HUSZONÖT HATÁRON TÚLI HALLGATÓ VESZ RÉSZT A KANDÓ KÁLMÁN NYÁRI EGYETEMEN
Az Óbudai Egyetemen az idei évben 28. alkalommal rendezik meg a Kandó Kálmán Nyári Egyetemet a határon túli magyar mérnökhallgatók számára. A rendezvény legfontosabb célja, hogy a nyári egyetemre érkező 25 hallgató - akik Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről és Kárpátaljáról érkeztek - elsajátítsa a szakmai magyar szókincset és segítsék elhelyezkedésüket a magyar munkaerőpiacon.
Harmadik éve rendezi meg fehérvári helyszínen a Kandó Kálmán Nyári Egyetemet. A hallgatók, akik Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, Partiumból, Délvidékről érkeznek, bő egy hétig, 2017. július 8-a és július 17-e között tartózkodnak Székesfehérváron. Ez alatt az idő alatt különböző szakmai és kulturális programokat szervezünk számukra. Részt vesznek Velencei-tavi kenutúrán, parlamenti kiránduláson, megismerkednek Székesfehérvár történetével és nevezetességeivel, meghallgatnak szakmai előadásokat, részt vesznek gyárlátogatáson és interaktív laboratóriumi gyakorlatokon.
A nyári egyetem ünnepélyes megnyitója alkalmából a város és az egyetem vezetése, valamint dr. Gulyás Gergely, az Országgyűlés törvényalkotásért felelős alelnöke üdvözölte a résztvevőket. A megnyitón Mészáros Attila, Székesfehérvár alpolgármestere kiemelte, olyan városba érkeztek a hallgatók, amely büszke múltjára, jelenére, és közösen tervezi a jövőt az oktatási intézményekkel annak érdekében, hogy közép-európai szinten is jegyzett város legyen. „Az Óbudai Egyetemmel közösen szeretnénk a lehető legtöbb műszaki képzést elindítani Székesfehérváron. A város iparának fejlődése szempontjából elengedhetetlen, hogy sok és jó szakképzettséggel rendelkező mérnök jöjjön ki az egyetemről és kapjon olyan tudást és oklevelet, amellyel el tud helyezkedni.” - hangsúlyozta Mészáros Attila alpolgármester.
Dr. Réger Mihály professzor, az Óbudai Egyetem rektora a megnyitón rövid összefoglalást adott arról, hogy a határon túli kapcsolattartás terén milyen aktivitást fejt ki az egyetem. Kiemelte, hogy a határon túlon három helyszínen kínál képzést az Óbudai Egyetem valamelyik kara az ottlakó fiataloknak, Székelyudvarhely és Szabadka mellett Révkomáromban is indul a tervek szerint mesterképzés. Ezen kívül számos tudományos konferenciát rendeznek külhoni magyar intézményekkel együttműködve Szabadkán, Kassán és Erdélyben. A professzor szólt arról is, hogy az egyetem által rendezett hallgatói versenyekre is szeretettel várják a versenyzőket a határon túli felsőoktatási intézményekből.
dr. Gulyás Gergely, az Országgyűlés törvényalkotásért felelős alelnöke azokról a törvényi és szimbolikus keretekről beszélt, amelyekkel Magyarország megerősítette nemzetpolitikájának közjogi kereteit. Kiemelte, hogy az egységes nemzetfogalom része lett a Magyar Alkotmánynak, ahogyan az is, hogy a mindenkori Magyar Állam felelősséget visel a határain kívül élő magyarság valamennyi tagjáért. Szólt arról is, hogy az alkotmány politikai célként rögzíti a határon túli magyarság autonómia törekvéseinek támogatását. Elmondta, hogy a lelki és közjogi egyesítésre vonatkozó törekvések után most a gazdasági kapcsolatok megetermtésére helyezi a hangsúlyt a kormány. Célzottan, mind a Délvidéken, mind pedig Kárpátalján és Erdélyben olyan gazdaságfejlesztési programok indulnak, amelyek lehetővé teszik, hogy az ott élő magyar vállalkozók fejlesztésekben kapjanak lehetőséget.
Nagyné Dr. Hajnal Éva egyetemi docens, a rendezvényünk egyik főszervezője elmondta, hogy 25 hallgatót vártak Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről és Kárpátaljáról, akik között villamosmérnökök, informatikusok és gépészmérnökök is vannak. A hallgatók szakmai előadásokat hallhatnak, gyárlátogatásokon és kulturális programokon vesznek részt az egyetem ideje alatt. Az itt eltöltött idő segíti elhelyezkedésüket a magyar munkaerőpiacon és elsajátítják a magyar szaknyelvet is. szekesfehervar.hu

A Bélzerénd Feszt 2017-es sikereÖsszefogva, egy kis falu is szervezhet nagyot
Amint azt a Nyugati Jelenben is meghirdettük, pénteken és szombaton Bélzerénd Feszt 2017 címmel szervezték meg a falunapokat, amelyeknek a programja pénteken 19 órakor a hivatalos megnyitóval indult. A szabadtéri színpadról Haász Tibor tőzmiskei polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, majd bemutatta vendégeit, Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, parlamenti képviselőt és Parasca Teodor tőzmiskei alpolgármestert. Üdvözlőszavait követően a parlamenti képviselő örömének adott hangot, amiért egyre több magyarlakta településen, most már Bélzerinden is szervezetten felvállalták a hagyományőrzést, anyanyelvű kultúránk ápolásának a fontosságát. Miután vendéglátójának, Haász Tibor polgármesternek gratulált a Tőzmiske Község négy településén tapasztalható komoly eredményekhez, a közönségnek jó szórakozást kívánt a további programhoz. Parasca Teodor alpolgármester is gratulált a szervezőknek a Bélzerénd Feszt idei programjához.
A kulturális program a simonyifalvi és vadászi gyermekekből álló Algo Ritmus zenekar nagyszerű fellépésével indult, majd a Tesó Együttes élő koncertjével folytatódott, 23 óráról Bódi Csabi ugyancsak nagy sikerű koncertjére került sor, majd kora hajnalig tartó szabadtéri diszkó következett DJ Duka közreműködésével.
Futball, néptánc, cselgáncs
Szombaton déltől körmérkőzéses futballbajnokságot szerveztek 6 helybeli és környékbeli csapat részvételével. A tornát végül is a Másnaposok csapata nyerte meg a Leveles és a Bélzerénd nevet viselő csapatok előtt. A 6. helyen zárt, de a népszerűségi listán bizonyára élen végzett a Kőművesek csapata, amelynek tagjai, Must Attila, Gyarmati János, Veres Zoltán, Bódi Arnold, Kiss Imre, Vékás József, Vékás Tamás és Vass Arnold egy új targoncával érkeztek a helyszínre, hogy sérülés vagy rosszullét esetén bárkit elszállíthassanak.
17 órakor Komori Borbély Kitti műsorvezető az ágyai Kistőzike néptánccsoportot kérte szabadtéri színpadra, ahol népi játékokat és táncokat mutattak be Erdős Márta vezetésével, vastaps közepette. Utánuk a nagyzerindi Kisibolya néptánccsoport fellépése aratott nagy sikert Kiss Csilla betanításával.
Az ágyai Nagytőzike látványos elemekkel színezett, a lányoknak a levegőben történő kiforgatásával egybekötött tánca élményszámba ment. Ugyanakkor a nagyzerindi Nagyibolyások csapata sem hagyta magát, ugyanis Kiss Csilla vezetésével elemenként felépített, ízlésesen kidolgozott tánccal serkentették vastapsra a közönséget. A néptáncműsor házigazdája, a simonyifalvi Leveles néptánccsoport lendületes tánca is nagy sikert aratott.
A továbbiakban Komlósi Róbert nagyzerindi alpolgármester tartott rövid ismertetőt a cselgáncs harcművészet megszületéséről, ami 1881-ben, Jigoro Kano japán nagymester nevéhez kötődik. A Nagyzerindi Cselgáncsklub 2012-ben alakult, akkor jegyezték be a Román Cselgáncsszövetséghez. Azóta Téglás Róbert testnevelő tanár irányításával a nagyzerindi gyermekek az országos korosztályos bajnokságokon több mint 300 érmet szereztek. 2016-ban Gali Zsombor II., Kiss Krisztián III., Ádám Dominik ugyancsak III. helyezést ért el, míg Szilágyi Arnold és Komlósi Erik országos bajnokok lettek. Idén Erdős Máté III., Ozsvár Botond III., Kiss Krisztián III., míg Komlósi Erik országos bajnoki címet szerzett, de még sok verseny hátravan. A Nagyzerindi Cselgáncsklub működését Nagyzerind Község Tanácsa és Polgármesteri Hivatala támogatja – fejezte be az ismertetőt Komlósi Róbert. A továbbiakban a cselgáncsozó fiataloknak és a gyermekeknek az akrobatikai elemekkel is teletűzdelt, látványos bemutatójának tapsolt a közönség.
Koncert, diszkó, köszönet
A Bélzerénd Feszt 2017 programja 22 órától Bódi Guszti és Margó élő koncertjével, majd DJ Duka közreműködésével hajnalig tartó szabadtéri diszkóval zárult. A szervezők ezúttal is köszönetet mondanak Péter Dalmának, a Simonyifalvi Simonyi Imre Általános Iskola igazgatójának, aki nem csak a rendezvény megszervezésében, de az anyagiak biztosításához szükséges pályázat elkészítésében is sokat segített. Ugyanakkor köszönet jár Haász Tibor polgármesternek és a tőzmiskei önkormányzatnak, továbbá az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének a Bélzerénd Feszt 2017 rendezvényének a támogatásáért. Utoljára, de nem utolsósorban köszönet jár Komori Borbély Kittinek és férjének, Norbertnek, illetve a fő szervező, Mihály Andrea községi tanácsosnak és az őt mindenben támogató férjének, Zsoltnak. Ugyanakkor köszönet jár mindazoknak, akik a kétnapos rendezvény során a munkájukkal járultak hozzá a vendégek ellátásához, a belépőjegyek okán ebéd- és italjegyre jogosultaknak a kiszolgálásáház, a Bélzerénd Feszt 2017 rendezvénysorozatának a sikeréhez.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyi Páva-válogató: elsők között Szamosújvár, Kalotaszeg
Hétvégén a Maros megyei Mikházán zajlott az MTVA, a Duna Televízió Zrt. és a Hagyományok Háza népszerű rendezvénye, a Fölszállott a páva. Az idei tehetségkutatóra 231 produkciót neveztek be a Kárpát-medencéből.
Annyi biztos, valamikor a negyvenes években volt a Nyárád menti Mikháza ferences kolostorának kalotaszegi kántora, ma is emlékeznek a Jegenyéről jött emberre. Elmondások szerint a kántorunknak olyan fenséges hangja volt, hogy ha belekezdett, forrásvizet fakasztott a határban. Fr. Benedek testvér szerint: ha a jegenyei kántor bár egy oktávval magasabbra veszi, ma elképzelhetően borvizet merünk a Barátok kútjából. A pompás kalotaszegi legények láttán a helyiek úgy ültek be a Széllyes Sándor Csűrszínházba, hogy ha a szóban forgó legények kicsit is kitesznek magukért, a sok forrásvízre kétségtelenül bor jöhet. Ámde eljöttek még Mikházára a messzi gyimesiek, lám, a történelem kereke forog. Talán csak emlékeznek még, hogy hajdanán a mikházi ferencesek gyalog, saruban eljártak a Gyímesekbe, sőt Bákóig is elmenve szerre beköszöntek a csángó falvakba.
A 2012-ben kezdeményezett, Fölszállott a páva című népzene és néptánc tehetségkutató versennyel az MTVA, a Duna Televízió Zrt. és a Hagyományok Háza tisztelegni kívánt mindazok előtt, akik Bartók és Kodály szellemi örököseiként az 1978-ban indult Röpülj páva óta eltelt négy évtized alatt életben tartották nemzeti kultúránk legősibb ágát, a népi kultúrát. Az indulás évében lett 40 éves az 1972-ben indult táncház mozgalom, amely hat évvel ezelőtt abban a nemzetközi elismerésben részesült, hogy a magyar táncház módszer bekerült az UNESCO szellemi kulturális öröksége legjobb eljárásainak regiszterébe. A fő szervezők az idei tehetségkutató versenyre engedélyezték a gyerekek mellett a felnőttek (16-tól 35 éves korosztály) benevezését is.
Az idei tehetségkutatóra 231 produkciót neveztek be a Kárpát-medencéből, mintegy 1000 fő részvételével. A produkciókat a beérkezett demófelvételeket elbíráló zsűri a pályázati anyag alapján hívta meg a területi válogatókra. A grémium hat területi válogatót nevezett meg, melyre 201 produkciót hívott. A válogatókat Szarvason, Hajdúböszörményen, Keszthelyen, Tatabányán, Budapesten, végül a hatodikat, az erdélyi válogatót Mikházán szervezték. Miért is ne a Nyárádmentén, hiszen járt erre száz és egynéhány esztendeje Bartók Béla, gyűjtött Jobbágytelkén, Mikházán, Nyárádköszvényesen. Itt volt most a Gyimesek, Kalotaszeg, Udvarhelyszék, a Nyárádmente, Mezőföld, a Mezőség, Magyarszovát, élmény volt e tájegységek dalait, táncait, muzsikáját látni, hallani.
Szóra bírtuk Farkas Józsefet, a budapesti Hagyományok Háza munkatársát, aki részletezte a folytatást. Mikházát követően július 18-19- én Budapesten ül össze a 24 tagú arányosító zsűri, végignéznek valamennyi rögzített produkciót, a versenyzőkkel folytatott interjúkat, és döntenek, milyen pontszámtól fölfelé kerülnek adásba a produkciók. Farkas meggyőződéssel mondja, a Páva
szerencsés találkozási fóruma a kárpát-medencei magyar népi kultúrának, s nemcsak. A 2014-es Páva televíziós nézettsége meghaladta az X-faktorét, s a középdöntőtől 44 országban élő magyarok sokasága követte figyelemmel a versenyeket. S ez a 44 ország természetesen nem kizárólag Európát jelenti. A mérések megmutatták, hogy a műsort Amerikából, Afrikából, Ázsiából, Ausztráliából is követték. Összegezve: negyvennyolc produkció jut be a Duna Tv adásaiba. November-decemberben lesz 4 elődöntő, 2 középdöntő és a csúcs, a döntőt december 29-én nézhetjük – tájékoztatott a Hagyományok Háza munkatársa.
A zsűri szerint elképzelhető, hogy a Mikházán bemutatott produkciókból több is elődöntős lesz, sőt a középdöntőbe, s miért ne, a döntőbe is bekerül. Mindenesetre a Kalotaszegi Legénytársulat 65 pontot szerzett, Gorzó Boglárka Kolozsvárról ugyanannyit, míg a szamosújvári Ördöngös zenekar csúcspontozásért, vagyis 69 pontért adta tehetségét.
Szélyes Ferenc Jászai-díjas színművész, a mikházai vetélkedő helyszínéül szolgáló Csűrszínház kitalálója és házigazdája nagyon elégedett. A hivatásos színjátszás mellett miért ne férne meg itt a népi kultúra? Erre volt a pompás ház kitalálva. Szélyes Ferenc is csak Kodályba kapaszkodhat: „Mai napig ez a zenerendszer a gyökere egész népünk zenei gondolkodásának. Nemzeti öntudatunk tudatalatti részének, a talán soha egészen nem tudatosíthatónak éppen ösztönösségében döntő elemei nyelvi és zenei képzeteink.”
LOKODI IMRE / Szabadság (Kolozsvár)

A gyűlöletbeszédről és a toleranciáról
Vannak dolgok, amelyeket ki kell mondani. Még akkor is, ha egyeseknek fáj. Nagy szorongással figyelem, hogy mennyire infantilis döntéseket hoznak az Európai Unióban azok, akiknek feladata lenne a biztonság, a határok és a nemzeti szuverenitás megőrzése. Arról a fajta szuverenitásról beszélek, amelyet a tagállamok részben feladtak, hogy tagjai lehessenek a brancsnak, amelyben aztán együtt erősekké válhatnak. De nem erősek. Ha azt nézzük, hogy „dübörgő” gazdaság épült, amely – nem ismerve a határokat – szemérmetlenül tarhál itt, a keleti végeken is, de úgy, hogy teljesen lepusztítja azt a termelői környezetet, amelyet előtte – úgy ahogy – évszázadokon át működtetett a székely vidék.
Amikor a múlt évezred kilencvenes éveinek elején a közös Európáról beszélgettünk, nagy öröm és megelégedettség volt bennem, hiszen azt reméltem, hogy végre megoldódnak a sajátos nemzetiségi gondjaink is, és úgy fordulunk át a harmadik évezredbe, hogy látjuk majd a perspektíváinkat. Átjöttünk immár ide, itt vagyunk a szépnek és újnak gondolt világban, de a vélt remény egyre távolabbi. Az EU visszarendelte a nemzetiségi problémákat a nemzeti hatáskörbe. A többi ma is csak javaslat, csók a halottnak. Úgyhogy itt vagyunk most is, részei annak a politikai nemzetnek, amelynek az ölébe hulltunk Trianonban. Ebben az állapotban leledzünk idestova száz esztendeje. Talán leszámíthatjuk a négyéves Kicsi Magyar Világot, ha le, de nagy köszönet abban sem volt…
Szépnek és hangzatosnak tűnt az Európa Tanács 1201-es ajánlása anno, majd a nagy semmi, ami utána jött. Miközben mintegy 60 őshonos kisebbség él 40 milliós lélekszámban az EU-ban – durván az 510 milliós összlakosság 8 százaléka –, és sajnálatos módon csak akkor jelentkezik eléggé markánsan, ha – tegyük fel – labdarúgó-bajnokságot vagy összeurópai konferenciát szerveznek számukra. Hogyha naponta áramlanak befelé az újabb és újabb erőszakos kontingensek, amelyek kikövetelik maguknak az alanyi jogon való ellátást, s megnevezik az országot, ahol élni kívánnak, akkor ez folyamatosan maga után vonja az etnikai arányok állandó változását. Napról napra növekszik az a tömeg, amely idehozza valamely egzotikus országból a maga másfajta és nálunk kezelhetetlen nyavalyáit, mintha – a látszólagos jólét dacára – nem lenne nekünk így is elég bajunk.
Napról napra romlik a komfortérzetünk és a biztonságtudatunk ebben az országban. Hadd ne beszéljünk most arról, hogy miért kényszerült negyedik világgá zülleni Kelet-Európa… Mi vagyunk a Nyugat utcaseprői, konyhamalacai, hullamosói, olykor többdiplomásan kényszerülünk elvégezni azt, amit az annyira ajnározott migránsok soha nem fognak. Minden egyes Európán kívüli idegennel csökkennek a jogaink és romlanak a kilátásaink. Ismételten elhalasztódnak a megoldások, és sohanapig tolódnak.
A túlzott és bután értelmezett toleranciáról, a struccpolitikáról szólni még nem meríti ki a gyűlöletbeszéd fogalmát. A beszéd így sem más, mint falra hányt borsó. Hallgatni viszont vétek.
Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda)

Hadállásainkat meg kell erősítenünk
A reformáció 500. és a magyar református egyház 450. évében jubileumi megemlékezés és ünnepi istentisztelet helyszíne volt július 9-én a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti csücskében, a magyar-ukrán határ mellett, a Tisza bal partján fekvő Árpád-kori ősi település, Milota.
A helyi református egyházközség és az önkormányzat közös szervezésében megtartott, a helybélieket és környékbelieket megmozdító rendezvényre távolabbról is érkeztek meghívottak, akiket az Amicis Rézfúvós Együttes szakrális jellegű muzsikája fogadott a református gyülekezeti ház udvarán. Ugyanitt köszöntötte Pálinkás Gyula házigazda lelkipásztor a jeles vendégeket, köztük is első renden Tőkés László európai parlamenti képviselőt, továbbá a különböző elöljárókat és a híveket.
Tilki Attila, a körzet országgyűlési képviselője református és ugyanakkor kuruc fellegvárként mutatta be és méltatta a tiszaháti Milotát és lakóit, a kitartó hűség és a józan paraszti ész kettősségében megmaradt közösséget. „Az egykori reformáció intelmei ma is aktuálisak, különösen Európa nagy közösségének színterén, ahol számunkra érthetetlen okokból lopakodó jogalkotással kockáztatják az évezredes kultúrát, értékrendet” – vélte a fideszes politikus.
A vendégek üdvözlése után tárlatnyitó következett. A Fülöp Sándor festőművész, tanár gazdag munkásságának töredékét bemutató kiállítás létrejöttéről az alkotó fia, Fülöp István volt országgyűlési képviselő, a Mátészalkai Járási Hivatal jelenlegi vezetője, egyben pedig a Reformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesület elnöke beszélt röviden, felidézve édesapja alakját. Vitéz Ferenc főiskolai docens, debreceni irodalmár bensőséges hangvételű méltatásában Fülöp Sándor (1928–2012) pedagógusi munkásságát is piedesztálra helyezte, nemcsak alkotóművészetének erényeit és eredményeit.
A kiállított művek megtekintése után az egybegyűltek átvonultak a templomba az ünnepi istentiszteletre, amely zene- és énekszóval, köszöntésekkel vette kezdetét. Paládi László gondnok és Bunna Istvánné polgármester üdvözölték a megjelenteket, kzötük több megyei és helyi elöljárót, majd a lelkipásztor és neje által betanított hittanos gyermekek verses-dalos szolgálata következett. Nem maradt el az egyházközség női karának bizonyságtétele sem.
Derencsényi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület főjegyzője az úrasztalánál elmondott apostoli köszöntésében a félezer éves reformáció történelmi jelentősége mellett annak korszerűségét is vázolta. A folyamatos önvizsgálat és megújulás melletti elkötelezettség korunkban is elvárás egyház, közösség és egyén iránt egyaránt. Nagy elődeink, a magyar reformátorok és egyházalapítók – köztük a kálvini reformáció egyik megszilárdítója, kiváló egyházi író és pedagógus, a Milotán született Nyilas István püspök – nyomdokában haladva kell őrt és helyt állnunk helyeinken – biztatott a püspökhelyettes. Ecclesia semper reformari debet! Azaz az egyház reformációját mindig tovább kell vinni. De az „új reformáció” már nem csupán az egyházra terjesztendő ki, hanem társadalmunk minden szegmensére – szögezte le végül.
Szószéki igehirdetésében Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke a 20. zsoltárt idézve, a gyülekezettel együtt fohászkodva („Hallgasson meg téged az Úr a szükség idején”) összegezte a keresztény Európára, a Magyarországra és az egész magyarságra leselkedő veszélyeket, amelyeket egyedül állhatatos istenhitünkkel és bizodalmunkkal háríthatunk el. A közös hit és a református egység jegyében, a mesterségesen meghúzott határok fölötti nemzetegyesítés mai feladatai közepette mutatott rá arra a megszentelt örökségre, aminek ápolására és továbbvitelére a kétezer év kötelez, illetve az ötszáz és a négyszázötven éves évfordulók emlékeztetnek, figyelmeztetnek.
Az igehirdető beszélt a 16-17. századi nemzetmentő harcokról és azok egyházi vonatkozásairól is, az előtte szólóhoz hasonlóan méltatva a reformáció korszakalkotó jelentőségét. Napjaink harc nélküli háborúit összegezve a lelki, hitbéli, szellemi hadállásaink megerősítését szorgalmazta prédikációjában a püspök. „A hitnek nemes harcát kell megvívnunk mindig és mindenütt – hitünk erejével felfegyverkezve készüljünk a jövőre!” – mondotta Tőkés László, aki az alapigére visszautalva jó, nemes és rátermett vezetőkért is könyörgött a gyülekezettel egyetemben, hiszen „az Úr megsegíti felkentjét; meghallgatja őt szent egeiből jobbjának segítő erejével”.
Az istentisztelet után került sor a Milotai Nyilas István (1571–1624) előtti tisztelgésre, megkoszorúzva a templom előtt 1911 óta álló emlékművét. Az előbb nagykállói, majd szatmári lelkész, esperes 1614-ben annak a Tiszántúli Református Egyházkerületnek lett a püspöke, amely 1557-ben jött létre a Debrecen-nagyváradvidéki és Szatmárvidéki Szuperintendentiák egyesülésével. (Tíz évvel ezután a reformáció magyarországi, kálvini ága két hitvallást fogadott el Debrecenben, a Heidelbergi kátét és a II. helvét hitvallást. Innen, az 1567-es Debreceni Zsinattól számoljuk a magyar református egyház létét.) 1618-ban Milotai Nyilas István lemondott a szuperintendensi tisztségről, hogy Bethlen Gábor fejedelem főprédikátorként Gyulafehérvárott szolgálhasson, haláláig.
Ezen az emlékezetes vasárnapon a milotaiak első alkalommal találkozhattak és beszélgethettek el az 1989-es temesvári népfölkelés emblematikus alakjával. Tőkés László otthonában kereste fel tisztelete jeléül a 85 esztendős Szabó Jánosnét, mindenki Tanár Nénijét, generációk oktatóját-nevelőjét. http://tokeslaszlo.eu/cikk

