Nyilatkozat a FUEN kolozsvári kongresszusa kapcsán
Az Európai Unió lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségek, valamint a Románia népességének szintén közel tíz százalékát képező etnikai kisebbségek közösségében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács örömmel üdvözli az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) most véget ért 62. kongresszusát, nagyra értékelve annak áldásait és eredményeit.
A jeles esemény kapcsán a következőket tartjuk még szükségesnek elmondani.
1. Kolozsvár volt magyar alpolgármestere köszöntőbeszédében azt állította, hogy a FUEN most először tartotta kongresszusát Erdélyben. A valóság azonban az, hogy az európai kisebbségek ernyőszervezete már 1996 májusában a Romániához került magyar területek Erdélynek nevezett részén, nevezetesen Temesváron rendezte meg – akkori – 41. kongresszusát.
2. A mostani kongresszuson méltó megemlékeznünk Szőcs Géza volt RMDSZ-főtitkár, Pillich László, az RMDSZ volt FUEN-küldötte, valamint Eva Maria Barki ausztriai jogvédő azon érdeméről, hogy kiemelkedő szerepet játszottak magyar közképviseleti és érdekvédelmi szervezetünknek a FUEN rendes tagjai közé való felvételében.
3. A FUEN mostani vezetősége iránti köszönet mellett utóbb is hálás köszönettel kell visszagondolnunk Christoph Pan dél-tiroli professzorra, a kisebbségi autonómia élharcosára, a FUEN akkori elnökére, akinek döntő szerepe volt abban, hogy az erdélyi magyar közösség hathatós támogatása céljából mi lehettünk a házigazdái a maga nemében páratlan és előzmény nélküli temesvári rendezvénynek.
4. Az RMDSZ elnöke kolozsvári beszédében a kemény hangú igazmondás hevületével állapította meg, hogy „a NATO-, majd az EU-csatlakozás idején tapasztalt kisebbségbarát román intézkedések kora lejárt, és elkezdődött egy visszarendeződési folyamat”. Sajnálattal érzékeljük, hogy az RMDSZ elöljárójának 21 évre volt szüksége ahhoz, hogy végre ráébredjen a romániai kommunista és nacionalista visszarendeződés mindennapi és folyamatos valóságára, amelyben közel három évtizede élnünk adatik. Feltehetően a neptuni paktum bukaresti optikája téveszti meg romániai politikusunkat.
Végezetre jó vagy rossz mementóként hívom fel a figyelmet arra, hogy 1996-ban és most, az Úrnak 2017. esztendejében is ugyanaz a Teodor Meleșcanu tölti be a román kormány külügyminiszteri tisztségét.
Apropó: visszarendeződés. Az RMDSZ zilahi kongresszusán az önelégült tapsviharok közegében bizarr látvány volt a szervezet elnökének jobb és baloldalán együtt látni Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettest, valamint Liviu Dragnea román szocialista pártelnököt, a mi elnökünk „bizalmasát”.
Mindettől függetlenül, a román országféltő politikusokat Christoph Pan szavaival nyugtathatjuk meg: „Az autonómia az elszakadás legjobb ellenszere.”
Tőkés László, az EMNT elnöke, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Tőkés méltatja és helyre teszi a FUEN-kongresszust
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke nyilatkozatot juttatott el a sajtóhoz a FUEN 62. kongresszusa kapcsán, amely tegnap ért véget Kolozsvárott. Alább olvasható.
Az Európai Unió lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségek, valamint a Románia népességének szintén közel tíz százalékát képező etnikai kisebbségek közösségében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács örömmel üdvözli az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) most véget ért 62. kongresszusát, nagyra értékelve annak áldásait és eredményeit.
A jeles esemény kapcsán a következőket tartjuk még szükségesnek elmondani.
1. Kolozsvár volt magyar alpolgármestere köszöntőbeszédében azt állította, hogy a FUEN most először tartotta kongresszusát Erdélyben. A valóság azonban az, hogy az európai kisebbségek ernyőszervezete már 1996 májusában a Romániához került magyar területek Erdélynek nevezett részén, nevezetesen Temesváron rendezte meg – akkori – 41. kongresszusát.
2. A mostani kongresszuson méltó megemlékeznünk Szőcs Géza volt RMDSZ-főtitkár, Pillich László, az RMDSZ volt FUEN-küldötte, valamint Eva Maria Barki ausztriai jogvédő azon érdeméről, hogy kiemelkedő szerepet játszottak magyar közképviseleti és érdekvédelmi szervezetünknek a FUEN rendes tagjai közé való felvételében.
3. A FUEN mostani vezetősége iránti köszönet mellett utóbb is hálás köszönettel kell visszagondolnunk Christoph Pan dél-tiroli professzorra, a kisebbségi autonómia élharcosára, a FUEN akkori elnökére, akinek döntő szerepe volt abban, hogy az erdélyi magyar közösség hathatós támogatása céljából mi lehettünk a házigazdái a maga nemében páratlan és előzmény nélküli temesvári rendezvénynek.
4. Az RMDSZ elnöke kolozsvári beszédében a kemény hangú igazmondás hevületével állapította meg, hogy „a NATO-, majd az EU-csatlakozás idején tapasztalt kisebbségbarát román intézkedések kora lejárt, és elkezdődött egy visszarendeződési folyamat”. Sajnálattal érzékeljük, hogy az RMDSZ elöljárójának 21 évre volt szüksége ahhoz, hogy végre ráébredjen a romániai kommunista és nacionalista visszarendeződés mindennapi és folyamatos valóságára, amelyben közel három évtizede élnünk adatik. Feltehetően a neptuni paktum bukaresti optikája téveszti meg romániai politikusunkat.
A jelen nyilatkozathoz mellékelem 1996. május 16-án elmondott temesvári beszédemet – egyebek mellett – a visszarendeződés tárgyában.
Végezetre jó vagy rossz mementóként hívom fel a figyelmet arra, hogy 1996-ban és most, az Úrnak 2017. esztendejében is ugyanaz a Teodor Meleșcanu tölti be a román kormány külügyminiszteri tisztségét.
Apropó: visszarendeződés. Az RMDSZ zilahi kongresszusán az önelégült tapsviharok közegében bizarr látvány volt a szervezet elnökének jobb és baloldalán együtt látni Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettest, valamint Liviu Dragnea román szocialista pártelnököt, a mi elnökünk „bizalmasát”.
Mindettől függetlenül, a román országféltő politikusokat Christoph Pan szavaival nyugtathatjuk meg: „Az autonómia az elszakadás legjobb ellenszere.” itthon.ma/erdelyorszag

Felszentelték a világ magyarságának harangját
A VII. Magyar Világtalálkozó zárónapján a dómban tartott ünnepi szentmisén Gyulay Endre nyugalmazott szeged-csanádi megyés püspök szentelte fel a világ magyarságának összefogását jelképező harangot, amely délben meg is kondult az alsóvárosi Nemzeti Emlékkertben. A harangot a Szegedi Hagyományőrző és Városkép-védő Egyesület elnökének, vitéz Szilágyi Árpádnak az ötlete nyomán készíttették adományokból, hangja a világ magyarság szívéhez szól, azt üzeni: haza csak egy van.
„Bár templomban szoktuk elhelyezni a harangokat, hogy a híveket hívják, de ez a harang, ami a Földmíves utcába, a Nemzeti Emlékkertbe kerül, egybegyűjtést kíván jelképezni, egybegyűjteni a magyarságot, egy akaratban, egy szeretetben, egy segítőkészségben. Istenünk, a parancsod az szolgádnak, Mózesnek, hogy készítsenek harsonákat, amelyekkel imára hívják össze népedet, áldozat bemutató papjaid köré. Kérünk, szent lelked erejével szenteld meg ezt a harangot, amelyet dicsőségedre az egyház használatára öntöttek, hogy kondulásával az örök értékre figyelmeztesse híveidet. Add, hogy valahányszor megszólal, növekedjék híveidben a hit, erősödjék a remény és tökéletesebb legyen a szeretet” – fogalmazott az ünnepi szentmise elején Gyulay Endre nyugalmazott megyés püspök, majd krizmával szentelte fel Isten dicsőségére és a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. A VII. Magyar Világtalálkozó zárónapján a Szegedi Hagyományőrző és Városkép-védő Egyesület elnökének, vitéz Szilágyi Árpádnak alsóvárosi Nemzeti Emlékkertjében Szaplonczay Miklós görögkatolikus parókus áldotta meg a harangot, amely délben meg is kondult.
Vitéz Szilágyi Árpád portálunknak elmondta, 2005-ben adták kis az Ausztrália és Új-Zéland magyar világa című könyvet, amelybe Tanka László, a Panoráma Világklub alapítója és a Magyar Világtalálkozó elnöke „Ha megkondulnak a harangok” címmel osztotta meg gondolatait. Ebben az alsóvárosi születésű, később Ausztráliába került Hódi Margitról ír, aki egy interjúban beszélt arról, hogy a hazaszeretet szó hallatán mindig a szegedi dóm harangja idéződik föl benne. Azt mondta, amikor megkondulnak a harangok, mindig gondoljunk arra, hogy összeköt minden magyar szívet bárhol is élünk a világban. És arra figyelmeztet bennünket: haza csak egy van. V. Szilágyi Árpád elmondta, a Magyar Világtalálkozóknak minden évben van egy maradandó emléke, innen jött a városvédő polgár ötlete, hogy a Nemzeti Emlékkertbe állítsanak egy harangot, ami a világ magyarságé, s amikor megszólal, minden magyar szívéhez szóljon, s érezze azt a nemzeti összefogást, amire szükség lenne ebben az országban. Az ünnepségen hangsúlyozta, a harang nem az övé, hanem a közösségé, minden magyaré, s azt szeretné, hogy a Nemzeti Emlékkert egy igazi oázis legyen, ahova bárki betérhet. Azt is elmondta, hogy ezentúl minden egyházi és nemzeti ünnepen meg fog szólalni a harang, és azt is szeretné, ha Bálint Sándor boldoggá avatása lezárul, és szentek sorába emelik, akkor azon a napon minden egyes órában konduljon meg.
A Panoráma Világklub alapítójától és a Magyar Világtalálkozó elnökétől, Tanka Lászlótól megtudtuk, minden Magyar Világtalálkozónak van egy maradandó emlékműve, amellyel jelet szeretnének hagyni, hogy ez a határtalan értékeinkért életre hívott találkozó megvalósult. Készült már egy fa szobor is erdélyi mesterember keze nyomán, majd egy másik évben 20 fafaragó készítette el az összefogás kapuját, 2013-ban pedig egy monumentális festmény, a Világok virága készült el, s ebben a sorba illik be a felszentelt harang, amely a VII. Magyar Világtalálkozó zárónapján kondult meg először. „Amikor vitéz Szilágyi Árpád megkeresett a harangszentelés ötletével, és hogy a kertjébe legyen elhelyezve, először elgondolkodtam, hiszen templomokba szoktak harangot állítani, de ő egy igazi patrióta, aki egész életét arra áldozta, hogy köztéri szobrokkal gazdagodjon a környezete. Itt van ez az életmű, és mi úgy gondoltuk, hogy a világ magyarságának az összefogását a legjobban az jelképezi, ha itt állítjuk fel” – mondta el a SZEGEDma.hu-nak Tanka László.
Kakas Béla, a Csongrád megyei közgyűlés elnöke emlékeztetett, a keresztény ember életének része a harang, az ég és a föld között lebegve egy isteni kinyilatkoztatás szimbóluma. Imára szólít, de ő kísér el minket utolsó utunkon, vész esetén pedig a félrevert harang ad tájékoztatást. „Ez a harang egy üzenet, a magyarság egységét szimbolizálja, felszólít arra, hogy mi egyek vagyunk, egy célért küzdünk a jövőnkért” – fogalmazott. Hozzátette, ez a harang nemcsak hagyományt teremt, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy a Nemzeti Emlékkert igazi zarándokhellyé váljon. Juhász Tünde kormánymegbízott arról beszélt, hogy vitéz Szilágyi Árpád saját szülőházának adott olyan szerepet, hogy egyszerre őrzi benne az alsóvárosi hagyományt és a magyar nemzet történelmének, kultúrájának művészi kivitelezésű szimbólumait. „Most a világ magyarságának harangjával egy zengő szoborral gazdagodik ez az emlékkert. A harang szakrális tárgyként közvetít ég és föld között, hirdetője Isten kinyilatkozásainak. Ez a harang nemcsak ég és föld, hanem magyar és magyar között is közvetít, hirdeti együvé tartozásunkat. Ha ez a harang megkondult, minden magyarért szól, legyen bárhol a világon” – fogalmazott Juhász Tünde.
Az ünnepségre saját verssel készült ifj. Szilágyi Árpád, a Harangszentelő című költeményben utolsó versszaka eképpen szól:
„A nagyvilágon itt leled honod,
Ha két kezed most összekulcsolod
És elmondasz egy szentelő imát:
Isten áldd e harang hazahívó szavát!”
Kovács Péter / promenad.hu/cikk

Anyaországi orvosok Székelyföldön (Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat)
Mintegy hatezer vizsgálatot végeztek a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) önkéntes orvosai május 14. és 21. között Erdélyben, várhatóan harminc gyermeket Magyarországon műtenek meg vagy egyéb kezelést végeznek rajtuk – mondta el Edvi Péter, az NGYSZ elnöke. A Magyarországra vitt gyermekek 90 százalékánál műtétre, 10 százalékánál egyéb kezelésre, komoly technikai hátteret igénylő további vizsgálatokra, gyógyszerbeállításra lesz szükség.
Néhány gyermeknek a szakorvosok szemüveget írtak fel, amelyet a rászorulóknak a szolgálat vásárol meg. A fogorvosoknak mintegy száz fogat kellett kihúzniuk, a nőgyógyászati kamion orvosai pedig a gyerekek mellett felnőtteket is vizsgáltak, tanácsot adtak, szűréseket végeztek. Több olyan orvosuk van, aki már több mint húsz éve rendszeresen a csapattal tart. „Lelkes, összetartó csoport, segíteni akarnak, és mindezt jó szívvel teszik” – hangsúlyozta az elnök. Két napig tartózkodtak Csángóföldön, amely szétszórt vidék, az első és az utolsó falu között mintegy 200 kilométer van. Éppen ezért fontos többek között a nemrégiben elkészült lábnyiki tábor, amely lehetőséget teremt a találkozásra, hagyományőrző és más nyári táborok megrendezésére. Ide tartozik a magyarfalusi ház is, amelynek megépülését a magyar kormány 40 millió forinttal támogatta. Magyarfalu az egyik legtávolabbi település, csak magyarok lakják. A támogatás segítségével – a tervek szerint jövő tavasztól – létrejöhet egy épület, ahova a gyerekek magyarórára tudnak járni, otthont adhat az óvodának, különböző foglalkozásoknak. A bizottság tagjai május 17-én csatlakoztak az orvoscsoporthoz, ekkor a Csíkszentmártoni Korai Fejlesztő és Rehabilitációs Központba látogattak el, és a Hargita megyei orvosokkal, szakszemélyzettel és a megye vezetőivel folytattak megbeszélést. Megegyeztek arról, hogy a központ medencéjét alkalmassá teszik a beteg gyerekek terápiájára. Mivel Hargita megye önkormányzata és a megyei kórház vállalta, hogy elvégzi a gyógymedence gépészetének teljes felújítását, az NGYSZ magára vállalta, hogy ősztől fedezi annak a hat helyi szakembernek a bérköltségét, akik a medence működtetését biztosítják. Háromkúton a gyerekek vizsgálata mellett megtekintették az új iskolát, amelyet a magyar állam, az NGYSZ és egy egri közösség segítségével építettek helyi szakemberek. A három éve leégett iskola helyére három tantermes épületet emeltek. Az NGYSZ önkéntes orvosai évente kétszer utaznak Hargita megyébe, ahol a megyei kórházban, iskolákban, óvodákban és egyéb gyermekintézményekben szűrik, vizsgálják és gyógykezelik a beteg gyermekeket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elsőáldozás útravalója: élj bölcsen, bátran, mértékletesen és igazságosan
A szó szoros értelmében örömvasárnapra ébredt május 21-én 47 kolozsvári és szászfenesi gyermek, amit nem csak a gyönyörű idő okozott, hanem elsősorban az a felejthetetlen lelki töltet, amellyel e napon gazdagodtak: szüleikkel, nagyszüleikkel és rokonaikkal, kispajtásaikkal együtt azért töltötték meg a kolozsvári Szent Mihály és a Szent Péter, valamint a Mindenszentek tiszteletére szentelt szászfenesi templomot, hogy első szentáldozáshoz járuljanak.
A Szent Mihály egyházközség ifjú tagjai közül most harmincketten voltak elsőáldozók, őket Kovács Sándor főesperes-plébános irányításával Veres Stelian lelkész, Geréd István kántor-karnagy, György Noémi hitoktató és társai készítette fel a nagy napra. A Szent Péter egyházközségben 11 gyermek volt az egyházi ünnepség főszereplője, Takó István plébános és Mureşan Mária kántor irányításával, míg Szászfenesen a négy elsőáldozót Szőcs Béla plébános és Chinda Péter kántor készítette fel.
A Szent Mihály-templomban az ünnepélyes liturgia kezdetén a szülők meghatódottan áldásukat adták gyermekeikre: „Istenem, minden ajándék és öröm osztogatója! Gyermekem elsőáldozásának boldog órájában megköszönöm Neked, hogy engem szülői örömben részesítettél. Tőled kaptam azt a jogot, hogy gondozzam és neveljem. Engedd, hogy most ünnepélyesen oltalmadba ajánljam őt. Istenem, te tanítsd gyermekemet igaz szeretetre. Őrizd meg őt tiszta szívű, jó embernek. Segítsd, hogy Szent Fiadhoz, Jézushoz hasonlóan növekedjen korban és bölcsességben előtted és az emberek előtt. Kérlek, tedd boldoggá most és örökre. Segítsd, hogy mindig választott gyermeked legyen Szent Fiad, Jézus Krisztus által. Ámen.”
A gyermekek szóban és énekben külön-külön és együtt is hangot adtak hitüknek és örömüknek. Szent László évében vagyunk, azért elsőáldozásunk mottója: élj bölcsen, bátran, mértékletesen és igazságosan. Jézus, aki ezen erények legfőbb példaképe vagy, köszönjük, hogy összegyűjtöttél bennünket a Veled való találkozásra – mondták.
Az ünnepi szentmise főcelebránsa Kovács Sándor szentbeszédében hangsúlyozta: örömmel gyűltünk össze, mert ezek a gyermekek felvételt nyernek Urunk, Jézus Krisztus oltárközösségébe. A kenyér és bor színében Isten kinyilvánítja végtelen szeretetét nekik, akik már nagyon várták ezt a boldog találkozást. Keresztény életünkben az erények gyakorlása által jutunk el a krisztusarcúságra, és ezek megtartó ereje segít megmaradni az Atya szeretetében. Legyetek mindig készen arra, hogy mindenkinek válaszolni tudjatok, aki kérdezi, mi az alapja reményeteknek. De ezt szelíden, tiszteletteljesen és jó lelkiismerettel tegyétek – mondta a főcelebráns.
A prédikáció után került sor a keresztségi fogadalom megújítására, melynek bevezetőjében a főcelebráns tudatosította a gyermekekkel: keresztségük óta az Anyaszentegyház közösségébe tartoznak. „Valamikor szüleitek hoztak el benneteket a templomba, hogy a keresztség által Isten gyermekei legyetek. Akkor ők vallották meg hitüket és erre a hitre kereszteltünk meg titeket. Azóta sokat törődtek veletek, gondoskodtak rólatok, tanítottak minden szépre és jóra. Most eljött ez a szent nap, amikor már saját magatok jöttetek ide, hogy találkozzatok Jézus Krisztussal, a mi Istenünkkel a szentáldozásban. Ez a találkozás őszinte, szerető hitet kíván tőletek. Ezért újítsuk meg a keresztségi fogadalmunkat, ti immár saját szavaitokkal és elhatározásotokkal.”
A liturgia felajánlási részében mindhárom templomban a gyermekek vitték az oltárhoz az adományokat: a virágokat, az égő gyertyát, a kenyeret, a bort – jelezve, hogy az elsőáldozás után ők is környezetük fényeivé válnak s hogy az emberi munka gyümölcse a szeretet és az öröm jelképe. Majd az első szentáldozásukat követően, örömtől csillogó arccal énekelték: Irgalmas Istennek csodálatos volta, kenyérnek színében, magát nekünk adta. Maradj nálam Jézus, szeretlek én Téged, te taníts, te nevelj, add meg segítséged!
Az elsőáldozók szép, tisztán előadott énekeit és értelmes felolvasását hallva, megerősödött bennünk az a meggyőződés, hogy személyükben és szeretteikben van a keresztény jövőnk biztonsága. Ezt átérezve a jelenlevő hívek meghatódva imádkoztak értük, életútjukért.
Fodor György / Szabadság (Kolozsvár)

Diaszpóra
A magyar többségű településeken élők mintha nem vennének tudomást arról, hogy miként, milyen körülmények között élnek, milyen áldozatok révén élhetik meg magyarságukat a számbeli kisebbségben élő nemzettársaik. Elképzelhetetlen számukra, hogy a magyar nyelv mint kommunikációs eszköz a közterekről a templom és az iskola falai közé szorul vissza, egyre kevesebb az a hivatal, bolt, vendéglátóhely – a nyelvhasználat megannyi tere –, ahol magyar nyelven tudna érvényesülni, ügyeit intézni, bevásárolni vagy enni-innivalót kérni. S nem feltétlenül amiatt, mert a román többség elutasító vagy rosszindulatú volna, hanem mert számbeli kisebbségéből fakadóan egyre kevesebb hivatalnokot, bolti eladót, vendéglátó-egységbeli alkalmazottat tud kitermelni magából a közösség. Pedig ilyen közösségek tőlünk karnyújtásnyi távolságra is élnek, nem kell értük a nagyvárosi szórványokba – Brassóba, Kolozsvárra, Temesvárra – vagy a mezőségi falvakba menni. Tanulságos beszélgetésen vehettem részt a hét végén Maroshévízen: helyi értelmiségiek – köztük a római katolikus és a református lelkész, valamint a magyar iskola igazgatója – hazai és magyarországi politikai döntéshozókat, szórványügyekben jártas, elkötelezett és egyházukban a témában illetékes tisztségeket betöltő lelkészeket, jó tapasztalatokról beszámoló pedagógusokat ültettek egy asztalhoz, hogy ki-ki elmondja véleményét a kérdésben és vázolja a megoldásokra vonatkozó elképzeléseit. Az elhangzott számokból az derült ki, hogy a Székelyföldre jellemző elvándorlási hullám – ami elsősorban a fiatalok körében dívik – rátevődik a gazdasági szempontból peremvidéknek számító térségre jellemző kilátástalanságra, kiúttalanság-érzetre, s együttes hatásként a közösség gyors fogyását eredményezte. Röpke tíz év alatt a hévízi magyar közösség egyharmadával csökkent – 3000 főről 2000-re –, s bár a helyi román közösséget is sújtotta a fogyatkozás, a magyarok elvándorlásának mértéke nagyobb volt, így a magyar közösség számaránya is a város lakosságának egynegyedéről egyötödrészére apadt. Még egy kicsi, s már a nyelvi jogokat szavatoló 20 százalékos küszöb alá kerül a magyarság számaránya. Nem veszünk erről tudomást, minthogy arról sem, hogy a Székelyföld városaiban is rohamosan csökken számarányunk. Pedig csak figyelni kellene egy kicsit arra is, hogy mi történik körülöttünk, a szomszédunkban – ha már nem vagyunk hajlandóak szemünket a szórványvidékekre, azok gondjaira, küzdelmeire vetni, ha már nem veszünk tudomást arról, hogy miként változott meg a délvidéki, felvidéki, korábban magyar többségű települések etnikai összetétele. Pedig észre kellene vennünk és tudatunkba vésnünk, hogy ami Marosvásárhelyen, Maros megye mezőségi részén történt, történik, hamarosan nálunk is bekövetkezik. Nem egy településen már eltemették az utolsó magyart, nincs már kinek szóljon az évszázados templom harangja, üresen tátong a visszaszolgáltatott iskolaépület. Tehát ne hagyjon hidegen senkit a szórványtelepülések kiürülése, ugyanis ezek a települések mintegy lakmuszként mutatják, mi vár önelégültségbe, érdektelenségbe és a magyarországi kereskedelmi adók sorozatainak álomvilágába merült közösségeinkre. De egyelőre azt tapasztalni, hogy a magyar többségű településeken élők mintha nem vennének tudomást arról, hogy miként, milyen körülmények között élnek, milyen áldozatok révén élhetik meg magyarságukat a számbeli kisebbségben élő nemzettársaik.
Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Melyik út vezet itt Budára?
Az RMDSZ elmúlt huszonhét évét figyelemmel kísérve egyre inkább erősödhet az a benyomás, hogy ez egy magyar nyelven úgy-ahogy beszélő alibi párt, amelynek legkisebb gondja az, hogy a romániai magyarok megmaradjanak, netán gyarapodjanak lélekszámban, magyarságban, gazdasági erőben. Ezt a benyomást sokszor nem is a politikai szempontból fontosnak mondott események, hanem látszólag jelentéktelen, de sokatmondó történések erősítették.
zt már megszokhattuk, hogy az RMDSZ kommunikációjában az autonómia többnyire csak választási kampány során kerül elő, majd a kampány végeztével igyekeznek minél hamarabb megfeledkezni róla. Az autonómia, mely az európai tapasztalatok szerint egy kisebbségben élő nemzeti közösség megmaradásának, gyarapodásának egyetlen valódi békés útja (a népszavazásos területi revízión kívül), valahogy sosem időszerű a magát érdekvédelmi szövetségként aposztrofáló szervezet háza táján. Azt, hogy ez miért van így lehet találgatni. A legnépszerűbb válasz erre a kérdésre általában az szokott lenni, hogy az RMDSZ nem akarja veszélyeztetni gyümölcsöző kapcsolatait a román politikummal, ezért sem hozakodik elő a parlamentben holmi autonómiázással.
