Csak román tankönyvek fordításait engedélyezné a kisebbségeknek a tanügyminisztérium
Az oktatási minisztérium csak a román tankönyvek fordításainak a használatát tenné lehetővé a kisebbségi oktatásban. A román tankönyvekre, és ezek fordításaira vonatkozó kitétel a tárca honlapján közvitára bocsátott minisztériumi rendelet tervezetében jelenik meg. A tervezet szerint az általános szabály alól kivételt képeznek a nemzeti kisebbségek anyanyelv és irodalom tankönyvei, a kisebbségek történelmét és hagyományait, valamint a kisebbségi zeneoktatást segítő tankönyvek.
A minisztérium november 22-re tervezi a tankönyvkiadást és tankönyvhasználatot szabályozó rendelet elfogadását, így a következő tanévben az elsős és a másodikos iskolások már az új szabályzat szerint kiadott könyvekből tanulnának. Amint a portál emlékeztet rá, a tervezetet már májusban is közvitára bocsátották, akkor Szabó Ödön, az RMDSZ parlamenti képviselője írásban interpellálta a minisztert ez ügyben, a kitétel azonban az újabb tervezetben is változatlan maradt.
Király András, az oktatási tárca kisebbségi oktatásért felelős államtitkára értetlenségének adott hangot amiatt, hogy a minisztérium honlapján idejét múlt tervezetet bocsátottak vitára, amely nem tartalmazza a törvény szavatolta előírásokat. Az államtitkár arra utalt, hogy a tanügyi törvény a kisebbségekhez tartozó diákok számára három típusú tankönyvet biztosít: az anyanyelvükön kidolgozottat, a román változat fordítását, illetve a behozott tankönyveket.
Király András elmondta, korábban Remus Pricopie miniszter megnyugtatta, hogy a tankönyvkiadás szabályozásában a tanügyi törvény valamennyi cikkelyét betartják. Az államtitkár szerint a végleges változatnak tartalmaznia kell, hogy a nemzeti kisebbségek számára anyanyelvükön is készülhet tankönyv, ahol pedig nincs lehetőség erre, behozott tankönyvek használatát is engedélyezik, a tankönyvfordítások esetében pedig az átültetést az adott kisebbséghez tartozó szaktanárok végzik.
MTI
Erdély.ma

Új kiindulópont a székely honépítésben (Dél-Tirol és a székelyek. 3.)
Hogyan működik az autonóm provincia törvényhozása? A dél-tiroli parlament, tartományi gyűlés harmincöt tagú, törvénytervezetet a képviselők vagy 2000 polgár aláírásával lehet kezdeményezni. Ezt vita után szavazásra bocsátják, s a megszavazott jogszabályt a bozeni kormánybiztossal, prefektussal kell közölni, aki 30 napon belül visszautalhatja, ha úgy látja jogosnak, mire a kisparlament módosíthatja, elvetheti vagy abszolút többséggel újból el is fogadhatja.
Ha a római kormány 15 napon belül nem fordul az ügyben az alkotmánybírósághoz, a törvény tartományi jogszabályként hatályba lép. Bizonyos sérelmek esetén a nyelvcsoportok képviselői külön is szavazhatnak, kifogást emelve a készülő törvény ellen – mivel az sérti érdekeiket –, s ha kétharmaduk ellene szavaz a gyűlés által különben elfogadott jogszabálynak, akkor ők azt az alkotmánybíróságon megtámadhatják. Nem épp vétójog, de a kérdéses nyelvcsoportnak hatásos védelmet nyújthat.
Nyelvhasználat dolgában a mi romániai törvényeink által kinyilvánított jogoknál sokkal messzebb jutottak Dél-Tirolban. A német ugyanolyan hivatalos nyelvnek számít, mint az olasz. A polgár minden közhivatalhoz és a közfeladatokat ellátó magáncégekhez is anyanyelvén fordulhat, és azok kötelesek azon a nyelven válaszolni neki mind írásban, mind szóban. Értesítések kiküldése esetén a polgár feltételezett nyelvén leveleznek vele.
A német polgárokkal való érintkezésében a hatóság köteles a német településnevet is használni. 1993-ban sikerült a bíróságok és a rendőrség nyelvhasználatát is kielégítően szabályozni. A carabinieri és a pénzügyőrség fegyveres testületnek számít Olaszországban, ettől az évtől azok belső vonatkozásban ügyeiket olaszul intézik, de kifelé az ügyfelekkel két nyelven értekeznek, tehát hasonló helyzetben nálunk nem csupán románul, hanem magyarul is éppúgy kellene tudniuk és fogalmazniuk. A kihallgatás minden esetben a gyanúsított anyanyelvén folyik! Mi történik akkor, ha a polgárt perbe fogják? Itt a leginkább szembeszökő a különbség az itteni és az ottani viszonyok között. A büntetőeljárás vagy olaszul, vagy németül folyik, azaz a vádlott anyanyelvén. Ha az iratokat nem anyanyelvén kapja kézhez, akkor tíz napon belül kérheti azok lefordítását, és attól kezdve az iratok, a jegyzőkönyvek is azon a nyelven készülnek. Ha nem él kifogással, az illető kérheti, hogy németül hallgassák ki, miközben az iratokat olaszul fogalmazzák meg. Mi több, eljárás közben a vádlott egy alkalommal igényelheti az eljárás nyelvének megváltoztatását is. Az ügyvédi perbeszédek, a bírói kérdések nyelve ennek megfelelően alakul. Ha nem egy, hanem több vádlott áll a bíróság előtt, és azok anyanyelve nem azonos, akkor az eljárás két nyelven folyik, az ügyész két nyelven mondja el beszédét, és az ítéletet is két nyelven hirdetik ki.
Polgári perekben a polgár maga dönt, milyen nyelven adja be iratait, s ha a válaszirat a keresettel azonos nyelvű, akkor az eljárást egy nyelven, ha nem, akkor két nyelven folytatják le. Ha az alperes más nyelvet választ, akkor hasonlóképpen folyik minden. Fontos és a mai román gyakorlattól merőben elüt, hogy a periratokat a bíróság köteles az eljárás költsége terhére a másik nyelvre is lefordíttatni. (Nálunk, mint köztudott, „szabad” használni a magyar nyelvet, csakhogy az ügyfél köteles azt a fogalmazványt saját pénzén lefordíttatni és románul is beadni.) Eme eljárási rend két fokozaton érvényesül, harmadfokon a római bírósághoz már csak olaszul lehet fordulni. Különben bármelyik közhivatalba nyit be az ember, mindenütt kifüggesztve találja, hogy a hivatalnoknak milyen kötelezettsége van a két nyelv használatát illetően, és hogy milyen büntetés sújthatja, ha azt megszegi. Közhivatalnok nem is lehet, aki csak az egyik nyelvet ismeri. Nincs „poftim?”-ozás. A legérdekesebb az etnikai arányosság elvének érvényesülése Dél-Tirolban. Már-már túlszabályozottnak tűnik, pedig nyilván keserű történelmi tapasztalat vezette rá az ottaniakat, hogy nem maradhatnak fehér foltok, az estlegességeket fel kell számolni. Az „etnischer Proporz” gondoskodik arról, hogy a német és ladin polgárt ne lehessen kiszorítani a tisztviselői stb. karból. Minden közhivatali állást és testületet a helyi lakosság etnikai arányai szerint kell betölteni, ugyanígy kell a munkahelyeket elosztani a nyelvcsoportok között. A részarányosság a fontosnak nevezett javak elosztásában is érvényesül, ennek számítanak bizonyos politikai tisztségek és közhivatali állások mellett a lakásépítésre és kulturális célokra fordítható állami támogatások is. Az olaszok gyakran panaszkodnak állítólagos diszkriminációra ezzel kapcsolatban, ami a mi fülünknek nagyon ismerősnek hangzik. Erre a németek azt szokták felelni: szó sincs diszkriminációról, inkább ama hátrányok kiküszöbölése történik, melyek a kisebbségi német és ladin népcsoport csökkent versenyképességéből, létszámbeli sajátosságából fakadnak. Olasz – ugye – több tízmillió, német pedig pár százezer él az olasz államban. Egy táblázat még az arányok megismerését is lehetővé teszi. Ahol húsz állás volt, ott az olaszokat 5,53, a németeket 13,60, a ladinokat 0,87 rész illette meg belőle a kilencvenes évek egy időszakában. Népszámlálásonként változnak ezek az arányok, mindig újraszámolják őket.
Az iskolákról, óvodákról már szóltunk. Az egynyelvű német vagy olasz iskolákban olyan oktatók tanítanak, akiknek anyanyelve azonos a tannyelvvel és a diákokéval. A másik nyelv oktatása is kötelező második vagy harmadik osztálytól. Az általános lakossági kétnyelvűségre törekvés jól kivehető, de nem fokozzák ezt fel annyira, mint némely helyeken, ahol az államnyelvet domináns nyelvvé kívánják feltolni a kisebbségi iskolákban is. A németek jórészt Ausztriában tanulnak tovább felsőbb fokon, diplomájukat elismeri, honosítja az olasz állam. Mivel ilyen körülmények közt a német nyelv fontos érintkezési eszköz, számos olasz szülő íratja pár osztály erejéig német iskolába gyermekét. Ezt azonban csak akkor teheti meg, ha a tanuló szűkös nyelvismerete nem akadályozza az oktatás menetét. Német szülőkkel is előfordul, hogy nyelvtanulás céljából olasz iskolába járatják gyereküket. Olasz próbálkozás folyt a hatvanas években a kétnyelvű oktatás bevezetésére, de ezt német részről, mint pedagógiailag és társadalompolitikailag helytelent, elutasították. (Jegyezzük meg saját házunk tájáról vett példával: a muravidéki kétnyelvű szlovén–magyar iskolákra újabban sok a panasz, hogy a többségi nyelvi asszimiláció eszközeiként működnek.) Ausztria nemcsak védhatalmi státusát tartotta meg, hanem gyakorlatilag a dél-tiroliak kulturális hazájának számít. Jellemző, hogy a kilencvenes évek elején másfél ezer itteni diák tanult olasz és ennél két és félszer több osztrák egyetemen, főleg Innsbruckban. Az innsbrucki és a padovai egyetem különben közös programban biztosítja a jogi tanulmányok két nyelven való elvégzésének lehetőségét. Ezt nálunk kiválóan meg tudnák valósítani a hazai román és magyar egyetemi tagozatok, illetve a két magánegyetem. Ausztria különben a provincia politikai pártjaival intézményesített kapcsolatot tart fenn, és rendszeresen tanácskozik velük. (Lásd Gál Gyula: Dél-tiroli modell? Magyar napló, 1998. szeptember)
*
Befejezésképpen érdemes aláhúzni az ottani területi autonómia Ermacora professzor, a neves dél-tiroli szakember által kiemelt sajátosságát: nem egy népcsoport, hanem mindhárom érdekeit védi, külön garanciákat nyújt az olaszoknak is, alapjában véve a vegyes lakosság korunkban legtöbbre értékelhető önigazgatási eszköze.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Utópiák és (re)konstrukciók
XIV. Színháztudományi Konferencia
Színházi utópiák és színpadi (re)konstrukciók – e címet viseli az a színháztudományi konferencia, amely ma reggel veszi kezdetét. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nagy hagyományokkal rendelkező rendezvénysorozatáról van szó, amely 14. alkalommal kerül megszervezésre, az eseménnyel kapcsolatosan kedd délelőtt tartottak sajtótájékoztatót az intézmény előcsarnokában. Mint azt Balási András rektorhelyettes elmondta minden évben más- más témakörben szervezik az ülésszakot, változik a témakör, egyik évben inkább gyakorlati, másik esztendőben inkább elméleti kérdéskörök foglalkoztatják a résztvevőket.
– Idén az utópia és a színpadi (re)konstrukciók képezik a fő irányvonalat. A konferencia a Plaza Hotel konferenciatermében zajlik, az előadások nyelve angol és francia. Ez évben több mint ötven jelentkezőnk volt a világ minden tájáról, közülük körülbelül harmincan jönnek előadni Marosvásárhelyre, mert volt egy értékelő bizottság, amely megvizsgálta, hogy a beküldött dolgozatok megfelelnek-e szakmai szempontból, illetve beleillenek-e az idei témakörbe. Mi egy kicsi egyetem vagyunk, így értelemszerűen az általunk szervezett tudományos ülésszakokat sem jellemzi nagyon nagy lélekszám, de Franciaországból, Portugáliából, Ciprusról, Lengyelországból, Magyarországról és természetesen Romániából mégis sok-sok jeles kutató érkezik Marosvásárhelyre. Sok a hazai jelentkező, több előadó az egyetemünk hallgatója, doktorandusza, ami azt jelzi, hogy ütjük a mércét. A konferencia nem csak a szakmához kíván szólni, ezért minden évben, az értekezések mellett különböző rendezvényekre, előadásokra is sor kerül és ez az idén sincsen másképp. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház szerda esti Carmina Burana című előadása a rendezvénysorozat részét is képezi, míg a csütörtöki zárónap estéjén a méltán világhírű Harry Tavitian és Cserey Csaba formálta duó koncertezik a Stúdió Színházban. A külföldi vendégek számára természetesen különálló programokat is szervezünk, megmutatjuk neki, a várost és az egyetemünket, hogy elégedetten távozzanak és máskor is visszatérjenek hozzánk – mondta Balási András.
A konferencia előadássorozata ma reggel kilenc órakor veszi kezdetét, 10.30 és 11, 12.30 és 14, valamint 15.30 és 16 óra között kávé-, illetve ebédszünettel. A mai és holnapi értekezések 17.30 órakor érnek véget, ezeket követi a Carmina Burana, illetve az említett, Tavitian&Cserey-koncert. Az ülésszak moderátorai között megtalálhatjuk Sorin Crisant, Sorin Antohit, Cristian Stamatoiut, Egyed Emesét, Eugen Pasareanut, Kricsfalusi Beatrixot, Demeter Júliát, a tudományos bizottságot Sorin Antohi elnök, Jákfalvi Magdolna, Sorin Crisan, Demeter Júlia, Ungvári Zrínyi Ildikó és Egyed Emese alkotja.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 16-AI SZÁMÁBÓL
Szakembereket egy félig béna sajtórendszernek?
Csakhogy hiába oktatnánk korszerű értékszemlélettel, ha végzettjeinknek felemás, rosszul működő médiarendszerben kell állást keresniük, állást vállalniuk. Húsz évvel ezelőtt nagyon megszívleltük Mihai Coman professzornak, az 1989 után létesített bukaresti Média- és Kommunikációtudományi Kar dékánjának a szavait, amelyeket Rostás Zoltán bukaresti szociológiaprofesszor rögzített: „Az egyetem feladata nem az, hogy zsenit neveljen. Az egyetem szakembert képez. A mi karunk a mass-media intézményei számára készít fel szakembereket. Persze, az is igaz, hogy a román mass-media még nem igazi intézmény, még nem gazdasági törvények szabályozzák működését, még nincs intézményi öntudata. De az is igaz, hogy egy félig béna sajtórendszer számára mi nem oktathatunk. Mi egy majdan normalizálódó sajtó szakembereit készítjük fel.” (A Hét, 1993. 31.). Ez a sajtórendszer, mint tudjuk, azóta sem normalizálódott. Ami korántsem jogosítja fel az újságíróképzés szakembereit, a mai médiakutatókat, hogy felhagyjanak a „béna rendszer” kritikai ostromával, hogy ne éljenek a „hatalom nélküliek hatalmával”.
Ha kezdetben Mihai Coman professzor betájolására és intézményszervezési tapasztalataira figyeltünk, később a szegedi kollégáinkét sem kerülhettük meg. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán ugyancsak az 1993/94-es tanévtől indult média- és kommunikáció-tudományi szakirány Róka Jolán és Szajbély Mihály professzorok vezetésével. Kezdettől jó kapcsolatokat alakítottunk ki velük. Regionális igényeknek igyekeztek megfelelni ők is, mi is. Az alaptantárgyak is ugyanazok voltak: az általános elméleti stúdiumokkal – médiafilozófia, sajtó- és médiatörténet, kommunikáció-elmélet, szociológia, tömeglélektan, jeltudomány stb. – egyenlő arányban szerepeltek a gyakorlati tárgyak (sajtóműfajok, számítógépes szövegszerkesztés, médiaírás). Legfennebb a tantárgyak évenkénti elosztásában voltak eltérések.
Spectator Sajtóháztól a Zápolya utcáig
Amikor beindítottuk az egyetemi szintű újságíróképzést, a MÚRE vezetőségével egy olyan – civil társadalmi összefogással építendő – kolozsvári sajtóház tető alá hozásában reménykedtünk, amelyik helyet biztosíthat valamennyi kolozsvári magyar szerkesztőségnek, rádió- és tévéstúdiónak, magának a magyar újságíró-egyesületnek, az újságíróképzésnek és a médiakutatásnak egyaránt. Az alapítványi pénzekből megvásárolt Rákóczi úti telekre tervezett ötszintes épületnek végül is csak a mérnöki rajza készült el. De a telken lévő – már akkor renoválásra szoruló – épületben 1993 októberében elkezdhettük az oktatást, majd a szakkönyvtár kialakítását. A bútorzatot egy bécsi alapítvány küldte, írógépekkel és fénymásolóval az Erdélyi Református Egyházkerület püspöksége látott el. A Magyar Televíziótól vágógépet kaptunk, egyébként pedig pályázatok révén szereztük be a televíziós képzéshez szükséges műszaki eszközöket. A budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett Tárkányi János, a BBTE Színház- és Filmművészeti Karának tanszékünkön frissen doktorált tanársegéde vállalta a műhelygyakorlatok irányítását. Az önellátásban odáig jutottunk, hogy a Szabadságban megjelent apróhirdetésünk nyomán jólelkű kolozsváriaktól ágyakat és ágyneműt kaptunk, és így három-négy rászoruló hallgatónak tudtunk szállást biztosítani. Aminek az volt a fölöttébb nagy haszna, hogy „a bentlakók” télvíz idején befűtöttek, eltakarították a havat, könyvtárszolgálatot vállaltak.
A két világháború közötti időszak legjelentősebb magyar publicistájáról, az akkori újságíró-egyesület élén álló Spectatorról (Krenner Miklósról) elnevezett Sajtóház egy évtizedig szolgálta célkitűzéseinket. Addigra az épület állaga annyira megromlott, hogy ki kellett költöznünk belőle. Fél évig az Apáczai-líceum fogadott be. A Politikatudományi és Közigazgatási Kar új székhelyének és modern épületszárnyának a berendezése után már mi is a Zápolya utca végén folytathattuk a munkánkat. Ahol már jól felszerelt, korszerű eszközökkel ellátott stúdió (súgógép, normál felsőkategóriás-, négy középkategóriás és öt amatőrkamera, lámpapark, valamint fejlesztés alatt lévő műszaki vezérlő) várta pénteki napokon hallgatóinkat, terepgyakorlatokon viszont a Xantus Gábor rendező-operatőr segítségével korábban beszerzett műszaki felszereléssel szerezhettek szakmai tapasztalatokat. A közbeeső epizódokról csak annyit: első dékáni működésem idején az 1999/2000-es tanévben Xantus Gábor elképzelései szerint rádiós és tévés műhelyt alakítottunk ki a Piarista rendház („Echinox”-épület) 60-as és 61-es szobájában, mindhárom tagozat számára. Nem sokáig vehettük igénybe. Nem tudni, hogy milyen megfontolásból, az egyetem akkori vezetősége úgy döntött, hogy a Gerilla Rádió rendelkezésére bocsátja az oktatóstúdiót.
Tanulmányút, amikor Budapest még „messze” volt
Fontos része volt az újságíróképzésnek a kéthetes budapesti tanulmányutak megszervezése 1997-től kezdődően. Ezekről egy-két résztvevő minden évben beszámolt a Campus hasábjain. A Minerva Ház archívumában elhelyezett dokumentumok mind a pályázatok szövegét, mind az elszámolások beszámolóit és számláit őrzik. Az 1997. november 12-én megfogalmazott egyik pályázat szerint a tanulmányi út célja „a) a kolozsvári egyetem végzős újságíró szakos hallgatói ismerjék meg a magyar sajtó szerkezetét, működési alapelveit, intézményeit, meghatározó műhelyeit; b) szakdolgozatuk elméleti megalapozása és dokumentációjuk kiegészítése céljából az Országos Szécheényi Könyvtárban, a MÚOSZ könyvtárában, a Parlamenti Könyvtárban, az Eötvös Collegium könyvtárában stb. végezhessenek kutatásokat. Elképzeléseink szerint délelőttönként intézményeket, szerkesztőségeket keresünk fel, a délutánokat könyvtárakban töltjük. Szeretnénk felkeresni a Független Média Központot, a MÚOSZ-t, a Bálint György Újságíró Iskolát, a Magyar Írószövetséget, az Anyanyelvi Konferenciát, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, az Európai Utas, a Kortárs, a Magyar Napló szerkesztőségét, az MTI-t, a Duna Tévét, a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működő Kommunikációs Intézetet.” Az 1998. március 12-én kelt beszámolóból az derül ki, hogy a tanulmányút minden tervezett állomásán elidőztünk, és „bárhol jártunk, vendéglátóink figyelmét nem kerülte el: hallgatóink fontos kérdéseket tettek fel számukra; szakmai rátermettségüket éppen azzal bizonyították, hogy tudnak kérdezni.”
Ezeknek a kapcsolatoknak ma is hasznát vesszük, igaz, jóval kisebb anyagi támogatottsággal. Merthogy honnan is kértem én támogatást 1996. november végétől kezdve? A MÚOSZ-tól, az Illyés Alapítványtól, az Anyanyelvi Konferenciától, a Magyar Oktatási Minisztériumtól, a Határon Túli Magyarok Titkárságától, a Népszabadságtól, a Schola Rivulina Alapítványtól. Az így elnyert – jóval egymillió forint fölötti összegek – nagyjából fedezték (az utazás kivételével természetesen) a budapesti tanulmányutak minden költségét, a BKV-bérleteket és a színházjegyeket is beleértve. A Magyar Oktatási Minisztériumnak köszönhető, hogy hallgatóink számos évben a Márton Áron Szakkollégiumban lakhattak, illetve a Budapest Média Intézetben fejleszthették rádiós és tévés alapképzettségüket. Amelyekről az egyetemi tanévzárókon sem restelltek (olykor) önironikus videoklipeket bemutatni.
FOLYTATJUK
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

