Október 6. Élesden
Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 13 volt katonai vezetőjének halálára emlékeztek Élesden a helyi református templomban. Dénes István Lukács lelkipásztor Máté evangéliuma 13. fejezetének 44-46. versei alapján világított rá arra, hogyan kell viszonyulnunk Isten országához. A példázat azt tanítja, hogy Jézus mindenkit rádöbbentet: mi a fontos számára, melyek az életcéljai, mik azok, amiket Isten országáért meg kell tennie. Mint ahogy a mártíroknak a szabadságért való küzdelem és életük odaadása, úgy mérlegelnie kellene mindenkinek saját, motivációs értékrendjét. „Az Úr azt is elvárja tőlünk, hogy teljes szívből és kitartóan keressünk, (…) és tegyünk valamit Isten közösségéért” – mondta a lelkész. Végül a „te mit teszel ezért?” kérdéssel sarkallta gondolkodásra a hallgatóságot.
Az aradi vértanúk mindenről lemondtak és mindent hátrahagytak a szabadságért … mártírhaláluk azóta jelképpé vált az élesdi magyarok számára is.
„Magyar vagyok. Büszkén tekintek át / A múltnak tengerén, ahol szemem / Egekbe nyúló kősziklákat lát, / Nagy tetteidet bajnok nemzetem. / Európa színpadán mi is játszottunk, / S mienk nem volt a legkisebb szerep. / Úgy rettegé, a föld kirántott kardunk, / Mint a villámot éjjel a gyerek” – hangzott fel az ifjak ajkáról, akik ünnepi műsorral emlékeztek, és kifejezték a gyülekezet előtt, mit jelent a végsőkig hinni, kitartani. A Constantin Şerban Elméleti Líceum magyar tagozatának huszonkét tanulója Kecskés Kinga magyartanár és Fenesi Amália történelemtanár lelkiismeretes munkájának és felkészítésének köszönhetően tisztelettel hajtottak fejet a vértanúk emléke előtt.
Az istentisztelet után kiállítást tekinthettek meg a jelenlévők az RMDSZ-székházban, amit tömör összefoglalóval Bodoni István választmányi tag nyitott meg, megköszönve a segítők munkáját. Külön köszönet illesse tehát a diákok és a pedagógusok mellett Létai Zoltánt, Tóth Andrást és Nagy Lászlót az önzetlen segítségért.
Ciavoiné Létai Andrea, a Castrum Egyesület alelnöke
Reggeli Újság (Nagyvárad)

EMNP: európai állásfoglalást kérhetnek a külhoni magyar pártok az autonómiáról
Közösen kérhetnek európai szintű állásfoglalást az EU intézményeitől a külhoni magyar pártok a magyarlakta területek autonómiájának kérdésében - jelentette be Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke és Csáky Pál, a Magyar Közösség Pártja elnökségi tagja a Hitel-est elnevezésű sorozat kettős állampolgárságról és autonómiáról szóló kerekasztal-beszélgetésén szerdán Budapesten.
Toró T. Tibor az MTI-nek elmondta, október 18-án Lendván tárgyalnak erről a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács keretében, ahol minden, a kérdésben illetékes határon túli magyar szervezet jelen lesz, és minden bizonnyal kidolgoznak egy közös stratégiát.
Az EMNP elnöke a kerekasztal-beszélgetésen arról beszélt, hogy szeretnék elérni a Partiumban és Székelyföldön a magyarok számára az autonómiát, ennek érdekében politikai érdekérvényesítési eszközként tekintenek a háromszéki településekre október 27-re meghirdetett nagy székely menetelésre.
Hozzátette, van olyan magyar politikai erő Erdélyben, amely nem a magyar autonómiapolitikát képviseli, ezért nem érti az EU, hogy voltaképpen mit akarnak elérni a magyarok.
Szólt arról is, hogy áttörést jelent a kettős állampolgárság intézménye a határon túli magyarok számára, ezzel a lehetőséggel mind a tömbben, mind a szórványban lakók igyekeznek is élni. Úgy vélte, az év végére elérik Romániában az állampolgársági igények száma a 350 ezret.
Az erdélyi magyarságból véleménye szerint 100-200 ezren szavaznak majd a jövő évi magyar parlamenti választásokon. Mint mondta, az erdélyi magyaroknak új lesz a levélben való szavazás intézménye és a külhoni magyarok számára előírt választói névjegyzékbe való feliratkozás is.
Toró T. Tibor utalt arra, hogy "kőkemény nagyhatalmi érdekek érvényesülnek az EU-ban, Magyarország pedig nem nagyhatalom", emiatt nem elég erős, hogy érdekeit érvényesítse egyes nagyhatalmakkal szemben.
Csáky Pál azt mondta, sok idő telt el Trianon óta, és a 20. században "nem igazán sáfárkodtunk jól az idővel". Ellenpéldaként hozta fel Ausztriát, ahol mindvégig konszenzus volt a külhonban rekedt osztrák állampolgárokat illetően, ezért lett sikeres Dél-Tirol autonómiája.
Szerinte a szlovákiai nacionalizmus és magyarellenesség az egyik, a felvidéki magyarok meghasonlása pedig a másik oka annak, hogy Szlovákiában jóval kevesebben kérik a magyar állampolgárságot, mint máshol.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója hangsúlyozta, a kettős állampolgárság a nemzeti integráció keretébe tartozik, a magyarságot pedig több szinten kell integrálni. Az alaptörvény ezt elvi síkon teszi. Az egyének integrálása a státustörvénnyel kezdődött, s a magyar állampolgárság intézményével teljesedett ki.
Meglátása szerint helyi szinten a népesedéspolitikát és a migrációt nem tudják befolyásolni, ugyanakkor pozitívnak ítélte meg azt, hogy létezik a kisebbségben élő magyarságot kiszolgáló, "kialakuló" intézményrendszer és van nemzeti politikát valló kormány.
Megemlítette, hogy nemzetközi konferenciákon folyamatosan előadásokat tartanak, amelyeken elmagyarázzák "az európaiak által értett keretek között" a magyar autonómiatörekvéseket is. Hangsúlyozta: 2014-től bármi is lesz a parlamenti választás eredménye, minden politikai erőnek számolnia kell a külhoni magyarok politikai akaratával.
Vári Fábián László kárpátaljai költő, a Magyar Művészeti Akadémia tagja elmondta, hogy a kárpátaljai családoknak minden esetben negatívak az emlékei Trianonnal kapcsolatban, de a rossz emlékeken túl most új korszak kezdődött - fűzte hozzá.
Mint mondta, a rendszerváltáskor ébredtek rá arra a kisebbségi magyarok, hogy társadalmilag is szerveződniük kell, később azonban az egységes érdekvédelmi szervezet több irányzatra szakadt. A mostani vezetők céltudatosan készülnek arra, hogy megszervezzék a kárpátaljai magyarságot - állapította meg.
A kerekasztal-beszélgetést Gazsó L. Ferenc, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap vezérigazgató-helyettese vezette. Elmondta, október 27-én élő körkapcsolásban közvetíti a magyar közmédia a székelyek nagy menetelését.
(MTI)

Beszélgetés Jankó Andrással, az Aradi Kölcsey Egyesület elnökével
Gazdag, színes programokat terveznek
Jankó András, az Aradi Kölcsey Egyesület elnöke a minoriták tiszteletére szervezett, könyvbemutatóval egybekötött előadáson a következő időszak programjairól beszélt, amelyeket a következő beszélgetésben próbálunk számba venni.
– Elnök úr, megkérném az Egyesület közeljövőben tervezett programjának a bővebb ismertetésére.
– Talán előbb érdemes lenne szólni a Havi Szemle utolsó, szeptember–októberi számáról, ami kissé bővebb terjedelemben, 56 oldalon jelent meg. Szerintem nem csak bővebb, hanem tartalmasabb, színesebb is, vagyis az Aradi Magyar Napokhoz méltó, ünnepi kivitelezésben látott napvilágot. A címlapon egy szép Hajós-képet, míg belül 26 író–költő írásait tartalmazza, akik közül 13 aradi.
Az aradiak közül Szabó Péter verse, Péterszabó Ilona és Erdélyi István prózája ragadta meg a figyelmemet. Szabó Péter majláthfalvi szívnek kedves verset írt, Péterszabó Ilona olyat, amit többször is el kellett olvasnom, hogy megértsem, tehát feladat elé állított. Erdélyi István olyan esetet ír le, amilyenről nem gondoltam volna, hogy ilyesmi is megesett Aradon. Az említettekkel párhuzamosan, az összes írást érdemes elolvasni. A Havi Szemle legutolsó számát azért említettem, mert tartalmazza Kozma Dezső és Pomogáts Béla egy-egy írását. Azokét, akik október és november folyamán a vendégeink lesznek.
Kozma Dezső, a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének a professzora, számos tanulmány és könyv, tankönyv szerzője. A mostani számban Madách Imréről, illetve a művéről, Az ember tragédiájáról írt tanulmányát közöljük. Ő október 15-én, jövő kedden 13 órakor a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében a diákoknak tart előadást Mikszáth Kálmánról, majd 18 órától ugyanott Gárdonyi Gézáról beszél. Tudni kell róla, hogy nagyon jó előadó, kiváló mesélő, és szívesen válaszol mindenfajta kérdésre.
Ha már itt tartunk, megemlítem a november 6-ai eseményt is, amelyen Serdült Benke Éva székelyföldi író Erdélyi bárka című könyvét mutatja be 18 órától Ujj János, szintén a Főgimnázium dísztermében. Folytatva a Havi Szemléről szóló beszámolót, a mostani számban közlünk egy Pomogáts Béla által jegyzett Weöres Sándorról szóló tanulmányt azon az apropón, hogy november 20-án, ugyancsak a Főgimnázium dísztermében 13 órától a diákoknak, míg 18 órától mindenkinek tart előadást Szántó Györgyről. Pomogáts Bélát, gondolom, nem kell különösebben bemutatni, rengeteg titulusa, tisztsége van. Közülük csak a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudomány Tanszékének igazgatóhelyettese, illetve az Anyanyelvi Konferencia elnöke címeket említem, de tagja a Román–Magyar Történész Bizottságnak, s eddig közel 60 könyvet irt.
– Könyvvel kapcsolatos programokon kívül más kulturális rendezvény szerepel-e a terveik között?
– Hogyne szerepelne, hiszen november 23-án egy regionális néptánc-találkozót szervezünk Aradon, vajdasági és anyaországi vendégekkel, december 14-én viszont adventi templomkórus találkozót szervezünk. A jelzettek azok, amelyeknek már összeállt a programjuk, de kidolgozás alatt lévő rendezvények is szerepelnek a terveink között. A napokban keresett meg telefonon a magyarországi Mentor Könyvkiadó azzal a kéréssel, hogy szerveznénk-e számukra egy bemutatóval, eladással egybekötött könyvkiállítást? Ugyancsak a napokban keresett meg egy, Olaszországból hazatért személy, aki kegytárgyak kiállításával foglalkozik. A közel 20, főként festményekből, szobrokból álló kiállítási anyagot is be szeretnénk mutatni. Mivel a sajtó jóvoltából egyre nagyobb közönség ismerkedik meg a munkánkkal, egyre többen keresnek meg programajánlattal. Senkit nem utasítunk vissza, mert az Egyesület vezetősége egyre változatosabb, gazdagabb közművelődési programokkal kívánja meglepni az aradi és a megyei magyarságot. Amint eddig is történt, minden eseményt idejében, bővebben népszerűsíteni kívánjuk.
– Köszönöm a tájékoztatót.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Fakultatív a magyar szó
Az erdélyi és partiumi magyar tanácsosok közül kevesen élnek anyanyelvhasználati jogukkal az önkormányzati üléseken. Körkép.
A legtöbb magyar többségű székelyföldi település kivételével az erdélyi és partiumi önkormányzatok fakultatív jellegűnek tekintik az anyanyelv használatára vonatkozó előírásokat a helyi és a megyei tanácsüléseken.
A 2006-ban elfogadott 215-ös számú közigazgatási törvény 3. cikkelye kimondja: azokban az önkormányzatokban amelyekben a testület tagjainak legalább egyharmada valamely nemzeti kisebbséghez tartozik, a tanácsüléseken az anyanyelv is használható. A jogszabály rögzíti azt is, hogy ebben az esetben a polgármesternek biztosítania kell a román nyelvű fordítást. A tanácsülések dokumentumait azonban minden esetben az állam nyelvén kell kiállítani.
A Krónika megtudta: míg egyes településeken a jogosultak élnek a törvény által biztosított jogukkal, más helyeken azonban éppen a jogosultak mondanak le erről, különböző gyakorlati és pénzügyi okok miatt. Visszás helyzetek Vásárhelyen
Bár a marosvásárhelyi önkormányzat esetében a magyar tanácsosoknak bármikor jogukban áll használni az anyanyelvüket a tanácsüléseken – a képviselőtestület 23 tagjából 10 RMDSZ-es –, a szövetségi színekben mandátumot nyert városatyák a keddi ülésen “csupán” tiltakozásként szólaltak fel magyarul. Peti András, a város RMDSZ-es alpolgármestere elmondta, valamennyi RMDSZ-es képviselő előbb magyarul fejtette ki álláspontját az ülésen, aztán – tolmács hiányában – románul is összefoglalta az elmondottakat. Hozzátette, gesztusukkal az ellen tiltakoztak, hogy a rendőrség csütörtökön megbírságolták Lakó Péterfi Tündét, aki kétnyelvű árucímkéket osztogatott a város egyik zöldségpiacán.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetét is vezető politikus elmondta, már több mint négy éve kezdeményezte, hogy az önkormányzat vásároljon tolmácsgépet, és biztosítsa annak a műszaki feltételeit, hogy magyar képviselők anyanyelvükön szólalhassanak fel. Hozzátette, a mostani akcióval azt szerették volna szorgalmazni, hogy a többséghez tartozó kollégák is sajátítsák el és beszéljék a kisebbség nyelvét. “Ez biztosíthatja a tényleges tiszteletet egymás kultúrája iránt” – magyarázta az alpolgármester. Arra a kérdésre, nem tartja-e visszásnak, hogy tiltakozásképpen folyamodtak az anyanyelvhasználathoz, Peti András az RMDSZ korábbi helyi vezetőit hibáztatta. “2008-ig a marosvásárhelyi tanácsban többségi RMDSZ-frakció működött, és soha nem éltek a törvényben szavatolt joggal” – magyarázta az alpolgármester. Hozzátette, elvesznek azok a jogok, amelyeket a közösség nem gyakorol.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint Dorin Florea a 45 százalékban magyarok lakta város román polgármestere a magyar képviselők szemére vetette, hogy olyannal vállalnak szolidaritást, aki egy konfliktusos Marosvásárhely eszméjét terjeszti. A polgármester hozzátette, “tíz nyelvet is beszélhetnek” a magyar képviselők, ezzel csak a “képmutatásukat és a demagógiájukat” bizonyítják.
A Maros megyei önkormányzat ülésein, ha elvétve is, de az RMDSZ képviselői csak időnként élnek anyanyelvhasználati jogukkal. Legutóbb a Kultúrpalota termeinek elnevezése kapcsán kialakult vita során Kelemen Márton frakcióvezető szólt magyarul tanácsos kollégáihoz. “Ahogy eddig is előfordult, ezentúl is elő fog fordulni. Mivel a szinkronfordítás nem biztosított, nem látom értelmét minden esetben az anyanyelv használatának, viszont akkor, amikor kimondottan magyar ügyről van szó, magyarul fogunk beszélni” – szögezte le Kelemen. A megyei tanácsos ugyanakkor hozzátette: bár az önkormányzat már rég megvásárolta a tolmácsgépet, szakembert nem alkalmazott a z üzemeltetésére.
Szatmáron nem fontos a kétnyelvűség
A Szatmár megyei önkormányzatok ülésein sem használják a magyart még olyan településeken sem, ahol többséget alkotnak a szövetség tanácsosai. Mint megtudtuk: az RMDSZ-esek nem tartják fontosnak a kétnyelvűséget a gyűléseken, sőt, többen úgy vélik, csak hátráltatná őket egy tolmács beiktatása.
Kifejtették: a magyar embereknek tökéletesen mindegy, hogy az önkormányzati ülések milyen nyelven zajlanak, számukra az a fontos, hogy az ügyintézés során olyan hivatali alkalmazottakkal találkozzanak, akik értik és beszélik a magyart. “A tanácsüléseken románul beszélünk, minden RMDSZ-es tanácsos tud románul, ezért így kézenfekvő” – magyarázta lapunk érdeklődésére Kovács Jenő nagykárolyi polgármester, aki szerint lényegtelen, hogy az ülések nyelve mi, az a fontos, hogy a magyarok a mindennapjaikban használhassák anyanyelvüket.
Mint elmondta, van elég problémája emiatt, például a közelmúltben alakult ki politikai botrány azért, mert a nagykárolyi kastély esetén meghirdetett idegenvezetői állásnál az önkormányzat kötelező módon kérte magyar nyelvtudást. A megyei tanács RMDSZ-frakciójának vezetője, Kovács Máté is értelmetlennek látja a kétnyelvű tanácsüléseket, mivel ezáltal bonyolódnának a dolgok, elhúzódnának és megnehezednének a gyűlések. Maskulik Csaba, a szatmárnémeti városi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője egyenesen nonszensznek nevezte azt, hogy több nyelven folyjék egy ülés. “A gyűléseknek egynyelvűeknek kell lenniük, egy olyan nyelven kell őket lefolyatni, amit mindenki ért és beszél, legyen az angol, román vagy magyar” – jelentette ki Maskulik, aki szerint őt például nagyon zavarná az érvelésben, ha magyarul beszélne, majd a tolmácsra kellene bíznia, hogy lefordítsa a mondandóját.
“Pragmatikus” anyanyelvhasználat Nagyszalontán
A hétharmados RMDSZ-es többséget számláló nagyszalontai városi tanácsban már több alkalommal felmerült, hogy magyarul beszéljenek a tanácsüléseken, de arra a következtetésre jutottak, hogy ezt nem kérik – mondta lapunknak Török László polgármester. “20 ezer lejes plusz költséget jelentene a fordító alkalmazása, ezt az összeget mi inkább a magyar iskolára költjük” – magyarázta a városvezető, megemlítve azt is, hogy ha anyanyelvükön szólalnának fel majd a duplájára nőne a tanácsülések időtartama. Török hangsúlyozta: ezzel együtt ők szorgalmazzák az anyanyelvhasználatot, de nem csak az számít, ahogyan a közgyűlésen beszélnek, hanem az, amit a közösségért tesznek. Felhívta a figyelmet arra, hogy a nagyszalontai önkormányzat az anyanyelvgyakorlás jogának pragmatikus kihasználását részesíti előnyben, így például az önkormányzat honlapján mindem hivatalos kérvény letölthető magyar nyelven és azokat a hivatalba is elfogadják.
Székelyföld a pozitív példa
A székelyföldi települések zömében anyanyelvükön beszélnek a tanácsüléseken az önkormányzati képviselők. Mindez természetes is például az olyan városokban, mint Székelyudvarhely vagy Gyergyószentmiklós, ahol valamennyi tanácsos, illetve a jegyző is magyar nemzetiségű. Csíkszeredában két román nemzetiségű tanácsos jutott be a képviselő-testületbe a tavalyi helyhatósági választáson, és bár többé-kevésbé mindketten értenek magyarul, a városháza mégis biztosít számukra tolmácsot, valamennyi tanácsülésen fordítanak nekik. Ők általában ritkán kérnek szót az üléseken, esetleges kérdéseikre román nyelven kapnak választ. A magyar nemzetiségű tanácsosok közül mindenki – beleértve a polgármestert is – anyanyelvén szólal fel, és ugyanez a helyzet a Hargita Megyei Tanács esetében is, ahol a három román képviselő számára tolmács fordítja a magyarul zajló ülésen elhangzottakat.
A háromszéki önkormányzatok többségében élnek a nyelvi jogokkal, magyarul szólalnak fel a képviselők. A falvakban a magyar nemzetiségű tanácstagok az ülésen is magyarul beszélnek egymással, a városokban megvásárolták a tolmácsgépet és fordítóval kötöttek szerződést. A Magyar Polgári Párt háromszéki szervezete évekkel ezelőtt szólította fel a helyi választottakat, hogy a tanácsüléseken beszéljenek magyarul, akkor Kovásznán voltak gondok, de azóta ott is megoldották a fordítást. Thiesz János a fürdőváros polgármestere lapunknak elmondta, évek óta van tolmácsgépük, tehát résztvevőkön múlik, hogy milyen nyelven szólnak hozza. A kovásznai testületben tizenegy RMDSZ-es, egy független és öt román nemzetiségű képviselő dolgozik. A polgármester elmondta, előfordul, hogy a rövidebb hozzászólások románul hangzanak el, de általában mindenki az anyanyelvén nyilvánít véleményt. Kulcsár Terza József az MPP Kovászna megyei elnöke megkeresésünkre elmondta, az elmúlt években sokat javult a helyzet a nyelvi jogok érvényesítése terén, a Kovászna megyei tanácsnál kifogásolták, hogy nem kaptak magyar nyelvű anyagokat, határozattervezeteket, ez azóta megoldódott. A háromszéki önkormányzatnál nem vásároltak tolmácsgépet, így a képviselők általában lefordítják román nyelvre a saját magyar hozzászólásukat, ha ezt nem teszik meg, az ülés elnöke fordít – tudtuk meg Tamás Sándor megyei tanácselnöktől. A marosvásárhelyi RMDSZ-es tanácsosok keddi felszólalására utalva egyébként Kulcsár Terza József hangsúlyozta, a magyar nyelv használata az önkormányzatok ülésein nem egy tiltakozási forma, hanem egy jog, amellyel élni kell.
Összeállításunk szerzői:
Babos Krisztina, Bíró Blanka, Gyergyai Csaba, Szucher Ervin, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Lebontaná a Szabadság-szobrot az Új Jobboldal
Az aradi Szabadság-szobor lebontását kezdeményezi a helyi önkormányzatnál az Új Jobboldal (Noua Dreaptă).
Ezt jelentették be a román szélsőséges szervezet képviselői vasárnap, az október 6-i megemlékezéssel párhuzamosan tartott tüntetésük alkalmával. Az actualitati-arad.ro hírportál beszámolója szerint a nacionalista szervezet aláírásokat is készül gyűjteni javaslata alátámasztása érdekében.
Mircea Dinică, a szervezet egyik tagja a portálnak úgy nyilatkozott, hogy a Szabadság-szobornak semmi keresnivalója Aradon, hiszen egy másik ország jelképe és állandó vita tárgyát képezi. Úgy vélte, a szobornak azért sem kellene köztéren állnia, mivel az Aradon kivégzett tábornokok Románia területén is harcoltak. „Legtöbb egy héten belül benyújtunk egy kérvény az aradi polgármesteri hivatal titkárságához, melyhez csatoljuk az aláírásokat tartalmazó íveket” – nyilatkozta a volt ügyész, aki szerint amennyiben a tanács nem szavazza meg javaslatukat, a közigazgatási bírósághoz fordulnak. Mint elmondta, a kezdeményezésükhöz a szavazati joggal rendelkező lakosság öt százalékát szeretnék megnyerni. A Noua Dreaptă tagjai vasárnap egy tíz méteres román zászlót függesztettek ki a diadalíven, miközben a Szabadság-szobornál összegyűlt tömeg a 13 vértanúra emlékezett.
Mint ismertes, az 1890-ban felavatott, majd 1925-ben eltávolított szobrot a román és magyar kormány közötti megegyezés eredményeként 2004-ben állították fel új helyén, a Megbékélés Parkjában.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Ambrus Attila: Elszólíttatott az Igevárba
Életem Neki köszönhetően is fonódott össze a könyvekkel. (Erről – ma már sokan úgy vélik – inkább szégyenkezve hallgatni kellene, mert világnak rongya lett a könyvtár.) Együtt néztük 1977-ben egy fekete-fehér tévén a Bajnokok Európa Kupájának döntőjét: édesapám, nagybátyám, Tőzsér Jóska és én. Azaz három Bayern München drukker és én: a Liverpool szurkoló, aki Benedek Eleket olvasva lett aznap este azzá, mert az erősek oldalán harcolni nem virtus… A félidőben a Tőzsér-posta – akkor már országszerte ismert – működtetője jókedvében felajánlotta, ha a Pool nyer, elküldi nekem a sokak által áhított, de csak kevesekhez eljutó Új Magyar Lexikon hét kötetét. Édesapám pedig vállalta, hogy egyösszegben kifizeti annak az árát. Győztek a Vörösek, s nekem azóta, 1977 óta jár a Tőzsér-posta.
Hozza a jobbnál jobb könyveket, azokat, amelyek Erdélyről, rólunk szólnak, nem hamisan, mint az anyaországi tucatkiadványok, hanem felelősen, ahogyan az immár könyvkiadóvá lett Tőzsér Jóska által megválogatott szerzőktől elvárható.
Hirtelen rádöbbenek, hogy önkéntelenül, de nem véletlenül elvétettem az előző mondatban az igeidőt. Nem jár, már csak járt a könyvposta. Mert jött a hír: Tőzsér József… nincs többé közöttünk. Fojtogat a könny és erőt vesz rajtam a borúlátás. Az a borúlátás, amellyel Vörösmarty Mihály óta folyton kérdezzük magunktól és másoktól: ment-e a könyvek által a világ elébb? Firtatjuk, hogy vajon Stendhalnak igaza volt-e, valóban vannak-e azok a kevesek, akik boldogok, ha olvasnak? Hajlamosak vagyunk, a világnak a nyomorát nap nap után megtapasztalva, szomorúan summázni: a világot más elvek vezérlik, mint a szellem és az erkölcs emelkedettsége, amelyet könyvekbe zárnak a javíthatatlanul naiv értelmiségiek.
Van – ismét igeidőt vétettem! –, volt azonban valaki, aki azt állította, hogy a Székelyföldnek egyik szögletén megbizonyosodhattunk a könyvek hasznáról. Pomogáts Béla, az erdélyi magyar irodalom és szellemi élet avatott ismerője szerint éppen a kisebbségi sorsban és különösen Erdélyben lehet érzékelni azt, hogy a könyvek milyen meghatározó módon viszik előre a nemzeti közösség ügyét.
Az erdélyi magyarság történelmét szemlélve joggal feltételezhetjük, hogy a világ valójában nem a fegyverek, nem az uralkodók és pártvezérek, nem a köztéri szónokok és a politikai manipulátorok által, hanem a könyvek révén ment elébb.
A magyarországi irodalomtörténész szavaiban leginkább az erdélyiek kételkedhetnek. Erdélyben a könyvkiadás sohasem volt jövedelmező üzlet, mint például az Egyesült Államokban. Nemcsak a poéták bolondok, de az is őrült, aki könyvkiadásra adja a fejét Transsylvaniában – mondják sokan még ma is, akiknek csodálattal vegyes szánó vélekedését nem változtatja meg Misztótfalusi Kis Miklós utóéletének hatása, sem Kós Károly vagy Domokos Géza példája.
Az azonban bizonyosság – Tőzsér József élete, munkássága példázza immár –, hogy lehet Erdélyben könyvet kiadni, mert kell. A könyvkiadás itt nem jó biznisz, hanem szolgálat. Könyvekkel szolgálni, akkor is, amikor a szappanoperák tragikáiról nevezik el ma már a gyermekeket a székelyföldi falvakban.
Az értelmiségi sohasem térhet ki a szolgálat alól, mert Csoma Sándor óta tudjuk, nem ő választja az utat, az út választja őt. Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója már huszonnégy évesen, 1969-ben a könyvek terjesztésében találta meg szolgálatát. (Nem csoda, hisz azt mesélte, családi házuknak abban a szobájában látta meg a napvilágot, hol édesapja tekintélyes könyvtárát tartotta.)
A Tőzsér-posta – ahogyan Beke György író elnevezte az egyszemélyes intézményt – több ezer erdélyi magyarnak küldött el több millió könyvet, az erdélyi magyar szellemi elit gondolatait terjesztette alkalmas és alkalmatlan időben is. Terjesztette szűkebb hazájában, a Székelyföldön, de a moldvai csángók körében, a Zsil-völgyi bányászok közt, Ady Endre szülőföldjén, a hepehupás Szilágyságban, ahová – ha a Tőzsér-posta nem lett volna – nem jutott volna el a magyar szó, a Kriterion önazonosság megtartására késztető, azt lehetővé tevő kiadványai.
Hogy mekkora a könyv hatalma, azt a kommunista állambiztonság emberei bizton tudták, ők nem dilemmázgattak Vörösmarty soraival! Azt is Tőzsér József nyakába varrták, hogy valójában ő szervezte meg a Zsil-völgyi bányászlázadást, mert elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét...
És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt is. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták...
Az idők változnak. Ma már senki sem hiszi el, hogy a könyv felszabadítja a kordában tartott vagy gúzsba kötött szellemet. A változó idők alkalmat szülnek és feladatokat rónak ki, így amikor az erdélyi magyar könyvkiadás a legnagyobb válságban volt, amikor a magyarországi lektorok azzal küldték vissza a nyomtatásra szánt erdélyi magyar könyveket, hogy olyan szó, hogy székelyharisnya nincs, csak férfi rövid zokni van, Tőzsér József belefogott a szent őrültségbe, a könyvek kiadásába.
A Pallas-Akadémia Könyvkiadó ma Erdély és – meg merem kockáztatni – a magyar szálláshely legjelentősebb könyvműhelyei közé tartozik. A legkiválóbb magyar költők, írók, történészek, társadalomtudósok, néprajzosok kiadója.
Való igaz, hogy a könyvkiadásból meggazdagodni nem lehet, de a Pallas-Akadémia vezetője, Tőzsér József szolgálatával azt példázta, hogy a könyvek által gazdagítani lehet egy egész közösséget. Vagy legalábbis megtartani.
Tőzsér József már nincs közöttünk. Az Úrnak szüksége lehetett egy jó postásra, mert a könyvek könyvének terjesztésével bizony bajok vannak, így szólította hűséges munkását. De a Tőzsér-posta, a könyvkiadó évtizedek alatt egybegyűjtött szellemi tőkéjét mindannyian örököltük. Nem szétosztanunk, hanem kamatoztatnunk kell azt!
Maszol.ro