Autonómia helyett persze kínál nekünk az RMDSZ mást: kötelező női kvótát a politikában, a homoszexuálisok jogainak kiterjesztésén keresztül a hagyományos családkép rombolását, a kultúrában tinglitangli majálisokat, falunapokat és a kutyát sem érdeklő öntömjénező konferenciákat. Van ugyanakkor válaszuk azoknak is, akik holmi nemzetiségi, kisebbségi jogokat kérnek számon az érdekképviseleten: óriási hírverés mellett győzelemként tálalják, hogy sikerült elfogadtatni a magyar nyelvhasználatot a kórházakban (papíron), miközben az általuk uralt önkormányzatokban sem képesek a már meglevő jogokat betartatni, azokkal élni. Aláírásgyűjtést kínálnak az erdélyi magyarnak, mondván majd a FUEN és az Európai Unió megoldja azt, amire ők képtelenek voltak.
Az RMDSZ a közösség valós igényeire adott valós válaszok helyett hosszan sorolhatja, mibe bukott bele, illetve melyek azok az ügyek, melyekbe bele sem vágott, némi hangzatos szócséplést leszámítva. A vásárhelyi katolikus líceum ügye, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli harcok, a székely és magyar jelképek üldöztetése, a mai napig vissza nem szolgáltatott ingatlanok problémája ékesebben beszél minden pártprogramnál, választási ígéretnél és elnöki expozénál.
Nem hátrálunk meg – mondják ők, illetve hazudják, hiszen naponta meghátrálnak egészen kicsiny, de jelképes erejű dolgokban is. Az, hogy Kelemen Hunor a saját pártja kongresszusán nem énekli a magyar himnuszt, vegytiszta meghátrálás, mint ahogyan az is meghunyászkodás, hogy Nagyszalontán az első román soviniszta acsarkodásra azonnal átfestették egy játszótér oszlopait, nehogy véletlenül a magyar lobogó színei akár ebben a formában is bárkinek bántsák a szemét. Itt már nem a meghátrálás ténye a kérdés, hanem az, hogy a hátrálásból ki lehet-e jönni, és ha igen, hogyan, merre? Melyik út vezet itt Budára? Mert amit alternatívaként kínál az RMDSZ, az nem más, mint a nyugaton éppen bukófélben levő liberalizmus, az pedig az erdélyi magyarság számára egy sehová sem vezető zsákutca.
Barta Béla / http://itthon.ma/szerintunk

Megbénult a rendszer
Az utóbbi napok kibertámadásai óta nem működik az üzleti környezetért, kereskedelemért és vállalkozásért felelős minisztérium informatikai rendszere – írja a Mediafax. Leállt a digitális kommunikáció az üzleti szférával – jelentette ki Mihai Ionescu, az Exportőrök és Importőrök Egyesületének főtitkára. Ionescu a Mediafaxnak azt nyilatkozta, ismét megpróbálta elérni a tárca speciális programjait, sikertelenül. Egyik sem működik, még emailt sem tudnak küldeni a minisztériumnak – mondta. Az információt minisztériumbéli források is megerősítették azzal a kiegészítéssel, hogy a rendszer részlegesen működik, és eltart még, amíg teljesen be tudják indítani. A minisztérium több finanszírozási programot is meghirdetett a vállalkozói szféra számára, például a Start Up Nationt, ahová kizárólag online lehet pályázni. (Főtér)
NÖVEKVŐ PESSZIMIZMUS. A romániaiak háromnegyede úgy gondolja, az ország rossz irányba tart – derül ki a Közpolitikai Intézet felméréséből, amelyet hétfőn ismertettek. Az elsősorban az érdekkonfliktusokhoz való viszonyulást vizsgáló felmérésben mindössze 20 százalék mondta azt, hogy jó irányba tart az ország. Ahhoz, hogy „jobban menjenek a dolgok”, a következők megoldását tartották prioritásnak a megkérdezettek: korrupció (72 százalék), munkahelyek hiánya (64 százalék), szegénység (62 százalék), alacsony jövedelmek (54 százalék), a közpénzek ellopásának problémája (54 százalék), az egészségügy problémái (46 százalék). A felmérésben résztvevők fele mondta azt, hogy érdekli vagy nagyon érdekli az érdekkonfliktus problémája. A válaszadók 78 százaléka tartotta korrupciónak az érdekkonfliktust, 48 százaléka úgy határozta ezt meg, mint a köztisztviselő személyes érdekei és a közérdek közötti konfliktus, 16–16 százalék, hogy az egyes köztisztviselők érdekei közötti, valamint egy köztisztviselő személyes érdekei közötti konfliktus. A válaszadók 86 százaléka mondta azt, hogy nem szavazna olyan polgármesterjelöltre, aki ellen érdekkonfliktus gyanúja miatt folyik vizsgálat, 43 százalék szerint az érdekkonfliktusba keveredett személynek le kell mondania tisztségéről, 36 százalék szerint pedig bíróság elé kell állítani. Transindex; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutatták a Kölcsey Egyesület újabb kötetét
Csiky Gergely írói életműve
Méltó környezetben, a Csiky Gergely Főgimnáziumban mutatták be hétfőn délután a Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 36. kötetét. Nem véletlenül választották az iskolát helyszínként, hiszen a kötet a tanintézmény névadójának, a magyar dráma- és színműirodalom jelentős képviselőjének, Csiky Gergelynek az életművét ismerteti egy teljesen új, mindenki számára érthető megvilágításban. Földesdy Gabriella Csiky Gergely írói életműve c. könyvét kisszámú közönség előtt mutatták be, a szerzőről Berecz Gábor, a Kölcsey titkára mondott néhány szót, a kötetet Ruja Ildikó, az iskola tanára méltatta.
A könyv szerzője egyébként az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett magyar–könyvtár szakon, 2005 óta tagja a Madách Irodalmi Társaságnak, ahol évente kétszer tart előadást Madách Imréhez kapcsolódó témakörökben. A hölgy tanár és színháztörténész, jelen kötete arról a Csiky Gergelyről szól, aki drámaíróként vált híressé. Az írónő 21. századi szemlélettel közelít Csiky Gergely műveihez, „keresve bennük mindazt, ami egy mai ember számára vonzó, érdekes, különleges lehet” – írja Berecz Gábor az előszóban.
A könnyen forgatható kötet, inkább összefoglaló, ismeretterjesztő értékelés, mint tudományos értekezés, mellyel Csiky Gergely születésének 175. és halálának 125. évfordulójára szeretnének emlékezni.
Ruja Ildikó beszédében emlékeztette a közönséget, hogy Csiky Gergely sokféle szállal kötődik régiónkhoz, majd elmondta: a könyv tartogat meglepetéseket azok számára, akik Csikyt csak a színpadról ismerik. (49 évéből 15-öt töltött írással és egész életében vonzotta a prózaírás.) A drámai alkotások és prózai művek bemutatásán túl a könyv felvázolja Csiky színháztörténeti munkásságának hátterét is, ami fontos ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk hagyatékát. „A színház szerelmeseinek kötelessége emlékezni rá, mert a magyar színháztörténet egyik fontos szereplője volt és az, amit ő technikailag, színpad-technikailag és a színdarabírás technikájában adott a magyar színműírásnak, meghatározta hosszú ideig még a 20. századi magyar drámairodalmat is” – mondta Ruja tanárnő, hangsúlyozva, hogy Csiky életműve a mai napig is jelen van a magyar színháztörténetben, és kötelességünk nem elfelejtkezni róla. Erre pedig a legjobb alkalom a könyv fellapozása.
A könyvbemutatót egy vetítéses prezentáció zárta, melyet maga a szerző, Földesdy Gabriella készített Csikyről.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)

Buday Árpád szülőföldjének szerepe munkásságában
A Buday-emlékév 2017 keretében, Szegeden, május 17–18-án Buday Árpád halálának 80., Buday György születésének 110. évfordulója előtti tisztelgésül az MTA Szegedi Akadémia Bizottság, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, a Néprajzi és Kulturális Antropológia, valamint Régészeti Tanszék konferenciát rendezett. Az MTA SZAB székházának dísztermében hangzott el Sas Péter művelődéstörténész Erdélyre fókuszáló előadása, mely egyúttal főhajtás volt Buday Árpád leánya, Buday György húga, a 100. éve született, családja emlékének átörökítéséért sokat tett Dr. Buday Margit (Baba) tüdőgyógyász igazgató-főorvos emléke előtt is. Az alábbiakban Sas Péter előadását közöljük.
SAS PÉTER
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Pósta Béla régészeti iskolájában formálódott tanítványainak az a kis csoportja, mely a későbbiekben meghatározójává vált az erdélyi régészeti kutatásoknak és folytatta a professzoruk által az Erdélyi Múzeum alapítóinak szellemében elkezdett céltudatos feltáró, gyűjtő és feldolgozó munkáját. A szigorú feltételeknek megfeleltek körébe tartozott az önmagát „triász”-nak nevező társaság, mely Kovács István, Roska Márton és a fiatalon, az első világháborúban elhunyt, oroszlánkörmeit éppen csak felmutatni tudó Létay Balázs hármasát jelentette. Nekik szóló dedikációja alapján a hármas „negyedik” tagjának Buday Árpádot számlálhatjuk, aki gyakornokként, majd osztályarcheológusként, később egyetemi magántanárként két évtizedig dolgozott Pósta Béla keze alatt. Professzora könnyen alakítható és fejleszthető, rátermett tanítványt kapott Buday Árpádban, akinek személyiségét a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban Herepey Károly és Bodrogi János, a Ferenc József Tudományegyetemen Márki Sándor, Szádeczky Lajos és Vajda Gyula egyénisége alakította. Pósta Béla nyomdokában járva egész életében azt vallotta, hogy „Erdély magyar múltjának emlékeit minden erőnkből meg kell menteni”. A provinciális római régészetre, a klasszikai archeológiára és a római felirattanra szakosodott, melyek elengedhetetlenek voltak az életműnek is alkalmas erdélyi limes-kutatás megkezdéséhez.
A szerencsésen megindult munkálatokat az 1916-os román betörés megzavarta, Erdély 1918-as megszállása és annak hosszú távú következményei ellehetetlenítették. Karácsony vigíliáján Kolozsvárra is bevonultak a román csapatok. A VI. hadtest hadbírósága hamarosan az állam biztonságának veszélyeztetésével vádolta meg Buday Árpád és Roska Márton egyetemi magántanárokat, továbbá Mancz Albert múzeumi rajzolót. A szerencsésen végződött ügyben az ügyész halálos ítéletkérése ellenére mindhárom vádlottat felmentették. Ebben a történelmi helyzetben hunyt el mestere, aki az általa megteremtett és igazgatott intézet további vezetését egyedül Buday Árpád személyében látta megfelelőnek: három nappal Pósta Béla halála után meg is kapta kinevezését. Megbízatásának öt évig, 1924-ig tudott eleget tenni.
A szakmai lehetőségek további szűkülését jelentette, amikor a nagyszebeni székhelyű Erdélyi Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent al Transilvaniei) megbízottai átvették a Ferenc József Tudományegyetemet. Miután 1918 és 1930 között az Erdélyi Múzeum nem jelent meg – ahogyan Buday Árpád életrajzában megfogalmazta – „a tudomány népszerűsítésére adtam magam s nem lévén tudományos folyóiratunk, ott írok, ahol alkalom kínálkozik reá”. Cikkei a legkülönfélébb erdélyi magyar sajtótermékek – az Erdélyi Irodalmi Szemle tudományos és kritikai folyóirat, a Pásztortűz szépirodalmi és művészeti képes folyóirat, az Ellenzék független politikai napilap, az Ellenzék naptára, a Magyar Nép politikai, gazdasági, szépirodalmi képes hetilap, Az Újság független politikai napilap, A Hírnök keresztény társadalmi irodalmi és művészeti folyóirat, az Erdélyi Közgazdaság társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap vagy a Cipészek Szaklapja – hasábjain jelentek meg. Az elvett magyar egyetem helyett az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultása mellett működő és újjászervezett Tanárképző Intézetben, valamint a Marianum Római Katolikus Polgári Iskolai Tanárképzőjében tanította az egyetemes történetet. Ehhez saját tankönyvét használhatta, mely Egyetemes történelem a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára. Első kötet: az ókor címen jelent meg. Másik tankönyve, a Románia története a középiskolák VIII. osztálya számára kéziratban maradt, a többszöri átdolgozás ellenére sem engedélyezték megjelentetését, az indoklás szerint „idegen szempontokból nézem az eseményeket”.
Tudományos ismeretterjesztésre szánt írásaiban a politikai jellegű témáktól sem riadt vissza. Az Ellenzék 1922. május 17-i számában Mi lesz Erdély műemlékeivel? címen Gróza Péter erdélyi ügyekért felelős miniszter nyilatkozatát idézve borzolta a kedélyeket, aki kijelentette, hogy fel fogják ajánlani az erdélyi magyar vonatkozású szobrokat és műemlékeket – köztük a kolozsvári Mátyás-szobrot – a magyar kormánynak. Mindebből merészen, de reálisan megfogalmazott következtetést vont le: „Mindez pompásan megfelel annak az ideológiának, mely a magyarságot másodrangú polgároknak tartja.”
Buday Árpád szakmai lehetőségei egyre jobban beszűkültek, ezért 1924-ben elfogadta a három évvel korábban Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem „bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karán megüresedett érem- és régiségtani tanszékre” való kinevezését. Repatriálásáról a kolozsvári lapok közül a Hétfői Újság így tudósított: „A kedvezőtlen körülmények miatt nagyon csenevészedő erdélyi magyar tudományosság egyik legkiválóbb képviselőjét veszíti el a közeli napokban.” A Gyallay Pap Domokos szerkesztette Magyar Nép képes hetilap olyan szerzőjétől búcsúzott, aki Erdély jeles szülöttei címen sorozatot indított, s kutatásai eredményeit „örömmel és boldogan közölte mindenkivel [...] s élvezte munkájának gyümölcsét az egész magyar társadalom”. Erre utalt Buday Árpád halála után Reményik Sándor, amikor 1937. április 13-án kelt részvétlevelében így fogalmazott: „Magamat pedig sok szál fűzött hozzá szintén, az uralomváltozás első idejéből, amikor az egészen megváltozott erdélyi élet erősebben kovácsolta össze a lelkeket.”
1924. július 23-án állították ki a Buday család fényképekkel ellátott hazatelepülési okmányát. A bélyegző lenyomatának tanúsága szerint augusztus 14-én lépték át a román–magyar határt. Szülőföldjétől való elválása természetesen csak testileg következett be, lélekben szinte mindig otthon járt. Ahogyan az Ellenzékújságírója találóan megírta: „viszi magával egy tiszta élet sok szép emlékével annak a földnek és múltnak szeretetével együtt, amelyektől soha elszakadni nem tudott”. A búcsúzó barátok között volt Kelemen Lajos, a katedra nélküli iskolateremtő levéltáros-történész. Naplójában megörökítette utolsó személyes találkozásukat. „Elindulásom napján búcsúztam el Buday Árpád kedves barátomtól. Huszonöt év szép emlékeitől, eddigi életem több mint fele oly sok kedves emlékétől búcsúztam, midőn utoljára voltam vele. Az utolsó napokban kerültem a találkozást is, mert valósággal fájt még beszélni is vele. Úgy jöttem le tőle, mintha az életem egy darabja szakadt volna tőlem el, s mintha betegség húzott volna le a lépcsőkön, midőn szomorúsággal tele lélekkel lassan igazán levánszorogtam a második emeletről, a Régiségtárból, lakásáról. Emlékeink magasságából jöttem én akkor le a jelen mélységébe. Egész úton ezzel volt tele a lelkem. Alig tudtam megírni a Pásztortűzben róla szóló búcsú-megemlékezésemet, melyet Dobokán fejeztem be, s onnan küldtem be György Lajosnak.”
A szülőföldjével való kapcsolattartást, lelki kontaktus fennmaradását elősegítették a barátok, elsősorban a legközelibbnek tartott Kelemen Lajos, aki 1924. november 17–18-án fogalmazott levelében írta: „Látom, hogy bővön van munkád. Annak nagyon örvendek, hogy a Munkásotthonban is előadást tartasz. Hadd sejtsék és tudják ők is a mi törekvéseinket. Igazán helyes és okos gondolat közéjük is oda állani, mívelni, irányítni, vezetni, emelni őket, hogy a nemzeti közösség érzése ne szakadjon meg velük. Végre a tudományt se csak kasztoknak mívelik…”
Buday Árpád Erdélyben töltött életideje cezurájaként az 1919–1924 között kolozsvári lapokban megjelent művelődéstörténeti jellegű cikkeiből és tanulmányaiból Tiszavirágok címen a Minerva kiadónál húszíves kötetet szeretett volna kiadni. A tervezett kötet hirdetéséből tudható, hogy előszavát Kristóf György fogalmazta volna. Személyének kiválasztása érthetőbb lesz, ha idézünk a Buday család áttelepülése előtti napokban, 1924. augusztus 10-én írt leveléből. „Köszönöm jó barátságod s áldom a sorsot, hogy hosszú éveken át egyek lehettünk. Bármennyire eltávolodunk k[ilo]méterek szerint, úgy-e lehetetlen, hogy ezután is egymásra nézve ne a régiek maradjunk.”
Buday Árpád 1926. szeptember 9-én keltezett levelében Kelemen Lajosnál érdeklődött: „Mi van a Tiszavirágok kéziratával?” A publicisztikai kötettel kapcsolatban a következő esztendő március 25-én fogalmazott levele adott további információt. „ATiszavirágok kézirata nálam van. Köszönet és hála a szíves fáradozásért. Nekem azért fáj, hogy nem jelenhetett meg, mert egy lustrumnak érdekes dokumentuma lett volna. Életem legnehezebb öt esztendeje volt az, de szerencsémnek tartom, hogy – ha már az Isten ilyen fordulatot adott nemzetünknek – legalább annyi ideig állhattam a magam kicsiny gátján! Sőt, éppen azt szeretem benne, hogy nemcsak azon a gáton, mely tulajdonképpen az enyém volt. Jól esik visszagondolnom és tudnom, hogy dolgaimban a Ti szerető aggódástok és támogatástok kísért, hogy éreznem volt okom, hogy egy nyomorgó, szerencsétlen, jobb sorsa érdemes náció szerves és méltányolt tagja vagyok. Ez hiányzik nekem itt, ahol mindenki az egyéni érvényesülést keresi.” Ráadásul a hazalátogatás lehetősége sem adatott meg számára. „Engem sajnos, aligha engednek haza, pedig nagyon szeretnék.” Ebből az következik, hogy a fél évvel korábban, 1926. október 30-án írt levele óta ebben az ügyben semmi nem változott. „Abból, hogy most mégis levelet írok, nem nehéz kitalálnod, hogy nem kaptam vízumot. […] nem tartom kormányotok részéről okos eljárásnak, hogy csekélységemet úgy megbecsüli, olyan fontosnak, pláné veszedelmesnek minősíti”. Kelemen Lajos Naplójában megörökítette, hogy barátja levelezését is figyelhették. „Tapasztaltam ugyanis, hogy nehányszor Budaytól jövő leveleim nagyon le vannak ragacsolva, tehát valószínűleg előzetesen felbontották.”
Hazavágyódásának kínjait ugyancsak Kelemen Lajosnak vallotta meg. „Milliószor gondoltam Reád. Amikor mentem újszegedi szállásomra, s a hídról láttam a jégtáblákat, amik a Tisza keleti oldalát ellepik, lelkemben Neked magyaráztam: Nézd, milyen kerekek a táblák, tudod-e mitől? Hát a Maros torkolatánál van egy csomó bolygó, azok addig forgatják, ütögetik egymáshoz a táblákat, amíg szép szabályos sokszögek, vagy köralakú lapok lesznek belőlük, s azután úsznak lefelé.” (1925. január 10.); Álmában Kelemen Lajossal professzortársához, Szádeczky Lajoshoz igyekeztek. „Ha mi ketten, egymást bizdítva az esetet megbeszélve sétálgatnánk délután a Kossuh Lajos vagy Deák Ferenc utcában, milyen egymást megnyugtatóan tudnók egymással versenyezve kidühöngeni magunkat, nem ártva közben senkinek, még magunknak sem! Tudod, ilyen tekintetekben, u[gyan] i[s] az egymást teljesen megértő lelkekben bizony nagy hiányosságban szenvedek itt.” (1925. május 3–4.); „A Pásztortűzben megjelent kis cikk igazán jól esett, mint annak bizonyítéka, hogy nemcsak én tartom magam Hozzátok, hanem Ti is így viselkedtek.” (1925. július 23.).
Honvágytól gyötört lelkének gyógyír lehetett Kelemen Lajos 1925. április 29-én írt levele: „arról akarlak megnyugtatni, még csak gondolni se merj affélét, hogy a szeretetünk fogyott volna meg irántad. Sok ágtól húzott, sokszor fáradt, elcsigázott szegény lelkünkben Te mindig ott vagy s ott maradsz.” Buday Árpád válaszlevelében boldogan igazolta vissza a rendíthetetlen lelki egymáshoz tartozást. „Köszönöm nagyon szép szavaidat, mellyel hozzám való jóságtokról biztosítasz. Bizonyos, hogy én lelkileg mindig Veletek vagyok, s minden dolgotokból kiveszem azt a részt, amihez nem okvetlenül kell a fizikai együttlét. Ezért itt az itteni társaságot is egészen jól nélkülözhetem, mert hiszen én tulajdonképpen az itteni eseményeket is az ottani szempontból ítélem meg.” (1925. május 3–4.) Nagy elfoglaltsága ellenére igyekezett minél gyakrabban levelet fogalmazni, mert „úgy vagyok vele, mikor Neked írok, mintha ép[p]en beszélgetnék Veled.” (1925. szeptember 30.)
1924–1937 között Buday Árpád a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen a régészet tanára és a Régészeti Tanszék vezetője volt, 1931–1932-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1932–1933-ban dékánhelyettese. Közben a Dolgozatok a Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetébőlszerkesztője és az Acta Litteraria Szegediensis. Sectio Geographico–Historica társszerkesztője. Társadalmilag és szakmailag sikeres, megbecsült embernek tarthatta magát. Akkor mi késztethette az alábbi mondatoknak a megfogalmazására? „Egyébként megvagyunk, élünk, azaz úgy teszünk, mintha élnénk.” (1926. december 3.), továbbá „az én életem itten, ha nem is szomorú, s ha a folytonos munka eredményei itt-ott meg is látszanak, végkép[p]en nélkülözi azt a meleg, őszinte barátságot, ami ottan maradt Kolozsvárott.” (1928. április 18.) A szónokinak minősíthető kérdésre ugyancsak Kelemen Lajosnak írt levelében kaphatunk feleletet. „Mulatni fogsz rajta, hogy egy banketten a főispánunk – dr. Aigner Ká-roly »gyűtt-mentekként« aposztrofált bennünket. […] S Rupert úr nyíltan hirdeti, hogy az erdélyiek az oka minden bajnak…” (1928. április 18.)
Ellensúlyozás – ha ezt lehetett ellensúlyozni – ismét Erdélyből érkezett, György Lajos irodalomtörténész, a Pásztortűzfőszerkesztője levelében. „Válaszomat nem is kellene várnod, mert az egészen természetes, hogy bármilyen írást szívesen fogadok tőled. A Reinbold Ignácról szólót azonban inkább az E[rdélyi] I[rodalmi] Sz[emlé]-ben adnám, amelynek szerkesztését átvettem. Húsvétra készítem el az első számot. A Pásztortűz számára is legalább egy cikket várok tőled az év folyamán, hiszen minekünk is jól esik, ha hazagondoltok.”
A Pósta Béla szellemében folytatott szegedi munkálkodás nem mindenben növelte Buday Árpád népszerűségét. Az 1925. május 3–4-én keltezett levelében Kelemen Lajost egy ilyen esetről tudósította. „A most lebontott Szent Demeter-templom is kétszáz éves volt mindössze, pedig találtunk benne egy kis tornyot, ami XVIII. sz-i. Azt szét akarták robbantani, s úgy kellett interveniálnunk a polgármesternél. Nagy gondot okoztunk vele, mert ép[p]en útjába esik a kocsifeljárónak, melyet azért akartak és fognak csinálni, hogy a püspök egészen a főbejáratig hajthasson az új székesegyházhoz, amikor a templomba jön. Képzelheted, hogy ez a szempont engem nem győzött meg eléggé és a Műemlékbizottsággal letiltattam a lebontást.” (Jegyezzem meg, hogy a Dóm előtt álló, 12. századi alapokon nyugvó Dömötör-torony ma Szeged legidősebb ékessége.)
Nem hallgathatjuk el, hogy a magyarországi és az erdélyi magyarság egy nyelven beszél ugyan, de gondolkodásmódjuk és helyzetük különbözősége miatt az értelmezések eltolódhatnak. Ennek egyik fontos példája Trianonhoz és következményeihez való viszonyulás. 1926. február 6-án írt levelében Buday Árpád tájékoztatta Kelemen Lajost, hogy „Ő [Szádeczky Lajos] most összegyűjtötte a békerevízióra vonatkozó egész nyugati irodalmat és bő részletezéssel ismerteti. Érdekes olvasmány – nekünk. Ő tehát szerette volna az erdélyieket is ebben a gyönyörűségben részesíteni és rossz néven vette, hogy Te nem válaszoltál ezirányú ajánlatára. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy más az ilyen olvasmányok kritikája ott és más itt.” Egy másik, 1928. február 13-án keltezett levelében hozzátette: „Ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely mindenben az egyéni szempontokat helyezi elsősorba, s amely egyszer a felekezet, máskor a faj jelszavával, de mindig önérdekből és a közért való felelősség érzése nélkül, gyűlöletet ordít és követel – nem tudok hozzászokni.”
El nem koptatható emblematikus szlogenünk: „Trianon.” Az 1920-ban eltépett film vetítője azóta is üresen kattogva forog. Az önsanyargató és másokat kárhoztató állapotnál nem tudunk tovább lépni. Megrághatatlanul, lenyelhetetlenül, kiköphetetlenül fulladozunk tőle, az egyszer mindenkire váró Nagy Átkelés sikerének reményében, Káron díjazására nemzeti obulusként ezt visszük magunkkal a nyelvünk alatt. A Trianon-szindróma kapcsán nem esik szó arról, hogy a gazdaságilag halálra ítélt „Csonka-Magyarországon” tovább élők voltak a szerencsésebbek, megmaradhattak egymás között, megmaradtak önmaguknak. A legerőteljesebb beleélési képesség sem elég ahhoz, hogy átérezhesse azoknak a lelkületét, akiknek nem egy kisebbé vált országban lehetett mégiscsak többségi magyarként léteznie tovább, hanem egy idegennek számító hatalom, egy újszerű, korábban soha meg nem tapasztalt uralom alatt kellett továbbélnie mindennapjait. A többségiből kisebbségivé válás traumáját adta vissza a legteljesebb nyelvi, szociológiai és mentális értelemben az 1920-as nyelvújító kifejezés: impériumváltás, vagyis hatalomváltás. Hűségeskü egy ismeretlen uralkodóra, az otthonosság érzetét keltő anyanyelv magától értetődő használata helyett idegen szavak és kifejezések magolása a mindennapi betevő kenyér reményében. (A korabeli lélek-lenyomatnak ma már nincs egykori átélője.)
