Temesvár Napja a jövő héten
Pongrácz P. Máriát a város díszpolgárává avatják
1999-ben a temesvári önkormányzat határozatot szavazott meg, amely augusztus 3-át lépteti elő Temesvár Napjává. Nyolcvan esztendővel korábban, 1919 augusztus 3-án vonultak be a román csapatok Temesvárra, ahol az átmeneti szerb uralom után bevezették a román közigazgatást. Augusztus 3-án, csütörtökön koszorúzásokkal, megemlékezésekkel, a helyi tanács ünnepi gyűlésével, kulturális és sportrendezvényekkel emlékeznek meg a temesvári román közigazgatás bevezetésének 98. évfordulójáról.
Augusztus 3-án 9 órakor koszorúzási ünnepség lesz Virgil Economu ezredes szobránál, majd 10 órakor a Dóm téren a Bánság Romániához való csatolásának 98. évfordulójáról emlékeznek meg. 13 órakor kerül sor a városi tanács ünnepi ülésére, amelynek keretében a város díszpolgárává avatják Pongrácz P. Mária írót, valamint dr. ing, Tiberiu Dimitrie Babeut és Constantin Lupaşcut. Este 8 órától Vanotek, Antonia, The Motans és Carla’s Dreams-koncert lesz az Opera téren. Éjfélkor tűzijátékkal ér véget az ünnepi program. Augusztus 4-én, pénteken a sportrendezvényeken lesz a hangsúly, majd este 8 órától kezdődik a Temesvári Blues Fesztivál, ahol Vali Răcilă, „Sir Blues”, a Bega Blues Band & meghívottjai és a The Gamblers lépnek színpadra. Augusztus 5-én, szombaton este 8 órától Phaser- és The Weekend Band-koncert, Lorenzo Cristian-bűvészmutatványok, majd befejezésül Loredana-koncert lesz az Opera előtt felállított szabadtéri színpadon.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

„2018 kapcsán mi érdekes helyzetben vagyunk”
Szerdán az RMDSZ országos ügyvezető elnöki minőségében hivatalos látogatást tett Váradon Porcsalmi Bálint. Szerkesztőségünkbe is ellátogatott, exkluzív interjújában a közelmúlt és az elkövetkező időszak történéseivel kapcsolatban fejtette ki a véleményét.
– Amióta az év elején megválasztották az RMDSZ országos ügyvezető elnökévé, ez-e az első hivatalos látogatása ebbéli minőségében Bihar megyében? Mi a célja?
– Ügyvezető elnöki minőségemben ez a mostani az első hivatalos látogatásom. Tájékoztató és tájékozódó jellegű látogatás ez, amúgy elég sok területi, illetve megyei szervezethez ellátogatok. A vizit több részből áll. Egyrészt a megyei szervezet vezetőjével találkozom. Tájékozódom arról, hogy éppen milyen projektek vagy politikai kérdések vannak napirenden, miben tudok mint ügyvezető elnök segíteni. Ugyanakkor van ennek egy szervezetépítési komponense is. A munkatársainkkal, a kollégákkal találkozom, próbálok első kézből értesülni arról, hogy milyen napi kihívásokkal küszködnek, illetve miben tudunk nekik segíteni abban, ami a szervezetfejlesztést és -építést illeti.
– A közelmúlt eseményeire visszagondolva, számomra legalábbis feltűnő volt az, hogy mintha az elmúlt évekhez képest az RMDSZ vezető politikusai hangsúlyozottabban lettek volna jelen Tusványoson. Vagy tévednék?
– Nem téved, alapvetően az eddiginél jóval hangsúlyozottabb volt az RMDSZ jelenléte. Tizenöt vagy tizenhat vezető RMDSZ-es politikus volt jelen Tusnádon. Ennek alapvetően két oka van. Az egyik – és szerintem ezen nincs mit titkolni –, hogy rendeződött az RMDSZ és a Fidesz viszonya, van egy partneri kapcsolat a magyar kormánnyal. A másik pedig, ami azt hiszem, hogy talán ennél is fontosabb, hogy van jó néhány olyan téma – gazdaság, oktatás, nemzetpolitikai kérdések, mint például a Minority SafePack –, amelyeknek kapcsán az RMDSZ álláspontja megkerülhetetlen és fontos. Ezért is voltunk ott, és mondtuk el a saját véleményünket.
