyan használhatja az infrastruktúrát, az adatbázisokat (a testületek összetételéről, elérhetőségek).
Nem biztosított az egyenlő hozzáférés
a jelöltek számára a szervezet által rendelt közvélemény-kutatásokhoz, felmérésekhez, a helyi szervezeti eseménynaptárokhoz, az RMDSZ saját kiadványaihoz és médiafelületeihez. Elmondta, amennyiben az RMDSZ apparátusát támogatói aláírások gyűjtésére kívánják felhasználni, akkor az aláírásgyűjtés minden jelölt nevét feltüntető, közös íven történjék.
Foghíjas a jelöltek előzetes támogatásának egységes metodológiája is. Szerinte a jelölteket kötelezően meg kéne hívni a jelöltállító / támogatás-megítélő gyűlésekre, hogy az adott megyei vagy területi szervezet képviselői megismerhessék a jelöltek programját és személyét. Kifogásolta, hogy a Szilágy és Hunyad megyei szervezet úgy utasította el őt, hogy esélyt sem adtak neki a bemutatkozásra. Eckstein megtiltaná továbbá a kötött mandátumot, szerinte a megyei szervezeteknek nincs joguk előírni küldöttjeik számára, kire szavazzanak.
Az sem világos, kik mennek a jelölőgyűlésre,
legalábbis Ecksteinhoz még nem jutott el ez az információ, miközben a másik jelölt, Kelemen Hunor számára ez nem lehet titok. Az sem leszögezett, hogy csak egyetlen jelöltet lehet-e támogatni, vagy többet, és hogy a támogatás kötelező-e vagy sem. Fontosnak tartja továbbá, hogy az előzetes támogatásról titkos szavazással döntsenek a megyei, a területi szervezetek, a platformok és a MIÉRT.
Szóvátette, hogy van néhány szabályzatmódosító indítvány, amelyet határozottan ellenez. Ilyen például az, amely szankcionálná, ha valaki az RMDSZ-en belül a vezetőség álláspontjával ellentétes véleménynek ad hangot a sajtóban. Sőt a javaslat azt a sajtóorgánumot is büntetné, amely közölné ezt. Nem ért egyet azzal sem, hogy a szövetség politikai alelnöke – az új tisztség elegendő támogatás esetén jönne létre – az RMDSZ szövetségi elnöke előtt vállaljon felelősséget munkájáért, Ecktsein ezt a Szövetségi Képviselők Tanácsára bízná.
Több és erősebb jogosítvánnyal ruházná fel
a partiumi megyék képviselőit, és lehetőséget biztosítana számukra, hogy a szövetség vezetőségében is nagyobb szerepet vállaljanak.
A módosító javaslatokat Eckstein az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának, Állandó Tanácsának, Ügyvezető Elnökségének és Kongresszusi biztosának postázta.
Arra hivatkozva, hogy az RMDSZ új elnökének megválasztása és az azt megelőző kampány a közelmúltban előzmény nélküli, illetve az elnökválasztási kampány szabályozottságának hiányosságai vannak, Eckstein választási kódex elfogadására hívta fel a két másik jelöltet, Olosz Gergelyt és Kelemen Hunort.
A sajtótájékoztató után elküldött választási kódexen Eckstein-Kovács Péter neve mellett ott szerepel Kelemen Hunoré is egyfajta ajánlatként, és várják, hogy ténylegesen írja alá. Olosz Gergelyé még azért nem szerepel, mert hivatalosan még nem jelentette be indulási szándékát. Manna.ro

Röpcék Sepsiszentgyörgyön
Ami a Háromszéki nekigyürkőzés könyvből kimaradt
Mondják, jobb, ha az ember maga fáradozik a saját imázsa megalkotásán, egyébként mások szívesen megteszik azt helyette úgy, hogy abból köszönet ne származzék. Hát én ugyan édeskeveset törődtem a magaméval ez ügyben is, megállapíthatom. Húsz év óta ez az egyetlen alkalom, hogy valaki érdeklődik a szóban forgó éjszakáról. Soha nem vertem nagydobra az akkor történteket, de nem is titkolóztam, elég sok szentgyörgyi tudhatott arról, hogy ezek a hóbortosok öten teleszórták a várost röpcédulákkal, pedig milyen jó buli volt Jocóéknál azon éjjel, friss nők is voltak, még pia is...
Nem ülhettünk veszteg Az elején kell tisztáznom, hogy az elkövetkező sorok értelemszerűen csakis az én emlékezetemben megmaradtakat tükrözik, csakis az én véleményemet, értelmezéseimet igyekeznek rögzíteni. Nem lehetek ennek a csapatnak sem szóvivője, sem krónikása, csupán egy vagyok az öt közül — un simplu cetăţean, ahogy rá néhány napra a tankból kirángatott, nyúzott képű, megtépázott külsejű C. elvtárs nevezte magát. A magam részéről az akkor vállaltakat természetesnek tartom, ki is pukkadtam volna, ha ennyire sem tellett volna tőlem, ha csak úgy, magától virrad rám ez a szép, új világ, miközben a lábujjaimat pattogtatom a paplan alatt. Persze, tudta a fene akkor, hogy az lesz a régi világ utolsó éjszakája, hogy nem lőnek agyon egy utcasarkon, hogy megtörténhet az, amire néha még ma is felriadok: Úristen, megdőlt a C.-rendszer! Mi csak azt tudtuk, mit beszélek! — a bőrünket égette, hogy nem ülhetünk veszteg, hogy tenni kell valamit, itt az idő, most vagy soha! Itt meg kell jegyeznem, hogy híján voltunk mindenféle patetikának, szenvelgésnek, teatralitásnak, hőzöngésnek, csak az egy imperatívusz hajtott: most kell ezeket kirugdosni! Bizonyosan így éreztek és tettek akkor sok ezren, sok tízezren szerte az országban — közülük valók voltunk öten, barátok, akkoriban mind szentgyörgyiek. Róluk szólnék most, húsz szabad esztendő múltán. Sógorommal, barátommal, Tündérligeti Attilával ’89 őszén naponta megegyeztünk abban, hogy egyre tarthatatlanabb idehaza a helyzet, ideje volna némi rossz fát tennünk a tűzre nekünk is. Körülöttünk szerre dőltek össze a bolsevik fogantatású rendszerek és falak, szenilis kommunista, vén gazemberek dőltek ki egyre-másra a sorból, egyszóval sosem látott iramban fokozódott a nemzetközi helyzet körülöttünk, csak mi rostokoltunk helyben. Mindezt az esti miseszámba menő RSZE Rádió hétórás híreiből tudtuk, majd az utána következő Actualitatea Româneascăből, amit Neculai Constantin Munteanu és EMIl Hurezeanu celebrált, ők voltak akkoriban a szabadság hangja, számunkra szinte az egyetlen szűk rés, amin beáradt az itthoni, egyre fojtogatóbb hazugságködbe az igazság metsző fénye. Került azért egyéb is, emlékszem, apám Darkó Zsiga bácsitól kapta kölcsön Méray Tibor és Aczél Tamás ’56-ról szóló könyvét, a Tisztító vihar címűt, amit a feleségemmel menten lapról lapra lefényképeztünk-előhívtunk, s így adogattuk kölcsön barátoknak. Szintúgy terjesztettük Kányádi Sándor ’85 karácsonyán a magyarországi Tükör hetilapban megjelent két versét, Vári Attila egy, a Megyei Tükör mellékletében megjelent versét, amit azóta is hasztalan keresek, címére nem, csak egy sorára emlékszem: soklapos irtás az oldal, egykoron erdőnek véltem..., Nagy Gáspár egy-egy versét, egyszóval a mai szomorú gyakorlattól eltérően halálpontosan kiszűrtük, mi az igaz és mi a valódi, és főleg, hogy mi a porhintés, a beteges hazudozás, a rendszer lételeme. Pedig egyikünk szénája sem állt valami jól, Attilát nemrégiben postázták haza a jugoszláv elvtársak, miután átúszta a Dunát, az itthon történtekről harci kutyákét megszégyenítő rojtos fülei árulkodnak immár élete végéig. Engem pedig, a frissen végzett medikust a marosvásárhelyi Securitate részesített meleg vendégszeretetben egy kiadós házkutatás után ’89 nyarán, amikor is értésemre adták, hogy előnyösebb lesz számomra, dacă nu te mai ocupi cu prostii. Akkoriban Attilának két kisgyereke volt, nekem a másodikkal volt viselős a feleségem (terhes a rendszer volt). Gyakran dicsértük a fennálló rendet egy másik jó barátommal, Zsigmond Lacával is, noha, ami a tennivalókat illeti, úgy emlékszem, ő a bársonyosabb, széchenyis utat látta inkább járhatónak. Feleségével, a fiatal gyerekgyógyász Miklós Tündével egy gyerekük volt, a Bălcescu-szobor mögött laktak egy olyan negyedik emeleti lakásban, ahol a nagyobbik szobában nem lehetett lépni a sok lavórtól és fazéktól, villany pedig nem volt, szerencsére — a csillárról is csepegett a hólé meg az esővíz. Így aztán a két fiatal értelmiségit igazán nem zavarhatta az össznemzeti villanyspórlás-program.
Baj van
Aztán elérkezett december 16.-a. Anyámtól hallottam először, hogy Temesváron baj van. Aztán nagyon nagy baj. S mi még mindig azon tököltünk, hogy Laca nekifog egy rádióadó készítésének, amit majd az azóta elhunyt Márton Laci hegymászó barátunk irányításával felviszünk a Bucsecsbe, ott működésbe hozzuk az állami adók frekvenciáján, majd miután elmondjuk a magunkét, betaszítjuk a lejtőn. Hamarosan beláttuk azonban, hogy ez a terv kivitelezhetetlen. Nekiálltunk hát gyereknyomdát felkutatni, olyan pecsétfelszerelést, amit kisiskolások használnak, minden betű egy pecsét, majd azzal írjuk meg a röpcédulákat — írógépre az ismert okok miatt nem is gondoltunk. Gyereknyomda sehol nem került, halott azonban egyre több, már Bukarestben is. Országszerte az utcákon a nép, folyik a vér, s mi holmi gyereknyomdát hajtunk, hasztalan. Ebből elég legyen. December 21-én este felkerekedtünk, s Attila egyik régi haverjának a lakásán kötöttünk ki, vélhetőleg azért, mert közülünk neki nem volt gyereke, Florinnál, aki akkoriban a színháznál dolgozott. Ott nekiálltunk, több száz füzetlapot hasítottunk félbe, került indigó is, és szépen kézzel, a leghagyományosabb módon írtunk meg sok száznyi, de lehet ezernyi cetlit — röplapot! Meggyőződésem, hogy egyikünk fejében sem fordult meg, hogy mindenikünk kézírása árulkodóbb bizonyíték a majdani nyomozás során a világ legegyénibb írógépének karaktereinél — alea iacta est, tudtuk mindannyian, és tettük a dolgunkat. Szentgyörgy lakóit szólítottuk fel románul is, magyarul is a temesváriakkal való szolidaritásra (a szó még ismerősen csengett, Gdansk-Danzig tíz évre volt akkoriban). Általános sztrájkra buzdítottuk a gyárak dolgozóit, és ki az utcákra! A pontos szövegre, sajnos, nem emlékszem. Majd csirizt főztünk, rendesen lisztből és vízből, ahogy illik, elosztottuk három üvegbe, és el a várost is háromba: az Újnegyed, a Tisztviselőtelep el az Elmegyógyászatig, a hídig jutott Lacának, Tündének és nekem, sógoromnak a központ és az Állomás negyed volt a választása, Floriné lett a Csíki negyed. Nem emlékszem arra, hogy szóba került volna, mit tegyen vagy ne tegyen az, akit elkapnak — világos volt számunkra, hogy sem így, sem úgy nem ússza meg a többi sem.
Röpcézünk Ezzel útra is keltünk, az én csapatom a kórháznál kezdte — kettőnknek is munkahelyénél. A portásfülkénél nem volt, mit keresnünk, a poliklinikánál ragasztottuk az első röplapot (raglapot). Aztán jöttek sorra a lépcsőházak. Miklós Tünde volt az ajtónyitogató-becsukó, Lacánál volt a csiriz, nálam a két hatalmas paksaméta cetli, a kabátom alatt, kétoldalt. Akkoriban még igen vékony gyerek voltam, emlékszem a megtermettség furcsa érzésére, amit azok nyújtottak. Tünde nyitotta az ajtót, Laca maszatolta be az üveget és én ragasztottam fel a papírokat. Házról házra jártunk, mint vízkeresztkor a plébános, nem hiszem, hogy kihagytunk volna egy blokkot is. Amikor intézmények kerültek sorra (posta, iskolák, üzletek, kocsmák), kívül kellett ragasztanunk. Nagyobb közöknél, buszmegállóknál a villanypóznákra. Egész utunk során senkivel, egyetlen súgó lélekkel sem találkoztunk, noha elég szemfülesek voltunk. Mire a hídhoz értünk, már hajnalodott, itt mindkét karfáját, vagy minek lehet azt nevezni, teleragasztottuk, emlékszem, milyen nehéz volt a rücskös betonon ezt megtenni. S még mindig maradt vagy két jó maréknyi cetli a kabátomban. Úgy látszik, az állandó veszélyérzet a végén vakmerővé teszi az embert, mert mire Lacáék imént említett lakásáig értünk, minden, az utunkba kerülő parkoló autót teleszórtunk röplapokkal, ohne csiriz, ohne megfontolás, pedig a népek, a koránkelők kezdtek már szállingózni. Fényes reggel volt, amikor Lacáéknál megittunk egy teát. Abban egyeztünk, mindenki elmegy a munkahelyére, aztán a többi elválik. Elmentem én is a kórházba, lejárt a reggeli vizit, beülök a rendes helyemre kórlapot írni, egyszer arra ébredek, hogy valaki simogatja a buksimat: — Ösvényes, te már megint oda voltál az éjjel, menj szépen haza, és aludd ki magad. Székely Balázs volt az, a főnököm, gyerekkori nevemen szólított. Mentem is én rögvest, szívesen, csakhogy otthon az ajtóban anyám nem tárt karokkal, de csípőre tett kézzel várt, hogy édes fiam, a népek az utcán, ezrével, te meg mit keresel itthon? A többit, a 22-i szentgyörgyi balkonjelenetet, a további hőstetteket, a munkásőrökéit, vagy hogy a bánatba hívták azt a fegyverhez juttatott szedett-vedett népséget, már nem tisztem elmesélni. Amiként azt sem, hogyan boldogult éjjel két másik társunk, Attila és Florin a város többi részein, egyedül — pedig ez is megérne egy misét.
