A magyar kultúra szolgálatában – Interjú Lakatos Mihállyal az MKKKK új vezetőjével
Szeptember 15-től új igazgatója van a megyeszékhelyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának (MKKKK). A székelyudvarhelyi származású Lakatos Mihály kiemelt figyelmet szeretne fordítani a magyar történelem- és társadalomtudomány, illetve a magyar sport eredményeinek bemutatására.
– Honnan indult, és hogyan került a sepsiszentgyörgyi kulturális központhoz?
– 1964-ben Székelyudvarhelyen születtem, a helyi Tanítóképzőben érettségiztem, majd tanítóként dolgoztam 1989-ig, ebből hat évet Kápolnásfaluban, ahol nagyon szerettem tevékenykedni. 1989-ben felvételiztem a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar–francia szakára, végül tanulmányaimat a szegedi József Attila Tudományegyetemen fejeztem be, ugyanott részt vettem egy hároméves PhD-képzésen is. Tanulmányaim alatt Nyírő József írásművészetével foglalkoztam alaposabban, szakdolgozatomat is Nyírő Isten igájában című művéből írtam. Az egyetem befejeztével előbb kollégiumi tanára, majd 2001-től igazgatója lettem a Szegedi Tudományegyetem Károlyi Mihály Kollégiumának, aztán 2003 januárjától a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában folytattam a munkámat, mint a határon túli magyar kultúra ügyeivel foglalkozó főosztály vezetője, onnan kerültem nemrég a sepsiszentgyörgyi kulturális központ élére.
– Milyen változások várhatók az intézmény működését illetően?
– A kulturális intézmények működését törvények és kormányrendeletek szabályozzák, amelyek konkrét célkitűzéseket tartalmaznak, így az alapfeladatok adottak. A külföldi magyar kulturális intézeteket felügyelő Balassi Intézet új stratégiája azt az igényt fogalmazza meg az intézetek felé, hogy a hagyományos kultúra-közvetítő szerepükön túllépve (nyilván azt nem mellőzve) a társadalmi élet más területein is érzékeltessék jelenlétüket, ezzel is szolgálva az új Magyarország-kép kialakítását, a magyar nép által teremtett értékek közkincscsé tételét. Azaz a kultúrát tágabb értelemben kell felfogni, hogy ne csupán a magas kultúra, hanem az olyan, eddig kissé árnyékban maradt területek is fényt kapjanak mint a sport, gasztronómia, turizmus, környezetvédelem stb. Ez a kultúra-meghatározás már inkább közelít ahhoz, amit a franciák „civilisation”-nak neveznek.
– Milyen tervei vannak, milyen kulturális eseményekre számíthatunk?
– A fentiek fényében alakítottam ki a koncepciómat, de a konkrét eseményekről majd a maguk idejében szeretnék beszélni. Mindenesetre, kiemelt figyelmet kívánok fordítani a történelemtudomány, illetve a magyar társadalomtudomány eredményeinek bemutatására, továbbá mivel jövőre egy újabb nyári olimpia elé nézünk, talán nem lenne haszontalan a reflektorfényt a magyar sport és sportolók kiemelkedő eredményeire irányítani. Nagyon örülnék, ha ebből az alkalomból sikerülne neves magyar olimpikonokat a Székelyföldre csábítani egy-egy fellépés erejéig. 
Talán az újdonságok közé lehetne sorolni azt is, hogy a magyar–román irodalmi kapcsolatok fejlesztésére is szeretnék a korábbinál nagyobb figyelmet fordítani. Ehhez partnerként a bukaresti Román Kulturális Intézettel számolok, amellyel az utóbbi években igen jó és gyümölcsöző kapcsolatokat építettem ki.
Lévai Barna
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Kezdődik a Nemzetiségi Színházi Kollokvium Gyergyószentmiklóson
A holnap 17 órától kezdődő megnyitót követően Georg Büchner Leonce és Léna című, a nagyváradi Szigligeti Színház feldolgozásában színre vitt darabjával kezdődik a 9. Nemzetiségi Színházi Kollokvium Gyergyószentmiklóson. A szeptember 30–október 9. között zajló színházi eseményen a Figura Stúdió Színház több mint hatszáz színészt és színházi szakembert lát vendégül.
délutáni és esti előadásokat követően másnap délelőtt szakmai beszélgetésekre kerül sor, de lesz workshop, koncert, könyvbemutató és állandó könyvvásár is” – sorolta Béres László, a Figura Stúdió Színház igazgatója, elmondva, hogy az eddigi hagyományokhoz igazodva igyekeznek fesztiváljelleget adni a kollokviumnak.
Tizenöt társulat szerepel
Mint mondta, a versenyben 23 előadást láthatnak a színházkedvelők 11 erdélyi magyar színház, illetve két német és egy zsidó társulat, valamint a szarvasi szlovák színház előadásában. A produkciókat elbíráló szakmai zsűri tagjai Kötő József színháztörténész, Sebestyén Rita író, színháztörténész, Iulia Popovici kritikus, Radu Macrinici, a nagybányai színház és az Atelier fesztivál igazgatója, illetve Bicskei István, a Pécsi Országos Színházi Fesztivál előadásválogatója, Nagy József világhírű Jel Színházának tagja. A kollokvium egyébként idén nyitott első ízben a külföldön tevékenykedő nemzetiségi színházak irányában meghívva a seregszemlére a szarvasi Cervinus Teatrum szlovák színházat, valamint a Cinka Panna cigánytársulatot. Az idei kollokvium újdonsága lesz az a kerekasztal-beszélgetés, amelyre színházigazgatókat, a magyarországi színházi szövetségek elnökeit, valamint Szőcs Géza magyar kulturális államtitkárt hívták meg. A „nulladik találkozó” fő célkitűzése, megvitatni a határon túli magyar színházak szövetségének létrehozásával kapcsolatos részleteket.
Fesztiválújság és -rádió
A kollokvium összköltségvetése meghaladja a 320 ezer lejt, jelentős összegekkel támogatja a rendezvényt az Etnikumközi Hivatal, a kulturális minisztérium, a Communitas Alapítvány, a megyei és a helyi önkormányzat, valamint a Bethlen Gábor Alap. A szervezési munkálatokban az Ifitéka ajánlotta fel a segítségét, illetve a Kolozsi Gábor vezette Szin-Kron nevű diák színjátszócsoport. A rendezvény idején minden nap kiadják a Kolibacilus című kollokviumújságot, amit Zsigmond Andrea vezetésével szerkesztenek a marosvásárhelyi és kolozsvári színházkritikushallgatók. De lesz kollokviumrádió, ami interneten, illetve a színház épületében hallgatható, és naponta 15 perces rövidfilmet készít Berszán György és Gergely Edit a történtekről, amit a színházban elhelyezett kivetítőkön lehet majd megnézni.
Jánossy Alíz. Krónika (Kolozsvár)

.
Gyarmathy János
Művészportré rovatunkat Gyarmathy János kiváló marosvásárhelyi szobrászművészművész bemutatásával indítjuk, akivel a szeptember 4-ei deményházi Krisztus szobor avatás apropóján beszélgettünk.
Sokak szerint bátor az a művész, aki a keresztre feszített Krisztus megformálására vállalkozik…
A vallásos témák már diákkoromban el kezdtek foglalkoztatni, emellett pedig a mitológia és a mítoszok is közel állnak hozzám, így egyáltalán nem okozott nehézséget a Krisztus-corpus megformálása – egyébként is több, mint húsz vallásos témájú munkám van, tehát nem most talált rám ez a téma. Ezelőtt 15 évvel például egy művésztársammal Ratingenben közel két és fél méteres Krisztust formáltunk meg.
Közel állnak hozzám a hit témái, kérdései, általuk olyan igazságokkal kerülök kapcsolatba, amelyek örökkévalók, nem újszerűek, de ugyanakkor nem is elavultak. Ez olyan, mint egy spirál, mindig megjelenik az ember életében, és mindig másféleképpen, más formában, esetleg magasabb szinten. Ugyanúgy találkoztak ezekkel a kérdésekkel a régi emberek is, akárcsak mi. Megszületünk, dolgozunk, harcolunk, mulatunk, végül meghalunk. Ezek állandó dolgok. Ezekből a dolgokból indultam ki, és jutottam el Krisztushoz – ezek a dolgok valójában belülről jönnek, nem is tudja megmagyarázni az ember.
Milyen út vezet a gondolattól a kész műalkotásig?
Az ötlet mindig valamilyen hatásból indul. Ezek az ötletek lassan érlelődnek, akár három-négy év is eltelik a gondolattól a bronzig. Közben kis vázlatokat készítek, akár papíron, akár agyagban – de ilyenkor inkább csak rögzítek, hogy ne felejtsem el. Ezután jön egy olyan élmény, ami előhozza ezt a félkész ötletet, gondolatot, ami mintegy kipattan a művészből és formába öntheti. Van tehát egy nagyon hosszú érlelődési folyamat, a megmintázás ezzel ellentétben gyors művelet, az ember érzi, és az ujjaival gyorsan kitappintja azokat a formákat, amiket a lelkében, agyában előkészített már.
A deményházi Krisztus-corpus esetében, hogyan ment végbe ez a folyamat?
A megmintázás előtt közel egy évet dokumentálódtam – a különböző albumok Krisztusa mellé a személyes élményeim, tapasztalataim is felsorakoztattam. Ugyanakkor elmentem Kolozsvárra is, a Szent Mihály-templom kápolnájában ugyanis van egy gyönyörű, Fadrusz János által készített Krisztus-szobor. Mindezek alapján próbáltam egy, a helyi közösség igényeinek, és a környezetbe is beillő klasszikus megoldású, az ottaniakhoz közel álló Krisztust alkotni. Semmiképp nem akartam eltávolodni a klasszikus formáktól, és modern Krisztust adni egy hagyományos életmódú közösségnek.
Hogyan lett önből szobrászművész?
Édesapám tanító volt, szobrásznak készült, de háborús betegsége miatt, nem tudta a szobrászattal járó nehéz munkát végezni. Így ő faragott, néha én is mellette, de sokáig erdészmérnöknek készültem. Tizenegyedikesként a szászrégeni líceumban Baróthi Ádám szobrászművész is tanított, aki létrehozott egy művészkört és azt ajánlotta, hogy felvételizzek a kolozsvári képzőművészeti egyetemre. Lassan-lassan elhagytam a faragást, mivel éreztem, hogy a fával nem tudom kifejezni magam. Persze nem titok, hogy ebben nagy szerepe volt az egyetemi tanáromnak, Korondi Jenő úrnak, aki stilizáltabb formákkal, fémmel dolgozott. Emellett Kolozsváron lehetőség volt az öntésre, és úgy éreztem, hogy a mintázással, az agyag újjal való érintésével sokkal jobban át tudom adni a lelki rezdüléseimet, érzéseimet, mint a fa megmunkálásával. Így lett a fafaragóból fémszobrász – ekkor azonban a költségek miatt kevésbé volt lehetőségem bronzzal foglalkozni.
A ’89-es fordulat után azonban 18 évig jártam egy németországi képzőművészeti táborba, ahol a bronzöntés annyira sajátommá vált, hogy most már szabadulni sem tudok tőle, teljesen beleivódott testembe, lelkembe.
Az alkotás mellett fiatal alkotókat is nevel….
A képzőművészeti egyetem elvégzése után a tanári pályára léptem, hogy átadhassam a fiatal nemzedéknek azt, amit én kaptam a mentoraimtól. A marosvásárhelyi művészeti Líceumban tanítok és az évek folyamán rengeteg szép eredményt elértünk a diákjaimmal. Nagyon sok tehetséges fiatallal dolgoztam már együtt, de az anyagi támogatás hiánya miatt folyamatos nehézségekbe ütközünk. Az intézménynek nincs ereje ahhoz, hogy megfelelő fórumot teremtsen.
El tudja, meg tudja tartani a képzőművészeit Marosvásárhely?
A képzőművészetből nemcsak Marosvásárhelyen, hanem más Romániai városban sem lehet megélni. A legtöbben Kolozsváron végzik tanulmányaikat, visszajönnek szülővárosukba, de nem tudnak csak (!) a művészetnek élni. Az egyik tipikus eset, hogy a frissen diplomázott képzőművészek számítógépes tervezéssel és hasonlókkal kell foglalkozzanak ahhoz, hogy megtudjanak élni – a művészet pedig szép lassan háttérbe szorul, lemorzsolódik.
A művészet esetében, akárcsak a sportnál, ha nincs folyamatos „edzés” nem teremnek babérok– ha nem is nap, mint nap, de legalább kétnaponta, vagy legrosszabb esetben hetente foglalkozni kell az alkotói munkával. Fontos tudatosítani, hogy a folyamatos munka szüli az új ötleteket és az új ötletek szülik a folyamatos munkát.
Gyarmathy János (1955, Nyárádszereda): szobrászművész
Szászrégenben érettségizett, majd a kolozsvári képzőművészeti főiskola szobrászat szakán diplomázott 1980-ban. Több egyéni kiállítása volt Marosvásárhelyen, Bukarestben, Csíkszeredában, de bemutatkoztt már Párizsban is. Közös tárlatokon vett részt Románián és Magyarországon kívül Csehországban, Franciaországban, Lengyelországban, Németországban, Szlovákiában.
Számos díj kitüntetettje, tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének, a MAMÜ Társaságnak, a Barabás Miklós Céhnek. vasarhely.ro/varosarcai/gyarmaty_janos