Az egyenes beszéd luxusa
Október 6-án Aradon idén is az utóbbi években megszokott koreográfia szerint zajlottak a vértanúk emléke előtti megemlékezések, legfeljebb annyi különbséggel, hogy felcserélték a délelőtti és a délutáni helyszínt. De idén is a román himnusz csendült fel elsőnek a Szabadság-szobornál, a magyar himnusz után eljátszották az európai himnuszt is, hogy a Nagy Testvér előtt is megtegyük a kötelező tiszteletköröket. Majd valamennyi beszéd két nyelven hangzott el, úgy, ahogy az aradiak szerint 1999-ben a szélsőséges román erők megkövetelték, hogy a későbbiekben ne rendezzek olyan zajos, obszcén jelszavakban bővelkedő ünneprontó ellentüntetést, mint akkor. Nem is volt zaj, az Új Jobboldal képviselői szép csendben kifeszítették hatalmas román lobogójukat, majd a műsor végeztével elvonultak, a Vesztőhelyen pedig idén sem tették tiszteletüket. Jelenlétük nem volt annyira fenyegető vagy idegesítő, sokkal inkább szánalmas, nem is foglalkozott velük senki. A másik oldalról viszont nem feledhetjük, hogy nekünk nemzeti gyásznapunkon az elnyomó hatalom himnuszát kell hallgatni, miközben a kétnyelvű városokban csorbul a magyar anyanyelvhasználat, kétnyelvűsítő gesztusunk, amellyel az ünnep magyar intimitása elvész, nem talál viszonzásra.
Haszonelvű szövetségek
E problémák – a teljes vertikumú anyanyelvű oktatás, az anyanyelvhasználat, s kiemelten a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügye – is helyet kaptak Kelemen Hunor jól megfogalmazott, kerek ívű, minden magyar érzésű ember által felvállalható ünnepi beszédében. Meg is kapta az elismerést Hende Csaba magyar honvédelmi minisztertől, aki rámutatott arra, hogy olyan időket élünk, amikor a magyar kormány képviselője is elmondhatná az RMDSZ elnökének beszédét, és fordítva.
Ha ehhez a politikába ma belecsöppent jóindulatú érdeklődő hozzáolvassa Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnök legutóbbi írását (Tükörbe nézve, Transindex, 2013. október 4.), akkor csodálkozhat, hogy mi is a probléma az Erdélyben egymásnak feszülő magyar politikai erők között. Borboly gondolatmenetének lényege, hogy bizonyos szemellenzős, korlátolt RMDSZ-en belüli erők gáncsolják a hatékony önépítkezés képviselőit – jelesül őt magát, a szöveg célba juttatása és kedvező recepciója érdekében talán szerencsésebb lett volna, ha más példát említ – s nem veszik figyelembe az erdélyi magyar szavazók politikától való elfordulását és számbeli csökkenését, nem akarják vagy nem tudják felfogni, hogy az egyre rosszabb peremfeltételek szorítják rá a erdélyi magyar politikai elit versenyben álló erőit az összefogásra. Egyben javaslatot is tesz egy olyan európai parlamenti lista megalkotására, amelynek második vagy harmadik helyén Tőkés László, ötödik helyén pedig egy SZNT/MPP-s politikus állna.
Az RMDSZ-szel való összefogás az autonomista oldalon azóta heves vitát kiváltó téma, mióta megtörtént a nemzeti önkormányzat célkitűzését komolyan vevő, s nemcsak kampánytémának használó tábor intézményes önállósodása. Ami nem véletlen. Hiszen eltérő, de egyszerre érvényes meggondolások más-más következtetésre juttathatnak bennünket, akár szigorúan haszonelvű, szavazatkalkuláló szemszögből, akár elvi síkon vizsgáljuk a kérdést.
Ami a problémakomplexum haszonelvű, opportunista megközelítését illeti: két erő összefogása nem eredményez minden esetben automatikus szavazatösszegződést. Jó példa erre a MIÉP és a Jobbik 2006-os összekapaszkodása, amely nem hozott elegendő voksot a parlamenti küszöb eléréséhez, holott a MIÉP négy évvel korábban közel 5 százalékot ért el, a Jobbik néhány évvel később pedig 15 százalékot. Ha a radikális beállítottságú szavazók hiteles erőt láttak volna a MIÉP–Jobbik Harmadik útban, akkor vélhetően honorálták volna szavazatukkal. De annyira evidens volt, hogy ellenfelek fognak össze haszonelvű megfontolásból, annyi jogos vagy jogtalan vád hangzott el a felek között, hogy a választók nemet mondtak e szövetségre.
Segít vagy rombol?
Erdélyben van konkrét precedens e kérdéskörre. Meg lehet vizsgálni, hogy hányan szavaztak a 2007-es EP-választásokon Tőkés László egyéni jelöltre és az RMDSZ-re, majd hányan az RMDSZ–EMNT összefogásra 2009-ben. A szavazatszám hasonló nagyságrendű, az utóbbi esetben kisebb volt a voksok száma valamivel, de nem lényegesen. Vélhető, hogy ha hasonló számban is járultak az urnákhoz a szavazók, nem ugyanazok voltak. Vannak, akiket mozgósít az összefogás, vannak akik ebben önfeladást látnak, elsősorban a nemzeti autonomista oldalon.
Tény, hogy ez a biztosabbnak tűnő stratégia. Az összefogás őszinte lenne, mert érdekeken alapulna, parafrazálhatjuk Orbán Viktor bonmot-ját, amivel Traian Băsescuhoz fűződő viszonyát jellemezte. Sejthető, hogy az RMDSZ az időnkénti bekeményítő retorika alkalmazása dacára, továbbra is engedni fog a hatalom szirénhangjainak, nem lesz partner a Brassóban húsz éve eltervezett autonomista önépítkezés folytatásában, s a magyar nemzeti önkormányzat nagyszabású víziójának megvalósításában. S azt is tudni lehet előre, hogy Tőkés László, akinek politikai pályáján nincsenek cikkcakkok, akit soha nem lehetett eltántorítani az autonomista programtól, aki a román hatalommal való bármiféle együttműködést csak elvi alapokon tudott elképzelni, továbbra sem tagadja meg önmagát, és nem támogat semmiféle klikkérdekű, neptuni ihletettségű önfeladó kurzust.
Célorientált, elvi megközelítésben: az összefogás negatív következménye, hogy a sziklaszilárd elkötelezettségű, az RMDSZ-szel bármiféle együttműködést árulásnak felfogó szavazók végleg elfordulhatnak az EMNP-től és Tőkés Lászlótól, hacsak ezt meg nem tették már 2009-ben. Másik oldalról viszont az autonómiaharcban egyelőre megkerülhetetlen az RMDSZ, amely eddig a 2007-es EP-megmérettetést leszámítva valamennyi választáson elnyerte a magyar szavazók négyötödének támogatását vagy ennél is többet. Ha komolyan vesszük a feladatot – az erdélyi magyarság teljes politikai érdekképviseletének felsorakoztatását az egységes autonómiapolitika mögött –, a taktikai cél az autonomista oldal számára nyilvánvalóan csak az lehet, hogy nélküle ne lehessen döntést hozni a politikában. Ehhez pedig megizmosodás kell, konok építkezés, szívós aprómunka. A nagy kérdés, hogy ebben az RMDSZ-szel való taktikai együttműködés segít-e vagy rombol?
A taktikai engedmények elfogadtatása a saját táborral értelemszerűen a kommunikáción múlik. Az autonomista oldal pozícióelőnye, hogy nem kell a gyakorlati politikával élesen szemben álló politikai propagandát folytatnia, nyugodtan kiterítheti lapjait, kimondhatja, amit gondol. Megengedheti magának az egyenes beszéd luxusát, mind a tárgyalópartnerek, mind a nemzetközti fórumok, mind a választók felé. Ezt kell kihasználni, bármilyen döntés születik is. Az EMNP vezetői tisztességgel és következetesen, változatlan célok elérésének érdekében, saját egyéni haszonelvű megfontolásaikat félreseperve politizáltak az elmúlt évtizedekben, ami ritkaságszámba megy a Kárpát-medencében. Ezt a tényt kellene közmeggyőződéssé emelni. Ha sikerül, nem lehet probléma semmiféle taktikai manőver. Feladatnak nem sok ez, de nem is kevés.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)|

HOME JOGOK
Tőkés László EP-jelölése vagy cinizmus, vagy populizmus
Romániai magyar belpolitikai vagy külpolitikai kérdés, hogy ki lesz az RMDSZ EP-frakciójában? Itt Tőkés érdeke és a szakmai érdek nem vág össze.
Lesz-e új EP-mandátuma Tőkés Lászlónak? Borboly Csaba úgy véli, Tőkés Lászlót fel kellene tenni az RMDSZ-listára, nagyvonalúnak és bölcsnek kell lenni az összefogás és a közös magyar érdek miatt. Mások úgy vélik, taktikai okokból kell Tőkés Lászlót feltenni az RMDSZ listára, egy olyan helyre, hogy az EMNT kicsit dolgozzon is a szavazatokért. Tőkés László szerint pedig tök simán, ott a helye.
Tőkés EP-s mandátuma a legkényelmesebb megoldás az RMDSZ-nek más logikában is:
messze van, jól keres, elvan magával, kevés baj lesz vele. Most, hogy Markó Béla egyre kevesebbet szerepel, Tőkés László Markó-neurózisa is temperálódhat, kevesebb oka van frusztrálódni, dühkitörni, plakátokat leragasztani stb. A Tőkés László jelölés az EMNX-nek sem rossz megoldás, értelemszerűen. Felfoghatjuk az egészet úgy is, mint összmagyar érdek.
Hogy Tőkés bizonyos ciklicitással begyalázza az RMDSZ-t, már senkit nem zavar, fel sem tűnik senkinek, hír biztos nem lesz belőle. Valahogy úgy képzelem, hogy Tőkés László meglát egy mikrofont és egyszer csak azon veszi észre magát, hogy épp most kommunistázta le az RMDSZ-t mindenféle rákészülés és különösebb speciális szándék nélkül. Oops, I did it again, I played with your heart, and got lost in the game, oh baby baby. Aztán azt mondja: nnajó, ez is megvolt, hol is tartottunk?
Tőkés László kognitív disszonanciája sem téma már. Tudniillik nem tartja kínosnak, hogy egy olyan szervezet listáján induljon, amire annyi jelzős szerkezetet hordott rá, mint amennyit Homérosz az istenekre, félistenekre, hősökre és az időjárásra együttvéve. Fel sem tűnik, nem zavaró, benne van az alapzúgásban, kit érdekel?
Az évek során Tőkés László tényezőből átváltozott problémává. Ezt lehetőségek szerint méltósággal, tapintatosan, diszkréten kell kezelni. Tőkés EP-jelölésén a Fidesz is elgondolkozott, de annak ellenére, hogy a Fidesz nagy számú mandátum várományosa, nem szívesen szorítana helyet Tőkésnek, és főleg nem a lista legtetején, ami Tőkés László elvárása lett volna. Magánbeszélgetésekben a fideszesek is elismerik, Tőkés egyre kevésbé összeszedett, kiszámíthatatlan, és a jelek szerint már arra is hajlik, hogy fontos kommunikációs kérdésekben ne egyeztessen a főnökével, lásd a tusnádi protektorátus témát.
Kézenfekvőnek tűnt egy olyan típusú megoldás, ami Szász Jenő esetében bevált:
Tőkés Lászlónak fel lett ajánlva, hogy saját alapítványt kap, szerepe pedig az lenne, hogy időnként business classon körbeutazza a világ magyarságát, bátorítólag. De Tőkés nem kívánt élni az Elefánttemető Airlines kényelmes szolgáltatásaival. Marad tehát a bölcs erdélyi magyar összefogásba vetett remény. Hangütésem enyhén cinikus, mert Tőkés László EP-s jelölésének lassan felsejlő történetében nem bírom felfedezni a romániai magyar érdeket. Tőkés László jelölése az irracionális univerzumokban bír jelentéssel. Miért? Ha szempont az, hogy a romániai magyarok számára hasznos legyen az RMDSZ-es EP-jelenlét, akkor eleve nem abból kellene kiindulni, ki az, aki jól néz ki a listán, hanem inkább abból, ki az, aki hasznos tud lenni az EP-ben. És ezt lehetne úgy kezdeni, hogy kiértékeljük Winkler Gyula, Sógor Csaba és Tőkés László tevékenységét. Ami eleve nem könnyű, mert az érdemi szempontokat nagyon kevesen ismerik. Nehéz megítélni, hogy egy kétfős frakciótól - mert ekkorára lenne esély - milyen reális elvárásaink lehetnek.
Ha valóban hatékonyságot várunk, a kérdést úgy kell feltenni, hogy mi az, amire a jelöltek szerződnek a romániai magyarsággal. Tőkés László egy alkalommal azt magyarázta, neki nincs szüksége EP-s választási programra, mert az benne van a fejében. Ez számomra azt jelenti, hogy Tőkés László nem hajlandó leszerződni a mandátumát a romániai magyarsággal. Azok az erények, amik diktatúrában hősiek, a demokráciában triviálisak.
Nem sokat tudni arról sem, miben állt Winkler és Sógor munkája,
hogy céljaikat teljesítették-e, elégedettek lehetünk-e azzal, ahogy dolgoztak. Erről is sokkal többet kellene tudnunk, és csak ezt követően lenne értelme arról beszélni, hogy, amennyiben eredményeket akarunk, kik az ideális jelöltek. E nélkül arról beszélni, hogy az összefogás érdekében Tőkés László fent kell legyen befutó pozícióban az RMDSZ listáján, olcsó populizmus. Nem is hiszem, hogy Tőkés nagy számú szavazatot tudna bemozdítani, lásd EMNX bukta.
Persze, ha az EP-jelenléttől nem várunk teljesítményt, csak szimbolikus státusnak tekintjük, ami mindössze a belpolitikai üzenetek megfogalmazása miatt érdekes, lehet Tőkés Lászlót javasolni, de akkor végképp demagóg azzal érvelni, hogy az EP-képviselet fontos, mert az EP-ben fontos dolgok dőlnek el. Lehet, rosszul látom, de Tőkés Lászlóban nem azt a simulékony, nagy munkabírású, szakpolitikákban iszonyatosan profi, diplomata kvalitásokkal rendelkező, megnyerő modorú, széles nemzetközi hálózattal rendelkező EP-képviselőt látom, aki érti és használni bírja az unió bürokráciáit. Ha eredményt akarunk Brüsszelben, mégoly csekélyt is, Tőkés irreleváns. Ha tetszelegni akarunk hatalmas szívünk határtalan bugyraival, ha el akarjuk küldeni jó messzire, ha a Fidesz ezért kotizál nekünk, akkor Tőkés Lászlónak az RMDSZ EP-listáján a helye.
Ha viszont profi EP-képviseletben gondolkodunk, akkor újra kell gondolni az EP-frakciót, és ha kell, korrekciókat kell hozni, de Tőkés László nevét ne szökkentsük át fogaink kerítésén.
És nem véletlen, hogy Borboly Csaba nevét is említettem. Borboly, aki most Tőkés László jelölésén töpreng, népszerűbb, hatékonyabb és nagyságrendekkel nagyobb mozgósító erejű, mint Tőkés. Nem vádolható azzal sem, hogy nem elég jobboldali. Jelenleg egyféle népi hős is, és nem minden EP-s tapasztalat nélküli. Intuícióm szerint, Borboly Csaba jelölése több szavazatot hozna az RMDSZ EP-listájára, mint Tőkés László nyögvenyelős beerőltetése. Új idők, új hősök, új lista.
Kelemen Attila Ármin
Transindex.ro