Hogy mi lett belőlünk, ötünkből azóta? Talán mondanom sem kell, egyikünk sem lett címzetes forradalmár. Említettem, hogy nem beszélhetek mindannyiunk nevében, de abban holtbiztos lehetek, hogy senki közülünk nem kívánt ebbe az eufemisztikusan szólva is kétes hírű társaságba tartozni. Nekem például húsz év alatt eszembe sem jutott, amikor pedig nemrég, a húszéves évforduló kapcsán mégis, elszégyelltem magam. Azt hiszem, vannak így még néhányan, jó néhányan az országban. Laca, a nagyszerű fizikus UDMR-s képviselő lett, amit hamarosan meg is bánt, amint talán azt is, hogy erre a féltekére született, mert már több mint tíz éve Ausztráliában él. Volt neje, Miklós Tünde Angliában orvos. Tündérligeti Attila azóta alighanem többet élt külföldön, mint itthon, nem fekszik neki az általa is kivívott vadkeleti áldemokrácia. Florint, most bevallom, akkor is csak felületesen ismertem, így hát annyit mondhatok csak, hogy tudomásom szerint már rég nem él Szentgyörgyön. Én pedig a Homoród mentén húztam meg magam, Lövétén dolgozom, Almáson lakom. Még talán annyit: gondolt a fene azon az éjszakán parlamentáris demokráciára, többpártrendszerre, szabad választásokra, szabad piacra, bolognai rendszerre, meleg méltóság napjára, székely címerre-zászlóra a néptanácson, mi csak azt tudtuk, hogy ebből a szarból most lett elegünk, takarodjék a francba ez a demens, hazug rendszer. Aztán majd lesz valami. Lett is. Mint kiderült, voltak sokkal okosabbak, mint mi, akik a bőrüket sem vitték a vásárra, és urai is lettek a helyzetnek. A demokratikus, szabad, meleg, székely, jóformán bármilyen helyzetnek. De főleg a romániai magyar helyzetnek. De azért nem bánom azt, amit tettem 1989. december 21-én. 2009. december
Szabó Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mélyrepülés
Még nem zárult le a jelentkezések határideje, bő egy hónap még az RMDSZ kongresszusáig, el sem kezdődött a valódi kampány, de máris igen erős ellentétek ütköztek ki az amúgy rendkívül egységesnek, összetartónak hitt szövetségben.
A pilóta távozni készül, úgy tűnik, menet közben rázkódik a gép, és közben folyik a dilemmázás, ki vegye át az irányítást: segédpilótája, aki eddig is figyelte munkáját, tőle tanulta a mesterség csínját-bínját, vagy esetleg az utastérben tartózkodók közül valaki, akinek szintén van jogosítványa az égi manőverekhez, de megtörténhet, más utat választ, módosít a stíluson, esetleg kockáztat is kicsit a gyorsabb célba érésért. Szóba kerül egy harmadik gépvezető is, akinek tapasztalatait, tudását, jó szándékát kérdőjelezik meg, s akit a fegyelmezett, biztos repüléshez szokott legénység a pilótafülke közelébe sem akar engedni. Folyik a lökdösődés, élesedik a vita.
Találó volt a HKT-n is elhangzott hasonlat az irányításra váró repülővel és a pilótaülés megkaparintásáért hadakozó gépvezetőkkel. Kiderült az is, bár minden verseny alapkövetelménye lenne az esélyegyenlőség, ebben az esetben ez bizony hibádzik. A hivatalosan is megjelölt utód élvezi a teljes támogatást, rendelkezésére áll az RMDSZ apparátusa, egyengetik útját, minden szavát közvetítik a hivatalos hírcsatornák, a másik kettőnek azonban hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, hogy eljuttassa információit a közvéleményhez, no meg azokhoz, akik szavaznak majd a kongresszuson. Nehezen megmagyarázható az is, a demokrácia melyik szabálya alapján vonták meg az induláshoz szükséges támogatást a háromszéki jelölttől. Kinek miért jó akadályozni versenybe szállását? Nem bíznak a csúcsvezetés által kiszemelt meggyőző erejében, a kongresszusi küldöttek tisztánlátásában? Nem hiszik, hogy az RMDSZ-szervezetek delegátusai képesek a legmegfelelőbbet kiválasztani?
Sok mocsok felszínre került az elmúlt napokban, pedig még igencsak az elején járunk a kampánynak. Volt nyomásgyakorlás, megfélemlítés, megkezdődött a pénztárcákban, bankszámlákon kotorászó vádaskodás, a hálószobába kukkolás, a magánélet kifürkészése. Nem nyíltan, titokban, alattomos eszközökkel kiszivárogtatva az egyiket vagy másikat vádló, sértő értesüléseket. Egymásnak feszülnek immár azok is, akik még hűek maradtak az RMDSZ-hez, szekértáborok körvonalazódnak egyre élesebben. S mindemellett előtűnnek azok a demokratikusnak cseppet sem nevezhető gyakorlatok, amelyeket eddig elsősorban a külső ellenfelekkel szemben használtak a szövetség vezetői.
Rázkódik hát a gép, egyre veszélyesebben, elkezdődött a mélyrepülés, s félő, mire elérkezünk a február végi kongresszushoz, nemcsak a pilótajelöltek becsülete, tekintélye nyirbálódik rojtosra, de maga a jármű is széteshet, vagy olyan mélyre süllyed, ahonnan már nem tudja felemelni, pályára állítani a frissen megválasztott elnök, legyen bármilyen tapasztalt irányító vagy jól kiképzett segédpilóta. Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A 2. magyar hadsereg tragédiáját felelevenítő műsort mutattak be Nagyváradon
Rendhagyó dokumentumjátékkal emlékeztek Nagyváradon a második világháború legtragikusabb magyar eseménysorára, a Don-kanyarnál történt 1943. januári nagy orosz áttörésre és a 2. magyar királyi hadsereg tulajdonképpeni megsemmisülésére.
A Szabó József János budapesti történész összeállítására épülő megemlékezést a Pro Liberta Partium Egyesület szervezte, amely a két világháború magyar hősei emlékének gondozását vállalta magára.
Bevezetőjében a kutató elmondta, hogy valójában az élet a szerzője a szövegeknek, de hogy mégsem csupán száraz adatok felsorakoztatására számíthatott a közönség, az annak is köszönhető, hogy sok nem hivatalos feljegyzésnek – magánlevelek, naplótöredékek – sikerült a birtokába jutnia. A Szigligeti Társulat művésze, Meleg Vilmos vállalta a rendezést és négy kollégájával együtt a közreműködést is a műsorban.
Halasi Erzsébettel, F. Márton Erzsébettel és ifj. Kovács Leventével felváltva olvasták a szövegeket, Molnár Júlia pedig korabeli háborús dalokkal (mindenekelőtt Karády Katalin dalaival) emelte ki az eseménysor tragikumát. A jelzésszerű díszlet főeleme a háttér vetítővászna volt, amin híradórészletek, fotók, dokumentumok jelentek meg. A legtöbb felvételen jelezték, hogy a hátország számára „beállított” propaganda-képekről van szó, melyek enyhén szólva sokat szépítettek a kegyetlen valóságon. Akarva-akaratlan minduntalan felötlött Nagy László csodálatos egysorosa, a Betűk gyászőrsége: „Itt nyugszik a harminckettes gyalogezred.”
Az összeállítás, rendezés és mindenekelőtt a közreműködő művészek empátiája katartikus élményt nyújtott: minden szó, hang, hangsúly és kép, valamint a háborús emléktárgyakból rendezett kiállítás tökéletes összhangban tárta fel a hatvannyolc évvel ezelőtti, közel kétszázezer magyar katona halálát okozó, a mindenkori háborúk mindenkori logikátlan logikájának betudható tragédiát. Fegyverekről, hidegről, éhségről, emberi gyarlóságról szólt az a kései üzenet, amit a „Muszkaföldön lassan járó posta” most juttatott el Nagyváradra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Kapocs az időben
Magyar kultúra napja a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
A magyar kultúra napját ünnepelte szombaton a világ magyarsága – 1823. január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz írását. 1989 óta emléknap ez a huszonkettedike, amelynek alkalmából Marosvásárhelyen is több rendezvényen vehettek részt az érdeklődők. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház érdekes és nívós eseménnyel várta közönségét szombat délelőtt a színház Kistermébe: a Hangemlékek, képkulisszák sorozat keretében a társulat, illetve neves elődje, a Székely Színház egykori előadásaiból hallhattak, illetve láthattak részleteket az érdeklődők, a hangfelvételek a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárából, a képek a színház archívumából származnak.
Szinte telt házas közönség gyűlt össze a sorozat második részének megtekintésére: előhangként Somody Hajnal és Kárp György színművészek olvastak fel egy rövid, az emléknap alkalmából írt köszöntőt. Mint elmondták, ezen a napon a magyar művészetet ünnepeljük, ezen művészetnek a színház is szerves része. Az időkön átívelve, az egykori és kortárs szerzők játszott művei megteremtik az időn belül a kapcsolatot. A színház a magyar kultúra napját régi és mai szerzők darabjainak műsorra tűzésével ünnepli: délelőtt a Székely Színház és a régi társulat előadásaiból tekintenek meg részleteket az érdeklődők, este Kiss Csaba A dög című lányregényét játssza a társulat. A két részből álló délelőtti rendezvény első felében először Bródy Sándor A tanítónő című drámájának 1956-os, Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos rendezte előadásából hallhattak részleteket a jelenlévők, ezt Móricz Zsigmond Úri murijának zárójelenete követte. Az 1949-es előadást Tompa Miklós és Szabó Ernő rendezte, az utóbbiban Lantos Béla, Izsó Johanna, Jenei Ottó, Szabó Ernő, Szabó Duci és Andrássi Márton szerepelt, az előbbiben Erdős Irma, Kovács György, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Andrássi Márton, Szabó Duci, Lohinszky Loránd, Lantos Béla, Kiss Laci, Mende Gaby és Tamás Ferenc lépett fel.
A szünetet követően a Román Televízió magyar nyelvű adásának archív felvételei közül vetítettek: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényének színpadi adaptációját 1977-ben Hunyadi András rendezésében játszotta a társulat, míg az utolsóként vetített jelenet a szintén '77-es Sütő András-mű, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért részlete volt: utóbbin – akárcsak egykoron – ismét remekül szórakozott a közönség, a Harag György és Hunyadi András rendezte előadás ezúttal sem maradt hatástalan. Ahogyan a délelőtti rendezvény sem – a szünetben a közönség jó része a vetítővászon előtt tolongott: a vásznon a Székely Színház társulatának és munkaközösségének fotója volt látható, a publikum soraiban pedig spontán vetélkedő alakult ki a Ki ismer többet közülük? témakörben. Vásárhely közönsége nem feledte el régi színházát...
Kiss Éva Evelyn irodalmi titkár kérdésünkre elmondta: az archív hanganyagok és vetítések sorozata a nemrég lezajlott Tompa Miklós-centenárium keretében kezdődött, azt megelőzően nagyon sokat dolgoztak az archívum anyagainak összegyűjtésén. A munka során derült ki, hogy mekkora érték birtokában vannak, nagyon sok segítséget kaptak az egykori és mostani sajtósoktól, köztük Csifó Jánostól, Jászberényi Emesétől, Borbély Melindától. A levéltári feltárás jelenleg is zajlik, elfeledettnek hitt tévéfelvételek, albumok, képek kerültek elő, így a fellelt anyagot sorozat keretében mutatják be az érdeklődőknek. E sorozat harmadik részét valószínűleg a színházi világnap keretében vetítik majd.
A szombati színházi ünneplés Kiss Csaba színjátékával zárult, azt megelőzően Bányai Kelemen Barna színművész olvasta fel a délelőtt elhangzott köszöntő rövidebb változatát.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Az erdélyi magyarság megérdemli az alternatíva lehetőségét – Elkezdték az aláírásgyűjtést az Erdélyi Magyar Néppárt magalakításához
Egy igazi demokráciában a politikai pluralizmus lehetőség és nem akadály, egy olyan lehetőség, amely megvédi a polgárokat attól, hogy kiszolgáltatott alanyai legyenek politikai sakkjátszmáknak, s a fejük fölött mások döntsenek életükről és gyermekeik életéről, hangzott el az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezetének tegnapi sajtótájékoztatóján.
Elkezdték ugyanis az aláírásgyűjtést az új pártnak, az Erdélyi Magyar Néppártnak a bejegyzésére, amelynek az alapítását az EMNT mint civil szervezet jelentette be január 15-én, Kolozsváron, tudtuk meg tegnap azon a sajtótájékoztatón, amelyet az EMNT három Bihar megyei vezetőségi tagja, Török Sándor, Zatykó Gyula és Orbán Mihály tartott.
Az EMNT elérkezettnek véli az időt arra, hogy egy új, a nemzeti értékrendet, az erdélyi magyarság valós érdekképviseletét felvállaló párt megalakulását támogassa, ugyanis az elmúlt évek politikai eseményei ékesen bizonyítják, hogy az érdekvédelmi szerepet kisajátító Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nem mindig és nem mindenhol tudta, akarta felvállalni ezt a szerepet. Összesen 18 megyében, illetve Bukarestben kell nekilátniuk az aláírásgyűjtésnek az eléggé restriktív román párttörvény előírása szerint. Huszonötezer támogató szignó szükséges ahhoz, hogy az új pártot bejegyezzék. A magyar emberek Erdélyben és a Partiumban az elmúlt években sokszor azért nem mentek el szavazni, mivel kiábrándultak az aktuális politikai hatalmakat válogatás nélkül kiszolgáló RMDSZ-ből. Tanulni kell a megtörtént tévedésekből, s úgy politizálni ezután, hogy az érdekképviselet valóban az legyen, aminek lennie kell, s magyar mivoltunkat ne csak a kampányrendezvényeken használják ki, hanem tegyenek is azért, hogy erdélyi magyarnak lenni tényleg jó legyen ezen a tájon, sommáztak az EMNT-sek.
Az aláírásgyűjtő íveket ki lehet tölteni a demokráciaközpontokban (Nagyváradon a Széles/Menumorut utca 23. szám alatt). Felhívják a polgárok figyelmét, hogy az, hogy valaki aláírja ezeket az íveket, nem azt jelenti, hogy tagja is lett az Erdélyi Magyar Néppártnak, hanem csak azt, hogy támogatja ennek megalakulását. Török elmondta, a leendő párt nem zárkózik el majd az RMDSZ-szel való esetleges együttműködéstől sem, hiszen itt nem a pártoskodás a lényeg, hanem a közös és nemes cél, az erdélyi magyarság életének jobbá tétele. A másik nagyon fontos dolog, amire felhívják az emberek figyelmét az, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásához szükséges aláírásgyűjtésnek semmi köze nincs a gyorsított honosítással kapcsolatos segítségnyújtáshoz. Nem igaz az sem, hogy csak azoknak nyújtanak segítséget a kettős állampolgárság igénylésében, akik ezért cserében aláírják a pártalakulást támogató ívet. Külön önkéntesek foglalkoznak ugyanis a két dologgal. A következő hetekben több közösségi fórumra kerül majd sor, ezeken az EMNT ismerteti majd az új párttal kapcsolatos terveket, tudnivalókat és köszönettel fogadnak minden véleményt, ötletet.
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Tízéves terv a magyar nyelvű oktatás felszámolására
"Különleges fontosságot adtam Románia történelmének és földrajzának, ugyanúgy, mint a román nyelvnek, mivel ez az ország egységes ország kell legyen."
Dr. Constantin Angelescu, 1931
Románia kétévi semlegesség után érte el az Erdélyre vonatkozó biztos ígéreteket az antant hatalmak részéről. Az 1916. augusztus 17-én Párizsban aláírt titkos szerződés szerint a román-magyar határ jórészt a Tisza mentén húzódott volna. A román különbékével a titkos szerződés érvényét veszti, de a Párizsban tárgyaló román diplomaták kiharcolják a ma is érvényben levő nyugati határokat. Mivel az új határok nem követték a pontos etnikai határokat, jelentős számú, az állam nyelvét nem beszélő kisebbség került Romániához. A Trianon utáni politikusok számára elsőrendű nemzeti érdekké vált az új határok állandósítása az egységes nemzetállam megteremtésével. Ennek megvalósítását a nagyszámú kisebbség, elsősorban a másfél milliós magyarságnak a többségi nemzetbe való beolvasztásában látták.
Erdélyben mindjárt a román csapatok megjelenése után a megyék új prefektusai sorra cserélték le a hivatalok, intézmények magyar vezetőit, egyre alacsonyabb beosztású tisztviselőkre kerítve sort. Végül már a legalacsonyabb rangú állami alkalmazottak esetén is megkövetelték a román nyelvvizsgát. A hivatalokban csak románul volt szabad megszólalni, lehetetlenné téve az ügyintézést a román nyelvet nem ismerő erdélyi magyaroknak.
