Széchenyi-bál a Kálnoky-kastélyban
Új helyszín, a miklósvári Kálnoky-kastély adott otthont a huszonharmadik alkalommal megtartott Széchenyi-bálnak. A Mikes Kelemen Elméleti Líceum diáktanácsa által szervezett, szombat délutáni rangos eseményen közel kétszázan vettek részt. A kastély arisztokrata kisugárzásához illő, stílszerű viseletben jelentek meg a diákok, tanárok, szülők, meghívottak. Az összkép tökéletesen idézte a gróf Széchenyi István emlékére rendezett, a reformkor utáni Magyarország fényes táncmulatságainak hangulatát. A bálban a zenét a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósegyüttese biztosította.
Pontban hat órakor oldották el a kastélykert gesztenyesétányának selyem zárszalagját, a vendégek hosszú sorban vonultak az épület elé, mindnyájukat személy szerint jelentette be a hopmester. A bál „szabályzata” szerint fantázianeveket kellett választaniuk a résztvevőknek, rengeteg volt a német, francia, angol, orosz nevű főnemes, kevesebben képviselték a magyar arisztokrata családokat.
A vendégeket gróf Kálnoky fogadta nejével, Annával és fiá­val, Miklóssal. A gróf rokonaiként köszöntötte a bálozókat. „Nagyon boldog vagyok, hogy a felújított miklósvári kastély épp a háromszéki fiatalok által rendezett bál helyszínévé vált” – mondotta Kálnoky gróf, jó mulatást kívánva mindenkinek. 
Kis Imre főtanfelügyelő a bál fővédnökeként első alkalommal vett részt a színpompás eseményen. „Ez a rendezvény híd a múlt, a jelen és a jövő között. A reformkor nagystílű, fényűző, de ugyanakkor szép és gazdag világát a jelenben kell megörökítenünk és megélnünk ahhoz, hogy a jövőben utódaink hasonlóképpen tudják ünnepelni” – mondta köszöntőbeszédében.  A Mikes-líceum igazgatója, Már István a bál történetét vázolta. A kilencvenes évek elején indult a mozgalom, az ötlet a ma már Magyarországon élő Daragics Éva történelem szakos tanárnőé. Az első bált az iskola dísztermében tartották, majd a megyei könyvtár Gábor Áron Termében, az árkosi Szentkereszty-kastélyban, a zabolai Mikes-kastélyban, most pedig a miklósvári Kálnoky-kastély ad helyet a rendezvénynek. Daragics Éva üdvözlőlevelét is felolvasta az igazgató. „A célom az volt, hogy a mi kis székely miliőnkben is legyen egy polgári esemény, ahol mindenki nemcsak jól érzi magát, hanem megismerkedik egy korszakkal, erkölcsi és viselkedési normáival” – tolmácsolta Daragics Éva üzenetét. A diáktanács vezetője, Konrád András László köszönetet mondott diákoknak, tanároknak, az igazgatóságnak, támogatóknak, mindenkinek, aki valamivel hozzájárult az esemény megvalósításához. Időközben a kastélyhoz érkezett gróf Széchenyi István megtestesítője, Dimény Árpád Bernád. A pókerhez sok szerencsét, a tánchoz kedvet, az egész eseményhez szép időtöltést kívánt szűkszavú beszédében, majd ahogyan érkezett, ugyanolyan gyorsan el is tűnt a bálozók forgatagában. A díszbeszédek után került sor a nyitó táncra, a kastély előtti rögtönzött parketten nyolc pár mutatta be, fellépésüket vastapssal jutalmazta a közönség.
Számos szórakozási lehetőséget biztosítottak a szervezők a jelenlévőknek. A svédasztalos vacsora után megnyílt a kaszinó, azonnal elfoglaltak minden széket a pókerasztal körül, az urak semmit nem kímélve csapkodták a lapokat. Volt, aki hosszú órákon át bírta, más rövid idő alatt kiürítette pénztárcáját, távozott az asztaltól. Lehetett sakkozni, römizni, más társasjátékokat játszani. Időközben – a bálokban meg nem szokott történésként – Magyarósi Imola művészettörténész vetített képes előadásban mutatta be a Kálnoky-kastély történelmét, felújításának mozzanatait.
Az est legvártabb eseménye a bálkirálynő-választás volt. Öt jelölt szállt versenybe: Tribel Renáta, Serbán Andrea, Simon Edith, Dundler Kata és Fazakas Noémi. Bemutatkozásuk, a párjukkal való tánc után Fazakas Noémi vihette el a koronát. A férfiak megmérettetésére csupán ketten jelentkeztek. Szilágyi Áronnak és Máthé Attilának kvízkérdésekre kellett válaszolnia, majd tánctudásukat is bemutathatták. A párbajból Máthé került ki győztesen.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csak bátorságból születik győzelem (Huszártoborzó Kézdiszéken)
A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület szervezésében, Kovászna Megye Tanácsa és az esemény útvonalába eső háromszéki települések önkormányzatainak fő támogatásával nyolcadik alkalommal tartottak huszártoborzót szombaton és tegnap, ezúttal ismét Felső-Háromszéken, immár harmadik alkalommal.
A nyolcadik háromszéki huszártoborzót az 1809-ben Papolcon született Kiss Sándor huszárezredes, a 11. Székely Határőr Huszárezred legendás hírű parancsnoka emlékének szentelték. A múlt hét végi rendezvényen százötven katonai hagyományőrző részvételével tíz kézdiszéki településen mutatták be, hogyan zajlott annak idején a huszárok verbuválása. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület alsó- és felső-háromszéki huszárjai mellett a huszártoborzón Marosszékről, Udvarhelyszékről és Csíkszékről érkeztek résztvevők, a Vass László hagyományőrző ezredes vezetésével szegedi tüzérek, a 15. Székely Határőr Gyalogezred kézdivásárhelyi és gelencei ütegének tagjai, valamint málnásfürdői és zalánpataki tüzérek is részt vettek a rendezvényen. Összesen nyolcvan lovas huszár, negyven gyalogkatona, valamint a mikóújfalusi Nagykürt 95 Egyesület fúvószenekara tette meg a huszártoborzó útvonalát, utóbbiak öt kísérő szekéren és többször gyalogosan. A fúvósok az alkalomhoz illő harci indulókat és Kossuth-nótákat fújtak.
Az idei toborzás szombat reggel a kézdiszentléleki Porondon kezdődött, ahol nagyszámú érdeklődő jelenlétében mutatták be a huszártoborzást a Perkő Néptáncegyüttes táncosai, akiknek a talpalávalót Ábri Béla és zenekara húzta. A toborzás a Kossuth Lajos kormányzó által aláírt kiáltvány felolvasásával kezdődött. A sorozási ceremóniát Vass László hagyományőrző ezredes vezényelte le. A toborzó résztvevőit házigazdaként Balogh Tibor polgármester köszöntötte, majd engedélyt kért Tamás Sándortól, a megyei önkormányzat elnökétől, a toborzó aktív résztvevőjétől a szalag feltűzésére a nyolcadik huszártoborzó címeres zászlójára. A Fecske lován ülő Tamás Sándor arra emlékeztette a jelenlevőket, hogy a huszármozgalom a kilencvenes évek elején Kézdiszékről indult el idős dr. Kádár Lászlónak, Miholcsa József szobrásznak, huszár őrnagynak és néhai Tóth Ferencnek köszönhetően a dálnoki ménes lovaival, majd kisebb szünet után, 2010-ben indították újra huszártoborzóként immár ifj. Kádár László huszár őrnagy kezdeményezésére. „Kevesen tudják, hogy a Tömösi-szorosi csatában Kiss Sándor ezredes megsebesült, de hősiesen a végsőkig kitartott. A huszártiszt, mivel lóra már nem tudott ülni, katonáival emeltette fejük fölé magát a sánc tetején, hogy minden katonája lássa, a vezér még él, és kivont karddal vezényelte a védelmet – amíg mindent el nem söpört az oroszok végső, huszonötszörös rohama” – mondotta többek között a megyei önkormányzat vezetője, aki azt is kiemelte, hogy „gyávaságból nem születik győzelem, vagy szebben fogalmazva: csak bátorságból születik győzelem”. A szalagtűzés után Tamás Sándor a hűségről szóló emléklapot és egy-egy üveg szilvóriumot adott át két háborús veteránnak, a 92 éves Bara Andrásnak és a 94 éves Mátyus Gyulának. Szervezési hibából a harmadik háborús veteránt és volt hadifogolyt, a 93 esztendős Gáll Antalt nem hívták meg a rendezvényre. Miután a helybeliek köményes pálinkával és kürtőskaláccsal kínálták a toborzó résztvevőit, azok Kézdikővárra indultak, ahol nem tartottak toborzást. Kézdikővárról Kiskászonba mentek, a kis faluban ismét toboroztak, majd a kiközölt programtól eltérően másfél órás késéssel a Perkőre érkeztek, ahol több száz fős tömeg várta őket. A toborzást a kőszínpadon mutatták be, majd a huszárok és kísérőik elindultak Kézdiszentkereszt felé, ahol folytatták a toborzást és megebédeltek. Délután Bélafalván és Esztelneken elevenítették fel a régi katonai szokást. Este Esztelneken éjszakába nyúló huszárbált tartottak. Tegnap Csomortánban, Kézdialmáson, Felső- és Alsólemhényben lehetett megtekinteni, hogy hajdanán miként verbuválták a huszárokat.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Állásfoglalás
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum vezetősége az intézmény körül kialakult vitában a következő pontokban szeretné kifejteni álláspontját:
Az iskola jogi helyzetével kapcsolatban még nem született végleges, megfellebbezhetetlen bírósági, törvényszéki végzés. Amíg ilyen nincs, addig nem lehet kijelenteni, hogy az iskola törvénytelenül működik.
Az iskola cikluskezdő osztályainak beiskolázását megtiltó 70-es rendelet érvényben van. Azok a cikluskezdő osztályok, amelyeket a tanfelügyelőség jóváhagyott a Bolyai Farkas Elméleti Líceumnak, illetve a Pedagógiai Líceumnak, NEM a Római Katolikus Teológiai Líceumból átvett osztályok. Éppen ezért nem is lehet őket majd „visszakérni.” Az történt, hogy a tanfelügyelőség engedélyezte az általuk már korábban kért előkészítő természettudomány illetve társadalomtudomány osztályokat. Ez azt is jelenti, hogy ezeket az osztályokat ők iskolázzák be, és ők is fogják majd végigvinni.
A római katolikus teológia osztály indítására Maros megyében csak a Római Katolikus Teológiai Líceumnak van akkreditációja. Eszerint ezt a típusú osztályt csak itt lehet indítani.
Iskolánk helyzetét nem oldja meg, hogy más intézményeknek jóváhagynak osztályokat. Nyilván, a nyolcadikos diákok, illetve az előkészítőbe iratkozó diákok számára lehetővé teszik, hogy magyarul folytassák tanulmányaikat, és ezt mi is fontosnak tartjuk, viszont nem látjuk esélyét annak, hogy az általuk választott osztályok akár a jogilag helyreállított intézményünk, akár egy újonnan alapított katolikus iskola részei lehetnének majd a jövőben.
Úgy látjuk, hogy az optimális megoldás első lépése a cikluskezdő osztályok indítását tiltó 70/2017-es számú tanfelügyelőségi határozat visszavonása lenne. Ez szavatolná az iskola működésének folytonosságát egy esetleges bírói döntésig, a tanári kar megmaradását, a diákok számára a választás lehetőségét. Nyilván, ennek esélye az idő haladtával egyre csökken, de ettől függetlenül rövid és középtávon ezt tekintjük jó megoldásnak.
Nem tartjuk azt sem jó megoldásnak, hogy az iskolánkat strukturálják arra az időre, míg vele kapcsolatban valamilyen döntés nem születik. Nem látunk garanciát arra nézve, hogy a strukturálás esetén újra össze lehetne szedni a megmaradt osztályokat egy új katolikus iskola megalapításához.
Tiszteljük, nagyra értékeljük és köszönjük a szülők erőfeszítését, amit iskolánk megmentése érdekében kifejtettek az ügy kirobbanása óta. Ugyanakkor azt is ki kell jelentenünk, hogy a szülők véleménye nem mindig tükrözi a Római Katolikus Teológiai Líceum vezetőségének az álláspontját.
A Római Katolikus Teológiai Líceum vezetőségének nevében
Székely Szilárd-János 
megbízott igazgató
Marosvásárhely,
2017. június 6. Népújság (Marosvásárhely)

Ünnep a gálospetri gyerekotthonban
Napsütéses idő, lufikkal díszített kapu- és épületbejárat, szépen rendben tartott kert fogadta mindazokat, akik szombaton részt vettek Gálospetriben a Szentháromság Kollégium idei jótékonysági napján.
Ezt az ünnepet már évek óta megtartják június elején és valójában egy találkozó mindazokkal, akik egész évben támogatják, segítik a dévai Szent Ferenc Alapítvány nagy családjához tartozó gyerekotthon működését. A hívó szót most is sokan meghallották, a hajdani Fráter kúria udvara, de az előtte lévő utcácska is megtelt parkoló autókkal. Nagy vonzerőt jelent ilyenkor Böjte Csaba atya jelenléte, aki idén is szabadtéri szentmisét tartott az épület nyitott, árkádos tornácán. Örvendetes, hogy most is sokan eljöttek a ház ünnepére, kezdte a maga sajátos, élvezetes stílusában mondott beszédét Böjte Csaba. (Nem csak az Érmellékről, de a Hegyközből, Magyarországról, sőt, a Felvidékről is érkeztek vendégek.) Mondanivalója középpontjában a közösségi összetartás, a tiszta és egyszerű szeretet ereje állt. Jézus legnagyszerűbb kinyilatkoztatása a Szentháromság, hiszen ez is azt mutatja, hogy “egy csapatban játszunk”, fejtette ki az atya, utalva az otthon nevére, hozzátéve: az egyháznak “nem szabad úgy viselkednie, mint egy vénlánynak, aki a sarokban ülve várja, hogy táncra kérjék, majd aki megszólítja, azt kiosztja”.
A jó szó ereje
Emlékévében Szent Lászlót állította példának, aki “polgárháborús időkben” lett királlyá, sérelmei megbosszulása helyett újjászervezte az országot és az egyházat, békét és testvériséget teremtve. “Nem lehet senkit veréssel jobbá tenni, de a jó szó közösségeket menthet meg”, figyelmeztetett Böjte Csaba, akinek imája a gyerekotthonért, lakóiért, támogatóiért szólt. Egy keresztelésnek is tanúi lehettünk, a – talán – 3-4 éves Krisztofer keresztségi fogadalmát az egész gyülekezet ismételte. Böjte Csaba az alkalmat kihasználva mintegy megígértette a jelenvoltakkal, hogy további életükben megbocsátóak, békülékenyek lesznek, amit derültséget kiváltva így fogalmazott meg: mossuk egymás lábát, fejét ahol érjük. Az atya szolgálatát és a vendégek egybesereglését Kosza Erzsébet otthonvezető köszönte meg, akit neveltjei virágcsokorral köszöntöttek.
Nem adják fel…
Míg a gyerekek felkészültek műsorukra, a Budapestről érkezett Nem adom fel együttes adott koncertet. Ennek tagjai mozgás- és/vagy mentálisan sérültek, előadásuk pedig nem hagyott kétséget, hogy közösségük elnevezése igen találó, sok egészséges(nek tűnő), ám életével elégedetlen példát vehetne életigenlésükről, lelkesedésükről, hitükről, miközben, ha valakinek, nekik talán igazán lenne okuk perlekedni a sorssal… Mint minden évben, az otthon támogatóinak a gyerekek műsorral viszonozzák a segítséget, idén egy rendhagyó Hófehérke mesefeldolgozást és két nem kevésbé humoros jelenetet láthattunk. A mosolygós jókedv egyébként az egész együttlétre és a nap további részére is jellemző volt, amikor ebédre várták a vendégeket, később a zenéé, a szórakozásé, a barátkozásé lett a főszerep.
Rencz Csaba erdon.ro