Nincs valós kétnyelvűség
Marosvásárhelyen harmincegy elemi és középiskolai oktatási intézményt jelentett fel az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) a kétnyelvű, homlokzati, tájékoztató táblák, értesítők hiánya miatt. A feljelentés nyomán néhány iskolában történtek előrelépések, de a legtöbb iskolaigazgató elhárította a számonkérést.
A legtöbb marosvásárhelyi tanintézetbe belépőket kizárólag román nyelvű értesítő táblák fogadják, annak ellenére, hogy az épületben magyar gyerekek is tanulnak, magyar tanárok, tanítók is oktatnak, és számos magyar szülő is bejár oda. A törvény lehetőséget biztosít arra, hogy az oktatási intézményekben minden feliratot, a faliújságot, a hirdetőtáblán megjelenő értesítéseket románul és magyarul is feltüntessék. Ennek ellenére a legtöbb iskolaigazgató teljesen elzárkózik a kétnyelvűség megvalósításától.
Feljelentések sorozata
A CEMO felmérte a marosvásárhelyi iskolákban a kétnyelvűséget, és megállapította: nemcsak az oktatási intézményekben, de a tanfelügyelőségen is jelentős hiányosságok vannak. Idén májusban az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál feljelentette a Maros Megyei Tanfelügyelőséget, mert nem tartja be a kétnyelvűségre vonatkozó törvényt: mind a hirdetőtáblákon, mind a honlapon csak román nyelven közli a tudnivalókat. A feljelentésre a tanfelügyelőség jogásza azt válaszolta, hogy az általa képviselt intézmény nem közintézmény, így nem köteles mindent a kisebbség nyelvén is közölni.
Idén nyáron a Diszkriminációellenes Tanácsnál feljelentették a teljes marosvásárhelyi iskolai hálózatot, jelezve, hogy a legtöbb kétnyelvű oktatási intézményben hátrányos megkülönböztetésben részesítik a magyar diákokat, tanárokat, szülőket. A feljelentés nyomán a tanfelügyelőség összehívta az iskolaigazgatókat és aligazgatókat, hogy elfogadjanak egy közös álláspontot.
Az igazgatók elzárkóznak
A találkozón voltak olyan igazgatók, akik teljesen elzárkóztak a kétnyelvűségtől, voltak olyanok is, akik arra hivatkoztak, hogy a polgármesteri hivatal kell biztosítsa a kétnyelvű homlokzati táblákat, és nincs pénz arra, hogy a benti feliratokat elkészíttessék. Az iskolák külön-külön kell a tanácsnak választ küldjenek az általunk megfogalmazott panaszra. Tudomásunk szerint sokan követték a tanfelügyelőség példáját, és azt írták, hogy rájuk nem vonatkozik a kétnyelvűségi követelmény, mert a tanintézetek nem közintézmények. A valódi harc csak ezután kezdődik, hiszen egyenként kell meggyőzni az iskolaigazgatókat, aligazgatókat, szülőket, a vezetőségi tanácsban levő önkormányzati képviselőket, hogy a magyar közösség számára fontos, a román közösséget pedig nem sérti, ha a feliratok kétnyelvűek – mondta Szigeti Enikő, a CEMO vezetője.
A prefektúrát sem tisztelik
A jogvédő azt is elmondta: többször kérték a prefektúrától, hogy kérje számon a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivataltól a kétnyelvű iskolai homlokzati táblák kihelyezésére vonatkozó helyi tanácsi határozat életbe ültetését. A prefektúra átiratban kérte is, de eredménytelenül, mert a városháza ezt a határozatot nem alkalmazta. A Vásárhelyi Hírlap érdeklődésére Peti András alpolgármester elmondta, kizárólag a polgármester tudja elrendelni a táblák elkészíttetését, amelyekre a költségvetésben pénz van előirányozva. „Nem értem, hogy a polgármester miért nem akarja sem a kétnyelvű iskolatáblákat, sem a valódi kétnyelvű utcanévtáblákat megrendelni, kihelyeztetni” – fogalmazott Peti András.
Vannak pozitív példák is
A CEMO több éves lobbizás, egyeztető tárgyalás és villámcsődület megszervezése után elérte, hogy idén szeptemberben megvalósult a valós kétnyelvűség a Liviu Rebreanu Iskolában. Mint Horváth Kovács Ádámtól megtudtuk, ezt a tanintézetet már korábban feljelentették a Diszkriminációellenes Tanácsnál, amely úgy határozott, hogy 3 ezer lejes pénzbírságot is fizessenek a törvény be nem tartása miatt. Végül az iskolában száznál több kétnyelvű táblát helyeztek el, ezeket a szülők költségén készítették el.
„Jelenleg valós kétnyelvűség van a Liviu Rebreanu iskolában, az összevont 6-os és 7-es Általános Iskolában, a Dr. Bernády György Általános Iskolában. A szülők kérésének eleget téve megjelent néhány magyar felirat az Európa Gimnáziumban és az Egyesülés lakótelepen működő Alexandru Ioan Cuza Általános Iskolában. A tömeges feljelentések nyomán néhány iskolában, például az Unirea Főgimnáziumban és a Művészeti Líceumban kitettek néhány magyar nyelvű táblát” – számolt be Horváth Kovács Ádám, aki személyesen tartja a kapcsolatot a magyar aligazgatókkal, szülőkkel, tanárokkal, és közösen beszélik meg, találják ki, hogy melyek legyenek a következő lépések a hatékony nyelvi jogérvényesítés érdekében.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Nagytusnád híres szülöttjére emlékeztek
Ő sosem távolodott el szülőfalujától, a szülőfalu viszont eltávolodhat tőle, ennek az eltávolodásnak a neve felejtés – hangzott el azon a szerdai nagytusnádi ünnepségen, amelyen a falu szülöttjéről, Ábrahám Ambrus világhírű biológusról emlékeztek meg. Az esemény apropója a Kossuth-díjas akadémikus születésének 120. évfordulója volt.
A helyi plébániatemplomban szentmisével kezdődött a megemlékezés. Ennek során Nemes István, az Imets Fülöp Jákó Általános Iskola tanára méltatta a település 1989-ben elhunyt világhírű tudós szülöttét. „Ő sosem távolodott el szülőfalujától, a szülőfalu viszont eltávolodhat tőle, s ennek az eltávolodásnak a neve felejtés. Illő tehát, hogy ahhoz, aki a távolság ellenére is oly közel volt falujához, most faluja közeledjék, és engedje, hogy közel kerülhessen kései falustársai szívéhez. Ez az ok, amiért most felelevenítjük a világhírű kutató, akadémikus, biológus és egyetemi tanár nevét” – fogalmazott Nemes.
Az oktató Ábrahám életpályáját ismertette, hangsúlyozván, fő érdeme, hogy láthatóvá tette a láthatatlant. „Világunk tele van láthatatlan titkokkal, összefüggésekkel, szépségekkel, Isten rejtett teremtői gondolataival, amelyek izgalmasak, mélyek, és arra várnak, hogy valaki megpillantsa őket. Az igazi emberi élet pedig igyekszik megpillantani a láthatatlant” – mondta a pedagógus.
A szentmise zárásaként Pál Vilmos helyi plébános kiemelte, a múltnak ösztönöznie kell bennünket arra, hogy minél jobban és hatékonyabban gyarapítsuk az elődeinktől kapott talentumokat. A megemlékezés koszorúzással és rövid kulturális előadással folytatódott az Ábrahám Ambrus tiszteletére a külső templomfalon elhelyezett emléktáblánál.
Ezúttal Albert Gábor Árpád iskolaigazgató szólt az ünneplő közösséghez. Az intézményvezető a tantestület munkáját méltatta, megköszönve azt, hogy az elődök által képviselt szellemiségben nevelik a diákokat. „Erőt kell merítsünk őseink hagyatékából” – ez már Rafain Zoltán, a tusnádi közbirtokosság elnöke részéről hangzott el, aki szerint mindenkinek ki kell vennie részét a közösség, a falu építéséből.
Rédai Botond
Ábrahám Ambrus (Tusnád, 1893. nov. 20. – Budapest, 1989. jan. 11.) premontrei szerzetes a Szegedi Tudományegyetem egyetemi tanára volt.
Székelyhon.ro

Kultúrpaloták mint a szecesszió összművészeti alkotásai
A megyei múzeum a címben megfogalmazott témával szervez kétnapos tanácskozást, amellyel a marosvásárhelyi Kultúrpalota felavatásának 100. évfordulója előtt tiszteleg. A nagyközönség számára is nyitott előadásokat ismert helyi és neves külföldi szakemberek tartják a kultúrpalotáról, annak alkotóiról és a hasonló vagy rokon épületekről.
A rendezvényről Oniga Erika (fotó) művészettörténészt, a megyei múzeum munkatársát, s az esemény alkalmából megjelent A marosvásárhelyi Kultúrpalota című kivételesen szép könyv szerzőjét kérdeztem.
– Az ötlet már a múlt évben felmerült, amikor a palotáról szóló könyv kiadásáról beszélgettünk Soós Zoltán igazgató úrral, majd az idén nyáron fogtunk hozzá a szervezéshez. Ekkor derült ki, hogy az épület mekkora varázserővel bír, hisz amint kiküldtem a meghívókat vagy a felhívást, talán már másnap elkezdtek érkezni a visszajelzések. Akiket szerettem volna Marosvásárhelyen látni, szinte mind részt vesznek, s aki egészségügyi okok miatt kénytelen távol maradni, elküldi az előadását, hogy bemutassuk.
Fő célunk az volt, hogy a Kultúrpalotát kutató művészettörténészeket és történészeket összegyűjtsük, s a százéves évfordulót együtt ünnepeljük meg. A másik érdekesség, hogy a Monarchián, a régi Magyarországon belül azok a városok, amelyek a századforduló idején épültek ki, Budapesthez sokkal közelebb vannak, mint Marosvásárhely. Akik a Kultúrpalotát kutatják, már nem fiatal emberek, s régebben kilenc-tíz órát kellett vonattal, autóbusszal utazniuk, ezért ritkábban látogattak el Marosvásárhelyre, holott itt található a szecesszió gyöngyszeme. Ez a tanácskozás lehetőséget teremt, hogy eljöjjenek Budapestről, Gödöllőről, Pécsről, Kecskemétről, Szabadkáról, Aradról, Kolozsvárról és Szovátáról. Nagyon várom a találkozást, jó lesz ezt a sok arcot együtt látni és egyszerre köszönteni.
A Kultúrpalota tervezésénél, művészeti dekorációjának az elkészítésénél dolgozó személyek unokái is visszajeleztek, hogy részt vesznek, köztük Székely Tamás, aki Komor Marcell unokája, s 89 éves, vállalta a bonyodalmas, hosszú utat Budapestről. Ő abban a budapesti házban nőtt fel, ahol Jakab Dezsőék és Komor Marcellék még együtt laktak, s személyes emlékeket őriz róluk. Munkásságukat Várallyai Réka dolgozta fel Székely Tamás biztatására. Nagy megtiszteltetés dr. Keserű Katalin művészettörténész jelenléte, aki Körösfői-Kriesch Aladár és a népművészet címmel tart előadást.
Az év végére kiderül, hogy egyedi kincs van a birtokunkban, mivel szinte nincs más ilyen többrendeltetésű épület, ami eredetileg is kultúrpalotának készült.
Az előadások pénteken kilenc órától délután hat óráig, szombaton kilenc órától 11 óráig hangzanak el. Pénteken 15–16 óra között vezetett séta lesz a Kultúrpalotában, szombaton 11–12.30 között a főtér jelentős szecessziós épületeinek a megtekintésére kerül sor.
A pénteki előadások: A marosvásárhelyi Kultúrpalota építéstörténete (Oniga Erika), A marosvásárhelyi Kultúrpalota felújítása (Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakember), Freskó-, mozaik- és üvegfestmény-vázlatok a marosvásárhelyi Kultúrpalotához (Őri Istvánné Nagy Cecília művészettörténész, szakmuzeológus, Gödöllő), A marosvásárhelyi Kultúrpalota freskóinak és üvegfestményeinek ikonográfiája (dr. Gellér Katalin művészettörténész, Budapest), Az Aradi Kultúrpalota és intézményei (Puskel Péter közíró, helytörténész, Arad), Szivárvány Kultúrpalota Kaposvár – egy késői összművészeti alkotás (Bálint Imre szerkesztő, Budapest), Kada Elek polgármester, a szecessziós Kecskemét és a Kultúrpalota terve (Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, Kecskemét), Komor Marcell és Jakab Dezső kecskeméti Iparos Otthona (Székely Gábor történész, művészettörténész, Kecskemét), Kultúrházak, kultúrpaloták az újkori Európában (Csortán Ferenc építészettörténész, Szováta), Stílusok és programok – a budapesti Zeneakadémia építés- és díszítéstörténetének kérdései (dr. Raffay Endre művészettörténész, tanszékvezető adjunktus, Pécs), A csíkszeredai Vigadó (Ladó Ágota magiszteri hallgató, Kolozsvár), A szabadkai városháza (Gordana P. Vujinovic építész, Szabadka), A debreceni Hajdú vármegyeháza: egy lappangó magyar szecessziós középület 1913-ból (Veress Dániel történész, Budapest).
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Százmilliós tankönyvadomány erdélyi iskoláknak
Mintegy százmillió forint értékű tankönyvadományt juttat el magyar tannyelvű erdélyi iskoláknak a Nemzeti Tankönyvkiadó (NTK).
A 175 ezer kötetből álló első szállítmányt tegnap indították el Budapestről. Az adományozásról beszámoló eseményen kiosztott háttéranyag szerint a 130 raklapnyi tankönyvadomány olyan könyveket, munkafüzeteket és tanári segédeszközöket tartalmaz, amit az erdélyi magyar tannyelvű iskolákban tanárok és diákok ezrei használhatnak. A tankönyveket különböző tantárgyakból és évfolyamokból válogatták össze a kiadó szakemberei. A magyar irodalom és nyelvtan, történelem, matematika és természettudományos könyvek mellett tanári segédletek és a szülőkkel közös gyakorlást megkönnyítő otthoni munkafüzetek is helyet kaptak a szállítmányban – tették hozzá.
Az adományt a Szent Gellért Erdélyi Lovagrend juttatja el az erdélyi iskolákba. A pedagógusok védőszentjének nevét viselő szervezet kiemelten fontosnak tartja az erdélyi iskolák magyar nyelvű oktatásának megerősítését, amiben komoly támogatást jelentenek a korszerű taneszközök. Ez az adomány jelentősen megkönnyíti a nemzeti kultúra anyanyelven történő megismerését – fogalmazott a közlemény szerint Janó Árpád, a tankönyvek elosztását végző karitatív szervezet vezetője. Kiss János Tamás, a kiadó vezérigazgatója hangsúlyozta, a határon túli iskolák támogatása magyar nyelvű tankönyvekkel hosszú hagyományokra tekint vissza a vállalatnál. Megalakulása óta feladatának tekinti a magyar nyelvű kultúra építését.
A csomagban olyan tankönyvek is helyet kaptak, amelyek ugyan rendelkeznek hazai tankönyvi jóváhagyással, de az új kerettantervek bevezetése miatt az iskolai tankönyvellátásban Magyarországon már csak korlátozottan használhatnak az iskolák. Ezek az eszközök ugyanakkor kiválóan segítik a magyar diákok felkészülését, és az iskolai könyvtáraknak is hasznos darabjai lehetnek Erdélyben – írták.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

A szülőföld szeretetére nevelő túrakalauz
Az Erdővidéki Közművelődési Napok keretében öt helyszínen is bemutatták a héten Lőrincz Sándor nyugalmazott biológia tanár Erdővidéki túrautak című könyvét. A Tortoma kiadó kötete hiánypótló, hiszen legalább ötven éve nem jelent meg átfogó túrakalauz a térségről.
Lőrincz Sándor jó negyven éve, mint fiatal biológia tanár került Erdővidékre Udvarhelyszékről. „Az én szülőfalum, Kápolnásfalu határos Erdővidékkel, jó szívvel jöttem ide, s ma már mondhatom, hogy valósággal fiává fogadott Erdővidék és végleg meghonosodtam itt” – mondja el a tanár úr, aki az utóbbi időkben a cserkészekkel járja a vidéket és viszi a gyerekeket megismerni szülőföldjüket. „Sokat jártam a gyermekekkel, a táborok, kirándulások során aprólékoson megismertem a vidéket. Pásztoroktól, mezőn dolgozóktól kérdeztem, ennek a pataknak, annak a forrásnak mi a neve, egyik egyet mondott, másik másat, ezeket mind összegyűjtöttem és most harminc túraút formájában feldolgoztam, elláttam térképekkel, fotókkal” – idézi fel a könyv történetét Lőrincz Sándor.
Az Erdővidéki túrautak című könyv természeti érdekességeket, újonnan felfedezett legendákat, mondákat, történeteket tartalmaz, nem egyszerű turistakalauz, hanem a szülőföld szeretetére való nevelés egyik fogantyúja – tudjuk meg a szerzőtől, aki mosolyogva arra is felhívja a figyelmet, ne csak kirándulásokhoz használjuk, hanem lehet bátran olvasmányként is a könyvhöz nyúlni. Lőrincz Sándor könyvének bemutatóján csütörtökön Bardócon öt órától, Vargyason héttől lehetett részt venni.
Ezen a héten tartják a 21. alkalommal megszervezett Erdővidéki Közművelődési Napokat. A baróti Gaál Mózes Közművelődési Egyesület, Erdővidék Múzeuma és a Városi Művelődési Ház rendezvénysorozata tizenegy helyszínen zajlik, a programok kicsiknek, fiataloknak és felnőtteknek egyaránt szólnak. A közművelődési napokkal a Gaál Mózes Emlékévet is lezárják, az író, iskolaalapító pedagógus, lapszerkesztő egykori szülőházának telkén emléktáblát avattak a hét elején, a baróti Erdővidék Múzeumában pedig munkásságát, életét bemutató kiállítás is megtekinthető. Csütörtökön Középajtán adták át az Erdővidék Kultúrájáért Díjat, amelyet idén Kubánda Gizella nyugalmazott pedagógus vehet át.
Pénteken a baróti művelődési Házban 18 órától a Dabasi Fotóklub kiállítása nyílik meg, 19 órától Molière: A fösvény című darabját a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadásában lehet megtekinteni. Felsőrákoson 19 órától a kultúrotthonban a bibarcfalvi Búzavirág Ifjúsági Egylet Lúdas Matyit adja elő. Szombaton este hét órától Bibarcfalván a Józsa Ferenc Kultúrotthonban Nagytata mesél. Élet az egykori Ürmösön címmel mutatja be előadását az ürmösi unitárius dalárda, az ürmösi diákok közreműködésével. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület a Baróti Gaál Mózes Közművelődési Egyesülettel közösen szervezi meg Baróton szombaton ugyancsak este hét órától az első Erdővidéki Huszárbált.
Gy. Turoczki Emese
Székelyhon.ro

1956 gócpont volt a kisebbségpolitikában
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Ezúttal Stefano Bottoni történész, az MTA Történettudományi Intézetének tagja tartott expozét.
A megjelenteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Előadásában Stefano Bottoni történész arról beszélt: hogyan fejlődött Románia 1944-1964 között, miért jelentett gócpontot az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc a hazai kisebbségpolitikában. Arra hívta fel a figyelmet: más kelet-közép-európai országoktól eltérően nálunk csak két kommunista vezető volt: Gheorghiu-Dej és Ceauşescu, akik mindketten valamivel több mint 20 évig voltak pozícióban, egészen a halálukig. A kommunista diktatúra, illetve a sztálinista korszak kiépülése szempontjából az első törésvonalat 1944. augusztus 23-a jelentette, mely abból a szempontból volt jelentős politikai fordulat, hogy Románia esélyt kapott rá, hogy a területi veszteségeit Erdély megtartásával kompenzálja. Éppen ezért még napjainkban is vita zajlik a szakemberek közt arról: hogyan kezeljék e napot, mi az üzenete? Másik fontos időpont 1946 novembere, amikor választásokat tartottak. A több mint félmillió taggal rendelkező Román Kommunista Párt (PCR) ekkora már kellőképpen megerősödött, a baloldal pedig megszerezte a parlamenti helyek 80 százalékát. Nyilvánvaló, hogy csalással, de azért az sem igaz, hogy a baloldalnak akkortájt ne lett volna jelentős támogatottsága- hangsúlyozta a történész. A kommunisták aztán 1947-ben fokozatosan egyeduralomra tettek szert, ahonnan már csak egy lépés volt Mihály király elmozdítása, a népi demokrácia kikiáltása, az új alkotmány elfogadása, 1948-ban pedig egy 95 százalékban a kommunisták uralta parlament megalakulása. Bár politikatörténeti szempontból ez egy egyszerű folyamatnak tűnik, azért a társadalmi átalakulás érdekes volt. Például a környező államokban hamarabb zajlott a kollektivizálás és az iparosítás. Románia háborús teljesítménye, kiugrása ugyan meghatározta a hadsereg fontos szerepét, de még kezdeni kellett valamit az ortodox egyház súlyával, a román polgársággal, a királyi udvarral és a szélsőségesen differenciát kisebbségekkel.
Autonóm Tartomány
Erdély, mint területi kérdés nem létezett, de Bukarest tudta, hogy valamit adnia kell a magyaroknak, a magyar ügy tehát politikai kérdéssé vált. A magyarokat asszimilálódni nem képes, ellenséges populációnak tartották, barátságtalan forgatókönyvek is napvilágot láttak a jobboldal részéről (kitelepítések, a jogegyenlőség és az autonómia megtagadása). Ezzel indokolható, hogy a magyarok nagy arányban léptek be a PCR-be, hiszen a kommunisták ajánlata számukra vonzó volt: jogegyenlőség, saját oktatási hálózat, anyanyelvhasználat. Különböző okok miatt a többi kisebbség nem bizonyult relevánsnak a román hatalom számára, a magyarokat viszont Bukarest többrétű partnerhálózattal szólította meg. Nem volt lebecsülendő, hogy 1947-ben a magyar kommunisták száma 100-150 ezerre volt tehető, és az 1944-1953 között működő, 500 ezer fős Magyar Népi Szövetség számos funkciót töltött be. Ugyanakkor figyelemre méltó volt Groza Péter szerepe, személyes varázsa, aki a magyarok körében rendkívül népszerűnek bizonyult, elbűvölte őket, mert annak ellenére, hogy román hazafi volt, személyes közbenjárásával rengeteg magyar embernek segített. Furcsa mód a magyarok ezen számukra kedvező állapotot az orosz stratégiai gondolkodásnak, Sztálinnak köszönhették, a Szovjetunió befolyásának hatására jött létre 1952-ben a Marosvásárhely központú Magyar Autonóm Tartomány, mely teljesen új dimenzióba helyezte a székely kérdést. A központi tudat érzését adta az ott élőknek, mert megjelentek a politikai térképen. Mivel a tartomány hatalmi vertikumát nagyrészt a székelyek alkották, a struktúra például szolgált arra nézve, hogy a kommunista rendszert magyarul is lehet építeni. Szinte minden magyarul zajlott, ezért a székelyek kevésbé élték meg az ismét Romániához való tartozás traumáját, pacifikálódtak. Ugyanakkor lassan belenyugodtak abba, hogy vége, nincs visszaút, hozzá kell szokjanak ahhoz a gondolathoz, hogy Erdély már soha többé nem lesz Magyarország része.
Megbízhatatlanok
Az ’56-os forradalmat egy érdekes pillanat előzte meg: az év nyarán a két kormány megállapodott abban, hogy megkönnyítik a határátlépést. Ebből adódóan több ezer ember Magyarországra utazhatott, ahol „energiabombával” töltekeztek fel, mert Budapesten azt tapasztalták, hogy lehet szó politikai változásokról. Sokan bekapcsolódtak az ottani eseményekbe, majd hazatértek, és elmesélték az ott történteket. A román hatalom ebből azt a következtetést szűrte le, hogy a magyarok megbízhatatlanok, nem tudnak integrálódni, visszautasítják azt a lehetőséget, amit felkínáltak nekik. A kisebbségpolitika átalakulásában emellett az is döntő szerepet játszott, hogy a román hatalom tévesen meg volt győződve arról, hogy Budapesten nacionalista puccs zajlik, Erdély is a követelések közt van. Noha Temesvárt kivéve Romániában nem voltak megmozdulások, Bukarest úgy vélte: túl sok engedményt tett a magyaroknak, szigorúbb ellenőrzésekre van szükség. 1956 után tehát új szakasz kezdődött, megváltozott a nemzetiségpolitika és az államigazgatási technika, fokozódott a bizonytalanság és lelki terror. A megtorlások 1964-ig tartottak, amikor amnesztiát kaptak a politikai foglyok. A rendszer egyik nagy tragédiája azonban, hogy közben az állambiztonsági hálózat megerősödött, és ebben kiemelt szerep jutott a volt politikai foglyoknak, sokuk számára a szabadulásuk után úgymond egy második élet kezdődött.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Üdülővárosi ifjúsági élet – kicsit másként szervezik, de az övék
Manapság már minden nagy és kisváros rendelkezik ifjúsági szervezettel, ez lassan egy éve Szovátára is igaz. A Szovátai Ifjúsági Szervezet (SZISZ), tavaly létesült, hivatalosan decemberben tölti be az egy évet. A szervezet alakulása óta számos kitűzött célját kisebb-nagyobb sikerrel megvalósította. Tevékenységéről Pál Tamással, az ifjúsági szervezet elnökével beszélgettünk.
– Mikor és milyen céllal alakult a Szovátai Ifjúsági Szervezet? Kinek az ötlete volt létrehozni ezt a szervezetet? – Tavaly áprilisában verődtünk össze, jogi formát pedig decemberében öltöttünk. Ekkorra körvonalazódott ugyanis mindenkiben, hogy a jogi státusz megszerzése nélkül új pénz- és erőforrásokra nem tudunk szert tenni. Az ötlet többek között onnan jött, hogy Szovátán nem volt olyan ifjúsági szervezet, amely megmozgatta volna a különböző rétegeket, gondolok itt elsősorban a fiatalokra, de az idősebbekre is. Hát ezért jött létre az ifjúsági szervezet.
– Jelenleg hány tagot számláltok?
– Ezt nehéz megmondani, mert mindig jönnek új tagok. Persze megvannak még az alapítótagok és a régiek közül is néhányan. Vannak alapembereink, akire lehet számítani, ők több mint 10-en vannak. – Melyek azok a rendezvények, amelyeken részt vesztek, vagy esetleg megszerveztek? – Rendezvényeket főként télen, tavasszal, valamint meg ősszel szervezünk, mert Szováta szezonális jellegű város. Nyáron nem igazán elérhetőek a fiatalok, kevés a szabadidejük. Többségük az idegenforgalomban dolgozik. De megpróbáltunk gyerekeknek rendezvényeket szervezni, főleg gyereknapra időzítettük ezeket. A másik rendezvény – amely egy kicsit a mienk is – a Medve-tó Napok, ennek szervezéséből is kivettük a részünket.
A Medve-tó Napok keretében gulyásfőző versenyen vettünk részt elég szép számban. Akkor a csapat nagy része felvállalta, hogy a gyerekeknek arcfestést készít, továbbá sókristálykép készítést is szerveztünk, ennek érdekessége, hogy egy lapra megrajzolt figurákat sókristályokkal kellett kitöltsenek és megragasszanak a gyerekek.
Ennek volt talán a legnagyobb sikere, a szülök is mindvégig ott voltak a gyerekekkel. Közben karaoke-esteket szervezünk, próbáljuk ezeket rendszeressé tenni. Egyik legfontosabb rendezvényünk ugyanakkor a tavaly először megszervezett adventvárás volt. Ez teljesen egyéni ötleten alapul, amelyet a Szovátai Népi Játszóház segítségével sikerült megvalósítani, ugyanakkor más szervezeteket és kórusokat bevontunk, valamint gyerekcsoportokat is, akik verseket szavaltak el, énekeket adtak elő. Ez egész decemberben, karácsonyig zajlott. Elvállaltuk a helyi újság, a Szovátai Hírmondó kihordását.
Elkezdtük a diáknapok szervezését még februárban, hogy az sikeres lehessen májusban. Áprilisban önkéntes csemetefa-ültetést szerveztünk, amivel egy iskolai programba kapcsolódtunk be. Nagyon sok fenyőfacsemetét sikerült elültetni Szováta határában. Aztán jött a diáknapok, a visszajelzések pedig nagyon jó voltak, kellett ez a diákoknak.
Emellett a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezettel közösen elmentünk egy Mezőhavas-túrára. Aztán a Balavásár község Ifjúsága és Szabadidő Egyesület (BISZE) meghívott a falunapjukra, ahol szintén gulyást főztünk. Halloween-partit szerveztünk, ahova meghívtuk a Kis-Küküllő menti ifjúsági szervezeteket, valamint a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezetet. Idén még hátra van a mikulásozás, valamint az adventvárás, amelybe több szervezet is bekapcsolódna.
– Tehát idén is megszervezitek az adventvárást?
– Igen. Sőt már el is kezdtük a szervezést. Mostani terveink szerint Mikulás-szolgálatot teljesítünk. Ennek az a lényege, hogy beszervezünk néhány mikulást, akik felveszik a rendelést az anyukáktól, apukáktól, hogy hol és mikor kell megjelenni. Eszerint a mikulásaink a megbeszélt időben elmennek mindenkihez, kiviszik a csomagot, köszöntik a gyermekeket. A cél, hogy Mikulás estéjén a gyerekeket meglepjük.
– Mi működteti a szervezetet? Miből tartjátok fenn magatokat?
– Támogatóink vannak szép számmal, a többségük szovátai. Örülünk, hogy sok olyan cég van, amely belátja, hogy fontos a tevékenységünk, ezért termékekkel, szolgáltatásokkal támogatnak minket. Ezeket mi továbbadjuk a vetélkedők nyertes csapatának, vagy egy fiatal társaságnak, gyerekeknek. Ők profitálnak mindenképpen belőle, mi a szervezés részével foglalkozunk csak.
Mivel tavaly decembertől bejegyzett szervezet vagyunk, megpróbáltuk az adóink két százalékát is felajánlani. Ezt mindenki családjában és az ismerősein keresztül tette. Egyébként a helyi önkormányzat is nagyon sokat segít. Minden rendezvényünkön biztosítja a helyszínt, a kellékeket, mindent, amire szükségünk van.
– Mekkora költségvetéssel dolgoztok?
– Mivel az idén még nincs lezárva a könyvelési év, és ugye nonprofit szervezet vagyunk, pontos összeget nem tudnék mondani. De nagyon kevés az a pénz, amiből gazdálkodunk. Mint mondtam, a szponzoraink jósága a fő forrásunk, azt pedig nem lehet pénzben mérni.
– Melyek azok a fontosabb megvalósítások, amelyeket az alakuláskor célul tűztetek ki magatok elé és azokat sikerült is elérni?
– Az elsődleges célunk az volt, hogy megmozgassuk a fiatalokat, hogy lássák azt, hogy itt is van ifjúsági élet, nem csak nagyvárosokban. Ne gondolják azt, hogy csak Kolozsváron, Marosvásárhelyen vagy Székelyudvarhelyen zajlik az élet. Itt is vannak lehetőségek,.
Igaz, hogy Szováta nem egyetemi város, kisebb az egyetemista korú fiatalok száma, akik itt is laknak Szovátán. De itt vannak az óvodások, kisiskolások, iskolások, középiskolások és nem csak, mert nekik szüleik, ismerőseik, testvéreik is vannak. Ez volt végső soron a cél: tudjunk nekik olyant nyújtani, olyan rendezvényeket szervezni, amelyekből mindenki okul, szórakozik és közösségben van.
– Hol szoktatok összegyűlni?
– A polgármesteri hivatal kistermét használjuk. De az egyik jövőbeni projektünk, hogy egy székhelyet találjunk magunknak, akár egy másik nonprofit szervezettel összeállva. Rendezvényeink után néhány kellék megmarad, amelyeket mindenki otthon tart. Jó lenne egy székhely, amely raktárként is működhetne. – A Kis-Küküllő menti és a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezeteken és a Szovátai Népi Játszóházon kívül más szervezetekkel is együttműködtök?
– Mi a Maros megyei MIÉRT egyik tagszervezete vagyunk, emellett Szováta testvérvárosi kapcsolatait is az ifjúsági szervezeten keresztül ápolja.
– Milyen céljaitok vannak a jövőre nézve?
– Mindenképpen meg szeretnénk tartani az eddigi rendezvényeinket, amelyek pozitív visszajelzéseket kaptak. Ezeket bővítenénk például készműves tevékenységekkel, a népi játszóházzal karöltve. Emellett táncházat is indítanánk heti rendszerességgel. Volt erre próbálkozás korábban, de kudarcba fulladt. A végső cél pedig ugyanaz marad: a fiatalokat érdekeltté kell tennünk, hogy lássák, zajlik a kisvárosi élet, itt is tudunk szervezni rendezvényeket, és van itt is amire törekedni.
Urbán Izabella
morfondir.ro
Erdély.ma