Visszautalják a pert (Váratlan fordulat a Mikó-ügyben)
Nem született ítélet tegnap a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatási perében: a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék tegnap úgy határozott, hogy a döntésben nem illetékes, ezért az ügy várhatóan visszakerül a ploieşti-i táblabíróságra, ahol idén aligha tűzik már napirendre.
A váratlan fordulat az ügyvédeket és az ügyészeket is meglepte, hiszen korábban már két tárgyalásra is sor került ezen a bíróságon – ezeken elutasították a magyar vádlottak által benyújtott újabb bizonyítékok elfogadását, illetve a megnevezett tanúk meghallgatását –, de az illetékesség eddig nem jött szóba. A per azért került a legfelsőbb törvényszékre, mert az egykori restitúciós bizottság egyik tagját, Markó Attilát tavaly decemberben képviselővé választották, és a parlament tagjairól csak ezen a fórumon ítélkezhetnek; most azonban a bírói testület arra hivatkozott, hogy „a feltételezett bűncselekmény” idején a vádlott még nem volt képviselő – közölte egybehangzóan a per két ügyvédje, Kapcza Mikolt és Eugen Iordăchescu, akik arra készültek, hogy ezúttal lezárul az ügy. A tegnapi tárgyaláson a buzăui bíróság által 2012-ben alapfokon háromévi börtönre ítélt vádlottak közül csak a nyugdíjas Silviu Clim jelent meg, Marosán Tamás volt egyházkerületi jogász Magyarországon, Markó Attila pedig Strasbourgban várta a végleges ítéletet; a teremben azonban több megfigyelő, köztük az amerikai nagykövetség küldöttje is ott volt. Az illetékesség elutasítását a háromtagú bírói testület azzal indokolta, hogy korábban az úgynevezett labdarúgó-átigazolási perben adócsalással, sikkasztással és korrupcióval vádolt George Neţoiu ügyét is visszautalták a bukaresti táblabíróságnak, mert ő is később lett képviselő. – Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy miért az utolsó és nem az első tárgyaláson mondta ki illetéktelenségét a legfelsőbb bíróság, hiszen az a kívánatos, hogy ezen a szinten a törvény előírásait nagyon pontosan kövessék, de ha már így van, akkor Ploieşti-en kell folytatni a harcot. Ezt a fordulatot lehet sokféleképpen magyarázni, és úgy tűnik, hogy ezeknek az ártatlanul meghurcolt embereknek folytatódik a kálváriájuk, de amúgy nincs jelentősége annak, hogy hol születik meg a döntés, ami csakis felmentő ítélet lehet, ha olyan országban élünk, ahol a jogot tisztelik. Ami ugyanis Buzăuban történt, az durva igazságszolgáltatási tévedés volt – nyilatkozta lapunknak Eugen Iordăchescu, aki szerint a táblabíróságon nem húzódhat sokáig a per. Becslésekre nem vállalkozott, azt azonban leszögezte, hogy az ítélet végleges lesz. − A tegnapi fordulat annak a jele, hogy Romániában semmi sem működik úgy, ahogy kellene: ez nem egy normális per egy normális országban – jelentette ki Markó Attila, aki úgy véli, hogy a legmagasabb igazságszolgáltatási fórumon egyszerűen nem mertek dönteni ebben az egyik részről kényelmetlen, másik oldalról népszerűtlen ügyben. „A buzăui döntés is púp a hátukon, tehát a következő időben folytatódik a hideg- és idegháború, de megyünk előre” – tette hozzá. A háromszéki képviselő szeretné, ha mielőbb véget érne a Mikó-per, azt azonban a ploieşti-i táblabíróságon is kérni fogják, hogy ismerjék el bizonyítékaikat – köztük a brassói táblabíróságnak az egyház tulajdonjogát elismerő ítéletét, amit a legfelsőbb törvényszék nem kívánt az iratcsomóhoz csatolni –, és hallgassák meg tanúikat. Markó Attila továbbra is hisz abban, hogy az igazság ki fog derülni, és nyilvánosan is megköszönte az egyház, a közösség, a nagyvilág, az amerikai és a magyar diplomácia odafigyelését, az imára való felszólítást. A Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatását megsemmisítő és a visszaszolgáltatási bizottság tagjait szabadságvesztéssel sújtó pert az iskola egykori tanári lakásait megvásároló bérlők feljelentése nyomán 2010-ben indította az Országos Korrupcióellenes Ügyészség. Az alapfokon eljáró bíróság azzal indokolta ítéletét, hogy a kollégium épületegyüttesét eredetileg nem az egyház pénzéből, hanem közadakozásból építették, így a restitúciós bizottság visszaélést követett el, amikor az egyháznak adta az ingatlant.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Álszent világ
Nem mondok újat, mert mindnyájan érezzük: álszent, kétszínű világban élünk. Nem csak mi, még a civilizáltabbnak számító Nyugat is.
A legtöbbet emlegetett álszenteskedés: az EU többet foglalkozik az európai állatok jogaival, életkörülményeivel, mint a polgáraiéval. Pontos szabályzat rögzíti, milyen nagyságú területen kapirgáljon a tyúk, mennyi legyen a sertés mozgástere. De hogy legyen hol lehajtania a fejét a hajléktalannak, hogy ne adhassák el a polgár feje felől a házat, azt nem szabályozza vagy tiltja EU-s parlamenti határozat.
Az Egyesült Államok pedig a demokrácia bajnokaként álszenteskedik. A demokrácia zászlaja alatt, hamis szólamokkal és kitalált indokokkal háborúk sorát indítja a kőolaj- és földgázforrások megszerzéséért.
Volt kitől tanuljanak képmutatást a mi politikusaink!
Mert nem telik el olyan hét, hogy a hatalomra került, avagy a hatalomra vágyó, határon inneni és túli politikusok álszenteskedésétől ne lenne tele a nemzeti média. A pálmát mindenképpen Victor Ponta vinné el. Egy ország röhögött rajta: mint kormányfő beterjesztette a parlamentnek a verespataki bányanyitásról szóló törvényjavaslatot, de rögtön kijelentette, hogy azt képviselőként nem szavazza meg.
Idehaza a nagy hirtelen „leleplezett” egykori lágerparancsnokok ügye egy-másfél hétig borzolta a kedélyeket. Aztán a doktori diplomával rendelkező miniszterelnökünk vezette kormány megoldotta a gordiuszi csomót: törvénytervezetet terjesztett be, hogy csökkentsék a munkatáborok parancsnokainak kiemelten magas nyugdíját, s az ebből begyűlő összeget (a per lefolyása és elítélésüket követően!) a túlélők között osszák majd szét. És akadt, aki ennek a képtelenségnek még tapsolt is! Talán elfelejtik: eddig mindössze két felfedett (talán még lesz egy-kettő, de nem biztos, mert a „kampány” leállt!) volt szekustiszttől összegyűjtött néhány tízezer lejt fognak szétosztani a több tízezer egykori fogolynak? Havonta talán egy-két kenyér ára sem jut egy személynek. És ezt jó kezdeményezésként kürtölik szét országnak-világnak.
Az anyaországban néhány éve egy politikus a médiában felröppentette a „megélhetési bűnözés” kifejezést, állítván, hogy egy bizonyos embercsoport csak bűnözéssel tudja biztosítani a túlélést a jelen gazdasági helyzetben. Evvel próbálta igazolni az elkövetett lopások, rablások jogosságát. A vonatközlekedésben százak, ezrek biztonságát veszélyeztető fémtolvajok (például) úgymond bocsánatos bűnt követnek el, mert csak abból élnek, hogy eladják a zsákmányt. Az álszenteskedőben fel sem merül, hogy nagyon sokan e csoportból ugyanúgy meg tudnák művelni a lakóházuk körüli földterületet, mint szomszédjaik, akiket rendszeresen megkárosítanak, terrorizálnak. Erről nem győzködik a bűnözésre hajlamos csoportokat.
Minap hangzott el, hogy a magyar parlament az Alkotmánybíróság korábbi döntése ellenére, ki akarja tiltani a hajléktalanokat a történelmi belvárosokból. Természetesen mindjárt akadtak politikusok, akik emberi jogokra hivatkozva a közterületeket önkényesen „belakó”, azt bepiszkító, elcsúfító, tönkretevő had mellé állt. Őszintén sajnálom azokat, akiket a sors ilyen kétségbeejtő helyzetbe kényszerített, de megkérdezném a kamera előtt ágáló, az emberi jogokra hivatkozó álszent politikus asszonyt: miért nem a hajléktalanokat győzködi, hogy az utca helyett válasszák a tisztálkodási lehetőséget, emberi körülményeket biztosító menhelyet? Mert lenne hely és alkalom ott meghúzódni legalább éjszakára. Csakhogy azt az érintettek egy része kereken visszautasítja. Mert nem akar tisztálkodni! Ezt viszont elhallgatják.
Kétségtelen, hogy a társadalom legalsó rétegeit kivont karddal védő álszent szövegeléssel a választásokon lehet néhány szavazatot nyerni a minden ilyen demagógiát készpénznek vevők között. Egy jól fizetett parlamenti, önkormányzati képviselői hely, netalán kormányzati tisztség megéri a képmutatást, kétszínűsködést!
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)

Most – Híd: új nemzetstratégia szépséghibákkal
Új nemzetstratégiát mutatott be a közelmúltban a felvidéki Most – Híd szlovák-magyar párt a szlovákiai magyarok számára.
Mint ismeretes, a Most – Híd mostoha gyereknek számít a határon túli magyar szervezetek között, mivel a budapesti kormány hivatalos álláspontja szerint kizárólag a magyar érdekképviseletet tekinti partnernek. A szlovákiai magyar szavazók ugyanakkor nem csupán elfogadhatónak tartották a Magyar Koalíció Pártjából – azóta Magyar Közösség Pártja – kivált alakulat ajánlatait, de sokan át is pártoltak hozzá. Ennek nyomán már a második olyan parlamenti választás is lezajlott, amelyen az MKP nem érte el az 5 százalékos parlamenti küszöböt, a Most – Híd viszont igen, így a magyarok egyedüli képviselete a pozsonyi parlamentben. Ugyanakkor a felmérések szerint támogatottsága a konkrét eredmények hiányában némileg csökkent.
Nem kell a Felvidék
A stratégia egyik alapvető pontja a regionális identitás kialakításának szükségessége. A Trianon előtti Észak-Magyarország magyar lakóinak ugyanúgy nem volt miért regionális identitást kialakítaniuk, mint például a ma partiumi magyaroknak nevezett közösség tagjainak, lévén, hogy egyszerűen magyarnak nevezték magukat, és nem volt előzménye az önálló régiónak, amely közös alapot jelentett volna a közösség eltérő önmeghatározása számára. Trianon után azonban megváltozott a helyzet.
A nemzetstratégia elveti a felvidéki magyar megnevezést, de a szlovákiai magyart sem tartja megfelelőnek – ezért a dél-szlovákiai magyar megnevezést javasolja, ami a magyar közösség földrajzi elhelyezkedését veszi alapul. Amennyiben ezt a Trianon óta az anyaországétól eltérő körülmények között élő, de nemzeti identitását, anyanyelvét megőrizni akaró ottani közösség elfogadhatónak találja, akkor a megnevezés „hivatalossá” válhat.
Az ötlet illeszkedik a párt politikájába, miszerint a szlovákiai magyar közösséget olyan entitásként tételezi, amelynek nem annyira az anyaországgal, illetve a többi nemzetrésszel való kapcsolattartásban kell támogatást keresnie, mint inkább a „magyarbarát” szlovákokkal való együttműködésben. Ugyanakkor kérdéses a felvetés megalapozottsága. A Felvidék, felvidéki kifejezés a magyar nemzet egészéhez képest határozza meg a közösséget, míg a dél-szlovákiai azt figyelmen kívül hagyva, kizárólag a szlovákokhoz képest. Ez az elnevezés meglehetősen mesterkéltnek tűnik. A dél-szlovákiai megnevezés a dél-tiroli megnevezésre hajazhat, azonban Tirol mégiscsak egy osztrák tartomány, míg Szlovákia önálló entitásként először a második világháború idején létezett, tehát ebből a szempontból a dél-szlovákiai magyar megnevezés konkrét, magyar identitás-konstituáló jellege megkérdőjelezhető. (Mint ahogy a nyugat-romániai sem lenne elfogadható egy bihari vagy aradi magyar számára). Ráadásul a Felvidék már meghonosodott a köztudatban.
A nemzetstratégia azt is tartalmazza, hogy szimbólumrendszert hozzanak létre a dél-szlovákiai magyar közösség számára. A javaslat szerint nem fontos, hogy hagyománnyal rendelkezzen, a lényeg az, hogy a közösség magáénak érezze, és identitás-konstituáló tényezőként hasson. A kezdeményezés hasonló a székely zászló megalkotásához, és ahhoz a tervezethez, miszerint a Partium számára is önálló szimbólumokat – címert és zászlót – terveznek.
Mindez lényeges lehet, mivel az anyaországtól elszakított régiók magyar közössége hosszú ideje még akkor is másként szocializálódott, ha azért a magyar televízió és rádió műsorait a rendszerváltás előtt is követni tudta.
Meg kell találni azonban az egészséges arányt a magyar és a regionális identitás között, főleg abban az esetben, ha a cél az, hogy a magyar identitás megőrződjék, sőt elsődleges legyen.
Nemzetiség helyett nyelv
Ez ellen hathat az a lényegi javaslat, amely a nemzetiség helyett a nyelvet helyezné a nemzetpolitika központjába. „Ahelyett, hogy mások egyéni választásainak kiértékelésével foglalkoznánk és a „tiszta” magyarságot keresnénk, törekedjünk arra, hogy a magyar nyelv és a magyar kultúra közegszerűen fennmaradjon Dél-Szlovákiában” – áll a dokumentumban. Mindennek a célja a kidolgozók szerint az, hogy a szlovák állam a nyelvi jogokat a nyelvhasználat, és ne a nemzetiségi arányok alapján határozza meg.
A felvetésre rációját az képezheti, hogy az anyaországtól elszakított területeken számos vegyes házasság jött létre, ennek nyomán vegyes identitás alakult ki, miközben az érintettek a szlovák, román vagy szerb mellett a magyart is anyanyelvi szinten beszélik. A javaslat kidolgozói talán arra gondoltak, hogy kisebbségi, vegyes lakosságú közegben ez lehet a legpragmatikusabb módszer a nemzeti identitás megőrzésére és az anyanyelvhasználat biztosítására. Ráadásul ez a külvilág felé is jobban eladható, hiszen nem etnikai alapon követeli a szabad nyelvhasználat biztosítását.
Csakhogy ez is meglehetősen idealisztikus megközelítés. Igaz ugyan, hogy a magyarul beszélők köre számszerűen szélesebb merítést jelentene, mint a magyar nemzetiségűeké, azonban a gyakorlatban nehéz elképzelni, hogy a nem tisztán magyar identitású, nem csupán a magyar kultúrában szocializált, magukat elsősorban nem magyarként meghatározó személyek jelentős része igényelné a magyar nyelv használatát. Az ötlet az asszimiláció bátorításaként is hathat, hiszen csökkenti a magyar identitás vállalásának fontosságát.
Ugyancsak fontos eleme a dokumentumnak, hogy a magyar anyanyelvű romákat is a dél-szlovákiai magyar közösség részét képezzék. Ez elméletileg szintén a közösség megerősödését, megmaradását erősíthetné. Ugyanakkor nem számol azzal, hogy ez legfeljebb akkor lenne megvalósítható, ha megfelelő felzárkóztatási programokkal is párosulna, és sikerülne érdekeltté tenni a romákat a magyar identitás vállalásában. Kérdéses, ez miért sikerülne, hiszen arról van szó, hogy egyik kisebbségi státusból a másikba kerülnének, még akkor is, ha a magyar identitásnak egy kicsivel nagyobb a presztízse. Ráadásul nem veszi figyelembe, hogy a szlovák félnek állami háttérrel jóval több eszköze van arra, hogy a romákat a szlovák identitás vállalására sarkallja. Mint ahogy azt sem, hogy egyre erősebb az a mozgalom is, amely a romákat egyszerűen a roma identitás vállalására ösztönzi.
Területi autonómia: „nem adekvát” megoldás
A javaslat a továbbiakban megfogalmazza az elvárást, hogy a szlovák állam ismerje el a szlovákok és az őshonos kisebbségek egyenlőségét, emellett kulturális és oktatási önkormányzatiságot követel. Különösen figyelemre méltó ugyanakkor, hogy úgy értékeli: a területi autonómia a magyarlakta régió szétaprózottsága miatt jelenleg nem tűnik adekvát megoldásnak a közösség problémáira. Javasolja ugyanakkor a kisebbségek jogállását szabályozó törvény elfogadását és a közigazgatási átszervezést a valós szociális, gazdasági és kulturális viszonyoknak megfelelően.
Mindezek valóban fontosak, ugyanakkor ezen jogok és a területi autonómia nem zárják ki egymást. A területi önrendelkezés a jelentősebb, magyarlakta régiókban életképes megoldás lehet, de még ha ezt egyesek nem is értékelik így, igényként megfogalmazható. Már csak azért is, hogy megtagadásáért cserében legalább a javaslatban a konkrét célként megfogalmazott kisebbségi törvényt, az oktatási és kulturális önkormányzatiságot, illetve a magyar nyelv regionális nyelvként történő elismertetését Dél-Szlovákiában ki lehessen alkudni.
Mindez tehát egyelőre nem több jól hangzó igénylistánál, amely tartalmaz a felvidéki magyar közösség megmaradása szempontjából fontos elemeket is, azonban számos pontban nem annyira a magyar identitás megerősödéséhez, mint inkább egy „szlovákmagyar”, a nemzet többi részétől még jobban elkülönülő entitás létrejöttéhez vezethet, ami ugyanakkor vélhetően ideális szavazótábor lenne egy, a Most – Hídhoz hasonló vegyes párt számára. (Lévén, hogy a szlovákok körében a támogatottsága továbbra sem nevezhető számot érdeminek). Igencsak kérdéses, hogy ehhez a javaslathoz meg tudja-e szerezni a vegyes párt a szlovákiai magyar közösség egészének támogatását.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Vádirat: Orbán Viktorral is riogatott Liviu Dragnea
„Azt akarjátok, hogy Magyarországon döntsenek a románok sorsa felől? Gyertek szavazni!” Ilyen üzenetek megfogalmazására biztatta a szociáldemokraták kampányfőnökeként beosztottjai az államfő leváltásáról szóló tavalyi referendumom Liviu Dragnea – derül ki a kormányfőhelyettes elleni vádiratból.
Hetvenöt személyt vádolnak az ügyészek azzal, hogy a Traian Băsescu államfő tisztségéből történt felfüggesztéséről döntő népszavazáson törvényellenes cselekedetekkel igyekeztek biztosítani a referendum érvényesítéséhez szükséges szavazatszámot. A fővádlott Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes, aki – a népszavazás idején a Teleorman megyei tanács elnökeként, a Szociáldemokrata Párt főtitkáraként és kampányfelelőseként – tekintélyét felhasználva igyekezet minden eszközzel elérni azt, hogy a választók legalább 60 százaléka jelenjen meg az urnák előtt.
Választási tombola
Az ügyészek vádpontjai szerint Liviu Dragnea, a befolyása alatt álló több felelős személlyel közösen komplex mechanizmust hozott létre a választópolgárok törvénybe ütköző mozgósítása érdekében. Így például, a szociáldemokraták főtitkáraként, két átiratban is felszólította pártja megyei szervezeteit, megyei kampányigazgatóit és szociáldemokrata polgármestereit, hogy tegyenek meg mindent a szavazók mozgósításáért. Ebben benne foglaltatott a szavazók „megajándékozása”, illetve az az ajánlás is, hogy a prefektusoknak javasolják választókörzetek megnyitását olyan idegenforgalmi helyeken, amelyek nem képeznek területi-közigazgatási entitást. Így például utasításba adta, hogy a mangáliai polgármesteri hivatal szervezzen szavazókörzeteket a vonzáskörébe tartozó Saturn, Venus, Cap Aurora, Jupiter, Neptun, Olimp üdülőkben is, a konstancai polgármesteri hivatal pedig ugyanígy járjon el Mamaia esetében is.
Liviu Dragnea rendelkezésére ugyanakkor tombolát szerveztek, amelyen a szavazatukat leadó személyek vehettek részt; értéküket tekintve a nyeremények ne legyenek nagyok, ám minél nagyobb számban osszák ki azokat a voksolók között – hangzott az utasítás. A sorsolásra nyomban urnazáráskor került. A szavazók – Dragnea rendelkezése értelmében – ingyen belépőt kaphattak a strandokra, a nagyvárosokban „Summer party”-n (Nyári mulatságokon) vehettek részt, gyermekjátszó-helyeket létesítettek a kisgyermekekkel érkező szavazók számára, a nyári melegre való tekintettel sátrakat állítottak fel, ahol a voksolók hideg ásványvizet kaptak...
Komplex mobilhálózat – 4400 üzenet
Ezzel egyidőben Liviu Dragnea komplex országos mobilhálózatot hozott létre a szociáldemokraták weboldalainak felelősével, a tanúként beidézett Ciubotariu Dan Ionut segítségével. Ily módon a törvényes rendelkezések megkerülésével megfelelő adatokat kapott a referendumon való részvételről, illetve a szavazás alakulásáról. A mobilhálózat útján 14 ezer felhasználóval állt kapcsolatban, akiknek utasítást adott a szavazási arány növelésére.
Az országos mobilhálózat révén az 1855-ös szám hívásával közvetlenül kapcsolatban állt pártja megyei kampányfőnökeivel, polgármestereivel, pártaktivistáival. A hálózatnak köszönhetően korlátozott számú személy – a „megyei választási koordinátorok” – kellő időben értesülhettek a szavazók számáról, de arról is, miként alakultak a szavazatok a választási körzetekben, a számokat pedig eljuttathatták Liviu Dragneához és embereihez. Ezeket az információkat az „illetékesek” előre megadott felhasználói névvel és jelszóval érhették csak el. Dragneáék így a referendum minden pillanatában teljes mértékben tisztában voltak a szavazók számával, és időben mozgósítani tudtak ott, ahol kevesebben járultak az urnákhoz. Ennek a rendszernek a segítségével már jóval urnazárás előtt tudták az igen és a nem szavazatok arányát. A referendum idején több mint 4400 ilyenfajta üzenetre került sor.
A „magyar veszély”
A dossziéban mellékelték Dragnea üzeneteinek szövegét is. Íme, egynéhány „főnöki üzenet”: „Vigyétek szavazni az embereket, ha kell az öletekben, ha kell, megkötözve!”; „Menjetek az utcára, biztassátok szavazásra az embereket. Egyben terjesszétek az üzenetet, amelyet rövidesen megkaptok”. Az üzenet maga pedig így hangzott: „Magyarország miniszterelnöke felkérte a romániai magyarokat, ne menjenek szavazni, távolmaradásukkal érvénytelenítsék a népszavazást. Azt akarjátok, hogy Magyarországon döntsenek a románok sorsa felől? Gyertek szavazni!” „A választói részvétel tekintetében elmaradt választási körzetekbe azonnal küldjetek egy szociáldemokrata és egy nemzeti liberális párttagot, a mozgósítás céljából”. „A gyenge részvételt felmutató szavazókörzetekben zárásig ott kell maradnotok, a helyzetet ellenőrizendő”; „Keressétek fel a szavazástól távolmaradókat és vigyétek szavazni őket!” „Ismétlem: menjetek el a távolmaradók lakására, vigyétek urnákhoz őket. Az üzenetet adjátok át a liberálisoknak is!” „21 órakor nyolcmillió szavazat gyűlt össze. Szervezzétek meg magatokat: 100-100 embert küldjetek minden választási körzethez, akiknek minimum 10 szavazót kell összegyűjteniük, hogy megszabaduljunk Băsescutól. Elegendő idő áll rendelkezésekre! Bátorság!”
A 23 órakora tervezett urnazárás előtt 50 perccel a következő üzenetet küldte Dragnea: „Fontos! Tegyetek meg minden lehetségest, hogy a szavazórészlegek előtt sorban álló embereket a szavazókörzetben tartózkodókként vegyék tekintetbe, hogy így szavazni tudjanak!”
„Eprészek”, halottak, megvesztegetés
Liviu Dragnea, Teleorman megye tanácselnökeként, pártja főtitkáraként tehát politikai alakulatának tagjait arra utasította, hogy akár a törvények megszegésével is mozgósítsák szavazásra az embereket.
Az ügyészek szerint Dragnea utasításait 74 személy – Teleorman, Vrancea, Gorj és Olt megyei szociáldemokrata megyei elnök, a szavazókörzetek szavazóbizottságainak szociáldemokrata tagja – követte, akik egyebek között meghamisították a szavazókörzetek dokumentumait, meghamisították a szavazólistákat, külföldön tartózkodó személyek és halottak is „leadhatták” szavazatukat, a szavazók számát meghaladó szavalólapokat dobtak az urnákba.
Vádiratukban az ügyészek tisztázták: a felmérés – objektív okok miatt – nem terjedhetett ki az egész országra, hanem csupán a szavazószám mesterséges megnövelése tekintetében a legkirívóbb eseteket ismertették. A dossziéban Liviu Dragneát és embereit egyebek között választói aláírások meghamisításával vádolják: így például az egyik Piatra Olt-i szavazókörzetben 35 meghamisított aláírásra bukkantak.
A vádak között szerepel a külföldön élő román állampolgárok – az „eprészek” – „megszavaztatása” is, az egyik Olt megyei szavazókörzetben 13 ilyen esetet fedeztek fel – ezt a választási iroda két tagja el is ismerte; egy Teleorman megyei körzetben 43 ilyen esetről tudtak.
Több helyen halottak is szavaztak, mint például a Teleorman megyei Tigănesţi-en.Dragnea emberei nem egy esetben megvesztegették a szavazói irodák demokrata liberális tagjait is, akik – Bragadirun például – fejenként 200 lejt kaptak. Végül visszaéltek az urnás szavazás lehetőségével is: Vrancea megyében például 245 szavazatot hamisítottak meg.
Széles „játéktér”
A korrupcióellenes ügyészség által beindított bűnvádi eljárás tavaly szeptemberben kezdődött meg, a dosszié a legfelsőbb bírósághoz került, tekintve, hogy Liviu Dragnea tagja a parlamentnek.
Az ügyészek szerint a választási csalás tényéhez nem férhet kétség, ám azt igen nehéz bizonyítani. Az 527 oldalas vádiratban ott sorakoznak a különféle megyékben elkövetett rendellenességek – ám hiányoznak a megdönthetetlen bizonyítékok, ezek hiányában pedig bárki könnyen állíthatja, hogy egyszerű politikai dossziéról van szó.
Az ügyészek által felépített ügy ugyan logikusnak hangzik – ám azt nehéz bizonyítani, Liviu Dragnea ügyelt arra, hogy ne hagyjon nyomokat maga mögött. Ily módon nagyon nehéz lesz bebizonyítani a „művelet agya”, valamint maga a művelet és az azt végrehajtók közötti egyértelmű összefüggést – vélik szakértők, akik szerint ebben az esetben igen sok függ a bíró hozzáállásától. A törvénysértést csakis közvetett bizonyítékok, tanvallomások alapján lehet bebizonyítani, a bírónak viszont igen széles a „játéktere” a felmentés és az elítélés között, hiszen Dragnea egyetlen szóval sem biztatta alárendeltjeit választási csalásra – a választási részvételre való mozgósítás pedig nem törvényellenes.
Maszol.ro

