Bukaresti hazug mítoszok
De hisz minden jogunk adott, Bukarest igazán példaértékűen viszonyul az ország területén élő nemzeti kisebbségekhez, a magyar–román együttélés ennél jobb nem is lehetne, nincs tehát szükség arra, hogy holmi autonómiákkal rontsuk el mindezt.
Különben is európai normákat sértenek az erre irányuló törekvések, meg aztán ki szeretne afféle szigeteket létrehozni az ország közepén? – így Titus Corlățean külügyminiszter, aki tegnap Nagylakon értekezett a nemzetiségek közötti együttélésről és Románia kisebbségpolitikájáról. Nincs új a nap alatt, mondhatnánk, a politikus érvelése közismert, Bukarest évek óta ezt szajkózza, mégpedig igen eredményesen. Igaz, a bukaresti diplomácia sikeréhez magunk is hozzájárultunk, amikor önrendelkezési törekvéseinket fel sem vállaltuk, amikor szerepet vállaltunk olyan kormányokban, amelyek hallani nem akartak igényünkről, amikor Európában nem is próbáltuk hallatni hangunkat, szövetségeseket nem kerestünk. Az eljátszott lehetőségek pedig vissza nem térnek, így aztán ma jóval nehezebb érzékennyé tenni a világ közvéleményét nemzeti közösségünk jogfosztásai iránt, a maga bajaival, gazdasági, szociális, erkölcsi válságával küszködő Európában pedig korántsem könnyű barátokra lelni.
Beletörődnünk ebbe mégsem szabad. S bár egyelőre alig észrevehetően, de mintha pislákolna a remény lángja. Mert az például, hogy néhány nap alatt százezernél több aláírást sikerült összegyűjteni a székelyföldi megyéket tömörítő fejlesztési régió mellett, jelzi: közösségünk nem vált közömbössé jövőnk iránt. Az, hogy minden magyar párt és szervezet összehangolt erőkkel, közösen mozgósít az október 27-i nagyszabású autonómiatüntetésre, bizakodásra ad okot. Vezetőink talán mégiscsak felismerték, hogy nemzeti ügyekben csak együtt léphetünk fel, és talán sikerül olyan erőset kiáltanunk, olyan fokú elszántságot felmutatnunk, hogy Bukarestben, a nagyhatalmak nagykövetségeiben, Európa fővárosaiban se lehessen kézlegyintéssel elintézni a székelyföldi önrendelkezési törekvéseket. Erőt adhat továbbá, hogy most mellettünk áll az anyaország: magyarországi önkormányzati vezetők készülnek Háromszékre, a magyar fővárosban is tüntetést szerveznek a nagy meneteléssel egy időben.
Úgy tűnik hát, régóta nem volt ily kedvező a helyzet követeléseink minél erőteljesebb kinyilvánítására – a sikerhez azonban az a legfontosabb, hogy minél nagyobb számban legyünk ott Kökös és Bereck között. És akkor talán elérhetjük, hogy Európában és szerte a világban romba dőljön a nemzeti kisebbségekkel példaértékűen bánó Bukarest hazug mítosza. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómiatörekvések ellen (Külügyminiszteri bírálat)
Románia nemet mond az elkülönülésre, az etnikai konfliktusokra és feszültségekre, az etnikai alapú területi autonómiákra – jelentette ki Titus Corlățean. A külügyminiszter bírálta a magyar autonómiatörekvéseket és dicsérte a román–szlovák békés együttélést azon a nagylaki találkozón, melyen az ottani szlovák közösség letelepedésének 210. évfordulóját ünnepelte.
Titus Corlăţean szerint Románia nem fogadja el, hogy etnikai alapon „szigetek” jöjjenek létre az országban. A külügyminiszter úgy fogalmazott: az autonómiatörekvések „szemet szúróan áthágják a vonatkozó európai normákat, és az a dolgunk, hogy ne engedjünk teret ezeknek a javaslatoknak, amelyek forrófejűek részéről érkeznek nacionalista alapon”. Corlăţean kijelentette: az Európa Tanács jelentései is igazolják, hogy Románia a kisebbségi jogok tekintetében valamennyi vállalását teljesítette, ami szerinte nem jellemző Európában. „Anélkül is biztosíthatjuk egy kisebbség számára identitása megőrzését, hogy engednénk az európai normákat csorbító modellek csábításának” – mondta a külügyminiszter, aki helyesnek vélte mindazt, amit Románia az elmúlt két évtizedben tett a kisebbségvédelem területén, és úgy vélte, az országnak ezután is ezen az úton kell haladnia. A külügyminiszter úgy vélte: a „szélsőségesen nacionalista retorikájú magyar politikusok” tevékenysége ellenére jó a román–magyar együttélés.
A mintegy felerészben szlovákok által lakott Nagylakon egyébként Miroslav Lajcak szlovák külügyminiszter, szlovákiai miniszterelnök-helyettes és Gabriella Battaini-Dragoni, az Európa Tanács főtitkárhelyettese is részt vett a szlovák közösség ünnepségén. Az ezt követő sajtótájékoztatón szóba került a magyarországi románok egy mindmáig nem teljesült vágya, Andrei Şaguna ortodox püspök gyulai szobrának felállítása. Ezzel kapcsolatban Titus Corlăţean elmondta: a magyar hatóságok „mindenféle kifogásai” ellenére Románia nem mond le a szoborállítás tervéről. Hozzátette: tavaly októberben szóbeli ígéretet kapott erre vonatkozóan Orbán Viktor miniszterelnöktől. „Sajnos, a szóbeli nyilatkozatok és a helyszíni valóság között nagyon nagy a különbség” – állapította meg a külügyminiszter.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egyetemmel és önmagukkal is ismerkedtek hétvégén a középiskolások
Középiskolások hosszú hétvégéje a BBTE-n címmel szervezte meg az erdélyi magyar iskolák diákjait megcélzó háromnapos rendezvényét október 11. és 13. között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozata és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet. A magyar tagozat történetében első alkalommal lebonyolított esemény 180 középiskolás diákot vonzott Kolozsvárra. Arról, hogy hogyan töltötték a hétvégét, miként sikerült a figyelmüket felkelteni és megismertetni velük az egyetem világát, Makkai Júlia Annát, a tagozat kommunikációs felelősét kérdeztük.
– Tavaly az iskolámban még a népszerűsítő karaván mutatta be a BBTE-t. Miért gondoltátok, hogy változtattok ezen, mi volt a célja a mostani rendezvénynek?
– Karavánok alkalmával mi kérezkedünk be az iskolákba, a karok képviselői legjobb tudásuk szerint bemutatókkal, képekkel, tapasztalatokkal, kiadványokkal próbálják népszerűsíteni az egyetemet. Most azonban mi hívtuk meg a diákokat, szállást, kaját és előadásokat biztosítottunk 180 középiskolásnak és kísérőiknek. A cél az volt, hogy a középiskolások betekintést nyerhessenek az egyetemista életbe, kimondottan a BBTE-s egyetemisták életébe, az egyetemen zajló oktatói és kutatói munkába. Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy a diákoknak lehetőségük nyílt egyetemi hallgatókkal is találkozni, beszélgetni. Lényegesnek tartottuk, hogy közelebb vigyük az egyetemet a leendő felvételizőkhöz. Megpróbáltuk elérni, hogy egy hétvége erejéig érezzék magukat kolozsvári egyetemistának, hogy átérezzék Kolozsvár hangulatát, belekóstoljanak a nagyvárosi életbe.
– Hogyan valósult meg mindez?
– Tudományos, ismeretterjesztő előadásokat, interaktív foglalkozásokat, beszélgetéseket és kulturális programokat egyaránt tartalmazott a hétvége. Ezáltal a diákok átfogó képet alkothattak arról, milyen lesz az egyetemi oktatás és élet. A megnyitón Soós Anna tagozatvezető rektorhelyettes köszöntötte őket, ezt követően Dégi L. Csaba és Markó Bálint tudományos előadását hallgathatták meg a jelenlevők. A folytatásban mindenki tetszés szerint választhatott a párhuzamosan zajló előadások közül, érdeklődési körének függvényében.
Főként tanárok, doktoranduszok és diákok tartották az előadásokat, amelyek interaktívak, tudományosak és szórakoztatóak voltak. Míg pénteken ezek mind az egyetem főépületében zajlottak, fontosnak tartottuk, hogy a szombati előadásokat a különböző karokon tartsák. A vasárnapi program fontos extrakurrikuláris tevékenységekre fókuszált, hogy az intézményen kívüli diáktevékenységet is megismerjék a résztvevők.
– Melyek voltak ezek?
– Szakosztályok, kutatóműhelyek tevékenységének a bemutatása. Az ő érdekük is volt, hogy bemutatkozzanak, jó hangulatot teremtsenek az előadásokon, műhelyeken, elnyerjék a diákok tetszését, mert lehet, hogy éppen emiatt választják majd a diákok az illető szakot. Fontosnak tartottuk a Kolozsvári Magyar Diákszövetség jelenlétét is, mivelhogy ők szorosan részt vesznek a magyar tagozat programjaiban, számos esetben besegítenek a diákközpontú rendezvények szervezésébe. Kifejezetten interaktív és szórakoztató programot ajánlottak a diákoknak, közben pedig tevékenységeikről is tájékoztatták az érdeklődőket.
– Említetted, hogy a rendezvénysorozat magába foglalt különböző kulturális programokat is. Melyek voltak ezek?
– Pénteken este Kisgyörgy Ilka és Burcă Renáta előadásában hallgathattak film- és könnyűzenei feldolgozásokat, szombaton pedig a Váróterem Projekt Független Színházi Társulat előadásában az egyetemista életből ihletődött Mit csináltál 3 évig? című előadást tekinthették meg a Tranzit Házban. Ennél odaillőbbet aligha találhattunk volna. Emellett szervezett városnézésen és rendhagyó házsongárdi sétán vehettek részt. Záróakkordként Hevele Ádám, Jakab Villő Hanga, Major Zsuzsa és Nagy Csilla Esterházy Péter Legyünk együtt gazdagok című dramolettjét olvasták fel event riszpekt műfajban. A műsor végén adták át a diákoknak az alumni albumokat.
– Kit, mit tartalmazott ez az album? Miért éreztétek fontosnak, hogy megkapják ezt a diákok?
– Ez a BBTE első alumni albuma, amelyben olyan végzett hallgatók jelennek meg, akik kiemelkedő teljesítményeket értek el saját szakterületükön, munkásságuk példaértékű lehet a középiskolás diákok, és nem utolsósorban a jelenlegi egyetemi hallgatók számára is. A kötetnek jövő év elején elkészül a második kiadása is, mivel egyetemünknek rengeteg olyan végzettje van, akiknek helyet kell kapniuk benne.
– Hogyan értesültek a diákok a hosszú hétvégéről? Kik jöttek el?
– A rendezvényre erdélyi iskolákat hívtunk meg, az általuk „delegáltakat” minden iskola maga választotta ki. Annak ellenére, hogy bizonyos büzséhez voltunk kötve, próbálták minél inkább lefedni a régiókat, és arányosan meghívni diákokat.
– Melyek voltak azok a rendezvények, amelyek iránt különösen érdeklődtek a résztvevők?
– Változó volt a részvétel, tehát aki pénteken egyik tudományterületet választotta, az nem föltétlenül ugyanoda tért vissza másnap. A diákok még válogatnak a szakirányok közül. Ezzel összefüggésben pedig, azt vettem észre, hogy még nincs kikristályosodva bennük, milyen szakon szeretnének továbbtanulni. A kimondottan tudományos előadásokon, valamint a vasárnapi diákprogramokon voltak a legtöbben.
– Visszatekintve, hogyan értékelitek a rendezvényt?
– Sikeres volt, hiszen nagyon sok tapasztalatot nyújtott, és úgy érezzük, igény van rá az elkövetkezendő években is. A résztvevőkkel folytatott beszélgetések során bebizonyosodott, hogy kifejezetten szórakoztatónak tartották a rendezvénysorozatot, és jól érezték magukat, az ismerkedés mellett pedig alkalmuk nyílt arra is, hogy saját képességeiket teszteljék. A kísérő tanárok pedig örömmel nyugtázták, hogy diákjaik körében már a középiskolában megfogalmazódik néhány szempont az egyetemi évekkel kapcsolatban. Nemsokára kiértékelő űrlapokat küldünk ki mind a 180 résztvevőnek, és arra kérjük őket, hogy véleményüket, észrevételeiket, tapasztalataikat írásban is megfogalmazzák.
NAGY KINGA
Szabadság (Kolozsvár)

Corlăţean kirohanása az autonómia ellen
A magyaroknak üzent Titus Corlățean román külügyminiszter kedden Nagylakról az autonómiatörekvések és Tőkés László tusnádfürdői kijelentése kapcsán, amelyben az európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke védhatalmi státust kért Magyarországtól az erdélyiek számára.
A román külügyminiszter az Arad megyei kisvárosban járva arról beszélt: a település az interkulturalitás és a társadalmi integráció modellje, „a 210 éves román-szlovák együttélés pedig azt bizonyítja, hogy nincs szükség protektorátusra annak érdekében, hogy sikeresen megőrizzék a nemzeti identitást.”
Corlăţean bírálta egyes magyar politikusok szerinte „szélsőségesen nacionalista retorikáját”, amellyel etnikai alapú autonómiát követelnek, és arról beszélt: Románia fenntartja „a kisebbségvédelem európai modelljét,” de az ország területén található „szigetek” nélkül.” A miniszter szerint az etnikai alapú autonómia ellentétes az európai követelményekkel, szerinte ugyanis az „szegregációról, konfliktusokról és etnikai feszültségről” szól. Úgy vélte, amit egyes magyar politikusok művelnek, az „saját kisebbségük érdekei ellen való.”
Corlăţean egy, a szlovákok nagylaki jelenlétének 210. évfordulója alkalmából a szlovák és a román miniszterelnöki hivatal által szervezett rendezvényen vett részt Nagylakon, a rendezvényen szlovák kollégája, Miroslav Lajcák is ott volt. Corlăţean beszédében arról szólt, hogy a protektorátus mellett „nincs szükség társadalmon belüli, etnikumközi konfliktusokra sem, mivel két, nyelvében, vallásában és kultúrájában különböző közösség képes harmonikusan együtt élni.” Egyúttal úgy vélte, a szlovák közösség teljes mértékben integrálódott a romániai társadalomba. „Egy társadalmon belül a kulturális sokszínűség, amely egy nemzeti kisebbség tagjai kulturális, nyelvi és vallási identitásának megőrzése révén nyilvánul meg, nem zárja ki azt, hogy az adott kisebbség tagjai integrálódjanak a társadalomba, hanem ugyanazon érme két oldalát jelentik, ami ellentétes mindenféle asszimilációs politikával” – jelentette ki a román külügyminiszter. Corlăţean egyúttal azt állította: Románia következetesen folytatja a nemzeti kisebbségek védelmére irányuló politikáját, és meg kívánja óvni a nemzeti kisebbségek tagjainak etnikai, nyelvi, vallási és kulturális önazonosságát.
Miroslav Lajcák arról beszélt: sehol sem talált olyan kedvező körülményeket a kisebbségben élő szlovákság számára, mint Romániában, ahol iskolái és intézményei is vannak, és parlamenti képviselettel is rendelkezik.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kevesebb a diák
Folytatódik az előző évek tendenciája Hargita megyében, tovább csökkent az óvodákba, iskolákba járók száma. A jelenlegi tanév folyamán több mint egy százalékkal kevesebben tanulnak a tanintézetekben mint egy évvel korábban. Ez több száz diákot jelent.
Több mint tízezer diák jár a városi középiskolákba. Összességében évről évre több százzal csökken a tanulók száma
Tovább csökken a diákok száma, ebben a tanévben 1,3 százalékkal kevesebben járnak a megyebeli tanintézetekbe, mint az előző tanévben – közölte szerdán Csíkszeredában sajtótájékoztatón Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője. Rámutatott, évről évre egy százalék körüli a csökkenés.
54 ezer alatt az összlétszám
A tanfelügyelőség adatai szerint a megyében az elmúlt években folyamatos volt a gyereklétszám csökkenése. A 2008-2009-es tanévben még 57 641 óvodás és iskolás járt a megye tanintézményeibe, ez a szám azonban a jelenlegi tanévre 54 ezer alá csökkent: idén 53 911 óvodás és diák jár óvodába, iskolába a megyében a tanfelügyelőség adatai szerint. A 2008-2009-es tanévtől ez 3730 fős csökkenést jelent, az osztályok létszámát tekintve pedig 344-gyel kevesebb indult most, mint a 2008-2009-esben. A megyebeli diákok 84 százaléka tanul magyar nyelven.
Többen tanulnak városon
Városon több a diák, mint vidéken, a városbeli óvodákban és iskolákban 29 342-en tanulnak, a vidéki tanintézetekbe pedig 24 000 óvodás és iskolás van beírva. Ha oktatási szintenként nézzük a létszámokat, kiderül, hogy az óvodai és általános iskolai oktatásban vidéken többen vesznek részt, az arány a középiskolákban, szakiskolákban fordul meg. A vidéki óvodákban 5681-en tanulnak, a városi óvodákba pedig 4543 gyerek van beíratva. Az elemi osztályokba vidéken 9214 gyerek, városon 7212 gyerek jár, felső tagozaton vidéken 7348-an, városon 5701-en tanulnak.
A középiskolák többsége városon van, ezért ezen oktatási forma keretében 10 408 diák jár városi és mindössze 1585 diák vidéki középiskolákba. A szakoktatásban városon 663-an, vidéken 97-en vesznek részt. Bartolf Hedvig szerint, minden évben drukkolnak, hogy teljenek be a szakiskolai helyek, az pedig, hogy ilyen kevesen járnak ezen osztályokba, meglátása szerint a szülők és a környezet befolyásának is köszönhető – van, amikor a diák menne szakiskolába, de a szülők veszik rá, hogy próbáljon meg mégis érettségizni.
A középiskola utáni posztliceális képzésben a megyében 890-en vesznek részt.
Nehéz tervezni
A gyermeklétszám csökkenése a beiskolázási terv megvalósulásán is meglátszik. Bartolf Hedvig úgy értékelte, a létrejött osztályok száma összességében közel áll ahhoz, amit terveztek. A tervezett kilencedik osztályok közül például három nem indult el, az esti oktatásba tervezett hat osztály közül viszont jelentkező híján csak kettő telt be. A szakoktatásban a 25 tervezett osztály közül 21 indult el, ezek is alacsony létszámmal. A második esély elnevezésű oktatási forma keretében túljelentkezés van, a 145 tervezett helyre 160 felnőtt iratkozott be, aki pótolni szeretné általános iskolai tanulmányait. A sportiskolákban minden hely betelt, és a speciális oktatásba a tervezettnél többen iratkoztak be. Nagyobb volt az igény a művészeti oktatásban is annál, amit terveztek, ezen oktatási forma költséges volta miatt azonban az oktatási tárca nem engedélyezett több helyet.
A pedagógusok többsége nő
A kevesebb gyerek és osztály kevesebb foglalkoztatható pedagógust is jelent, ebben a tanévben azonban senkit sem kellett elbocsátani az állásából emiatt. Amint Bartolf Hedvig közölte, kevesebb nyugdíjas dolgozik be, illetve az óraadók számának csökkentésével meg lehetett oldani a helyzetet.
Bartolf Hedvig: kevesen használják ki a szakoktatás lehetőségét
A tanfelügyelőség összesítése szerint ebben a tanévben 4640 pedagógus dolgozik a megyebeli tanintézetekben, közülük 4230-an egy tanintézetben. A több helyen oktatók között egy olyan személy is van – unitárius vallásoktató –, aki öt iskolába jár be tanítani. A pedagógusok közül 3562 személynek van katedrára szóló kinevezése. Nyugdíjasként 132-en dolgoznak be, legtöbben magyar nyelv és irodalmat, matematikát, illetve román nyelv és irodalmat tanítanak. Óraadóként 162 személy dolgozik, ők többnyire szaktantárgyakat oktatnak. Kilencven pedagógus dolgozik megfelelő szakképzettség nélkül, közülük 32 személynek van felsőfokú végzettsége.
Amint Waczel Ferenc, a Hargita Megyei Tanfelügyelőség humán erőforrásért felelős tanfelügyelője elmondta, a megyebeli pedagógusok túlnyomó része nő, 23 százalékot tesz ki a férfiak aránya. Óvópedagógusként négy férfi dolgozik, tanítóként pedig hetvenhét. A pedagógusi ranglétrán felfelé haladva kiegyenlítődik a nemek aránya, az igazgatók majdnem fele férfi – mutatott rá a tanfelügyelő.