Párhuzamosan a magyar nemzetiségűeknek az állami intézményekből való eltávolításával mindent megtettek az erdélyi magyarság gazdasági erejének csökkentéséért. Ezt a célt szolgálta az 1921-es földreform is. A magyaroktól és a zsidóktól kisajátított földterületeket román nemzetiségűek kapták. A magyar többségű váro-sok központjaiban, a helységek földterületein ortodox katedrálisok épültek.
Román oktatási nyelvűvé tették a magyar állami iskolákat, párhuzamosan a felekezeti iskolák működésének megnehezítésével. Felszámolták a magyar középfokú állami iskolákat, megszűnt a magyar nyelvű egyetemi oktatás. A magyar történelmi egyházak földterületeinek kisajátításával lehetetlenné tették ezek és az általuk fenntartott felekezeti iskolák működését.
A Constantin Angelescu oktatási miniszter nevével fémjelzett, 1924. július 24-i királyi rendeletben kiadott és a július 26-i Hivatalos Közlönyben megjelent oktatási törvényt a román iskolatörténet egyik legkimagaslóbb teljesítményének tekintik. Nekünk, nemzetiségieknek viszont történelmünk egyik legsötétebb korszakát eredményezte, ugyanis az egységes nemzetállam megvalósításának fő eszközét a magyar oktatási nyelvű iskolahálózat felszámolásában és a felnövekvő nemzedékek román állami iskolákban való nevelésében látták.
A több évszázados múlttal rendelkező felekezeti iskolák önállóságának a megszüntetését, majd végleges felszámolását célozta az 1925. december 22-én kiadott, a magániskolák működését szabályozó törvény. A 39. törvénycikk alapján a nemzetiségi iskolákban a harmadik osztálytól kötelező a román nyelv oktatása. Emellett elrendelik Románia történelmének és földrajzának az ország nyelvén való tanítását. Ez önmagában még nem jelentett volna gondot. A román nyelv elsajátításának szükségességét senki sem vitatta. Viszont a törvény az állami tanfelügyelőségek hatásköre alá helyezte a felekezeti iskolákat. A román tanfelügyelő döntötte el, hogy megfelelő-e az épület oktatási célokra. (Ősi iskoláink százai nem kaptak működési engedélyt az épület régiségére hivatkozva, míg Óromániában vígan engedélyezték az udvaron való tanítást is, a megfelelő épület teljes hiánya ellenére.) A felekezeti tanítók kinevezése is a tanfelügyelőségtől függött, elsődleges szempont a tökéletes nyelvtudás volt. Az elemi iskolák végzettjei állami bizottság előtt vizsgáztak. A sikertelen vizsgaeredmények újabb okot jelenthettek az iskola bezárására.
A Sóvidéken is igen nehéz helyzetbe kerültek az állami támogatás nélkül maradt felekezeti iskolák. A korondi unitáriusok felekezeti iskolájának első írásos említése 1635-ből maradt fenn. Mint állami iskolát teszik román tannyelvű iskolává az unitáriusok egykori tantermeit, majd 1924. január 18-án erőszakkal lezáratják és lepecsételik a katolikusok osztálytermeit, arra hivatkozva, hogy állami és felekezeti iskola nem működhet egy fedél alatt. Az atyhai három tantermes felekezeti iskolában 1935-ben létesítenek állami iskolát. Kezdetben a 28 állami iskolás a községházán tanult, majd miután a falu ereje nem engedte meg egy új iskola felépítését, a felekezeti iskola épületét át kellett adniuk az állami iskolának.
Szovátán is nehéznek bizonyult az ősi katolikus felekezeti iskola fenntartása. A kisszámú református közösség által pénzelt felekezeti iskola a fenntartási költségeknek és a tanítói fizetésnek is csak a töredékét volt képes biztosítani. 1921-ben a szükséges 18000 lejből csak 2000-t tudtak a rendelkezésre álló forrásokból összegyűjteni. Szeptember 8-án Vígh Sándor lévitatanító kéri a régi kepe visszaállítását és fizetésképpen gabona biztosítását nélkülöző családjának. A következő évben, 32 évi szolgálat után, a református tanító – számtalan elemi megélhetési gonddal küszködő társához hasonlóan – lemond állásáról és a szakadáti állami iskolába megy tanítani.
Az állami román iskolák létrehozása (új építkezések, a meglévő épületek rendbetétele), fenntartása a községek kötelessége volt, az állam csak a tanítók fizetését biztosította.
(Folytatjuk)
Józsa András. Népújság (Marosvásárhely)

Válaszúton Jelentősen szűkült az RMDSZ ideológiai pluralizmusa, és felerősödött a területi érdekcsoportok befolyása
Célegyenesbe fordult az RMDSZ belső választási kampánya. A jelöltek teljes erőbedobással dolgoznak, egyesek népszerű protektorokat keresnek határon innen és túl, mások pedig épp ellenkezőleg, függetlenségüket hangoztatják. Mintha a romániai magyar médiát is az elnökválasztás kérdése uralná, pedig az RMDSZ olyan helyzetbe került, hogy bárki legyen is az elnöke, nem könnyen birkózik meg vele.
Egyfelől az a hatalmi konstrukció, amelynek a Szövetség is része, egyre inkább elveszteni látszik demokratikus jellegét. Erőltetett ütemben koncentrálja a hatalmat és rombolja a demokratikus intézményrendszert. A parlament házszabályának folyamatos megsértése, csalással vagy a felelősségvállalás eszközének túlzott és indokolatlan alkalmazása révén elfogadott jogszabályok, a bírósági ítéletek semmibevétele, egy politikai ihletésű megfélemlítés gyanúját keltő letartóztatás, a távszavazás bevezetésének szándéka, illetve a fővárosi kerületek központosítására tett kísérlet (ami szöges ellentétben áll a meghirdetett decentralizáció elvével, de lehetővé tenné a helyi bevételek megszerzését és a főpolgármester irányítása alá vonását) jól jelzik ezt a folyamatot. Ehhez társul még a kabinet ijesztő fantáziátlansága, a gazdaság élénkítésének elmaradása, újabb és újabb megszorító intézkedések bevezetése.
Az RMDSZ asszisztenciája ezekhez az intézkedésekhez máris megrendítette a választók egy részének – elsősorban az értelmiségnek – a bizalmát immár nem is a Szövetség demokratikus elkötelezettségében, hanem a koalíciós szolidaritás értelmében. A kongresszus előtt álló legnagyobb dilemma az, hogy érdemes-e és ha igen, akkor meddig éri meg ezen az úton maradni, különösen olyan körülmények között, amikor az ellenzék – a narancssárga sajtó minden óbégatása ellenére – egységesül, s a magyar érdekképviseletnek csak korlátozott ideig van lehetősége átigazolni a demokratikusabb táborba.
Másfelől nagyvonalú magyar kormánypárti segédlettel és kaján elnöki jóváhagyással új magyar párt próbál gyökeret verni Erdélyben, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a választások előtt osztozkodásra kényszerítse az RMDSZ-t egy minimális támogatottságú, távirányított politikai alakulattal. Úgy tűnik, az RMDSZ-nek egyelőre nincs elképzelése arra, hogy miként kezelje ezt a helyzetet, hogyan őrizze meg Európa legnagyobb kisebbségének érdekképviseleti egységét. Épp ellenkezőleg, létezik a Szövetségen belül egy nem domináns, de mindenképp jelentős vonulat, amelyik azt hangoztatja, hogy máris oda kell adni a fele leányságot és a teljes királyságot a politikai Borsszem Jankónak.
Harmadrészt – és erről is nyíltan kell beszélni – az elmúlt években, talán mert a majdnem folyamatos kormányzás érdeke ezt követelte meg, jelentős deficitet halmozott fel a Szövetség belső demokráciája. A Szövetségi Képviselők Tanácsa formális intézménnyé vált, a döntéseket jobb esetben a Szövetségi Állandó Tanács, rosszabb esetben még szűkebb grémium hozta, s az aktíva utólag megerősítette.
Nem véletlenül, egyes tisztségviselők „titokpártnak” titulálták az RMDSZ-t, utalva a döntéshozatal átláthatatlan jellegére és arra, hogy a formálisan kompetenciával rendelkező tisztségviselők rendszerint a sajtóból értesültek arról, hogy mit „döntöttek”. Ha nem is szűnt meg, de jelentősen szűkült az RMDSZ ideológiai pluralizmusa, és felerősödött a területi érdekcsoportok befolyása.
Jól nyomon követhető volt ez a jelenség a tisztségek elosztása esetében, amelynek kizárólagos szempontját a területi algoritmus képezte, s ez nem minden esetben esett egybe a kinevezettek szakmai kompetenciájával. Azt hiszem, hogy olyan fontos döntések meghozatala előtt, mint amilyenek az RMDSZ-re az elkövetkező hetekben várnak halaszthatatlan követelmény a belső demokrácia helyreállítása, s ennek az alapszabályzati feltételeit is biztosítani kell.
Lesz tehát feladata és hatalmas felelőssége az RMDSZ leendő elnökének (akiről már tudjuk, hogy ő nem Markó Béla), s akivel szemben a várakozás minden eddiginél nagyobb.
Székely Ervin. Új Magyar Szó (Bukarest)

Mit gondolnak rólunk a románok? És nem csak az értelmiségiek
A feleségemmel nemrég – mondhatni a napokban – történt három eset eszembe juttatta Kiss Olivérnek jó egy éve közölt, hasonló című írását arról, hogy úgy tűnik, nem ismer bennünket a többség. Ha így van, fölmerül a kérdés: miért nem ismer, és mi ennek az oka? Mert valamilyen oknak lennie kell.
Régi ismerősével találkozott a feleségem az egyik trolibusz megállóban. Közeledett a troli, amivel hazajöhet. Elköszöntek. Természetesen magyarul beszéltek. Futólag úgy látta, mintha a közelükben álló, középkorú, félig vidékies öltözetű nő nézné, netán figyelné őket. Fölszállt a trolira, helyet foglalt. Nem sokkal ezután elébe állt az illető nő, és letegezve, románul szólt rá: „Állj föl!”. „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért”, jött a válasz, „mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük”. A feleségem persze nem állt föl, és méltatlankodva leteremtette az illetőt, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magabiztosan, magyarul kérdezte: „XY család?” Az illető válasz helyett fölcsattanva, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” A „téves kapcsolás” elmaradt.
Alig két napra rá szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Egy férfi közeledett feléjük kerékpáron. Leszállt, kerékpárját a kerítés mellé támasztotta, odalépett a feleségemhez, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, felült a kerékpárjára és indult. A feleségem utána kiáltotta, „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset nem értelmiségi válaszféle a címben föltett kérdésre.
Saját intézményeink szükségessége
Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Vajon azért, mert nem ismernek bennünket? Mert, amint Kiss Olivér írta, kolozsvári, erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert külön színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész, bűvész és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.?
Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb szerveződés. Valamennyi iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megtartsuk, és tovább fejlesszük. Közhely, de igaz, hogy nyelvében él a nemzet. A fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk – a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy kivándoroljunk. Vagyis föl akart számolni bennünket. És ez ellen jóformán semmit sem lehetett tenni. A sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, talpnyalók pedig itthon és külföldön azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. És csakis így jó. Aki, ne adj isten, mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének, a „feddhetetlen, imádott” vezér rágalmazójának, lejáratójának kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt. A nemzeti „egységállam” építése, ha enyhébben is, de töretlenül folytatódik. Vagyis: olvadjunk be vagy tűnjünk el. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges a sok saját intézet, szövetség, egyesület stb.
Történelem: hazugság és szégyentelenség között
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. És mindezt a szentség, a megkérdőjelezhetetlenség rangjára emelték. Ezek alapján megismerhettek bennünket? A cél nyilván ennek ellenkezője, a hazugságok terjesztése volt.
Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen bennünket is ferde szemmel kezdtek nézni. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel – amikor úgy érezte –, szemszúrásból a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis úgy lehetett őket bemutatni, mint akik az évszázadok során idetelepedtek az „örökös” őslakók mellé. Az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évi kegyetlen harc után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Azok a nemzedékek, amelyek ezen a tanításon nőttek föl, eme „ismeretek” alapján megismerhettek bennünket?
Mindennek a gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
Hazugság az alapja a nemismerésnek
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk.
Persze, vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is egyesek, amint Kiss Olivér írta, úgy vélik: nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek, ufólény-szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert szerintünk az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. Úgy tartják, hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Miért a múzeumokkal? És mi az, hogy Erdélyi Múzeum-Egyesület? És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival? Hiányolták ugyanakkor, hogy a Szabadság miért nem közöl legalább a világhálón román nyelvű összefoglalót a magyarság kérdéseiről.
Érdemes elolvasni Kiss Olivérnek a világhálón olvasható írásához fűzött megjegyzéseket. Van, aki szerint új himnuszra lenne szükségünk e helyett, a több mint százötven éves avíttság helyett, mert a mostani csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője épp azt emlegette, hogy mikor lesz a románoknak olyan himnusza, amit nem váltogatnak állandóan.
Másik, ugyancsak magyar hozzászóló Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolta. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több, könyveket adna ki, amelyek az úgynevezett dák–román folytonossági elméletet cáfolják?
Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a megyei RMDSZ által kiadott Puntea – amelynek egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Néhány román fiatal hozzászólása Kiss Olivér írásához igen figyelemre méltó. Jól ismerik a magyarság helyzetét, sőt Erdély valós történetét is. Vannak tehát, akiket érdekel ez a kérdés és igyekeznek minél többet megtudni róla.
A megoldást elősegítő két eszköz
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el tanítani az iskolában is. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének az őslakók, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve.
A másik pedig, hogy ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelvének, valós, rövid történetének tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a körülbelül hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezen kívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és női tanárképző főiskola működik. De a Helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elől a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, második a finn.
Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben, a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. Székelyföldön is. A pénzjegyeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így például a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is.
Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem belátnák, ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Visszatérés a diktatúrába
(MTI) – Február 17-én kerül a magyar mozikba Elek Judit új filmje, a Visszatérés-Retrace. A magyar- román koprodukcióban, svéd financiális közreműködés mellett készült film 1,73 millió euróba került.
Elek Judit az MTI-nek elmondta: a román partner még nem teljesítette egészen koprodukciós kötelezettségeit, ezért a produkció még nem tudta maradéktalanul kifizetni a stábot és a színészeket. A rendező kiemelte: a film költségei azért is magasabbak egy átlagos magyar filménél, mivel a cselekmény megkövetelte, hogy a Visszatérést szinte kizárólag külföldön rögzítsék. Forgattak Svédországban, valamint Romániában, Erdélyben.
Elek Judit arról is beszélt, hogy a 98 perces film forgatókönyvét Mészöly Miklós Szárnyas lovak című novellája és Marguerite Duras Nyár este fél 11-kor című kisregényének szabad felhasználásával írta. "Egyes motívumokat szó szerint átvettem, másokat átértelmeztem és új hangsúlyt adtam nekik" – fogalmazott a rendező.
Elek Judit a történetet ismertetve kifejtette: a film főszereplője Katherine, aki kisgyerekként Erdélyben túlélte a holokausztot, majd Svédországban telepedett le. "Férje neurológus, és ráveszi, hogy apjának halála után látogassanak vissza szülőföldjére, hátha így megszabadul az életben maradása miatti, gyötrő önvádjaitól, ha visszatérnek gyerekkori emlékei" – fogalmazott Elek Judit, hozzátéve, hogy a film jelen ideje 1980, így nemcsak "elveszettnek hitt gyermekkorának boldog és félelmetes emlékei elevenednek meg, de szembesülnie kell Ceausescu diktatúrájának nyomasztó valóságával is".