„Tiszta” Romániát! (12.) – Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
Amikor a szárazajtai tragikus eseményekről beszélünk, meg kell említenünk az 1940. szeptemberi ablakbeveréseket, a Szárazajta melletti, 1944. szeptember 4-i német–román katonai összecsapást, végül az 1944. szeptember 26-i vérengzést.
Ezek az események kapcsolódnak egymáshoz, akárcsak az ötvenes évek derekáig elhúzódó különböző meghurcolások. A Szárazajtán történtek elsősorban a magyarokat érintik, de megszenvedik az itt élő románok is.
Szárazajta neve azért válik emlékezetessé, mert a Maniu-gárdisták a középkort megszégyenítő vad kegyetlenséggel mészárolnak le békés gazdálkodókat, fiatalokat és öregeket egyaránt, többgyermekes családanyát és családapákat, mint partizánokat. Olyan embereket is, akik a szeptember 4-i katonai összecsapás idején nem is tartózkodtak a faluban. A hamis vádak mögött többnyire személyi bosszú húzódik.
A tömegmészárlásokra nem kerül sor, ha a román értelmiségiek egy csoportja, valamint a politikai pártok, elsősorban a parasztpárt nem támogatja a voluntároknak nevezett félkatonai egységek szervezését. Ezekre a szovjet–román csapatok háta mögött nem volt szükség, megalakulásuk célja a magyar lakosság terrorizálása és megfélemlítése. A Maniu-gárdák garázdálkodása idején szervezett rablásokra, fosztogatásokra és kegyetlen gyilkosságokra kerül sor.
1940. szeptember előtt
A korábbiakban, amikor bemutattam Szárazajtát, elsősorban a népesség számát és etnikai összetételét vizsgáltam, rámutattam arra, hogy a békés együttélés idején, a szórványosan beköltöző román családok többsége elszékelyesedett és békességben élt az első világháború végéig. Az egyik adatközlő, Egyed Rezső szavaival: „Akkorjában nem lehetett tudni, hogy melyik román, melyik magyar. Olyan összetartás volt a faluban.”
A gyűlölet magvát a két világháború közti időben, a nyíltan meghirdetett visszarománosítási program veti el. Az addig békés románok közt akadnak, akik a román uralom propagandája következtében magyarellenessé válnak. Nagy Gergely, a lefejezett Nagy fivérek testvére visszaemlékezésében elmondja, hogy „a románok [most már] nagyobbnak érezték magukat”, pedig „a szárazajtai románok nem is tudtak románul… Csak aztán, amikor a román katonaság bejött, akkor lettek románok. Románul nem beszélt senki… Hát együtt jártunk iskolába, bálba, soha verekedés nem volt… Nekik csak a vallásuk volt más.”
Közös ünneplés vegyes érzésekkel
Miután a rádióból értesülnek arról, hogy Észak-Erdélyt a második bécsi döntéssel visszaadták Magyarországnak, a románok is belenyugvással fogadják a hírt. Augusztus 30-án, a bécsi döntés napján, a falu elöljárósága – köztük a román csendőrparancsnok, a román pap, a végrehajtó, az adószedő – együtt kuglizik. E napon – olvassuk a visszaemlékező Incze Pál soraiban: „összegyűltek, és egy nagy kuglipartit rendeztek. Hajnalig kugliztak együtt.” A következő napokban a magyarság ünnepel, a helyi románok „nem ünnepeltek, ők dolgoztak”. Ez teljesen normális és érthető, hisz a többségi nemzet fiaiból nemzeti kisebbséggé váltak. A határváltoztatás elsősorban azokat zavarja, akik a 22 éves román uralom alatt, a román származásuknak köszönhetően, előnyökhöz juthattak. A forrásokat tanulmányozva úgy tűnik, hogy néhány román család fiataljainak lelkét megmérgezték a kitalált dákoromán őstörténettel, valamint az évszázados magyar elnyomás képével. Ezzel magyarázható, hogy ezek a fiatalok később szorosan együttműködnek a magyargyűlölő Maniu-bandával. Az 1950-es évek kihallgatási jegyzőkönyveiben Berszán Simon (Simion M. Bârsan) a románokkal ellenséges, igazságtalan viselkedésű magyarokat, Berszán Egyed János (Ioan Egyed Bîrsan) románellenes elemeket, Bardóci Ferdinánd (Ferdinánd Bărduţ) a románokkal szemben ellenséges magatartású magyarokat emleget.
1940. szeptemberi üröm
Szárazajtán az események kereke már szeptember első hetében rossz irányba fordul, megromlik a faluközösség békéje. Szeptember 4-én a falu közelében kisebb német–román katonai összecsapásra kerül sor, amelybe belekeverik a szárazajtai magyar lakosságot is. A román csendőrök szeptember harmadika-negyedike körül eltűnnek a faluból, majd – Nagybacon irányából – szeptember 6-án katonákkal teli, gépfegyverrel felszerelt kocsi érkezik. Ahogy a falu közelébe érnek, megszólítják az idős Németh Lajost és a vele együtt gyalogló idős nőt, Nagy F. Jánosnét. Idézzük Incze Pált: „Románul szóltak hozzájuk, de a két öreg nem tudott románul, nem tudtak semmit felelni. Az öregasszonyt összerúgódták, és belökték a csihányok közé, az öreget pedig beültették a sofőrfülkébe. Behozták egészen a hídig, s ott kirakták az útra, s őt is megrugódták, megverték.”
A román katonák e durva provokációja, magyarellenes viselkedése beárnyékolja a kialakulóban lévő békésséget.
A magyar bevonulás idején
Szárazajta népe szeptember 11-ére várja a honvédek megjelenését, úgy tudják, hogy falujukba is lesz díszbevonulás, erre azonban csak a szomszédos Nagybaconban kerül sor. Szárazajtára csupán négy motorkerékpáros érkezik, akik körbejárják a falut, majd elmennek. A szárazajtai székelység örömében, hogy megszabadul a megalázó nacionalista-sovén román állam vasgyámságától, estére „nagy bált” szervez, ahol még egy szakasz magyar katona is vígan táncol, de azok éjféltájt visszamennek Nagybaconba. „No, akkor éjjel történt meg az, aminek nem kellett volna megtörténnie: az ablakverés” – mondja a visszaemlékező Incze Pál. A néhány óráig „gazdátlan” településen, az éjszakai bálozás után néhány részeg fiatal beveri a román családok ablakait. Az ablakverők részegek voltak, állítja Dávid Albertné Németh Magdolna is. Egyed Géza szerint „csőcselék banda” veri be a visszaemlékezők szerint három, hét, kilenc román család ablakait. Nagy Gyula erről azt mondja: „egypár hitvány legény a románságnál az ablakot beverte, aztán ebből lett a harag”.
Amikor másnap a magyar csendőrség átveszi a falut, első teendőjük, hogy megnyugtassák a románokat, és helyreállt a rend. Bár ablakbeverés volt – olvasható Németh Béniám visszaemlékezésében –, „testi sértés nem (…). Na, aztán jött a magyar csendőrség, kérem szépen, senki sérthető nem volt. Azt mondták, hogy tiszteletben kell tartani mindenkit, ha román, ha magyar, ha akármilyen. Ott mese nem volt”. Hasonlóképp nyilatkozik Szép András is: „a magyar csendőrök nem engedtek senkit bántani. Azt mondták, hogy a románokkal kesztyűs kézzel kell bánni.” Incze Pál visszaemlékezése is hasonló. Amikor megérkeztek a magyar csendőrök: „végigjárták az egész falut, főleg az alsókat, akiknél az ablakokat beverték, s megnyugtatták őket, hogy: »Ne búsuljanak, mert ettől a pillanattól semmi bántódásuk nem lesz, s ha valaki magukat bántja vagy leoláhozza, jelentsék, s mi majd intézkedünk«.” A lakosság túlnyomó többsége a felelőtlen részeg fiatalok ilyen bosszúját, igazságtevését határozottan elítélte, de a szárazajtai románok egy része ezt nem felejtette el. Nagy Gyula úgy véli, hogy később ennek az ablaktörésnek a „levét” mások itták meg.
Partizán falu?
1944. szeptember 4-én a falu mellett, a Bacon hegye irányába kerül sor a német–román katonai összecsapásra. A német utóvédcsapat, a Thams-csoport próbálja kiverni a szeptember 2-án a falu közelében befészkelődött román alakulatot. A románok a németek váratlan támadása miatt veszteséget szenvednek. A román katonák haláláért a felelősség a németeket terheli, ennek ellenére már a csata utáni napokban megszületik az a hamis vád, hogy a vereségért a németek oldalán harcoló civil lakosság a hibás. Elterjesztik azt a valótlan hírt is, hogy a székelyek román sebesülteket ölnek. Az alaptalan vádak híre eljut Olteanu önkénteseihez is. A gárdisták hetvenfős bandája a helyi románok hívására hivatkozva érkezik Szárazajtára, hogy megleckéztessék az itt élő magyarokat.
A tömegmészárlások utáni években bebizonyosodik, hogy a vádak alaptalanok, mert a szárazajtaiak nem vettek részt az 1944. szeptember 4-én a falu mellett zajló katonai összecsapásban és nem öltek román katonákat. 1952. őszén, miután Mauriţiu Adler szekushadnagy több mint félszáz személyt kihallgatott, az október 14-i összegező jelentésében megállapítja: „Nem helytálló a Maniu-gárdáknak az indoklása, miszerint a meggyilkolt szárazajtai magyarok a román csapatok ellen harcoló horthysta hadsereg szolgálatába álló terroristák lettek volna.” A Bukaresti Törvényszék büntetőtanácsának bírója, Dan Vârgolici is átolvassa a Szárazajta környéki összecsapással kapcsolatos hadparancsokat, kikérdezi a minisztériumi szakértőket is. Megállapítja: a csapatnaplók nem említik, hogy a román egységeket magyar vagy német csapatok támadták-e, de „a legkevésbé sincs utalás arra vonatkozóan, hogy a román egységeket civilek támadták volna meg”.
A fentiek alapján a vádak ejtésére kellene gondolnunk, de furcsa módon – ahogy Benkő Levente, a kérdéskör kutatója Szárazajta című könyvében is állítja – ennek ellenkezője történt. A Legfelsőbb Törvényszék 1954. augusztus 4-i ítéletének meghozatalában arra hivatkozik, hogy a csapatnaplók azért nem említik az ellenséges katonai egységeket, mert a román katonai alakulatok elleni támadást a szárazajtai civil lakosság követte el, ezért is vonult be a román katonai alakulat a faluba és hozta meg a megfelelő intézkedéseket a magyar lakossággal szemben. Az említett jelentések ilyen értelmezése csak úgy lehetséges, ha a vádemelők elfogadják az 1944. szeptemberi híreszteléseket a románellenes partizán faluról. Úgy tűnik, 1954-ben a román államhatalom abban érdekelt, hogy minimalizálja az 1944 őszi szárazajtai tömegmészárlást, magyarokat ítél el azzal a váddal, hogy román katonákat gyilkoltak. A Legfelsőbb Törvényszék egyszerűen nem veszi figyelembe a tanúvallomásokat. Paraschiv Tomescu és Ioan Chirilă alezredes, a román alakulatok parancsnoka nem tud arról, hogy a falusiak beavatkoztak volna a harcokba. Tomescu is csak hallomásból tud erről. Chirilă arra hivatkozva, hogy Baróton és Felsőrákoson a civilek rálőttek katonáira, feltételezi, hogy az itt is megtörténhetett, de határozottan kijelenti: neki nincs tudomása arról, hogy a szárazajtaiak valóban részt vettek volna a harcokban. Mindezek ellenére a vizsgálóbírák mint tényt rögzítik, hogy a civil „bandák egyes tagjai kegyetlenkedtek a visszavonulni nem tudó román katonákkal”.
Az egyik vádlott, Nagy Dániel nyilatkozatban állítja, hogy a csata a reguláris csapatok közt zajlott. Egy másik beadványában megemlíti, hogy szeptember 10-én Szárazajtára román és szovjet katonai egységek jöttek, és kivizsgálták az alig hat nappal korábban történt csatározással kapcsolatos eseményeket. A vizsgálat végén megállapítják, hogy a feljelentések „minden valós alapot” nélkülöznek, és „senki ellen semmilyen eljárást nem indítottak”.
A bírákat nem érdekli a szárazajtai tömegmészárlás három román nemzetiségű kulcsfigurájának: Bardóci Tódornak (Teodor Bărduţ), Bogdán Ágostonnak (Augustin Bogdan) és Berszán M. Simonnak (Simion M. Bârsan) a vallomása sem. Ők is azt állítják, hogy semmit nem tudnak arról, hogy szárazajtaiak román katonákat gyilkoltak volna. Tény, hogy 1944. szeptember 3-a és 11-e között a Szárazajta határában zajló katonai összecsapásban valóban 13 román katona esett el, köztük két tizedes és két szakaszvezető. Ezért minősítették Szárazajtát partizán faluvá.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Szabadság (Kolozsvár)

Györbiró István: Pajtás
Györbiró István (1919–2011) sokak szeretett biológiatanára, Sepsiszentgyörgy díszpolgára huszonévesen megjárta a Don-kanyar poklát. Hagyatékából előkerült emlékirata nagy megjelenítő erővel idézi fel a honvédek testi és lelki szenvedéseit, erkölcsi dilemmáit. A Bikmakk Egyesület támogatásával, a T3 Kiadó gondozásában megjelent kötetet október 15-én, a szöveg szerzőjének születésnapján mutatják be. A közölt részlet is példázza: olyan történelmi forrásként is tanulságos, megrázó emberi dokumentum lát most napvilágot, amely az olvasókat a nemzeti kataklizmák okainak végiggondolására és az áldozatok előtti tiszteletteljes főhajtásra készteti.
Az út szélén, s attól kissé beljebb elhagyott csont-bőr lovak kínzó éhségükben harapják a fagyott havat. Ezek már a magukét megtették. Részük volt diadalmas előretörésből, kínos visszavonulásból. Ágyút húztak, géppuskát húztak, lőszert szállítottak, élelmet a vonalba, sebesültet a vonalból. Agyongyötört, éhes, szomjas katonalovak. Az egyik megpróbálja félrekaparni a fagyott hóréteget, hogy valami aszott gazt a szájába vehessen, de reménytelen a helyzet. Vastag a hó és a felső réteg jéggé taposva. Kétségbeesetten elnyeríti magát, s emelt fejjel, nyújtott nyakkal belebámul a lenyugvásra készülő vörös napba. Orrcimpái megremegnek, fogait mutogatja, mintha bele akarna harapni abba a vörös valamibe, majd párát fúj rá, s keservesen megrázza a fejét. Kezemben egy darab kenyérrel megközelítem:
– Nesze, pajtás, egyél!
A ló csak bámulja a napot, majd felém fordul lassan, mélán, hosszan rám néz, lehajol, megszagolja a köpenyem ujját, zúzmarás orrával megérinti a kezem, a kenyér után nyúl és rágja. Megveregetem a nyakát. Csontos, hideg fejét a mellemnek nyomja. – Mi baj, Pajtás? Ki tudhat belelátni ebbe a két nagy fekete szembe?
– Menjünk haza, Pajtás? Na, gyere! Megindulok, s hallom, lép utánam a ló. Estére felérünk a tetőre. Hányadik tetőre? Ki tudja, hányadik tetőre. Mögöttem már végtelen a távolság, s előttem elérhetetlen a cél. A tetőn egy kis tanya lapul a hó alatt. Mellette istálló, valami csűrféle, s egy nyitott szájú verem. Bemegyek a verembe. Az egyik sarokból egy aszott cukorrépa és két burgonya kerül elő. Megtakarítom, s odaadom a lónak. A ló rágja. Bemegyek a házba, ahol ég a tűz, s a tűz körül melegedő honvédek beszélgetnek. Beszélgetnek a tegnapi nyomorúságról, s a holnapi reménytelenségről. – Mi az oka ennek a visszavonulásnak?
Az egyikük, talán orvos, saját szempontjából nézi és ítéli meg a helyzetet. – Vitaminhiány!
Meglep a válasz, de később belátom, hogy valami igazsága lehet az orvosnak is. A táplálkozás eléggé egyoldalú volt, s kétségtelenül felléphetett vitaminhiány, ami az emberek közérzetére, fizikai-biológiai erőnlétére kihatással volt, s az adott pillanatban látható módon befolyásolhatta az események zajlását. Aztán meg arra is gondoltam, hogy az orvos egy kicsit átvitt értelemben is hivatkozhatott a vitaminhiányra. Szellemi-lelki vitaminhiányokra is gondolhatott. Ilyen lelki vitaminok lettek volna: hogy a katona legyen meggyőződve a harc szükségessége felől, hogy bízzon a fegyvereiben, a saját erkölcsi fölényében. Ha ezek hiányoznak, akkor merő kényszer a tevékenység. A biológiai és lelki vitaminok együttes hiánya már komoly ok lehet. A szakács meglátását az orvos is magáévá teszi. Mit mondott a szakács? – A honvédek nem kapták meg a minimális kalóriát sem. Nem volt hús, zsír, szalonna, olaj, rossz volt a kenyér, sótalan volt a gyenge koszt. Nem a legkellemesebb a téma. Az ajtó előtt nyerít Pajtás, kaparja a havat, megint nyerít. Kilépek a házból. Egy sisakból megitatom. Még kér. Még adok neki. Megfordul és elindul. Közben visszasandít, hogy megyek-e utána. Valamivel gyérebb a forgalom, s így elég jól haladtunk. Közben azon gondolkodom, hogy Pajtásnak milyen mehetnékje van. Igaz, hogy nekem sem volt semmi kedvem a maradásra. Besoroltunk a gyér menetoszlopba, s lépegettünk a besötétedett éjszakában. Egynéhány szekér, egynéhány szán, s meggörbült, megrokkant, fáradt emberek. Roncsa egy megvert hadseregnek. Szél támadt mögöttünk. A nyikorgó kerekek belevágtak a jégbe, szétnyomták a frissen hullott havat, de azt a szél újra betakarta. A hátulról fúvó szél segített egy-egy keveset az előrehaladásban, de néha oldalból került, s ilyenkor kegyetlenül csípte az arcot. Jól fogott a lejtő is, ilyenkor aztán Pajtás a lépésből ügetésbe váltott. Kitartott mellettem. Mire fel ez a ragaszkodás? Valakivel összetéveszt? Emlékeztetem valakire? Vagy az a két jó szó s az a darab kenyér? De mi köt engem hozzá? Miért bolondítom magam után? Miért nem riasztom el? Miért idegenkedem ennek még a gondolatától is? Nagy érték a barátság, különösen itt. Akkor is nagy érték, ha az a barátság egy ember és egy ló között szövődött. Ez a ló nem az enyém, mi csak együtt megyünk a hóban. Hazafelé megyünk együtt a hóban. Együtt, Pajtás meg én. (…) Tetőre haladunk lassan. Már fönn is vagyunk. Halk morajlás arra késztet, hogy visszanézzek. Budjonijt bombázzák. Vörös-fehér fények villannak, sztálingyertyák csüngnek, s elfojtva hallszanak a dörgések is. Pajtás is megáll, visszanéz, nyerít és ügetésbe kezd. Fejét földig hajtva les hátra, hogy követem-e. Csúsztatom a léceket én is. A szél kis buckákat rak, szétszedi, s mint gyermek, aki játékát megunta, az árokba sepri, de tétlen nem ül, nekimegy egy-egy magányos fának, kötekedik vele, sír, sípol, süvít, mint otthon a Nemere. Viselhetné jobban is magát. Hány embert fagyaszthatott csonttá ezen a télen? Rettenetes még rágondolni is. Fedezékeikből, meleg vackaikból kiverte őket a szörnyű támadás, s akkor ezer kínnal megkínozva csonttá dermesztette a tél, a szél. Most betakarja a hó, ez a halotti lepel. Onnan már csak tavasszal kerülnek elő, ha a farkasok fel nem falják.
Lejtünk. Ezeknek a lejtőknek az alján mindig szokott emberi település lenni. Ez érthető is, hisz itt nem annyira metsző a szél, védik a dombok, meg aztán melegebbek is, az oldalakban erősebb a nap melege. Érzem is, mintha meleg szobába léptem volna. Pedig a hideg ugyanaz, csupán a szél nem fúj. (…) Mutatkoznak a település nyomai. Elhagyott fészer, sütőkemence, kút. A túlsó oldalon is. Még csak gyéren, mint általában a faluvégeken szokott lenni, de egyre sűrűsödnek. Semmi életjel nem mutatkozik. Pajtás lemarad, mintha belefáradt volna az útba.
– Mi van, Pajtás?
Fejét előrenyújtja, orrcimpái remegnek.
– Menjünk, Pajtás!
Két lépést valahogy megtesz, de ismét megáll. Megáll, fejét előrenyújtja, orrcimpái remegnek, majd szagolja a földet, és jobbra letér az útról. Mit akarhat? Utána lépek. Egy udvar, felrobbantott ház, sötét, tátongó verem. Valószínű, hogy a ház pincéje lehetett. Szanaszéjjel gerendák, s a tető zsúpfödele begazolva a hóba, piszokba. A következő pillanatban a falu közepe tájáról heves tüzelés kezdődik, s tüzelés kezdődik balról is, elölről is, valahonnan az út túlsó feléről is. Hallom, hogy szekerek fordulnak meg, meg szánok, de az utat annyira pásztázzák a lövedékek, hogy kész öngyilkosság rámenni. Pajtás lefekszik a zsúpra. Hirtelen elhatározással beereszkedem a verembe. Lábam alatt valami gerendavég van. Leoldom a síléceket, s próbálok szilárdan elhelyezkedni. Érzem, hogy mozdul a gerenda, s abbahagyok minden mozgást. Aknázzák is az utat. (...) Legokosabb meg sem mozdulni. De meg kell mozgatnom a lábam, mert furán magam alá van törve és kegyetlenül zsibbad. Szünetel a tüzelés, kihasználom az alkalmat, s próbálom kihúzni magam alól a lábam. A gerenda megmozdul és reccsenve, nagy zajjal mélyebbre zuhan. Lépések közelednek, géppisztolysorozat húz el a fejem felett. Hallom, hogy Pajtás feláll, tovabotorkál a gerendák közt. Az oroszok káromkodnak, s eltávoznak megint. Pajtásnak nincs semmi baja, mert hallom, hogy mozog. Idáig megúsztuk, de az úton aratott a halál. Hallom, hogy az oroszok tüzelőállást változtatnak. Egészen a falu szélénél helyezkednek el. Tehát mögöttük vagyok, de nem vagyok benne biztos, hogy nem maradtak-e a régi állásban is? Várni kell. Kezdem érezni a hideget, itt a pincében is lassan csontig hatol. Próbálom mozgatni a végtagjaimat, hogy mozduljon a vérkeringés. (...) Nem fázom, de jó lenne legalább egy keveset szunnyadni… nem! Könyököm bevágom a pince falához. Belésajog a fájdalom. Rugózom. Le, föl, le, föl. Virrad. Látszik a gerenda a pince fölött. Látszanak a szalmaszálak a pince peremén. Még csak úgy, halványan, de látszanak. Rugózom: le, föl, le, föl… Mi lesz, ha virrad? Meddig kell itt nyomorognom? Mi lesz, ha kimegyek? (…) Az oroszoknak tüzelőállásuk van a falu bejáratánál, ahonnan támadást várhatnak, s a falu kijáratánál is, ahonnan szintén várhatnak támadást. Én itt közbül a pincében félig megfagyva mire számíthatok? Lelőnek, mint a kutyát. Ha a Budjenij irányából jövőket felszámolják, akkor nekem is végem van. A Budjenij felől jövőknek győzniük kell! (…) Tárat cserélek. Már itt vannak a mieink. Fogom a síléceket, s felzárkózóm. Negyed órát sem tartott a harc, szabad volt az út. A fiúk a halottakat kihúzogatták az út szélére sorba. Külön a magyarokat, külön az oroszokat. Mintha nem lenne az nekik már mindegy… A sebesülteket felrakták a kocsira, s eltűnnek velük arra Novioszkol irányába. Egy ló üget mögöttem, utolér, fölnyerít, s lépésre vált. Pajtás. (...) Ketten megyünk most már megint ebben az irdatlan visszavonuló tömegben. Ketten, de inkább csak vonszoljuk magunkat. A feszült idegtevékenység, a fáradtság, a hideg és az éhség most tör ki rajtam. Ráz a hideg, vacog a fogam, de megyünk, egyre megyünk arra, napnyugatnak. Megyünk, én és Pajtás. (…) Vonul a menetoszlop. Már amennyire menetoszlopnak lehet nevezni ezt a meggyérült, vánszorgó tömeget. Jobbról, a hómezőkről még fel-felbukkan egy-egy meggyötört csoport. Csak a magasságos Isten a megmondhatója, hogy tudtak kivergődni idáig, hogy nem fagytak meg? Az is igaz, hogy ezekben már csak a lélek él, a hazavágyó lélek. A test már majdnem halott. A bakancsaikat bicskával kell lefaragni a lábaikról, azokról a fagyott csonkokról. Egy eleven seb az egész lábfej. Be kell kötözni, be kell bugyolálni, hogy ne fagyjon tovább, de folyik belőle a lé. Kétségbeejtő nézni, nem hogy elviselni. Beteg, félrebeszél, éhes, nincs egy darab kenyere, nincs semmi gyógyszer, s őrjítő az, amikor az ember nem tud segíteni. Kinek kellett ez? Kellett ez valakinek? A poklok ördögeinek, mert mind ördög az, aki meg akarja változtatni a világot, s nem számol azzal, hogy lehetséges-e. S ezek a roncsok mégis boldogok, mert vaktában rátaláltak erre az emberjárta útra, s élnek. És mennek haza. De hol van az még? Húzzuk, vonszoljuk magunkat az úton, utolsó foszlányaival a kitartásnak. Négy-öt ember, nagy hézag, két-három ember, még nagyobb hézag, egy ember és egy ló, s ott messze a távolságba tűnve talán szán, talán szekér. Az emberek hátán araszos a zúzmara, s talán az utolsó lehelet száll most ki belőlük, de mennek, mennek meggörbülve, lassan, mintha óriási terűt cipelnének. S nagy is, rettenetesen nagy az a terű, amit igazán cipelnek, csuda, hogy bírják. Ott benn van a terű, benn a lelkekben. A halottak tízezreinek utolsó lehelete az, a barátok utolsó sóhajtása. Hetvenezer meggyötört ember kínja ezekben a fagyott, agyonkínzott, alig mozgó emberekben. Nagy a terű, s még hol van az otthon? Addig még sokan leteszik a terhet, s megpihennek. Megpihennek örökre. Egy ilyen tág közbe besorolva megyünk mi is, Pajtás meg én. Csúnyán elbánt Pajtással is a nyomorúság, a hideg meg az éhség. Csont és bőr már az egész ló. Mi tartja benne a lelket? S vajon én különb vagyok? Csont és bőr vagyok én is. Mi tartja bennem a lelket? Az a köves, fenyős, borvizes haza, a fenyvesek illata, az a sok virág, az a lány, az az út pora, amely bársonyosan, melegen simogatja a mezítelen talpat, az akácok illata…a nagyapám akácfáinak illata. Otthon még meghalni is más, s hátha még dolgozni is lehetne? Közeledik a város. (…) Balra elhagyjuk a katonai kórház kicsi földszintes épületét. Udvarán több sorban kékre dermedt hullák várják, hogy megkapják a végtisztességet. Esetleg majd, ha enyhül az idő. Pár száz méterrel távolabb, jobbról, emeletes épület, itt van az irányító és a honvéd pihenőhely. Az udvaron konyha. A konyha fogatolt, a lovakat éppen itatják. Pajtás is beáll a sorba. – Honnan került ez a madárijesztő?
– Együtt jöttünk. Egy arab telivér, csak le van gyengülve. Az őrnagy úr parancsa, hogy adjátok ki neki is a fejadagot!
– Papírja van-e?
– Holnap majd megkapjátok!
Pajtás rám nézett, s mintha kacagott volna a szeme. Nem akármilyen ló ez, s a hülyék még azt mondják, hogy madárijesztő… Itatás után, mintha a legnagyobb rendjén lenne, megindul a többi után az istállóba. Megkönnyebbült lelkiismerettel indulok én is a pihenőhelyre.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Európai elismerést nyert a Sapientián kidolgozott oktatási módszer
Az „Informatics Europe” a Microsofttal karöltve harmadik éve hirdette meg a „Best Practices in Education” díjat, amelyet idén a Sapientia színei alatt pályázó Kátai Zoltán, Tóth László és Adorjáni Alpár által kidolgozott módszer nyerte el.
A díjat 2013. október 9-edikén adták át Amszterdamban az ECSS (European Computer Science Summit) csúcstalálkozón. A nyertes pályázat arról szól, hogy miként lehet hatékonyabbá tenni az informatikaoktatást több érzékszerv párhuzamos és jelentőségteljesebb bevonásával. Az amszterdami bemutató fénypontjának számított hat „algoritmus-tánc”, melyek a Maros Művészegyüttes közreműködésével készültek, és az Erdélyben honos etnikumok néptáncaival szemléltetnek alapvető rendezési algoritmusokat.
Az Algo-rythmics projekt 2007-ben indult. Az első e-learning eszköz lehetővé tette, hogy a diákok a billentyűzetről "bedobolják" az algoritmusok ciklus-vázait ahelyett, hogy beírnák a kódot, illetve, hogy meghallgassák a ciklus-szerkezetek ritmus-dallamát.
A következő lépés a szerepalakítás bevezetése volt. A hallgatókat felkérték, hogy rekurzív algoritmusokat szemléltető forgatókönyveket játszanak el.
Innen már csak egy lépés volt az algoritmus-táncokig. Először sapientiás hallgatók táncoltak, Michael Flatley zenéjére. Később, hogy a kidolgozott algoritmus koreográfiák művészeti szempontból is értékesek legyenek, a projektbe bevonták a Maros Néptáncegyüttest. Így született meg a hat algoritmus-néptánc, amelyek közel 2 milliós nézettséget értek el a youtube videómegosztón és a facebook közösségi oldalon. Az algoritmus-táncok didaktikai értékesítése céljából fejlesztették ki az algo-rythmics.ms.sapientia.ro online oktatási környezetet.
Maszol.ro?