Tőkés: elegem van az ellenem zajló hajtóvadászatból!
„Elegem van Romániából” – írta tizenöt évvel ezelőtt Sabin Gherman. A Steaua României érdemrend ürügyén való meghurcoltatásom nyomán én is ezt mondhatnám – de magyar létemre ugyanezt nem mondhatom, mert szavaimat rögtön félremagyaráznák, és „románellenesnek” nyilvánítanák. Hadd mondja tovább tehát Sabin Gherman és az a három-négy millió népi román, aki megelégelte a posztkommunista Románia nyomorát, és a túlélés érdekében a Nyugat fejlettebb országaiba költözött...
Nekem magamnak is elegem van azonban abból, hogy közel egy negyed századdal a Ceauşescu-diktatúra bukása után ugyanazok az elvtársak, ugyanazokkal a módszerekkel folytatnak hajtóvadászatot ellenem, és pártutasításra, pártfeladatként törnek pálcát a fejem felett.
November 20-án kísérteties élményben volt részünk Bukarestben. Huszonnégy év után ugyanaz a Kincses Előd ügyvéd vett védelmébe Victor Ponta pártvezér és miniszterelnökkel szemben, aki 1989-ben, Temesváron Nicolae Ceauşescu kondukátor ellenében látta el védelmemet.
Ceauşescu hírhedt titkosszolgálata visszaüt. Egykor a Securitate 2. Ügyosztályának 3. csoportfőnöksége keretében működött a „Német nacionalisták és fasiszták” elnevezésű alosztály, mely Herta Müller és német sorstársai megfigyelésével foglalkozott. A „Magyar irredentákra” szakosodott igazgatóság viszont velünk szemben volt hivatott megvédeni a nacionálkommunista román rezsimet. Oly hosszú idő után egyenesen hátborzongató, hogy a kétharmados többséggel regnáló Ponta-kormány megintcsak az „irredenta magyaroktól” félti Erdélyt – ez esetben pedig engem vádol azzal, hogy „románellenes” magatartásommal és cselekedeteimmel veszélyeztetem Románia területi egységét és integritását.
A Steaua României érdemrend becsületbíróságának szerdai ülése és döntése híven jelzi a romániai demokrácia jelenlegi állapotát. Egyedi voltában is hiteles indikátora annak, hogy országunkban egy posztcseaususzkánus és egy posztszekurista rezsim van hatalmon, mely a rendszerváltozás temesvári örökségével együtt a kisebbségi magyarság jogainak biztosítását is megtagadja.
Elegünk van abból az antiszemtia és xenofób típusú magyarellenességből, mely a Ceauşescu-féle homogenizációs politika gyakorlatának megfelelően országunk egyre súlyosbodó válságáról a „magyar kártya” – ismételt – bevezetésével akarja elterelni a figyelmet.
Elegünk van a kommunizmusból, melynek jogutódai a román nemzeti érdek védelme ürügyén éppen a nemzet jövőjét áldozzák fel korrupt hatalmi pártpolitikájuk oltárán.
Hol voltak 1989-ben Victor Ponta, Corina Creţu és Mircea Geoană, valamint vádaskodó és bíráskodó elvtársaik, akik most, ahelyett hogy a kommunizmus és a forradalom idején elkövetett tömeggyilkosságok tetteseit vonnák felelősségre, mondvacsinált vádak és okok alapján csúfolják meg Temesvár szellemét, és próbálják a magyarok ellen fordítani a románokat?
Ami november 20-án történt Bukarestben, az része és egyenes folytatása annak a jogállami és alkotmányos válságnak, amely miatt 2012-ben az Európai Unió ismételten elmarasztalta Romániát. Az Alkotmány által biztosított szólásszabadság, a szabad véleménynyilvánítás és a védelem alapvető emberi joga szenvedett sérelmet a Steaua României becsületbíróságának eljárása rendjén. Ezzel együtt a romániai magyarság jogainak legitim védelmezése miatt büntet a Párt és a Securitate.
Idén nyáron, Tusnádfürdőn, Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében Magyarország védhatalmi szerepvállalását kértem az erdélyi magyarság érdekében. A történtek után az eddiginél is indokoltabb, hogy kérésem megismételjem. A nacionalista, posztkommunista hatalom represszív magatartása, általános magyarellenessége és autonómia iránti visszautasítása láttán nemcsak Magyarország, hanem Európa törvényes védelmére is igényt kell tartanunk – részeként az Unió és földrészünk valamennyi kisebbségi nemzeti közösségét megillető demokratikus jogvédelemnek. „Románia csillaga” elvörösödőben…
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Erdély.ma

Vajon hányan figyelik az erdélyi magyarság mindennapjait?
A román titkosszolgálatok alkalmazottainak száma megdöbbentően magas, ha a taglétszámra a költségvetésből következtetünk. Ráadásul a magas létszámhoz magas költségek társulnak. Elvben minden 1200 román állampolgárra egy ügynök jut.
A négy román titkosszolgálat (SRI, SIE, STS, SPP) taglétszámára elsősorban az intézmények költségvetéséből lehet következtetni. Az éves fenntartási összeg pedig tetemes: a titkosszolgálatok az egészségügyi ágazat fenntartási költségének kétszeresét kapják (vagy többet, ha figyelembe vesszük, hogy a kormány az egészségügyi reform keretében intézmények sorát záratja be, aminek sajnos kézzelfogható az eredménye).
A négy intézmény taglétszáma az átlagfizetésekből levezetve 15.000 alkalmazott körül lehet, azaz minden 1200 román állampolgárra jut egy ügynök. A gyakorlatban a munka nem lehet olyan megfeszített: példa erre annak az ügynöknek az esete, akit Csíkszereda polgármesterére állítottak. Laza napja lehetett, mert amikor lebukott, a hivatal azzal védekezett, hogy alkalmazottjuk éppen 'nem volt munkában'.
A kormányzati pénzek pedig szemlátomást ömlenek a különböző hivatalokhoz. A költségvetési kimutatás szerint a SRI-t (Serviciul Român de Informații) tömték meg a legtöbb pénzel:880 millió lejjel. Ez az összeg már önmagában 150 millióval meghaladja az egészségügyi minisztérium keretét. A SIE-nél (Serviciul de Informații Externe) dolgozó ügynökök már csak 128 millió lejből gazdálkodhatnak. Az STS (Serviciul de Telecomunicații Speciale) 188 millió lejnek örvendhet, míg az SPP (Serviciul de Protecție și Pază) 120 milliónak.
A jó munkát kétségkívül meg kell fizetni. Azonban nem nehéz kitalálni, nem csak a fizetésre kell a temérdek pénz. A lojalitást jutalmakkal is keményen megspékelik, és a hivatalok példának okáért nagy gondot fordítanak az étkezési és egyéb juttatásokra.
Csupán a költségvetésből természetesen nehéz lenne arra következtetni, hogy minden román állampolgár álmát ugyanolyan megfeszített munkával őrzik-e az ügynökök, vagy hogy talán egy bizonyos nemzetiség képviselőinek figyelése elsőbbséget élvez-e.
itthon.ma / www.bzi.ro
Erdély.ma

SZKT ülés – Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolója
Közeledvén az év végéhez, rövid számadást kell készítenünk arról az esztendőről, amelyet Bethlen Gábor és Kós Károly év- ként jelöltünk meg mindenekelőtt a saját magunk számára. Igen, a saját magunk számára, mert olyan időket élünk, amikor érdemes a nagy transzilván elődök örökségét újra elővenni, átolvasni, átgondolni, értelmezni és újraértelmezni, ha szükséges, s miért ne, a mai korba átültetve a közösségi munkában hasznosítani.
És a számadásnak akkor van igazán értelme, ha a jövő megtervezéséhez is hozzá segít, ha előre tekintünk és megfogalmazzuk a célt, számba vesszük az elvégzendő feladatokat.
De mit is mond Bethlen Gábor? Talán a legtöbbet idézett mondata a „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” Ez ránk, erdélyi magyar emberekre, közéleti munkásokra, érdekképviseletet vállaló politikusokra többszörösen érvényes. Olyan, mint egy négyszáz éves, de ma is pontosan működő közéleti iránytű.
Választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy az elmúlt időszakban megtettük-e azt, amit lehetett, vagy sem? Azt tettük-e, amit lehetett, az adott időszakban és az ismert körülmények között, vagy sem?
Kós Károlytól leggyakrabban a „Kiáltó Szó”-ból szoktunk idézni. Például azt, hogy: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való...”
Kemény, nagyon kemény szavak ezek, akár szó szerinti értelmét, akár annak átvitt értelmét akarjuk meghallani. Bő másfél éve ellenzékben politizálunk, és közel egy éve egy hetvenszázalékos parlamenti többséggel rendelkező kormány van hivatalban. Tetszik, vagy sem, ennek a kormánynak mi az ellenzéke vagyunk, nem vagyunk a része, nincs naponta mérhető ráhatásunk a kormányzati döntésekre. Azt mondtuk, hogy mi konstruktív ellenzéki szerepet fogunk betölteni, mert azt gondoljunk, hogy még egy olyan kormány is hozhat a mi közösségünk és általában a társadalom számára fontos és hasznos döntéseket, amelynek mi nem vagyunk a része. Ugyanakkor azt is mondtuk, hogy újra kell tanulnunk az ellenzéki szerepet, meg kell barátkoznunk az ellenzéki politizálás demokratikus eszközeivel, még olyan eszközökkel is, amelyek egy kicsit idegennek tűnnek, ijesztően hatnak, szokatlanok, nem föltétlenül kényelmesek, s közben nem kell úgy tennünk, nem szabad azt a hamis látszatot keltenünk, hogy azok használata irányváltást, értékváltást jelentene. Azzal az örök dilemmával kell szembenéznünk, amit az idő folyton újratermel: változó időkben kell-e változnunk, vagy minden maradhat a régiben? S ha változnunk kell, ha hallani véljük az idő szavát, akkor a változásnak milyen méretűnek kell lennie? Másképpen fogalmazva: tudjuk-e, akarjuk-e, szabad-e úgy szemlélni a politikát, mint egy várótermet, előszobát, ahol csak üldögélni kell csendben, nem föltétlenül felemelt fejjel, várni kell mozdulatlanul, ha lehet úgy, hogy senkit ne zavarjunk, mert egyszer, előbb vagy utóbb, úgyis beszólítanak.
Nehéz kihívások elé néztünk az elmúlt egy évben, és nincs semmi okunk azt gondolni, hogy holnaptól ez meg fog változni.
Ellenzékben lenni nem tragédia, bár egyetlen politikai alakulat sem erre szokott készülni, nincs benne semmi drámai, különösen akkor nincs, nem lenne különösebb gond ezzel, ha a mi társadalmunkban érvényes lenne az az elv, hogy megszerzett jogokat nem vonnak vissza, azok gyakorlását nem korlátozzák, nem keresnek buta ürügyet arra, hogy például miért kell olyan közigazgatási átszervezést kitalálni, amely nemcsak a nyelvi jogok gyakorlásának szab gátat, de a nemzeti kisebbség teljes kiszolgáltatottságát is előre vetíti. Szóval nem lenne semmi gond ellenzékben politizálni egy olyan társadalomban, amelyben a többség-kisebbség viszonyát a kölcsönös tisztelet és együttműködés őszinte szándéka hatja át, és ennek természetesen a kölcsönös bizalom az alapja.
Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az elmúlt húsz esztendőben rengeteg munkánkba, sok-sok erőfeszítésbe került, hogy egy ilyen társadalom irányába az első lépéseket megtegyük. Néha élt bennünk az az illúzió, hogy ha már egyszer elindultunk ezen az úton, akkor nem lehet visszafordulni, s nem is lesz senkinek érdeke: sem a többségi társadalomnak, s még kevésbé a kisebbségben élő közösségeknek. Mostanában viszont egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy ez nincs így. És egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a megszerzett jogok megőrzése legalább akkora kihívás ma, mind az esetleges továbblépés.
Szóval alaposan megváltozott a világ körülöttünk. Ez a változás nem csak abból áll, hogy a kisebbségi érdekvédelmet ma ellenzékből kell ellátnunk, hisz ilyen még volt – huzamosabb ideig a kilencvenes években -, hanem abból is, ahogy stratégiát váltottak valahol. Valahol több helyen is!
Vegyük sorra ezeket!
A megszerzett jogok korlátozására újabban az igazságszolgáltatás intézményeit kezdték használni. Ez politikai perverzitás. Ott, ahol a törvények őrzői ülnek, ott születnek a törvény szellemiségével és gyakran betűjével ellentétes döntések. A Mikó-ügytől a székely és magyar zászlós perekig, a nyelvhasználattól a diszkrimináció kiforgatásáig számtalan példát sorolhatunk ide.
Ezzel párhuzamosan, ugyancsak az igazságszolgáltatás intézményein keresztül próbálják azt üzenni nekünk, hogy magyar ember ne próbáljon teljes jogú állampolgárként élni, mert a meghurcoltatástól a börtönig bármire számíthat. Az igazságszolgáltatás döntéseit pedig nem illik, különösen politikusok részéről, bírálattal illetni, mert azt rögtön befolyásolásnak, beavatkozásnak minősítik a hivatásos ás megélhetési óbégatók. És milyen célja lehet az olyan akcióknak, ha nem a megfélemlítés vagy erőfitogtatás, esetleg egy időben mindkettő, amikor a titkosszolgálat tisztje az RMDSZ politikusait látványosan, feltűnően követi, lefotózza, lefilmezi és provokálja. Nem tartom valószínűnek, hogy azért cselekedne így, mert rajongói hevületében a saját fotóalbumát kívánja teljesebbé tenni.
És közben azt sem mondhatjuk, hogy a román politikai pártok között a nemzetiségi kérdést illetően jelentős különbség lenne. Ugyanannak a pártnak a polgármestere az egyik városban partnerünk a magyar napok megszervezésében, maga is részt vesz az eseményeken, dicséret és köszönet érte, miközben egy másik város polgármestere, ugyanabból a pártból, itt Marosvásárhelyen a magyar kulturális rendezvényeket kitiltja a városból, a város határain kívülre száműzi, mert úgy tudja, hogy amennyiben mi ragaszkodunk nemzeti identitásunkhoz, etnikai feszültséget gerjesztünk, mert számára az a jó magyar, aki csendben van, lehajtja a fejét, nem kér semmit és nem akar semmit.
De ez igaz a másik oldalra is, a kormánykoalícióra: miközben a kormányfővel tisztességes párbeszédet tudunk folytatni, az Alkotmány módosítására tett javaslataink jelentős részére empátiával válaszol, addig párttársai magyarellenes törvénykezdeményezések garmadával riasztgatnak bennünket, és prefektusainak egy része a magyar polgármesterek hivatásos feljelentőivé szakosodott.
Ilyen körülmények között kellett és kell a kóskárolyi közösség építés szellemi örökségét tovább éltetni, ilyen társadalmi és politikai kontextusban kell a bethlengábori imperatívuszt követni.
A csíkszeredai Kongresszus utáni napokban még szinte biztosra lehetett venni, hogy ebben az évben alkotmánymódosításra kerül sor, amit rögtön követni fog egy átfogó közigazgatási reform, amit csak régiósítás néven emlegettünk.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség egy teljes, az alaptörvény minden fejezetére kiterjedt javaslatcsomagot tett le a Parlament asztalára. Olyan körülmények között, hogy nélkülünk is megvolt, megvan az a többség, amivel az Alkotmány módosítását ki lehet hozni a Parlamentből. Magyarán, nincs, nem volt szükség ránk, mégis sikerült olyan párbeszédet folytatni a kormányzó koalíció vezetőivel, amelynek eredményeként néhány fontos javaslatunkat elfogadták.
Az első cikkely kiegészült egy olyan bekezdéssel, amely a nemzeti kisebbségeket államalkotó tényezőnek ismeri el. Sikerült elfogadtatni a kulturális autonómia alkotmányos garanciáit, illetve a közösségi szimbólumok szabad használatának is megteremtettük az alkotmányos védelmet. Azt is el kell mondani, hogy nem sikerült elfogadtatni a különleges státusú régiók létrehozásának Alkotmányos feltételeit.
Ma már nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy a következő egy esztendőben biztosan nem lesz Alkotmány-módosítás. Egyik szemünk sír, a másik meg nevet. Sír az egyik szemünk, mert azt, amit én komoly jelzésnek tartok, nem föltétlenül áttörésnek, de a mentalitásváltás komoly jelének, az előbb említett javaslatokra gondolok, azok egyelőre az asztalfiókba kerültek. És nevet a másik szemünk, mert elmarad az a közigazgatási reform, a régiósítás, amely a mi önkormányzati erőnknek a megtizedelésével járt volna.
Még a nyár elején kezdeményeztünk egy átfogó decentralizációs törvényt, amely a szubszidiarítás elvének gyakorlatba ültetésével a központi kormányzattól elvéve a közösségek kezébe adta volna az őket érintő döntések egy igen széles körét. A nyár folyamán a kormány is bejelentette, hogy decentralizációs elképzeléseit még ebben az évben életbe lépteti. Ismét párbeszédet kezdeményeztünk erről a témáról a kormánnyal, és minden túlzás nélkül állítom, hogy a napokban elfogadott törvény a mi kezünk nyomát is magán viseli. A mi tervezetünk a kormány által felelősségvállalással elfogadott törvénynél átfogóbb volt, de én ellenzékből is készséggel elismerem, mert így tisztességes, hogy az elmúlt sok-sok esztendő legmélyebb hatalomátadására kerül sor. Az önkormányzatok erősebbek lesznek, nagyobb hatáskörökkel rendelkeznek, és a döntések közelebb kerülnek a helyi közösségekhez. Ezt mi támogattuk, és nem szégyen kimondani, hogy jó szívvel tettük.
Innen, ettől a mikrofontól is szeretném megköszönni minden egyes kollégának a gyors és alapos munkát. Itt ismét érdemes megismételnünk: ennek a tervezetnek az elfogadása nélkülünk is ment volna. Az a tény, hogy heteken keresztül tárgyaltunk, hogy a javaslataink jelentős része a törvényben helyet kapott, azt mutatja, hogy mind a szakértelmünket, mind a politikai szerepünket, azt, hogy egy nemzeti közösségek képviselünk, komolyan veszik.
A politikában a sikerhez nem elég a tiszta ész, a hűvös ráció, a logikus okfejtés. Szükség van a szívre, szükség van az érzelmekre is. Azonosulni egy programmal, egy céllal, egy szervezettel, magunkénak tudni, bízni benne, elhinni, hogy képes a közösségi akarat felmutatására és képviseletére, mind-mind szükséges ahhoz, hogy a munkánkat sikeresen végezhessük.
A csíkszeredai Kongresszusunkon olyan dokumentumokat fogadtunk el, és olyan programot szavaztunk meg, amelyek szerves folytatását jelentik az elmúlt 23 esztendőnek. Nem változtattunk irányt, nem változtattunk eszköztárat, nem gondoljuk azt, hogy csodavárásra kell berendezkedni, s azt sem gondoljuk, hogy a mi munkánkat helyettünk más el akarja, vagy el tudja végezni. Ebben az időszakban a prioritásokat is újra kellett fogalmaznunk. Ez a világ legtermészetesebb dolga.
A fejlesztési régiók átalakításáról már évekkel ezelőtt törvénykezdeményezést tettünk le a Parlament asztalára. Miután kiderült, hogy a kormány nem lesz képes átfogó közigazgatási átalakításra, a fejlesztési régiók átszervezését tűzte napirendre. Javasoltuk, hogy a mi tervezetünket vegyük elő, és azt tekintsük kiindulási pontnak. Ugyanakkor azt a meggyőződésünket is elmondtuk, hogy bármilyen átalakításra csak akkor kerülhet sor, ha népszavazáson kérdezzük meg a polgárokat, hogy mit gondolnak a változtatásról, hisz az minden egyes embernek, családnak, közösségnek az életét közvetlenül érinti és befolyásolja. Ezért kezdeményeztünk aláírásgyűjtést a népszavazások kiírása végett. Azt tapasztaltuk, hogy a szó szoros értelmében néhány nap alatt sikerült hat megyében közel kétszázezer aláírást összegyűjtenünk. A közösségi akarat felmutatásán túl ez jól és elég pontosan jelzi, hogy a mi törekvéseink egybecsengenek a választóink akaratával. Itt ismét a köszönet hangján kell szólanom mindazok irányába, akik aláírásukkal támogatták a Szövetség kezdeményezését, és azok irányába, akik részt vettek a munkában.
A Nagy Menetelés is ezt a célt szolgálta: megmutatni, hogy amit mi mondunk, amit politikai célként felmutatunk a programunkban és a napi üzeneteinkben, az a közösségünk akarata. Ezért vettünk részt a szervezésben, és ezért vettünk részt a menetelésen is. Azt mondom, hogy helyesen cselekedtünk, s bár egy 53 kilométeres szakaszon jelenlévő százezres nagyságrendű tömegben lehettek és voltak olyan üzenetek, kijelentések, amelyekkel nem tudunk azonosulni, összességében sikeresnek tekinthetjük a háromszéki rendezvényt. A mi üzenetünk az volt, hogy sem régióátszervezést, sem autonómiát nem valaki ellenébe képzelünk el, hanem valakikért. Nem akarunk senkitől semmit elvenni, senkit nem akarunk megfosztani semmitől, mert amit mi kérünk, az nem olyasmi, hogy el kell venni másoktól, másokat meg kell rövidíteni, hanem csupán annyit jelent, hogy a mi dolgainkról mi magunk akarunk dönteni. És azt is elmondtuk, hogy ezt a célt kizárólag politikai eszközökkel és a román társadalommal folytatott párbeszéd és az ők meggyőzése révén kívánjuk elérni. Nem mondtunk mást, mint ami a Szövetség programjában szerepel, nem mondtunk mást, mint amit a közösségünk akar. Ennek kapcsán más irányról beszélni, az eddigi eredmények feladását és új időszámítást emlegetni, igazságtalan dolog.
Az elmúlt hónapok semmilyen formában nem a vagy-vagy dilemma elé állították a Szövetséget. Nem tartom életszerűnek azt a felvetést, mely szerint vagy politizálunk a parlamentben, az önkormányzatokban, vagy menetelünk. Azt mondom, hogy az is-is helyzet sokkal inkább igaz. Egyik eszköztárunkat kiegészítjük olyan eszközökkel, amelyeket ez a szervezet még használt. És valószínű, hogy az élet még teremthet olyan helyzetet, amikor használnia kell.
Azok a kívülről bekiabálók, akik azt a hamis látszatot keltik, s ahhoz még ideológiai alapot is próbálnak fabrikálni, hogy a tömbben élő magyarok törekvései ellentétesek az interetnikus környezetben vagy a szórványban élő magyarok érdekeivel, vagy fordítva, hogy Székelyföld nincs tekintettel más régiókra, esetleg hogy a szórványban élők visszafogják Székelyföldet, nem járnak el helyesen. Szerencsétlen kísérletnek tartok minden ilyen próbálkozást.
Én ennek pontosan az ellenkezőjét állítom. Azt mondom, hogy végső soron egymást erősítjük, egymásnak képesek vagyunk kölcsönösen reményt és erőt adni. S ezt nem csak mondom, hanem tapasztalom is. Figyelünk egymásra, szolidárisak vagyunk egymással, kiegészítjük egymást, mert nincs egyetlen nagy igazság, ami kizárná a sok kis igazságot. A mi sok igazságunkból áll össze az a mozaik, amely attól szép és tartós, attól erős, hogy a kötőanyag közös, hogy az illesztések találnak, hogy harmóniát sugároz. Mondhatnám azt is, hogy a kulturális autonómia a területi, vagy regionális autonómiával alkot teljes egészet, egyik nem zárja ki a másikat, hanem kiegészíti azt. Arról persze nincsenek illúzióim, hogy ma éppen milyen esélye van egyik vagy másik tervünk megvalósításának. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy mozdulatlanul állunk és csodára várunk.
De lássuk, milyen feladatok előtt állunk?
Számunkra és a romániai magyarság számára a következő időszak legnagyobb kihívása a jövő évi európai parlamenti választások. Mától kezdődően hivatalosan is elkezdjük a felkészülést a fél év múlva esedékes választásra. A cél: megőrizni képviseletünket az európai parlamentben. Ehhez hoznunk kell a szokásos formánkat, ami a jelölteken és a programon kívül szervezést, kőkemény munkát és mozgósítást jelent. Ez mindenkinek a feladata és a felelőssége. Ez alól a munka alól senki sem vonhatja ki magát. Nem engedhetjük meg, hogy a romániai magyarság képviselet nélkül maradjon. Nem könnyű terep az európai politizálás, ezt néhány esztendő alatt megtapasztaltuk. De ha nem vagyunk ott, akkor a mi dolgainkat ott senki sem fogja képviselni. Mert másoknak más dolguk van, más céljaik, más prioritásaik. Az európai polgári kezdeményezésünket elutasította a Bizottság. És mégis van egy óriási eredményünk: a kezdeményezés körül sikerült egy olyan előzmények nélküli európai nemzeti kiseb