Nemzetünk sorsa – Eszmecsere a magyar identitás 21. századi őrzőivel
A fenti címmel jelent meg Csóti György könyve az idei Ünnepi Könyvhétre. A szerzőt a Vörösmarty téren, egy könyvsátor előtt kerestük fel, ahol egy órán át dedikálta kötetét. Utána szívesen beszélt róla olvasóinknak.
Eléggé mellbevágó címet választott, mert mindenki, aki egy kicsit is érzékeny arra, hogy hol él, milyen kultúrában született és milyen nyelven beszél, annak fontos nemzetünk sorsa. Nyilván sokan követték néhány éve az Unio című tévéműsort, amelyben Csóti György a riporter szerepét vállalva beszélgetett az általa meghívott személyiségekkel.
Hat év: 2005 és 2011 között volt 207 adás, abból válogattam ki 41-et. Nehéz volt kiválasztani, mert annyi kitűnő emberrel beszélgettem, de így is örülök, hogy megjelenhetett közülük a könyvben negyvenegy. Három témakör köré csoportosítottam a válogatást: az értelmiség felelőssége, a másik a politikus kötelessége és a harmadik a kultúra nemzetmentő szerepe.
A megszólaltatottak között vannak, akik kétszer is szerepelnek…
Sőt! Csoóri Sándor, Duray Miklós és Szörényi Levente háromszor is.
Szörényin kicsit csodálkozom.
Az István a király miatt egyértelmű volt, hogy szerepel a műsorban, aztán a Holdvilág-árok kutatásai miatt lett újból szereplő, ő sok izgalmas témát előhoz a régi történelemből, például a pozsonyi csatát, amelyről alig esik szó. Egyáltalán, a honfoglalás és István közti időszakot nagyon elhanyagolja a történetírásunk. Pedig a Pozsonyi Csata, 907-ben, voltaképpen a honfoglalás befejezése volt.
És állítólag tananyag a West Point Akadémián, nálunk talán nincs is a tankönyvekben.
Most már jelent meg róla könyv, beszélünk róla, mert jó tudni, hogy 907-ben a frank uralkodó vezetésével összeurópai hadak indultak el a magyarok ellen, hogy kisöpörjék innen. A Duna két partján vonultak fel, a folyón pedig a hajók a lőszerekkel, élelmiszerrel megrakodva. A magyarok talán tizedannyian voltak, mégis súlyos csapást mértek rájuk, úgyhogy menekültek innen, óriási volt a veszteségük, aztán 70 évig nem merészkedtek a környékre.
A pozsonyi csatáról érdemes lenne hosszabban beszélgetni, hiszen egyik meghatározó eseménye volt az Árpád-kornak, de azért is, hogy hogyan foglalkozunk ma a történelmünkkel, és mit tartunk fontosnak belőle, illetve mit nem. S ezzel máris visszakanyarodtunk a könyvéhez, amelyben az Értelmiség felelőssége fejezetben van egy beszélgetése a Kanadában élő Magyaródy Szabolccsal a nemzet propaganda kérdéséről. Hát ez a gond az interjú óta sem oldódott meg.
Sajnos, nemzetpropaganda száz éve nincs Magyarországon. A hiba és a mulasztás a 19-20. század fordulójáig megy vissza. Az okainak elemzése meghaladná ennek a beszélgetésnek a kereteit, de azt le kell szögeznem, hogy a nemzetpropaganda hiánya nagyon súlyos mulasztása a magyar politikának, külpolitikának, hiszen kedves barátaink északon és délkeleten, csehek, románok – a szlovákok később kerültek a képbe – hihetetlenül nagy propagandát fejtettek ki a magyarokkal szemben – hazugságokkal, történelmi hamisításokkal. Magyaródy Szabolcs egy igazi szürke eminenciás, közel 90 évével óriási energiával dolgozik, kanadai, egyesült államokbeli nyugdíjas magyarok pénzén adnak ki könyveket, újságot, szerkeszt honlapot, amelyekben a történelmi igazságot, másrészt a jelenlegi helyzetet tárja fel. Önfeláldozóan végzi fontos munkáját, sajnos nem eléggé ismert a neve, de ő nem is azért dolgozik, hanem hogy a magyarság jó hírét keltse a nyugati világban.
Egyik páratlanul fontos akciója, hogy a szomszédos országok nyelvén megjelentette a Kárpát-medencében együtt élő nemzetek, nemzetiségek hiteles történetét.  Egyébként miért jobb az ő nemzetpolitikájuk?
Egyrészt mert van, mert csinálják. Ilyen egyszerű. Hogy jobb-e, abban nem vagyok biztos, mert amikor kiderülnek a hamisítások, hazugságok, az visszaüt. Sajnos, olyan alattomos módszerekkel dolgoztak a 20. században, lehet, hogy még ma is, hogy például kilopják a nyugati egyetemi könyvtárakból, nagy közkönyvtárakból azokat a könyveket, amelyek a magyarságot kedvező színben tüntethetnék fel, mert a valóságot írják. Úgy értem a kilopást, hogy kikölcsönzik és nem viszik vissza. Kifizetik az árát, mondván, hogy elveszett. Ezt ügynökök csinálják. De az sem ritka, hogy a csak helyben olvasható munkákból, például kódexekből kimetszik azokat a lapokat, amelyek a középkori Magyarországról hiteles képet adnak. Ezzel párhuzamosan saját könyveikkel elárasztják a világot, nem is eladásra szánva, hanem ajándékként. Ha az ember bemegy egy amerikai könyvtárba és beüti, mondjuk Masaryk nevét, akkor a gép rögtön 250 címet kidob, de ha beírja, hogy Bethlen István vagy akár Antall József, akkor nulla a találat, esetleg egy.
Ön azt mondta, hogy a hamisítás visszaüt. Ne haragudjon, de ezzel vitatkoznom kell. Lehet, hogy nyugati egyetemek professzori köreiben mosolyognak például a dákoromán elméleten, bizonyára cáfolják is, de ez a nagyközönséghez nem jut el.
Ennél is rosszabb a helyzet. Gál Kingával beszélgetek a Politikus felelőssége című fejezetben, s ő mesélte, hogy egy képviselőtársa az Európai Parlamentben pár éve azt kérdezte tőle, hogy a magyarok mikor települtek át Szlovákiába, milyen politikai, gazdasági okból? Kérdezte ezt 2006-ban! Ehhez képest az én élményem régebbi, tőlem 1991-ben egy londoni hivatalos vacsorán a közép-európai térséggel foglalkozó brit külügyi referens kérdezte ugyanezt, csak Romániával kapcsolatban. Szóval a helyzet katasztrofális, de talán ma már az Európai Parlamentben Gál Kingáéknak és másoknak köszönhetően kezd tisztulni a kép legalábbis azokban a képviselőkben, akik külügyekkel foglalkoznak. Nem biztos, hogy a többiekben is, és így persze hogy nem tudunk támogatókat találni fontos nemzeti ügyeink megoldásában.
Mi az, amivel most foglalkozik, természetesen azon kívül, hogy a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatójaként van tennivalója elég, de hasonló műsorra, vagy könyvre készül-e?
Írok most is, őszre jelenik meg új könyvem „Magyarok Kárpát-medencében” címmel, de fő tevékenységem most az intézetünk. Vagy 27-28 évig dolgoztam külpolitikai, ezen belül nemzetpolitikai területen, s ebben legfőbb törekvésem az, hogy az elszakított területeken élő nemzetrészeknek autonómiát kell teremteni. Személyelvű, kulturális vagy területi autonómiát, illetve ezek kombinációját, teljes körűen. És eltelt negyedszázad, s még mindig nagyon messze van az autonómia. Csíráit láthatjuk a Vajdaságnak nevezett Bácskában, de ez még csak a kezdet. A székelyek is harcolnak érte, ez napirenden van nálunk, de a bukaresti parlamentben még nem. Sajnos, rövid időn belül nem látom a lehetőséget, hogy megvalósuljon. Ugyanakkor rohamosan fogy a magyarság az elcsatolt területeken. Ezért az a felismerés vezetett a Kisebbségi Jogvédő Intézethez, hogy tűzoltó munkát kell végeznünk, addig is, amíg megvalósul az autonómia, amelyről mint célról nem mondunk le. Két dologra kell koncentrálnunk: megélhetés és jogbiztonság. Tehát, hogy legyen munkájuk, emberi élethez való jövedelmük a magyaroknak a szülőföldjükön. Ez nagyon komplex probléma, ebben a magyar államnak, magyar vállalkozóknak is segíteniük kell.
Ez túl nagy terület egy ilyen kis civil szervezetnek mint a miénk, de a jogbiztonság ügyét vállalni tudjuk. Azt, hogy minden magyarnak legyen jogbiztonsága, ha magyarsága vagy vélhetően magyarsága miatt – gondolom, értik, mire utalok – jogsérelem éri, akkor ne maradjon védtelenül. Ezért intézetünk keretein belül az elszakított területeken körben a Kárpát-medencében ingyenes jogsegély szolgálatot biztosítunk. Ez azt jelenti, hogy bárki, akit sérelem ér, bemehet irodánkba, ahol tanácsot, segítséget kap térítésmentesen. És ha bírósági ügy lenne, akkor a jogi képviseletet – szintén ingyenesen – az ott élő ügyvédeink biztosítják. Nyári egyetemeken képezzük tovább a joghallgatókat, kezdő jogászokat a feladat ellátására. És itt hadd mondjam reklámként, hogy a www.kji.hu honlapon minden további információ rendelkezésre áll.
Visszatérve a most megjelent könyvére, amelynek televíziós interjúi óta hét-tizenkét év telt el, ez kinek hosszú, kinek rövid idő személyesen is, a körülmények változásához képest is. Mikor befejezte az összeállítást, mit érzett, mennyit változtatott az idő múlása az akkor elhangzottakon? Megmaradtak-e az akkori problémák, vagy megoldódtak, megőrizték vagy elveszítették aktualitásukat?
Ezt döntsék el az olvasók. Abban segítem a tájékozódást, hogy minden beszélgetés végén megjelölöm az időpontját. Mert csak úgy lehet értékelni, ha visszagondolunk, hogy akkor ki volt kormányon, milyen politikai, gazdasági, társadalmi viszonyok voltak az országban. Nyilván néhány dolgon már túl vagyunk, amit akkor nagyon sötéten láttunk, de fontos, hogy az olvasó bele tudjon helyezkedni abba az időbe, világba, amiben a beszélgetés készült. Az ítéletet, értékelést rábízom az olvasóra.
Cservenka Judit - Felvidék.ma

Büntetés a felsőrákosi iskolának
A Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelőség figyelmeztetés helyett 3000 lejes büntetést szabott ki a baróti Gaál Mózes Általános Iskolára, miután egy ellenőrzés során rendellenességeket tapasztaltak annak Felsőrákoson működő egységében. A bírságolás okairól, körülményeiről a megyei főtanfelügyelőt és a baróti iskola igazgatónőjét is megkérdeztük.
A felügyelőség közleményében azzal indokolta a büntetést, hogy a felsőrákosi iskolánál törött, meglyukadt, kilincs nélküli ajtókat, lehullott vakolatot találtak, az iskola illemhelye pedig szerintük a legalapvetőbb higiéniai körülményeknek sem tesz eleget. Emellett a diákoknak szánt péktermékeket a padlón raktározva találták. Megállapították ugyanakkor, hogy a felsőrákosi óvodának nincs érvényes egészségügyi engedélye.
– Az, hogy egy óvoda, iskola működik-e vagy sem egészségügyi engedély nélkül (aminek kiállítását általában a nem megfelelő vízminőség miatt tagadják meg), az intézmény igazgatójának, vezetőtanácsának a döntése – mondta érdeklődésünkre Kiss Imre megyei főtanfelügyelő. – Meg is tagadhatnák a működtetést, ami persze más gondokat szülne. A felsőrákosi iskolának is van fúrt kútja, de annak vize vasas, ivásra nem megfelelő, kézmosásra, vécéöblítésre azonban igen.
Tavaly a megyei tanács és a helyi önkormányzat által kiutalt pénzből felújították a felsőrákosi iskola épületét, a tantermeket, a mosdókra viszont már nem jutott, az erre az évre maradt. – A fogyasztóvédők kifogásolták az ajtók állapotát, a hiányzó kilincseket, a leesett vakolatot, de a vécék és a padló tisztaságát is, ami azonban nem megoldhatatlan feladat. A tisztaságról gondoskodni az igazgatóság feladata, és erre valóban jobban oda kell figyelni – fejtette ki Kiss Imre. Azt is hozzátette, a maga hat egészségügyi engedély nélkül működő intézményével Kovászna megye áll a legjobban ezen a téren, mert vannak olyan megyék is, ahol az iskolák, óvodák 20%-a nem rendelkezik ilyennel. Kovászna megyében Miklósváron, Maksán, Esztelneken, Bölönben van még hasonló gond.
Bán Annamária, a Gaál Mózes Általános Iskola igazgatónője azt nehezményezi, hogy a felügyelőség egyből büntetést szabott ki, anélkül, hogy előzőleg figyelmeztetésben részesítette volna az intézményt.
– Próbáltuk elmagyarázni, hogy az iskola felújítás alatt áll, de nem érdekelte az ellenőröket. Végül, az iskola jogtanácsosával is konzultálva, nem láttuk értelmét a fellebbezésnek, kifizettük a büntetést, azaz annak felét, 1500 lejt, lévén, hogy határidőn belül voltunk – mondta.
Hozzáfűzte, azért, hogy a pékterméket a padlón tárolták, van némi jogossága a büntetésnek, ám az iskolaépület állapota miatt aligha, hiszen az nem is az intézmény tulajdona, hanem a baróti polgármesteri hivatalé, az iskola idéntől mindössze az épület adminisztrálását vette át. „Ha nem így lenne, akkor sem javíthatnánk az épületen, hiszen az iskolának erre pénze nincs” – tette hozzá. Böjte Ferenc, Bodor Tünde / Székely Hírmondó Erdély.ma

Újabb halasztás: ősszel folytatódik Rádulyék pere
Ismét halasztottak Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester és Szőke Domokos alpolgármester korrupciógyanús ügye perének szerdai marosvásárhelyi tárgyalásán. A következő tárgyalás időpontja: szeptember 18.
A felperes Országos Korrupcióellenes Ügyészséget (DNA) képviselő ügyész, Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos, valamint egyikük jogi képviselője, és a szintén Csíkszeredából érkezett tanú is ismét megjelent a két városvezető elleni per szerdai tárgyalásán a Maros Megyei Törvényszéken. A napirendre tűzött ügyek tárgyalásának menetét kis szünettel szakította meg a bírónő, majd a folytatásban elsőként a csíkszeredai városvezetők ügyét vizsgálta meg, miután Ráduly és Szőke jelen levő jogi képviselője átnyújtotta az alpereseket képviselő kolozsvári ügyvédnek objektív okokkal alátámasztott halasztási kérelmét. A 2016. március 30-án elkezdődött per következő tárgyalását szeptember 18-ra tűzték ki.
Elhúzódó tárgyalások
A két elöljárót a 2015 áprilisában végrehajtott házkutatások után vették őrizetbe, majd hatósági felügyelet alá kerültek, utána pedig a DNA Ráduly Róbert Kálmánt háromrendbeli hivatali visszaéléssel és érdekkonfliktussal, Szőke Domokost pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolta meg.
A tisztségviselőket többek között azzal vádolják, hogy jogosulatlanul használták országon belüli kiszállásra a hivatali gépkocsit, valamint hogy megkárosították a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökséget, amikor a Sapientia Egyetemnek kiadott építkezési engedély kibocsájtásakor nem vették figyelembe az ortodox templom műemlék jellegét. A vádhatóság a polgármesteri hivatal megbízásából elvégzett kataszteri felmérést is kifogásolja, illetve egy ingatlanbérleti szerződés módosítását.
A pert tavaly március óta a DNA kérésére a Maros Megyei Törvényszék tárgyalja, mert a vádhatóság fenntartásokat fogalmazott meg a Hargita Megyei Törvényszék bíráinak pártatlanságával kapcsolatban.
Az elöljárók alaptalannak tartják és elutasítják az ellenük felhozott vádakat.
Gáspár Botond Székelyhon.ro