A rendező elmondta, hogy a cselekménynek egy másik szála is van: a néző megismerheti a diktátort erdészeként szolgáló Sándor tragédiába torkolló történetét is. "Sándor Katherine gyerekkori pajtása volt, ő mentette meg az életét, ételt vitt neki, bújtatta" – tette hozzá.
Elek Judit azért hagyta meg a film angol címét is, mert az jobban utal a múlt feltárásának, visszakeresésének igényére. "Katherine egy régi babáját is megtalálja, amit egykori búvóhelyén ásott el. Ezt a babát én szinte eleven szereplőnek tekintem, hiszen fontos szerepe van a történetben" – tette hozzá.
A helyszínválasztás szempontjairól Elek Judit úgy vélekedett, hogy a film nyitójelenetében felbukkanó tenger éppúgy a szabadságot jelképezi, mint Erdély hegyei. "A szabadságot jelentő természet hangsúlyosabbá teszi az idilli környezetben pusztító diktatúra brutalitását" – fogalmazott, s hozzátette: hivatásának érzi, hogy a diktatúrákról beszéljen filmjeiben.
"Mivel nekem megadatott, hogy mind a fasiszta diktatúrát, mind a magát szocialistának mondó rezsim diktatúráját megéljem, feladatomnak érzem, hogy megmutassam azok hasonlóságait és különbözőségeit is" – mondta, majd hozzátette: Erdély mellett szólt az is, hogy második otthonának tartja az országrészt.
Elek Judit elmondta, a főszerepet játszó kanadai-magyar színésznőre, Kathleen Gátira George Sluizer filmes, a Script East forgatókönyv-fejlesztő fórum egyik vezetője hívta fel a figyelmét. "Kati Hollywoodban él. Küldött magáról fotót, de csak akkor győződtem meg arról, hogy ő a legalkalmasabb a szerepre, amikor láttam Dettre Gábor A színésznő és a halál című filmjében" – mondta a rendező.
A Katherine húgát játszó Sarah Clark szintén kanadai gyökerekkel rendelkezik, vele Budapesten, egy posztgraduális képzésen ismerkedett meg a rendező. Régi személyes kapcsolat fűzi a Sándort alakító Demeter András erdélyi színészhez is, aki a tanítványa volt, amikor a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen tanított az 1990-91-es tanévben.
A további szerepekben Philip Zandén svéd, Péter Hilda, Váta Lóránt, Molnár Gizella, Tankó Norbert erdélyi, Kenderesi Manna, Lukáts Andor, Tamási Zoltán magyarországi színész tűnik fel. A Visszatérés-Retrace-t Elek Judit Kanadában végzett operatőr fia, Berger László fényképezte. Népújság (Marosvásárhely)

Történelem
Makkai Sándor püspök, a két világháború közötti erdélyi magyar útkeresés nagy alakja, a Magunk revíziója írójának szavai ezek. Az erdélyi fejedelem személyisége kapcsán kibontakozott, akkor nagy port vert Szekfű–Rugonfalvi-vita kapcsán Makkai 1930-ban írta „Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca” című esszéjét, amely most, nyolcvan év távlatából is vádlón cseng az erdélyi szellemiséggel szemben értetlen „nyugati magyarok” felé.
„Bethlen Gábor a magyar nemzet egységét akarja az ő keze alatt megépíteni, hogy aztán ez az egységes magyar nemzet elfoglalhassa méltó helyét a középeurópai államok között. Ezekben a törekvésekben érte el őt is a legnagyobb magyarok tragédiája: éppen a magyarságát és a magyar nemzet megtartására alkotott terveit nem értette meg senki. Egyedül volt, végzetesen egyedül volt a magyarság egységéért vívott küzdelemben. Nem volt egyetlen megértő ember sem a nyugati magyarok között, akik folyamatosan az értük hadakozó kardot akarták a Bethlen kezéből kivenni. Így aztán hiába viaskodott a magyar egységért, hiszen a magyarság maga volt az, akinek az egység nem kellett. Bethlen Gábor tragikuma a magyar bűnt vádolja...”
Makkai Sándor püspök, a két világháború közötti erdélyi magyar útkeresés nagy alakja, a Magunk revíziója írójának szavai ezek. Az erdélyi fejedelem személyisége kapcsán kibontakozott, akkor nagy port vert Szekfű–Rugonfalvi-vita kapcsán Makkai 1930-ban írta „Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca” című esszéjét, amely most, nyolcvan év távlatából is vádlón cseng az erdélyi szellemiséggel szemben értetlen „nyugati magyarok” felé.
A Bethlen Gábor nevét anélkül használó mai magyar államvezetők, hogy egyáltalán ismernék és megértenék az általa képviselt szellemiséget, ugyanabba az örök magyar tragédiába vonszolják bele a magyar nemzetet, amelyre Makkai annyira keserűen mutat rá: az önpusztító széthúzás tragikumába. De miért is csodálkoznánk, hiszen közhely, hogy a történelem megismétli önmagát. Szintén a két világháború közti időszakba nyúlunk vissza egy olyan esemény kapcsán, amely ha ma történne, ha a mai híradásokból értesülnénk róla, akkor sem lenne benne semmi meglepő. 1930. március 15-e, Budapest, a csehszlovákiai magyar főiskolások Sarló nevű egyesülete koszorúzni készül Petőfi Sándor szobránál. A koszorún öt szalag, a magyar, román, szlovák, horvát, szerb trikolórok színeivel. A budapesti magyar diákegyesületek megbotránkozással veszik tudomásul a tervet, és közbenjárásukra a rendőrfőkapitányság megtiltja a sarlósoknak a koszorúzást. A magyarországi diákság tiltakozik a „botrányos merénylet” ellen, a magyar parlamentben interpelláció hangzik el, amelyben a Sarló tagjait „érvényesülni vágyó fajárulóknak”, „a csehszlovák külpolitika ágenseinek” nevezi. Balogh Edgár és további kilenc csehszlovákiai magyar diák a Sarló nevében nyilatkozatot jelentet meg a Pesti Naplóban, amelyben kifejti a Sarló programját, az állami és nemzeti közeledések szükségességét, a Duna-konföderáció elképzelését. Mint fogalmaznak, a közép-európai nemzetek színeinek szalagjaival Kossuth Lajos dunai konföderáció-tervének korszerűsített változatát, a kelet-európai népek egymásra utaltságát kívánták szimbolizálni.
Hány és hány ilyen vád éri ma is azokat, akik át akarnak lépni a(z ön)pusztító magyar gőg, a nagyhatalmi nosztalgia futóhomokjáról a belső egység és a szomszéd népekkel való egyetértés és összefogás biztos talajára? „Nemzetárulók”, „érvényesülést kereső opportunisták”, „népidegenek”, „idegenszívűek”, „kétes eredetűek”, és még sorolhatnánk a jelzőket, amelyeket a fejünkhöz vágnak.
A megbélyegzést azonban, bármilyen fájdalmas is, vállalni kell. Vállalni kell, hogy újabb nyolcvan év múlva az utókor úgy emlékezzen majd a mai időkre, mint olyan korra, ahova vissza lehet nyúlni, példát véve az akkori jelen számára. Mert a történelem, mint tudjuk, megismétli önmagát.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kulturális szubszidiaritás
Nem meglepő, hogy az utolsó pillanatig titokban folytak a Nagyváradi Állami Színház román és magyar társulatának szétválása, önálló intézményekké alakulása körüli egyeztetések – olyannyira, hogy még a teátrum román vezérigazgatója is csak azután értesült a kialakult helyzetről, hogy a Bihar Megyei Tanács megszavazta a határozattervezetet.
Amint ugyanis a Szigligeti Társulat – amely, ha minden igaz, önálló Szigligeti Színházként működhet tovább – művészeti vezetője, Dimény Levente is rámutatott, ha jó előre szétkürtölik a tervet, akkor „a román nemzeti indíttatású közvélemény a mostaninál is sokkal keményebben tálalta volna a szétválást”. Nem meglepő, hiszen bármenynyit is beszélünk multikulturalizmusról, azoknak a románoknak a szemében, akik – az alkotmányra hivatkozva – foggal-körömmel ragaszkodnak Románia nemzetállamiságához – akik szerint a német ajkú Herta Müller az első román irodalmi Nobel-díjas –, bármilyen törekvés, amely a kisebbségek kulturális önrendelkezését célozza, etnikai szegregációnak, a „nemzetállam” elleni támadásnak minősül. Még akkor is, ha a román társulat is a szétválást szorgalmazza, mondván, hogy az átszervezéssel mindkét trupp nyerni fog, hiszen egyszerűbbé válik az adminisztráció, különálló intézményekként nem akadályozzák egymás munkáját, és végre arra koncentrálhatnak, ami a dolguk: a politikai színjátékok és a mindenki számára előnytelen kompromisszumok helyett az igazi színjátszásra. Ezt kellene megérteniük azoknak a román tüntetőknek is, akik – bár ezt az illetékesek cáfolják – attól való félelmükben, hogy a szétválás a román társulat „száműzését” vonja maga után a patinás színházépületből, tegnap este a tiltakozás gyertyáit gyújtották meg a „Pece-parti Párizs” teátruma előtt. Vagyis azt, hogy nem a magyarok támadásáról, hanem egy példaértékű egyezségről van szó, amely nemcsak a két társulatnak, de – és ezt valahogy mindig kifelejtik a történetből – leginkább a közönségnek lesz jó. Nem befolyásolják ugyanis tovább a művészek munkáját a sok esetben hozzá nem értő vezérigazgatók, hanem a szubszidiaritás elve alapján az immár különálló intézmények szabadon eldönthetik, szerintük mit látna szívesen közönségük. És így a felújítás alatt álló épület valóban Thália temploma lehet.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

„Tudom, munkám nem vész el”
Scheffler János mártír püspök emlékezete
Július 3-án Szatmárnémetiben boldoggá avatják az 1952. december 6-án Jilaván mártírhalált halt Scheffler János püspököt. Az életáldozata óta eltelt közel hatvan év igencsak megritkította azok sorát, akik személyesen ismerhették őt, azokét, akik személyes kapcsolatban voltak vele.
Ebben a kegyelemben részesült dr. Cserháti István nyugalmazott vásárosnaményi plébános, egykori szatmári egyházmegyés pap, akit anyaegyházához való hűségéért, a szatmári katolikus oktatás újraindításához való áldozatos hozzájárulásáért, hatvanéves papi jubileuma alkalmából a szatmári egyházmegye Scheffler János-díjban részesített.
A nyíregyházi papi otthonban készített interjúban Isten szolgája Scheffler János püspökhöz fűződő emlékeiről kérdeztük.
- A neves személyiségekkel való első találkozásunk mély nyomot hagynak emlékezetünkben. Kérem, idézze fel annak körülményeit!
- A szatmári Királyi Katolikus Főgimnázium növendéke voltam, amikor 1942 tavaszán a szentatya dr. Scheffler Jánost, a kolozsvári tudományegyetem kánonjogi tanárát kinevezte az újraegyesített szatmári egyházmegye főpásztorává. A szentelési szertartáson a püspöki konviktus kórusának tagjaként vettem részt.
- Kispapjelöltként 1942 karácsonyán ölthettem fel a kék reverendát, és beköltöztem a püspöki szemináriumba.
- Attól kezdve rendszeresen ministrálhattam a főpásztori ünnepi szentmiséken. A püspök úr különös figyelmet fordított a teológusok és kisszeminaristák lelki életére. Rendszeres időközönként beszélgetésre hívott bennünket, amelyek során érdeklődött a családi háttérről, a hivatásunk alakulásáról. Szülőfalum, Túrterebes plébánosa, néhai Barna József a püspök úr baráti köréhez tartozott. Kiváló tanulmányi eredményeim mellett bizonyára az ő kedvező jellemzésének is része volt abban, hogy az érettségit követően magához hivatott és közölte velem, hogy még két jelölttel együtt a budapesti Központi SzEMInáriumba küld, azzal a gondolattal, hogy annak elvégzését követően Rómába mehetek tanulni. Akkor nem gondolhattunk arra, hogy döntésének mily súlyos következményei lesznek életem, papi sorsom alakulására.
- A front, a háborút lezáró békekötés…
- Baljós idők voltak. Budapesten is utolért a háború. Miután a szovjet csapatok elfoglalták a magyar fővárost, eső félévi vizsgáimat követően hazajöttem. Kértem a püspök urat, hogy otthon folytathassam tanulmányaimat. De ő kitartott amellett, hogy visszatérjek, mondván, hogy a háború után is szükség lesz jól képzett papokra. 1947-ben még hazatérhettem, de újból visszaküldött, immár a lázári „zöldhatáron” át. A békekötést követően a határokat lezárták, én pedig kívül rekedtem. A püspök úr annak előtte még ellátogathatott az elszakított területekre, sőt, 1947. június 8-án Mátészalkán pappá szentelhette Zólyom Sándor teológust. Ezen én is jelen lehettem. Ez volt az utolsó személyes találkozásunk. Biztató szavai ismételten erőt adtak a folytatáshoz. Az újra létrehozott Csonka–Szatmár egyházmegyét apostoli kormányzóként irányító Barót Mihály vállaji kanonok-plébánost Körösbányáról levélben utasította, hogy bennünket, szatmári egyházmegyés teológusokat felszenteltessen és intézkedjen papi szolgálatunk megkezdéséről. Felszentelésünket követően Tircsi Istvánnak és nekem meleg hangú levelet írt: „Kedves Fiam! Nagyon sajnálom, hogy a kettős esküvőn nem lehetett részem. Azért ez úton kívánok mindkettőtöknek igen sok áldást. Ápoljátok szívetekben az első naptól kezdve a legszentebb szeretetet, és legyen jelszavatok: az én szerelmesem az enyém, és én az övé. Ez az igazi erőforrás az élet küzdelmeihez. Imádkozzatok, hogy hamarosan láthassuk egymást. Ez új munkakörömben is állandóan a család közt élek. Úgy érzem, a szívem összetart bennünket. Nem baj, hogy áthelyeztek. Nagybánya vidékén is aranyat bányásztunk, a Körös völgyében is azt teszem. Az itteni még tisztultabb és salaktalanabb. Jólesik, hogy a közért áldozhatom magamat – egészen a mai modern idők stílusában. Tudom, munkám nem vész el. Nektek, fiataloknak – mindnek — meg azt üzenem: sokat és alaposan tanuljatok. A szakmátokat minden vonalon alaposan sajátítsátok el… 1950. VI. 21. Atyád” Mennyi csodálatos gondolat, mennyi lelki erő, mennyi biztatás, milyen mély hit és hűség, mily emberi nagyság rejlik a lényeget virágnyelven kifejező atyai levélben! Ez volt az ő áldása nekünk. Emlékeimben Scheffler János az egyházmegyéért és híveiért bátran kiálló, ahhoz és a Szentszékhez az áldozatok árán is hű főpásztorként él, aki papjait jó atyaként szerette, akként gondoskodott róluk.
- Amíg csak tehette… Szelleme, tanításának kisugárzása viszont tovább élt. Miként s miben nyilvánult ez meg?
- Történelme során az 1804-ben megalakult szatmári római katolikus egyházmegye is kialakíthatta azokat a sajátos, rá jellemző vonásokat, amelyek a szétszakítottság ellenre is tovább éltek. Az a tény, hogy a két világháború közt, majd a második után is évtizedekig Csonka–Szatmár néven külön identitásként éltük életünket, már maga is összeforrasztott bennünket. Ezt az összetartozást valóságosan is megpecsételte püspökünk mártírhalála. Elhurcoltatásáról mi is értesültünk. Halálának időpontja sokáig titokban maradt, de annak híre megerősített hivatásunkban, elszántságunkban, erőt adott az egyházellenes intézkedések kivédéséhez, elviseléséhez. Az idők során kialakult, körvonalazódott egy bizonyos szatmári szellem, szatmári lelkiség. Miben nyilvánult az meg? Varga János szabolcsi főesperes ifjú teológusok körében hirdetett pályázatot e sajátos habitus leírására. Kutatásaik, felméréseik egyik legfontosabb következtetése: a szatmári papok testvéri közösségben élnek, a papi közösség volt/lett az ő megtartó erejük. Ennek az éltető forrása volt a mártír püspök emléke, életáldozata.