Több az összevont osztály
A csökkenő gyermeklétszám következménye az is, hogy ebben a tanévben több az összevont osztály a megyében. Az előző tanévben elemiben 173, felső tagozaton 38 összevont osztály működött, jelenleg pedig elemiben 192, felső tagozaton 41 azok száma. Az elemi összevont osztályokban összesen 2690-en tanulnak a megyében, ez átlagosan 14 fős osztályokat jelent. A 41 felső tagozaton összevont osztályba 508 diák jár. Elemiben azért magasabb az összevontan működő osztályok száma, mert egyrészt nem akarják kitenni a kisdiákokat az ingázás fáradalmainak, másrészt pedig a közösségek is ragaszkodnak legalább az elemi iskola megmaradásához az elszigetelt vagy kiöregedő településeken – magyarázták el a tanfelügyelőségen.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Beszélgetés Király András elnökkel
A megszerzett tapasztalatok komoly értéket képeznek
Tekintve, hogy az aradi Szabadság-szobor Egyesület idén ünnepelte születésének a tizedik évfordulóját, megkerestük a civilszervezet elnökét, Király András oktatási államtitkárt, akivel a tízévi munkájukról, a terveikről beszélgettünk.
– Elnök Úr, gratulálunk az Egyesület tízéves évfordulójához, megkérem, ismertesse megalapításának a hátterét!
– Köszönöm a gratulációt. A köztudatban a civilszervezetünk a Szobor Egyesülete néven rögződött. Természetesen, köze van a Szabadság-szoborhoz, ugyanis annak a felállítása előtt egy évvel jött létre. Abban az időben, amikor éreztük, hogy szükség van egy olyan támogatásra, ami elsősorban nem anyagi, hanem az Arad megyeiek, az erdélyiek, de az anyaországiak is, érzik, tudják, hogy egy nagyon fontos dolog készül az aradi, de a magyarság egésze számára. Valami Trianon után, ami jelkép volt, az is marad a magyarság számára. Újra köztérre kerülhet a Szabadság-szobor. Magam történelemtanárként, RMDSZ-elnökként sokat foglalkoztam a kérdéssel, ezért jól tudtam, hogy 1890 előtt is volt egy nemzeti összefogás, amiben a sajtó is igen komoly szerepet vállalt. Úgy éreztük, ha megalakul egy olyan civilszervezet, amelyik oda is el tud jutni, ahova a politikum nehezebben teheti meg, vagy különböző okok miatt nem jut el, mi vigyük el ezt az üzenetet, a kérést, hogy emberek, itt a lehetőség, részünk lehet egy olyan munkában, aminek az eredménye, remélhetőleg örökké megmarad.
– Igen, de az elhatározás mellett, még sok tényezőnek össze kellett állnia…
– Valóban, nagy szükség volt a szerencsére is, ami mellénk állt, hiszen egy évnek sem kellett eltelnie, és a Szobor köztéren állt. Ez év alatt viszont sokat dolgoztunk. Nagyon sok RMDSZ-tagszervezet, rengeteg civilszervezet, anyaországi polgármesteri hivatal állt mellénk, nemzeti üggyé vált a Szobor újraállításának az igénye. 2003 októberében, amikor nem sikerült felállítanunk, én elmondtam: Los Angelestől Sidney-ig mindenki összefogott, aki érdekelt volt a kérdésben. Mivel látták, hogy mi komolyan vesszük, mi kaptuk a megtisztelő feladatot, közvetíteni a Magyar kormány által kijelölt alapítvány és a restaurátorok munkájának a lebonyolítása között. Mi vezényeltük le, mi felügyeltük, vigyáztuk a felújítási munkálatokat. Valójában oroszlánrészt vállaltunk a szobor újraállításában. A közreműködésünkkel sikerült a debreceni vállalatot megtalálni, amelyik rendelkezésünkre bocsátotta a 300 tonna teherbírású, óriási emelődaruját a Szobor elfordításához. A civil hozzájárulás, természetesen nem lett volna elég az RMDSZ, illetve az akkori kormánypárt támogatása nélkül. Szinte óráról órára kapcsolatban álltunk a daru ideutazása kapcsán, hiszen az nem kelhetett át Ártándnál, mert az útba eső kisebb hidak teherbírása nem volt megfelelő. Az akkori komoly, kitartó munka mára történelemmé vált, épen ezért jó, ha néha visszaemlékezve, alaposabban beépülhet a tudatunkba a visszaállítás története.
Arculatváltás
– A Szabadság-szobor újraállítása után nem érezték-e, hogy az Egyesület teljesítette a küldetését, tehát a további fenntartása értelmetlen?
– Sok minden megfordult az agyunkban, de az is tudatosodott, hogy az újraállítás során létrejött összeköttetések, a megszerzett tapasztalatok komoly értéket képeznek, amit hasznosítani kell. Éppen ezért a vezetőség kidolgozta az Egyesület tevékenységének az új arculatát, ami arra irányult, hogy a név megtartásával, a mindenkori vezetőség feladata legyen a mártír-tábornokok emlékének az őrzése, a Szobor üzenetének továbbvitele. Ezzel párhuzamosan nyitni kívántunk az Arad megyei magyar közösség irányába, ezért maradtunk az RMDSZ-nek azon háttér egyesülete, amely nem politizál, hanem a közösség összetartásának a nagyon fontos feladatát, üzenetét, különféle kulturális rendezvények támogatásával kívánja előmozdítani. Természetesen, ezzel párhuzamosan figyelemmel kísérjük a Szobor életét is. Amikor megcsonkították, mi voltunk az elsők, akik a restaurálását előmozdítottuk. A Vesztőhelyen lévő Obeliszkről sem feledkeztünk meg.
– Honnan szerzik a kulturális rendezvények támogatásához szükséges pénzt?
– 2004-ben még nagyon kevés civilszervezet létezett, ezért a pályázatírásban megszerzett tapasztalatainkat, a befolyásunkat a vidéki, illetve az aradi rendezvények támogatása szolgálatába állítottuk. Nagyon fontosnak tartottuk az ifjúsággal való kapcsolattartást, ezért a megalapításától jó kapcsolatokat ápoltunk az Arad Megyei Magyar Ifjúsági Szervezettel. Ha nem is mindig pénzzel, de háttérmunkával, szervezéssel rendszeresen besegítettünk. Ugyanakkor a Csiky Gergely Főgimnáziummal, a megye egyetlen magyar nyelvű középiskolájával is kiemelten kívántunk foglalkozni. Ezen a téren azonban vannak némi adósságaink, mert szerintem jobban meg kellene találnunk a velük való együttműködés lehetőségeit.
– Vannak-e kézzelfogható elképzeléseik a Főgimnáziummal való együttműködésre?
– El kell döntenünk, hogy a rászoruló fiatalokon kívánunk-e segíteni, esetleg a tehetséggondozásban kívánnunk-e részt venni? Ne tegyük mindig, hogy december 8-án, a Csiky Napon adunk nekik egy összeget, hanem legyen állandó, tartalommal megtöltött kapcsolat az Egyesület és a Csiky között. A kicsinyekkel való foglalkozás külön fejezet a tevékenységünkben, hiszen folyamatosan szervezzük a Mikulás-napokat.
– Milyen a kapcsolatuk a többi civilszervezettel?
– Én valójában azt szeretném, ha az Egyesület komoly szerepet tudna vállalni az aradi és a megyei civilszervezetek összefogásában. Meg kellene erősíteni a Kulturális Autonómia Tanácsot, amit azért hoztunk létre, hogy legyen egy olyan szervezet, ami a megyében a magyarságtudat erősítésére összpontosít. Szerintem jó lenne, ha a civilszervezetek vezetői leülnének, és anélkül, hogy megválasztanák a közös vezetőt, egyeztetnék a rendezvényeiket, hogy ne szervezzenek egymása. Egymást támogatva sokkal hasznosabbak tudnánk lenni. Nem érzek versengést közöttük, de időnként egymásra tevődnek a rendezvényeik.
– Nem gondolja, hogy az RMDSZ szárnyai alatt működő Kulturális Autonómia Tanács nem érte el a célját?
– A cél tekintetében, amiért a KAT-ot létre hoztuk, egyediek voltunk a megyei szervezetek között. Én is úgy érzem, ennek a munkáját tovább kellene gondolni, mert nem igazán találja meg a helyét, noha testületnek kellene lennie. Úgy érzem, a következő időszakban e kérdést újra kell tárgyalni. Sajnos, a diák-kérdés tekintetében már a 24. órában vagyunk, de ez egy külön témát képez egy esetleges, külön beszélgetéshez. Értesüléseim szerint, e témával az RMDSZ elkezdett komolyan foglalkozni mind megyei, mind országos szinten.
Kiadványok, tervek
– Elég sok könyv látott napvilágot az Egyesület jóvoltából. Megkérem, érintsük e témakört is.
– A múlt, a jelen és a jövő harmonikus összevonása céljából adjuk ki a könyveket. Már az ötödik könyvünk lát napvilágot, szerintem, mindnek jó volt a fogadtatása. Az Aradi Magyar Napok programjába illesztett Szabadság-szobor Egyesület Napját mindenképp egy aradi magyar eseményhez vagy aradi magyarhoz kívántuk kötni. Tavaly Tokay György könyvének a kiadását szerveztük, idén a Szántay Lajos műveiről szóló könyv kiadását tettük lehetővé, amivel nem akartunk versenyre kelni a Kölcsey Egyesülettel, ezért e részt egy kicsit nyitva is hagytuk. Jövőre Kovách Géza halálának a X. évfordulóján, az emlékére kívánunk egy napot szervezni, aminek érdekében előrehaladott tárgyalásokat folytatunk a Gyulai Levéltárral. Ott őrzik Kovách Géza hagyatékát, amit feldolgoztattunk. Kovách Gézának volt egy megkezdett érdekes munkája, ami az aradi zsidóság történetét fogta volna át. Ő is úgy érezte, hogy az aradi zsidóságnak fontos szerepe volt a város kulturális fejlődésében.
– Ha már amúgy is közművelődési rendezvényeket támogatnak, nem lehetne-e a támogatáshoz kötni, hogy a civilszervezetek ne szervezzék a programjaikat egymásra?
– A szabadelvűség átka, hogy a programok megtervezésekor a mieink se tudnak egymással egyeztetni. Ha hozzánk támogatási kérelem érkezik, azt megpróbáljuk kielégíteni. Idén 7-8 rendezvényt támogattunk. Mivel azonban közpénzről van szó, csak akkor tudunk támogatást adni, ha el tudnak vele számolni, mert nekünk is számot kell adnunk róla. Kis összeggel, 400-500 lejjel szinte minden civilszervezetet támogatni tudunk, ha el tudnak vele számolni.
– Idén mennyi pénzt tudott összepályázni az Egyesület?
– Össze kell számolnunk, mert külföldi pályázataink is voltak. Így a Bethlen Gábor Alaptól is kaptunk egy komolyabb összeget, ami a kiadásainknak a jó részét fedezte is.
– Emlékhely-állítást támogatnak-e?
– A Fábián Gábor-szobor felállítási költségeit is pályázat útján gyűjtöttük össze. Természetesen, támogatunk.
– Azért kérdem, mert 2014. szeptember 19-én lesz a 70. évfordulója a világosi vérengzésnek, amikor lelőttek 10 ártatlan, magyar polgárt, akiknek soha, senki nem állított emlékhelyet. A kerek évforduló kínálná ehhez a legjobb lehetőséget…
– Szerintem támogatni tudnánk, de már el kellene kezdeni az emlékhely-állítás munkáját, nehogy a jóváhagyások miatt kifussunk az időből.
Nem ideális, de van hatásköre
– Mivel Elnök Úr egyben oktatási államtitkár is, válaszolna-e a kérdésemre: mit jelent ellenzékiként magas rangú kormánytisztviselőnek lenni?
– A helyzet furasága, hogy én a kormányváltás után is ott maradtam. Akkor mindenki úgy vette, hogy átmeneti kormányban sok minden lehetséges. Amikor azonban a decemberi választások után is a helyemen maradtam, mindenki meglepődött. A kormányfő azonban azt mondta: ha a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó államtitkárság őelőtte is megvolt, ő a továbbiakban is meghagyja. Valóban, most teljesen más helyzetben dolgozunk, mint ahogy tettük kormányváltás előtt. Mert a fő döntések nem az én kabinetemben születnek meg, azelőtt viszont nálam is folytak a tárgyalások. Szerencsém is van, abból kiindulva, hogy én vagyok az, aki a parlamenti kapcsolatokért felel, tehát én tartom a minisztérium és a törvényhozás közötti kapcsolatokat, én veszek részt a plénumokon, a bizottsági üléseken. Tehát nem tudnak kihagyni bizonyos dolgokból. Ezen kívül, a miniszter elég nyitott, eléggé européer ahhoz, hogy bármikor, bármilyen kérdésben leüljünk megbeszélni a dolgokat. Amiben tud, segít, amiben nem tud segíteni, azt megígéri, de még nem utasított el. Érdekes szituáció kicsit kívülről nézni, hogy mi történik bent, illetve belülről is kifelé tekintgetni. Nem mondom, hogy ideális állapot, de a kisebbségi oktatás rajtunk megy keresztül, az szerves része a román oktatásnak, ezért minden törvénytervezet rajtunk is keresztül megy. Többször is elmondtam: ezt nem írom alá, üljünk le, beszéljük meg. Nem érzem, hogy nyomást gyakorolnának rám, akaratom ellenére még semmit nem írtam alá. Noha az ideális feltételektől messze vagyunk, megvan a mozgásterem és a hatásköröm.
– Köszönöm a beszélgetést, és további eredményes munkát kívánok!
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Az Őszirózsa Országos Népdalvetélkedő díjazottjai
Október 12-én ötödik alkalommal tartották meg Újszentesen az Őszirózsa Országos Népdalvetélkedőt, felkészítős–I–VIII. osztályos kisdiákok részvételével.
A Nyugati Jelen hasábjain megjelent tudósításban csak a négy kategória (I–II., III–IV., V–VI. és VII–VIII. osztályosok) győzteseinek és a díjazott Temes megyei versenyzők nevét közöltük, a szervezőktől kapott hiányos információk alapján.
Az Újszentesi Népdalvetélkedő díjazottjainak kiegészített listája:
Előkészítő– I– II. osztályosok: 1. Bartalis Hajnalka és Halmágyi Áron. 2. Daragics Bella és Gáspár Henrietta. 3. Szabó Vivien és Geréb Boglárka Kinga.
III–IV. osztályosok: 1. Puskás Panna. 2. Fazakas Andrea és Karácsony Árpád Dániel. 3. Mike Nóra. Stan Lilla Aliz dícséretben részesült (nem harmadik díjban).
V–VI. osztályosok: 1. Gorzó Boglárka. 2. Szabó Boglárka és Szabó Abigél. 3. Csizmár Bernadett.
VII–VIII. osztályosok: 1. Borbath Szilveszter. 2. Erőss Réka. 3. Fazakas Hunor és Balázs-Bécsi Eszter.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Kettős évforduló Marosvásárhelyen
Születésének 110. évfordulóján a marosvásárhelyi állandó színtársulat egyik alapítójára, báró Kemény Jánosra emlékezik a helyi Tompa Miklós Társulat. A Kultúrpalota is épp most lett százéves.
Vasárnap 19 órakor a Kultúrpalota kistermében ünnepi megemlékezésre, filmvetítésre és felolvasószínházi előadásra kerül sor, amellyel a társulat Marosvásárhely emblematikus szecessziós épülete fennállásának 100. évfordulója előtt is tiszteleg. Az eseményre a belépés díjtalan. A Kultúrpalota kistermében megszervezett ünnepségen az érdeklődők megtekintehtik a Kemény János életéről szóló portréfilmet, majd Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója előadásában Kemény János színházalapítói érdemeit méltatja. Ezt követően felolvasószínházi ősbemutató keretében a drámaíróként is alkotó színházalapító Mester című, máig kiadatlan drámáját mutatják be a Tompa Miklós Társulat színészei László Csaba rendezésében. Az előadás szereplői: Kilyén László (Mester), Meszesi Oszkár (Orvos), Gecse Ramóna (Ilona), B. Fülöp Erzsébet (Mária), Tollas Gábor (Kovács), László Zsuzsa (Kovácsné), Bartha László Zsolt (Nagy Pista).
„Báró Kemény János szellemi öröksége mind a mai napig megismertetésre, feldolgozásra vár, közkinccsé tételét pedig kötelességének tekinti a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Hagyatékát érvényre juttatni, életművét minél szélesebb körben népszerűsíteni nemes feladat és örömteli tevékenység. Marosvásárhely szülöttjének örökségére valamennyi vásárhelyi büszke lehet” – olvasható a teátrum közleményében. „Parádés pillanatokként emlékszem vissza azokra a dialógusokra, amik a darab olvasása közben engem szórakoztattak, gyakran kápráztattak is. Nem igen szoktam csalódni jóslataimban: sikere lesz a darabnak. De majd a premier alatt jusson eszedbe, a nagyérdemű közönségnek nem az fog tetszeni, amiért Te megírtad, hanem az, ami engedményt tettél technikai okokból” – írta 1947. karácsonyán küldött levelében a darabról Kemény János barátja, Márkus Tibor.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

MOGYE-ügy: nem diszkriminatív, hogy román nyelven tanulnak a magyar diákok is
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) nem találta diszkriminatívnak, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar tagozaton tanuló diákok gyakorlati oktatása román nyelven zajlik.
A tanács szerdai közleménye szerint a MOGYE ügyében többségi szavazással döntöttek, a testület két tagja különvéleményt fogalmazott meg.
Asztalos Csaba CNCD-elnök - a különvélemény megfogalmazója - az MTI-nek elmondta, kollégái elfogadták a rektor érvelését, amely szerint a román nyelvű gyakorlati oktatással lehet elérni, hogy az egyetem magyar tagozatának a végzősei ismerjék a román szaknyelvet.
Asztalos közölte, hogy érvelésében ő is elismerte a román szaknyelv ismeretének fontosságát. Úgy vélte azonban, hogy nem a román nyelvű gyakorlati oktatással kell elérni ezt a célt.
A CNCD elnöke szerint az egyetem rektora azzal is érvelt a román nyelvű gyakorlati oktatás mellett, hogy nincsen elég magyar oktató, és az állások megpályáztatásakor diszkriminatív lenne a magyar nyelvtudás megkövetelése. Asztalos Csaba tévesnek tartotta ezt az érvelést. Kijelentette, hogy a nyelvtudás a munkaköri leírás részét képezheti, azt pedig semmiképp nem lehet diszkriminatívnak tekinteni.
Asztalos az általános romániai közhangulatnak tulajdonította, hogy a tanács többsége nem fogadta el az érveit. Kijelentette: az utóbbi években Romániában egyre gyakrabban értelmezik beszűkítő módon az anyanyelvhasználatra vonatkozó szabályokat.
A diszkriminációellenes hatóságnál a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) tett panaszt amiatt, hogy a magyar tagozaton tanuló diákok számára is román nyelven zajlik a gyakorlati oktatás. Kincses Előd, a RMOGYKE ügyvédje korábban azt állította, hogy az egyetem román többségű vezetői a magyar orvosképzés elsorvasztása céljával gátolják a magyar gyakorlati oktatás újraindítását. A gyakorlati oktatáson keresztül kerülhetnének be ugyanis a rendszerbe azok a magyar tanársegédek, akik később magasabb tanári fokozatokba léphetnének elő. (MTI)
Transindex.ro

A szemtelen magyarok
Nap mint nap bebizonyosodik, hogy csak velünk, magyarokkal van baj Romániában, akárcsak Szlovákiában is. Ez derült ki a román külügyminiszter, Titus Corlățean beszédéből, amikor szlovák kollégájával, Miroslav Lajcakkal tárgyalt Nagylakon, ahol a szlovákok 210 éve történt letelepedését ünnepelték.