1848-ban létezett Románia. Avram Iancu a Román Nemzetért harcolt
Sabin Ghermant leoltja az egyik ügyeletes nemzetféltő. Hogy merészeli azt mondani, hogy 1848-ban Románia nem létezett?
Mindenkinek joga van (látszólag megalapozott, nem éppen nyilvánvalóan téves) vélemények kifejtésére, de senkinek sem engedhető meg, hogy nem-igazságokat mondjon, senkinek sincs joga botrányos kijelentésekkel misztifikálni a történelmet.
Sabin Gherman úr a România liberă 2017. június 30-i, pénteki kiadásának 9. oldalán tette közzé saját „véleményeit”: kimunkáltan és odavetetten, gyakran mocskos szavak használatával. Joga van hozzá, még akkor is, ha számos „véleménye” kétséges, mintha a romániai és főleg az erdélyi helyzet felületes ismeretéből született volna.
De visszautasítjuk S. G. csalárd kísérletét az 1848-as Magyar Forradalom főbenjáró hibájának mentegetésére: a magyar vezetők kompromittálták az akkor kihirdetett helyes ideáljaikat azzal, hogy a Forradalom Programjába belevették a történelem menetével ellentétes imperialista kívánságot: az abszolút többséget alkotó románok által lakott Erdély megszállására tett kísérletet.
Kossuth felkiáltása: „Prosperáljunk, prosperáljunk, magyarosítsunk el minden horvátot, románt és szlávot, mert különben elveszünk!” (nem világos, honnan vette a szerző az idézetet, a román fordítású szövegre sem ad ki a Google-kereső más román nyelvű forrást – a szerk.). Wesseleni (helyesen: Wesselényi – a szerk.)pedig: „Csak azok a románok kapnak állampolgári jogokat, akik magyarrá válnak.” (lásd, mint fent – a szerk.). Bárki számára világos: nem szolgálhatsz két urat; nem követelhetsz szabadságot a saját nemzetednek úgy, hogy közben más nemzet leigázására törekedsz.
A következőt állítja S. G. ügyetlenül ócsárolva: Azonnak, akik azt mondják, hogy „a magyarok [1848.] március 15-én Erdéllyel akarnak egyesülni azt is tudniuk kellene, hogy Avram Iancu Bécsért harcolt, nem Bukarestért”!!! És ráerősítve még a blaszfémiára: „Arról nem is beszélve, hogy 1848-ban Románia még nem is létezett”!!! Hogyan közölhetett a România liberă ilyesmit!?!
Nem azt állítjuk, hogy S. G. történelmi téren tudatlan, mert alapos okunk van azt állítani, hogy sokkal inkább a rosszindulat és a közvélemény manipulálásának szándéka magyarázza azt a furcsa módszert, amit ez az ember alkalmaz. Bűnös állításokkal nem mentheted meg sem a pészédések (PSD, Szociáldemokrata Párt – a szerk.), sem az eremdéeszesek becsületét, akik nemrég nevetséges éjszakai tranzakciókig süllyedtek.
A szabadság és demokrácia eszméit 1848-ban – akárcsak ma is – a románok is támogatták. Csakhogy ők nem ihattak a szabadság idegen megszállás mérgével kevert borából.
Maguk a józan magyarok állították: „Erdélyben két hatalom dönthet az egyesülés sorsáról – az Országgyűlés és a román nép. Az Országgyűlés csak néhány száz embert képvisel, a románság az egész Erdélyt jelenti. Erdély egyesülése a románok egyetértése nélkül olyan dolog, amihez hozzá sem szabad látnunk” (E szövegrészlet alapján joggal feltételezhető, hogy az idézetek Radu Theodoru kommunista író, majd 1989 után a szélsőséges Nagy-Románia Pártban politizáló szerző Urmaşii lui Attila/Attila örökösei című áltörténelmi könyvéből származnak – a szerk.).
A balázsfalvi Szabadság-mezőn összegyűlt románok egyértelműen hangot adtak helyes álláspontjuknak: társadalmi szabadságot és nemzeti szabadságot követelnek. A budapestiek agresszivitását látva politikailag és katonailag is megszervezték magukat, hogy ellenálljanak az idegen megszállásnak. Ilyen körülmények között a pillanatnyi helyzetből kiindulva hoztak létre szövetségeket és kapcsolatokat. A balázsfalvi Nemzetgyűlés elutasította az „egyesülést” Magyarországgal, a nép pedig kikiáltotta: „Mi az Országgal akarunk egyesülni”, vagyis Románországgal. Avram Iancu pedig helyt adott ennek a felszólításnak, melynek célja az volt, hogy
kivezessen egy nemzetet abból a (dél-afrikaihoz hasonló) apartheidból, amit telepesek és megszállók kényszerítettek Erdélyre.
Az „Ország” pedig Románia volt 1848-ban is, hiszen még egy feldarabolt vagy megszállt népnek is van saját országa, a mienk pedig mindig is Románország volt: Moldva, Erdély, Munténia. Avram Iancu Bukarestért, a Román Nemzetért harcolt. És Bukarest Iancu harca révén néhány évtizeddel később az újra-kiegészített Ország Fővárosa lett.
Amikor a magyar kormányfő 2016 decemberében azt mondta, hogy őszinteségből magyarázza a románoknak el, hogy a magyarok nem örülhetnek a december 1-i ünnepnek, a Romániai Keresztény Polgári Fórum (FCCR) levelet küldött neki, melyben arra kérte, hogy kezelje keresztényi módon ezt a kérdést és vegye figyelembe, hogy egyes emberek vagy egyes népek életében vannak olyan pillanatok, amikor jelentős igazságtételek történnek.
Az igazságtétel haszonélvezői örülnek és nagylelkűeknek kell lenniük (Maniu 1918-ban: „Nem akarunk elnyomókból elnyomókká válni.”). A többiek, a jogtalan kiváltságaikat elvesztőknek pedig a felebarát iránti szeretettel kell fogadniuk a változást és ők is tehermentesítettnek kell érezniük magukat, annak örvendezve, hogy már nem nyomják el a testvéreiket.
Liviu Petrina / http://foter.ro/cikk

Politikai értékelő Faragó Péter parlamenti képviselővel
Sérelmeinknek jogi úton kívánunk érvényt szerezni!
Faragó Péter RMDSZ Arad megyei elnökkel, parlamenti képviselővel a legutóbbi belpolitikai eseményeket értékeljük.
– Érdekes kormánybuktatáson, illetve -alakításon vagyunk túl. Ezekről mi a véleménye?
– Azt hiszem, nem csak hazai, de világviszonylatban is egyedülálló esemény részesei lehettünk, hiszen a parlamenti többséggel rendelkező kormányzópárt a saját miniszterelnöke ellen nyújtott be bizalmatlansági indítványt, buktatta azt meg. Tulajdonképpen már hetekkel korábban nyilvánvalóvá vált a parlamenti többséget alkotó párt, illetve a miniszterelnöke közötti nézetkülönbség, az együttműködés hiánya. Furcsa helyzet volt, ugyanis a miniszterek lemondtak, a miniszterelnök azonban erre nem volt hajlandó. Az volt az általános vélemény – amit az RMDSZ is osztott –, hogy egy kormányzópártnak jogában áll minisztereket, akár a miniszterelnököt is leváltani, ha úgy látja szükségesnek. Éppen ezért jövőtlen hazárdjátéknak tartottuk, amit az akkori miniszterelnök, Sorin Grindeanu véghez vitt, hiszen semmiféle várható támogatás nem volt mögötte. Ebben a furcsa helyzetben kellett nekünk is meghoznunk a döntést. Érdekes volt, hiszen a bizalmatlansági indítvány előtti időben, amikor a kormánypárt vezetőségével heti rendszerességgel megtartottuk az egyeztetéseket, felmerült néhány olyan régi kérésünk és elvárásunk, amelyeknek a megoldására mutatkozott is hajlandóság a PSD–ALDE koalíció részéről. Ugyanis nagyon régóta vár a parlament irattárában elfogadásra az RMDSZ által kidolgozott Kisebbségi Törvény; a Nyelvi Jogok Használatát és Bővítését Módosító Törvény; ugyancsak hónapok óta vár a március 15-ét a romániai magyarság ünnepévé nyilvánító törvény, amelyeknek az elfogadásában egyezségre jutottunk a PSD–ALDE szövetséggel. Ugyanakkor félelmetes volt látni azt a vehemens reakciót, ami a román média, illetve az ellenzéki pártok egy részében kiváltott a megegyezésünk. Régóta nem látott támadást, kirohanást intéztek e politikai alakulatok a magyar közösség ellen. Az alpári stílus, ahogyan Traian Băsescu támadta az őt sokszor támogató magyar közösséget, ahogyan a félig magyar PNL új elnök, Ludovic Orban nem tudja elfogadni a magyar közösségnek járó jogoknak a bővítését, egyben megdöbbentő, kiábrándító is volt. Ugyanakkor a több tévétársaság adásaiban a magyar közösség ellen pillanatok alatt fellobbantott gyűlöletkampány is visszaröpítette ezt az országot egy olyan középkorba, amelyről reméltük, többé nem fog előjönni. A többfrontos támadástól a kormánypárt is hátrébb lépett. Bízunk benne, hogy a következő időszakban megtaláljuk a partnereket, akikkel a jogos elvárásainkat a román törvényhozásban el tudjuk fogadtatni. Mert nem kérünk semmi olyat, amire ne lenne precedens az Európai Unióban, ahol egy közigazgatási egységben nagyobb számban élő kisebbségnek joga van használni az anyanyelvét. Az is meggyőződésünk, hogy március 15-ének, minden magyar ünnepének hivatalos ünneppé kell válnia Romániában. Ugyanakkor abban is hiszünk, hogy a kisebbségi törvény rendelkezései által fenntarthatóvá tudjuk tenni az erdélyi magyar közösség anyanyelvű oktatását és kulturális életét. A jelzett törvények jóváhagyásával senkitől semmit nem veszünk el, a magyar közösség és a többi kisebbség viszont kiszámíthatóbb, biztosabb jövő elé nézhet a szülőföldjén.
A kormányválság vége az lett, hogy a PSD sikeresen megbuktatta a saját miniszterelnökét. Utána az államfővel való egyezkedés, illetve az új miniszterelnök kinevezése gyorsan ment, hiszen soha, egyetlen országnak sem érdeke a politikai bizonytalanság, hogy ne legyen működőképes kormánya, amely megfelelő parlamenti támogatottsággal rendelkezik. Az RMDSZ álláspontja az volt, hogy mivel a parlamenti többséggel van együttműködési megállapodásunk, megszavazzuk az új kormányt. Abban is bízunk, hogy a megbeszélések eredményeként jó együttműködés fog kialakulni. A jelzett céljaink eléréséhez szükséges parlamenti többség kialakításának jelenleg egyetlen módja a kormánykoalícióval való együttműködésben mutatkozik.
Kivédeni a gyűlöletkeltést
– Mi a véleménye a szinte gombnyomásszerűen beindított gyűlöletkeltő kampányról? Az bármikor újraindítható?
– Évek, hónapok óta mondja a politikum egy része, köztük az RMDSZ is, hogy Romániában olyan elfogadhatatlan politikai helyzet van, hogy politikai döntések nem politikusok, hanem az erőszakszervezetek befolyására történnek. Az ő képviselőik jelen vannak a politikai döntéshozatalban is, ami teljesen elfogadhatatlan helyzet. Azon a bizonyos hétfő délutánon látszott, hogy szinte gombnyomásra olyan hisztériahullám indult be, ami addig elképzelhetetlen volt. A korszerű kommunikációs eszközökkel pár óra alatt félelmetes szintű félelemkeltést, nacionalizmust, sovinizmust tudtak felkorbácsolni. Erre valamilyen megoldást kell találnunk, mert ha egyszer megtették, valószínűleg máskor is meg tudják majd tenni, ami senkinek nem szolgálja az érdekét.
– Az RMDSZ frakcióban megvitatták, hogy az efféléket a jövőben hogyan lehetne megelőzni, kezelni?
– Az RMDSZ vezetősége beszélgetéseket folytatott az államfővel, illetve a parlamenti képviselettel rendelkező politikai pártok vezetőivel, akiknek elmondtuk: elfogadhatatlan, tűrhetetlen az, hogy amikor magyar kérdésben politikailag villantani lehet, olyankor mindig vannak olyan pártok és vezetők, akik-amelyek felülnek a sovinizmus vonatára. Azt képzelik, hogy ezáltal olcsón, ingyen tehetnek szert népszerűségre a román közegben. Az efféle akcióik után a magyar közösség nagyon keserű szájízzel marad, hiszen érthetetlen, elfogadhatatlan, hogy 2017-ben az EU egyik tagországában ilyen viselkedéssel állhatnak elő politikai pártok.
– AZ RMDSZ EP-képviselői az esettel kapcsolatban elmondták-e az Európai Parlamentben, hogyan osztják nálunk a demokráciát?
– EP-képviselőink a helyükön voltak, az Európai Parlament plénumában is a rendelkezésükre álló idő alatt tájékoztatták a kollégáikat a Romániában kialakult helyzetről. Ugyanakkor az RMDSZ és a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat a magyarság ellen nyíltan uszító politikusok és sajtóorgánumok ellen jogi lépéseket is tett, mert úgy érezzük, hogy a számunkra elfogadhatatlan viselkedésükért vállalniuk kell a jogi következményeket. Románia Alkotmánya szerint júliusban és augusztusban a Képviselőház és a Szenátus is nyári vakáción van, a parlamentet csak sürgős dolgok miatt, rendkívüli ülésszakokra lehet összehívni. Más esetekben a kormánynak adott a joga rendeletekkel intézkedni. A jogi sérelmeinket az őszi ülésszakig semmiképpen nem fogjuk elfelejteni, törvényesen érvényt akarunk szerezni azoknak!
– Köszönöm az értékelőt.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Johannis-látogatás - Az RMDSZ vezetőit, székelyföldi parlamenti képviselőit nem hívták meg
Kelemen Hunor szerint Klaus Johannis államfő hivatali elődje, Traian Băsescu útját járja azzal, hogy Székelyföldre látogat. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke egy szerdai kolozsvári sajtóbeszélgetésen fejtette ki a véleményét.
Megjegyezte: Traian Băsescu vezette be azt a szemléletet, hogy nem az erdélyi magyarság érdekvédelmi szervezetével, hanem közvetlenül az erdélyi magyar emberekkel próbál tárgyalni, és - a jelek szerint - Johannis is "ugyanazt a tanácsot kapja". Hozzátette: az RMDSZ vezetőit, székelyföldi parlamenti képviselőit nem hívták meg, ezért nem is lesznek ott Klaus Johannis jövő keddi székelyföldi látogatásának a helyszínein. Azt is megjegyezte azonban, hogy a szövetség vezetőinek máskor is van alkalmuk arra, hogy az államfővel találkozzanak, a mostani látogatás a székelyföldi önkormányzati vezetőknek teremti meg az alkalmat, hogy elmondják véleményüket Johannisnak.
Johannis az RMDSZ-t okolja a magyarellenes hangulatért
Az RMDSZ elnöke felidézte: a jelenlegi, Tudose-kormány megalakulását megelőzően Klaus Johannisszal folytatott tárgyalásokon az államfő az RMDSZ-t okolta azért a magyarellenes kampányért, amely a június végi kormányválság idején alakult ki, és az államfő úgy vélte, hogy az RMDSZ fölöslegesen tette ki magát a támadásoknak. Kelemen Hunor szerint az államfő akkor azt is elmondta, hogy az RMDSZ által szorgalmazott jogszabályok (a kulturális autonómia alapjait is tartalmazó kisebbségi törvény, a március 15-i hivatalos ünnepnap és az anyanyelvhasználati jogok bővítése a helyi közigazgatásban) bármelyike etnikai konfliktust szít Erdélyben.
Kelemen Hunor felidézte: ekkor is elismételte azt a 2015-ben megfogalmazott javaslatát, hogy egy olyan többség-kisebbség paktumot kellene az államfőnek kezdeményeznie, amely kivonja a kisebbségi kérdést a pártpolitikai csatározások köréből, és biztosítja, hogy nem nyirbálják meg a szerzett kisebbségi jogokat.
Az RMDSZ elnöke úgy vélte, nem került rosszabb helyzetbe az erdélyi magyar érdekképviselet a június végi magyarellenes kampány után, mint amilyenben addig volt. Valószínűsítette, hogy folytatódik a baloldali kormánykoalíció parlamenti támogatása. Az első félév tapasztalatait ugyan csak augusztus végén értékelik ki a szövetség, de úgy vélte: a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Liberálisok és Demokraták Szövetségének (ALDE) koalíciója nem szolgált rá arra, hogy felbontsák a velük kötött parlamenti együttműködést, az ellenzék pedig jelenleg alkalmatlan az együttműködésre.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)