A mélyből építkező ember (Makovecz Imre visszapillant)
Valamelyik égbetörő templomának angyalszárnyain az öröklét felé indult Makovecz Imre. Kárpát-medence-szerte megmaradtak jellegzetes, messziről felismerhető épületei. Jó hinni, hogy tanítványainak, híveinek serege nem hagyja semmibe veszni hungarikumnak is nevezhető építkező szellemiségét.
Első figyelemre méltó munkájának a paksi templomot tartotta, mely karcsú, tűhegyes csúcsban végződő tetőzetével, ívelt kapubejáratával, egyéni stílusával országos hírnevet szerzett. Stílusának karakteres hordozója a néhány évvel előbb épült siófoki evangélikus templom. De az ő hírnevét öregbíti a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai épületegyüttese vagy a középkori hangulatot keltő Stephaneum is. Jellegzetes stílusjegyeit hordozza újabb munkái közül a makói Hagymaház, az egri uszoda. Építészként fő műve az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilonja. Máig száznál több különböző funkciójú, jellegzetes stílusjegyeket hordozó, a hagyományos alapanyagok s főleg a fa felhasználásával készült épületének hagyományőrző szerepet is szánt, a fát nem díszítőelemként, hanem szerkezetként használta. Organikusnak nevezett építészetének szándéka és célja, hogy egylényegűvé váljék az épület a környezettel, szervesen illeszkedjék a tájba. A kissé historizáló, olykor romantikus, a népies formavilágot átszellemítő, jelképekben gazdag épületek tagadhatatlanul védjeggyé váltak. A jurtasziluett, a szabálytalan ablak- és ajtóformák, a maguk természetességében meghagyott fatörzsek mint tartó- és/vagy díszítőelemek, a honfoglalás kori mitológiai utalások határozzák meg építészetét. Hitte és vallotta, a népművészetnek különös, megkülönböztetett a szerepe a magyarság életében: (...) A magyar népművészet olyan univerzális, ősi tartalmat hordoz, amelyben megszólal valami egyetemes. Ugyanez vonatkozik a népi építészetre is. Olyan fantasztikus világot jelenít meg, amit követni kell, ahogy Bartók is tette a pentatóniával, a 20. század legmodernebb zenéjét hozva létre belőle." S számtalan interjújának egyikében azt is elmondta, mit jelent ez az építészetben. (...) A lakásnak van egy, az élettel átszőtt centruma, a többi részfunkció. Ez a parasztház. Egy pitvaron keresztül bemegyek az életbe, mert ezt régen így hívták, ahol ott az asszony, egy olyan lakókonyha, amelyikből egyik oldalra nyílik a tisztaszoba kis ház esetén, másik irányba a kamra, de van úgy, hogy egy másik szoba is. Nem egy szellőzetlen és megvilágítatlan előszobán keresztül botorkálok be, hanem belépek az életbe. Nem a pénzről szól a történet, hanem az életről. Ezért hívjuk élő építészetnek. Ráadásul a magyar nyelv rendkívül plasztikusan és tisztán használja azokat a terminus technicusokat, amelyek egy épületre vonatkoznak. Egy oszlopnak feje, törzse, lába van. Egy homlokzatnak van két szeme, az ablaknak szárnya és szemöldöke, kapunak szárnya stb. Tehát a magyar nyelv magával hordoz olyan régi, történelemben használt építészeti elemeket, amelyekre mi már nem emlékezünk vissza. Stílusa iskolát teremtett, értékközpontú tudásának továbbadását élete központi feladatának tekintette: – A Kós Károly Egyesülés működtet egy Vándoriskolát. Végzett építészek jelentkeznek, három és fél éven át vándorolnak az egyes cégek között, és utána le kell tenniük a mestermunkát, ami csak megépült épület lehet. Ez alatt a négy év alatt ember lesz belőlük. Aki pedig nem, az elmegy. S amikor Magyarországon árvíz vagy a vörösiszap pusztított, a Makovecz-iskola sietett a bajbajutottak segítségére: – Jelentem, több száz ház épül Kolontáron és Devecserben, a Miskolc melletti Felsőzsolcán pedig már 130 házban laknak is. Mi nemcsak tervezőként voltunk jelen, hanem szervezőként, és jelentem, hogy Kolontáron 134 000 forintért építettek egy négyzetméter lakást, holott ennek az ára 250 000 fölött van. (...) Kivitelezők is fölvállalják azt a veszteséget, amit ilyenkor illik fölvállalni. Kivéve a bankokat. Néhány műve Erdély földjén áll: Kolozsváron és Vargyason református, Csíkszeredában katolikus templom, Sepsiszentgyörgyön református ravatalozót építettek, s egyszer talán Temesváron is elkészül az Új Ezredév néven megálmodott református templom, melyet az ott élő magyarság kulturális központjának is szánt. A csíkszeredai katolikus templom elsőként készült el az erdélyi Makovecz-templomok közül. 2003. október 18-án Nagyboldogasszony és a magyar szentek tiszteletére szentelték fel a tervezője szerint "építészeti magyar magzatot". A kéttornyú centrális templom a magyarság múltját és jövőjét ötvözi. A tornyok előtt kapubejáratok, fölöttük öt-öt kereszt hirdeti a keresztény magyarság tíz évszázadát. A kapumotívum a szentírásból és a helyi hagyományból való: Tárjatok kaput, hadd vonuljon be az igaz nép, amely őrzi a hűséget. A kolozsvári Donát úti református templomot 1994–97 között tervezte, az alapkövét 1998-ban tették le, és 2008. május 4-én szentelték fel. "Tíz évig épült, s nem kaptunk engedélyt, míg az előtte húzódó úton el nem készült egy ortodox templom, de végül sikerült." A vargyasi református templom. "(...) Vargyasról felhívott a nagytiszteletű úr, hogy van egy düledező fatemplomuk, tervezzek helyette valamit. Mondtam, ha ledöntik, szóljanak. Ledöntötték, és alatta XIII. századi kora román kori templom alapjait találták. Mélyen leástunk: faragott kövek kerültek elő, rózsaablak és még sok minden." Köztük egy azonosíthatatlan, kőből faragott tárgy, melynek oldalán rovásírással Szent Mihály neve szerepel. Makovecz szerint a lelet európai szenzáció, mivel az eddigi ismeretek szerint a Szent Mihály-kultusz legkeletibb állomása Gyulafehérvár volt. Valamennyit beépítették az új Isten Házába. 2005-ben szentelték fel. "Ezekből és sok új gondolatból meg az innen-onnan kapott adományokból megépítettük a református templomocskát. Amikor elkészült, és körülállták a szomszéd falvak népei is, s a templomkert tele volt emberekkel, és fölzengett az ének, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva, az olyan pillanat volt, amikor az ember csöndesen azt mondja magában: rendben van, megérte." A sepsiszentgyörgyi új református ravatalozó terveit Incze Sándor református esperes kérésére 1998-ban rajzolta meg Makovecz Imre. A Vigasztalás Házát 2005 szeptemberének végén szentelték fel. A ház halotti templom, ősi hagyományokat idéző dombház, ahol a torony a felszálló lélek, a kupola pedig a mindenséget jelképezi – jellemezte az épületet tervezője. Egyszer, amikor szemrevételezte a munkálatokat, nevetve mondta: Látják, pápista létemre ismét a protestánsoknak dolgozom. Amikor először erre jártam, friss, zöld tájban állt e szépséges templom, most körben e szürke, jellegtelen betonrengeteg... Értette a munkások nyelvét, pillanatok alatt tisztázták, miként illeszthető össze két hajlított gerenda, vagy hogyan bírja a mifelénk erős széljárást az épület törékenynek ható, égbe röppenni látszó szárnya. Szemmel láthatóan lenyűgözte őket a különösen szép feladat, az építész egyénisége, s egy ügyes kezű atyhai ács mondta búcsúzóul: Akit elsőnek ravataloznak itt fel, az meg van élve. Hármashalom-oltár. Csíksomlyón épült, 1996 őszén szentelték fel. A világhírű csíksomlyói pünkösdi búcsún magyarok milliói csodálják a nagy építész alkotását. "Amikor felkértek a munkára, azt mondtam, szét fogják szedni a románok. Szerencsére tévedtem, nem szedték szét." Makovecz Imre mind művészként, mind közéleti emberként a magyar élet kiemelkedő személyisége volt, és Kós Károly életmunkáját követve a társművészetek organizátora is egyben. Több alapítványnak adott neve szárnyat, kurátora volt a Balassi-kard nemzetközi költői nagydíjnak, s a Magyar Művészeti Akadémia alapítójaként több mint negyven írót, képzőművészt, zenészt, építészt tömörített maga köré Magyarország határain kívülről is. Isteni segédlettel építő ember, kortárs művészetünk egyik legnagyobb magyarja távozott közülünk – szavaival élve – föld és ég, mélység és magasság eggyé illesztőjeként.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbségi könyvismertetők a kultúraközi térben
Recenzió
Az „új könyvek”, „friss szerzemények” könyvespolcán a legutóbb érkezett művek is több időt kívánnának, mint amennyi dukál. Olyik nem is tegnapi, hanem szinte múlti dejű opusz, egymás mellé kívánkozásuk csupán a recenzens ördögi trükkje által hiteles (valamelyest). De talán megbocsátásra érdemes, ha a könyvek lajstroma nem a kiadói idő, hanem az olvasói találkozás keretébe illeszkedik.
Így is több hely, s még több idő kellene, hogy méltó gazdagsága mindegyik műnek úgy bontakozzon ki az értékelő sorokban, szinte ne is kelljen már végigolvasni őket. De hát ez (köztünk szólva is) lehetetlen, sőt hamis játék lenne, hisz a „méltó” kultúraközi jelentéstér nem is mindig mutatkozik azon frissiben, csupán az idő öblében és lassú mozgásának folyamatában.
A kapkodós recenzió, avagy a puszta címlajstrom helyett inkább a műveket egyberendező kontextus kapjon helyet, a részkultúrák folyamata, harmóniája és konfliktusaik, ez most itt a cél. A kultúrák közti áthallások, kölcsönhatások vonzzák talán szűkebbre a kört, ide illő művekkel, alkotókkal, továbbgondolandó hatásokkal. Kisebbségkutatás, kulturális sajátságosság, értelmezések és megértések, újraolvasatok és kontextusok tehát a hívószavak, melyek az alábbi válogatást eredményezték. A kapkodó szemléért megbocsátást remélve – merthogy csak töredék tanítások surranhatnak át a közvetítő szándékán is, miképp a művek mélyebb tartományaiban nemegyszer...
Alapítók, közdők, vitatkozók
Mindjárt az első opusz is durva kontrasztot tükröz a kultúraközi (avagy inkább a rokon kultúrák, szomszédos világok közti) miliőből. Címe: Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról... (Balázs Sándor és mtsai szerk., Kolozsvár, 2009, 204 oldal). Méltatlan kontraszt, hogy a durva tetteket, bornírt döntéseket, megfontolatlan kivagyiságokat és strukturális gyalázatot a színek pompázatos világáért felelős „fehér” szóval szokás illetni.
E rejtjelezett üzenet dokumentumokat, kiadatlan, átbeszéletlen, sérelmesnek tekinthető otrombaságokat tartalmaz – kisebbségi környezetben. Közrebocsátója a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, mely testület a magyar universitas ügyét veszi szemügyre az európai univerzumban, az impériumváltások során, az egyetemépítési kísérletek és kudarcok historikumát végigkövetve. A szerkesztőbizottság (Balázs Sándor, Bodó Barna, Csetri Elek, Gaál György, Kónya-Hamar Sándor, Somai József) egyfajta mai és történeti értelemben fontossá vált (vagy csak jelen volt) multikulturalitás értékelve alapján ad képet az 1581-ben Báthory István idején alapított első magyar egyetemről, a Mária Terézia által ismét Kolozsvárott telepített karokról, melyek 1872-ben mint újfent megnyitott állami magyar egyetem intézményei karoltak össze, hogy a Ferenc József alatt megizmosodott intézményt azután a román hatóságok 1919-ben ismét bezárhassák.
A háborús idők még olykor kedveztek is, 1946-ban például őrizni is kellett a látszatot, hogy a magyarok egyetemmel bírnak kisebbségi jogaik méltánylása ürügyén, de legott felszámolták a látszatokat 1956-ban, mihelyt az „eseményekkel” szolidáris diákság és tanári kar a „nacionalizmus veszélyét” rejthette magában. A pártállami időkben „népi kezdeményezésre” hallgatva megszüntetett intézmény egy minisztériumi rendelet alapján egyesítésre került, s ha utóbb majd ’89-ben úgy hihette az erdélyi magyarság, hogy a rendszerváltó demokrácia engedi kiteljesedni az önállóságot, tévedett: a kétezres években talpra állott Kezdeményező Bizottság ismét megkapta a vádat, hogy a kétnyelvű feliratokkal többségellenes lázításba és illegális kalandorságba fog.
A kronológia, a dokumentummellékletek, a historikus szigorúsággal követett interpretáció egésze azt sugallja: az egyetem mint intézmény eredendően az ókori szellemi kincsek összegyűjtésének, rendszerezésének, univerzális feltárásának és értelmezésének iskolája volt a 10. században (studium generale néven), s az európai felfogásban az emberi értelembe vetett hit, a megismerő nyitottság és az értelmes gondolkodás rangja eleve hozzátartozott az intézményes tudásátadáshoz. Párizs vagy Bologna, a platóni akadémia vagy épp az erdélyi tudásátadás műhelyei nemcsak universitasok voltak, hanem a tanár és tanítvány protestáns eszmeiségét követő kultuszhelyek, a közös munkára épülő tudás topológiai esélyei. Ehhez már a teológiai és morális fennség többleteként járult a bizánci túltengést ellenpontozó európai szellem követése, az etnikai közösségek harmóniájára törekvés, a nyelvek bűvkörét átölelő tudás és gyakorlat.
A kötet egyes írásainak (összesen tíznek) aprólékos ismertetése egy kisebb tanulmány vagy kiadósabb feljegyzés volna, ezt szívesen hagyom az Olvasóra. Amit a kötet egésze üzen 240 oldalon: a társadalom relatív teljességének viszonylag komplex értelmezésére és megértésére elszánt törekvés kitartó volta. Ezt tanulhatjuk az alapítóktól, a küzdőktől, a vitatkozóktól, kármentőktől, kálváriajáróktól, az erdélyi magyar felsőoktatás egész históriájából, példázatából... Talán nem is először, de (sajnos, vélhetően) nem is utoljára.
Súlyos vétek
Tudás és társadalom elméleti viszonyrendszere, a megfigyelés, megértés, élmény szemantikai probléma-tára ugyanakkor jól láthatóan nemcsak az erdélyi világot vagy a tudástermelő intézmény szekuláris világát jellemzi, de a tudni-nem-érdemes dolgok és a tudottan is kételyekkel körülvehető értelmezések harmóniájának európai vagy még egyetemesebb létfelfogásait szintúgy.
Ugyanez igényt, mintát angolszáz, de elsősorban német és angol típusú kisebbségkorrajzot adja a megannyi össze-nem-hasonlítható módszerrel és szemléletmóddal tárgyalt konferencia-kötet, melyet a kolozsvári Sapientia adott ki 2008. márciusi tudományos találkozójának anyagából. Ez a nemzeteket és kisebbségeket határokon belül, határok alatt és határok fölött is szemügyre vevő szövegválogatás a kisebbségiséget mint uniós kihívásnak és ugyancsak uniós újításnak is szerepet adó tüneményt járja körül.
A Bodó Barna és Tonk Márton szerkesztette kötet (Nations and National Minorities in the European Union. Sapientia – Hungarian University of Transylvania, Cluj-Napoca, 2009, 263 oldal); nyelvek, identitások, kistáji és interetnikus kapcsolatok, kultúraközi játszmák megannyi verzióját vonultatja föl tizenhét szerzői-előadói anyagban, s ha szabad az interkulturális sugallatokra hallgatni, röviden úgy fogalmaznám: uniós félszekkel tálalja azt, amit a kutatók széles köre, diákok és egyetemi oktatók, cigánykutatók és erdélyi politológusok, történészek és nemzetközi jogászok szinte egybehangzóan úgy értelmeznek, mint Európa felkészületlenségét az újonnan csatlakozó országok kisebbségi közösségeinek befogadására.
Csupán néhány névvel jelezve a tematikákat: Bodó Barna nemcsak kutatói és tudományos sorsával, de a Babeş–Bolyai Egyetem historikumával is illusztrálja, milyen befogadáshiány ül még mindig a magyar népességen Kolozsvárott...; Vizi Balázs a regionális és etnikai kisebbségi mozgalmak európai állapotával igazolja a felmerülő kételyeket, Christoph Pan a minoritások uniós játszmáinak esélytelenségeiről értekezik, Vasile Docea egyenesen a történeti értelmezések tüzébe engedi a kisebbségtematikákat, Binder Mátyás hasonló alapon történeti, de a magyarországi cigányságkutatásban már empirikus élmény révén igazolja a képességhiányt, mely a magyar társadalom befogadáshiányos felfogását jellemzi, Nádor Orsolya az egy-, két- és többnyelvűség esélyeit latolgatja az uniós dilemmák közepette, Egyed Péter számára a liberális jogszemlélet és a kisebbségpolitikák sutasága nyújt kritikai felszínt, Szoták Szilvia pedig egy magyar–osztrák kisrégió határdiskurzusaival illusztrálja a közeledés és távolságtartás esélyeit.
A könyv német és angol nyelvű írásai (román összefoglalókkal) éppen a kisebbségi tudásterületek közelségét és egyben távolságtartási stratégiáit jelzik, nemcsak egymástól, hanem az uniós egységesülési játszmák árnyékában is... Olvasata(i) ma már nemcsak a határainkon túli szférákban, hanem a hazai tudományelméleti és interdiszciplináris közegben is kötelező lenne, ha komolyan tudnánk venni a korszakos kihívásait mindezen társadalmi téteknek és játszmáknak. Szinte kézenfekvő, hangsúlyozást sem igénylő, hogy itt a kultúrák közötti kontextus nemcsak határok között, etnikai kontaktuszónák között, korok és körök között, hanem nemzeti, nemzetközi, interkulturális és multinacionális dimenziók között hat, az értelmezés, belátás, elfogadás, kritika és interpretáció annyiféle, ahány európai nézőpontot csak felvesz a gondolkodó egyed.
Súlyos vétek, parttalan kontraszt lenne arra tenni a hangsúlyt, mennyire interdiszciplináris ma már minden belátás, s mennyire nem „valakiknek” van „igaza” vagy tévedése... – hanem éppen ellenkezőleg: minél kevésbé komplex egy etnikumközi vagy kultúrák közötti kölcsönhatás-elemzés, annál kevésbé érvényes bárminő megállapítás róluk mint öntörvényű elemekről. De hisz ezt voltaképpen tudjuk is, csak éppen a megjelenésmódok és mutatkozások sokszínűsége vakít el néha, midőn a komplexitást hangsúlyozva látszólag feledjük az egyedit, vagy fordítva, méltán sokra tartva a másságot, a hasonlóság érdeme halványodik el pillantásunk előtt.
Hasonló kétes komplexitással üzen a Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára szerkesztett kötet is, amely Bodó Barna, Bakk Miklós és Veress Károly szerkesztők jóvoltából Kisebbségben, közösségben címmel (Politeia Egyesület – Bolyai Társaság – Communitas Alapítvány, Kolozsvár, 2008, 400 oldal) jelöli az illúziók, nosztalgikus elvágyódások és misztikus megváltások képzeletvilágán túli cselekvő közösséget, melynek a létige, a hogyanlét módja, a kitartó feladatvállalás tisztessége adja ellenpontját azok számára, akik nem kilépni próbálnak az alkalmazkodás kényszereiből, hanem együtt létezni azokkal.
A tizenhét szerző fölsorolása nem adott lehetőség itt, a tárgyalt tematikák sokszínűsége pedig az ünnepelt iránti elkötelezett kapcsolatot, szellemi örökségvállalást, mintakövetést tükrözi, ezekből néhányat fölidézni viszont mind gyakrabban figyelembe venni volna érdemes: az „identitástudatunk zavarait” már a nyolcvanas években megkomponáló Balázs Sándor filozófiai, történeti, szociológiai, demográfiai, jogi, pszichológiai alapozással él, s az üdvözlő írások is ezekről a tudásterületekről hoznak megvilágosító fényeket.
A romániai tudományosságban kivételes fontosságú iskolát nyitó Dimitrie Gusti szellemét idéző és munkásságát tolmácsoló Balázs Sándor a tisztelgők körétől nem ok nélkül kap filozófiai realitásfogalmakról, angolszász kisebbségfelfogásokról, jogi autonómiákról, iskolai motivációról, multikulturális egyetemépítésről, a román demokrácia rendszerváltás-kori jellemzéséről, nemzetdefiníciókról, politikai aktivizmusról, geopolitikai szinergiáról, nemzeti kisebbségvédelmi gyakorlatról, kétnyelvűségről, uniós jogrendről szóló tanulmányokat... – mindezek éppen a multikulturális kisebbségi létformák, alapjogok és létvalóságok felől nézve taglalják azt az állapotot, amelyben a klasszikus erdélyi kérdés: „lehet, vagy nem lehet” megmaradásra törekedni, nem csupán megerősítő választ nyer, de a nemzetközi (térbeli) és történeti (időbeli) harmóniakeresés példái révén olyan visszaigazolást is, melynek épp az ünnepelt életművében gyökereznek sorskérdései.
S nem azért, mert akár a román tudományosság, akár az interkulturális párhuzamok oly kézenfekvővé teszik (ezért is!), de szinte kézre jön az a kötet, amelyet a 2007-ben rendezett Valorile multiculturalităţii című konferencia anyagából állított össze Brassai László és Victor Sibianu, azonos kötetcímmel, a multikulturalitás értékeit követve és felmutatva (Alteris – Státusz Kiadó, Árkos–Csíkszereda, 2007. 400 oldal).
A konferencia-előadásokat tartalmazó kiadvány az uniós befogadás határpontját tekintve oly kapacitásokkal, készségekkel, nyitottságokkal és zárványokkal foglalkozik, melyek az interetnikus disputákban (Miklósné Zakar Andrea), helyi nyelvjátszmákban (Bodó Barna), szabályozott tudástörténeti terekben (Dorel Marc, Ioan Popa, Rákóczi Zsuzsa, Diana Dumitru), területi identitásokban (Bugovics Zoltán, Minorics Tünde, Ionan Marian Ţiplic, Simon Zoltán, Mazzag Éva, Lavinia Bârlogeanu), és etnikai vagy vallási mezőben (Grosz Irma Emese, Csomortáni Erika, Oláh József, Florentina Harbo, Szász Antónia) keletkeznek.
A szövegválogatás nem óhajt politikai konfrontáció eszközévé válni, de kölcsönös tanulsággá igen, miként is beszélhetők el a politikai, érzelmi, származási és műveltségi közösségek konfliktusai a történő történelem múltjában vagy jelenében. Éppen a multikulturalitás mint érték, a többrétegű identitás mint helyzet, a többnyelvűség mint állapot és esély a meggyőző ezekben a dolgozatokban, melyek egyébiránt egy kivételesen tudományáhítatos kis kollektíva apró szentélyében (Árkoson) zajló nemzetközi konfrerencia előadásai voltak, a hazai (és talán nemzetközi) tudományos közéletben rendkívül ritka gesztussal, mindjárt a regisztrációnál kézbe kapott kötetként, s kiegészítve egy másikkal (ALTERIS – Asociaţia Multiculturală, Anuar, vol. I.), mely hasonlóképp a meghívott előadók írásaiból vett mustrával nyitott azonnal nemzeti és tudásterületi, nyelvi és kultúraközi kölcsönhatások felé.
Az árkosi konferencián lezajló miliő-építés, műhelyszervezés, értelmezési konstrukcióformálás talán rögtön a konferencia közegében még nem annyira, de hosszabb távú hatásában a mélyebb átlátás, az európai párhuzamokra és nemzet- vagy közösség-építési stratégiákra vonzotta a figyelmet, magyar és román cigánykutatás, szubkulturális politikai mozgalmak, kisebbségi kommunikációk, együttélési és határformálási tétek ismertetései révén.
Kisebbség, ha relatív többséggé lesz, vagy ha környezetében a vesztességtudat egyéb külső okok miatt eluralkodik, és helyzetét a mindenkori mennyiségi/demográfiai kontraszt formálja, mindig és mindenhol szükségképpen kell tapasztalnia hajlamok megnyilvánulását a sztereotipizálásban és előítélet-formálásban. A megoldásokról, mintákról és példázatokról számos klasszikus mű forog közkézen, de bizonnyal méltó jelentősége van (vagy lehet) a kortárs felfogásokból, jelenkori interpretációkból származó áttekintéseknek is.
Ezek egyikeként hiánypótló szerepet kap az a kötet, melyet Dranik Réka formált Sztereotípiák és előítéletek címen a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál (BBTE, Kolozsvár, 2008, 177 oldal), hogy tankönyvvé válva a megismerés, a belátás, a reprezentációk, a sztereotípia- és előítéletkutatás története, módszertana, valamint több mint száz évre visszatekintő példatára segítségével a kortárs gondolkodási sémák felé vezesse az érdeklődőt. A cigány, zsidó, magyar, szőke nő és boszorkány-sztereotípiák jókora gyűjteménye a kötet mintegy harmadát adja, megannyi illusztrációval, szövegidézettel, hogy az elméleti eligazító és a kutatásmódszertani zárófejezet közötti összefüggések harmonikussá válhassanak.
A szerző érzékenysége oktatási gyakorlatra vall, vagyis arra a rutinra, amely a környező világban elfoglalt hely, a megszerzett ismeretek és az egyén, illetve csoport viszonyrendszerében kialakult-megerősödött eligazodáskészség alapján határozza meg az előítéletek életvezetési értékké váló funkcióit: ennek alapján megkülönböztet perceptív (megismerési) besorolást, önmeghatározási motiváltságot, a különbözőség előnyéből fakadó és a csoport-hovátartozási gyakorlat szerinti, illetve ideologikus-érdekérvényesítési dominanciát, melyeket ha nem is felment, de árnyaltan helyére tesz és elősegíti a sztereotípiák nem sztereotipikus belátásának megoldásait.
Átmeneti rítusállapot
A tudni érdemes tudások közé tartozik ugyanakkor egy terület, amely éppúgy, mint a „nép művelésének” egyik technológiája, s épp az utóbbi időkben sokkal sikeresebb is, mint a tudományos felöltözködés igénye és értékrendje, vagyis a vásárlás és a korszakunkra jellemző új „aranyláz” legmérvadóbb formája: a fogyasztói magatartás. A versengés, a bőség, a marketing uralma, a társadalmi együttműködési és kizárási formák új hatásmechanizmusai ma már vitathatatlanná teszik, hogy a zsákmányolók egyik, a termelők másik, a kisajátítók harmadik és az újraelosztás új korszakaira jellemző további, jóval „betegesebb” életvilágok ezen felüli sajátos keretéről van szó, mely éppúgy összefügg kultúraközi kapcsolatokkal, hardverrel és szoftverrel, mint életvezetési értékek válságával, kapcsolathiányokkal és kiszolgáltatottságokkal.
Magát a konzumálás jelenséget nemcsak érzékeljük, de a mindennapi lét szinte minden alakzatában és minden jelenségében jelen van maga a fogyasztás, tekintve a sajtót, reklámokat, utcai figyelemfelkeltést, promóciós kínálatot, on-line keresgélést és informális gazdaságot egyaránt sorra vevő rendszerben. A tünemény nemcsak megismerésre, de kulturális értelmezésre szorul (tegyük hozzá, a tudományos elemzést régóta – mondjuk nem tekintve messzebb, mint Simmelig vagy Weberig, Marxig vagy Veblenig – egyformán izgatva), s épp ezért tanításra, megértésre is érdemesíthető.
E célra készült az az egyetemi jegyzet (Gagyi József: Fogyasztói magatartás. Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Scientia kiadó, Kolozsvár, 2009, 192 oldal), melynek a szerző által adott horizontja nem „a szervezetek világának” makrogazdasági, bankpolitikai vagy tőkekonverzációs szintjén definiálható, hanem épp ellenkezőleg, a szerző antropológiai alapállásából fakadó természetes meghatározottsággal: az emberi dimenziók általi behatároltsággal.
A kötet három nagyobb fejezetének (fogyasztás fogalma, elvek és tartalmak; társadalom mint kooperáció és dominancia terepe; mai feltételek, fogyasztási gyakorlatok rendszere) szinte mindegyikét a kulturális antropológia fókuszpontjai között hangsúlyos termelés, felhalmozás, csere, többlet koncepciójára, a Polányi-féle „nagy átalakulás” és archaikus gazdasági-elosztási viszonyok forradalmi átalakulására vezeti át/vissza/tova. Az emberi tevékenységek praktikus és szimbolikus formái, a társadalmi kommunikáció sodrában zajló elosztási és részesedési viszonylatok, valamint a ragadozói létre kárhoztató modern árucikk-birtoklási lázak fajtái és értékelvei olyan jól tagolt rendben mutatkoznak a kötetben, hogy az vaskos nagy műveket pótol – bár ez nem célja, sőt, ezek felé csak terelgetni próbál.
A „nagy értékváltás” időszakának, századunk elejének alapmozgásait rögzítő zárófejezetében ezt a társadalmilag szervezett átmeneti rítusállapotot, a szolgáltatások és fogyasztási felelősségtudatok nagy komplexitás-dilemmáit, valamint a mindennapi életet átszövő kiszolgáltatódás feszültségeit feloldani képes emberi reflexiót akként értékeli, mint (talán egyetlen, csekélyke eséllyel kecsegtető) mérlegelési feltételt, amely az elemzés biztosítékát még nyújtani tudja. E belátások nélkül a tömegtermelésbe sodródó és java produktumát a szolgáltatások végtelen cserehálózatával helyettesítő korszakos kultúra szomorú végóráit lehet csupán nekrológba foglalni. Ha még lesz ki megírja, hiszen az már nem piaci termék, s lesz ki elolvassa vagy átérezze, hisz erre mind kevesebb az esély...
Brassai példája
Hasonlóképp merész, a szerző-gyűjtő-harácsoló-fogyasztó lények természetrajzával kapcsolatos kérdésfelvetéssel él Brassai László is, aki Válasz a kockázati társadalomra: az élet értelmességébe vetett hit című kötetében (T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010, 176 oldal) az önazonosság-építés és értelemkeresés alternatíváit veszi sorra rövid eligazító elemzésében.
Az „élhető élet” perspektíváját a rizikó-központú gondolkodás helyett az erőforrás-alapú válaszokban és reflexekben nevezi meg, a védőhatások társadalmi tereit és az élményhatásokra pozitív válaszokat adni képes „elköteleződő személyek” biztató életmintáit véve alapul. A relatíve vékonyka kötet (170 oldal) utolsó harminc oldala a felhasznált szakirodalom jegyzéke, ami nem a tájékozatlanság sepsiszentgyörgyi bizonytalankodását mutatja, hanem épp a magatartástudományok roppant széles viselkedési és értelmezési horizontjának átfogási kísérletét, a lehetséges válaszok keresésének végtelen tartományából kimetszett kört, amely attrakcióra sokszor éppen az erdélyi tudományosság volt képes impozáns példáival az elmúlt néhány évszázadban is.
Brassai a perszonális és közösségi fejlődésfogalmak áramából indul ki, s a huszadik századi pszichológiai paradigmaváltás kérdésén átvezetve az életvezetési kérdések korszakos gondjaiig, vagy a lehetségesen időszerűnek tekinthető válaszokig ívelő problematikát abba a bizalmat sugárzó tartományba kalauzol, amelyben a bontakozó lélek és a társas terében eligazodára képtelenné vált ember talán még meglelheti minimális kapaszkodóit. Persze – s ez a kötet fő vállalása – ehhez éppen azoknak kéne az élet értelmességébe vetett hitet úgymond „kézbe adnia”, akik sokszor maguk sem birtokolják, nem látják át vagy nem kezelik reflexíven a kor kulturális és pszichés sodrásainak gondjait.
Kisebbségek-e a fogyasztók, sztereotípiagyártók, kultúraközi határokon mozgók, európai sodrásokba kerültek, egyetemfenntartó vehemenciák, avagy a mindenkori többséggel interakcióban álló, létfeltételeiket etnicitásuk vagy hozott és gyarapított kultúrájukban védeni próbálók? Nem többségiek-e épp ebben a kulturális interferenciavilágban? Nem a többségben lévőkhöz hasonlóan óvják, tartósítják-e a maguk túlélési esélyeit, s viszik tovább örökségeiket...? A válasz sosem egyértelmű – közelítésmódoktól, belátásoktól függ. Mert valahol, valamiben, valakikkel szemben, valamikor mindenki kisebbségi. Minden többség is kisebbségekből áll. Amíg áll...
A. Gergely András
Új Magyar Szó (Bukarest)