Dicstelen túsztörténet
Zűrzavaros időkben sokminden megtörténik, de amit 1944 tavaszán-nyarán elkövetett a román hadsereg, arra a háború sem mentség. Hiszen a háborúnak is vannak szabályai, és a túszszedés nem tartozik azok közé – kiskorú túszok szedése meg különösképp nem. Hogy ez mégis megtörténhetett, arra észszerű magyarázat nem létezik, és valószínűleg a kor katonai dokumentumai közt sem maradt nyoma. De az élő emlékezet megőrizte.
Gyerekként ezeket a történeteket hallgattam, számomra sokkal érdekesebbek voltak minden mesénél, pedig akkor még nem tudtam, mennyire ismeretlen, eltitkolt epizódja ez történelmünknek. Aztán felnőttként biztattam édesanyámat, hogy írja le, de ő félt. Félt, hogy fiának bajt okozhat, még nem érkezett el az ideje, mondta. Míg végül, a 90. évéhez közeledve már ő sürgetett, hogy el akarja mondani – vezette fel a Kiskorúak halállistán című könyv szombati, a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban tartott bemutatóját Kovács István tiszteletes. A történet rögzítéséhez – ismerve dokumentarista újságírói múltját – B. Kovács Andrást kérte fel.
1940–44 között a kölcsönös retorziók rendszere működött – az amúgy szövetséges – Magyarország és Románia között, azaz az egyik fél „ellenséges” lépését a másik hasonlóval torolta meg. Kovács Gyuláné Szén Lenke meghurcoltatása azonban nem illeszthető ide, nem véletlen, hogy hétpecsétes titok volt mind ez ideig – vezette fel a történetet B. Kovács András. Hogy mi történt? 1944 tavaszán a román hadsereg összegyűjtött a határ menti településekről 68 dél-erdélyi, 14–17 év közötti fiatalt, többnyire tehetős családok gyerekeit vagy egykéket, „hogy jobban fájjon”, őket a segesvári Siguranţa központjában összegyűjtve, a besszarábiai frontra hurcolták. Itt derült ki, hogy mi okból: egy ezredes, akivel azt az információt közölték felettesei, hogy Magyarországon össze­gyűjtötték az erdélyi román ifjúságot, elmondta: „Ha ők lelövik a mieinket, mi is kivégezzük az övéiket. Ha hazaengedik őket, mi is hazaengedjük ezeket.” Hogy végül a hatvannyolc fiatal – ötven fiú, tizennyolc lány – sértetlenül hazakerült, az a háború alakulásának köszönhető, ha lelőtték volna a túszul tartott gyerekeket, valószínűleg a szovjet hadseregre fogták volna halálukat – vélte a történetet leíró B. Kovács András. A semmilyen körülmények között senki dicsőségére nem váló történetnek furcsa végkifejlete, hogy Kovács Gyuláné Szén Lenke ma háborús veterán, akit 90. születésnapján felköszöntött a román hadsereg helyi vezetősége... A könyv egy majdani datki monográfia alapját is képezheti, ugyanis az interjúalany a túsztörténet mellett számos, szülőfalujában megesett történetet is elmesélt a riporternek gyerekkorából, illetve a függelék jónéhány, Székelyföld peremvidékén található falu múltjával kapcsolatos dokumentumot is tartalmaz.
Váry O. Péter
B. Kovács András: Kiskorúak halállistán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mindenben szeretet (Tovább terjed a Csíksomlyót is érintő hazugság)
A Szabadság napilap szombati számában a Hitélet című rovatban, mint minden évben pünkösd táján, menetrendszerűen megjelent a csíksomlyói búcsúról szóló ismertetés. Minket, unitáriusokat úgy szoktak jellemezni, hogy a vallási türelmet nemcsak történelmi örökségként őrizzük, hanem mindennapi hitéletünkben, társadalmi síkon is próbáljuk megélni. De ahogy mondani szokták: a pohár egyszer csak annyira telik, hogy kicsordul. Így nálunk is. Tovább már nem tűrhetjük azt a célirányos történelemferdítést, amely minden évben a hitvédelem megtévesztő és egy másik felekezet iránti nem éppen keresztényi szeretet jegyében igyekszik hangulatot gerjeszteni és azt évről évre megújítva ébren tartani.
A fentieket mindjárt az írás címével is igazolva látom: 440 éves a csíksomlyói búcsús körmenet. A szerző viszont a második bekezdés első mondatában ezt írja: „A Boldogságos Szűz Mária tisztelete már a XV. században virágzott a székely nép körében, ez adta elsősorban Csíksomlyónak a búcsújáróhely jelleget.” Ezt IV. Jenő pápa 1444-ben engedélyezte. Sosem volt erős oldalam a matematika, de most mégis úgy gondolom, hogy a két évszám közti különbség nem 440, hanem 563. Tehát a történelmi adatok alapján katolikus testvéreinknek, s itt elsősorban a ferences atyákra gondolok, felettébb büszkén kellene hírül adniuk a világnak, hogy a búcsújárás Csíksomlyón több mint félezer éves. Egyike Európa legrégibb búcsújáróhelyeinek. De akkor miért ez a „szerény” 440. évforduló? Vizsgáljuk csak meg történelmi előzményeit. Borsos Sebestyén, a 16. századi krónikás így emlékezik János Zsigmondra: „Ez istenfélő és tökéletes, igaz keresztény fejedelem volt, akinél drágalátosabb királyuk nem volt a keresztényeknek, aki Isten igéjének ilyen tudakozója lett volna. Ez a tanítóknak nemhogy rontója lett volna, de inkább nagy oltalmára volt.” Az ezt követő századok történet- és emlékírói azonban nem tudták megbocsátani János Zsigmondnak, hogy unitáriussá lett, s ez rányomta bélyegét életműve és személye értékelésére. De azt az alkotmányos rendet, amelyet ő megalkotott, nevezetesen a vallás- és lelkiismereti szabadság törvényét és a négy bevett vallás rendszerét mindegyik utóda tiszteletben tartotta, mert ez biztosította Erdély belső békéjét és jólétét. A 18. század azonban olyan változásokat hozott, amely a függetlenségét vesztett Erdély politikai és vallási életét a Habsburg-birodalmi érdekek érvényesülésének rendelte alá. Az egyenlő jogokon alapuló bevett vallások rendszerét felváltotta a kedvezményezett, sőt, az egyedüli, kiváltságjogokat élvező egyház uralma, amelyet legjobban az ellenreformáció térhódítása igazolt erőszakos templomfoglalások kíséretében. A felvilágosodás hatására a század végére (1781) megszületett II. József Türelmi rendelete, amely bizonyos tekintetben helyreállította a vallások egyenlőségének a rendszerét, s megkezdődhetett a protestáns, köztük az unitárius egyházak külső megerősödése. Ebben az időszakban született meg, terjedt el és élte a maga életét különböző intenzitással, hol elhalványulva, hol erőteljesebben az a mítosz, amely János Zsigmondot erőszakos, a még akkor létre sem jött unitárius egyház és vallás hittérítőjeként 1567 pünkösdszombatján a „színtiszta katolikus Csík és Gyergyó” ellen hadsereggel támadó uralkodónak állítja be. Ez a „világra szóló győzelem” hozta létre aztán a csíksomlyói búcsút, mert a mítosz szerint a hitükért hősiesen küzdőket s az értük imádkozókat maga Szűz Mária segítette.
Ebben a szép és lelkesítő történetben csak az a különös, hogy az azt elbeszélő későbbi szerzők egy olyan műre hivatkoznak, amelynek egy katolikus főúr a szerzője, de amelyet soha senki se látott, és azóta sem sikerült megtalálni. Ezzel kapcsolatban ajánlom a részletes tájékozódás érdekében Mohay Tamás: Egy ünnep alapjai: a csíksomlyói pünkösdi búcsú új megvilágításban című tanulmányát (megjelent a Keresztény Magvető folyóirat 2005/2. számában). Ennek kiegészítéseként most csak egy fontos dolgot szeretnék megemlíteni. János Zsigmond 1567 kora nyarán betegen feküdt Gyulafehérvárt palotájában. Súlyos egészségi helyzetére tekintettel elkészítette végrendeletét. Ugyanaz év július 23-ára Fehérvárra összehívta az országgyűlést, ahol királyi előterjesztésében előadta, hogy betegeskedése inti az ország sorsáról gondoskodni. Felszólítja a rendeket, hogy kerüljék a meghasonlást, szakadást, amely romlásukat vonná maga után. A végrendelet bevezetőjében hangsúlyozza, hogy az ő országa a keresztény közösség része, és hogy soha keresztények ellen fegyvert nem fogott, csak kényszerűségből és a szükségtől hajtva védte magát és országát. Minden erejével arra törekedett, hogy előmozdítsa a kereszténység ügyét. Úgy hiszem, mindenki előtt világos, hogy egy súlyosan beteg ifjú fejedelmet nem a csíki katolikusok megtérítése foglalkoztatott, és nem vezethetett hadat ellenük, mivel éppen végakaratát mondta tollba. Egyébként végrendelete változatlan maradt, és 1571-ben bekövetkezett halála után az országgyűlésen utóda, Báthory István is hitelesítette azt. Orbán Balázs A Székelyföld leírása című művében már a 19. század végén megpróbált igazságot szolgáltatni, amikor ezeket írta: „János Zsigmond mint hadvezér, mint államférfi, mint a nemzeti erő és műveltség fejlesztője, mint az alkotmányos szabadság alapvetője és biztosítója egyaránt nagy volt, s kegyeletes emléket kell hogy keltsen minden igaz magyar szívében, mert e drága adományokat ő nagy erőfeszítéssel és bámulatosan kitartó következetességgel vívta ki s biztosítá a jövőt. Pedig uralmának korszaka igen nehéz és válságos volt, az egész ország a politikai és vallási átalakulások lázában szenvedett. Hogy a szenvedélyek vulkánja ki nem tört, hogy ez országrész a politikai és vallási háborúk iszonyait kikerülte, hogy itt Szent Bertalan-éjek, szicíliai vecsernyék, eperjesi vérpadok helyett e forrongásból a teljes vallásszabadság mennyei pálmája hajtott ki: azt egyenesen a János Zsigmond nagy uralkodói tulajdonainak írhatjuk javára. Ő a tudománynak, a magyar műveltségnek nemcsak kiváló támogatója, de kultiválója is volt. Ő maga is részt vett az e korban dívott tudományos és hitvitákban, a magyar nyelvet a politikai és vallási élet minden terén ápolta, az országgyűlések magyarul tanácskoztak, magyar törvényeket alkottak. A templomok mellett mindenütt az ő kegyadományaiból táplált iskolák keletkeztek, a teljes sajtószabadságot legelőbb ő honosítá meg nemcsak Erdélyben, hanem Európa minden más országát megelőzte ebben is úgy, mint a vallásszabadság törvénybe iktatásában.” Az elmondottak célja nem az volt, hogy János Zsigmondnak elégtételt szolgáltassunk. Mindezt megtette ő maga, amikor megmentette és századokra életképessé tette a magyar nemzeti királyság eszméjét, s a világon elsőként biztosította a vallás- és lelkiismeret-szabadságot, s ezzel önmagát és Erdélyt világtörténelmi jelentőségre emelte. Ezzel szemben viszont arra szeretnénk felhívni elsősorban a hazai, de a Kárpát-medencei történelmi testvéregyházak figyelmét, hogy amikor a magunk szent dolgait erősíteni vagy elmélyíteni akarjuk, ne úgy tegyük, hogy ezáltal mások történelmi örökségének és hitének értékét lekicsinyítjük, vagy éppen a köztudat előtt kárhoztatjuk. Úgy hiszem, végre meg kellene értenünk, hogy nem a hitviták korát éljük, amikor egymásnak feszültek nemcsak a vélemények, de az indulatok is. Ma, a huszonegyedik század elején párbeszédre van szükség, amikor a másság megértésén és elfogadásán keresztül azt keressük, ami összeköt, amit közös értékként mindannyian magunkénak vallunk. Fel kell ismernünk, hogy a szabadság a felelősen megélt szeretet drága lehetősége, amellyel nem visszaélnünk, hanem egymás javáért élnünk kell. A csíksomlyói búcsú eredetének kérdésében már 1998-ban megkerestük dr. Jakubinyi György érsek urat, aki válaszlevelében azt írja, hogy napjainkban is a jól ismert elvet kívánja követni: „In necessariis unitas, indubiis libertas, in omnibus caritas. (A szükségben egység, a kételkedésben szabadság, mindenben szeretet.) Biztosíthatom, hogy fogadalmi búcsúnkat, ahogy azt az ősök fogadták, nem használjuk fel felekezeti torzsalkodásra. Ami sérelem pedig emberi gyarlóságból felmerül, azért bocsánatot kérünk.” De mert azóta is minden maradt a régiben, ezért újból megismétlem az Erdélyi Unitárius Egyház lelkészeinek és híveinek testvéri szeretettel megfogalmazott kérését a Római Katolikus Püspökségek vezetőinek, szíveskedjenek odahatni, hogy egy ilyen fontos vallási rendezvény szolgálja a hit és erkölcs elmélyítését nemcsak a római katolikus hívek, de egész magyar népünk lelkében és életében. Istenhez való közeledésünkben és az Ő akaratának keresésében mind egyek vagyunk, hadd legyünk egyek egyházaink és népünk szeretetteljes szolgálatában is. A jó Isten áldását s a pünkösdi Lélek megszentelő erejének kiáradását kérem az ez évi búcsú eredményes megrendezésére. Kolozsvár, 2007 pünkösd nagyhetén.
DR. SZABÓ ÁRPÁD
* Szerk. megj. Lapunk harmadízben tér vissza e súlyos történelmi félremagyarázás tisztázására. Ezúttal is utólag, az ünneprontás elkerülése végett. Most sem tennénk, ha a csíksomlyói búcsú kapcsán csupán egyetlen erdélyi napilap esett volna a történelemhamisítás több esztendőn át következetesen, általunk is minden alkalommal dokumentált vétkébe. Az elmúlt napokban két hírportál is közvetítette Ferenc-rendiek kalauzolta fiatal és jámbor természet- és történelemjárók hamis históriai ismereteit. Kérdésünk békességkeresően szelíd: miként fogjuk megismerni a szomszéd népek múltját, ha a magunkét is következetesen elhazudjuk? HÁROMSZÉK Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A fogadatlan prókátor és a díszpolgár
Sütő András író fogalmazta meg azt, hogy az 1990. február 10-i gyertyás-könyves méltóságteljes tüntetésen azért jelent meg százezres tömeg, mert a magyarok 70 éve vártak arra, hogy jogaik védelmében kiállhassanak. A Ion Iliescuék hathatós részvételével megszervezett marosvásárhelyi fekete márciusi „ţărăniada” a magyarság jogszerző lendületét és a gyűlölt szekuritáté visszaállításának elfogadtatását célozta meg. 
A román hatalom már akkor is bevetette ellenünk az (i)gazságszolgáltatást, és ennek a törvénytelen, jogsértő eljárásnak volt önkéntes eszköze a marosvásárhelyi születésű Lucian Chiriac, a Marosvásárhelyi Ügyészség ügyésze, akinek díszpolgárságát egyhangúlag megszavazta a marosvásárhelyi tanács. Néhai Vitos Lajos megyei ügyész mondta el azt, hogy ő és a Maros megyei ügyészség másik bűnügyi nyomozója, Liviu Moica megtagadták a Cseresznyés Pál és Barabás Ernő elleni nyomozati eljárás le-folytatását, és ezt vállalta el helyettük a marosvásárhelyi helyi ügyészségen dolgozó L. Chiriac. A 25 éve ügyvédként munkálkodó egykori ügyész elismerte a Cseresznyésék elleni nyomozati eljárásban játszott szerepét, de azzal kisebbítette tettének következményeit, hogy a vádiratot nem ő szerkesztette meg. Ez így is van, mivel helyi ügyészként hatáskör hiányában nem folytathatott volna nyomozást a gyilkossági kísérlettel vádolt Cseresznyésék ellen. Védekezése viszont megerősíti néhai Vitos Lajos megyei ügyésznek Chiriac túlbuzgóságára vonatkozó leleplezését. Viselkedése annál elítélendőbb, mivel marosvásárhelyiként Chiriac pontosan tudta, hogy ki volt az agresszor és kik gyakoroltak jogos önvédelmet, de lelkesen részt vett az igazság ki nem derítésében, a valóság meghamisításában. 
Ebben az összefüggésben érthetetlen Vass Levente marosvásárhelyi RMDSZ-elnök hozzáállása, akit tiszavirág-életű Maros megyei RMDSZ-elnökségem idején alelnöknek neveztem ki, és úgy mutattam be a sajtónak, hogy ő az „RMDSZ politikai jövője”. Ebben a minőségében (?) a sajnálatos tények nyilvánosságra hozatala után is lelkesen védelmezi Lucian Chiriac díszpolgárságát, mondván, hogy a fekete március óta olyan sok jót tett a magyaroknak, hogy kitüntetését bármikor ismét megszavaztatná az RMDSZ-frakcióval (!?). A jótétemény abban állhat, hogy Chiriac ügyvédként honorárium ellenében magyarok védelmét is ellátja, ill. egyetemi tanárként a magyar diákokat is oktatja. Vass szerint ezért hálásnak kell lenni, és Chiriac leleplezése nem egyéb, mint „magyar kekeckedés”. Halkan megjegyzem, hogy néhai dr. Kiss Árpád agysebész is megmentette a magyarokat megtámadó Mihai Cofariu életét, hiszen a szakmát nem szabad a politikával összekeverni. Hozzáteszem, mindig azt vallottam, hogy hazugságra, meghunyászkodásra nem alapozható a valódi román–magyar megbékélés.
Befejezésül egy adalék a marosvásárhelyi magyarság igazságszolgáltatás általi sikeres megfélemlítésével kapcsolatban: Sütő András Kossuth-, Herder- és állami díjas írót, a Maros megyei RMDSZ akkori elnökét, a sérelmére elkövetett gyilkossági kísérlet után a bukaresti katonai kórházban felkereste Ion Iliescu akkori államfő, és megígérte, hogy a tetteseket felelősségre fogják vonni. A félrenyomozás miatt, amikor Sütő sikertelen szemműtéte után visszatért az Egyesült Államokból, rábeszélték, hogy nyugalma érdekében vonja vissza a bűnvádi feljelentést. Ennek következtében – törvénytelenül – beszüntették a nyomozati eljárást, noha hivatalból üldözendő cselekményről volt szó, amelyben nincs helye a kibékülésnek.
Marosvásárhely 2017. június 13.
Kincses Előd Népújság (Marosvásárhely)

Születésnapi beszélgetés – Nagy Benedekkel Megcsúfolása mindannak, amiben hittem…
Nyolcvan évet töltött május 29-én Nagy Benedek tanár, közíró, történész, volt politikai elítélt. A kolozsvári születésű, Csík­sze­re­dá­ban élő emlékiratíró többször vallott életéről, meghurcoltatásairól – ezúttal az általa gyakorolt szakmákról, foglalkozásairól kérdeztük.
– Oly fiatalos, akár le is tagadhatna a korából… Mi ennek a titka?
– Nem az én érdemem, lehet, a gének teszik, lehet, a szerencse, s lehet, hogy sokan imádkoznak értem. Reggelenként százévesnek érzem magam, a diszkosz, a csigolyák, a reuma – amit a börtönben felszedtem – kínoznak, aztán mint egy rossz motor, ha fel tudtam kelni, meg tudtam inni a kávémat, le tudtam zuhanyozni, akkor megyek egész nap.
– Hogyan ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját?
– Elég nehéz volt összehozni az egész famíliát. Végül is június 1-jén gyűltünk össze Szentkirályon, felszereltünk a kerti asztal fölé egy árnyékolót, alája beültünk, jól éreztük magunkat és örültünk egymásnak.
– Hány személyből áll a család?
– Tizenhárman voltunk, a három gyermekem: Imola, Anna, Benedek, a gyermekeik is és a társaik. Nem vagyok babonás, nem tartom szerencsétlen számnak. Most már többet éltem, mint édesapám, édesanyám, a négy testvérem közül három és a négy nagyszülőm. A két nagyapám 64-64 évet élt, cigaretta vitte el őket, én tíz éve elhagytam, de ötven évet szívtam. Tivai Nagy Imre dédapám 82 évet élt. Én a nyomába sem léphetek sem neki, sem apámnak, Nagy Andrásnak, én egy nagyon nehéz korszakot meglábalt, sok irányú érdeklődésű, elvetélt történész, elvetélt író, zsurnaliszta vagyok. Nagyot egyikben sem alkottam, mindegyikbe belekapdostam, úgy, ahogy az élet engedte.
– Az életrajzában közel tucatnyi foglalkozás szerepel, amelyet ideig-óráig, olykor kénytelen-kelletlen folytatott. Melyikből mit tart fontosnak? Kezdjük a faipari munkással…
– Amikor a börtönből kijöttem ’61 novemberében, egyszerűen nem volt, amihez kezdjek. Két hónapi pihenés és házi koszt után az apám „megbótolta” Szabó Gézával, a volt gyárigazgatóval, hogy vegyenek fel segédmunkásnak a csíkszentkirályi dongagyárba. Így lettem faipari munkás 1962. február 1-jétől májusig. Májusban egy volt osztálytársam, a taplocai András Gyárfás, akit politikai okokból kidobtak a gimnáziumból, és ekkor főmester volt, átvitt a villanyszerelő műhelybe. Az első három nap csak vinklivasat vágtam. Ez volt a tűzkeresztség, és éjjel nem tudtam aludni, úgy begyulladt a karom, addig húztam egész nap a vasvágó fűrészt. Utána szenzációs életünk volt, összeforrott csapat lettünk, hétvégén mentünk a madarasi pisztrángoshoz, vittünk egy-egy bárányt András Jakabtól, Taplocáról, s megsütöttük. Gyafi szenzációs ember volt, rajta kívül ott volt az öccse, Csaba, András Antika, aki most Svédországban van, Szőcs János, aki meghalt, Bilibók Szilvia, a szép csángó leány, akit küldtünk sörért és szivarért… Tartott egy pár hónapig, aztán meghallottuk, hogy van egy technikum Bukarestben, ahol nem kérnek önéletrajzot, s az ilyen rossz dossziéval rendelkezők, mint mi, oda gyúródnak az országból. Én hároméves posztliceális technikumba felvételiztem, és el is végeztem 1962–65 között, megszerezve a magasfeszültségű energetikus technikusi diplomát. Ez az alapszakmám. Három évig dolgoztam, hogy megszerezzem, és kevesebb mint három évet dolgoztam benne, mert ahogy visszavettek az egyetemre, 1968-ban, azonnal otthagytam a bányatrösztöt.
– Mi volt a feladata bányaipari technikusként?
– A 100 lejes voltmérőtől a több millió lejes aggregátokig, amit a bányában használtak, mindenhez kellett értenem. Nemcsak a villamossági, hanem a bányaberendezéseket is meg kellett tanulnom a csillétől a legbonyolultabb gépekig. Mindezek beszerzése, követése volt a munkám.
– Volt muzeológus is…
– 1968-ban, amikor visszavettek az egyetemre, levelezési tagozatra, akkor a megyei kultúrbizottság elnökénél, Becze Antal volt osztálytársamnál jeleztem, hogy vágyom vissza a humán pályára a gépek közül. Az ő javaslatára kerültem a múzeumhoz, és ott voltam két évet, éppen amikor a Zakariás-házból átköltöztünk a Mikó-várba, csakhogy épp amiatt leállt akkoriban minden tudományos munka, s én 1970-ben átmentem a mozivállalathoz.
– A múzeumnál egyébként mi volt a feladata?
– Minden, csak nem régészet. Főleg néprajzzal foglalkoztam, mert azt szabadott, ásni nem nagyon lehetett. Írtam egy-két tanulmányt a társadalmi mozgalmakról a Csíki-medencében 1849–1918 között, de János Pál mellett inkább néprajzos voltam. Például megjelent a Művelődésben egy ötrészes tanulmányom a felcsíki kerítésekről, nemcsak lefényképezve, hanem lerajzolva, lemérve az összes kerítésmintát. Vagy a csíki székely rokolya történetéről is készítettünk közösen tanulmányt.
– A mozivállalatnál?
– Filmműsorszerkesztő voltam az egész megyében. Havonta kellett menni Kolozsvárra, el kellett végezni az összes megyebeli mozi, falusi filmszínház és filmkaraván programjának összeállítását. Sokan kritizáltak, hogy a szakmámat otthagytam egy ilyen link dologért… De abban az időben kezdtek behozni nagyon jó filmeket Nyugat-Európából, Amerikából, nagyon sok értékes alkotás bejött. Ez volt az első nyitás 1948 után, kulturális nyitás, ez a Ceaușescu-féle enyhülésnek volt a csúcsa…
– Az életrajzban a történész megnevezés is szerepel.
– Inkább elvetélt történész… Nyolcéves koromtól készültem történelem szakra és mindig a magyar őstörténet, illetve a székelység eredete érdekelt. 1954-ben, amikor láttam, hogy merre alakul a történelem szak, elkezdtem a biológiát tanulni, hogy felvételizzek orvosira, ugyanis az ideggyógyászat is érdekelt. Egyik nap tanultam a történelmet, másik nap a biológiát, de édesapám javasolta, hogy végezzek el két évet a történelmen, s ha úgy látom akkor is, hogy az orvosi vonz inkább, akkor folytassam az orvosin. De persze nem volt rá szükség. Amúgy mint történész sohasem tudtam működni, a múzeumnál néprajzzal foglalkoztam,…
– Laptudósító is volt...
– Nagyon érdekes epizód, már az enyhülés végén történt, és a beszigorodás elején, amikor Kínát és Koreát megjárta Ceaușescu, s utána meghirdette a nagy kulturális forradalmat. Behúzták a féket. A mozivállalatnál dolgoztam és egyre többet publikáltam az Előrében, az Utunk évkönyvben, a Korunkban, az Ifjúmunkásban, a helyi lapokról nem is beszélve. Többen mondták – Barabás Pista s még Fodor Sanyi is –, hogy legyek újságíró. De nem voltam párttag. Ennek ellenére felvettek az Előréhez Hargita megyei tudósítónak, és ez egy nagy tisztesség volt abban az időben. Így dolgoztam 1973. április 1-jétől 1974. augusztus 31-ig, még másfél évet sem. Közben Ceaușescu kiadott egy nyilvánosságra nem hozott elnöki rendeletet, amely kimondta, hogy a központi sajtóban csak párttagok lehetnek. Én nem voltam párttag, nem volt mit tenni. Ott álltam munkanélküliként másfél év után.
– Mit jelentett akkoriban a tudósítói munka?
– Híreket kellett közölni. Antal András volt a szerkesztőségi főtitkár, mindig kellett legyen neki „lesilózva” 15-20 hír, hogy tudjon válogatni, turkálni benne. Ma is megvan a kimutatásom az összes leközölt cikkemről: riportok, kis jegyzetek, szösszenetek, nagy riportok, ritkán kértek ún. vonalas anyagot. Sohasem felejtem el: egy augusztus 23-i lapszámhoz elmentem Bükklokára, s írtam egy riportot a Póra Lívia apjáról, akinek egy lába volt, s özvegyen felnevelt több gyereket… Rövid volt ez az időszak, s maradtam munkanélküliként két gyerekkel, már második családommal, gyerektartással. Akkorra már az egyetemet befejeztem, államvizsgáztam, és véletlenül találkoztam Nicu Vrabievel, aki a későbbi Goga középiskola igazgatója lett, kiváló romántanár. Azelőtt készítettem vele két kis interjút… Mondtam, hogy egy katedrára lenne szükségem. Karon fogott, felvitt az iskolába és negyed óra alatt összevakarták azt a 18 órát. Három évig tanítottam ott. 1977. július 31-én telefonált Orbán Zoltán tanfelügyelő, hogy másnap versenyvizsga van a 2-es ipari líceum történelemtanári állására. Sikerült a versenyvizsgám és a 2-es ipariban töltöttem el másfél évtizedet, 1990-ig, amíg be kellett vonulni Bukarestbe a május 20-i választások után. Nagyon érdekes esztendők voltak, sok jó, értékes tanítvánnyal: katolikus papok, mérnökök, szociológusok is kerültek ki az iskolából.
– Miért lett képviselő?
– Lehet, titkos vágyam volt, hogy hozzájáruljak a romániai magyar közösség helyzetének javításához, jogainak elismeréséhez a többség által, és ezért vetettem bele magam a politikába 1990 tavaszán. A listának a farkán kerültem be, és a legnehezebb helyre állítottak, a tanügyi bizottságba, amelynek titkára voltam. Agyagbirkózást folytattunk egy elfogadható tanügyi törvényért, amelybe sikerült bevinni a kisebbségi történelem oktatását. Ma is működik, és életem egyik legnagyobb eredményének tartom azt, hogy magyar történelmet tanítanak a magyar iskolák 6–7. osztályaiban, illetve választható a román osztályokban is a magyar nyelv mellett, külön tantárgyként a kisebbségek történelme. Megszületett a tankönyv is, Erdélyre fókuszál, nagyon jó kicsi tankönyv, nagyon jó térképekkel, jó idézetekkel.
– Lassan már nyugdíjas, de még mindig van egy-két foglalkozás. Pl. a vallásügyi államtitkárság tanácsosa…
– Az történt, hogy 1996-ban az előválasztásokon Ráduly Róbert nagyon ránk vert: kapott vagy 13 000 szavazatot, s mi többiek, négyen szereztünk összesen 13 000-et. Úgy gondoltam, világos a dolog: fiatal, dinamikus, jár az esze, mögé álltam, támogattam, átadtam neki titkárnőt, irodát, autót, bevittem Bukarestbe, bemutattam mindenütt, sínre állítottam. Én pedig hirtelen felindulásból nyugdíjaztattam magamat 59 évesen. Hazajöttem, elkezdtem írogatni, s másfél év után Markó Béla és Jakubinyi érsek úr felkérésére bementem – két-három évre – a vallásügyhöz, a magyar egyházak képviselőjeként 1998. július 1-jétől. Előbb Tőkés Elekkel, majd kilenc évig egyedül vittem ezt a funkciót, végül tíz és fél év lett a két-három évből. Mióta elmentem nyugdíjba, kétszer voltam Bukarestben, egyszer a legfelsőbb bíróságon kihallgattak a Ficior-ügyben, és egyszer Hajdú Gáborral jártunk meghívásra a parlamentben. Az államtitkárságnál töltött éveimből azt tartom a legfontosabbnak, hogy Székelyföld kulcsgimnáziumait sikerült visszaszolgáltatni történelmi egyházainknak.
– A foglalkozások közül már csak egy maradt a listámon: emlékiratíró.
– Nekem ez az egy lehetőségem maradt, miután nyugdíjba mentem: a krónikás szerepe. Tudom, Erdélyben az emlékirat-irodalom mindig kedvelt műfaj volt, sok művelője akadt. Ha szabad, a sor legvégére magam is beálltam, és igyekeztem úgy írni meg az Erdélyi kötéltáncot, hogy ne magamat sajnáltassam, hanem az legyen benne, ami megerősíti, megmaradásra készteti a következő generációkat. Utána parlamenti küzdelmeink krónikájának a megírásához láttam hozzá. Szeretném legalább azt a hat és fél évet, amit a parlamentben töltöttem, de ha lehet, a tíz és fél évet, a vallásügyi minisztériumban töltött éveket is rögzíteni. Ebből sikerült az első három évet megírnom az Ellenzékben és ellenszélben első kötetében. A második kötetet sajnos még nem írtam meg, amióta a lányom, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester meghurcoltatása megkezdődött, azóta nem tudok leülni az íróasztal mellé… Ez emberileg is megvisel, a lányomat abszolút tiszta embernek és olyan társadalmi lénynek, közéleti embernek tartom, aki mindent szívből és legmélyebb belső indításból tesz. Ez a meghurcoltatás most egy nagyon nagy kereszt, és abszolút megcsúfolása mindannak, amiben hittem valaha, amikor itt maradtam ebben az országban. Megcsúfolása mindannak, amiben hittem és hiszek. S ez lehetne a végszó is…
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