Az országrészeket magukkal vitt nemzetiségek nélkül, a magára „maradt” magyar rezervátumban a továbbélési reflexeiket el nem veszített transzilvánok – Bethlen István miniszterelnöktől Bánffy Miklós külügyminiszteren keresztül Buday Árpád tanárig – Magyarországon élő erdélyikként lehetőségük szerint, meggyőződésük és hozzáértésük alapján próbáltak továbblépni, valamit tenni. Ahogyan 1925. szeptember 21-én Buday Árpád Kelemen Lajosnak írt levelében jelezte. „Azt hiszem, hogy nem teszek rossz szolgálatot, amikor kissé belevilágítok abba a történelembe, amelyről a magyar közönség olyan keveset hallott eddig, hogy bizony elég kár volt. Olyan keveset, mint amilyen keveset a romániai román közönség hallott a magyar történelemről, ami szintén kár volt, még ha egyelőre rajtunk bosszulódott is meg.” Későbbi, 1933. április 18-án kelt levelében a tárgyilagos történelmi ismeretek helyett, így könnyen manipulálhatókra panaszkodott Kelemen Lajos is: „itt a magyar ifjúság túlnyomó nagy része fajtája történetéről nem tud egyebet, mint amit az iskolákban tanult. E szerint a magyarok itt ezer évig nem csináltak egyebet, mint elnyomták a román nemzetet. Ez ment 1918-ig. A világháborúban azonban a dicső r[omán] nemzet 800.000 embere feláldozásával az egész világon példátlan hősiességgel a maga erejéből megcsinálta Nagy-Romániát. […] A háború alatt felnőtt féltanult és félig fegyelmezett ifjúság – mely még úgy, ahogy elhelyezkedett – az élet küzdelmeiben nem képezte tovább magát. Az pedig, amely azután nőtt fel, már 1922-től teljesen az állami tantervek történelem-emlőjét szívta, legfennebb jól-rosszul saját felekezete történetéből is kapott ízelítőt. Ezzel azonban olyan hatások is kerültek a legtöbbjük lelkébe, melyek a magyarságon belül az elválasztó öntudatot nevelték anélkül, hogy a felekezeteken felül álló összefogó nemzeti és faji öntudatot valaki beléjük nevelte volna.”
Eljött az ideje, hogy Buday Árpád a Pósta Bélától tanultakat a szegedi gyakorlatban is alkalmazza. Ahogyan 1927. június 20-én Kelemen Lajosnak megfogalmazta. „Nekünk most kizárólag a magunk bőrét kell konzerválnunk a legtökéletesebb szász önzéssel. Nem könnyű dolog, de muszáj, mert megmaradásunknak egyetlen lehetősége.” Írásainak, tanulmányainak „másságát”, nézőpontjának a magyarországitól való különbözőségét a szülőföldről hozott megközelítéssel magyarázta. Szerinte az anyaországiak megközelítése más, mert „nincs meg bennük az a lelkük mélyéig hatoló magyarság, vagy – mondjuk erdélyiség – ami akármilyen kis munkájukat értékessé tenné, legalább arra a kis darab földre nézve.” Ezt a módszertant alkalmazva fogalmazta meg egyetemi óráit, szabadelőadásait, valamint ismeretközlő cikkeit, tudománynépszerűsítő tanulmányait, vagy éppen rádiós szerepléseit, mint 1921-ben, az Erdélyi Estek műsor számára a Székely Himnusz szerzője, Csanády György rendező felkérésére A székely mívelődés története című írását. Kelemen Lajos nyári szünidejében, Dobokán, 1925. július 14-én fogalmazott levelében visszaigazolta, hogy az otthoniak szempontjából helyes úton jár. „Mind a két cikket azzal az érzéssel tettem le a kezemből, hogy egy nagy tartozásnak egy részlete legalább most mára törlesztődött. Finály méltatásának elmaradása az EME jubileumi emlékkönyvéből fájdalmas, dissonáns hiányosság volt. Most legalább itt a hiány pótlódott. Póstáról pedig igazán csak tanítványai írhatnak úgy, hogy működését megérthessék. Nehány rugóját az ő működésének és elhatározásának is csak mostani cikkedből értettem egészen meg. […] Ami a folyóiratod cikkeit illeti: én egyenesen helyeslem, hogy helyi és vidéki vonatkozású cikkeket adtok. Hiszen ez a nevelés és érdeklődéskeltés egyik módja és eszköze. […] Az Erdélyi Múzeumnak is ma majdnem azok a legbecsesebb cikkei, melyek Erdélyről s Erdélyből szólnak.” Szabadság (Kolozsvár)

Laczó Júlia „A színház jó házasság, a kés, vágódeszka őrült szerelem”
A Kolozsvári Állami Magyar Színház pénteki esti A mélyben című előadását követően a teátrum emeleti előcsarnokában az egyik legcsaládiasabb Livingroom zajlott: Laczó Júlia színésznőt férje, Orbán Attila és volt egyetemi csoporttársa, jelenlegi kollégája, Dimény Áron faggatta. Az est családias hangulatához hozzájárult, hogy a beszélgetésbe a színművésznő fia, Iván is bekapcsolódott. A rendezvény alatt fény derült arra, hogy a művésznő egy szerep miatt vágatta le a haját, így régi álma valósulhatott meg, illetve arra is, hogy terhessége alatt nem édességet, hanem sorozatot kívánt. Az est egyik legfontosabb, így legelsőként feltett kérdése az volt: ki szolgáltatja a szokásos, beszélgetés-végi vacsorát a Livingroomon, ha Laczó Júlia a meghívott. Mint köztudott, általában ő szokott lenni a beszélgetőestek „főszakácsa”.
Laczó Júlia, a 19. Livingroom meghívottja, és egyben az eddigi rendezvények „főszakácsa” viccesen megjegyezte: erre az estére legalább Gordon Ramsey-t vagy Jamie Olivert kellett volna meghívni, ha nem ez történt, akkor vagy kamillateát kap, vagy a Via étterem személyzete lepi meg. A színművésznő nem tévedett: a számára sokat jelentő Via étterem munkatársai készítették az est résztvevőinek a vacsorát.
– A ma esti menü összeállításakor figyelembe vettük Juli kedvenceit. Azt az ételt készítettük el, aminek a receptjét Juli először kérte el tőlünk. A desszert pedig épp ennek a fordítottja: az volt az első recept, amit mi kértünk el tőle, és ami idén nyáron fel fog kerülni az étlapunkra. Így lett a ma esti menü: palócleves és mojito mousse – árulta el az étterem munkatársa.
Amint a beszélgetés elején kiderült, Laczó Júlia színészgyerekként hamar eldöntötte, hogy nem akar szülei nyomdokaiba lépni, nem vonzotta a színészvilág, ám a jog annál inkább, ügyvéd szeretett volna lenni. Az érettségi előtt aztán megtanult egy Eminescu-verset, amely lenyűgözte, akkor érezte először, hogy ezt meg akarja osztani a világgal. A verset legelőször szüleinek adta elő, majd közölte: színész lesz belőle is.
– Édesapám erre azt mondta: legyél fiam inkább kritikus – mondta a színésznő. Persze, mint hozzáfűzte: a szülei azt mondták, ha ezt a pályát akarja választani, ők nem állnak az útjába, támogatják elhatározásában, ugyanakkor azt is pontosan tudták, hogy a lányuk tudatában van annak, milyen nehézségekkel jár ez a szakma.
Érettségi után nem vették fel a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, így egy évig Szatmárnémetiben volt segédszínész. A következő évben újra próbálkozott Marosvásárhelyen, szintén sikertelenül, majd elkezdett Kolozsváron felkészítőkre járni. Laczó Júlia elmondta: Szatmárnémetiben jó csapat volt, rengeteget tanult, viszont a kolozsvári felkészítők, a bemelegítő és levezető feladatok, a koncentrációs gyakorlatok számára addig ismeretlen szabadságot nyújtottak.
Végül sikerült a felvételi, és bekerült a kolozsvári főiskolára, ahol többek között az est kérdezői, Dimény Áron és Orbán Attila voltak a csoporttársai. Ami a házasságukat illeti, kiderült, hogy Laczó Juli utálta Attilát, pökhendi volt, idősebb, és mindenkinél okosabb. Mire Orbán Attila bevallotta, nem személy szerint Julival volt problémája, ő az egész csoportot utálta. Juli ellenszenvét látva egyik tanáruk „párosította össze” őket egy egyetemi feladathoz, konkrétan addig kellett gyakoroljanak egy jelenetet, amíg Juli szembe nem nevet társával. A közös gyakorlást végül sörözés követte, majd a titkos kézfogásokból házasság lett.
Nászajándékba kaptak egy lakást Tenkeszéplakon, amely településhez gyerekkori emlékek is kötik. Laczó Júlia a beszélgetés elején elárulta, nem lokálpatrióta, inkább a települések különböző helyszíneihez kötődik, nem tud ragaszkodni egy helyhez, ott szeret lenni, ahol fellélegezhet. Szüleivel rengeteget kirándult a Fekete-Körösnél, sátorban laktak, úsztak, horgásztak. Ezt a hagyományt folytatva Juli családjával évente egy hónapot tölt a Fekete-tenger partján.
Az egyetem befejezése után, 1997-ben csatlakozott a kolozsvári társulathoz, ám rövid idő múlva, 2000-ben Nagyváradra költözött férjével.
– Szerettünk volna változtatni valamit az akkori váradi színházi életen, meg szerettük volna váltani a világot és a színházat. Persze nem sikerült, három év után nem hosszabbították meg a szerződésünket. Parászka Miklós felajánlotta, hogy menjünk el Csíkszeredába. Akkoriban volt egy kicsi Seat Ibizánk, abba bepakoltunk: kislábos, nagylábos, kutya, minden. Mikor becsuktuk a kocsiajtót, szólt a telefon, hívott Tompa Gábor, hogy szálljunk ki Kolozsváron, és itt pakoljunk le – mesélte a színésznő.
Végül egy évadot töltöttek Csíkszeredában a Csíki Játékszín társulat tagjaiként, visszafelé jövet pedig Kolozsváron pakoltak ki.
„Szakmailag a legjobb periódusodat éled” – jegyezte meg Dimény Áron, aki szerint tapintható a változás, ez annak is köszönhető, hogy Juli megtalálta második, életre szóló szerelmét. A Via étteremmel az első Színház Világnapi vacsorán találkozott, akkor változott meg az élete, vallotta be a meghívott. Ott járt szakácsiskolába, az étterem munkatársai segítették, rengeteget tanult és mindig meg tudott újulni. Előd, a Via munkatársa szerint: „Juli a konyhában olyan, mint egy brazil focista, aki a grundon tanult meg focizni, mozdulataiban látszik az élet.” Laczó Júlia pedig bevallotta: a színház számára olyan, mint egy jó házasság, de a kés és vágódeszka, mint az őrült szerelem.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Elfogadta a szenátus az egységes bértörvény tervezetét
Elfogadta kedden a szenátus az egységes bértörvény módosító javaslatokkal kiegészített tervezetét.
A szenátus első házként tárgyalta a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Liberálisok és Demokraták Szövetségét (ALDE) képviselő 205 honatya által benyújtott tervezetet, amelyet a keddi voksoláson 85 szenátor támogatott szavazatával, 10-en ellenezték azt, 12-en pedig tartózkodtak.
Lia Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter felszólalásában hangsúlyozta, a törvény célja felszámolni a közalkalmazotti bérek közötti aránytalanságokat az egyenlő munkáért egyenlő bér elve alapján.
A felsőház plénuma elfogadta a munkaügyi szakbizottság jelentését, miután a testület hétfőn módosító javaslatokkal kiegészítve kedvezően véleményezte a tervezetet. Ennek hétfői, plénumbeli vitáján a PSD, az ALDE és az RMDSZ támogatásáról biztosította a jogszabályt, míg a Nemzeti Liberális Párt, a Népi Mozgalom Párt és a Mentsétek Meg Romániát Szövetség jelenlegi formájában ellenezte azt. Utóbbi alakulatok azon meggyőződésüknek adtak hangot, hogy szélesebb körű konzultáció kellene hogy megelőzze egy ehhez hasonló törvény elfogadását.
A szakbizottság által elfogadott módosítások közé tartozik többek között az adóhivatalban dolgozó köztisztviselők bértáblájának a módosítása, amely megegyezik a központi intézményekben dolgozók bértáblájával. Egy további módosítás értelmében az önkormányzat vezetője is részesülni fog a sikeres pályázati projektek után járó 25 százalékos fizetéspótlékban, egy másik előírás szerint 12 havi zsoldnak/bérnek megfelelő temetkezési segély járna a katonáknak és a rendőröknek és 15 százalék bérpótlék a fogyatékkal élő személyeknek.
A tervezet értelmében ugyanakkor a helyi közigazgatás szintjén a megyeközpontok és a megyei önkormányzati vezetők bére esetében lesz a legnagyobb az alkalmazott szorzószám, 9-es szorzóval számolják majd bérüket. A megyeközpontok alpolgármesterei és a megyei tanácsi alelnökök bérénél 7,5-ös szorzót alkalmaznak majd. Más városok polgármestereinek, alpolgármestereinek fizetése esetében az eddigihez képest 1 ponttal nő az alkalmazott szorzó, így a városi polgármesterek bére, a lakosság számának függvényében, 7.250 és 13.050 lej között lesz.
A bizottság ‘a munka összetettségére’ hivatkozva 15%-os a bérpótlékot határozott meg a munkaügyi, illetve a környezetvédelmi minisztérium alárendeltségébe tartozó intézmények alkalmazottjainak.
10%-os pótlék jár a kormányfőtitkárság alkalmazásában álló, a törvényalkotási folyamat lezárásában részt vevő alkalmazottaknak, és 15%-os az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) azon munkatársainak, akik a titkosított dokumentumokat kezelik.
Növelték az egyetemek igazgatóinak és főtitkárainak bérét úgy, hogy az adminisztratív vezető fizetése 2022-ben megegyezik majd a dékánok fizetésével, így a rektor és a helyettese után, a korábbi hatodik helyett, a harmadik pozíciót foglalja el a bértáblán. Ugyanakkor a bizottság javaslata szerint az egyetem szenátusának elnöke rektori, a főtitkár dékánhelyettesi szintű fizetést kap.
A tervezet kapcsán a képviselőháznak van ügydöntő hatásköre. erdon.ro

Túlbuzgó prefektus vagy túlzó panaszok? (Sepsiszentgyörgyön a parlamenti albizottság)
Kulcsár-Terza József képviselő kezdeményezésére, a párbeszéd jegyében és egy folyamat elindításának reményében érkezett Sepsiszentgyörgyre tegnap a román parlament magyar közösséggel foglalkozó albizottsága. A három képviselő – ketten betegség miatt távol maradtak – a székelyföldi megyeitanács-elnökökkel, civil szervezetek szószólóival találkozott, este közös vacsorán vettek részt a háromszéki román polgármesterekkel, ma délelőtt pedig találkoznak Sebastian Cucu prefektussal. Szeretnék jobban megismerni az itt élő magyarok gondjait – fogalmazták meg, bár a sajtótájékoztatón az is kiderült, egyikük a felvetett panaszok némelyikét találja túlzónak, másikuk a kormány helyi megbízottjának egyes lépéseit véli konfliktusgerjesztőnek. A kiszállás tapasztalatairól dokumentum készül, igyekeznek elérni, hogy a parlament napirendjére kerüljön a magyarság gondjainak orvoslása – hangzott el.
A román parlament emberi jogi, nemzeti kisebbségi és egyházügyi bizottságán belül működő, a romániai magyarság ügyeivel foglalkozó albizottság Kulcsár-Terza József kezdeményezésére jött létre, és az ő ötlete volt a kétnapos székelyföldi terepszemle is. Mint fogalmazott, ez csak az első lépés, a közeljövőben Erdély más régióiba is ellátogatnak, szeretnék, ha még a nyári vakáció előtt elkészülne a magyar gondok leltára. Fontosnak tartotta, hogy kollégái a helyszínen tájékozódjanak, bizonyos ügyeket ismertek, de nagyon sok mindenről nem hallottak eddig. A civil szervezetekkel folytatott megbeszélésen – részt vett a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat, a Civilek a Katolikus Iskoláért, a LAM Alapítvány, a Székelyföld Megmaradásáért Mozgalom, a Sepsi Reform Egyesület, a MERT és a református egyházat képviselő Sántha Imre lelkész – mindenki elmondhatta gondját-baját, és megfogalmazódott, jelenleg a legnagyobb probléma a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyének rendezése, de szó volt a székely zászló körüli hercehurcáról és az autonómia kérdéséről is. A Szociáldemokrata Párt színeiben megválasztott Vîrză Mihăiţă felszólalásában óvatosan fogalmazott, még elemeznie kell a hallottakat – mondotta, empatikusabb volt viszont a romákat képviselő Vasile Daniel, aki elmondta: céljuk, hogy a parlament napirendjére kerüljenek egy-egy kisebbség, így a magyarság sajátos gondjai. Tartalmasnak, előremutatónak nevezte a megbeszéléséket, és bízik benne, eredménye is lesz tájékozódásuknak. Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök a sajtótájékoztatón az albizottság segítségét kérte, elmondta, a prefektus megtámadta egy román–magyar együttélési kódex létrehozására vonatkozó kezdeményezésüket, alapfokon pert nyertek ugyan, de hasznos lenne, ha a képviselők is véleményt fogalmaznának meg indítványukról, mely meglátása szerint segíthetné a vitás kérdések legalább kétharmadának rendezését. Maros megyét Kocsis Róbert megyeitanács-tag képviselte, aki példamutatónak nevezte a kezdeményezést, és úgy vélte, ha sikerülne kiiktatni a napi, heti rendszerességű intézmények közötti vitákat, az a régió javára válna, vonzóbb lehetne a befektetőknek, jobban fejlődhetne gazdasága, turizmusa. Tamás Sándor háromszéki megyeitanács-elnök a szerbiai példát ismertette, ahol valóság a kettős nyelvhasználat és a helyi autonómia, két nyelven állítják ki a hivatalos dokumentumokat, mégsem dől össze a világ. Kiemelte, nagyon fontos, hogy a képviselők eljöttek és a helyszínen tájékozódnak, hisz már több ízben kiderült, Bukarestből Székelyföld egészen másképpen látszik. Szűkszavú nyilatkozata után újságírói kérdésre válaszolva kicsit bőbeszédűbb lett Vîrză Mihăiţă, aki tapasztalatairól szólva elmondta, bizony egyes panaszokat túlzónak talált, majd ki is fejtette: a prefektus ellen megfogalmazott vádakra gondol, hisz a kormány helyi megbízottja nem tesz egyebet, csak a törvényeket alkalmazza, azok pedig ugyanazok az egész országban. Kollégája, Vasile Daniel pontosítani igyekezett, ő például éppen a prefektus akcióit véli túlkapásnak, abszurdnak nevezte, hogy kétnyelvűsége miatt megtámadja a pályázati űrlapokat, és ellehetetleníti az egész folyamatot. Véleménye szerint az ilyen lépések csak a konfliktushelyzet kiélezésére jók. Vîrză Mihăiţă még egyszer nekifutott a magyarázkodásnak, finoman igyekezett utalni a magyarok túlzott érzékenységére, „gyermekes frusztrációjára”, meglátása szerint éppen azért szükséges a párbeszéd, tárgyalás, hogy sikerüljön feloldani ezeket.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kongresszusi távszemle
Vélemény
Szerencsémre ültem, amikor mellbe vágott Semjén Zsolt kijelentése. A magyar miniszterelnök-helyettes ugyanis az RMDSZ-kongresszus egyik „folyosói” pillanatában azt nyilatkozta az M1 televíziónak, hogy „volt időszak, amikor szárnyaltak a magyar–román kapcsolatok”! Ezen, hogy sokat ne mondjak, elképedtem, majd pánikba estem. Jó ideje taposom az anyaföldet, s fogom, amíg rám nem borítják, de mindeddig nem szereztem tudomást az idézett szárnyalásról. Egy fia kapaszkodót sem találok, mert a sajtósok vagy nem merték, vagy nem akarták megkérdezni a nyilatkozót, hogy mikor is lehetett a szóban forgó kapcsolatokban az említett páratlan időszak. S a kongresszushoz fűzött sajtóbeli utóhangoktól sem lettem okosabb. Maradok hát a Semjén-talánnyal, meg azzal, hogy eléggé ép még a memóriám…
A kongresszus iránti érdeklődésemet valójában a visszhangtalansága keltette fel, és Semjén Zsolt megjegyzése volt hozzá az impulzus, mint fentebb már részleteztem. Kutakodásom közben fedeztem fel, hogy a 13. (bűvös szám!) kongresszust különös kettősség jellemezte. Nincs nyoma az „utóhangokban” annak, hogy bármiről is vita folyt volna, pró és kontra érvekkel, valami ellen, valami mellett, hogy végül a „legmagasabb” fórumon előkerüljenek a demokrácia olyan „kellékei”, mint az, hogy ki van mellette, ellene, ki tartózkodik, majd az eredményhirdetés… Az egyhangúsághoz aligha volt szükség sok száz küldöttre. S arról sem tudhattunk meg semmit, hogy mi van a hajdan igen aktív platformokkal, amelyek az egyes kérdésekben legalább árnyalatnyi, de gyakrabban élesebb, nemegyszer eszmei nézetkülönbségeket jelenítettek meg. Mert a valóság sokszínű, akárcsak az élethelyzetek. Ez az „objektív” forrása az elkerülhetetlen nézetkülönbségeknek, s az ebből fakadó termékeny vitáknak. Tegyem hozzá: amiért korábban érdemes volt odafigyelni a szervezetre.
Szemléletbeli homogenizáláson esett át az RMDSZ? Alig több mint fél év alatt, hiszen a parlamenti választások előtt élénk, helyenként agresszív vita zajlott a „hogyan tovább” dolgában. Igaz, ebben az RMDSZ meghatározónak mondható személyiségei inkább hallgatásba burkolóztak, így joggal tűnhetett a szóban forgó vita a politika környékén hozzám hasonlóan kibickedők steril fontoskodásának. Én, persze, másként gondolom! A mostani egyöntetűség velejárója lehet, hogy néhány ember, a beavatottak szűk köre, szabad kezet kapott. Talán az ilyen „könnyed”, majdhogynem észrevétlen fordulattal kerültek közelebb „a Párt mindent jobban tud” állapothoz. Nem lesz újdonság, ha hozzáteszem, hogy eddig sem volt másként. Szinte minden szinten a „kiscsoportos” társaságokban születtek a legfontosabb döntések, de ezt a demokráciadeficitet mégsem éreztem annyira, mint most.
Hanem az egyhangúság mégsem jelentette feltétlenül azt, hogy unalmas is volt az esemény. Hangzottak el egymásnak ellentmondó vélemények, megállapítások, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Akkor sem, ha a kongresszust értékelő/méltató politikusok meg egyéb kommentátorok jobbára elengedték ezeket a fülük mellett. Így például azt sem tudhattam meg, hogy milyen fogadtatása volt a küldöttek körében Kelemen Hunor autonómiával kapcsolatos álláspontjának. Az elnök szerint nem időszerű a területi, illetve a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetek parlamenti beterjesztése! S még egy meglepő elnöki kijelentés egy újságírói kérdésre: akkor lesz időszerű, amikor „az RMDSZ azt érzi, hogy lehet”… Ettől majdnem annyira kiakadtam, mint Semjén Zsolt berámázásra érdemes „szárnyalásától”. A jobb kezemet nem, de a balt tűzbe teszem, hogy aki akár egy évvel ezelőtt ilyennel állt volna elő, alaposan kiverte volna a magyar közvéleményben a biztosítékot. Most semmi. Még a „nemzeti ügyek” önkéntes felvállalójának, Biró Zsoltnak sem volt hozzáfűznivalója, pedig az RMDSZ–MPP frigy összehozása során az autonómiatervezetek sűrűn szóba kerültek. Legalább a székely felvonulások szervezői rákérdezhettek volna: miért húzzák ki a lábuk alól a talajt ilyen szánalmas „majd, ha úgy érzik”-módon? „Apró” ellentmondásnak tűnik, hogy közben a „Gyulafehérvári Kiáltvány” jövő évi évfordulójára készülgetve a százéves ígéreteket kívánják számonkérni…
Az ilyetén bizonytalanná tett/vált autonómiáért Semjén Zsolt „állt ki”, bizonyára nem tudott a készülő fordulatról. A jogsérelmeket lajstromozva beszélt a „szerzett jogok visszavágásáról”. S itt úszik be a képbe Liviu Dragnea, aki az RMDSZ-szel való együttműködést méltatta. Ezt egyesek mindjárt a kormányzásra való felhívásként értelmezték. Nem sokkal később azonban lehűtötte a kedélyeket, kiegészítve a korábbiakat azzal, hogy ő mindössze a parlamenti, valamint a helyi együttműködés elmélyítésére gondolt. S ekkor hangzott el az IGAZI, korántsem az RMDSZ-nek szóló üzenet. A pártelnök kifejtette, hogy kedvező tapasztalatai vannak az RMDSZ-politikusokkal való együttműködésben, bármiről is legyen szó, s nincs szükség ebben sem közvetítőre, sem ügyvédre… Ez a félreérthetetlen utalás a magyar államra és Semjén Zsolt szereplésére vonatkozott. A dilemma: két nemzetállami ambícióktól fűtött ország soha nem veszi jó néven a belügyekbe való beavatkozást. Ez az a történelminek is mondható „kátyú”, ami útját állja az érdemi elmozdulásnak a román–magyar vagy magyar–román kapcsolatokban, s így mindegyre elodázódik, a magyar miniszterelnök szavaival élve, a mellény „újragombolásának” az esélye…
Az iménti, amolyan kongresszusi távszemléhez még hozzátenném, hogy nem sikerült megvilágosodnom a Wesselényi bárótól kölcsönzött „Nem hátrálunk meg” hatásvadász szlogen dolgában. Szóba jöhet, hogy ez esetleg azt jelenti, a fal van mögöttünk. Ha nem, akkor hol tartunk, hol is van pillanatnyilag a „frontvonal”? Belátom, nem könnyű rátalálni, mert például az ugyancsak nemrégiben tartott Székelyföld-konferencia marosvásárhelyi megnyitóján Egyed Ákos történészprofesszor első megállapítása így hangzott: „Az 1902-ben tartott I. székely kongresszus óta nem sokat változtak a dolgok, a gondok ugyanazok maradtak”.