Valóban 900 éves Nagyvárad, ahogy ezt egyesek állítják?
Ebben az évben a nagyváradi önkormányzat több rendezvényt is szervez Nagyvárad első írásos említésének 900. évfordulója alkalmából. Természetesen örvendetes az, hogy a román városvezetés felvállalja városunk tekintélyes történelmi múltját és az arról való megemlékezést, hiszen nem olyan régen még csak az 1918 utáni események iránt volt tapasztalható nagyobb érdeklődés.
Az évforduló mégis hiányérzetet kelt, főleg a nagyváradi magyar közösségben, hiszen városunk a magyar történetírás eredményei szerint ennél is régebbi gyökerekkel rendelkezik.
A 900 éves évforduló alapját egy Könyves Kálmán által kiadott 1113-ban készült oklevél adja, amelyben a magyar király összeíratta a zobori bencés apátság (ma Nyitra város része, Szlovákiában) birtokait. Ennek szövege említi a kiváltságlevelet megerősítő püspökök között Sixtus váradi püspököt is: „Sixtus Vvaradiensis” formában, illetve Saul bihari ispánt: „comes Saul de Bychar” formában. Ezt tekinti a román történetírás Nagyvárad város nevének első okleveles említésének. E rövid írás nem engedi meg a részletek kifejtését, azonban pontosítanunk kell, hogy az egyébként hiteles máig fennmaradt oklevél előtt már két évvel 1111-ben, egy hasonló zobori oklevél, mint „Sixtus Bichariensis” említi a váradi püspököt, viszont létezik egy azt megelőző, 1102-re datált, de egy évvel későbbi másik oklevél is, amely ugyancsak „Sixtus Varadiensist” említ, igaz ezt vannak, akik hamisnak tartják.
Miért 1113-tól?
Az 1113-as említés már a szocialista időkben is használatos volt a román történetírásban főleg azzal a céllal, hogy a város kezdeteit későbbre tolják és elszakítsák I. (Szent) László magyar király idejétől és korabeli megalapításától. Mivel az 1113-as eredeti dokumentum ma is létezik, ezért nem lehetett még későbbre tenni a város kezdeteit, viszont a korábbi történelmi források által szolgáltatott bizonyítékokat mind figyelmen kívül hagyták. Az 1113-as dokumentumot a román történetírás mai felfogásában is, a város egyfajta alapító okiratának tekinti, tehát innen számolja Nagyvárad eredetét és kezdeteit. Ezt veszi alapul a jubileumhoz a nagyváradi önkormányzat is, ami azért is meglepő, mert például a Városi Tanács által 2012 áprilisában elfogadott és nemrég kinyomtatott hivatalos Nagyvárad Municípium Statútuma is miután tisztázza, hogy a monostor 1082 körüli megalapítása a település kezdeteit is jelentik a következőket írja: „Egy katolikus püspök első biztos említése a térségben 1111–1113-ból származik, amikor a zobori benedekrendi apátság oklevelében megemlítik Syxtus Varadiensis püspököt és Saul de Bichar ispánt.”
Sajnos a nagyváradi polgármesteri hivatal honlapjának magyar nyelvű változatában, magyar helytörténészek által összeállított Nagyvárad történelme is átveszi a román történetírásban elterjedt hibás nézetet, ráadásul egy mondatban több tévedést is elkövet: „Várad első írásos említése is innen ismert – mint civitas Waradiensis – (a valóságban ez egy 1374-es dokumentumban megjelenő említés!), 1113-ból maradt fenn a zólyomi (a valóságban zobori!) Benedek-rendi apátság egyik oklevelében”. Az tény, hogy a szóban forgó eredeti dokumentum fontos történeti forrás, amely okot adhatna a 900 éves megemlékezésre, azonban nem a várost, hanem Várad első ismert püspökének a nevét említi. (Van egy olyan felfogás is, hogy Várad első püspöke megkoronázásáig Könyves Kálmán volt, azonban ezt máig egyetlen dokumentummal sem sikerült bizonyítani). Ebből persze az is következik, hogy akkor már régebben létezett egy hely, település, ahol a püspökséget megszervezték, amely addigra már olyan jelentőségre tett szert, hogy püspöke az Esztergomból ide helyezett Sixtus, a többi magyarországi (pécsi, veszprémi, kalocsai, egri stb.) püspökökkel együtt erkölcsi garanciát jelentett a fontos dokumentum hitelességére. Természetesen Nagyvárad történetében vannak bőven más események, amelyek jobban megérdemlik az ünneplést, mint ahogy ezt 1892-ben vagy akár 1992-ben tették.
Nagyvárad kezdeteiről
Nagyvárad kialakulásának körülményei homályba vesznek. A kevés történelmi forrás miatt a város kezdetei megértéséhez gyakran a legendákat és hagyományokat is segítségül kell hívni. Várad első említése az írott forrásokban nehezen követhető nyomon. A váradi káptalanra, illetve püspökségre már 1068-ra és 1071-re is találunk hivatkozást, magának a településnek az első említése az 1091–93 közötti időkből származik „populum Varadyensem de Byhor” formában, azonban ezt a kutatók nem tartják hitelesnek. Egyéb említései általában az 1077–1095-ös időszakra, vagyis I. László király uralkodásának idejére és a monostorra vonatkoznak: „locum Varad nominavit”, 1095-ben pedig: „in suo monasterio Uaradin”. Az tény, hogy eredeti és hiteles levelekben I. (Szent) László 14 alkalommal is említi Váradot. A bizonytalanságok ellenére tehát kijelenthető, hogy a váradi káptalan, püspökség, illetve a város gyökerei a 11. század második felébe nyúlnak vissza és az írott forrásokban való – természetesen későbbi – említés már kialakult szerkezetekre utal.
A magyar történetírás I. (Szent) László királynak (1077–1095) tulajdonítja Várad megalapítását, utóbbi vált általánosan elfogadottá, így a köztudatba Várad, mint Szent László városa került be. A Körös bal partján, a mai vár helyén épült fel a monostor, amely a középkorban az egyházi intézmények és épületek együttesét is jelentette. Mivel a társaskáptalanok a nép művelésében is fontos szerepet játszottak, nyilvánvaló, hogy I. László a keresztény egyház megerősítése mellett egyúttal egy város létesítését is célozta. Ez vezérelte a püspökség 1092 körüli idehelyezésében is, hiszen csak a társaskáptalan által Nagyvárad nem válhatott volna később az ország egyik legfontosabb városává. A román történetírás viszont bizonyítottnak véli, hogy Várad nem megalapítás által jött létre, hanem a város hosszú fejlődés eredményeként alakult ki. Az utóbbi időben a város kezdeteit inkább a püspökség Váradra való áthelyezésével azonosították, viszont a várostörténet a település kezdeteit a monostor megalapításához köti. (létezik több olyan város is, ahol püspökség nem volt, csak társaskáptalan, mint Arad vagy Nagyszeben, s mégis jelentős városokká váltak.) Nagyvárad város kezdeteit tehát 1082-re tehetjük. Ilyen értelemben városunk ma 931 évesnek tekinthető.
Dr. Fleisz János

erdon.ro

Kommentár: Amilyen a múlt, olyan a jövőkép
A román történészek a tökélyig fejlesztették azt a módszert, amellyel fából vaskarikát, azaz a magyar történelemből román történelmet tudnak fabrikálni. Ha van még valaki, aki kételkedik ebben, az elmulasztott ellátogatni a nagyváradi önkormányzat által szervezett kétnapos történelemtudományi szimpóziumára, amelyet Nagyvárad kilencszáz éves múltja apropóján szerveztek meg, túlnyomórészt román történészek részvételével.
A váradi városházán tegnap délelőtt kezdődött konferencia hangulatát akaratán kívül is pompásan felvezette az az idős, ősz szakállas bácsi, aki az esemény ünnepélyes megnyitása előtt egy dokumentumot osztogatott a sajtó képviselőinek, amelyiknek már a címe is sokatmondó volt, magyar fordításban körülbelül ez: Az etnikai kisebbségek visszaélnek a mássághoz való joggal és meghamisítják a kulturális értékeket és a történelmi hagyományokat. A Ioan Ieremia rendező nevével szignált papíros öt pontba szedve szapulta az etnikai kisebbséghez tartozónak nevezett Daniel Vulcu városi tanácsost, a Mária Királyné Színház igazgatóját, aki az „udemerével” kötött politikai alkuval meggyalázta a helyi román nemzeti színházat. Az irományt nem ismertetem teljes terjedelmében, csak annyit ragadnék még ki belőle, hogy az úriember fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a Szigligeti Ede-szobrot a „Horti Miklos” rezsim idején állították fel a színház elé, meg azt, hogy el van keseredve, amiért Nagyvárad napján magyar nemzeti színű bannerek lobognak a Bémer téren, amelyekkel mást ünnepelnek, mint amit ünnepelni illene.
Ilyen előzmény után szinte üdítő volt meghallgatni dr. Nicolae Erdoiunak, a kolozsvári George Baritiu Történelemtudományi Intézet tagjának az előadását a román-cirill írásról azon a szimpóziumon, amelyet tulajdonképpen egy latin nyelven írt dokumentum apropóján rendeztek meg. Hogy a cirill betűs írásnak mi köze van a Könyves Kálmán királyunk által 1113-ban kiadott oklevélhez, az Erdoiu előadásából nem derült ki, de legalább a megjelentek megtudhattak egyet s mást a Nagymorva Birodalomról, Cirillről és Metódiuszról, és persze a román identitásról. Nem kevésébé figyelemre méltó előadást tartott Șerban Turcuș, a Babeș-Bolyai Egyetem professzora. Az ő mondandójának lényege az volt, hogy ha valamit ért is a középkori magyar királyság, abban vajmi kevés érdeme van a magyar etnikumnak. Turcuș nyomatékosította, hogy a magyar királyi hatóság alig volt valami az egyházhoz képest, sőt, a királyi hatóságot az egyház csak amolyan minisztériumnak tekintette, és különben is, a magyar királyságnak két évszázadon át nem volt kancelláriája. És azt se higgyük, hogy a magas egyházi méltóságok, a püspökök magyarok voltak a magyar királyságban. Nem magyarok voltak. Továbbá a magyarországi klérus tagjai közül nagyon kevesen tudtak írni, és akik tudtak, azok az országba behívott idegenek voltak. Nem magyarok. A klérus nyolcvan százaléka írástudatlan volt a XI–XII században; na ők magyarok voltak. És miután Turcuș eloszlatott minden kételyt afelől, hogy ki volt magyar és ki nem volt magyar a középkorban, előállt az aduásszal, ami rávilágít arra is, miért hangsúlyozta beszédében annyira az egyházi hatalom elsőbbrendűségét a magyar királyi hatalommal szemben: a váradi püspökség feltehetőleg egy korábbi, görög-szláv rítusú püspökség volt, azt változtatták át latin rítusú püspökséggé. Azt pedig a hallgatóság kellett továbbgondolja, hogy ez mit is jelent. A város történetének kezdeteit felidéző szimpózium első részében Szent László neve egyetlenegyszer hangzott el, amikor Turcuș kijelentette, hogy szerinte Szent László idejében még nem létezett a váradi püspökség.
Dr. Fleisz János történész megadja azokat a támpontokat, amelyeket ajánlatos szem előtt tartani, amikor román történészek előadásait hallgatjuk Nagyvárad múltjáról. Egy fél mondatot azért átemelnék ide a tanár úr szövegéből, azt amelyik szerint örvendetes az, hogy a román városvezetés felvállalja városunk tekintélyes történelmi múltját és az arról való megemlékezést. De végül az ő cikkéből is az derül ki, amit nekem is tapasztalnom kellett a helyszínen: a román városvezetés egyáltalán nem vállalja fel Nagyvárad múltját, ehelyett a történelemtudomány paravánját felhasználva kreál egy olyan szellemi-érzelmi légkört, amelyben csupán a román nacionalisták érzik és érezhetik jól magukat. Ez a paraván azonban nem tudja eltakarni a jelenlegi városvezetés szándékait, még akkor sem, ha Mircea Malan alpolgármester a konferencia megnyitóján ilyen szép mondattal bájolta el a hallgatóságot: „azért kell tanulmányozni a múltat, hogy megértsük a jelenünket, és erre alapozva tudjuk felépíteni a jövőnket.” A szimpózium első két előadásából kirajzolódó múlt alapján nem lehet kétség afelől, hogy a jelenlegi városvezetés milyen jövőt képzel el a Nagyváradot alapító szent király utódainak. Még szerencse, hogy valamelyest rajtunk is múlik, hogy valóra válik-e az általuk megálmodott jövő.
Pap István
erdon.ro

Váratlan felkérést kapott a MÚRE volt elnöke
Nyílt levélben kérte fel a hét végén a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) három volt elnöke a szakmai szervezet legutóbbi tisztújításán leváltott vezetőjét, Karácsonyi Zsigmondot, hogy vállalja el a MÚRE ügyvezető elnöki tisztségét.
„Véleményünk szerint a MÚRE nem tud rendesen működni, szervező és érdekképviseleti, szakmai munkát végezni egy rátermett, tapasztalt és korrekt ügyvezető elnök nélkül, akinek a helyzet természetéből adódóan marosvásárhelyinek kell lennie. Egy olyan vezetőre, amilyen Te voltál!” – írta a Népújság főszerkesztőjének Hecser Zoltán, Kántor Lajos és Ágoston Hugó.
A levél aláírói szerint nem csak a legitimitása és a tekintélye, hanem a tevékenysége szempontjából is nagyon fontos, hogy a MÚRE-nek minél több tagja legyen, a szervezet legnagyobb gondjaink egyike a taglétszám lecsökkenése. „Biztosak vagyunk benne, hogy ugyanazzal a jóakarattal és segítőkészséggel fogsz Egyesületünkhöz viszonyulni, mint tetted elnökként és előtte több mandátumos ügyvezető elnökként” – fogalmaznak Hecserék.
Karácsonyi Zsigmond a maszol.ro-nak elmondta: tisztelettel el kell hárítania a nyílt levél megfogalmazóinak felkérését. Már csak azért is – emlékeztetett –, mert a MÚRE alapszabályzatából az ügyvezető elnöki tisztséget 2010-ben már törölték.
„Számomra megtiszteltetés, hogy a MÚRE volt elnökei így értékelik a munkámat. Én a szeptemberi tisztújítás után is kijelentettem, hogy mindenben támogatom az új elnököt, és segítségére leszek abban, hogy megújuljon, erős szervezetté váljon az egyesület. Szívesen vállalok feladatot abban, hogy a területekről építsük fel újra a MÚRE-t” – mondta a Népújság főszerkesztője.
Karácsonyi felidézte, hogy maga javasolta a legutóbbi közgyűlésen a területi szervezetek létrehozását. Azt tartaná kívánatosnak, hogy az adott területen tevékenykedő szerkesztőségek mindegyike képviselve legyen a megalakulandó szervezetben. „Eddig csak megbízott területi elnökök voltak, akiknek háta mögött nem állt tagság. Ennek megváltoztatásában tudnék segíteni” – jelentette ki. Hozzátette, a MÚRE mellett létrehozott Spectator Alapítványt – amelynek elnöke – a továbbiakban több tartalommal szeretnék megölteni.
Mint ismert, a MÚRE szeptember közepén váltott elnököt: a tisztújító közgyűlésen Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió munkatársa 31 szavazattal győzte ellenjelöltjét, Karácsonyi Zsigmond addigi elnököt, aki 24 támogató szavazatot szerzett.
Maszol.ro