Restaurálják az oltszemi Mikó-kastély falképeit
Az elmúlt fél évben restaurátorok végeztek sürgősségi beavatkozásokat az oltszemi Mikó-kastély falképein, a szakemberek restaurálási tervet is összeállítottak, amely alapján el lehet majd kezdeni a nagyobb lélegzetű helyreállítást - közölte a Kovászna megyei tanács. 
„Kovászna Megye Tanácsa 2014-ben Bodok önkormányzatával közösen vásárolta meg az oltszemi Mikó-kastélyt, amely fontos műemléke Háromszéknek. Terveink szerint székely lovas múzeumot, konferenciatermet és a vendégeknek szálláshelyet hozunk létre a kastély épületében. Már számos felújítási munkálatot elvégeztünk, ezúttal a Rómer Flóris terv keretében megpályázott 2 millió forint értékű támogatásból szakemberek végeztek sürgősségi beavatkozást és elkészült a restaurálási terv is" – tájékoztatott Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke. 
"A restaurátori terv összeállításához vakolat- és pigmensmintákat vettünk, melyeket bevizsgáltattunk. Az oldalfalak felületeiről kártérképek készültek. Hasonló térképeket állítottunk össze a javasolt beavatkozásokkal is. A helyszínen konzerválási és restaurálási próbákat végeztünk, amelyek a restaurátori tervben kaptak helyet a javasolt beavatkozásoknál. Ugyanakkor megtörtént a rossz állapotú falképek sürgősségi konzerválása. Erre a sürgősségi beavatkozásra azért is szükség volt, mert a falakon szerkezeti megerősítéseket kell végezni és a vakolatok rögzítése nélkül további felületek vesztek volna el. Első lépésben a sérült falszövetek javítására, a repedések injektálására és a vakolathibák kezelésére került sor. A nagyterem déli falán 70 százalékos arányban megtörtént a festett felület feltárása" – ismertette a munkafolyamatot Kiss Loránd restaurátor. 
Az 1840 táján készült falképek a hagyomány szerint Bodor Péter marosvásárhelyi mester munkái. Noha a nagy mennyiségű képanyag többnyire érintetlen, állagát tekintve mégis jelentősen veszélyeztetett, sok a sérült, szennyeződött felület. A képek szekkó technikával készültek, ezért érzékenyebbek, a hordozóvakolat több helyen sérült és repedezett, a nagyterem délnyugati sarkában pedig a fal nagymértékű meghibásodása, repedése miatt már vakolatleválás és ebből következően hiányos kép mutatkozik. A most elvégzett értékmentő sürgősségi lépések elengedhetetlenül fontosak egy nagyobb lélegzetű helyreállítás előtt, a falképek épségének és megfelelő állagának biztosítására. A falképek tisztítása és felületi konzerválása ezután következhet. 
A munkálatokat vezető szakember hozzátette, a restaurálást a tervben meghatározott módszerek és javaslatok alapján kell végezni, a restaurálási tervet júniusban felterjesztik engedélyeztetésre a Restaurátori Szakbizottsághoz. 
A munkálatokat vezető szakember hozzátette, a restaurálást a tervben meghatározott módszerek és javaslatok alapján kell végezni, a restaurálási tervet júniusban felterjesztik engedélyeztetésre a Restaurátori Szakbizottsághoz. Transindex.ro 