– Ön Toró T. Tiborral, az Erdélyi Magyar Néppért ügyvezető elnökével vitázott, vagy folytatott párbeszédet, ha úgy jobban tetszik…
– Ami a Toró T. Tiborral lefolytatott vitát, párbeszédet, vagy beszélgetést illeti, én mindig azt mondtam, hogy nyitott vagyok bárkivel egy asztalhoz ülni hogyha vannak közös témák, vagy éppenséggel vitás pontok. Ez vezérelt akkor is, amikor elfogadtam a szervezőknek a meghívását erre a kerekasztalra. Így utólag értékelve, azt hiszem, hogy ez egy jó beszélgetés volt, jó néhány kérdés előjött, amelyekben nem értünk egyet, és volt néhány olyan kérdés is, melyekben egyetértünk. Én azt mondtam, hogy az egyeztetésen és párbeszéden túl arra kellene többet koncentrálnunk, hogy legyen folyamatos munkával való együttműködés. Akkor ott megkértem Toró T. Tibort, hogy az EMNP szálljon be például abba az aláírásgyűjtésbe, amit mi a múlt héten kezdtünk el.
– És lett ennek valami eredménye?
– Sajnos eddig még nem láttunk egyetlenegy olyan konkrét jelét se annak, hogy esetleg meghirdették volna ők is, de remélem, hogy ez meg fog történni. Jó dolognak értékelem tehát ezt a vitát, de hogy aztán ennek mi lesz a folytatása, vagy eredménye, majd kiderül.
– Milyen parlamenti őszre számít?
– Van ugye a parlamenti együttműködés, ami jelen pillanatban működik a PSD-ALDE kormánykoalícióval. Nyáron lesz egy közös frakcióülésünk, egy munkamegbeszélés, ahol értékeljünk, hogy azokból a kitűzött célokból, melyeket tavasszal, az év elején meghatároztunk, mit sikerült eddig megvalósítani, illetve ezekből mi az, amit meg lehet majd valósítani ősszel. Van jó néhány olyan kérdés, olyan projekt, amiről mi nem mondtunk le. Ezek most előtérbe kerültek a kormányválság alatt kialakult cirkusszal.
– Például?
– Például a 215-ös törvénynek a módosítása, ami az anyanyelvhasználatot illeti. De beszélhetünk a kisebbségi törvényről is, illetve van egy nagyon fontos hozadéka annak is, ami történt. Ez kimondottan a parlamenti ülésszak vége előtt volt, az oktatási törvénynek a módosítása, ami számunkra nagyon fontos új elemeket tartalmaz, és e héten kedden Klaus Iohannis államfő kihirdette ezt a törvényt. Tehát ma már törvény rendelkezik a differenciált képességfelmérő és érettségi vizsgákról. Az említett augusztusi megbeszélésen jelöljük ki az őszi prioritásokat, de még egyszer hangsúlyozom, a nagy projektjeinkről nem mondtunk le.
Centenárium
– Egyre inkább közelítünk 2018-hoz, a román egyesülés 100. évfordulójához. Az RMDSZ hogyan viszonyul ehhez a centenáriumhoz?
– 2018 kapcsán mi egy érdekes helyzetben vagyunk. Többször azt mondtuk, ez veszélyes lehet az egész magyar közösségre nézve abból a szempontból, hogy mivel Romániában nem látható az, hogy egy nagy, országos projekt töltené ki a centenárium megünneplésére vonatkozó kommunikációt, nagy valószínűséggel egy hazafias, de ami ennél félőbb, hogy egy nacionalista, magyarellenes retorika tölti majd be ezt az űrt. Mi viszont ezt az egészet egy lehetőségnek tekintjük. Alapvetően két dolgot tervezünk, és ez nem csak a parlamentre vonatkozik, hanem úgy általában véve. Az egyik az, hogy valamilyen formában megmutassuk azokat az értékeket, melyekkel az erdélyi magyarság az elmúlt száz évben hozzájárult Románia fejlődéséhez, a másik pedig az, hogy egyre többet beszélünk ma már arról, és tervezzünk is azt, hogy miként tudjuk a román közösséget megszólítani, hogyan tudjuk neki elmagyarázni azt, hogy kik vagyunk, és mit akarunk.
– És hogyan tudjuk?