S akkor? Ne felejtsük el, hogy a székelység helyzete és a Székelyföld társadalmi-gazdasági állapota számunkra, az egész erdélyi magyarság számára egyensúlyi kérdés. Ha ez elvész, minden gyorsított ütemben odalesz...
MAKKAI JÁNOS / Népújság (Marosvásárhely)

Amikor a Csángóföldön járt Szent Péter
Tizenhárom moldvai csángó településről érkeztek azok a kicsik és nagyok, akik mesét mondtak a Bákó megyei Lujzikalagor Disznyó-hegyén lévő öreg diófa alatt vasárnap. Ízes nyelvjárásukra, elmondott tréfás történeteikre, vagy ahogy a szervezők nevezték: kincsükre még Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés exelnöke is kíváncsi volt.
Hatodjára ültek össze a csángó magyarok kis és nagy mesemondói a Bákó melletti Lujzikalagorban szüleik, nagyszüleik vagy dédszüleik meséit bemutatni, továbbadni. Az Ádám család Disznyó-hegyi kertje, a közepén álló öreg diófa, a hatalmas katolikus templom tornyának árnyéka és nem utolsósorban a találkozó végéig kitartó szép idő mind-mind hozzájárult a vasárnapi rendezvény sikeréhez. Persze egyébre is szükség volt, mint például a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége néhány lelkes szervezőjének, az oktatók, valamint adatközlők ténykedésére.
„Magam vagyok, nincs kinek mondjam a mesét” Elvégre a csángó mesék nem a Grimm testvérek történeteiből ismert varázslatokról, tündérekről és sárkányokról szólnak, sokkal inkább az életből merítenek. Azokból a „mindennapokból”, melyekben például ott találjuk Szent Pétert meg Jézuskát, akik Lujzikalagorba érve betérnek a zsugori asszony portájára. De találkozunk a cigánnyal, aki „pököleálát” akart tanulni, aztán jól megkapta a magáét, néne Trézsivel, a pletykás asszonnyal, meg az aranyálmát őrző három fivérrel, akik közül csak a legkisebb, a „legpröpödjítebb” járt sikerrel. De hallottunk az ördögöt „megcsaló”, csóréra vetkőzött és négykézláb mászkáló vénasszony történetéről is, no meg arról, miként futott a róka a kecske „seggibe”.
Népviseletbe öltözött lábnyiki, magyarfalusi, pusztinai, külsőrekecsini, dumbravéni, máriafalvi, diószéni, trunki, klézsei, forrófalvi, csíkfalusi, frumószai és helyi elemisták és nagyobbacskák tolmácsolták a mókásabbnál mókásabb történeteket, de a főszervező Petres László helyi tanító időnként a Magyar Ház mögött álló diófa ágai alá invitálta az öregeket, a „keresztanyáit meg keresztapáit”, ahogyan Moldvában kedveskednek a szép korúaknak.
Gyurka Lucian bá például Magyarfaluból hozott el egyet az általa ismert sok-sok mese közül, Dobos Rózsa pedig Külsőrekecsinből utazott Kalagorba. Amikor azt kérdeztük, hány csángó mesét ismer, vállvonogatás meg egy „nem is tudom” volt a válasz. Aztán némi gondolkodás után valamelyest pontosított: „Három nap es kéne, amíg összeszámlálnám”.
A maga nyolcvan esztendejével rangidősnek számító néne Erzse, a klézsei Benke Erzsébet egy legyintéssel intézte el ugyanazt a kérdést: „tudok én többet es, de magam vagyok, nincs kinek mondjam”. A kisebbségi jogok harcosaként ismert orvos, Ádám Valérián Marosvásárhelyről tért haza, hogy néhai nagyszülei udvarában mesét olvasson fel abból a könyvből, melyet ő maga írt.
Építkezni hitből, nyelvből, gyermekből
Valójában a moldvai csángók egy kincsen ülnek – fogalmazott a mesemondó találkozó kiagyalója, Petres László. A helyi tanító bácsi, aki nyolc évvel ezelőtt a Babeş–Bolyai tanári állását hagyta ott a csángó gyerekekért, teljesen véletlenül pottyant a mesevilágba. „Valamikor a kezembe került Baka András diószéni mesemondó könyve. Nemcsak hogy egy délután alatt elolvastam, de rájöttem, hogy egy Benedek Elek-kaliberű mesemondóval van dolgunk, illetve egy olyan kinccsel, amin ülünk, s talán nem is tudunk róla” – idézte fel az újtusnádi születésű fiatalember. Petres akkor egyet gondolt, és Bakáról elnevezett mesemondó találkozót szervezett.
Ötlete más tetszését is elnyerte, így a faluban évente – jó magyar szokás szerint – két hasonló eseményt is rendeznek: egyet Kalagorban a csángószövetség, egyet, afféle vándorrendezvényt, a vele olykor rivalizáló pedagógusszövetség. „Tény, hogy építkezni kell, nyelvből, hitből, gyermekekből” – mondta Petres László. Amíg van mese és gyermek, aki anyanyelvén tolmácsolja, nincs gond, állapította meg az anyaországi vendégsereg egyik tagja, Pánczél Károly, a Magyar Országgyűlés nemzetiösszetartozás-bizottságának elnöke, aki Szili Katalin társaságában érkezett Csángóföldre.
Valahogy így gondolják a helyiek is. A falu szülöttje, Palkó Ágoston atya, aki jelenleg a marosjárai katolikus híveket szolgálja, úgy vélte: ha valaki ezelőtt huszonhét évvel azt mondja, hogy Csángóföldön, Lujzikalagorban lesz egy közösség, mely összeül, és magyar meséket mond, bolondnak tartották volna. „Hisz abban az időben a moldvai csángóktól elvették a nyelvüket, és csak titokban, susogva, suttogva mondhatták imáikat, énekeiket és meséiket” – mondta a pap.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Az anyanyelv tánca
Évekkel ezelőtt, amikor híre kelt, hogy Kazinczy Ferenc falujában felavatták a Magyar Nyelv Múzeumát, sokan csóválták a fejüket. Hogyan is lehet a nyelvnek múzeuma? Aztán nemsokára megjelentek autóbuszok, amelyek annak a múzeumnak az üzenetét hozták, s tódultak a diákok mellett felnőttek is, mert csodát akartak látni és hallani. És valóban él az a múzeum, amelynek üzenetét hozták!
És most, nemrég arról is meggyőződhettem, hogy az anyanyelvet, ha akarjuk, el is tudjuk táncolni, táncoltatni. Azt jól tudtuk, hogy milyen is a mi nyelvünk zenei nyelvre átültetve, sokszor és sok helyen ízlelgettük zamatát, próbáltuk elzengeni csodás hangfekvéseit. Népi táncainkat látva nem nehéz beleképzelni a legszebb szavakat…
Az anyanyelv kézdivásárhelyi ünnepén, az anyanyelvi vetélkedő utolsó mozzanataként kelt táncra az anyanyelv. Ott hullámzott előttünk, csalogató zeneszóra hajlongtak a testek – nem, nem koppantak a lábak, inkább mintha a levegőben siklottak volna, a patyolatfehérbe öltözött lányok tündéri lebegéssel szóltak hozzánk, s a valamivel keményebbre sikeredett legénylépések, mint megannyi mássalhangzó simult a magánhangzók tisztaságához. Nem volt ott egy felesleges mozdulat, harmóniából kiszökkenő botlás, mint édes anyanyelvünk, oly tisztán és páratlan egyszerűséggel folytak egymásba a mozdulatok, nyugodtan, kiegyensúlyozottan, feszélytelenül. És ez akkor sem csorbult, amikor versmondó meg énekelő lépett közbe, mint pont a mondatok között, s hátul társaik, a zenészek is mintha ráéreztek volna a helyzet szinte megismételhetetlen harmóniájára, úgy avatkoztak bele a történetbe, mint édesanya szokott gyerekei halk beszélgetésébe.
Lehet, lesz még bemutatása ennek a finom érzékkel kicsiszolt alkotásnak. Bizonyára másokat is magával ragad majd a tánc, a zene, az ének, a szó eme egybehangzása. Amit én tapasztaltam viszont, ahhoz kellett az anyanyelv háromnapos ünnepe, ahhoz kellettek az elhangzott szép szavak. Lehet, az sem baj, ha ezt a képet csak egyetlen alkalomra készítették. Anyanyelvünk ünnepére.
A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Főgimnázium így (is) ünnepelte anyanyelvünket!
Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Civileké a pálya
Román szempontból egy nemzeti kissebség kultúráját, nyelvét, épített örökségét megvédeni és megőrizni hivatott kezdeményezés etnikai szeparatizmust, a vehemensebbek részéről a területi egység veszélyeztetését és revíziót jelenthet. Ezt annak mentén mondják, hogy évtizedek óta – az éppen aktuális politikai rendszertől függetlenül – halljuk, miszerint Románia „megoldotta a kisebbségi kérdést”, és a román kisebbségpolitika modellértékű. (Erről mindig eszembe jut a nácik „végső megoldása” zsidóügyben, de ebbe most ne menjünk bele). A Kolozsváron megtartott Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) kongresszusán kiderült, amit mindig is tudtunk: kisebbségeket érintő kérdésekben a többség szerint minden rendben, szerintünk semmi sem.
A nemzetközi szervezet helyszínválasztása akár jelzésértékű lehet, hiszen olyan városban tartották az előadásokat, ahol még a többnyelvű helységnévtáblák kifüggesztése is hosszú évek harcának eredményeként született meg. A siker egy civil kezdeményezésnek köszönhető, tehát nem a sikeres hivatalos kisebbségpolitika eredménye. Hol vannak már azok az idők, amikor a román hatalom fűt-fát megígért a kisebbségeknek, csakhogy befogadják az Európai Unióba és a NATO-ba?
A csatlakozás lejártával visszatértek ugyanazokhoz a szövegekhez: miközben jogaink állandóan csorbulnak, és vannak, akik nyíltan, már-már betegesen gyűlölnek minket, a hivatalos állásfoglalás szerint mi itt úgy élünk, mint hal a vízben, és sehol a világon nincs ilyen jó dolga a magyarnak.
Az Európai Unió intézményei közben kivonják magukat a felelősség alól, ami a kisebbségek problémáinak megoldását jelenti. Pedig az EU-ban több mint hatvan regionális vagy kisebbségi nyelv létezik, ezeket az unió mintegy 40 millió polgára beszéli. Ennek a nyelvi és kulturális sokszínűségnek egyenes következménye, hogy minden kisebbségi állampolgár viseli a maga könnyebb vagy nehezebb keresztjét, és ezt – úgy tűnik – intézményes szinten senki nem kívánja levenni a válláról.
Marad tehát a polgári kezdeményezés, az aláírásgyűjtési kampány, a tiltakozás az elszenvedett igazságtalanságokkal szemben. Bár a magyar kormány kiáll az ötmillió hazáját vesztett honfitársa mellett, de a problémákat belülről (is) kell vagy kellene kezelni. A jelenleg futó Minority SafePack egy olyan kezdeményezés, amelynek célja, hogy a kisebbségvédelem bizonyos területei az európai uniós jog részei legyenek. Egymillió aláírás szükséges, hogy az akció eredményes legyen, és a siker ismét csak rajtunk, civileken múlik.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Gyarapodó határsértők
Megszaporodtak az utóbbi időben a Magyarországra átszökni próbáló migránsok elfogásáról szóló hírek a határrendészet honlapján: a héten már a harmadik ilyen csoport feltartóztatásáról számolt be a hatóság. Idén már 358-an próbálták átlépni törvényellenesen a határt, míg tavaly egész évben 549 személyt tartóztattak fel.
Csütörtök hajnalban egy, az illegális bevándorlás megfékezése érdekében végrehajtott művelet során hét 24 és 37 év közötti, a határ felé közeledő etiópiai és eritreai állampolgárt fedeztek fel a nagylaki határrendészek egy mezőn, ötszáz méterre a magyar határtól. Kihallgatásuk során elmondták, hogy taxival érkeztek Nagylakra, és a (belső határellenőrzés nélküli) schengeni övezetbe akartak eljutni. A határrendészet tiltott határátlépési kísérlet gyanújával kezdeményezett bűnvádi eljárást ellenük. Kedden hajnali fél kettőkor szintén Arad megyében, a Gyula–Varsánd határátkelő közelében fogtak el 14, Magyarországra a zöldhatáron keresztül átszökni próbáló szíriai és iraki állampolgárt a román határrendészek. A csoportot hat férfi, hat nő és három gyerek alkotta, a felnőttek 18 és 60, a kiskorúak 3 és 17 év közöttiek voltak. Kihallgatásuk során ők is azt állították, hogy a schengeni térségbe akartak bejutni. A határrendészek hétfőn a Bihar megyei Érmihályfavánál is feltartóztattak egy hattagú szíriai csoportot, négy felnőttet és két gyereket, miközben hajnali hat órakor mintegy háromszáz méternyire megközelítették a magyar határt. Elmondásuk szerint ők is a schengeni térségbe akartak eljutni, ellenük is tiltott határátlépési kísérletért indult eljárás. Az áprilisban közölt, a határrendészet honlapján azóta megjelent adatok szerint idén már 358, Magyarországra átszökni próbáló migránst tartóztattak fel a hatóságok. Tavaly egész évben 549, Romániából illegálisan távozni próbáló határsértőt fogott el a határrendészet. Idén tavasszal megnőtt Romániában a migrációs nyomás: áprilisban több határsértőt (634) tartóztattak fel a határrendészek a szerb–román határon, mint az első negyedévben (420), és az országba illegálisan belépett, elfogott migránsok száma már május elején meghaladta a tavalyi éves adatot. A határrendészet eddig 1286 határsértő feltartóztatásáról számolt be, míg tavaly 1075, az országba illegálisan belépett külföldit fogtak el az ország határain. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összefogás a szórványért – egyházmegyei közmunka Magyarderzsén és Magyarfodorházán
Idén tavasszal is megszervezték a templomtakarítási akciót a Kolozsvári Református Egyházmegyében. A Kárpát-medencei Szeretethíd rendezvénysorozat keretében zajló takarítási munkálatokra május 20-án, szombaton került sor a Kolozs megyei Magyarderzsén és Magyarfodorházán, a szervező ezúttal is az egyházmegye presbiterszövetsége volt.
A Kolozsvári Református Egyházmegyében már hagyománnyá vált az elnéptelenedett templomok környékének megtisztítása és a kisebb karbantartási munkálatok elvégzése. Az egyházmegye presbiterszövetsége három éve minden ősszel és tavasszal megszervezi ezt a tevékenységet, amelynek során lelkipásztorok, presbiterek és egyháztagok segítségével olyan egyházközségekbe látogatnak el, amelyeknek református magyar közössége erősen megfogyatkozott, alig néhány lelket számlál, vagy éppenséggel már egyetlen református sincs a településen. Az utóbbi helyzetben van Magyarderzse is, ahol idén temették el az utolsó reformátust. A Magyarfodorházához tartozó szórvány műemléktemplomának kertjét két évvel ezelőtt már kiszabadították a bozót fogságából az egyházmegye önkéntesei, azonban mostanra ismét sűrű növényzet nőtte be, a természet elkezdte visszafoglalni a területet.
A szombati takarításon résztvevő körülbelül hetven ember egyik csoportja Floriska István presbiterszövetségi elnökkel és a Diaszpóra Alapítvány munkatársaival gyönyörű napsütésben érkezett a magyarderzsei templomhoz. Miután szétosztották a feladatokat, azonnal beindultak a láncfűrészek és a motoros kaszák. Közben dolgos kezek gereblyézték és gyűjtötték össze a levágott ágakat és leveleket. Már félórán belül ritkulni kezdett az akác és a tövis, és szép lassan a templomot is körbe lehetett sétálni. A templom szomszédságában élő román család, tornácán ülve „Hajrá!” felkiáltásokkal biztatta a csapat tagjait, akik néhány óra leforgása alatt egészen megtisztították a templom környékét a bozóttól. Az idősebb résztvevők mellett ifjak és egészen kicsik is jelen voltak, akik lelkesen gereblyéztek és hordták az ágakat, majd a szünetben ők kínálták kaláccsal a társaságot. A következő nemzedék tagjait a gyönyörű vidéken való kirándulás lehetősége és a közös munka öröme mellett azért is kell bevonni a hasonló akciókba, hogy lássák, mennyire fontos őrizni templomukat és gyülekezeti közösségüket. A munka végeztével egyik ifjú önkéntes jóvoltából a magyarderzsei harang is megszólalt és „istentiszteletre” hívta a jelenlévőket. Miután Oroszhegyi Attila Zsolt pusztakamarási lelkipásztor vezetésével a templom előtt elhangzott a közös imádság, a hagyományokhoz híven elénekelték a 90. zsoltárt. A csoportkép elkészítését követően a távozó csapat elbúcsúzott a megtisztított templomtól és a gratuláló szomszédoktól. A Miklóssy család kriptáját is őrző ősi templom, amely most egy időre újra lélegzethez jutott, méltóságteljesen állt a dombon a szikrázó napsütésben.
A közmunkára jelentkezők másik csoportja a magyarfodorházi régi temető megtisztítását vállalta. A munka során lekaszálták a füvet, kivágták az öreg, már nem termőképes fákat, a levágott fát pedig a parókiára szállították tüzelőnek. Emellett a kerítést sűrűn benövő bokrokat is eltávolították és összegyűjtötték.
Miután mindkét csoport végzett a munkával, a magyarfodorházi parókia udvarán szeretetvendégséget szerveztek, amelyhez a töltött káposztát és a fánkot a fodorházi asszonyok készítették el és szolgálták fel. Amikor a közös imádság után asztalhoz ült a társaság, a parókia előtt vezető úton magyar és székely zászlós kis csapat tűnt fel. Ők a Mária-úton gyalogoló zarándokok voltak, akik néhány hete indultak Magyarországról Csíksomlyóra, és Fodorházán át éppen kidei szálláshelyük felé tartottak. A fodorházi asszonyok azonnal behívták és asztalhoz ültették őket is. A körülbelül egyórás együttlét és vidám társalgás alatt többen is isteni csodának nevezték azt, hogy még a szórványban is történhetnek ilyen „véletlen” találkozások. Miután a búcsúzkodó zarándokok énekelve kértek áldást az itt megismert közösségre, a vendéglátó reformátusok is elénekelték az ároni áldást: „Áldjon meg téged, áldjon az Úr...”
A közmunkára jelentkezők a kolozsvári egyházmegye több városi és vidéki gyülekezetéből érkeztek. Az egyházmegye presbiterszövetsége őszre ismét takarítást tervez a Mezőségen, amelyre minden érdeklődőt és segíteni vágyót szeretettel várnak. A segítségnyújtás lehetősége mellett csodálatos érzés együtt lenni, együtt dolgozni, imádkozni, megmutatni azt, hogy nem hagyjuk el kiüresedett templomainkat sem, és hogy a szórványban is érdemes és kell cselekedni. Isten segítségével ilyen csodálatos események és találkozások jönnek létre, és aki időnként megtölti élettel a teljesen kiüresedett templomokat is, bármikor visszafordíthatja a kedvezőtlen népesedési folyamatokat, és életet vihet oda is, ahol látszólag már nincs remény. Őseink tisztelete, munkájuk megbecsülése mellett azért is fontos őrizni, óvni régi templomainkat és épületeinket, hogyha egyszer mégis visszatérne az elhagyott falvakba néhány református család, ne találjon bozóttal benőtt templomot és zárt templomajtót. Hisz ahol ketten vagy hárman vagy többen összegyűlnek Krisztus nevében, Ő ott van közöttük. És ha felcsendülnek a 90. zsoltár szavai: „Tebenned bíztunk eleitől fogva...”, abban erő van, abban reménység van, abban élet van.
Sófalvi Krisztina / Szabadság (Kolozsvár)

Benkő Erika: minden területen használhatóvá válhat a magyar nyelv
A romániai magyar közösség nyelvi jogainak maximalizálása a célja a közigazgatási törvény RMDSZ által javasolt módosításainak. A héten iktatott tervezet kiszélesíti a nemzeti kisebbségek nyelv- és szimbólumhasználatát, és elfogadása esetén Székelyföldön a gyakorlatban is regionális hivatalos nyelvvé válna a magyar. A törvénymódosításokat előkészítő munkabizottság tagját, Benkő Erika sepsiszentgyörgyi képviselőt kérdeztük a jogszabály legfontosabb tételeiről és alkalmazásukról.
- Miért volt fontos a 2001-ben elfogadott helyi közigazgatási törvény módosítása?
- Románia a nemzetközi színtéren ideális képet fest a kisebbségek itthoni helyzetéről, de a valóságban vagy nem alkalmazza, vagy rosszhiszeműen alkalmazza a kisebbségeke vonatkozó törvényeket, és végképp nem tesz eleget a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeinek. Ez igaz az anyanyelv használatot a közigazgatásban előíró törvényre is. Ezért van szükség arra, hogy a jelenleg érvényben lévő közigazgatási törvény nyelvi jogokra vonatkozó részét a jelenhez igazítsuk.
- Az RMDSZ törvénytervezete újdonságként bevezetne egy kedvezményes küszöböt, amely azokon a településeken biztosítana nyelvhasználati jogot, ahol nagyszámú nemzeti kisebbségi közösség él, de arányuk nem éri el a tíz százalékot. Hogyan működne ez az előírás?
- A Kisebbségvédelmi Keretegyezmény értelmében igény szerint lehetőséget kell biztosítani az anyanyelv használatra azokon a településeken is, ahol kisebbségekhez tartozó személyek száma nem éri el a törvény által előírt küszöböt. Ez az előírás fontos azokon a településeken, ahol jelenleg nem lehet érvényt szerezni a nyelvi jogoknak, így például megoldaná az anyanyelv-használatot Kolozsváron, Brassóban, Aradon, Nagybányán és Zilahon, ahol jelentős számban élnek magyarok.
Javaslatunk az, hogy a 10 ezer lakos alatti településeken a kedvezményes küszöb 300 fő legyen, a 10 és 25 ezer közötti lakosú településeken 500 fő, a 25 és 50 ezer közötti lakosú településeken 1000 fő, az 50−100 ezer közötti lakosú településeken 2000 fő, és a 100 ezer lakos feletti települések esetében pedig 10 ezer, magát nemzeti kisebbséghez tartozónak valló személy esetében legyen érvényes a kedvezményes küszöb, amely felett kötelezővé válna az anyanyelv-használat biztosítása.
A kezdeményezés ugyanakkor lehetőséget biztosít azokon a településeken is az anyanyelv-használatra, ahol nem teljesül a számaránybeli feltétel, viszont az intézmény vagy a hatóság vezetősége az anyanyelv használat alkalmazása mellett dönt. Például a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezése lehetséges lenne, azokban az esetekben is, ha nem érik el egyik küszöböt sem.
- Egyértelműsítenék is a helyi közigazgatási törvényt. Hol szorul pontosításra a jelenlegi törvénykezés?
- A nyelvi jogok alkalmazása közben folyamatosan azzal szembesültünk, hogy a törvényben és a kormányhatározatban foglalt előírások nem minden esetben pontosak és átláthatóak. A most benyújtott törvénytervezet rengeteg olyan kérdést megold, amelyekre a jelenleg hatályos törvény nem ad választ. Például a jelenlegi törvény megfogalmazása szerint felettébb homályos az, hogy mely intézményekre érvényesek az anyanyelv használati jogok. De ugyanez érvényes a regionális szimbólumhasználatra is.
Nagyon fontos része a tervezetnek, hogy komoly szankciók kiszabását rendeli el arra az esetre, ha valamelyik intézmény nem tartaná be az előírásokat. Ez a törvénytervezet egyik nagyon erős és kiemelten üdvözlésre méltó pontja, ugyanis tudni kell azt, hogy egy sor hatályos jogszabály alkalmazásának éppen azért nem sikerül érvényt szerezni, mert azok nem, vagy csak igen csekély mértékű szankciót írnak elő.
A törvénytervezet a magánszemélyek nyelvi jogainak megsértése esetén 3000-től 30 000 lejig terjedő pénzbüntetést, illetve csoportok és közösségek nyelvi jogainak megsértése esetén 5000-től 50 000 lejig terjedő bírságot ír elő. Ez már elég nagy összegű büntetés ahhoz, hogy az érintett önkormányzatok és intézmények betartsák a törvényt. Elképzelésünk szerint a kormánynak minden évben jelentést kell készítenie a nyelvi jogok alkalmazásáról, és az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) felügyeli és szükség esetén bünteti azokat az intézményeket, amelyek nem tartják be a törvényt.
- Leszabályoznák azoknak az intézményeknek a körét, amelyek kötelesek lesznek az anyanyelv-használati jogok biztosítására. Melyek lesznek ezek?
- A korábbi tapasztalatok azt mutatják, hogy szabályozni kell azoknak az intézményeknek a körét, amelyek kötelesek biztosítani az anyanyelv használatot. Azokban a közigazgatási egységekben, ahol a kisebbségek számaránya eléri a 10 százalékot vagy jelentős számban élnek, kérjük az anyanyelv-használat biztosítását minden közigazgatási intézményben, közérdekű szolgáltatásokat nyújtó helyi és megyei egységekben, prefektúrákon, illetve dekoncentrált intézményekben. Ilyen például a kataszteri hivatal, ahol telekkönyvi ügyeket intézhetünk, a pénzügy, ahol az adónkat fizethetjük ki, a munkaügyi felügyelőség, ahol a munkanélküli segélyt kell kérvényezni, a tanfelügyelőség, az egészségügyi igazgatóság, a kulturális igazgatóság, de a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség is.
- Ha maximalizálni szeretnék az anyanyelv használatot, annak érvényesülnie kell szóban és írásban is. A tervezet ad-e erre lehetőséget?