A vagyon elveszhet, de a tudás megmarad (Ballagtak az egyetemisták)
Egy ideig az ismeretek mennyiségi felhalmozása történik, de arra kell törekedni, hogy mindez átalakuljon minőségi tudássá – hangsúlyozta Cziprián-Kovács Loránd, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatának igazgatója tegnap az alap- és a mesteri képzés végzős hallgatóinak ballagási ünnepségén.
A Gaudeamus felcsendülése után elsőként a végzős egyetemisták búcsúztak tanáraiktól, kisebb kollégáiktól, majd a három szak vezetői látták el tanácsokkal tanítványaikat. Fosztó Mónika, a vállalatgazdaság szak irányítója azt mondta, a jó tanár-diák és tanár-tanár kapcsolat mindvégig segítette a hatékony tudásátadást. Itt ötvenhárman fejezték be az alap- és a mesteri képzést, a másik két szakon csak alapoktatás történik. A környezettudományi szakon is jó volt a közösségi hangulat, ezt a hallgatók is kiemelték, vezetőjük pedig a terepgyakorlatok szerepét hangsúlyozta, amelyek hozzásegítik a fiatalokat, hogy élesben szembesüljenek a környezeti problémákkal. Bartalis Ildikó leszögezte: itt kell élnünk, és ezt a környezetet kell védenünk. Erről a szakról tizenhárman ballagtak, nevükben Rácz Zoltán szólalt fel, aki szerint a környezetvédelem nemcsak a szakemberek feladata, hanem mindenkié. A huszonegy közigazgatási szakos ballagót Czip­rián-Kovács Loránd búcsúztatta, és bejelentette: a kihelyezett tagozat fennállásának huszadik évfordulóját októberben rangos tudományos konferenciával ünneplik. A végzősöknek Fazakas József, a tagozat korábbi igazgatója azt tanácsolta, ne értékeljék alul magukat, használják a megszerzett tudást, és ne veszítsenek a lendületből. A munkaerőpiac változásairól Kelemen Tibor, a megyei munkaerő-ügynökség igazgatója beszélt. Egyes szakmák eltűnnek, mások megerősödnek, a fiataloknak ehhez kell igazítaniuk képességeik és készségeik fejlesztését – mondotta. Fontos a vagyon, a tisztség, de mindkettő elveszíthető, míg a tudás megmarad – hangsúlyozta Kelemen. Beszélt az élethosszig tartó tanulás fontosságáról és az általa vezetett hivatal álláskeresőket támogató lehetőségeiről. A ballagási ünnepség az oklevelek átadásával ért véget.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Grindeanu kitart
Szerdán késő este a kormánykoalíció mindkét pártja, a Szociáldemokrata Párt (SZDP) és a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (LDSZ) is megvonta a politikai bizalmat Sorin Grindeanu kormányfőtől, ő azonban kijelentette: csak akkor mond le, ha az államfő szociáldemokrata miniszterelnököt nevez ki a helyébe. Klaus Iohannis államfő a kormánypártoktól vár megoldást a szociálliberális koalíció „belső válságára”, akik tegnapi ülésükön megszavazták, hogy bizalmatlansági indítványt terjesztenek be a miniszterelnök ellen, és a pártból is kizárják Grindeanut. A kormányfő tegnap esti sajtótájékoztatóján kijelentette: csak azután mond le kormányfői tisztségéről, miután a helyzetért fő felelős Dragnea lemond. Az SZDP végrehajtó bizottságának döntését Liviu Dragnea pártelnök azzal indokolta, hogy a kabinet késett a kormányprogram gyakorlatba ültetésével, a célkitűzések alig 13 százalékát teljesítette, a választási programban vállalt intézkedések 60 százalékának teljesítésével késik, ezenfelül a program számos további vállalása is csak részben teljesült. Az SZDP-ülést követő sajtóértekezleten Dragnea azt állította: nem biztos, hogy a SZDP végrehajtó bizottsága megvonta volna a támogatást a teljes kormánytól, de Grindeanu még a szavazás előtt távozott, előtte pedig jelezte, kész lemondani, ha az államfő szociáldemokrata politikusnak ad kormányalakítási megbízást. A szociáldemokraták egy olyan határozatot is elfogadtak a gyűlésen, miszerint megfosztják párttagságától azt a SZDP-s politikust, aki miniszteri tisztséget vállal egy olyan kormányban, amelyet a párt nem támogat.
Grindeanu a lemondatásáról
A miniszterelnök, aki az SZDP szerda késő esti ülésének vége előtt távozott a tanácskozásról, a kormány székházában tartott sajtóértekezletén azt állította, az eltávolítását célzó kísérlettel az SZDP végrehajtó bizottsága a jobbközép ellenzéket és Klaus Iohannis államfőt „ajándékozta meg”. Grindeanu ismét nyomatékosította: csak abban az esetben hajlandó lemondani, ha az államfő az SZDP-ből nevesít kormányfőjelöltet. Arra a kérdésre, hogy miként fog kormányozni miniszterek nélkül (ugyanis a koalíciós pártok vezetői azt állították, hogy a kabinet minden minisztere megírta lemondását), Grindeanu leszögezte: a kormánynál még nem iktattak egyetlen lemondást sem, de ha ez be is következne, 15 nap áll rendelkezésére, hogy ezeket az iratokat továbbítsa a miniszterek felmentésére jogosult államfőnek, és a lemondott tisztségviselők helyére esetleg újakat jelöljön. 
Grindeanu beszámolt arról, hogy lemondása fejében különböző állami intézmények vezetését, illetve egy következő kormányban való tagságot is felajánlottak neki. Érthetetlennek nevezte, hogy az EU legnagyobb gazdasági növekedésével, legkisebb inflációjával, számottevő reálbérnövekedésével rendelkező országának fél éve beiktatott kormánya ellen saját pártvezetése intézzen támadást. Ürügynek nevezte azt, hogy a kormányprogram végrehajtásának késései miatt próbálják lemondatni, amire nem talál más magyarázatot, mint egyetlen ember – Liviu Dragnea pártelnök – vágyát a korlátlan hatalom birtoklására. Elmondta: a pártülésen felajánlotta Dragneának, hogy mondjanak le mindketten tisztségükről, hiszen kormánya névsorát az SZDP elnöke állította össze, így mindkettejüknek vállalniuk kell a felelősséget a kabinet állítólagos kudarcáért.
Az államfő álláspontja
Klaus Iohannis államfő a kormánypártoktól vár megoldást a szociálliberális koalíció „belső válságára”, rámutatva, hogy egyelőre még nem állt elő olyan helyzet, amelyben az alkotmány szerint az államfőnek kell lépnie – tudatta tegnap Mădălina Dobrovolschi, az elnöki hivatal szóvivője. Iohannis szóvivője szerint az elnök tudomásul vette, hogy a koalícióban elégedetlenség állt elő a kormány tevékenységével kapcsolatban, és a teljes kabinet leváltását akarják. Ugyanakkor felszólította a kormánykoalíciót, hogy a politikai bizonytalanság megelőzése érdekében mielőbb oldja meg belső válságát. Amikor a miniszterelnöki tisztség megüresedik – vagy lemondás, vagy a parlament által elfogadott bizalmatlansági indítvány nyomán –, akkor az államfő késedelem nélkül elindítja egy új kormányfőjelölt megbízásához szükséges alkotmányos eljárást – szögezte le az elnöki hivatal szóvivője.
Bizalmatlansági indítvány és kizárás a pártból
Bizalmatlansági indítványt terjesztenek be hétfőn a parlamentben Sorin Grindeanu miniszterelnök ellen, aki megtagadta, hogy lemondjon tisztségéről – erről a kormányt eddig támogató SZDP–LDSZ szociálliberális kormánykoalíció vezetőtestületei döntöttek tegnap. A kormány leváltásához 233 voksra van szükség a kétkamarás parlament együttes ülésén, az SZDP–LDSZ koalíciónak pedig összesen 247 törvényhozója van. A Szociáldemokrata Párt végrehajtó bizottsága tegnapi ülésén azt is egyhangúlag megszavazták, hogy Grindeanut megfosztják párttagságától – közölte Liviu Dragnea pártelnök. Így a koalíció elkerüli azt, hogy „saját kormánya” ellen terjesszen be bizalmatlansági indítványt. A SZDP ülésén médiaértesülések szerint „a kormánypalotában kísértő volt kollégaként” emlegették Grindeanut, arra utalva, hogy kormánya valamennyi minisztere benyújtotta lemon­dását.
Összeesküvés-elméletek Egyes hírforrások arról számoltak be tegnap, hogy az SZDP jelenlegi vezetőjével nyílt konfliktusban álló Victor Ponta volt kormányfő kormányfőtitkári tisztséget vállalna az elnéptelenedett Grindeanu-kormányban. Liviu Dragnea a tegnapi gyűlés után azt nyilatkozta, egyedül ő a hibás a kialakult helyzetért, mert bízott Grindeanuban, és párttársait is meggyőzte, hogy kormányfőnek jelöljék. Dragnea szerint a kormányfő nagyon sokat változott az utóbbi időben, jelenleg csupán eszköz valakik kezében, a párt ostrom alatt van, a kormánypalotát pedig „egy illegális csoport” foglalta el, amely „puccsra készül”. Azt nem tudta megmondani, ki irányíthatja a háttérből a kormányfőt, de szerinte „professzionális módon koor­dinált akciót” hajtott végre.  Az SZDP „politikai dramolettje” az egykori Demokrata Liberális Párt két tagjának a műve, akik „tudják, hogyan kell belülről tönkretenni egy pártot” – véli a Népi Mozgalom Párt elnöke, Traian Băsescu.
Csak Dragnea után mondana le
Sorin Grindeanu tegnap esti sajtónyilatkozatában kijelentette, hogy bármennyire is szeretne megszabadulni tőle Dragnea, az egykori LDP-s politikus, ő mindig szociáldemokrata volt és marad, mert Liviu Dragnea nem tudja kisajátítani magának a pártot. Mint mondta, egy pártot nem lehet végrehajtó bizottság által irányítani, amint az utóbbi időben történt, és felszólította Liviu Dragneát, vállaljon felelősséget a politikai válságért, mert ő nevezte ki a minisztereket, egyedül neki köszönhető, ami az országban történik. „Azt kérem Liviu Dragneától, hogy hétfőig gondolkozzon, és lemondásával vállalja a felelősséget ezért a válságért. Amint Liviu Dragnea lemond, én is lemondok” – mondta Grindeanu, hozzátéve: nem ő az, aki ragaszkodik a székéhez azért, hogy megmeneküljön a múltjától. A kormányfő arról is beszélt, hogy csupán a pártvezetés irányából érkező nyomás miatt mondtak le a miniszterek, de azért még vannak támogatói a párton belül. Grindeanu két félretájékoztatással kapcsolatosan is állást foglalt: Dragnea összeesküvés-elméletével kapcsolatosan kijelentette, nem ő szokott teniszezni, italozni a hírszerző szolgálat munkatársaival, a miniszterek pedig azért nem tudtak vele kommunikálni, mert a párt vezetősége irányából más utasítások érkeztek, mint amiket a kormányfőtől kaptak. Kérdésekre válaszolva cáfolta, hogy Dragnea lemondatásával maga törne a pártelnöki tisztségre.
Az RMDSZ lehetséges szerepe
Salat Levente kolozsvári politológus szerint szükség lehet az RMDSZ-re annak a parlamenti többségnek a kialakításában, amely véget vet a kormányválságnak. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem politológia karának dékánhelyettese felidézte: Liviu Dragnea már többször is utalást tett arra, hogy szívesen látná az RMDSZ-t a baloldali kormányban. Szerinte a magyar szövetségnek azt kell elemeznie, hogy érdemes-e „hírbe hoznia magát” a meglehetősen rossz megítélésű baloldali kormánnyal. Hozzátette azonban, hogy a szövetségnek nagyon nehéz lenne ellenállni egy kormányzási felkérésnek. „A stabilitásra az országnak nagyon nagy szüksége van, és ha ez csak az RMDSZ kormányra lépésével válik lehetővé, akkor nem egyszerű ez elől kitérni” – fogalmazott az elemző. Az MTI kérdésére Salat Levente elgondolkodtatónak nevezte, hogy mivel járna, ha az RMDSZ kormányon lenne Nagy-Románia megalakulásának jövőre esedékes centenáriumán. Valószínűsítette, hogy az évforduló miatt fel fognak lángolni és olykor el is fognak szabadulni a nemzeti indulatok.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mire jó a parlamenti mentelmi jog? (Borbély László példája)
Borbély László volt környezetvédelmi miniszter megúszta a korrupciós vádakat, miután a parlament szavazatával megakadályozta egy korrupció miatti vizsgálat lefolytatását. Tanácsadóját, Szepessy Szabolcsot, aki állítólag közvetítőként vett részt a megvesztegetésben, elítélték, és börtönbe került.
Szepessy Szabolcs (37 éves) volt miniszteri tanácsadót 2016. november 24-én zárták börtönbe egy olyan ügyben, amely példátlan a romániai igazságszolgáltatásban. A jogerős ítélet: 2 év 6 hónap börtön befolyással való üzérkedésért és befolyásvásárlásban való cinkosságért. Szepessy Szabolcsot konkrétan abban találták bűnösnek, hogy olyan megvesztegetésben segédkezett, amelynek végül állítólag Borbély László környezetvédelmi és erdészeti miniszter volt a haszonélvezője. Ugyanebben az ügyben két üzletembert, Ioan Ciocant és Molnár Antal Pétert is elítéltek, mindkettejüket 2 év 6 hónap letöltendő börtönbüntetésre, befolyás vásárlása vádjával. Őket abban találták bűnösnek, hogy megvásárolták Borbély László befolyását annak érdekében, hogy az avasfelsőfalui Les­caci Com Kft. és az ákosfalvai Azimut Kft. nyerjen a Román Vízügyi Hatóság által kiírt pályázatokon. A megvesztegetés tárgya: egy bukaresti lakás felújítása, berendezése és felszerelése (80 952 lej értékben) és egy marosvásárhelyi ingatlan felújítása és kibővítése (112 199 lej értékben), amelyek a Borbély család egyes tagjai tulajdonát képezik. Bizonyítékok: telefonlehallgatások, tanúvallomások és számlák. A jogerős ítéletet a Nagyváradi Bíróság mondta ki.
Az eset azért egyedülálló, mert a megvesztegetés haszonélvezőjének végül nem kellett felelnie tetteiért. A parlament kétszer is elutasította az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság kérését (legutóbb 2015 márciusában), hogy engedélyezzék a bűnvádi nyomozás elindítását Borbély László volt környezetvédelmi miniszter ellen, akit három lehetséges befolyással való üzérkedési bűncselekménnyel gyanúsítottak. A parlamenti szavazás nyomán Borbély ügyét lezárták, és a vállalkozókat, valamint a tanácsadóját állították bíróság elé.
Korrupció a miniszter kérésére
Ezt az atipikus helyzetet a Szatmárnémeti Törvényszék is érzékelte, amely első fokon tárgyalta az ügyet, és felfüggesztett börtönbüntetéseket adott, arra hivatkozva, hogy Borbély megúszta a vizsgálatot. Molnár és Ciocan 2–2 év felfüggesztettet kapott, Szabolcs (Szepessy – a szerk.) pedig egy év felfüggesztettet. „A bíróság azt is megállapítja, hogy ebben az ügyben csak a befolyást vásárlókat küldték bíróság elé és vonták büntetőjogi szempontból felelősségre, miközben a minisztert, magas közjogi méltóságot betöltő köztisztviselőt a parlamenti mentelmi jogi helyzet miatt nem állították bíróság elé”, állapította meg a Szatmárnémeti Törvényszék. „Ami Szepessy Szabolcs vádlottat illeti, a bíróság megállapítja minimális részvételét a terhére rótt bűncselekményben, de az elkövetés körülményeit is, azt, hogy Borbély miniszter kérésére tette, akinek a tanácsadója volt”, mutattak még rá a bírák.
Megvásárolt befolyás
A Nagyváradi Fellebbviteli Bíróság azonban megnövelte a büntetéseket, és úgy döntött, hogy börtönben kell letölteni. „E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a vádlottak által elkövetett bűncselekmények természetéhez képest, akiknek sikerült megvásárolniuk a központi szintű állami közigazgatás egyik fontos tisztségét betöltő személyének befolyását, és figyelembe véve a vádlottak per alatti viselkedését, akik nem ismerték el a terhükre felrótt tetteket, valamint a Szepessy Szabolcs által betöltött tisztséget, nem indokolt semmilyen enyhítő jogi körülmény a vádlottak javára és a büntetés letöltésének feltételes végrehajtása sem, ugyanis a törvény által követett célt csak magasabb mértékű büntetések kirovásával és szabadságvesztő módon történő végrehajtásával lehet elérni”, magyarázták az ítélet indokolásában a bírák. A bírák 80 952 lejt is elkoboztak Ciocantól, 112 199 lejt pedig Molnártól.
„Kellene még ez-az; legalább az ajtók… ”
A bíróság indoklása szerint Ciocan vállalkozó esetében a közte és Borbély között lezajlott „give and take” (adni és kapni – a szerz.) típusú, kölcsönös érdekeken alapuló kapcsolat Szepessyn keresztül zajlott, a Borbély és Molnár közötti hasonló típusú viszonyban pedig a kapcsolat közvetlen és régebbi volt.
„Ezáltal a Ciocan Ioan és egyrészről Szepessy Szabolcs, másrészről Borbély László között meglévő bizonyított kapcsolatokból az következik, hogy a bukaresti Győzelem (Victoriei) úton lévő lakás felújítása volt az ára annak a befolyásnak, amellyel az utóbbi környezetvédelmi és erdészeti miniszteri minőségében rendelkezett ahhoz, hogy biztosítsa vagy elősegítse pályázatok megnyerését azon vállalat számára, amelynek Ciocan Ioan vádlott volna az ügyvezetője”, szögezték le a bírák.
A lehallgatások szerint Szepessy volt az, aki közvetlenül a lakásokban zajló munkálatokkal foglalkozott, és ő tartotta a kapcsolatot az ingatlan felújítója és az anyagokat beszerző Ciocan között. Szepessyt akkor is lehallgatták, amikor Borbéllyal beszélgetett a lakásról: „Kellene ott néhány dolog; legalább az ajtók, egyebek...” A minisztert 2011. április 6-án is lehallgatták, amikor a feleségével beszélgetett, aki állítólag az avasfelsőfalui Lescaci Com pénzéből vásárolt be. „Ööö, rendben volt. Mindent kiválasztottam és rendben van”, mondta a hölgy. „Ez jó”, mondta elégedetten Borbély.
A lehallgatások voltak a kulcsbizonyítékok
A Nagyváradi Fellebbviteli Bíróság rámutatott: Borbély odafigyelt arra, hogy Ciocan vállalata nyerje meg a pályázatokat. Ez állítólag a Román Vízügyi Hatóság egyes alkalmazottai telefonbeszélgetéseinek lehallgatásából derült ki, akik arról beszélgettek, hogy Borbély utasította tanácsadóját, hogy meghatározott vállalatok, köztük a Ciocané is nyerjenek a Szamos–Tisza Folyómedencei Igazgatóság által kiírt pályázatokon. Az avasfelsőfalui Lescaci Com 19 szerződést kötött az vízügyi hatósággal a 2010–2011-es időszakban, amelyek értéke 295 037 846 lej volt (áfával).
Szintén a lehallgatások voltak a kulcsfontosságú bizonyítékok Molnár és a cége esetében is. Az egyik ilyen, Molnár és Szepessy között 2010. október 6-án lezajlott beszélgetés során az előbbi arra kéri az utóbbit, hogy járjon közbe az érdekében, amire a tanácsadó azt válaszolja, hogy „Közben fogok járni. Persze, jó.”
Negatív példa a GRECO-konferencián
A korrupcióellenes ügyészség vezetője, Laura Codruţa Kövesi a romániai kormányzati korrupciót ezzel a példával illusztrálta 2017 márciusában, a GRECO, az Európa Tanács korrupcióellenes szervezetének strasbourgi konferenciáján. 
„A képviselőház elutasította a korrupcióellenes ügyészek mentelmi jog felfüggesztésére vonatkozó kérését. A vizsgálat a szóban forgó miniszter esetében nem folytatódhatott, de másik két érintett személy esetében igen, akiket (…) börtönbüntetésre ítéltek. A miniszter elleni vizsgálatot lezárták, mert nem függesztették fel a mentelmi jogát. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nem lehet törvény előtti egyenlőségről beszélni. Ezért úgy véljük, hogy felül kell vizsgálni a miniszterek mentelmi jogára vonatkozó törvényeket”, mutatott rá Kövesi.
Ionel Stoica (Adevărul/
Eurocom.wordpress.com Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem irgalmazott a bíróság, ismét perre megy az egyház a váradi pénzügyi palotáért
Két fronton harcol a hazai igazságszolgáltatás által visszaállamosított irgalmas rendi ingatlanért, az egykori nagyváradi pénzügyi palotáért a római katolikus egyház. Egyrészt a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán fellebbezi meg a jogerős bírósági döntést, ugyanakkor itthon új pert indít az ügyben, mondta el a Krónikának Böcskei László megyéspüspök.
Az egyházi elöljáró szerint a jogászokkal való tanácskozás során ezt a két lehetőséget azonosították, és egyikről sem akarnak lemondani. Kifejtette, első körben nemzetközi jogorvoslatért folyamodnak, az európai bíróságra benyújtandó iratcsomót hamarosan leadják, de az új per is előkészítés alatt áll. „A kettő nem zárja ki egymást,
a strasbourgi per egy előző döntésnek a megfellebbezése, a másik pedig egy teljesen új eljárás” – mondta a püspök. Hangsúlyozta, az egyház tovább harcol jogos tulajdonáért, bár a Bihar Megyei Tanács – melynek a korábban visszaszolgáltatott épületet ítélték – már a leromlott állagú épület felújítását tervezi. „Mivel megnyerték az előző pert, lépniük kell, hiszen az épület elég rossz állapotban van, és napról napra romlik. De ettől függetlenül a mi eljárásunk megy tovább” – jelentette ki lapunknak Böcskei László.
Beomolhat a felső emelet?
Az irgalmas rendi ingatlan felújítására a megyei tanács nemzeti liberális párti (PNL) frakciója be is nyújtott egy határozattervezetet, közölte pénteki sajtótájékoztatóján Ionel Avrigeanu frakcióvezető. Elmondta, pártja stratégiát vált a tanácsban, az eddigi ellenzéki szerep után a jövőben kezdeményezőként kíván fellépni.
A liberálisok ugyanis, miután nem sikerült megszerezniük az elnöki tisztséget, az RMDSZ-es Pásztor Sándor által elnökölt testület számos fejlesztési projektjét akadályozták meg. Avrigeanu a konstruktív ellenzékiség első lépéseként a pénzügyi palota felújítását említette.
A megyevezetésnek rendeltetést kell találnia az ingatlan számára, melynek felújítását megyei vagy helyi forrásokból is el lehet végezni, vélte. „Vannak alternatívák, csak akarat kell” – mondta Avrigeanu azt inszinuálva, hogy a magyar megyeelnök számára nem sietős a restaurálás. Hozzátette, következő lépésként a nagyváradi filharmónia székhelyének a felújítására nyújtanak be határozattervezetet, melyet szintén visszaigényel a katolikus egyház.
Pásztor Sándor tanácselnök nemrég a Reggeli Újságnak úgy nyilatkozott, nem tudja, mennyibe kerül az impozáns épület restaurálása, jelenleg zajlik a statikai felmérése. Az eddigi eredmények szerint félő, hogy az évek során károsult az épület stabilitása, és beomolhat a felső emelet. A statikai jelentés a következő hónapokban készül el, ekkor derül ki, mekkora volumenű munkáról van szó.
Az anyagi fedezetet azonban nehéz lesz biztosítani, vélte a tanácselnök, mivel jelenleg más projektek élveznek prioritást, mint a múzeum új székhelyének felszerelése vagy a nagyváradi reptér fejlesztése.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Jelenlévő múlt: bemutatták Tompa Andrea kolozsvári ihletésű regényét
A budapesti könyvhét után közvetlenül a kincses városban is bemutatták Tompa Andrea legújabb, Omerta – Hallgatások könyve című, kolozsvári ihletésű regényét.
Nem tud „sötét könyveket” írni, mindig kell egy „kulcslyuk”, melyen beszűrődik a fény, mondta kolozsvári olvasóinak Tompa Andrea, akinek legújabb, Omerta – Hallgatások könyve című regényét mutatták be szerdán este szülővárosában. A Minerva-ház kiállítótermét zsúfolásig megtöltő hallgatóság már a pármondatos részlet felolvasása során ráismert a mű ihletőjére, Palocsay Rudolf kolozsvári biológusra, kertészeti szakíróra. Köllő Kata szerkesztő az est házigazdájaként elmondta: fontosnak tartották, hogy a budapesti könyvhét után közvetlenül Kolozsváron is bemutassák a könyvet, melyből Albert Csilla színművész olvasott fel részleteket.
Tompa Andrea legújabb regénye ugyanis, akárcsak az előzőek – A hóhér háza és a Fejtős s lábtól – kolozsvári ihletésű, de a szerző szerint teljesen más Kolozsvárt mutat meg benne. A külváros, Kolozsvár „konyhája”, a Hóstát világát, melynek nagy része már nem létezik.
Nem tudom, hogy ez a város még hány réteget tartogat számomra, de mindig más város” - jelentette ki szülővárosáról az 1990 óta Budapesten élő szerző, aki bevallása szerint ezt a sokrétűséget próbálja megérteni.
Az író négy ember összefonódó történetén keresztül mutatja be a kommunizmus első időszakát, az 1950-es évek Kolozsvárját: egy széki asszony, egy kolozsvári leány, egy szerzetesnő és egy rózsanemesítő férfi mesél sorsáról. Mint kiderült, elsőként a kertész figurája született meg, hiszen az írót mindig érdekelték a biológiai kísérletek, az, hogy „hogy valaki Isten-pozícióba helyezi magát, és azt mondja: alkotok egy új növényt”. Vilmos figuráján keresztül az alkotó ember zsigeri vágyát próbálta bemutatni, hogy a nyilvánosságban érvényesüljön, elismerést kapjon, másrészt azt a mindig aktuális kérdést feszegeti, miként „csábítgatja” a hatalom a művészeket. Bár a kertész él a felkínált lehetőséggel, alakja mégsem lesz ellenszenves – mutatott rá Nagy Boglárka, a könyv szerkesztője, a Jelenkor Kiadó főszerkesztője.
A férjétől a kincses városba szökő széki asszony figurájával Tompa Andrea a középkorú asszonyok „kibeszéletlen történetét” mondja el, akiket meglátása szerint szinte mellőz az irodalom. Másrészt azt érzékelteti, milyen, amikor valaki átlépi a falu-város határt.
A szerző négy perspektívából, személyes szemszögből láttatja ugyanazokat a történéseket, történelmi eseményeket, mindig annyit mond, amennyit az adott szereplő felfoghat. Bár könnyen ír, a négy egymásra mutató történet összehangolása nagy kihívást jelentett, faxpapírra rajzolt kronológiákkal tudta „összefésülni” őket. A szerkezet mellett a regény nyelvezete is sajátos keveréknyelv, a román szavak használatával a szerző jelezni akarta, hogy a II. bécsi döntés után vagyunk, amikor egy másik világ kezdődik. Vilmos is tanulja a román kifejezéseket, vele az olvasó is, mondta Nagy Boglárka, aki úgy fogalmazott, mivel a legtöbb szó intuitíve értelmezhető, a magyarországi olvasóknak sem okozhat gondot, „legalább bővül a szókincsük”
Tompa Andrea számos forrásból merített, sok emberrel személyesen beszélgetett az időszakról, de mint mondta, „nincs semmilyen igazság birtokában”, csupán szemlélődik, keresi az értelmet a regényben. Az átlagember optikáján keresztül akarta láttatni a sötét kort, ugyanis a legdrámaibb történetekbe nem lehet belemenni hitelesen, így társszenvedőkről ír, és nem mártírokról.
„Ezek a történetek jelen vannak, a hatásuk érezhető” - mondta a szerző arra a kérdésre, miért ezt az időszakot választotta, és úgy vélte, a művészet támogatja a múlton való gondolkodást. Hozzátette, a legnagyobb fájdalmat az okozza műve olvasásakor, hogy bár a cselekményben a szereplőknek még csak a földjüket veszik el, az olvasó tudja, hogy mi következik: kertjüket, házukat is elveszik, és a lehetőséget, hogy azt az életet éljék, amit elterveztek.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

A hét műtárgya
Művészek ágyúdörgésben a címe a Csíki Székely Múzeum legújabb időszakos kiállításának, mely a magyar képzőművészet legjelesebbjei által az első világégésről készült alkotásaiból vonultat fel átfogó válogatást. Az alábbiakban Murádin Jenő ismertetőjét közöljük.
Nagy István: Katonafej, 1918
A hadak útját megjárt erdélyi művészek közül kétségtelenül a székely Nagy István termékeny művészete volt és maradt a leginkább időtálló. Műveinek expresszív drámaiságában olyan példát mutatott, amellyel párhuzamba csak a brassói szász Hans Eder képalkotása állítható.
Az első kiállításain már virtuóz rajzkészsége, kimagasló tehetsége mellett bizonyított Nagy Istvánt (1873–1937) a brassói 24. honvéd gyalogezredbe sorozták be. A galíciai fronton, a Bukovina és a Visztula közötti összecsapásokban esett át a tűzkeresztségen. Ezrede a gorlicei áttörésből (1915. május 2.) szintén kivette a részét. Az 1916-os Bruszilov-offenzíva idején a festő Tarnopolnál, 1917 májusában a Dnyeszter menti Mielnicán táborozott. 1918. március elején, az orosz békekötés után vezényelték át ezredét az olasz frontra, az Etsch völgyébe.
Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagy méretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban „élesben” készítsen rajzokat. Még hatásosabb volt a 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes kezdeményezése. 1917 táján saját hatáskörében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartozó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket. A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett.
A Nagy István-képek – többségük szénrajz vagy kréta és pasztell – a háború döbbenetes krónikája, akkor is, ha nem széttépett holttesteket, agonizáló sebesülteket sorakoztat föl. Portrék áttekinthetetlen sorozata többségükben táji háttér nélkül.
A képciklust csak ritkábban szakítja meg egy-egy kompozíciós téma: Géppuskások, Orvosi rendelőben. Modelljeinek nem jegyezte föl a nevét, és ez az anonimitás még fokozza a szemlélő megrendülését. Nem egyebek ők, mint katonamundérba bújtatott parasztok, egykori napszámosok, nehéz sorsú kisemberek. A képcímek is semlegesek: Közlegény, Katonafej, Öreg katona, 24-es baka, Levelet író katona, Galíciai parasztasszony, Szerb foglyok. Az 1918-ra datált Katonafej, amely két Nagy István-monográfiában is méltó helyet kapott, talán valamennyinél expresszívebb, drámaibb hatású. „A nagy, kerek fejű katona képmása kitölti a képmezőt. Modellje már-már az őrülettel határos letargiában mutatja be a háború frontjait végigharcolt katonát.” Így nézhettek ki azok, akik lövészárkokban élték meg a végeérhetetlennek tűnő időket. Hargita Népe (Csíkszereda)

Sütő András 90 éve született
Kilencven éve, 1927. június 17-én született Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kiemelkedő alakja. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga:
 A Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő, mezőségi Pusztakamaráson (Camarasu) jött a világra. Tanulóéveit a nagyenyedi református kollégiumban és a kolozsvári református gimnáziumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként, 1954-ben került a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz. A város haláláig otthona maradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről. Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. Az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét gondjairól és reményeiről, a megmaradásról. Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték - Csillag a máglyán (1976), Káin és Ábel (1978), A szuzai menyegző (1982) -, amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza. A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei, ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a csíkszeredai Neptun kiadó. Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markában címmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját. Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta. 1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, "égtartó emberekre" emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét. Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek), Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek), Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye. Több monográfiát írtak róla, portréját Ezüst György és Simon Endre is megfestette.
Jóllehet a kommunista diktatúra idején folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatott mindenkit. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket. Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta.
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el nyelvőrző díjukat. 1992-ben Kossuth-díjat kapott "kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért". 1995-ben Kisebbségekért-, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten, október 7-én helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen. Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el marosvásárhelyi házán. 2011-ben Sopronban, 2013-ban Székelyudvarhelyen állítottak mellszobrot emlékére. 2013-ban magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, amelyet felújított emlékházként 2015-ben avattak fel. Halálának tizedik évfordulóján Jégtörő írók címmel a Pesti Vigadóban tartott konferenciával emlékezett rá és Tamási Áronra (1897-1966) a Magyar Művészeti Akadémia (MMA). szatmar.ro