Sabin Gherman: történelmi régiókat, autonóm Székelyföldet – Interjú
A múlt szombati autonómiakonferencia egyik legszínesebb előadója Sabin Gherman közismert publicista, a Transilvania Live televízió igazgatója, műsorvezetője volt. Regionalizmusról, Erdélyről, székelyföldi autonómiáról, magyarok és románok egy- másra utaltságáról szóló előadását többször taps szakította meg. Nem véletlen, hogy az előadót több média is megszólaltatta. Sabin Gherman lapunknak is nyilatkozott.
– Ön a Transilvania Live regionális televízió igazgatója, mely csatorna a nevével is jelzi: felvállalja az erdélyi régió gondolatát...
– Természetesen kulturális értelemben vett vállalásról van szó, azt szeretnénk megmutatni, ami jó Erdélyben. És azt hiszem, bőven van, amit. Hiszen rengeteg közösség él itt, románok, magyarok, romák, szlovákok, szászok, már amennyien maradtak – az interkulturalitás pedig előnyére válik a régiónak, gazdaggá teszi.
– Kolozsvárról miként látszik, létezik-e erdélyi identitástudat, erősödött-e ez az elmúlt években? – Létezik erdélyi identitástudat, csak van egy gond ezzel. Létezik ugyanis külön erdélyi román identitás, és külön erdélyi magyar identitástudat. Interkulturalitás szempontjából ez rendjén is lenne – de közös mozgalmak, az Erdélyért való együttes kiállás vonatkozásában már problematikusabb. Mert világosnak kell lennie mindannyiunk számára: a románok a magyarok nélkül semmit nem tehetnek Erdélyért, és magyarok románok nélkül úgyszintén. Ráadásul közös történelmünkben nincs sok jelentős mozzanat, amely elválasztana bennünket, annál több, ami összeköt. És nem hiszem, hogy létezik ma Erdélyben olyan őshonos román, aki gyermekkorában csak románokkal játszott, vagy olyan magyar, aki gyermekként csak magyarokkal volt együtt.
Ezt a tapasztalatot kellene valamiképpen meghonosítani a politikában, kultúrában, társadalmi életben, mindenben. A recept egyszerű: bíznunk kell egymásban. Mondok egy történetet: a nyáron a családommal néhány közép-kelet-európai országban jártunk, Magyarországon, Ausztriában, Szlovákiában. A fiam életében először Komáromban, Szlovákiában látott Hunyadi János-szobrot. Apa, kit ábrázol? – kérdezte. Azt válaszoltam, ő egy olyan román, aki nagy tiszteletet vívott ki Magyarországon, földesúr volt, nem pedig rabszolga, mint ahogy történelemből tanítják. És nem értette, miért nem ezt tanítják neki, miért nem mondja el senki a történelemórán, hogy például a Hunyadi nevéhez fűződő diadal emlékére szólnak minden délben a templomok harangjai. A tanügyi rendszer feladata lenne ez.
Egy másik példa: egy fiatalember írta nekem: Sabin úr, miért van az, hogy december elsejére az iskolák olyan soviniszta dalokkal és nacionalista versekkel készülnek, amelyek Erdély elszakadását féltő, a magyarok diszkriminálását célzó eszmékből erednek? Szerintem azért, mert Bukarest egyáltalán nem bízik a perifériában, Erdélyben. Ez érthető, hiszen vaj van a fejükön. Csak megemlíteném, 1932-ben a hatalmas gazdasági világválság idején egész Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság adta. Ha évtizedeken át lopsz, számíthatsz arra, hogy egyszer valaki kérdőre von.
– Születőben-e a kölcsönös bizalom az erdélyi magyarok s románok között? – Sajnos, még nem eléggé érettek sem a románok, sem a magyarok. Egyre többen, persze, akik igen, mindkét oldalról, de cselekvőleg még nem merik felvállalni. Amikor lesz bátorságuk felvállalni ezt a gondolatot, akkor megalakul majd az erdélyiek pártja. Amelynek vezetősége három nemzetiségű, a belső dokumentumok három nyelvűek lesznek, hiszen Ioan Slavici is ekképp mutatott rá a közös Erdély szépségére: a románt Bună ziuával, a magyart Jó napottal, a németet Guten Taggal köszönthetjük. A régiós identitásra jó példa lehetne a Bajorok Pártja Németországban, akik 41 éve felismerték és azóta érvényesítik saját régiójuk érdekeit. Jöhet a baloldal, jöhet a jobboldal kormányozgatni, ők úgyis cselekszik a magukét. Nekünk is ezt kellene megértenünk. Ha megértjük, jó, ha nem, akkor várunk újabb ezer évet, tartunk még ezer szemináriumot, jöhet még ezer akadémikus, még néhány olyan naiv, mint én, még olyan újságírók, mint ön... – Ön szerint eljön-e az idő, amikor magyarok és románok együtt lépnek fel Erdélyért?
– Azt hiszem, nincs már messze, jelenleg a helyzet egy nyomás alatt levő edényhez hasonlítható. Az alapvető nézetkülönbségek ugyanis nem románok és magyarok között vannak, hanem magyarok és magyarok, illetve románok és románok között. Itt vagyunk Székelyföldön, és nagyon jó az, hogy van politikai verseny a magyarok szavazataiért. A magyarságnak nagyon jó vezetője Orbán Viktor, aki megmutatta, hogy a termőföld nem eladó, és lehet úgy is kormányozni, hogy közben nem szipolyozod ki azt az embert, aki már rengeteg átszervezést és átmenetet elszenvedett.
Az Európai Néppárt bukaresti kongresszusán két emlékezetes kijelentést jegyeztem meg, az egyik Angela Merkel német kancellártól származik, aki szerint a fejlődés nem uniós direktívához kötött, a gazdasági növekedés a vállalkozók szabadságán és kreativitásán múlik. A másik fontos gondolatot Orbán Viktor mondta: fel kell készítenünk közösségeinket egy válság utáni történelemre. De szerintem a magyarok és románok között, mikor egymást szólítják meg, a párbeszéd őszinte.
Ami nem őszinte, az a magyarok és magyarok, illetve románok és románok közötti dialógus. Ezen kellene változtatni. Ráadásul mindenki úgy érzi, saját közössége megosztott, a másik pedig egységes. Amikor Székelyföldre jövök, sokan mondják, itteniek, hogy mi, magyarok megosztottak vagyunk. Kolozsváron meg fordítva: a románok érzik úgy, hogy megosztottak, bezzeg, a magyarok egységesek. És ez valamiképpen megmérgezi az identitástudatot, anélkül pedig jobb, ha nem is beszélünk regionalizmusról.
– Miként látja a kormány régiósítási elképzeléseit?
– A fejlesztési régiók kialakításakor, 1998-ban súlyos hibát követtek el: nincs regionális identitás és nincs átadott hatáskör. Ma éppen Liviu Dragnea kormányfőhelyettesre bízták a régiósítást, aki az ország legszegényebb megyéjének, Teleormannak volt a tanácselnöke. Olyan is az identitása. Pedig a megoldás nagyon egyszerű volna: a történelmi régiók mentén kellene megvalósítani a régiósítást.
Tehát legyen máramarosi, crişanai vagy partiumi régió, Erdély, Bánság, Havasalföld, Olténia, Bukarest, Dobrudzsa, Moldva, Bukovina. Három régiót pedig különleges jogállással kell felruházni – éppen, mint Olaszországban –, mindeniket a saját adottságai, értékei alapján. Ilyen lenne a Duna-delta, a maga természeti-környezeti adottságaival, Székelyföld a kulturális sajátosságaival, és a hihetetlen vendégforgalmi potenciállal rendelkező Zsil-völgye. És, miként Olaszországban, minden régiónak meglenne a saját költségvetése, rögzítenék, mennyit kell befizetni az államkasszába, mennyi kell a külügyre, a hadseregre, országos kiadásokra, és persze, meg lehetne állapítani egy szolidaritási alapot, ha például Vaslui megye gyengébben áll, akkor áldozunk azért, hogy jusson pénz a rászorulókra – de közvetlenül oda jusson a pénz, ne Bukarestben halássza el valamely pártközeli cég.
Minden egyéb maradna a helyi közösségeknél, mint Dél-Tirolban vagy Spanyolországban. Mert most minden úgy működik, hogy bukaresti lobbi nélkül semmire nincs pénz. A román állam ráadásul állandóan úgy viszonyul Székelyföldhöz, mintha az nem az ország része lenne, hanem meg kellene hódítani. Brătianu miniszterelnök például Erdély és Románia egyesülését követően azonnal háromezer embert küldött Székelyföldre, hogy lássák, ki ott a főnök. Közismert az is, hogy 1986-ban a Román Kommunista Párt marosvásárhelyi vezetője 22 800 ember betelepítésére kért engedélyt bukaresti feletteseitől, hogy többségbe kerüljön a román lakosság. Tehát állandóan úgy viszonyulnak Székelyföldhöz, mintha nem hinnék el, hogy az része Romániának.
Ezért is ez a sok vacakolás, ahelyett hogy biztosíthatnák számukra az autonómiát. Az pedig nem igaz, hogy Székelyföld nem tudná eltartani magát Bukarest támogatása nélkül. Nemrég volt erről kimutatás: az állami költségvetésbe befizetett 100 euró adó után Maros megye 68-at, Hargita és Kovászna megye nagyjából nyolcvanat kap vissza. De Teleorman például, Dragnea miniszterelnök-helyettes megyéje 148, Vaslui megye pedig 152 eurót. Ki meri állítani, hogy rendjén van ez?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása (Konferencia Sepsiszentgyörgyön)
A múlt szombaton Sepsiszentgyörgyön tartott autonómiakonferencián politológusok, történészek, többnyire egyetemi tanárok járták körül az autonómia és regionalizmus témakörét, fogalmakat igyekeztek tisztázni, támpontokat nyújtani az erdélyi magyarság autonómiaküzdelméhez, lehetőségekre és veszélyekre hívták fel a figyelmet. Összeállításunkban az elhangzottakat ismertetjük részletesen, természetesen a teljesség igénye nélkül.
Mindenkinek mást jelent?
Fontos az autonómiafogalom tartalmával kapcsolatos zavar tisztázása, annak végiggondolása, milyen érveket lehet felhozni az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek indoklása mellett – vezette fel előadását Salat Levente kolozsvári egyetemi tanár. Az elmúlt években megtapasztalhattuk, amikor politikusok beszélnek az autonómiáról, nagyon nehéz eldönteni, hogy mire gondolnak: használják ezt a kifejezést az önrendelkezésre, önkormányzatiságra, hatalommegosztásra, politikai autonómiára és megosztott szuverenitásra egyaránt, s tulajdonképpen mindenki azt ért alatta, amit akar. Ez azonban nem erdélyi sajátosság, Matti Wiberg már 1998-ban úgy fogalmazott, hogy az autonómiafogalom népszerűsége éppen annak sokarcúságára vezethető vissza, és az erdélyi magyar autonómiamozgalom szereplőinek is érdeke volt ezt a sokarcúságot fenntartani. Salat szerint, ha ma valaki felmérést készítene arról, mit jelent az erdélyi magyar embereknek az autonómia, lesújtó képpel szembesülne. Ez a sokféle értelmezés rávetült a román partnerekkel való kommunikációra is, ők a lehető leghátrányosabb, legelégtelenebb jelentést csatolták a fogalomhoz.
Salat előadása következő részében példákkal igazolta, hogy az autonómiafogalom egyértelmű tisztázásában a nemzetközi szakirodalom sem segít, elismert szakértők igen különböző álláspontokat képviselnek. Az erdélyi magyarság azonban nagyon sok, a szakirodalomban is használt fogalmi elemmel rendelkezik, de egyértelműen levonta a következtetést, hogy konszenzus nélkül elképzelhetetlen az autonómia elérése.
Salat Levente szerint az igazi nagy gond, hogy autonómia kérdésében az erdélyi magyarság sokkal kevésbé rendelkezik befolyással, mint gondolja magáról. Az előrelépés érdekében négy irányba kellene megszervezni a kommunikációt: szükség lenne egy, a román közvéleményt megcélzó stratégiára, eddiginél sokkal célratörőbb mozgósításra, ki kellene alakítani az autonómia működtetéséhez, fenntartásához szükséges kompetenciákat, és szükség volna a nemzetközi közvéleményt megszólító stratégiára is. Elérni: ha már nem támogatnak, legalább ne akadályozzanak.
Jó tanácsok, példák
Nincs az autonómiának egyértelmű meghatározása, senki nem tudja pontosan, mit jelent, még egyetemi körökben sem – erősítette meg a Salat Levente által elmondottakat Sergiu Constantin, aki tíz éve dolgozik tudományos kutatóként Dél-Tirolban. Az autonómia összetett, rugalmas és alkalmazható fogalom, értelmezése szerint létezik területi és nem területi. A XX. században két paradigmaváltás is történt az autonómiákkal kapcsolatosan. Ma több mint 60 működik világszerte, és ázsiójuk ismét emelkedőben. A legrégebbi autonómiát 1921-ben hozták létre az Aland-szigeteken, a II. világháború után azonban az egyéni jogok kerültek előtérbe, nem a kisebbségi jogok, de még ilyen körülmények között is sikerült létrehozni 1946-ban a Dél-Tirol autonóm tartományt – igaz, nagy segítségükre volt, hogy az erről szóló, Ausztria és Olaszország közötti megállapodást csatolták a párizsi békeszerződéshez. A hidegháború után ismét előtérbe került a kisebbségi jogok kérdése, ám többnyire személyi jogokként, autonómiáról nincs szó, és nem születtek erre vonatkozó, kötelező jogi normák, létrejött azonban néhány ajánlás, dokumentum, amelyek felhasználhatóak – magyarázta.
Sergiu Constantin kitért arra is, milyen tényezők befolyásolhatják pozitívan, illetve negatívan az autonómiák kialakítását. Kedvező időszak a rendszerváltások, a különböző átmenetek kora, az alkotmány reformjának ideje, az, ha a nemzetközi közvélemény aktívan támogatja, de előny, ha kis területen, kevésbé népes kisebbségi csoportot érint, és nagyobb eséllyel létrehozható demokratikus hagyományú jogállamban. Felhívta a figyelmet, hogy nem szabad kizárólag etnikai autonómiát kezdeményezni, szerencsésebb egy régió önrendelkezését kérni, amely minden ott élő népcsoportra vonatkozik, és nem jó az sem, ha az adott területen két nagyjából azonos arányú különböző nemzetiség él, illetve ha elkezdődik a vita a szuverenitásról. Az autonómia kialakításának folyamatába minél több szereplőt be kell vonni, így jöhet létre egy sokak által elfogadott, szolid alap. Nagyon fontos az is, hogy alkotmányos jogi háttere legyen, amelyet nem változtathatnak kényükre-kedvükre a különböző ideológiájú parlamentek. Az utólagos vitákat, konfliktusokat elkerülendő jó pontosan meghatározni a hatásköröket. Leszögezte: az autonómia nem jelenti a központi hatalomtól való megszabadulást, hanem segít a hozzá fűződő viszony ésszerű kezelésében.
Eötvös József és a nemzetiségi kérdés
Tematikájában kicsit kakukktojásnak számított az előadásfolyamban Demeter Attila kolozsvári történész, egyetemi előadótanár értekezése Eötvös József nemzetiségi nézeteiről. Európa keleti felében a nemzetiségi kérdés nem Trianonnal keletkezett, Magyarországon valamiféle megoldást nyújtott rá az 1868-as nemzetiségi törvény, melynek létrehozatalában nagy szerepe volt Eötvös Józsefnek, ő számított az 1848–1868-as időszakban a kérdés legfontosabb szakértőjének, szaktekintélyét a szerbek, szászok és szlovákok is elfogadták. Eötvös nézeteinek idők során történő változásait, politikai fő művében, az Uralkodó eszmékben kifejtett meglátásait ismertette Demeter Attila. Ebben a munkájában, de később is Eötvös elutasítja a „kikerekítés”, azaz a területi autonómia gondolatát, de végül mégis hajlik arra, hogy a Magyarországon élő nemzetiségeknek felajánlja az önkormányzatiság valamilyen formáját.
Minden régiónak sajátos autonómiát
Vasile Docea temesvári történész, egyetemi tanár Bánság esetében mutatta be a történeti diskurzus és a helyi identitástudat alakulását. Kiemelte: minden térségben más és más, különböző regionalizációs megoldásokat kell alkalmazni, nem lehet ugyanolyan kritériumok szerint megszervezni az összest. Bánsági vonatkozásban példákkal is igazolta, hogy a területen élő szászok, magyarok és románok történészei más-más diskurzust folytattak, ugyanazokat az eseményeket mindenikük sajátos szempontjai szerint tálalta. A szászok civilizáló hatásukra fektették a hangsúlyt, a magyarok a liberalizmus mítoszára, a románok pedig arra, hogy történelmi joguk a térség elrománosítása. Mindezek dacára sikerült közös elemeket is azonosítania: kiderül, a regionális azonosság felülírja az etnikai hovatartozást. Éppen ezért meglátása szerint Bánságban könnyebben kialakítható lenne a területi autonómia, mint Székelyföldön, ugyanis egy ilyen régió akkor tud jól működni, ha egyik népcsoport sem érzi kisebbségben magát, és ez ott az erős regionális identitás miatt adott. Úgy vélekedett, számos régió létezik Romániában, amely más-más szempontok alapján kaphatna autonómiát, Bánság és Székelyföld mellett elnyerhetné ezt a státust Galac és Brăila térsége vagy akár Dobrudzsa is.
Történelmi hagyományok és a regionalizáció
Bakk Miklós kolozsvári egyetemi tanár gesztusként románul tartott előadásában a Román Ókirályság és Erdély gyökeresen eltérő államépítési tradícióiból vezette le a mai nagyon különböző viszonyulást a regionalizációhoz. Két szerző, Miroslaw Hroch és Michael Hachter elméleteit segítségül hívva mutatta be, hogy a két térségben miként alakult ki az államiság szerkezete. A Román Ókirályságban előbb alakult ki az állam, csak azt követte a nemzetépítés, míg Erdélyben – hasonlóan a Közép-Kelet Európai államok többségéhez – a már kialakult nemzetek alakítottak önmaguk számára államot. Ezzel magyarázható, hogy Románia Erdélyen kívüli részein úgy vélték, az állam tudja kiteljesíteni a nemzetépítést, a regionalizációt pedig ennek egyik eszközeként értelmezik. Erdélyben azonban az állammal szembeni politikai közösség újraértelmezéseként tekintenek a régiókra.
Történelmi visszatekintéssel igazolta: nagyon különböztek Erdély és az Ókirályság kormányzási formái. (Erdélyben, íratlan alkotmánya szerint nagyon fejlett, jól intézményesített közvetett kormányzás működött, az Ókirályságot elsősorban uralkodói rendeletekkel irányították, sokkal szegényesebb volt politikai felépítése.) A Román Ókirályságban a közvetett kormányzás gyengébben intézményesített változata működött, melyet Alexandru Ioan Cuza reformjai alakítottak át közvetlen kormányzássá, és ez vált nemzetépítővé. Ez volt annak a központosított államnak az elődje, amely ha regionalizál is, azt a nemzetépítésért teszi. Erdélyben a közvetett kormányzásnak volt hagyománya, arra volt igény, hogy a regionalizálás a közösségi elemet hozza előtérbe. Ma sokan mondják, hogy a regionalizáció nem egyéb, mint a „helyi báróságok” visszaállítása, ezek pedig nem egyebek, mint az Ókirályság államfelépítéséből örökölt hűbérbirtokok. Erdélyben ezzel szemben elkezdtek megszületni azok a politikai mozgalmak, amelyek közösségi alapú regionalizációt szeretnének. Persze, ez nem jelenti a teljes különbözőséget, hisz helyi bárók Erdélyben is vannak – fogalmazott Bakk Miklós.
Tanulságos példák
Szász Alpár Zoltán politológus, a Kolozsvári Politeia Társaság elnöke a különböző európai autonómiaformákat vizsgálta azoknak a demokráciamodelleknek a szemszögéből, melyekben létrejöttek. Reprezentatív példákat nem lehet bemutatni az autonómiák világából, annyira sokfélék, hogy nincsenek olyan esetek, amelyek mások számára reprezentatívak, de vannak olyanok, amelyek tanulságosak lehetnek.
Feltérképezte az autonómiák létrehozatalának lehetőségeit is. Székelyföld estében kiemelten kell figyelni a magyar többség és itt élő román kisebbség viszonyára, ez mértékadó lehet a román többség és magyar kisebbség együttélésére nézve, erről megfeledkezni hiba – mondotta. Kitért arra is, hogy Székelyföldön minden tényező adott egy autonómia kialakítására.
Azonos szlovák és román reflexek
A Felvidékről érkezett Őry Péter, a Pro Civis Polgári Társulás elnöke a szlovákiai magyarok helyzetét mutatta be. A történelmi visszatekintés után a közelmúlt eseményeit vázolta, előadásából kitetszett: a szlovák és a román nemzetállami reflexek nagyon hasonlóan működnek. A szlovák alkotmány kirekesztő, megfogalmazói másodrendűnek tekintették a más etnikumú állampolgárokat, tételesen is megjelenik benne: az ország területén élő különböző nemzetiségek érezzék együvé tartozásukat. „Nem együvé tartozunk, csak legyen meg az az érzésünk, hogy olyan, mintha” – hangsúlyozta az előadó. 1998 és 2000 között olyan módon alakították át nyolc megyésre az ország közigazgatását, hogy egyetlen tartományban se legyen 25 százalék fölött a magyarok aránya. A 2001-es választásokon a magyarok összefogtak, és az öt megyében, ahol élnek, jó eredményt értek el, Nyitra megyében sikerült többséget megszereznie a Magyar Közösség Pártjának (MKP), négy évvel később azonban a szlovák pártok egyesítették erőiket, a magyarok nem tudták megismételni korábbi sikerüket, majd a szlovák kormány is gondoskodott erről, úgy módosította a választási körzeteket, hogy ez többé ne is legyen lehetséges.
Szlovákia jó példa arra, mennyi hátránnyal jár, ha a megyéket mesterségesen, nem a történelmi határok mentén hozzák létre, ma már szlovák szakértők és politológusok is nyíltan elismerik ezt – egyikük egy tévévitában mondta el: a megyésítés politikai döntés volt, és a magyarok ellen irányult. „Vívják ki Székelyföld autonómiáját, és lehet, ezzel nekünk is segítenek” – zárta előadását Őry Péter
Partiumi próbálkozások
APartiumi autonómiatörekvésekről Szilágyi Ferenc egyetemi adjunktus beszélt; próbálják bevinni a közbeszédbe az autonómia, a regionalizmus fogalmát, de az út elején járnak, inkább kérdésfelvetések vannak, válaszok még nincsenek. Egy jól működő régió akkor jöhet létre, ha kifelé az elválasztás, belül pedig az együttműködés jelenik meg hangsúlyosan, Partium esetében számos olyan tényező létezik, melyek szinte törvényszerűen adnák önálló régiós státuszát: Bukaresttől távol, az ország szélén helyezkedik el, természetes választóvonalak (a Kárpátok) határolják, nyugati irányban nyitott földrajzi szempontból mesterségesen létrehozott, de egyre légiesebbé váló államhatár a választóvonal, de a határon átívelő vonzáskör szintén előnyös, segítheti a térség nyugati irányú gazdasági integrációját. Vannak fékek is, melyek az önálló, autonóm régió létrejöttét akadályozzák: ilyen a több nemzetiségű lakosság, ami nagyon megnehezíti az egységes regionális öntudat kialakulását, de nincsenek történelmi előzmények sem, csak rövid ideig volt önálló tartomány, és nehézség az is, hogy két párhuzamos társadalom létezik, a magyar Partium és a román Crişana, a kettő között semmiféle kapcsolat nincs, a két közösség egymással szemben határozza meg magát. Éppen ezért nagy dilemma számukra, hogyan képzeljék el a partiumi autonómiát. Mindenképpen területi és nem etnikai alapon határoznák meg, és kétnyelvű lenne. Szerkezetileg Székelyföld sokkal kevésbé koherens, mint Partium, de a nagyon erős helyi identitástudat teszi sokkal előrehaladottabbá az itteni folyamatot – fejtette ki Szilágyi Ferenc. „Hatalmas kihívás áll előttünk az elkövetkezőkben, az identitáserősítés. Úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas, felépült erőművet, amely teljesen működőképes, csak nincs meg a kritikus tömeg, hogy beinduljon a reakció. Ha ezt el lehetne érni, úgy gondolom, már magától működne a többi” – fogalmazott a váradi előadó.
Szótár kultúránk megismeréséhez
Az autonómiakonferencia központi témájához, a román–magyar párbeszédhez közvetlenül kapcsolódó kiadványt mutatott be Péntek János kolozsvári egyetemi tanár, nyelvész, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) elnöke. A Magyar–román kulturális szótár rólunk szól, román nyelven román partnereinknek – mondotta, hiánypótló kiadványról van szó, ilyen jellegű könyv még nem jelent meg, pedig tulajdonképpen rég esedékes és szükséges lett volna – fogalmazott. Hasznos és fontos információkat közvetít a magyar kultúráról azoknak, akik nem ismerik a magyar nyelvet, több mint háromszáz szócikkben, írásban közlik a legfontosabbnak ítélt tudnivalókat. A szótár alapfogalmakat ismertet, a Bibliától a hungarikumokig (Béres-csepp, Rubik-kocka), és műfajához illő módon indulat- és érzelemmentes, nem offenzív és nem defenzív – hangsúlyozta Péntek János, aki azt is elmondta, négy évvel ezelőtt kiadták a mostani könyv párját, a Román–magyar kulturális szótárat, amely a román kultúrát mutatta be a nyelvet nem ismerő magyar olvasóknak.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés csillaga
Eléggé tudathasadásos állapotok uralkodhatnak a szociáldemokraták soraiban, avagy a párt jelenlegi, ifjabb nemzedékének vajmi kevés tudomása van arról, hogy nagy elődeik annak idején milyen egyezségeket, megállapodásokat kötöttek, és ezek mit is tartalmaznak. Persze, az is előfordulhat, hogy a politikai alakulat képviselői és legfőbb vezetői szándékosan nem akarnak emlékezni az egykoron történtekre, s cselekedeteiket kizárólag a napi pártpolitikai és a személyes érdekek határozzák meg. Merthogy a szociáldemokratákat állítólag Tőkés Lászlónak idén júliusban, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen tett felvetése – miszerint Magyarország vállaljon védhatalmi státust Erdély felett, ahogyan azt Ausztria tette Dél-Tirol felett – bőszítette annyira fel, hogy Victor Ponta párt- és miniszterelnökkel az élen kezdeményezték a volt temesvári lelkésznek, az 1989-es forradalom huszadik évfordulója alkalmával az államelnök által adományozott állami kitüntetés visszavonását.
Kissé érthetetlen, hogy miért szakadt el éppen most náluk a cérna, hiszen Tőkés László valójában semmi különöset, rendkívülit és szokatlant nem mondott a szóban forgó kijelentésével. Mindezt Tabajdi Csaba – aki paradox módon éppen ahhoz a határokon átívelő ideológiai csoportosuláshoz tartozik, amelynek romániai hívei a kitüntetés visszavonását kezdeményezték – nos, ő sem győzte több alkalommal is hangsúlyozni. Az EP-képviselő már októberben kiállt Tőkés László mellett, a román kormányt pedig önmérsékletre, illetve az eljárás lezárására szólította fel. A magyarországi szocialista politikus az ügy kapcsán kiadott nyilatkozataiban, a Magyarország és Románia között az 1990-es években létrejött alapszerződés egyik szerzőjeként nyomatékosan hangoztatta, hogy szerinte a dokumentum lényegében tartalmazza azt, amiről Tőkés László a nyáron Tusnádfürdőn beszélt, azaz biztosítja Magyarország anyaországi jogosítványait, mintegy védhatalmi státusát a romániai magyarság érdekében. Ugyanakkor Tabajdi azt is hangsúlyozta, hogy az alapszerződés nem zárja ki a kisebbségek kollektív jogait, valamint a különböző autonómiaformákat. Mindehhez csupán annyit tennék hozzá, hogy az 1996. szeptember 16-án, Temesváron keltezett alapszerződést Horn Gyula magyar és Nicolae Văcăroiu román miniszterelnökök írták alá. Az a Nicolae Văcăroiu, aki az országot 1992 és 1996 között irányító szocialista kormány első embere volt!
Nos, hát ennyit egy kétharmados többséget élvező kormánypárt politikai következetességéről, ígéreteiről és komolyságáról. Mindennek fényében meglehetősen furcsa tehát, hogy miért éppen Tőkésnek ez a kijelentése verte ki a biztosítékot a szocialisták háza táján, és tulajdonítottak ennek éppen most ekkora jelentőséget? Másrészt pedig érdekes módon az senkit sem zavar, hogy a szocialista csillagtulajdonosok között jogerősen elítélt személyek is vannak, akiktől hivatalból el kellett volna venni a kitüntetést, lásd például a börtönt is megjáró Adrian Năstase volt szociáldemokrata párti kormányfőt.
A végső döntés meghozatala Traian Băsescu kezében van, aki annak idején méltónak találta Tőkés Lászlót a kitüntetésre, és a Románia Csillagrend érdemrend lovagi fokozatát adományozta a volt temesvári lelkésznek az 1989-es forradalomban játszott történelmi szerepéért. Emlékeztetésképpen jegyezném meg, hogy ugyancsak az ő nevéhez kötődik a kommunizmus elítéléséről szóló jelentés elfogadása, amelyet egyik nyilatkozatában 2004 óta tartó államelnöki mandátumának egyik legfontosabb állomásának tekint. A kérdés ezek után csupán az, hogy Băsescu vajon képes lesz következetes maradni önmagához?
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi magyarok visszatelepedése – egy hiányzó stratégia
Nemzedékemnek legalább kétharmada kivándorolt külföldre, főleg Magyarországra. Ezzel általában így vannak a hatvanas, hetvenes években született erdélyi magyarok. Vannak osztályközösségek, amelyeknek tíz százaléka sem maradt az országban. Nagyon sokan elmentek, közülük nagyon kevesen jöttek vissza. Eközben számos külföldi találja vonzónak Kolozsvárt, és telepszik meg városunkban.
Olyanok, akik nem itt nőttek fel, nincs semmi érzelmi kötődésük, tudásuk, gyermekkori élményeik, barátaik e térségből, felfedezik maguknak az országot, városunkat, többen is úgy döntenek, hogy letelepednek, s ha kell, megtanulják a hivatalos nyelvet is. Beszéltem már románul Kolozsváron tanuló vagy üzletelő arabbal, franciával, de még ekuádori kecsua anyanyelvű (kémikus) indiánnal is. Elég sokan vannak, akik jól érzik magukat nálunk, jó befektetési lehetőségeket látnak itt, de ezek közt sajnos elenyésző azon magyarok száma, akik valaha innen mentek el.
Valami nem működik. Hiszen elég sok a kivándorolt magyarok közt is a vállalkozó szellemű egyén. Magyarországi kutatások szerint az érettségivel rendelkező erdélyi emigránsok tekintélyes része később ott a vállalkozói réteget gyarapította. Általuk azt a mobilis réteget vesztettük el, amely mostanra itthon valószínűleg a kis- és középvállalkozóinkat, egy erős polgárságot, a középosztályunkat adná.
Társaságuk hiányát érezzük. Ottani tapasztalatuk, kapcsolataik, de még a puszta „statisztikai ittlétük” is hasznára válna mindannyiunknak. Ma ezeknek a nemzedékeknek a gyermekei iskolások, egyetemisták, de nem itthon, hanem külföldön. A mi iskolásaink száma pedig elkezdett rohamosan apadni, tanintézményeink évek óta létszámhiánnyal küszködnek. A valaha nagy számú külvárosi magyar osztályokból ma alig maradt hírmondó.
Olvasom a megyei főtanfelügyelőségnek a múlt tanévről szóló kiértékelő tanulmányában (Stare şi calitatea învăţământului preuniversitar clujean. Raport anual 2012–2013. Inspectoratul Şcolar Judeţean Cluj. 103.–104. oldal), hogy Kolozs megyében összesen 203 idegen, illetve román állampolgársággal rendelkező iskolás kérte tavaly külföldi tanulmányainak elismerését, hogy itthoni tanintézményekben folytathassa tanulmányait (80 elemista, 68 általános iskolás, 55 líceumi diák). Ebből 14 olyan külföldi állampolgár, akinek nincs román állampolgársága is: 2 magyar, 2 kanadai, 3 német, 3 olasz, egy-egy kínai, török, argentin, illetve belga állampolgárságú. Az arányok valószínűleg hasonlóan lehangolóak lehetnek más észak-erdélyi megyékben is, délen pedig még rosszabbak – Székelyföld kivételt képez.
Ezrével jönnek évente a külföldi diákok Kolozsvárra tanulni (főleg orvosi, fogorvosi, illetve gyógyszerészeti szakra). Jönnek Afrikától Ázsiáig, Nyugat-Európától Amerikáig mindenhonnan, de én még nem hallottam olyanról, hogy a kitelepedett magyarok csemetéi is felfedezték volna, hogy Kolozsváron, ahonnan származnak, van egyetem, ahova megéri eljönni tanulni. Nem állítom, hogy nincsenek vagy nem lehettek elszigetelt esetek, de számuk elenyésző lehet. Ezzel szemben egyes külföldi országokból, mint például Tunéziából több százan jönnek minden évben, de akár a fejlett Nyugatról is elég sokan jelentkeznek itteni egyetemekre. Mind olyanok, akiknek semmilyen kolozsvári kötődésük nincs.
A városunkból kitelepedők közt messzemenően felülreprezentáltak a magyarok. Ezek többnyire Magyarországra mentek, de a visszatelepedő iskolások fenti rangsorában mégis csupán ötödikek. A magasan kiugró listavezetők a Spanyolországból és Olaszországból hazatelepülő szülők gyermekei (spanyolországi tanulmányait 90, az olaszországit 55 gyereknek honosították). Magyarországi tanulmányait 5 diáknak ismerték el (ez megegyezik a kanadai és a németországi sikeres kérvényezők számával).
Miért olyan elenyésző a visszatelepedő magyarok aránya?
Pontos statisztikai adataink nincsenek, de némi ismereteink vannak az elmúlt évek népmozgásairól, ezek tükrében megkockáztatok néhány feltételezést. Így például azt is, hogy a más nyugati országokból visszatelepedők közt elenyészően kevés lehet a magyar. A magyar migráció nagy hulláma a rendszerváltás környékén zajlott le, a román legalább tíz évvel később. A magyar migránsoknak többnyire Magyarország volt a célpontja, s mivel nyelvi nehézségekkel nem szembesültek, itt jobban integrálódhattak. A román migrációs hullám nagy része 10-15 évvel később indult be, és többnyire ez sem kivándorlási céllal, hanem elsősorban átmeneti vendégmunka jelleggel. Az útnak indulók közt kevesen voltak, akik teljes családdal, azaz gyermekestől vágtak neki az új hazának. Ezek az egész családos távozások, vagy akár a kétlaki életre való berendezkedés többnyire későbbi döntések eredménye. Közöttük is voltak erdélyi magyarok, akik, ha tehették, Magyarország helyett ekkor már inkább Nyugat-Európába igyekeztek, de ők is ezt inkább csak átmeneti vendégmunkának fogták fel az első nekirugaszkodáskor.
Azt figyeltem meg a Nyugatra emigrált erdélyi magyar ismerőseim körében, hogy egy részük, ha már visszatelepedésben gondolkodik, inkább csak Magyarországig merészkedne vissza. A fiatalok rendszerint végleg, a nyugdíjasok pedig, akik jobban integrálódtak Nyugaton, inkább kétlaki élet formájában.
Hosszú elemzések tárgya, hogy egy hosszabb időtartamra szóló, vagy véglegesnek szánt országváltás eldöntésekor melyek azok a tényezők, amelyek vonzzák, illetve taszítják a potenciális migránsokat. Hogy szűkítsük a kört (és mert a kivándorlás okai sokkal evidensebbek), a teljesség igénye nélkül tegyünk egy kísérletet arra, hogy tapasztalataink alapján feltérképezzük: a kitelepedett erdélyiek esetében melyek a visszatelepedés főbb pro és kontra érvei. Az általános országos jellemzőkön túlmenően Kolozsvár némi sajátosságokkal is bír, megpróbálok ezek közül is néhányat beazonosítani, s ahol lehet, a visszatelepedés célpontját a városra szűkíteni, hogy a kapott kép ezáltal is élesebb legyen.
Számos kivándorolt ismerősömmel, osztálytársammal, barátommal találkoztam az elmúlt években és elég sokan panaszkodtak – főleg a magyarországiak – az új, választott országukra. Panaszkodnak a jelenlegi magyarországi közhangulatra, a gazdaság hosszú ideje tartó stagnálására, kiábrándultság-, otthontalanság-, vagy ha úgy tetszik, idegenségérzetüket hangoztatják. Legtöbbször felteszem a kérdést: miért nem jönnek haza?
A családosoknál az egyik hazatelepedés elleni érv, amit a legtöbbször hallok, az az, hogy gyermekeik miatt nem tudnak már visszajönni, hiszen őket már semmi nem köti ide, s ráadásul a román nyelvet is meg kéne tanulniuk, amit egyáltalán nem beszélnek. Pedig az sem lehetetlen vállalkozás, hiszen vannak erre is példák. Megtanulni egy új nyelvet vagy egyáltalán újra megszokni a magyar után a román nyelvi, kulturális közeget valóban nem könnyű. De nem is lehetetlen. A fenti iskolai statisztikákat nézve, szintén az az érzésem, hogy állhatnánk jobban is. Ismertem meg olyan tősgyökeres egyesült államokbeli fiatal amerikait is Kolozsváron, aki románul és magyarul is beszélt. (Eleinte csak bulikban láttam a világutazót, aki az itteni hangulatot, életérzést élvezte, majd a lassanként kiépített stabil üzleti vállalkozása, megélhetése is idekötötte). Helyszűkében nehéz lenne itt felsorolni az előnyöket, de a kétnyelvű közeg, az interkulturális tapasztalat a későbbiekben sok mindenben előnyére válhat egy fiatalnak (további idegennyelv-tanulás, interkulturális készségek és kompetenciák kialakulása, stb. de még a kollektív identitástudatra is pozitív hatással lehet).
Magyarországról visszatelepedni – ha leszámítjuk a humán értelmiségi alkalmazottakat – ma már nem jelent olyan nagy különbséget anyagi szempontból. A visszatelepedő ismerőseim közt volt olyan is, aki elmondta, itthon jobban keres, mint ha Magyarországon maradt volna. A válság előtti pár évben Románia nagyon sokat fejlődött, ebben az időben – közvetlenül a Gheorghe Funar utáni időszakról van szó – a feltételek Kolozsváron is adottak voltak a fejlődéshez. Ugyanekkor viszont Magyarország szinte stagnált, a két ország közti gazdasági fejlettségbeli különbség lényegesen csökkent. Magyarországon a lakosság és az ország is nagyon eladósodott, azok, akik a korábbi életszínvonalat megszokták, ezt nagyon nehezen élik meg, ami az egyre romló a közhangulaton is érződik.
Nyugaton persze más a helyzet, azt az életszínvonalat belátható időn belül itthon nem fogjuk elérni. Nyugatról inkább csak vállalkozni éri meg hazajönni, mivel itthon újdonságnak számít az, ami ott már bejáratott, illetve induláshoz elegendő lehet a kisebb tőke is (kilencvenes években többen is jöttek haza Magyarországról is úgy, hogy az ottani alkalmazottként megspórolt pénzükből itthon jól menő kisvállalkozást indítottak).
Tudom, hogy egy ott befutott saját vállalkozást nem lehet egyik napról a másikra áttelepíteni. De számos esetben (vállalkozóknál vagy akár multiknál dolgozó) magyarországi ismerősöm esetében tapasztaltam azt, hogy nem is érdeklődnek ez irányba. Úgy is mondhatnám, hogy bárhova, csak haza nem jönnének.
A másik hasonló gazdasági vonal a romániai letelepedésre, amikor egy Nyugatról errefele terjeszkedő multi alkalmazásában jön valaki területi képviselőként. Egyelőre ilyen pozícióban levő visszatelepedett kolozsvári magyarról sajnos még nem hallottam.
Rossz emlékek, megaláztatások, szegénység helyszíne
Szintén visszatartó erőnek számíthat, hogy sok kivándoroltban még mindig élnek a kitelepedést kiváltó okok kellemetlen emlékei. Elsősorban a szegénység, a magyarellenes jogfosztások emléke és a régi rendszer magyargyűlölete (erre adott reakcióként akár a románellenesség is). Még mindig emlékeznek ma is, hogy amikor itt éltek, mennyire lehetetlen volt magyarként karriert befutni számos területen, mennyire távol álltunk attól, hogy teljes értékű emberi életet lehessen élni. A szép gyermekkori élmények, a szoros barátságok, a nagy kalandok mellett sokakban a megaláztatások, a diktatúra elleni tehetetlenség, a kiszolgáltatottság termelte frusztrációk és a nyomor képe még eleven emlékezetükben, számukra Erdély ezeknek is helyszíne. Sokakban ez az Erdély-kép nem ment át a megfelelő változásokon, nem „aktualizálták”, nem igazították a mai valósághoz. Sem gazdasági, sem egyéb téren. Sokan még mindig azt hiszik, hogy Erdély az az elmaradt kis nyomortanya, ahol mindenki mélyszegénységben él, s még a technika is valahol a húsz évvel ezelőtti szinten van.
Így nem csoda, hogy csemetéiket sem akarják ideküldeni tanulni sem.
FOLYTATJUK
HERÉDI ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi magyarok visszatelepedése – egy hiányzó stratégia
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 23-I SZÁMÁBÓL
Transylvania Update
Számtalanszor tapasztaltam, mennyire ámult egy-egy hazalátogató, hogy itt egyeseknek milyen házaik, luxusautóik vannak, milyen pezsgő társadalmi élet zajlik, mennyi minden épült stb. A pezsgő élet kapcsán persze nem lehet elhallgatni, hogy nyáron, amikor az egyetemi tanévnek vége, még mindig elég kihalt a város. Utóbbi pár évben a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata vitt egy kis pezsgést minden korosztály, réteg számára a szünidőben, s az idén a Félsziget is hozott egy kis új színt a fiatalok számára. Ezt leszámítva a hazatérő diákságot nem pótolják a turisták: nincs is mire jönniük, még a helybeliek is elutaznak. Általában nyáron térnek haza rokonlátogatásra a kivándorolt erdélyi magyarok is, és ha nem jól időzítik, akkor egy kihalt várost találnak. Ez csak megerősíti őket abbéli meggyőződésükben, hogy tényleg jól döntöttek, itt már nincs (magyar) élet, nincs is mire hazajönni. Pedig az említett rendezvények, vagy az egyetemi tanév idején valóban óriási a pezsgés, gazdag a kulturális élet, a szórakozási lehetőségek mondhatni világvárosi szintet értek el, s ebben a magyar rendezvények, intézmények is kiveszik részüket.
A jól kereső magas rangú állami alkalmazottak körében még mindig kevés a magyar. (Többnyire a politikailag kinevezettek közt vannak ilyenek, számuk nőhetne, ha a hazatelepülőkkel is bővülne a magyar pártokra szavazók köre.) A magánszféra hódításával már egyre több a jómódú sikeres magyar vállalkozó is. A magánszférának, a gazdaságnak itt is ugyanazok most már a vezérlő elvei, mint bárhol a világon, ahol szabad piacgazdaság van. Az a cég, amelyik nem eszerint működik, elbukik. Persze, mint mindenhol – főleg Kelet-Európában – vannak kivételek: korrupció, állammal kötött gyanúsan előnyös szerződések, közpénzprédálás, de már nem ez határozza meg a gazdasági életet. Az első tíz leggazdagabb romániai vállalkozó közt is van egy magyar, az ötszázas toplistán is egyre több a magyar milliomos.
A tanintézményeinkben ma már régóta nem az a gond, hogy „a román hatalom, a románok nem engednek ezt vagy azt”, hanem az, hogy – főleg a kitelepedettek gyerekeinek hiányában – nincs elég gyerek, fiatal, akivel fel lehetne tölteni az osztályokat, iskolákat. Nemzetiségi, anyanyelvi lehetőségeinket illetően nagyon sok téren az van, amit mi létrehozunk, magyarán, rajtunk múlik. Teljesítményeink, számarányunk függvénye.
A felsoroltakról, s még sok egyéb pozitív változásról, lehetőségekről a kitelepedett magyarok nem tudnak, mert kifele nem kommunikáljuk. Pedig lenne mit. Egyfelől azért nem közvetítjük, mert mi magunk sem vesszük észre, nem tudatosítjuk, mert a jót, a normalizálódást magától értetődőnek tartjuk. Sem magánkapcsolatokban, sem a médián keresztül nem ez jön le a kitelepedetteknek, akiket különben is alaposan lefoglal az új hazába való beilleszkedés, hiszen elég sok hátrányt kell behozniuk. Például a velük egykorúakkal szemben, akik beleszülettek az ottani rendszerbe, ott szocializálódtak, ott örököltek stb. jócskán van mit törleszteni információ, anyagiak terén. S abból a kevésből, ami itthonról eljut hozzájuk, amire odafigyelnek, abban sokszor inkább az önsajnálat a domináló. A hazaiak részéről emögött taktikai megfontolás is van: az anyagi segítségvárás a politikai, intézményes, vagy akár a személyközi kapcsolatoktól.
Mi sem ésszerűbb a további közösségi jogok kikényszerítése céljából, mint segítségért folyamodni a nemzetközi fórumokhoz. Nem mondom, hogy nem kell sérelmeinket közvetíteni, Nyugat befolyását, nyomásgyakorlását igénybe venni, ha van rá lehetőségünk. Ez sokszor az innen eltávozottakon keresztüli lobbit is jelenti. Sőt, ezt talán jobban is ki lehetne használni, érdekképviseleti szervezetünk jó pár alkalommal elmulasztotta. De ezek mellett azért fontos lenne a pozitív fejlődéseket is közvetíteni – főleg az eltávozottak irányába.
Milyen emlékképeket erősítünk a kivándorlókban?
Vannak persze olyan múltbeli beidegződések, szokások, amelyek megmaradtak intézményrendszereinkben, s amelyek továbbra is távol tartják a más rendszereket, kulturális mintákat is megtapasztalt potenciális hazatelepülőket. Számos olyan beidegződés van ezek közt, aminek megváltoztatása rajtunk, erdélyi magyarokon is múlik, a mi életünket is keserítik, és amelyek léte továbbra is növeli az elvándorlók számát, nemhogy meghozná a kivándoroltak kedvét a hazatérésre. Az alábbiak inkább a nyugati emigrációra vonatkoznak.
Találkoztam Amerikában olyan kolozsvári magyar tudóssal, aki elmondta, hogy jött volna ő haza tanárnak, de az állást, amire pályázott volna, nem hirdették meg nyilvánosan az itteni magyar intézményvezetők. A külföldön dolgozó magyarországiak is, akikkel találkoztam, ha ez szóba került, akkor egyöntetűen azt vallották, náluk otthon csak akkor találsz jó állást, ha vannak összeköttetéseid. (Ez sokat elárul a kisebb kapcsolati tőkével rendelkező, Magyarországra kitelepedők esélyeiről is).
Székelyföldi szociális munkás végzettségű kollégám Hollandiában szintén a hazai korrupcióra fakadt ki, amikor azt kérdeztem, miért döntött úgy, hogy végleg elhagyja az országot. Mint mondta, azt még valahogy lenyelte volna, hogy itthon a fizetéséből nem tudott félretenni, de azzal telt be neki a pohár, hogy az árvaházban, ahol dolgozott, a magyar igazgatónő rendszeresen megdézsmálta a déli gyümölcs és egyéb árváknak szánt javakat. Rendszeresen telepakolt csomagtartóval ment haza, miközben volt úgy, hogy a gyerekek nélkülöztek. Ez ellen ő és kollégái tehetetlenek voltak, hiszen az igazgatónő magas rangú választott tisztségviselőkkel ápolt szoros kapcsolatot, ami az itthoni viszonyok közt biztos védelmet jelentett volna egy feljelentés esetén is.
Ez a történet jutott eszembe az elmúlt napokban, amikor a hírek szerint Székelyföld egyetlen magyar főügyészét, a gyergyói Majeczki Izabellát két tehénnel, három juhval és két báránnyal vesztegették meg. Ez több mint kínos. Korábban Hans Heidrich az Asociaţia Sighişoara Durabilă (SD) megbízásából készített, famaffiát leleplező cikkében is megemlítette őt (ahogy a székelyföldi románok mellett más magyar intézményvezetőt, tisztségviselőt is megemlít).
A sor hosszú, még lehetne folytatni, ezek csak hétköznapi típuspéldák. A törvénytelenségekben résztvevők, de még a hallgatásukkal cinkostárssá válók is, a döntéshozók, akik valós pályáztatás nélkül alkalmaztak vagy osztottak pénzt, akármennyire is meg vannak győződve döntéseik helyességéről, mind hozzájárultak fogyásunkhoz, tehetségesebb nemzettársaink kitelepedéséhez. Kis közösség vagyunk, ahol hamar terjednek a hírek, látjuk, hogy számos állást nem, vagy csak kamuból hirdetnek meg. A saját erőforrásainkról döntő pályázatok esetében a rendszerváltás óta – mind Budapesten, mind Erdélyben – számos zavaros, konkrét kritériumok és indoklások nélküli döntés született. Ráadásul itthon olyan döntéshozók részéről, akik (a nemzetközi gyakorlattal és a jóérzéssel ellentétben) természetesnek vélték, hogy akár a saját intézményeiknek is oszthatnak pénzeket. Így nehéz elhitetni, hogy az itthoni rendszer működése igazságosabb. Nehéz elhitetni, hogy ha autonómiánk lenne, azaz a mi dolgainkat csakis mi irányíthatnánk, akkor egy hatékonyabb rendszert építenénk ki. És hogy ezért érdemes itt maradni vagy hazajönni, s küzdeni.
Vannak, akik így szocializálódtak, s nem tudnak más mintákban gondolkodni, mint abban, hogy ismerősökben bízzanak, bólogatókat alkalmazzanak, díjazzanak, pénzt osszanak, a kölcsönös szívességek és kényszerek viszonyrendszerében gondolkozzanak, de az az abszurd netovábbja, amikor ugyanezek az arcok fennen hirdetik a fiataloknak az itthon maradás fontosságát. Ugyanilyen hiteltelen, aki elfogadja az ilyen alkalmazást, eleve kapcsolati tőkéjére alapozva tervez karriert, arra, hogy valakinek a hűséges talpnyalójaként meghunyászkodásért kap állást, pénzt, paripát, fegyvert. Az is hozzájárul e merev, kontraproduktív gyilkos rendszer fenntartásához. (Arról nem beszélve, hogy akinek van némi önbecsülése, az munkahelyválasztásával, pályázásaival stb. eleve messze elkerüli még a látszatát is annak, hogy anyuci, apuci vagy az ágyasa stb. révén lett az, ami, hiszen ezek a gyanúk nálunk sokszor még akkor is felmerülnek, ha kevés az alapjuk.)
Ezeket a viszonyokat, módszereket még sok itthoni is már egyre nehezebben nyeli le, nemhogy az, aki hozzászokott egy Nyugati értékrendhez. Ahol a szabályok általában egyszerűek és ésszerűek, mindenkire érvényesek. Az ilyen végképp nem hajlandó újra megszokni ezt. Megszokta, hogy a polgárért van az állam és nem fordítva. Hogy ahol a nyugati mentalitás dominál (azaz a kelet-európaiak még nem épültek be a rendszerbe), ott a felettes emberszámba veszi, kollégának tekinti a cég rangsorában utolsó helyen levő bevándorlót is, nem pedig kiszolgáltatott csicskásnak, akivel szemben kiélheti frusztrációit, erőfitogtató, öncélú főnökösködő hajlamait. Hogy a bürokrata adófizetőt nem alázzák le a finánc, az egészségügy és mindenféle állami intézmény szabályai és bürokratái.
A sikeresség megítélése
Szegénységükben a hazaiak jó része nem is tud őszintén örvendeni a másik sikerének, inkább frusztrációval tölt el sokakat szomszédjuk, a falustársuk, gyermekkori barátjuk sikere.
Az átláthatatlan döntési mechanizmusok, a törvénytelenségek, a klientúraépítések aláásták a rendszer hitelét, így nincs nálunk igazi becsülete annak, aki sikeres, aki meggazdagszik. Akire Nyugaton felnéznek, s rajongás tárgya, őszinte elismerés, megbecsülés övezi, arra itt sokan a háta mögött gyanakvóan tekintenek, irigyelik, tolvajnak vélik, hiszen biztos ügyeskedve, kapcsolatai által, vagy egyenesen lopva szerezhette vagyonát. Ez főleg az idősebbekre érvényes, akik itthon számtalanszor tapasztalták, hogy a becsületes tehetség elbukott, az ügyeskedő, talpnyaló ostoba meggazdagodott. Szerencsére a piacgazdaságban egyre inkább a tehetség számít, s a kétezres években ezért is lett egyre több magyar a sikeres vállalkozók közt.
De a mentalitás lassan változik, s az önerőből lett nyugati sikeres magyar üzletemberhez ez még lassabban ér el ennek híre. Így aki ott már a helyi közösség megbecsült tagja, kétszer is meggondolja, hogy hazajöjjön-e oda, ahol potyalesők hada csak a pénzéért fog barátkozni vele, a háta mögött meg irigyen összesúgnak. Mert van, aki ezt már akkor is érzi, amikor időről időre hazalátogat.
Kasztosodás, társadalmi megosztottság státus, presztízs mentén
Megalázó gesztusok érhetnek a saját nemzettársak irányából is, a mindennapi életben. Megfigyeléseim szerint az erdélyi magyar társadalom élesebben elválik társadalmi osztályok, rétegek mentén, mint például egy nyugati társadalom, vagy épp a román.
Volt olyan Amerikában élő barátom, kettő is, akik ugyanolyan jellegű emlékekre alapozva mondták, hogy nemhogy haza, de még Európa fele sem jönnek többet, hallani sem akarnak Romániáról. Mindketten ’89-ben hagyták el az országot. Itthon mindketten megvetettnek érezték magukat, mert nem értelmiségi pályára készültek (távozni készült mindkettő, ezért értelmetlennek tartották, hogy az itthoni iskolai rendszer által megkívánt fölösleges, lélekgyilkoló magolásába belevessék magukat). Amelyikük a zöldhatáron szökött, kifejtette, mivel ő munkás származású volt, és ő maga is, e kulturális háttérrel kétkezi munkásnak készült, s az is lett, itthon világéletében érezte a kirekesztettséget, az értelmiségiek és szépreményű csemetéik megvetését. Magyarországon és az ausztriai menekült lágerben is érezte magán a menekült stigmát és a szegény „státust”, őt igazán Amerika fogadta be, neki az Egyesült Államok az igazi hazája, ott érzi magát egyenrangú polgárnak, hallani sem akar Európáról. Fura volt hallgatni, mert itthon egy életvidám, bohém, hedonista fiatalként ismertem meg, csak ott beszélt nekem – tíz év utáni találkozáskor –, ezekről az itthoni kellemtelen emlékeiről, benyomásairól.
A rendszerváltás előtt, a gyakorlatban valóban volt egy érzékelhető státusbeli és jövedelembeli különbség az értelmiségiek és a kétkezi munkások közt, továbbá volt egy bizonyos fokú bizalom is a tanügyi rendszerben. Ez konkrétan abban nyilvánult meg, hogy eléggé elfogadott volt jó ideig, hogy képességeik, tudásuk szerint válnak az emberek munkásokká vagy értelmiségiekké. Tehát elég széles körben osztották azt a nézetet, miszerint az akkori rendszerben érdemei szerint válhatott valaki az alacsonyabb vagy magasabb státusú réteg tagjává. Ez a kétpólusú „rend” a rendszerváltás után felbomlott, amiért nem kár, de ami kialakult, az még mindig távol áll a meritokráciától vagy a méltányosságtól. Az egyenlőségérzet, társadalmi szolidaritás helyett inkább újabb frusztrációk jelentek s erősödtek meg. A pénz, az anyagiak felértékelődtek, s a javadalmazás, a vagyonosság már nem a tanulmányi eredményekkel arányos. A tanárok, hivatalnokok, állami fizetésből élő orvosok és más hasonló rétegek mélyen alulfizetettek, státusuk, önbecslésük méltánytalanul alacsony. Az egyetem már nem jelenti a biztos státust, s szinte bárki elvégezheti, ellenben az iskolázatlan vállalkozó is lehet nagyon sikeres. Ma már sokan nem is akarnak továbbtanulni, hiszen még a média is számos olyan sikeres, vagyonával kérkedő személyiséget mutat fel a példaképként a fiatalok számára, akik iskolázatlanok, műveletlenek.
A szabályok kuszábbak lettek, kicsit még vadkapitalizmus van. A nyugati idetelepülők számára furcsamód épp ez lehet az egyik vonzerő. Megvan már a piacgazdaság, de még nem teltek be a felső polcok, sok minden még csak kiépülőben van, nyugati hazájukból át lehet még ültetni sok bevált ötletet vagy a két világ közti (kulturális, fejlettségi, jövedelmi stb.) különbségre is lehet jól jövedelmező vállalkozásokat építeni. Ugyanakkor a pénz megteremti a kellő státust is, ami nekik kedvező. S bár a piacgazdaság megvan, és zajlik a modernizáció, amivel párhuzamosan az elidegenedési folyamatok beindultak, de még mindig maradt az emberközi kapcsolatokban, a mindennapi életvitelben sok minden abból a hagyományos társadalomból, természetességből, amely a bürokratizálódott Nyugaton már csak nyomokban, ha létezik. Egyes nyugatiak számára az, ahogyan sokan nálunk „megélik” az időt, vagy az ember és természet viszonya, a (még) természetes ételek és ehhez hasonló tapasztalatok az elveszett paradicsomi állapot archetípusát juttatja eszébe. Vannak, akik csak az üzletet, az anyagi lehetőségeket látják, de van, aki tudatosan, félúton a két világ közt megpróbálja ötvözni mindkettőből a kellemeset a hasznossal. Az itteni természetességet, balkáni lazaságot, szabadságot részesítik előnyben a hátrahagyott nyugati falanszterrel, az elidegenedett társadalommal, amelyikből megpróbálják az internet és globalizáció révén csak a nekik még tetszőt megtartani, beengedni az itteni életükbe.
HERÉDI ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Amikor a dörzsölt szekusok zöldfülű farkasokon lovagolnak
2009-ben Traian Băsescu a Románia Csillaga Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki Tőkés Lászlót, „bátorságának, méltóságának és példamutatásának elismerése jeléül, a kommunista dikttúraellenes mozgalom elindításában játszott történelmi szerepéért." Az elmúlt három évben öt olyan Tőkés Lászlót támadó cikk köz- zétételét utasítottam el, amelyek a hírhedt Szekuritáte stílusát idézték. Annak a Szekuritáténak, mely már a temesvári események első napjaiban Ceaușescu értésére adta, hogy idegen titkosszolgálatok keze van a dologban. Ezt Ceaușescu el is magyarázta nekünk az abban az időben létező egyetlen órás főműsoridőben.
És mi nem hittünk neki. Egyesek talán igen. De a többség nem hitt neki. És utcára vonult, kitette magát valós vagy képzelt golyóknak. És Ceaușescu nem volt többé. És egy darabig jó volt. És azután rossz, nehéz és bonyolult lett. És akkor valaki elkezdte mondogatni, hogy minden (rossz) Tőkéstől ered.
Bár nem ez volt a szándékuk, ezzel elismerték Tőkés forradalomban játszott szerepét. De ők csak piszkálni akarták, ujjal mutogatni, és mindenkinek a tudtára adni, hogy Romániában Tőkés László a főgonosz. És Doinea Cornea. És Cornelui Coposu. És Mihály király. És a „fogatlan vénemberek", akik államelnökök akarnak lenni.
Teltek, múltak az évek, a NATO-ba és az EU-ba való belépés eltávolította a határok módosításának veszélyét. Immár senki nem beszélhet komolyan szeparatizmusról, unionizmusról, egy másik Romániáról, Magyarországról vagy Besszarábiáról. A politikusok, akik mégis ezt teszik, hülyének néznek bennünket, azt hiszik, nem tudjuk, hogy az EU esernyője alatt „Erdély elvesztésének" veszélye gyekorlatilag nem létezik. Mégis ezt teszik. Ez az ő dolguk. A miénk meg az, hogy elmondjuk, hülyének vagyunk nézve.
Azonban Tőkés egy sajátos probléma. A 89-es eseményeket túlélő Szekuritáté sosem bocsátotta meg a magyar lelkészt. Soha. Kezdetektől fogva mindent a nyakába róttak, mindent, amivel egy, a diktatúra éveiben Romániában élő embert akkoriban meg lehetett vádolni. Az első Tőkés-ellenes szócső CVT (Corneliu Vadim Tudor) volt és az ő Nagy Romániája. Még egy disznótelepen sem létezik, vagy létezhet valaha annyi gané, mint amennyit ez a folyóirat Tőkés nyakába zúdított. Mondanom sem kell, mindezt bizonyítékok nélkül. A Szekuritáté örült, hogy rendelkezésére állt egy felület, ahol kifejezhette véleményét, és még fizetett is érte. Ugyanezt teszi a mai napig.
Napjaink Tőkése sem lett kevésbé kényelmetlen számukra: a mai napig a magyarok területi autonómiájának ördögét festi a falra. Ennek lehetetlensége és megvalósíthatatlansága nem akadályozza meg Tőkést, hogy abban, hogy tovább prédikálja eszméit, minthogy a többi 19 millió román állampolgárt sem akadályozza meg semmi abban, hogy az ötös lottó megnyerésében reménykedjen. Viszont innen, Tőkés László első számú közellenséggé tételéig hosszú az út. Túl hosszú ahhoz, hogy egy fiatal kormányfő ilyen gyorsan megtegye.
Ma (2013. augusztus 22-én) Victor Ponta miniszterelnök, aki azt állítja, hogy kint volt az Egyetem téren, levelet intézett Traian Băsescu államelnöknek, amiben Tőkés kitüntetésének visszavonását kéri. Miért? Nem tudom, azt viszont igen, hogy Tőkés nem a románságáért és nem a Szekuritáte értékeinek propagálásáért kapott elismerést. Az érdemrend, megkésve ugyan, de elismerte az olyanok, mint jómagam vagy Victor Ponta Ceaușescu diktatúrája alóli felszabadításában játszott szerepét.
Mint korábban mondottam, minimum öt Tőkést rágalmazó cikk publikálását utasítottam el. Ezek közül háromban az állt, hogy Tőkés a Szekuritáte informátora volt. A Szekuritáte Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács ezeket nem erősítette meg, így nem hozhattam nyilvánosságra. A másik két írás tele volt pletykákkal, amik valószínű a fiatal kormányfő fülébe is eljutottak. Ő kész ténynek, én – a forrásra való tekintettel – semmibe vettem azo- kat. De én csak egy szerencsétlen újságíró vagyok, távol az angolszász szabványoktól, de legalább van jóérzésem.
Az én karrierem nem szekusoktól függ. Azoktól, akik 23 éve töretlenül próbálják elintézni Tőkést azért, mert bejelentés nélkül bebaszott nekik. Tőkés László szerepe a '89-es forradalom elin- dításában megkérdőjelezhetetlen. Ezért teljesen megérdemelten kapott kitüntetést Băsescutól. Visszavonni tőle magyarságáért nemcsak ostobaság lenne, hanem annak a ténynek a megerősítése is egyben, hogy Victor Ponta ezúttal is csak mások tollával tud ékeskedik, mint ahogy azt doktori disszertációjában is tette.
Szerző: Patrick André de Hillerin, Cațavencii
Fordította: Kerekes Gyula, vhegy.com
Erdély.ma