Lám, ők milyen szépen beintegrálódtak a román társadalomba, mi meg állandóan rúgkapálunk az integrálódás ellen. A szlovákok nem követelnek területi autonómiát, nem akarnak anyanyelvű oktatást óvodától egyetemig, nem kérnek szlovák orvosi karokat, nem akarnak egy régióba tartozni, nem szervezik meg a szlovákok nagy menetelését sem Nagylaktól Aradig. Lajcak elégedett a szlovákokkal való itteni bánásmóddal, de ő is elégedetlen a szlovákiai magyarok viselkedésével. Ráadásul semmit sem hallani arról, hogy problémák lennének a szlovákiai románokkal – annál inkább a magyarokkal, akik szemtelenül kettős állampolgárságot is szeretnének. De ezt a szlovákok szerencsésen megakadályozták, nem úgy, mint Románia. Máskülönben ugyanúgy akadályoznak meg egyéb magyar kilengéseket a szlovákok is, akárcsak nálunk a többségi nemzet. Sikeresen veszik fel a harcot a magyar anyanyelvhasználat ellen a szlovák nyelvtörvénnyel. Ehhez nálunk még nyelvtörvény sem kell, mert úgy lehet büntetni a kétnyelvűséget, mint Marosvásárhelyen az árcímkékért. Szlovákiában a nyolcvan százalékban magyarok lakta mátyusföldi Pered helység lakói ragaszkodnak ahhoz, hogy kapják vissza falujuk ősi nevét. A települést 1948-ban Tesedikovónak keresztelték át a csehszlovák hatóságok. Most a magyarok képesek voltak népszavazást szervezni, és a lakosok egyértelműen a régi név mellett döntöttek. Az esetből okulva meg kellene tiltani a magyaroknak népszavazások kiírását. Viszont annak ellenére, hogy mi törvénytelenül magyar szigeteket akarunk a román tengerben, és némely magyar politikusok nacionalista retorikát használnak, lám, mégis nagylelkűek velünk, folytatják a védelmünkre irányuló politikát, és meg kívánják óvni nyelvi és kulturális önazonosságunkat. De ha még eltelik száz év, és annyian leszünk, mint most itt a szlovákok, éppen olyan jó lesz a viszony a magyarokkal, mint most a szlovákokkal. Akkor majd egy román–magyar összeröffenésen egymást dicsérve borul egymás nyakába a két tárcavezető. De addig is vígan élhetünk, mert ismét megerősítette külügyminiszterünk: az európai normák meg sem közelítik a nálunk alkalmazott kisebbségi előírásokat.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elkezdődött a Sapientia egyetem marosvásárhelyi kollégiumának építése
Marosvásárhelyen elkezdődött a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) 240 férőhelyes kollégiumépületének építése.
Amint az egyetem csütörtökön közölte, a munkaterületet előző nap adták át a kivitelezőnek. A kolozsvári Decorint Kft.-nek – amely az egyetem kolozsvári épületét is építette – 2014. szeptember 15-ig kell befejeznie az építési munkálatokat. Így a tudományegyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karán tanuló diákok számára a 2014/2015-ös tanévtől kétszobás, szobánként háromszemélyes lakrészekben biztosítanak elszállásolási lehetőséget.
A második szakaszban étkezdét, konferenciatermet, tantermeket és kápolnát tartalmazó épületrészt építenek majd fel. Ennek 2015 májusáig kell elkészülnie. Kelemen András, a marosvásárhelyi kar dékánja az MTI-nek elmondta, hogy a teljes épület 14,55 millió lejbe kerül, az összeget a magyar állam bocsátotta az intézmény rendelkezésére. Az új épület a meglévő egyetemépület közvetlen szomszédságában épül.
"Ha a diákközösség egy ilyen kollégiumban együtt lehet, és a szállás is ideköti, akkor egész másképpen pezseg az élet az egyetemi campusban" – magyarázta a beruházás fontosságát a dékán. Hozzátette, hogy a marosvásárhelyi campust eredetileg is több épülettel képzelték el. 2004-ben adták át az egyetemépületet, most pedig újabb lépést tesznek az elképzelések megvalósítása felé.
Népújság (Marosvásárhely)

Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
Mielőtt a címbe belefoglalt tulajdonképpeni események fölidézéséhez kezdenék, engedtessék meg e fontos évforduló kapcsán röviden visszatekinteni a történelemben és fölkeresni dicső fejedelmünk születésének marosillyei gyökereit, ahol napvilágot látott az Úrnak 1580. esztendejében, ahol bölcsője ringott s mely szülőház indította útjára a híres hadvezért, diplomatát, iskola- és könyvtáralapítót, alapítványtevőt, gazdag adományozót. Fejedelmünk nagyságát jelzi azon nemes gesztus is, amely által szülőházát, még élete idején, első ízben testvére, Bethlen István látta el emléktáblával. 1629. július 14-én Gyulafehérvárról, tehát a fejedelmi székhelyről, Wendrich Pál kolozsvári bíróhoz intézett levele is ezt bizonyítja, amelyben ezt írja: „Urunk Ő Felsége az mely házban született volt Illyén, mely házba ennek előtte valami címerkövet faragtattam volt, azon házra kivántatván ablak és ajtókövek, Kegyelmed parancsoljon ez includált jegyzéseim szerint az kőműveseknek, hogy mentől hamarabb készítsék el; fizetségek fogyatkozás nélkül meglészen a jámboroknak”.
Viszont a Bethlen Gábor halálát követő évtizedekben, az erdélyi fejedelemség megszüntével, e szentséges emlék is, sok más hasonló értékkel együtt, feledésbe merült.
Benkő Ferenc, a Bethlen Kollégium jeles természettudomány-professzora (1790–1811) s a kollégium múzeumának megalapítója (1796), tereli újra az emlékkőre a közönség figyelmét. Az általa 1796-ban kiadott Parnassusi időtöltés című mű VII. darabjában, a Nagyenyedi ritkaságok című részben ez olvasható: „1794. esztendőben egy igen szép Emlékezetkövét kapta a kollégium az Illyei romladozó régi várból, Méltóságos Fő Inspector Kurátor Báró Nalátzi József Ő Nagysága közbenjárása által, mely a belső Thékába a falba rakatott, melynek felső részén két angyal egy Koronát tart, alatta vagyon Magyarország és Erdély Tzimere, közepében egy Gyék abrontsban az Iktári Bethlen Hattyú Tzimer, a kő két oldalán két oszlop, felyül egy tsipkés párkány, legalol e következendő aláirás vagyon, mely valaha átalyában ki volt festve és aranyozva”.
Az eredeti latin szöveg magyar fordítása így hangzik:
„Tiszteletére és Illye várában történt születésének örök emlékezetére a római szent birodalmi fenséges hercegnek és erdélyi fejedelemnek, Gábornak, ki az említett atyai várban Krisztus 1580-ik esztendejében ősi Bethlen családjának ékességéül szerencsénkre született.
Kolozsvár királyi városa Corvinussal dicsekszik, E város adta nékünk védő pajzsunkat. Illye! Bízvást örvendezhetsz te is nagy szülöttednek, Harcban hatalmas, békében jóságos uradnak. Ő a haza atyja, ő szabadságunknak erős sziklája. Amióta a Bethlené a fejedelmi pálca Derüs képet öltött e hazának minden dolga Te, Istenek kedveltje, Te vagy ékességünk! S e világos kis ház hozott aranykort minékünk. Az Úrnak 1620-ik esztendejében”.
Ez az emlékkő, sok egyéb becses értékkel egyetemben az 1849-es januári pusztítás és rombolás áldozata lett. Sokkal később, 1909-ben, fejedelmünk halála 280. évfordulóján, Bodrogi János, az enyedi kollégium akkori tudós történelemtanára indítványára kerül újabb emléktábla a marosillyei szülőházra nagyszabású ünnepi rendezvény közepette. A 90 cm hosszú, 130 cm széles, fekete márványból készült emléktábla felirata így hangzik:
„Eben a házban született 1580-ban Bethlen Gábor Erdély dicső fejedelme s a Gyulafehérvári – Nagyenyedi Bethlen Kollégium alapítója. Ezt az emléktáblát Örök hálája jeléül állította A Bethlen Koll. Főgimn. Ifjúsága 1909. május 8.”
Áll tehát Marosillyén napjainkban is Bethlen Gábor szülőháza s amott a falon a fenti szöveggel ellátott emléktábla. Csak sajnálni lehet, hogy jelenleg nem református kézen áll nagyságos református erdélyi fejedelmünknek nagy történelmi beccsel bíró egykori hajléka!
E rövidke bevezető után térjünk címbeli témánk ismertetéséhez. „Inkább akarok a más szavaival igaz lenni, mint a magaméival tévedni, inkább jót ismételni, mint eredeti lenni a gyengeségekben” – írta egykoron P. Szathmáry Károly, a nagyenyedi Bethlen Kollégium jeles történelemprofesszora az 1862 és 1868 közötti időszakban. E sok igazságot tartalmazó szavakból kiindulva, ismételten az ő szavait idézem, aki a kollégiumnak szentelt s 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiájában az egykori Bethlen-ünnepségek kapcsán a következőket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte, a Bethlen Gábor – ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez óta minden évben megtartatik, kisebb – nagyobb ünnepélyességgel”.
Fogarasi Albert (1851–1945) kollégiumi professzor szerint kezdetben szűkebb körben, Gábor napján ünnepeltek, később május elsejére, a kollégium 1622-es alapítási napjára tették át a megemlékezést. Ekkor ünnepeltek 1822-ben is, az alapítás 200. évfordulóján, amikor tanári kar, gondnokság, diáksereg, városi és vidéki közönség adózott egyesült kegyelettel fejedelmünk emlékének. A továbbiakban az általam azonosított forrás 1828-ra vonatkozik. Ekkor is május elsején ünnepeltek az enyediek. Almási István, a logika klasszis rendes tanítója A bölcs fejedelem és haza atyja emléke címmel tartott terjedelmes, 85 oldalas emlékbeszédet, amelynek itt és most csupán zárómondatait idézem: „Felemelem még egyszer rebegő hangomat kimondani ama nagy nevet, szólítalak Tégedet, a kék boltozatosnak idevezült lakója dicső Bethlen Gábor fejedelem, kinek nagy nevedet bő hálával említi a két testvérhaza, emlékedet tisztelik a külföldi népek: lebegj ezután is, mint egy nemtő kedves Magyar hazád s familiád egén, mint hajdan Kasztor és Pollux vezércsillagai a görögök egén. Fenn marad nagy neved örökre nálunk, mert az minden jó magyar hazafiúnak szívébe van beírva és azt, mint egy Nemzeti Magyar Dalt, egyik ember a másiknak szájról szájra fogja átadni. Légy védő Mars Tempéjén a múzsáknak e honjában, légyen képed palladium hazánk szent templomában”. E nagyszabású emlékbeszéd végeztével M. Szabó Ferenc, a poétai osztály rendes tanítója 100 szakaszos verssel hódolt a fejedelemnek.
1835-ben, hogy zöldág is legyen a kúria feldíszítésére, május 20-án zajlott az ünnepség, mely alkalommal Fülöp Elek, a logika klasszis rendes tanítója A nemzet nevelője címmel tart 30 oldalas felolvasást a kollégium udvarán, majd Faragó József saját szerzeményű, terjedelmes versével dicsőíti ünnepelt fejedelmünk nagyságát. 1837. május 24-én Elekes Károly beszédét Basa István 65 szakaszos verse követi, 1840. május 30-án, illetve 1842. május 28-án Hankó Dániel, a költészeti osztály tanítója 65 szakaszos, illetve 180 szakaszos versében eleveníti föl és méltatja fejedelmünk emlékét. (Itt jegyzem meg, hogy semmi tulzás nincs e versek terjedelmét illetően, az érdeklődő a Bethlen Könyvtárban ismerkedhet e költemények teljes tartalmával.) Az 1845. május 25-i emlékünnepélyről a Múlt és Jelen című folyóirat 44. számából szerzünk tudomást:
„Nagyenyeden folyó hó május 25-én az evang. ref. egyházban tartani szokott istentisztelet végeztével szent érzelmek közt menénk az iskola falai közé, hogy itt a szabad ég boltozata alatt a nagy Bethlen Gábor szép emlékét megújító hálás ifjak érzeményeinek tanúi lehessünk. Most is, mint e hó eddigi napjaiban esővel fenyegető fellegek mutatkozának, de ez ünnepély alatt az idő is mintegy ünnepelvén, nem esett, s egy szép gyülekezet vala szemlélhető a karzaton és alatt, hol középen egy magas oszlop tetején égő áldozat füstje emelkedett fel, az oszlopon pedig látszott a Bethlen – arcképe cserkoszorúkkal övezve s illő távolságra kisebb négy oszlopok virágokkal ékesítve, melyek közt egy kétölnyire emelkedő szökőkút hullámzott. Szép volt a számtalan virágokból alakult Bethlen – név s még szebbé tevé azon gondolat, hogy azok mind megannyi jó reményű ártatlan gyermekek hálás érzetének hív hírdetői. Most tavaszi ének léptető kiséretében kezd közeledni az ifjúság az oskola más udvaráról s a kilenc alsóbb osztályok mind megannyi zászlójokkal rendre tűnnek elő az épület folyosója alól s kétfelé válva szép rendben elfoglalják az iskola négyszögletű külszéleit, felharsog az ifjúság zenekara érczszózatával s egy válogatott darabot játsza el. Ekkor az énekeskar buzdító dala közben a minden tanok csíráján működő ábécés gyermeknek, mint a tanok tanát (philosophia) végzett felserdült ifjúnak örömben úszó szemei egyfelé valának irányozva, oda honnan szószólóink, szívök tolmácsai fognak megszólalni”.
Ilyen hangulatban zajlottak az emlékbeszédek, szavalatok, kórusművek, s továbbiak során is így ünnepeltek, emlékeztek, így nyilvánult meg a Bethlen-kultusz egészen 1848-ig, amikor karddal cserélve a tollat, küzdött a kollégium diáksága és tanári kara egyaránt a meghirdetett szabadság diadalra jutásáért. Jöttek viszont a gyászlepellel borított 1849-es napok és éjszakák, melyek az oly sokat szenvedett Enyedet a mintegy 800 ártatlan magyar vértanú városává tették, s az ezt követő időszakban az elnyomó hatóság az ünnepségek megtartását is zárlat alá helyezte.
FOLYTATJUK
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Újabb pofon az orvosinak
Nem értenek egyet a diszkriminációellenes tanács döntésével a MOGYE magyar oktatói.
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) döntése ellenére továbbra is jogfosztónak és hátrányosan megkülönböztetőnek tartják a marosvásárhelyi magyar professzorok az orvosi egyetem kikötését, miszerint a gyakorlati oktatás kizárólag az állam nyelvén folyhat. Amint arról beszámoltuk, a CNCD nem találta diszkriminatívnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatán tanulókat sújtó korlátozást. A diszkriminációellenes testület közleménye szerint a vásárhelyi egyetem ügyében többségi szavazással döntöttek, a testület két tagja különvéleményt fogalmazott meg.
Mint ismeretes, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) az év első felében tett panaszt amiatt, hogy a magyar tagozaton tanuló diákok számára is román nyelven zajlik a gyakorlati oktatás. Kincses Előd, az egyesület ügyvédje korábban azt állította, hogy az egyetem román többségű vezetői a magyar orvosképzés elsorvasztása céljából gátolják a magyar gyakorlati oktatás újraindítását. Különvéleményen a CNCD elnöke
Asztalos Csaba testületi elnök lapunknak elmondta, Leonard Azamfirei rektor azzal az érvvel győzte meg testületbeli kollégáit, miszerint csak a román nyelvű gyakorlati oktatással lehet elérni, hogy az egyetem magyar tagozatának a végzősei ismerjék a román szaknyelvet. A felsőoktatási intézmény vezetője szerint ha a magyar hallgatók a gyakorlatot is anyanyelvükön végeznék, csak Hargita és Kovászna megyében, illetve Magyarországon tudnának elhelyezkedni, ami óriási hátrányt jelentene számukra. Amikor az anyanyelvű gyakorlati oktatás ellen szólt, a rektor egy példát is felhozott. Mint mondta, az ötödéves magyar hallgatók közül egyesek még mindig nem beszélik jól az állam nyelvét.
Asztalos Csaba egyetértett a román szaknyelv ismeretének fontosságával, azonban úgy vélekedett, ezt nem a román nyelvű gyakorlati oktatással kell elérni. Meghallgatásakor hasonló álláspontot fogalmazott meg a panaszos egyesület ügyvédje, Kincses Előd is. Asztalos továbbá az MTI-nek elmondta: a MOGYE rektora érvként hozta fel, hogy Marosvásárhelyen nincs elég magyar oktató, és az állások megpályáztatásakor diszkriminatív lenne a magyar nyelvtudás megkövetelése. Ám a CNCD elnöke tévesnek tartotta az érvelést. Kijelentette, hogy a nyelvtudás a munkaköri leírás részét képezheti, nem lehet diszkriminatívnak tekinteni. Asztalos Csaba az általános romániai közhangulatnak tulajdonította, hogy a tanács többsége nem fogadta el érveit. Ugyanakkor elmondta: az utóbbi időben Romániában egyre gyakrabban értelmezik beszűkítő módon az anyanyelvhasználatra vonatkozó szabályokat.
Kincses Ajtay Mária, a panasztevő RMOGYKE elnöke a bukaresti testület döntése ellenére továbbra is diszkriminatívnak tartja az anyanyelv használatát korlátozó jogot. „A CNCD két fontos szempontot is figyelmen kívül hagyott. A betegellátás célja az, hogy minél jobb körülményeket teremtsen a páciens számára, amihez az anyanyelven való kommunikációs jog is hozzátartozik. Tudhat az orvos-pedagógus és a diák tökéletesen románul, ha a beteg esetleg nem tudja jól kifejezni magát egy számára idegen nyelven! Másrészt az alkotmány, a tanügyi törvény a diákoknak is garantálja a teljes körű anyanyelvű oktatáshoz való jogot. Egyébként kinek a jogai sérülnének azzal, ha a kórházi gyakorlaton a magyar diák a magyar beteggel magyarul, a románnal pedig románul beszél?” – kérdezett vissza a diszkriminációellenes tanács döntése kapcsán a civil szervezet vezetője. Kincses Ajtay Mária emlékeztetett, hogy világszerte nem véletlenül működik tizenegynéhány olyan orvosi egyetem, ahol valamelyik kisebbséghez tartozó diákok anyanyelvükön tanulhatnak. A nyugalmazott oktató megítélésében az anyanyelv használatának korlátozása a romániai magyar nyelvű oktatás elsorvasztásához vezet. A gyakorlati oktatás révén kerülhetnének be ugyanis a rendszerbe azok a fiatal magyar tanársegédek, akik később magasabb tanári fokozatokba léphetnének elő.
„Mit is kellene mondanom egy ilyen döntés kapcsán? Legfeljebb azt, hogy no comment” – reagált Szabó Béla tagozatvezető az Országos Diszkriminációellenes Tanács érveire. A MOGYE professzora értetlenül állt a döntés előtt, annál is inkább, mivel az egészségügyi törvény világosan kimondja, hogy a beteggel anyanyelvén kell beszélni. Szilágyi Tibor rektorhelyettes szerint a fővárosi testület álláspontja egy újabb pofon az amúgy hátrányos megkülönböztetésben működő magyar tagozat számára. „Sajnos Romániában a kisebbségi jogok alkalmazásának gyakorlatba ültetése körül még nagyon sok a tennivaló” – fűzte hozzá a magyar nyelvű oktatásért felelős rektor-helyettes. Az oktatás jövője forog kockán
A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (MMDSZ) álláspontja szerint immár nemcsak az egyetem vezetősége, de a diszkriminációellenes testület is figyelmen kívül hagyja a magyar hallgatók aláírásokkal alátámasztott követelését, miszerint állítsák vissza a kétnyelvű gyakorlatot. „Jól tudjuk, hogy emberi alapjog anyanyelven tanulni, anyanyelven szólni a beteghez. Azért is lenne szükség az önálló főtanszékek megalakítására, hogy külön lehessen meghirdetni a magyar tagozatot illető tanársegédi állásokat. Ha nincs utánpótlás, jövője sem lesz a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzésnek” – szögezte le lapunknak Tubák Nimród, a diákszövetség elnöke.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Elemében a kisantant
Elemében érezte magát a hét elején Nagylakon Titus Corlățean román és Miroslav Lajcák szlovák külügyminiszter.
Mindketten önfeledten védelmezték a két ország területén élő magyar közösség jogait csorbító politikájukat: Corlăţean az autonómiát nevezte szélsőséges igénynek, Lajcák pedig a kettős állampolgárok szlovák állampolgárságának megvonását előíró jogszabályt védte.
A miniszterek minden bizonnyal attól kaptak vérszemet a két világháború közötti, magyarellenes kisantant kedélyes világát idéző találkozón, hogy az Európai Bizottság elutasította az uniós szintű kisebbségvédelmi intézkedések kidolgozását szorgalmazó kezdeményezést. Ennek nyomán úgy értékelték, hogy Brüsszel nem kíván egy ilyen kérdésben véleményt nyilvánítani, mivel a kisebbségi ügy számos nyugat-európai tagállam számára is kényelmetlen.