- Miként ápolhatták azt oly időben, amikor nyilvánosan még a nevét sem ejthették ki?
- Épp az említett szoros papi közösség adott erre lehetőséget és alkalmakat. 1950-ben a csonka–szatmári apostoli kormányzóság három esperesi kerületének papi testülete harminc plébánost és hét káplánt számlált. Mindannyian mélyen fájlaltuk a főpásztor halálát s azon voltunk, hogy emlékét híven ápoljuk. Sorainkban akkor még több olyan plébános működött, akik közeli munkatársai, tanítványai voltak, kiknek élő emlékeik voltak róla. Egységünk erősítését, az anyaegyházmegyéhez való kötődésünk ébren tartását szolgálta László (Franzen) Károly kéziratban maradt tanulmánya – Adatok a csonka–szatmári egyházmegyéről (1920–1952) –, amely történeti megalapozást, hátteret adott az együvé tartozás eszméjének. (Dokumentumértékű munkája nyomtatásban is megjelent a 2002-es szatmárnémeti római katolikus naptárban.) Az ő buzgólkodása és kezdeményezése révén – Tircsi István és jómagam közreműködésével – szerkesztettük meg 1960-ban a boldoggá avatásáért könyörgő imát, amelyet a debreceni nyomdában sikerült több ezer példányban kinyomtatni a vértanú püspök fényképével és titokban terjeszteni Magyarországon és az anyaegyházmegyében, az alábbi szöveggel: Mindenható Isten! Jóságos Atyánk! Te szolgádat, János püspököt arra választottad ki, hogy fiad szentséges szíve szerinti papokat neveljen. Te őt püspöki hivatalra is rendelted, hogy téged szerető népednek pásztora legyen. – Örök isteni akaratod szerint úgy rendelkeztél, hogy börtönben szenvedjen és haljon meg. Azt akartad, hogy az egyház iránti hűség és engedelmesség vértanúja legyen. — Tekints érdemeire, életének szentségére, vértanúi halálára és hallgasd meg kéréseinket. Engedd, hogy közbenjárását kérő imádságaink meghallgatása a te atyai szeretetedet és az ő égi dicsőségét hirdessék. Ki élsz és uralkodol, mindörökkön örökké. Ámen! Egyszerű imaszöveg – mondhatjuk ma, de akkor a kommunista rezsim börtönében halálra kínzott főpásztorra emlékezni bizony nem volt kockázatmentes cselekedet.
Emléke ébren tartásának volt egy másik vonulata is: a máriapócsi kegykép könnyezésének 300. évfordulója alkalmából mi, római katolikus papok is elzarándokoltunk oda, amit később rendszeresítettünk, anélkül, hogy azt nagydobra vertük volna. Ennél kisebb léptékű volt ugyan, de egyazon célt – a mártír püspök emlékének ápolását, az ő tanítása szellemében folyó közösségépítést és megtartást – szolgáltak a Tircsi István kezdeményezte, névnapi összejövetelként álcázott decemberi fehérgyarmati emlékmisék, amelyeken az évek során mindinkább fogyóban levő „szatmári papi közösség” tagjai vettek részt.
- Az 1990-es politikai fordulat új irányt szabott Scheffler János püspök kultuszának ápolásának…
- Igen. Valóban lejárt a titkolózások ideje, nyíltan szólhattunk róla. 1990 után az anyaegyházmegye új főpásztora, néhai Reizer Pál kezdeményezte a boldoggá avatást. A magyarországi részeken, immár új egyházkormányzati keretben, a debrecen–nyíregyházi egyházmegyében imáinkkal támogathattuk a kezdeményezést. A fehérgyarmati emlékmiséket sem kellett névnapi összejövetelekkel álcázni. 1997. december 6-án Reizer Pál szatmári és Bosák Nándor debrecen–nyíregyházi püspök közösen celebrált szentmiséje nem csupán egy szép ünnep volt, tiszteletteljes megemlékezés, hanem azt is jelképezte, hogy a magyarországi egyházmegye is fölvállalta János püspök örökségét, mártíriumának tiszteletét, boldoggá avatásának imáinkkal való kieszközlését. A közös megemlékezés szép példája volt a 2010. május 5-én Mátészalkán, a Szent József-templomban a két egyházmegye népes papi közössége asszisztenciájával, Bosák Nándor püspök által bemutatott szentmiseáldozat. Abban a templomban, amelynek előterében bronz dombormű emlékeztet János püspök utolsó nyilvános jelenlétére, az 1947. június 8-án celebrált papszentelésre. A püspök homíliájában Scheffler János életáldozatának máig ható értékeire hívta fel a figyelmet: amikor boldoggá avatásáért imádkozunk, tulajdonképpen magunkat akarjuk bátorítani, hogy figyeljünk tanítására, a magunk feladatára, arra a külső és belső egységre, amely megerősít bennünket. Feladatunkat csak úgy tudjuk teljesíteni, ha hivatásunkat az egyház iránti hűségben, az egymásért való felelősség jegyében bontakoztatjuk ki, ha azon az úton haladunk, amelyet az ő hűsége, a szeretetből való építkezés, a cenzus ecclesiaticus elve világít meg számunkra.
Imáink meghallgatásra találtak. Ez év július 3-án Szatmárnémetiben nemcsak az anyaegyházmegye, a kiszakított részek, hanem Erdélyben, Magyarországon és a világon szétszórtságban élő magyar katolikusok együtt adnak hálát Istennek a kegyelemért, mely János püspököt a boldogok sorába iktatja. Boldog vagyok, hogy megérhettem a szentatya döntését, s ha jelen lehetek az ünnepen, életem legszebb napja lesz. Hiszem, hogy János püspök égi közbenjárása megújító erővel hat majd az egyházmegye katolikus híveire, bebizonyosodik a keresztényüldözés korában született mondás: a mártírok vére a kereszténység magva. János püspök munkája nem veszett el. Bizalommal fordulhatunk égi közbenjárásáért.
Máriás József. Vasárnap (Kolozsvár)

Tőkés László Amerikában – Imareggeli Obama elnökkel
Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa illetékes bizottságának meghívására, másfelől az Európai Parlament elnökének megbizatása alapján, illetve annak képviseletében Tőkés László EP-alelnök 2011. február 3-án, Washington városban részt vett az évenként sorra kerülő Nemzeti Imareggelin (National Prayer Breakfast). Az 59. alkalommal megrendezett, kimagasló nemzetközi eseményen és három napig tartó, különféle kísérőrendezvényein közel 140 országból mintegy 3000 személyt láttak vendégül – az amerikai közélet vezető személyiségei mellett az egyes országok diplomáciájának képviselőit, szellemi és vallásilag elkötelezett politikai vezetőit.
Az Egyesült Államok alapító atyáinak vallási örökségére, másfelől az egyes amerikai államok és helyi vezetők imaközösségeinek hagyományára épülő nemzeti imareggeli intézményét 1953-ban Dwight D. Eisenhower elnök alapította. A kongresszusi képviselők és szenátorok által önkéntesen szervezett évi alkalmak mindenkori díszvendége és főtámogatója – pártállástól függetlenül – az Egyesült Államok éppen hivatalban lévő elnöke.
Az eltelt évtizedek folyamán nemzetközivé szélesedett Nemzeti Imareggeli bevallott célkitűzése „Isten szeretetének és az egymás iránti gondoskodásnak közösségét építeni és erősíteni” a népek és országok között, és a fennálló különbözőségeket félretéve, „a barátság szellemében osztozni egymással, imádságban és hálaadásban”. „A názáreti Jézus tanítása, példája és lelkülete szolgál alapjául annak a kapcsolatépítésnek, mely megerősíteni képes a nemzetek nagy családját, és a béke és a jogosság ügyét előbbre viheti” – olvashatjuk a szervezőbizottság meghívójában.
Az imareggelin elmondott záróbeszédében Barack Obama elnök – egyebek mellett – saját életéről és családi múltjáról beszélt, valamint Krisztusban vetett hitéről tett bizonyságot.
Több más, rangos politikai vezetővel egyetemben, az imareggelin Gjorge Ivanov, a Macedón Köztársaság elnöke is részt vett. A rendezvényt követően Tőkés László EP-alelnök Macedónia washingtoni nagykövetségén találkozott az államfővel, az Amerikai Magyar Koalíció elnökének, Maximilian Telekinek a társaságában. A volt jugoszláv köztársaság euro-atlanti elkötelezettségű vezetője országa NATO- és EU-csatlakozása összefüggésében fejtette ki álláspontját. Tőkés László – az Unió bővítésében illetékes EP-alelnökként – támogatásáról biztosította a macedóniai integrációs törekvéseket, külön is kitérve román kollégáinak hasonlóképpen pozitív viszonyulására.
Február 4-én, pénteken szabad programokkal folytatódott az imareggeli rendezvénysorozat. Erdélyi képviselőnk Fearghas O’Béara, az EP Elnöki Kabinet tanácsosa társaságában First Step Forum (Első Lépés Fórum – FSF) tanácskozásán vett részt, ahol ázsiai politikusokkal és emberi jogi aktivistákkal találkozott.
A FSF ökumenikus szervezet Johan Candelin finn evangélikus lelkipásztor kezdeményezésére 2002-ben jött létre, az emberi jogok és a vallásszabadság védelmére, országos és európai parlamenti képviselők, valamint emberi jogi aktivisták és szakemberek részvételével. Alapító tagjai között találjuk Jerzy Buzek – jelenlegi – EP-elnököt, Eija-Riitta Korhola finn EP-képviselőt, Kjell Magne Bondevik volt norvégiai és Mart Laar volt észtországi miniszterelnököket, David Kilgour volt kanadai államtitkárt, Walbourga-Habsburg Douglas svédországi parlamenti képviselő és Slavi Pachovskit, Bulgária volt amerikai nagykövetét. A szervezet politikamentes – polgári – eszközökkel, a párbeszéd és a közvetítés útján, kormányzati, polgári és egyházi kapcsolatrendszere igénybevétele révén törekszik a konfliktusos helyzetek megoldására, kisebbségi voltukban és vallási hovatartozásuk miatt üldözött személyek és közösségek megsegítésére olyan harmadik világbeli országokban, mint Törökország, Marokkó, Szudán, Pakisztán, Kína és Kuba.
A péntek délelőtt folyamán az FSF testülete általános munkamegbeszélést folytatott, és küszöbön álló feladatait tárgyalta meg. Ezt követően a Sri Lanka-i, a kínai és a pakisztáni helyzettel foglalkozott, a nevezett országok képviselőinek tájékoztatását hallgatva meg. A dél-ázsiai szigetországban, az egykori Ceylonban végbement változásokról Susil Premajayantha kőolajipari miniszter számolt be, határozottan védelmébe véve a diktatórikus rendszer hírében álló országot. Bob Fu kínai polgárjogi aktivista, az 1989-es Tienanmen téri események egykori egyetemista résztvevője különösképpen a kínai keresztények kiemelkedő társadalmi szerepéről, valamint a hatóságok általi üldöztetésekről számolt be. Shahbaz Batthi pakisztáni kisebbségi miniszterrel Tőkés László megelőzően már Brüsszelben is találkozott volt. A muzulmán országok viszonylatában egyedülinek mondható, ilyen magas tisztséget elfoglaló keresztény tisztségviselő – Benazir Bhutto egykori híve – a pakisztáni keresztényekre ránehezedő vallásüldözés fokozódásáról számolt be, melynek eszközéül és ürügyéül az úgynevezett vallásgyalázási törvény (blasphemy law) szolgál. Maga a miniszter is halálos fenyegetettségben élve próbálja egyengetni a vallási türelem és megbékélés útját.
Az általános ismertetőket követően az FSF tagjai kérdéseket intéztek az előadókhoz, majd közös tennivalóikról egyeztettek. A szervezet helyszíni jószolgálati látogatásokat helyezett kilátásba, és az illető kormányok, valamint az EU irányába folytatandó közvetítő munkája ügyében egyeztetett.
Tőkés László alelnök közvetlen hatáskörébe tartozó ügyként emelte ki a keresztény üldözések fokozódásának kérdését, és az áldozatok védelmére és érdekeinek képviseletére vállalkozott az EP szintjén. A tárgyalófelek egyetértettek abban, hogy a jövőben Catherine Ashton bárónő vezette Külügy Szolgálat konkrét és hatékony valláspolitikájának kialakítására van szükség az EU-ban.
Koradélután Tőkés László alelnök Szapáry György újan kinevezett amerikai nagykövet szíves meghívásának tett eleget, amikor is ellátogatott a magyar nagykövetségre, és a diplomáciai testületnek kötetlen találkozó keretében számolt be az erdélyi magyarság helyzetéről, az új magyar nemzetpolitika előtt álló feladatokról, valamint saját és a magyar képviselők európai parlamenti munkájáról. A hozzászólások rendjén a magyar állampolgárság kiterjesztésének amerikai tapasztalatait is megvitatták, és a nagy horderejű nemzetpolitikai ügy érdekében a határon, illetve az óceánon túli magyarok együttműködésének a kialakításában egyeztek meg – adta hírül Tőkés László EP-alelnök sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Markó-doktrína, a bolond kotlós és a megveszekedett oroszlán
Különösebb megrázkódtatást senkinek sem okozhat a Maros Megyei Küldöttek Tanácsának megbeszéléséről készített, nyilvánosságra került hangfelvétel. Hogy demokráciahiánnyal küzd a szövetség, s igyekszik döntéseit a lehető legszűkebb közben, a sajtó kizárásával meghozni, eddig is tudtuk, s az is biztos, az e fajta viselkedés őket minősíti.
Bajosabb, hogy így választóikat és híveiket is megfosztják a tájékozódás jogától. És jelzi, hogy a Maros megyeiek, akik választást választás után veszítettek, akik feladták Marosvásárhelyt, de akik a jelenlegi vezérkar révén az RMDSZ csúcsvezetését adják, jobban szeretnek saját zsírjukban sülni-főni, egymás közt legénykedni, mint a demokrácia alapszabályait tiszteletben tartani. Hogy ki készítette a hangfelvételt, s miért épp a Hotnews-nek — Băsescu szócsövének — juttatta el, talány. Ha belső ember tette, azt kell gondolnunk, hogy bomladozik a szövetség kemény magjának egysége, ha valamelyik titkosszolgálat vetemedett egy kisebbségi politikai párt lehallgatására, annak a hatalomnak a romlottságát jelzi, mellyel Markóék sorsukat összekötötték. A hanganyag — ha eget-földet rengető újdonságokat nem is tartalmaz, néhány pillanat erejéig felvillantja, bizony-bizony, meztelen a király. Lehangoló Markó elégedettsége és ama elvárása, miszerint a Markó-doktrínának (eddig nem tudtuk, hogy ilyen is létezik) tovább kell élnie. Viccölődése, miszerint lehetnek RMDSZ-vezetők, kiket az asszony irányít, de íme egy utódjelölt, kinek nincs felesége, nem biztos, hogy Kelemen Hunor malmára hajtja a vizet. A román sajtó felkapta a fejét az elnök úr állítására, miszerint nem fogadtak örök hűséget Băsescunak. Számunkra nem meglepetés, hisz akkor a Markó-doktrína része az is, hogy mindig a győztessel kell összefeküdni. Jó, hogy Kelemen Hunor többször elmondta, hátha végre megértjük: ő nem Markó Béla. Meglehet, de úgy néz ki, s programja is, a bejelentett nyitás ellenére, a szövetség eddigi politikájának folytatását jelzi, s az a tény, hogy főtitkárnak (milyen rosszul cseng) a szövetség politikacsinálóinak egyikét, Borbély Lászlót nevezné ki. És meggyőződtünk arról, hogy ez a negyvenes férfiú tökéletesen elsajátította a menő politikusok alaptulajdonságát, a hízelgés tudományát: Markót a Kárpát-medence legjelentősebb politikusának nevezte. Hogy ezt ki, milyen ismérvek, kutatások alapján állapította meg, arról szó nem esik.