Születésnapot ünnepelt a Studium
Az Őszintén egy jobb egészségügyi ellátásért témával megtartott VIII. Menedzserképző Konferencián elhangzó előadásokat és a témához kapcsolódó vitákat hallgatva két napon át a marosvásárhelyi Studium Alapítvány tudásépítő tevékenységének lehettünk tanúi. Október 11-én délután a Tanári Lakások Szakkollégium udvarán az építő, közösségszervező munka eredményét ünnepelték az ottlakók, a konferencia résztvevői és a meghívottak. Tíz évvel ezelőtt ezen a napon avatták fel a Trébely utca 85. szám alatti épületet és a Rigó utcai szakkönyvtárat, mint a marosvásárhelyi állami magyar felsőoktatás háttérintézményeit. Az 1065 négyzetméter felületű tanári lakások és szakkollégium, amely azért épült, hogy jutányos áron hozzáférhető lakással támogassák azokat a fiatalokat, akik az alacsony kezdő fizetés ellenére az egyetemi pályát választották, beváltotta az elképzeléseket. Ezt bizonyítja a 88 felnőtt, akiknek az otthona volt vagy még ma is az a Trébely utcai épület, és a 15 kisgyerek, akik ott születtek, és társaikkal együtt kíváncsian figyelték, hogy mi történik körülöttük. A tanári lakásokkal egy nap felavatott Rigó utcai szakkollégium az évfordulóra egy emeletet kapott, ahol a Studium Alapítvány központi hivatalát rendezik be. A Tanári Lakások Szakkollégium földszintjén működő Studium Kiadót, amely azért jött létre, hogy a magyar oktatók egyetemi jegyzeteit a megfelelő minőségben jelentesse meg, az évfordulóra egy rendkívül korszerű digitális nyomdagéppel szerelték fel.
A születésnapra összegyűlt vendégeket az ottlakók nevében Lukács Márton Réka, majd dr. Kentelky Endre, a Sapientia kertészmérnöki tanszékének adjunktusa köszöntötte, aki gyakornokként hat évig volt lakója és három évig igazgatója a kollégiumnak. Bevallása szerint elismeréssel tekintett az akkor 28 éves dr. Vass Leventére, s arra gondolt, hogy a vele egyidős fiatalok közül vajon hányan mondhatják el, hogy megálmodtak és meg is valósítottak egy ilyen tervet a közért. Majd elmondta, hogy kertészmérnökként hogyan tervezte meg az épület környezetét, s hogyan kivitelezték, ültették el az 56 gyümölcsfát közösen, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök és színészek, akikkel együtt úgy érezték, hogy a védőernyőt jelenti számukra a kollégium.
Erőbe öltöztünk! – a Studim Alapítvány jelszava a lendületes fiatalokra utal, de ugyanakkor azokra az erős gyökerekre is, amit azok az idősebb tanárok jelentettek, akik a lelkes és szorgalmas diákszövetségi vezetők mellé álltak. Az alapítvány létrehozásának körülményeiről, kitartó munkájáról, az együttműködésről dr. Jung János egyetemi tanár, a Studium kuratóriumának elnöke beszélt, majd hozzátette, hogy mindezt csak a hazai és elsősorban magyarországi alapítványok, intézetek, szervezetek támogatásával lehetett megvalósítani, amiért köszönetet mondott a jelen levő államtitkárnak.
A Studium kiemelt támogatója, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nevében Répás Zsuzsánna helyettes államtitkár értékelte az alapítvány 15 éves tevékenységét.
– Mindannyian tudjuk, hogy a Studium nélkül ma sokkal szegényebb lenne a vásárhelyi magyar felsőoktatás, és talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy hiánya közös magyar hiány lenne. Beszédében hangsúlyozta, hogy a nemzetpolitikai célok többé nem rendelődnek alá semmilyen más érdeknek. A Magyar Állandó Értekezlet által elfogadott nemzetpolitikai stratégia alapvető célja a gyarapodó közösségek támogatása. A számbeli, szellemi, gazdasági és jogi gyarapodásban kulcsszerepe van az anyanyelvű oktatásnak, amire mint a nemzeti szocializáció kiemelt területére nagyon oda kell figyelni. Az iskolákba, egyetemekbe vetett bizalom, a rájuk fordított támogatások a jövőbe vetett hitet jelentik – mondta Répás Zsuzsánna, aki az együttműködés, az összefogás fontosságáról s a polgári kormánynak az alaptörvényben rögzített felelősségéről szólva további támogatást ígért a Studiumnak és a vásárhelyi magyarságnak.
Dr. Egyed Imre egyetemi tanár, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Orvosi és Gyógyszerészeti Szakosztályának elnöke, kuratóriumi tag a korosztályok közötti együttműködés mellett az egészséges oktatás jelentőségének a felismeréséről szólt, amit a Studium mindenkori vezetőinek a figyelmébe ajánlott.
Az alapítvány a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem legfontosabb stratégiai partnere az EME és a diákszövetség (MMDSZ) mellett. A Sudium az elmúlt 15 évben rengeteget tett az 1700 magyar hallgatóval működő egyetem működéséért, egyrészt a szakkönyvtár és a szakkönyvkiadó létrehozásával, másrészt a tanársegédek lakásgondjainak a megkönnyítésével, az eszköztámogatással, az otthonteremtő szándékkal – emelte ki dr. Szilágyi Tibor, a MOGYE rektorhelyettese. Mivel a Studium rég túlnőtte eredeti szándékát, meg kell találnia a fejlődésnek azt a kiegyensúlyozott menetét, ami lehetővé teszi a folytatást – tette hozzá.
Végül dr. Vass Levente, a Studium Alapítvány alelnöke emlékezett vissza arra, hogy tíz évvel ezelőtt, a beköltözésük után egy hónppal megszületett fia volt az első kollégiumi gyermek, s a tanári lakások felépítésének egyik legnagyobb hozadéka az, hogy az ott élő szülőknek gyermekei születtek, s ma is szívesen költöznek oda az új lakók az épület, a kert, a csend miatt. A Studium-modellt, ami lelkes fiatalok s meggondolt idősebb tanárok együttműködése során kristályosodott ki, ma már más városokban is követik. Elmondta, hogy a diákszövetségi munkában elődei és utódai ma is biztatják, mellette állnak, a felgyűlt energiát és tapasztalatot pedig arra fordítják, hogy a kört kitágítva egy hálózatot hozzanak létre, amibe beletartozik a sepsiszentgyörgyi és a szatmári lakásépítés is a kezdő orvosoknak. A támogatásért köszönetet mondott az Igazságügyi Minisztériumnak és a Bethlen Gábor Alapítványnak illetve a Studium állandó támogatóinak abban a reményben, hogy az elkövetkező öt évben is számíthat a segítségükre. Ezt követően Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének üzenetéből olvasott fel egy részletet. Az ünnepségen elhangzott, hogy az évforduló kapcsán a Studium Alapítvány felvállalta a marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskola és a Református Kollégium támogatását, amihez a legnagyobb mértékben a Procardia cég járult hozzá.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Tisztújítás, alapszabály-módosítás az EMNT Küldöttgyűlésén
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) 2013. október 12-én, szombaton Nagyváradon tartotta Országos Küldöttgyűlését, amelynek keretében az elnökség és a jelen lévő 129 küldött az elmúlt két év eredményeit összegezte, továbbá tisztújításra és az Alapszabály módosítására is sor került.
A küldöttgyűlés Herman M. János igei köszöntőjével vette kezdetét, majd Török Sándor házigazdai minőségében köszöntötte a küldötteket és a meghívottakat.
Az EMNT elnöke, Tőkés László a Nemzeti Tanácsok megalakulása óta eltelt elmúlt tíz év eredményeiről és kudarcairól szólva – a „külső elnyomás” és a „belső bomlasztás” körülményei között – a közös felelősség fontosságát hangsúlyozta. A tőle elvitatott Románia Csillaga érdemrend jelmondatát idézte: „hitben van a szabadulás”. Mint mondotta: „1989-ben ebben a hitben reméltünk és cselekedetünk, negyed század után azonban csőd lett a vége”.
A napokban Zilahon megjelent magyarellenes falragaszokra utalva az EMNT elnöke fölvetette a kérdést: „Ez jelentené a többségi román nemzet jövőképet és demokratikus ideáját? A csillagtalan vak gyűlölet lenne a szabadságeszmény alternatívája?”
A Kárpát-medencei magyarság helyzetének általános kiértékelője rendjén Tőkés László rámutatott azokra a negatív folyamatokra, amelyek Európa hallgatólagos hozzájárulásával a nemzet „leépüléséhez” vezetnek. Nincs időnk a halogatásra, stratégiaváltásra van szükség, és az EMNT jövőbeli szerepe ennek megvalósításában mutatkozik meg. A stratégia elemeit részletezve Tőkés László elmondta: nem erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy délvidéki magyar ügy, hanem Kárpát-medencei ügy van, amelyet képviselni kell. Európa szintjén kisebbségi, és ezen belül pedig magyar kisebbségi stratégiára van szükség. Az EMNT elnöke teljes körű autonómia-rendszer kidolgozását, a jogsegélyszolgálat kiterjesztését, valamint a sok helyütt állampolitikai rangra emelkedett magyarellenesség tilalom alá helyezését szorgalmazta. Ugyanakkor megismételte a Tusnádfürdőn tett kijelentését, miszerint Magyarország, sőt Európa védhatalmi státuszt kellene vállaljon az erdélyi magyarok felett. Beszéde végén az európai parlamenti képviselő az erdélyi magyar összefogást sürgette, akár az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, akár más intézményi keretek között.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár köszöntő beszédében elmondta: küzdelmes és eseménydús évet tudhat maga mögött az erdélyi magyarság, gondoljunk csak a Székelyföldet kedvezőtlenül érintő regionalizációs tervekre, a verespataki bányaberuházásra, vagy a nemzeti szimbólumok szabad használata elleni törekvésekre. Az EMNT ebben a küzdelemben helyt tudott állani, mint amiképpen nagy a szerepet játszik abban, hogy az autonómia kérdése folyamatosan napirenden legyen a közvéleményben – vélekedett a helyettes államtitkár. Hozzátette: a magyar kormány támogatja a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseit, de nem cselekedhet a külhoni magyarok helyett. Az erre irányuló stratégiákat a közösségeknek kell kidolgozniuk, ugyanakkor el kell oszlatni az autonómiával kapcsolatos félelmeket és tévhiteket – fogalmazott Répás Zsuzsanna.
„A mi nagy közös ügyünk a honosítás” – utalt Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja arra, hogy az EMNT demokrácia-központjai segítenek a magyar állampolgárság megszerzéséhez szükséges dossziék összeállításában. Ez a hálózat sokat segített a magyar konzulátusoknak a könnyített honosításban, ezért köszönet illeti mindazokat, akik ebben a munkában részt vesznek – mondta a főkonzul. Hangsúlyozta: a honosításnak nincs határa, és a következő években is folytatódni fog, hiszen az eddigi adatok azt mutatják, hogy a kedvezményesen honosítottak száma nem érte el a lehetséges maximumot. Magdó új feladatként említette a magyarországi parlamenti választásokra történő regisztrációt, amelyben a konzulátusok segítenek, és ismét számítanak az EMNT segítségére, hiszen az erdélyi magyaroknak lehetőséget kell adni, hogy élhessenek szavazati jogukkal, hogy ezáltal véleményt nyilváníthassanak a jelenlegi magyar kormány teljesítményéről.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint az EMNT mögött két nehéz év áll, miután a legutóbbi Küldöttgyűlésen stratégiai jelentőségű döntéssel létrehozta a Néppártot abból a megfontolásból, hogy a civil politikai eszköztár nem elég gazdag így pártpolitikai eszközökkel kell dolgozni a kitűzött cél – az autonómia – eléréséért. Toró szerint a Néppárt felnőtt a feladathoz, hiszen két nehéz kampány és választás után is életben maradt, ebben pedig az EMNT-nek is nagy szerepe volt, például befogadta székházaiba a pártot.
A politika szempontjából 2012 háborús év volt, és a kampányokban a civil mozgalmak háttérbe szorulnak, a pártoknak jut a főszerep. Ámde 2013 az autonómia éve, és az EMNT bebizonyította, hogy képes építkezni, és egy sor hasznos eseményt rendezett ennek jegyében – mondta a Néppárt elnöke.
Toró elmondta, a 2014-magyarországi választások előtt a Néppárt és az EMNT szerepet vállal abban, hogy megkönnyítsék a magyar állampolgárságot szerzett erdélyiek részvételét. Az erdélyi magyarok számára újdonság a levélben szavazás, és a választásokat megelőző regisztráció, ezért a két szervezet segíteni fog – szögezte le. Azt is elmondta, hogy a Néppárt által a magyar közösség számára kedvező régiósítás érdekében indított aláírásgyűjtés folytatódni fog addig, ameddig a kellő számú ember megérti, hogy mi a tétje, hogy mi a különbség a fejlesztési, illetve a közigazgatási régió között. Ez egy alapos és hosszú folyamat, amelyben a Néppárt számít az EMNT segítségére is – tette hozzá Toró T. Tibor.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az elmúlt két év tevékenységét értékelte beszámolójában. Röviden összefoglalta a szervezet elnökségének, választmányának és szakbizottságainak munkáját. Említést tett az erdélyi magyar közösség gazdaságfejlesztési tervéről, a Mikó Imre tervről, szólt az EMNT külkapcsolatairól, a területi szervezetekkel való kapcsolattartásról, az EMNT rendezvényeiről, valamint az Erdélyi Magyar Néppárttal való viszonyról is.
Nagy József Barna, Bardocz Csaba és Szabó László régióelnökök után Borbély Zsolt Attila, Boros Zoltán, Mátis Jenő és Szilágyi Ferenc alelnökök számoltak be eddigi munkájukról, majd Tiboldi László ismertette az EMNT-irodák honosításban vállalt tevékenységét.
Szili Katalin magyar országgyűlési képviselő, a Szociális Unió elnökének üzenetét Kerényi György főtanácsadó tolmácsolta.
***
A tisztújítás során a Küldöttgyűlés újabb kétéves elnöki mandátummal bízta meg Tőkés Lászlót, aki egyedüli jelölt volt az elnöki tisztségre. Megválasztása után Tőkés László Sándor Krisztinát javasolta az ügyvezető elnöki tisztségbe, a Küldöttgyűlés pedig szavazással jóváhagyta a jelölést.
A három régióelnöki tisztségbe a Küldöttgyűlés Nagy József Barnát (Partium), Gergely Balázst (Közép-Erdély) és Nagy Pált (Székelyföld) választotta.
Az Alapszabály egyik módosítása értelmében ötről háromra csökkent az EMNT alelnökeinek száma, a tisztségekbe Mátis Jenőt, Borbély Zsolt Attilát és Tiboldi Lászlót választották.
Az ülés végén a küldöttek zárónyilatkozatot fogadtak el.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Nagyvárad
Nyugati Jelen (Arad)

„Kós Károly legnagyobb alkotása maga az élete”
Felavatták Sztánán a XX. századi erdélyi polihisztor mellszobrát
Felállni a csüggedésből, úrrá lenni a reményvesztettségen, a semmiből életet teremteni a helyzetét kilátástalannak érző kisebbségi nemzeti közösségben, a nehézségek dacára „a magyar életet elölről kezdeni, új utakat vágni” – többek között ezt üzeni a jövőért a Trianon utáni Erdély nemzetépítője, Kós Károly, akinek tegnaptól mellszobor őrzi az emlékét kedvenc Varjúvárának falujában, Sztánán. Több százan érkeztek tegnap Sztánára ünnepelni: a szónokok sorra méltatták a polihisztor érdemeit, idézték kiapadhatatlan életpéldáját. Részletek hangzottak el műveiből, versműsorral tisztelegtek, a Kós-rezidencia toronyszobájában kolozsvári műépítész-hallgatók fotókiállítása nyílt meg. A templomkertben vistai típusú, mérai kőből készített talapzaton álló bronzszoborban Gergely Zoltán szobrászművész a negyvenes éveiben járó Kós Károlyt örökítette meg, aki éppen hazatért Budapestről Erdélybe építkezni: házat, templomot, folyóiratot, közösséget, nemzetet.
Szabadság (Kolozsvár)

Aprópénzre váltott alapjog
A marosvásárhelyi Lakó Péterfi Tünde neve október 3-án egycsapásra (el)ismertté vált határon innen és túl, amikor megtörtént vele az a bizonyos eset: a rendőrség azért büntette meg, mert városa egyik zöldségpiacán az árusoknak kétnyelvű árcédulákat osztogatott, amihez előzetesen nem kért engedélyt.
A buzgó hatóság 1500 lejes bírságot szabott ki, aminek felét kell kifizetni akkor, ha a jegyzőkönyv kézbesítésétől nem telik el negyvennyolc óra. A talpraesett hölgy megszívlelte egyik ismerősének ötletét, és jelképes tüntetésként gyűjtést hirdetett meg azért, hogy a hétszázötven lejt egybanisokban fizethesse ki. A vártnál jóval nagyobb visszhang azonnal széles tömegeket mozgatott meg: Erdély-szerte, így Kolozsváron is, a magyarok ipari mennyiségű aprópénzt adakoztak össze, hogy szolidaritásukat fejezzék ki egy közös ügyben. Több mázsányi egy-, öt- és tízbanis lett a civil összefogás eredménye. A furfangos szervezők bevallása szerint azért kerültek egybanisnál nagyobb érmék is a zsákokba, hogy a hatóság ne számolhasson kilogramokban, hanem kényszerüljön egyenként átvenni valamennyi darabot.
Végre történt valami, ami összehozta ezt a pártérdekektől és helyi egyéni érvényesülési szándékoktól felaprózott közösséget. Normális körülmények között anyanyelvünk használatának olyan alapjogként kellene szerepelnie mindennapjainkban, mint a légzésnek. Még a mai Romániában is, ahol a közigazgatási törvény szerint a települések lakosságának húsz százalékát meghaladó magyarság élhet ezzel a jogával. Marosvásárhelyen pedig a mi arányunk negyvenöt százalék. De azt is tudjuk, hogy ebben az országban mást jelent a leírt törvény, és mást a valóság. Amihez gyakran adódik hozzá még a félelemből, tunyaságból, rossz szokásból eredő nemtörődömségünk.
Ne felejtsük el, hogy az 1990-ben szintén Marosvásárhelyen került sor arra a pogromra, amelyhez egy, a mostani piaci ügyhöz hasonlóan bagatell kétnyelvű gyógyszertári cégtábla szolgáltatott ürügyet. Azóta két évtized telt, és immár törvény szavatolja a kétnyelvű feliratokhoz való jogot. Úgy tűnik azonban, hogy a törvény életbeléptetéséhez, a jogaink érvényesítéséhez szükséges a mentalitásváltáshoz ez az idő nem volt elég, sem a románok körében, sem a magyarok öntudatában.
Lakó Péterfi Tünde megmozgatta az erdélyi magyarságot. Kiderült, hogy milyen sokan érzünk, gondolkodunk hozzá hasonlóan, csak esetleg a civil kurázsi hiányzik belőlünk, vagy a tájékozatlanság, tunyaság az oka passzivitásunknak? Pedig nem aprópénzre megy a játék…
Reméljük ugyanakkor, hogy ez az eset kissé megszeppentette azokat is, akik eddig az ilyen apró hétköznapi ügyek szintjén is természetesnek vették, hogy bennünket a szőnyeg alá söpörjenek.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Székely Ervin: Összefogás vagy zsarolás?
Borboly Csaba szerint Tőkés Lászlót ismét az RMDSZ-listán kellene indítani a jövő évi EP-választásokon. A Hargita megyei tanácselnök ezt a véleményét két érvvel támasztja alá. Az egyik a Szövetség társadalmi támogatottságának folyamatos csökkenése, a másik a magyar összefogás fölöttébb szükséges volta.
Ami az előbbit illeti, az vitathatatlan, de következmény és nem ok. Az okokról a politikus csak keveset és homályosan ír. Sejtetni engedi, hogy a szervezeten belül gáncsoskodnak a feltörekvő politikusokkal (vélhetően vele), és baj lenne az úgynevezett káderpolitikával is: olyanok kapnak felfutási lehetőséget, akiknek kizárólagos „érdemük” az, hogy nem kedvelik őt (mármint Borbolyt).
Meglehetősen felszínesnek tetsző elemzés a Borbolyé az RMDSZ szavazatvesztéséről. Megítélésem szerint a Szövetségnek nagyobb gondjai is vannak, mint az, hogy egyesek megpróbálnak keresztbe tenni Borboly Csabának. Jómagam sokkal inkább hajlok arra, hogy a gondok okát a képviseltek valós prioritásai és az RMDSZ retorikája közötti egyre nagyobb különbségben lássam. A jól hangzó, de megvalósíthatatlan projektek (Minority SafePack, autonómia) uralják az RMDSZ közbeszédet, miközben a tagság jelentős részének a szociális, oktatási, egészségügyi problémák okozzák a legtöbb gondot. Nem segíti az RMDSZ megítélését az sem, ha lényeges, országos kérdésekben, mint például a régiósítás, az RMDSZ vezetői egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tesznek (például épp a hivatkozott politikus vizionált egy Hargita, Kovászna, Maros, Beszterce-Naszód régiót, miközben az RMDSZ már évek óta benyújtotta saját elképzelését a gazdasági-fejlesztési régiók kialakításáról), de ide sorolhatnám a Hargita Megyei Tanács elnökének javaslatát arról, hogy Tőkés esetlegesen az RMDSZ-listáján induljon, s annak hanyadik helyét foglalja el.
Ez utóbbinak olyan taktikai és elvi döntésnek kellene lennie, amely a Szövetség belső fórumain lefolytatott viták eredményeként születhetne meg. Meglehetősen visszatetsző, ha valaki a legitim szervezeti fórumokat megkerülve profitálni kíván a választók egy körében bizonyosan népszerű gondolat felvetéséből.
Tartok tőle tehát, hogy a szavazatvesztésnek az igazi oka a minden bizonnyal létező gáncsoskodások és kontraszelekciós mechanizmusok mellett elsősorban a Szövetség belső nyilvánosságának, demokráciájának a sérülése, a politikai program reális alapokra helyezésének késlekedése, a populista jelszavaknak tett engedmények – ezen a helyzeten Tőkés felvétele a listára nem segítene, hanem épp ellenkezőleg, rontana.
Ami pedig az összefogás szükségességét illeti, annak a szavazatok maximálásán túl tartalmi elemei is kellene hogy legyenek. Ennek hiányában 2009-ben pontosan az történt, amit most Borboly javasol, a következmény pedig az lett, hogy az RMDSZ három EP-képviselőjéből kettő a Szövetségért, egy pedig ellene politizált az Európai Parlamentben. És bár a politikában nincs sok helye a morális megfontolásoknak, nem tartható sem etikus, sem célravezető megoldásnak, hogy miközben Winkler Gyula erején felül teljesítve képviselte az RMDSZ érdekeit, most azért kellene kampányolnia, hogy Tőkés még öt évig „ciánosbélázhasson” az EP-ben.
Tőkés felvétele a listára az RMDSZ aktíva és a tagság számára azt bizonyítaná, hogy a politikai karriernek a Szövetségben a szorgos és elkötelezett munkán kívül van egy másik útja is, nevezetesen a zsarolás.
Azzal a taktikai megfontolással kapcsolatban, miszerint ha Tőkés nincs a listán, akkor elképzelhető, hogy az RMDSZ nem jut be az EP-be, arra szeretnék figyelmeztetni, hogy a kérdés kétélű. Mert ő valóban megmozdíthatja az EMNP néhány százalékát, de könnyen eltávolíthatja az RMDSZ hagyományos szimpatizánsait, akik nem éreznék magukat képviselve a Tőkés által fémjelzett listán. Amit az RMDSZ nyerne a réven, azt – ha nem jóval többet – elveszítené a vámon. Maszol.ro