Aki magyar volt, az mind büszke lehetett
Hazajött Kanadából a Gyerekfili, Haáz Sándor tanár urat kifaggattuk a nagy turné részleteiről.
Tizenkét napos turné alatt hódította meg Kanadát a szentegyházi Gyermekfilharmónia 127 tagja. A 35 éves együttes képviselte a magyarságot Kanada 150. születésnapján Torontóban. Hosszas előkészületek után 13 felnőtt kísérővel indultak útnak angol és francia dalokkal a tarsolyukban, és lelket öntöttek a világ másik felére vándorolt honfitársainkba.
Most jutott el először a Fili a tengeren túlra. Hogyan sikerült ezt megvalósítani?
Úgy, hogy a nagyon sikeres brüsszeli filmünk megjárta Kanadát. Farkas Antal készített a 2011-es turnéról egy egyórás anyagot, annyira friss és szemléletes, nagyon jól sikerült film volt, hogy a magyarországi televízió is többször leadta. Farkas Antal barátja, Maros Zoltán pedig tévésként betette a kanadai szórásba is, elkészült egy rövidített változat angol felirattal, óriási érdeklődésnek örvendett a kanadai magyarság körében. Tehát Kanadában így jelent meg a Fili, virtuális úton.
Aztán később a Kanadai Magyarokért Egyesület vezetője, Takács Kati néni három és fél évvel ezelőtt ide látogatott, felvette velünk a kapcsolatot és meghívott. Sokszor jött még, rengeteget levelezett, sokszor próbált rábeszélni. Számunkra akkor a kanadai utazáselképzelhetetlennek tűnt.
Azt gondoltam, hogy nem a mi vadászterületünk Kanada, túl messze van, nem a mi kultúránk. Abban az időben, mikor Kati néni elkezdte ezt a dolgot, még nem volt direkt repülőjárat se, vízumköteles volt Kanada, aztán az idők folyamán ezek mind megoldódtak, a gyerekek szülei magyar állampolgárságot kaptak, lett minden gyermeknek magyar útlevele, és ezáltal a romániai vízumkötelezettségünk megszűnt. Közben beindították a Budapest-Toronto járatot, s ezek mind olyan érvek voltak, amik az egésznek a megvalósíthatóságát mutatták.
Kati néni tavaly augusztusban váratlanul küldött egy repülőjegyet, hirtelen elhatározással oda utaztam. Aztán kiderült, hogy Kanada nem is annyira veszélyes, meg nagyon nagy létszámú magyarság van ott, és tulajdonképpen pont úgy ki vannak éhezve a magyar szóra, vagy a Fili sugárzására, mint itt, a Kárpát-medencei magyarság.
Megismerkedtem az ottani magyar szervezetek vezetőivel, mindenki úgy látta, hogy ez egy jó ötlet, és érdemes megvalósítani. Tehát énbizakodva jöttem haza, bár nem volt még meg a szükséges pénz rá. Takács Kati néni sok pályázatot adott be, és biztatott azzal, hogy a pályázatai nyerni fognak, mi csak készülődjünk. Mi ezt elhittük neki, és nekiálltunk készülődni.
Hogyan zajlott a felkészülés?
A készülődésünk sok rétegű volt. Első feladat a gyermekek kiválasztása volt: tudjon énekelni, legyen egészséges, legyen jó tanuló, ne legyenek hiányzásai, megbízható legyen, szófogadó.
Mint később kiderült, jó, hogy válogattunk, mert eléggé kemény és húzós turné lett ebből, olyan értelemben, hogy minden nap utaztunk és minden nap máshol volt a szállás, a koncert, zsúfolt program, zsúfolt városokban. Nagy volt a felelősség, és nem szabadott a gyermekek ebből a körből kiessenek.
Úgy határoztuk el a tavaly nyár végén, hogy pontokat kell szerezni.Aki 40 pontot összegyűjt, az mehet Kanadába. Meg volt adva, hogy milyen aktivitásából hány pont származhat, s akkor megindult egyfajta verseny a gyerekek között a pontszerzésre.
Veszíteni is lehetett pontot?
Igen. Például, aki nem jött el csemetét ültetni tavasszal, az öt pontot veszített. De aki eljött, az egy pontot nyert, plusz ahány embert hozott magával, annyiszor még egy pontot.
A szólóénekesek, népdalvetélkedők nyertesei vagy résztvevői, zenekari szólamvezetők viszont indulásból 10, esetenként 20 ponttal rendelkeztek.
Végülis honnan került pénz?
Kati néni végig azt hirdette, hogy nyertek a pályázatai. Végül nyertek is, de nem annyit, amennyit ő tervezett.
Amikor januárban ez kiderült, akkor hirtelen elkezdtem én is gondolkodni, jelentős önerő bevonását terveztük, de világos volt az is, hogy ezt a hatalmas adag pénzt a szülőktől nem lehet összeszedni. Az alapítványunk költségvetésének a százszorosa ez, nem lehet csak úgy előrántani.
Végül tavaszra teljesen lemondtam az utazás gondolatáról. Persze ezt a gyermekeknek nem hirdettem ki, ők versenyeztek tovább másfél hónapot, mire váratlan csoda történt: a Magyar Külügyminisztérium felvállalta a kanadai turnénk költségeit. Jelentős pénzösszeg kiutalásával nemcsak a repülőjegyeink árát, hanem a Kanadában tartózkodásunk idejére szállásaink és étkezéseink javarészét is felvállata. Szintén kormánypénzből biztosítottak számunkra három nagy autóbuszt, amellyel két hét alatt több, mint 3.000 km-t utaztunk.
Az Ottawai Magyar Nagykövetség kapott felkérést a szervezésre. Ódor Bálint nagykövet úr és a Torontói Konzulátus munkatársai sikeresen fogták össze a különböző magyar szervezeteket, biztos kézzel irányították az előkészületeket. Emelett a Magyar Diaszpóra Tanács lobbija is meghatározó volt a szervezésben.
Mindenképpen nagyon munkás dolog volt, a kísérők is tűkön ültek, hogy ebből vajon mi lesz. De az ottlétünk alatt meg lehetett győződni, hogy Kanada egy biztonságos, nyugodt, fegyelmezett és gazdag ország. Nem igazán volt, amitől félni.
Hogy készültek a nyelvi akadályokra? Tanultak angol és francia dalokat is.
Más népek dalait mindig is tanulta és feldolgozta a Fili, mostanra már egy bőséges repertoárunk van. A sárga Filharmónia Kottatárban finn, francia, svájci, osztrák, török, lengyel, román énekek vannak. A Gyerekfili egy olyan együttes, amelyik Erdélyt képviseli, és Erdély több nemzetiségű, többnyelvű, nagyon érdekes hely. Olyan, mint Kanada, csak kicsiben.
A lényeg az, hogy a gyermekek pontrendszerébe az is beletartozott, hogy hogyan tudják megtanulni az idegen nyelvű énekeket. Volt öt angol és két francia dalunk. Rengeteget biflázom velük, a szájukba rágom, órákat kínlódunk azzal, hogy mondjuk a szöveget, addig, amíg a végén megy. De volt, akinek így sem sikerült megtanulni.
Viszont meglepetésemre van 40-50 gyermek, aki folyékonyan beszélt angolul Kanadában, el voltam bűvölve. Jobban beszéltek angolul, mint románul. Az Y generációnak az interneten nevelkedve az angol nyelv kézenfekvő, és ezt nagy élvezettel gyakorolták Kanadában. Nyelvi bajaim inkább nekem voltak, mint nekik.
A kanadai magyarok továbbadják a nyelvet a leszármazottaiknak?
Az a helyzet, hogy a nyelvi asszimiláció Kanadában nagyon erős. Sokkal erősebb, mint Romániában, vagy Európa-szerte akárhol. Kanada jóléti ország, a jólétet pedig munkával lehet megteremteni, a munkát többnyire angol környezetben, angol nyelven végzik. Kivéve Quebec tartományt, ahol francia a többség.
A nyelvi asszimiláció a magyarokat megtörte, beolvasztotta. Az elsőgenerációs magyarok, akik jól beszélik az anyanyelvüket. A másodgenerációsok törték, a harmadgenerációsok nem is beszéltek magyarul. Tehát egy 56-os menekültnek az unokája alig néhány szót tud magyarul általában. Nagyon kevés a kivétel.
Akik pedig most mentek ki, a kétezres években, még teljesen urai a nyelvnek. Ők képezik a diaszpórának a magyar kulturális életét. Érezzük, hogy ők is a nyelvi beolvadás áldozatai lesznek.
Milyen a kanadai világ?
Először nagyon látványos, nagyon megható, hogy olyan tisztaság van, olyan üde és gondozott, igényesen kivitelezett minden. Első látásra ez tűnik az ember szemébe. Most másodszorra, már zavart a pazarlás, a felelőtlen, "egyszerhasználatos" szemetelés. Vajon mi lesz a rengeteg hulladékkal? Zavart az indokolatlan, mértéktelen légkondi-használat, ami néhányunknak egészségét tönkretette minden óvintézkedésünk ellenére is.
Nagyon érdekes csúcstechnológiai megoldások vannak a kényelem érdekében, remekül működik minden. Ami zavaró volt, hogy nincs tömegközlekedés, ami van, az is nagyon drága. Viszont nagyon olcsó a benzin, abszolút könnyedén lehet autót bérelni. És így a személygépkocsi a fő közlekedési eszköz. Még a biciklinek sincs akkora keletje, mint itthon. Autózik mindenki, az utak szélesek, az autók nagyok. Az emberek az autóikban laknak.
Gyenge tévéműsoraik vannak, látszik, hogy nem tévéző világ. Interneten, Facebook-on élnek, illetve maguk között. Egy család nem ül le tévézni és nassolni, hanem nyírja a füvet, pancsol a kerti medencében, sétál, belakja a helyét, jó nagy házaik vannak.
Mit tanulhatunk a kanadaiaktól?
Mindenképpen törvénytisztelőbbek, mint a romániaiak, a munkahelyen elvégzik keményen a munkát, amit vállaltak, és ezért bőségesen megkapják a fizetést, megéri dolgozni. Olyan gazdasági mechanizmusuk van, amely az embereket erkölcsössé, szorgalmassá neveli.
Mi volt a legnagyobb élmény a turné során?
Nekem a legnagyobb élmény az volt, hogy a Gyerekfili zökkenőmentesen, egy emberként, hihetetlen odafigyeléssel megcsinálta azt, amit nem hittem volna, hogy meg tud csinálni. Tizenegy koncertünk volt tizenkét nap alatt.
És ebbe bele kell számolni, hogy van egy 7 órás átállás, ami eléggé nehéz volt, a gyerekek egy részét megkínozta. Mégis, a koncertek és a költözködések napirenden voltak. Ezt a megpróbáltatástfantasztikusan bírták a gyermekek.
Milyen érzés volt Torontóban felvonulni Magyarország képviselőjeként a Nemzetiségek Parádéján?
Büszke voltam ránk. Mert a nagy létszámú ázsiai országok képviselete mellett a magyar menet volt a legnagyobb. Mi több mint 200-an meneteltünk Torontó főutcáján, ezt a létszámot más nép nem érte el.
Voltak még majdnem riói karnevál szerű felvonuló csapatok, látványos díszkocsik, de ezt a rendezett fegyelmezett négyes sort, amit a Fili produkált a helybéli magyar közösségek képviselőivel, ezt más ország nem tudta megcsinálni. Úgyhogy én irtó büszke voltam, s szerintem aki magyar volt, az mind büszke lehetett. Méltón képviseltük Magyarországot, ennek Torontóban híre ment. Az országos TV-ben négyszer is szerepeltünk, kórusunk énekelte Kanada himuszát, fiaink lengették a 17 színes tartományi zászlót. Piros-fehér-zöld léggömbjeinket a végén közösen engedtük a magasba.
A gyermekek is nagyon hálásak voltak ezért az ajándékért, hogy elmehettek, nem a saját költségükön, egy ekkora útra, sokan először ültek repülőn. Nagyon élvezték, hogy meg tudnak felelni, a feladataikat meg tudják oldani. Tudták nagyon jól, hogy a fegyelem és a figyelem az egyetlen megoldás.
Komolyan és következetesen felkészítettük őket, nagyon sok beszélgetés volt arról, hogy mire kell figyelni, hogy egészséges maradj, fitt maradj, hogy a ruhád mindig tiszta és kivasalt legyen, ne legyen világvége a bőröndödben, ne vesszen el soha semmid. Tehát erre mind találtunk valamilyen megoldást.
Például Tókos Attila fényképes jelkártyáit, amit a bőröndökre kötöttünk. Vagy a Kanadai Kisokos című tenyérnyi füzetet, amiben le volt írva az összes tudnivaló angolul rólunk, hogy ha véletlenül elveszne a gyermek, akkor legyen a kezében egy olyan azonosító dokumentum, amivel kivágja magát a bajból. Ez mind azt mutatta a gyermekeknek, hogy nagyon komolyan vesszük mi, felnőttek, ezért ők is komolyan vették.
Mi lesz a Fili következő lépése?
Az adományládákból, és a CD eladásokból összegyűlt pénzből veszünk egy nagy telket, egy 26 áras földet, amiből csemetekertet létesítünk, amit a gyermekek fognak gondozni. Ez a legnagyobb vágyunk, ami, most úgy néz ki, hogy a kanadai turnéval teljesült. A bevétel többi részéből pedig augusztusban egy bákói csángó turnét szervezünk. Családokhoz fogjuk vinni a gyermekeket, hogy tanuljanak románul. Mindenkinek nagy gond az iskolában a román. Ezt a görcsöt a román nyelvvel szemben próbáljuk feloldani ezzel a kísérleti próbálkozással.
Öt napot lesznek Bákó megyében, olyan csángó családoknál, akik elrománosodtak annyira, hogy a gyermekek nem tudnak magyarul, akárcsak a Kanadában élő magyarok utódai.
Ezt elvileg mi pozitívan fogjuk befolyásolni, a mi gyermekeinktől óhatatlanul fog magyarul tanulni az ottani gyermek. És meg vagyok győződve, hogy a mieink románul fognak tanulni, mert ott a családban románul beszélnek a gyermekekkel.
Nekünk megvan ez a nagyon szerencsés helyzetünk, hogy van Romániában egy románul beszélő közösség, aki nincs előítéletekkel a magyar iránt, ráadásul meg akar tanulni magyarul, és cserébe tudunk tőle tanulni románul. Mi ezt a lehetőséget akarjuk kihasználni.
Ugyanaz a csapat megy, mint Kanadába?
Most nem pontostunk, úgy gondoltam, lehetőséget adok mindenkinek. Igaz, hogy a Kanadában begyűjtött pénzből történik a nyelvtáborunk, de most nem koncertezni megyünk, hanem azért, hogy a családokban olyan alkatrészek legyünk, akik a mindennapokban részt vesznek, mennek velük a mezőre, és ezalatt tanulnak románul. Ez pedig a Fili-utánpótlást is érdekli.
Az ötnapos történet után szintén öt napig csángó gyermekestül lemegyünk a tengerre, ezt is mi fizetjük. Erre már nem futja a kanadai pénzből, de a magyar kormánytól ígértetet kaptam arra, hogy az autóbuszok futását kifizetik, és az alapítványunknak van kerete arra, hogy kifizessük a tengerparti nyaralásunkat.
A kezdeti kétségek ellenére megérte elmenni a tengeren túlra?
El kellett menni. Azok a magyarok a Gyerekfilitől akkora töltés kaptak, és olyan erőt, hogy sokáig hatása alatt lesznek. Meg amellett, várjuk ki a végét, hátha megindul errefele a kanadai turizmus.
Kíváncsian várjuk, hátha bejönnek számításaink, látogatóink lesznek Kanadából. Elképzeltem, hogy a csemetekertünk, Ontario Tree Garden nevet viselő, kanadai telek lesz. Szívesen bemutatjuk majd az ide látogatóknak akár kapálhatnak is benne. Megmutatjuk Gabika Kanada nevű lovát is. Ez is a turnénk egyik hozadéka, hiszen Tankó Gábor első hegedűs utcazenélésből, közös nótázásokból gyűjtötte ki a ló árát.
Nem csak abban bízom, hogy jönni fognak, és beindul egy kétoldali kapcsolat, hanem arra is gondolok, hogy talán még meghívnak. A negyven pont akkor is mindenképpen fog kelleni.
Simó Veronka / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Kelemen: fél éve beszéltünk utoljára Johannisszal a székelyföldi látogatásról
„Az államfő körülbelül fél évvel ezelőtt említette nekem, hogy idén szeretne Hargita és Kovászna megyébe látogatni, és pedig javasoltam, hogy március 15-én jöjjön" - mondta el Kelemen Hunor szerdán délelőtt egy kolozsvári sajtóbeszélgetésen annak apropóján, hogy az államelnök szóvivője kedden bejelentette: Klaus Johannis július 18-án a két megyébe látogat. Az RMDSZ elnöke elmondta: Johannis akkor azt válaszolta, a március 15-i látogatás “bonyolult lenne”. Kelemen beszámolt róla: ezt követően semmilyen egyeztetés nem volt az RMDSZ és az elnöki hivatal között egészen júniusig, amikor közvetlenül a két megyei tanácselnököt kereste meg az államelnök tanácsosa a program egyeztetése céljából. Úgy tűnik, Johannis is a Băsescu-modellt próbálja követni, aki soha nem a politikummal, hanem mindig az emberekkel próbált közvetlen kapcsolatba kerülni - vélekedett az RMDSZ elnöke. Hozzátette: persze Băsescunak ehhez megvolt a habitusa is, bármikor benyomatta a padlóféket a sofőrével, hogy megálljon egy emberrel egy sörre, és aztán mehettek tovább. Megemlítette, hogy a volt államfő székelyföldi látogatásai során soha nem mutatkozott az RMDSZ országos vezetői társaságában. "Én a tanácselnököknek csak annyit mondtam, hogy beszéljenek a valós problémáinkról, így bizonyára szóba kerül az anyanyelv- és szimbólumhasználat, valamint a csíksomlyói látogatáson az UNESCO szellemi világörökségi listájára való felkerülés elgáncsolása is" - mondta el Kelemen. (tudósítónktól) Transindex.ro

Erdélyi magyar kézben van a bukaresti tőzsdén jegyzett legértékesebb részvénycsomag
A Digi többségi részvénycsomagjának birtokosaként az egyik leggazdagabb romániainak tudhatja magát Teszári Zoltán, de Verestóy Attila szenátor is nagy lábon élhet kizárólag részvényeinek osztalékából.
Öt erdélyi magyar is van a bukaresti értékdőzsdén jegyzett vállalatok leggazdagabb részvényesei között. A ranglistát lóhosszal vezeti Teszári Zoltán, a Digi alapító-tulajdonosa. A nagyváradi üzletember a telekommunikációs cég részvényeinek 56,93 százalékát birtokolja. A Digi piaci értéke jelenleg 3,7 milliárd lej körül van, ami azt jelenti, hogy Teszári részvénycsomagja 2,3 milliárd lejt ér. Ezzel az összeggel Teszári Zoltán a leggazdagabb hazai pénzemberek rangsorában is az élbolyban szerepel, tavaly a negyedik helyet foglalta el.
A második legtehetősebb magyar részvényes a Verestóy család. A Hargita megyei RMDSZ szenátornak 87 ezer, nejének, Verestóy Erzsébetnek pedig 12 ezer részvénye van a földgázszállítással foglalkozó Transgaznál. Egy Transgaz részvény jelenlegi ára 442 lejt, a Verestóy család csomagja tehát körülbelül 44 millió lejt, 9 millió eurót ér. A vállalat jelentős nyereséggel zárta a 2016-os évet, amely után a napokban részvényenként 46,33 lej osztalékot fizetett. Mivel Verestóyéknak közel 100 ezer részvényük van, az osztalékuk 1 millió eurót tesz ki.
Tincău Tibornak 18 600 500 részvénye van a nagyváradi Sinteza Rt.-nél, 7,2 millió lej értékben, míg Szabó István, a SIF Transilvania igazgatója 355 ezer lej értékben birtokol részvényeket a befektetési alapnál.
A leggazdagabb részvényesek toplistájának második és harmadik helyét szintén erdélyiek foglalják el, igaz, ők nem magyarok. Horia Ciorcilă a Transilvania bank elnök-vezérigazgatója, aki a hitelintézet részvényeinek 4,29 százalékával rendelkezik. A részvénycsomag értéke hozzávetőleg 431 millió lej, mely összeggel Ciorcilă közvetlenül Teszári Zoltán után következik a toplistán.
A dobogó harmadik fokán Dorel Goia, a PVC termékek gyártására szakosodott Teraplast első embere áll. A besztercei üzletember többségi részvényese a Teraplastnak, részvénycsomagjának értéke 172 millió lej.
A bukaresti értéktőzsde által közzétett információk szerint további négy erdélyi milliomos részvénytulajdonos van: a nagyszebeni Ilie Carabulea (Carpatica Kereskedelmi Bank) 41 millió, a kolozsvári Timofte Andrei Iancu (Transilvania Construcții) 14 millió, a brassói Mihai Miron (Ropharma) 11 millió, a nagyenyedi Liviu Hagea (Prebet) pedig 4,5 millió lejes részvénycsomag tulajdonosa.
Pengő Zoltán / maszol.ro

Kelemen Hunor: Elődje nyomdokain Iohannis
Klaus Iohannis államfő hivatali elődje, Traian Băsescu útját járja azzal, hogy Székelyföldre látogat – fejtette ki tegnap Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A szövetség vezetői, illetve székelyföldi parlamenti képviselői nem kaptak meghívást Iohannis jövő keddi, székelyföldi látogatására. Kelemen Hunor megjegyezte, Băsescu vezette be azt a szemléletet, hogy nem az erdélyi magyarság érdekvédelmi szervezetével, hanem közvetlenül az erdélyi magyar emberekkel kell tárgyalni, és – a jelek szerint – Iohannis is „ugyanazt a tanácsot kapta”. Hozzátette: az RMDSZ vezetőit, székelyföldi parlamenti képviselőit nem hívták meg, ezért nem is lesznek ott Klaus Iohannis jövő keddi székelyföldi látogatásának helyszínein. Azt is megjegyezte azonban, hogy a szövetség vezetőinek máskor is alkalmuk nyílik arra, hogy az államfővel találkozzanak, a mostani látogatás a székelyföldi önkormányzati vezetőknek teremt lehetőséget álláspontjuk ismertetésére. Az RMDSZ elnöke felidézte: a Tudose-kormány megalakulását megelőzően Klaus Iohannisszal folytatott tárgyalásokon az államfő az RMDSZ-t okolta azért a magyarellenes kampányért, amely a június végi román kormányválság idején kialakult, és az államfő úgy vélte, hogy az RMDSZ fölöslegesen tette ki magát a támadásoknak. Kelemen Hunor szerint az államfő akkor azt is elmondta, hogy az RMDSZ által szorgalmazott jogszabályok – a kulturális autonómia alapjait is tartalmazó kisebbségi törvény, a március 15-ei hivatalos ünnepnap és az anyanyelvhasználati jogok bővítése a helyi közigazgatásban – bármelyike etnikai konfliktust szít Erdélyben. Kelemen kifejtette: ekkor is elismételte azt a 2015-ben megfogalmazott javaslatát, hogy egy olyan többség–kisebbség-paktumot kellene az államfőnek kezdeményeznie, amely kivonja a kisebbségi kérdést a pártpolitikai csatározások köréből, és biztosítja, hogy nem nyirbálják meg a szerzett kisebbségi jogokat. Az RMDSZ elnöke úgy vélte, nem került rosszabb helyzetbe az erdélyi magyar érdekképviselet a június végi magyarellenes kampány után, mint amilyenben addig volt. Valószínűsítette, hogy folytatódik a baloldali kormánykoalíció parlamenti támogatása. Az első fél év tapasztalatait ugyan csak augusztus végén értékeli ki a szövetség, de úgy vélte: a Szociáldemokrata Párt és a Liberálisok és Demokraták Szövetségének koalíciója nem szolgált rá arra, hogy felbontsák a velük kötött parlamenti együttműködést, az ellenzék pedig jelenleg alkalmatlan az együttműködésre. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