Megszavazza az RMDSZ a bizalmatlansági indítványt?
233 szavazatra van szüksége a PSD-ALDE koalíciónak ahhoz, hogy a hétfőn benyújtásra kerülő bizalmatlansági indítvány sikeres legyen, és megbukjon a Sorin Grindeanu vezette kormány. Korodi Attiila frakcióvezető a Maszolnak elmondta, az RMDSZ viszonyulásáról a Szövetségi Állandó Tanács dönt a későbbiekben.
Elméletileg a koalíció, azaz a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Liberálisok és Demokraták (ALDE)  244 voksra számíthat, még akkor is, ha levonjuk a Daniel Constantinnal együtt távozó 5 ALDE-s honatyát, és nem számolunk a PSD-s színekben mandátumot nyert, de Sorin Grindeanu kormányfőtitkárává avanzsált Victor Pontával.
Az RMDSZ még nem döntött
Egyelőre rejtély, hogy az RMDSZ melyik oldalra áll. „A koalíció felelőssége összegyűjteni a saját kormánya megbuktatásához szükséges szavazatokat. Ha erre nem képesek, akkor az új kabinet beiktatásához szükséges szavazatokkal sem rendelkeznek. Egyelőre nem tárgyaltunk az RMDSZ-ben a kérdésről, nehéz döntés” – nyilatkozta Kelemen Hunor szövetségi elnök csütörtökön a Mediafaxnak.
A politikus hozzátette: alapvetően igaza van a PSD-ALDE-koalíciónak abban, hogy a parlamenti többség birtokában azzal a csapattal akarnak kormányozni, amely élvezi a pártok bizalmát, de ezt a váltást cirkusz nélkül kellett volna lebonyolítani. „Egyelőre nem tudom megmondani, hogy mit fogunk csinálni, és ha csinálunk valamit, akkor azt miért fogjuk” – üzent az arra érdemes füleknek Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
Közben az Antena3 felröppentette a hírt, hogy Sorin Grindeanu már meg is kereste és megpróbálta maga mellé állítani az RMDSZ-t a bizalmatlansági indítvány ügyében. Ezt Korodi Attila képviselőházi frakcióvezető pénteken cáfolta a Maszolnak. Tájékoztatása szerint "komplex helyzet" előtt áll az RMDSZ, és a bizalmatlansági indítvánnyal kapcsolatos álláspontról várhatóan a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT).
Mit lép az ellenzék?
Ugyancsak kérdéses, hogy hány szavazatot képes elvonni a PSD-frakcióból Victor Ponta. Egyes elemzők szerint számuk elérheti akár a 30-40-et is. A Mentsétek meg Romániát Párt (USR) országos vezetősége péntek reggel úgy döntött, hogy nem vesz részt a bizalmatlansági indítvány szavazásán. A PNL álláspontja sem kristályosodott ki, a legnagyobb ellenzéki párt esetében bonyolítja a helyzetet, hogy vasárnap tisztújító kongresszust tartanak.
Az elnöki tisztség fő várományosának tartott Ludovic Orban csütörtökön azt nyilatkozta a HotNews hírportálnak, hogy egyelőre nem született döntés a kérdésben. Traian Băsescu, a Népi Mozgalom Párt (PMP) elnöke szerint „Dragnea lázálmokat kerget", ha azt hiszi, hogy a Grindeanu-kabinet elleni bizalmatlansági indítvány átmegy a plénumban, ezzel azt is sugallva, hogy alakulata a kezdeményezés ellen szavaz majd. A nemzeti kisebbségek frakciója sem foglalt egyelőre állást, de ők hagyományosan a parlamenti többséggel voksolnak.
Grindeanu: több PSD-s honatyával is találkozni fogok
Sorin Grindeanu kormányfő bejelentette, hogy a következő napokban találkozói lesznek szociáldemokrata párti honatyákkal, akikkel egy új kormány alakításáról tárgyal majd. „Az országos végrehajtó bizottságon túlmenően párton belül nagy az aggodalom, mert nyomást gyakorolnak az emberekre, hogy szavazzák meg a saját kormányuk megbuktatását. (...) Nagyon sok emberrel találkoztam ma, fogok még találkozni ma este és a következő napokban. Én felkértem a még tisztségben levő minisztereket, hogy végezzék a dolgukat. A törvény értelmében ezt kell tenniük. Bármilyen döntést hozok, nyíltan és átláthatóan közölni fogom önökkel” – mondta az újságíróknak a miniszterelnök csütörtök esti sajtótájékoztatóján. maszol.ro 

A kényszerítő múzsa
Egyik könyvének fülszövegében (Három dráma. Egy lócsiszár virágvasárnapja. Csillag a máglyán. Káin és Ábel. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978) így fogalmaz Sütő András: „Esztétikákon innen és túl az írói megnyilatkozásnak örök meghatározója marad a kényszer, az egyetlen ihlető Múzsa, amelynek ölelő karjait rég elfelejtettük, mert régen nem ringat már, hanem fojtogat inkább költőt és drámaírót egyaránta század konfliktusaival”. Az író, aki most lenne kilencvenéves, még egy ilyen rövid ajánló szövegben is már-már rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy az irodalom valamiféle feladat vagy kötelesség, amely elől nem lehet kitérni semmiképpen. Bevallom, egykor élesen vitába szálltam volna – vitába is szálltam egyszer-kétszer – ezzel az ars poeticával, hiszen akkoriban nap mint nap tapasztaltuk, hogy a felsőbbség feladatul rója az írónak és szerkesztőnek az időszerűséget, és az aktuális ideológia szolgálatába próbálja állítani az irodalmat. Irritált, ha valaki bármilyen összefüggésben kényszert emlegetett az írással kapcsolatban, és egyetlen vezért fogadtam el csak, a József Attiláét: „Az én vezérem bensőmből vezérel”, vallottam vele együtt. De bármennyire is le akartuk rázni magunkról a rendelt irodalom, az aktualitást szolgáló alkotás nyűgét, nyilván nem tagadhattuk, hogy Sütő András akkor, a hatvanas-hetvenes években, az Anyám könnyű álmot ígér megírásától kezdve már folyamatosan ezzel a dilemmával szembesített minket, arra figyelmeztetett, hogy – Illyés Gyula szavaival – „nem menekülhetsz”, nem menekülhetünk a nyomasztó, nyomorító valóság elől. A Sütő-drámák azért voltak rendkívül fontosak, mert bennük a „külső” vezér, nevezzük törvénynek vagy császárnak, mint az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-ban, szembesült a „belső” vezérrel, nevezzük igazságnak vagy szeretetnek. 
Talán máshol, másfajta esztétikákban kereste akkoriban az én nemzedékem a szabadulást a diktatúra kényszeréből, de nem vonhattuk ki magunkat mégsem Nagelschmidt és Kolhaas Mihály hatása alól: „KOLHAAS (…) Ide hallgass, Karl: a fölkelés lezajlott, a holtakat Isten nyugosztalja. Áldd a sorsot, hogy rólad szólva nem kell azt mondanunk: Isten nyugosztalja. Doktor Luther főtisztelendő úrnak köszönd az életed; hogy velem együtt rá hallgattál és nem Münzer Tamásra. NAGELSCHMIDT Az ördögre hallgattam. KOLHAAS Ha így nevezed a józan észt, a bajok békés megoldását… NAGELSCHMIDT … elkenését. KOLHAAS Tűzcsóva helyett a tárgyalást, emberölés helyett a szeretet erejét, törvénytiprás helyett az igazság törvényes érvényesítését, akkor mindez együttvéve legyen az ördög. Az ördögöd mentett meg”. Sokféle aktualitást ki lehetett hallani abban az időben a Sütő-művekből, amelyek alapjában véve azt a folyamatot írják le, ahogy a forradalom, illetve a forradalomnak hitt változás felfalja a saját gyermekeit. A törvényből való kiábrándulás és a lázadás drámái ezek, nem is tudom, hogy miért nem nevezi tragédiának színműveit az író, hiszen Kolhaas Mihály vagy Kálvin és Szervét történetéhez is leginkább ez a műfaji megjelölés illik. Lehet, nem tekinti mégsem színtiszta tragédiának a Kolhaas akasztásával, illetve Szervét máglyahalálával végződő színdarabokat, mert nem akar lemondani a már-már irracionális optimizmusról, hogy lehetne ez másképpen is. Miközben éppen egykori naivitásával számol le: „A jogérzet: naivitás?” – kérdezi Kolhaas, és erre válaszol az egykori barát, a később főügyésszé avanzsáló, megalkuvó Müller: „Ha úgy gondolod, hogy az igazság kinek-kinek a testére szabatik: föltétlenül. A törvény igazsága általános és, sajnos, hozzávetőleges. Mint a katonabakancs. Célja nem az egyén igazsága, amit föltárni amúgy is képtelen, tehát nem az individuális tyúkszemvédelem, hanem az egész test óvása, a Rendé, a társadalmi nyugalomé”. Igen, ezekért a metaforákért is irigyelhető Sütő András, hogy a törvény olyan, mint a „katonabakancs”, és hogy nem „individuális tyúkszemvédelemre” szolgál. Már csupán ezért a rendkívül érzékletes stílusért is érdemes lenne újraolvasni azt az írót, akinek annak idején valóságos kultusza volt az erdélyi és magyarországi olvasók körében, manapság viszont túl keveset beszélünk róla, mert elhittük, hogy a Kolhaas Mihályéhoz hasonló, gyötrődő, fokozatos szembefordulása a kommunista rendszerrel mára már időszerűségét vesztette, akárcsak maga a nacionálkommunista diktatúra. Elmúlt a zsarnokság, időszerűtlenné vált Sütő András moralizáló életműve, mondhatná valaki. De elmúlt-e valóban a zsarnokság, vagy csak meghúzódott egy időre a mai, látszólag nyitott társadalom sötét, nedves pincéiben, és újabban ismét ki-kijön a napvilágra, megint naivitás hinni a jogállamban, megint autoriter rendszerről álmodnak a hatalmasok, megint baj van a nyelvi és oktatási jogokkal is. Elég csak szétnézni, hogy éppen mi történik Marosvásárhelyen a római katolikus középiskolával, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemmel vagy a kétnyelvű feliratokkal, és rá kell jönnünk, hogy Nagelschmidt és Kolhaas Mihály vitája nem ért véget. Persze ezzel csak annyit mondtam, hogy ami aktuális irodalomként fontos volt évtizedekkel ezelőtt, az konjunkturális okokból ismét fontos lehet, de vajon mi az oka, hogy közben majdnem megfeledkeztünk Sütő Andrásról még mi, marosvásárhelyiek is? És most nem csak 1990-es áldozatvállalására gondolok. Azt sem tartjuk számon igazán, holott nem szabadna egy percig sem elfelejteni, de ez természetesen elsősorban nem írói, hanem emberi példa lehet. Főhajtást érdemlő nagy emberi példa, mert 1990 néhány hónapjába belesűrűsödött mindaz, amit addigi életében, mint mi mindannyian, Sütő András is átélt, remény és kiábrándulás, pillanatnyi öröm és véget nem érő szenvedés. Próbálom visszafogni a pátoszt, de nem lehet: azokra a hol heroikus, hol iránytű nélküli időkre minél gyakrabban kellene emlékeztetni legalább azokat, akik ma magyarul írnak és olvasnak Erdélyben. Rendkívül fontos hát az akkori életminta ma is, arra sem figyelünk eléggé, de azt is meg kell kérdeznünk egyúttal, hogy vajon tényleg megkopott-e maga az életmű, amint azt az őt övező hallgatásból és elhallgatásból vélhetnénk? Persze nem egyforma intenzitású minden írása neki sem, akárcsak legközelebbi irodalmi felmenőjének, Tamási Áronnak, vannak szépen megírt, de az egykori korstílussal és politikai aktualitással együtt múló szövegei. De észre kell vennünk, ezért ajánlom magamnak is, másnak is az újraolvasást, hogy amiképpen nevetséges lenne idejétmúltnak tekinteni a görög drámákat vagy netán a Bánk bánt – nem véletlenül említem Katona József művét, tessék csak Bánk és Kolhaas sorsát összehasonlítani –, ugyanúgy változatlanul helye van ma is életünkben a jog és az erkölcs, a törvénytisztelet és az igazságérzet szembesítésének, mert ugyanúgy választanunk kell időről időre. Az irodalomnak természetesen nem az a célja, hogy ezeket a társadalomfilozófiai kérdéseket elvi szinten megfogalmazza, vagy közérdek és magánérdek szétválásának okait kutassa, sőt még az sem, hogy az etnikai jogokért folytatott küzdelmünkhöz muníciót szolgáltasson. Amit az író tehet: az ezekből a konfliktusokból eredő emberi szenvedést leírni és továbbadni. Ezért hiteles számunkra – és a hitelességet viszont tényleg esztétikai kategóriának tartom – Kolhaas vívódása, mert hajdani és mai erkölcsi dilemmáinkat mutatja, hogy meddig és miként lehetséges a törvénytisztelet abban az államban, ahol éppen a törvény állítólagos őrei tiporják lábbal a legelemibb jogokat, és hogy olyan rendszert kellene építeni, amelyben az egyén és a közösség egyaránt biztonságban van.
Megszenvedett életpálya a Sütő Andrásé, egy erdélyi alkotó értelmiséginek a hittől a kételyig, majd a lázadásig jutó fejlődéstörténete, amelynek jelentős állomása az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán, mert minden látszat ellenére egyik sem a halálról, hanem az igazságról, a hatalomról, a lázadásról és a reményről szól. Ezeket a drámákat újraolvasva, rá kell jönnünk ismételten, hogy igazi irodalom nem akkor születik, ha az író letagadja az aktualitás kényszerét, hanem éppen ellenkezőleg, hogyha van bátorsága bevallani, hogy ettől a kényszertől nem szabadulhat. Valahogy úgy vagyok ezzel is mostanában, mint az erdélyiséggel: nem hátránynak, hanem előnynek szeretném látni erdélyi mivoltunkat az összmagyar irodalomban, és azt is be kell ismernem, hogy Sütő András legjobb műveinek időszerűségét paradox módon az adja, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor napvilágot láttak, szintén az időszerűségből táplálkoztak.
(Elhangzott a június 16-i megemlékezésen, az Ariel színházban)
Markó Béla Népújság (Marosvásárhely)

Megoldáskeresés egy felforgatott világban?
Kovács Levente újabb regénye
Alig egy éve jelent meg Kovács Levente tanár, rendező „majdnem tényregénye”: És jött az aranykor. Június 20-án máris újabb – ezúttal napjainkban igen aktuális témákat felvető –, A megoldás című regényét helyezi az olvasók elé, amiben szó van egy magasan képzett zsoldosról, aki a Közel-Keletről tér haza, egy 14 éves lány elrablásáról, akit szexuális szolgáltatásra kényszerítenek, de feltűnik benne egy éjszaki bár táncosnője is, aki a maffia célkeresztjébe kerül, és végül kiderül, hogy egy idillikus hangulatú kisvárosban eluralkodik a káosz és a rettegés. Az új könyvről a szerzővel beszélgettünk. 
Alig telt el egy év, és újabb regénye kerül az olvasók elé. Újabb „arcát” ismerhetjük meg a színházi szakembernek, vagy ez csak amolyan tévelygés a fantázia világában? 
Visszatértem az irodalmi próbálkozásaimhoz, amelyek 1970 körül szakadtak meg. Az akkor született novellákat több mint 40 év után kötetbe foglalva jelentettem meg. A közbeeső évtizedek alatt a színháznak éltem. Mivel mindig nagy mesélő voltam, lappangott bennem a vágy, hogy ha lesz rá idő, kedv, türelem és ihlet, akkor visszatérek a szépirodalmi műfajhoz. Korábbi kötetem, az És jött az aranykor sok személyes fogantatású részt tartalmaz, majdhogynem felismerhető szereplők, helyszínek vannak benne. Most úgy gondoltam, hogy írok egy kimondottan fiktív regényt, amelynek a helyszíne ugyan szintén a mi kisvárosi közegünk, de a történet fikció. Egyfajta lehetőséget jártam végig a cselekmény során, ami bizarrnak, irreálisnak tűnik, de ahogy halad ma a világ, szűkebb és tágabb környezetünkben is előfordulhat. Például a ma egyre burjánzó terrorizmus is szülhet ilyen bizarr történeteket. Ez a regény arra is figyelmeztet, hogy miként lehet valaki hétköznapi körülmények között terrorista. Ehhez bizonyos adottságok, képességek kellenek, ugyanakkor emellett az egyén olyan helyzetbe kerülhet, amikor eldöntheti, hogy problémáinak megoldására nincs más út, mint lerombolni a világot. Döbbenten tapasztaljuk, hogy a híradókban ismertetett terrorista merénylők többségükben harmadik generációs bevándorlók, akik a befogadó országban nőttek fel. Nem hajléktalanok, országúti bolyongók között kell keresni a potenciális terroristát, hanem jól szituált, képzett emberek vetemednek ilyen tettekre. Ez az igazi veszély. A merényletek többségét felvállalja az Iszlám Állam, de az elkövetők nagy részét saját elégedetlenségük, frusztrációjuk hozza olyan helyzetbe, amelyre csak egy választ találnak, és ez a merénylet, a bombatámadás, a körülöttük levő világ lerombolása. A cselekmények mögött bonyolult lélektani összefüggések vannak. Ebben a regényben megpróbálok körüljárni egy ilyen lehetőséget. 
Ez a regény inkább a fantázia szüleménye, mégis, ahogy hallom, nagyon sok tényszerű konkrétum is van benne, amelyről napról napra egye többet hallunk, látunk a televízióban. Végül akkor A megoldás milyen műfajba sorolható?
Sokat konzultáltam a szerkesztőmmel azért, hogy meghatározzuk, milyen műfajba sorolható az új regény, mely talán kriminek is tekinthető. De a kriminek az alapvető szerkezete, cselekménye az elkövetett bűntény nyomozásának története, s ezen belül az elkövető és a bűnüldöző harcáról szól. Bűntényről szó van ugyan, de a bűnüldöző hatóságok nem tudnak rákattanni az ügyekre, mert az elkövető(k) beazonosíthatatlanul háttérben maradnak, így klasszikus értelemben véve ebben a regényben nem beszélhetünk krimiről. Talán fantasztikus regénynek is meg lehetne határozni, de akár romantikusnak is titulálható (a történet főhősében erős empátia fogalmazódik meg mások nyomorúsága iránt, mely megváltó gesztusokra készteti, és így fonódik össze a regényben két sors, ezenkívül egy különösen romantikus szerelmi szál is követhető). A főhősre sajátos kettősség jellemző. Egyrészt jót akaró és jót tevő ember, másrészt súlyos tetteket is elkövet, melyeknek tragikusak a következményei. Azt próbálom kiemelni ezáltal, hogy az emberek nem egyarcúak, nem sorolhatók egyszínű kategóriákba. Tehát a romantikus elemek dacára a mű mégsem romantikus, hiszen e műfaj jellegzetessége, hogy sarkított jellemű szereplőket vonultat fel. Én úgy gondolom, hogy a hősök tulajdonságai sokkal burkoltabbak, időnként más derül ki róluk, mint ahogy az elején megismeri őket az olvasó. Mindez beágyazódik abba a közérzetbe, amelyet mi is megtapasztalhatunk mindennapi életünkben. A főhős hosszú idő után tér haza, és olyan ugrásszerű változásokkal szembesül, amelyeket azok, akik benne élnek, nem észlelnek ennyire mellbevágónak. Ez lélektani sokkot okoz. Gondoljuk csak el, azok között, akik elmentek a 90-es években, számosan vannak olyanok, akik sem az új, sem a régi hazában nem érzik igazán otthon magukat. Anyagilag jobban élhetnek, de az a közeg, ahova költöztek, érzelmileg nehezen tudja a „jövevényeket” befogadni. Az ebből származó otthontalanság érzésével is foglalkozom a regényben. 
Elvonakoztatva a mindennapoktól, talán – kis túlzással – úgy is feltehetem a kérdést, hogy itt, Erdélyben is vannak olyan helyzetek – akár a kisebbségi létküzdelem terén –, amelyeket összehasonlítva a más országokban tapasztalt hasonló konfliktusokkal, akár terrorcselekményekké is fejlődhetnek? Ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy az 1989-es – be nem teljesített – közösségi és egyéni elvárások miatti frusztráció egyre inkább nő, talán elmondható, hogy a felszín alatt parázslik az elégedetlenség. 
A regény azt is taglalja, hogy miként tud időzített bomba lenni egy megnyomorított kisember, aki tűrte a „sors csapásait”, de előjöhet egy olyan helyzet, amikor kitör. Ezt nem lehet kiszámítani. A legjobb példa 1989 decembere. Ezt megelőzően sokszor elhangzott, hogy „a puliszka nem robban”. Mégis, egy délelőtti nagy népgyűlésen, ahol Ceauşescut kellett volna éltetni, jószerint percek alatt kitört a forradalom, és sikerült a diktátort elűzni. Erre azelőtt senki nem mert gondolni. S az igen érdekes kérdés, hogy mi hozhatja ki vagy juttatja az egyént olyan fordulóponthoz, amikor a felgyűlt feszültség miatt „kirobban”, mikor válnak az egyéni frusztrációk olyan társadalmi elégedetlenséggé, amely akár forradalmat válthat ki? A könyv felhívja erre is a figyelmet. Van benne egy háttércselekmény, amelyet végigkövet az olvasó, ami egy krimi, vagy inkább politikai fantáziatörténet, de amelynek talán a mondanivalója az is lehet, hogy a mi környezetünkben is történhetnek robbanásszerű események, amelyek felboríthatják megszokott életvitelünket. S ebben a legszomorúbb az, hogy az ide vezető utat manipulálni is lehet, ami veszélyes. A regény fő tengelyében jelen van a manipuláció sajátos lehetősége. Mindezeket egybevetve talán a kalandregény egy sajátos formájának tekinthető ez a munkám.
Valójában a manipuláció jelen van társadalmunkban az 1989-es forradalom óta. Gondoljunk csak az ezt követő bányászjárásokra, az 1990-es marosvásárhelyi eseményekre, a mai napig tartó, szándékosan szított etnikai (ál)konfliktusokra. 
A manipulációban könnyen lehet olyan ellenségképeket kreálni, amivel egymás ellen uszíthatóak az emberek, ennek valóban napjainkban is tanúi vagyunk, és ez a jelenség a regényben hangsúlyosan benne van. 
Olyan témák szerepelnek a regényben, mint a maffiotizmus, a terrorizmus. Mennyire dokumentálódott a szerző a regény megírása előtt vagy közben, hiszen nem  kitalált jelenségről van szó…
Valóban, az írást megelőzően elég sokat „dokumentálódtam”, jegyzetelgettem a témák kapcsán. Beszélgettem egy ismerősömmel is, aki igen jól ismerte az ukrán maffia működését, mert hét évig kamionsofőrként sokszor tapasztalhatta, mire képes egy szervezett bűnbanda. A regényben egy olyan nemzetközi hálózatról van szó, amelynek a vezetése Ukrajnában van, és arra törekszik, hogy betörjön a közel-keleti szexpiacra. Ezért prostituáltakat futtat az égei- és a földközi-tengeri üdülőkben. A főhős fegyverszállítási ügyletekbe, csempészmanőverekbe, túszügyletekbe is belekeveredik. Ezek a bűncselekmények folyamatosan jelen vannak az említett térségben, de nem csak ott, hiszen az ún. feketegazdaság jelentős tényezői. Ez tehát a valós alapja a regényben lévő történetek egy részének. Az ukrán maffia tagjai a hármas határ egymáshoz közel eső területein (Magyarországon, Romániában és Ukrajnában) időnként új „árut” cserkésznek be, „amit” majd a Közel-Keleten „értékesítenek”. A regényem egyik szereplőjét 14 éves korában rabolják el. Az ő történetét is végigkövethetik az olvasók, a befogásától a megtörésen, a „kiképzésen”, a szabaduláson át a tragikus végkifejletig. Nagyon erősen összefonódik a főhős, a volt zsoldos katona és a lány sorsa, mert mind a kettő megpróbál kiszabadulni abból a helyzetből, amibe került. Annyit elárulok, hogy a zsoldos alakja fiktív ugyan, de valamikor élt Marosvásárhelyen valaki, akinek a fantáziálásaiban sok minden benne volt mindabból, amit beleszőttem a főhős történetébe. 
A cselekményszál fűzése követ-e egyfajta drámai szerkezetet? Mennyire színházi szemmel írta Kovács Levente a regényt?
A regénynek állítólag – tanácsadóim szerint – filmszerű szerkezete van, ami abban nyilvánul meg, hogy különböző hangulatú, tempójú és cselekményű jeleneteket montázsszerűen, gyakran váratlan vágással helyeztem egymás mellé. Úgy tűnik, hogy nincs közük egymáshoz, végül pedig kiderül, mégis egybefűzhetőek. Ezt Peter Brooknak a történetszerkesztés diszkontinuitásos eljárási módszeréből tanultam, amellyel egyaránt fenntartható a történet feszültsége és a nézői figyelem. Sokat olvastam Agatha Christie, George Simenon, Raymond Chandler, Ed McBaine regényeit, vagy Robin Cook orvosi krimijeit, valamint a Columbo-filmeket is többször néztem-nézem, és tanulmányoztam módszereiket. 
Ezek a szerzők inspirálták az alkotásban?
Egyiket sem tekintettem utánozható modellnek, inkább a gondolkodásmódjuk hatott rám. A színházi munkám tapasztalataiból következik az is, hogy az epizódszereplőknek igyekszem erős karaktert kialakítani. Egy-két ilyen szereplő is feltűnik a regényben. 
Említette, hogy a korábbi regényt is négy ember olvasta el, akiknek a véleménye szerint finomított, alakított a cselekményen, és most is ezekre a szerkesztőkre bízta az új regényt. Elárulja, kikről van szó?
Nem titok, mert az előszóban van egy köszönetnyilvánítás, ahol megemlítem őket: Tomcsányi Jakab Mária volt televíziós szerkesztő, Salamon András sepsiszentgyörgyi tanár, az Osonó az egyik alapítója, Molnár Judit újságíró, tanárnő Nagyváradról és Koszta Gabriella, aki a könyv szerkesztője, és korábban a Jelenkor kiadónál a legnagyobb magyar írók közül igen sokkal dolgozott. Különböző szemszögből, nagy tapasztalattal olvasták végig, és vissza is jeleztek. Volt, amikor a cselekménybe is beépítettem javaslataikat, hogy jobban fenntartsam a feszültséget. Örülök, hogy vannak ilyen barátaim, akik önzetlenül segítették a munkámat. Ugyanakkor köszönettel tartozom a Gutenberg-Pallas Akadémia könyvkiadónak, melynek nyomdája fölvállalta a kiadás műszaki támogatását és kivitelezését, valamint a Bernády Háznak, ahol immár ötödik alkalommal tarthatok könyvbemutatót.
Elhangzott, hogy a regénynek filmszerű cselekményszerkezete van. Ez azt jelenti, hogy talán egyszer valaki könnyebben vászonra viszi?
Ez nem az írótól függ. Talán elolvassa és felfedezi benne a filmszerűséget. Nekem elsődlegesen nem célom, hogy a regényeimből film szülessen. Örömöt szerez, ha leírhatom a történetet, és elolvassák. Nem tartom magam profi írónak, mert nekik teljesen más a habitusuk, a világuk, az írás számukra hivatás és szakma. Én, amikor mesélő kedvem támad, és a történet tükrözi az életfilozófiámat, passzióból, hogy ne mondjam, hobbiból, leírom. 
Készül-e egy következő regény?
Hozzáfogtam egy hasonlóképpen krimielemeket is tartalmazó regény megírásához, amelynek hátterében a korábbi könyvben írtakhoz hasonlóan személyes élmények is helyet kapnak, abban a reményben, hogy érdekességben és színvonalban talán meghaladhatom az eddigi két regényt. 
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)