- A székelyföldi autonómia egyik legfontosabb komponense a regionális anyanyelv-használat hivatalos formája lenne, éppen ezért nagyon fontos a nyelvi jogokkal kapcsolatosan magasra tenni a mércét, elsősorban Székelyföldön. Valóban, a tervezet egyik célja, hogy minden közintézménnyel folytatott kommunikációban egyaránt biztosítsa az anyanyelv használatát írásban és szóban is. A formanyomtatványok és egyéb adminisztratív jellegű dokumentumok, közérdekű információk is legyenek elérhetőek a kisebbségek anyanyelvén és legyen lehetséges az anyakönyvi kivonatok kibocsátása kisebbségi nyelven. Ez nem nagy nehézség, hiszen az anyakönyvi kivonatok jelenleg is többnyelvűek – románul, angol és francia nyelven állítják ki, így igény esetén ezt megtehetik magyarul is.
- A romániai magyar közösségnek az elmúlt időszakban folyamatosan küzdenie kellett a regionális szimbólumainak használatáért. A törvénytervezet rendezné-e azokat a nézeteltéréseket, amelyek főként Székelyföldön jellemzőek az önkormányzatok és prefektúrák viszonyára?
- Nagyon fontos, hogy végre rendezzük a regionális szimbólumhasználat kérdését, ezért a tervezet egyik prioritása, hogy biztosítsa a zavartalan regionális szimbólumhasználatot. Azt akarjuk elérni, hogy senkit ne büntessenek meg, azért, ha a székely zászlót kitűzi egy hivatalra vagy közintézményre. Azt szeretnénk, hogy az egyértelmű törvénykezés végre elejét vegye annak, hogy polgármestereinket folyamatosan zaklassák a hatóságok a székely zászló miatt. Közösségünknek joga van identitását nyelvén és szimbólumainkon keresztül kifejezni.
- A tervezet egyszerre kívánja rendezni a kisebbségi nyelv- és szimbólumhasználatot. Miért tartották fontosnak, hogy mindezt egy törvénnyel szabályozzák?
- Az a legcélravezetőbb, ha mindezeket egy törvénnyel szabályozzuk, különben nagyon sok törvényt kellene módosítani ahhoz, hogy elérjük a célt. Felgyorsítja a folyamatot, ha a helyi közigazgatási törvény módosítása egyaránt tartalmazza a nyelvi- és szimbólumhasználati szabályokat.
- Az RMDSZ által iktatott tervezetnek milyen a fogadtatása a parlamentben, számítanak-e a kormánypártok támogatására, volt-e előzetes egyeztetés?
- Természetesen számítunk a kormánypártok támogatására, szükségünk is van rá, hiszen a hozzájárulásuk nélkül a tervezet nem jut át sem a szakbizottságokon, sem a szenátusban, sem a képviselőházban. Igen, volt előzetes egyeztetés a kormánypártokkal, és a továbbiakban is lesz. A fogadtatást egyébként majd a bizottságokban tudjuk igazán lemérni. Erre hamarosan sor kerül. Az RMDSZ kérte, hogy sürgősségi eljárással történjen meg a tervezet vitája. Én bizakodó vagyok, ebben a pillanatban úgy gondolom, van kellő politikai akarat arra, hogy a tervezetet a parlament elfogadja.
- A kormánypártok már jelezték, hogy lesznek módosító javaslataik. Melyik tételeknél számítanak vitára?
- A politikában mindig szükség van kompromisszumokra. Fontos azonban, hogy a törvénymódosítás lényegi elemei megmaradjanak. Ilyen sarkalatos kérdés például a kedvezményes küszöb bevezetése, illetve a nyelvi jogokat nem alkalmazó önkormányzatok és intézmények büntethetősége, valamint az is, hogy egyértelműsítsük, melyik intézményekre vonatkozik a nyelvi jogok alkalmazásának kötelezettsége.
Az RMDSZ kormánypártokkal való parlamenti együttműködésének csak akkor van értelme, ha a magyar közösség számára fontos problémákat meg tudunk oldani. Ennek a parlamenti együttműködés az egyetlen módja, de ha nem tudunk érdemi előrelépést elérni, akkor felül kell értékelni, hogy a továbbiakban miként viszonyulunk a kormánypártokhoz.
Kovács Zsolt / maszol.ro

Dragnea magyarázatot kér Junckertől a Romániával szembeni hozzáállása miatt
Levélben kér magyarázatot Liviu Dragnea Jean Claude Junckertől az Európai Bizottság Romániával szemben tanúsított "hozzáállásáról". Erről egy csütörtök esti televíziós műsorban beszélt a PSD-elnök, hozzátéve, hogy szerinte a Nemzetközi Valutaalap (IMF) Romániáról készült jelentésében közzétett becslések sem a valós gazdasági adatokon alapulnak. "Én már régóta nagyon nyíltan beszélek, a következményektől függetlenül. Egyeztettem a téma kapcsán Tăriceanuval is, és jövő héten hivatalos levelet intézünk Jean Claude Junckerhez, magyarázatot kérve tőle az EB hozzáállásáról, amelynek hátterében egyetlen dolog állhat: bizalmatlanságot akarnak kelteni a kormányprogrammal kapcsolatban, hogy csökkenjenek a külföldi befektetések" - fogalmazott Dragnea a Románia TV műsorában. A PSD és a képviselőház elnöke ismét hangsúlyozta, hogy az évek során sok esetben jelentős eltérések voltak az EB prognózisai és a későbbi valós gazdasági adatok között. "2013 tavaszán azt jósolták, hogy 2,6%-os lesz az államháztartási hiány, és végül 2,1%-os lett. 2014-ben 2,2%-ot jeleztek előre, és 1,4%-os volt a deficit. 2015-ben 1,6%-mondtak, 0,8% lett. 2016-ban furcsamód 2,8%-os deficitet jósoltak, és 3%-os hiánnyal zárta az évet a Cioloş-kormány. Jelen pillanatban egyetlen adat, egyetlen mutató sem adhat okot az aggodalomra az Európai Bizottságnak vagy az IMF-nek" - tette hozzá a nagyobbik kormánypárt elnöke. Az Európai Bizottság figyelmeztetésben részesítette hétfőn Romániát, amiért 2016-ban jelentősen eltért középtávú költségvetési célkitűzéseitől, ugyanakkor javaslatot tett a Tanácsnak: ajánlásban kérje az országot, hozza meg a szükséges korrekciós intézkedéseket. Csütörtökön a Nemzetközi Valutaalap közzétette Romániára vonatkozó jelentését, amelyben 4,2 százalékos gazdasági növekedést jelez előre erre az évre. A dokumentum szerint ugyanakkor az egységes bértörvény és a tervezett adócsökkentések révén az államháztartási hiány 2022-ig elérheti a bruttó hazai termék 6 százalékát. agerpres; Transindex.ro

Propaganda
Az első világháború idején az Osztrák–Magyar Monarchia által – ha a 20. századi értelemben véve még csak nagyon amatőr módon is – folytatott propaganda befelé sikerre volt ítélve; hogy a nagy háborút mégis elveszítette a monarchia, abban viszont nagy szerepe volt a kifelé folytatott, nagyon is gyenge propagandának – többek közt ezt a következtetést vonta le Boka László irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) tudományos igazgatója Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban szervezett TÉT-estek szerdai rendezvényén.
A centenáriumi évfordulón az Országos Széchényi Könyvtár a meggyőzés módszerei és folyamata köré építette megemlékező rendezvényeit, a kiállítás és a tudományos konferencia anyagából két könyv született: a tárlat kétnyelvű katalógusa bőséges illusztrációs anyaggal és az előadások szerkesztett változatát bemutató kötet. Hogy az OSZK miért a propaganda témáját választotta, annak magyarázata, hogy már az első világháború kitörésekor a nemzeti könyvtár feladatául kapta minden, a háborúra vonatkozó kiadvány gyűjtését, az anyagot az idők során szétosztották ugyan, de összegyűjtésük nem okozott nagy nehézséget. Az első világháborúban kibontakozott propaganda komplex projekt volt, a szórólapok, plakátok, irodalmi és képzőművészeti alkotások hűen tükrözik a monarchia hátországában a lelkesedéstől a kiábrándulásig bejárt utat – mondta Boka László. A villámháborúnak indult, kezdetben nagy társadalmi fenntartású háborút a lakosság támogatta, és ebben nagy szerepe volt a különféle reklámozási módszereknek: gyűrűiket, mozsaraikat cserélték be vasból készültekre az emberek, hogy a háborús gépezet működhessen, előszeretettel fektettek hadikölcsönökbe, a Kossuth-nótát is átírva, Ferencz József azt üzente kezdettel énekelték. A háború azonban elhúzódott, a kiábrándulás pedig egyre nőtt. Ilyen körülmények között a propaganda kiemelt szerepet kapott, ekkor bontakozott ki a mai értelemben vett politikai, ideológiai propaganda – ennek a folyamatnak bemutatásáról szól az OSZK két, tavaly megjelent kötete.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Versek a pelenkázóasztal felett (Beszélgetés Varró Dániel költővel)
A színházi világ egyre inkább Shakespeare újramagyarítójaként kezeli, miközben a magyar nyelvterület egyik legnépszerűbb költője. Varró Dániel verseit vitatják, hol túl gyerekesnek, hol túl felnőttesnek tartják – de többnyire imádják.
– Ritmus, zene, bravúros külsőségek vagy mély értelem, súlyos mondandó: ön melyik párton áll ebben a versalkotási vitában?
– Egy Mikszáth-anekdota szerint egy hölgyolvasó állítólag azt rótta fel neki, hogy amit Mikszáth úr ír, nem rázza meg az ember lelkét. Mikszáth erre azt válaszolta: drága hölgyem, állítottam én valaha, hogy az ön lelkét kívánom rázogatni? Nos, nekem sem célom, hogy lelkeket rázogassak, érthető, szerethető, humoros verseket akarok írni. Mindig megkapom, hogy a verseim nem túl mély értelműek. Kritikákban is kiemelték, hogy míves versek, meg hogy jó formaérzékkel rendelkezem, de a mai napig nem érzem, hogy nekem kellene megmondani a tutit, és nem is tartom, hogy a költészet erre való volna. Olvasóként is azokat a verseket szeretem, amelyeknek jó a zenéjük, imádom a csengő-bongó rímeket, elandalodom rajtuk. Ugyanakkor arra törekszem, hogy az engem érdeklő apró-cseprő dolgokat összehozzam a sajátos költői nyelvezettel, s a kettőnek különös, érdekes feszültségét érezzem. Valahogy így fest az én versideálom.
– Hogyan vélekedik arról az állításról, miszerint nincs gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló vers, csak jó vagy rossz vers?
– Van igazság benne. Én sokáig nem foglalkoztam azzal, kinek szól, amit írok. Az első kötetemről, a Bögre azúrról sok kritika megjelent, egyesek szerint annyira gyerekes, hogy általa én vagyok a posztinfantilizmus előfutára. Na jó, mondtam, legyen így, ehhez képest a gyerekeknek szánt, Túl a Maszat-hegyen című kötetem viszont azt kapta, hogy túlságosan felnőttes, és hogy legfeljebb a vájt fülű sznob óvodásokat tekinthetem célközönségnek. Mindent összevetve, nem figyeltem én túlságosan erre a dologra, s miközben felnőtt verseim túl gyerekesek, a gyerekverseim pedig túl felnőttesek, magam is csodálkoztam, hogy ennyire megtalálták a közönségüket.
– Mennyiben változtatott a hangsúlyokon, hogy közben három kisfiú apukája lett? – A gyerekeim megszületése óta kétségtelenül alakult némiképp a dolog, hiszen próbálok nekik célzottan is írni. Persze nem biztos, hogy ez a jobbik változat, azoknak a költőknek, akiket gyerekként és felnőttként is a legjobban szerettem – Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly –, egyiküknek sem volt gyerekük. Ez arról árulkodik, hogy nem annyira szülőnek kell lenni, mint inkább gyerekekhez közel álló lelkületű, „világnézetű” embernek.
– Ezek szerint inkább visszahúzó erőt jelent a saját gyerek, nem pedig plusz inspirációs forrást?
– A gyerek iránti elfogultság lehetetlenné teszi a szükséges távolságtartást, ez nem elhanyagolható „veszély”. Mert bizony olvastam olyan verset nagyon jó költőtől is, amely beleragad abba, hogy a gyerekük milyen jót mondott, mennyire aranyos dolgot művelt. De elvonatkoztatni sem lehet a helyzettől. Amikor a fiamat először a kezembe adták, nagyon sírt, nekem meg fogalmam sem volt, hogyan kell megnyugtatni egy egynapos csecsemőt. Nem jutott eszembe más, elkezdtem neki mondani a Párizsban járt az ősz című Ady-verset, szegénykémnek ez volt élete első versélménye. Viszont abbahagyta a sírást, kerekre nyílt szemekkel várta a folytatást, én meg megtapasztalhattam, micsoda praktikus haszna tud lenni a versnek. Ezen felbuzdulva gyerekmondókákat kezdtem keresni, de egyrészt alig találtam, másrészt csak olyanokat, mint a „Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom”. Nekem, Budapesten született és sokáig ott élő embernek, apukának viszont sosem volt zsákomban mákom, meg a komámasszony sem kérte soha a szekeremet, ezért aztán magam kezdtem írni mondókákat. Kitartóan mondogattam a saját fejlesztésű altatómondókát, mire egyszer csak elaludt a kisfiam, és én azt hatalmas sikerként éltem meg. De született mondóka öltöztetéshez, evéshez is – hasonlóan praktikus eredményekkel. Nem biztos, hogy ezek irodalmi remekek, de a három mondókás kötetem megjelenése után sok szülő visszajelzett, hogy az ő gyerekük esetében is nagyon jól működnek.
– Sikerült már megfogalmaznia – saját forrásból, gyerekeiből vagy egyéb példákból kiindulva –, hogy hol, milyen módon ragadhat meg egy gyereket a nyelv, az irodalom? – Fogalmam sincs. Azt tapasztaltam, hogy a kicsik – félévestől hét-nyolcévesekig – ösztönösen nagyon fogékonyak a nyelvre, a jó ritmusú dolgokra, még ha nem is értik őket. Nagyon aranyos verseket is írnak, aztán kamaszodás elejétől legtöbben kezdenek megpróbálni megfelelni az elvárásoknak, sokkal kínosabb, modorosabb dolgokat produkálnak. De változatlanul sokan verselnek, mindig is mélyen gyökerező késztetés ez az emberben, elsősorban a heves érzések kifejezésére. – De hogyan került Rómeó és Júlia a gyerekversek közé? Azon túl, persze, hogy magyar–angol szakon diplomázott...
– Teljesen véletlenül csöppentem a színházi világba. Nagyjából az első könyvem megjelenésével azonos időben kaptam egy fordítói felkérést egy meglehetősen költői nyelvezetű darab, a Kés a tyúkban című kortárs mű kapcsán, amihez angolul tudó és lehetőleg költő embert kerestek. Az idősebb, nevesebb költők vagy nem értek rá, vagy nem tetszett nekik a darab, minden bizonnyal amolyan vészmegoldásként jutottam eszébe az előadás dramaturgjának, aki egyben a könyveimet megjelentető kiadó igazgatója is. Szóval minden színházi előélet nélkül készítettem az első fordításomat, az előadás nagyon jól sikerült, még díjat is kaptam érte. Azóta színházi emberként kezelnek, és szépen kaptam megbízásokat. Eleinte nagyon sok kortárs darabot fordítottam, közöttük sok botránydarabot is, amely amúgy tőlem elég messze álló műfaj, ezért aztán nagyon örültem, amikor Shakespeare-t is fordíthattam.
– Milyen volt a Shakespeare-rel való fordítói találkozás?
– Nagyon nehéz őt fordítani, a legnagyobb küzdelemre az ad okot, hogy Shakespeare-t sokan és a legnagyobbak fordították magyarra. A színház részéről ugyanakkor természetes igény, hogy minél frissebb szöveggel dolgozzon, s ha egy modernebb felfogású előadás készül, ahhoz tényleg nem passzol egy 150 évvel ezelőtti nyelviséggel fordított szöveg. Az általam fordított második Shakespeare-darab Lear újra címen Lear király volt, amelyet Vörösmarty óta nem nagyon magyarított senki. Csodálatos költői erejű szöveg, de hát mégiscsak évszázadokkal ezelőtt írták, olyan szavakkal, mondatszerkesztéssel, amelyek ma nagyon nehézkesnek hatnak. – A klasszikus „Ó Rómeó, mért vagy te Rómeó!” hogyan hangzik Varró Dániel változatában?
– Jaj, Rómeó, mért vagy te Rómeó! – ez az én fordítói leleményem, és meg is tudom indokolni. Az „ó” szép, hagyományos költői sóhajtás, amelyet nagyon szeretek, de viszonylag ritkán használjuk, a 13–14 évesek között – mint Rómeó és Júlia is – pedig még kevesebben. Amúgy az erkélyjelenetet élveztem a leginkább. Shakespeare-ben ugyanis az a csodálatos, hogy miközben szereplői drámai jambusokban beszélnek, abszolút átjön, hogy ők szerelmes fiatalok bájos, aranyos gesztusokkal. A „jaj” pedig szerintem sokkal inkább illik ebbe a képbe, ami elsősorban nem rácsodálkozásról, hanem elkeseredésről, kétségbeesésről szól.
– Verseinek tekintélyes részét viszont a pelenkázóasztal fölé hajolva mondják fogékony csecsemőknek. Szereti viszonthallani azokat?
– Ahhoz a költészethez, amit én szeretek, hozzátartozik, hogy elmondják. Ha csendben olvasunk egy verset, sok minden elvész belőle. Imádom a régi felvételeket, amelyeken költők adják elő a verseiket, Babits az egyik kedvencem, amint nagyon furán, szinte énekelve mondja saját költeményeit. Megkockáztatom: sokkal hatásosabb, mint egy Latinovits-előadás. A szerző ugyanis pontosan oda teszi a hangsúlyokat, ahová eredetileg szánta, és ez többet ad, mint egy bármilyen jó színészi alakítás.
– Prózáról szó sem esik: csak nincsenek haragban egymással?
– Roppant ingoványos terepnek tartom. A Maszat-hegyet eredetileg prózában terveztem, de előbb túl Lázár Ervin-esre sikerült, aztán túl jellegtelenre, úgyhogy feladtam. Bevallom, olvasni is inkább verset szeretek, ami nem rímel, az nekem már nem annyira barátságos. Ha egy kiállításmegnyitóra invitálnak, akkor is rímes prózában, makámában írom meg a köszöntőmet, szükségem van ezekre a kapaszkodókra.
Varró Dániel
Költő, Budapesten született 1977. szeptember 11-én, első verseit 12 éves korában (1989) írta. Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban érettségizett, az ELTE-BTK magyar–angol szakára járt. Gimnazista kora óta publikál verseket és műfordításokat különböző irodalmi lapokban és folyóiratokban. Hét önálló kötete jelent meg – Bögre azúr, Túl a Maszat-hegyen, Szívdesszert, Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött, Nem, nem, hanem, Akinek a kedve dacos –, több (elsősorban gyerekeknek szóló) kötet társszerzője. Műfordítói tevékenysége egyre sokrétűbb, drámafordításait és egyéb (önálló vagy másokkal közösen írt) színházi munkáit több magyarországi színház műsorára tűzte. 2005 óta a Szépírók Társaságának, 2008 óta pedig a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének a tagja. Legfontosabb kitüntetései: Bródy Sándor-díj, különdíj (1999); Az Országos Színházi Találkozó különdíja a Kés a tyúkban fordításáért (2000); Petőfi-díj (2003); Az Év Gyermekkönyve díj (2004); József Attila-díj (2005); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (2007); Színikritikusok díja – Legjobb új magyar dráma (2008/2009); Győri Könyvszalon, alkotói díj (2011). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyugalom, na persze!
A legaprólékosabb részletesség, a zseniális „kisszereplők”, a finom gesztus- és képismétlések, a tragédia és humor, a lent és fent erős kontrasztja tetszett a leginkább a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat A nyugalom című előadásában (rendező: Radu Afrim), amelyet hétfő este Kolozsváron is bemutattak.
Még most is pironkodom miatta, de nem tudott nem eszembe jutni a szentségtörő banalitás: órákig tarthat csak magának a díszletnek a felállítása, majd függöny legördültével az összepakolása – olyan aprólékossággal megtervezett A nyugalombeli otthon elképesztő méreteket öltő rendetlensége. A konyhakredenc fiókjai nem csak úgy vannak, üresen, na jó, esetleg egy élére hajtogatott törlőkendő lapul az egyikben, mert éppen kellékként van rá szükség egy-két jelenetben, nem, itt minden tömve van, fiókok, polcok, és rengeteg bútor – már első pillantásra minden ez, csak nem nyugalom. És ez még csak a kezdet.
Nem nyugalom az sem, hogy néha tíznél is többen vannak a nagyszínpadra berendezett stúdiószínpadon, és senki sem csak úgy mellékesen tölti ott a helyet, mindenki mozog, mond, jelen van. Ez az az előadás, amit jobb lett volna az utolsó sorból nézni, hiszen csak úgy kellett kapkodni a fejem, hogy éppen mi zajlik a színpad másik felében, és egész biztosan még így is lemaradtam pár dologról.
Berekméri Katalin Jordán Évaként úgy váltogatja az alteregóit, hogy elhisszük róla, hangját szétbagózott, görbehátú vén matróna, amikor két mozdulatból váratlanul teljes átalakuláson megy keresztül, és bizisten meg is nő legalább félméterrel, hogy a nézőtér diszkréten felhördül bele. Aztán még oda-vissza elműveli ezt néhányszor.
Galló Ernő úgy játszik le több jelenetet méteres magasságú fogyatékos kisnagyfiúként, hogy egyszer sem „lóg ki az emberláb”. Biluska Annamária a vagány Jolika, aki hosszasan meséli letűnt ifjúsága páratlan szerelmi történetét, és csak kicsit zsörtölődik a locsoló társasággal, amikor izomgyúrt kétméteres plakátnővel érkeznek húsvétkor a kétszer háromméteres kocsmába. A kanári kétméteres férfiember, kalitkában lakik, pedig a kalitka a szokásos méretű darab. Sok a zene, ének, hangtorna – jól illenek az éppen zajló jelenetekhez. Megannyi apró jelzés, trükk, fogás, mozdulat, beszédmód teszi a kisebb szerepeket naggyá, lényegessé, sokszor felejthetetlenné.
Az évezred rendezői szívesen nyúlnak a modern technikai eszközökhöz, itt is hatalmas képernyők nyílnak a szekrényajtók mögött, a kivetített képkockákkal ráerősítenek a színpadi noir hangulatra. Mégis a képernyőről áradó fekete-fehér fénnyel mintha cseppet szabadulhatnánk B. Fülöp Erzsébet, a szakma és a társadalom számkivetettje, az önmagát négy fal közé száműzött egykori sikeres színésznő, a gyermekét megtagadó anya kreálta pokoli hangulatból, akinek lelke és tudata is meghasad, és annyira megteremti a megvilágosodás pillanataival kevert őrület minden rettenetét, hogy az a percnyi pixelkép olyan, akár a nyitott ablakon beáramló levegő. Erre még a „tisztító” víz sem képes, amiből oly sok van a színtéren, de ahogy haladunk a történetben, egyre piszkosabb, belekerül és előkerül belőle mindenféle, palackposta, hányás, feladott életek. Andor (Bányai Kelemen Barna) szétmarcangolódik világában: az önfeláldozó fiú az anyja iránti szeretet, a tehetetlenség béklyójában vergődik, az otthonból lett börtön rabja, de Eszteré (Kiss Bora) is, akivel szenvedélyesen megélt szerelmükben valahogy mintha mindig kergetőznének egymással, csak nagyritkán vannak egyazon hullámhosszon, közben még az alkotás kínjai-kételyei is gyötrik.
A nyugalom Bartis Attila azonos című regénye, annak színpadi változata, és a szintén Bartis Attila Anyám, Kleopátra című színdarabjának ötvözéséből született. A színház honlapján ezt írják a 18 éven felülieknek ajánlott előadásról: „Az előadás – cenzúra nélkül kezelve a regény nyelvezetét – a marosvásárhelyi származású szerző által teremtett világ szereplőit vonultatja fel. Az irodalmilag igen értékes realista szöveg tipikusan afrimi hangulatban a misztikumnak, az efemer létezés groteszkségének, az emberi kapcsolatok törékenységének ad helyet. Az előadásnak nem célja a tabudöntögetés; érzelmileg kívánja megérinteni nézőjét: érzelmeket, erotikát, humort, zenét, szövevényes cselekményt, valamint anya-fiú, nő-férfi kapcsolatokat mutat be a szétesés, a szexualitás viszonylatában. Az érzelmileg felforgató előadás a nézői értelmezést, gondolkodást provokálja.”
Bár azt megtanultam magamról, hogy ilyen sok meztelen hátsót – ha mégoly csinos is... – inkább nem szeretek ilyen közelségből látni, sem a macskajaj biológiai folyamatait ilyen életszerűen, mindez kétségtelenül megteszi a hatását, az érzelmi hullámvasút nagyon megvan. A szerelem, a szeretet, a magány, gyötrődés, elmegyógyintézet, élet, halál, mind-mind olyan nyomasztó, hogy a felemás végkifejlet már szinte felszabadít. És a provokáció is bejött, aznap, másnap, azóta is.
A majdnem három óra szünet nélkül a stúdiós széken nagyon hosszú tud lenni. Mégis bármikor újra megnézném. Kár, hogy csak egyszer adták elő Kolozsváron. Akinek Marosvásárhelyen van útja, ki ne hagyja.
Bartis Attila: A nyugalom, rendező: Radu Afrim, díszlet: Adrian Damian, jelmez: Márton Erika. Szereposztás: Andor: Bányai Kelemen Barna; Anya: B. Fülöp Erzsébet; Eszter: Kiss Bora; Jordán Éva: Berekméri Katalin; Rebeka: Nagy Dorottya; Jolika: Biluska Annamária. További szereplők: Bartha László Zsolt, Galló Ernő, Ruszuly Ervin, Varga Balázs, Huszár Gábor, Kölcze Kata, Nagy Péter.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Átalakult nyilvánosság, kétéltű userek és újságíró bloggerek
Konferencia a felhasználók és a hagyományos média viszonyáról
A felhasználók által készített tartalmak és a média viszonyáról, kölcsönhatásairól szervezett konferenciát május 24-én, szerdán a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a BBTE Újságírás Intézete. A Media vs. User Generated Content című konferencián délelőtt négy meghívott tartott előadást ebben a témában, a YouTube-on kialakult új nyilvánosságról, a Facebook fogyasztókra gyakorolt hatásáról, hírversenyről, illetve a blog és újságírás viszonyáról, egymás mellett éléséről. A konferenciát délután kerekasztal-beszélgetés zárta, amely során erdélyi magyar újságírók, szerkesztők, főszerkesztők értekeztek arról, mit tesz a közösségi média, illetve a felhasználó a hagyományos médiával.