Beindult a Magyar Társasjátékosok Romániai Szövetsége
Hivatalosan is bejegyezték Magyar Társasjátékosok Romániai Szövetségét (MATRISZ), amely ennek alkalmából Kolozsváron tartotta nyitórendezvényét a hétvégén. Az egyesület tagjai jelképes tagsági díj fejében játszhatnak a legkülönfélébb társasjátékokkal. A szövetség rendszeresen szervez játékalkalmakat Marosvásárhelyen és Kolozsváron.
Építeni a közösséget, alternatívát nyújtani az igényes szórakozásra: ezek a Magyar Társasjátékosok Romániai Szövetségének (MATRISZ) legfontosabb célkitűzései – jelentette ki Csucsák István elnök a nemrég megalakult szövetség kolozsvári nyitórendezvényén. Hozzáfűzte: terveik szerint tevékenységüket Erdély-, sőt országszerte kiterjesztik, céljuk „visszahozni az emberek életébe a személyes kapcsolatokat.”
Csucsák István a Krónika kérdésre elmondta: a társaság bejegyzését hosszas szervezés előzte meg, fél évbe került amíg valamennyi engedélyt beszerezték, mintegy egy hónapja jegyezték be hivatalosan az egyesületet. „Azért is tartottuk meg ezt a kolozsvári nyitórendezvényt, hogy bejelentsük a nagy közönségnek: létezünk vagyunk” – magyarázta.
Mint mondta, egyesületük már korábban is szervezett rendezvényeket a társasjátékok kedvelőinek Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön is, az újdonság abban rejlik, hogy most már bejegyzett jogi személyként tehetik meg mindezt. Kérdésünkre elmondta: csak a kolozsvári Agape étteremben megtartott hétvégi nyitórendezvényen 70 különböző tábla- és kártyajátékot próbálhattak ki a résztvevők.
Hozzáfűzte, igyekeznek a külföldön megjelent legújabb társasjátékokat is behozni Erdélybe, a Carcassonne és Catan nevű stratégiai társasjátékokból például világbajnokságot is szerveznek, így értelemszerűen, helyi és országos bajnokságok is vannak.
Csucsák István ugyanakkor elmondta: a szövetséghez csatlakozó játékosok évi harminclejes tagdíjat fizetnek. Amint rámutatott, az összeg szimbolikusnak is tekinthető, ahhoz képest, hogy több száz lejes játékokkal is játszhatnak a tagok. A játékokat ugyanis az egyesület szerzi be, a helyszínt is ők biztosítják.
A tagdíjakon kívül pályázati forrásokból illetve támogatásokból tartja fenn magát az egyesület. Kérdésünkre kifejtette: Marosvásárhelyen kéthetente, míg Kolozsváron havi egy társasjáték estét szerveznek, a tagság bővülésével azonban ezek az alkalmak is gyakoribbá válhatnak, folyamatosan várják a jelentkezőket. Az érdeklődők az egyesület Facebook-oldalán tudhatnak meg bővebb információt, de a közeljövőbe a www.matrisz.ro internetes oldaluk is elindul.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Erdővidéki polgármesterek a községvezető mellett
Kiállnak az erdővidéki polgármesterek a huszonkilenc napos előzetes letartóztatásba helyeztett Sikó Imre mellett. Az elöljárók azt kérik, hogy Sikó szabadlábon védekezhessen, ennek érdekében már félezer aláírást gyűjtöttek össze. Mint mondták, hisznek a bölöni polgármester ártatlanságában és a román igazságszolgáltatásban.
Bölön község polgármestere, valamint a közbirtokosság vezetője és annak fia – szerda este – egy tettlegességig fajuló nézeteltérésbe keveredett a bölöni rendőrőrs vezetőjével és annak helyettesével.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke és az RMDSZ megyei vezetője, Klárik László, Sepsiszék-Erdővidék szenátora, Márton Árpád, parlamenti képviselő, Váncza Tibor, az RMDSZ erdővidéki ügyvezető elnöke, az erdővidéki polgármesterek és egy bölöni tanácstag is részt vett azon a hétfői sajtótájékoztatón, melyet a Sikó- ügy kapcsán tartottak.
„A rendőrség hitele válságban van. Sok esetben a rend őrei azt a látszatot keltik, hogy nem a közösség érdekeit védik. Előbb-utóbb megtörtént volna ez az eset, ha nem itt, máshol. A rendőrséggel szemben a helyi közösségek többször megfogalmazták már panaszaikat” – mondta Klárik László, Sepsiszék-Erdővidék szenátora. Leszögezte, elvárják, hogy tegyenek rendet, mert visszás a helyzet „ha egy jogállamban, a közösség által megválasztott elöljárónál nagyobb becsülete van egy kihelyezett rendőrnek”.
Tamás Sándor hangsúlyozta, a történelem nem szerdán kezdődött és ennek tudatában fontos kivizsgálni az előzményeket. Ebben az esetben az ügy nyilvánossá tétele segíthet a legtöbbet. Az elöljáró rámutatott, hogy ha a lakosság félelem nélkül együttműködik és vállalja tanúvallomását, az ügyben nagy előrelépés történik. Bölön községnek a rendkívül bonyolult etnikai összetétele ellenére (45,68% roma, 35,82% magyar és 13,68% román) Sikó Imre polgármester tíz éves községvezetői munkája során közösség bizalmát és támogatását élvezte. Hodor Béla, Bölön alpolgármestere elmondta, hogy eddig mintegy 550 aláírás gyűlt össze azért, hogy Sikó szabadlábon védekezhessen.
Ugyanakkor Márton Árpád arról tájékoztatott, „ahhoz, hogy valaki előzetes letartozásba kerüljön, három tényező – illetve ezek egyike kell fennálljon: az illető újabb bűncselekményt fog elkövetni, mint egy bűnszövetség tagja megszökhet az országból, illetve fennáll a veszélye, hogy eltünteti a terhelő bizonyítékokat”. Ebben az esetben itt egyik tényező sem áll fenn – nyomatékosította Márton. Viszont azt, hogy a rendőrök nincsenek felfüggesztve és nyomást gyakorolnak a lakosságra, az egyik tanácsos és az alpolgármester is megerősítette. „Miért nem foganatosítják ugyanazokat az intézkedéseket a rendőrök ellen is, mint a polgármester ellen?” – tették fel a kérdést. Az erdővidéki polgármesterek is úgy vélekedtek, hogy nincs megfelelő kommunikáció az önkormányzatok és a rendőrség, illetve a re rendfenntartók és a lakosság között. Kérik, hogy az incidensben szereplő rendőröket helyezzék el Kovászna megyéből.
Váncza Tibor hangsúlyozta, hogy Sikó Imre nem egy köztörvényes bűnöző, hanem egy harmadik mandátumánál lévő, nyugodt, kiegyensúlyozott ember, aki „nem érdemli meg ezt a procedúrát, amin átesik”. Az erdővidéki polgármesterek, helyi önkormányzati képviselők és Orbán Bara Gábor, a Területi Közrendészeti Hatóság titkára számolt be az eset előzményeiről.
Az elöljáró és a rendőrőrs vezetője közötti viszony régóta feszült, mert az őrsvezető szigorúan kezeli a kihágásokat, azonban sok esetben nem tett eleget hivatali kötelességeinek és tizenkét évig használta jogtalanul, ingyen az orvosi szolgálati lakást. Ez utóbbi esetben törvényszéki felszólítást kapott a kiköltözésre. A kifogások orvoslásáért november 20-án megszervezték a rendőrséget felügyelő Területi Közrendészeti Hatóság ülését, ahol Sikó Imre, a közbirtokosság elnöke és a roma közösség képviselői is felrótták a sérelmeiket a rendőröknek. A tettlegesség azután következett be.
Orbán Bara Gábor, a rendőrséget felügyelő hatóság titkára bemutatta azt a 32 tanúvallomást tartalmazó iratcsomót is, melyben szemtanúk számolnak be a tettlegesség előzményeiről. Eredetileg mintegy hatvan vallomástevő jelentkezett, de egy részüket feltételezhetően megfélemlítették. Olyan panaszokról is tudomást szerezhettünk melyekben a rendőr elkobozta egy illető favágógépét és csak 700 lej ellenében válthatta ki, egy másik személy a személyazonosságiját válthatta meg 200 lejért. „Tény, hogy a törvény előírja, hogy a személyazonossági igazolványt mindig magunknál kell tartanunk, de egy, a kaszájával a mezőre induló embert biztos nem lehet leigazoltatni. Megbüntetni lehet” – magyarázta Bara.
Racolta Alexandru bölöni önkormányzati képviselő szerint ötven éve nem volt konfliktus a nagyon színes etnikumú községben, így a közösség felháborodott a történések kapcsán. Az atrocitásnak vannak szemtanúi, de megfélemlíthetők, mert a rend őrei nincsenek felfüggesztve. Ott járőröznek Bölön utcáin – hangzott el.
Sikó megfellebbezte a 29 napos előzetes letartóztatásról szóló ítéletet, az ügyben november 26-án délelőtt születik döntés – tudtuk meg a törvényszék munkatársától. Tóth Zsigmond rendőrségi szóvivő közölte, hogy a bölöni rendőrök ellen nem érkezett feljelentés. A rendőrségen belső kivizsgálás folyik az ügy kapcsán.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro

R. T.
IRODALOM ÉS HATALOM
Még egyszer az író-besúgókról, Bottonival, Könczeivel, OJD-vel
Állambiztonsági szempontból is használható irodalmi elemzések, kedélyes csevejek a szekus tiszttel, jó kapcsolatoknak köszönhető bombasiker - a legismertebb esetekről beszélgettek az ötvenes-hetvenes évekből, egy pohár bor mellett.
Írók és hatalom viszonyáról, a jól ismert esetekről és személyes benyomásokról beszélgetett szombat este a Bulgakovban Stefano Bottoni, Könczei Csilla és Orbán János Dénes: azokról az írókról és sztorikról, amelyekről már olvashattunk vagy hallhattunk, konferenciákon vagy szintén kocsmákban, de mindig van helye a tovább-beszélésnek, újabb árnyalatok megvitatásának. Jelen írás nem a teljes beszélgetést adja vissza, csupán néhány téma mentén összegzi az elhangzottakat.
Bottoni három esetre tért ki alaposabban: Sütő Andrásra, Szilágyi Domokosra és Mikó Imrére, akiknek kollaborálási története más és más. Sütő András – aki a „nagy átmenetben” felnőtt generációhoz tartozik, azok közé, akik nagyon gyorsan beálltak a kommunista pártba – például azért írhatta meg később az Anyám könnyű álmot ígért, mert a jelentéseivel ennek kedvező hatalmat és pénzt szerzett magának. Jelentéseit nem a Securitaténak, hanem egyenesen a párt felső vezetésének küldte, ami
még kényelmesebbnek is bizonyult később,
amikor ’89 után mindenki a besúgókat kereste, a pártvezetéssel való közvetlen kapcsolatokat kevésbé. A 300 ezres példányszámban megjelent, és egyáltalán megjelent könyv akkora hatással bírt így, amilyenről másképpen nem álmodhatott volna. Az a Sütő, aki 22 évesen már főszerkesztő volt, és az irodalmi alapnak nevezett intézmény tagja is, később megírhatta az 50-es évek falusi osztályharcát, immár kritikus szemszögből, még ha benne is volt implicite, hogy azért ma jobb.
Sütő generációjával vagy a hozzá hasonló emberekkel kapcsolatban Bottoni azért kiemelte, hogy a szegény családból származó gyerekek kiszolgáltatott helyzetben voltak, nem volt olyan tudásuk, alapjuk, ami ellenszerként szolgálhatott volna; a mozgalom sodorta őket. Részben ez is vezethetett oda, hogy olyasmiket tesznek, amit később nehéz megmagyarázni, Sütő esetében ez a Földes László-ügy, amelyet nem is próbált igazából magyarázni, inkább csak elfeledtetni.
Szilágyi Domokosról még nehezebb beszélni, mivel költészetet elemezni még nehezebb, mint prózát, vallja Bottoni. Az ő történetében, amelyet először 2006-ban ismertettek a sajtóval, azt tartotta a legdöbbenetesebbnek, hogy mennyire fiatal volt: az ötvenes években 19-20 évesek,
gyakorlatilag gyerekek súgják be egymást,
náluknál nagyobb játékokba kényszerítik bele őket.
Bottoni jelenleg Mikó Imrével foglalkozik, akinek az esete különbözik Sütőétől vagy Szilágyiétól. Míg az előző kettő „noname” családból származik, Mikó tekintélyes unitárius család szülötte, jogász, majd "horthysta" képviselő és már fiatalon jelentős művet ír, nyelveket beszél. A háború után szovjet fogságba esik, itt megtanul oroszul, és hazaérkezése után a nyelvet kezdi tanítani. Szeretettel beszél az orosz (nem szovjet) népről, irodalomról, miközben egyetlen oroszul tudóként fél Kolozsvárnak ő fordítja a szovjet propagandaszövegeket, közvetítővé vélik, de az ideológiához nincs köze.
Mikót háromszor szervezték be élete során. Először 1952-ben, amikor a Duna-csatornához való elhurcolással fenyegették, másodjára ’55-ben, amikor korábbi kelletlen jelentései miatt újra behívták és háborús bűnperrel „kecsegtették”. ’56 után magától próbál kiszállni, de újabb bűnt követ el: a kolozsvári párttitkárnak írt levelében dekonspirálja magát, ezért kirúgják tanári állásából, de békén is hagyják többé-kevésbé. Ekkor néhány évig könyveket árul, eleinte álnéven, majd saját néven is közölhet, de nem bármiről, szakterületén például nem. A hatvanas évektől sorra „látogatják” a provokátorok, akik megpróbálnak valami gyanús félmondatot kicsikarni belőle, sikertelenül.
A hetvenes évektől változik a helyzet: fenyegetések helyett játszmákat kezdeményez a hatalom Mikóval kapcsolatban, Nyugatra engedik, Amerikába utazhat. Ez viszont azt jelenti, hogy az emigrációban meg kell mutatnia, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, elvégre utazhat, szabadon beszélhet. Mindezt úgy, hogy más, Amerikába utazók, mint Domokos Géza, Sütő András vagy Hajdu Győző nem mehetnek be a New York-i magyar házba, Mikót viszont beengedik, róla nem feltételezik, hogy kommunista. Mikó úgy megy bele ebbe a játékba, hogy tulajdonképpen nem kényszerítik, ekkor már majdnem nyugdíjas, könyveket jelentethet meg.
Bottoni kiemeli, hogy maga sem tudja pontosan, mi miatt száll be harmadjára is Mikó, a feltételezés szerint azonban ő maga is játszmába kezd. A tartótisztjével folytatott, már-már baráti beszélgetések átiratából kiderül, hogy Mikó kérdéseket vet fel, a politikai helyzetről beszélget, visszásságokra hívja fel a figyelmet, anélkül azonban, hogy konkrétan jelentene valakiről. Bottoni szerint azt gondolhatta, hogy ebben a rendszerben ez az egyetlen fórum, ahol meghallgatásra találhat, az általa felvetett dolgok így biztosan elkerülnek Bukarestbe, ahol esetleg valami változhat is ezek nyomán. Orbán János Dénes is afelé hajlott, hogy Mikó manipulál, bánni tud a szavakkal.
Szilágyi Domokos kollaboráció-története is két szakaszban történik: először nagyon fiatalon, ’56 után, barátnőjével fenyegetve szervezik be, de a második szakaszban már Bukarestben él és dolgozik, és állambiztonsági szempontból teljesen használható műelemzéseket ír, pl. Pál Lajos képeinek olyan üzeneteit tárja fel, amelyeket nem kellett volna leírni. Ez a szakasz az érthetetlenebb a történész számára is, és olyan kérdéseket vet fel, hogy ekkorra már rendszerszintű problémává vált-e a besúgás, ennyire normálissá válik-e, ennyire nehéz-e nemet mondani (miközben számos példát látunk arra is, hogy valaki nemet mondott). A hetvenes évekbeli Szilágyit már egyáltalán nem látja Bottoni, és irodalmi szempontú továbbelemzéseket szorgalmaz. Könczei Csilla a Szilágyi halálának körülményeit is fontosnak tartja, pontosabban azt, hogy szinte semmit sem lehet erről tudni, nincs egy ügyészi jelentés, nincs jegyzőkönyv. Sok szó esik a besúgókról, kevesebb a szekusokról magukról, főleg azért, mert keveset tudni róluk. Bottoni viszont külön kiemeli Florian Oprea tartótisztet – az akkori irodalmi élet legnagyobb krónikását, mondja róla derülést keltve, – akivel kapcsolatban érdekes dologra bukkant: öt nap zárkát kapott azért, mert bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatásnak vetette alá, amely után nyomban öngyilkos lett. Az ötnapi börtön után azonban karrierje töretlenül folytatódhatott. Könczei Csilla is megemlít egy olyan esetet, hogy azért kap minimális börtönbüntetést egy tiszt, mert kihallgatáskor figyelmetlen, a kihallgatott pedig kiugrik az ablakon és szörnyethal.
Az írók és hatalom viszonyában a személyes érintettség is szóba kerül, ami más- és másképpen ugyan, de mindenkinél jelen van: Bottonit megrázzák a történetek, amelyeket feltár, Könczei Csilla az édesapja és családi barátok révén érintett, Orbán János Dénes maga is szembesült azzal, hogy iskolatársai továbbadták a politikai vicceket, amelyeket mesélt, így az igazgató is tudomást szerzett erről. De végülis mindenki érintett lehet, ha másért nem, azért, mert rajong Szilágyi Domokosért – plusz a történetek a jelenről is szólnak, ezek nem múlnak el nyomtalanul, mint azt Könczei is hangsúlyozza. Előjön, mint megannyiszor az ilyen témákban, hogy mennyire fájdalmas lehet feltárni ezeket az ügyeket, nehéz feldolgozni a személyes ismerősök érintettségét, dilemmák akadnak, ezért maga Könczei is még mindig pihentet témákat, nem írt meg még mindent.
Van-e mentség a besúgásra – az örök kérdést és dilemmát, amely minden ilyen esetben felmerül vagy legalábbis felmerülhet, nem lehet megválaszolni. Így a szombati beszélgetésen is vegyes válaszokat kaptunk: míg OJD kijelentette, hogy nincs, mivel aki úgy tud bánni a szavakkal, mint adott írók, írhatta volna a jelentéseket anélkül, hogy bárkinek ártson vele, addig Könczei Csilla arra hívta fel a figyelmet, hogy a fizikai és a lelki erőszakkal beszervezett besúgók mellett ott volt a harmadik csoport is, akiket sosem próbáltak meg beszervezni – jó pszichológusok lévén feltehetően azért, mert tudták, hogy nincs amit kezdeni velük.
Transindex.ro