Tanévzáró a Téglásban
Összeforrt közösség, dicséretes eredmények
Az idei éve sem telt eredménytelenül Hunyad megye magyar oktatási központjában – értékelt a pénteki tanévzáró alkalmával Kocsis-Attila Levente iskolaigazgató. A Téglás Gábor Elméleti líceum diákjai ezúttal is szép tanulmányi és verseny-eredményeket értek el, miközben maga az intézmény is gyarapította kínálatát. A Kőműves Kelemen Szülői Bizottság idén tavasszal nyitotta meg a sószobát, mely nagyszerű kezelési lehetőséget jelent a légúti gondokkal küzdőknek és az iskola diáksága ki is használta azt: az utóbbi hetekben minden osztály többször is elidőzött a sószobában. Ennek közvetlen szomszédságában nyílt meg a múlt napokban egy modern kreatív műhely, mely a vakáció idején is nyitva áll az érdeklődők előtt. Szintén a most záruló tanév során indult be az iskolában az ECDL, európai elismertségnek örvendő számítógép-kezelői vizsgáztató központ, ahol a tanintézmény több diákja sikeresen le is vizsgázott már. És említést érdemel az OTP Bankkal kialakult és folyamatosan fejlődő együttműködés is, mely során színvonalas képzésben vehettek részt az iskola diákjai – összegezte az idei újdonságokat Kocsis Attila-Levente iskolaigazgató, megköszönve a pedagógustársak, szülők, illetve diákok munkáját.
A továbbiakban felszólalt dr. Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes, Szász-Barra Zsófia informatikai és kisebbségi tanfelügyelő, valamint Széll Lőrincz megyei ifjúsági igazgató. Mindannyian arra biztatták a diákságot, hogy használják ki a vakációt, pihenjenek, kiránduljanak, és ne feledkezzenek meg a nagymamákról sem. Palkó Cecília, a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke a felszólalók sorát zárva hangsúlyozta: a vakáció a tanév során felgyűlt tudásbeli hiányok pótlására is alkalmas. – Tegnap az alapítvány nevelőivel szentségimádást tartottunk, diákjainkért, gyermekeinkért imádkoztunk. Biztosak lehettek tehát, hogy a Fennvaló részéről megvan a támogatás, de nektek is hozzá kell tennetek a magatok részét, hogy jövőre még jobb eredmények szülessenek– fogalmazott az alapítvány igazgatója.
Balogh-Botár Károly Csaba igazgató-helyettesnek jutott az örömteli feladat, hogy felsorolja az idei tanulmányi és versenyeredményeket. Utóbbiak kapcsán elmondta: csupán az elemi osztályokban 164 említésre érdemes versenyeredmény született e tanévben és a felső tagozatok diáksága is számos rangos erdélyi, magyarországi és nemzetközi versenyen szerzett elismerést. Az országos és nemzetközi versenyek díjazottjait, illetve felkészítő tanáraikat a szülőbizottság nevében pénzjutalomban részesítette Borsai Zoltán elnök.
A jó hangulatú tanévzárót az osztályközösségekben történő díjazás követte. Szülők, tanárok egyaránt örömmel állapították meg, hogy egyre összeforrottabbá válik az iskola közössége. Ennek jeleként értékelhető az elmúlt hetek számos szívet melengető rendezvénye. A meghitt ballagási ünnepséget követően ugyanis sor került a nyolcadikosok búcsúztatására is. Mészáros Enikő osztályfőnök tartalmas műsor nyomán féltő gonddal bocsátotta útra diákjait. Néhány nap múlva Lengyel Izabella tanítónőtől búcsúztak a negyedikesek, az első téglásbeli generáció, mely öt esztendőt töltött a tanító néni óvó szárnya alatt. Utóbbi gondoskodó szeretete nyilvánvalóan érezhető volt a vidám, mégis könnyeket fakasztó évzáró előadás alkalmával is. A legnagyobb meglepetés idén az elsősök évzáró ünnepélyén jött, melyen a második osztályosok, az iskola jelképével ellátott nyakkendővel avatták fel kisebb társaikat. Csatlós Erzsébet Zsófia és Osváth Piroska tanítónők munkájának, nagyszerű együttműködésének köszönhetően mindkét osztály számára emlékezetes ünneppel zárult az idei tanév. És természetesen a kis óvodások is kedves ünnepség keretében búcsúztak Oprisa Melinda óvó nénitől, azzal a biztató ígérettel, hogy ősszel visszatérnek a tanintézménybe – immár iskolásként.
A tartalmas évzáró ünnepségek megkoronázásaként került sor az ökumenikus jellegű tanévzáró szentmisére, a dévai Szent Antal templomban. P.Főcze Bonaventúra OFM, dévai plébános az iskolai felszólalásokhoz csatlakozva derűs, tartalmas nyarat kívánt a diákoknak, pedagógusoknak, szülőknek. És arra biztatott mindenkit, hogy a hirtelen megszaporodó időből szánjanak az imára, jó cselekedetekre is. – A vakációban a templom nem zár be, a jó Isten mindig vár bennünket, mindig alkalmasnak tartja a találkozást, nem csupán az ima idején, de a jó tettek által is közelebb kerülhetünk Hozzá – fogalmazott fr. Bonaventúra, arra biztatva a gyermekeket, hogy a vakációban többet segítsenek szüleiknek, keressék fel idős, beteg rokonaikat, igyekezzenek minél több jót tenni. Egy tanítómesével világossá tette: az Isten mindannyiunk keze által szeretné szebbé tenni a világot.
A szentmisén a Szent Ferenc Alapítvány Gyermekzenekara énekelt és Rátoni Csaba református, illetve Koppándi-Benczédi Zoltán unitárius lelkész is megáldotta az elmúlt tanévért hálát adó közösséget.
Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad)

Puck Bábszínház sztárjai a Művészeti Múzeumban
„A legérdekesebb kiállítás, amelyet a kolozsvári Puck Bábszínház létrehozott a Művészeti Múzeumban. Úgy látom, jövőre talán el se fogunk férni már a termekben. Ám nem csak így bővül a tárlat, hanem technikai szempontból is, hiszen nemcsak a bábokat, hanem a bábszínház előadásait is nézhetjük egy tévékészüléken a kiállítás ideje alatt” – méltatta a Puck Bábszínház és a kolozsvári Művészeti Múzeum közös rendezvényét Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató a pénteki megnyitón. A 11. alkalommal megszervezett Bábok Múzeuma kiállítás anyagát a Puck Bábszínház előadásainak bábjai, illetve díszletei képezik, az érdeklődők hét produkció „szereplőit” nézhetik meg. A múzeumigazgató a megnyitón elmondta: a tavalyi eseményre több mint 3800 ember volt kíváncsi, így ez volt a 2016-os kiállítások közül az egyik leglátogatottabb.
A már hagyományos Bábok Múzeuma rendezvény célja, hogy az évad produkcióinak bábjait mutassák be közelebbről, így a múzeum alagsorában kialakított tárlaton a 2016/2017-es évadban bemutatott A kis herceg (rendező: Mihai Lungeanu), Pinokkió (Călin Mocanu), Öregapó lánya meg a vén banya lánya (Angelica Pamfilie), A csuka parancsára (Varga Ibolya) című előadások főszereplőit állították ki, az előadásban használt díszletben. A kiállítás anyagában helyet kaptak még három régebbi produkció –A rút kiskacsa, Búbócska, Jancsi és Juliska – bábjai és díszlete is. A tárlat Elena Ilaș, a bábszínház díszlettervezőjének a koncepciója alapján készült.
A mi sztárjaink a bábok. Minden előadáson részt vesznek, ők nevettetik meg a gyerekeket, kérdéseket ébresztenek bennük. Sokan közülük már nagyon régiek, több évtizede „játszanak” színpadon, ám ettől függetlenül még mindig nagyon jól végzik a dolgukat. A báboknak saját életük van, varázsukkal elnyerik a legkisebbek érdeklődését, és általuk a szüleik, nagyszüleik érdeklődését is – mondta a megnyitón a bábszínház igazgatója, Emanuel Petran.
Az eseményen részt vett Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke is, aki kifejtette: csodálatos érzés, amikor két intézmény hoz létre közösen egy kulturális rendezvényt. Vákár István méltatta a bábosok és a művészek munkáját, akik évek óta megnevettetik a kolozsvári gyerekeket.
A kiállított alkotások tervezői Wallner Günter és Sandu Marian. A tárlat július 2-ig látogatható, szerdától-vasárnapig 10 és 15 óra között a Bánffy palotában (Főtér 30 szám).
Sarány Orsolya Szabadság (Kolozsvár)

Égtartó ember: kilencven éve született Sütő András
Kilencven éve, 1927. június 17-én született Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kiemelkedő alakja. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta.
A Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő, mezőségi Pusztakamaráson (Cămărașu) jött a világra, tanulóéveit a nagyenyedi református kollégiumban és a kolozsvári református gimnáziumban töltötte. Az MTI portréanyaga szerint már diákkorában riportokat írt a kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként, 1954-ben került a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz. A város haláláig otthona maradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről.
Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. Az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét gondjairól és reményeiről, a megmaradásról.
Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték - Csillag a máglyán (1976), Káin és Ábel (1978), A szuzai menyegző (1982) -, amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata.
1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza.
A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei, ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a csíkszeredai Neptun kiadó. Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markában címmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját. Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta.
1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, „égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét.
Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek), Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek), Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye. Több monográfiát írtak róla, portréját Ezüst György és Simon Endre is megfestette. Jóllehet a kommunista diktatúra idején folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatott mindenkit. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket. Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta.
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette. 1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el nyelvőrző díjukat. 1992-ben Kossuth-díjat kapott „kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért”. 1995-ben Kisebbségekért-, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki. Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten, október 7-én helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen.
Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el marosvásárhelyi házán. 2011-ben Sopronban, 2013-ban Székelyudvarhelyen állítottak mellszobrot emlékére. 2013-ban magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, amelyet felújított emlékházként 2015-ben avattak fel. Halálának tizedik évfordulóján Jégtörő írók címmel a Pesti Vigadóban tartott konferenciával emlékezett rá és Tamási Áronra (1897-1966) a Magyar Művészeti Akadémia (MMA). Krónika (Kolozsvár)

Aki élete végéig hű maradt szülőföldjéhez
Ma lenne kilencven éves Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kiemelkedő alakja. 
Az elismert író a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő, mezőségi Pusztakamaráson (Camarasu) jött a világra 1927. június 17-én. A nagyenyedi református kollégiumban és a kolozsvári református gimnáziumban tanult, s már diákként írt az akkori lapoknak. 1954-ben került a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz. Marosvásárhelyhez haláláig hű maradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
Legismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970), mely szociográfusi hitelességű lírai vallomás Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét gondjairól és reményeiről, a megmaradásról. Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amit történelmi drámák követtek – Csillag a máglyán (1976), Káin és Ábel (1978), A szuzai menyegző (1982). Nagy figyelmet fordított a magyar nyelv ápolására, ezt esszék sorozatában írta meg. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel.
A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei, 1987-ben az Advent a Hargitán című színdarabja aratott nagy sikert. Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta. 1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, „égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét.
Sütő Andrásnak a kommunista diktatúra idején folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, de ennek ellenére nem hagyta el szülőhelyét és erre biztatott mindenkit. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket. Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
Ugyanebben az évben a Magyarok Világszövetsége budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, s az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek. 1992-ben –„kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért” – Kossuth-díjat kapott. 1995-ben Kisebbségekért-, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten, s Marosvásárhelyen helyezték örök nyugalomra. 2013-ban magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, amelyet felújított emlékházként 2015-ben avattak fel, de emlékét számos emléktábla és szobor is őrzi.
Sütő Andrást szoros barátság fűzte Dobos László felvidéki íróhoz, a Madách Könyvkiadó, később a Madách-Posonium Kft. ügyvezető igazgatójához, aki a Magyarok Világszövetségének társelnöke, Kárpát-medencei alelnöke és régióelnöke is volt a kilencvenes években. A két író ugyanahhoz a nemzedékhez tartozott, mindketten megélték a második világégést, az utána következő kommunista hatalmat és a magyarok jogfosztottságát is. Összekötötte őket a közös ügy, Sütő és Dobos is a magyarság megmaradásáért aggódott és küzdött szinte utolsó lehelletéig. Felvidék.ma