Ezért aztán Corlăţean lelkesen dicsekedhetett a szlovákoknak biztosított egyéni kulturális jogokkal, hiszen az alig 15 ezres közösség többet amúgy sem kér, és semmilyen fenyegetést nem jelent az ország számára, míg – legalábbis a bukaresti „nemzetvédők” szerint – a több mint 1,2 milliós magyar közösség igen, ezért nekik is csak annyi jog jár, mint bármely más romániai polgárnak. Például – a szlovákokhoz hasonlóan - használhatják a román nyelvet a hivatalokban.
Ebben a helyzetben sem elkeseredni nem érdemes, sem felülni az autonómiaigényeket szélsőséges magyar követelésként beállítani akaró Corlăţean provokációjának, aki ezzel akar újabb magyar-román szájkaratét kirobbantani, hogy elterelje a figyelmet az újabb schengeni és privatizációs kudarcról.
Ehelyett még szorosabbra kell fűzni a kapcsolatokat a lehető legtöbb európai kisebbségi szervezettel, és folyamatosan egyeztetett stratégiával, érdemi megoldásokat javasolva állandó ostrom alatt kell tartani az Európai Bizottságot és egyéb uniós fórumokat. Hiszen ahogy az emberi és polgári jogokat sem tartották mindig maguktól értetődőknek, hanem úgy kellett kikényszeríteni a konszenzust róluk, az uniós szinten rendezett, akár kollektív kisebbségi jogok biztosítása sem elérhetetlen, ha kellően nagy tömeg követeli kellő intenzitással.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Tíz esztendő az autonómiaharc jegyében
Tízéves fennállására jubileumi gálával és az autonómiaharcban kiemelkedő teljesítményért odaítélt Kós Károly-díjak kiosztásával fog megemlékezni az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács december 14-én – ez áll többek a szervezet múlt hétvégén, Nagyváradon lezajlott küldöttgyűlésének zárónyilatkozatában. Nehéz elhinni, de már egy évtizede elvált az autonómia célkitűzését komolyan vevő és azt csak választási jelszónak használó tábor útja. Hadd ugorjunk vissza tíz esztendőt az időben! „Néhány száz méterrel odébb egykori harcostársaink félrevezetett vagy átállt serege egy évtizedes közös önszerveződési munkájának eredményét: a minden magyarnak helyet adó, sokszínű, az egység jelképes és racionális erejét hordozó közösségi önkormányzatot készül végleg szétrombolni, sajnos ismét nem vagyunk elegen, hogy a rombolás útját álljuk. A szétvert önkormányzati modell romjain magabiztosan lobog a tulipános zászló. Az egypárt győzelmét hirdeti. A párttagok érdekeinek felsőbbrendűségét a közösség érdekei felett. (…) Az egypárt alternatívája nem egy másik párt. Az legfeljebb csak eszköz lehet a kizárólagosságra igényt formáló törekvések ellen. (…) Nem tudtuk megfékezni azt a gátlástalan és törtető szándékot sem, amely mindent maga alá gyűrne, mindenkit megvásárolna vagy megosztana, hogy aztán uralkodhasson rajtuk. Akit nem lehet, az biztos egységbontó, annak kinn tágasabb. Így lehet az egység alapértékét furkósbotként használni a választás szabadsága ellen. Bizony mondom, tisztelt gyülekezet, rossz felé fordult a világ. Mi, itt egybegyűltek fordíthatunk-e rajta? Hittel mondom, hogy igen.” Toró T. Tibor fogalmazta meg és mondta el e ma is aktuális gondolatokat a Láncos templomban 2003. február 1-jén, miközben az RMDSZ küldöttgyűlése a nemzeti önkormányzat elvén alapuló alapszabályzatát párt-alapszabályzattá fazonírozta, erősítve a központi vezetést, bevezetve a pártfegyelmet, a belső választásokat részleges tisztújítással váltva ki, mellékessé téve a platformokat, megszüntetve Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségét, és leszámolva a kommunizmussal elleni nyílt szembenállás szellemi-politikai-történelmi örökségével. Jelképértékű, hogy e kongresszuson kezet foghatott a küldöttek által megtapsolt Medgyessy Péter és Adrian Năstase, a térségbeli kommunista utódszervezetek két emblematikus képviselője, akiket a politikai múlton túl a magyar érdekek iránti érzéketlenség, illetve ellenségesség köt össze.
Hosszú utat járt be azóta az RMDSZ és az autonomista tábor egyaránt.
Önfeladó politika
Az RMDSZ latba vetve bukaresti kapcsolatait, amíg tudta, gáncsolta a választásokon vele szemben induló Magyar Polgári Szövetséget. 2004 június elején megrendezett helyhatósági választásokon az MPSZ függetleneket volt kénytelen indítani, mivel a választási bizottság RMDSZ-es kezdeményezésre leseperte az asztalról a rekordidő alatt összegyűjtött 55000 aláírást, s ez ismétlődött meg ősszel is, amikor az MPSZ, az ismételt justizmord miatt a Népi Akció pártjával volt kénytelen közös listán indulni. 2004-ben mindkét oldal választási jelszava az volt, hogy „kettős állampolgárság és autonómia”. Ha mást nem, ennyit sikerült elérni, hogy az RMDSZ ország világ előtt, az autonomista önépítkezést befagyasztó és a belső önrendelkezésre fókuszáló valódi érdekképviseletet megszüntető kormányzati szerepvállalás után nyolc esztendővel nyíltan felvállalja ezt a gondolatrendszert, valamint a magyar állampolgárság kiterjesztésének azóta megvalósult célkitűzését.A következő ciklusban az RMDSZ a kisebbségi törvény gigantikus átverésének manőverét tartotta elsősorban szem előtt s csak a román szűkkeblűségen és politikai korlátoltságon múlt, hogy szemfényvesztő törekvései zátonyra futottak. Mert mi is volt a kisebbségi törvény lényege? Egyik oldalról az RMDSZ érdek-képviseleti privilégiumainak bebetonozása, a kisebbségi verseny ésszerűtlen korlátozása, a másik oldalról a kulturális autonómia látszatának megteremtése. Mert a hangzatos pártpropagandával ellentétben a törvénytervezet semmiféle közjogi kompetenciával nem ruházta volna fel a román politikai berkekben heves ellenállásba ütköző kulturális autonómiatanács intézményét, hanem a parlament és a kormány jogkörébe utalta s a bizonytalan jövőbe tolta ki a tanács hatáskörének kijelölését. Nesze semmi, fogd meg jól! 2007-ben pánikot keltett az RMDSZ berkeiben, hogy az EMNT elnöke, Tőkés László egymaga közel annyi szavazatot kapott függetlenként az európai parlamenti választásokon, mint az RMDSZ, Székelyföldön pedig elvitte a voksok valamivel több, mint felét. Minden bizonnyal ennek is volt köszönhető, hogy 2009-ben, midőn az RMDSZ nómenklatúra kívül került a román hatalom sáncain, a szervezet ismét felfedezte autonomista énjét és ajánlatot tett Tőkés Lászlónak a közös indulásra az EP választásokon, majd hajlandónak mutatkozott a Székely Önkormányzati Nagygyűlés megszervezésére, s a székely területi autonómia melletti hangsúlyos kiállásra. Mihelyt azonban ismét megszólaltak a bukaresti szirénhangok, a következő önkormányzati nagygyűlés összehívását már elszabotálta és ígéretével ellentétben a 2009-es zárónyilatkozatot sem íratta alá tanácsosaival és polgármestereivel. Azóta pedig Bukarest-orientált, önfeladó politikája töretlen.
Közösségi építkezés és autonómiaküzdelem
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács mindeközben az autonómia gondolatkörének népszerűsítésével foglalkozott, nemzetközi konferenciákat rendezett, európai fórumok keretében lobbizott, a belőle kivált Székely Nemzeti Tanács kőkemény munkával, állami támogatás nélkül megszervezte a mozgóurnás autonómiareferendumot, melynek keretében a székelység több mint fele voksolt és a szavazók elsöprő többsége hitet tett az autonómia mellett. (Az RMDSZ csúcsvezetése pedig csak gúnyolódott a szabad idejüket és energiájukat az ő kötelezettségük teljesítésére fordító önkénteseken.) Az EMNT akkor még RMDSZ-színekben küzdő parlamenti képviselői több törvénytervezetet is benyújtottak az autonómia vonatkozásában, beleértve a Csapó József által kidolgozottat, amelyről Székely Ervin, az RMDSZ neptuni szárnyának egyik emblematikus figurája azt találta írni, hogy Adolf Hitler elképzeléseinél is diszkriminatívabb. Az EMNT-nek és az SZNT-nek sikerült elérnie azt, hogy míg tíz esztendővel ezelőtt aktivistáit ügyészségi eljárással, a bíróság elé állítással fenyegették a román politikusok, s a rendőrség zaklatta, ma már az autonómia tárgyalási alap. Nem sok ez, de ahhoz képest valami, hogy az akkor még egységes RMDSZ hosszú éveken át jó mélyen őrizte e célkitűzést. (Emlékezetes, hogy az RMDSZ részvételével zajló első kormányzati ciklusban egy belső anyagot a szervezet „erős embere” Kelemen Attila az iratmegsemmisítőbe küldött, mert megfogalmazói, Tamás Sándor és Birtalan Ákos bele merték foglalni a frakció cselekvési prioritásai közé valahányadik pontban az autonómiát.) 2008-ban a várakozásokkal ellentétben bejegyezték a Magyar Polgári Pártot, mely azonban a helyhatósági választásokon nem aratott nagy sikert, a voksok valamivel több mint 15 százalékát szerezte meg, az őszi parlamenti választáson pedig nem indult. Korábbi elnöke, Szász Jenő pedig olyan diktatúrát épített ki párton belül, mely még az RMDSZ-en belüli antidemokratikus viszonyokon is túltett. Az EMNT lépéskényszerbe került. 2010 végén a szervezet küldöttgyűlése úgy határozott, hogy szükség van egy új magyar autonomista pártra, mely egyszerre képviseli a nemzetet és a demokráciát, az autonómiát tiszta, átlátható belső viszonyok mellett tűzi zászlajára. Az Erdélyi Magyar Néppárt a továbbiakban az EMNT-vel szoros együttműködésben fejtette ki tevékenységét, a két elnökség tagjai mindenkori meghívottak a másik szervezet elnökségének ülésein.
A választóközönség nem értékelte a nemzeti oldal megoszlását, a két párt az MPP és az EMNP együtt kevesebb szavazatot ért el a helyhatósági választásokon, mint négy évvel korábban az MPP egyedül. Ezért mondhatta Tőkés László a hétvégi gyűlésen azt a mondatot, amit most a sajtó hangoztat, miszerint az EMNP nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A mondat elejére sajnos elmulasztotta odailleszteni azt, hogy „egyelőre”. Azt pedig nem idézi a sajtó, hogy az EMNT elnöke leszögezte, a viszonylagos kudarcért nem az EMNP vezetőit hibáztatja. De hát ez is a demokráciának nevezett játék szerves része, míg a sajtó viszonylag szabadon működik, az újságírók azt ragadnak ki a kontextusból, ami érdekeiknek vagy elképzeléseiknek megfelel. A közösségi építkezés pedig nem áll le. Az autonómiaküzdelem jegyében eltelt tíz esztendőt újabb követi, s ha netán intézményesítést nyernek önrendelkezési törekvéseink, akkor is lesz feladat bőven a mozgástér-kitöltés kapcsán.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Autonómiák a világban
A székelység autonómiatörekvései mindennek, csak épp kivételesnek nem nevezhetők – erről győződhet meg bárki, aki az idevágó nemzetközi statisztikákat szemügyre veszi. 2009-es kimutatás szerint a világ 20 államában létezett 61 autonóm státussal rendelkező terület, amelyet jogállami keretek között demokratikusan igazgatnak.
A jogállamiság tehát fontos előfeltétel, s ha Románia jogállamként kíván létezni a továbbiakban, akkor semmiképp sem tehet olyat, mint Titus Corlățean külügyminiszter minap a Bánságban, ahol egy vegyes lakosságú község szlovák lakosait agyba-főbe dicsérte, mert szerinte a román kisebbségpolitika nagyvonalúságáról állít ki átmenő bizonyítványt, sőt, díszoklevelet mindaz, ami ott az együttélésben megnyilvánul. A riporterek még nyíltabban fogalmaztak: némely szlovákok román voltát nevezték példaszerűnek. A törpekisebbségek és az elszórványosodott népcsoportok ilyetén felkarolása régi gyakorlata a román politikának, pontosan be nem vallható céljai elfedésére szolgál az, ahogy őket a népi-nemzetrészi igényekkel fellépő erdélyi magyarsággal szembeállítja. E fogást ma kiforrottabbnak nevezhető államok is kipróbálták saját múltjukban – és ma mit látunk, miről számolnak be a statisztikák? A világ fent említett kisebbségi autonóm területeinek össznépessége ma meghaladja a nyolc és fél milliót, bár létrejöttükhöz rendszerint hosszadalmas, békés és nem békés eszközökhöz folyamodó küzdelem vezetett. A nemzetközi kimutatások e területi autonómiák mellett számos olyan példát is számba vesznek a világ további államaiban – Közép- és Délkelet-Ázsiában, így Kínában, az Orosz Föderációban, Új-Zélandon és Ausztráliában, valamint Észak- és Dél-Amerikában –, ahol a törzsi önkormányzatiság feltételeinek megteremtésével kísérlik meg a bennszülött népek kultúrájának megmentését, a többség és a kisebbségi népcsoport életének méltányos egybehangolását. A székelységet és az erdélyi magyarságot több illeti meg, s egy jogállamban ennek mára kitaposott útja van. Szövetségesekre is méltán számíthatunk, ha egy másik adatot is társítunk a fentiekhez: a világ ma elismert, körülbelül kétszáz állama közül mindössze harminc tekinthető etnokulturálisan homogénnek. Mindenütt másutt felmerül a népcsoportok önállósulási igénye. A kisebbségi önrendelkezés szükségszerű volta tehát olyan világprobléma, amelynek kezelése nemzetközi kényszerhelyzetből is fakad.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új szelek fújnának?
Néhány nappal ezelőtt arról adtunk hírt, hogy tisztújítás volt a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjánál. Markó Bélát választották a helyi szervezet elnökévé. A költőtől ebből az alkalomból kértünk interjút.
– Jelzésértéket láthatunk a vásárhelyi íróközösség mostani döntésében?
– Bizonyos értelemben van jelzésértéke a döntésnek, mert ebben az írószövetségi fiókban, amit régebben Írói Egyesületnek neveztek, és Maros, Hargita, Kovászna, Beszterce megyét öleli át, ma már többségben vannak a román írók. És minden ellenszavazat nélkül született a döntés, hogy én vegyem át a fiók elnökségét.
– Anélkül, hogy előzetesen lett volna egy olyan egyezség, miszerint időközönként román, magyar elnökök váltják egymást a fiók élén?
– Nem volt ilyen egyezség. De az igazság az, hogy Nicolae Manolescu, az írószövetség elnöke és több kollégája is felkért, hogy vállaljam ezt el. És a magyar kollégák is ezt szerették volna, mert így a magyar íróknak is nagyobb súlyt tudunk adni a román írószövetségen belül. Másrészt az itteni román íróknak az volt a szempontjuk, amikor engem támogattak, hogy ezáltal Bukarestben nagyobb befolyással rendelkezik majd az írószövetségi fiók. Érdekes, hogy ilyesmiben magyar íróra számítanak.
– És számíthatnak?
– Bizonyos értelemben igen. Főleg ami az írószövetség és a parlament, az írószövetség és a kormány kapcsolatait illeti. Fontos, hogy a törvényes keretek megfelelőek legyenek, akár a szerzői jogok kérdéseiről van szó, akár az írószövetség működéséről, akár olyan évtizedes problémáról, mint a szépirodalmi kiadványok után járó irodalmi bélyegilleték, amit csak eléggé részlegesen sikerült begyűjteni. Valószínűleg törvénymódosításra is szükség van ahhoz, hogy ez valóban komoly pénzügyi hátteret jelenthessen. Azt gondolom, ők arra számítanak, egyébként joggal, hogy én ezekben a kérdésekben tudok segíteni. Amíg miniszterelnök-helyettes voltam, Nicolae Manolescuval jól együttműködtünk ilyen vonatkozásban. Én is szorgalmaztam, hogy a kormány a művelődési minisztérium költségvetéséből résztámogatást nyújtson az irodalmi folyóiratoknak. Ezekben a kérdésekben sokat egyeztettünk az írószövetség vezetőségével. Tehát amire én rálátok, amiben van tapasztalatom és amiben az elkövetkezőkben segíthetek, azok ilyenszerű problémák.
– Egy ilyen időszakban, amikor apró szilánkokra szakad a világ, az írótársadalom is, amikor teljében a klikkesedés, mi lehet a szerepe egy ilyenszerű írói tömörülésnek?
– Óvatosan próbálok fogalmazni, de mindenképpen azt kell mondanom, hogy ennek ma egyfajta szakszervezeti jellege is van, hiszen még a sanyarú pénzügyi körülmények között is van mód arra, hogy a rászoruló írókat akár nyugdíjkiegészítéssel, akár szociális támogatással segítsék. Az írószövetségnek ma talán ez a legfontosabb feladata. De ezenkívül bizonyos értékrendet is tud érvényesíteni azáltal, hogy évről évre különféle díjakat ad sikeres szépirodalmi munkáknak. És emellett természetesen nagy jelentősége lehet annak is, hogy az írószövetségnek módja van szervezetten foglalkozni a nemzetközi kapcsolatépítéssel. Elősegítheti a hazai írók külföldi jelenlétét. Ma már nyilván fel sem merülhet az, hogy az írószövetség valamilyen sajátos kritikai, esztétikai szempontokat próbálna érvényesíteni. Az írótársadalomban is teljes a sokszínűség. Úgy látom, hogy egy olyan társadalomban élünk, amelyben az életünk központjában a politika áll. És előtérbe kerültek az olcsó szórakozási, szórakoztatási lehetőségek. Azok az írók, akiknek komoly és nagyon fontos mondanivalójuk van a társadalom állapotáról, mintha a csupasz falaknak beszélnének, ha ki is mondják a véleményüket, azt nem hallja meg senki. Az igazi írók háttérbe, peremre szorultak, és annak érdekében is tennünk kellene valamit, hogy ők is előtérbe kerüljenek. Vissza kellene szerezni az alkotó értelmiség rangját, kellő megbecsülését a közvéleményben.
– Szerinted a romániai magyar író számára fontos, hogy tagja legyen az itteni írószövetségnek? Sokan a Magyar Írószövetség tagjai. Más tömörülés is van, például az EMIL, ahhoz is számosan csatlakoztak.
– Nem kell ellentmondást feltételezni a különböző tagságok között. Magam is régóta, 1990-től tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek. Hosszú ideig titkára voltam a romániai magyar írók PEN Klub csoportjának. A különféle írószervezetek kiegészítik egymást, de a mi esetünkben mindmáig a Román Írószövetségnek van arra módja, hogy egzisztenciális kérdésekben segítsen. Erről tisztán, egyenesen kell beszélni, mert számos író nehéz vagy nem kielégítő körülmények közt él, és ezzel a problémával is foglalkozni kell. Tehát ezt a keretet is ki kell használni arra, hogy a romániai magyar írók feltételei is jobbak legyenek. Anyagilag őket is kedvezőbb helyzetbe kell hoznunk, láthatóbbá kell tennünk őket, eseményeket kell szerveznünk számukra. Nem mondhatom, hogy jelen pillanatban átlátom, mire lesz mód, mire lesz szándék, de ilyesmik beleférnek az írószövetség marosvásárhelyi fiókjának a munkájába. És ezeken túl van egy olyan vetülete is a dolognak, hogy jobb kapcsolatba kerülhetnek magyar és román írók, közvetlenebb véleménycserére is lehetőség van. Persze ne gondoljunk napi együttlétre, ilyesmiről nincs szó.
– Egzisztenciális kérdés az is, hogy irodalmi lapjaink, folyóirataink túl tudják-e élni a mostani válságos, gazdaságilag bizonytalan helyzetet. Ebben tehet valamit az írószervezet?