RMÜE-konferencia Marosvásárhelyen
Üzleti lehetőségek az unió árnyékában
November 22-én, pénteken délelőtt a marosvásárhelyi Continental Szállodában tartott konferenciát a Romániai Magyar Üzleti Egyesület (RMÜE), a tematika ezúttal a kis- és középvállalkozások támogatása, ezen belül pedig az agrárösszefogás volt.
Diósi László, az RMÜE elnöke köszöntőbeszédét követően a beszélgetést konkrét példákkal kezdték. Daradics Kinga, a MOL Románia vezérigazgatója egy olyan érdekes beszélgetést vezetett le, amelynek során három marosvásárhelyi vállalkozó fedhette fel üzleti sikereinek titkát. Albert Attila, a Bioeel, Nyulas Bernát, a Fomco és Makkai Zsolt, a Kerkonsult cég képviselője írt le igen reális helyzetképet a romániai gazdasági valóságról. A moderátor röviden úgy foglalta össze az elhangzottakat, hogy az említetteknek azért sikerült mindeddig összesen 230 alkalmazottat foglalkoztatni és évi 35 millió eurós üzleti forgalmat elérni, mert állandóan megújultak, nap mint nap követik a piac mozgását, és nem utolsósorban olyan szakembereket foglalkoztatnak, akik képesek a területükön kimagasló eredményekre. Ezenkívül jó pszichológusok, emberismerők és üzleti érzékkel, vezetői készségekkel rendelkező vállalkozók.
A beszélgetést követően dr. Szabó József Andor, Magyarország bukaresti nagykövetségének mezőgazdasági szakattaséja a román–magyar agrárkapcsolatokról tartott érdekes előadást. Az állatorvos szakpolitikus a ’90-es évekig visszanyúlva vázolt fel valós helyzetképet a szakterületről. Elmondta, "sokan visszasírják a rendszerváltás előtti és a közvetlen azutáni helyzetet, mert akkor az agrárpiacon még volt kereslet és kínálat, viszonylag jó minőségben lehetett értékesíteni a termékeket, és nem voltak jogi kötelezettségek. Ez a helyzet mára már majdhogynem radikálisan megváltozott, hiszen mindkét ország a saját nemzeti politikáját igazította az uniós elvárásokhoz. A jogszabályoktól eltekintve egy dolog azonban nem változott: a mezőgazdaság tőke- és munkaigényes, helyhez kötött, kiszámíthatatlan hozamú és időjárásfüggő.
Hol nyerhet teret ebben a helyzetben a két ország közötti agrárkapcsolat? – tette fel a kérdést az előadó, majd kifejtette, nemcsak a pályázatírásban nyújtott segítségben kellene kimerüljön mindez, amelyet az ún. KITA-irodákon keresztül bonyolítanak le, mert – főleg 2014 után – több lehetőség is kínálkozik. Évente a magyar–román agrárkereskedelmi volumen 12-16%-kal növekedik. Románia a mezőgazdasági területen Magyarország második legnagyobb üzleti partnere Németország után. A magyar agrár-külkereskedelmi aktívum nagy részét a magyar–román áruforgalom teszi ki. Ez persze, számunkra, romániaiak számára nem mindig előnyös, derült ki az előadó példáiból. A naponta piacra kerülő tej 40%-a Magyarországról érkezik. Az ott termelt napi 7,5 millió liter tejből félmilliót Romániában fogyasztanak el. Ez annak az átmenetmentességnek – derogációnak – tulajdonítható, amelyet az unióval való tárgyalásokon megkapott az ország, ugyanis az unió szempontjai szerint a román tejderogáció 2013. december 31- ig nem exportálható. Ugyanígy a hústermékek 30%-a Magyarországról érkezik Romániába a 2007-ben aláírt derogáció miatt. Ekkor ugyanis Romániát fenntartásokkal kezelték a sertéspestis elleni nem megfelelő intézkedések miatt. Ez a helyzet Románia tekintetében pozitívan változhat 2014 után, erre mindkét ország gazdáinak fel kell készülniük.
Az előadó ezután kitért egy szintén az említett dátum után várható igen jelentős változásra, a földforgalomra. Bár a romániai földtörvényben visszaköszönnek a szigorú magyar elképzelések, az új intézkedés mégiscsak lehetőséget biztosít a külföldieknek a földvásárlásra. Szabó József szerint Romániában 13 millió hektár bruttó mezőgazdasági földterület van, amiből 8,5 milliót használnak, ebből 7,5 millióra kértek területalapú támogatást az uniótól. Tudomása szerint az említett bruttó terület 8,6%-a már német, olasz, dán, osztrák tulajdonba került, ebből csupán 100.000 hektár a magyarországi magyar befektetők tulajdona. A 24. órában vagyunk a földvásárlás terén – mondta a magyar gazdákra utalva az előadó, hiszen ez az erdélyi és a magyarországi gazdák igazi gazdasági összefogására adott volna lehetőséget. Sajnos, a lehetőséget nem használták ki megfelelően az anyaországiak.
Még egy fontos aspektust hangsúlyozott a szakattasé. 2007-től a mezőgazdasági árucserét az élelmiszer-biztonsági előírások szabályozzák. Ezek jelentős korlátot állítanak a két ország közötti árucsere folyamatában, hiszen megnövekedett a kockázati elem is. De további akadályt jelent a nem megfelelő árpolitika. És ezen a téren egy eklatáns példát mondott. A borszéki ásványvizet Magyarországon a legdrágább hasonló magyar termék duplájáért kínálják eladásra. Nem megy. Továbbá mindkét országra jellemzően, de főleg a romániai helyzetképre utalva elmondta, hiányos a marketing és a reklám. Kevés a nagyáruházakban a magyar termékeket kínáló polc, nincsenek magyar agrártermékeket reklámozó felületek stb. Pedig kimutatott tény, hogy a válságban, csökkenő keresetnél is az élelmiszerre fordított pénz hányada megnőtt.
Hogy miként lehetne mindezen javítani? Elsősorban a nyitással más piacok irányába, és itt a moldvai és Moldova köztársasági területeket jelölte meg a szakelőadó. Létre kell hozni egy közös földalapot, amely majd lehetőséget kínál a földvásárlásra, az agrárszektor magyar tőkésítésére. Ugyanígy egy erdőalapot is, amivel magyar kézben tartható a visszaszolgáltatott erdő. Nem mellékes a víz alapú befektetés sem. A globális felmelegedés okozta hatások talán jó piaci lehetőséget kínálnak az ásványvizek palackozására, forgalmazására – sugallta az előadó. Végül pedig megemlítette a határon átnyúló agrárszolgáltatást, ami főként a két ország határ menti megyéiben kínál üzleti lehetőséget. Ez elsősorban a koncentrált gazdaságok, nagy területek gépesített megdolgozását jelentené.
A mezőgazdasági szakelőadót követően Winkler Gyula EP-képviselő az alig néhány napja elfogadott, a kis -és középvállalkozóknak nyújtott COSME EU támogatási programot ismertette, amely, kötődve az előző előadóhoz, akár a vidéken levő nem mezőgazdasági gazdasági tevékenység fejlesztésére is irányul. Az unió a 2014–2020 közötti időszakban az említett programra 2,03 milliárd eurós pénzalapot különített el. A COSME programmal vállalkozásokat finanszíroznak a versenyképesség növelése, a vállalkozói szellem ösztönzése, az elsősorban nem EU-piacra jutás és terjeszkedés serkentése érdekében. A célcsoportok: kis- és középvállalatok, egyéni vállalkozók és vállalkozásokat támogató szervezetek. Célkitűzése, hogy kb. egymilliárd euró pénzforráshoz juttassák a vállalkozókat hitel- és tőkefinanszírozás esetén garanciavállalással. Ezt elfogadott pénzügyi intézetek tehetik meg. Az uniós és globális piachoz pedig az ún. Enterprise Europe Network – Románia hálózati irodán keresztül lehet hozzáférni. Ebből Romániában 20, Magyarországon 11 iroda nyílt. A program alapján a vállalkozások versenyképességének és ennek a keretfeltételeinek a javítására a keretösszeg 11%-ára lehet majd pályázni, ebben a turizmus kiemelt ágazat, ugyanakkor támogatják az adminisztratív akadályok csökkentését, a kkv- szakpolitikák kidolgozását, de csereprogramokra is lehet fordítani némi pénzt. Az EU számítása szerint a program várható hatása alapján 1,1 millió euróval nő az EU GDP-je, 30.000 munkahely létesül, 40.000 partnerkapcsolat alakulhat ki cégek között, és a támogatott cégek évi áruforgalma elérheti a 400 millió eurót. A COSME program 2014. január elsejétől lép érvénybe.
A továbbiakban Benedek Fülöp, az OTP Bank agrárágazati igazgatóságának ügyvezető igazgatója a bank mezőgazdasági pénzügyi kínálatát ismertette, Nyárádi Imre-István, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humán- tudományok Kar Kertészmérnöki Tanszékének adjunktusa a magyar nyelvű mezőgazdasági szakoktatásról beszélt, míg László Tünde, a Tabula felnőttoktatási egyesület elnöke képzési programjaikat mutatta be az érdeklődőknek.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