RÖVID PÓRÁZON A ROMÁN KORMÁNY
BRÜSSZEL, WASHINGTON, JOHANNIS ÁLLAMFŐ ÉS A CIVILEK SZOROS EMBERFOGÁST ALKALMAZNAK
Izzadságszagúra sikeredett az utóbbi fél év a kormányzó román szociáldemokratáknak (PSD). A decemberben magabiztos választási győzelmet arató PSD képtelen megbirkózni a helyzettel, hogy a választási csalás miatt tavaly két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt pártelnök a hatályos romániai törvénykezés szerint nem lehet miniszterelnök.
Ám Liviu Dragnea vezéri ambíciói továbbra is nagyok, így csak olyan kormányfő kerülhet a kabinet élére, aki hallgat a főnökre, s teljesíti elvárásait. Sorin Grindeanuval, a januárban hivatalba lépett miniszterelnökkel nem volt elég hatékony a pártelnök által elvárt szoros együttműködés, ezért júniusban némi párton belüli perpatvar közepette csere történt a végrehajtó hatalom élén. Mihai Tudose jelölése meglepetést keltett, az ellenzék és a média példátlan lejáratási kampányt indított a volt gazdasági miniszter ellen, de Klaus Johannis jobboldali államfő rábólintott a szociáldemokraták emberére.
Hogy Tudosénak sem lesz egyszerű dolga, az gyorsan kiderült. A baloldali román kabinet legnagyobb politikai ellenfele nem a parlamenti ellenzék soraiból kerül ki, hanem külföldről érkezik. Mihai Tudose egyik első elképzelése arra az egyenlőtlen helyzetre próbált megoldást találni, hogy a romániai cégek több nyereségadót fizetnek, mint a külföldi tőkével működők. A kormányprogramba utólag beiktatott terv szerint a nyereség helyett az üzleti forgalmat adóztatnák meg és szolidaritási illetéket vezetnének be.
Az ötlet olyan erőteljes tiltakozást váltott ki a Romániában remek piacra találó külföldi vállalkozások körében, de a mindig mindenhez vélemény fűző amerikai nagykövetségen is, hogy a kabinet jobbnak látta elvetni a tervezetet. A külföldről érkező nyomásgyakorlás azért is bizonyult hatékonynak, mert a szociáldemokraták hatalomra kerülésük első heteiben egyszer már alaposan megégették magukat a valóban szerencsétlenül előkészített igazságügyi reformmal. Akkor a Nyugat-Európában nagy és pozitív visszhangra talált tömegtüntetések miatt kényszerültek hátraarcot fújni, most már a külföldi dorgálás is elég volt a visszakozáshoz. Tudose első külföldi útja miniszterelnökként Brüsszelbe vezetett, ahol tárgyalópartnereinek megígérte, kormánya nem vezeti be a cégek bevételét alapul vevő új adónemet.
Liviu Dragnea, a román politika erős embere óvatos duhaj. Kerüli a nyílt ütközést Brüsszellel, az uniós intézményekkel, de amolyan szimbólumként időről időre élesen támadja Soros Györgyöt. Az amerikai milliárdos testesíti meg mindazt, ami a román érdeket próbálja háttérbe szorítani a külföldi, nemzetközi akarat érvényesítése érdekében. Tény ugyanakkor, hogy Romániában – a többi kelet-európai országhoz hasonlóan – huszonhét éve jelen vannak olyan szervezetek, amelyek finanszírozása az amerikai milliárdoshoz köthető. Ezek rendszerint a liberális elvek alapján viszonyulnak a közéleti témákhoz, azaz a jelenlegi bukaresti politikai felállásban az ellenzékhez és az államfőhöz állnak közel.
Az elmúlt napokban a RiseProject portál egy olyan cikket közölt, amely szerint a belügyminisztérium titkosszolgálatának egyik 2011-ben készített, később titkosított jelentése megállapította Dragnearól: a 2000-es évek elejétől, amikor Teleorman megyei közgyűlésének elnöke volt, hozzá közel álló személyekkel együtt szervezett bűnöző csoportot hozott létre. Egy cégen keresztül uniós pénzeket pályáztak meg és térítettek el eredeti rendeltetésüktől, állítja az írás. A belügyi tárca titkosszolgálata cáfolta, hogy a jelentést az intézmény készítette volna, Dragnea tagad.
A cikket azonos nevű portálján közlő Rise Project egy olyan nem kormányzati szervezet, amely Soros György Nyílt Társadalom Intézetén keresztül finanszírozott OCCRP (Organized Crime and Corruption Reporting Project) csoport tagja. Úgy tűnik, nem akármilyen médiumról van szó, a Korrupcióellenes ügyészség (DNA) a cikk közlése után hivatalból kezdett vizsgálódni az ügyben.
Az a DNA, amelynek vezetőjét lemondásra szólították fel, miután egy olyan hangfelvétel került nyilvánosságra, amelyben arról szónokol az ügyészeknek: fel kellene gyorsítani a kormányzati szereplőket érintő ügyek felgöngyölítését. Laura Kövesi DNA-vezért és az általa vezetett intézményt a botrány kipattanása után azonnal védelmébe vette Johannis államfő és a fáradhatatlan amerikai nagykövet, Hans Klemm.
Ugyancsak néhány nappal ezelőtt egy televíziós interjúban Alin Teodorescu szociológus hosszasan beszélt Dragneáék állítólagos korrupciós ügyeiről, a pártelnök diktatórikus stílusáról és a szociáldemokrata párt rossz irányvonaláról. A „szakértő” az azóta korrupció miatt többéves börtönbüntetését letöltő Adrian Nastase exkormányfő tanácsadója, majd kabinetvezetője volt. Korábban, 1990 és 1996 között a Soros Alapítvány kuratóriumi elnökeként tevékenykedett, ezt megelőzően pedig 1989-ben döntött úgy, hogy belép Nicolae Ceausescu kommunista pártjába. Liviu Dragnea PSD-elnök szerint az amerikai milliárdos hadjáratot indított a jelenlegi román kormány ellen, őt pedig a különböző korrupciós vádakkal akarja félreállítani.
Mi várható az új román kormánytól egy számára kedvezőtlen politikai környezetben, amikor Brüsszel és Washington gátlástalanul él a nyomásgyakorlás eszközével, az államfő pedig óriási kedvencnek számít e két fővárosban? Kompromisszumokkal teli próbálkozások gazdasági téren a romániai vállalkozások helyzetbe hozásáért, a háború folytatása az igazságszolgáltatás reformjáért, s azon belül a DNA óriásira nőt hatalmának megnyirbálásáért és – esetleges hangsúlyeltolódásokkal – folytonosság külpolitikában, ami az Egyesült Államok és az unió közötti egyensúlyozást jelenti, a két pólus viszonyának alakulását szem előtt tartva.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) kötött parlamenti együttműködési megállapodás várhatóan tartós lesz. A szociáldemokraták és az ALDE kis liberális párt koalíciójának parlamenti többsége soványodott a decemberi választások óta, az RMDSZ szavazatai jelentik a stabilitást. De a Kelemen Hunor vezette pártnak sincs jelenleg túl nagy mozgástere, a megosztott ellenzék népszerűsége a baloldali kudarcok után sem nőtt, nincs értelme, s realitása sem valamiféle kormányellenes szövetségnek, a teljesen önálló ellenzékiség pedig a magyar formáció totális elszigeteltségét jelentené.
Pataky István / Magyar Idők

A liberalizmus vadhajtásai
Az egyesek által nem egészen alaptalanul elhomályosulásnak nevezett felvilágosodás eszmei-ideológiai lándzsahegye a liberalizmus volt, amely akkortájt a háttérben állók hatalmi-gazdasági érdekmegfontolásaitól függetlenül pozitív mondanivalóval rendelkezett. És ami ennél is fontosabb, programjának nem kis része egyirányba mutatott az emberi igazságérzettel.
A vélemény-, szólás-, sajtó-, lelkiismereti- és vallásszabadság olyan eszmék, amelyek méltán találkoztak egyre szélesebb társadalmi rétegek egyetértésével. Vagyis eme eszmerendszernek volt pozitív üzenete a háttérbeli mozgatórugókról és a későbbi gyászos következményektől –a szekularizáció nyomán fellépő értékvesztés, nihilizmus, szétzüllés, a szervesen kialakult hagyományok fokozatos romlása, gazdasági síkon a bolygó tartalékainak gát nélküli felélése –függetlenül. Mihelyt azonban eme ideológia kiütéses győzelmet aratott a második világháború után, és egyes célkitűzéseit alkotmányszinten rögzítették kontinensünk államaiban, a liberalizmus egyfajta pótcselekvésként, önigazolásként fokozatosan átalakult a devianciakultúrák népszerűsítőjévé és védelmezőjévé.
Fontosabb a bűnelkövető joga, mint az áldozaté
A halálbüntetés eltörlésének szükségességéről még el lehet vitatkozni, de ma már azt is meg akarják akadályozni az egyéni szabadság védelemének zászlaja alatt, hogy a többszörös gyilkosokat életük végéig elkülönítsék a társadalom értékteremtő részétől. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a liberálisok számára fontosabb a bűnelkövető joga, mint az áldozaté. S folytathatjuk a kábítószer problémakörének liberális kezelésével vagy az abortusszal. Elvégre a korlátlan individuális szabadság eszméjétől hajtva a liberálisok a világ minden pontján lándzsát törnek az államilag legalizált, sőt anyagilag támogatott magzatgyilkosság mellett. Az anya önrendelkezési jogára hivatkoznak, miközben érdekes módon megfeledkeznek saját alapelvükről, miszerint saját szabadságom odáig terjed, amíg nem sérti a másikét. S akkor nem szólunk az emberi élet szentségéről és minden ember egyéni méltóságáról. És ide tartozik a liberalizmus talán legabszurdabb kinövése, a genderideológia is, amelynek kvintesszenciája, hogy erkölcsileg és jogilag a perverziót, az abnormalitást azonos rangra kívánják emelni a társadalom fizikai önreprodukcióját biztosító normális férfi-nő kapcsolattal.
Nem létezik médiaetika, csak nézettség
Aligha tagadható, hogy a liberalizmusból nőtt ki a „politikai korrektség”nevű kifejezés, amely voltaképpen cenzúra- és öncenzúraforrás. Ennek szerves része a genderideológia, amely ma már egészen abszurd, a normalitást nemcsak támadó, tagadó, de büntetőjogilag szankcionáló kinövésekkel is bír.
Érdemes belegondolni abba, hogy létezik ma a világnak olyan civilizáltnak mondott pontja –konkrétan Kanada Ontario nevű tartománya –, amelyben miután e sorok napvilágot láttak, retteghetnék, hogy mikor kopogtatnak az állami erőszakszervezetek képviselői az ajtómon azért, hogy gyermekeimet elszakítsák tőlem, és állami gondozásba vegyék. S erre törvényi alapjuk lenne! A tendencia elég egyértelmű, jól követhető a homoszexuálisok házasodási és örökbefogadási jogának egyre terjedő elismerésében, legutóbbi áldozat éppen Németország.
Ennek a jelenségkörnek a hangulati hátterét a széles értelemben vett média biztosítja, beleértve a milliárdok által nézett hollywoodi szuperprodukciókat, amelyek a művészi önkifejezés zászlaja alatt lényegében bármit eladhatnak. De a fősodratú sajtó is –amelyre elvben szigorúbb szabályok vonatkoznak –egyre távolabb kerül eredeti funkciójától. Eddig is tudható volt, hogy a hazugságot, a félrevezetést cinikusan, érdekvezérelten használja, de ritkán szembesülhetett a világ olyan brutálisan nyers valósággal, mint a múlt hónap végén nyilvánosságra került leleplező videofelvételen keresztül. Ebben a CNN producere világosan kimondja: nem létezik médiaetika, csak nézettség (meg persze hatalmi megfontolások, elvárások és összefonódások, ez nem kap kellő hangsúlyt a beszélgetésben), aminek érdekében gátlástalanul hazudik a világ közvéleményének egyik legfőbb alakítója. Ettől még persze a kézi vezérlésű fősodratú média (a vezérlési technikákról részletesen szól Udo Ulfkotte Megvásárolt újságírók című könyve) hatalma nem fog megtörni. A tömeghatást pedig híven példázza, hogy tavalyelőtt a konzervatívnak gondolt Írországban is megszavazta a nép a homoszexuálisok házasodási jogának törvénybe iktatását.
Meleg büszkeség: eszköz a háttérhatalom kezében
A homoszexuálisok körüli zajkeltés, beleértve a már Erdélybe is elérkezett „büszkeségmenetet”, nem elsősorban arról szól, hogy e természetellenes, ferde hajlammal megvert embereknek biztosítsa a társadalom a normálisokkal azonos megbecsülést.
(Egyáltalában, micsoda perverz gondolat a büszkeség fogalmát –pride –idekeverni? Azt sulykolni, hogy büszkék legyünk saját fogyatékosságunkra! Mert a biológia ezen alapigazságát, vagyis hogy a fogyatékosság a normális fajfenntartásra való képtelenség, aligha tagadhatja még a legelgurultabb „melegjogi”aktivista sem.) Ez eszköz a globális háttérhatalom kezében a társadalom szétzilálására, az organikus kapcsok megszüntetésére, a hagyományos értékrend fellazítására és a családok tönkretételére.
Térségünk ebből a szempontból is a fehér keresztény kultúrán belül a normalitás szigete. Itt általános elfogadottsága van annak a gondolatnak, hogy a család egy férfi és egy nő házasságán alapszik, amelyet Magyarországon az Alaptörvény szintjén rögzítették. És remélni lehet, hogy Klaus Johannis is kiírja végre e kérdésben a népszavazást, amihez tavaly nem kevesebb, mint hárommillió aláírást gyűjtöttek össze a kezdeményezők, s amelyre a parlament is áldását adta. Az eredmény amúgy borítékolható.
Európa átadása
Schmidt Mária a minap ismét alapos és lényeglátó elemzéssel jelentkezett a blogján, amely rámutat az LMBTQ jelenségkör általános politikai beágyazottságára. „A baloldali elit (…) frigyre is lépett a neoliberális gazdaságpolitikával, amelynek lelkes hívévé vált. A politikai hatalom elvesztése miatt csak még görcsösebben ragaszkodik a kultúra feletti befolyásának megőrzéséhez. A Lajtától nyugatra a jobb és baloldal egyaránt megszorításpárti, a GDP kiegyensúlyozását és az infláció alacsonyan tartását tekinti prioritásának, egymásra licitálnak migránssimogatásban, az LMBTQ ügyek felkarolásában. (…) 2017 slágerterméke tehát a (…) meggyőződés nélküli, a megkülönböztethetetlenségig konformista politikus, aki semmiről nem mond semmit, ellenben csont nélkül kiszolgálja az elitek gazdasági és kulturális igényeit. Ideológiai, tartalmi kérdésekben átengedi az elsőbbséget a független médiának és a nagyon civileknek. Ő maga nem ragaszkodik semmihez, vagyis értéksemleges, nem tud olyan célt megjelölni, ami számára iránytűként szolgálna. Kivéve persze, ami a GDP-t, az inflációt és a hiánycélt illeti. Ez a szentháromsága. Ez az alap, ehhez jön még a multikulti, a migránsok beáramoltatása, az LMBTQ-ügyek és a klímaváltozás melletti kiállás. Ha ezek megvannak, túlélhet. Ennek a pragmatikus politikai garnitúrának jutott az a feladat, hogy előkészítse Európát arra, hogy egy új, kevert muszlimizált népességnek adja át a területét. Ehhez három feltétel szükséges: Európa kereszténytelenítése, a törtidentitások erőltetése a nemzeti identitás rovására és a politikai kormányzás lecserélése a bürokráciák uralmára.”
Erre megy ki a játék!
A globális háttérhatalom szétzúzni igyekszik teljes uralmának utolsó akadályait: a nemzeteket és a nemzetállamokat, a mai romlottságában is még létező hagyományrendszereket. Ebben pedig a homoszexuálisok problematikája egy eszközjellegű részterület. Együtt érezhetünk a homoszexualitás betegségével megvert embertársainkkal, de látnunk kell, miként használja fel őket a senki által meg nem választott, nem ellenőrzött szervezett magánhatalom a maga sötét céljaira.
Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A katolikus iskola oktatási feltételei biztosítottak
A jogász véleménye
Miért is merültek fel jogi problémák a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum létrehozásával kapcsolatban? Azok, akik hibáztak, tényleg korrupt, elvetemült bűnözők?
Két évvel ezelőtt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) marosvásárhelyi területi kirendeltsége bűnvádi eljárást indított a Maros megyei tanfelügyelőség akkori főtanfelügyelője, Ştefan Someşan, valamint a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum azóta tisztségéből felfüggesztett igazgatója, Tamási Zsolt József ellen, folytatólagosan elkövetett hivatali visszaélés és az igazgatói tisztség jogtalan felhasználásának gyanúja miatt, a korrupciós cselekmények megelőzéséről, felderítéséről és büntetéséről szóló 2000. évi 78-as törvény rendelkezései alapján. A bűnüldöző szervek szerint a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum létrehozása nem a törvényes keretek tiszteletben tartásával történt, noha a líceum a Marosvásárhely Municípium Helyi Tanácsa 2014. július 29-i 271-es számú határozata alapján törvényesen létező oktatási intézményként szerepelt a tanügyminisztérium által kibocsátott országos tájékoztatási útmutatóban! Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség marosvásárhelyi területi kirendeltsége által végrehajtott szigorú és hosszadalmas nyomozati eljárás következtében kialakult az általános félelem légköre. Talán ennek következtében a Maros Megyei Tanfelügyelőség (ISJM) közigazgatási tanácsa 2017. február 27-én meghozta a 70-es számú törvénytelen határozatát. A határozat szerint, az intézményben a „2017-2018-as tanévben egyetlen cikluskezdő – nulladik, ötödik és kilencedik – osztály indítása sem engedélyezett”.
A líceum létrehozása során az első, pusztán adminisztratív jellegű baklövést – amelyik, véleményem szerint, a korrupció gyanúját mindenképp kizárja – Marosvásárhely Helyi Tanácsa követte el, azzal, hogy 2014. évi 271. számú határozata 1. cikke 5. bekezdésében az alapító okirat bemutatásának feltételéhez kötötte a Római Katolikus Líceumnak az iskolai hálózatba való besorolását – tehát az iskola alapításának elrendelése helyett csak javaslat jellegű döntést hozott.
A második, szintén közigazgatási jellegű tévedés a Maros Megyei Főtanfelügyelőség számlájára írható. 2014. szeptember 12-ei 115-ös sz. határozatával elrendelte a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum mint új, jogi személyiséggel rendelkező tanintézmény létrehozását. Csakhogy a 2011. évi 1-es számú közoktatási törvény 61. cikkelyének (2) bekezdése értelmében az iskolahálózatok megszervezése, az intézmények létrehozása „a helyi közigazgatási hatóságok feladata, az utólagos megyei tanfelügyelőségi egyetértés (=aviz conform) elnyerésével”. Sajnos, a tanfelügyelőség az egyetértő láttamozás fogalma helyett a létrehozás kifejezést használta, noha az iskolaalapítás a helyi tanács hatáskörébe tartozik. Alulírott – lehet, hogy régivágású ügyvédként – egyszerűen nem tudom megállapítani azt, hogy miben áll ez esetben is az a korrupciós bűncselekmény, amelynek felderítésén a DNA új típusú ügyészei évek óta nyomozgatnak, és zaklatják a szülőket, akiknek semmi közük az iskolaalapításhoz!
A tanfelügyelőség által jogalap nélkül elrendelt beiratkozási tilalom miatt sajnos a folyamatos oktatási tevékenység megakadályozásáig fajult a helyzet, annak ellenére, hogy a teológiai líceum önálló jogi személyiséggel rendelkezik, és jelenleg is törvényesen működik. Ezt a tényt a Romániai Közoktatás Minőségét Szabályozó Ügynökség (ARACIP) 2017. 02. 27-i 179-es számú átiratával is megerősítette, és a Tanügyminisztérium által kibocsátott ez évi rendeletek is alátámasztják. Figyelmen kívül hagyva ezt a tiszta, egyértelmű jogi helyzetet, valamint a büntetőeljárási tk. 4 cikkének az ártatlanság vélelméről szóló előírásait, a tanfelügyelőség közigazgatási tanácsa – többségi szavazattal – meghozta a 2017/70-es számú határozatát, amellyel megtiltotta a tanulóknak a 2017/2018-as tanévben a cikluskezdő osztályokba való beiratkozását. Kétségkívül, a vitatott határozat jogellenes közigazgatási aktus és sérti a tanintézmény jogait és azoknak a gyermekeknek és szüleiknek jogos érdekeit, akik a katolikus líceum cikluskezdő osztályaiba szerettek volna beiratkozni.
A határozat kibocsátását követően azonnal elindítottuk a közigazgatási bírósági eljárást. Az előzetes panaszunkat 2017. március 2-i számmal iktattuk. Ebben felhívtuk a Maros Megyei Tanfelügyelőség figyelmét arra, hogy a nulladik osztályba való beiratkozási időszak március 17-ig tart. Ezért azt kértük, hogy benyújtott panaszunkat a lehető leggyorsabban oldják meg, azért, hogy idejében elindíthassuk a peres eljárást. Az illetékesek barátságosnak egyáltalán nem minősíthető hozzáállását jellemzi az is, hogy az előzetes panaszunk visszautasítását csak 2017. március 31-én közölték, megvárván a nulladik osztályokba való beiratkozási időszak lejártát! Ennek ellenére a szülők 23 gyereket ideiglenesen beírattak.
Előzetes panaszunk visszautasítását azzal indokolták, hogy „az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) marosvásárhelyi területi kirendeltsége a 2015/P/174-es ügyben a főtantanfelügyelő (sz.m.: prof. dr. Ştefan Someşan) és a szóban forgó intézmény igazgatója (sz.m.: prof. dr. Tamási Zsolt) ellen elrendelte a nyomozati eljárás elindítását, ezért a Római Katolikus Teológiai Líceum megalapítására és működésére vonatkozóan fennállhat a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja”. Csakhogy a cikluskezdő osztályokba való beiratkozást tiltó határozat indoklását, amely szerint az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) marosvásárhelyi kirendeltségének az oktatási folyamatokba való beavatkozása miatt kellett meghozni, megcáfolta a Legfelsőbb Bírói Tanácshoz (CSM) tartozó Bírókat és Ügyészeket Ellenőrző Igazságszolgáltatási Felügyelet 1947/II/ 363/DIP/2017-es számú határozata! A CSM Ellenőrző Felügyeletének határozata megállapította, hogy a Maros Megyei Tanfelügyelőség által az iskola cikluskezdő osztályaiba való beiratkozást tiltó intézkedéseit nem a Korrupcióellenes Ügyészség ügyésze rendelte el. Ezzel az indoklással a CSM ellenőrző felügyelete eldöntötte azt, hogy az illetékes ügyész nem követte el a 2004/303-as, a bírák és ügyészek jogállásáról szóló törvény által büntetendő fegyelmi vétséget, mivel nem lépte túl nyomozói hatáskörét, nem befolyásolta az oktatási tevékenységet. Tehát a vitatott tanfelügyelőségi határozat indokolása, miszerint az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnek az oktatási folyamatba való beavatkozása miatt rendelte el a beiratkozás tiltását, nem igaz, ez pedig azt jelenti, hogy a közigazgatási döntés kötelező megindokolására vonatkozó törvényes előírás hiányzik, nem teljesült! Amennyiben a közigazgatási határozat nincs megindokolva, akkor a közigazgazgatási törvény értelmében semmis. Az érvénytelenségét pedig közigazgatási bírói eljárás során kell megállapítani. A Maros Megyei Törvényszék sajnos nem tartotta tiszteletben a sürgősségi eljárásra vonatkozó perrendtartási rendelkezéseket, és az ügyben az ítélethozatalt a kilencedik osztályba való beiratkozási határidő lejárta utánra, július 17-re halasztotta.
Ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy mindaddig, amíg nem születik olyan végleges bírósági ítélet, amelyik kimondja azt, hogy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum törvénytelenül működik, a Maros Megyei Tanfelügyelőség nem akadályozhatja a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum működését oly módon, hogy megtiltja a tanulók beiratkozását a cikluskezdő osztályokba. A cikluskezdő osztályokba való beiratkozás törvénysértő megtiltása kétségtelenül hivatali visszaélésnek minősül!
Ezúttal is rámutatok arra, hogy abszolút érthetetlen, logikátlan a főtanfelügyelőség érvelése, miszerint azáltal, hogy megtilja a cikluskezdő (0., 5. és 9.) osztályokba való beiratkozást, megakadályozza azt, hogy olyan helyzet alakuljon ki, amelyik súlyosan és visszafordíthatatlanul károsítja a tanulók iskoláztatását!? E szerint az érvrendszer szerint a cikluskezdő osztályokba beiratkozott tanulók sorsát kedvezőtlenül befolyásolná az, ha a Római Katolikus Teológiai Líceumban folytatnák tanulmányaikat, ezzel szemben a folyamatban levő évjáratok (1, 2, 3, 4, 6, 7, 10, 11, 12) tanulói a továbbiakban is akadálytalanul „fejlődhetnének”, esetükben nem állnak fenn a „kedvezőtlen következmények”? Joggal kérdezzük, a tanfelügyelőség miért gondolta, hogy a 0., 5. és 9. osztályba járó tanulók helyzete különbözik a többi évfolyamra beiratkozott tanulókétól? Arról nem is beszélve, hogy a tanfelügyelőség védhetetlen és törvénytelen határozatának milyen káros következményei vannak: szétválasztja a testvéreket, csökkenti a tanárok óraszámát és a tehetséges, az elméleti osztályokba igyekvő gyermekeket akaratuk ellenére szakiskolákba telepíti.
Arra is kitérek, senki sem vitathatja azt a tényt, hogy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceumban az oktatási tevékenység lebonyolításához szükséges feltételek teljes körűen biztosítottak:
– jogállásának meglétét az ARACIP (az egyetem előtti oktatás minőségét biztosító országos hatóság) és a Román Tanügyminisztérium ismételten rögzítette, kimondván, hogy a Római Katolikus Teológiai Líceum keretében tovább folytatható az oktatási tevékenység;
– tényállás: a teljes körű oktatás folytatásához rendelkezésre áll a szükséges épület (amelyik ráadásul a Római Katolikus Egyház tulajdona), valamint az oktatáshoz szükséges anyagi erőforrások; a megfelelő tanári, adminisztratív személyzet. Az önálló jogi személyiséggel rendelkező líceum diáklétszáma jóval meghaladja a kötelező 300 főt.
A Római Katolikus Teológiai Líceum ellen indított harc kiagyalói szem elől tévesztették azt a tényt, miszerint a marosvásárhelyi, Mihai Viteazul 15-16. szám alatti ingatlant a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék 2005. december 9-én, az 5874-es számú ítéletével visszaszolgáltatta a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek. A visszaszolgáltatás idején fennálló tevékenység megtartását előíró ötéves kötelezettség már 2010. december 9-én lejárt. Ennek következtében az Unirea Főgimnázium további működése a Római Katolikus Egyház tulajdonában álló ingatlanban kizárólag a tulajdonos nagyvonalúságának köszönhető, a Marosvásárhely municípiummal 2014. december 15-én megkötött bérleti szerződés rendelkezései következtében. A Római Katolikus Líceum megszüntetése a 25 évre megkötött bérleti szerződés megszüntetését vonhatná maga után, aminek következtében az Unirea Főgimnázium (amelyik több mint 40 éven keresztül a jelenlegi Petru Maior egyetem épületében működött, a Papiu líceummal átellenben) kilakoltathatóvá válna. Természetesen nem az a cél, hogy a szomszéd kecskéje is elpusztuljon!
Jelenleg tervben van a római pápa látogatása – ebben az összefüggésben ennek az iskolának a felszámolása, feldarabolása semmi esetre sem teremtene kedvező légkört Őszentsége Ferenc pápa történelmi látogatásának létre- jöttéhez.
Marosvásárhely, 2017. július 6.
Dr. Kincses Előd,
a Római Katolikus Teológiai Líceum ügyvédje / Népújság (Marosvásárhely)

Kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete
Kétnyelvű, román és magyar nyelvű turisztikai szórólapokból tallózok. A többnyelvűség az önkifejezés szabadságát nyújtja, de amikor ugyanazt fejezik ki más-más nyelven, az adatoknak, a mondanivalónak azonosaknak kellene lenniük. Már a város megnevezése is eltérő: Kolozsvár, Cluj-Napoca. Nem csoda hát, ha a magyar szöveg igyekszik a több mint száz évvel ezelőtti múltból meríteni, míg a román szöveg az elmúlt száz esztendő vonatkozásaiból, fenntartva magának – a város dák nevével sugallva - az elsőséget.
Az még „érthető”, hogy a magyar személyiségekről elnevezett egykori utcanevek teljességében megváltoztak: Bocskaiból Avram Iancu lett, Ferenc Józsefből Horea, vagy Deák Ferencből egyszerűen Hős. Az már kevésbé, hogy a magyar nevek elhallgatása következetesen megfigyelhető a román szövegismertetőben. A Farkas utcai (Mihail Kogălniceanu) református templom román nyelvű bemutatója ezért feltűnő módon rövidebbre sikeredett, miközben Báthory István, I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelem, valamint Régeni Asztalos János szószék-készítő nevei elhallgattattak. Csak – „a román származása” miatt elfogadott, sőt „népszerűsített” – Corvin Mátyás neve kerül említésre. A szász személyiségekkel már nincs ilyen megkülönböztetés, mind Elias Nicolai, mind Benedict Mueck kőfaragók munkáját dicséri a szövegíró.
A Sétatér (román fordítása: Központi Park) magyar nyelvű leírása megemlíti Pákey Lajos és Kós Károly építészek neveit, a román megfeledkezik róluk. Az Agrobotanikai Kertet viszont Iuliu Prodan professzorról elnevezett parkként emlegeti, a híres Botanikus Kerttel pedig feltétlenül párosítja Alexandru Borza személyiségét, miközben megfeledkezik a füvészkertet alapító Mikó Imre nevéről. A Rönk-park és az Egyetemi Sportpark megnevezésénél és leírásánál már nincsenek lényegi eltérések. Annál nagyobb az „egyetértés” a Fellegvár ismertetésénél, ahol Ferencz József császár és Erzsébet királyné neve mindkét szövegben megtalálható. Említést tesznek továbbá az 1848-as forradalom áldozataira emlékeztető hatalmas keresztre, az időközben átkeresztelt Belvedere szállóról azonban megfeledkeznek. Amiként egy másik szórólapon a Hóját is süllyesztőbe szánják, meg sem említik a néprajzi múzeum szabadtéri részének a bemutatásánál.
A román leírást más nyelvvel társító szórólapok esetében már könnyebb és egyszerűbb a közös nevezőre jutás. A Házsongárdi-temetőt ismertető általános szöveg még elfogadható, románul és franciául egyaránt, a sírok válogatása azonban egyoldalú. A bemutatott sírok közül kettőn olvashatóak a nevek: Emil Isac és családja, valamint Pop Iulian, „Kolozsvár (azaz Cluj-Napoca) első polgármestere” sírkövén. Miközben a temetőben eltemetett híres személyiségeket ismertető válogatás három magyar és három román személyt és sírkövét mutatja be. Sok emberöltővel ezelőtt halt meg Apáczai Csere János, (gróf) Bánffy György, sőt Brassai Sámuel is. Annál frissebb Emil Racoviţă, Ion Agârbiceanu és Adrian Marino emlékezete.
A „béke” kedvéért az egyik szórólap a Tükör utcát (Szentegyház, Március 6., ma Iuliu Maniu – szerk. megj.) mutatja be, kivételesen megemlítve Alpár Ignác tervező kilétét. Innen idézek: „A két épület csaknem teljesen szimmetrikus, tükörkép hatását keltik, kivéve a keleti és nyugati homlokzatot.” Úgy látszik, a kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete azt bizonyítja, hogy a keleti és nyugati mentalitás nem teszi lehetővé a tükörfordítást.
ÁBRÁM ZOLTÁN / Szabadság (Kolozsvár)

Volt egyszer egy…
…hókuszpókusz: vándor- vagy kölcsönszó, ami az angol nyelvben született – első írásos említése 1624-ből való –, majd holland közvetítéssel megtalálható a németben, a finnben, német közvetítéssel a magyarban, a románban stb. A nyelvtörténetben eredetének legelső magyarázójaként John Tillotsont (1630–1694) Canterbury érsekét említik. Eszerint a hókuszpókusz a katolikus mise „ez az én testem” jelentésű latin hoc est corpus (meum) félrehallásából származik, annak eltorzított változata. A reformáció korabeli csúfolódó szatirikusok nevezték el bűvészszónak, merthogy a kenyeret és bort istenséggé változtatja. Már ebben a században felbukkant a magyar irodalomban is, Amade László egyik költeményében. Létezik olyan elmélet is, mely a hókuszpókuszt egy mágus, Ochus Bochus nevének torzulásaként értelmezi. Ochus Bochus, más néven Oker Boker démoni, gonosz lény volt, ki az erdők mélyén lakott. Az idők során számos olyan mutatványos és bűvész lépett fel, aki Ochus Bochus álnéven szórakoztatta a közönséget. 1634-ben Angliában a kezdő bűvészek számára kiadtak egy tankönyvet is, amelynek címe Hocus Pocus Junior volt. Néprajzi feljegyzések szerint a hókuszpókuszt ráolvasóként is mondikálták veszettség és láz ellen. A hókuszpókuszhoz hasonlóan közismert nemzetközi varázsszó az abrakadabra is. Ez utóbbi ráadásul a napjaink ezoterikus tanaiban járatosak és beavatottak révén újból feltámadt, s teljes fegyverzetében sajátos és fontos helyet kapott a bűvölő-bájoló hókuszpókuszokban. Az ősi abrakadabrát ma abrahadabra formában is írják és mondják, mióta a 20. század legnagyobb mágusának tartott Crowley azt állította, hogy az abrahadabra az új évezred mágikus gyógyító varázsigéje. Ezért ajánlatos naponta többször hangosan elmondanunk, ha jót akarunk magunknak és persze, az emberiségnek. Elsősorban a jó szándékú szellemek segítségül hívására és betegségekkel szembeni védelemre használatos. Amulett, őrző-védő ékszer felirata is lehet – s akkor nem is kell hangosan ismételgetni. Azt olvastam, hogy az abrakadabra mágikus kántálást, ráolvasást először Severus császár orvosa, Quintus Serenus Sammonicus alkalmazta az időszámításunk után 208-ban indított Britannia elleni hadjárat során, amikor a légiósok a szokatlanul hideg időjárás miatt megbetegedtek, lázasak lettek és köhögtek. Egy darab papírra háromszög alakban írták fel a szót, majd a papirost a betegnek kilenc napig kellett magánál hordania, utána pedig egy folyóba dobnia. Azt tartották, hogy amint a szó eltűnik a papírról, úgy hagyja el a betegség a testet. Egyes kutatók feltételezik, hogy jelentése összefügg az abraxas szóval, ami az Abraxas istenség neve is. Abraxas görög betűvel írott neve számértékben 365-öt tesz ki. Ez összekapcsolja az istent az év napjaival, és így a számmisztikával is.
A kölcsönszavak anyanyelvre való áthallása és értelmesítése, vagyis hangzásbeli hasonlóság alapján egy már ismert s így érthető szóval való társítása nemegyszer a népnyelvi humorra is rávilágít, mint például a cigány hohano (annyi mint: hazudós, csaló) szó magyar átvétele, amiből hóhányó lett. A nyelvésznek, aki „ismeri a dörgést”, könnyű a megfejtés, olykor nem is kell idegen nyelvekben keresgélnie, példának okáért itt éppen egy magyar szó – dörgés – vált elfogadottá egy másik magyar szó – dürgés – helyett és mellett: a szólásmondásban a dörgés eredetileg a kevésbé ismeretes dürgés (a fajdkakas párzásra hívó hangja) volt. Na persze, a mai „művelt” ember naprakész, nemzetközinek titulált szóismereteivel nehéz versenyezni. Sokan azt állítják, hogy ezek az idegen szavak, mivel mindennap használjuk, már szorosan beépültek a köznyelvbe. Adódik a hasonlóság a középkori intézményes latinos műveltséggel és iskolai oktatással, majd később a német nyelvűvel (a sor továbbgondolható), amelyek kötelezőek voltak, s amelyek ellen az adott korok értelmisége elszántan küzdött, vállalva az anyanyelvi műveltség melletti, politikailag sokszor veszélyessé is váló elkötelezettséget. Ma önként vesszük a nyakunkba ezt a sokszor felesleges „nemzetköziséget”, és éppen az értelmiségi réteg?! A minap magamban jót nevettem egy, az utcán ellesett telefonáló középkorú asszony székely tájszólással keveredő idegen nyelvűségén: „Há’ ezt osztán no komment.” Kedves Olvasóm! Itt befejezem ezt a röpke gondolatfutamot, elmegyek vásárolni, hátha találkozom vajegy székely soppingoló ismerőssel a szupermarketbe’. Ejsze, ezt most no komment!
Kozma Mária / Hargita Népe (Csíkszereda)

Vannak a romániai magyar oktatásnak gyöngyszemei
A diktatúra szisztematikus leépítése és a rendszerváltozás utáni szavazatszerzési törekvésekre silányuló oktatáspolitika ellenére vannak sikerei a magyar oktatásnak Romániában. Az egyik ilyen „kézzel fogható eredmény” a szatmárnémeti Véndiáktalálkozó, melyről idén az M1 is beszámol.
Közép-Európában, ahogyan az a PISA-tesztből is kitűnik, az oktatás siralmas helyzetben van – a magyar számokat alábbi cikkünkben tekintheti meg. Románia is bőven átlagon alul teljesít, az okok természetesen szerteágazóak, de alapvetően a gazdasági lemaradás és a politikai tétlenség határozza meg. „A reform fontossága és halaszthatatlan mivolta már 1990 első hónapjaiban megfogalmazódott. Az oktatás reformjának szükségessége – legalábbis a nyilvánosságban és a politikai diskurzusokban – olyan közhellyé vált, mint az, hogy Románia átmeneti gazdasági időszakot él meg. Azóta azonban sem a gazdaság privatizációja, sem az oktatási rendszer tényleges és átfogó reformja nem valósult meg” – fogalmaz tanulmányában Papp Z. Attila.
A politika tétlen
A tények azt mutatják, hogy a politikának nem sikerült megfelelő kereteket teremtenie, hogy a hatalmas lemaradást orvosolja. Kósa András László, a Közéletre Nevelésért Alapítvány kutatója a Transindexnek adott interjúban egyenesen úgy fogalmaz, „a román oktatási rendszer előnyeiről nem igazán tudok mit mondani, mert igazán komoly előnyt nem látok”.
Kifejti: az egyik legégetőbb probléma, hogy nincsen víziója a politikai elitnek, „a napi politikai harc, a koalíciós egyensúly mindig átírja a modelleket”. A gazdasági, humán dimenzióval kapcsolatban pedig úgy fogalmaz: „enyhe túlzással az mondható el, hogy azért lesz valaki pedagógus, mert a versenyszféra többi területén nem talál helyet magának”.
A centralizáltság a fejlődés gátja
Természetesen a probléma nem újkeletű, mondhatni a történelem ismétli önmagát: a diktatúrában kialakult helyzet továbbélését Papp Z. Attila úgy írja le: Az elavultság, elmaradottság elsősorban az oktatásügyben érvényes döntéshozatali mechanizmusoknak, a beiskolázási arányoknak, az oktatás finanszírozásának, igazgatásának és ellenőrzésének szintjén a legkézzelfoghatóbb. Hogy csak egy példát említsünk: miközben Nyugat-Európában az oktatás igazgatását, illetve finanszírozását már a 70-es években (különösen az 1973-as olajválság következtében) decentralizálták, vagy többpólusúvá tették, addig például Romániában még az 1995-ös, viszonylag újkeletű Tanügyi Törvény is nagyon sok centralizáltságra utaló kitételt tartalmaz.
Harc Trianon után
Ez a központosítás volt az, mely az alapvetően rossz helyzetben lévő román rendszerbe besorolt magyar oktatást tovább sújtotta a trianoni nemzettragédia után. A két háború közötti helyzetet Enyedi Sándor úgy fogalmazza meg, hogy „Az első huszonkét év magyar vezetői olyan államkeretben dolgoztak, amely nem feltétlenül óhajtotta meggyőzni a hazai és a nemzetközi közvéleményt, hogy a magyarság kulturális törekvései iránt humánusan viseltetik”. A pontos képet pedig úgy sommázza: „egy-egy iskolánk fennmaradásáért vívott harc”.
A második világháború után sem lett rózsásabb a helyzet, ugyanakkor részsikereket sikerült elérni – jelenti ki Vincze Gábor. Majd jött az 1948-as „tanügyi reform”, a „törvény az egész romániai oktatásügy számára új korszakot jelentett, de a magyar nyelvű oktatás szempontjából külön döntő jelentőséggel bír, ugyanis a törvény megszüntette az addig egyházi kézben lévő – olykor három–négyszáz éves –, elemi– és középiskolákat” – fogalmaz a szakember. Az ezt követő évtizedeket pedig olyan kifejezések jellemzik, mint a kultúrgettó, tisztogatás és romanizálás.
Gyöngyszem
Az egyházi iskolák ellehetetlenítése fontos sarokköve volt a romániai magyar oktatáspolitikának, hiszen ezek az intézmények mintegy mentsvárai voltak a magyarságnak. Ilyen volt a Szatmárnémeti Református Gimnázium is, melynek egyik épületébe zsúfolták bele az összes magyar diákot. Itt működik a mai napig a Kölcsey Ferenc Főgimnázium és itt alakult meg a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Véndiákszövetség 1991 december 1-én– derül ki honlapjukról. Azóta minden évben megtartják a Véndiáktalálkozó, amelyen minden évben több ezren gyűlnek össze azok, akik magyar oktatásban tanultak.
A világ minden tájáról érkeznek
A három naposra duzzadt, idén július 13-14-15-én megtartott találkozó az egyik legfontosabb közösségi rendezvénye a Szatmár megyei magyarságnak. A diákok ilyenkor a világ minden tájáról visszatérnek, Amerikától Ausztráliáig. A mostani rendezvényen jelen lesznek olyanok is, akik 70 évvel ezelőtt érettségiztek – derül ki a Szatmár.ro cikkéből. Az esemény vitathatatlan fénypontja, mikor a Véndiákok átvonulnak a gimnázium udvarán, népviseletbe öltözött jelenlegi diákok oldalán.
Idén pedig az M1 is jelen lesz az eseményen. hirado.hu