OGY: Elfogadták a Bethlen Gábor Alap tavalyi működéséről szóló beszámolót.
Az Országgyűlés hétfőn 227 szavazattal, 87 nem ellenében és egy tartózkodás mellett elfogadta a határon túli magyarság támogatását koordináló Bethlen Gábor Alap tavalyi működéséről szóló beszámolót.
A kormánypárti szavazatokkal elfogadott beszámoló rögzíti, hogy a Bethlen Gábor Alap bevételi előirányzata 13,94 milliárd forint, kiadási előirányzata 11,67 milliárd forint volt, amiből 10,8 milliárd forint támogatási célra, 810 millió forint pedig az alapkezelő működtetésére szolgált.
A 2011/12-es tanévre vonatkozóan 248 715-en kaptak oktatási-nevelési támogatást. A nemzeti jelentőségű intézmények egyedi támogatásként 5,5 milliárdhoz jutottak.
A dokumentum kitér arra, hogy a diákok külhoni magyar területekre utazását és külhoni magyar tanulók magyarországi látogatását biztosító Határtalanul! program keretében a nyertes pályázatokból megvalósult 370 projektben több mint 14 ezer magyarországi és külhoni diák vett részt.
Az oktatási intézmények mintegy 30 ezer diák utazásához igényeltek támogatást, közülük 6 417 külhoni fiatal érkezett Magyarországra.
Az alapkezelő a Dr. Szász Pál-ösztöndíjprogram keretében tanulmányi ösztöndíjat hirdetett a szülőföldjükön felsőfokú, nappali tagozatos jogászképzésben részt vevő, román, szlovák, szerb, ukrán, horvát és szlovén állampolgárságú, magyar nemzetiségű hallgatóknak. Évente 25 ösztöndíjat osztanak ki, összege havi 50 ezer forint.
A Bethlen Gábor Alap koordinálta a külhoni magyar óvodák éve programot is, amelynek célja a határon túli, magyar nevelési nyelvű óvodai oktatás minőségének emelése, a magyar tannyelvű óvoda és iskola közti átmenet segítése.
A központi és regionális nyílt pályázati eljárásrendben nyújtott támogatások a határon túli magyar közösségek civil társadalmának, kulturális, oktatási és egyházi programjainak megtartását szolgálták. A támogatások keretösszegét 600 millió forintban állapították meg tavaly.
(MTI)

Soha nem adtak helyet
Ilyen mértékű cinikus törvénytelenségre, mint ami a volt II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium épülete körül történik, amelyben jelenleg az Egyesülés Nemzeti Kollégium működik, tágabb kitekintésben ritkán találni példát. Ezért tartjuk időszerűnek, hogy a katolikus egyházat képviselő Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány végre nyilvánosságra hozta a háttérben zajló eseményeket. 2005-ben a kormány melletti restitúciós bizottság visszaszolgáltatta ugyan a volt tulajdonosnak az épületet, de azóta sem tudták még részlegesen sem birtokukba venni. A Klastrom utcai szecessziós épületet a múlt század elején (1903–05) építtette a Római Katolikus Egyház. A főgimnáziumot, ahol egy időben tanítókat is képeztek, 1948-ban államosították. Utódját a jól bevált romániai forgatókönyv szerint 1962-ben egyesítették a román tannyelvű lánylíceummal, majd a román oktatás térnyerésével fokozatosan a minimálisra csökkentették a magyar osztályok számát. Az öregdiákokból alakult Sanctus Emericus Egyesület (Bányász Sándor, Péter Mihály akadémikus, Ávéd Ervin és társaik Kiss Dénes jogtanácsos vezetésével) sokéves küzdelmet folytatott a visszaszolgáltatás és a katolikus oktatás újraindítása érdekében, s rendszeresen támogatták a 2005/06-os tanévben beindult katolikus középiskolai osztályokat. Ezeknek azonban az egyház tulajdonába visszakerült, 1.200 négyzetméter összfelületű és 5.000 négyzetméter beépített hasznos felületű iskolaépületben soha nem adtak helyet, s a zsúfolt Bolyai középiskolába szorították be őket. Eközben az iskolaépületet, amelyet a katolikus egyház 15 évre bérbe adott a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalnak, egy szebeni egyetemnek is bérbe adták. A restitúcióról szóló kormányhatározatot Marosvásárhely polgármestere a Táblabíróságon támadta meg, ahol nyert ügye volt, de mivel a perindításra nem kapott felhatalmazást a helyi tanácstól, jogi minőség hiányában a Legfelsőbb Bíróságon elveszítette a pert.
A bérbe adott épületre, amelyből az albérlet révén jövedelme is származott a főbérlőnek, a helyhatóság folyamatosan elmulasztotta kifizetni a kormány által megállapított bérleti díjat az egyháznak, annak ellenére, hogy a szerződés szerint ez pénzbüntetéssel és a bérlő azonnali kilakoltatásával járt. Az udvaron levő kisebb épületre a szerződés már a múlt évben lejárt, a főépületre szólót pedig a bérleti díj törlesztésének elmaradása miatt a katolikus egyház augusztusban jogerősen hatálytalanította. A Római Katolikus Státus Alapítvány által kidolgozott tervezetet, amelynek értelmében az önálló katolikus iskola újraindulhatna, s ezzel párhuzamosan az Egyesülés Nemzeti Kollégium román tannyelvű osztályai is az épületben maradhatnának, a sokszorosan eladósodott polgármesteri hivatal visszautasította. Erre hivatkozva a megyei tanfelügyelőség is. A döntéshozókat, az ellenőrző szerveket láthatólag továbbra sem zavarja, hogy szerződés hiányában az Egyesülés kollégium jelenleg teljesen törvénytelenül működik, és bármelyik percben kilakoltatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Hová tűnt a kétnyelvűség a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalban/ból?
Miközben a sajtóban arról szólnak a tudósítások, hogy egy marosvásárhelyi hölgyet megbírságoltak, mivel kétnyelvű feliratokat osztogatott a piacon, az önkormányzati tanácsosok magyarul szólaltak fel a tanácsülésen (ha joguk van hozzá, akkor miért csak tiltakozásul?), a bírság kifizetésére szolidáris gesztusként aprópénzgyűjtést kezdeményeztek, ügyes-bajos dolgaim – jelesen egy örökösödési folyamat – kapcsán a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal adó- és illetékosztályán akadt tennivalóm.
Évekkel ezelőtt a nevezett hivatalt üvegfalas térelválasztással egész civilizált ügyosztállyá alakították. A különböző ablakok felett egységesen formázott grafikájú számok és kék-szürke betűk alkotta feliratok adták tudtul ROMÁNUL és MAGYARUL, hogy hol mit lehet intézni. Mára ezekből a feliratokból semmi nem látható, ugyanis az üvegfelületek mindenféle – amúgy hasznos tudnivalókat tartalmazó – "házilag nyomtatott" papírlapokkal vannak "letapétázva", a legnagyobb méretű ív a 12.00-12.30 közötti szünetet jelző nyomtatvány, de még véletlenül sincs közöttük egy sem, amely akár csak egy szót is tartalmazna MAGYAR NYELVEN.
A 11-es számú ablaknál az írja, hogy INFORMATII, ott lehet tehát űrlapokat kérni és tájékozódni, mármint annak, akinek sikerül. Ugyanis az ablaknál egy olyan hölgy ül, aki nem ért és nem beszél magyarul. És állnak a rászoruló öreg nénik, rosszul látó- halló bácsik – ilyenkor októberben fűtéspótlékért, máskor másért –, akik lehet, hogy anyanyelvükön is nehezen értenék meg az "állam nyelvén" fensőbbséges hangnemen tudomásukra hozott "informatii"-kat. Néhány jóindulatú várakozó megpróbál tolmácsolni, ám ha az ablaknál rá kerül a sor, akkor véget ér a segítség, szorongathatja az okmányait továbbra is egyedül a románul nehezen értő ügyfél.
Tanácsos uraim, alpolgármester úr! Kérem, nézzenek körül hivatali székhelyükön a tanácstermen kívül is, és próbálják meg kideríteni, hogy hová is tűnt a kétnyelvűség a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalban/ból?
Kiss Éva Evelyn, marosvásárhelyi lakos
Népújság (Marosvásárhely)

Megvan a támogatás régióügyben
Bár a Székelyföldön már összegyűltek a fejlesztési régiók átalakítását célzó népszavazást támogató aláírások, Maros megyében még nem tudni, melyik román pártot sikerül partnernek megnyernie az RMDSZ-nek a kezdeményezés sikere érdekében. A Partiumban „véletlen egybeesés” folytán a liberálisok is támogatják a Nagyvárad-központú fejlesztési régió létrehozását, Bihar megye románlakta térségeiben például az USL is besegít az aláírásgyűjtésbe.
Összegyűltek a Kovászna–Hargita–Maros fejlesztési régió kialakítása érdekében tervezett népszavazást támogató aláírások: a két székely megyében hétfőn összesítették a szignókat, míg Maros megyében be is nyújtották azokat a megyei önkormányzathoz. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap a sajtónak elmondta, a szükségesnél jóval több, Hargita megyében 28 ezer, Kovászna megyében 33 ezer, Maros megyében közel 40 ezer szignó gyűlt össze. Az RMDSZ székelyföldi vezetői a pártfeletti összefogás sikerét méltatták, és abban bíznak, hogy a prefektúrák nem gáncsolják el a kezdeményezést.
Borboly Csaba, az RMDSZ Csík területi szervezetének elnöke hétfőn a Krónikának elmondta, pártfeletti összefogással sikerült lebonyolítani az aláírásgyűjtést, az íveket azonban még nem zárták le, várják az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) csatlakozását. „Ennyi aláírás után a Hargita Megyei Tanács köteles napirendre tűzni a tervezetet. Bízunk benne, hogy a prefektúra nem támadja meg, és meg tudjuk szervezni a népszavazást” – fogalmazott lapunknak Borboly Csaba, aki szerint az emberekben van egyfajta várakozás az önálló székelyföldi régiót illetően.
Háromszéken már az elmúlt héten több mint húszezer támogató aláírás gyűlt össze, azaz a szükséges szám kétszerese. Kovászna megyében több mint száz településen gyűjtötték a kézjegyeket, köztük olyan falvakon is, ahol hivatalosan nincs magyar nemzetiségű lakos. Az akcióhoz a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is csatlakozott, az összefogásnak köszönhetően naponta több mint ezer aláírás gyűlt össze, magyarázta Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke. Ahhoz, hogy a megyei önkormányzatok napirendre tűzhessék a referendumról szóló határozattervezetet, a szavazati joggal rendelkező lakosok öt százalékának kell aláírásával támogatnia a kezdeményezést. Kovászna és Hargita megyében a többségi RMDSZ-frakció vagy a tanácselnök is előterjeszthette volna a tervezetet, ám a társadalmi támogatottság felmutatása érdekében úgy döntöttek, aláírásgyűjtésbe kezdenek. Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke korábban úgy nyilatkozott, ötven százalékos esélye van annak, hogy megszervezhessék a referendumot, és a kezdeményezést ne gáncsolják el a prefektúrák. A háromszéki politikusok elismerték, annak már kevesebb a valószínűsége, hogy – amennyiben meglesz a népszavazás és győznek az igenek –, megalakuljon a székelyföldi fejlesztési régió. Hangsúlyozták, ez az egyetlen járható út, hiszen a közigazgatási régiók megalakításához alkotmánymódosításra van szükség, az SZNT és az MPP autonóm Székelyföldre vonatkozó próbálkozásai pedig mind elbuktak.
Maros: elzárkózik Dobre, visszatáncolt Florea
A Maros megyei RMDSZ hétfőn délután iktatta a megyei tanácsnál a népszavazás kiírásához szükséges támogató aláírásokat. A szövetségnek alig tíz nap alatt 38.075 támogatót sikerült szereznie a szükséges 24.500-zal szemben. „Maros megye szavazati joggal rendelkező magyarjainak csaknem egynegyede felkarolta a kezdeményezést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy leállunk az aláírásgyűjtéssel” – nyilatkozta a Krónikának Brassai Zsombor, a szövetség megyei elnöke. Mint mondta, az RMDSZ november 14-ig folytatja a „politikai adunak” szánt támogató aláírások gyűjtését. Arra a kérdésre, hogy mire számítanak a román pártok részéről azok után, hogy Ciprian Dobre megyei tanácselnök, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) megyei elnöke korábban elutasítóan nyilatkozott a kérdés kapcsán, a szociáldemokraták pedig semmiféle választ nem fogalmaztak meg az RMDSZ irányába, Brassai kifejtette: az elkövetkezendő napok és hetek a politikai egyeztetésről fognak szólni.
Mint ismeretes, a beszélgetésen, melyet a szövetség kezdeményezett a román pártokkal a kérdésben, csupán a Demokrata-liberális párt (PDL) helyi elnöke, Mihai Poruţiu jelent meg. Poruţiu ugyan nyitva hagyta a régiósítás kérdését, azonban az alakulat megyei elnöke, Dorin Florea – aki pár hónappal ezelőtt, néhány biztató nyilatkozatával még partnernek tűnt – demagógiával vádolja a székelyföldi gazdasági régió létrehozását szorgalmazó RMDSZ-t. Brassai is belátta, hogy a marosvásárhelyi polgármesternek az utóbbi időben tanúsított magyarellenes viselkedése kevés esélyt kínál az eredményes párbeszédre. Az RMDSZ ugyanakkor arról sincs meggyőződve, hogy a megyei önkormányzat jegyzője, Paul Cosma napirendre tűzi a kérdést. Ciprian Dobre tanácselnök ugyanis korábban úgy vélekedett, hogy az efféle referendumok szervezése nem a megyei, hanem a központi hatóságok hatáskörébe tartózik. „Ha formai okokra hivatkozva a jegyző elutasítja a kérés napirendre tűzését, akkor az RMDSZ tanácsosai fogják azt benyújtani. Ha a megye vezetősége így sem hajlandó vitázni erről, akkor a szövetség képviselői rendkívüli tanácsülés összehívását kezdeményezik” – vázolta a lehetséges forgatókönyveket Brassai Zsombor. Úgy vélte, azon túl, hogy a román pártok esetleg nemet mondanak, semmiféle gazdasági, földrajzi, történelmi vagy egyéb észérvet nem hozhatnak fel annak bizonyítására, hogy miért lenne jó Maros megyét elszakítani a Székelyföldtől, és egy mesterségesen létrehozott térségbe olvasztani. Az RMDSZ megyei elnöke szerint a román pártok többségben lévő képviselői ugyan élhetnek az erődemonstráció lehetőségével, azonban az etnikai kártya kijátszásával Maros megye és Marosvásárhely régión belüli esélyeit kompromitálnák.
USL-s támogatás a Partiumban
Bihar megyében múlt kedden kezdődött és a hét végéig tart a szignók gyűjtése, de Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke szerint az aláírások száma már meghaladta a tízezret. A parlamenti képviselő szerint a Szociálliberális Unió (USL) helyi képviselői is támogatják kezdeményezésüket, és azt ígérték, hogy ők is gyűjtenek aláírásokat a többségében románlakta településeken. Cornel Popa, a megyei önkormányzat nemzeti liberális párti (PNL) vezetője többször is kinyilvánította, ellenzi, hogy Bihar megye Kolozsvár központú fejlesztési régióba kerüljön, ám azt még nem tudni, hogy a közgyűlés hogyan fog reagálni egy esetleges határozattervezetre. A Krónika esélylatolgató kérdésére Szabó Ödön elmondta: amennyiben a bukaresti politikum nem szól bele, van esély, hogy megszavazzák a tervezetet. A képviselő azonban „példastatuálástól” tart, szerinte nem tesz jót az ügynek, hogy a bihari liberálisok elszigetelődtek a központi szervezettől.
Dumitru Voloşeniuc Bihar megyei nemzeti-liberális párti (PNL) tanácsos a Krónikának megerősítette: a többnyire románlakta vidéken az USL gyűjti az aláírásokat. Azok összegzést péntekre tervezik, de a megyei tanácsos biztos abban, hogy összegyűl a referendum kezdeményezéséhez szükséges szignómennyiség. „Ezzel nyomást tudunk gyakorolni Bukarestre, hogy lássák: nem értünk egyet az általuk számunkra elképzelt fejlesztési régióval” – szögezte le a PNL-s politikus.
Még tart a mozgósítás Szatmárban
Szatmár megyében valamennyi magyarlakta településen elkezdődött az aláírásgyűjtés, az akció keretében a RMDSZ szatmárnémeti székházában meghosszabbították az ügyfélfogadás órarendjét és tájékoztató pontokat is létrehoztak – közölte szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében Nagy Szabolcs. Az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke arra nem tért ki, hogy eddig hány szignót sikerült összegyűjteni, de mint jelezte, a kezdeményezést egyre több román nemzetiségű lakos is támogatja.
Adrian Ştef Szatmár megyei tanácselnök, a Nemzeti Liberális Párt szatmárnémeti szervezetének elnöke egyáltalán nem idegenkedik a kisebb régiók megalakításának ötletétől, sőt, már egyeztetéseket is folytatott egy esetleges közös fellépést illetően. „Több ízben is tárgyaltam például Radu Căpâlnaşiu zilahi polgármesterrel, Szilágy megyei liberális pártelnökkel, Ilie Bolojan nagyváradi polgármesterrel, illetve Cornel Popa Bihar megyei tanácselnökkel, a liberális párt Bihar megyei elnökével egy kisebb régió esetleges magalakításáról” – nyilatkozta a Krónikának Ştef. Hozzátette, nem a Partium újjáalakítása a céljuk, mindössze véletlen egybeesésről van szó, azonban úgy vélte, kisebb régiók esetén könnyebb lenne a közös döntések meghozatala, és jobb lehetőségek nyílnának az egyes térségek egyenletes fejlődésére. „Hamarosan leülök tárgyalni Máramaros megye vezetőivel is, hogy lássam, hajlandóak-e csatlakozni hozzánk, és hogy a Bihar–Szatmár–Szilágy verziónál maradunk-e vagy Bihar–Szatmár–Szilágy–Máramaros verzióban gondolkodunk tovább” – fejtette ki lapunknak a tanácselnök.
Jól teljesített a Szilágyság
Szilágy megyében is hétfőn nyújtották be a megyei önkormányzathoz a támogató aláírásokat. „Nagyon jól állunk, még tart az összesítés, de már tizenkétezer fölött járunk” – mondta lapunknak tegnap délután Szilágyi Róbert István, a Szilágy megyei RMDSZ ügyvezető elnöke. Mint részletezte, október 3-án kezdték el gyűjteni a szignókat, és bár akciójuk román politikai partner nélkül zajlott, meghaladták a minimális küszöböt, ami kevéssel több mint tízezer aláírás volt. A megyei tanácsos elmondta, a referendum kiírására vonatkozó határozattervezet napirendre tűzését 30 napos konzultációs időszak előzi meg, és reméli, képviselőtársai is belátják, hogy a fejlesztési régiók átszervezése nem etnikai probléma, minden Szilágy megyeit érint. Tájékoztatása szerint a liberálisoknak is az RMDSZ-éhez hasonlóak az elképzeléseik, miszerint Szilágy megyének Bihar és Szatmár megyével kellene közös régiót alkotnia. A megyei közgyűlés döntését a kormányhivatal is láttamozza. „A prefektúra még nem fogalmazott meg hivatalos álláspontot, de úgy gondolom, ezentúl dől el a kezdeményezés sorsa. Eddig csak nyilatkozat szintjén volt tárgyalva” – jelentette ki Szilágyi.
Mint arról beszámoltunk, Kelemen Hunor szövetségi elnök szeptember 25-én jelentette be, hogy az RMDSZ aláírásgyűjtésbe kezd Erdély hat megyéjében annak érdekében, hogy december 8-án a székelyföldi és partiumi megyékben helyi népszavazásokat lehessen kiírni a fejlesztési régiók átalakításáról. A székelyföldi megyékben a szavazólapon egyetlen kérdés szerepel majd: „Egyetért azzal, hogy Kovászna, Hargita és Maros megye közös gazdasági-fejlesztési régiót alkosson Marosvásárhely régióközponttal?”. A partiumi Bihar Szatmár és Szilágy megyében a kérdés a Nagyvárad-központú régióra vonatkozna. Az aláírásokat a tervek szerint október 14-én nyújtották volna be a megyei önkormányzatokhoz, ezt követően a vonatkozó törvényi előírásoknak megfelelően 30 napos közvitára kerül sor. Az előzetes menetrend szerint a megyei tanácsok november 14-én tűznék napirendre a népszavazást kiíró határozattervezetet, amelyet elküldenének a prefektushoz láttamozásra, majd megjelentetnék a sajtóban. Ha minden zökkenőmentesen halad, a referendumokat december 8-án tarthatnák meg. Az RMDSZ elnöke azt is elmondta, hogy a népszavazás önmagában még semmire sem kényszeríti a kormányt, azonban ha sikeres lesz, erős fegyver lehet a szövetség kezében a parlamentbe benyújtott régióátszervezési törvénytervezet vitája során.
Összeállításunk szerzői:
Babos Krisztina, Bíró Blanka, Szucher Ervin, Vásárhelyi–Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Hídőrző vértanúink öröksége
Mintegy száz nagyváradi magyar polgár jelent meg azon a szombat délutáni megemlékezésen, mely során annak a tizenkét mártírnak az emléke előtt tisztelegtek, akik 1944 őszén életüket áldozták a Körös-híd felrobbantásának megakadályozásáért.
A koszorúzást és megemlékezést a nagyváradi önkormányzat nem akarta engedélyezni, bizonyára úgy vélték, a Nagyváradi Ősz fesztivál programjaiban nincs keresnivalója ennek. Ezért a szervezők, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesülete és az RMDSZ Bihar megyei szervezete csak többnapos vita és utánajárás révén tudta kiharcolni, hogy a koszorúzást végül is engedélyezzék. Más kérdés persze, vajon az önkormányzat szervezte belvárosi bulikra, a különféle rendezvényekre hány százan, ezren mentek át sietve az említett hídon, és vajon hány átkelőnek jutott eszébe, hogy ez a híd azért áll a mai napig a város központjában, mert 1944-ben tizenkét bátor magyar ember az életét áldozta érte.
A koszorúzáson beszédet mondott Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke és Biró Rozália, az RMDSZ Bihar megyei szenátora. Az elhangzott gondolatok egyértelműen arra világítottak rá, hogy bárhogyan akarják egyesek, a váradi magyarságnak nem szabad elfelejtenie azokat a bátor hídőrzőket, akik nem féltek a zsarnok, elnyomó hatalmaktól, s népük, városuk védelme iránt érzett elkötelezettségük erősebb volt az emberi gyengeségnél és a halálfélelemnél. Nem szabad hagyjuk, hogy elhitessék velünk, kevesen vagyunk és úgyis hiábavaló minden próbálkozásunk, hiábavalók emlékezéseink, ugyanis pont ez a céljuk azoknak, akik manapság fel akarják „robbantani” a múltunkkal és jövőnkkel összekapcsoló hídjainkat, hangzott el. A Szent László-templom falán levő márványtáblán (tetszik vagy sem ez egyeseknek) ma is ott olvasható a tizenkét váradi hős neve (Berecki Sándor, Béres Sándor, Boér Péter, Gurzó Imre, Hant Elek, Huszár István, Katona József, Krammer Ferenc, Nagy Gyula, Seres János, Simonovits János, id. Sziki Gyula), és aki hisz Nagyvárad magyar szellemiségében, nem mulasztja el, hogy köszönettel és tisztelettel gondoljon rájuk. A beszédek végén sor került a koszorúzásra, majd Pék Sándor, a Szent László-templom plébánosa mondott áldást az emlékezőkre.
Sz. M.
Krónika (Kolozsvár)