Elévülhetetlen, szent helyek
Óvjuk, ápoljuk a honvédsírokat!
Mivel az impériumváltás előtti városok szélein létesült temetők manapság, a nagyfokú urbanizáció következtében értékes, központi területekké váltak, egyre több helyen születik olyan döntés, hogy felszámolják, majd beépítik őket. 
E temetők legtöbbje azonban honvédsíroknak is helyt ad, amelyeket viszont nyíltan vagy titokban megpróbálnak eltüntetni. A legutóbbi honvédsír-eltüntetés Kürtösön, tavaly történt, amikor az 1944 szeptemberében ide eltemetett 20 honvéd nyughelyét a ráhordott több teherautónyi földdel fedték be. Hogy hasonló esetekben mi a teendő, azt az arad-gáji temetőben nyugvó honvédek síremlékének a felszentelésekor dr. Hende Csaba magyar honvédelmi minisztertől kívántuk megtudni.
– Miniszter úr, a honvédsírok ápolása terén milyen az együttműködés a román hatóságokkal?
– Velük rendezett az együttműködésünk, erre vonatkozó nemzetközi megállapodás van érvényben Romániával. Ennek értelmében ők ápolják az ország területén található mi hadisírjainkat, aminek fejében mi gondozzuk a nálunk nyugvó román katonák síremlékeit. Mivel azonban ez a terület Magyarországon a korábbi időben nem kapta meg azt a szükséges figyelmet, amit amúgy megérdemelt volna, egy évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy önálló szeretetegységet hozok létre a Honvédelmi Minisztériumban, közvetlenül a miniszter alárendeltségében, amelyik közvetlenül a hadisír gondozással foglalkozik. Korábban a Hadtörténeti Intézet egyik osztályaként működött e tevékenység, ezért nem lehetett kellően hatékony, tehát ezen akartunk javítani.
– Hova lehet fordulni olyan esetben, amikor magyar hadisírokat próbálnak meg eltüntetni?
– Közvetlenül hozzám forduljanak, én a hatályos nemzetközi szerződések, illetve a szűkös anyagi erőforrásaink keretei között is meg fogok tenni mindent azért, hogy hőseink, mindazok, akik a hazáért áldozták életüket, méltó megbecsülést és tiszteletet – aminek feltétlennek és időtlennek kell lennie –kapjanak. Én nem értek egyet, nem is tartom lehetségesnek, hogy a hősi halott sírja azonos elbírálás alá essen bármilyen, temetőbeli sírhellyel. A hős sírja soha nem évülhet el, soha nem kerülhet beszántásra, nem temethetnek rá mást. Minden időben a nemzeti kegyelet megnyilvánulásának, a helyszíne, egy szent hely, legyen az bárhol a Kárpát-medencében.
– Kaphatnánk-e egy pontos elérhetőséget, amelyiken kapcsolatba tudunk lépni egy ebben illetékes szakemberrel?
– Mondom az e-mail címet: minister@hm.gov.hu, tehát ide írjon mindenki, aki magyar hadisír ügyében bármilyen visszaélést tapasztal.
– Köszönjük, élni fogunk a lehetőséggel. Kérem, arra válaszoljon még, milyen érzés honvéd síremléket felszentelni abban a városban, amelyik 1944 szeptemberében 8 napig magyar volt?
Nagyon jó, megható érzés. Boldog vagyok, amiért itt lehettem.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Konferencia Wagner Nándorról és a cunamiról
Kedden délután a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházkerületi Központ Dísztermében artott előadást Kiss Sándor a Wagner Nándor hagyatékát kezelő Academia Humana Alapítvány elnöke.
A keddi nap folyamán a váradi József Attila szobor és a Wagner Nándor emléktáblájának megkoszorúzása után a szervezők és résztvevők átvonultak a Lorántffy egyházi központba. Itt elsőként Wagner Chio asszony, Wagner Nándor özvegye köszöntötte az egybegyűlteket elmondva, hogy a japán-magyar diplomáciai kapcsolatok száznegyven éves évfordulója alkalmából látogatott a japán delegáció Wagner Nándor szülővárosába és Magyarországra. Chio asszony bejelentette, hogy az Academia Humana Alapítvány Wagner Nándor Alapítványra változtatta nevét. Majd kifejtette, hogy Wagner Nándor minden művének alapvető üzenete a remény, hozzáfűzte, hogy a Japánt ért hatalmas természeti katasztórfa arra indítja a távolkeleti népet, hogy megtalálják és megtartsák az emberi kapcsolatokat, mert csak a szolidaritás segíthe a közösségeknk a bajban.
Ezt követően Biró Rozália Nagyvárad alpolgármestere köszöntötte Wagner Chio asszonyt, elmondva, hogy Wagner Nándor özvegye példát mutat az önkormányzatnak és mindenkinek arra, hogyan kell kepcsoltokat építeni és ápolni.
Életmentő rendszer
Majd Kiss Sándor alapítványelnök tartott két előadást a megjelenteknek.Először Wagner Nándor munkásságáról beszélt, különös hangsúlyt fektetve a Filozófiai kert című nagyszabású kompozícióra. Megtudtuk, hogy a budapesti alkotás tizennyolc nap alatt épült fel a Gellért hegyen, majd később Tokioban is elkészítették ennek másolatátát kisebb módosításokkal. Elárulta, hogy a nagyszabású alkotás rongálók áldozatává vált, 2007-ben ismeretlenek három szobrot elloptak a kompozícióól, és a tettesek azóta se kerültek kézre. Végezetül a japán cunamiról tartott előadást Kiss Sándor, amelyben nagyon sok ember vesztette életét. Kiss Sándor, aki a cunami idején maga is Japánban tartózkodott, elmondta, hogy Japánban háromévente van cunami, így a japánok szinte már hozzászoktak ehhez a természeti csapáshoz, azonban az idén márciusi cunami talán a legpusztítóbb ilyen jellegű természeti katasztrófa volt a szigetországban.
Megtudtuk azt is, hogy egy számítógépes program segítségével a cunami partot érését megelőző tíz- tizenöt percben értesítették automaikus mobilüzenetek a lakosságot, hogy meneküljenek magasabb övezetekbe: ez a rendszer mintegy ötvenezer ember életét mentette meg.
erdon.ro

Hadtestparancsnokság, iskola, Majális utca 23., Szeku
A Szabadság szeptember 14-i számában, A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra című írás második, befejező részének vége felé, az egyik bekezdésben Sas Péter ezt írja: „A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének »magyaros« díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában, bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt.”
Az épület utóélete azonban nem így alakult. 1943 februárja, a sztálingrádi, majd nyáron az észak-afrikai vereség után, talán az elvakultak körében is földerengett, hogy a nagy náci győzelem bizony hanyatlásnak indult. 1944 tavaszától a helyzet gyorsan változott. Magyarország náci megszállása után a repülőgépek mind sűrűbben zúgtak Kolozsvár fölött. Következett májusban a zsidók embertelen elhurcolása. Azután a magyarországi városok, köztük június 2-án Kolozsvár bombázása. Valamiféle közelgő világvége hangulat kezdett terjengeni. Nyolc és fél éves voltam, de rám is hatottak az események, éreztem a növekvő feszültséget.
Augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára. Szeptember elején, amikor a magyar csapatok átlépték a második bécsi döntés utáni határt, így Feleken is túljutottak, az arcvonal mondhatni karnyújtásnyira közelítette meg a várost. A Tordai út elején lakó nagyanyámékhoz menet, apámmal együtt szemtanúi voltunk annak, amint a magyar tüzérség Felek felé vonult. Néhány ágyút bivalyok vontattak. Ez bizony nem hernyótalpas vontatású német tüzérség, gondoltam gyermekfejjel.
Rendkívül mozgalmas napok következtek. Reggelente főleg német, Torda felé vonuló harckocsikat, lánctalpas teherkocsikat lehetett látni. Este ugyanezt visszafelé. De napközben is tele volt a belváros mindenféle katonai szállítóeszközzel. A Brassai utca teljes hosszában német hernyótalpas teherkocsik, a Sétatér fái alatt harckocsik vesztegeltek.
A város fölött a magyar és német vadászgépek mellett megjelentek a szovjetek is. Légi harcokban kavarogtak a város fölött. Előfordult, hogy a románok zsákmányolt német gépekről fedélzeti fegyverrel lőtték a belvárost, az utcán közlekedőket. Mire légiriadót fújtak, eltűntek.
Este következett az elsötétítés. Villanygyújtás előtt az ablakokra belülről feketepapíros sötétítőket kellett föltenni, ne szivárogjon ki a fény, teljes sötétségben legyen a város. Szovjet repülőgépek azonban úgynevezett Sztálin-gyertyával, ejtőernyővel ereszkedő vakító fényű, égő magnéziummal világították a várost, és lőtték az utcákon veszteglő katonai járműveket. Magyar és német katonák puskalövésekkel kísérelték meg leszedni a „gyertyákat”, de nem sok sikerrel.
A házunkbeli, május végétől lezárt zsidó imaházat a hadsereg kinyitotta, kiürítette, és gép- és harckocsi-alkatrészeket, kétezer literes üzemanyagtartályt helyeztek el benne. Mi, házbeliek, nem örvendtünk ennek. Meg az ezt követő nagy jövés-menésnek sem. A Torda körül dúló harcokból, főleg esténként, pótalkatrészért teherkocsikon honvédek érkeztek a ház elé. Apám tőlük értesült az egyre súlyosabb helyzetről.
Verőfényes, meleg szeptember volt, akár az idei. Ötvenéves, már nem hadköteles apámat helyben mozgósították, a téglagyári csűrökben, a lőszerraktárban dolgozott. Anyámmal ketten voltunk otthon. A hónap közepén, egy nap, dél tájban, gyorsan erősödő repülőgépzúgásra lettünk figyelmesek. Ez nem volt szokatlan, de most a zúgást hirtelen iszonyú robbanás hangja nyomta el. A ház falai megremegtek. Anyám magához ölelt, s a konyha és a kisebbik szoba közti ajtónyílásba lépett. Körzeti légoltalmi-parancsnokhelyettesként tudta, az ajtónyílás bombázáskor kevésbé veszélyes hely, mert ha a mennyezet le is szakad, az ajtónyílás a küszöbbel fennmarad.
A hatalmas dörrenést még néhány követte, miközben lakásunk, bár falai fél-, sőt helyenként méter vastagok voltak, minden eresztekében recsegett. A támadás oly váratlan volt, hogy a szirénák csak a robbanások után bőgtek fel. Futótűzként terjedt a hír, hogy a Hadtestparancsnokságot bombázták.
Légiaknákkal. Levegőben robbanó bombákkal. Az Árpád út bal oldalán, a 27. szám alatti hatalmas épület falait ez nem rombolta le, az ajtókat, ablakokat azonban a rendkívül erős légnyomás teljesen tönkretette. Valószínűleg a bent tartózkodók közül sokan meghaltak – köztük Szálasi Béla ezredes –, megsebesültek. Az épület előtt az utca megtelt üvegszilánkokkal, fadarabokkal, törmelékkel, mészporral. Az ott veszteglő gépkocsik hasznavehetetlenné váltak. A környékbeli házak valamennyi ablaka kitört. A közeledő világvége-hangulat mind nyomasztóbbá vált. Ehhez a Csak egy nap a világ című film falragaszai, a címmel azonos kezdetű, a zeneboltok hangszórójából is visszhangzó dal ugyancsak hozzájárult. A falakon megjelent kiürítési rendelet szövege – „mindenki meneküljön, jönnek az oroszok, aki marad, Szibériába hurcolják!” – sem a jókedvet, az életörömet fokozta. Hova megyünk, mehetünk? Mi lesz velünk? Ilyen gondolatok kavarogtak bennem. Apám kijelentette, nem megyünk sehova, miért vinnének el az oroszok Szibériába, itt is szükség van emberekre.
Az 1944. október 10-i, éjszakai magyar visszavonulást követő napokban elkezdődött a szabad rablás. Elsősorban a monostori, feleki, szamosfalvi parasztok mindenüvé betörtek, ahova csak lehetett, és mindent elhordtak, amit mozdítani lehetett. Valószínűleg, a Hadtestparancsnokság épülete sem kerülte el figyelmüket. Jóformán bárki bemehetett oda. Két-három évvel később, az épület háta mögött, a Szent István (Rudolf) úton lakó osztálytársammal, hátulról mi is bementünk az elhagyatott épület udvarára.
Senki sem őrizte.
Az épület évekig pusztán állt. 1948-ban a királyságot követő új rendszerben helyreállították, három szakiskolát létesítettek benne. Az év őszén, telén a diákok lelkesen segítettek a gáz bevezetésében [Kovács József közlése]. Az épülettel szemben állva, a bal szárnyban működő magyar tannyelvű fémipari középiskola volt a legnagyobb. Középen az Unirea – a Junász-féle gépgyár, a Magyar Acélárugyár utódjának – magyar és román tannyelvű szakmunkásképző iskolája [Bajusz Jenő és József Mihály közlése], a jobb szárnyban pedig az ugyancsak vegyes tannyelvű villamosipari szakiskola [Kovács József közlése] kapott helyet. Az épület mögötti udvaron, az egykori kocsiszínekben, garázsokban rendezték be a tanműhelyeket, szerelték föl a szükséges gépeket [Kovács József közlése].
1955 nyarán, tanévzárás után, a magyar tannyelvű fémipari középiskolát és a villamos iparit megszüntették, az Unirea szakiskoláját a Monostori út (Mócok útja) és a Bem (Coşbuc) utca sarkán álló épületbe költöztették. Az udvari tanműhelyek gépeit rabokkal gyors ütemben szereltették le és az új iskolába szállították [József Mihály közlése]. Az így kiürített épületet az alagsori cellák építésével, a kihallgató irodák kialakításával a parancsuralmi rendszer politikai rendőrségének, a hírhedt szekuritáténak a székházává alakították. 1989. december végén, a parancsuralmi rendszer bukása után, a szekuritáté megszűnt. 1990 tavaszától a helyében létrehozott hírszerző szolgálat székháza lett.
De hol volt azelőtt ennek az elnyomó intézménynek a székháza?
Melynek elődje a Siguranţa (siguranţă n fn ‘biztonság’), a királyi Románia állambiztonsági rendőrsége volt.
Az 1947. december 30-i úgynevezett népköztársaság kikiáltásával teljessé vált pártállamban az addigi királyi sziguránca helyében létrehozták az úgynevezett népi demokrácia szekuritátéját (securitate n fn ’biztonság’), az állambiztonság védelmére létrehozott politikai rendőrséget. A pártállami parancsuralmi rendszer elnyomó és megtorló gépezetének legfontosabb szervét. Székháza ez időtől az 1950-es évek közepéig a Majális utca 23. (1940-ig 17.) szám alatt volt.
Az eredetileg a Görögtemplom utcába is átnyúló telek 1869-ben Groisz Béla apjának, Groisz Ferdinándnak a tulajdona – akkor Majális utca 5., Görögtemplom utca 4. A most Majális utca 23. szám alatti házat valószínűleg az 1897-ben elhunyt dr. Groisz Béla neves szemorvosnak az örököse vagy örökösei építették. 1914-ben Groisz Jolán bankhivatalnoknak, 1917-ben Vinczenti Károlynénak a tulajdona, 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok, 1940 és 1944 között a Magyar Földmívelésügyi Minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztályának székháza volt.
A pártállami rendszer nem vesztegette az idejét, a politikai rendőrség „biztonsága” érdekében 1949 tavaszán kitelepítették a szomszédos házak lakóit, ingatlanjaikat elkobozták. Erre a sorsra jutott a 25. szám alatt lakó egyik osztálytársam családja is. Az alagsorban szűk cellákat építettek, s a kihallgatások, vallatások idején ezekben tartották, pontosabban zsúfolták össze a foglyokat. 1952. augusztus 22. és október 16. között magam is három itteni cella „vendégszeretetét” élveztem.
2009 nyarán a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Bizottság ásatásokat végzett az épület alagsorának udvar felőli részén, egy földdel tele helyiségben. Föltételezték, hogy annak idején, az 1940-es évek végén, az 1950-esek elején, mikor ez volt az állambiztonság székháza, itt több letartóztatottat végeztek ki és földeltek el. Az ásatások azonban nem igazolták a föltevést.
Miután a Majális utca (Köztársaság, Republicii) 23. szám alatti épületből a hírhedt szekuritáté az Árpád úti Hadtestparancsnokság épületébe, a három iskola helyébe költözött, a Majális utca 23. számú épület nem maradt üres. Ezt az addig az Erzsébet út 22. szám alatti, egykori Farkas-villában 1949-től működő Pionírház (Úttörőház) foglalta el. Vér helyett ezután oktatás folyt itt. 1990 utáni neve Gyermekpalota.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Politikai indokot sejtenek a tévés Bardocz Sándor eltávolítása mögött
Leváltották a Román Televízió (RTV) kolozsvári területi stúdiója magyar szerkesztősége éléről Bardocz Sándort, helyére ideiglenesen Orbán S. Katalint nevezték ki. A regionális stúdió nemzetiségi adásának főszerkesztőjét hétfői hatállyal menesztette az RTV vezetősége, az Orbán kinevezéséről szóló határozat pedig tegnap érkezett meg Kolozsvárra; a döntésekről ma tájékoztatják hivatalosan a magyar szerkesztőséget.
A posztot 2003 óta betöltő Bardocz megerősítette a döntésekről szerzett értesüléseinket, ám mivel a közszolgálati tévé vezetőségétől nem kapott engedélyt, bővebben nem kívánt nyilatkozni. Úgy tudjuk, Bardocz kifogásolja a leváltásáról hozott döntést, amelyet bíróságon kíván megtámadni. Elégedetlenségének oka az, hogy a nemrég lezajlott szakmai minősítésen elégtelen osztályzatot kapott Romeo Couţitól, a regionális stúdió igazgatójától, holott a vezető beosztású tévés munkatársak évente lebonyolított felmérőin korábban mindig jó vagy nagyon jó minősítést szerzett.
Idén egyébként az RTV változtatott a minősítési procedúrán, és a beosztottakat, tevékenységüket egy 50 pontból álló kritériumrendszer alapján mérték fel, de anélkül, hogy az érintettet vizsgáztatnák vagy megkérdeznék. (Értesüléseink szerint az RTV többi regionális stúdiójának vezetői idén még nem estek át hasonló felmérőn). Bardocz megfellebbezte a Couţi által róla kiállított osztályzatot, ám óvását az RTV bukaresti vezetősége elutasította, és azt javasolta a magyar adás főszerkesztőjének, hogy leváltása nyomán vállalja el a 2003 előtt betöltött felelős szerkesztői beosztást. Lapunk értesülései szerint a Donát úti magyar szerkesztőség munkatársainak többsége értetlenül fogadta Bardocz eltávolításának hírét, amely mögött különben sokan politikai indítékot sejtenek.
Úgy tudjuk, az RMDSZ berkeiben egy ideje elégedetlenséget váltott ki, hogy a főszerkesztő a közsszolgálati médiaetika megkövetelte objektív tájékoztatás szellemében a politikai ellentábor képviselőit is meghívta a magyar adásba, amit egyesek úgy értelmeztek, hogy túl nagy teret szentelt az EMNT-nek és az MPP-nek.
Ennek kapcsán Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régióelnöke úgy nyilatkozott: ha bebizonyosodik, hogy ez az oka Bardocz leváltásának, akkor mindez „csúnya politikai húzás” lenne azok részéről, akik politikai befolyással bírnak a közszolgálati médiára. „Bardocz Sándor szakmai tevékenységét nem kívánom véleményezni, annyit azonban elmondhatok, hogy a regionális stúdió magyar adása az elmúlt időszakban kielégítően viszonyult a többosztatú erdélyi magyar politikai színtérhez. Remélem, a főszerkesztő leváltásával nem az a cél, hogy megszűnjön az eddigi kiegyensúlyozott műsorpolitika” – szögezte le lapunknak Gergely.
A Krónika információi szerint a magyar szerkesztőség munkatársai közül többen attól tartanak, hogy az új főszerkesztő kinevezésével növekszik az RMDSZ-nek a regionális csatornára gyakorolt befolyása, tekintve, hogy Orbán S. Katalin Sebesi-Karen Attilának, az RTV vezetőtanácsa RMDSZ által delegált tagjának a felesége.
Az ideiglenesen kinevezett főszerkesztő azonban lapunk kérdésére rágalomnak nevezte ezeket a véleményeket, leszögezve: nem azóta dolgozik az újságírói pályán, amióta Sebesi-Karen felesége, továbbá külön kell választani a közszolgálati csatorna központi, illetve a regionális stúdió igazgatótanácsát, valamint az ezekben betöltött tisztségeket. „Mielőtt megkérdezték, hogy elvállalom-e a tisztséget, engem a kolozsvári stúdió vezetősége javasolt főszerkesztőnek, amit a bukaresti testületnek el kellett fogadnia. De én nem azáltal váltam újságíróvá, hogy a férjem milyen tisztséget tölt be valamilyen testületben” – jelentette ki a Krónikának a korábban a Bukaresti Rádiónak és a Duna Tv-nek is dolgozó újságíró. Orbán S. Katalin egyébként korainak tartotta arról beszélni, hogy részt kíván-e venni a tévés főszerkesztői tisztség végleges betöltésére kiírandó versenyvizsgán, terveiről pedig csak azután nyilatkozhat, ha ehhez a belső szabályzat alapján engedélyt kap az RTV vezetőségétől.
A hazai közszolgálati médiában különben nem ez az első eset, amikor házastársak révén „összefonódik” a szakma a politikával. Borbély Melinda, a Marosvásárhelyi Regionális Rádióstúdió kisebbségi adásaiért felelős főszerkesztője Borbély László környezetvédelmi miniszter, az RMDSZ politikai alelnökének felesége, míg Kós Anna, Markó Béla kormányfőhelyettes, a szövetség volt elnökének felesége az RTV bukaresti magyar adásának főmunkatársa.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Hány a csendőr?
Megtört a jég. Megtudtuk, megközelítőleg hány csendőr teljesít szolgálatot a Kovászna Megyei Dózsa György Csendőr-felügyelőségen.
Mindeddig ez nem volt lehetséges, akárhányszor rákérdeztünk, bárki lehetett az intézményvezető, ugyanazt a választ kaptuk: szolgálati titok. A csendőrség tegnapi sajtótájékoztatóján, melynek témája az önkéntes véradás volt, rákérdeztünk, hány csendőr ad vért. A válasz szerint körülbelül száz. Más kérdés arra vonatkozott, az állomány hány százaléka ad vért. Ez meg negyven százalék. Összevetve kétszázötvenes létszámot kapunk.(Szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi kastélyok: titkok, történetek, érdekességek
Folytatódik a népszerű Retropolisz dokumentumfilm-sorozat az ETV-ben
Mától öt új résszel jelentkezik a nagy sikerű RETROPOLISZ dokumentumfilm-sorozat, amely Erdély építészeti örökségének megismertetését és népszerűsítését tűzte ki célul. A nézők és a televíziós szakma részéről is egyöntetű elismerést kiváltó sorozat ezúttal az erdélyi építészet egy másik dimenziójába kalauzol el bennünket: a híres várak, udvarházak, vasúti épületek, fürdővárosok és templomok után most az erdélyi kastélyok titokzatos világába tekinthetünk bele.
A sorozat részei minden kedden 20.30-tól láthatók majd az Erdélyi Magyar Televízióban.
– A filmsorozat nemcsak a múlttal foglalkozik, hanem egy kicsit a jövőbe is néz. Hiszen itt nem csupán bizonyos épületek bemutatásáról van szó, hanem arról, hogy megvizsgáljuk, mi ezeknek az épületeknek a jövője, milyen kulturális, turisztikai, gazdasági lehetőségek rejlenek ezekben az épületekben – mondta Bodó Előd Barna, a sorozat szerkesztője, aki szerint a RETROPOLISZ-t a szükségszerűség hívta életre, hiszen mindmáig nem született még olyan átfogó erdélyi filmes munka, amely az épített örökséggel foglalkozik.
– Abból indultunk ki, hogy itt van egy nagyon gazdag építészeti múlt, amelyet nem vagy alig ismerünk, és ez hatványozottan érvényes a külföldi építészekre is. Azok számára ugyanis valahol Ausztriánál és Németországnál megáll az út: gyakorlatilag nem jönnek tovább, mert nem tudják, hogy Erdélyben milyen gazdag építészeti kincsesbánya van. Ennek a megismertetésében lehet igen jelentős szerepe a médiának és ezen belül a RETROPOLISZ-nak – mondta Bodó Előd Barna.
A Retropolisz filmezési módja, stílusa követi a dokumentumfilm-világ jelenlegi trendjeit, és az úgynevezett "infotainment" elveire épül: a film fiatalos, lendületes vonalvezetésű, amely információközlő és szórakoztató is egyszerre – mondta Keresztes Péter, a sorozat rendezője és operatőre, aki elárulta, a sorozat nem titkolt szándéka az is, hogy kedvet teremtsen a nézőkben ahhoz, hogy felkeressék ezeket a helyeket.
A sorozat részei egyenként 23 percesek, az első részben, október 25-én többek között a Bethlen Gábor által is átalakított vajdahunyadi vár, majd a bethlenszentmiklósi és az alvinci kastélyok kerülnek bemutatásra, a későbbiekben pedig a Teleki, a Haller, a Brukenthal és a Bánffy családok kastélyai tárják fel titkaikat.
Kezdődjön hát a felfedezőút! Ne feledjék, RETROPOLISZ minden kedden 20.30-tól az Erdélyi Magyar Televízióban!
Népújság (Marosvásárhely)