Képeslapok mesélnek a régi Barótról
Meglehetősen visszafogottan ünnepel Barót: hiába volt jó, sétáláshoz, nézelődéshez megfelelő idő, hiába voltak felszerelve a sörcsapok és tettrekészek a lacikonyhákon dolgozók, hiába szólt a központi színpadon a fúvószene, a kora délutáni órákban sem a barótiak, sem az Erdővidék többi településén lakók nem mondtak igent a kínált programra – pedig a városnapok első napjának legérdekesebb pillanataira éppen akkor került sor.
Minden bizonnyal sok érdeklődőt vonz az elkövetkezendő napokban a Barót 1890–1920 nevet viselő szabadtéri kiállítás. A református templom kerítésének oldalain elhelyezett felnagyított képekről egyszerre köszön vissza a múlt és a jelen: mintegy mementóként szól azokról a helyekről, intézményekről, melyek eltűntek, lerombolódtak, vagy a felismerhetetlenségig átalakultak, de mutatja azt is, a bő száz esztendővel ezelőtti Barót jókora része megmaradt, mindannak ellenére, hogy közben változtak az emberek, az impériumok és a közízlés. A Hoffmann Edit, Erdővidék Múzeumának munkatársa által tartott megnyitót követően az érdeklődők szívesen vették szemügyre a képeket, s próbálták azonosítani a megörökített épületeket. Utcák, régi és jelenlegi lakók, intézmények neveit sorolták, néha csendes vitába keveredve próbálták bizonygatni, a Főtér, az Alsó vagy Felső Kossuth utca, esetleg a Híd utcának melyik részlete látható egy-egy képeslapon, melyik épületben mi működött, mi változott meg rajtuk. Többen is hiányolták a hetvenes évek végén lerombolt városházát, s nyilatkoztak úgy, valódi értéke lehetne ma a városnak, de sajnálatukat fejezték ki amiatt is, hogy néhányuk jellegzetes kinézetét a modernizmus nevében kedvezőtlenül változtatták meg. Javaslatként hangzott el: jó lenne, ha a képeslapokon látható helyszíneket hasonló szögből és távolságból ismét lefényképeznék, a két képet egymás mellé téve állítanák ki, illetve bár néhány mondatban történelmüket is ismertetnék. Hoffmann Edit úgy nyilatkozott, már nekifogott a munkának, néhány képeslap témáját már rekonstruálta, de még távol az a nap, amikor a Székely Nemzeti Múzeum és a magánemberek tulajdonában fellelhető képek mindegyikét ismét megörökíti s kiállításra alkalmasak lesznek.
A központi színpadon a Csalakürtje fúvószenekar koncertjét követően a baróti Tanulók Házának műsora keretében fellépett a Csipike bábcsoport, a balettcsoportok és a Mozaik moderntánccsoport. Este a csíkszeredai Open Stage paródiaegyüttesé, a marosvásárhelyi Nemes Tiboré, a sepsiszentgyörgyi Black Velveté volt a fő fellépési helyszín, az első nap utolsó mozzanataként a baróti Feca zenéjére utcadiszkó volt.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beárnyékolt kegyelet
A hódmezővásárhelyiek alapította Nemzeti Ivó Kupa – Ezer Nemzetség Baráti Társaság több évtizede szervezi már hon- és önismereti táborait, melyek során kisebb-nagyobb társaságuk Erdélyt felfedező útra kel nyaranta, gyalogszerrel, szekérrel bejárva egy-egy vidéket, mindenütt felkeresve emlékhelyeinket, eleink tiszteletének adózva.
Idei kegyeleti túrájukat Csíkszentmártonban kezdték, egerszéki éjszakázás után Úz-völgyét járták be, megkoszorúzták az ottani emlékhelyeket. Másnap Kászonaltíz szerepelt programjukban, tegnapelőtt Kézdiszentléleken a háborús emlékművet, Kézdivásárhelyen Kratochwill Károly szobrát koszorúzták meg, tegnap pedig a brassói 24-es honvéd gyalogezred hőseinek emlékére állított rétyi katonaszoborhoz, majd a sepsiszentgyörgyi közös temetőben levő, a két világháború hőseinek tiszteletére állított emlékműhöz látogattak el. Csakhogy a kegyeletet beárnyékolta egy rendőri közbelépés.
A Nemzeti Ivó Kupának saját zászlaja van, piros-fehér-zöld alapra a szervezet jelképét és nevét hímezték bele, szép és sajátjuk, hát hordják is magukkal mindenhová, ahol megfordulnak. Amúgy méltán is lehetnek büszkék zászlajukra, hiszen erdélyi útjaik nem csupán öncélúak, jöttükben-mentükben számos helyen segítséget is nyújtanak – legjobb példa erre a kiöregedett, ám sok értéket hordozó kicsiny település, Csehétfalva falumentő programjának felkarolása. A tegnapi bonyodalmat viszont épp ez a zászló okozta. A történteket a túrázókat elkísérő Incze Zsolt esperes mesélte el.
A társaság reggeliről a szálláshelyre visszatérőben, békésen, csendesen ment át Sepsiszentgyörgy főterén, egyik fiatalember a vállán vitte a zászlót. Ekkor egy civil ruhát viselő, cigarettázó férfi megszólította őket román nyelven, számon kérve, kifélék, mifélék. Az esperes közbelépésére rendőri igazolványt mutatott fel. Szóváltás következett, Incze Zsolt azt kérdezte, miért szólítja meg őket, hiszen nem tettek semmi törvénytelent, de nem is tisztázhatták a dolgot, mert ekkorra ott termett az egyirányú utcában a forgalommal szemben szirénázva száguldó rendőrautó. „Egy gyilkosság helyszínére nem érnek oda olyan gyorsan, mint ezek a rendőrök a színház sarkához” – idézi fel Incze Zsolt. Ismét szóváltás következett, az autóból kipattanó egyenruhások névsort akartak írni, végül igazoltatták az esperest és nejét, valamiféle papirost írtak, és útjára engedték a társaságot.
Békés járókelőket, akik nem is lobogtatva, csupán magukkal víve egy civil szervezet zászlaját, zaklatni fényes nappal Sepsiszentgyörgy főterén, több mint furcsa. Talán csak nem a szervezet tagjainak nemzetiségére utaló piros-fehér-zöld színek zavarták a román rendőrséget?
Nicoleta Marin rendőrségi szóvivő érdeklődésünkre elmondta: rutinellenőrzésről volt szó, amelyet kollégái hivatali kötelezettségeik teljesítése részeként végeztek. Az igazoltatottaknál semmilyen rendellenességet nem tapasztaltak – tette hozzá. (ndi)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szerepvivő emberré lettem”*
Június 19-én Budapesten dedikálta nekem új kötetét* Szász László, jó pár nappal később jutott el hozzám a könyv, de így is örültem neki, csak azt sajnáltam, hogy amikor kissé korábban a Sütő András 90. születésnapját jelző eseményeket próbáltam egybegyűjteni, erről a kiadói újdonságról nem számolhattam be. Sietek tehát hírt adni róla, anélkül, hogy a kiadványt részletesebben méltatnám. A későbbiekben talán erre is sort keríthetünk.
A kötet címe, a régies ízeket sejtető idézet és az Esszék alcím alapján az irodalomtudományban kevésbé jártas olvasóban nem tudatosulhat, hogy a fokos könyv jelentős hányada a tizenegy éve elhunyt marosvásárhelyi íróval foglalkozik. Aki viszont valamennyire is ismeri a szerző munkásságát, tudja róla, hogy az erdélyi magyar irodalom értő és elkötelezett kutatója, Sütő András életművének is alapos, avatott ismerője. Egykori marosvásárhelyiként, aki a múlt rendszer bukása előtt nem sokkal települt át az anyaországba, és vált a Károli Gáspár Református Egyetem docensévé, esszéiben, tanulmányaiban elsősorban szülőföldje nagy egyéniségeivel, a kortárs irodalom jeleseivel s a hozzájuk kapcsolható jelenségekkel foglalkozik. Nem csak folyóiratokban, könyvekben publikálja elemző írásait, tudományos értekezéseken is mindegyre közzé teszi kutatási eredményeit. Itthon is nemegyszer hallhattuk ilyen előadását.
A mostani a hatodik kötete. Fajsúlyos, nagylélegzetű, továbbgondol(kod)ásra késztető esszéket gyűjtött egybe benne. Első lapozásra, véletlenszerű beleolvasásra is egyértelmű: nagy horderejű, időszerű kérdéseket, társadalmi, erkölcsi, teológiai, alkotói dilemmákat igyekszik körbejárni a szerző. Címmagyarázatot is találunk a hátsó borítón kiemelve. Idézzünk belőle: „A meglepően korszerűnek és elevennek ható »szerepvivő ember« fogalmát Pruzsinszky Pál magyarította 1909-ben megjelent Kálvin-monográfiájában, a reformátor egy kései levelét idézvén, aki pedig egész életútját sűríti soraiban: »Ámbár mindig az volt a célom, hogy ismeretlenül maradjak, az Isten úgy irányozta sorsomat, hogy...: szerepvivő emberré lettem«. Az évszázadok folyamán a kifejezés – mindig a korszellemhez igazodva – többlettartalmakkal gazdagszik, de lényegében az alkotó ember jellemtípusaira utal. Arra a paradoxonra, miszerint az erkölcsi értékeket valló humanista értelmiségi viselkedésmintája társadalmilag nem hatékony, a társadalmilag hatékony cselekvő ember viszont nem lehet humanista. Az európai szerepmodellek történetileg Jézus környezetében alakulnak ki, az emberek azután ismétlődő viselkedésmintákat követnek – akár a 16. századi hitújító ellentmondást nem tűrő genfi egyházában, akár a román kommunizmus közepette túlélésre berendezkedő kisebbségi magyar értelmiség soraiban. Az áruló, a bűnbak, a szent vagy a mítoszi hős szerepkörei olykor kibogozhatatlanul összefonódnak egy-egy mértékadó személyiségben, és ennek a végtelen bonyolultságnak az érzékeltetésére ma is egyedül az irodalom képes.”
Ez a tömör idézet a könyvben közölt esszékben tágan kifejtve, az irodalmár Szász László alapvető téziseit, morális alapállását is tükrözik. Fejtegetéseit gazdag irodalmi anyagra, hosszasan tanulmányozott írói életművekre, vallástörténeti és teológiai, etikai kiadványokra, dokumentumokra, titkosrendőrségi ügynökjelentésekre alapozta, és arra is, amit a romániai diktatúra évtizedeiben a saját bőrén is megtapasztalt. A reformáció 500. esztendeje számos egyetemesen is értékesíthető gondolatot vetett fel, érthető, hogy a kálvini tanok és tanulságok Sütő András-i megközelítését e jubileumi évben megjelent kötetben taglalja a szerző. A „Szerepvivő emberré lettem” Sütő András Kálvin-portréja című fejezet több esszére tagoltan beszél az íróról, „hőséről” és annak egyházi szerepéről, a hozzá való viszonyulásokról, ugyanakkor Sütő közéleti szereplését, korábbi és későbbi megítélését, a hatalomhoz való viszonyát, a kortársi értékeléseket is górcső alá veszi.
A könyv e leghangsúlyosabb, terjedelmében is legnagyobb részét Az irodalmár: tudós vagy értelmiségi? című fejezet előzi meg. Eléggé általános a téma, a szerző személyes érintettsége persze teljességgel itt sem kerülhető meg. De az esetek többségében éppen e jelzett vagy bevallatlan személyesség teszi érdekesebbé az esszét. Mint ahogy az az aránylag rövid, de velős Naplók és szerepek (Adalékok a romániai magyar irodalom „titkos” történetéhez) című fejezetből is kiderül. A Napló Sütő András kéziratos hagyatékában található kis füzet, melynek első oldalai a Magyarországra menekített unoka gyermeki bejegyzéseivel indulnak, és a nagyapa naplójegyzeteivel folytatódnak, 1988. július 8-tól kezdődően.
Tematika és attitűd tekintetében a zárófejezet szintén nagyot markol. Az erkölcstanok kudarca az írói, egyházi, filozófiai berkekben egyaránt tetten érhető. Szász László Székely Jánostól kiindulva a Biblián keresztül széles öleléssel vizsgálja ezt a problémát. Beszédes az is, ha csak sorjáztatjuk egymás után a nagyesszé alcímeit: Minden meg van írva?, Az árulószerep archetípusai, Változatok az evangéliumokra, A kételkedés botránya, Irodalmi és teológiai fikció, Az írók és az irodalom erkölcse, Filozófusok etikája, Intermezzo. Három írói attitűd (a Székely Jánosé, a Páskándi Gézáé és a Sütő Andrásé), Teológusok etikája, Teológiai etika és az együttműködés morálja.
Nem könnyű, de izgalmas olvasmány. Nyilvánvaló, hogy szellemi izgalmakra gondolok.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

Értékelő Király András leköszönt államtitkárral
A délutáni foglalkoztatásban rejlő lehetőségek
Király András leköszönt oktatási államtitkárral dióhéjban megpróbáljuk összefoglalni az Oktatási és Nevelési Minisztériumban eltöltött közel nyolc évet, illetve Arad megyei anyanyelvű oktatásunknak a jelenét, a jövőbeli kilátásait tesszük mérlegre.
– Pontosan mennyi ideig volt oktatási államtitkár, és az idő alatt hány miniszter „dőlt ki” ön mellől?
– 2010. február 12-én foglaltam el a hivatalomat, a 2-3 nappal korábban megszületett kinevezésem után. Sem én, de szerintem más se gondolta volna, hogy egy ilyen hivatalban hét és fél évet el lehet tölteni. Ez egyrészt elégtétel az ember számára, hogy mégsem volt annyira hülye, nem követett el akkora hibákat, amik esetünkben, az anyanyelvű oktatás kérdésében jelentkezhettek. Az államtitkárságom idején közreműködött 11 oktatási miniszter kinevezésének, illetve menesztésének a kérdései külön sorozatot érdemelne, de ezt most ne boncolgassuk. Számomra teljesen újszerű munkakör volt, mert négyévi parlamenti tevékenység, illetve a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatói székében eltöltött félév után, volt bizonyos rálátásom a romániai magyar oktatásra. A jelzett szolgálatnak voltak jó és kevésbé jó időszakai.
– Talán kezdjük a jó időszakokkal.
– Megadatott, hogy jól kezdtünk, mert becsöppentünk egy munkának majdnem a közepébe, ami egy új tanügyi törvény kialakításával kezdődött. Merem állítani, hogy ez a törvény a mai napig az egyik legjobban összeállított jogszabály volt Daniel Funeriu miniszter részvételével. Ő olyan ember volt, aki a kollégákat hagyta dolgozni. Természetesen, voltak vitáink, ugyanakkor egy óriási előnye is volt ennek az időszaknak, hogy az RMDSZ erős kormánypozícióban volt. Markó Béla nemcsak idézőjelben volt miniszterelnök-helyettes, hanem kimondottan odafigyelt a tanügyi törvényre, ugyanakkor az RMDSZ-nek jó miniszteri csapata is volt Borbély László és Cseke Attila, továbbá sok államtitkár és vezérigazgató személyében. Tehát minden szinten érezték, hogy súlya van annak a csapatnak, amit a szövetség delegált. Egy nagyon jó tanügyi törvényt állítottunk össze, amiben két cikkely jut a kisebbségi oktatásnak, azon kívül elszórva cikkelyek vagy bekezdések, amelyek hivatottak voltak a kisebbségi oktatás fejlesztésére. Én a kisebbségi oktatás kifejezést használom, de le kell szögeznünk, hogy az a mi magyar nyelvű oktatásunkat jelenti, hiszen a kisebbségi oktatásban foglalkoztatott nagyjából 200 ezer diák közül 160-166 ezer között mozgott a magyar diákok létszáma az óvodától az érettségiig. Tehát a számokból is látszik, hogy a többi kisebbség a „futottak még” kategóriába sorolható.
– Ezzel párhuzamosan a német gazdaság vonzáskörében, a német nyelvű oktatás is felfutott.
– Az egy külön történet, ahol talán a németet tanítják németül, de a tantárgyak zömét már román nyelven oktatják. Ez a német gazdaság vezető szerepének a vonzatában lehetőséget kínál kitörni a romániai viszonyokból, illetve továbbtanulni, de ezzel most ne foglalkozzunk! Mi, természetesen, a magyar oktatásra figyeltünk oda, ezért jól láttuk, hogy a mi és a többi kisebbség oktatása között fajsúlyos eltolódások vannak. A Minisztériumban nehezen tudták felfogni, miért kell nekünk oktatási központ, miért akarunk beleszólni a tétel-összeállítás kérdésébe. Erre elmondtuk nekik, hogy nekünk komoly hagyományokkal rendelkező pedagógiai líceumaink, felsőoktatási intézményeink, egyetemeink vannak, ahol minőségi munka folyik. Funeriu ismerte a magyar rész műszaki kutatásainak az eredményeit, főként a fizika és a kémia terén, mert Lányi Szabolcsot szinte istenítette. Éppen ezért, támogatta az ilyen törekvéseinket. Elfogadtattuk velük, hogy nem csak vagyunk, hanem dolgozunk is.
Úgy táncolni a jégen, hogy kevésszer essünk el
– Sikerült-e a törvényt teljesen életbe léptetni?
– A nagy baj a törvénnyel, hogy két éve se volt, hosszú vita után, 2011 februárjában felelősségvállalással léptette életbe a kormány, mert a Szenátus bojkottálta a megtárgyalását, miközben a Képviselőház megszavazta. Félig sem igaz történet, hogy a parlament nem ismerte. A törvénynek szüksége lett volna még két évre ahhoz, hogy kiérje magát a működése. Sajnos, 2012 májusában megbukott az RMDSZ-t is magában foglaló koalíciós kormány. Utána jöttek a bal vagy bal-közép orientáltságú kormányok, amelyeknek érkeztek, illetve mentek az emberei. Én is folyamatosan vártam a miniszterelnöki „elbocsátó szép üzenetet”, amikor egy este telefonált Markó Béla, Verestóy Attila és Kelemen Hunor, akik elmondták: most jönnek a miniszterelnök úrtól, akivel megegyeztek, hogy olyan hivatalokban, mint a Tanügyi Minisztérium és a Kisebbségi Hivatal, ott maradnak az RMDSZ legmagasabb szintű emberei. Ez a felfogás bement a köztudatba, ezért a miniszterelnöktől függetlenül, továbbra is maradtak a tisztségviselőink. 2014. után az RMDSZ tartósan nem került vissza a kormányzásba, kivétel volt 6-7 hónap Victor Ponta miniszterelnöksége idején. A hatalomból való kimaradás megérződött a mi tevékenységünkön is. Végkövetkeztetésem: bárki, aki minisztériumban államtitkári tisztséget tölt be, annak szüksége van a pártjának a támogatására. Mivel a pártunk nem volt kormányon, megpróbáltunk a jégen úgy táncolni, hogy kevésszer essünk el.
– Véleménye szerint, a hét és fél évvel ezelőttihez viszonyítva, az anyanyelvű oktatásunk milyen pozícióban van?
– Történelemtanárként, folyamatosan figyelemmel kísértem a számokat és az eredményeket. Pozitívumként értékelhető, hogy a magyar oktatási hálózat szélesen kiterjedt, vagyis intézményekben nincs hiány, sőt a gyermekhiány miatt talán szűkíteni szükséges. Mert hiába van óvodánk és iskolánk bárhol, ha nincs benne gyermek. Tehát ez az egyik nagy kérdés, amit gyorsan meg kell oldani, és ami minőségileg is kihat anyanyelvű oktatásunkra. Úgy érzem, vannak előrelépéseink, mert az úgynevezett „veretes iskoláink” megerősödtek.
– A MOGYE-ügyet miért nem sikerült megoldani?
– Sok ügyet nem sikerült megoldanunk. A MOGYE ügyét minden normális államban megoldottnak tekinthettük volna, hiszen a törvény fehéren, feketén leírja, hogy melyek a kétnyelvű egyetemek, és a MOGYE benne van. A törvény tovább megy és elmondja: ahol akkreditált, tehát jóváhagyott oktatási program zajlik, ott a következő lépéseket kell betartani: az úgynevezett kutató igazgatóságokat (departamenteket) kell létrehozni, amelyek nem azért fontosak, hogy ott valaki igazgató legyen, hanem azért, mert az igazgatóság pénzügyi szervként is működik, ezért költségvetése van, meghatározza a saját tevékenységi területét, az állások meghirdetésének az időpontját vagy azt, mikor szűkítheti azokat. Ebbe a MOGYE nem ment bele. Itt Daniel Funeriu vagy kötött egy kompromisszumot vagy nem figyelt oda. Mert a törvény azt mondta, hogy az egyetemeknek meg kell szerkeszteniük kartájukat. Mi folyamatosan követtük, mindig az volt a válasz, hogy nincs karta vagy nem jött még meg, végül is túlment a 30 napon, ezért az úgynevezett hallgatólagos elfogadása következett. Akkor, újoncként érthetetlen volt számomra, miért is olyan nagy probléma, amikor vele szemben, szintén Vásárhelyen a Művészeti Egyetem külön magyar és román fakultásban dolgozott, a Babeş–Bolyain is sorozatban alakultak meg magyar vonalak. Idővel aztán kiderült, hogy Marosvásárhely akkor is, mai egy frontváros. Már Baba tanügyminiszter idején is a hajnali órákig végigültük azt a politikai egyeztetést, amely a Minisztérium és a MOGYE vezetősége között zajlott a méltányos rendezés érdekében. Ezzel együtt, zsákutcába jutott. Érdekes, hogy mennyire erős, mondhatnám a magyarellenes, de inkább azt mondom, a nemzeti vonal Vásárhelyen. Mert utána Victor Ponta miniszterelnökkel az élen, Andronescu oktatási miniszterrel, a felsőoktatásért felelős államtitkárral, RMDSZ-szel (legfelső szinten), helyben leírták a megoldásra váró 7 pontot, amelyeket a mai napig sem sikerült megoldani. Még hivatkozni sem igen akartak a 7 pontra, mert olyan válaszok érkeztek rájuk, hogy hajnali három órakor már nem tudom, mit írtam alá – mondta a rektor és a szenátuselnök. Tehát a MOGYE körül nem egészséges a hangulat. A MOGYE ügyében talán sebtapasz lehet a 2003-as miniszterelnöki rendelet, amely kimondja: a MOGYEn fele-fele arányban kerülnek be magyar, illetve román vonalra diákok, az a mai napig érvényes. Tehát 135 orvosi hely van magyar nyelven is, ahova ugyancsak anyanyelven felvételiznek, magyar nemzetiségű tanárok javítják a dolgozatokat. Hasonló a helyzet a Gyógyszerészeti és a Fogorvosi Egyetemen is. Ahol lefaragtak és ideologizálták, azok az úgynevezett fizetéses helyek, mondván: ha a diák fizet, akkor a tanulmányi eredményei döntsenek. Innen erednek azok a problémák, amelyekről senki nem beszél szívesen: vagyis, hogy a 215. román felvételizőnek jobb az átlageredménye, mint a 136. magyarnak. Tehát magyarok nem tudnak fizetős helyre bejutni, esetleg nagy ritkán 2-3-an. A fizetős helyek megállapítása és elosztása, teljesen szenátusi döntés alapján történik. Ezen úgy próbáltunk enyhíteni, hogy minden felvételi után összegyűjtik az el nem foglalt ingyenes helyeket, amelyeket országosan szétosztanak a jó egyetemek között. Így kap még 10-15 helyet a MOGYE magyar vonala is, de ugyanannyit kap a román vonal is, mert ingyenes helyek.
Nyugdíjasként is segítene
– Hogyan tovább a magánéletben?
– Nyugdíjas vagyok, az élet megy tovább. Ha igénylik, én nagyon szívesen segítem az érdekvédelmi szövetségnek azt a vonalát, amely a civilszervezetekkel foglalkozik. Úgy érzem, ehhez van egy adag tapasztalatom, amihez belföldi és külföldi ismeretségi kör is társul. Ha nem igénylik a segítséget, a Szabadság-szobor Egyesületben folytatom a munkát.
– Térjünk vissza az MKT-ülésen elhangzott kijelentésére, miszerint erdélyi szinten Arad megyében a legrosszabb a helyzet az iskolaigazgatók versenyvizsgája terén. Ezt hogyan értelmezi?
– Hosszú idő után az Oktatási Minisztérium kiírta az iskolaigazgatói versenyvizsgákat, amikre már régóta nagy szükség volt. Sajnos, éppen a technokrata kormány írta ki a versenyvizsgát, nagy helyzetismeret nélkül. A legnagyobb gond a Tanügyi Törvénynek a be nem tartásával van, ugyanis az világosan kimondja: az iskolaigazgatók versenyvizsgáját a tanfelügyelőségek szervezik meg, a helybeli polgármesteri hivatalok és tanácsok aktív segítségével. Ezúttal azonban teljesen központosították a vizsgát, amibe a szakszervezetek is többször beleszóltak. Éppen ezért, egy olyan lecsó lett belőle, hogy nem lehetett tudni, kinek, mi a szerepe. Mivel az akkori tanügyminiszter egy jó kutató, egy harmincoldalas tesztet állított össze, ami egyrészt túl összetett volt, de a mieink a román szöveg jó részét nem is értették pontosan. Az Arad megyei 12 magyar jelentkező közül egy igazgatónak és egy aligazgatónak sikerült a tesztje, ami magáért beszél, Erdély-szerte, a legrosszabb magyar eredmény. Átírták a főtanfelügyelők és a helyettesek módszertanát is, ami szintén hiba volt, mert a feltételek és a gondok ismerete hiányában történt. Mindent összevetve, jelenleg az Arad megyei magyar iskoláknak egy igazgatója és egy aligazgatója rendelkezik négyéves mandátummal. A többit kinevezték a versenyvizsgáig, ami július végén lesz. Megdöbbentő, hogy ezekre a tisztségekre nem jelentkeznek, noha nagyon fontos a nagy iskolák számára, ahol komoly magyar közösség él, hogy előrelátható tervezést lehessen készíteni.
– A mostani teszteket az előbbieknél jobban átgondolták?
– Tudtommal, még nem foglalkoznak velük. A versenyvizsga könyvészete azonban megvan, azon könnyítettek. Sajnos a Minisztériumban még most sem értik meg, hogy a tanügyben szükség lenne stabilitásra, amely jóvoltából legalább négy évre lehetne tervezni. Gimnáziumi szinten megvannak az új tantervek, már tudják, mit, hány órában fognak tanítani. Ehhez azonban olyan iskolai vezetőség szükséges, amely felkészíti a tanári karát, de a szülői közösséget is a diákokkal való foglalkozás hatékonyságának a növeléséért.
– Lesz-e komoly érdeklődés az igazgatói tisztségek iránt?
– A személyes beszélgetések alapján, nem gondolnám, hogy túl nagy verseny lenne az Arad megyei iskolákban az igazgatói tisztségekért. E hozzáállás a Csiky Gergely Főgimnázium, esetleg az erős vidéki iskoláknak a szintjén enyhén szólva megdöbbentő.
Vészes gyermekhiányban szenvedünk
– Több vidéki iskolánkban a gyermekhiány miatt az osztályok összevonásának a veszélye fenyeget. Kisperegen megszűnt a gimnáziumi rész. Hol fognak ezután tanulni a felső tagozatosok?
– A kisperegi történetbe minden évben belefolytam, mondván: addig tartjuk – és ebben támogatom is őket –, ameddig tartani akarják. Végül is, született egy olyan döntés, hogy a néhány felső tagozatos – mert az előkészítő osztálytól a nyolcadikig, talán 20 gyermek volt – Pécskára fog ingázni. Addig tartották a felső tagozatot, amíg arra igény volt. Ebben maximális támogatást kaptak, de hogy a továbbiakban milyen minőségű oktatás zajlik majd az összevont elemiben, az más kérdés. A kisperegi egy olyan esetnek a bizonyítéka, amikor a szülők nem érzik az egymásra utaltságot, hiszen azért járt oda olyan kevés gyermek, mert sok szülő Pécskára vitte a gyermekét.
– Melyik Arad megyei magyar iskola van még a kisperegihez hasonló, bizonytalan helyzetben?
– Visszakérdezek: melyik nincs? Mert ha szigorúan vesszük a törvény előírásait – amelyeken feltétlenül változtatni kell –, akkor marad a Csiky Gergely Főgimnázium és az Erdőhegyi Általános Iskola. Vegyük tudomásul: vészes gyermekhiányban szenvedünk, amit kezelni kellett volna. Sajnos, az Arad megyei nagyban hasonlít az országos helyzetképre, hiszen mindenhol drasztikusan csökkent a gyerekszám vagy túl sok az intézményünk. Erre székelyföldi példákat is hozhatnék. Példának okáért, Székelyudvarhely egy 30 ezer fős város, ahol azonban 5 líceum működik. Azokba a diákokat a környező falvakból gyűjtik be, azokban viszont diákhiány miatt veszélybe kerül az iskola. Úgy érzem, eljött az ideje, hogy őszintén beszéljünk anyanyelvű oktatásunknak az alapvető gondjairól. Egyik ilyen, hogy a vegyes lakosságú vidékeken, ha a szülő egy kicsit is elégedetlen az anyanyelvű oktatással, azonnal elviszi a gyermekét román iskolába.
– Mi lehetne az ellenszere a magyar diákok elvándorlásának?
– Amikor a legutóbbi parlamenti választáson a szenátori listán indultam, a kampányomban meghirdettem a délutáni oktatás minőségi javítását. Vagyis behozni olyan anyagi alapokat, meg kell találni olyan erőforrásokat, amelyekből nemcsak a diákok délutáni foglalkoztatását fedezzük, hanem a velük foglalkozó pedagógust is honorálhatjuk. Tehát délután minőségi munkának kell folynia, ami viszont nem a délelőtti munkának a folytatása. Felzárkóztatás, tehetséggondozás idegen-nyelv vagy számítógép kezelés terén. Tehát a szülőnek látnia kell, hogy a többlet, hasznos foglalkozást nem neki kell megfizetnie, ezért érdemes a gyereket abba az iskolába járatni.
– Hol lehetne ilyen anyagi erőforrásokat találni?
– E témában vannak megbeszéléseim, minden elismerésem a Magyar kormány erőfeszítéseiért, amelyeket a csángóoktatásért tesz. Ugyanakkor az anyaországiak is elismerik, hogy e tekintetben kissé „vizet hordunk a Dunába”. Én viszont állítom, hogy nem hiábavaló, hiszen a körülményesen beindított csángóoktatásban manapság több mint 1000 diák érdekelt, annyian tanulnak magyarul. Ha az megér ekkora erőfeszítést, ugyanúgy a szórványban is megérné a hasonló ráfordítás.
– Tegyük fel, hogy lesz pénz, de ki tudná e hatalmas munkát megszervezni, felvállalni?
– Szerintem adottak a feltételek, hiszen a Magyar Kormány az itteni helyzet felkarolásában a Pedagógus Szövetséget tekinti partnernek. Beszéltem az RMPSZ vezetőségével, ők nyitottak e munkára, mert érzik annak a halaszthatatlan szükségességét. Úgy érzem, ha e kérdésben előre tudunk lépni, akkor van perspektíva, mert a gyermekek délutáni programja, együttléte a közösségépítés szempontjából is fontos. Ha beindul, e munkában magam is szívesen részt veszek.
– Sok sikert kívánunk hozzá minden résztvevőnek, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Hány új kanyarós esetet jelentettek az elmúlt héten?
370 új kanyarós esetet jelentettek a múlt péntek óta, így meghaladja a 8000 ezret a diagnosztizáltak száma – közölte a járványos betegségeket megfigyelő és ellenőrző országos központ (CNSCBT).
A hivatalos statisztikák szerint máig 8107 esetben bizonyosodott be a kanyaró, és 31 beteg hunyt el, nyolcan Temes, hatan-hatan Arad és Dolj, hárman Krassó-Szörény megyében, egy-egy halálesetet jelentettek Bihar, Kolozs, Călăraşi, Szatmár, Vaslui, Galac, Maros megyéből, illetve Bukarestből.
Egy hét haladékot csütörtökön Mihai Tudose kormányfő Florian Bodog egészségügyi miniszternek, hogy dolgozzon ki egy tájékoztató programot, amivel tudatosítani lehet a lakosságban a gyermekek beoltásának fontosságát. A kérés olyan összefüggésben hangzott el, hogy jelenleg 180 ezer gyerek nincs beoltva kanyaró ellen.
„Van egy statisztikám: 180 ezer gyermek nincs beoltva kanyaró ellen, 80 ezer pedig nincs beoltva gyermekbénulás ellen. Így van?” – kérdezte Bodogot a miniszterelnök a csütörtöki kormányülés elején.
Az egészségügyi tárca vezetője igazolta a számadatokat, ezért Tudose egy hetet adott neki, hogy előterjesszen egy tájékoztató kampányt.
„A jövő héten határozzák meg, hogyan lehet elérni, hogy a románok megértsék, hogy be kell oltatniuk a gyerekeiket. Van oltóanyag, de nem tudunk eljutni az emberekhez” – fogalmazott a kormányfő.
Florian Bodog közölte, több ízben is tárgyalt az Egészségügyi Világszervezet képviselőivel, és már létezik egy cselekvési terv, amit néhány napon belül gyakorlatba ültetnek.
Medifax; Szabadság (Kolozsvár)