Eckstein most is, mint más alkalmakkal, függetlenségét hangsúlyozta, nyitottságát emelte ki, s mert a sajtó kizárása felháborította, kis demokratikus leckét is tartott a jelen lévőknek. Bebizonyosodott, nehéz szabadulnia ama vádtól, miszerint — jelen állása okán — akár az államfő trójai falova is lehet. Olosz Gergely más elfoglaltságaira hivatkozva csak programját küldte el Marosvásárhelyre, vitát nem generált igaz, de egyetlen képviselő szavazatát mégis elnyerte. Tanulságos Kelemen Attila Maros megyei RMDSZ-es nagyágyú értekezése a sajtó fölöslegességéről, s elszólása, hogy heten a vezetőségből már eldöntötték, Kelement támogatják. Érdemeit kiemelendő, elmondta, hogy párton belül, mint egy bolond kotló, azon kívül, mint megveszekedett oroszlán védi az RMDSZ-t.
Tessék mondani, ez használ?
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Toró: az EMNP az autonómiával szeretne összefogni
Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke a pártbejegyzésről és a magyar autonómiatörekvések esélyeiről – Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Választmánya január derekán, Kolozsváron tartott tanácskozásán – a Küldöttgyűléstől kapott feladatának eleget téve – életre hívta az új párt beindítását felvállaló Kezdeményező Testületet, amely azután döntött a pártbejegyzéshez szükséges aláírások gyűjtéséről. Ön akkor azt monda, hogy nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. Van-e már valamilyen összegzés arról, hogy az elmúlt három hétben hogyan haladnak az aláírást gyűjtők? A várakozásoknak megfelelően gyűlnek a támogató aláírások az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséhez? – A kilenc tagú Kezdeményező Testület a felkérést követően azonnal munkához látott, hiszen a román párttörvény szerint regionális pártot bejegyezni nem egyszerű feladat: ismeretes, hogy a pártbejegyzéshez szükséges 25 000 támogatói aláírást legkevesebb 18 megyéből és ezen felül a fővárosból kell összegyűjteni, tehát óhatatlanul túl kell lépni a Kárpátokon. Még nehezebb, ha magyar pártot akarunk – márpedig az Erdélyi Magyar Néppárt nem csak nevében, de céljaiban és megnyilvánulásaiban is erdélyi és magyar lesz. Nincs tehát vesztegetni való idő. A párt értékrendje – a közérthetőség kedvéért hadd mondjam azt, hogy a Tőkés László nevével fémjelzett értékek rendszere – adott és az alapvető célok is világosak, letisztultak és kikristályosodtak az elmúlt két évtized békés eszközökkel vívott politikai szabadságharcában. Tudjuk, kire nem számíthatunk és azt is tudjuk, hol keressük a támogatókat és a szövetségeseket. A támogató aláírásokat nem titokban, „a kertek alatt” gyűjtjük, szándékunk világos és nyilvános: annak a politikai közösségnek akarunk szervezeti keretet teremteni, amely a különböző közösségi autonómiaformák jogi kereteinek megteremtésében, tartalommal való feltöltésében és intézményeinek demokratikus működtetésében látja az erdélyi és a Kárpát-medencei magyar jövő garanciáját. Hisszük, hogy ehhez a politikai közösséghez tartozni jó és hogy ezt mások, elegendően sokan gondolják így. Amúgy a pártbejegyzéshez szükséges aláírások az ütemterv szerint gyűlnek. Minden törvényes lépést megteszünk azért, hogy az Erdélyi Magyar Néppártot ez év nyaráig bejegyezzük. – Annak idején a Magyar Polgári Párt bejegyeztetése is nagy nehézségekbe, több évig tartó gáncsoskodásokba ütközött. Az új párt Kezdeményező Testülete vajon el tudja-e kerülni a már megtapasztalt buktatókat?
– Többen vannak a Kezdeményező Testületben, akik 2004-ben vezető szerepet játszottak a Magyar Polgári Szövetség bejegyzését kérő több mint 54 000 aláírás összegyűjtésében és később a jobb sorsra érdemes Magyar Polgári Párt megszületésénél is bábáskodtak, tehát tapasztalatban nincs hiány. Tudjuk, mit kell tennünk és ezt meg is tesszük. Értékelésem szerint a belpolitikai helyzet is kedvezőbb a néhány évvel ezelőttinél és a jogállami gyakorlat is valamelyest konszolidálódott, bár maradt azért tér a gáncsoskodóknak és ellendrukkereknek is. Nem félünk tőlük, de számolunk velük.
– Az új párt bejegyzése megosztja a romániai magyar közvéleményt: a pártbejegyzéssel sem az RMDSZ, sem az MPP nem ért egyet. Az MPP elnöke, Szász Jenő legutóbbi, kolozsvári sajtóértekezletén jobboldali összefogást szorgalmazott ahhoz, hogy kellő erejű alternatíva legyen az RMDSZ legyőzéséhez. Mennyire lehet életszerű egy ilyen összefogás az RMDSZ ellenében létrehozandó erdélyi magyar rendszerváltáshoz? – Természetes, hogy sem az RMDSZ csúcsvezetése, sem az MPP elnöke nem örül az Erdélyi Magyar Néppárt színrelépésének. Az egyik a parlamenti képviselet monopóliumát, a másik az ezzel szembeni alternatíva látszatának kizárólagosságát félti tőlünk és a monopólium megőrzése érdekében nem lesznek gátlásaik. Ez azonban nem lesz elegendő, hogy megakadályozza az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulását. Szász Jenő jobboldali koalícióra való felhívása nagyjából annyira hiteles és életszerű, mint Kelemen Hunor RMDSZ-elnökjelölt csábító szirénhangjai a szövetségi akol melegéről. Mindkét esetben kilóg a lóláb: úgy szeretnének összefogni velünk, hogy nem kínálnak semmilyen garanciát az erdélyi magyar autonómia-program érvényesítéséhez. Támogatásunk és a Tőkés László politikai márkanév kell nekik, de lehetőleg az általa megjelenített értékek felvállalása nélkül. Egy biztos: az Erdélyi Magyar Néppárt csak olyan együttműködési megállapodásban lesz partner, amely elsődlegesen az autonómiáról és az ahhoz vezető lépések megtételéről szól.
– A pártbejegyzés kapcsán többször nyilatkozta azt, hogy az Erdélyi Magyar Néppártra azért van szükség, mert a másik kettő nem képviseli érdemben az autonómia ügyét. Felvázolná-e azokat az elképzeléseket, amelyek az erdélyi magyar autonómiatörekvések ügyét végre kimozdíthatnák a holtpontról? – Az elmúlt húsz évben az autonómia-programnál jobb és reálpolitikai szempontból is értékelhető közjogi megoldást nem tudtunk kitalálni, amely hosszútávon szavatolná a számbeli kisebbségben élő magyar közösségek megmaradását és gyarapodását a Kárpát-medencében. Ezért minden kül- és belpolitikai cselekvésnek valós értelmet az ad, ha az közelebb visz ezen stratégiai célunkhoz. Ez határozza meg tehát a viszonyunkat és együttműködésünket a román pártokkal, az egész román társadalommal és külpolitikai mozgásainknak is ez ad zsinórmértéket. Az Erdélyi Magyar Néppárt azon lesz, hogy ezekben a kérdésekben – a nemzeti minimum tartalmában – alakuljon ki a konszenzus a többi magyar párttal és azt ne veszélyeztesse semmilyen pártpolitikai megfontolás.
Ebben az igyekezetünkben legfontosabb szövetségesünk a közösség maga, amely ha kellően tájékozott, nem lehet megvezetni álmegoldásokkal. El szeretnénk jutni oda, hogy ne lehessen olyan politikai vonalvezetéssel többséget szerezni, amely törvényi keret helyett lemutyizott engedmény-morzsákkal elégszik meg, ráadásul olyanokkal, amelyeknek legfőbb haszonélvezője nem a közösség, hanem azok, akik a közösség érdekeinek képviseletére kaptak mandátumot. Olyan ez, mintha a munkavállalók közösségét arról akarnánk meggyőzni, a kollektív munkaszerződés helyett elégedjenek meg azzal, hogy szakszervezeti képviselőik jóban vannak a munkaadóval és időnként egy-egy szabadnapot vagy soron kívüli fizetésemelést némelyiküknek – persze, csak azoknak, akik jól viselkednek – el tudnak rendezni. Tehát a lényeg: az országos és nemzetközi politikában időnként adódó kedvező helyzeteket – kegyelmi állapotokat – a közösség stratégiai céljainak és nem a vezetők egyéni vagy kiscsoportok érdekeinek érvényesítésére kell használni.
– A Székely Nemzeti Tanács egyik megnyilatkozása szerint áttörést az hozhatna az erdélyi autonómia ügyének, ha népi kezdeményezésként sikerülne több országból összegyűjteni azt az aláírás-mennyiséget, amely nyomán az Európai Parlament foglalkozhatna Székelyföld autonómiájának ügyével. Mennyire tartja reálisnak egy ilyen kezdeményezés kivitelezését? – A Lisszaboni Szerződés valóban lehetővé teszi a részvételi demokrácia ezen formáját és nekünk, a Kárpát-medence magyarságának élnünk is kell ezzel az eszközzel, mégpedig az elsők között Európa nemzeti közösségei között, ha azt akarjuk, hogy a kezdeményezés elérje a „nagyok” ingerküszöbét. Hasonló feladat ez a pártbejegyzéshez, csak európai léptékben: legkevesebb hét EU-tagország egymillió polgárának kell a kezdeményezést aláírásukkal támogatniuk és ráadásul az illető országok lakosságával arányos számban, a magyarok pedig számottevő őshonos közösségben csak a Kárpát-medence öt EU-tagállamában élnek. Szép feladat. Nehéz, de nem lehetetlen. Egy azonban biztos, ezt is csak a legszélesebb nemzeti összefogással lehet teljesíteni. Éppen ezért óvakodnék bármilyen, a kizárólagossági szándék legkisebb veszélyét hordozó voluntarizmustól. Talán a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsnak kellene a kezdeményezés élére állnia, hogy azt sikerre is lehessen vinni. – A közelgő tisztújító RMDSZ-kongresszust megelőzően az EMNT elnöke, Tőkés László a három RMDSZ-elnök-jelöltből kettővel, Eckstein-Kovács Péterrel és Olosz Gergellyel találkozott. Ez azt jelzi, hogy az EMNT-nek van konkrét elképzelése arról, hogy a leendő új vezetőséggel milyen kapcsolatokra törekszik?
– Az RMDSZ kongresszusi küldötteinek dolga, hogy kit választanak a Szövetség élére. Az említett találkozókra a jelöltek, és nem a mi kezdeményezésünk nyomán került sor, de ezek a kezdeményezések azt jelzik, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve a mozgalom támogatását bíró leendő Erdélyi Magyar Néppárt egyre fontosabb szerepet tölt be az erdélyi magyar politikában. Jó érzés, hogy számolnak velünk, még jobb lenne, ha a történéseket sikerülne az autonómia megvalósulásának irányába terelgetni. Azon vagyunk, hogy így legyen, bárki is álljon a többi, nevében vagy céljaiban magyar pártpolitikai szervezet élén.
– Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar szervezetek közül az EMNT építette ki a legjobb kapcsolatokat a magyar kormánnyal. Egy előző interjúban már elmondta, hogy ezek a kapcsolatok nem véletlenszerűen alakultak így, hanem ez a Fidesz és az EMNT vezetői közötti hosszas együttműködés gyümölcse. Ez azt jelenti, hogy a leendő új párt is a magyar kormány első számú partnerének fog számítani Erdélyben. Az eddigi politikai úzus szerint azt hallhattuk, hogy nem szerencsés, ha egy határon túli szervezet teljesen elkötelezett egyik vagy másik kormánypárt irányába, ez ugyanis megkérdőjelezi az illető szervezet önálló döntéshozatali esélyeit. Ön erről hogyan vélekedik?
– Mi a magyarországi politikai elvbarátainkat a közös értékek alapján választjuk és nem olyan merkantilis számítás nyomán, hogy éppen kormányon vannak vagy sem. A FIDESZ és az EMNT közötti stratégiai partnerség gyökerei a rendszerváltozás kezdetéig nyúlnak vissza és azért erős ez a kapcsolat, mert kiállta az idők próbáját. Fontos számunkra a FIDESZ vezetőinek álláspontja valamely nemzetpolitikai relevanciájú kérdésben és azon vagyunk, hogy ennek kialakításában érvényesíthessük sajátos erdélyi szempontjainkat is. De azt is el tudjuk fogadni, hogy a sajátos erdélyi közelítést a Kárpát-medencei léptékű nemzetpolitika időnként felülírja, ha ennek a szuverenitás-korlátozásnak a forrása nem a zsákmányközpontú pártpolitikai szempont, hanem a határokon átnyúló nemzeti érdek és szolidaritás. Mert egy a nemzet és magyarnak lenni úgy jó, ha figyelünk egymásra.
Erdélyi Napló. Erdély.ma

Zsákutcában A hazai oktatási rendszer teljes egészében rossz úton jár, a nagyreményű ifjúságot a tudás felé kényszeríti, ellenállva a hétköznapi élet valós sodrásának. Humán és reál tantárgyakat tömnek, passzíroznak a gyerekekbe, és tudásalapú társadalommal hülyítik őket, mintha a tudásnak bármi köze is lehetne az életben való boldoguláshoz. Látnunk kell, hiszen mindennap tapasztaljuk, Romániában pozícióalapú társadalom van.
Kizárólag az számít, hogy ki milyen pozícióban van, és hogy miként juthat el oda. A tudásnak ehhez kevés köze van. Az egyáltalán nem számít, hogy ki mi tud, mihez ért, egyedül csak az jelent valamit, hogy kivel van jóban, és hogy annak mivel és mennyiért tud szolgálni.
Az ország egyik határától a másikig végighasító korrupciós botrányok rávilágítottak: azok a jó pozíciók, amelyek gyakorlásához tárolóedény kell. Például veder, hogy legyen, amibe összegyűjteni a pénzt. Vámosnak, határőrnek kell menni, vagy politikusnak. Vannak még más sikerágazatok is, de jelenleg ezek a szakmák, amelyek az egészre kivetíthető konkrét példákkal ábrázolják a valós helyzetet. Amint az elmúlt napokban kiderült, a nem uniós államokkal szomszédos határállomásokon tízezrével számolták a lejt mindennap. A csempészektől beszedett magánvámokból kacsalábon forgó paloták épültek, amelyek körül luxusautók parkolnak. Vámossá válni sem olcsó, de ahhoz, hogy valaki egyenesen vámfőnök lehessen, tetemes befektetésre van szükség – a vizsgálatok során a sajtónak kiszivárogtatott információk szerint 100 000 euróba kerül egy ilyen állás megszerzése. Egyáltalán nem kidobott pénz, rövid időn belül megtérül, és onnantól kezdve már tiszta nyereség minden veder pénz, csak a szokásos jutalékot kell leadni a megfelelő helyre a pozíció fenntartása, megtartása érdekében. Ennél már csak a megfelelő helyként említett pozíció megszerzése lehet csábítóbb. Erről kevés még az adat, csak annyit lehet tudni, hogy komoly pártkötődés és stabil, a felsőbb körökig elérő összeköttetés szükségeltetik, ám hogy az mennyibe kerül, nem nyilvános. Valószínűleg az sem olcsó.