A szakmai elismerés kötelez
Beszélgetés Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia friss tagjával
A román történészek nyitottak a magyar kutatók álláspontja iránt, a megalapozott tanulmányokat a szakma elfogadja – vélekedik beszélgetőtársunk, az ismert marosvásárhelyi történész, nyugalmazott levéltáros, aki idén ősszel tartotta székfoglaló értekezését Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián. Pál-Antal Sándor azt vallja: egyetlen akadémikus sem ülhet a babérjain, aktívan tovább kell szolgálnia a magyar tudományosságot.
Hogyan történik az akadémikussá avatás?
– A határon túli magyarok köztestületi tagok lehetnek, az akadémikusok között tehát külön kategóriát képeznek. Akadémikussá választásom 2010. május 3-án történt meg, most került sor a székfoglaló előadásra, amely egy régi gyakorlat, jelképes aktusa annak, hogy a kutató a legmagasabb tudományos fórum tagjává vált.
Szimbolikus összejövetel, ahová meghívót kapnak az akadémia, a szakosztály tagjai és az akadémia doktorai. Olyan ünnepség, ahová a családtagokat, barátokat, munkatársakat is meghívja az ünnepelt. Kihasználtam az alkalmat, és meghívtam a családomat, a közelebbi erdélyi munkatársakat, történészeket és a magyarországi szakmabeli barátaimat is. Levéltáros vagyok, a legtöbb meghívottam az archívumokban dolgozik. Eljött Szász Zoltán történész, Szögi László, az ELTE könyvtárának főigazgatója, több magyar levéltár igazgatója, például a fővárosi levéltártól, Debrecenből, Veszprémből és máshonnan. Erdélyből is érkeztek, többen Marosvásárhelyről, Gyergyószentmiklósról, Csíkszeredából, Udvarhelyről, de Kolozsvárról is.
Amikor beléptem a terembe, meglepve tapasztaltam, hogy a hallgatóság soraiban mennyi az ismerős arc. Jóleső érzés volt, hogy ezek az emberek végtére is az én tiszteletemre gyűltek össze. Csíkszeredai kisunokám székely ruhába öltözött, rendkívül nagy sikere volt, amint megjelent a teremben. Amikor a diplomát átvettem és a gratulációkat fogadtam, mellettem állt, kezében az oklevéllel.
A székelység múltját több évtizede kutatja, ennek a kitartó munkának az eredménye az akadémiai tagság?
– Meglepetésemre lettem akadémikus. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megbecsül a szakma, hiszen az ember tudományos munkáját elsősorban azok tudják értékelni igazán, akik az eredményeit értik és élvezik. Váratlanul ért, hogy felvettek a jelöltlistára, csupán azután tudatosodott bennem a dolog, hogy az akadémia részéről megkerestek, állítanám össze és küldeném be megjelent írásaim publikációs jegyzékét, s emellett az úgynevezett „citációs jegyzéket” is.
Ezen azt tüntettem fel, hogy a különböző írásaimat mások hányszor és hol használták, idézték. Bizony, több hónapi munkámba került, míg ezt a kettőt összeállítottam, és amikor elkészültem, magam is meglepődtem: több mint 250 írásom jelent meg különböző helyeken és kiadványokban, jelölésem idején 18 könyv szerzőségét vallhattam magaménak, szaktanulmányaim száma pedig 150 körül mozog. Úgy látszik, az akadémikusok közül néhányan úgy ítélték meg, hogy ez a teljesítmény megüti a tagjelöltség mércéjét, így kerültem fel arra a bizonyos várakozólistára.
Három akadémikusnak kellett jelölnie, közülük egy lehetett határon túli – esetemben Pölöskei Ferenc Budapestről, Orosz István Debrecenből és Egyed Ákos Kolozsvárról. Egyik magyarországi akadémikust sem ismertem személyesen korábbról, ők is csak az írásaimból ismertek... A jelöléseket a szakosztályok döntik el. Nemcsak az írásaim listáját kérték, de a könyveimről és rólam fotókat, felvételeket a munkahelyemen, az előadásokról, ahol szerepeltem. Vaskos dokumentációt kellett összegyűjtenem. Csak akkor nyugodtam meg végérvényesen, amikor ténylegesen bekerültem az akadémikusok sorába.
Mivel készült a székfoglaló előadásra?
– Mindenképpen egy komolyabb témát kell erre az alkalomra választani, ez képviseli ugyanis az illető kutatási területét, elfoglaltságát, esetleg kedvenc témáját. Nekem öt is volt, valamennyi a Székelyföld történetével kapcsolatos, gondoltam arra, hogy írhatnék a történeti szimbólumokról, vagy a Székelyföld társadalmi viszonyait boncolgathatnám, végül úgy döntöttem, hogy a 18. század elejének népességi viszonyait elemzem, tudniillik egy ötkötetes sorozatban kiadtam ennek az időszaknak a székelyföldi népességösszeírásait.
Ugyanakkor e korszak pestisjárványaival is foglalkoztam, a járványnak a lakosságszám alakulására gyakorolt hatását is vizsgáltam, és ellentmondást fedeztem fel: miként lehetséges, hogy a pestis olyan sok embert ragadott el, és az összeírások kevéssé tükrözik ezt? Hogyan lehet a valós helyzetet feltárni? Erre szántam ezt az előadást. Elemeztem az összeírásokat, megállapítottam, hogy egy-egy összeírásból milyen társadalmi réteg hiányzik, milyen összeírások kallódtak el, semmisültek meg.
Megállapítottam az összlakosság családonkénti számát, hiszen az összeírások alapja a család, nem az egyes személyek. (Ebben különbözik a modern számlálásoktól.) A szakmai körökben általánosan elfogadott szorzót használtam én is, vagyis a 18. században egy család átlagban öt személyből állott. De ott volt az 1718–19-es nagy pestis, amely Székelyföld lakosságának 40 százalékát elpusztította. Konkrét egyedi esetek alapján próbáltam megállapítani, melyik a helyes szorzó. Az eredmény: egy család 3,2, illetve 3,5 személy nagyságú lehetett akkoriban. Ezzel a családok számát beszorozva kitűnt, hogy a Székelyföld lakossága több mint ötvenezer fővel csökkent!
Tulajdonképpen korrekciós munkát végzett...
– Úgy van, hiszen a különböző vidékekre vonatkozó kutatások szintén foglalkoztak demográfiai kérdésekkel, ám senki sem vette tekintetbe azt, hogy a 18. század elejére vonatkozóan nem lehet az 5-ös szorzót használni. A székfoglaló utáni beszélgetésekből is kitűnt, hogy ez a szemléletmód, amellyel én az összeírásokat kezeltem, újdonság.
Ugyanakkor arra is kitértem, hogy a népességcsökkenés nemcsak a társadalmi, de az etnikai viszonyokban is módosulást hozott. Hiszen a lakosság egy része a pestis idején elpusztult, másik része elmenekült. A nemesek és a szabadrendűek visszatértek a járvány elmúltával, de az elvándorolt jobbágyok nem. Rengeteg jobbágytelek maradt üresen, helyükbe főként a határokon túlról vagy a vármegyékből jött szolgáló embereket telepítettek, akiknek az etnikuma román volt.
Mivel jár az akadémiai tagság?
– Elsősorban kötelezettséggel. Ugyanis az akadémikus kötelessége az, hogy tovább szolgálja a magyar tudományosságot, annak súlyát, jelentőségét gyarapítsa az egyetemes tudományosságban. Nem ülhet a babérjain. Jól hangzik a cím, de több felelősség végső fokon, amely arra kötelez, hogy bármilyen körülmények között helyt álljon, és saját szaktudománya becsületét védje az ember. Azzal jár, hogy folytatni kell a kutatásokat, és a források alapján múltunk egy-egy fehér foltját vagy elferdített vetületét kell eltüntetni, kiigazítani. Ebben áll a történész feladata.
Min dolgozik jelenleg?
– Több dolog is foglalkoztat. Mindig három-négy, esetleg öt vasat is a tűzben tartok. Amikor egy témával foglalkozom, akkor az egyéb témákra vonatkozó információkat is gyűjtök. Sokszor párhuzamosan dolgozom: egy ideig egyik kérdést vizsgálom, azután egy másikat. Hogy melyiknek mikor jutok a végére, az az adott körülmények függvénye. Ami számomra sürgető, az Marosvásárhely történetének folytatása, hiszen 1848-ig megírtam.
Ugyanakor be kell fejeznem a Székely székek a 18. században című forráskötet kiadását, és van egy régi kötelezettségem: Búzásbesenyő története. A különböző tanulmánykötetek felkéréseit nem illik visszautasítani, nem is beszélve arról, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókjának elnökeként magam is szervezek tudományos ülésszakokat, sőt, tanulmányköteteket szerkesztek kiadásra. Ez mind-mind rengeteg időt jelent, és azt szeretném, ha egyik sem szenvedne halasztást.
Közelebbről a Mentor kiadásában jelenik meg a Marosvásárhelyi személyiségek című tanulmánygyűjtemény. Készülőben van a Maros megyei magyarság történetéből harmadik kötete, ezt majd a tavasz folyamán adom át a kiadónak. Ugyanakkor egy kutatócsoport tudományos irányítójaként a 19. századi székelyföldi helynevek többkötetes gyűjteményén munkálkodom.
Van egy másik szívügyem is, hiszen évszázadok óta párhuzamos az erdélyi történet kutatása: egyféleképpen írják a román és másképpen a magyar történészek. A közeledés nagyon lassú, én úgy próbálom kezelni, hogy román kiadványokban az erdélyi, elsősorban a székelyföldi románság történetére vonatkozó tanulmányokat adok közre. Az első tanulmányom ezen a téren a Gyergyói-medencében található román települések kialakulása és az ezzel kapcsolatos kérdések taglalása volt. Meglepetésemre elfogadták, értékelték.
Tehát a román történészek részéről is van befogadókészség, ha az ember megalapozott, komoly tanulmányt mutat be. Elfogadják, tudomásul veszik. Ezen a téren mi, erdélyi magyar történészek, sokkal többet tehetünk.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Újra áll Tisza István és Návay Lajos emléktáblája a magyar Országgyűlésben
Ünnepélyes keretek között avatta fel tegnap ismét Tisza István és Návay Lajos házelnök emléktábláját Kövér László, az Országgyűlés elnöke. 93 évvel ezelőtt éppen ezen a napon gyilkolták meg Tisza István kormányfőt és házelnököt.
Főhajtás a múlt előtt. Kövér László leplezte le a Tisza István és Návay Lajos emlékére újraállított emléktáblát
„Tisza István halála szimbolizálta a történelmi Magyarország sorsát is. Tudta, hogy mi vár hazájára, és mi vár rá, mégsem hátrált meg” – fejtette ki ünnepi beszédében Kövér László. Az Országgyűlés elnöke emlékeztetett, hogy Tisza István az utolsó pillanatokig ellenezte Magyarország belépését az első világháborúba. „Tisza Istvánt nem pusztán mártíromsága tette halhatatlanná, hanem tettei, elvei, amelyeket soha nem áldozott fel a népszerűség oltárán” – fogalmazott Kövér László. Hozzátette: egyetlen cél, egy gazdagodó és gyarapodó Magyarország megteremtése vezérelte. Kövér szerint Tisza István szavai a jelennek is üzennek, egyetlen tisztességes és értelmes politika létezik: a nemzeti érdek feltétlen követése.
„A magyar nemzet sorsát az biztosította egy viszontagságos évezreden át, hogy szerves kapcsolatban tudott maradni a nyugattal, elsajátította a nyugati kultúra vívmányait, de csak egészséges hajtásait ültette át a nemzeti élet talajába” – hangsúlyozta az Országgyűlés elnöke, aki ezután leleplezte az 1918. október 31-én mártírhalált halt Tisza István és a fél évvel később szintén meggyilkolt Návay Lajos egykori házelnökök emléktábláját. A megemlékezésen mások mellett részt vett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Boross Péter volt miniszterelnök, és a Tisza család képviselői is jelen voltak.
Az Országgyűlés Hivatala idén májusban visszaállíttatta a Ház első világháborús hősi halottainak emléktábláját a Parlamentben. Fönnmaradt dokumentumok felhasználásával sikerült a tábla azon párját is újjáalkotni, amely az Országgyűlés Képviselőháza két tragikus sorsú elnökének, gróf Tisza Istvánnak és Návay Lajosnak állított emléket. Ezt a táblát avatta fel újra tegnap Kövér László házelnök. Tisza István az úgynevezett őszirózsás forradalom áldozata. 1918. október 31-én délután Hermina úti villájába fegyveres katonák hatoltak be – hogy kik, máig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni –, és elzavarták a villa őrzésére kirendelt csendőröket, majd rövid szóváltás után agyonlőtték Tiszát, Károlyi Mihály legnagyobb politikai ellenfelét.
Az őszirózsás forradalom az I. világháború elhúzódása miatt elégedetlenkedő katonák és civilek utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal kezdődő felkelése volt Budapesten és a nagyvárosokban 1918. október 28–31. között. Nevét a katonák sapkarózsájának helyére tűzött, a felkelés jelképévé vált őszirózsáról kapta. A forradalom győzelmével Magyarország kivált a világháborúban katonai vereséget szenvedett és a nemzetiségi mozgalmak felerősödése miatt felbomlott Osztrák–Magyar Monarchiából, és államformája először alakult köztársasággá (korabeli elnevezésben népköztársasággá, amely akkor nem politikai beállítottságát, hanem az addigi úri világtól eltérő voltát jelentette és hangsúlyozta csupán). A történetírás az eseményeket a „polgári demokratikus forradalom” elnevezéssel illeti, míg a két világháború között „patkányforradalomnak” nevezték.
A forradalmi zűrzavarban számos törvénytelenség történt mind Budapesten, mind vidéken. Még a lánchídi csata során (október 28.) hárman meghaltak, és több mint félszázan megsebesültek. Fosztogatások, majd a még működő hatóságok által kezdeményezett megtorlások is voltak Eperjesen (100-nál több halott), a felvidéki Galgócon (27 fosztogató letartóztatása), a Muraközben (134 áldozat), a bánsági Kula, Melence, Törökbecse községekben (68 áldozat), Bihar megyében (90 áldozat), Facsádon (Krassó-Szörény megye). Egy Lugosról felszálló repülőgép több bombát is dobott a fosztogató román parasztokra (104 áldozat). De történtek atrocitások Jósikafalván (Kolozs megye, 40 áldozat), Munkácson (7 halott), Látrányban (Somogy megye), Adonyban (Fejér megye, 7 halott), Miskolcon (200 letartóztatás) és Nyíregyházán (1000 letartóztatás, 75 haláleset) is.
Az összesítések alapján mintegy 590 halálesetet kötnek közvetlenül a forradalom időszaka alatt történt eseményekhez. A forradalmi zűrzavar során az állam szervezetei, de főleg a hadsereg annyira meggyengültek és szétzilálódtak, hogy képtelenek voltak megvédeni az ország területi integritását. A munkabeszüntetések következtében a háború alatt kialakult áruhiány még nyomasztóbbá vált, a szénbányák elvesztése miatt a lakóházak fűtése 1918–1919 telén katasztrofális volt.
Krónika (Kolozsvár)

Circumdederunt
Kora szürkület volt, amikor édesanyámnak az életére törtek. Védekezni sem tudott: a saját kapujában agyba-főbe verték. Lila foltok éktelenkedtek a testén, arcát – a lélek tükrét – szeme sarkától a szája szögletéig szakították alja, középkori módon. A legrosszabbra készültem fel akkor. Mire hazajutottam, Isten tudja, honnan, tizenhárom öltéssel az arcán feküdt a kórházi ágyon és hálálkodott a fennvalónak, hogy évekkel ezelőtt megromlott a látása. Ha szemüvege meg nem védi, semmit sem látna bal szemére. Ha nem edződött volna testi-lelki nyomorúságokon, harmadnapjára temethettük volna. De meggyógyult, amennyire gyógyulhatott. Csak a tükörbe ne kellene nézni reggelente… Csak az utcára ne kellene menni többé…! Családunk valamennyi tagjában maradandó nyomot hagyott a szörnyűség. Az unokák rémültek meg a legjobban és ők dolgozták föl a leghamarabb. Édesanyám humorérzéke kivirágzott – ez a szerencséje! –, szemében azonban ott bújkál a páni félelem. A többiek fegyelmezik magukat. Én azóta nem kívánkozom haza. Ha mégis megyek, az anyám udvarolja ki. De nem kívánkozom. Karácsonyra sem. Halottak napjára sem. És örülök, hogy halottak napjára nem lett kötelezettségem. Elhunyt szeretteink haló poraikban is megbocsájtják, hogy iszonyom lett attól a helytől.
A gyertyalángot mégsem nélkülözhetem. Akárhol is lennék, vannak ott halottaink. Így van ez már a Kárpát-medencében: „apáink arcán járunk”. A Sétatéren is, ahol dübörögnek a munkagépek az 56-osok szerény emlékműve körül. „Halott virágok illatát nyögik a fák, és megrázkódik a táj, valami véget ért, valami fáj.” A halálra sebzett gesztenyetörzsek mint csontvázak a tömegsírból, meredeznek az ég felé. Már-már 56-osok. Dehogy akartak hősök lenni, dehogy akartak forradalmat! Élni szerettek volna, szeretni szerettek volna, nevetni, sírni, megöregedni csendben. Egyetlen gyertya lángja reszket értük, erre nem jár ma rajtam kívül senki. Tovább megyek. A Színházban ott sorakoznak a legendák az emeleti csarnok csendjében. Ők a Halott osztály, à la Tadeusz Kantor. És ott, az égi társulatban játszanak – velünk. Az emlékeinkkel. Ille Feri bácsi fogyó kellékeit, kenyeret és kolbászt osztogatott a nebulóknak anno. Az ember tragédiája… Nagy Dezsőtől nevet örököltem, van, akinek még eszébe jut, mit is. Jólesik, ha úgy szólítanak. László Gercsi bácsi négy esztendejét pazarolta ránk, hogy beszélni tudjunk. Az angyali hangú Kriza Ágnes csak felet, hogy lélegezzünk: az utolsó lehelletéig. Ott vannak mind, a Házsongárdban, meg itt vannak velünk.
A Szentegyház árnyékában Márton Áron szobra búcsújáró hely lett. A koszorúkat nem lopkodja senki, pislákol is mécses, mint imádság az oltárszekrény mellett. Mint vészkorszakban a lelkiismeret. Meg is ölel titokban, míg az alvó gyertyákat gyújtogatom a talapzatánál. Odaát, a minoritáknál ugyanilyen gyertyákat gyújtogatnak azok, akiknek ő viselte gondját, hogy be ne darálja a rendszer. Vajon ma hoz közülük valaki legalább egy lángot? Én mindenesetre viszek egyet hozzájuk, a kriptában nyugvókért, régi magyar lelkekért, akikkel nem gondol ma senki. Mert saját halottjaink vannak, birtokos ragozással. Egyszer egy esztendőben. Halottak napján felvirágozzuk sírjainkat – a magunkét, ahová készülünk titokban. Vonulunk mindannyian a Házsongárdjainkba, pedig a másvilágot nem lehet egyszeri látogatással megváltani, mint fix összegért a pár köbméter földet, mely ápol s eltakar. Mert nem takar: kiebrudalnak sírjainkból az élelmesebbek. Bánffy Miklóst még nem lehet. Berde Mózest még nem lehet. Szenczi Molnárt még nem lehet. Apáczait még nem lehet. Bölöni Farkast, Brassai Sámuelt, Jósika Miklóst még nem lehet. Dsidát, Szilágyit, Szentgyörgyit sem lehet. Kéler Ilonát már igen: a felejthetetlen művésznőt szépen elfalazzák a világ elől, mint ama régi lánykát a Bethlen utcából: ITFEKZIKPECHI THOLHERESIA NOSLEANIA KATAAD1585. A többieket már igen: süllyednek a tumbák, porladnak a címerek, olvadnak a halotti maszkok, a nevek lekopnak és kikopnak az emlékezetből. Ismeretlenek leszünk, mint a sírkert végében a honvédek: legfeljebb Kapronczai önkéntesek, egy-egy szánalomból égetett miligyertyával.
Mert…
„vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot”
 (A vendégszövegek Farkas Árpád, Kovács Ákos, ill. Kányádi Sándor tollából valók. Az idézett sírfelirat mai olvasata: Itt fekszik Pécsi Tölcséres János leánya, Kata, Anno Domini 1585)
LACZKÓ VASS RÓBERT 
Szabadság (Kolozsvár)