"Saját gyökereinket öntözzük, amikor hagyományainkat ápoljuk"
Az elmúlt hét végén zajlott a Csík Terület Ifjúsági Tanácsa (CSTIT) és Hargita Megye Tanácsa közös szervezésében megrendezett, már hagyománynak örvendő XXIII. Pedagógusok Fóruma. Az eseménynek a hidegségi Csángó Panzió adott otthont.
A CSTIT már korábban is próbálkozott eleget tenni a szórványban jelentkező képzés-igénynek, legközelebb talán már a moldvai csángómagyar pedagógusok lehetnek házigazdái egy hasonló hagyományőrző képzésnek. A moldvai szórvány termékeny táptalajt kínál a hagyományőrzésre, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének gondozásában működő Moldvai Csángómagyar Oktatási Programban dolgozó pedagógusok már több településen sikeresen erősítik a helyiek identitás- és magyarságtudatát.
A pedagógusok fórumának ez alkalommal a hagyományőrzés volt a tematikája. A résztvevőknek színes, információdús programokban volt részük. „Saját gyökereinket öntözzük, amikor hagyományainkat ápoljuk” á hangzott el, hiszen már a népi gyermekjátékokat is eszközként lehet használni arra, hogy a népi hagyományokat megismertessük a gyermekekkel.
A képzést Kozma István, Csík Terület Ifjúsági Tanácsának elnöke nyitotta meg, hangsúlyozva a pedagógusok nevelői munkájának fontosságát, a felnövekvő generációnak társadalomban vállalt szerepének formálásában. Szintén ő tolmácsolta Burus-Siklódi Botond (RMPSZ elnök) üdvözletét, majd külön köszöntötte a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program hagyományőrzőit és pedagógusait, akik első alkalommal voltak jelen ezen a képzés-sorozaton.
maszol/közlemény

Írók és hatalom – mert azok az évek, évtizedek „sajnos nem múlnak el nyomtalanul”
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 26-I SZÁMÁBÓL
– Erősen kapcsolódik édesapámhoz a szekusblog, de nem csak róla szól. Ugyanakkor van néhány érintkezési pont mindazzal, amit Stefano Bottoni végez, ezek közül az egyik a téma iránti elkötelezettség. Nagyon komolyan gondoljuk, hogy erről a korszakról minél többet kellene megtudni – hangsúlyozta Könczei Csilla, hozzáfűzve: bár nincs közvetlen kapcsolat az olasz származású történész és az ő munkája között, de valószínűsíthető, hogy tudatalatti szinten megerősítette őt abban, hogy érdemes ezzel foglalkozni. 2006-ban, amikor elindította a szekusblogot
(http://konczeicsilla.egologo.transindex.ro/), nem gondolta, hogy az édesapja dossziéjának publikálásával és értelmezésével ilyen érzékeny pontokat érint.
Megdöbbentett, amikor elkezdett kiderülni, hogy kik rejtőznek a fedőnevek mögött. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, hiszen gyermekkoromban és azután sem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire közeli és általam sokszor nagyra becsült emberek – így például Veress Zoltán, aki abban a ronda felnőtt társadalomban nagyon kedves ember volt velem és a testvéreimmel szemben is, nagyon szerettem őt – érintettek lehetnek. Semmiféle bosszúvágy vagy viszketegség nem munkálkodik bennem, sokkal inkább rosszul esnek nekem ezek a dolgok. Emiatt hézagos és egyre ritkásabb a blogom, nem könnyű az újabb felismeréseket feldolgozni, és eldönteni, hogy nyilvánosságra kell-e hozni őket vagy sem – magyarázta.
Míg Bottoni a szakmájában dolgozik, amikor ezeket a kutatásokat végzi, Könczei Csilla egészen más területen vizsgálódik, civil projektnek nevezi a szekusblogos tevékenységét, ezzel függ össze, hogy ritmusában „szakadozott”.
– Bár elverték rajtam, hogy nem elég szakmai, remélem, hogy becsületesen és megbízhatóan végzem ezt a munkát. A másik különbség az érintettség szintje: érzelmileg erőteljesen érinti a téma Stefanót is, én viszont a saját életemen, az édesapám és a családom életén keresztül, zsigerileg érzem át – jegyezte meg. Személyes dossziékkal dolgozva mozaikokat ismer fel, amelyeket összefüggésbe lehet hozni, ami által összeállhat egy nagyobb kép, „ez azonban nem édesapámról szól, hanem a mi világunkról is, mert ezek a dolgok sajnos nem múlnak el nyomtalanul”.
Felmerül a kérdés: hogyan kell, hogyan lehet viszonyulni utólag azokhoz az emberekhez, akik a szakmájukban nagyot alkottak, közben viszont – valamilyen okból kifolyólag – együttműködtek a titkosszolgálattal. Orbán János Dénes szerint nagyon nehéz megfelelő választ adni azoknak a diákoknak, akik Halottak napja közeledtével megkérdezik, gyútsanak-e gyertyát például Szilágyi Domokos sírjánál. Stefano Bottoni kifejtette: Szilágyi vagy Sütő életét egészen másképp kell elemezni, értelmezni, mint a Mikó Imréét, aki politikus volt, ehhez azonban leginkább az irodalmárok közreműködésére lenne szükség, „akik ténylegesen
értenek hozzá, és egy másik tudományág arzenáljával tudják felvonultatni, hogy egy metaforából mi következik,
vagy, hogy mire utalnak a nyelvi finomságok”. Mint mondta, egyáltalán nem ördöngös dolog kikérni Szilágyi Domokos dossziéját, hogy aztán hozzá lehessen fogni a mélyreható kutatáshoz.
A besúgók mellett a szekusok tetteiről is értesülhetnek mindazok, akik ilyen témában vizsgálódnak – róluk jóval kevesebbet beszélünk –, ennek kapcsán a történész Florian Oprea példáját említette: 1962-ben mindössze öt nap börtönre ítélte őt a munkáltatója, mert egy letartóztatott személyt, bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatás alá helyezett, amely után az illető öngyilkos lett a cellájában.
– Nincs vizsgálat, nincs ügyészség, sem büntetés, sőt, folytatódhat tovább fényes karrierje, hogy aztán még fennebb emelkedjen. Szóval ilyen idők jártak akkortájt – összegezte Bottoni. Egy másik példát hozott fel Könczei Csilla: néhány napra börtönbe zárták az egyik tisztet, ugyanis amikor az informátorát kihallgatta, „figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy a másik kiugrott az ablakon”.
– Magyarországon és Romániában elég sokat publikáltak a témában, véleményem szerint a „legvékonyabban” talán az erdélyi magyar kisebbség terén állunk. Nyilván, itt is vannak szakemberek, akik dolgoznak, nem akarom lebecsülni ezt, inkább mennyiségi tekintetben látom a hiányosságokat – állapította meg Könczei Csilla. Bottoni ennek kapcsán
Jánosi Csongor nevét említette, aki elmondása szerint kitűnő tanulmányt közölt az elmúlt időszakban Ungváry József szekustisztről.
Emellett legalább 4-5 jó tanulmánya van, amelyeket román nyelven jelentetett meg. A román szakemberek elismerik a munkáját, magyar viszonylatban viszont kevesen tudnak róla.
– Nem tartozik a kolozsvári nagy magyar értelmiséghez, magyarul alig publikál. Itt doktorál ellenben Kolozsváron, a Protestáns Teológián, Buzogány Dezsőnél, állambiztonság és protestáns egyház a témája. Gyakorlatilag készen van már a dolgozata, a baj csak az, hogy nem engedik ledoktorálni, amiből hamarosan valószínűleg elege lesz, és elmegy külföldre – jegyezte meg Bottoni.
Utalt arra is, hogy szász tekintetben is jóval intenzívebben beszélnek ezekről a dolgokról: németül és románul publikálnak, több folyóiratban, Németországban évente szerveznek egy konferenciát a szász (és nemcsak) kisebbségi, főleg irodalmi és értelmiségi besúgások témájában; „ők sokkal korábban megírták a Szőcs István-féle ügyeket,
csak egyszerűen senki nem olvas németül, vagy nem figyelünk oda rájuk”,
mint ahogyan a románok által Constantin Noicáról közölt elemzésre sem, amely a sokak által bálványként tisztelt személyiség életét értelmezi.
A beszervezési életkor irányába terelte a beszélgetést Könczei Csilla, mondván: döbbenetes, hogy egy idő után borzasztó fiatalon vontak be személyeket a hálózatba, a diákokat már 11-12. osztályos korukban megcélozták, továbbá a katonaság és az egyetem idején, avagy épp a belépés volt a garancia arra, hogy valakit felvegyenek az egyetemre. A korábbi zsarolással, fizikai erőszak kilátásba helyezésével ellentétben a nyolcvanas években különféle ajánlatokkal keresték meg az embereket, befolyásolták, rábeszélték őket, „jó pszichológusként viselkedtek” a beszervezők.
Bottoni egy fölöttébb meglepő esetet említett: 1989-ben Szebenben „megostromolták a szeku irattárát, és azt találták, mindenki döbbenetére, hogy a nyolcvanas évek második felében sok száz fiatalkorút szerveztek be, akik közül 12 éves volt a legfiatalabb”. Bizonyítja ez, hogy
a korábbi évtizedekkel ellentétben már 5–8 osztályosokat is bevontak,
a történész szerint kérdés viszont, hogy milyen információkhoz jutottak hozzá a gyerekek révén.
Orbán János Dénes megjegyezte: nem tartja mentségnek a fiatalságot, hiszen már a tízévesek is megfelelő tudattal rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy mit szabad elmondani és mit nem.
– Egy tehetséges 18-19 éves fiatal meg pláne tudja, hogy a szó kemény fegyver. Szilágyi Domokos jelentései miatt négy ember került börtönbe, egy közülük meg is halt. Ne felejtsük el, hogy közben még nagyon sokan jelentettek, vagy aláírtak jelentéseket, többen, mint gondolnánk, azok az anyagok viszont használhatatlanok voltak, egész egyszerűen úgy írták meg. Kicsivel később aztán kizárták ezeket az embereket, mert nem tudtak velük mit kezdeni – hangsúlyozta Orbán János Dénes, hozzáfűzve: Sütő András a Földes László életét tette tönkre azáltal, hogy a szekunak dolgozott, úgyhogy ilyen módon szerinte neki sincs mentsége. Úgy látja, „aki a saját szakmájában igazán professzionális, az nem vállal be ilyen alantas munkát, hogy a Szekuritáténak dolgozzon”. Ebben a gondolatmenetben az is elképzelhető szerinte, hogy Mikó Imre ellenben azért állt be, mert tudta, hogy így a legjobb – ha nem vállalja, kerül majd másvalaki –, a többiek esetében viszont nem így történt. Olyanok is voltak, akik bár lelkiismeretesen végezték a munkájukat, s rendre beszámoltak a látottakról-hallottakról, de legalább szóltak a körülöttük élőknek, hogy semmi olyant ne mondjanak, ami kellemetlen helyzetbe hozná őket a jelentésben, amit írniuk kell.
Gyarmati Györgyöt, a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját idézte Bottoni a folytatásban: miért nem foglalkoznak a történészek a parasztokkal, a munkásokkal, az egyszerű emberekkel, s miért kizárólag néhány körülhatárolt értelmiségi csoportot vizsgálnak? Ilyen formában ugyanis
a kutatások 80-90 százaléka a társadalom 0,3 százalékáról szól, de hol vannak a többiek?
Az est folyamán rengeteg más észrevétel, utánajárásra és körültekintő elemzésre váró kérdés is megfogalmazódott: Könczei Csilla érdemesnek tartaná jobban megismerni az írók, költők (Szilágyi Domokos, Szabédi László stb.) halálának pontos körülményeit – barátok, ismerősök elmondásából ugyan kiderülnek dolgok, de az még nem a teljes igazság –, vagy jobban fókuszálni a titkosszolgálat titkosságára.
– Egy főszerkesztő nagy valószínűséggel tudta, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozik, kik az együttműködők. Utóbbiak is sejthették ezt egymásról, viszont voltak olyanok, akik egyszerűen nem tudhattak ilyesmikről – magyarázta. Noha egyeseket besúgónak tituláltak – tudatosan „elhintették” a közvéleményben –, ehhez képest mostanra olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek, akikről nem is sejtették volna ’89 előtt. Beigazolódik tehát a felvetés, hogy általában nem az az ügynök, akiről gondolnánk.
Kitartó munkára van tehát szükség, hogy az ismeretek birtokába jussunk. Ahogyan Stefano Bottoni fogalmazott: „ha az emberek nem akarnak beszélni, lehet, hogy el fogják mondani mások, ha viszont magukkal viszik a sírba, akkor nagyon sok mozzanatot nem fogunk megérteni”.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

BBTE és MTA: jövőbe mutató történelmi képzés Kolozsváron
A tudományos munka összehangolását célzó együttműködési keretmegállapodás jött létre a múlt hét végén a Babeş−Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának keretében működő kolozsvári Magyar Történeti Intézet és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának (MTA BTK) Történettudományi Intézete között.
A szerződés a hosszú távú kutatási tervekben való közös részvétel mellett célul tűzi ki a tudományos kutatói utánpótlás kinevelésében való együttműködést, a mesteri és doktori szintű oktatásban részt vevő, érdemes diákok tutorálását, szakmai gyakorlatra való fogadását, a doktori bizottságokban való kölcsönös részvételt is. A BBTE Történelem-Filozófia karának dékánhelyettese, Rüsz-Fogarasi Enikő elmondta: az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársai ezzel nagymértékben hozzájárulhatnak a kolozsvári magyar nyelvű történelmi képzés magasabb szintű nemzetközi megítéléséhez, elismeréséhez.
Kolozsvár a középkor óta kiemelt szerepet játszott Erdély művelődésében. Itt nyílt meg 1872-ben Magyarország második tudományegyeteme – hangsúlyozta Pál Judit, a kolozsvári Magyar Történeti Intézet igazgatója. A kiegyezés nyomán nemcsak kompenzálni akarták Kolozsvárt elvesztett fővárosi szerepe miatt, hiszen felsőfokú oktatása több évszázados múltra tekintett már vissza – részletezte. A történeti előzményeket összegezve elmondta: az egykori Ferenc József Tudományegyetemen indult magyar nyelvű történelmi képzés a két világháború között szünetelt. A második bécsi döntés után a Szegedre költözött egyetem visszatért Kolozsvárra, a történelemoktatás a Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem keretében folytatódott. A nyolcvanas években megkezdődött a képzés fokozatos elsorvasztása, és az évtized végére teljesen fel is számolták. A kilencvenes évek elejétől a semmiből kellett építkezni, ezt a munkát koronázta meg a 2011-ben létrejött Magyar Történeti Intézet – emelte ki az igazgató. Mint mondta, az intézmény feladatai közé tartozik a hét alapképzés és két mesteri program koordinálása, de az intézet munkatársai részt vesznek a karon zajló doktori képzésben is. Egy kivételével ezeket a szakirányokat csak itt oktatják magyar nyelven Romániában, tehát a kolozsvári Magyar Történeti Intézet neveli a szakma erdélyi utánpótlását – hangsúlyozta Pál Judit.
– Intézményünk kutatóintézet is, így a keretmegállapodás révén az adott korszakokat kutató történészek együttműködhetnek – fejtette ki lapunknak a történész. Távlati cél, hogy a MTA BTK művészettörténeti, régészeti intézetével is hasonló szerződés születhessen. A partnerintézet számára mindenekelőtt azért lehet érdekes a kolozsvárival való kapcsolat, mert az a híd szerepét tölti be a magyar és román történettudomány között, a magyar történetírás eredményeit a román felé közvetíti – emelte ki az igazgató.
Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója, a Történettudományi Intézet igazgatója a szerződés aláírásakor kiemelte: a legnagyobb örömmel írják alá a megállapodást, mivel nagyon fontosnak tartják a magyar tudományosság utánpótlásának egységes keretben való biztosítását. Az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel már korábban kötött az általam képviselt intézmény egy hasonló jellegű szerződést – emlékeztetett. Úgy vélte, az egyes szakterületeken túlmenően a partnerség az érdekvédelemben való összefogásra is kiterjedhet. – Az Akadémiának és diszciplináris intézeteinek feladata, hogy a Kárpát-medencei magyar nyelvű tudományosság szervezőközpontja legyen – hangsúlyozta lapunknak Fodor Pál. Mint kifejtette, törekszik a szomszédos országokban működő magyar történettudományi intézetekkel való kapcsolat kiépítésére. 1990 után egyébként a romániai és magyarországi magyar történészek között hivatalos együttműködési szerződések nélkül is gyümölcsöző szakmai barátságok alakultak ki – állapította meg. Hozzátette, a legrövidebb időn belül meghívja a kolozsvári Magyar Történeti Intézet munkatársait, hogy mutatkozzanak be a budapesti partnerintézményben, és ez alkalommal konkretizálják a megoldandó problémákat is.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)

Gábor Áron szobrot avattak Háromszéken
Felavatták Gábor Áron mellszobrát Eresztevényben, a Benke kúria udvarán. A szobor alkotója Vetró András szobrászművész.
Történészek, politikusok és a község lakói előtt leplezték le november 26-án, szerdán délután Gábor Áron szobrát Eresztevényben, így tisztelegve a háromszéki hős előtt. Rancz Lajos, a Benke kúria házigazdája szerint méltó helyet kapott a mellszobor, hiszen Gábor Áron kultusza ma is él a vidéken, emléke pedig ugyanolyan nagy, mint Kossuth Lajosé.
Gábor Áron személyiségét és kultuszát Demeter Lajos helytörténész elevenítette fel, kiemelve, hogy a legendás példakép mai napig a székely emberek előtt áll. A történész szerint két dolog tehette hőssé Gábor Áront: az ágyú ígérete és annak eldördülése. Ugyanakkor kiemelte: nem tudni meddig tart a valóság és honnan indul a legenda, viszont tény, hogy a székely ágyúöntő legendás alakká vált, főként a szabadságharcot követő elnyomás éveiben.
„Az, hogy Gábor Áron emléke megérett és „nemesfémmé” alakult, annak köszönhető, hogy tizenhét év év elnyomás volt a szabadságharc után. Azokon az estéken a szép emlékeket mesélték az apák és a nagyapák, olyan eseményeket, amelyeknek részesei voltak. Ezek a történetek érdekesek és a székelyekre jellemzőek, így mindenki önmaga lehetett a központban és társa Gábor Áron a hősi halott”– mondta Demeter Lajos. A helytörténész szerint az is legenda, hogy Gábor Áron a kökösi hídon esett el, viszont szép szimbólumként maradt meg ez a hely a nép emlékezetében. A temetése körül is kialakultak legendák, többen úgy tudják, hogy először Uzonban temették el titokban, hogy tüzérei ne szerezzenek tudomást a haláláról és tovább harcoljanak.
Tibád Sándor, a Gábor Áron Alapítvány Kuratóriumának tagja versben idézte fel a székely hős alakját, kiemelve, hogy egy olyan honfitárs volt Gábor Áron, aki életét adta a hazáért. „Alakja azóta is jelen van a művészetekben, népköltészetben és a hadászatban is, úgy mint az ágyúöntési technológiák kidolgozója. Ugyanakkor ő lett a leleményes, semmiből is sokat teremtő székely példaképe” – emelte ki Tibád.
A székely katonát méltató beszédeket követően Kelemen Hunor az RMDSZ elnöke és Tamás Sándor a Kovászna megyei önkormányzat vezetője közösen leplezték le Vetró András szobrát. Kelemen Hunor elmondta: Gábor Áron öntési technikáit mai napig számon tartják a műszaki tudományok területén és emléke ma is ugyanannyit jelent, mint az elmúlt században. „A székelyföldi szabadságharc határait ő már rég túllépte, hiszen a magyar csapatok számára öntött ágyút, de védte Székelyföldet is a saját csapataival úgy, ahogyan más nem tette volna meg. Az önfeláldozó, szabadságszerető ember példaképe mai napig” – mondta Kelemen Hunor.
Kovászna megyében jövőre Gábor Áron évet szerveznek, az ágyúöntő születésének 200.-ik évfordulójára, mely jövő március 15-én veszi kezdetét és november 27-én ér véget. A rendezvények egyik szervezője Váry O. Péter író, újságíró, aki elmondta: az egész megyére kiterjedő eseménysorozattal készülnek, amelyben emlékkiállítás, szónokvetélkedő, iskolai verseny is helyet kap. Ugyanakkor felújítják a bodvaji vashámort is és befejezik az eresztevényi síremléket, amely mind a mai napig nem készült el teljesen.
Bús Ildikó
Székelyhon.ro

Magyarul is bestseller lesz a Miért más Románia?
Miért más Románia? /Koinónia, Kolozsvár, 2013/ címmel jelent meg magyarul Lucian Boia történész könnyen emészthető nagyesszéje az ország elmúlt kétezer évéről, amelyet kedden délután Kolozsváron mutatott be Horváth István szociológus és Rostás-Péter István, a könyv fordítója.
A Gaudeamus könyvesboltban szervezett bemutatón a Koinónia Könyvkiadó által megjelentetett könyvet Horváth István, a kisebbségkutató intézet igazgatója ismertette rámutatva, az alig százhúsz oldalas kiadvány, mint minden jó bestseller – hiszen román kiadásából már negyvenezer kelt el – nem arról szól, mint amit a címe ígér. Nem Románia többi országgal szembeni sajátos fejlődéséről ír Boia, hanem új szempontokat vet fel, és megmutatja, hogy ha Románia más, akkor az eddigi történelmi szemléletmódokat tekintve az.
Boia könyve nem akar igazságot szolgáltatni, hanem azt mondja, vannak nagy történelmi folyamatok, amelyek akár a mai életünket is meghatározzák. Horváth elmondta, talán azért is népszerű a könyv, mert röpke száz oldal alatt átveszi az egyébként értelmetlen szószerkezetűnek minősített „géta-dákoktól” napjainkig az elmúlt két évezredet. Véleménye szerint nem csak a románok számára fontos ez a könyv a saját identitásuk szempontjából, hanem a magyar olvasóknak is ad lehetőséget reflexiókra.
A könyv fordítását vállaló Rostás-Péter István újságíró elmondta, a szűkre szabott nagyesszét nem „verte szét” egy nagy jegyzetapparátussal, a szöveg lendületének, sodrásának csak ártott volna, ha minden eligazítást igénylő részletnél lábjegyzetet írt volna. A román könyv második, bővített kiadása már megjelent, de azt még nem tudni, hogy mikor jelenik meg ennek magyar megfelelője. Abban azonban bízik a fordító, hogy a román nyelvű kiadványt megvásárlók mellett van olyan, aki magyarul és kézbe venné a Miért más Románia? című bestsellert.
Kustán Magyari Attila
Maszol.ro

Nem kérnek Tőkésből
Az RMDSZ és Tőkés László között kölcsönös a bizalmatlanság, bizalom nélkül pedig elképzelhetetlen az együttműködés az európai parlamenti választásokon – szögezte le szerdán Maksán Kelemen Hunor.
Kelemen HunorAz RMDSZ elnöke kifejtette, van egy határ, amit, ha valaki átlép, már nincs visszaút. „Tőkés László Tusnádfürdőn politikai maffiának nevezte az RMDSZ-t, majd másnap bejelentette, hogy a szövetséggel akar indulni az EP-választásokon. 2009-ben azt gondoltuk, hogy bár sok mindenben nem értünk egyet, de lezártunk egy fejezetet, ehhez képest Tőkés László versenypártot hozott létre az RMDSZ ellen” – idézte fel Kelemen Hunor.
A szövetségi elnök hozzátette, az RMDSZ továbbra is kiáll Tőkés László mellett, hogy ne vegyék vissza a forradalomban vállalt szerepéért kapott kitüntetést, ám a két téma között „nincs átjárás”. Kelemen Hunor szerint a szövetség számára jövő évben az EP-választás a legnagyobb kihívás, ugyanis szeretnék megőrizni a jelenlegi képviseletet. A választásokon RMDSZ-listán, RMDSZ-identitással indulnak, hangsúlyozta Kelemen. Hozzátette, Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke levélben kért találkozót tőle az EP választásokkal kapcsolatban, amire december közepén kerítenek sort.
A decentralizáció kapcsán elmondta, szélesebb körű feladatleosztást szerettek volna. Rámutatott, az RMDSZ nem támogathatta a demokrata-liberálisok bizalmatlansági indítványát, hiszen akkor a központosított nemzetállam leépítése ellen tiltakoztak volna. A jövő évi költségvetés kapcsán Kelemen Hunor leszögezte, az RMDSZ semmilyen adóemeléssel nem ért egyet, inkább annak az okát kellene megkeresni, hogy idén sem sikerült begyűjteni a járulékokat. A szövetségi elnök szerint jó hír, hogy a büdzsétervezetben több pénzt szánnak az infrastruktúrára.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)