Tény, ami tény, mérnökök ezrei keresnek munkát, kezdő orvosok százai koplalnak, és tanárok ezrei bánják a napot, amikor pályát választottak. Talán már ők is sejtik, nem a tudásért, hanem a pozícióért kellett volna törjék magukat. Lobogtathatják diplomáikat napestig, senkit sem érdekelnek, a megbecsülésük a nullához közelít. Ellenben ha a matematika, a fizika, a biológia, az irodalom és más obskúrus tantárgyak helyett a lopás, a csalás, a hazugság tudományát sajátították volna el, részei lehetnének az állami korrupciós rendszernek – és nem lennének többé anyagi problémáik. Hogy időnként megrendül valamelyik pozíció, hogy néhány embert letartóztatnak? Na és, minden csoda három napig tart!
Jelen pillanatban is ifjak ezrei tanulnak mérnöknek, orvosnak, tanárnak. Reménytelen esetek.
Szüszer-Nagy Róbert. Hargita Népe (Csíkszereda)

A székesegyház romjaira bukkantak Nagyváradon
A középkori székesegyház romjait találták meg Nagyváradon, a vár egyik épülete alatt – jelentette be tegnap Biró Rozália, a város alpolgármestere. Mint ismeretes, a jelentős középkori műemlék teljes restaurálása tavaly tavasszal kezdődött, és valamivel jobb tempóban haladt a tervezettnél, ezért nemrég a már elkezdett három mellett egy újabb épülettest, az egykori fejedelmi palota helyreállítását is elkezdték.
Mihálka Nándor történész, a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány munkatársa a helyszínen elmagyarázta: amíg a palota pincéjét tisztították az évtizedek során ott felhalmozódott vagy odahordott piszoktól és földtől, a griffmadarakkal díszített terem melletti alagsorrészben a régészek rábukkantak egyebek közt az egykori nagyváradi székesegyház maradványaira. A szakember szerint mostanáig is tudvalevő volt, hogy a templom a fejedelmi palota alatt lehet. A székesegyház egyik jelentősége, hogy Székesfehérvár után a legtöbb magyar királyt itt temették el. Szent László király mellé hantolták 1235-ben II. Andrást, akit később átvittek Egresre. IV. Lászlót is itt helyezték örök nyugalomra, miután Körösszegen 1290-ben meggyilkolták. Szintén itt nyugszik Beatrix királyné, I. Károly (Róbert) király második felesége, valamint 1396-tól Mária királyné, akit férje, Luxemburgi Zsigmond magyar és cseh király, német-római császár követett 1437-ben. Mint ismeretes, a városalapítóként tisztelt szent király sírját később kifosztották, és az akkorra már újjáépített templomot is végleg lerombolták a 16. század második felében.
A mostani munkálatok során a régészek számos faragott követ találtak, amelyek mindegyikének hatalmas jelentősége van Mihálka szerint, hiszen azt a történészek sem tudják, pontosan hogyan nézett ki a középkori székesegyház. „Eddig 4 nagyobb kőtömböt sikerült kiemelni, amelyek valószínűleg egy hatalmas ablakkeret maradványai lehettek. A megtalált székesegyház falairól, illetve a padlózat mélységéből lehet következtetéseket levonni” – fogalmaz a történész a fontos leletet ismertető tanulmányában.
Nagy Orsolya, Krónika (Kolozsvár)

Törzsökfalvától Bretelinig
1920 nyarán, amikor a Kolozsvárra beköltözött Román Statisztikai Hivatal, elrendelte Erdély és a Bánság helyneveinek összeírását és „rendszerezését” (azaz a román kontinuitás elméletéhez való igazításukat), Hunyad megyében már kevés dolga akadt e „nemes” feladatra felkért bizottságnak.
A testület 1921 októberében kiadott helységnévtárának előszavában hangsúlyozza: „célunk a volt adminisztráció (Osztrák-Magyar Monarchia) által fejetlenül elkeresztelt helységek régi román nevének visszaállítása” (szerk. ford.). E cél érdekében aztán Erdély-szerte addig csavarták-tekerték a régi magyar helyneveket, míg a tordai Aranyosmohácsból Măhaciu lett, vagy Küküllőmagyarosból Măgheruş, Gyulakutából Gialacuta és százával sorolhatnánk a hasonló lelket és fület sértő „hangtani helyreigazításokat”. Néhol azért tudományosabb hozzáállással a helységnév románra fordítását is megkísérelték, így lett a pár esztendővel később napvilágot látó Sütő András kedves szülőfalujából (Pusztakamarás) „Cămăraşul deşert”… E szakszerű tanulmány és helységnévtár szolgált aztán alapjául az 1925 júliusában megszületett Román Közigazgatási Törvénynek, amelyet még az év októberében kiadott 2645-ös királyi rendelet egészít ki. Utóbbi a legfelső közigazgatási tanács által is jóváhagyott településnevek bevezetését szorgalmazza.
Hunyad megyében azonban már az 1910-es népszámlálás idején a lakosságnak 78,8%-a vallotta magát románnak, így aztán a régi magyar helységnevek jelentős része „önként megadta magát”. E vidék még a Magyar Királyság utolsó perceiben (1898–1912 között) lebonyolított helynévrendezéséből is kimaradt, Fogarassal egyetemben. Az új hatalomnak pedig nem kellett különösebben kínlódnia azon, hogy Bánpatakból Banpotocot vagy Felsőszálláspatakból Sălaşul de sust kovácsoljon, hiszen ekkor már mindkét településen, akárcsak a megye jelentős részén, alig 1 százalékot tett ki a magyarság. Nem csoda hát, hogy a településnevek főleg hangtanilag, de néhol jelentésükben is elrománosodtak.
Így is, úgy is rekettye
Hunyad megye – részben ma is élő – helynevei, akárcsak a Kárpát-medence más vidékén, többnyire a IX–XI század között, azaz a magyar honfoglalás, államalapítás idején alakultak ki. A IX. században e tájakra érkező magyarok lakatlan, illetve avarok, szlávok által gyéren lakott területre telepedtek. Így alakult ki jó néhány szláv eredetű, régi magyar településnév. Jó példa erre a Hunyad megyei Rekettyefalva, amely a kecskefűz szlávos megnevezése nyomán született. A rekettye szó azonban az évszázadok folyamán szervesen beépült a magyar nyelvbe. A falu nevét viszont a XVIII. században már a színromán lakosság a maga nyelvéhez igazítva Rekitova-ként ejti. Később Răchitova alakot ölt a helységnév, ami szláv gyökérből eredve románul is rekettyét jelent.
Vagy ott van a Szelistye, amely szintén szláv gyökérből eredve a középkori román, magyar német változatban egyaránt faluközpontot, faluhelyet jelent.
Fűből, fából helységnév
Az ősmagyar helységnevek között amúgy jelentős mértékben szerepelnek a növényekre, főleg fákra, cserjékre utaló elnevezések: Nyírmező (Mermezău Văleni), Alsó-, Felső-Szárazalmás, Almásszelistye, Alsó-, Felsőnyíresfalva (Lunca Cernii de Jos), Alsónádasd (Nădăşdia), Füzesd (Fizeş), Alsó- és Felsőszilvás, Burjánfalva (Păuliş) stb.
Az állatnevek előfordulása viszont a Hunyad megyei településnevekben meglepően gyér. A feltehetően régi magyar településnek számító Kecskedága mellett csupán a ma már jelentéktelen kis falu, az Ulászló egyik adománylevelében szereplő Farkaspataka (Valea Lupului) neve kapcsolható állatnévhez. E településről úgy tartják: innen származtak el azok a román pásztor családok, amelyek a Zsil-völgyi Lupény területén telepedtek le valamikor a XVII. században. A mai bányászváros azonban jóval később, a XIX. században alakult igazi településsé, amikor a Hoffmannok és Maderspachok elindították a szénkitermelést a vidéken, főleg német, lengyel és magyar mesterembereket telepítve ide. Talán még ide, állatneves helynévhez sorolható a Dévával ma már szinte összenőtt Marossolymos, melynek első írásos említése 1278-ból való és feltehetően az itt tanyázó uradalmi solymászokról kapta a nevét.
Személyek és szentek
Nem volt ritka az ősmagyar településnevek sorában a nemzetségektől vagy akár tisztségektől, személyektől való névátvétel sem. Ilyen például a Marosillye, melyet az Illés névnek megfelelő Illye személynévből származtatnak – első említései: Helya (1260), Elya (1266), Illye (1353); Nagybarcsa, melynek a földrajzi nevek etimológiai szótárát közre adó Kiss Lajos szerint a Barcs név szolgálhat alapjául. Sőt Hátszeget is a német eredetű Hazeko személynévhez köti. Véleménye szerint a hát és szeg összetételeként ható mai településnév minden bizonnyal népetimológiai hatásra alakult ki. Történeti névalakjai: Harszoc (1247), Haczag (1510), Hátszeg (1808).
A feltevések szerint Alsófarkadin is a Farkad névből származik, Pusztakalán neve pedig a Bár-Kalán nemzetséggel áll kapcsolatban. Habár itt némelyek szerint a kaláni római fürdő kanál alakja is névadóként szolgálhatott. De az ómagyar Turdos személynévből származtatják a régészeti lelőhelyeiről híres Tordost is, melyről 1333-ban Tordas, 1750-ben Tardos, 1808-ban Thordás alakban történik említés.
A helynévkutatók szerint a puszta személynévből való településnevek Közép-Európában főleg magyar sajátosságnak számítanak, bár a XIII. századtól betelepülő szászok szintén alkalmazták. A magyarságnál az effajta név valószínűleg a nomád időkből való, amikor a szálláshely nem volt állandó, és egy-egy jeles személy tartózkodási helyét nem valamely földrajzi pont, hanem a jeles személy neve iránt érdeklődve lehetett megtalálni.
Az államalapítástól, azaz a XI. századtól kezdődően már a települések (templomok) védőszentjei is előfordulnak a helynevekben, így például Hunyad megyében Sztrígyszentgyörgy, Szentpéterfalva, Szentandrás, Csernakeresztúr, Szentkirály stb.
Külön kategóriát képeznek a felszíni formákhoz, illetve vizekhez kötődő nevek, melyek néha -falva, -hely utótagokkal kiegészítve alakultak helynevekké: Fehérvíz, Sebestorok (Brazi), Erdőfalva (Ardeu), Erdőhát (Dumbrava), Alsó-, Felsőszálláspatak, Stejvaspatak (Ştei), vagy Berekszó (a „liget” jelentésű berek és az „időszakos vízfolyás” jelentésű aszó szavak összetétele, először 1440-ben, Berekzow alakban említették – ma Bârsău).
Néhány ómagyar szóból származó településnév is túlélte az elmúlt évezredet Hunyad megyében. Ilyen például Haró, amely Kiss Lajos szerint a „szakács” jelentésű ómagyarhoró szóból ered. Először 1360-ban Harow, majd 1389-ben Haro, 1517-ben pedig Hara alakban írták. Egy másik példa Al- illetve Felpestes, melyet a „kemence” jelentésű pest szóból eredeztetnek (1302-ben Pestus, 1325-ben Inferior Pestus, 1330-ben Pestus marios és Pesthes, 1381-ben Olpestus, 1389-ben Alsopestes, 1407-ben Alpestes).
Jófőből Dobra
Számos ősmagyar helynév azonban már a középkorban elrománosodott, mint például a Maros menti Ölyves és Kőves, melyeket az 1640-es összeírás még e néven említ, egy századdal később azonban már Ulics és Kujes néven szerepelnek. Hasonló, sőt jóval drasztikusabb jelenség tapasztalható a Sztrígy mentén is, ahol az Ulászló által Hunyadinak adományozott Havaspathaka már a XVII. században Valea Dilsi-re alakul, a Puj közeli Füzespatak, Dióspatak, Szamárospatak, Balogvíz, Fejérkőhegy, Nyíresvára, Szilfahatár pedig teljesen elenyésznek. De törlődött a köztudatból például Brettyelin régi magyar neve is, amely „Hunyadi János idejében Törzsökfalva vala s Törzsök Tivadar a rigómezei csatában látva, hogy Hunyadi lovát ellőtték, saját lova átengedésével és élete feláldozásával menté meg a vezért. Ivadékai Hunyaditól Törzsökfalvát és Kálmánföldet nyerték; de a Törzsök család neve időközben a máig létező, de eloláhosodott Ankosra, a helység pedig Brettyelinre változott” (Pallas Nagylexikon).
Hasonló változáson ment át a mai Dobra megnevezése is. Téglás Gábor leírása szerint 1387-ben még Jófő néven szerepelt a település. A XVIII. században azonban szláv „tükörfordítás” nyomán Dobra lett. Az innen származó Jófői család pedig Herbayra változtatta nevét.
Az Erdély más vidékeihez képest fokozottabb elrománosodás okát elsősorban Hunyad megye földrajzi fekvésével magyarázhatjuk, hiszen Havasalföldről folyamatosan szivárogtak át a románok. Letelepítésüket viszont maguk a magyar birtokosok szorgalmazták, hiszen népes és olcsó munkaerőt jelentettek. A tatár, később török pusztítás pedig a XIII. századtól jócskán felgyorsította ezt a folyamatot. Az első betelepítési hullám természetesen a határhoz közel eső Hátszeg vidékét érintette leginkább, ezért is tekintik mai napig ezt ősi román vidéknek. Az így „honfoglaló” románok többnyire saját kiejtésükhöz igazították a magyar helyneveket, ezek értelmi fordításával nem is próbálkoztak. Az viszont igaz, hogy számos Sztrígy menti jobbágyfalu neve például eleve román nyelven született – Nuksora, Coroieşd, Culmea, Bărbat, Peştera, Ponorics, Dumbrăviţa –, de a magyar uradalmak nevei – Pestény, Brezova, Alsó- és Felsőszálláspatak, illetve Farkadin, Füzesd vagy akár Őraljaboldogfalva – is őrzi a magyarság nyomát. Utóbbi helynév például egészen érdekesen alakult: 1315-ben Sancta Marie, 1447-ben pedig Bodogazzonfalva néven említették. Román nevének utótagja a középkori magyar Váralja alakból fejlődhetett ki, amely Hátszeg várára utalt. Ezt az elemet a 18. században a magyar névhez is hozzáadták, majd később népetimológia útján a mai Őralja- alakban értelmezték. 1769-ban Orliá Bóldogfalva Szt. Maria, 1861-ban Oralja-Boldogfalva, 1880-ban Öralja-Boldogfalva. Ma Sântămaria Orlea.
„Să cărăm!”
Érdekesen alakultak a szintén Hátszeg környéki falvak zselléreinek vándorlásával kialakult Zsil-völgyi telepek nevei is. A már említett Farkaspataka mellett, a közeli Petrosz faluból elszármazottak „alapították” Petrozsényt, az Urik (Ewrewkfalva) pásztornépei pedig Urikányt. Petrilla „alapkövét” szintén a Kendeffyek jobbágyfalvaiból ideszármazott családok tették le, az iparosítás idején pedig e telephez csatolták a Lónyay Menyhért miniszterelnökről elnevezett Lónyabányát is.