Klaus Amerikában (A múlt hét)
Románia elnöke, Iohannis is elment Amerikába szerencsét próbálni. És úgy néz ki, néhány milliárd dollárért sikerült is megtalálnia. Egy cseh újság (a Hospodářské Noviny) szerint öli is ezért a sárga irigység mind a cseh, mind a lengyel elnököt (Miloš Zemant, illetve Andrzei Dudát), akik remélték, elsőként hívja meg őket a térségből az új amerikai elnök. A magyar miniszterelnököt, Orbán Viktort viszont nem említette az újság, pedig egyetlen volt héthatármezőben, aki az elnökválasztáson neki drukkolt. És Trump győzött is, nem úgy, mint a magyar futballválogatott Andorra ellen, amelynek Orbán szintén szurkolt, de potyára.
Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt vezére Trump győzelme után rögtön meghívatta magát, állítólag beiktatására. Máig homály fedi, mennyibe került a kiruccanás, és hogy ki állta. Most viszont Iohannis látogatása olyan 6 milliárd dollárt kóstál, és bizonyosan mi fogjuk fizetni. Mind az amerikai, mind a román elnöktől szép volt, hogy bokros teendőik és gondjaik közepette országaink érdekében időt tudtak egymásnak szentelni. Ugyanis van bajuk elég. Trumpot rendesen fúrják, például éppen most kellett kirúgnia a Szövetségi Nyomozó Iroda főnökét, mert számára kellemetlen dolgokat szivárogtatott ki. A mi elnökünk távolléte alatt meg éppenséggel kormányválság lógott a levegőben.
Végül is útja jól kezdődött, hiszen Washingtonban az Amerikai Zsidók Fórumán a szervezet legrangosabb kitüntetését kapta, amelyet a demokrácia és a humanista értékek népszerűsítésének jelentős eredményeként adnak állam- és kormányfőknek. A nosztalgia is belejátszhatott a dologba, hiszen Románia sikeres üzletet bonyolított le Izraellel hajdanán, amikor szép summákért és néhány tyúkfarmért eladta zsidó nemzetiségű állampolgárait. Romániában alig maradtak zsidók, így értelemszerűen az antiszemitizmus is jelentős mértékben csökkent. A látogatás során az új amerikai elnök a Fehér Házban fogadta elnökünket, ahol barackot nyomott a fejére és megdicsérte. Trump, amikor nemrég Brüsszelben a NATO-csúcson járt, ismét minden tagállamtól nemzeti bruttó összterméke két százalékát követelte, de azoknak nem nagyon fűlik a foguk több pénz kiköhögésére. Németország mindössze 1,19 százalékát adja, de mi egy mukkanás nélkül hajlandóak vagyunk kifizetni a két százalékot, és abból – több, mint valószínű – amerikai fegyver(rendszere)eket vásárolni. Mint Iohannis is ígérte, a pénzt „Trumppal közösen” akarja elshoppingolni. Majd elmennek valamelyik fegyverboltba, ahol Trump rendel nekünk, és Iohannis fizet. 
Amikor az amerikai elnök Európába látogatott, az uniós tagállamok vezetői még azt sem tudták kiszedni belőle, hogy ha egyetlen államot megtámadnak, akkor érvénybe lép-e az úgynevezett 5. cikkely, amely egymás megvédésére vonatkozik. Washingtonban a látogatás alatt egy román újságírónő kérdésére Trump egyértelműsítette, hogy baj esetén védelmet nyújtanak. Nekünk mindenképp, mert fizetünk, mint a katonatiszt, s a többi országnak még egyszer odasúghat, ha védelmet akarnak, szedjék csak elő a párnahuzatból a NATO elől dugdosott pénzecskéjüket. Jó, hogy van egy ilyen nagy barátunk, akiről máris kevésbé beszélnek rútul televízióink, mint annak előtte, s aki azt is megígérte, hogy tovább támogatja a nálunk dúló korrupció elleni harcot. A találkozó során arról is értesülhettünk, hogy Trump megdicsérte elnökünket a korrupció elleni harcért, valamint a jogállamiság megvédésében kifejtett erőfeszítéseiért. Felszólította kollégáját: „Olyan körülményeket kell teremteni, hogy a kereskedelem virágozzék, és az állampolgároknak jóléte legyen.” És most már egészen megnyugodhatunk, mert elnökünk hallgat rá. Trump azt is üzente: Románia jövője és kapcsolata az Egyesült Államokkal nagyon-nagyon fényes. Egyértelmű, hogy a nagy ember bízik vezetőnkben és Romániában.  A román állampolgárokban viszont úgy tűnik, nem annyira, mert arról nem ejtett szót, hogy esetleg megszüntetnék Romániával szemben a vízumkötelezettséget.
Kuti János Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az RMDSZ nem akar beavatkozni a koalíció belső konfliktusába
Az RMDSZ nem kíván beavatkozni a kormánykoalíció egyik pártján belül kialakult belső konfliktusba, és csak közvetlenül a szavazás előtt dönt arról, hogy megszavazza-e a koalíció pártjai által saját kormányuk leváltására kezdeményezett bizalmatlansági indítványt – jelentette ki szombaton Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Az elnök azt követően nyilatkozott erről a sajtónak, hogy a szövetség operatív döntéshozó szerve, a 33 tagú állandó tanács elemezte a belpolitikai helyzetet. 
MTI Népújság (Marosvásárhely)

Körüludvarolják a szociáldemokraták az RMDSZ-t
Elkezdődtek a tárgyalások az RMDSZ és a PSD-ALDE kormánykoalíció képviselői, illetve az RMDSZ és a kegyvesztetté vált Sorin Grindeanu miniszterelnök között, akitől pártja, a szociáldemokraták, mint ahogy a Tăricanu vezette kisebbik kormánypárt is megvonta politikai támogatását, értesült a Mediafax bizalmas forrásokra hivatkozva. Ma mindkét szociáldemokrata tábor az RMDSZ támogatásáért udvarol a Grindeanu-kormány számára sorsdöntő szerdai szavazás előtt.
Csoma Botond képviselő a Szabadságnak elmondta: az RMDSZ összeállított egy prioritás-listát, ez képezi a tárgyalások alapját. Ezek között a legfontosabb a közigazgatásban való anyanyelvhasználatot szabályozó 215-ös törvény módosítása. Az RMDSZ május végén nyújtotta be a módosító indítványt, amelynek értelmében az anyanyelvhasználati küszöb 20 százalékról 10 százalékra csökkenne, ugyanakkor egy alternatív küszöböt is bevezetnének. Szintén a listán van a nemzeti szimbólumok akadálytalan használata, Március 15-e nemzeti ünnepé nyilvánítása is – tudtuk meg Kolozs megye RMDSZ-es képviselőjétől.
Amint azt szombaton Kelemen Hunor szövetségi elnök a Kolozsváron tartott Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) ülését követően bejelentette: az RMDSZ parlamenti frakciói szerdán, közvetlenül a szavazás előtt döntenek arról, hogyan voksolnak a Grindeanu-kormány ellen saját pártja által beterjesztett bizalmatlansági indítványról, addig is tárgyalni kívánnak a szövetséget megkereső pártokkal, csoportosulásokkal. A szövetség nem tud és nem akar beleavatkozni egyetlenegy párt belső ügyébe sem, helyettük nem tud dönteni, azt viszont kifogásolja, hogy mindehhez a parlamentet, a kormányzást használják – összegzett szombati nyilatkozatában az RMDSZ elnöke reménykedve abban, hogy a PSD-n belüli konfliktust még szerda előtt megoldják házon belül. Erre a jelek szerint egyelőre nem került sor.
Székely Kriszta Szabadság (Kolozsvár)

„Nem sebeket feltépni, megbékélni kellene”
A trianoni kérdéskörnek nem elszakító, hanem összekötő tényezőnek kellene lennie, hiszen ez ugyanúgy a magyarság, mint a románság története – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Murádin János Kristóf történész. A Sapientia adjunktusa szerint amíg a politikusok nem hagynak fel a feszültséggeneráló üzenetekkel, amíg nem alakul ki regionális, „tegyük tisztába a dolgainkat” típusú együttműködés a magyar, román, szlovák történészek között, nem szűnnek a száz éve tartó viták.
Heves pengeváltás alakult ki az elmúlt időszakban magyar és román kormányzati illetékesek között a trianoni évforduló apropóján. Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter szerint itt az ideje, hogy Magyarország szomszédai, Európa vezetői kimondják, elismerjék, és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője. A román külügyminisztérium provokációnak nevezte a kijelentést, Bukarest szerint a budapesti hivatalosságok megkérdőjelezik a világháborúk után Európában kialakult jogrendet. Történészként meglepte, hogy ilyen adok-kapok robban ki a két fél között? – Se történészként, se magánemberként nem lepett meg a dolog. Minden józanul gondolkodó ember előtt valamilyen szinten nyilvánvaló, hogy a centenárium közeledtével fokozottabb lesz a feszültség a térségben, de nemcsak magyar–román viszonylatban, hanem magyar–szlovák vonalon is. Számítani lehetett erre most, amikor az Európai Unió gyengélkedik, az államok bizonytalanok, valahogy eltünedezett a kilencvenes évek bizonyossága, miszerint a nyugati integráció mindent megold, és általánossá vált a létbizonytalanság. Ilyenkor erőteljesen előtérbe tudnak kerülni ezek a traumák, mint amilyen a trianoni is.
Ráadásul még el sem érkeztünk a román egyesülés centenáriumát ünneplő 2018-hoz, amikor az egész évet betöltő megemlékezések közepette bizonyára fokozódik a feszültség. Mire számíthatunk e téren? – Igazság szerint a román egyesülés kapcsán a centenáriumot nem jó évfordulóhoz kötik, hiszen a trianoni békediktátumot – amelyet békeszerződésnek neveznek ugyan, de én békediktátumnak vallom, hiszen a magyar tárgyalófél érdemi szinten nem szólhatott bele a szerződés tartalmába – 1920. június 4-én írták alá. Jogerőre is csak jóval később, 1921. július 31-én emelkedett, amikor a magyar Országgyűlés elfogadta és törvénybe iktatta. Trianonról tehát igazából csak 1920-tól vagy 1921-től beszélhetünk. Az 1918-as év nem Trianonról szól, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia állami összeomlását jelenti, Nagy-Románia létrejötte pedig egy egész folyamat volt, amelynek első lépcsője 1918, amit centenáriumként akarnak ünnepelni jövőre. Ekkor ugyanis a besszarábiai térségnek a bekebelezése, Romániához csatlakozása történt meg, és az is csak azért ilyen hamar, mert 1917-ben a cári orosz állam összeomlott, az új bolsevik vezetés pedig különbékét kötött a központi hatalmakkal, így Romániának lehetősége adódott arra, hogy megszerezze a Pruton túli területeket. De ez még távol áll Trianontól, a nagy román állam létrejöttétől. Tehát végül is hamis dátumon alapszik az egyesülés centenáriuma, amit most ünnepelni fognak, és amelynek bizonyára számos tudományos, népszerűsítő program is része lesz, no meg a politikában is rengeteg visszhangot fog kiváltani. Úgy vélem, felesleges konfliktusokat gerjesztő év lesz a 2018-as centenáriumé, amelyeket el kellene kerülni, az évfordulónak nem ez kellene hogy legyen az üzenete. Olvasva a sajtóban kibontakozott magyar és román külpolitikai vitát, ismét felötlött bennem a gondolat, hogy 1918–2018-nak éppen arról kellene szólnia, ne a régi sebeknek a feltépését, hanem a megbékélést keresse a két nép. Ha már egy százéves évfordulóhoz ragaszkodunk – ami, mint mondtam, igazából legfeljebb három év múlva állja meg a helyét –, végre itt lenne az alkalom, hogy egy pozitívabb, nem pedig egy feszültséggeneráló üzenetre használják fel a mai bizonytalan világban. – Van-e arra esély ön szerint, hogy a jövőben közeledjék magyaroknak és románoknak Trianonhoz, illetve a nagy román egyesüléshez, december elsejéhez való viszonyulása, ezeknek a történelmi momentumoknak a megítélése? – Igazság szerint ennek nagy realitása szerintem nincs. Nemigen lehet ezen változtatni, hiszen ez a két dátum mindkét nép esetében beleivódott a nemzeti öntudatba, Trianon kérdésköre magyar szempontból, illetve a nagy egyesülés témaköre román szempontból egyaránt az identitás részét alkotja. Azt viszont el lehet érni, hogy felesleges, apró szurkálódásokkal ne hergeljék egymást ebben az időszakban, illetőleg hogy a két fél között egyfajta kompromisszumos megállapodás szülessen arról, miszerint az évfordulót valahogy mind a két félnek a nemzeti érzékenységeit figyelembe véve üljék meg. Magyarország, a magyarság számára persze, hogy tragédia, ami történt, ugyanakkor a román fél nem tudja megérteni azt sem, hogy a magyar oldalnak mindenképpen rossz lett volna. Valójában állandóan az a magyar tragédiának a lényege, hogy vagy nagy államként megmarad a történelmi Magyarország, de akkor nem független, mert az osztrák fél vagy bármilyen más hatalmi tényező mellett lesz kénytelen élni, vagy független, de kis állammá válik, viszont nincs meg a nemzeti egysége. Tehát a magyarság számára semmiképpen sem származott kedvező kilépési lehetőség az első világháborúból. Másik negatívuma a román félnek, hogy a politikum gerjeszti ezeket a feszültségeket, holott az egyszerű román ember pontosan tudja, nem várható el a másiktól, a magyar féltől a nagy egyesülés megünneplése, amely mégiscsak az éppen bekövetkezett tragédiát jelenti számára. Minden logikusan gondolkodó, bizonyos kérdésekhez nem rosszindulattal viszonyuló ember belátja, hogy ezt nem lehet ünnepként felfogni magyar szempontból.
Miként lehetne tekintettel lenni a másik nép érzékenységére? Hogyan oszlatható el a gyanakvás, amikor az egyik fél határrevíziós törekvéseket vél felfedezni, a másik pedig folyamatosan igyekszik cáfolni ezeket a vádakat? – A magyar félnek is tanulnia kéne abból, hogy a román érzékenységet nem kéne felesleges politikai nyilatkozatokkal sérteni, bántani. Nyitni kellene a románok felé, előtérbe helyezve a partneri kapcsolatokat, hosszú távon kellene gondolkodni. Ezek a nyilatkozatháborúk mindkét félnek csak rosszat tesznek. A december elsejei román nemzeti ünnepet – ami végül is az erdélyi románságnak volt az akaratnyilvánítása, hogy a román nemzethez tartozzék – , illetve a magyarság számára szomorú trianoni dátumot, az ezzel kapcsolatos érzékenységet egyformán tiszteletben kellene tartania mindkét félnek. Ha a politikum ezeket az érzékenységeket figyelembe véve próbálna regionális, közép-európai centenáriumi megemlékezéssorozatot – szándékosan nem mondtam ünnepséget – tartani, akkor hosszú távon közelíteni lehetne az álláspontokat, a történelemszemléletet. És el lehetne érni egy olyan minimum minimorumot, kompromisszumos megoldást, amelynek köszönhetően kialakulhatna egy békés egymás mellett élés. Mindkét oldalon nagy felelősség hárul a politikumra. A kis közép-európai országok különösen egymásra vannak utalva most, amikor az EU gyengélkedik, továbbá migránsválság, ukrán polgárháború, görög adósságválság és számos egyéb probléma felmerül. A trianoni kérdéskörnek nem elszakító, hanem összekötő tényezőnek kellene lennie, hiszen ez ugyanúgy a magyarság, mint a románság története. Az interpretációknak a közelítése nagyon fontos lenne a jövő szempontjából, és erre tökéletes alkalom lenne a 2018 és 2020 közötti többéves emlékév. Magyarországon éppen most járt le a Gulág-emlékév, a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások majdnem három évig tartó emlékéve, amelynek a programjai éppen a megbékélést, ennek a nehéz történeti kérdésnek a tisztázását szolgálták. Ezt lehetne a trianoni évforduló kapcsán is megtenni, ehhez azonban mindkét fél részéről politikai akaratra van szükség, mert nem a szakma, az értelmiség tud mozdulni, hanem a politikum.
Apropó, szakma: a történészek körében zajlik-e előremutató vita, egyeztetés Trianon, a román egyesülés kérdésében? Különös tekintettel arra, hogy például évtizedek óta létezik magyar–román történész vegyes bizottság, ám eredményekről nemigen hallani. – Léteznek ilyenek, de az az igazság, hogy ezek látszatfórumok. Az a szomorú helyzet, hogy a szakmában sincs kompromisszum. A tudomány nyilvánvalóan nem képes közvetlenül az egész néphez szólni, mint a politika, de a tudománynak, a szakmának is nagyon fontos, hogy kiegyezzen a két fél egymással. Jelenleg nem ez történik, még mindig két párhuzamos történetírás zajlik kisebb-nagyobb kivételekkel: Lucian Boia román, Romsics Ignác, Ormos Mária és mások magyar oldalon, akik megpróbálják több szempontból megvizsgálni ezt a nagyon kényes kérdést. Igazán objektív történetírás nincs, mert az ember az írásába akarva-akaratlanul belecsempész valamelyest a szubjektivitásából, és abban a pillanatban támadási felületet nyújt a másik fél számára. Addig nem lehet összhangról beszélni, ameddig egymás műveiben azt keressük, kinek a politikai nézőpontjait próbálja érvényesíteni az illető történész, és amíg nem arra törekszünk, hogy közös, kompromisszumos történelemképet sikerüljön kialakítani. Pedig nagyon fontos volna, mert a jövő nemzedékei a történelem tekintetében az iskolapadban vagy az egyetemi padsorokban mégiscsak a történészektől, a szakmabeliektől sajátítják el a múlt ismeretét, és ha nem egy megalapozott, közös nézőpont szerint, egységesen oktatott történelemszemléletként veszik át, akkor ez a száz éve tartó vita tovább fog gyűrűzni az újabb történészgenerációk között magyar és román oldalon. – Viszont nem segít az összhang, a közös nézőpont kialakításán Ioan Aurel Popnak, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorának minapi állítása, miszerint úgymond a budapesti kormány által létrehozott románellenes propaganda-főosztályként működik a Magyar Tudományos Akadémia „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoportja. Mi a véleménye az amúgy neves történészként elkönyvelt rektor félig-meddig pontosított kijelentéséről? – Ez egy zsigerileg érkezett visszajelzés, ami szerintem onnan ered, hogy a románság számára például a második bécsi döntés olyan trauma volt, amelyet a mai napig nem tudott feldolgozni. Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése mutatta meg, hogy van visszaút, van lehetőség arra, hogy a nagy román egyesülés visszarendeződjék. Ez a félelem a kommunista történetírásban oly mértékben megjelent és általánossá vált a második világháború után, hogy a dák–román nemzeti mítosz is a mostani határrendszernek a megőrzését szolgálta. A mostanihoz hasonló reakciókat vált ki bármilyen kihívás, impulzus, ami arra késztethet román történészeket, hogy egy esetleges visszarendeződés veszélyét lássák. Szerintem az amúgy híres, nagy kaliberű történésznek számító Ioan Aurel Pop sem gondolta át a mondandóját, hanem zsigerileg reagált, ami nyilván az ő szocializációs időszakából, történészi formálódási korából eredő reakciókból táplálkozott, később pedig helyesbített is. Látni kell azt is, hogy a román politikumnak olyan elvárásai vannak, miszerint az ilyen funkcióban lévő embereknek éreztetniük kell, hogy figyelik ezt a kérdést, a sértésnek vélt jelenségeket, és érzékenyen érinti őket a nemzeti tudat sértése. Ettől függetlenül nem kellett volna így reagálnia, hiszen nem kormányzati testületről van szó, a „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoport eredeti célja éppen az, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, hiszen még magyar oldalon sincs összhang. Ne feledjük, a magyar történészek között is kettős megítélése van a korszaknak. Egyik oldalon ott van a balos megítélés, miszerint a tanácsköztársaság bukása tulajdonképpen utat nyitott a Trianonhoz vezető ösvényen, a másik oldal pedig azt mondja, maga a tanácsköztársaság és annak a vezetői a felelősek azért, mert Trianon olyan lett, amilyen.
Trianon: „kéne végre egy közös terv” A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. 
A Lendület-csoportnak éppen az lenne a feladata, hogy egységes, letisztult, a történeti valósághoz minél inkább közelítő képet alkosson. Igen ám, de amint magyar történészek tudatosan, csoportba szerveződve kutatni kezdik Trianon kérdését, az a környező országokban – köztük Romániában - rögtön gyanakvást, félelmet vált ki, már csak a második bécsi döntés emléke miatt is.
Pedig attól függetlenül, hogy százéves évfordulót ülünk-e vagy sem, igazából a magyar és a román oldal számára egyaránt időszerű a kérdés, hiszen a trianoni problematika lényegében a mai napig nincs letisztázva. A magyar állam, a magyarság számára három olyan történelmi trauma van a 20. században, amin nem tudta túltenni magát, és nem sikerült tisztáznia: a trianoni békediktátum, az újabb, 1947-es párizsi békediktátum (mondhatni a második Trianon), valamint az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése.
Ezek a történelmi pillanatok nemcsak a mai magyar államra vonatkoztak, hanem az egész régióra kihatottak, éppen ezért ameddig ezekben nincs letisztult álláspont, és nem alakul ki közös regionális, „tegyük tisztába a dolgainkat” típusú együttműködés a román, szlovák, szerb, ukrán történész kollégákkal, addig ezek az évfordulók csak problémákat fognak okozni.
Murádin János Kristóf
Történész, egyetemi oktató, Marosvásárhelyen született 1980. november elsején. A kolozsvári BBTE történelem szakán jelenkoros szakosodással végzett, ugyanott mesteri, majd 2010-ben a történelemtudományok terén doktori fokozatot szerzett. 2008-tól a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Kara jogtudományi és európai tanulmányok tanszékének főállású oktatója adjunktusi beosztásban, a kolozsvári kar kancellárja. Kutatási területei: erdélyi magyar civilek deportálása a Szovjetunióba 1944 őszén, az 1944-es frontátvonulás Kolozsváron, magyar kultúrintézmények Erdélyben 1944 és 1948 között, magyar–román kapcsolatok a 20. század első felében.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)