Az elmúlt években a kiváltságok bizonyos formáinak elvesztése miatt elégedetlenek a hagyományos (főleg írott) sajtóban szocializálódott újságírók: már nem csak ők a különböző forrásokból származó információk szinte kizárólagos birtokosai, már nem csupán ők szűrik meg, elemzik, s továbbítják a politikai, gazdasági és szociális jellegű híreket. A tömegtájékoztatási palettán már régen megjelentek az alternatív információs csatornák, mi több, jól „befészkelték” magukat a köztudatba. De ezáltal a szakavatott szem által végzett szelekció, az információ ellenőrzése, a források felkutatása és védelme vajon nem sérül-e? Hogyan lehet monetizálni, azaz pénzzé változtatni az új tömegtájékoztatási megnyilvánulási formákat? A kérdésre Glózer Rita, a Pécsi Tudományegyetem szakembere kereste a választ.
Elmondta: az új médiumokkal játszadozó, vagy azokat mondhatni professzionális módon használó fiataloknak nincs intézményi háttere, nem rendelkeznek újságírói szakképzéssel, előttük viszont megnyílt az „új nyilvános színtér”, amelyen keresztül továbbítani tudják különböző formában és formátumban megalkotott hang- és videó-anyagjaikat. Ezek természetesen távol állnak a Habermas által megfogalmazott paradigmáktól, ugyanis nem feltétlenül komoly, közérdekű témákat boncolgatnak, hanem elsősorban személyes jellegűek. Az új médiumokban nem feltétlenül a racionális vita, a deduktív és induktív logika, az elemzés a primér faktor, az új nyilvános színtéren eluralkodnak az indulatok, az érzelmek, megszegik az évtizedekig normának számító szabályokat.
– Bizonyos értelemben hanyatlás tapasztalható. Jelenleg olyan személyek nyilvánulnak meg, olyan témák kerülnek terítékre, amelyeknek eddig nem volt helye. Tulajdonképpen a média demokratizálódásáról beszélünk – fogalmazott a szakember.
Hozzátette: az amatőr média előállítói rendszerint függetlenek, nincs intézményi hátterük, mondhatnánk, hogy nincsenek kitéve az öncenzúrának, mi több, az intézmény részéről sem fogalmazódnak meg igények, elvárások. Az általa tanulmányozott kimutatások szerint a magyarországi tinik egyre sűrűbben néznek különböző képsorokat a YouTube videómegosztó csatornán: a statisztikák alapján elmondható, hogy ez a tevékenység az utóbbi években egyre népszerűbb lett. Míg néhány éve a harmadik leggyakoribb internetes tevékenység volt, tavaly Magyarországon például a második helyre kúszta fel magát a YouTube használata.
– Egyre gyakoribb és népszerűbb a paródia, de legalább annyira elterjedtek a különböző életstílusokat bemutató médiatartalmak, legyen az gasztronómiai, divattal vagy szépségtechnikákkal kapcsolatos platform. Azaz: mit ettem, mit vásároltam, mi van a táskámban, hogyan öltözöm – jegyezte meg Glózer Rita.
Tudatta: a videóblogot működtető fiatalok alkalomadtán igen jelentős bevételre tesznek szert. A médiatartalommal kapcsolatos különböző mértékű jövedelem mellett online áruházakban pólókat, bögréket, golyóstollakat árulnak. A termékelhelyezés bevett szokás, de a felhasználók ezt rendszerint érzékelik, elvetik.
Demény Péter író, újságíró, Nemes Z. Márió költő egyik legutóbbi interjúját idézte, aki elmondta: mobilja már testrészévé vált, a Facebook a létezés egyik meghatározó eleme, amit ha elvesznek, az lassan olyan, mintha levágnák a kezed. Demény szerint ma már nem emberek, hanem számítógépek, kütyük közötti viszonyokról kell beszélnünk.
Rendszertani osztályozásában egyéltűekre és kétéltűekre osztotta a mai társadalmat. Bevallotta, amikor az iskolában tanult a kétéltűekről, azt hitte, ezek mind a két közegben tudnak élni, később világosították fel: az állatnak mind a két közegben kell élnie, másképp elpusztul. Egy kétéltű állat olyan, mint a mai társadalom egy része: online és offline közegben is kell élnie, másképp nem tud megmaradni. A kétéltű még tudatos felhasználó, a Facebookon szembeáramló adatok közül próbál szelektálni, küzd a lassúságért, kacérkodik a kilépéssel, viszont soha nem lépne ki, „a user generál, miközben generálva is van”.
Ám Demény szerint léteznek egyéltűek is, akiknek gondolkodásuk bináris, nem olvasnak mást csak a netet, és az ott található információkat mind elhiszik. Az egyéltű user csak generálva van, elfogadja az új közösségi médiás világrendet, meg sem gondolja, talán létezik-e más. Az egyéltű médiafogyasztására a sebesség jellemző, ellenőrizetlen, nem válogat, ugyanolyan hírértekkel bír, ha valaki kutyát vett, meghalt egy nap háromszor ugyanaz a világsztár vagy a HVG egy elemző cikke.
Botházi Mária, a BBTE egyetemi oktatója előadásában az erdélyi magyar hírportálok 2017 januárjánák tíz legnépszerűbb cikkéről készült elemzését mutatta be. A négy legnagyobb erdélyi hírportál – Transindex, Maszol, Székelyhon és a Főtér – elemzésekor az oktató a kattintásokat mérte, a témákat, stílust, címet és leadet vizsgálta.
Médiafogyasztás az erdélyi magyar online térben: van-e értelme a hírversenynek? című előadásában Botházi meg is válaszolta a címben megfogalmazott kérdést: szerinte nincs értelme az erdélyi magyar hírportálok esetén a hírversenynek, sokkal fontosabb az egyedi hangnem, önálló stílusjegy, illetve a téma.
A beszélgetés során Cseke Péter kiemelte, a Facebook mint tényező fontos a magas olvasószám generálásában. Egy cikk népszerűsége függ a Facebook-lájkoktól, a poszt szövegétől, illetve a kommentek számától is. A kommenteknek nagy szerepe van egy cikk népszerűségében, több olvasó tér vissza egy-egy Facebook-poszthoz, portálon található cikkhez, a kommentek miatt. Makkay József elmondta, miután bevezették a regisztrációhoz kötött kommentelést, megszüntetve így az anonim hozzászólás lehetőségét a weboldalaikon, a hozzászólok 70-80 százalékát elvesztették.
Cseke Péter és Balázsi-Pál Előd is igénybe vette már a Facebook reklámozási lehetőségeit, hogy egy-egy cikket promováljanak a közösségi médiában. A Maszol-nak ezzel az a célja, hogy a minőségi tartalmakat megerősítse. Azt is figyelembe veszik a cikkek kiválasztásánál, hogy olyan tartalom legyen, ami olvasottságot generál. A Transindex is minden esetben saját anyagot hirdet, viszont ők játszadoztak már azzal a lehetőséggel is, hogy meghatározott célcsoportnak reklámozzanak. Ám hiába a sok lájk, ezek nem konvertálhatóak bevétellé, így a sajtótermékek továbbra sem tudják magukat fenntartani a piacról.
Újvári Ildikó elmondta, a Szabadság saját magával fut versenyt, megpróbálja a szerkesztőség a szabadsag.ro weboldalt hírportálként működtetni. Mindezt úgy, hogy ne rontsa a nyomtatott újságot, de visszacsalja az olvasót a weboldalra. Elkülönítik a kettőt, a szerkesztőség megpróbálja párhuzamosan fenntartani őket.
Az újságírók abban megegyeztek: az olvasók már a közösségi média megjelenése előtt befolyásolták a hagyományos média működését, az olvasók által készített tartalmakat már régebb is felhasználták, az olvasó mint hírforrás már régóta bevált technika az újságírásban.
– A user generated content mindig is létezett, csak a közeg változott meg, amelyben működik. A felhasználóknak gyakran könnyebb tartalmat előállítani, mint az újságíróknak – mondta el a Transindex főszerkesztője. A romániai tüntetéseket hozták fel példának, elmondva: míg egy televízió kivonul egy eseményre, hogy azt élőben közvetítse, időigényes. Ez alatt az idő alatt a felhasználók már rég közvetítik a történéseket, de a Facebookon. A média szerepe ebben az, hogy egybefoglalja a felhasználók által készített tartalmakat, háttérinformációkkal lássa el.
A hitelesség kérdése is felmerült a beszélgetés során, kiben bíznak meg a felhasználók, kit tekintenek szakértőnek az olvasók, kiről hiszik, hogy hozzá tud érdemben szólni egy adott témához. A felhasználók manapság jobban bíznak az emberekben, mint a sajtóban, a közösségi médiában ismerősről ismerősre terjednek a tartalmak, így a felhasználó hitelesebbnek tart egy ismerős által megosztott tartalmat, mint egy cikket, ami a sajtóban jelent meg. A sajtó hitelességének csökkenéséhez hozzájárul a számos propagandacsatorna megjelenése, vagy a blogok elterjedése, amelyek magukat alaptalanul sajtóterméknek képzelik, így egyértelmű reakció az olvasó részéről, hogy az ismerősben, rokonban jobban bízik, mint a sajtóban.
Az idősebb korosztályra jellemző, azt hiszi el, amit látott a tv-ben, olvasott az újságban és hallott a rádióban, a fiatalok körében elterjedt jelenség, hogy azt hiszik el, amit olvastak az interneten. Ám nem minden valós, ami az interneten terjed.
A konferencia során kiderült, a felhasználók a közösségi média megjelenése előtt is hatást gyakoroltak a média működésére, az általuk készített tartalmakat már azelőtt felhasználták a sajtóban. A közeg, amelyben a felhasználók által készített tartalmak terjednek, megváltozott, felgyorsult, az internet számos lehetőséget tárt fel, blogok, közösségi média, amelyek segítségével a felhasználók megoszthatják, szélesebb körben terjeszthetik saját tartalmaikat, véleményüket, meglátásaikat. Ám ezek nem feltétlenül hatnak negatívan a média működésére, egymás mellett is tudnak létezni, csak szelektálni kell.
A közösségi média megváltoztatta a sajtó működését, új teret hozott létre a médiatermékek terjedésére, új nyilvánosság látszik kialakulni. A médiatartalmakkal a felhasználók leggyakrabban a Facebookon kerülnek kapcsolatba, nem ők keresik a híreket, azok mennek szembe velük, jelennek meg a Facebook-hírfolyamban, akár hirdetés formájában. Viszont a Facebook-hírfolyam nem a hiteles forrásokból származó tartalmak gyűjtőmedencéje, számos, saját magát médiaterméknek, hírforrásnak vélő csatorna valótlan, ellenőrizetlen információkból összeállított tartalmai is ide kerülnek, macskás videókkal, kisbabás felvételekkel, tegnapi vacsorákról készített képekkel, szelfikkel együtt. A felhasználóknak tudatos „userekké” kell vállniuk, akik nem hisznek el, osztanak meg gyanús forrásból származó tartalmakat, tudatosságukkal, szelektálásukkal hozzájárulva az ellenőrzött információkból származó anyagok terjedéséhez.
– Arra a következtetésre jutottam, hogy az erdélyi magyar olvasó, ha ezeket az oldalakat nézi, eltérő kínálatot keres. A kolozsvári székhelyű portáloknál, hogyha az elemzett cikkeket nézzük, teljesen eltérőek voltak a legkattintottabb anyagok, tulajdonképpen a tematizáció, a hangvétel a meghatározó a sajtópalettán, illetve az, hogyan kerül az olvasó kapcsolatba a tartalommal – mondta el az előadása végén Botházi Mária.
Az egyetemi oktató elemzésében kitért arra is, hány egyedi látogatója van a különböző weboldalaknak (hány látogató keresi fel úgy a portált, hogy beírja a böngészőbe annak webcímét), illetve arra is, a látogatók hány százaléka érkezik közösségi oldalakról, főleg a Facebookról. A legnagyobb egyedi látogató aránya a Transindexnek volt januárban, a többi hírportál esetében az olvasók zöme, megközelítőleg 80 százaléka Facebookról érkezett a hírportálra.
Kecskés István magyarországi meghívott, újságíró, blogger Az újságíróból blogger – a sajátos törzsfejlődés címmel tartott előadást, amelyben azt taglalta, mi a különbség újságíró, újságírás és blogger, blogolás között. Kecskés szerint az újságírás egy szakma, míg a blog egy stílus, az újságíró tanul, a blogger csak regisztrál egy felületen, és már bloggernek is hívja magát. Szerinte a blog a véleménynyilvánítás színtere, a „blogger pedig mindenhez érthet, még ahhoz is, amihez nem”.
Arra a kérdésre, hogy lehet-e az újságíróból blogger, Kecskés válasza az volt, hogy igen, az újságíró a blogon egy másik arcát mutathatja meg. Az előadó szerint a Facebook is lehet mikroblog, ha ő, Kecskés István, mint újságíró, és nem mint magánszemély oszt meg tartalmakat.
Szerinte az út visszafele is járható, lehet blogból is hírforrást faragni. Elmondta ez „egy bonyolult fejlődés, de szinte minden esetben a véleményműfaj alakul át”: a blogger a véleményírásból elrejti a véleményt, így alakulhat át hírré.
A blogok népszerűségének hátrányairól is beszélt a meghívott: számos blog beszáll a hírversenybe, míg rengeteg blogra ellenőrizetlen, hamis információk kerülnek fel, megtévesztve az olvasót. Elmondta, egyik legnagyobb magyarországi blogot egy autószerelő-műhelyben üzemeltetik, két olajcsere között töltenek fel valami tartalmat. Lájkvadásznak címkézte a blogok egy fajtáját, amelyek a bevételért mindent megtesznek. Hangzatos címekkel, becsapós tartalmakkal csalják oldalukra az olvasókat, a hamis informálással nem foglalkoznak, csak a klikkekért járó bevétellel.
Szabadság (Kolozsvár)

Egyéves a Nők a Nőkért Gizella Egyesület
Sok, színes, közösségépítő programot terveznek
Egyéves múlt a Nők a Nőkért Gizella Egyesület, amelynek elmúlt évi tevékenységét tesszük mérlegre Zámbori Magdolna elnök és Vass Csilla titkár társaságában.
– Hölgyeim, milyen célokat tartottak a legfontosabbnak az Egyesület tavalyi tevékenységében?
– Legfontosabbnak tartottuk megismertetni az emberekkel a civilszervezetünket, ezért az arad-gáji katolikus templomban karácsonykor is, húsvétkor is apró ajándékokat osztogattunk – kezdi Vass Csilla. – Anyák napjára és Nőnapra virággal kedveskedtünk a hölgyeknek, a templombúcsú alkalmával a résztvevők között kiosztottuk a Gizella-ima kinyomtatott példányait.
– Miből fedezték az ajándékozást? Visszhangra talált-e az emberek, a hívek körében a törekvésük, gyarapodott-e a támogató tagságuk?
– Megalakulásunk óta sikerült önkéntes támogatókat is találnunk – kapcsolódik a beszélgetésbe Zámbori Magdolna –, az ő anyagi támogatásaikból finanszírozzuk a tevékenységünket, de számítunk a személyi jövedelemadó azon 2%-ára is, amivel mindenki támogathatja a civilszervezeteket. Tavaly ebből a forrásból is támogatták egyesületünket.
– Milyen programokat szerveztek az elmúlt évben?
– Az összesítésből kiderült, hogy tavaly 52 aktív napot tudhatunk magunk mögött, ami azt jelenti, hetente általában egy napot az arad-gáji közösségért dolgoztunk. A velük való folyamatos együttlét, gondjaik lereagálása meghozta a gyümölcsét, hiszen mind többen álltak mellénk. Sokan adtak hangot hálájuknak, amiért rájuk is gondoltunk. Gizella-napkor mindenki megkapta a kinyomtatott imát, amiért ugyancsak hálálkodtak, ezért úgy érezzük, sikerült megvetnünk a lábunkat. Tehát elindultunk valahonnan, ahonnan a város felé is ki szeretnénk terjeszteni a munkánkat.
– Mit kell tenni a Gizella-imával?
– Azt bármilyen alkalommal el lehet mondani, de Boldog Gizellának a szentté avatásáért a Gizella-litániákon szoktunk imádkozni. Úgy érezzük, az elmúlt év alatt elértük az elénk kitűzött célt. P. Böjte Csaba testvért is megajándékoztuk a dr. Faltin Erzsébet által írt A királyné című kötettel, egyben megkérdeztük, hogy áldásos munkája mellett tudna-e Boldog Gizella hírnöke is lenni? Erre azt felelte: házi feladatnak tekinti. Komolyan vette, ami abból is látszik, hogy nagyon sok prédikációjába belefoglalja Szent Istvánt és Boldog Gizellát. Beszél az egyház- és hitépítő munkájukról. Bizakodunk abban, hogy Csaba testvér jóvoltából mind többen felfigyelnek Boldog Gizellára, akinek a szentté avatását ezzel is előre tudjuk mozdítani.
– Dédelgetnek-e olyan tervet, hogy az Egyesület autóbuszos kirándulást szervezne Németországba, felkeresné Boldog Gizella sírját?
– Én személyesen jártam ott – válaszolja Zámbori Magdolna –, pontosan nem tudom, melyik évben, de 2010 táján történt, hogy a mezőhegyesi és a marosludasi hívekkel közösen dr. Faltin Erzsébet, A királyné című monumentális mű szerzője zarándoklatot szervezett Passauba. Akkor, több mint 1000 év után, Szent István és Boldog Gizella ereklyéi újra egyesültek. Természetesen gondoltunk zarándoklat-szervezésre, de az első évi tervünkbe nem tudtuk belefoglalni. Első évben legfontosabbnak tekintettük az Egyesület céljainak megismertetését, illetve felkutatni a működés hosszú távú biztosításához szükséges támogató tagságot.
– Nem zavarja-e önöket, hogy bizonyos programjaik visszatetszést keltenek némely emberekben? Gondolok itt elsősorban az oktatási fórum megszervezésére, ami a pedagógusok körében nem talált visszhangra. Úgy érzik, hogy az anyanyelvű oktatásnak a reformálása az önök feladatkörébe tartozik?
– Mi elsősorban szülőkként kezdeményeztük a jelzett vitafórumot, hiszen az Egyesület elnökségi tagjai egyben szülők is vagyunk. Éppen ezért fontosnak tekintettük, hogy valamilyen formában elinduljon egy vita, ami valamikor oda vezethet, hogy a pedagógusok és a szülők tábora őszintén elbeszélgessen. Jól tudjuk, hogy a szülők a pedagógusokkal folytatott dialógusban teljesen másképp nyilvánulnak meg, mint amikor maguk között beszélgetnek. Ez komoly oka lehet annak, hogy a szülők az állam nyelvén taníttatják a gyermeküket, fokozva az anyanyelvű oktatás gondjait. Jó példa erre az Aurel Vlaicu Általános Iskola, ahol a gyermekeink tanulnak, de nem biztos, hogy ősztől lesz-e különálló magyar ötödik osztály. Viszhányó Aranka aligazgató közbenjárására az iskola vezetőségének jóváhagyták a minimális 10 fős V. osztályt, amihez azonban legkevesebb 10 magyar diákra van szükség, csakhogy jelenleg csupán heten vannak. Részünkről a kezdeményezés mindenfajta rosszindulat nélkül teljesen tiszta volt, mindenképp az anyanyelvű oktatásnak a javát akartuk. Éppen ezért felkerestünk vegyes házasságban élő vagy olyan magyar családokat, amelyeknek a gyermekei nem anyanyelven tanulnak. A velük folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy a gondok legtöbbje a kommunikáció hiányából ered, tehát kézzelfogható, bizonyítható érvekkel kell alátámasztani az anyanyelvű oktatásnak a hatékonyságát, a szükségességét. Mindehhez azonban meg kell találni a megfelelő kommunikációt, amivel az érvényesülés érveit is tolmácsolni lehet. Az internetes módszerrel megkeresett vegyes családok visszajelzéseiből kiderült: ha nem is azonnal a magyar oktatásba, de előzetesen magyar közösségbe szívesen engednék a gyermekeiket ismerkedni, barátkozni. Ha bekerülnek egy ilyen társaságba, ahol gyakorolhatják az anyanyelvüket, sokkal könnyebben hajlanak az oktatás felé is. Ehhez viszont valamilyen módon kommunikálni kell e családokkal!
Jövőbeli tervek
– Ne bonyolódjunk túlságosan az oktatásba, inkább térjünk át az Egyesület jövőbeli terveire!
– Szeretlek apa! címmel pályázatot hirdettünk az apának címzett versíró pályázatra. Az ötlet az apáktól származik, akik a nőnapi és az anyák-napi ünnepségeken gyakran szóvá teszik, hogy őket soha nem ünneplik, köszöntik. Utánanéztünk: Romániában 2010 óta iktatták törvénybe, hogy az anyák és az apák napját minden év májusának második vasárnapján, együtt kell megszervezni. Példának okáért idén, Aradon a Család Napja elnevezéssel szerveztek közös programot. Magyarországon június utolsó vasárnapján tartják az Apák Napját, világszerte azonban februártól novemberig sok programot szentelnek az apáknak.
– Önök hogyan képzelik megszervezni az apák-napi ünnepséget?
– Úgy gondoljuk, ha az anyák napjával közösen ünnepelnénk, az tompítaná az apák-napi részét, ezért inkább a magyarországi hagyomány szerint június utolsó vasárnapján szerveznénk meg. A meghirdetett pályázat szerint a június 19-ig beküldött, apákhoz szóló verseknek a szerzőit megkérnénk, hogy szavalják el vagy olvassák fel költeményeiket. E-mailen augusztus 28-a beküldési határidő. A beérkezett versek elbírálására felkérünk egy szakavatott zsűrit, amelynek tagjai kiválasztják azokat, amelyek belekerülhetnek a Szeretlek Apa! című kötetbe, amihez hasonlóról nincs tudomásunk. Szeretnénk tisztázni: nemcsak gyermekek, hanem felnőttek verseire is számítunk, hiszen mindenkinek van vagy volt édesapja, aki bizonyára megérdemel egy szívből jövő verset.
– Milyen további terveik vannak erre az évre?
– Az említett, nyár eleji projektünk előtt anyák napján Aradon minden egyes magyar tagozaton dolgozó pedagógust felköszöntöttünk. Mindnyájan örvendtek neki, reméljük, hogy a szeretetből és szívből szervezett tevékenységeink mellé állnak. Szeretnénk biztosítani őket, hogy mindent az anyanyelvű oktatásunkért, a diáktoborzás előmozdításáért teszünk.
– Hozzávetőleg hányan vesznek részt az önök által meghirdetett programokon?
– Legnépszerűbb volt a fennállásunk féléve alkalmából szervezett töltött káposztás fogadásunk, amely komoly programmal, nagy részvétellel zajlott le, a Duna TV is filmet forgatott róla. Ugyanakkor egész évben jönnek-mennek az adományok, amelyeket ahogy kapjuk, adjuk is tovább. Mintegy 1000 kilónyi élelmiszer, ruhanemű, lábbeli, könyv érkezett hozzánk, adtuk tovább a Dévai Szent Ferenc Alapítvány kisiratosi és az arad-gáji gyermekotthonba. Ugyancsak a gáji gyermekek egy fogorvos jóvoltából ingyenes fogászati kezelésben is részesültek. Megragadjuk az alkalmat ezúttal is köszönetet mondani mindazoknak, akik az elmúlt évben bármivel is támogatták vagy a jövőben támogatni kívánják az Egyesületünket. Abban reménykedünk, hogy a jelenlegi 31 fős támogató tagságunk létszáma tovább fog gyarapodni, ezért szeretettel várjuk mindazokat a hölgyeket és urakat, aki csatlakozni kívánnak az Egyesülethez, amelynek a programjaiban is aktívan részt kívánnak venni.
– Köszönöm a beszélgetést, sok sikert kívánok a további programjaikhoz.
– Mi köszönjük a lehetőséget.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Megérdemli a tízest a TESZT
Intimitás, hangokkal való kommunikáció és szavak nélküliség – vasárnap este zárul a tizedik Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozó, a TESZT.
A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón (TESZT) először résztvevőnek nem egyszerű megfogalmaznia a fesztivállal kapcsolatos gondolatait és érzéseit, hiszen a felvonultatott produkciók és performanszok mintha folyamatos hasba rúgást, a megszokott medrekből való kizökkentést jelentenék és okoznák.
A tizedik születésnapját ünneplő, május 21-én kezdődött és vasárnap este záruló TESZT messzemenően kiállta a jubileumi évforduló próbáját,
olyan, akár összművészeti fesztiválnak is beillő válogatást sikerült összegyűjteni, aminek egyhuzamban való megnézése és megtapasztalása csak kevesek kiváltsága. Páros és tömeges intimitás, őszinteség, „egyszerű, de nagyszerű"-ség, letaglózás, kényelmetlenül érzés – az elmúlt nyolc napban a TESZT-előknek lehetőségük volt egyfajta érzelmi hullámvasúton utazni. Nehéz valamiféle sorrendet felállítani a produkciók között, a kommunikációs formák különbözősége miatt nem is lenne sok értelme.
Történetmesélés főnévi igenevekkel és hangokkal
Valamit azonban mégiscsak elsőként kell megemlíteni, legyen ez most a holland BOG társulat, amely két produkcióval érkezett Temesvárra, előadásai után – más produkciókhoz képest – mintha többen maradtak volna a gondolatok kifejezésére alkalmas szavak nélkül. A Kísérlet az élet újrarendezésére című darab nyelvi és díszlet szempontjából végtelenül leegyszerűsített, a négy szereplő végig főnévi igeneveket, határozószókat, mellékneveket sorol, amelyekkel végigjárják az élet egyes, legtöbbünk számára ismerős szakaszait.
Az egyszerre nosztalgikus, önironikus, néhol ijesztő és elszomorító történet is az egyszerűség hatását kelti, mintegy felülről szemlélteti, hogy az élet általában csak az egyén adott helyzetében tűnik bonyolultnak és elviselhetetlennek.