A folyamatos török-tatár pusztításokkal a XVI–XVII. századra már annyira meggyérül a magyarság, hogy az uradalmi birtokokra megyeszerte egyre több román családot kényszerültek betelepíteni. Ekkor már a Maros, illetve Körös menti települések lakossága is vegyessé vált és elindult a betelepülők egyfajta „felzárkózása” a magyarsághoz. A jövevények az eredeti településneveket is igyekeznek saját nyelvükön értelmezni. Így egyes források szerint a Bethlen Gábor által 1610-ben Fenyeofalvának emlegetett település már 1585-ben Brad néven is szerepel egy okiratban. Ez idő tájt az is előfordul, hogy a románság saját maga talál a magyar eredetitől teljesen eltérő megnevezést. Nagyágról például 1465-ben Naghag néven történik említés. Másfél századdal később már a Săcărâmb név is előfordul a település kapcsán. A Nicu Jianu helytörténész által lejegyzett, máig élő legenda szerint e név úgy született, hogy a közeli dombokon legeltető pásztornép Nagyág környékén rátalált néhány aranyércre, s egymást biztatták, hogy „să cărăm, să cărăm”, azaz „vigyük, vigyük”. Így született a település román neve.
Amúgy hasonló „szájhagyomány útján” lett román neve az 1276-ban már írásban említett Piski (Pyspuki)-nek is. A legenda szerint egy hajdani, Szűz Mária tiszteletére épített templomhoz jöttek a románok is imádkozni, és saját nyelvük hangtanához igazítva mondták, hogy mennek „Szűzmáriához”. Így született a Simeria megnevezés.
Szászok a határon
Érintőlegesen bár, de szót kell ejtenünk térségünk számos településének német megnevezéséről is. Akárcsak Erdély más részein, a nagyobb városoknak itt is megvolt a német neve, mely hangzásában, értelmében sokszor eltért a magyartól. Hunyad megye keleti csücske érintőlegesen találkozott az Andreanum által kijelölt Szászfölddel. A XII. század második felében előbb Romoszban (Rams személynévből származtatják, Ramos 1206) telepednek meg a Rajna vidékéről érkező német családok, majd a közeli kipusztult Warasban, amelyet II. András a Királyföld nyugati csücskeként jelölt meg, s amely hamarosan felveszi a Szász előnevet (Szászváros). A németek a maguk nyelvén Broosnak nevezik el új lakóhelyüket, amely eredhet személynévből is, de akár egy németalföldi település emlékét is őrizheti. A következő századokban a szászok minden jelentősebb erdélyi, így Hunyad megyei településnek is találnak megfelelő német nevet. Az 1265-ben Hungnod, néven szereplő Vajdahunyadot (1575) például rendkívül gyakorlatiasan Eisenmarktnak (Vaspiacnak) nevezik. Dévának három nevet is találtak az évszázadok folyamán Diemrich, Schlossberg, Denburg. Valamennyi figyelmen kívül hagyja a „latin Sargetia” megnevezését is a városnak, illetve a dák néveredeztetést.
Kontinuitás, egyesülés és egyéb rémségek
Az 1980-as években tetőfokára hágott dák-román kontinuitás elmélet nyomására Dévát egyre inkább a dák vár jelentésű Dava szóból eredeztették. Ekkor kényszerült az eredetileg feltehetően német telepesek által alapított (1330-ban Nempty, 1389-ben Nymiti, 1425-ben Nemethy) Marosnémeti is hivatalosan felvenni a Micia nevet, a hajdan határában állomásozó római légió emlékére. Úgyszintén Algyógyból is Germisara lett, a területén feltárt római kori fürdő kapcsán. A Hátszeg közeli Várhely (1925-ben még Grădişte) már jóval korábban megkapta a Sarmizegetusa Ulpia Traiana nevet. Ezzel kívánta az akkori hatalom igazolni a dák-román kontinuitást. Figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy e római, esetenként dák nevek közel kétezer éve homályba vesztek és csupán a XIX. században, épp magyar, illetve német tudósok elevenítették fel ismét azokat. A dák-római alapú névváltoztatásoknál már csupán Alsófarkadin szenvedett furcsábbat az elmúlt században. A Trianon utáni „keresztelő bizottság” ugyan Fărcădinul de Jos néven hagyta a települést, ám 1923-ban fel kellett vennie a román hadsereget győzelemre vivő Berthelot francia tábornok nevét, majd 1964-ben hirtelen Unirea-ra keresztelték Nopcsák hajdani birtokát. 2001-től helyi népszavazás nyomán ismét General Berhelot nevét viseli a falu. E furcsa esettől eltekintve azonban a XX. században nem sok változás történt Hunyad megye helynevei terén. Legalábbis látszólag. A gyakorlat viszont mást mutat. Hiszen Piskinek például valóban az 1900-as évek elején is létezett már a román megfelelője, de az itt élő, illetve környékbeli magyar embernek eszébe nem jutott volna, hogy Simeriaként emlegesse a vasúti csomóponttá nőtt Piskitelepet. És Marosnémeti sem hagyta el Mintiaként egyetlen magyar ember ajkát sem. Ma viszont, ha a hőerőmű magyar alkalmazottjának gyermekét kérdeznénk, hogy hol dolgozik édesapád, Marosnémetin? Gyakran hallani olyanfajta választ, hogy: Nem. Mintián! És ez nem véletlen. Hiszen az 1925-ös közigazgatási törvényt még számtalan hasonló rendelkezés követte. Egyre több olyan, amely korlátozta a magyar nyelv használatát, elsősorban a helynevekét. Előbb 1936-ban tiltották be a magyar helynevek hivatalos használatát, aztán ’45-ben erősítették meg újra, majd 1971-ben, illetve a 80-as évek derekán mind szigorúbb rendelkezésekkel szorították a hurkot a magyarság nyakán. Az 1944 augusztusáig megjelenő Hunyad megyei magyar sajtótermékeket lapozva pontosan nyomon követhető a magyar nyelvhasználat korlátozása. A Déva és Vidéke 1926 áprilisában kiadott számában például már az utcanevek is románul szerepelnek. Igaz, zárójelben még ott lehet magyar megfelelőjük is. A többi lapban is előbb csupán a fejlécben szereplő helységnév, majd a hirdetések szövegei, a harmincas évek derekán pedig az újságcikkekben szereplő helynevek is románul vannak feltüntetve. 1935-ben a Hunyad megyei élet hasábjain is, az Erdélyi Naplóban is kizárólag román helységnevek szerepelnek. Két-három évvel később némileg enyhül a helyzet: a lapoknak csupán fejlécét nyomtatják románul. A második világháborút követően viszont fejlécestül, mindenestül egy szálig megszűnnek a Hunyad megyei magyar lapok. A magyar helységnevek többsége pedig folyamatosan feledésbe merül.
Új magyar helységnévtáblák
A 2001-ben megjelent legújabb román közigazgatási törvény, mely a legalább 20%-ban magyarlakta településeken engedélyezi a hivatalos magyar helységnévtábla kitűzését, Hunyad megyében csak egészen kis mértékben állíthatta helyre a rendet. Az utóbbi népszámlás alkalmával ugyanis összesen hat Hunyad megyei faluban (Csernakeresztúr, Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Sztrígyszentgyörgy) találtatott még legalább 20 százaléknyi magyarság. Az utóbbi években viszont részben kereskedelmi fogásból, részben RMDSZ-nyomásra Szászváros (2005), majd Vajdahunyad (2010) bejáratához is felkerült a magyar (és német) helységnévtábla. Ez pedig, ha csepp is a tengerbe, a múlt század eseményeinek tükrében mégiscsak biztató jelenség.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)

„Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…”
Gazdag életpályát tudhat maga mögött a nemrég 75. születésnapját ünneplő Asztalos Lajos, lapunk munkatársa. Jóllehet életét egészen fiatalon „kettétörte” a kommunizmus, de ennek ellenére nem hátrált meg, hanem megpróbált felemelkedni, bebizonyítva azt, hogy az ember igenis képes alkotni, dolgozni, értéket teremteni, ha igazán akarja azt.
– Életrajzi adataid után kutatva, meglepődve fedeztem fel, hogy 1936. január 31-én Párizsban láttad meg a napvilágot. Hogyan került a család a francia fővárosba, s aztán ismét haza Erdélybe, Kolozsvárra?
– 1923 márciusában, az „egységesülő nemzetállam” légkörében, kolozsvári férfiszabó édesapám egyik munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. A francia viszont nem ellenezte Párizsba utazásukat. Édesapám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Édesanyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Egyik dési, szabó család és a húga adta az ötletet a Párizsba utazáshoz. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, kirándultak. Könyvtáruk is volt. Szüleim megismerkedtek, összeházasodtak. Jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság éveiben, 1929 és 1933 között a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak. Ennek ellenére édesapámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni az édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon és az év augusztusában hazatért. Édesanyám 1933-ban hazalátogatott és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni a magának meg az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek saját kezűleg készített ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért. Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul a román hatóság, magyarként, sem neki, sem édesanyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Így feketén dolgoztak, s minthogy keresetük nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták róla a regáti adóbehajtók.
– „Politikai múltad” ellehetetlenítette egyetemi tanulmányaid folytatását, valósággal „kettétörte” az életed. Fel tudtad-e valaha dolgozni a történteket? Bele tudtál-e nyugodni ebbe a helyzetbe? Figyelembe véve a következményeket, nem bántad-e meg utólag a kommunista rendszerrel szembeni kiállásodat?
– Amikor 1958 őszén, harmadév előtt, hogy finoman mondjam, kitettek az egyetemről, az „elbocsátó szép üzenet” kézhezvétele után, úgy éreztem, számomra vége a világnak. Másnap a kari titkárságra mentem, megérdeklődni, mi áll e mögött. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy semmit sem tudnak. Egyik nagynéném nyugdíjas törvényszéki írnokként azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük rehabilitálásomat. Mikor a katonai törvényszéken kézhez kaptam az ítéletem kivonatát, mondtam a drága jó nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy ellenforradalmi szervezetben vettem részt, amelyik a népi demokratikus rendszerre tört. Nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat. Az akkor is létező, de ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Egy napig elvállaltam egy papírraktárban, de a 60, 80, 100, sőt 120 kilós papírkötegek nem nekem valók voltak. A Varga Katalin kötöttárugyárban végre sikerült szakképesítéssel kecsegtetőhöz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak dombelhárítónak. Azaz munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél lapátolni, ásni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni. Természetesen mindebbe nem nyugodtam bele. Miután a föld kezdett megfagyni, november legvégén „leszereltek”. Legelső dolgom volt az egyetemre menni. Az akkor már „egyesített” egyetem rektora, mikor meghallotta, miről van szó, felállt, s miközben kiabálva mondta, neki meg kell védenie az egyetemi ifjúságot az ilyen alakoktól, öklével verte az asztalt.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetet készíteni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis, mint mondta, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1992 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy a betű, a „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy a kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…. Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen szerettem volna visszajutni az egyetemre, s ezért számos kérést nyújtottam be az egyetem titkárságán, küldtem a tanügyminisztériumnak. Eredménytelenül.
– Miután az egyetemre való visszavételi kérésedet mind elutasították, autodidakta módon kezdted képezni magad, amihez feltételezhetően nagy akaraterő és ambíció kellett. Mi késztetett arra, hogy a nehézségek ellenére se add fel, és önerőből képezd magad? Nem érezted-e némelykor hiányát az egyetemi oklevélnek, úgymond a „papírnak”?
– Nem tudom, akaraterő, törekvés vagy micsoda volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnik. De egyetem nélkül is remekül lehetett így tanulni. Mert ezt tettem. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Persze, a levelezéssel párhuzamos könyv-, folyóirat-, térképcsere nem volt olcsó mulatság. A közben megjelenő írásaimért kapott szerény tiszteletdíj egy-egy cseppel pótolta a kiadásokat.
– Közismertek a spanyol, portugál, galego, baszk stb. nyelvű vers, elbeszélés és népmese-fordításaid. Honnan ered ez irányú érdeklődésed? Hogy sajátítottad el az említett nyelveket?
– Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a mozikban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Lassan odáig jutottam, hogy spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunkcímű irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Ezzel mind jobban elmélyültek nyelvi ismereteim. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, az eszperantó miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor kénytelen voltam megszólalni spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. A szótárban nem szereplő ún. helyi spanyol szavakat megkérdeztem tőle, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. A benne szereplő több kiadótól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a spanyol akadémia által kiadott értelmező szótárt megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a spanyol akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, cserekönyv nélkül, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verseskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. Az illetékes elvtárs azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet. Spanyolországban magától értetődően sokkal jobb lett volna. De meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni. Annyi galego, baszk, portugál népmese gyűlt össze a fiókomban, hogy ideje volt egy kötetre valót válogatni belőlük. Kiegészítésként jó hat év alatt bejártam majdnem minden kalotaszegi falut, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány, brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol stb. mesével, a mesék eredetével kiegészítve, A teknősbéka tilinkójacímmel látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás a cenzúra miatt – nem tetszett neki, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyarokkal – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben ).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra Madách Imre Tragédiáját. A spanyol változaton az utolsó simításoknál tartok. De galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche, a baszk kotxe’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
– Már a kilencvenes évek elejétől sorozatban közölted lapunk hasábjain kolozsvári helytörténeti írásaid a régi utcanevekről, emléktáblákról, feliratokról stb. Mikor kezdted el tulajdonképpen ezt a munkát, és mi ösztönzött arra, hogy összegyűjtsd ezeket a nagyon fontos helytörténeti adalékokat?
– A történelem is érdekelt. A hatvanas évek elején kezdtem rádöbbenni arra, hogy egy mítosz, egy bizonyíthatatlan, agyaglábakon álló micsoda alapján lépett át bennünket a határ először az első, majd másodjára a második világháború után. Szerre, amit csak lehetett megszereztem. 1964 januárjában, mikor a még létező magyar utcanevek döntő többségét lecserélték, a helytörténet felé kezdtem fordulni. Érdeklődésemet látva, Gyurka László barátom hosszú évekig komoly segítséget nyújtott. Az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején az utcanevekről írtam az újságnak. A főszerkesztő-helyettes azt kérdezte, „Asztalos elvtárs, remélem, nem gondolta komolyan, hogy ez meg fog jelenni?” Mire én: „a lehető legkomolyabban gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de meg kellett írnom”. Ezután, mintegy válaszom folytatásaként, elkezdtem a régi feliratok, emléktáblák szövegének gyűjtését. Néhány kőkerti sírfelirat annyira lázba hozott, hogy kisebb anyagot írtam, s a róluk készült rajzzal bevittem az akkori Igazsághoz. A szerkesztő be is tördelte, de a cenzor, mikor az egyik, az 1585. évi sírfeliratot meglátta, „Mi az, hogy »Itt nyugszik Istenbe«? felkiáltással az egész újságoldalt kivétette. Így jártam az Utunknál, A Hétnél is. Ettől elment kissé a kedvem, de tovább gyűjtöttem az anyagot. Reméltem, egyszer eljön az idő, mikor mindezt közölni lehet. Mert az dolgozott bennem, hogy közölni kell. Minden bizonnyal mást is érdekel a város elhallgatott valós, torzítástól, hamisítástól mentes története. És 1990-ben eljött az idő. Az újságban megjelent anyag után, amiről azelőtt álmodni sem lehetett, következett ennek helytörténeti kötetté bővítése. Az utóbb sajnálatos módon elhunyt Tőkés Eleknek köszönhetően, az épített kincsek következtek. Remélem, a Kolozsvár – közelről felgyűlt anyaga is kötetté válik. Két kötetre, talán háromra is futja belőle.
– Mi az, amit Kolozsvár történetével kapcsolatban még nem írtál meg, de régi terveid között szerepel?
– Remélem, lesz időm rá megírni. De hogy mit, az legyen meglepetés.
Papp Annamária , Szabadság (Kolozsvár)