Elvhűség vagy párthűség?
Az Erdélyi Magyar Néppárt létrejötte felborzolta a status quo fenntartásában érdekelt RMDSZ-es nómenklatúra tagjainak kedélyét. Ez teljes mértékben érthető, hiszen húsz év elegendő volt ahhoz, hogy nemzeti közösségünk politizáló elitjén belül feldúsuljanak az „ügyből élők” és azok, akik az „ügyért” élnek, azok, akiknek nem a pozíció a fontos, hanem a közszolgálat, a kulcspozícióktól kellően távol kerüljenek ahhoz, hogy ne veszélyeztessék az előbbiek kisded játékait.
A legkönnyebb dolog a legkisebb ellenállás mentén haladni. Az erdélyi magyar politikai aréna erőteljesen polarizált: ez egy olyan klikkérdekű politikai vonalvezetést jelent, mely mímeli a hatalommal való konfliktust, azonban csak a lényeget nem érintő konfliktusokat vállal fel, amivel komoly kényelmetlenséget nemokoz az elnyomó románhatalomnak. Apró-cseprő engedmények révén ez a mindkét félnek előnyös politika eredményesnek állítható be, s így biztosítható, hogy a választói bázis minél később csökken a bejutási küszöb alá.
Húsz év távlatából egyértelműen kijelenthető, hogy ez a politikai vonalvezetés alkalmas ugyan egy szűk elit pozícióban tartására, de teljességgel alkalmatlan közösségi perspektíva megfogalmazására. Nem kell különösebb jóstehetséggel rendelkezni ahhoz, hogy előre lássuk: az idei népszámlálás újabb drasztikus létszámcsökkenéstfog regisztrálni.Vagyis ha nem áll be radikális változás az erdélyi magyarság sorsalakulásában, akkor szép csendesen elfogyunk. Mindezt nem volt nehéz előre látni két népszámlálás nélkül 1990-ben. Mégis azok, akik már a Kiáltó Szóban lefektetett programra s a konok és hajlíthatatlan autonómiaküzdelemre szerették volna építeni az akkor még közös szervezet programját, három éves koncepcionális harcot kellett folytassanak a kerékkötőkkel, a hátramozdítókkal, a román hatalom beépített vektoraival. Miután programszinten 1992 októberében győzelmet arattak, az újraszerveződő, a karrierista derékhad alig három esztendő elteltével a szervezetet más pályára állította s az autonómiaküzdelmet felváltotta a román hatalom külföldi legitimizálása. Az eredeti programhoz s a távlati célkitűzésekhez ragaszkodók előbb a szervezeten belül próbálták rákényszeríteni az RMDSZ csúcsvezetését saját programjának betartására, majd miután a szervezet az egyik legfontosabb célkitűzését, a belső népszámláson alapuló belső választások programját de facto feladta a szatmári kongresszuson, levonták a következtetést és saját szervezet alapításába fogtak. Az első két kísérlet, az MPSZ és az MPP zsákutcának bizonyult, az első az RMDSZ és a román hatalom összefonódásai, a második az MPP elnökének mindenáron való hatalomkonzerválási törekvései miatt.
Most aztláthatjuk,hogy az RMDSZ-t eredeti közösségszolgáló pályájáról eltérítők azt próbálják az EMNP-s csapatnak felróni, hogy volt mégbennük energia, eltökéltség és mersz új szervezetet alapítani. A RMDSZ elnökétől kezdve a legkisebbmegyei szervezetekig hallani a súlyos, erkölcsi jellegű vádakat.
Elég könnyű belátni, hogy nem az az elvhű, értékvezérelt ember, aki kitart egy eredeti céljait feladó, önmagából kifordult párt mellett, hanem az, aki párthovatartozástól függetlenül megmarad az eredeti célkitűzések, az eredeti eszmeiség mellett. Az elvhűség abszolút érték, a párthűség nem. Apárthűség is lehet erény, amennyiben az adott párt tisztességesen és következetesen képviseli azt az eszmeiséget, melynek szolgálatára szegődött. Az RMDSZ viszont magyar nemzeti önkormányzatból lett magyar szavazatokra építő román versenypárt. Az elvhűeket rajta kívül kell tehát keresni főszabály szerint, hogy most ne bántsuk az autonómia szervezeten belüli utóvédharcosait. Mi sem lett volna könnyebb az egykori Reform Tömörülés vezetőinek, mint szögre akasztani az autonómia-programot és beépülni az RMDSZ-apparátusába. Ennek ellenére a biztos karrier és könnyű érvényesülés helyett a rögös utat, az autonómia többfrontos harcát választották. Ahhoz, hogy most az orrhossznyi perspektíva érzékelésére képes RMDSZ-es mamelukok fröcsögjenek ellenük.
Persze sejthető volt az RMDSZ reakciója, nem várhattuk, hogy a pártpénz mellett erdélyi magyarságnak címzett támogatásokról való döntést kisajátító szervezet egykönnyen feladja politikai monopóliumát. Fogunk még hallani cifrábbakat is. De nem ez számít. Hanem az, hogy érdemi kérdésekben sikerül-e előremutató kompromisszumra jutni azokkal, akik pártkötődéstől függetlenül komolyan gondolják az erdélyi magyar ügyszolgálatot.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Két évtized a magyar nemzetpolitikában
Nagyvárad – Szerda delután az RMDSZ Bihar megyei szervezete indította Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében Szarka László, a révkomáromi Selye János Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja tartott előadást Belmagyar és külmagyar kapcsolatok a rendszerváltás után címmel.
Az Ady Endre Középiskola dísztermében megjelenteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Szarka László professzor előadása kezdetén megjegyezte: arról az időszakról fog beszélni, mely az Antall József miniszterelnök által megjelölt három priorítástól a kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadásáig terjed. Ennek a két évtizednek a mérlege felemás, tele rengeteg pozitív történéssel, de olyan vonatkozásokkal is, melynek a végkifejleteit még nem látjuk, hiszen ezeknek a napjainkban is zajló folyamatoknak az alanyai vagyunk. A pozitív elmozdulás keretét az adja, hogy az uniós és a NATO-tagság megteremtette a lehetőségét annak, hogy talán eltudjuk felejteni a dicstelen 20. századot, közelebb kerülünk Európa centrumához és kompországként nem sodródunk kelet felé. Ugyanakkor viszont a térség bonyolult kapcsolataira jellemző, hogy nehéz elképzelni a Kárpát-medencét, mint nyolc ország által közösen működtetett fejlesztési régiót, de az elmúlt húsz év érdeme, hogy a többség-kisebbség viszony konszolidálódott. Megszülettek a demokrácia alapjait hordozó pártalternatívák, de mindent beleng annak a hangoztatása, hogy a magyarság vészesen fogy, miközben néhány országot kivéve valamennyi európai állam lakossága csökken. Ennek ellenére, „mi kongatjuk a vészharangokat, hogy itt a világvége”, mert mert mi jobban, másképpen és erőteljesebben fogyunk, és „ha a túlélésnek az a titka, hogy elmegyünk, akkor elmegyünk”. Az előadó szerint a kisebbségben élők egyik legfőbb előnye az anyaországiakkal szemben, hogy a kritikai többlettudás birtokában vannak, vagyis csak mosolygunk olyankor, amikor azt halljuk, hogy egy pesti néni azt mondja a tévében: „lelkem, ne emlegesse nekem Erdélyt, mert mindjárt elsírom magam”.
Uralkodó eszmék
Szarka László megitélésében az elmúlt két évtizedben öt eszme érvényesült. Megtörtént a kisebbségi jogok nemzetköziesítése, vagyis európai törvények garantálják, hogy a kisebbségi ügyek nem tekinthetőek többé egy ország belügyének. Ugyanakkor megjelent az autonómia fogalma, mely nem abból áll, hogy „100-200 székelyharisnyás férfi a Hősök teren énekel”, hanem abból, hogy meg kell győzni a többségi nemzetet a bukaresti parlamentben arról, hogy az autonómia a hatalommegosztás egyetlen létező demokratikus intézménye. „Értelmesen és okosan kell párbeszédet folytatni, mert az autonómiát nem kinyilatkoztatni vagy kiharcolni, hanem kitárgyalni kell”, hangsúlyozta a professzor. Az elmúlt húsz évben megtörtént a magyar-magyar kapcsolati rendszer intézményesítése is, megszületett a státustörvény (bár a magyar igazolvány használata néha keserű tapasztalatokat is hozott) és a nemzetegyesítés politikai beteljesüléseként megszavazták a kettős állampolgárságról szóló törvényt. A nemzetpolitikai folyamatok árnyékában viszont ott húzódott a szomszédságpolitika, melynek kisiklásait jelentették az alapszerződések, magyarázta az előadó. Az erdélyi magyarság például úgy érezte, hogy megint a feje fölött döntöttek valakik, és az alapszerződések nem helyezték optimális kontextusba a nemzetpolitikát sem: a szomszédos államok továbbra is gyanakvóak, kisajátítóak és féltékenyek, Magyarország pedig fölényes, diktálni akaró, gesztusokat nem tesz és a kisebbségi magyarokat eszközként használja fel saját érdekei megvalósítása érdekében. Maradtak esélyként a közös kormányülések és a közös projektek megvalósításai.
Önszerveződési stratégiák
Eközben a kisebbségben élő magyarság különböző önszerveződési stratégiák gyakorlatba ültetésében gondolkodott. A ’89-es változások után néhány hónapig pislákolt a társnemzeti illuzió reménye, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Következett az önkormányzati modell kiépítése, majd a kisebbségi szervezeteknek a kormányzati szerepvállalása, mely felkorbácsolta az indulatokat, mert egyesek árulást emlegettek. A történések azonban bebizonyították, hogy hatékonyabb kormányon, mint ellenzékben lenni, mert a nemzetiségi politizálás egyik lényege az intézményesülés, ugyanis nemcsak nyelvében él a kisebbségi magyar. Az uniós csatlakozás komoly esélyt adott arra, hogy sok mindent átgondoljunk és magunkat új poziciókba helyezzük, miközben azon kell munkálkodnunk, hogy a magyar politikai nemzet és kulturális nemzet fogalmát reálissá, de nem feltétlenül azonossá tegyük. Szarka László szerint bár utópiának tünik, azon kell dolgoznunk, hogy a magyar nemzet befogadó legyen, és ugyanakkor egyaránt el kell fogadtatnunk magunkat Bukaresttel és Budapesttel is, vagyis meg kell értetnünk velük azt, hogy mi tudjuk a legjobban, hogy mi a jó nekünk, és ne ők akarják megmondani, hogy mit tegyünk.
Szerződéses nemzetközösség
Szarka László meglátásában két irányba kell elmozduljon a kapcsolatrendszer: egyrészt ismerjük el, hogy Magyarország és a szomszédos államok is régiókból tevődnek össze, és mindenki erősen kötödik a saját térségéhez, másfelől pedig lássuk be, hogy sokáig nem tartható fenn a klientúrarendszer. Ehelyett megbékélve az Európai Unióval, szerződéses nemzetközösséget kell létrehoznunk, és meg kell valósítanunk a térségi együttműködést, hogy a regionális- és szomszédságpolitikai uniós színvonalú legyen. „A magyar politikai nemzetközösségek a nagy témákban elbeszélnek egymás mellett, pedig feladatközösség vagyunk, ami azt jelenti, hogy a problémáinkat közösen kell megoldjuk”, fogalmazott.
erdon.ro