BOG másik előadása Lisa Verbelen One című szólóperformansza volt, amelyben teljesen újszerű módon, szó szerint hangvonalakkal kommunikál az előadó térről, időről, érzésekről, gondolatokról, az ezek alkotta végső forma, a zene pedig a folyamat során születik meg bennünk. Ugyancsak zenei kommunikációs eszközökkel él az olaszországi Lecce város Koreja Színházának társulata, amely Katër i Radës. A hajótörés című előadásában az opera műfaján és a kaotikus, felkavaró, zűrzavarosnak tűnő zenén keresztül dolgozza fel azt az 1997-es esetet, amikor egy – nőkkel, férfiakkal és gyermekekkel teli – albán hajó elsüllyedt az olasz partokhoz közel.
Ernelláék helyett ezúttal Kálmánékhoz látogattunk el
A hagyományosabb vonalat képviselte a TESZT-en immár visszajáró vendégnek számító Hajdu Szabolcs rendező, akinek Kálmán-nap című előadása szorosan kapcsolódik előző, Ernelláék Farkaséknál című produkciójához, amelyből nagy sikerű film is készült. A Kálmán-napban is hasonló szituációba csöppen a néző: két, mintegy húsz éve együtt élő házaspár életébe leshet be, és láthatja azokat a helyzeteket, amelyek bárki számára ismerősek lehetnek.
Felmerülhet a kérdés, hogy az Ernelláék után szükség van-e egy ugyanolyan műfajban, formában és stílusban megalkotott előadásra, a Kálmán-nap azonban jóval intimebbnek, egyszerűbbnek, de mélyrehatóbbnak tűnik.
Az előadást követő közönségtalálkozón ezt Hajdu Szabolcs is megerősítette, elmondta, hogy míg az Ernelláék próbafolyamata során soha nem merült fel, hogy önmagukat játsszák, a Kálmán-nap esetében már komoly – belső és egymás közötti – konfliktusok alakultak ki a személyes vonatkozások miatt.
Az előadásban ezúttal is szereplő rendező azt is elárulta, hogy erdetileg nem az Ernelláék kvázi ikertestvérét akarták megalkotni, de „így jött össze". A tizedik TESZT vasárnap este Ivo Dimcsev bolgár előadó Songs from My Shows című koncertjével zárul. A provokatív és merészen fizikális darabjairól ismert előadó erre a produkcióra tizenöt dalt választott ki előadásaiból, amelyeket különálló, független darabokként mutat be.
Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)

A közigazgatási törvény módosításakor a szankciók kapcsán számít nagy ellenállásra az RMDSZ
Miért fordítja félre a román állam a fejét, ha kisebbségi ügyekről van szó, és miért akart bekavarni a külügy a FUEN Kongresszusának – erről is beszélgettünk Kelemen Hunorral A politika belülről friss kiadásában.
Közigazgatási törvény módosítása a kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködés szakítópróbája lehet. Erről, illetve a FUEN kolozsvári kongresszusa kapcsán tapasztalt román viszonyulásról és a kisebbségi érdekérvényesítés európai lehetőségeiről beszélgetett Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel A politika belülről friss kiadásában Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője. A műsort vasárnap, május 28-án 18 órától sugározza az Erdélyi Magyar Televízió, de az Erdély FM-en is meghallgatható, illetve kivonata alább olvasható. A beszélgetés második, az RMDSZ Kongresszusának témáiról, illetve az oktatás problémáiról szóló részét hétfőn közöljük.
- Az elmúlt hónapokban gyakran mondta azt, hogy a puding próbája az evés, amikor arról érdeklődtem, mennyire működik a kormánypártokkal kötött megállapodás. Úgy tűnik, hogy az RMDSZ felszolgálta a desszertet, hiszen benyújtotta azt a törvénykezdeményezést, amely 10%-ra csökkentené a nyelvhasználati küszöböt.
Kelemen Hunor: A 215-ös törvény módosításáról van szó, és az anyanyelvhasználati küszöb 20%-ról 10%-ra való csökkentése a tervezetben szereplő módosításoknak csak egyike. Számos más olyan rendelkezés van, amely szerintem a törvényt jobbá, az anyanyelvhasználatot zökkenőmentesebbé teszi.
A tervezet ki is terjeszti az adminisztrációban az anyanyelvhasználatot, mert bevettük a prefektúrák mellett a dekoncentrált intézményeket, bevettünk minden olyan intézményt, amely annak az önkormányzatnak, vagy annak a településnek a területén működik. Ugyanis nem lehet, hogy a törvény csak az önkormányzatokra vonatkozzon, és ne vonatkozzon más intézményekre, beleértve például a formanyomtatványok kérdését is. Ugyanakkor az utcanévtáblákra, iránymutató táblákra is kitér, ugyanis az elmúlt esztendőkben ezek kapcsán rengeteg vita volt. Van, aki így értelmezte a törvényt, van aki úgy, és ezt is tisztázni kellett. Alternatív küszöböt is javasolunk, mert vannak olyan települések, Temesvár vagy Arad, hogy csak kettőt mondjak, ahol a magyarság aránya folyamatosan csökkent, és a 10%-os küszöb alá ment, de még mindig ezres, tízezres nagyságrendű, tehát jelentős számú közösség él ott. Ilyen esetben az alternatív küszöb bevezetése azt tenné lehetővé, hogy ezek a hagyományos kisebbségi közösségek is élni tudjanak a nyelvi jogokkal ott, ahol ilyen vagy olyan okok miatt, például a múlt században a 70-es, 80-as években az erőszakos betelepítés miatt, majd a 90-es évek belső migrációja miatt változtak és folyamatosan változnak az etnikai arányok. Ami legalább ugyanilyen fontos a törvénytervezetben, az a szankciók kérdése. Ugyanis az elmúlt évek azt is bebizonyították, hogy ez a törvény, és még számos más törvény szankciók nélkül nem működik jól. Tehát szankciókat javasolunk ebben az esetben – ez pénzbírságot jelent, nem börtönbüntetést, ahogy egyesek az első pillanattól kezdve a román médiában félremagyarázták, és azt mondták, hogy be akarjuk záratni a polgármestereket, önkormányzati vezetőket, akik nem alkalmazzák a törvényt. Szó nincs erről, itt pénzbírságról beszélünk. Szóval bevezetnénk azokat a szankciókat, amelyek a törvény alkalmazását biztosabbá tennék. Még van egy dolog, ami előre mutat: az írtuk bele a törvénytervezetbe, hogy a nyelvi, etnikai, vallásos szimbólumok használatáról az önkormányzatok döntenek egy településen belül. Ez tulajdonképpen megoldaná azt a kérdést, amely rengeteg vitára adott okot az elmúlt években. A prefektusok folyamatosan támadták, különösen Székelyföldön azt, aki a székely zászlót használta. De én azt gondolom, ez egyébként is a világ legtermészetesebb dolga, hogy az önkormányzat döntse el, hogy egy településen az állami szimbólumok mellett milyen helyi, regionális identitáshoz tartozó szimbólumokat használnak a hivatalos intézmények, akár. Azt gondolom, hogy ez egy jó törvénytervezet, figyelembe vettünk különböző ajánlásokat, mert a 10%-os küszöb esetében már volt nemzetközi, Európa Tanács által megfogalmazott ajánlás, és figyelembe vettük a 2001 óta és különösen az elmúlt 5-6 évben összegyűlt tapasztalatokat is.
- Említette a szankciókat, mekkora bírságokról lenne szól?
- Elég nagyok ezek a bírságok, így első hallásra. Több büntetés van, amit mi bevezettünk ebbe a tervezetbe, elmennek 4-6 ezer lejig. Mivel ez egy adminisztratív szankció, pénzbírság jellegű rendelkezésről van szó, ez végigjárná azokat az utakat, amelyeket ilyenkor végig lehet járni: tehát meg lehet támadni a bíróságon, és a bíróság eldönti, hogy igaza volt-e vagy sem annak, aki kirótta a szankciót. Tehát ez is abban a jogállami keretben működne, mint a többi más szankció, nem az van, hogy valaki megírja a nyugtát, és akkor azonnal fizetni kell.
- Ilyen esetben a polgármestert vagy a polgármesteri hivatalt, tehát a személyt vagy az intézményt bírságolják meg?
- Az előírás szerint különböző helyzetek vannak. Van, ahol az önkormányzatot teszi az anyanyelv-használat felelősévé, hiszen egy polgármesteri hivatalban egy településen, ahol bizonyos kérdésekben az önkormányzatnak kell eljárnia, ott az önkormányzat a felelős a törvény alkalmazásáért, például ha az utcanévtáblák kihelyezéséről beszélünk. Ha decentralizált intézményekről beszélünk, akkor az nyilván nem a prefektúrának a felelőssége, hanem azé az intézményé, amely egy bizonyos területért felelős: tanfelügyelőség, munkaügy, nyugdíjosztály stb. Ezek mind-mind abban az intézményi rendszerben működnek, amely egy-egy város, megye, tehát önkormányzat területén működik. Van, ami a helyi, van, ami a megyei önkormányzathoz tartozik, de van olyan is, amely csak a megyeszékhelyen működő intézményekhez tartozik.
- Egyeztettek a PSD-vel, az ALDE-val a törvénytervezet kapcsán?
- Mi decemberben-januárban jeleztük a szándékunkat, hogy egy ilyen törvénytervezettel készülünk, illetve én ezelőtt egy hónappal odaadtam a kormánykoalíció mindkét pártja vezetőjének, Tariceanunak és Dragneának a törvénytervezet szövegét magát. És több mint egy héttel ezelőtt volt még egy rövid beszélgetés, amikor mondtam, hogy ezen a héten benyújtjuk a tervezetet. Nem mentünk a tárgyalásokkal részletekbe, az elvekről beszéltünk. Azt láttam, hogy a szankciók kapcsán merült fel a legtöbb kifogás. De valószínű, hogy más területeken is lesznek majd módosító javaslataik.
Úgy fog ez működni, hogy mi sürgősségi eljárást kérünk a képviselőházban, a szenátusban ennek a törvénytervezetnek a megtárgyalására, és a szakbizottságokban – mert ez a közigazgatási, kisebbségjogi szakbizottságba mindenképpen bekerül véleményezésre – lesznek módosító javaslatok. A módosító javaslatokat kell tudnunk úgy alakítani azokkal, akik ebben a kérdésben partnerei lehetnek a szövetségnek és az erdélyi magyaroknak, hogy egy elfogadható változattal jöjjünk ki, tehát hogy a magyar közösség is azt lássa, hogy a nyelvi jogok területén van a románokban nyitottság, lehet előre lépni, és nyilván, ahol ők úgy érzik, hogy nem elfogadható a tervezet, találjunk egy olyan megoldást, ami mindenkinek jó.
Minden tervezet megszavazása egy kompromisszumnak az eredménye, ritkán találni olyan tervezetet – még a kormány által előterjesztettekben sem fordul elő gyakran – hogy ne legyen kisebb vagy nagyobb módosítás. Tehát én arra készülök, hogy a szakbizottsági vitákban lesznek módosító javaslatok. Aztán meglátjuk, hogy milyen támogatást élvez ez a tervezet. Azt gondolom, hogy Romániában, 2017-ben az égvilágán semmi gondot nem kell okozniuk azoknak a javaslatoknak, amelyeket mi előterjesztettünk, mert gyakorlatilag a már létező nyelvhasználati jogokat tisztázza, egy kicsit bővíti és részletezi bizonyos helyzetekben. Tehát olyan radikális áttörés a szankciók kivételével és a helyi szimbólumok kérdésén túl, ami eddig nem volt a törvényben, nem is lenne. Az alternatív küszöb, elismerem, egy új megközelítés, de egy néhány héttel ezelőtt elfogadott törvényben, az egészségügyi és szociális intézményekről szóló törvényben, ahol a nyelvhasználatot bevezettük, ott az alternatív küszöbnek már helyet találtunk, és az alkotmányosság próbáját kiállta, tehát ilyen szempontból is azt mondom, hogy nagy megrázkódtatásokra én nem számítanék, de a fene tudja, hogy ki, mikor, milyen szempontokat vesz figyelembe, amikor egy-egy kérdésről dönt.
- Az, hogy az egészségügyi törvény módosítását utólagosan az ellenzéki pártok megtámadták az alkotmánybíróságon, vajon előre vetíti azt is, hogy hogyan fognak viszonyulni a közigazgatási törvény módosításához?
- Amikor én Traian Băsescunak mondtam, hogy miért kellett megtámadnotok ezt a törvény az Alkotmánybíróságon, nem is értem, hogy mi a probléma, akkor ő a szokásos laza stílusában, nagy hahotázás közben azt mondta, hogy soha ne számítsál rám. Én mondtam, hogy soha nem is számítottam rád, de most nem ez a kérdés, hanem az, hogy ennek most mi értelme volt. Azt gondolom, hogy ők teljes egészében annak a szemléletnek a rabjai, hogy amit a másik oldal támogat, azt én nem támogatom. Tehát, ha most a PSD-ALDE támogat valamit, akkor minden bizonnyal a PNL és a PMP nem fogja támogatni, vagy legalábbis megpróbál valamilyen ürüggyel szembefordulni. Ez nem jelenti azt, hogy nincsen közöttük meggyőződéses nacionalista, mert van, mindenik pártban van, még az USR-ben is van, láttuk, mindenhol vannak meggyőződéses nacionalisták. De sajnos ez a szemlélet ebben a pillanatban nem változtatható általunk. Én azt szeretném, ha eljönne az a pillanat, amikor a román politika jelentős része (mert nem mondom, hogy egyhangúlag) elfogadná azt, hogy a többség-kisebbség viszonyát nem kell a napi politikai csatározások témájává tenni. Mert rengeteg olyan kérdés van, ahol egymást lehet kínozni, gazdaságtól külpolitikáig. De ne ez legyen az a kérdés, ahol egymást pofozzák, mert tulajdonképpen ezzel bennünket pofoznak.
- A múlt héten zajlott Kolozsváron a FUEN Kongresszus, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának a kongresszusa, aminek szerintem az egyik legérdekesebb részletkérdése az volt, hogy a román kormány, illetve a román állam nem képviseltette magát gyakorlatilag semmilyen szinten. Hiszen sem az államfő nem küldött üzenetet, sem a miniszterelnök, a külügyminiszter sem, aki tudtommal szintén meg volt hívva az eseményre.
- Persze, ő is, meg az európai ügyekért felelős miniszterasszony is.
- Mivel magyarázható ez az elfordulás?
- Több magyarázata is van ennek. Egyrészt, ők továbbra is úgy tekintenek a kisebbségekre, a magyarságra a román állam egy bizonyos szegmensében – én most nem tudom, hogy ezt hová kell helyezni, de a külügyminisztériumi szemléletben ez tetten érhető – mint valami idegen testre, ami zavarja az állam normális működését. Elmondják, hogy mintaértékű megoldást találtak a kisebbségekre, ami egy nagy hazugság. Akkor is nehéz lenne komolyan venni egy ilyen mondatot, ha eljöttek volna a FUEN Kongresszusra. Mert addig, amíg nem mondjuk mi, erdélyi magyarok, hogy meg vagyunk elégedve azzal a jogi kerettel, amit a román állam a kisebbségvédelemre, az identitás megőrzésére és erősítésére elfogadott, addig én nem gondolom azt, hogy másnak a szentenciáit el lehet fogadni. Ez olyan, mintha én azt mondanám a szomszédomra, hogy nem beteg, már meggyógyult. Mindenki látja, hogy haldoklik, de én azt állítom, hogy nincsen semmi baj vele, jól érzi magát, hát nézzék meg, nyitva az ablak, szellőztetünk a lakásában, kitesszük az ablakba, mindenki látja, kedves a nagymama, hozzák a nyugdíjat. Nem lehet ezt így megközelíteni. Én azt mondtam, hogy ez az egyik probléma.
A másik probléma meg az, hogy nem akarják elfogadni, hogy a kisebbségi ügyeket európai szinten is meg kell tudni közelíteni. Hogy ezek emberjogi kérdések, és hogyha az emberi jogok ügye egy európai uniós ügy, hogyha ez egy általános elv, egy olyan érték, amelyet mindenhol védenek, és nem hagyják, hogy csak az államok a saját belügyüknek tekintsék, a kisebbségi jogok is az emberi jogoknak egy jelentős részét képezik. Tehát ez sem lehet belügye egy államnak, Romániának például.
Másrészt pedig azt gondolom, hogy van valami hihetetlenül rossz, régi mechanizmus, amit a külügyminisztérium hoz magával, és amit a többi állami intézményre is úgymond rá akar erőlteti. És ezt már láttuk a Minority SafePack elindításánál is, amikor ők arról beszélnek, hogy a román államnak a konszolidált álláspontja az, hogy a Minority SafePack egy probléma, azt nem szabad elfogadni. Én kérdeztem akkor is, amikor nekem volt egy éles vitám az akkori külügyminiszterrel, hogy már meg ne haragudjon, de ezt a konszolidált álláspontot ki alakította ki? Mert ha létezik egy konszolidált álláspont, akkor több félnek, többek között a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek is meg kellett volna valakinek kérdeznie az álláspontját. Mert számtalan érvünk van amellett, hogy miért jó a Minority SafePack, miért hasznos egy ilyen kezdeményezés.
Szóval ilyen jellegű problémákat látok én, és ezen nem tudom, hogy hogyan lehet túllépni, hogyan lehet egyik napról a másikra ezen változtatni. Mert ez egy régi örökség, amit cipelnek. Időnként beteszik a sarokba, úgy tesznek, mintha már elfeledték volna, és amikor aztán jön egy éles helyzet, akkor előveszik.
A diplomáciában, a külügyminisztériumban amit én leginkább kifogásolok, hogy évek óta nincsen hangja a román diplomáciának. Történnek körülöttünk a dolgok, a régióban, Európában, és Románia nem hallatja a hangját, mindenről lekésik. Követ bizonyos álláspontokat, bizonyos más szereplőknek az álláspontját. Amikor viszont a magyarokról van szó, akkor olyan aktívak lesznek, mintha hirtelen Red Bullt ivott volna mindenki reggeltől estig, és felpörögnek, és megtesznek mindent, öt-hat államot megszólítanak, hogy legyen egy közös front a Minority SafePack ellen az Európai Unióban, levelet írnak Junckernek, majd letagadják, de kiderül, hogy hiába tagadják, mert van levél, stb. Tehát hihetetlen nagy sebességbe kapcsolnak, amikor rólunk van szó.
- Egyébként mennyire személyfüggő a külügynek a hozzáállása? Ugye Meleșcanu esetében azért nem lehet azt mondani, hogy ő arról lett volna híres, hogy kisebbségellenes, vagy magyarellenes lett volna. A román-magyar viszonynak a javítását is tőle várták sokan.
- A diplomáciában, a külügyminisztériumban amit én leginkább kifogásolok, hogy évek óta nincsen hangja a román diplomáciának. Történnek körülöttünk a dolgok, a régióban, Európában, és Románia nem hallatja a hangját, mindenről lekésik. Követ bizonyos álláspontokat, bizonyos más szereplőknek az álláspontját. Amikor viszont a magyarokról van szó, akkor olyan aktívak lesznek, mintha hirtelen Red Bullt ivott volna mindenki reggeltől estig, és felpörögnek, és megtesznek mindent, öt-hat államot megszólítanak, hogy legyen egy közös front a Minority SafePack ellen az Európai Unióban, levelet írnak Junckernek, majd letagadják, de kiderül, hogy hiába tagadják, mert van levél, stb. Tehát hihetetlen nagy sebességbe kapcsolnak, amikor rólunk van szó. Egyébként mennyire személyfüggő a külügynek a hozzáállása? Ugye Meleșcanu esetében azért nem lehet azt mondani, hogy ő arról lett volna híres, hogy kisebbségellenes, vagy magyarellenes lett volna. A román-magyar viszonynak a javítását is tőle várták sokan.
- Meleșcanu egy nagyon komplex figura, maradjunk annyiban. Mint minden régi vérbeli diplomata, azért nagyon tudja azt, hogy hogyan kell dolgokat másképpen láttatni, mint ahogy egyébként a valóságban vannak. Én azt gondolom, hogy személyfüggő akkor, hogyha van egy nagyon határozott és egy nagyon erős külügyminiszter, és egy nagyon erős államelnök. Mert Romániában a külpolitikát két helyen rakják össze, két helyről vezetik, az államelnöki hivatalból, illetve a külügyminisztériumból. És hogyha tudnak egy pontos irányt szabni, akkor a diplomácia, tetszik, nem teszik, nálunk is, máshol is, követi a politikai döntést, a politikai akaratot. Ha nincsen egy ilyen erős akarat, szemlélet, akkor nyilván, hogy ők gyártják az anyagokat, hozzák a régi reflexeket, a beidegződéseket, mert ez egy nagyon szigorú, fegyelmezett rendszer. És a politikus gyakorlatilag abból rakja össze a saját döntésnek tűnő álláspontját, amit a külügy felszolgál neki. És ez a probléma ma Romániában, hogy nincsen egy olyan erős ember, nincsen egy olyan figura, aki a külpolitikában azt mondaná, hogy erre menjünk, és ehhez igazítjuk a különböző más döntéseinket. Én ezt ma nem látom, vagy hogyha van, akkor nagyon elrejtették, mert az elmúlt években nem tűnt föl, hogy lenne valahol egy ilyesmi. Inkább az van, hogy a régi begyepesedett szokásaikat újra és újra előveszik, és leteszik a kormányfő asztalára, leteszik az államelnök asztalára, leteszik a külügyminiszter asztalára, és ebből főznek.
- Az előbb említette már a Minority SafePacket, amelynek támogatására Uniós szinten legalább hét tagállamból kell összesen egymillió aláírásnak összegyűlnie. Az RMDSZ azt vállalta, hogy 250 ezer aláírást fog összegyűjteni ennek a támogatására. Nekem nagynak tűnik ez a szám, főleg azért, mert a tapasztalatom az, hogy az erdélyiek kevésbé figyelnek az európai ügyekre, kevésbé lehet őket megszólítani európai témákkal. Hogy lehet közelebb vinni hozzájuk ezt az ügyet?
- Ez nem egy európai ügy. Ez egy magyar ügy nekünk, amit ki akarunk vinni Európába. Akkor válik európai üggyé, ha erősnek látszunk, ha erősek vagyunk, ha fel tudjuk mutatni, hogy itt van egy nagy közösség. Ez elsősorban a mi ügyünk. Európának akkor leszünk fontosak, ha mi magunkat fontosnak látjuk, fontosnak gondoljuk, és fel tudjuk mutatni az akaratunkat.
Én ezért azt mondtam, s azt mondom mindig, hogy nekünk az Európai Unióba többek között azért kellett menni, azért kell ott lennünk, hogy a kisebbségi ügyeket az EU-s intézményekben is megjelenítsük, és keressük meg azokat a mechanizmusokat, amelyeken keresztül azt a kettős mércét, ami ma Európában létezik a kisebbségek kezelésében, ki lehet küszöbölni. Nekünk a mi ügyeinket kell európai üggyé tennünk, uniós üggyé tennünk. Ezért mondtuk, hogy a 200-250 ezer aláírás összegyűjtése nem lehetetlen. Mi egyébként össze szoktunk gyűjteni 300 ezer aláírást akkor, amikor egy-egy jelölésnél, választások előtt szükséges az aláírások összegyűjtése, és pontosan azért hagytuk szeptemberig, hogy tudjuk előkészíteni rendesen az aláírásgyűjtés szervezését, kommunikációját, és amikor nekifogunk, akkor egyértelmű legyen az, hogy nem hónapokig elhúzva-nyúzva, téve-véve próbáljuk ezt összegyűjteni. Attól leszünk az EU-ban szereplők, ha fel tudjuk mutatni a közösség akaratát. Ha nem tudod felmutatni, akkor nem vesznek komolyan, akkor azt gondolják, hogy gyenge közösség vagy, nem létezel, nincsen akaratod – ez így van más ügyekben is, a gazdaságban, a geopolitikában, és rengeteg olyan kérdésben, ahol az államok vagy közösségek az akaratukat érvényesíteni próbálják. Kisebbségi ügyekben ez még inkább így van.
Az Európai Unió, vagyis a Szén- és Acélközösség az ötvenes években nem azért jött létre, hogy azzal foglalkozzon, hogy mi van az őshonos kisebbségekkel. Az európai békét akarták megteremteni egy gazdasági együttműködéssel. És ez bővült folyamatosan. 2017-ben ott tartunk, hogy egy újabb reform előtt állaz EU, ma már a franciák és a németek is elismerik, hogy hozzá kell nyúlni a maastrichti szerződéshez, hozzá kell nyúlni az alapszerződésekhez, tehát egy reform előtt állunk. Nem vagyok biztos benne, hogy ez az Európai Parlament 2019-es mandátumának vége előtt megtörténik, de megkezdődött már egy nagyon alapos gondolkodás az uniós reformról.
Az elmúlt 50 évben folyamatosan bővült az Európai Unió és az együttműködésnek a kerete. A további bővülés, a további újragondolás, ennek reformja lehetővé teszi azt is, hogy a kisebbségi ügyeket is bevigyük. Rengeteg olyan kérdés, ami ma európai uniós hatáskör, az ötvenes-hatvanas-hetvenes években nem volt az európai gazdasági közösségnek a hatásköre. Ezért ezt nem lehet úgy tekinteni, mint egy bibliát, mint egy égi szentenciát, hogy nem lehet hozzátenni semmit, nem lehet elvenni belőle semmit. Az EU folyamatosan alakul, és alakulni fog a következő évtizedekben is. Nem gondolom, hogy a mi nemzedékünkkel ez majd eljut egy olyan fázisba, amikor évszázadokig nem kell majd hozzányúlni, ez ki van zárva. maszol.ro

Megyék közti fejlesztési elképzelésekre van szükség
Az elmúlt héten Csíkszeredában a megyeháza gyűléstermében került sor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának (KEF) székelyföldi regionális ülésére. Az eseményen a gazdaszervezetek képviselői mellett önkormányzati, agráradminisztrációs hivatalosságok, politikusok, a magyarországi Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) megbízottjai vettek részt, jelen volt Lázár Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának külgazdasági attaséja is. A háromszéki gazdatársadalmat az agrárigazgatóság, a Kovászna Megyei Juhtenyésztők Egyesülete és a Zágoni Gazdák Egyesületének küldöttei képviselték.