– Utaltam már arra, hogy tudom, engem nem azért kértek fel erre a tisztségre, mert napi szervezési kérdésekben számítanak rám az írók, hanem azért, mert ilyen alapvető elvi problémák megoldásához tudok hozzájárulni másokkal együtt Bukarestben. Nekem egyértelműen az a véleményem, hogy a kultúra, az irodalom és a művészet nem lehet a piacgazdaság tárgya. Az értékek és a művek versenyeztetését biztosítani kell, de nagyon nagy hiba lenne, ha elfogadnák, hogy a piacgazdaságban ki-ki boldoguljon a piac törvényei szerint. Ha így járnánk el, akkor egy fiatal író soha közléshez nem jutna, egy fiatal művész soha megnyilvánulni nem tudna, mert egy legjobb esetben pár száz példányban kiadott verseskönyv nem nyereséges, inkább ráfizetés van vele. Azt valakinek támogatnia kell. Ezzel kapcsolatosan az én másik fontos elvem, hogy a szponzorálás az állam kötelessége. Az alapvető irodalmi, művészeti, kulturális intézmények fenntartásáról az államnak kell gondoskodnia. Ettől mi irtózunk, mert még mindig elevenek a rossz tapasztalataink, habár a fiatal generációk ezt egyre kevésbé tudják. Mi még jól emlékszünk, hogy a szocialista állam ezt úgy csinálta, hogy valóban támogatta az írókat, művészeket, de valamit valamiért alapon. Cserében lojalitást, hűséget kért, cenzúrázott, beleszólt dolgokba. Ez rossz precedens, ennek ma nem szabad érvényesülnie. Úgy kell az államnak támogatnia például az irodalmat, hogy ennek fejében nem vár el semmilyen tartalmat. Mert nem az állam dolga, hogy megmondja, ki mit írjon és mit ne. Persze, érték és értéktelen között különbséget kell tenni, de a különbségtétel nem állami hivatalok dolga. Nagyon jó, hogy még a kilencvenes években elértük, hogy Maros megyében a két irodalmi folyóiratot, a Látót és a Vatrát a megyei önkormányzat támogatja. De ez egyik lapnak sem elegendő. Nagyon kis fizetést, de valamennyit mégiscsak adnak a szerkesztőknek, a lapok bizonyos költségeit fedezik, de mindkettő rászorul arra, hogy máshonnan is szerezzenek támogatást. Ezt a rendszert tovább kell vinni, és mindenképpen ki kell bővíteni.
– Anélkül, hogy a helyi önkormányzatnak ki legyenek szolgáltatva. Ne fordulhasson elő olyasmi, hogy egyet gondolnak, és felszámolják a folyóiratot, mert sokba kerül.
– Igen, volt egy olyan pillanat, hogy a helyi önkormányzatnak eszébe jutott, hogy ezt az egészet racionalizálni lehetne, közös adminisztrációval működtetni, és még ki tudja, milyen elképzeléseik voltak. Jól ismerjük, hova vezetnek az ilyen kezdeményezések. Változtatni nyilván kellene, de olyan értelemben, hogy mindkét szerkesztőségnek több pénz jusson. Egyes irodalmi, kulturális folyóiratoknak a kormány szintén ad résztámogatást. Ezt is valahogy kötelezővé kellene tenni a mindenkori kormányok számára. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy levennénk a lehetséges magánszponzorok válláról az igazán még föl sem vett terhet. Egyelőre, sajnos, ha valaki egy vállalkozótól támogatást kér, az már-már koldulásnak minősül. Baráti, kapcsolati alapon kell kunyerálni. Ez megalázó. Olyan társadalmi szemléletet kellene kialakítani, hogy attól, akinek a gazdasági feltételei valóban lehetővé teszik, várja el a társadalom a kultúra támogatását. Azt már ő dönti el, hogy mit támogat. De legyen egy ilyen elvárás. Ettől a mentalitástól még eléggé messze állunk. Nyugaton ezt a kérdést nagyjából megoldották. Ami a romániai magyar társadalmat illeti, ez a kényszer, ez a támogatási késztetés egyelőre gyenge benne. Vannak támogatók, akik segítenek eseményeket, szervezeteket, de ez a fajta közösségi kényszer, amiről beszélek, sajnos hiányzik.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

"Egy bölcs ember az életről" – Kemény Jánosra emlékeznek
Ősbemutató és kettős évforduló a Kultúrpalota kistermében
Születésének 110. évfordulóján a marosvásárhelyi állandó színtársulat egyik alapítójára, báró Kemény Jánosra emlékezik a Tompa Miklós Társulat. Az évforduló keretében vasárnap 19.00 órakor a Kultúrpalota kistermében ünnepi emlékezésre, filmvetítésre és felolvasószínházi előadásra kerül sor, amellyel a társulat Marosvásárhely emblematikus épülete fennállásának 100. évfordulója előtt is tiszteleg. Az eseményre a belépés díjtalan – áll a színház közleményében.
Az ünnepségen Kemény János életéről szóló portréfilm vetítésén vehetnek részt az érdeklődők, ugyanakkor Gáspárik Attila Kemény János színházalapítói érdemeit méltatja előadásában.
Ezt követően felolvasószínházi ősbemutató keretében a drámaíróként is alkotó színházalapító Mester című, máig kiadatlan drámáját mutatják be a Tompa Miklós Társulat színészei László Csaba rendezésében. A Mester című színművel kapcsolatosan a rendező kérdésünkre elmondta: egyrészt a Kemény János iránti tisztelete jeléül, másodsorban egy igen értékes mű ismeretlen volta okán vállalta a rendezést.
– A drámában olyan gondolatok vannak, amelyeket jó hallani, újrahallani. Egy bölcs embernek az életről leszűrt következtetései ezek – mondta László Csaba , aki azt is elárulta, hogy hagyományos felolvasó-színházi előadást rendezett a Kultúrpalota kistermébe. A produkció szereplői: Kilyén László (Mester), Meszesi Oszkár (Orvos), Gecse Ramóna (Ilona), B. Fülöp Erzsébet (Mária), Tollas Gábor (Kovács), László Zsuzsa (Kovácsné), Bartha László Zsolt (Nagy Pista).
Báró Kemény János szellemi öröksége mind a mai napig megismertetésre, feldolgozásra vár, közkinccsé tételét pedig kötelességének tekinti a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – olvashatjuk továbbá a közleményben. Hagyatékát érvényre juttatni, életművét minél szélesebb körben népszerűsíteni nemes feladat és örömteli tevékenység. Marosvásárhely szülöttjének örökségére valamennyi vásárhelyi büszke lehet.
A színházalapító és közéleti személyiség barátja, Márkus Tibor levelet küldött 1947 karácsonyán a szerzőnek, amelyben a Mester című drámát méltatja. Alább a Marosvásárhelyen írt baráti levélből olvasható egy részlet:
"Elolvastam a Mester című három felvonásos színjátékod. Két és fél felvonást egyhuzamban, akkor is csak azért szakítottam meg az olvasást, mert Édesanyádat látogattam meg, és nem akartam az időből kiesni. Most véleményt szeretnék mondani, és ez meglehetősen nehéz.(…) Kritikus kritizál, publikum ítél, és vagy megy a színházba, vagy nem megy. Kritika és publikum régóta antagonizálnak egymással, nagyon helyesen. Jelen eset más. Egy olyan barátomnak a művéről van szó, akinek a személye és a tehetsége nem mindennapi, és elüt azoktól a normáktól, amelyek mellett mi felnőttünk, szórakoztunk és kritizáltunk. (…)
Parádés pillanatokként emlékszem vissza azokra a dialógusokra, amik a darab olvasása közben engem szórakoztattak, gyakran kápráztattak is. Nemigen szoktam csalódni jóslataimban: sikere lesz a darabnak. De majd a premier alatt jusson eszedbe, a nagyérdemű közönségnek nem az fog tetszeni, amiért Te megírtad, hanem az, ami engedményt tettél technikai okokból. Én magam továbbra is inkább szeretném olvasni, mint látni az egészet, mert szinte előre tör a frász, hogy művészeink hányszor fogják – szereptudás híján – beleszőni a kisegítő "kérem"-eket és hányszor fogják eltéveszteni a mondanivalóink mélységeit és igazi értelmét (…)"
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Gidó Attila
CIONIZMUSTÓL A KOMMUNIZMUSIG
Egy politikusi életpálya Erdélyben: Kohn Hillel (1891–1972) 1.
Kohn azon kevés holokauszt-túlélők egyike, akik ha rövid ideig is, de meghatározó alakjai tudtak maradni az 1945 utáni erdélyi közéletnek.
Az alábbiakban az első világháborút követő harmincéves időszak vezető zsidó személyiségei közé tartozó Kohn Hillel életútjának bemutatására vállalkozunk. A több mint harminc éven keresztül közéleti pályán mozgó Kohn ideológiai utasként járta be a cionista mozgalomtól a kommunizmusig vezető utat. Ő azon kevés holokauszt-túlélők egyike, akik ha rövid ideig is, de meghatározó alakjai tudtak maradni az 1945 utáni erdélyi közéletnek.
Közéleti szerepvállalás
Kohn Hillel cionista mozgalomhoz fűződő viszonyáról csak 1910-től vannak konkrét ismereteink. Ekkor a néhány lapszámot (1910. augusztus–szeptember) megélt cionista irányultságú Erdélyi Zsidó Lapokat szerkesztette Krausz Lászlóval együtt. Az ezt követő évek eseményeit nem ismerjük, 1918-tól viszont már részletesen követhető a pályája. Az ügyvédi pályára lépett Kohn Hillel az első világháború idején már döntéshozó funkciókat látott el az erdélyi cionista mozgalmon belül.
A Zsidó Nemzeti Szövetség 1919-es munkaprogramját Kohn Hillel az ügyvezető elnökség tagjaként írta alá Blau Pállal és Hamburg Józseffel együtt. Ugyanez év decemberében a Szövetség küldöttjeként részt vett Párizsban a világháborút lezáró békekonferencia mellett működő zsidó delegációban. A politikai aktivitás egyben a szervezeti keretek kiépítésében való aktív részvételt is jelentette. Ez nemcsak a helyi csoportok megalakítását, hanem az intézményesítést is feltételezte. Az erdélyi zsidó nemzeti mozgalom története során a kulcspozíciókat betöltő személyek egyben intézményalapító szerepet is felvállaltak. Kohn Hillel és az ügyvezetőség másik két tagja 1919 tavaszán hozták létre tízezer korona alaptőkével az Erdélyi Zsidó Kiadó Társaságot. A kiadó a már korábban beindított Új Kelet (1918. december) lappal együtt biztosította a cionista mozgalom nyilvánosságát. Kohn egyébként Weissburg Chaim, Marton Ernő és Glasner Mózes mellett az Új Kelet alapításában is részt vállalt.
A következő néhány évben, 1925-ig Kohn továbbra is kulcspozíciókat töltött be, 1920 után a legfelsőbb vezetésből viszont kimaradt, és saját visszaemlékezése szerint ellenzékbe vonult. Fokozatos balra tolódásának köszönhetően a húszas évek végére teljesen perifériára szorult a cionista mozgalmon belül.
Kohn Hillel cionista pályafutása 1930–31-ben zárult le, habár 1945-ös önéletrajzában azt állítja, hogy 1929-ben véglegesen kilépett a Zsidó Nemzeti Szövetségből. Állításával ellentétben, az 1930-as helyhatósági választásokon Kohn kezdetben a Zsidó Választási Blokk kolozsvári képviselőjelöltjei között indult.
Az 1930 februárjában a Nemzeti Parasztpárt, a Zsidó Választási Blokk, az Országos Magyar Párt és a szociáldemokraták kolozsvári csoportjai által megkötött kartell-megállapodás szerint a zsidók számára 5 helyet tartottak fenn a városi tanácsban. Végül négyen jutottak mandátumhoz: Fischer Tivadar, Schwartz Jakab, Marton Ernő és Noszin Mór. A megegyezés egyik fontos pontja az volt, hogy a koalícióban résztvevő pártok mindegyikének biztosítanak egy-egy alpolgármesteri tisztséget, így lett 1930-ban Marton Ernő Kolozsvár alpolgármestere. A zsidó városi képviselőjelöltek listáját utólag módosították, Kohn Hillel helyett Schwartz Jakabot vonva be.
Munkásmozgalom és illegalitás
Valószínűnek tűnik, hogy Kohn Hillel 1931 folyamán lépett ki a Zsidó Nemzeti Szövetségből, hiszen 1930 végén még a szervezet tágabb vezetőségének volt a tagja. Mindemellett Elekes Miklós orvoson keresztül már 1929 őszén bekapcsolódott a cionista baloldali szervezetektől független munkásmozgalomba és a Munkássegély keretében tartott előadásokat, majd a szervezet jogi irodáját vezette 1932-ig.
1928-ban mint az ügyvédi kamara tagja, megfigyelőként, de a vádlottakkal szimpatizálva vett részt a kolozsvári kommunistaellenes perben. Ekkor 76 kommunistát, köztük Szántó Dezső, Kertész Rezső, Eugen Rozvani ügyvédeket és Aradi Viktor publicistát állították bíróság elé.
Kohn Hillel második bécsi döntésig tartó tevékenységét meglehetős részletességgel lehet rekonstruálni 1945-ös önéletrajza, a valószínűleg 1960-ban keletkezett rövid biográfiája és egy 1968-ban írt visszaemlékezése alapján.
Kohn 1931-ben vált a Romániai Kommunista Pártnak tagjává, és igen gyors karriert futott be baloldali múltjának és korábbi kapcsolatainak köszönhetően. Szerkesztésében több időszaki kiadvány vagy kisebb, rövidebb ideig fennálló sajtótermék jelent meg, emellett pedig az RKP erdélyi szervezetében töltött be vezető funkciókat. 1931 júniusában már a Vörös Segély erdélyi tartományi titkárságának volt a propaganda- és a pénzügyi kérdésekért felelős tagja és a Városi és Falusi Dolgozók Blokkja című választási újságot szerkesztette. Ekkor kezdődött Bányai Lászlóhoz és Demeter Jánoshoz fűződő barátsága, de ugyanebben az időszakban lépett kapcsolatba a doftanai börtönből frissen szabadult Breiner Bélával valamint Petru Grozával, a későbbi miniszterelnökkel is (1931-től a bécsi döntésig Kohn volt Petru Groza pártkapcsolata), később pedig, 1932-ben Luka Lászlóval. Párttevékenysége főként a háborúellenes, antifasiszta harcra, illetve az Országos Magyar Párt (OMP) ellenzékének a megteremtésére koncentrálódott. A cionista mozgalomból való kilépésével lényegében a zsidó ügyektől is eltávolodott, és 1931 után elsősorban a magyar baloldaliságot, és nem a cionista befolyás alatt álló intézményes zsidó baloldalt szolgálta. Nyilvánvalóan ehhez az is hozzájárult, hogy a munkásmozgalmon belül elmosódó etnikai határok leginkább a zsidó jelleget tüntették el, ezzel szemben megmaradt viszont a román és a magyar etnikai politizálás. A magyar kultúrájú családból származó Kohn magyarsághoz vagy legalábbis a magyar kultúrához való nyitottabb viszonya 1945-ös buchenwaldi szabadulása után is megmaradt, és a magyarsággal való megbékélésre és együttműködésre vonatkozó kijelentései nagy visszhangra találtak.
Az 1932-es választások alkalmával Kohn a Kommunista Párt központi bizottsága tagjának, Lucreţiu Pătrăşcanunak az utasítására a Munkás Paraszt Tömb kampányáért felelt, ezt megelőzően pedig Matheisz Péter (a Kommunista Párt erdélyi és bánsági tartományi titkára) felkérésére május és június folyamán a Világosság című ötezer példányban megjelenő hetilapot szerkesztette. Beindításához komoly anyagi segítséget nyújtott Petru Groza, mint ahogy később a Falvak Népét is segítette.
1932 augusztusában vett részt, Romániát képviselve, Petru Constantinescu-Iaşi és Szőcs Béla társaságában az Amszterdamban megrendezett nemzetközi háborúellenes kongresszuson, ahonnan Berlinen keresztül tért vissza. Szeptember elején a német fővárosban kapta meg az RKP politbürójának arra vonatkozó utasításait, hogy hazatérése után működjön közre az OMP ellenzékének- (a későbbi Magyar Dolgozók Szövetsége) és egy háborúellenes mozgalom megalakításában, valamint ezzel kapcsolatos sajtótermékek kiadásában. Megbízásának megfelelően 1932. szeptember 30-án Demeter Jánossal, Jancsó Elemérrel, Szirmai Istvánnal és Tamási Áronnal együtt beindította a Falvak Népét, amely 1933 márciusáig jelent meg Demeter szerkesztésében. A háborúellenes mozgalom részeként pedig Az új háború ellen címmel adott ki szintén ötezer példányban lapot. Amíg a Falvak Népe szociográfiai írásokkal próbálta a parasztság helyzetét ismertetni, addig a háborúellenes kiadvány harcos baloldaliságával tűnt ki. Az utóbbi lapot, akárcsak a Világosságot, a hatóságok lefoglalták, Kohnt pedig mint felelős szerkesztőt hat hónapos börtönbüntetésre ítélték.
Kohn 1932-es letartóztatását kommunista tevékenysége miatt újabbak is követték. 1933 márciusában a kolozsvári munkássztrájkok során fogták le, júliusban pedig Szmuk Antallal együtt tartóztatták le. A hatóságok bizonyítékok hiányában mindkét esetben szabadlábra helyezték Kohnt, aki tovább folytatta párttevékenységét. Az új háború ellen című röpiratáért viszont közel három hetet kellett börtönben ülnie 1938 és 1939 fordulóján.
Az erdélyi tartományi titkárság megbízásából 1935 júliusában Kohn vezette azt a csoportot, amelyik az RKP nevében titkos népfronti megállapodást kötött Déván az antifasiszta demokratikus arcvonal kialakításáról Petru Groza Ekésfrontjával. Az augusztustól a tartományi titkárság tagjává váló Hillel továbbra is az antifasiszta és háborúellenes mozgalom szervezésében, valamint a nemzetiségi kérdés terén vállalt részt. Feladatkörének részeként működött közre a MADOSZ Népi Találkozójának 1939-es kolozsvári megszervezésében.
Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását Kohn caracali munkaszolgálatosként érte meg (1940. július 19. – szeptember 10.). Röviddel hazatérése után a Kommunisták Magyarországi Pártja észak-erdélyi titkárságának titkárává lépett elő.
Lebukás és börtön
Az RKP észak-erdélyi szervezete a második bécsi döntés után a Magyar Kommunista Párt tartományi szervezeteként folytatta tovább tevékenységét. Az RKP közvetlenül a visszacsatolás után Kertész Rezsőt, az RKP Erdélyi és Bánsági Tartományi Bizottságának a vezetőjét küldte ki Bukarestből Kolozsvárra, hogy szervezze meg a KMP Észak-Erdélyi Tartományi Titkárságát, amely így a régi pártszervezet helyébe lépett.
Az 1940 novemberében, Kolozsvárnak egy Györgyfalvi úti lakásában megtartott tartományi konferencián a személyi kérdések mellett a különböző vonalak irányelveiről és a folytatandó munka gyakorlati utasításairól (szakszervezeti és nemzetiségi kérdés, stb.) határoztak. Kohn Hillelre ekkor – Vasile Pogăceanuval és Pavel Boiannal együtt – a nemzetiségekkel való kapcsolattartás feladatát, illetve a román dolgozók védelmének megszervezését bízták. A megválasztott titkárság alig egy hónapig maradt tisztségben, mivel tagjai (Kertész Rezső, Rácz Gyula, Nemes József, Non György) politikai tájékozódás végett Moszkvába készültek. Útjukra valamivel később, 1941. január első napjaiban került sor, amikor konspiratív módon átlépték a magyar–szovjet határt.
1940. december végétől a moszkvai delegáció 1941. márciusi visszatéréséig ideiglenes titkárság vette át az irányítást. Kohn Hillel ekkor került az észak-erdélyi szervezet élére, mint ideiglenes párttitkár. Kohn mellett Fazekas József, Hoványi Ilona és a későbbi lebukásért felelős Szabó Júlia alkották a pártvezetést. A delegáció visszatéréséig az észak-erdélyi titkárság semmilyen illegális anyagot nem adott ki, és főleg legális tevékenységet (szakszervezeti munka) folytattak.
A bécsi döntés után igen gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az észak-erdélyi pártszervezet keretei, konspirációs helyzete nem felel meg a magyarországi viszonyoknak. Kohn visszaemlékezése szerint az elvtársak közül senki nem volt illegalitásban a határváltozásokat megelőzően, és a kommunikáció sem volt megfelelően konspirálva. A kommunisták többsége személyesen ismerte egymást, és majdnem mindnyájukról tudott a rendőrség.