A római katolikus egyház szerepe Kolozsvár építészettörténetében
Sas Péter-könyvbemutató a katolikus nőszövetségnél
Korabeli épületek tervrajzai, föld alatti kripták, színes és fekete-fehér fotók, mindezekhez érdekességekre is kiterjedő részletes leírások tárják fel előttünk a római katolikus egyháznak a Kolozsvár építészettörténetben játszott szerepét Sas Péter budapesti művelődéstörténész legújabb, kétnyelvű – román és magyar – kötetében. A Szent Mihály római katolikus plébánia szervezésében a Római Katolikus Nőszövetség Szentegyház utcai dísztermében hétfő este bemutatott kötet kétnyelvűségének célja megértetni a többségiekkel is a kolozsvári ingatlanok megőrzésének rendkívüli jelentőségét. A római katolikus egyház szerepe Kolozsvár építészettörténetében szövegét román nyelvre fordította Korom Imre, a gyulafehérvári kisszeminárium lelkiigazgatója, Guttmann Szabolcs műépítész, Guttmann Emese építész hallgató és Fodor György piarista konfráter.
Már több Kolozsvárhoz kötődő könyv jelent meg az elmúlt években Sas Péter tollából, fejtette ki bevezetőjében Fábián Mária nőszövetségi elnök, ez pedig azzal magyarázható, hogy Kovács Sándor főesperesnek szívügye lett a város és az egyház történeti mozzanatainak bemutatása. Kovács Sándor főesperes az egyik legsikerültebb műnek nevezte a bemutatás előtt álló könyvet, amely azt tanúsítja, hogy egy nép sem élt vallás nélkül. Mondandója alátámasztására Cicerót és Plutarkhoszt idézte.
– Minden közösség életében fontos szerepet tölt be a templom. Annak megépítése és ápolása a közösség lelkületéről tanúskodik. Azonban mégse a templom a legfontosabb a vallásos életben, hanem az Istenhez fűződő lelkület, melynek fontos tényezője a templom. Minden magán- és közösségi imának, áldozatnak az Istenhez fűző szeretet ad értéket – nyomatékosította a főesperes hiánypótlónak, jól dokumentált, igényes kivitelezésű munkának nevezve a Sas-könyvet. – Kolozsvár, Erdély szíve a történelem folyamán sok fontos esemény tanúja volt. Olyan eseményeknek, amelyek meghatározóak nemcsak a város, hanem az erdélyi közösség számára is. A katolikus egyház kétezer esztendős történelme folyamán mindig a keresztény értékeken alapuló kultúrát mozdította elő. Ezen értékeket szolgálták a tulajdonunkban levő kolozsvári ingatlanok az évszázadok során, és reményeink szerint a továbbiakban is – összegzett a főesperes.
Kötet készül a plébánia könyvtáráról
Sas Péter szerint e kötet megírása volt a főesperes legnagyobb igényű felkérése, majd vázolta, hogy további köteteken dolgozik, amelyek a Szent Mihály plébánia adattárát, könyvtárát mutatják be, továbbá egy monográfia elkészítését is tervezik.
– Szent István királyunk komoly erődítményt, illetve várat építtetett a bányák, így a tordai sóbánya környékén is. Könyvemet a létesítésének 950. évfordulóját már betöltött bencés apátság épületének bemutatásával kezdtem. Az egykori templomot az 1241-es tatár betörés elpusztította ugyan, ám a bencések meghatározó hatást gyakoroltak a környék kultúrájára. A városban észlelhető nehézségek miatt a lakosok eltávolodtak a bencések pompás szertartásaitól. Ennek tulajdonítható a domonkosok és a ferencesek iránti érdeklődés, ezek az úgynevezett kolduló rendek ugyanis az életformájuk miatt közelebb kerültek a kolozsváriakhoz – tájékoztatott Sas Péter, majd kitért a Farkas utcában létesített minorita templomra, amely szintén az egykori várfal mellett épült fel. A szerző egy érdekességre is felhívta a jelenlevők figyelmét: a Farkas utcai református templom homlokzati falán felfigyelhetünk egy ablakra, amelyre nyílást is vágtak, ez pedig ismeretei szerint egyedülálló. – Még mindig léteznek megoldásra váró kérdések – hangoztatta a művelődéstörténész, majd kitért a Szent Mihály-templom XIV. századi építésének történetére is. A Szentpéteri templomot illetően már a középkorban is állt ott egy templom, ám az az 1241-es pusztítás áldozatává vált. – A középkori templom maradványai a mostani altemplomban találhatóak – magyarázta az előadó, majd folytatta: – Mivel a minoriták a katolicizmus XVIII. századi újabb térhódítása után sem kapták vissza Farkas utcai templomukat, ezért a mostani Deák Ferenc utcában telket és házat vásároltak. Ott építették fel azt a templomot, ami ma is áll. Az 1924-es konkordátum értelmében a templomot a görög katolikus egyház használatára bocsátotta a Vatikán, tehát elvileg még mindig ennek a tulajdonában van.
Száz éve „látható” a főtéri templom
A Szent Mihály-templom kapcsán a kötet szerzője megemlítette, hogy a XIX. században az akkori plébános, Kedves István kezdeményezésére épült fel a torony közadakozásból. – A Szent Mihály-templomot teljes pompájában csak 1899-ben láthatták a kolozsváriak, hiszen addig körül volt építve. Ekkor nyitották meg a Szentegyház utcát is a Főtér felé. A Főtér nyugati oldalán négy házat bontottak le – a Gyergyai-házat, a Tivoli-házat és két Radák-házat –, ezek helyén építették meg a Szentegyház utcában az úgynevezett Státus-palotákat. A nagypolgári, 4-5 szobás lakásokat Alpár Ignácz építész tervezte, a város tehetősebb rétegének képviselői – orvosok, ügyvédek, vállalkozók – számára. Az építkezést a XX. század elején Hirschler József plébános folytatta, akinek a nevéhez nem csak a Ferenc József/Horea úti Marianum létesítése, hanem a sétatéri bérpaloták építése is fűződik. A Marianum kapcsán Sas Péter kifejezte abbéli reményét, hogy az ingatlan mihamarabb visszakerül a római katolikus egyház tulajdonába, és ekkor lehetővé válik egy Hirschler-emléktábla elhelyezése is. Szó esett még a kolozsvári katolikus – a minorita, a piarista, a ferences rendi – templomok alatt húzódó kriptákról is.
A könyvben nem csak a fentebbi épületek szövegszerű bemutatása található meg, hanem az egyes épületek korabeli tervrajzainak fényképe, illetve az épületeket bemutató fekete-fehér és színes fotók is.
Sas Péter megjegyezte: a könyv szövege és a képaláírások magyarul és románul is olvashatóak, hiszen a többségnek meg kell értenie, hogy miért fontosak számunkra ezek az épületek, és miért fáj, ha ezeket nem rendeltetésszerűen használják, illetve nem fordítanak kellő gondot karbantartásukra azok az intézmények, amelyek jelenleg ott székelnek. Ehhez kapcsolódóan Sas Péter Kelemen Lajost idézte, aki már közel száz évvel ezelőtt szintén épített örökségünk ápolására szólította fel a kolozsváriakat.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A lámpás-ember (Csutak Vilmos-évforduló)
Készül a szobor Petrovits István műtermében. Középen a háttérben Bocskay Vince szobrász, a zsűriző bizottság elnöke
Csutak Vilmos alakja kiesett közösségünk, Sepsiszentgyörgy történelmi tudatából. A nagy többség – talán a Mikó Kollégiumban végzetteken kívül – vagy semmit nem tud róla, vagy csak hallotta a nevét.
Ez a felismerés késztette Keresztes Lászlót, a Mikó Kollégium nyugalmazott aligazgatóját, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány kuratóriumának titkárát és Incze Sándor nyugalmazott esperest, az alapítvány elnökét, hogy a Székely Nemzeti Múzeum Alapítványával közösen kezdeményezze Csutak Vilmos egész alakos szobrának felállítását az egyre szépülő városközpontban, az iskola épületének közelében. Az alapítvány ebbéli szándéka szerencsésen illeszkedik a polgármesteri hivatal minden fontosabb magyar kulturális intézmény elé tervezett szoborállítási programjába, ugyanis Antal Árpád András polgármester elképzelése az, hogy a szobrokat a kapcsolódó intézmény közelébe állítanák, s ezek mintegy őrködnének ezen intézmények szellemisége, szellemi öröksége fölött. (A képtár bejáratához állított Gyárfás Jenő már példázza a fenti elképzelést.)
Pedig "Csutak Vilmos nagy fejezetet írt... a Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum történetébe. Bár mindkét intézményt elődeitől örökölte, azokat megtartva, továbbfejlesztve hagyományozta az utána következő nemzedékekre. Mindkét intézmény magán viseli... egykori nagy hírű rektor-igazgatójának, illetve igazgató-őrének markáns kézjegyét. S bár ideje nagy részét a nevelői és igazgatói teendők vették igénybe, a történetírásban is maradandót alkotott" – olvashatjuk a Kriterion Kiadó 1993-ban megjelentetett, Csutak Vilmosnak emléket állító Közösség és művelődés című kötetének Egyed Ákos akadémikus által írt előszavában. Az egyre apadó emlékezet frissítésére elevenítsük fel Csutak Vilmos alakját, életpályáját, szerteágazó tevékenységét.
Zágon szülöttjét tanítójának biztatására az elemi osztályok elvégzése után a Székely Mikó Kollégiumba íratják. Az érettségin történelemből és latinból adott kitűnő feleletei arra késztetik az elnöklő Szádeczky Kardoss Lajost, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanárát, hogy rábeszélje a jogásznak készülő diákot elképzeléseinek megváltoztatására. Így történt, hogy 1898 őszén már a kolozsvári egyetem bölcsészkarán találjuk. Történelem-latin szakos oklevéllel a kezében 1903-tól alma materében vállal tanári állást. 1916-ban kinevezik az intézmény igazgatójává, melyet húsz éven át, 1936-ban bekövetkezett haláláig odaadással, szakértelemmel és bölcsességgel irányít. Ez az időszak egybeesett az első világháború román betörést hozó heteivel, nélkülözésekben és kilátástalanságban őrlődő utolsó hónapjaival, az 1918-as impériumváltozás elkeseredettségével, a kisebbségi oktatásra ránehezedő Anghelescu-féle oktatási törvény nemzetiségpusztító paragrafusainak alkalmazásával. Ilyen körülmények között Csutak Vilmosra hárult, hogy a hajlék nélkül maradt elemi, valamint polgári fiú- és leányiskolák tanulói előtt megnyissa a Mikó Kollégium kapuját, vállalva a túlzsúfoltság okozta nehézségeket és a felekezeti alapon való újjászervezés kivitelezését. Kezdeményezésére 1926–27-ben Kós Károly tervei alapján közadakozásból felépítették a Székely Mikó Leánygimnáziumot (ma Kós Károly Iskolaközpont), majd 1935-ben az internátust. Kós Károly az építkezésről értekezve arra a kérdésre, hogy Csutak honnan vette a szükséges pénzt, így válaszolt: "Előteremtette. A semmiből. A háromszéki székelyektől szedte össze krajcáronként. Három és fél milliót." Csutak Vilmos pedagógusi munkássága mellett a helytörténeti értékek kutatójaként vált ismertté. Kedvelt kutatási területe a kuruc kor helyi vonatkozásainak feltárása, amelyek a Háromszék felkelése a Rákóczi-szabadságharc idején, Az utolsó gyulafehérvári országgyűlés, Bujdosó kurucok Moldovában és Havasalföldön 1707–1711-ben című tanulmányok megírásához vezettek. Élete harminc éven át egybefonódik a Székely Nemzeti Múzeuméval, melynek őrévé 1908-ban nevezik ki. 1911–12-ben jelen van a múzeum új hajlékának építésénél, s berendezését tudós kollégájával, dr. László Ferenccel kezdi meg. A világháború alatt az épületet katonai kórháznak foglalták le. Az 1916. évi román betörés nem okozott kárt a gyűjteményben, hála Csutak kitűnő diplomáciai érzékének és Alexandru Tzigara Samurcaş európai gondolkodású tudós közbelépésének (a háború és a politikai változások miatt a teljes bebútorozásra csak az 1921–22. évi gyűjtés után kerülhetett sor). László 1925-ben bekövetkezett halála után az intézmény minden gondja-baja az ő vállára nehezedett. Csutaknak köszönhetően maradt az intézmény "az erdélyi magyarság egyetlen igazán élő, sőt, határozottan fejlődő kulturális intézménye... egyetlen realitása nemcsak a székely, de az egész romániai magyar kultúrának." (Sas Péter) A pénzhiány mérséklésére tett intézkedéseiről Kós Károly említett írásából idézünk ismét: "a két múzeumőri lakásba két kollégiumi tanárt költöztetett (egyik ő maga); a tanári lakbért a múzeum kapja, a múzeumkertben teniszpályát építtetett, és azt bérbe adta, a múzeumőri fizetést megtakarítja: nem ád fizetést saját magának, a múzeum szolgáját, illetve kapusát nem pénzzel fizeti, de a szuterénban lakást és műhelyt ad neki, megengedi, hogy önkéntes adományokat adjon bárki a múzeum számára." Múzeumi és tudományos munkásságának fő műve s egyben betetőzője az általa szerkesztett és 1929-ben megjelent Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, melyben olyan ismert kutatók, a művelődés jelentős személyiségei közöltek írásokat, tanulmányokat, mint Kodály Zoltán, dr. Roska Márton, Keöpeczi Sebestyén József, Huszka József, Lyka Károly, dr. Szádetzky Kardoss Lajos, Al. Tzigara Samurcaş vagy Childe V. Gordon, akik abban az időben valamilyen vonatkozásban a Székelyfölddel és annak népeivel foglalkoztak. A múzeum építési munkálatainak történetét 1933-ban Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum címmel megjelent tanulmányában tette közzé. Sokirányú munkálkodása közepette sem feledkezett meg egyházáról. Mint az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tagja hosszú éveken át eredményes egyházépítő tevékenységet fejtett ki. Az erőltetett munkaütem, az állandó feszültségben élés azonban végül is felőrölte szervezetét, és 1936. május 14-én agyvérzés következtében váratlanul elhunyt. Sepsiszentgyörgy városa sem azelőtt, sem azután nem látott akkora, végtisztességre összegyűlt tömeget, mint 1936. május 16-i búcsúztatásán. A szemerjai református temetőben alussza örök álmát. A legtöbb erdélyi folyóirat és újság megemlékezett a szomorú eseményről. Már 1936 májusában Csutak Vilmos Emlékbizottság alakult öröksége ápolására. "Csutak Vilmos lámpás-ember volt, aki akkor vállalta a Székely Nemzeti Múzeum vezetését, amikor a legnehezebb volt. Amikor mások kitelepültek Erdélyből, ő itthon maradt, azokkal együtt, akik éppen hazatértek, akár Benedek Elek, vagy Kós Károly. Nemcsak Csutak Vilmos, hanem szülőfaluja, Zágon is példája annak, hogy következetességgel és kitartó munkával jelentős eredményeket lehet felmutatni" – jellemezte Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szülőfalujában 2010-ben leleplezett mellszobrának avatóünnepségén. A Mikó Kollégium déli szárnya mellett felállítandó egész alakos szobra Petrovits István munkája.
A szobor avatása november 19-én lesz.
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Németh Zsolt: kemény év következik
Magyarország szomszédsági kapcsolatainak a várható alakulásáról és a magyar nemzetpolitika intézményesüléséről beszélt egy televíziós interjúban az erdélyi magánlátogatáson tartózkodó Németh Zsolt külügyi államtitkár.
„Kemény év következik Magyarország szomszédsági kapcsolataiban, hiszen az elmúlt hetekben úgy alakult, hogy az elkövetkező egy évben valamennyi szomszédos országban választásokat tartanak” – jelentette ki Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára a román közszolgálati televízió kolozsvári stúdiójának adott interjúban. Az államtitkár úgy vélte, a választások meg fogják terhelni Magyarország szomszédsági kapcsolatait, és próbára fogják tenni a határon túli magyar közösségek „mentális állóképességét”. „Bízom benne, hogy jól sikerül venni ezt az akadályt, és a Kárpát-medencei magyarság politikai képviselete megerősödve fog kikerülni ebből a megmérettetésből” – jelentette ki Németh Zsolt.
Az államtitkár arról is beszélt, hogy a magyar nemzetpolitika intézményes keretek közé kívánja terelni Magyarország, a Kárpát-medence magyar közösségei és a magyar diaszpóra kapcsolatait. Ezen intézményesülés részének tekintette a Magyar Diaszpóra Tanács csütörtöki budapesti megalakulását is. Elmondta, az egy hét múlva összeülő Magyar Állandó Értekezletnek (MÁÉRT) kiemelkedően fontos szerepet szánnak mind a külhoni magyarok anyaországgal való kapcsolatában, mind a magyar közösségek egymás közötti kapcsolataiban.
A riporter arra kérte Németh Zsoltot, reagáljon Markó Béla kijelentésére, amelyben a miniszterelnök-helyettes súlyos szavakkal ítélte el azt, hogy Magyarország támogatta az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozását. Az államtitkár úgy vélte, ez Markó Béla magánvéleménye, hiszen „az RMDSZ mintha ezzel ellentétes véleményt képviselne”. Hozzátette, Magyarország ösztönzi, támogatja a magyar közösségek önszerveződését. Természetesnek tartotta ugyanakkor, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak támogatást nyújtanak a magyar állampolgárság igénylésében közvetítő Demokrácia Központok működtetéséért. „Ha nem lennének Demokrácia Központok, akkor nem lennének Erdélyben nagy számban magyar állampolgárok. Az odaadással végzett munkáért nem támadást érdemelnek, hanem köszönetet és elismerést” – mondotta.
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés: a MOGYE-ügyből nem kerülhet ki győztesen a román hatalom
Az engedménykereső erdélyi magyar politizálást is hibáztatja az EP-alelnök
Az engedménykereső erdélyi magyar politizálást és a hatalom elrománosítási politikáját okolja a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem még nem létező önálló magyar tagozatáért Tőkés László. Az EP alelnökének közbenjárására az Európai Parlament kisebbségi frakcióközi munkacsoportja elé került az egyetemen kialakult magyarellenes és törvénytelen helyzet. A strasbourgi ülés után Tőkés Lászlót a magyar tagozat esélyeiről kérdeztük.
– Miben látja a kisebbségi munkacsoport jelentőségét? Mennyiben segítheti ez az orvosi egyetem önálló magyar tagozatának ügyét?
– A frakcióközi csoportok nem képezik részét az Európai Parlament jogi hatállyal bíró testületének. Konzultatív jellegű munkát végeznek, és csak közvetve hatnak reá, valamint hatnak ki a döntéshozásra és a tematizálásra. Úgyhogy a maga helyén kell kezelni és a maga súlyán kell kezelni ezt a tanácskozást, amikor is az Intergroup frakcióközi csoport napirendjére került az erdélyi magyar egyetem ügye. Viszont mégis meg van az a súlya, hogy felmutatja ezt a témát itt Európa előtt, kisugárzása van az Intergroupnak a tagjai, a munkatársai, a meghívottjai révén, egyfajta korlátozott nyilvánosságot jelent az orvosi egyetem témájának felvetése itt Európában, és innen elindulhatnak további fonalak, kezdeményezések. Azon kell törnünk a fejünket, hogy mit cselekedjünk. Ezekről már vannak elképzeléseink, azonban még nem beszélnék róluk.
– Pozitívan látja az önálló magyar tagozat esélyét?
– Megfordítanám a kérdést. A magyar felsőoktatási politikát hogyan látom? Az az út, amelyre az RMDSZ rátért ’96 után, csak ide vezethetett: a Petőfi–Schiller fantomegyetem gyászos útja, a jogkövető politizálás helyett az engedménykövetelő politizálás, ez a helyzetteremtő politizálás helyett a helyzethez opportunitsa módon alkalmazkodó politizálás. Olyan pillanatai voltak a magyar életnek Erdélyben és a magyar politikának, amelyet tudva vagy tudattalanul elszalasztottunk, a kritikus pillanat volt az uralkodó politikai osztállyal való megalkuvás a Neptun-időkben, utána pedig a kormányra lépés vezetetett egy olyan tudathasadásos állapothoz, hogy ha kellene tüntetni a kormány ellen, akkor magunk ellen kellene tüntetni. Közben – pont, mint a Petőfi–Schiller ügyben – itt sem üt az asztalra az RMDSZ, hanem ünnepel példának okáért a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, radikális sikernek nevezi a magyar tagozat engedélyezését ott, ahol nem is volt román tagozat. Ez az út nem vezet sehova, ezzel a rossz alternatívával szemben vagyunk kénytelenek erőnkön felüli erőfeszítéseket tenni, de hát ott van a román hatalom, s azelőtt ott volt a Gyurcsány-féle hatalom, a totális európai ignorancia stb.
– Ön szerint a MOGYE ügyéért is egyértelműen az RMDSZ hibáztatható?
– Az egész RMDSZ-es felsőoktatás-politika. De nagy szerepe van a Babeș–Bolyai Tudományegyetem és a MOGYE kudarcában az oktató személyzetnek és a tanári karnak, végre most az orvosin úgy néz ki, hogy egy emberként kiállnak a magyar tagozat ügyében, de ez nem volt jellemző eddig a marosvásárhelyi tanszemélyzetre sem. Úgyhogy megoszlik a felelősség, de alapvetően az a politikai párt felelős ezért, amelyik kisajátította magának az egyetemi politikát. Mi megalakítottuk a Partiumi Keresztény Egyetemet, utána létrehoztuk egyházi alapon a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet. Nem kértünk tanácsot az RMDSZ-től, bár egy ideig akadályoztak. Ha nem lépünk, akkor ma azok sem lennének.
– Október 6-án, az orvosis tüntetés helyett kis ünneplés történt, mert a tanügyminisztérium visszadobta a törvénytelen egyetemi chartát. Akkor még ígéretesnek látta a helyzetet?
– Én most is ígéretesnek látom az egyetem helyzetét, ebből az ügyből nem kerülhet ki győztesen a román hatalom. Csupán az eredmény mértékére vagyok kíváncsi, hogy tagozatot alapítunk, vagy végre létrehozzuk az átfogó, teljes jogú autonóm magyar felsőoktatást. Sajnos ez a törvény maga is diszkriminatív, sajnos, mi magunk annyira leszállítottuk a lécet, az RMDSZ annyira leszállította a lécet, hogy most már azért harcolunk, hogy a multikulturális egyetemek megnevezése által alkalmazott nyilvánvaló diszkriminációban helyet kapjunk. Ez olyan, mintha a dél-afrikai négerek örülnének az apartheid idején annak, hogy vannak buszok, amelyekre ők is felszállhatnak, miközben ők azért harcoltak, hogy minden buszra felszállhassanak. Mi magunk tesszük tönkre az esélyeinket, az ilyenfajta szűkkeblű engedménykereső politizálás által. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a létrejövő Erdélyi Magyar Néppárt egy eredeti erdélyi központú helyzetteremtő politizálásra törekszik, és megint megkíséreljük, hogy ebből a balkáni románosítási politikából valahogy kivergődjünk.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Sértegetés az éter hullámain – Incze László nevét veszi fel a Céhtörténeti Múzeum
Mint azt már jeleztük, puskaporos hangulatban zajlott le a kézdivásárhelyi tanács csütörtöki ülése, melyen az RMDSZ-frakció Rácz Károly polgármester felelőtlen sajtónyilatkozatait is sérelmezte. Az elöljáró ezt annyira nem szívlelte meg, másnap, rádióadásban, még rátett egy lapáttal.
Minekután Deme László tanácsos „igazságtalanul vádaskodónak” nevezte Rácz Károlyt a lapunkban is megjelent „replikájának” egyes mondatai kapcsán, és Nagy B. Tamás tanácsos is a „felelőtlen sajtónyilatkozataiért” fedte meg a polgármestert, az péntek délben, egy rádióműsor keretében azzal vágott vissza, hogy a városatyák csak azért szólaltak fel, mert „nem bírtak a szereplési vággyal”.
Az ülésen tárgyalt napirendi pontok közül kettőt tartunk érdemesnek a kiemelésre. A költségvetés-módosítás nem ment át, miután nem kapta meg a szükséges tíz szavazatot, a városatyák ellenben rábólintottak arra a civil kezdeményezésből fakadó, illetve Kovászna Megye Tanácsa, mint intézményfenntartó által szorgalmazott határozattervezetre, melynek értelmében a Céhtörténeti Múzeum felveszi néhai vezetője, Incze László nevét.
Lekommunistázott fiatalok
A tanácsülésen István Zoltán, az RMDSZ-frakció vezetője többek között a Kézdivásárhelyi Ifjúsági Szervezet (KVISZ) kérését is tolmácsolta. A KVISZ adventi kézműves kiállítást és vásárt szervez a Vigadó előtt decemberben, erre a célra négy faházat igényeltek az önkormányzattól. A városvezető előbb gúnyos hangnemben párhuzamot vont az ifjúsági szervezet és a valamikori Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) között, majd nagyvonalúan megígérte, hogy bár a faházak bérlésének körülményeit még nem tárgyalták, de mindenképpen helyet biztosítanak a rendezvénynek.
Szavaznának az ügyvédről
István Zoltán a frakció nevében, a helyi közigazgatási törvényre hivatkozva írásban kért részletes tájékoztatást a polgármestertől a városháza és a Gosp-Com Kft. jogi képviselőjeként, sőt Rácz Károly magánügyvédjeként is ismert Eduard Predescu tevékenysége, illetve a bukaresti ügyvédnek kifizetett honoráriumok kapcsán. 
„Szeretnénk tudni, hogy az ügyvéd milyen feladatokat látott el városunk érdekében, kérjük részletekre lebontva, hogy ezekért milyen honoráriumot kapott” – fogalmazott a frakcióvezető, egyben javasolva, hogy Predescu foglalkoztatását tűzzék napirendre, és a helyi képviselőtestület döntsön arról, igényt tart-e további szolgálatára.
Kirúgják a széket alóla?
A felvetés kapcsán Rácz Károly megígérte, a következő tanácsülésre részletes beszámolót készít, a már említett pénteki rádióadásban pedig a következőképpen nyilatkozott: „Érdekes az RMDSZ-frakció érdeklődése az ügyvéd tevékenysége iránt, úgy tűnik, mindenáron próbálják kirúgni a széket a polgármester alól, próbálják megsemmisíteni azokat a pilléreket, amelyek a munkáját támogatják.”
Rácz a műsorvezető kérdésére hangsúlyozta: az ügyvéddel kötött szerződés részleteit csak a tanácsosok ismerhetik, egy titoktartási cikkely miatt ezek nem tárhatók a nagy nyilvánosság elé. Csakhogy a „nagy nyilvánosság” nem a szerződés részleteire kíváncsi, hanem arra, hogy az elmúlt három évben a polgármesteri hivatal mennyit fizetett ügyvédi honoráriumra és egyéb „konzultációkra”… Kertész Tibor 
Székely Hírmondó
Erdély.ma

A belső anyaország erősödése
A Kárpát-medencei magyarság körében elhatalmasodott "kihalásfélelem" kezelésére önbizalmat erősítő pszichés ráhatásként, életkedvet tápláló lelki gyógyírként hatnak azok az információk, miszerint százéves népesedési irány fordult meg Székelyföldön.
Abszolút számokban a magyarság fogyott ugyan, de százalékarányban a románság növekedése a magyarokénál kisebb. Székelyföldön megfordult tehát az a trend, amelyet 1910 és 2002 között a magyarság arányának folyamatos csökkenése jellemzett. A folyamatos fogyás okai: a két világégés magyarságpusztító következményei, szülőföldről való távozásra kényszerítő élethelyzetei, majd a kommunista diktatúra módszeres, magyarságot fogyasztó manőverei, az iparosítás és egyebek révén Székelyföld, különösen a városok elrománosítása. Ezeknek a folyamatoknak az összessége a tömeges elvándorlás mellett a gyermekvállalási kedv lankadásához is vezetett. Az információk két megye – Hargita és Kovászna – eddig feldolgozott népszámlálási adataira alapozottak. A Maros megyei számok és arányok még nem ismertek. Székelyföldön jelenleg ez a térség a magyar etnikai eróziónak leginkább kitett régiója. Ennek törésvonala mentén képződnek az orvosi és gyógyszerészeti egyetem magyar tagozatának visszaállítását megtorpedózó, a szakminisztérium döntéseivel is szembeszegülő román nacionalista túlkapások, a következő évben esedékes helyhatósági választások marosvásárhelyi polgármesterjelöltje körül kialakult – reméljük, múló – széthúzások vagy akár egy iskolai névadást illető, a román térnyerést alantas eszközökkel is elősegítő próbálkozások. Egész Erdély etnikai térképének felfrissítéséhez az adatok feldolgozásának alacsony mértéke miatt még nincsenek fogódzóink. Remélni lehet, hogy a nagyobb magyar tömbök – Szatmár, Bihar – adatai a két székelyföldi megyéhez hasonlóan biztatóak lesznek. A szórvány helyzete ebben a vonatkozásban nem kecsegtet sok jóval. Summa summarum: Székelyföld az erdélyi magyarság markánsabb belső anyaországává erősödésének vannak reményt keltő jelei. Ez a térség autonómiatörekvéseinek is az alapja, és igen fontos, hogy az erdélyi népszámlálási eredmények ne a magyarság önkörén belüli torzsalkodásához szolgáltassanak muníciót – hogy például a mi köreinken belül ki és mi a felelős a szórványvidékek szórványosodásáért –, hanem éppen az idei pozitív tapasztalatok birtokában a magyarság önbizalmát erősítsük, a családtámogatások hatékonyságát biztosítsuk – összehangolt pártpreferenciák érvényesítésével, de még inkább azok nélkül.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyílt nap a nagykárolyi piarista nővéreknél
Bárki betérhetett a nagykárolyi piarista nővérek rendházába a hétvégén.
Az érdeklődőket nem csak nyitott kapuk várták, hanem adventi vásár is: a nővérek által nevelt gyermekek szebbnél szebb adventi koszorúkat, egyéb ajándéktárgyakat készítettek erre az alkalomra, a látogatók ezeket meg is vásárolhatták. Immár hatodik alkalommal rendezték meg a vásárral összekötött nyílt napokat, az elmúlt évekhez hasonlóan idén is sokan eljöttek, hogy megcsodálják a lányok műveit, s hogy találkozzanak, beszélgessenek. A lányok között van olyan, aki tanfolyamon sajátította el a virágkötés művészetét, a nagyobbak közül többen is önállóan dolgoztak, míg a kisebbek hasznos segítséggel járultak hozzá a munkához.
erdon.ma