A jelenlévőket Márton István, Hargita megye tanácsa Vidékfejlesztési Egyesületének igazgatója köszöntötte, majd Borboly Csaba, a megyeháza vezetője vette át a szót. Kiemelte: az NAK-nak köszönhetően magasabb szintű párbeszéd alakulhatott ki a gazdák és az érdekelt intézmények között. Hargita megye tanácsa a kis- és közepes gazdaságok támogatására fektet hangsúlyt. Pénzt juttat eszközök vásárlására, de ha az egyes ágazatok képviselői összefognak, magyarországi támogatások lehívására is van kilátás – mondta. Fel kell készülni a 2018-tól esedékes támogatások fogadására, ehhez a székelyföldi megyék összefogására van szükség, közös fejlesztési programokat, megyék közötti áthidaló elképzeléseket kell kidolgozni – részletezte.
Koós Edit, az NAK megbízottja, aki megfigyelői státusban vett részt az ülésen, úgy értékelte, a fórum jó alkalmat teremt a regionális mezőgazdasági kérdések megvitatására. Van miről tárgyalni, minél több hasonló gyűlést kell szervezni – értékelte. Sebestyén Csaba Hargita megyei RMDSZ-es képviselő, a képviselőház mezőgazdasági bizottságának tagja kifejtette: meg kell próbálni olyan közös agrárpolitika megalkotását, amely hasznos lehet a kis- és közepes gazdák számára, mert a román kormány hangsúlyosan a nagy gazdaságokat támogatja. A KEF-nek a maga során tovább kellene lépnie, megoldásokat keresnie a közös gondok orvoslására.
Változások várhatóak a Közös Agrárpolitika terén, de a támogatások nem fognak teljesen leépülni (korábban Borboly Csaba azt mondta, fel kell készülni a támogatások felszámolására). Lehetetlen a támogatások teljes felszámolása, hiszen ezt követően az élelmiszerek megfizethetetlenek lennének. Pályázati pénzek 2020 után is lesznek, de ezek a vidék- és közösségfejlesztést fogják célozni, nem termelői támogatások formájában lesznek lehívhatóak – magyarázta. Lázár Zoltán kilátásba helyezte, hogy a székelyföldi gazdák számára utazási lehetőséget biztosítanának a szeptember 20-án Budapesten megnyíló Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításra és Vásárra, valamint az azt megelőző szakmai napra. Ugyanakkor a hagyományos termékek készítőinek támogatást biztosítanak a vásáron való részvételre. Kiemelte: azon dolgoznak, hogy a Kárpát-medencei magyar gazdák számára elérhető legyen az NAK pártoló tagsági minősége. A tagsági kártya a gazdasági szempontból való összetartozás jelképe lesz – fogalmazott.
A gyűlésen bemutatkoztak, ismertették tevékenységüket a részt vevő gazdaszervezetek, majd sor került a KEF regionális bizottsága, a székelyföldi területi képviselők megválasztására. Egységes szavazattal egyéves mandátummal bízták meg Márton Istvánt, Csomós Attilát és Bokor Gábort. Ők képviselik a székelyföldi gazdatársadalmat a KEF plenáris ülésén, amelyre októberben kerül sor. Azt még nem szögezték le, hogy a Kárpát-medence melyik országában zajlik majd az ülés.
Csomós Attila, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros megyei szervezetének elnöke meghívására a KEF székelyföldi regionális ülésének következő helyszíne Mikháza a szeptember 2–3-án sorra kerülő gazdanapok alkalmával.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem könnyű a búcsú, de szükséges rossz az ismeretlen feltárásához
Mindenféle „jóval” tarisznyálták fel a ballagó diákokat
Rengeteg jókívánsággal, biztató szóval és szívből jövő tanáccsal tarisznyálták fel az iskolától búcsúzó diákokat tanáraik a hétvégén zajló ballagások alkalmával. Öt kolozsvári magyar tannyelvű oktatási intézmény – a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a Kolozsvári Református Kollégium, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum, a Báthory István Elméleti Líceum –, valamint a Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium magyar tagozatának végzősei köszöntek el iskolájuktól, attól a a helytől, amely tizenkét éven keresztül második otthonuk volt, illetve tanáraiktól, akik sokszor a szülők helyetteseiként vigyáztak rájuk, nevelték és tanították őket. A búcsú az intézménytől, a pedagógusoktól és diáktársaktól sohasem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségek feltárásához. A felszólalók zöme azt kívánta, az úton, amelyen most a fiatalok elindulnak, találják meg életük célját.
Még egy bíztató ölelés
„Szépek vagytok, kicsit még meg szeretnénk ölelni titeket, bíztatásként, mielőtt elmennétek, mielőtt rohanássá válik a szemlélődés, mielőtt feladattá válnak az álmok”, nézett végig a szószékről a két végzős osztály fiataljain az áhítatot tartó Solymosi Zsolt vallástanár, a János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója a kollégisták ballagási ünnepségén, amelynek a hagyomány szerint a belvárosi unitárius templom adott otthont. Szülők és tanárok számára egyaránt ez az a perc, amikor elnézve felnőtté vált csillogó szemű gyerekeiket „minden megtérül” – mondta az immár a sokadik végzős nemzedéket útjára bocsátó nevelő.
Ünnepi beszédet mondott Popa Márta, a kollégium igazgatója, aki arról szólt, milyen csodálatos átalakuláson ment át a felnőtté vált gyermek az iskola tizenkét évében. A „pillangóvá válás” mögött azonban nehéz küzdelem áll – ez a természet rendje. De ezeket az átalakulásokat, újjászületéseket élvezni kell, ezt kívánja a végzősöknek is. Az igazgató zárásul Kassákot idézte: „Aki elment, az elment, de aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.”
Bálint Benczédi Ferencz unitárius püspök útravalóul elmondta: a fiataloknak nem csak tudásra, hanem erős hitre is szüksége van, ebben az iskolában pedig mindkettőre felkészülhettek. „Az alkotás Istentől kapott feladat, ez ad értelmet az életnek, gyarapítani kell ezt a szép világot. De nem csak acélból és betonból, hanem szeretetből is. Építsétek Isten házát, hogy otthon érezhessük magunkat ebben a világban!”, fogalmazott a magyar unitárius egyház vezetője.
A búcsúztatás az elsősök „bölcs és hasznos” tanácsaival folytatódott, amelyeket Székely Benczédi Gellért és Oszoczky Júlia tolmácsolt. A tizenegyedikesek részéről Finta Klára mondott beszédet, a ballagók gondolatait az évfolyamelső kollégista diák, Gáncsa Noémi-Brigitta fogalmazta meg.
A Péterffy Gyula énekkar (karnagy: Ercsey Ravasz Ferenc) ajándékdalának sikeréhez nélkülözhetetlen volt Garfield Adrienne (zongora), Nagy-Betegh Kamilla (szintetizátor), Lázár Izabella Laura (gitár), Fekete Tekla és Szász-Zsiga Nikolett (hegedű) közreműködése.
Az ünnepség a tanulmányi, illetve a különdíjak kiosztásával ért véget. A 12. humán (osztálynevelő Balon Ruff Andrea) legjobbjai: Tasnádi Beáta (9,78), Both Eszter Orsolya (9,73), Osváth Réka (9,45). A 12. reál (osztálynevelő: Szekernyés Réka) első három díjazottja: Gráncsa Noémi-Brigitta (9,81) Miklós Eszter-Beáta (9,65), Fodor Árpád (9,60). A Szabadság napilap díját Both Eszter Orsolya 12. H osztályos tanuló kapta a Cipó diáklap szerkesztésében kifejtett tevékenysége jutalmául.
Idén először adták át az Almási Ildikó-díjat, amelyet a nemrég elhunyt tanárnő családja alapított, és amelyet a biológia területén jeleskedő diák vehetett át. Almási Ildikó biológia-tanárnő a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban fejezte be tanári pályafutását több mint 40 évnyi kiváló pedagógusi munka után. Szakértelme, igényessége, mély embersége, amellyel a diákok számára példát tudott mutatni, örök emlék marad – hangzott el.
Székely Kriszta
„Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé”
Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt – ezzel az igével bocsátotta útjára a Kolozsvári Református Kollégium végzős diákjait Kiss Cserey Zoltán iskolalelkész, miután kezükbe helyezte a Bibliát, hogy azt a ballagási ünnepségen tovább adhassák az utánuk következőknek. A búcsú az iskolától, pedagógusoktól, diáktársaktól sosem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségeinek feltárásához – erre világítottak rá a Farkas utcai templomban elhangzott ünnepi beszédek is.
„A kollégiumban megélt sok szép emlék összeköt benneteket, és arra sarkall, hogy néha találkozzatok, és ezek a találkozások ünnepnapok lesznek” – fogalmazott búcsúztatójában Székely Árpád iskolaigazgató. Hozzátette: ha Jézus nyomában haladtok, biztos nem veszítitek el önmagatokat. Gáll Sándor a szülőbizottság elnöke, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosa beszédében a jövő kapcsán felmerülő kérdéseket vázolta fel. „Jézus előkészített egy helyet számotokra, fogadjátok ezt szívetekbe” – látta el tanácsokkal a ballagókat.
Oláh Emese alpolgármester ünnepi beszédében hangsúlyozta: tudni kell az új irány felé nyitni, és meglátni a feltáruló lehetőségeket. „Az utaknak értelmük van, de ezt csak a cél előtti pillanatban értjük meg. Kívánom, hogy megtaláljátok a célotokat az élet útvesztőiben” – bíztatta a ballagókat. Batiz Elly tanfelügyelő az értékmegőrzés és az őszinte barátságok fontosságára hívta fel a búcsúzó diákok figyelmét. Tóth Szilárd történész, öregdiák pedig arról beszélt, amit a kollégium jelent számára. „A református kollégium gondoskodik a szórványmagyarság oktatásáról, megmentéséről” – mutatott rá.
Dezső Anna első osztályos diák versben búcsúztatta a végzősöket, majd Budai Sámuel tizenegyedikes tanuló szólt a stafétát átvevők nevében. „Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé. Itt kell hagynotok a biztonságot nyújtó hajlékot. A batyuban elrejtettük a csodakulcsot álmaitok kapujához” – fogalmazott.
Ezt követően a búcsúzó diákok rábízták a Bibliát a következő nemzedék tagjaira. Fekete Hanga a 37 ballagó szegény legény és leány történetét mesélte el, akik a fele királyság megszerzése érdekében jelentkeztek képzésre egy varázslatos kastélyba. Az oktatás során rádöbbenhettek, nemcsak a jó tündér segíthet rajtuk, hanem tanáraiktól és társaiktól kevésbé mágikus, de hatásos segítséget kaphatnak, és bár varázsolni nem tanultak meg, rájöttek arra, hogy egy kórusmű tisztán eléneklése is felér egy csodával.
A végzősök emléklapjainak átadása és a kórus bizonyságtétele zárta a ballagási ünnepséget.
Dézsi Ildikó
Apáczai-ballagás Müsszenccsel és kenuval
Sírva nevetéssel búcsúztak többen is az Apáczai-líceum maturandusai közül szombaton reggel a Kétágú templomban tartott ünnepségen. Ehhez minden fűszer adott volt.
Az ünnepséget az iskola vegyeskara nyitotta meg (karvezető: Szabadi Ildikó zenetanár), majd Papp Hunor iskolalelkész a bátorságról, egymás bátorításáról beszélt Józsué könyve 1:9 alapján.
A 11. osztályosok nevében Becsky Tamás Nemes Nagy Ágnes Iskola című versével búcsúzott a ballagóktól, Nagy Gellért az Ismerős Arcok Nélküled című dalával fakasztotta könnyekre még azt a törékeny fekete maturanduslányt is, akinek alkarján tetoválásszerű rajz díszelgett, majd Mátyás Orsolya olvasta fel gondolatait, amelyek legalább annyira szolgálnak felkészítésül saját jövő évi ballagásukra, például annak fontosságáról is beszélt, hogy a fiatal a mások véleményét útmutatónak élje meg, ne utasításnak.
Mindig tetőznek az érzelmek, amikor a legkisebbek búcsúznak a maguk mosolygós őszinteségével, s bár nem tudhatom, mennyire gyötörte őket a lámpaláz, amikor a székre álltak a mikrofonhoz a többszázas tömeg elé, de még csak egy szó erejéig sem sültek bele a mondandójukba, pedig a tancijuk igazán nem súgott, hiszen a néhány méterrel hátrébb, kezükben a nagyoknak szánt virágokkal sorakozó kéttucatnyi lélekszámú teljes előkészítő osztályt igazgatta. Fehér Mátyás az Úgy elmegyek című népdallal vívott ki erőteljes padkopogtatást (mert templomban tetszésnyilvánításként sem tapsolunk), majd László Helén, Soós Ádám és Szabó Ilona felváltva meséltek Szöszmögi Müsszencs Sündörgő (Berszán István: A válogatott útibatyu) útrakeléséről, arról, hogyan felejtődik otthon, majd hullik ki a batyuból sorra a bánat, a büszkeség, a butaság, a tekintély.
Ömböli Irma, Kolozs megye magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő Márait idézte az utakról, amelyek értelmét csak a célban értjük meg, és a diákok figyelmébe ajánlotta: csak most kezdődik számukra az igazi tanulás, az elbukások és felemelkedések, az örökös pótvizsgázások, de ez izgalmas és jó, csak vigyázni kell, hogy a hosszú úton az átszállásoknál ne vesszenek el az igazi értékek.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője Esterházyhoz és Senecához fordulva az alkukról és az időről beszélt. Alkukról, amelyeket az embernek főleg önmagával kell kötnie és az idővel, az egyezségekről, amelyekre az embertársaival kell jutnia úgy, hogy közben megvédhesse magát önmaga számára.
A ballagók nevében Salamon Orsolya búcsúzott, aki első osztályosként 11 évvel ezelőtt az akkori ballagókat búcsúztatta, így emlékezett az iskolában töltött 12 esztendőre, de a zamatos csínyekről sem feledkezett meg, így például arról az emlékezetes pizzásról, amellyel a 12. B osztály megúszta a kémia felmérőt, egyben megünnepelték oszijuk születésnapját, ami igazán nem kis teljesítmény, hiszen osztálynevelőjük az egyenességéről, de szigoráról is ismert Farkas Melinda kémiatanár volt. A közgazdasági osztályos Tulogdi-Szűcs Orsolya Réka allegóriát olvasott fel a Szamoson szervezett kenuversenyről, amelyet rendre az 1 kormányossal és 14 evezőssel küzdő lánycsapat nyer a 14 kormányossal és egyetlen evezőssel futó fiúcsapat ellenében, az alulmaradás okait firtató aforizmaszerű történetvezetéssel megfogalmazva a közgazdaságtan egyik alaptételét. Késmárki Krisztina Kovács András Ferenc Erdélyi iskola falára című versével búcsúztatta osztályát.
A díjazás és zászlóátadás előtt Vörös Alpár iskolaigazgató a 11 évvel ezelőtti ballagást idézte fel, arra biztatva a végzősöket, térjenek majd be az iskolába és számoljanak be az életükről, „mindegy mit valósítottál meg, az egyedi és értékes, mi a te történetedre vagyunk kíváncsiak”.
A legjobb tanulmányi díjak: Aranyoklevél: Fábián Gyula (9,67); Ezüstoklevél: Adorjáni Csenge (9,64); Bronzoklevél: Salamon Orsolya (9,59). Az osztályelsők Bergner István által alapított díjban is részesülnek.
A Szabadság napilap díját Lovász Szilárd 12. A, a Világnégyzet főszerkesztője, tehetséges fiatal költő kapta.
Kerekes Edit
Brassais ballagás a szimbólumok jegyében
A ballagók iskolájuktól, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumtól indulva, énekelve érkeztek az ünnepély lassan már hagyományos helyszínére, a Diákművelődési Házba. A jelképes 12 harangütés és a ceremóniamester, Szép Mónika vallástanár szavai által kísérve jutottak a 461. évfolyam végzősei a színpadra Iszlai Enikő (12. A, intenzív angol osztály) és Vajnár János Zsolt (12. B, turizmus szaklíceumi osztály) osztályfőnök vezetésével. Az iskola kulcsát Szallós Kis Csaba 12. A osztályos diák, a zászlót pedig Fogarasi Zsigmond Levente (12. A), továbbá a bojttartó Veres Brigitta (12. A) és Balog Mónika (12. B) hozta.
Kósa Mária igazgató ünnepi beszédében a kulcs és kapu szimbólumáról szólt. „Mindegyiketek életének a maga kulcsával érkezett ide, mely egy időben nyitó- és záróeszköz, és megnyit előttetek bizonyos tereket, másokat bezár, mely lehetőség valamilyen cél elérésére, valamilyen tudás megszerzésére… Ma mindannyian megnyitottatok egy kaput. Az a kapu mindig nyitva marad, családotok, iskolátok mindig visszavár. Szilágyi Domokos A kapu versét idézve: a határ itt hasad meg, hogy kilássunk, hogy tovább tudjuk magunkat magunknál – a határ itt szelídül határtalan reménnyé – a Kapuban… kívánok reményteljes indulást és boldog megérkezést” – mondta búcsúzóul.
Ünnepi beszédet mondott még az RMDSZ képviseletében Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere és Batíz Elly tanfelügyelő, előbbi Márai Sándort idézte: „az utaknak értelmük van, de ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt”, utóbbi Hérakleitosz örök érvényű mondásával engedte útjára a ballagókat: „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.”
A végzősök nevében a későbbi jutalomkiosztás során is számos díjat, köztük a Szabadságét is kiérdemlő Szallós Kis Csaba megható búcsúbeszédében kicsengető kártyájuk mottójából indult ki: „Minél teljesebben felfogtuk a felfoghatót, annál tisztábban ragyog fel előttünk a felfoghatatlan” (Ljudmila Ulickaja). Két költemény következett a ballagó diákok előadásában, Ecsedy-Baumann Zita Ady Endre: Intés az őrzőkhöz, Veres Brigitta pedig ugyancsak a nagy magyar költő Üzenet egykori iskolámba versét szavalta el.
A ballagókat Fosztó Beatrix (11. A) búcsúztatta keretesen Madách Imre szavaival, közben pedig kitért arra, hogy idén 44-en végeztek, s mint a magyar ABC betűinek száma: „akkor vagytok teljesek, ha együtt vagytok”. A tizenegyedikesektől is két vers hangzott el, Szabó Norbert (11. A) Weöres Sándor Tíz lépcső művét szavalta el, míg Márton Kamilla (11. B) brassais hagyományként Egyed Emese Jelentés helyett költeményét tolmácsolta. Utóbbi vers részlete már évek óta háttérfeliratként is szolgál a brassais ünnepélyeken: „Együtt vagyunk, csak azért is, reménnyel, / közös sors, erős akarat vezérel, / hogy mint most, bátran jelenthessük egykor: őrizzük egymást, Brassai professzor.”
Dezméri Máté előkészítő osztályos diák is remek szavalattal járult hozzá az ünnepélyhez, K. László Szilvia Tarisznyába való verse igaz útravalóul szolgál a ballagóknak.
A ceremónia menete hagyományosan folytatódott a szimbólumok átadásával: Pope Ernő Endre (11. A), Csete Júlia (11. A) és Kispál Tímea (11. B) vette át a zászlót, Dóka Tímea előkészítős diák kapta meg rövid időre az iskola kulcsát (s át is adta az iskola igazgatónőjének), utána pedig a jelképes kilépés a nagybetűs életbe: a tizenkettedikesek három lépést előre, a tizenegyedikesek pedig a ballagó diákok helyébe.
A jutalomkiosztás után következhetett az ünneplés, előtte pedig Szép Mónika ír-kelta idézettel bocsátotta útjára a végzősöket: „Legyen előtted mindig út! Fújjon mindig hátad mögött a szél. S míg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten.”
A legjobb tanulmányi díjak: 12. A: 1. Veres Brigitta 9,60; 2. Szallós Kis Csaba 9,57; 3. Ecsedy-Baumann Zita 9,52; 12. B: 1. Balog Mónika 9,77; 2. Görög Dorottya 9,35; 3. Nagy Orsolya Noémi 9,12.
Póka János András
A jövő rajtatok keresztül lép be a világba
A Báthory István Elméleti Líceumban a ballagási ünnepség a hagyományokhoz híven az alapító fejedelem „üzenetével” kezdődött, majd a jelenlévőkre Kovács Sándor főesperes adta áldását. A főtisztelendő a most zajló Szent László-év mottóját idézte, „élj bölcsen, bátran, mértékletesen és igazságosan”, majd ezen erények közül a bátorságot emelte ki követendő példaként a ballagóknak, olyan bibliai idézetekkel, amelyek azt közvetítik: állandóan velünk van az Úr keze, sőt az ő karja erősít minket – nincs tehát miért félni, ablakból szemlélni az életet. „Ne álljatok a sor végére, legyetek a történelem főszereplői, építsetek egy jobb világot” – idézte Ferenc pápának az Ifjúsági Világtalálkozón elhangzott szavait a folytatásban, majd a ballagók figyelmét arra hívta fel. „Ti vagytok azok, akiknek jövőjük van. A jövő rajtatok keresztül lép be a világba. (…) Krisztus atlétái vagytok, egy szebb egyház és egy jobb világ építői.”
Timár Ágnes igazgató előbb amiatti örömét fejezte ki, hogy most végez az iskola első kiadványszerkesztői szakosztálya. „Jó döntés volt egy ilyen lehetőséget is kínálni gyerekeinknek az elméleti oktatás mellett”– mondta a négy évvel ezelőtt indított „kísérlet” kapcsán, hozzátéve, hogy az induló 29 diákból 20-an készülnek a héten esedékes szakvizsgára, és nagyrészük tovább szeretne tanulni, akárcsak a matematika-informatika és a természettudományi osztályok diákjai. Útravalóul valamennyi végzős diák figyelmét felhívta arra, hogy „felnőtt nem akkor leszel, ha kardot húzol és vakmerően harcolsz a vélt igazadért, sem akkor, ha nem félsz mások arcába vágni a legpimaszabb igazságaidat is. (…) Felnőtt akkor leszel, ha a hibákat önmagadban keresed. ha sorsodért nem a körülményeket okolod, hanem önmagadat, és persze akkor is felnőtt leszel, ha megérted a szabályok fontosságát. A lázadó kamaszkor végét éppen ez a fordulat jelzi”, mondta, majd Márait idézte: „a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból.” Végül azt kívánta diákjainak, hogy a soron következő megmérettetésekhez, így az érettségihez és a pályaválasztáshoz „legyen elegendő bölcsesség és tudás bennetek, és legyen mindig kellő lélekerő és alázat a helyes döntésekhez és a felelősség vállalásához.”
A folytatásban az elsős Tamás Orsolya köszönt el a ballagóktól László Szilvia Tarisznyába való versével, majd ez utóbbiak részéről a színtízessel végző Bikfalvi Márton búcsúzott tanáraitól, iskolatársaitól. A 11. osztályosok Szőke Balázs által kívántak jó utat a végzősöknek, majd sor került a hagyományos, szimbolikus kulcsátadásra.
A tanfelügyelőség nevében Ömböli Irma magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő szólalt fel, ugyancsak Márai Sándort idézve, de ezúttal az utak értelméről, amelyeket csak az utolsó pillanatban értünk meg. Arra intette a ballagókat, hogy életük útjának ezen csomópontján ügyeljenek arra, nehogy az átszállásnál elvesszen az értékes rakomány, amit 12 év alatt a patinás iskola falai között gyűjtöttek.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke az iskola véndiákjaként szólt a három osztály végzőseihez, kiemelve, „olyan közösség vagyunk mi, volt báthorysok, ami szerte a világon külön kaszt” olyan emberekkel, akik mindig ráismernek egymásra, akik között mindig van egy plusz bizalom, bátorítás, akik mindig támogatják egymást. Arra bíztatta a most végzőket, járjanak világot, tanuljanak meg mindent, amit lehet, majd önző szülőként arra kérte őket, hogy utána térjenek haza, és a megszerzett tudást itt kamatoztassák, a közösség javára.
A ballagási ceremónia újabb hagyományos mozzanataként a végzősök közül Tarisznyás Tamás szavalhatta el Kányádi Sándornak az iskola 400. évfordulójára írt, Az öreg iskola ünnepére című versét, majd miután a maturandusok átnyújtották a köszönet virágait, elkezdődött a díjak kiosztása. Az ünnepséget a végzősök kórusa zárta Potyó István karnagy vezényletével.
Balázs Bence
A zene nyelvén értők is elbúcsúztak
„Mi lesz velem, ha egyszer felnövök?” – idézte Keszthelyi Zoltán versét a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium ballagóit köszöntő Kállay Tünde. Az intézmény aligazgatója a kicsengetési kártyák készítését, a szerenádozást, a ballagást, az érettségit, a most lezáruló közelmúlt és az ugyanabban a pillanatban kezdődő jövő közötti átmenti időszaknak nevezte. „Keszthelyi Zoltán kérdése immár nem a távoli jövőnek szól, mert az egyszer most van” – fogalmazott Kállay Tünde, hozzátéve: „Ez a múlt ma lezárul, nem lesz több becsengetés, házifeladat-másolás, unalmas kóruspróba, perecért rohanás, dolgozatírás, koncert vagy hangszervizsga előtti izgulás.” Mintegy útravalóként az oktató hozzátette: „Jövőbeli álmaitok, vágyaitok különbözőek, de végeredményben ugyanarra a célra törnek: boldogok szeretnétek lenni. Az iskolában töltött évek során kincseket gyűjtöttetek mindezek eléréséhez. Kívánom, úgy legyetek boldog felnőttek, hogy ezeket a kincseket soha ne veszítsétek el!”
A ballagók nevében Mikola Brigitta 12. B osztályos diák szólt. „Amikor hat-hét évesen elkezdtük az iskolát, nem is tudtunk mást elképzelni, csak azt, hogy a tanító néni vigyáz ránk, szeretnek minket, és minden értünk van. Az 5. osztálytól a pótanyuka helyett tanárok jöttek, egymásnak ellentmondó elvárás-rendszerekkel, 9. osztálytól pedig már nekünk is erősebbek lettek az elvárásaink, miközben helytálltunk a zenében. Köszönjük azt a csodát, hogy játszadozó gyermekekként jöttünk ide, és most a zene nyelvén értő emberekként távozunk innen.”
Orbán Csala (11. B) felidézte a gimis évek néhány felejthetetlen emlékét, majd azt kívánta búcsúzó társaiknak, hogy „legyetek bátrak, és a megszerzett tudás mellett vigyétek magatokkal a Reményt, hogy csalódásaitok, nehézségeitek is a javatokra váljanak”.
A Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium a legjobb eredményt elért végzőseit díjazta, közülük is kiemelkedtek Mikola Brigitta 9,94-es, Tompa Ábel 9,70-es, valamint Maksay Csaba 9,65-ös általánossal. Szabadság (Kolozsvár)