Helyszíneken jártunk: melyik hétvégi román-magyar határátkelő állandósul?
A megnyitás óta eltelt négy és fél hónapban közel 31 ezren használták a román–magyar határon megnyitott tíz ideiglenes határátkelőt. A helybéliek hétvégenként előszeretettel közlekednek ezeken, de még mindig nem tudják, melyeket állandósítják. Ezért megkérdeztük az illetékeseket.
Bár már jócskán letelt a háromhónapos megfigyelési időszak, még mindig nem hozták nyilvánosságra, hogy a februárban megnyitott tíz ideiglenes magyar–román határátkelőhely közül melyek maradnak állandó jellegűek. Öt hónappal ezelőtt azt mondták az illetékesek, hogy a két legforgalmasabbat véglegesítik.
Az Országos Határrendészeti Felügyelőség július elején írásban feltett kérdéseinkre annyit közölt, hogy június végéig közel 31 ezren fordultak meg a tíz alkalmi határátkelőhelyen, a gépjárműforgalom pedid ez idő alatt meghaladta a 10 ezret. Az is írták, hogy a román és magyar kormányközi egyezmény alapján mindaddig mérik a forgalom intenzitását, amíg ezek a határátkelőhelyek üzemelni fognak. Hozzátették, szintén kormányközi, azon belül a két külügyminisztérium közti megállapodás dönti majd el, melyek fognak működni állandó jelleggel.
A határ két oldalán lévő szomszédos települések európai uniós támogatással építették meg, vagy építették újjá a határkeresztező utakat, hiszen ezek többségét a trianoni határok meghúzása előtt napi rendszerességgel használták az ott élők. Abban a reményben ruháztak be az utakba, hogy Románia is be fog lépni a belső határőrizet nélküli schengeni övezetbe. Ám a csatlakozás a 2012-es határidő után öt évvel is késik, ezeken az utakon tehát határőrizeti infrastruktúrát kellene kiépíteni, ami főleg a román államra róna terheket.
Beteljesült várakozás
Arad megyében négy ideiglenes határátkelő is működik. Kisvarjas és Dombegyház, Nagylak és Csanádpalota, Ottlaka és Elek, valamint a megye észak-nyugati csücskében Feketegyarmat és a Dénesmajor között. A határ két oldalán lévő települések lakói előszeretettel használják ezeket, hiszen jelentős távolságokat rövidítenek le, könnyebb a gazdasági, kulturális, de legfőképpen a rokoni és a magyar–magyar kapcsolattartás.
„Ha már európai uniós támogatással megépítettük az utat, azt szerintem használni kellene. A 21. századi Európában az utak azért vannak, hogy összekössenek bennünket, nem hogy sorompó álljon rajtuk” – mondta Papp Attila nagyiratosi polgármester, amikor arról érdeklődtünk, hogy az Iratosból, Nagy- és Kisvarjasból álló község lakosainak a hétvégéit mennyire könnyítette meg a szombatonként nyolc órán át nyitva tartó határ.
Az elöljáró szavai szerint elsősorban a rokoni kapcsolattartásban számít sokat az ideiglenes határátkelő. „Az első világháború után sok család kettészakadt, egy részük Dombegyházon maradt, a másik részük itt, a két Varjason és Nagyiratoson. Most sokkal könnyebben ráveszik magukat az emberek, hogy meglátogassák az ott maradt nagybácsit, nagynénit, mintha Tornya felé kéne kerülni, hiszen Kisvarjastól csak hat-hét kilométer a szomszédos település. De látom én szombatonként, hogy sok dombegyházi autó áll a falu központjában, tehát ők is szívesen jönnek. Olyan nagy dolog lenne állandóvá tenni ezt a határátkelőt? Úgy sem itt folyik az embercsempészet vagy a feketézés, ez tényleg csak a helyieket szolgálná” – fogalmazott Papp Attila.
A Kisvarjas- Dombegyház átkelő a legforgalmasabb
A román és a magyar kormány, illetve az Európai Unió közötti háromoldalú megállapodás több éves várakozást teljesített be. A Kisvarjas és a Békés megyei Dombegyház közötti utat 2013 decemberében avatták fel, de azóta idén februárig a sorompót csak a legritkább esetben emelték fel. A megnyitástól számított első három hónapban a tíz hétvégi határátkelőhely közül itt fordultak meg a legtöbben – erősítette meg nem hivatalos értesüléseinket Varga Lajos dombegyházi polgármester.
„A megfigyelési időszakot három hétről felemelték tizenkét hétre a román fél kérésére, és a külügyminisztériumtól tudom, hogy ez idő alatt 6600-an használták személyforgalomra – mondta. – Úgy, hogy csak az első két nyitva tartási napon volt népszerűsítve, hogy tudjanak róla az emberek, utána nem. Gondoljunk bele, heti nyolc órában tart nyitva, tehát 96 óra volt az első három hónapban, vagyis azt is mondhatnánk, hogy négy nap alatt ennyien mentek át a határok. Ragaszkodom hozzá, hogy a megállapodás alapján, ha a dombegyházi határátkelő a két legforgalmasabb egyike, akkor ezt állandósítsák. Ha a tizedikek vagyunk, elfogadom azt is, de legyen objektív a döntés”.
Csak egy ugrás…
Állítólag azzal lehet felbőszíteni a kisvarjasiakat, ha megkérdezik tőlük, melyik utcában laknak… Az Aradtól 19 kilométerre lévő település ugyanis csak egy utcából áll, párhuzamosan fekszik az országhatárral. Északi csücskében egy körforgalom található, onnan 900 méterre az államhatár, ahol a júliusi 36-38 Celsius-fokos kánikulában egyáltalán nem irigylésre méltó helyzetben dolgoztak a magyar és román határrendészek a múlt szombaton, a nyitva tartás huszadik hetében.
Árnyékot csak egy katonai sátor tartott, a számítógépek működtetéséhez szükséges áramot pedig aggregátorról biztosította a dombegyházi önkormányzat. A bemutatkozás, majd a jövetelem céljának elmagyarázása után telefonálgatás kezdődött mindkét oldalon, majd rövid időn belül – mialatt két-három autó kelt át a határon – tisztelettel közölték, hogy a magyar oldalon nem, de a román oldalon megengedik, hogy az átutazókkal interjút készítsek, amíg ők az útiokmányokat ellenőrzik. Csak az a kikötés, hogy ne fotózzak.
Elsőként Kisvarjas felől érkezett egy gépkocsi, a benne ülő hölgy rövid szabadkozás után bemutatkozott: Kiss Ildikó és a közeli Nagyvarjason lakik. „Mihelyst kinyitják a határt, én megyek, meglátogatom a volt szomszédaimat és a rokonaimat – magyarázta. – A magyarországi fürdőhelyekre is könnyebben eljutunk így, tehát nekünk nagyon jó volna, ha mindig nyitva lenne. Itt, a környéken sokan mezőgazdasággal foglalkoznak, és Magyarországon olyan növényvédő szerek, permetek kaphatók, amik nálunk nem, tehát ezért is hasznos volna…”
Még el sem tűnt a gépkocsi a szemem elől, már be is futott a határra egy másik Magyarország irányából. Arra voltam kíváncsi, milyen gyakran veszik igénybe ezt az utat, de a volánnál ülő ifjú hölgy a családfőre hárította a válaszadást. „Minden második héten jövünk – felelte a dombegyházi Kriszta Lajos. – Nekünk nagyon megfelel, közel van Arad, most is áruházba megyünk bevásárolni”.
„A dombegyházi embernek hiányzik Arad”
A határátkelőtől gépkocsival néhány perc csak a hat kilométerre lévő Dombegyház takaros központja. Egy italméréssel is foglalkozó kisboltban épp a mennyezeti ventilátort szerelték, amikor beléptem, de az egyik középkorú úr, Megyeri András készségesen válaszolt a kérdéseimre.
„Mi konkrétan nagyon várjuk, hogy végleg megnyíljon a határ! – jelentette ki. – Arad egy majdnem kétszázezres lakosú város, és ez a dombegyháziaknak egy kaput jelentene. Mezőgazdasági termelő vagyok, és gyakran aradiak veszik meg tőlünk a dorozsmai piacon a terményt. Ha ez a határ nyitva volna, itt helyben születne az üzlet, ami mindenki jó lenne. Nem beszélve arról, hogy akár mi is kimehetnénk az aradi piacokra… Nagyon sok aradi magyarnak Dombegyházon van már háza, innen járnak dolgozni Aradra. Csak Battonya felé, ami negyven kilométer, erre meg csak a fele volna”.
Egykoron Arad volt ennek a térségnek a gazdasági, szellemi és kulturális központja. Dombegyház is a vonzáskörzetébe tartozott, amit a következőképp írt le beszélgetőpartnerem: „Nekünk azt mondták a nagyapáink, hogy Arad sokat jelentett Dombegyháznak. Mert ha elvittek egy mázsa búzát az aradi vásárba, annak az árából ostorkivágásig fel tudtak öltözni. És ez ma nagyon hiányzik a dombegyházi embernek…”
Zerénd és Gyula között is felére csökkenne a távolság
A négy Arad megyei ideiglenes határátkelőhely közül a nagylaki tart nyitva vasárnap, a többi szombatonként üzemel. A leghosszabb a program Feketegyarmat és Dénesmajor között, ahol reggel tíz és este hét óra között lehet közlekedni. Ezt az utat 2012 novemberében adták át a Fekete-körös-menti településen, de azóta csak kivételes alkalmakkor használhatták.
„Ha ez állandóan nyitva lenne, ebben a térségben mintegy húszezer ember élvezhetné közvetlenül az előnyét – mondta Simándi Sándor nagyzeréndi polgármester (közigazgatásilag Zeréndhez tartozik Feketegyarmat). – Húsz-harminc éve sok zeréndi ember költözött Magyarországra, és itt laknak a környéken, Gyulán, Sarkadon, Dobozon. Nekik is megkönnyítené a hazalátogatást. Jelenleg a távolság Gyuláig, a gyulavarsándi határátkelőn át, körülbelül negyven kilométer, erre pedig csak tizennyolc”.
Simándi Sándor szerint a feketegyarmati határátkelőt két-háromezren használhatták eddig, de hivatalos adatot nem ismer. Azt viszont hozzátette, hogy tudomása szerint nem mindenütt sportszerű módon próbálták növelni a forgalmat. „Úgy hallottam, hogy az ottlakai polgármester megmondta a szociális segélyből élőknek, hogy amikor nyitva a határ Elek felé, menjenek át, oda–vissza többször is. Nos, mi ezt nem csináltunk…” – jegyezte meg.
A zeréndi elöljáró úgy értesült, hogy bármelyik kettőt is véglegesítik a tíz ideiglenes határátkelőhely közül a román–magyar határszakaszon, a hétvégi üzemmód a többin továbbra is megmarad.
Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro

Szilágyi Zsolt levele Klaus Iohannis elnöknek
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke az alább közölt nyílt levélben hívja fel Klaus Iohannis elnök figyelmét arra, hogy milyen szempontokat érdemes megfontolnia a székelyföldi látogatása során.
Tisztelt Elnök úr!
Néhány nap múlva sor kerül első székelyföldi látogatására. Engedje meg, hogy ez úton is gratuláljak elhatározásához, nem csak azért, mert Erdély e régiójában érte el a legjobb – megyei szintű – eredményeket a 2014-es elnökválasztás alkalmával, hanem azért is, mert e térségben – ahol a magyarok többségben élnek – évtizedes, mindmáig megoldatlan, problémákkal találkozhat. Épp ezek miatt a Székelyföld lakói úgy érzik – és ebbéli érzetük valóság is –, hogy Románia leginkább diszkriminált, mellőzött és perifériára kényszerített állampolgárai.
Meggyőződésem, hogy Önnek is – az erdélyiek többségéhez hasonlóan, politikai meggyőződéstől függetlenül – szándékában áll megreformálni a romániai hatalmi viszonyokat, oly módon, hogy az erdélyiek ne úgy gondoljanak többé Bukarestre, mint egy korrupt, cselekvőképtelen hatalomra, mely nem tudja megfelelő módon hasznosítani a rendelkezésére álló lehetőségeket és forrásokat. Szeretnénk, ha Bukarest egy modern fővárossá válna, mely nyitott a vidék problémáira, s amely példát mutat az egész ország számára. Sajnos mindez, jelen pillanatban, még nehezen képzelhető el.
Az Erdélyi Magyar Néppárt nem az egyetlen – de e tekintetben talán a legkövetkezetesebb – politikai alakulat, mely vallja: egy átfogó szerkezeti reform Románia javát szolgálná. Egy olyan reformra gondolunk, mely figyelembe venné az évszázadok során kialakult történelmi régiókat, melyek képesek saját maguk önkormányzására. A német föderációs modell irányadó lehet számunkra. A föderális Románia – a mostani központosított és korrupciótól terhelthez képest – sokkal hatékonyabb lehetne.
Sajnos mindmáig nem indult el egy őszinte és szervezett párbeszéd a fentebb említett témákról, mint ahogy nem alakult ki párbeszéd az őshonos nemzeti közösségek szerepét, helyzetét és jövőjét illetően sem. A nemzeti- és etnikai közösségek Románia államalkotó nemzeti közösségei, a törvénykezés, de legfőképp a mindennapi gyakorlat mégis másodrangú polgárokként kezeli őket.
Mi, romániai magyarok, hatalmas veszteségként tekintünk a romániai német közösség drámai megfogyatkozására, mely közösség az évszázadok során nem csak megőrizte értékeit és identitását, de fejlődőképesnek is bizonyult. Mint azt bizonyára tudja, az erdélyi szászok autonóm státuszukat – mely csaknem 650 éven keresztül érvényben volt, s mely lehetővé tette számukra a széleskörű önrendelkezést és önkormányzást – 1224-ben II. András magyar királytól kapták. E jogállásnak köszönhetően sajátos terület- és etnikai alapú jogokat biztosítottak számukra – vagyis területi autonómiát.
Amikor tehát Székelyföld vagy az erdélyi magyarság autonómiájáról beszélünk, akkor olyan modellekről van szó, melyek több száz éves hagyományra tekintenek vissza térségünkben. Ez esetben egy olyan nemzeti közösség jövőjéről beszélünk, melynek tagjai román állampolgárok, akik Romániában dolgoznak, itt adóznak, betartják az ország törvényeit és békében kívánnak élni román nemzetiségű szomszédjaikkal. Az autonómiáról folytatott párbeszédet – a 90-es évek óta többször is – kezdeményezték már romániai magyar politikai- és civil szervezetek, különös tekintettel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt, mely szervezetek politikai programjukat az autonómiaigény köré építették.
Tisztelt Elnök úr!
Az általunk fentebb felvázolt problémákat a modern Európában a párbeszéd, a közös megegyezés, a kompromisszumok és a politikai-adminisztratív megállapodások útján oldották meg, melyek modern intézményes megoldást eredményeztek minden esetben.
Finnországban, Svájcban, Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Spanyolországban, Olaszországban, Magyarországon, de még Szerbiában vagy Mecedóniában is léteznek működő területi- és kulturális autonómiaformák. E példák is bebizonyították: az autonómia stabilitást, jólétet, a különböző nemzeti közösségek, valamint a többség és kisebbség közti egyetértést eredményez.
Az európai integrációs intézmények, különösen az Európa Tanács, támogatják abbéli törekvéseinket, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb autonómiaformákat őshonos közösségünknek és történelmi régióinknak. Tudatában annak, hogy az 1918-ban Gyulafehérváron összegyűlt románság kötelezettséget vállalt arra vonatkozóan, hogy biztosítják az autonómiát és az önrendelkezéshez való jogot minden olyan nemzeti- és etnikai közösségnek, melyekkel együtt kívántak élni Erdélyben, különösen érthetetlen számunkra, hogy a román elit még napjainkban sem érzi magát morális-, politikai- és jogi értelemben adósnak ennek megvalósításáért.
Meggyőződésem, hogy e helyzet csak akkor orvosolható, ha mélyreható és nem felszínes párbeszédbe kezdünk. Ennek visszautasítása minden alkalommal feszültséget szít, mi azonban azt szeretnénk, ha Románia egy fejlődő és stabil ország lehetne, ahol mindannyian otthon érezhetjük magunkat.
Tisztelt Elnök úr!
Székelyföldi látogatása alkalmából tisztelettel kérem, hogy kezdeményezze e párbeszédet, s mint a legmagasabb közjogi méltóság, alkotmányos kötelezettségének megfelelően, legyen moderátora az autonómiáról folytatott román-magyar párbeszédnek!
Sok sikert kívánok jelentőségteljes munkájához!
Megkülönböztetett tisztelettel,
Szilágyi Zsolt,
az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke / itthon.ma/erdelyorszag

A színházi ember (Sylvester Lajos-emléknap)
A csernátoni községi könyvtárban a névadó Sylvester Lajosra (1934–2012) emlékeztek tegnap. Az író, drámaíró, újságíró, művelődésszervező, volt színházigazgató, a Háromszék főmunkatársa nevét 2013-ban vette fel a szülőfalu könyvtára Haszmann Pál muzeológus javaslatára.
A zsúfolásig telt központi teremben Ágoston János könyvtáros köszöntötte a közönséget, kiemelve, Sylvester Lajos annyi terhet vett vállára, amennyit három-négy ember nem bírt volna el, mindenütt ott volt. Váry O. Péter újságíró, író, Sylevester Lajos veje, hagyatékának gondozója felelevenítette, a névadás után igény mutatkozott arra, hogy évente emlékezzenek Sylvester Lajosra. 2014-ben a szobor- és emlékműállító, utána a historizáló Sylvester Lajosra emlékeztek, tavaly objektív okokból szüneteltek, idén a színházi ember került előtérbe. Éppen ezért – az előadások mellett – az épület alagsorában a témához illő kiállítást, állandó tárlatot rendeztek be. Váry O. Péter kurátor elmondta, annak első része a csernátoni népi színjátszást mutatja be, a második Sylvester Lajos színházigazgatói tevékenységét eleveníti fel. Fülöp Margit nyugalmazott tanítónő a csernátoni népszínjátszás korszakát elevenítette fel, hiszen Sylvester Lajos 1957–1958-ban ott tanított, és az iskola oktatóiból álló színjátszó csoport tagja volt. Bródy Sándor A tanítónő című darabjában szerepelt, mégpedig kiválóan, mondotta az előadó, hozzátéve, Sylvester párja későbbi felesége, Kacsó Teodóra volt. László Károly színművész, mindenki Puki bácsija a színházigazgató Sylvester Lajosra emlékezett. Ugyanis a szoborállító megyei kultúrbizottsági vezetőt, aki kényelmetlen volt az akkori rendszer számára, fölfelé buktatták, meglehet azért, hogy civilként a színházi világ kikészítse. De nem ez történt. Sylvester Lajos 1973 és 1985 között állt a színház élén, addig, amíg ténylegesen kihúzták a talajt a lába alól. László Károly személyes élményekről számolt be, verseket dalolt Sylvester Lajos emlékére. Mint fogalmazott, Sylvester rendetlenség helyett viselkedésbeni mértéktartást hozott, mellébeszélés helyett őszinte szót, hatalmas kultúrát, kitekintése volt a hazai és a világirodalomra, belelátott az ember lelkébe, megbecsülte azt az embert is, aki őt nem szerette, ez nagyon fontos, hangsúlyozta Puki bácsi, kiemelve, nem volt megalkuvó, de bölcs humorral és toleranciakészséggel a székely virtust úgy tudta fékezni, hogy minden közegben megtalálta a megfelelő hangot ahhoz, hogy célját elérje. Nemzetiségi színházi kollokviumot szervezett, ennek harmadik kiadását már nem engedték megtartani. Ő nyitotta meg a színház számára a kaput Európába – hangsúlyozta László Károly. Nagy B. Sándor dramaturg, a Háromszék munkatársa a sepsiszentgyörgyi színház történetét elevenítette fel, Sylvester Lajos igazgatóságának idejére fókuszálva. Kiemelte szervezőkészségét, társulatépítő szerepét, műsorpolitikáját, mely az identitásmegőrzésen alapult. A nemzetiségi színházi kollokviumok fontosságát ecsetelve ezeket a mai Reflex színházi fesztivál előképeként jellemezte. Nagy B. Sándor szólt a külföldi előadásokról, a veszprémi színházzal ápolt testvéri kapcsolatról. Kiemelte a színház által játszott Tamási-ciklust – talán ezért is nevezték el Tamási Áronról a színházat, tette hozzá. Szólt még Sylvester Lajos művészi alkotómunkájáról, a drámaírásról is.
Az előadások végeztével, a kiállítás megtekintése előtt megkoszorúzták a könyvtár utcai homlokzatán elhelyezett Sylvester Lajos-emléktáblát, Vargha Mihály alkotását.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jó hangulatban zárult a marosszéki tábor
A szokásos számban, de több külföldivel
Vasárnap zárta kapuit a tizenkilencedik alkalommal megrendezett marosszéki népzene- és néptánctábor Jobbágytelkén. Idén is számos tánc, ének, hangszer várt a tanulni vágyókra, még több kézműves-foglalkozás, népi mesterség a gyerekekre. Esténként pedig fergeteges táncházba és folkkocsmába vártak mindenkit.
Nyár közepén szinte megkétszereződik a népesség Jobbágytelkén, népzenét és néptáncot kedvelő hazaiak és külföldiek lepik el az utcákat, vernek sátortábort a Nyíri utcában, de a tánctábor idején szinte minden helyi családhoz is jönnek vendégek, hazatérnek a rokonok, érkeznek a barátok, akik az oktatáson kevésbé vesznek részt, de esténként szívesen betérnek a kultúrotthonba megnézni egy táncot, esetleg részt venni a táncházban, elbeszélgetni ismerősökkel, falubeliekkel a kocsmában. A máskor csendesebb települést egy héten át ének- és zeneszó, jókedv és fergeteges tánc uralja, a napi munkában megfáradt helyieknek pedig választaniuk kell: esténként vagy a kultúrotthonban nézik végig, élik meg a jó hangulatot, vagy otthon párnára hajtva fejüket hallgatják elalvásig a zene taktusát, a tácos lábak dobbantását, a felszabadult éneklés ihaj-csuhaját. A szervező marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány két jelszóval hirdeti a tábort: „Ha pihenni jöttél, rossz helyre érkeztél” és „A pihenésre vágyók tartózkodjanak a táborban való részvételtől”.
Tanulni, szórakozni, tanulni
Egy héten át nyílt alkalmuk tanulni az ide érkezőknek. A kultúrotthonban és az iskolában László Csaba, László Ildikó, László Zsolt, Fazakas János, Molnár Rozália nyárádselyei és marossárpataki táncokat oktattak, és újdonságként idén a jobbágytelki táncokat helyi fiatalok – Orbán Csaba, Orbán Kálmán, Simó Rita, Bereczki Hajnal, Orbán Rita, Dániel Kinga, Bereczki Szilárd, Mosoni Csongor – tanították a kezdőknek és a haladóknak. A hangszeres oktatás is bővült az idén, a hegedű, brácsa, bőgő mellé a cimbalom is felsorakozott: a kezdőket Sinkó András, a haladókat a már 80 esztendős Csiszár Aladár által vezetett magyarpéterlaki cigány zenészek okították. Népdalokat ezúttal is Kásler Magda tanított az érdeklődőknek. Esténként a napi „táncmenü” egy többlettel bővült, „ínyencségként” mezőkölpényi táncokat is oktattak egy-egy órán át nemcsak haladóknak, hanem idéntől kezdőknek is, ugyanennyi időt szántak arra is, hogy a tanult vagy tanulandó táncrendet egy-egy pár bemutassa minden este. Majd kezdődhetett a fergeteges táncház, ahol a moldvaitól a nyárádmentin át a székiig, kalotaszegiig egyaránt ropni lehetett hajnalig, a folkkocsmában pedig nemcsak a sör, hanem a zenészek ereje és hangszereik húrjai is fogyatkozni kezdett hajnalra.
A tábor nemcsak a felnőtteknek szól, hanem a velük érkező gyerekeket is lefoglalják, a táncoktatás mellett megismerkedhetnek a falu számos jellegzetességével: a tóskerti vagy templom-közi csűrökben számos kézműves-foglalkozást tart számukra Szakács István és Szakács Júlia: sarlót, cséphadarót készítettek, ostort fontak, a három kismalac meséje példájára szalma-, fa- és kőházikókat építettek, agyagoztak, üveget díszítettek fonallal, különböző eljárásokkal festegettek, majd ellátogattak a kalapos és kovácsmesterek műhelyeibe, és kenyérsütést is tanultak. Délután a felnőtteknek is járt egy kis pihenő, de az sem tétlenkedésre, hanem beülhettek egy-egy előadásra: Kádár Elemér Marosszék táncairól, Csíki Emőke indiai barangolásairól, Györfi Zalán a mikházi ferences kolostorról mesélt nekik. Csütörtök este az Öves együttes tartott színpadi koncertet, szombaton délután pedig az esztenára kirándultak a táborozók, volt vetélkedő, tábortűz, hazatérve a gálaműsort a marossárpataki táncosok biztosították számukra, majd vasárnap kora reggelig még egy utolsó fergeteges táncháznak és mulatozásnak örülhettek mindannyian.
Sokan visszatérnek
Egy ilyen nyári táborban nagyon sokat lehet tanulni, de nyilván nemcsak tanulni érkeznek a résztvevők, hanem a vidékkel is ismerkednek, sokan elviszik csemetéiket kirándulni, ezért például a gyerekoktatáson részt vevők száma sem állandó – mondta el Fazakas János (Fazi), aki néhány évnyi szünetet leszámítva állandó oktató a táborban –, s hogy változatos legyen, idén nem jobbágytelki táncokat tanított a környékbeli és a táborbeli gyerekeknek, hanem gyermekjátékokat és csíki táncokat. Czerán Csaba szervező pedig azt emelte ki, hogy az előző évektől eltérően a mostani táborban a résztvevők meglepően nagyon pontosan és rendszeresen megjelennek az oktatáson, és ugyanezt elvárják társaiktól és az oktatóktól is. Puskás Attila szervező szerint idén is kétszáz körüli volt a táborozók száma, ami egy picivel kevesebb az elmúlt évekhez képest, de ők sosem a létszámot szándékoztak duzzasztani, inkább kicsi és hangulatos, mintsem nagy és élménytelen táborokra törekednek. Idén a résztvevők kevesebb mint fele hazai; legtöbben Magyarországról érkeztek, de egytizede nyugati vagy még távolabbi, hiszen jöttek résztvevők Németországból, Franciaországból, Finnországból, az Amerikai Egyesült Államokból, de a távoli Ausztráliából, Új-Zélandról és Hongkongból is. Ugyanakkor a Vajdaságból érkezők száma is megnőtt, hiszen eddig csak „Csalókáék” jártak ide, ők az első marosszéki táborokban voltak kitűnő hangulatzenészek, amikor a szerbiai háború idején Erdélyben dolgoztak. A tábor értéke a kultúra és a tanulás mellett a hangulatban rejlik, ennek köszönhetően járnak vissza évente az emberek, és jönnek újabbak is. Olyan nincs, aki mind a 19 táborban részt vett volna, hiszen néhány év után mást is kipróbálnak, de azért egy idő után szinte mindenki visszatér ide – részletezte a szervező.
Messze földről érkeztek
A hét forgatagában számos érdekes emberrel lehet itt találkozni, idén a távolabbról érkezőket kérdeztük meg. A finn és magyar szülőktől származó Heiler István harmadszor érkezett Jobbágytelkére, ahol nagyon jól érzi magát, nagyon jó a hangulat, az oktatók és az, hogy nincs zsúfoltság. Finnországban van egy kis magyar néptáncközösség, 2015-ben kezdett járni oda, s mivel kedvet kapott a táncoláshoz, azóta ide is eljön tanulni, szórakozni – mesélte. A kaliforniai John Rand (a „Doki”) viszont már hatodszor érkezett a magát „árnyéknak” nevező Debbyvel („Dokiné”). Ez már a huszonötödik alkalom, hogy erdélyi tánctáborban járnak, a zenéért és táncért jönnek ide, bár az étel is nagyon jó. Hazájukban sok magyar van, így járt magyar táncházban, és kétszer is szerveztek egyhetes tánctáborokat, ahová erdélyi és magyarországi táncoktatókat hívtak. Hasonló a Hongkongból érkező kínai John Yau esete is: először amerikai magyarokat hívtak Hongkongba táncot oktatni, később a marosvásárhelyi Fazakas János („Fazi”) és a budapesti Farkas Zoltán („Batyu”) is járt náluk, így került kapcsolatba és nagyon megszerette az erdélyi néptáncokat. Évente két néptánctáborba jön el a már nyugdíjas kínai férfi, járt már Válaszúton, Kalotaszentkirályon, Széken és Vajdaszentiványon, Jobbágytelkére viszont először érkezett. Az idénre három tánctábort tervezett be, így nem sok idő marad kipihenni a hét fáradalmait, hiszen várják az alsósófalvi és a kalotaszentkirályi néptánctáborokba is.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezet
Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.
Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3]
Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.
Történeti számtan, 56 a 89-ben
Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.
A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben
Munkás, munkáslét, munkástanács.
Munkavilágok emlékező mozaikokban
Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?
Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7]
Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.
A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.
A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is.
[1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.
[2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).
[3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.
[4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.
[5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56
[6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal
[7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,http://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017
A.Gergely András / maszol.ro

Ilyen Pásztorjuk van?!
A pásztorok azért vannak, hogy a rájuk bízottakat pásztorolják. A bibliai „jó pásztor” ezt a példázatot adta, ezt a feladatot bízta a mindenkori közösségi és egyházi vezetőkre. Ez a küldetés a Bihar megyei RMDSZ újdonsült fennforgójára is érvényes kellene legyen, aki ráadásul nevében hordozza is ezt.
Pásztor Sándor tavaly lett a Bihar Megyei Tanács elnöke, a román szocialistákkal kötött politikai alku nyomán. S bár nem ő az RMDSZ első embere a megyében, funkciója – amit a bihari „keresztapaként” elhíresült Kiss Sándortól örökölt – afféle helyi kiskirállyá avanzsálta. Ráadásul évek óta Nagyvárad legmagyarabb városrészében, Biharpüspökiben, ahová szép házat építtetett magának, ő afféle kisisten: politikai, egyházi és civil vonalon egyaránt.
Noha Pásztor csupán egyike a Biharpüspöki Református Egyházközség presbitereinek, s így a szabályok szerint az ő szava is csak annyit ér, mint a többi presbiteré, az ő esete is azt igazolja, hogy vannak olyan pásztorok, akik bármit elművelhetnek a nyájjal, tetteiknek semmiféle következménye nincs.
A Biharpüspöki Református Egyházközségben a közelmúltban lelkészválasztás történt, minekutána az addig ott szolgált Szekeres Sándor nyugdíjba vonult. A zsinatpresbiteri alapon szerveződő református egyház törvényei szerint minden döntéshozatalban a legfőbb illetékes választott egyháztanács, a presbitérium úgy döntött, hogy meghívás útján akarja betölteni a kiköszönt lelkész helyét. Ilyenkor az a szokás, hogy a presbitérium kiszemel magának egy vagy akár több lelkészjelöltet, akikkel felveszik a kapcsolatot, meghallgatják őket, elbeszélgetnek velük. Ilyen úton figyelt fel a presbiterek egy része a nagyváradi születésű Megyasszai Attila resicabányai református lelkészre is, aki egyik esélyese lett a lelkészválasztásnak. A tiszteletes tizenvalahány évnyi áldozatos és eredményes szórványszolgálat után kerülhetett volna haza szülőhelyére.
Igen ám, de közbelépett a „jó” Pásztor, aki pártvonalon beavatkozott az egyházközség lelkészválasztásának az autonómiájába. Ahelyett, hogy az illetékes temesvári egyházmegye esperesétől kért volna hiteles jellemzést, tájékoztatást a pályázó lelkészről, a Krassó-Szörény megyei RMDSZ-elnöknél sietett „lekáderezni” Megyasszai tiszteletest. Kért és kapott is állítólagosan kompromittáló, lejárató „jellemzést” egy borítékban, s azt presbitertársai előtt meglebegtetve kezdett el ágálni a jelölt ellen. Amikor a többi presbiter kérte, hogy hadd lám, milyen információkat tartalmaz a Krassó-Szörény megyei RMDSZ-pecséttel ellátott borítékban található levél és CD, Pásztor Sándor megtagadta azok bemutatását. A presbitérium ekkor meghátrált a politikai tekintély és befolyás előtt. Ugyanakkor a megvádolt lelkésznek még esélye sem volt védekezni, mert az a lelkészválasztásra nézve úgymond nyílt beavatkozásnak minősült volna a részéről.
Mindezek után a Temesvári Egyházmegye esperese levelet írt és juttatott el a biharpüspöki presbitériumnak. Ez a levél Pásztor Sándorhoz is eljutott, az esperes kérte benne a Megyasszai Attilát „kompromittáló” dokumentumoknak az esperesi hivatalba való elküldését. Mind ez idáig ez nem történt meg.
Így járt hát el két megyei RMDSZ elnök-pásztor egy négygyermekes szórványlelkésszel, aki a dél-erdélyi megyei magyarság körében áldásos munkát végez immár tizenegy éve, s akinek legnagyobb bűne az volt – s ezt sokan tudják –, hogy gátat próbált vetni az egyre gyorsabb asszimilációnak, önfelszámolásnak, beolvadásnak.
Azt azért még el kell mondanunk, hogy Pásztor Sándor nem teljesen „érdektelenül” manipulálta presbitertársait, ugyanis neki és pártjának volt saját jelöltje a püspöki lelkészi állásra, mégpedig Kucharszki Zoltán hegyközszentimrei tiszteletes személyében. Ám a presbitériumban feltámadt az önérzet, s végül a békesség és kompromisszum kedvéért abban maradtak, hogy ha Megyasszai nem jöhet, akkor ne jöjjön Kucharszki sem. Maradjanak úgymond szolgálati helyeiken.
Végül egy látszólag „kívülállót” hívtak meg, Szigeti Ferenc magyarremetei lelkész személyében, aki nyilvánvalón készséggel hagyja oda a bihari szórványgyülekezetet a megyeszékhelyi állásért, ezért aligha vethet rá bárki követ. Az már csak pletykaszinten terjed az egyházmegyében, hogy őt nem más, mint maga Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ bihari ügyvezető elnöke „javasolta” a biharpüspökieknek. Aki római katolikus létére afféle szürke eminenciásként intézkedik a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben (is).
V. T. B. / itthon.ma