Bereznay András
OLVASÓI LEVÉL
Erdélyi kiadású magyar történelmi atlasz – ünnep, vagy gyász?
A történész-térképész több szempontból bírálja a Cartographia kiadónál megjelent, középiskolákban terjesztett magyar nyelvű történelmi atlaszt.
(Rövidített változat)
Idén szeptemberben az RMDSZ részéről erdélyi kiadású, magyar nyelvű történelmi atlasz kiosztására került sor az iskolákban. Bár – a Pozsony közeli Somorján megjelent – Erdély történetét bemutató atlasz 2011 óta már létezik: t.i. a sajátom, a mostani az első eset, hogy Erdélyben magyar történelmi atlaszt adtak ki. Annál inkább jelent meg ott román kiadvány a húszas és a harmincas években. Magyar részről volt tehát behoznivaló. Ez azonban az Erdély múltjával kapcsolatos eltérő álláspontok ismeretében nem pusztán a kiadás nyelvére értendő, hanem úgy is, hogy ideje volt, hogy román történelmi atlaszoknak – különösen a Ceasuescu-diktatúra korában megjelenteknek – a román nemzetfejlődés sajátosságaiból eredő, valaha csak naív, de azóta a vizsgálatok próbáját ki nem álló, mára merőben atavisztikusan ható kitalációi mintegy a helyükre kerüljenek. Végtére is Romániát demokratikus országnak szokás tekinteni, ahol nem jöhet többé szóba az állam képviselőinek nézeteivel esetleg nem egyező történetfölfogások megfogalmazásának eltiltása. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak korábban kérdőjelezte meg a diktatúra által azután fölkarolt, hatalmilag erőltetett áligazságokat nem egy román történész, de annak bukása óta is jelentkeztek román oldalról mérvadó kritikus hangok a múlt tényeit politikai célok szolgálatában átlépő mítoszok mintegy hivatalos intézményesítésével szemben. E kérdésekben nem „a” magyar történetírásnak van vitája „a” románnal, hanem a tárgyszerű tényföltárás áll szemben a tudományon kívüli mítoszokkal. Az utóbbiak propagálása iránt helyzetükből adódóan is közömbös magyar történészek mindenesetre – eddig – a történetírás oldalán szoktak állni. Még a most kiadásra került atlasz mennyiségileg döntő – nem ebbe a kiadványba készült – részét is szerzői, minden hibája mellett, azért tudományos igénnyel állították össze. Az erdélyi magyar nyelvű atlasz többsége a Kartográfiai Vállalat először 1959-ben megjelent atlaszának a további kiadások során módosított, gazdagított, helyenként javított, néhol tovább rontott, összességében a Magyarországon forgalomban lévőktől alig különböző újabb változata. Új elemek ebbe lényegileg csak Románia mai területének története vonatkozásában kerültek. Az atlasz tehát nem önálló munka, a magyarországi kiadványhoz képest újnak számító térképei sem azok. Mivel a Cartographia (a Kartográfiai Vállalat utóda) Középiskolai történelmi atlasza, amelyre a kolozsvári Cartographia kiadványa leginkább emlékeztet, Erdélyben hozzáférhető, erdélyi kiadására nem volt szükség. Ha az RMDSZ magyar nyevű történelmi atlaszt kívánt az iskolákba juttatni, azt is terjeszthette volna. Az új atlasz megjelentetését csak Erdély történetét a magyar diákok számára közelebb hozó, azt tárgyilagosan bemutató bővítés indokolhatta. Ehelyett az atlasz megfelelő „új” részében Románia egész mai területére nézve a magyar diákok román atlaszokból ismert, tényszerűtlen román elfogultságoknak ezúttal magyar kiadótól közreadott, magyar nyelvű, sőt az RMDSZ által is hitelesített, ugyanakkor kollektív önbecsülésüket minden bizonnyal csak aláásni képes, a román nacionalizmus gondolatvilágától, és csak attól átitatott, a diákokra bizonyára elnemzetlenítően ható, de több ponton másként is problematikus, az adott összefüggésekben igen különös indoktrinációt kaptak. Anyja tejében főzik a gödölyét.
Az atlaszban probléma probléma hátán jelenik meg. (Lásd az írás teljes változatát.) Olykor a magyarországi kiadványból kölcsönzött részletek sem kielégítőek, a magyar, illetve a román történelem egyes részletei tekintetében sem. Ez sajnos jól harmonizál az atlasz egészével. A kép időnként megdöbbentő. Amikor a magyar kiadványokból származó térképeket az 1971-ben megjelent, a diktatúra nemzeti mítosz gyártásának kartográfiai tobzódását képviselő Atlas istoricból származókkal kombinálta a kiadó, talán úgy gondolta, „jut is, marad is”. Így azonban nem lehet a történelmet térképezni. Lehetetlen dolog a tényeket árunak tekintve akármitől is vezettetve a múltból szeleteket mintegy „adni”, így való és valótlan között egyensúlyozni, úgy hogy azért mindenki úgymond jól járjon. Ez végtelenül komolytalan, hacsak a Cartographiának nincs szabadalma a fából vaskarikára. Mi késztethetett ilyesminek az átvételére? Vajon a román állam olyan föltételhez kötötte az atlasz romániai iskolákban terjeszthetőségét, hogy annak a tények eltűrt bemutatása mellett azért effélét is kellett tartalmaznia? Vagy a Cartographia ment szolgaian elébe a múltból örökölt óvatosságból egy csak elképzelt elvárásnak? Egy törzshelyét tekintve magyarországi cég? Vagy egész másról lenne szó, arról, hogy a tervezőknek annyira nincs fogalmuk a történelemről, hogy nem is tudtak volna arról, hogy ha föladatuk az atlasznak román vonatkozású témákkal bővítése, arra általában forrásként sem az Atlas istoric sem más létező román atlasz nem alkalmas, ha ugyanis nem kívánnak kiadványukban fikciót szerepeltetni? De ha így hozzá nem értésükben nem is azonosították talán a román forrás használhatatlanságát, ne látták volna azt sem, hogy az tartalmilag mennyire összeegyeztethetetlen atlaszuk nagyobb részével? Közömbösek lettek volna mind a történeti hűség, mind a következetesség szakmai elvárása tekintetében, de még cinikusan felelőtlenek is afelől hogy mit juttatnak a diákok kezébe? Nem tudom eldönteni, szerencsére ez nem is az én dolgom. Annyi biztos, hogy e kérdések joggal merülnek föl bárkiben, aki az atlaszt kézbe veszi és legalább konyít az érintett dolgokhoz. A lektorok és az RMDSZ illetékesei nem tartoztak ezek közé? Bárhogyan is volt, a kiadvány botrányos. A mitizált korai román egység klasszikus témáját közvetíti például a magyar diák fejébe az a térkép, amelynek igen sokat eláruló címe „Erdély, Havasalföld és Moldva Mihai Viteazul fejedelemsége alatt (1600)”. Figyelmen kívül hagyva annak a már sok helyen elmondott valótlanságát, hogy Mihály valaha is Erdély de akár Moldva fejedelme lett volna, a magyar diákokokat a cím megfogalmazása e vonatkozásban akkor is be kívánja csapni, ha a jelmagyarázatban a Mihály „fejedelemsége” kifejezést a „vezetése” szóvá tompítják. Teljes meghamisítását jelenti a történeti tényeknek az a – román térképeken szokásos megjelenítés, hogy mintha akkor, amikor Erdély Mihály kezén volt, egyben a Részek is mind ellenőrzése alatt lettek volna, holott nagyobb részük nem volt.
Ugyanilyen szellemű az 1848–49-es eseményeknek a mai Romániára eső részével foglalkozó átvétele. Azonnal szembeszökő és elárulja a románból történt átvételt, hogy nagytáj-névként, megjelenik a térképen a „Körös-vidék”, továbbá a „Máramaros” fölirat. Magyar térképen ez értelmezhetetlen. Máramaros megyeként ugyan létezett, de egyedüli kiemelését a többi közül semmi nem indokolná, „Körös-vidék” nevű politikai nagytáj pedig magyarul nincs, 1848–49-ben különösen nem volt. Világos, hogy 1919 utáni román fogalmaknak a magyarba – visszavetítőlegesen is – áterőltetéséről van szó, vagyis a magyar diákok fejébe hagyományaiktól idegen fogalmak plántálása, térszerkezet látásuknak ha magyarul is, de fogalmilag a románná alakításával asszimilálásuk előmozdítása a cél. A kép más vonatkozásban még sokkal megdöbbentőbb. A kor eseményei úgy kerülnek bemutatásra, mintha mindaz ami 1848–49-ben Erdélyben és körülötte történt lényegileg, vagy főként román ügy lett volna. A hadvezérek közül egyetlen egy szerepel: a havasalföldi Magheru, azaz magyar, orosz, vagy osztrák katona neve egy sem. Igaz, hogy a szomszédos, a magyarországi atlaszból eredő, a magyar szabadságharcot bemutató térképekről – ahol viszont az unió szintén elsikkad – több derül ki, de ez csak enyhíti, nem oldja föl az itt tapasztalható nehézséget. Se Bem, se Gábor Áron. Annál inkább szerepel Avram Iancu, nem ugyan a fő térképen, hanem a mócföldi szembenállást – mintha az lett volna 1848–49-ra nézve a meghatározó – külön térképre kiemelve. Ami a szemléletet illeti, ez magáért beszél. Kár, hogy az RMDSZ illetékesei – úgy látszik – nem hallották meg a szavát. Ha az eddigiekkkel a térkép nem borított volna föl minden elképzelhető egyensúlyt, megteszi azzal, ahogyan – már nem is az 1971-es atlaszból, de a múltba vetített román területi igények térképrevitelével még annak bizarr irracionalitásán is helyenként túlmenő 1984-es másik Pascu nevével fémjelzett atlaszból véve át azt a valóságot semmibevevő megközelítést, amellyel Moldva színével szerepeltet keresztcsíkozást a hozzá semmilyen tekintetben nem tartozó Besszarábia és Bukovina területén, és hasonlóan alkalmazza Havasalföld színét Dobrudzsára, amihez pedig a román fejdelemségnek semmi köze sem volt. Ami látható, térképi irredenta.
Az atlasz utolsó, az Atlas istoricból származó átvétele A román hadsereg részvétele a II. világháború végén zajló hadműveletekben című térkép. Itt elsősorban a téma maga az, ami – a román szempontnak egy magyar atlaszban kevéssé indokolt szerepeltetése miatt – meglepő. Bármennyire is román állampolgárok azok a magyarok akiknek használatára az atlasz készült, amiről szó van, a korban nem az ő ügyük volt, illetve nem fölmenőiké. Kissé ízléstelen itt ezért a lihegés a román hadi dicsőség mintegy lobogtatására. Ettől eltekintve föltűnő, hogy a front 1944–45-es, Duna-medencei mozgása bemutatásakor nem a korabeli országhatárok között ábrázolja a katonai fejleményeket a térkép, hanem az 1954 utáni határok között, amint az Atlas istoric megfelelő térképe. Ez ellentmondásos, oda nem illő, és alighanem az az igyekezet magyarázta, hogy elkerülhesse a térkép az akkori – Észak-Erdélyt is magában foglaló – Magyarország megjelenítését.
Világos tehát, hogy az alkalmat, hogy a román történelmi atlaszkészítés torzításait végre a múlt tényeinek bemutatásával ellensúlyozzák, a kiadvány arra fecsérelte, hogy a Romániában részben már korábban, de főként a kommunista diktatúra idején térképre vitt képtelenségekkel vezesse félre saját történelmük tekintetében a magyar fiatalokat és így tegyen jó szolgálatot román nacionalista törekvéseknek. Hogy az RMDSZ-t erre mi késztette, arról csak találgatni lehet. Akárhogyan is, a tárgyalt atlasznak a megjelentetése abban a formában, ahogyan történt, annyira szembeszökően nem szolgál magyar érdeket, hogy szinte földolgozhatatlan, hogy azt éppen az erdélyi magyarság legfőbb érdekvédelmi szervezete terjeszti (méghozzá tankönyvként). Mindent összevéve az atlasz a „kedvezményezett” diákok magyar történelmi tudatának leginkább összezavarására, ezzel meggyöngítésére, elnemzetietlenítésére alkalmas.
Ez azonban nem minden. Az egész munkát körüllengi a Román Szó Szentségének egy – itt – disszonáns tisztelete, a többségi nemzet nyelve iránti, nyugaton ismeretlen – a román források nyakába sem varrható – szervilitás. Ez részint a helynevek visszaadásából vezethető le.
A tárgyalt atlasz rendkívül következetlen – és teljességgel elfogadhatatlan – helységnév megjelenítés gyakorlata az, hogy a középkori Havasalföld és Moldva területén – különösen amikor a terület a román ellenőrzés egy formája alatt van – minden csak románul kerül kiírásra, tekintet nélkül arra, hogy a kérdéses településnek van-e magyar neve. Hasonló elvet más területekre nézve azonban nem érvényesít. Vagyis olyan furcsaságokkal találkozunk, hogy míg az atlasznak nincs nehézsége azzal, hogy Bécset, Krakkót, Párizst magyarul írja ki, a Bukarest szó a térképeken nem szerepel, mintha tűrhetetlen volna, hogy a romániai magyar diák mást, mint Bucurestit lásson. A kép ezáltal nem egyszer bizarr. A történelmi térképészetben ismert minden logika helyébe – bár nem mindig – a román név exkluzivizálása, ezzel fetisizálása lép. Teljes a zavarosság, az átgondolatlanság, a káosz. Mindezek után nézőpont kérdése, hogy meglepően-e, vagy sem, de elég különös, hogy Erdélyben a Romániához tartozás korában is magyarul jelennek meg a helységnevek. Fölfoghatatlan, miért nem lehetett ugyanezt az elvet a Kárpátokon túli helységek nevére is érvényesíteni ugyanazon a térképen? Igencsak furcsán fest Nagyrománia térképén Kolozsvárt olvasni egyfelől, Bucurestit másfelől. Mintha a készítő itt is kompromisszumra törekedett volna – „jut is, marad is” erőlködésre – megint olyasmiben, amiben annak helye nincs. Egészen egyszerűen félre kellett volna tennie minden nemzeti szempontot, a magyart ugyanúgy mint a románt, mivel az ilyesmi nem odatartozó, ahelyett, ahogyan – úgy látszik – eljártak, hogy megpróbálták valamiképpen összeötvözve érvényesíteni a kettőt.
Vegyes áldás a magyar és román uralkodók listája is az atlasz végén. Hasznos önmagában véve – az ilyesmi mindig az – de problematikus azáltal, hogy a román uralkodók nevét – amint Vitéz Mihályét (és másokét) a térképen – egytől egyik románul közli. Ez a Romániában ma már – több személyes tapasztalatom győzött meg róla – sokszor magyarok által is magától értetődőnek tekintett gyakorlat valójában igen furcsa és szokatlan. A magyar nyelvben – másokban is – bevett szokás más országok akármilyen nyelvű uralkodói nevének lefordítása. Senkinek sem jutna eszébe például, bizonyára erdélyi magyarok körében sem „Elizabeth the Second”-ot emlegetni, amikor az angol királynőről, Második Erzsébetről van szó. Ugyanígy, az orosz cár esetében is Nagy Pétert mondunk, nem Pjotr Velikijt. Mitől lenne más a moldvai Jó Sándor, vagy Nagy István neve? Az atlasz készítői úgy viselkednek, mintha e nevek valamilyen szó-mágia tárgyaiként csak román alakjukban lennének egyedül hitelesek, valamilyen szentségtörést, netán magyar nacionalizmust jelentene őket lefordítani. Úgy valahogy, ahogy a katolikus egyház sokáig egyedül a latint tekintette a szentmisére megfelelő nyelvnek, vagy ahogyan a Koránt az iszlám világában a hívők csak arabul tartják autentikusnak. Az ilyesminek uralkodók neve használatában, kizárólag mint az asszimiláció eszközének lehet helye. Egy nyelv sem erőltetheti a magáénak akár csak egy elemét is egy másikon beszélőkre, semmilyen racionalizálással, vagy jogcímen anélkül, hogy elnyomó legyen. Amint természetes, hogy románul például egy francia uralkodót Ludovic al XIV-lea-ként említsenek, kifogásolhatatlan az is, hogy magyarok román uralkodók nevét magyarul használják. Így a magyar nyelvű atlasz gyakorlata, amint térképi vonatkozásban nem kevés eleme, a románosítás eszközének tekinthető.
Ésszerűnek tartanám a kiadványnak az iskolákból való mielőbbi bevonását és helyesen informáló, átgondolt, értékeket képviselő újjal helyettesítését.
Magyari Tivadar
REPLY Magyari Tivadar, az RMDSZ főtitkárhelyettese Bereznay András észrevételei kapcsán
A szövetség oktatási ügyekért felelős szakembere a történész-térképész kritikáira válaszol, amelyeket a magyar nyelvű, iskolákban terjesztett történelmi atlaszról fogalmazott meg.
Az RMDSZ főtitkársága tankönyv és taneszköz programjának keretében jelentős pénzösszegre pályázott, hogy a korábbi évekhez hasonlóan taneszközöket tudjon vásárolni és ezeket magyar oktatást működtető iskolák rendelkezésére bocsájtsa. Ezt a pályázatot sikerült elnyernie. Az idéni újdonság volt egy történelmi atlasz vásárlása és kiosztása, 3500 példányban, modern, tetszetős kivitelezésben. A Magyarországon szaktekintélynek számító Cartographia Tankönyvkiadó atlaszát vettük meg és juttattuk el az iskoláknak. A kiadó ajánlata azért is volt fontos – azon kívül, hogy megfelelt a közbeszerzési kívánalmaknak –, mert vállalta, hogy erdélyi magyar középiskolai szakoktatókkal konzultálva, ezt az iskolai segédeszközt átalakítja, úgy, hogy az közelítsen a romániai tantervhez, de úgy is, hogy az Erdély-képet és magyarságképet megfelelően tükrözze, miközben ezek a román tantervben csak nagyon szórványosan, leegyszerűsítve és torzítva jelennek meg. A hivatalos román tanterv teljes mellőzése irreális tervezet lett volna, és egy köztes, diplomatikus megoldás hiányában az iskolák nem is vállalták, hogy használni tudják az atlaszokat. A hazai magyar történelemtanárokból álló munkacsoport megalakult, és a történészek közötti szakmai egyeztetések hónapokig tartottak.
Ezt az atlaszt bírálja több szempontból Bereznay András, a távoli Londonban élő kartográfus és történész. Bírálatát megmutattuk a helybeli történészeknek és a

Székelyek Nagy Menetelése – Tét: a Székelyföld sorsa, jövője
A székelyek nagy menetelésével kapcsolatosan tartottak sajtótájékoztatót tegnap este a Kézdiszéki Székely Tanács ülése után a szervezet kantai székházában. Biró Levente széki elnök elmondta: történelmi esemény tanúi leszünk október 27-én, amikor százötvenezer székely Kököstől Bereckig kinyilvánítja akaratát, hitet tesz Székelyföld területi autonómiája mellett és a román kormány közigazatási átszervezési terve ellen.
Mint fogalmazott, a menetelés a szabad véleménynyilvánítás egy szokatlan formája mifelénk, de a katalánok négyszáz kilométeres élőláncot alkottak autonómiájuk érdekében. Hangsúlyozta: az emberek egy részét félrevezetik, szó sincs arról, hogy Berecktől Kökösig gyalog kell megtenni az 53 kilométeres útszakaszt. Gyülekezési pontokat alakítanak ki, ahová összegyűlnek a környező települések lakói, illetve a történelmi Székelyföld székeiből érkezők. A gyülekezés 11 órakor lesz minden település központjában, a templom közelében, ahol ökumenikus istentiszteletet tartanak. A menetoszlopok 12 órakor indulnak minden gyülekezési pontból két irányba, a szomszédos települések felé. Például Lemhényből Bereck és Nyujtód felé. Amikor a csoportok találkoznak, a résztvevők eléneklik a himnuszt, és mindenki visszatér oda, ahonnan elindult.
A széki elnök a felső-háromszéki gyülekezési pontokat is ismertette: Bereck, Lemhény, Nyujtód, Kézdisárfalva, Kézdivásárhely és Csernáton. Bereckbe a helybeliek mellett Ojtozból és Kézdimartonosból, valamint a Nyárád mentéről érkeznek menetelők, ahonnan csak egy menetoszlop indul Lemhény irányába. Lemhényben gyülekeznek a „Szentföld” falvai: Kézdiszentkereszt, Bélafalva, Kurtapatak, Csomortán, Esztelnek és Kézdialmás lakói. Nyujtódra érkeznek Kézdiszentlélek, Kézdikővár, Kézdiszárazpatak, Kiskászon képviselői és az udvarhelyszékiek nagy része.
A következő gyülekezési pont Kézdisárfalva, ahová az ozsdolaiak, a hilibiek, a szentkatolnaiak és az imecsfalviak, valamint az udvarhelyszékeik érkeznek. A céhes városba érkeznek Gelence, Haraly, Páva, Zabola és Marosszék menetelői. A futásfalvi letérőnél gyülekeznek a torjaiak, a futásfalviak, az ikafalviak, valamint a marosszékiek egy része. Csernátonban gyülekeznek a helyiek mellett a hatolykaiak, a kézdimartonfalviak, a kézdimárkosfalviak és a marosszékiek többi része. Az elnök rendkívül fontos tényezőnek nevezte, hogy sikerült megvalósítani a teljes összefogást.
Mészáros Ágoston, a Kézdiszéki Székely Tanács alelnöke a kézdivásárhelyi programot ismertette. Elmondása szerint mindkét magyar történelmi egyház a saját templomában tartja meg a szentmisét, illetve az istentiszteletet, ahonnan a Gábor Áron térre vonulnak, ahol egy liturgikus ökumenikus imára kerül sor, majd 12 órakor indulnak a gyárak irányába a Petőfi Sándor és a Dózsa György utcán. Innen a csoport két irányba megy: egyik Kézdioroszfalu felé, a másik a futásfalvi letérőig. Fekete Miklós, a Kézdiszéki Székely Tanács jegyzője hozzáfűzte: Biró Levente elnökkel együtt több kézdiszéki települést kerestek fel, ahol polgármesterekkel, iskolaigazgatókkal és lelkészekkel beszéltek és egyeztettek.
Lovasok és lovas szekerek is érkeznek a gyülekezési pontokra, a szekerekre azért gondoltak, hogy az idős embereket legyen, mivel szállítani. Azt tapasztalták – vélekedett –, hogy a hozzáállás a meneteléshez rendkívüli, mindenki támogatja a rendezvényt. Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke arról beszélt, hogy a menetelésen részt lehet venni gyalog vagy közlekedési eszközzel: biciklivel, autóval, szekérrel vagy lóháton. A Székely Nemzeti Tanács tagjai közül rendfenntartókat neveznek ki, akik majd irányítják a résztvevőket.
Élő rádió- és televíziós közvetítéseket is terveznek, két magánrepülőről filmezik majd a Berecktől Kökösig tartó útszakaszt. Felkérést is intézett a lakossághoz: minden résztvevő vigyen magával székely és magyar zászlót, illetve helységnévtáblákat. Akkor lesz sikeres a negyvennyolcas hagyományokra épülő nagy menetelés, ha nagyon sok háromszéki is jelen lesz – mondotta összegzésként Biró Levente.
Iochom István
Háromszék
Erdély.ma