Nagyszebenben hatodjára volt Ars Hungarica Fesztivál 
Hatodik alkalommal rendezték meg a nagyszebeni Ars Hungarica Fesztivált, amelynek célja a közösségteremtés és a közösségmegtartás, valamint megismertetni a magyar kultúrát más nemzetek tagjaival. A fesztivál az idén is sikeres volt.
Szükséges ezt a fesztivált megszervezni, egyre számosabb a közönség, egyre többen látogatják meg Szebent a fesztivál ideje alatt – mondja a főszervező, Serfőző Levente a Híd Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke.
Varró Sándor espereshelyettes, a szebeni egyházközség lelkipásztora pedig így vélekedik a fesztiválról: a nagyszebeni magyarság és a szeben megyei magyarság számára egy nagyon értékes, kultúrértékeket közvetítő, és nemzeti identitást, együvé tartozást tápláló fesztivál ez.
Az Ars Hungarica Fesztivál kapcsolatot teremt a szórvány, és a tömbmagyarság között, lehetővé teszi, hogy Nagyszeben ne csak a németek, és most már egyre inkább a románok városa legyen, hanem a magyar szórványközösségnek egy büszke bástyája, magára vállalva Dél-Erdély kultúrközpontjának szerepét. Magyar Televízió, Átjáró
Erdély.ma

Összmagyar nemzetpolitikai stratégia
A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) résztvevői november végén elfogadták a magyar nemzetpolitikai stratégia kereteit tartalmazó dokumentumot, amelynek alapvető célja a külhoni magyar közösségek megerősítése, gyarapodása. Az irányokat 2020-ig kijelölő 50 oldalas anyag rögzíti, hogy Magyarország támogatja a külhoni magyar közösségek területi és/vagy személyi elvű autonómiáját, és célként jelöli meg a magyar nyelven történő oktatás kiterjesztését, minőségének emelését.
Az Orbán-kormány által kidolgozott stratégia úgy határozza meg a magyar nemzetpolitikát, mint ami a külhoni magyar közösségek gyarapodása érdekében fogalmaz meg célokat, mert úgy véli, ezáltal valósulhat meg az összmagyar nemzet felemelkedése. Iránymutatással szolgál arra, hogy Magyarország hogyan viszonyuljon a külhoni magyarsághoz, milyen alapelvek alapján és hogyan támogassa a külhoni közösségek gyarapodását. A magyar állam a magyar nemzet letéteményeseként, az Országgyűlés által idén április 18-án elfogadott, 2012. január elsején hatályba lépő alkotmányból eredezteti nemzetpolitikai felelősségét: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.” A dokumentum rendszerbe foglalja, strukturálja a magyar állam nemzetpolitikáját. A stratégia egyrészt a magyarországi politika és közigazgatás, másrészt pedig a határon túli magyar közösségek számára fogalmaz meg célokat és feladatokat. Magyarország mint anyaország – a magyar közigazgatás, a magyar állam újjászervezésének folyamatában – a nemzetpolitika területén is a hatékonyságnövelést, az eredményességet tűzte ki célul. A nemzetpolitikai stratégia a magyar állam, a magyar politika, a magyar közigazgatás minden területét érinti, így horizontális jellegéből adódóan döntéshozatali és végrehajtási szinten minden szereplőnek egyaránt figyelembe kell vennie. A nemzetpolitikai stratégia fejlesztése a magyar állam és a külhoni magyarok közös feladata, a stratégiai döntéseket pedig a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) keretében a magyar állam és a külhoni magyar pártok legitim képviselői hozzák.
Hiányolt területi autonómia
A magyar állam nemzetpolitikája úgy összegezhető, hogy Magyarország politikailag, erkölcsileg és anyagilag támogatja a külhoni magyar intézményeket és szervezeteket, valamint közvetlen kapcsolatot épít ki a külhoni magyarokkal. A dokumentum kidolgozói szerint az anyaországgal szomszédos államokban élő magyar közösségek politikai célja egyrészt az államon belüli kisebb, önkormányzó egységek, az autonómia, másrészt az önálló intézményrendszer megteremtése. Ezen a téren előrelépést csak a Vajdaságban értek el, ahol tavaly a közvetlenül, demokratikusan megválasztott Magyar Nemzeti Tanáccsal megalakult a magyar kulturális autonómia köztestülete. Számos, a külhoni magyarság helyzetével kapcsolatos, aggodalomra okot adó folyamatokra, jelenségekre is rávilágít a stratégia. Ilyen a magyarok lélekszámának csökkenése (asszimiláció, negatív szaporulat, kivándorlás következtében), a vegyes házasságok arányának – főleg a szórványban történő – növekedése, amelynek következtében az így született gyermekek nagyobb része a többségi nemzet tagjaként azonosítja önmagát; a szomszédos államokban élő magyar gyermekek viszonylag jelentős százalékát többségi oktatási intézménybe íratják; a felsőoktatásban részt vevő magyarok aránya alacsonyabb a többségi nemzethez tartozók arányánál; a „nemzet határát” képező szórványban az asszimiláció folyamata gyorsabb, a nemzeti identitást reprodukáló intézmények hálózata nem létezik. Továbbá a külhoni magyarok esetében a városokban folyamatos kulturális, oktatási, gazdasági pozícióvesztés tapasztalható, emellett folyamatosan csökken a magyar pártokra leadott szavazatok száma, ezáltal csökken a külhoni magyar politikai alakulatok súlya az adott ország politikai életében. (E téren a stratégia az összefogást szorgalmazza, példaként említve a felvidéki Magyar Koalíció Pártja 1998-as és 2002-es választási eredményét és a vajdasági magyar összefogást.) A stratégia megállapítja azt is, hogy egyetlen, Magyarországgal szomszédos államban sem sikerült olyan új területi közigazgatási egységeket létrehozni, amelyben a magyarság többségben van, ugyanakkor sehol sem jött létre területi autonómia.
A nemzetpolitika terén a stratégia a legfontosabb eredmények közé sorolja a 2001-ben elfogadott státustörvényt, egyetemek létrehozását (Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola, Partiumi Keresztény Egyetem, Sapientia EMTE, felvidéki Selye János Egyetem), intézményesített egyeztetési fórumok létrehozását (Máért, Magyar Diaszpóra Tanács, Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma), az állampolgársági törvény és alkotmány idei módosítását. Hibának tekinti ugyanakkor, hogy nem alakult ki nemzeti konszenzus a nemzetpolitikában, a magyarországi pártoknak nem sikerült kivonni a nemzetpolitikát a belpolitikai küzdelemből; nem létezett sem Magyarország, sem a külhoni szervezetek részéről koherens, összehangolt, prioritásokat megfogalmazó elképzelés; a nemzetpolitikai támogatások nem voltak számon kérhetőek, végezetül a nemzetpolitikát nem sikerült meggyőzően kommunikálni a magyarországi állampolgárok felé.
Céltételezések, alapvetések
Magyarország és a külhoni magyarság viszonyában, a külhoni magyarság fennmaradásának kérdésében a magyar kormány alapelvnek tekinti: csak akkor sikerül megakadályozni az asszimilációt, akkor léteznek életképes és fejlődő közösségek, valamint ezek növekvő támogatása csak abban az esetben lehetséges, ha Magyarország regionális szerepe (mind politikailag és gazdaságilag, mind kulturálisan) megnő. Ezen alapfeltétel nélkül semmilyen program nem lehet átütően sikeres, illetve ha ez a feltétel teljesül, úgy bizonyos mértékben különböző programok nélkül is növekszik a magyarság aránya, erősödik identitása a környező országokban. Csak egy erős Magyarország jelenthet biztos alapot egy sikeres nemzetpolitikához. Éppen ezért az anyaországnak a fejlődés és a hagyomány központjává kell lennie a régióban. Különben a stratégia leszögezi: Magyarország számára a külhoni magyarság érték, ezért áldoz energiát és anyagi forrásokat arra, hogy a külhoni magyar közösségek fennmaradjanak.
Magyarország világos üzeneteket kíván közvetíteni a külhoni magyarság felé, amelyre partnerként tekint. Ebből következik, hogy a külhoni közösségek és a magyar állam közötti viszony alapjául a kölcsönös lojalitás és felelősség kell, hogy szolgáljon. A magyar nemzetpolitika alapvetésnek tartja, hogy a külhoni magyar közösségek a szülőföldjükön szeretnék megőrizni magyarságukat, ennek érdekében törekedni kell arra, hogy olyan pozitív gazdasági változások következzenek be a régióban, amelyek mind a fiatal, mind az idősebb korosztályok számára kellő motivációt jelentenek a szülőföldön maradáshoz. Mivel a külhoni magyar társadalmak helyzetükből adódóan korlátozva vannak abban, hogy nyelvük és kultúrájuk maradéktalanul továbböröklődjön, ezt a hiányt Magyarországnak kell kipótolnia. A stratégia célul tűzi ki a magyar közösségek számbeli gyarapodását (tagjainak száma nő, nem asszimilálódik, a pozitív szaporulat és a jó életminőség jellemzi), amelyet követ a szellemi (a közösség tagjainak identitása erős, a közösségi normákat sajátjuknak érzik, versenyképes tudást birtokolnak, a közösség kultúrkincsét megőrzik és fejlesztik), gazdasági és jogi gyarapodás (utóbbi esetben a közösség tagja jogait magabiztosan használja, azokat védi, és szükség esetén ki kívánja terjeszteni). Cél továbbá a külhoni magyar közösségek teljes intézményrendszerének kiépülése, a külhoni magyar egyének, majd közösségek integrációja által az összmagyarság integrációjának megvalósulása, továbbá hogy a külhoni magyar közösségek öngondoskodóvá váljanak. Kívánatosnak tartják a szakértők, hogy minden magyar legalább egy, de lehetőség szerint több magyar intézményhez kötődjön, mivel a nemzet határai a nemzeti intézmények hatásának határáig tartanak. A többszintű integráció terén, egyéni szinten cél a külhoni magyarok kötődésének erősítése a magyar államhoz (státusztörvény, állampolgárság) és saját közösségükhöz, közösségi szinten pedig cél a magyar közösségek kötődése a magyar államhoz és közösségként az adott államhoz (kollektív elismerés és jogok; konszociatív demokrácia, autonómia). A közösségként való integráció abban az esetben lehet sikeres, ha a magyar egyének a magyar pártokon, oktatási rendszeren, közösségi jogokon keresztül kerülnek kapcsolatba a többségi állammal. A stratégia szerint ugyanakkor a határon túli magyar közösségeknek érezniük kell a magyar állam támogatását, de képeseknek kell lenniük arra, hogy megszervezzék magukat, világosan megfogalmazzák a közösségi érdeket, képviseljék azt, és támogatókat szerezzenek a megvalósításhoz.
Aktív külpolitika, konszociatív modell
A stratégia értelmében Magyarországnak aktív külpolitikát kell folytatnia mind a szomszédos államokban, mind az európai porondon. A magyar államnak és a külhoni magyar politikai szervezeteknek összehangoltan és kezdeményező módon kell fellépniük a külhoni magyarság jogkiterjesztése érdekében. (Jó példa a magyar diplomácia és a külhoni szervezetek gyümölcsöző együttműködésére annak a szerb kárpótlási törvénynek a „hatástalanítása”, amely a teljes vajdasági magyarságot kirekesztette volna a kárpótlásból. A magyar külügyminisztérium és a Vajdasági Magyar Szövetség összefogása, határozott kiállása nyomán a belgrádi parlament a napokban megszavazta a rehabilitációs jogszabályt, amely törli a kollektív bűnösség elvét a vagyon-visszaszármaztatás folyamatából.) A nemzeti kisebbségek jogait univerzális, európai normaként kell kezelni a nemzetpolitikai stratégia szerint, külön hangsúlyozva, hogy őshonos közösségekről van szó. Lényeges megállapítás, hogy a szomszédos államokkal ápolt jó kapcsolat és a külhoni magyarok érdekeinek képviselete prioritások relációjában a külhoni magyar érdekek sérelme esetén a nemzeti érdek a vezérlő elv. Éppen ezért Magyarország külpolitikai eszközökkel is törekszik arra, hogy a külhoni magyar pártok törekvései, miszerint a szomszédos államok minél szélesebb körű egyéni és kollektív jogokat biztosítsanak az adott államban élő magyar közösségeknek, sikeresek legyenek. „Célunk, hogy a magyar közösségek minél nagyobb mértékben döntsenek az őket érintő kérdésekben. Ezért támogatjuk a – területi és személyi elvű – autonómiát, a hatalom decentralizációját, az önkormányzatiságot. A szomszédos államok közigazgatási, regionális átalakítása során Magyarországnak – a szomszédos államokban működő magyar pártokkal egyetemben – arra kell törekednie, hogy a régiók határai az adott országban élő magyarság számára minél kedvezőbben alakuljanak” – szögezi le a stratégia, amely változást kíván elérni a legtöbb európai állam által kimondatlanul, de természetesnek tekintett elv terén, miszerint az állam többségéhez tartozó lakosságnak többletjoga van.
A magyar állam fontosnak tartja a magyar közösségek igényét, miszerint szeretnék elérni a magyar nyelv mint regionálisan hivatalos nyelv státusát, továbbá hogy maguk kívánják igazgatni oktatásügyüket és kulturális életüket. Másrészt Magyarország támogatja a külhoni magyar közösségek – területi és/vagy személyi elvű – autonómiáját. A kisebbségi jogegyenlőség legteljesebb eszközrendszerét biztosító autonóm státusok ugyanis elvben optimális rendezési kereteket kínálhatnak a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségek belpolitikai helyzetének és anyaországi kötődéseinek rendezésére. A stratégia megállapítja, hogy elsősorban a külhoni magyar pártoknak, társadalomnak kell megegyeznie egy autonómia-koncepcióban és az ahhoz vezető útban, Magyarország feladata pedig támogatni ezen koncepciók megvalósításában az adott közösséget – de helyettük nem cselekedhet. Ezzel párhuzamosan az alapdokumentum szerzői úgy vélik, az autonómia és a regionalizmus mellett – akár az előbbiekkel párhuzamosan – a konszociális modell lehet eredményre vezető a nemzeti kisebbségek számára. Habár a modell klasszikus formájában nem valósítható meg, konszociális jellegű megegyezésekre, alkukra ez idáig is volt példa, elsősorban a kisebbségi pártok kormányzati szerepvállalása esetében, de – a budapesti kormány szerint – ebbe bármilyen kisebbség-többség alku is belefér.
Irányt mutat a nemzetpolitikai stratégia a támogatáspolitika terén is, amelyet a magyar állami források célirányos – normatív, pályázati és egyéni elbírálási alapon történő – elosztásaként határoz meg. A dokumentum szerint a támogatáspolitikának elsősorban a közösségek gyarapodását biztosító intézményrendszer működését kell megcéloznia, szemben az eseti jellegű támogatásokkal. Különben a külhoni magyarok támogatására szánt összeg Magyarország központi költségvetése kiadási főösszegének 1 ezrelék körüli aránya. Az elképzelés szerint a támogatási célok és eszközök szempontjából figyelembe kell venni az Európai Unión belül és kívül adott eltérő mozgásteret (az anyaország szomszédai közül Románia, Szlovákia és Szlovénia szintén EU-tagállam, a kárpátaljai, vajdasági és horvátországi magyarság esetében ez még nem valósult meg), a szomszédos államokban a kisebbségekre fordított, célzott támogatások megjelenését, továbbá a magyarok által lakott régiók eltérő gazdasági fejlettségét. Különben a stratégia megállapítja, hogy az eddigi támogatási rendszer folytatásával számottevő, látható eredményt nem lehet elérni, ugyanakkor a demográfiai fogyás, a pozícióvesztés, az intézmények sorvadása folytatódni fog, ha nem kerül új alapokra a nemzet- és támogatáspolitika. Mivel Magyarország jelenlegi pénzügyi helyzete csak szűk mozgásteret biztosít, a források hatékony és célzott felhasználása érdekében világos prioritásokat kell megfogalmazni és számon kérhetővé tenni. Ez egyben azt is jelenti, hogy az olyan területeken, ahol a korábbi támogatások nem voltak hatékonyak, nem érték el a kívánt célt, ott ezeket csökkenteni kell, és átcsoportosítani olyan területekre, amelyek a nemzeti, kulturális reprodukciót biztosítják. Emellett biztosítani kell az eddigieknél szigorúbb monitorizálást.
Érték a család, a gyermek
Külön fejezetben elemzi a nemzetpolitikai stratégia a külhoni magyarok demográfiai helyzetét, kilátásait. Erdély és a Vajdaság esetében az elvándorlás okozza a legnagyobb veszteséget, és mivel főleg fiatalok vándorolnak, még jobban csökken a gyerekszám; ezzel szemben a Felvidék esetében a legnagyobb gondot az asszimiláció jelenti. A 2011-es népszámlálások lezárultával a szomszédos államokban élő magyarság összlétszáma várhatóan mintegy 230–250 ezer fővel csökken: kutatók előrejelzései szerint az előző népszámlálásokhoz képest Felvidéken 60, Kárpátalján 9, a Vajdaságban 40–50, míg Erdélyben 120–130 ezerrel csökkent hozzávetőlegesen a magukat magyarnak vallók száma. A természetes népszaporulat csökkenésének lassítása, esetleges megfordítása prioritás a magyar állam számára, viszont ezzel a közeljövőben nem lehet számolni. Felhívja a figyelmet a dokumentum a határon túl élő, magyar anyanyelvű cigányokra, amelyek aránya Szlovákiában a magukat magyarnak vallók között 12,5 százalékra, a magyar anyanyelvűek között 12,9 százalékra (74 ezer fő) tehető. Erdélyben a magukat magyarnak vallók között a cigányok arányát 6,5 százalékra becsülik, ami mintegy 100 ezer, magyarul (is) beszélő romát jelent. A stratégia szerint a magyar anyanyelvű cigányok magyar nemzetiségének megvallását is ösztönözni kell, a nyelvi jogok használatát biztosító adott állambeli törvényben szabályozott kvóta elérésében minden magát magyarnak valló személy kulcsfontosságú, ugyanakkor a magyar anyanyelvű cigányok jelentős hányada választásokkor a magyar pártokra voksol. „A demográfiai helyzet, a népesedéscsökkenés minden további nemzetpolitikai jelentőségű probléma alapja. Fontos cél, hogy a család, a gyermekek és a házasság értékként jelenjen meg a közgondolkodásban mind Magyarországon, mind a külhoni magyarok körében. A tendenciák pozitív irányba változhatnának, ha a magyar közösségek tagjai nagyobb arányban vállalnának gyermeket, mint a többségi nemzethez tartozók. Szükséges az is, hogy a magyar nemzetiségű gyerekek magyar iskolában tanuljanak. A magyar intézményrendszer megerősítése, főként a civil szervezetek léte és működése lehetőséget biztosít arra, hogy a magyar fiatalok magyar párt válasszanak. Ez azért fontos szempont, mert az asszimiláció elsősorban a vegyes házasságok gyermekeit érinti” – tartalmazza a stratégia, amely kiemelt jelentőséget tulajdonít a szórványban élőknek, beleértve a csángókat. E téren feladatként határozza meg azoknak a településeknek, régióknak a feltérképezését, ahol az asszimiláció megállítható, a szórvány revitalizációja érdekében pedig legfontosabb intézményként az iskolát és az egyházat említi. Oktatási vonatkozásban a magyar nemzetpolitika két célt tűz ki: a magyar nyelven történő oktatás kiterjesztését (mennyiség) és a magyar nyelvű oktatás minőségének emelését. Fontos, hogy minél több magyar diák vegyen részt az oktatásban, ahol a magyar diákok ne legyenek kisebb arányban jelen a többségi diákokhoz képest. Amennyiben az adott állam nem nyitott újabb magyar oktatási intézmények alapítására, ahol arra igény mutatkozik, úgy a magyar államnak kell – leginkább a külhoni magyar egyházakkal együttműködve – magyar tannyelvű oktatási intézményeket, osztályokat, képzéseket indítani.
A gazdaságfejlesztés terén a versenyképes és megújuló külhoni magyar gazdaság az egységes Kárpát-medencei gazdasági térség víziója keretében valósulhat meg, pontosabban egységes piaci térség kialakulása, egységes munkaerőpiac megteremtése, turisztikai együttműködés összehangolása megvalósulásával. Az egységes gazdasági térség autonóm regionális gazdasági közösségek tevékenységére épülne. A Kárpát-medencei helyi vállalkozások integrációjának erősítése kiemelten szükséges a stratégia szerint, ennek érdekében ki kell építeni a vállalkozásfejlesztést ösztönző Kárpát-medencei szintű intézményrendszert, biztosítani kell a magyar vállalatok információellátását, képességfejlesztését, illetve ösztönözni kell a magyar vállalkozások Kárpát-medencei klaszterhálózatát. A kultúra és a kulturálisörökség-védelem terén olyan profilt, imázst kell kialakítani a magyarságnak, ami a világ bármely pontján mindenki számára egyazon jelentéssel bír, beazonosítható a tartalma. Ennek megfelelő közvetítő felülete, intézményi kerete a magyar kulturális intézetek hálózata.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Dőltére tökmagjankók lesnek
Történt, hogy egy Kovács Péter nevű fiatalember –, aki soha a reálgazdaságban nem dolgozott, mivel a marosvásárhelyiek által jól ismert Kovács elvtárs fiaként már az iskola padjaiból egyenesen tulipános mozgalmárrá avanzsált, előbb mint az RMDSZ valamelyik ifjúsági nyúlványának aktivistája, majd Markó Béla sokadik táskahordozója, végül az új pártelnök, Kelemen Hunor bal keze – fogta magát, és az RMDSZ „főtitkáraként” (sztálini struktúrákat idéző tisztség) nekirontott a minap – immár nem először – Tőkés Lászlónak.
Tette ezt hol másutt, mint főnöke, Kelemen pártelnök saját internetes portálján, a Transindexen, ami afféle RMDSZ-es faliújságként működik. Kovácsnak és csapatának az nem teszik, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Párt ismét nem hajlandó úgy táncolni, ahogy az RMDSZ fütyül, ezúttal a marosvásárhelyi magyar polgármesterjelölt kiválasztása ügyében. „A politikai egység követelése a romániai, erdélyi magyar közösség jogos elvárása” – jelenti ki a pártfunkcionárius ellentmondást nem tűrően, de e szociológiai megalapozottságúnak vélt kinyilatkoztatást úgy kell érteni, hogy az egység formáját és kereteit, illetve mikéntjét maga az RMDSZ szabja meg, valamint azt is, hogy ebbe ki, hogyan és meddig illik bele. A tulipánosok azt is meg akarják mondani, hogy a kompromisszumnak melyek a feltételei, tehát hogy az ellenzék mit javasolhat. Magyarán: az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt csakis azt akarhatja, amit az RMDSZ. Ennek alapján volt hajlandó a kisebbik román kormánypárt elfogadni vásárhelyi polgármesterjelöltnek egy olyan fickót, akit úgymond nem ő javasolt, mert nem bizalmi embere a vásárhelyi RMDSZ-klikknek, de mivel az illető már eddig is ellátott különféle tisztségeket és belelóg a keze az államigazgatásba is, hát nekik jó, megfelel. (Ezt úgy kell érteni, hogy az RMDSZ nem egy nagykutyát, hanem egy kisebb kutyát tenne oda házőrzőnek, mely azonban szintén az ő kutyájuk.) Erre nyilatkozta az EMNT: „A számok és elvárások függvényében készüljön több forgatókönyv. Induljanak olyan koalíciós tárgyalások, amelyek a szűk látókörű pártpolitikán felülemelkedve valóban a marosvásárhelyi magyarság érdekeit célozzák, és amelynek eredményeként egyként a közös jelölt mögé tudják állítani a magyar (esetleg román) választókat. Már amennyiben az a cél, hogy Marosvásárhely polgármesterét 2012-ben mi adjuk” – fogalmazott Demeter Szilárd, Tőkés László szóvivője egy Kovácsnak adott replikában, amiben mellesleg alaposan ki is osztotta az ifjú tulipános megmondóembert, aki már odáig merészkedett az arcátlanságban, hogy pártfőtitkári sámliján ágaskodva kijelentse: Tőkés nem a román rendszerváltás szikrájaként, hanem bukott politikusként vonul majd be a történelembe. (Ami önmagában azért meredek hülyeség, mert eddig még nem született meg az az RMDSZ-es politikus – és már nem is fog –, aki képes lenne kiszerkeszteni a történelemkönyvekből a volt temesvári lelkész 1989-es kiállását, mi több, ez még a románoknak sem sikerült, pedig azok aztán mindent bevetettek ez ügy érdekében.) Mit fog írni a szobor talapzatán: a forradalom szikrája vagy bukott politikus? – kérdezte nyílt levele címében a kis Kovács, aki ezzel el is parentálta Tőkést, posztumusz szobrának felállításán morfondírozva. Hogy írása végén cinikusan élcelődve kiutasítsa az RMDSZ volt tiszteletbeli elnökét – akit maga Markó Béla kért fel arra, hogy vezesse pártja listáját az európai parlamenti választásokon, mert különben az RMDSZ nem küldhetett volna mögötte további két pártkatonát Brüsszelbe – a hazai politikai-közéleti porondról: „Tisztelt Tőkés László! Meggyőződésem, hogy minden marosvásárhelyi magyar ember nevében beszélek, amikor arra kérem: foglalkozzon magasröptű Európai Uniós teendőivel. Tegye félre a kicsinyes sértődéseit, frusztrációit, a saját érdekein alapuló politikai céljait, és ne cselekedjen a marosvásárhelyi magyar közösség ellen. Jó lenne, ha a forradalom szikrájaként emlékezhetnénk Önre, ezért kérem, ne tegyen meg mindent annak érdekében, hogy egy bukott politikusként vonuljon be a történelembe!” (Itt meg kell jegyezni, hogy Kovács Péter Marosvásárhelyen soha semmilyen választott köztisztséget nem töltött be, tehát aligha beszélhet az ottaniak nevében, őt a Markó–Borbély–Frunda-féle vásárhelyi politbüró helyezte oda Kelemen Hunor mellé-alá-fölé a váradi RMDSZ-kongresszus után, egyfelől az új pártelnököt pórázon tartani, másfelől a joviális, mosolygós, intellektuel kinézetű Hunor helyett keménykedni, nyüstleni, odamondogatni, blogolni.) Demeter Szilárd Számtan című replikájában helyre teszi a kovácsi hókuszpókuszt egyrészt a marosvásárhelyi politikai történések és viszonyok tekintetében, másrészt a tulipános főtitoknok szoborállító-döntögető iparkodása vonatkozásában, mondván: „Mert a szoborállításhoz, Péter, elég némi kő/réz/fa, bármi, és egy művész, aki lehántja az anyagról a felesleget. És ha jó a szobor, még felirat sem kell rá.”
Egyébként pedig a marosvásárhelyi polgármester-jelölési huzavona csupán annyiban lehet érdekes mások számára is, hogy az ottani etnikai arányok Erdély és a Partium számos más – többnyire sokkal kisebb – településén is hasonlóak, ebből adódóan pedig a dilemmák is.
Dénes László
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