A magyar hatóságok viszont sokkal szigorúbban és kíméletlenebbül léptek fel a kommunistákkal szemben, mint a románok, ami az erdélyieket felkészületlenül érte. A Szovjetunió elleni német támadás napján, 1941. június 22-én Szirmai Istvánon és Kohn Hillelen kívül senki nem tartózkodott illegalitásban. A sorozatos lebukások Szabó Júlia 1941. június 29-i letartóztatásával vették kezdetüket. Az első lebukott kommunisták között volt Kohn Hillel is, akit a magyar hatóságok a Kolozsvár melletti szamosfalvi gyűjtőtáborba vittek. Kihallgatása során többször is brutálisan megverték, kínozták, de nem sikerült vallomásra bírniuk.
Kohn a szamosfalvi táborból július 10–12. folyamán hazaengedett foglyok révén próbálta figyelmeztetni a még szabadlábon lévő kommunistákat az árulásról. Ennek ellenére csupán nagyon kevesen tették meg a szükséges óvintézkedéseket – közöttük Jakab Sándor, a háború utáni Tartományi Bizottság egyik kulcsfigurája –, és heteken keresztül folytak a letartóztatások.
Kohnt 1941. szeptember 23-ig, a budapesti Margit körúti fogházba való elszállításáig tartották Szamosfalván. A letartóztatását követő hetek eseményeiről, a vallatásokról nem tesz említést az 1945-ös önéletrajzában, így csak egyes fogolytársai nyilatkozatai és a nyomozási jegyzőkönyv adatai állnak a rendelkezésükre. A nyilatkozatok alapján kirajzolódó kép egy olyan személyt állít elénk, aki mindamellett, hogy ellent tudott állni a vallatásoknak, a fogolytársaiban is próbálta tartani a lelket és kinti információkkal látta el őket. A háború utáni Pártból való kizárása is a letartóztatásokat előidéző vezetési hibák és az 1942-es kommunista perben tett vallomása miatt történt meg.
Miután nem sikerült rögtönítélő bíróság elé idézniük, a magyar hatóságok nem egészen három hónapos fogva tartás után, 1941. szeptember 23-án Kohn Hillelt a budapesti Margit körúti fogházba szállították. Kezdetben az 1940 áprilisában letartóztatott észak-magyarországi kommunistákkal (Rothmann csoport) osztoztak a zárkán, majd a fogvatartottak egészségügyi ellátásáért felelős Weil Emil orvos közbenjárására az erdélyieket külön helyezték. A Margit körúti fogság december 30-ig tartott, ezt követően a kommunista fogvatartottakat Vácra, majd ismét Budapestre helyezték át.
A váci korszak idejére esett a kommunista fogvatartottak pere. Hillelt 1942 márciusának elején értesítette a nővére, hogy napokon belül 116 katonai vádlott ügyében mondanak ítéletet. A március 10-től 13-ig tartó katonai bírósági tárgyalásokon a 116 vádlott egységesen tagadta az ellenük felhozott vádakat, és a vallatásuk során felvett jegyzőkönyveket érvénytelennek nyilvánították. Az elsőként bíró elé álló fővádlott Kohn Hillel ártatlanságát hangsúlyozta és kijelentette, hogy csak a Kommunista Internacionálé előtt felelős a tetteiért.
Az utolsó szó jogán Hillel a letartóztatásuk jogtalanságára és a vád ellentmondásaira próbált kitérni, a bíró viszont megvonta tőle a szót. A március 13-án lezáruló perben Kohnt kommunista tevékenysége miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a magyar katonai törvényszék.
Gidó Attila
1979-ben született Székelyudvarhelyen. Magiszteri diplomáját a BBTE Történelem – Filozófia Karának Judaisztika Szakán szerezte, jelenleg az Európai Tanulmányok Karon doktori hallgató. Kutatási területei: a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalom és önszerveződés, Kolozsvár zsidóságának története a két világháború között, az erdélyi zsidóság 1918 után. 2007-től a Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. 1979-ben született Székelyudvarhelyen. Magiszteri diplomáját a BBTE Történelem – Filozófia Karának Judaisztika Szakán szerezte, jelenleg az Európai Tanulmányok Karon doktori hallgató. Kutatási területei: a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalom és önszerveződés, Kolozsvár zsidóságának története a két világháború között, az erdélyi zsidóság 1918 után. 2007-től a Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Transindex.ro

Több ezren tüntettek Bukarestben Románia és a Moldovai Köztársaság egyesüléséért
Több ezren tüntettek vasárnap délután Bukarestben Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülését követelve. A demonstráció résztvevői a román kormány székháza elől a parlamenthez vonultak, közben pedig „Bukarest és Chisinau, két román szív", „A vér nem válik vízzé: egyesülést akarunk, Besszarábia román föld" jelszavakat skandáltak.
A szervező, a 2012-es Polgári Akció Platform szerint a bukaresti menetelés idején Párizsban, Rómában, Barcelonában és New Yorkban is hasonló megmozdulások zajlottak az ottani román és moldovai vendégmunkások részvételével.
A bukaresti tüntetés résztvevői Moszkva „zsaroló politikája" ellen is szót emeltek. Az Orosz Föderáció néhány hete fogyasztóvédelmi okokra hivatkozva leállította a moldovai bor importját. A lépést a román média úgy értékelte, hogy Moszkva így bünteti a Moldovai Köztársaságot az Európai Unióhoz való közeledésért. A Moldovai Köztársaság társulási egyezményt készül kötni az Európai Unióval, amit a tervek szerint novemberben, a Vilniusban megrendezendő Keleti Partnerség csúcstalálkozóján írnának alá.
Traian Basescu román államfő az utóbbi időben több ízben is jelezte, hogy a maga részéről támogatná a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülését, de szerinte ennek nincs realitása, amíg a szomszédos országban a többség nem óhajtja az egyesülést.
Júliusi chisinaui látogatásán arra az újságírói kérdésre, hogy visszatérhet-e a Moldovai Köztársaság Románia határai közé, Basescu azt mondta, Románia prioritása az, hogy a Moldovai Köztársaság az EU tagállama legyen, amire szerinte 10-12 éven belül kerülhet sor.
A korábban a Szovjetunió részét képező Moldovai Köztársaság függetlenségének 1991-es kikiáltása óta mintegy negyedmillió moldovai szerzett román állampolgárságot. A román törvények a külföldi lakhely megőrzése mellett is lehetővé teszik az állampolgárság megszerzését mindazok számára, akiknek a felmenői valamikor román állampolgárok voltak. A több mint egy évtizede zajló visszahonosítási folyamatot 2009-ben könnyítették meg.
Erdély.ma

A Székelyek Nagy Menetelés az egész Kárpát-medencei magyarság ügye
Erdély-szerte a Székelyföld Trianonjának nevezik azt régiós átalakítási tervet, amelyet Bukarest akar ráerőltetni a térségre európai uniós követelményekre hivatkozva.
A őshonos székelység önvédelmét Háromszéken szervező Gazda Zoltán elmondta, legalább százezer ember kell ahhoz, hogy október 27-én a Székelyek Nagy Menetelése keretében a Bereck és Kökös közötti bő 50 kilométeres szakaszon hatásos demonstrációt tartsanak a Székelyföldet szétdarabolni akaró román szándékkal szemben.
Akik Magyarországról szeretnék kifejezni együttérzésüket a székelyekkel, azok elsősorban a Budapestre szervezett tüntetésre menjenek el, de természetesen a székelyföldi menetelésre is szívesen látják anyaországbelieket – nyilatkozta Gazda. Erdély-szerte a Székelyföld Trianonjának nevezik azt régiós átalakítási tervet, amelyet Bukarest akar ráerőltetni a térségre euró- pai uniós követelményekre hivatkozva.
A továbbiakban a háromszéki szervező beszélt a menetelésre induló szekérkaravánról, meg az őrtüzekről, amelyek a dombok, vagy a hegyek tetején fognak égni, ezzel is népszerűsítvén a rendezvény fontosságát és toborozva a résztvevőket.
Gazda Zoltán arról is beszélt, hogy azok, akik nem tudnak részt venni a menetelésen, bármilyen csekély összeg adományozásával támogathatják a székely nemzettársaik ügyét az SZNT honlapjának (sznt.ro) címoldalán. A menetelés az egész Kárpát-medencei magyarság ügye, mert megtudjuk mutatni, hogy vagyunk, hogy jogainkért síkra tudunk szállni, hogy megtudjuk őrizni nemzetiségünket – jelentette ki a szervező. Gazda nem hisz az uniós jogrendben, ami az őshonos nemzeti kisebbségek védelmét illeti, viszont bízik abban, hogy a román hatalmat meggondolásra lehet bírni azzal kapcsolatosan, hogy ne rosszindulattal viszonyuljon Székelyföld területi autonómiájának kérdéséhez, valamint a regionális besorolásához.
Méltósággal, békésen, szépen, zászlókkal, pártjelvények nélkül mutatjuk meg, hogy síkra szállunk jogainkért – hangsúlyozta Gazda Zoltán.
László Lajos, a Székelyföldért Társaság titkára Molnár Pálnak arról beszélt, hogy vannak olyan uniós országok, amelyek a legelemibb demokratikus normákat sem tartják be, és másodrangú állampolgárként kezelnek olyanokat, akik az országot alkotó polgárok.
Saját szülőföldjén megmaradása érdekében, ahhoz, hogy az elemi európai jogokat elérje önmagának, mindenképpen lépnie kell a székely közösségnek – hangsúlyozta a titkár.
A figyelemfelkeltés mellett még az is nagyon fontos, hogy a menetelésen résztvevő székelyek egy olyan közösségi élményt vigyenek magukkal haza, amely erősíti azt a tudatukat, hogy érdemes és kell is harcolniuk a jogaikért – fejtette ki László Lajos. A rendezvény sikerének záloga, hogy minél több ember vegyen részt a menetelésen, aki csak tud, menjen el, aki meg nem, az anyagilag segítsen abban, hogy odajussanak a székelyek – zárta a beszélgetést László Lajos. Kossuth Rádió
Erdély.ma

Románia és Moldova egyesüléséért tüntettek
Több ezren tüntettek tegnap délután Bukarestben Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülését követelve. A demonstráció résztvevői a román kormány székháza elől a parlamenthez vonultak, közben pedig Bukarest és Chişinău, két román szív, A vér nem válik vízzé: egyesülést akarunk, Besszarábia román föld jelszavakat skandáltak. A szervező, a 2012-es Polgári Akció Platform szerint a bukaresti menetelés idején Párizsban, Rómában, Barcelonában és New Yorkban is hasonló megmozdulások zajlottak az ottani román és moldovai vendégmunkások részvételével. A bukaresti tüntetés résztvevői Moszkva „zsaroló politikája” ellen is szót emeltek. Az Orosz Föderáció néhány hete fogyasztóvédelmi okokra hivatkozva leállította a moldovai bor importját, a lépést a román média úgy értékelte, hogy Moszkva így bünteti a Moldovai Köztársaságot az Európai Unióhoz való közeledésért. Traian Băsescu államfő az utóbbi időben több ízben is jelezte, hogy a maga részéről támogatná a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülését, de szerinte erre nincs valós esély, amíg a szomszédos országban a többség nem óhajtja az egyesülést.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezzünk együtt október 23-án!
"… egy nép azt mondta: Elég volt."
(Márai Sándor)
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete 2013. október 23-án az 1956-os forradalmárok, az áldozatok és politikai meghurcoltak emléke előtt tiszteleg. A szervezők tisztelettel meghívják Marosvásárhely lakosságát, vegyen részt a rendezvénysorozaton, emlékezzünk együtt!
14 órakor az általános iskolások ’56-os tematikájú történelmi csapatvetélkedőjére kerül sor a Kultúrpalotában. 17 órakor emléktábla- avatás és koszorúzás a Vártemplom udvarán, majd ezt követően 18 órakor ünnepi műsor a Vártemplomban.
Az 56-os forradalom a magyar nép szabadságszeretetének szimbóluma. Magyarország megmutatta a világnak, hogy a magyar népet nem lehet büntetlenül diktatúrába kényszeríteni. 1956 októberében munkások, diákok, értelmiségiek egyöntetűen kinyilvánították, hogy nem tekintik magukénak a szovjet típusú elnyomó rendszert, hogy szabadságot, emberhez méltó életet szeretnének. A szabadságvágytól áthatott magyarországi történéseket a Kárpát-medence különböző államaiba szakadt nemzetrészek, magyar közösségek is érzékelték, mi több, visszafojtott lélegzettel követték, és ahol lehetőség volt arra, támogatásukról, szimpátiájukról biztosították a magyar forradalmárokat. Székelyföldön, a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el. Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A legnagyobb véráldozatot Marosvásárhely hozta! Budapesten 1957-ben végezték ki a marosvásárhelyi származású Dudás József mérnök-technikust és Preisz Zoltán szerszámlakatost. Temesváron végezték ki dr. Kónya István- Béla ügyvédet, valamint a marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt Orbán Károlyt és báró Huszár József földbirtokost, 1958-ban.
Program
14 órakor – 56 izzó ősze volt – általános iskolás diákok vetélkedője a Kultúrpalotában
17 órakor – emléktábla-avatás a Vártemplom udvarán
Beszédet mond: Peti András alpolgármester, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke és Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke
17.30 órakor – Közös koszorúzás az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság Maros megyei szövetségével az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére emelt kopjafánál
16 órakor – Ünnepi műsor a Vártemplomban
– Ökumenikus áldás
– Márai Sándor: Mennyből az angyal – Vass Márton, a Református Kollégium diákja szaval
– 1956 és Marosvásárhely, Tófalvi Zoltán előadása
– Cseh Tamás–Bereményi Géza: Corvin köziek, előadja Kovács Károly Márk
– Az 56 izzó ősze volt esszéíró pályázat rövid kiértékelése és a győztes diák előadása
– Illyés Gyula: Ne feledd a tért! – Malinás Nimród, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja szaval.
Népújság (Marosvásárhely)

A szükséges pénz többszöröse gyűlt össze a marosvásárhelyi civil aktivista bírságára
A befizetendő összeg többszörösét gyűjtötték össze az erdélyi támogatók a marosvásárhelyi Lakó Péterfi Tündének, aki aprópénzben készül kifizetni a kétnyelvű piaci feliratok osztogatásáért kiszabott bírságot – derült ki szombaton, amikor segítőtársaival megszámolták a több mint egytonnányi aprópénzt.
Az anyanyelvhasználatot népszerűsítő civil aktivistára 1500 lejes (100 ezer forint) bírságot szabott ki a helyi rendőrség, amiért magyar és román nyelvű árucímkéket osztogatott az eladóknak egy zöldségpiacon; keddig ennek felét kell kifizetnie. A rendőrség arra az önkormányzati határozatra hivatkozott, amely szerint Marosvásárhelyen csak hatósági engedéllyel lehet szórólapokat osztogatni, és a nő nem kért ilyen engedélyt.
Amikor Lakó Péterfi Tünde két hete a Facebookon bejelentette, hogy tiltakozásul aprópénzben fogja kifizetni a bíráságot, Máramarostól Háromszékig egész Erdélyben gyűjteni kezdték számára az egy-, öt- és tízbanisokat az ügyével szolidaritást vállaló emberek. Az egyes településekről küldöttségek vitték Marosvásárhelyre az aprópénzes zsákokat.
Lakó Péterfi Tünde az MTI-nek elmondta, több mint ötven önkéntes segítségével öt órán keresztül számolták szombaton az aprópénzt: 8420 lej gyűlt össze, tehát a befizetendő összeg többszöröse megmarad a bírság törlesztése után. A legkisebb címletből, az egybanisból 840 kiló gyűlt össze.
"Levelek is érkeztek – ezeket majd közzéteszem – amiben elmondják az emberek, mennyire örülnek, hogy végre összefogtunk. Szatmárnémetiben székelymotívumos kincses ládikót készítettek, abban hozták el pénzt. Csíkszeredából fekete zsákokat kaptam, amire az volt ráírva: Magyarságunkért. Nagyon nagy szeretettel adták össze ezt a pénzt" - mesélte Lakó Péterfi Tünde.
Az MTI érdeklődésére elmondta, a közösségi portálon szerveződött Itthon vagyunk csoport tagjaival együtt döntenek arról, hogyan hasznosítják a bírságon felül összegyűlt összeget, de mindenképpen az anyanyelvhasználat támogatására fordítanák.
Arról is beszámolt: miután hiába várta a jegyzőkönyv kézbesítését, pénteken maga ment érte a rendőrségre, így ha két munkanapon belül, keddig kifizetni a büntetést, akkor a törvény szerint a bírság felét kell csak törleszteni.
"Felhívta az ügyvédem a rendőrséget, és azt mondták: kipostázták (a jegyzőkönyvet), de én nem akartam átvenni." Hozzátette, hétfőn kifizeti a bírság felét, de mindenképpen bírósághoz fordul az ügyben, és visszaköveteli a pénzt.
(MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

Miért meneteljünk?
Nagyon sok téveszme terjeng, zajlik a hamis hangulatkeltés, félretájékoztatás a vasárnap esedékes székelyek nagy menetelése kapcsán. Nevezték már székely busójárásnak, pálinkagőzös hőbörgésnek, mézeskalácshuszárok felvonulásának, akad, aki az itt élő románság jogait félti, fölösleges magyarkodásnak (székelykedésnek) titulálja a tiltakozó felvonulást, mások legyintenek: úgysem vezet sehová a már oly elcsépelt autonómia, ki szavatolhatja, hogy jobban élhetünk?
Az első és a legfontosabb, amit mindenkinek tudnia, értenie kell: nem valami (valakik) ellen, hanem valamiért vonulunk utcára. Nem elszakadni akarunk, nem kisöpörni az itt élő románokat, kiknek tetszik, nem tetszik, ma már pont úgy szülőföldjük Székelyföld, mint nekünk, hanem egy élhetőbb világot teremteni, melyben a mi gyermekeink, unokáink is otthon érezhetik magukat, magyarként, emberként építhetik jövőjüket. Ahol a kisebbségben élő románokat ugyanúgy pozitív diszkrimináció illeti, ahogy mi elvárnánk ma országos szinten. Dönteni akarunk sorsunkról, arról, hogy befizetett adólejeink hová kerülnek, milyen utat, iskolát javítanak meg belőle, nem kiszolgáltatottan lesni, mit oszt vissza Bukarest, egy-egy kormány kénye-kedve hová sodorja hozzájárulásunkat. Mert ezt jelenti az autonómia: rendelkezünk afölött, amit e föld ad, amit megtermelünk. Naiv, aki azt hiszi, hogy másnaptól jobb világra ébredünk, de esélyt, reményt jelenthet. Akkor már választott politikusaink sem mutogathatnak Bukarest felé, ha nem mennek a dolgok, s ha nem növik ki a rájuk tapadt balkáni politizálást, méltatlanná válnak a feladatra. Tudniuk kell, tudnunk kell, hogy komoly munka, tervezés vár azokra, akik vezető feladatot vállalnak, érdemelnek ki. Gazdaságilag is talpra kell állítani ezt a régiót, a kampányígéretek, álomkergetés után megfontolt, átgondolt cselekvésnek kell következnie. Sokan nem hiszik, hogy azok, akik jelenleg ilyen-olyan pártokban, szervezetekben hirdetik az igét, képesek erre. Meglehet, igazuk van, akkor pedig másokat kell keresni, új embereket, akik képesek felnőni a feladathoz. Csak rajtunk áll, rajtunk múlik. Mindez naivnak, elérhetetlennek tűnhet, ám vágyak, jól megfogalmazott tervek, célok nélkül nincs haladás, fejlődés. Autonóm emberekké kell válnunk, pontosan tudnunk, mit akarunk, csak akkor van esélyünk megvalósítására. Ehhez pedig az első, legfontosabb lépés: vasárnap kivonulni, minél nagyobb számban elfoglalni a Kökös–Bereck közötti útszakaszt. Néhány órára hagyni a tepsedést, az otthon melegét, kimenni akkor is, ha kételyeink, megválaszolatlan kérdéseink vannak, mert a tömeg, az egyet akarás nagyon nagy erőt ad, sok kérdésre válasszal szolgál, oszlatja kételyeinket. Ha sokan leszünk, hitet, erőt, jövőt nyerünk. S ezt egyetlen román hatalom sem veheti el tőlünk.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Októberi menetelések
Október hava a Kárpát-medencében élő magyarok számára a megemlékezések időszaka. Megmelékezések közelebbi, távolabbi történelmi eseményekről, ugyanakkor alkalom jelenünk átgondolására, átértékelésére – a jövőbe tekintésre
Az októberi rendezvénysorozat Kolozsváron már a múlt pénteken elkezdődött a felújított szamosfalvi emlékmű felavatásával. Az obeliszk az 1849. október 18-án kivégzett Tamás András madéfalvi huszárezredesnek és Sándor László csíkszentmihályi honvédőrnagynak állít emléket. Az ő tiszteletükre emelték 1896-ban a most felújított Honvéd Emlékművet. Jó volt látni, hogy az ünnepségen sokan vettek részt, nemcsak helybéliek, hanem székelyföldiek, magyarországiak, sőt amerikaiak is.