HÍRADÁS NÉLKÜL
Felmondásra kényszeríti az új tulaj a Krónika újságíróit?
Értesüléseink szerint a Krónika szerkesztőit hamarosan az Udvarhelyi Híradó Kft. alkalmazza, amelynek több ingóságát árverezik szombaton tartozásai miatt.
Nagy a bizonytalanság a Krónika szerkesztőségében: a Kolozsváron szerkesztett országos magyar napilap munkatársait az Udvarhelyi Híradó Kft. (UH) veszi át, ugyanis a lapot megjelentető Krónika Kiadó Zrt.-t hamarosan felszámolják. A Székelyhon hírportált, a Vásárhelyi Hírlap, a Csíki Hírlap, a Gyergyói Hírlap és az Udvarhelyi Híradó napilapokat kiadó Udvarhelyi Híradó Kft.-ben egy magyarországi alapítvány a többségi tulajdonos.
A Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány tavaly decemberben, rögtön létrehozásakor 250 millió forintos adományt kapott a Szerencsejáték Zrt.-től. Júniusban 90%-os tulajdonrészt szerzett az Udvarhelyi Híradóban.
Információink szerint néhány hónapja a Krónika is a Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány érdekeltségi körébe tartozik.
Bizonyos vélemények szerint a magyar nyelvű sajtóorgánumok alapítványon keresztül lebonyolított akvizíciója által a Fidesz-kormány épít magának hátországot Erdélyben. Értesüléseink szerint a Krónikában bekövetkezett változások után az új tulajdonos nem jelentkezett, nem ismertette a szerkesztőséggel szándékait, jelenleg Deák Attila, a Krónika vezérigazgatója a kapcsolattartó személy az új tulajdonos és a szerkesztőség tagjai között.
Forrásaink szerint Deák Attila december 7-én este közölte a szerkesztőség tagjaival: mondjanak fel a lapnál önszántukból, hogy az Udvarhelyi Híradó alkalmazhassa őket. A szerkesztőség egyelőre nem sieti el a felmondást, ugyanis szerintük nincs arra garancia, hogy ismét és azonos feltételek mellett alkalmazza őket az UH. Emellett nehezményezik, hogy az UH vezetősége részéről senki sem érkezett Kolozsvárra tájékoztatni a szerkesztőséget arról, hogy az elkövetkezőkben milyen terveik vannak a lappal.
Úgy tudjuk, a Krónika Kiadó adminisztratív osztályának nagy részét már leépítették, ugyanis szolgáltatásaikra az új felállásban már nem lesz szükség. Állítólag a leépítés viszonylag békésen zajlott, volt, aki nyugdíjba vonult, mások új munkahelyet kerestek. Forrásaink szerint a szerkesztőség tagjait érintő átszervezést a vezérigazgató elutasította.
A szerkesztőség további aggodalmaira az ad okot, hogy az új tulajdonos az átvételüket követő időszakban újratárgyalná a béreket, és szerintük ennek célja a kiadások csökkentése: attól tartanak, hogy jelenlegi fizetésüknél kevesebbet ajánl meg nekik az új alkalmazó. A titokzatosság miatti feszültséget tovább növeli az a tény, hogy az Udvarhelyi Híradó Kft. több ingósága is kalapács alá kerül pénteken, mivel a cég 564 319 lejre rúgó adósságot halmozott fel az állam felé. A Hargita Népe napilapban közölt információk szerint a pénteki árverésen összesen 394 100 lej értékben egyebek mellett kalapács alá kerül 14 gépjármű, egy hőközpont, egy légkondicionáló berendezés, továbbá készülékek, berendezések, számítógépek kerülhetnek új tulajdonoshoz.
A tartozásokról és a cég jelenlegi anyagi helyzetéről az Udvarhelyi Híradó kft. vezetőségénél érdeklődtünk. Azt szerettük volna megtudni, hogy az UH milyen pénzügyi forrásokból kívánja a Krónika szerkesztőségére fordítandó költségeket fedezni, azonban a következő választ kaptuk:
"Az Udvarhelyi Híradó Kft. a hivatalosan bejegyzett, romániai pártoktól független magánvállalkozás, amelynek finanszírozását a tulajdonosok végzik. Kiemelve ismét a médiavállalkozás jellegét, úgy gondoljuk, hogy a cég üzlet politikája meg egyéb, ehhez kapcsolodó döntések nem publikusak. Az ANAF honlapján közétett információkkal kapcsolatosan csak annyit, hogy jobban tennék, ha a világhálóról szerzett adatoknak tüzetesebben útánajárnának, ezt ugyanis az újságírói etika megköveteli. Egyébként is az Udvarhelyi Híradó Kft. nem egy frissen induló vállalkozás, hiszen már több éven keresztül megállta helyét ezen a folyamatosan változó piacon és ez a szervezet víziója a közeljővőben is, mindezt továbbra is úgy kívánja elérni, hogy betartja az érvényben levő törvényeket." Kifizette az állam felé a tartozását az Udvarhelyi Híradó Kft.
A Krónika szerkesztősége jelenleg az Udvarhelyi Híradó Kolozsváron létrehozott kirendeltségének székházában szerkeszti a lapot. A kirendeltség létrehozásáról a Hivatalos Közlöny idei, október 21-i kiadásában tájékoztat. A kirendeltség az Eperjes (Onisifor Ghibu) utca 14. szám alatt található, egy akkora felületű irodában, amelyben legfennebb tíz személy férhetne el kényelmesen, ehhez képest - az Erdélyi Napló szerkesztőivel együtt - ennek duplája a helyiségben dolgozók száma.
(Tulajdonosi viszonyok. A 2004-ben bejegyzett UH kiadón a Bap Agecyben érdekelt Albert András és Petroczki Géza üzletemberek illetve a Limoon Limited ciprusi cég osztozott. 2008. április 17-én a Hivatalos Közlönyben megjelent információk szerint az UH Kiadó kft. társtulajdonosi viszonyai megváltoztak: a ciprusi cég és Petroczki kilépett. Az üzletember a Bap Agency Kft.-ből is kivonult, tulajdonrészét pedig Albert vette át. Az egy évvel később, szeptember 17-én megjelenő Hivatalos Közlönyben szereplő adatok szerint a Bap Agency alaptőkéjét megemelték. Továbbra is Albert maradt a tulajdonos, ám magánszemélyként is belépett, a társasági tőke 25%-ának tulajdonosaként, 75% a Bap Agency kft. birtokában maradt. Ugyancsak 2009-ben adminisztrátor-csere ment végbe az UH-nál, az új adminisztrátor Székely Róbert lett, aki Köllő Bálintot váltotta a tisztségben. Az augusztus 19-én megjelent Hivatalos Közlöny szerint Albert András az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben magánszemélyként birtokolt tulajdonrészét és a Bap Agency által birtokol tulajdonrészének nagyobb részét eladta a Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítványnak, cserébe 553 500 lejt kapott. A Bap Agency-nek az UH-ban jelen pillanatban 10%-os részesedése van, miközben a magyarországi alapítványé a 90%.) Kertész Melinda
Transindex.ro

Bíróságsirató
Miközben a népek (politikai kommentátorok és a közvélemény) a választások összevonásának hajmeresztő ötletével voltak elfoglalva, a kormány csöndben felelősséget vállalt a Legfelsőbb Bíróság bírái kinevezésének törvényéért. Ami hatásait tekintve még pusztítóbb a honi demokráciára nézve, mint az egyidejű választások stiklije.
Miközben a népek (politikai kommentátorok és a közvélemény) a választások összevonásának hajmeresztő ötletével voltak elfoglalva, a kormány csöndben felelősséget vállalt a Legfelsőbb Bíróság bírái kinevezésének törvényéért. Ami hatásait tekintve még pusztítóbb a honi demokráciára nézve, mint az egyidejű választások stiklije.
Ami a törvényt illeti, nem új keletű jogszabályról van szó. Korábban a kormány megpróbálkozott a törvényt parlamenti úton elfogadtatni, azonban október elején a tervezete megbukott a szenátusban. Már önmagában e ténynek önmérsékletre kellett volna intenie a kormányt! Ha egy jogszabályt a nép legitim képviselői nem akarnak megszavazni, akkor a kormánynak illenék ezt a tényt tiszteletben tartania, ha komolyan veszi a hatalmi ágak szétválasztásának elvét. Ahogyan azonban megszokhattuk már, a Boc-kabinet ilyenkor a felelősségvállalás mérsékelten elegáns és az alkotmányosság határát súroló eszközéhez szokott nyúlni, hogy lenyomja a törvényhozás torkán azt amit „szépszerével” még ők sem tudnak lenyelni. E jogszabály azért különös fontosságú, mert politikai tétje a Legfelsőbb Bíróság fölötti ellenőrzés megszerzése. Ezt a célt legkönnyebben a hatalomhoz lojális bírák kinevezése révén lehet elérni, ahhoz pedig, hogy ez megtörténhessen, ki kell iktatni a bírák függetlenségén őrködő b szerepét a szakmai vizsgák elbírálásában. A jelen törvény – amely, hacsak a kormány meg nem bukik, rövidesen életbe lép – épp ezt valósítja meg. A Bírák Tanácsának szerepét az új jogszabály jelentősen felhígítja, azáltal, hogy a vizsgáztató bizottságba bevon olyan embereket, akiknek semmilyen felelősségük nincs a bírói hatalom függetlenségének biztosításában (például pszihológusokat).
Nem véletlen, hogy a Bírák Tanácsa máris jelezte: a törvény elfogadása esetén az Alkotmánybírósághoz fordul, mert úgy véli, hogy az új szabályozás sérti a bírói függetlenség alkotmányos elvét. Ilyen körülmények között az a tény, hogy a kormány megszigorította a Legfelsőbb Törvényszék bírói tisztsége betölthetőségének szakmai feltételeit, nem egyéb porhintésnél, hiszen a hangsúly a kiválasztáson van, ott pedig a politikai befolyás immár akadálytalanul érvényesíthető lesz.
Egyébként a Legfelsőbb Bíróság és általában az igazságszolgáltatás politikai ellenőrzésének a terve nem újkeletű. Korábban azonban az államfő nevével fémjelzett hatalom úgymond a törvényes utat próbálta meg követni, és megkísérelte megszerezni a többséget a Bírák Tanácsában. Ez rövid időre sikerült is, azonban a Bírák Tanácsának tagjai a törvény értelmében gyakran cserélődnek, az elnök csak egy évig töltheti be mandátumát, ezért kézenfekvőbbnek tetszett a Bírák Tanácsának kiiktatása a bírák előléptetésének eljárásából, mint annak „folyamatos megszelídítése”.
A Legfelsőbb Bíróság megszerzése két szempontból is kiemelt célkitűzése a hatalomnak. Egyrészt azért, mert majdnem minden per itt végződik, a testület jogerős ítéleteket hoz, és aki itt győz, az nemcsak csatát, de háborút nyer. Ennek a ténynek az értékét húzza alá az, hogy a minap épp ez a testület mentette fel Adrian Năstasét a Tamara nagynéni néven elhíresült ügyben. A másik szempont pedig az, hogy a Legfelsőbb Bíróság plénuma dönt arról: tagjai közül kiket jelöl a Központi Választási Irodába. Márpedig ez az a testület, amelyik felügyeli a helyhatósági és a parlamenti választásokat, dönt a benyújtott óvásokról, az óvások elleni fellebbezésekről stb., stb. – a magyarázat a továbbiakat illetően úgyszólván fölösleges.
Úgy tetszik tehát, hogy csöndben, szinte harc nélkül elesik a demokrácia utolsó bástyája is, az igazságszolgáltatás, az a hatalmi ág, amely ez ideig tökéletlenül, hellyel-közzel, de mégis időnként megállította a teljhatalomra törő kormányoldalt (lásd: a tanárok bérezésének ügyében vagy a politikai alapon állásaikból eltávolítottak jogainak helyreállításáról meghozott bírói döntéseket).
Székely Ervin
Új Magyar Szó (Bukarest)

Elhunyt Lőrinczi László
Életének 92. évében, Olaszországban, Szardínia székvárosában, Cagliariban vasárnap elhunyt Lőrinczi László. Az erdélyi magyar költő, író, műfordító, szerkesztő Pusztacelinán született 1919. január 21-én. Tanulmányait Segesváron és Kolozsváron végezte, ahol jogi diplomát szerzett. 1946-tól fél évszázadon át Bukarestben élt és dolgozott.
Sokoldalú egyéniség
„Első írásait az Ifjú Erdély és az Erdélyi Helikon közölte. Irodalmi munkássága sokoldalú: írt verseket, regényeket, színműveket, útinaplókat, esszéket, visszaemlékezéseket. Nevét útinaplói – Itáliai napok, Lépések visszhangja, Hazatérés Lucaniából – tették ismertté az olvasóközönség körében, melyet az Utazás a Fekete kolostorhoz című könyve tetézett – foglalta össze lapunknak Bántó István újságíró, műfordító, Lőrinczi barátja. – Regényei – Sárból vétettél, A Rhapsody fedélzetén, Szomszédok, „Csak a szerelem sújtson” – a huszadik század égető emberi sorsproblémáit példázzák.”
Bántó hozzátette: rendkívül szerteágazó műfordítói tevékenysége is. „Műfordítóként prózát és verset egyaránt magas művészi színvonalon tolmácsolt Mihai Eminescu, Mihail Sadoveanu, Giuseppe Ungaretti, Tudor Arghezi, Ion Slavici, Salvatore Quasimodo, George Călinescu, Matei Caragiale, Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese műveiből” – fogalmaz Bántó, aki szerint legszebb versfordításait Az alázat ünnepei című, kétnyelvű antológia tartalmazza. A fordító mindenkor kiemelkedik a könyvtárhoz kötött muviségből, közvetlen személyi kapcsolatot teremtve felkutatja a szerzők életkörülményeit, s így tolmácsolása szinte a baráti megjelenítés erejével hat, például Arghezi és Sadoveanu bemutatása esetén. Irodalmi kitekintése olasz fordításaival szélesül ki: Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese, Salvatore Quasimodo verseit, Leonardo Sciascia regényét tolmácsolja. Hozzájárul ehhez az Alberto Moravia, Vasco Pratolini, Carlo Levi, Luigi Pirandello műveinek hazai magyar kiadásaihoz írt irodalmi értékeléseinek sorozata.
Kuncz szerelmese
Esszéit, visszaemlékezéseit gyűjtik egybe az Üzenetek Erdélybe, A négylevelű vándorbot, a Zöngés napló és a Második napló című kötetei.
„Az Üzenetek Erdélybe című kötet tanulmányaimat, írásaimat tartalmazza. De felvettem néhány régit is, amelyet érdekesebbnek tartok. 1987-ben jelent meg a Közvetítő című könyvem. Abból vettem át egy-két írást. Például a Mit tudunk észtül? – amely az észt irodalomról szól. Vagy a Babits, a regényíró-t. Hasonlóképpen felvettem A mallorcai cseppek-et, a Mallorca-szigetén tett látogatásomról szóló írást, amelyben George Sand és a Chopin nyomában jártam. Ez az Utunkban jelent meg. Újabban pedig egyik teljesítményemnek tartom, hogy újra lefordítottam Edgar Allen Poe A holló című híres költeményét, amelyhez terjedelmes fordítói jegyzetet is írtam. Ez is megérdemli a nyomdafestéket” – magyarázta Lőrinczi az Új Magyar Szónak 2009-ben adott interjúban. A beszélgetés során elárulta: a leginkább szeretett színházi darabja a Fekete kolostor történetéből kiinduló A szökés. „Kuncz egyénisége nagyon közel állott hozzám” – vallotta az interjúban Lőrinczi, akinek írásait az Új Magyar Szó Kisebbségben című melléklete is közölte.

Új Magyar Szó (Bukarest)

Regionális adóvá vált az ETV
Az Országos Audiovizuális Tanács nemrégiben jóváhagyta az Erdélyi Magyar Televízió (ETV) marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi helyi műsorszórási licenceinek összevonását, így a marosvásárhelyi székhelyű tévé regionális adóvá vált.
Szepessy Előd, az ETV igazgatója jelentős eredménynek nevezte az ETV „felminősítését”, ez ugyanis fontos feltétele volt annak, hogy a kábelszolgáltatók bevegyék a műsorkínálatukba a televíziót. Az ETV eddig is számos helyi kábelszolgáltatóval kötött megállapodást, a regionális licenc elnyerésével azonban az ETV szórása általánossá válhat egész Erdélyben. Mint ismeretes, az audiovizuális szabályzat szerint a műsorterjesztők kötelesek kínálatukban legalább két regionális adó műsorát szerepeltetni, illetve azokon a településeken, ahol egy adott kisebbség lélekszámaránya nagyobb, mint 20 százalék, a műsorterjesztők kötelesek az adott kisebbség nyelvén közvetítő adókat is kínálatukban szerepeltetni. Amint arról beszámoltunk, az ETV az elmúlt hónapokban jelentősen bővítette műsorkínálatát, és növelte adásidejét is, ennek köszönhetően ma már a legfontosabb erdélyi magyar televíziós műhelynek számít.
Sikeres volt a karácsonyi adománygyűjtés
Az elmúlt két hét alatt több mint 7000 lej, valamint nagy mennyiségű építkezési anyag, irodaszer és könyv gyűlt össze a türi magyar szórványközösség megsegítésére. Az Erdélyi Magyar Televízió november végén indította el az Erdély-szintű adománygyűjtést, amiből a Türi Magyar Házat szeretnék újjáépíteni. Az adományokat a nagyvárosok római katolikus plébániáinál gyűjtik, de az ETV elérhetőségein is lehet felajánlásokat tenni. Szepessy Előd, az Erdélyi Magyar Televízió igazgatója rendkívül eredményesnek nevezte a gyűjtés eddigi eredményét. „Sokan sokféleképpen próbáltak segíteni: az egyik vállalkozó ingyenes topográfiai és építészeti felmérést ajánlott, a másik a teljes építkezési dokumentáció elkészítését, a harmadik a villanyvezetékek beszerelését vállalta, de voltak olyanok is, akik faanyagot, ablakokat adományoznának” – fogalmazott a tévéigazgató. Hozzátette: több előadóművész jelezte, hogy egyes fellépéseik bevételét felajánlják e nemes cél érdekében, köztük Szabó Előd és a Titán, illetve Kulcsár Székely Attila színművész.
Új Magyar Szó (Bukarest)