Holnap, október huszonharmadikán nemcsak Budapesten, hanem Erdély-szerte tízezrek tisztelegnek majd az 1956-os magyar forradalom hősi halottainak, az embertelen kommunista rendszer áldozatainak emléke előtt. A tömegben, immár hagyományosan, sok erdélyi is jelen lesz. Kolozsváron a sétatéri ’56-os emlékmű elé várják a résztvevőket.
Hetek óta folyik a szervezése a hétvégi, október huszonhetedikére meghirdetett Székelyek Nagy Menetelésnek. Az ötvennégy kilométeres távon, a háromszéki Bereck és Kökös közötti útszakaszon tízezrek fognak tüntetni Székelyföld egységéért, az európai hangzású régiósítási tervek ellen, amely az itt élő magyar közösség asszimilációjával lenne hosszú távon egyenlő. A helyszín bővelkedik jelképekben: Bereck az ágyúöntő 1848-as forradalmár hős, Gábor Áron szülőhelye, Kökös a történelmi Székelyföld első települése a hajdani Szászföld határán, a menetelés útvonalához a díszlet a háttérben húzódó Kárpát-kanyar őszi színpompás vonulata, amely a történelem során annyiszor nyújtott védelmet őseinknek.
Látszólag a fenti három eseménynek semmi köze egymáshoz, tudatunkban mégis összetartoznak. Akárcsak azok a személyek, akiket a közös ügy, szabadságjogaink, az önrendelkezéshez való jogunk korlátozása elleni közös tiltakozás összefűz. És ha különböző okokból fizikailag nem is leszünk mindannyian ott ezeken a megmozdulásokon, lelkileg annál inkább. Ott voltunk együtt Szamosfalván, szerdán ott leszünk a budapesti és kolozsvári helyszíneken, vasárnap pedig mindazok, akik – a történelmi példákból tanulva – hiszünk a közös fellépés erejében, a háromszéki országúton menetelőkhöz csatlakozunk nagyon nagy számban.
Szabadság (Kolozsvár)

Beder Tibor: Egy kődarab különleges története
Csíkszeredai lakásom egyik szobájában egy tégla méretű lapos követ helyeztem az asztalomra. Egy támasztékra tettem, így jól látható minden irányból.
Szükséges is ez, hisz nem akármilyen kődarabról van szó. Kővágóval alakították négyszögűvé és lapossá, egyik élét csákánnyal törték le, lapos fele mindkét oldalán kisebb foltokban vakolatmaradványok láthatók. A kőzet az andezitek csoportjába tartozik, geológiai nyelvezettel élve vulkanikus kőzet, amely a magma felszíni megszilárdulásakor jött létre. Keletkezési helye a ma Kárpátaljának nevezett Északkeleti-Kárpátok vidéke. Kőbányászok termelték ki, kőfaragók alakították lapos kőlemezekké és szobrászművész rakta be egy kőhalmazba, hogy egy szobor tartozéka legyen, majd felbőszült, mások szobrait nem tisztelő emberek törték le a szoborról, hogy aztán ottjártamkor mint használaton kívüli kődarabot felvegyem a földről és hazaszállítsam. Magyar történelmi hely sok eseménnyel
A kő keletkezési helyéről következtetve nem nehéz kitalálni, hogy az említett szobor 841 méter tengerszintfeletti magasságban, a Máramarosi-havasok és a Keleti-Beszkidek között fekvő Vereckei-hágón átvezető régi úttól mintegy 200 méterre fekszik, nyugati irányban. Azért régi, mert az 1980-as olimpiára új út épült Munkács és Lemberg (Lviv) között, ami pár kilométerrel nyugatabbra elkerüli a régi hágót. Így ma alig van forgalom rajta, főleg magyar turisták látogatják. A hágóra Munkácsról kiindulva, Szojva érintésével Alsóvereckén keresztül Verebes (Verbjászk) irányába lehet feljutni, meglehetősen rossz minőségű, kacskaringós úton.
A magyar történelem részeként a Vereckei-hágónak fontos helye van a magyar történelmi tudatban. Itt kelt át a Kárpátokon 895-ben a honfoglaló magyarok többsége. 1241-ben a mongol–tatár fősereg itt tört be Magyarországra. II. Rákóczi Ferenc ezen a hágón érkezett magyar honba és itt találkozott szerető kurucaival, a szabadságharc leverése után pedig itt hagyta el végleg Magyarországot. Az első világháború idején, 1914-ben az osztrák–magyar csapatok súlyos harcokat vívtak a hágónál az orosz cári csapatokkal. A második világháború idején szintén súlyos harcok voltak a hágó környékén. Az Árpád-vonal völgyzáraihoz tartozó erődítmények ma is láthatók. A hely, ahol honfoglaló magyarjaink a Kárpát-medencébe érkeztek, minden magyar számára fontos zarándokhely. Ennek tudható be, hogy 1896-ban a millennium évében az akkori Magyarország határán itt állították fel a honfoglalási emlékművet. Fél évszázadig állt ott. Nem vihar, földrengés vagy egyéb természeti csapás, hanem a más emlékeit nem tisztelő diktatorikus rendszer tűntette el a föld színéről. Egy fél évszázadot kellett várni, hogy ismét szobor kerülhessen a régi helyére. Az 1990-es évek elején vetődött fel a kárpátaljai magyarság részéről egy új honfoglalási emlékmű felállításának a gondolata. Bár az építkezés elkezdődött, a sok huzavona és botrány miatt (tulajdonviszonyok tiztázatlansága, építési engedélyek hiánya, a hatóságok és az ukrán nacionalisták ellenállása) ez a terv meghiúsult. Így aztán 1996-tól, a millecentenárium évétől kezdődően 12 esztendőn át egy torzó szimbolizálta az abbahagyott emlékművet. A csonka, de igen megszeretett emlékművet sokan látogatták és koszorúzták. Felállítására a folyton újrarendeződő politikai viszonyok miatt bizonyos politikai alkuk révén kerülhetett sor. A 2008. július 21-én felavatott emlékmű Mattl Péter munkácsi szobrászművész alkotása. Mivel számoltak azzal, hogy az emlékmű botránykő lesz az ukajnai nacionalisták szemében, azt masszív vasbeton szerkezettel építették meg. Ez sem mentette meg az emlékművet. Annyira megrongálták (festés, csákány, kalapács, vasrúd), hogy a sorozatos rongálások után 2012. október 10-én újraavatták. A szobor azóta is az ukrán nacionalisták célponja, sorozatosan rongálják.
Az andezit kőlapokból kialakított, hét tömből álló emlékmű a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálja. A kapu nyílásában a vérszerződésre emlékeztető oltárkő található. A szélső kiszögellések a nemzeti turul szárnyait, a csúcs a törzsét, a közbelső üreg pedig Emesét jelképezi. A szerzői szándék szerint a Honfoglalási emlélkmű a Kelet és Nyugat közötti átjárót, történelmi kaput kívánja jelképezni. Földrajzi érdekesség, hogy az emlékműnek helyet adó magaslat pontosan a keskeny vízválasztó gerincén helyezkedik el, amely egyben Kelet-és Közép-Európa határát is jelzi. Ezek után hadd jegyezzem meg, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiából örökölt Galíciával és a Magyarországtól elszakított Kárpátaljával a Kelet-Európában fekvő Ukrajnának van egy közép-európai része is. Mint ahogy a hajdani kelet-európai Románia Erdély bekebelezésével vált közép-európai országgá.
Köszönet a szoborrombolóknak
Nincs olyan nap, hogy ne találkoznék a szobámban elhelyezett andezit kőlapommal. Ahogy meglátom, nyomban a vereckei emlékmű jelenik meg képzeletemben és az onnan kibontakozó kilátás a Vereckei-hágó vidékére. Majd az ezt követő 1100 év története villan át emlékezetemen. Ez a szobordarab nélkülözhetetlen tartozéka lett életemnek, nemzettudatom állandó éltetőjévé és táplálójává vált. Ragaszkodom hozzá és úgy érzem, ő is jól ézi magát nálunk. Már nem is tudnám elképelni a szobám nélküle. Köszönettel tartozom hát azoknak, akik lecsákányolták nekem ezt a darabka szoborrészt, mivel másképp soha sem jutottam volna hozzá. Köszönöm nekik, hogy minden nap eszembe juttatják magyarságomat és erősítik nemzettudatomat. Köszönöm, hogy örömöt szereztek nekem és még sok hozzám hasonló nemzettársamnak, akik kabátjuk zsebébe téve sorra hazaviszik a szobor környékén elszórt dabkákat. Ettől kezdve már nem tudják elfeledni a vereckei honfoglási emlékművet. Kérlek hát, keves rombolói a mások emlékeinek, hogy továbbra se adjátok fel. Mert amilyen mértékben omlanak szobraink, olyan mértékben tesszük lebonthatatlanná őket. Több millió év alatt se tudjátok szétverni őket, mert letört darabkáit Európa legszebb kialudt andezit vulkáni vonulatának kőzetanyagából bőven pótolni tudjuk. Várjuk hát, hogy további szobordarabkákkal gazdagítsátok nemzettudatunkat.
Bármennyire is messze van ez a szobor tőlünk, az ehhez hasonló esetek nem ismeretlenek az erdélyi magyarok számára sem. Jóval Trianon előtt az akkori Magyarország területén fekvő Brassó városában, 1913-ban felrobbantották az 1896-ban emelt honfoglalási emlékművet a Cenk tetején. Az Árpád-szobor mindössze 20 évig hirdette a magyar nemzet dicsőségét. Sokan már az avatása idején sem nézték jó szemmel, így a szászság sem, akiket – ahogy az avatóünnepségen résztvevő belügyminiszter is hangsúlyozta beszédében – a magyarság testvérként ölelt keblére, és meghagyta őket magukkal hozott nyelvükben és szokásaikban. 1902-ben a szobrot román diákok robbantásos merénylettel próbálták ledönteni. De hogy mi baja volt vele Ilie Cătărăunak és Tomotei Kirilovnak, akik 1913. szeptember 27-én dinamittal felrobbantották és megrongálták az emlékmű talapzatát, ma sem értjük. Hiszen akkor még Besszarábia az Orosz Birodalom része volt, csak az első világháború után csatolták Romániához. Legelfogadhatóbb magyarázat erre az Erdély megszerzésének vágyából fakadó magyarsággyűlölet sikeres betáplálása lehet a románok tömegeibe. Nem sokat tudhattak rólunk, de annyit igen, hogy az a személy, akinek a szobra a Cenktetőn áll, annak a keletről jött népcsoportnak volt a vezetője, amely Erdélyben leigázta „az ott élő őslakó románokat”. Lám, a hazugságon kitalált történelem milyen hatékonyan meg tudja mérgezni a tudatot. Ezek után hogyan értékelné a Milcov partján, Moldova és Munténia határán fekvő 80 ezer lakosú Focşani, az „egyesülés városa”, ha a főterén álló Egyesülés emlékoszlopát, Moldva legértékesebb történelmi emlékeinek egyikét – viszonzásképpen a sok szoborgyalázásért – felrobbantanák a magyarok? Az esemény vad indulatokat ébresztene a románokban, mi magyarok pedig szégyellnénk és elítélnénk a tetteseket.
Aztán 1916-ban a román tüzérség ágyútűzzel pusztította el a brassói szobrot. Ez a kultúrvandalizmus volt a kezdete annak a magyar emlékek elleni merényletsorozatnak, amelynek négy fázisa határozható meg Erdélyben. Kezdetben az 1916-ban bevonuló román hadsereg katonái döntöttek le köztéri műveket. Az emlékrombolások második szakasza a húszas évek derekán következett be, majd tíz évi viszonylagos nyugalom után, az 1930-as évek közepén éledt újra az emlékműpusztítások harmadik hulláma. Ez alatt az idő alatt száznál több szobor és emléktábla esett áldozatául a fékevesztett nacionalizmusnak. Az 1989-es változások után kezdődő negyedik fázisban újra életre kelt az emlékműrombolás. 1990-ben a temesvári honvédok és a nagymajtényi szatmári béke emlékoszlopait rongálták meg, 1992-ben erőgép segítségével ledöntötték a zajkáni Hunyadi János vezette vaskapui ütközet buzogányos obeliszkjét, 2009-ben pedig – hogy csak a legjelentősebbeket említsem – csákánnyal támadtak neki a kolozsvári Mátyás-szobor talapzatának. Az emlékműrombolás és minden más magyarellenes megnyilvánulás mozgatórugója – beleértve a „barátságos” futballmérkőzéseket is –, hogy eltüntessenek mindent, minket is, ami és akik az „ősi román föld” egykori magyar voltára emlékeztetnek. Pedig a gyűlölet helyett ideje lenne már a megbékélésnek. Inkább a gyűlöletet szító politikusokat kellene végleg kiiktatni.
Egy kődarabot minden magyarnak!
Így hát abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy mi is begyűjhetünk egy szobordarabkát Erdély valamelyik részéből és az asztalunkra helyezhetjük a történelmet. Halmokban állnak és évente gyarapodnak a szétvert, letördelt szobordarabkák Kárpát-medence szerte, de bőviben vagyunk minden olyan kőzetféleségnek is, amiből szobrot lehet készíteni. Egy darabka is elég ahhoz, hogy magunkban összerakjuk az általa megörökített történelmi eseményt. Így folytonos hordozói és megőrzői leszünk eltávolított, lerombolt és megrongált történelmi emlékeinknek. Ahány szobordarabkát birtokló magyar ember lesz, annyi szobor és történeti esemény fog újraéledni a valamikori magyar haza elcsatolt részeiben. Így válik újra egésszé a régi haza. Keress hát egy letört kődarabot ledöntött vagy megsebzett emlékhelyeink egyikén és tedd rá asztalodra, hogy minden nap eszedbe juthasson a mi történelmünk, hogy te is itthon érezhesd magad e hazában.
Krónika (Kolozsvár)

Ötvenhét éve volt „ötvenhat”
Napra pontosan ötvenhét éve kezdődött el az '56-os forradalom és szabadságharc Magyarországon, október 23. pedig azóta is a magyar nép szabadságszeretetének szimbóluma. Több mint húsz éve már nálunk is szabad, lehet emlékezni arra az egész világot megrengető tizenhárom napra, s szerdán méltóképpen meg is teszik ezt Marosvásárhelyen.
Az 1956-os forradalom Magyarország sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, s egyben a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye is. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tüntetésével kezdődött minden 57 évvel ezelőtt október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be Csepelen november 11-én. Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásának megkezdéséhez vezetett.
A szabadságvágytól áthatott magyarországi történéseket a Kárpát-medence különböző államaiba szakadt nemzetrészek, magyar közösségek is érzékelték, mi több, visszafojtott lélegzettel követték és ahol lehetőség volt arra, támogatásukról, szimpátiájukról biztosították a magyar forradalmárokat.
Székelyföldön, a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el. Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A legnagyobb véráldozatot Marosvásárhely hozta. Budapesten 1957-ben végezték ki a marosvásárhelyi származású Dudás József mérnök-technikust és Preisz Zoltán szerszámlakatost. Temesváron végezték ki dr. Kónya István-Béla ügyvédet, valamint a marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt Orbán Károlyt és báró Huszár József földbirtokost, 1958-ban.
'56 izzó ősze volt
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete diákvetélkedővel, emléktábla avatással, valamint ünnepi műsorral tiszteleg a hősök emléke előtt. Szerdán 14 órától zajlik az '56 izzó ősze volt című diákvetélkedő a Kultúrpalotában, 17 órától emléktáblát avatnak a Vártemplom udvarán, majd az RMDSZ az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság Maros megyei szövetségével közösen koszorúz az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére emelt kopjafánál.
Az ünnepi műsor a Vártemplomban kezdődik ünnepi áldással, majd Márai Sándor Mennyből az angyal című versét szavalja a Református Kollégium diákja, Vass Márton. 1956 és Marosvásárhely címmel tart előadást Tófalvi Zoltán, majd Cseh Tamás-Bereményi Géza: Corvin köziek című dalát előadja Kovács Károly Márk. Az '56 izzó ősze volt esszéíró pályázat rövid kiértékelése és a győztes diák előadása is itt lesz, majd Illyés Gyula: Ne feledd a tért! című versével zárja a műsort Malinás Nimród, a Bolyai Farkas Gimnázium diákja.
Megszólal egy szemtanú
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete Az 1956-os magyar forradalom és hazai visszhangja, személyes történetek címmel interaktív rendezvényt szervez a Bolyai téri unitárius templomban szerdán 18.30-tól. A rendezvény témái: megtorlások magyarok és románok ellen Bukarestben és Marosvásárhelyen. Mi történt a MOGYE-n? Megszólal egy szemtanú, aki tüntetett október 23-án Budapesten. Szász István Tas orvos-író úgy ment el, hogy lélekben máig itthon maradt. Részleteket vetítenek B. Nagy Veronika és Boros Zoltán dokumentumfilmjeiből, amelyekről beszélgetni is lehet. A rendezvény műsorvezetője Boros Zoltán.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Szellemi irányítója volt az 1956-os forradalomnak
A marosvásárhelyi Dudás József mártírhalála
Az 1956-os magyarországi forradalom szelleme a szétszaggatott nemzetrészek magyarságát is magával ragadta. Itt, a Székelyföldön volt a legnagyobb támogatása a változást ígérő eszméknek, a megtorlás áldozatainak száma is ezt bizonyítja. De voltak, akik Pesten harcoltak. Közülük kiemelkedik a mártírhalált halt Dudás József szerepe. Eörsi László és Tófalvi Zoltán írásai alapján készített összeállítást Dudás Annamária.
Dudás József 1956. október 27-én beszédet tartott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Október 29-én létrehozta a II. Kerületi Nemzeti Bizottmányt; 25 pontos programja a pillanatnyi helyzetben radikálisnak számított. Október 29-én 11-kor a tanácsháza nagytermében, 4-500 fővel a Nemzeti Bizottmány megválasztásakor Dudás bizonyult a legfelkészültebbnek, legszuggesztívebbnek. Vázolta a saját 25 pontos programját és a szintén általa elkészített felhívást. Legfontosabb követelései: a Biztonsági Tanács küldjön fegyverszüneti bizottságot Magyarországra, valamint anyagi és szükség esetén katonai segítséget is, és ismerje el "hadviselő" félnek a Bizottmányt; ideiglenes kormány felállítása illetőleg szabadságharcosok és a Bizottmány tagjaiból; a Varsói Szerződés felmondása, a szovjetek kivonulása; semlegesség Ausztria mintájára; az ÁVH azonnali leszerelése – ezt ekkorra már bejelentette a kormány; diákparlament, munkás-, paraszt- és katonatanácsok létrehozása, szabad be- és kiutazás; teljes lelkiismereti, vallás-, sajtó- és gyülekezési szabadság; többpártrendszer. A 25. pont szerint a "jelen határozatot" elküldik az ENSZ valamennyi tagállamának és a magyar politikai vezetőknek. Felhívásában pedig a Bizottmány létrehozásának fontosságát hangsúlyozta – mivel az országban működő különböző forradalmi erőknek nincs központi szervük, a Bizottmány egyrészt átvenné a szétzilálódott közigazgatás szerepét, másfelől továbbfejlődve, terjeszkedve hatékonyan közreműködne az ország politikai és társadalmi berendezkedésének átalakításában. A kormányzat pedig nyilvánvalóan csak egy ilyen csúcsszervezettel látná értelmét tárgyalásba bocsátkozni. Ezért a Bizottmány november 1-jén a Sportcsarnokban a forradalmi küldöttek országos kongresszusának összehívását kezdeményezte, csakis tiszta múltú delegáltak részvételével, tehát a Horthy- és a Rákosi-rendszer kiszolgálóinak teljes kizárásával. Arra kérte a forradalmi szerveket, hogy a II. kerületi tanácsházán székelő Bizottmánnyal azonnal vegyék fel a kapcsolatot a napirend és a javaslatok kidolgozásának tárgyában.
A Bizottmány elnöke Dudás lett, vele együtt 32 tagot választottak meg, köztük a tanács korábbi tisztviselőit – akik között MDP-tag is akadt –, papokat, kisiparosokat, értelmiségieket és néhány munkást. Dudás ezután programpontjainak és felhívásának kinyomtatására koncentrált, és valószínűleg ekkor gondolt először arra, hogy lapot indít. A mintegy 50 ezer példányban megjelenő orgánum, amely a forradalom története és Dudás sorsa szempontjából is fontos, a Magyar Nemzeti Bizottmány lapjaként jelent meg. Már az első szám szalagcíme óriási visszhangot váltott ki, ismételhetetlenül a legnagyobbat: Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt. Ez így jóval kihívóbb volt, mint a 25 pontos program. Még ugyanezen a napon, délután megjelent a lap második, szintén kétoldalas száma, ezúttal már 50-100 ezer példányban. A szalagcím változtatása a legfeltűnőbb – A koalíciós kormányt sem fogadjuk el –, amelyet, bár megkésve, a kormány 28-ai átalakítása indokolt.
Egy nap alatt Dudás a politikai vezetés szemében jelentős szereplővé emelkedett. Október 29-én Nagy Imre még nem fogadta, mert úgy tűnt, hogy csak egyike a számos forradalmi szervezet vezetőinek. Másnap, amikor már az utcán volt a Függetlenség, amely programmal állt elő, és bármelyik lapnál jóval élesebben, nyersebb stílusban bírálta a kormányt, megváltozott a helyzet. Most már a kormány a független sajtóval rendelkező, komoly politikai és fegyveres bázist sejtető Bizottmány vezetőjét a forradalom egyik kiemelten fontos szereplőjének és egyben legfőbb ellenzékének látta, akivel tárgyalóasztalhoz kell ülni. Hogy egyidejűleg a többi forradalmi szervezet álláspontját is megismerhessék, Nagy Imre titkárságáról Dudást arra kérték, hogy más bizottságokat is hívjon meg a tanácskozásra. A parlamenti küldöttségben Dudáson és emberein kívül a "recskiek" és az Értelmiségi Bizottság képviselői vettek részt.
Érdemi közös döntés nem született, csak az, hogy a találkozóról közleményt tettek közzé a rádióban és az újságokban. Este, nyolc óra előtt tíz perccel – majd nyolc perc múlva – hangzott el a Kossuth Rádióban a közlemény: "Mai napon, 1956. október 30-án délután hat órakor tárgyalások indultak meg Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és a felkelő szabadságharcos erők képviselői, továbbá a forradalmi értelmiség és a diákság képviselői között. A fegyveres felkelő szabadságharcos erők nevében Dudás József, a Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke előterjesztése alapján a tárgyalások kedvező légkörben folynak, és a felkelők javaslatait Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke a kormány elé terjeszti."
Dudás politikai pályafutása ekkor zenitjére érkezett. Önálló újságot jelentetett meg, fegyveres erővel rendelkezett, tárgyalt Nagy Imre kormányfővel, amiről rádióközleményt sugároztak, majd amit több napilap is ismertetett. Igen rövid időn belül országosan ismertté vált, de még a külföldi sajtó érdeklődését is felkeltette.
A harcok alatt Marton György néhány fegyveressel fogolyként szállíttatta vissza Dudást. Kovács András felelősségre vonta a legutóbb kiadott parancsaiért, amelyek a barikádok lebontására és az ellenállás megszüntetésére szólítottak fel, sőt közölte vele, hogy letartóztatja a forradalom elárulásáért. Majd kijelentette, hogy Dudás folytathatja lapszerkesztői tevékenységét, de csak felügyelet alatt, és ha ellenszegül, a "legrosszabbra" számíthat. Így két napon belül harmadszorra tartóztatták le.
Október 30-án délelőtt a szovjet Különleges Hadtest megbízott törzsfőnökével, Malasenko ezredessel tárgyalt. Igyekezett elérni, hogy a szovjetek Nagy Imre ellenében őt ismerjék el a legfőbb magyar politikai és katonai hatalom birtokosának. Délután a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottmányának közvetítése révén tárgyalt Nagy Imrével, de konkrétan nem állapodtak meg semmiben. Október 31-én a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökének, Szigethy Attilának ajánlott személyes küldöttjén keresztül együttműködést, akár közös ellenkormány alakítását, amit Szigethy határozottan visszautasított.
Arról értesült, hogy november 21-én Kádár a Parlamentben tárgyal a munkástanácsok és a nemzeti bizottságok vezetőivel, és őt is várja. Önként besétált a kelepcébe – belépve a Parlament épületébe, a szovjet elhárítótisztek azonnal letartóztatták.
November 30-án Malenkov vezetésével a szovjet vezetők találkoztak Kádárékkal, és "egyetértettek" abban, hogy 6-8 "veszélyes ellenforradalmárt" el kell ítélni. Köztük volt Dudás is, aki a fogságában így foglalta össze a forradalomról és saját szerepéről alkotott véleményét:
"A forradalom oka a Rákosi–Gerő-klikk hibás politikája volt, szervezetlenül, spontán tört ki [...] Ebben a zűrzavarban a rend helyreállítása a forradalmi erények fenntartásával a kormánynak nem sikerült, így tehát mások sem dolgozhattak teljes eredménnyel – én sem. Az idő összesen 5 nap volt, az események egymásra torlódtak [...], ilyen körülmények között avatkoztam bele az események menetébe, be kell vallanom kevés eredménnyel, de sok jó szándékkal, és a sok jó szándék közül annyi meg is valósult, hogy nem voltak fosztogatások, a forradalmi erők fölényben voltak a reakcióval szemben, és én nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a forradalmi erőkkel haladtam, a visszahúzók ellen írtam az újságot, és fejtettem ki tevékenységemet. Ezalatt az 5 nap alatt is, mint egész életemben, mint népem hű fia, ha kevés tehetséggel is, de a demokráciáért és a szocialista vívmányok fejlesztéséért harcoltam."
Szabó Jánossal, a Széna téri felkelők parancsnokával együtt került a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa elé.
Dudás a tárgyaláson és a kérvényeiben egyaránt cáfolta a tényeket gyakorta eltorzító vádakat, olykor igyekezett taktikázni is. Az utolsó szó jogán azonban már inkább támadott, mint védekezett: "A lelkiismeretem tiszta volt, futhattam volna Nyugatra, vagy elbújhattam volna. [...] Nem vágytam a hatalomra. Ha meg kell halnom, a magyar szabadságért halok meg, ha amit én tettem, az ellenforradalom és nem forradalmi tett volt. Egy jottányit sem engedtem a szocializmus vívmányaiból. A nemzetközi helyzet is úgy alakult a szuezi kérdéssel, hogy Magyarország helyzete sem alakulhatott másképp. Hiszek a magyar dolgozó nép életerejében, elszántságában. Az én elítélésem az ellenforradalom felmentését jelenti. Egyben a tisztességes dolgozók proletár társadalmának a megrovását."
Január 14-én a bíróság halálos ítéletet hirdetett. Az indoklás szerint minősíthetetlen, uszító hangnemű írások jelentek meg lapjában, amelyek alkalmasak az indulatok felkorbácsolására; államhatalmi szerveknek utasítást adott, az ő jogkörükbe tartozó intézkedéseket valósított meg azzal, hogy 25 pontjában a kormány megkerülésével az ENSZ-hez fordult, felmondta a Varsói Szerződést; emellett a fegyveresekre vonatkozó követelések az anarchiát segítették elő. Hosszasan olvasták a fejére, hogy az embereket félrevezette a nem létező Országos Bizottmánnyal. "...elsősorban szellemi irányítója volt a forradalomnak [ekkor még így hívták], és a félrevezetett tömegek tevékenységéért, a sztrájkokért, a népítéletekért, a fegyveres bandák gyilkosságáért és fosztogatásaiért közvetlen felelősség terheli."
Kegyelmi kérvényét még aznap, szótöbbséggel elutasították. Fellebbezésre lehetőség nem volt. Január 19-én végrehajtották az ítéletet.
Dudás József 1912–1957
1912-ben született Marosvásárhelyen négygyermekes munkáscsaládban. Ipari tanulóként 1926-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Belépett a KIMSZ-be, de a szervezet nem sokáig állta a hatósági zaklatásokat. 1932- ben Dudás részt vett az újjászervezésében, és még ebben az évben bevonták a RKP-ba. Sztrájkokban, tüntetéseken vett részt; az 1934-es általános sztrájk szervezése miatt már sokadszorra tartóztatták le Temesváron, de ezúttal kilenc és fél éves börtönbüntetést róttak ki rá. Ebből 1939-ig öt és felet töltött le Doftanában.
1940-ben Budapestre költözött, és oklevél nélküli gépészmérnökként dolgozott. 1944-től részt vett az antifasiszta mozgalomban. A Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének egyik szervezője és vezetője volt. Kapcsolatba került a Magyar Front szervezeteivel, vezetőivel, többek között a kommunista Rajk Lászlóval, Kállai Gyulával, illetőleg a kisgazda Tildy Zoltánnal, Csorba Jánossal. Dudás szervezői munkát végzett, és közvetített a csoportok között. Ezzel párhuzamosan a munkásmozgalomba is visszatért – érintkezésbe lépett a Demény- frakcióval is.
Tagja lett az 1944. szeptember 22-én induló delegációnak, amely Moszkvában folytatott fegyverszüneti tárgyalást. Visszatérve Dudás megsebesült, de továbbra is részt vett az antifasiszta küzdelmekben. A Magyar Nemzeti Felszabadító Bizottság tagjává választották. A Demény–Weisshaus-frakcióhoz csatlakozott, amely támogatta a 12 pontos programot, ellentétben az MKP központjával. Ekkoriban egyre közelebb került a FKgP-hoz, és megbízták a párt munkástagozatának létrehozásával. A párt listáján indult a fővárosi törvényhatósági választáson, majd a végrehajtó testület tagja lett. Felvette a kapcsolatot Arany Bálinttal, a Magyar Testvéri Közösség egyik vezetőjével, akit szintén az ellenállásból ismert. Dudás eljárt a Közösség üléseire, miként Arany is a Demény–Weisshaus-frakció találkozóira, ahol röplapokat is terjesztettek. Mindez nem kerülte el az állambiztonságiak figyelmét, és 1947. január elején a szervek letartóztatták, majd három hónap múlva internálták. 1948 májusában Rajk László azonban intézkedett volt harcostársa ügyében – közbenjárására megszüntették Dudás ellen az eljárást és szabadlábra helyezték.
Ám néhány hónappal később ismét internálták, ezúttal Kistarcsára, majd Recskre. A kényszerítő eszközök hatására az a vád körvonalazódott ellene, hogy még 1931-ben a Siguranca beszervezte. 1951-ben a román államvédelem kérésére kiadták, hogy állítólagos besúgói tevékenységét kivizsgálják, de bizonyítékok hiányában 1954-ben visszaadták Magyarországnak. Amnesztiában részesítették és rehabilitálták. 1956-ig nem politizált. Megnősült, technikusként egy fő- és két mellékállásban dolgozott.
Népújság (Marosvásárhely)

Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
FOLYTATÁS LAPUNK OKTÓBER 18-I SZÁMÁBÓL
Az újrainduló első nyilvános ünnepségről a Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyamának 22. száma szolgál tömör tudósítással: „A nagyenyedi ref. főiskola ifjúsága f. hó május 16-án a dicső emlékezetű fejedelem Bethlen Gábornak, a nagyenyedi kollégium alapítójának tiszteletére ünnepet ült. Régi kegyeletes szokása az iskolának ezen emlékünnep évenkénti megtartása s hogy a forradalom utáni években meg nem tartatott, annak csak felsőbb tilalom vala az oka, mely tilalom azonban a főkormányszék által ez idén meg lőn szüntetve”.
Az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877. május 17-i eseményről Garda József kollégiumi igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, az 1882-es májusi ünnepséget a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap örökíti meg, az 1890. május 17-i műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szól elismeréssel.
Közben 1885-ben elkezdődött a kollégium főépülete keleti szárnyának építése, amely 1889-ben nyert végleges befejezést. Az első emeleten a nagykönyvtár és a természettudományi múzeum kapott helyet, a második emelet központi részét pedig a díszterem foglalta el. Oda pedig, a szószék fölé, a közönséggel szemben, a nagy iskolaalapító fejedelem díszes portréját tervezte elhelyezni az elöljáróság. Annak megfestésére pedig ki mást, mint a kollégium akkori leghíresebb festőjét, Barabás Miklóst kérték föl, aki szívesen vállalta e megtisztelő, szép feladatot. A portré el is készült, a június 3-án lezajlott ünnepségen már díszes tölgyfakeretben tündökölt a díszterem falán. A további nemzedékek úgy látták a nagy fejedelmet, amint azt híres művészünk megörökítette. Ezt pedig a legtökéletesebben Makkai Sándor író, református püspök érzékeltette, az alábbiak szerint: „A nagyenyedi Bethlen Kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklós idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása. Ahogy kisgyermek koromban először megláttam ezt a képet, soha többet nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi arcképével.... Mert egy pillanatig sem kételkedtem afelől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás”.
A Bethlen-kép ott volt a díszterem falán az 1948-ban bekövetkezett államosításig, amikor az újdonsült városvezetőség határozott utasítása alapján gyorsított eljárással kellett onnan eltávolítani. Ekkor következett be a sajnálatos eset. Egy durva tanári kéz ugyanis egyszerűen kivágta az eredeti, díszes keretből, s rögtön beleegyezését is adta, hogy oda Marx portréja kerüljön elhelyezésre. Bizonyára e gesztusa eredményeként nevezték ki a továbbiakban a tanítóképző igazgatójává, napjainkban pedig nevét viselő díjjal jutalmazzák a tanévzárókon a jó előmenetelű diákokat. A Bethlen-kép pedig éveken át összegöngyölítve kallódott, porosodott, mígnem Vita Zsigmond könyvtáros hosszadalmas közbenjárására, a ’60-as években ideiglenes rámába került és a Bethlen Könyvtárba lett elhelyezve. Így kerülhette el e nagybecsű kép a végpusztulást!
A továbbiak során, az 1900. május 26-iki eseményről a helybeli Közérdek c. újság tájékoztatta a közönséget. E tudósításnak csupán utolsó mondatait idézem: „A program hetedik pontját pedig Váró Ferenc tanár hangulattal, művészettel és erővel teljes költeménye töltötte be, melyet Demeter János VII. gimnazista szavalt el gondosan és lelkesen. A költeményt, melynek címe: »Enyed a szobor helye«, zúgó taps és éljenzés követte. Ez volt az ünnep legkiemelkedőbb pontja, melyet tanár, tanítvány és közönség egyesült ovációja tett fényessé és dicsőségessé”.
Történt ez annak hatására ugyanis, hogy pár évvel azelőtt a város ifjúsága lelkes hangulatban tett javaslatot egy Bethlen Gábor szobor fölállítására Nagyenyed főterén. Az eszme életbe ültetése végett a város ifjúsága, dr. Gyarmathy Ernő elnöklete alatt „A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem emlékét Nagyenyeden megörökítő szobor-alap javára” címmel 1897. január 9-én nagy sikerű táncestélyt rendezett, mely alkalommal tekintélyes összeg gyűlt be a kitűzött célra. A sikerélmény hatására a rendezőség azon év október 12-én átiratban kereste meg Alsófehér vármegye és Nagyenyed közönségét, valamint a Bethlen Kollégium Elöljáróságát, melyben szoborállítási kezdeményezésüket az alábbiak szerint indokolják meg:
„Városunk ifjúsága e mindannyiunknak egyformán kötelező hála hatása alatt áll akkor, midőn az erdélyi fejedelemség legnagyobb, legkiválóbb képviselőjének, Erdély Mátyás királyának, nagy Bethlen Gábor emlékének megörökítésére hívja fel elsősorban városunk és vármegyénk s ezzel az egész magyar társadalom figyelmét. Emeljen méltó emléket a magyar társadalom Enyeden annak a nagy fejedelemnek, ki ez országrészt kiváló nagy államférfiúi és uralkodói tehetségével világtörténeti jelentőségre emelte. Megyénk volt színtere minden ízében magyar udvarának, e megye volt szemtanúja világra szóló harcai előkészületeinek. Nincs vármegye tehát, mely több joggal tarthatna igényt egy méltó Bethlen-szoborra, mint a miénk. Nincs város, melyet jogosabban illet meg e szobor, mint Nagyenyed városát, ahol a nagy fejedelem alkotásai egyik legnagyobbika, a Bethlen Kollégium, majdnem két és félszáz esztendő óta világító szövétnek gyanánt terjeszti az ismeretet, vallásosságot és hazaszeretetet, s valósággal nemzeti hivatást teljesített és teljesít nemcsak nemzetiségektől teljesen körülvett vidéken, hanem hazánknak egész keleti részében. Ez a kollégium két és félszáz esztendő óta szíve e városnak, osztozva annak jó és balsorsában egyaránt!”
E lelkes felhívás hatására gyűlnek össze a Bethlen Kollégium dísztermében 1899. november 15-én, fejedelmünk halálának 270. évfordulóján Erdély politikai vezéregyéniségei közül 136-on azon céllal, hogy bizottságot hozzanak létre e kezdeményezés megvalósítása végett. E kimagasló eseményről részletesen beszámolt annak idején az Enyeden megjelenő Közérdek c. újság, de a Bethlen Könyvtár birtokában van a közgyűlés munkálatairól fölvett részletes jegyzőkönyv is, mely hiteles bizonysága az esemény nagyszerű tartalmának, színvonalának, szellemiségének, magasztos hangulatának. Néhány kiragadott név is állításomat igazolja: dr. Bartók György erdélyi református püspök, Beke Antal gyulafehérvári kanonok, gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, gr. Bethlen Miklós Hunyad vármegye főispánja, Bodrogi János enyedi főgimnáziumi tanár, dr. Fabinyi Rudolf kolozsvári tudományegyetemi rektor, Ferencz József unitárius püspök, Fogarasi Béla enyedi főgimnáziumi igazgató, Gönczi Lajos sepsiszentgyörgyi főgimnáziumi igazgató, Hollaki Artúr Udvarhely megye főispánja, br. Kemény Géza országgyűlési képviselő, Kővári László a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Lukács László magyar királyi pénzügyminiszter, dr. Márki Sándor egyetemi tanár, Potsa József Háromszék vármegye főispánja, Sándor József EMKE-alelnök, dr. Szádeczky Lajos egyetemi tanár, Zeyk Dániel Alsófehér vármegye főispánja stb.
A közgyűlés munkálatainak eredményeként Zeyk Dániel főispán indítványára bizottsági elnök lett gr. Bánffy György magyar királyi főajtónállómester, egyházkerületi főgondnok, kinek édesanyja iktári gróf Bethlen leány volt és így a nagy fejedelemmel vér szerint legközelebbi rokonságban állott; alelnök lett gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, mint a gr. Bethlen-család az idő szerinti nesztora, valamint Zeyk Dániel főispán, az erdélyi ref. egyházkerületnek, a Bethlen Kollégiumnak és a nagyenyedi egyházmegyének főgondnoka. Egyéb tisztségviselők megválasztása után Váró Ferenc kollégiumi tanár szerkesztésében 10 000 példányszámú felhívás került a jelenlévők kezébe, valamint a közeli és távoli magyarlakta vidékekre a kezdeményezés anyagi támogatása érdekében.
E felhívásra reagálva, a továbbiak során egymást követik az ügynek szentelt ünnepi műsorok, rendezvények, diákestélyek. 1901. március 7-én a kollégiumban 80 tagot számláló énekkar remekel műsorával, azon év május 23-án nagyszabású hangverseny színhelye az intézmény, 1906. február 4-én történelmi témájú hangverseny zajlik a díszteremben, mely alkalommal Bodrogi János történelemtanár a műsorra tűzött Klapka-induló, a Nemzeti Dal, a Kossuth-nóta, a Széchenyit és Wesselényit dicsőítő dalok történetét ismertette a hallgatósággal. 1901. május 13-án a kolozsvári Református Teológián kerül sor nagyszabású Bethlen-ünnepségre, mely alkalommal Kenessey Béla fakultásigazgató – a későbbi püspök – méltatja az ünnepelt fejedelem nagyságát. 1901. május 16-án a sepsiszentgyörgyi kollégium a házigazdája az ünnepi rendezvénynek, mely az intézmény tanári kara, diáksága, az egyházmegye papsága és tanítósága, a brassói és nagyenyedi tanár- és diákküldöttség jelenlétében zajlott le.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)