– Lehet, hogy ennek az első lépése nem az kellene legyen, hogy az autonómiát kezdjük el magyarázni, hanem visszamegyünk egy kicsit a kályháig, és inkább alapdolgokat magyarázunk el a románoknak a magyarokról, hiszen lehet, hogy például sokan azt se tudják, hogy vannak magyar iskolák, vagy egyáltalán, mit is jelent magyarnak lenni Romániában. Tehát nem biztos, hogy nekünk azzal kellene most elkezdenünk elmagyarázni a saját dolgainkat, hogy a jogok kodifikációjával indítunk, hanem inkább visszatérve az alapokhoz, egy más típusú kampánnyal, egy más típusú kommunikációval kéne megszólítsuk a román közösséget.
– Önmagában, csupán az emlékezés, gondot jelentene?
– Tényleg nem a megemlékezéssel van a gond, hanem azzal, hogy nincs egy olyan konkrét témájuk, amire a megemlékezésüket építenék. Tegyük fel, nincs egy olyan sikersztori, amiről száz év elteltével meg tudnak emlékezni, marad tehát egy nagyon érzelmi kommunikáció. Éppen ezért ez az érzelmi kommunikáció óhatatlan, és már most látjuk ennek a jeleit, ami egy nagyon erős nacionalista, nemzetféltő, magyarellenes retorikát ölthet. Reméljük, hogy valamelyest meg tudjuk fékezni ezeket a kirohanásokat. Illúzióink azért nincsenek, tudatában vagyunk annak, hogy elég erősek lesznek. Mi fogjuk tenni a dolgunkat, és ehhez megpróbálunk román partnereket is keresni, mert azt hiszem, hogy vannak ilyenek. Nem sokan, de vannak olyan emberek, akik ezt a román–magyar kérdést egy más szemüvegen keresztül látják, normálisan érzékelik. Ugyanakkor Klaus Iohannist is arra kértük a székelyföldi látogatása kapcsán, hogy 2018 távlatában, mentén is próbálja ezeket a nagyon magyarellenes kirohanásokat valamiféleképpen tompítani, éljen a moderátori jogosítványaival. Neki ezt is elmondtuk ott. Másfelől ahhoz, hogy ezt a kérdés megfelelően tudjuk kezelni, illetve 2018-ban tovább tudjunk lépni, egy olyan stratégiai partnerséget kell kidolgoznunk és elfogadnunk a román állam és a magyar kisebbség között, melynek az alapja valahol az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban rejlik.
Aláírásgyűjtés
– Mindeközben úgy tűnik, hogy tágabb kitekintésben, az európai politikai helyzet nem éppen kedvezően alakul abból a szempontból, hogy ettől javulna a közérzetünk, vagy jobban éreznénk magunkat kisebbségi magyarként Romániában…
– Hát igen, én is azt hiszem, hogy az ismert problémák nem segítenek. 2018-ban azonban a mi itteni életünket elsősorban a centenárium fogja meghatározni. Még egyszer mondom: mi megpróbáljuk egy közérzet javító, pozitív kommunikációval temperálni a felénk irányuló negatív kommunikációt. Ami pedig az Európai Uniót illeti, van egy érdekes kezdeményezés, amit 2013-ban indítottunk el, de igazából idén áprilisban ért révbe. Ez a már általam említett uniós kisebbségvédelmi kezdeményezésünk, a Minority SafePack, ami szintén 2018-ban fog kicsúcsosodni. Az a véleményünk ugyanis, hogy az Európai Uniónak az őshonos nemzeti kisebbségek kérdéseit is rendeznie kell. Jelen pillanatban gyűjtjük az aláírásokat, ezúton is szeretném kihasználni az alkalmat, hogy a jogaink.eu honlapra hívjam fel a figyelmét a nagyváradi, illetve bihari magyar közösségnek, hiszen online már alá lehet írni. Az aláírásgyűjtést nagy valószínűséggel idén befejezzük. Egymillió aláírást kell összegyűjteni Európa-szerte. Jövő áprilisban lezárul ez az európai aláírásgyűjtés, és minden bizonnyal majd a nyár után, kora ősszel kezdődhet meg uniós szinten a politikai munka, a jogalkotás, ami a kisebbségek védelmét illeti.
– Az RMDSZ ugye 250 ezer aláírás megszerzését tűzte ki célul?
– Igen, 250 ezer aláírást akarunk összegyűjteni Erdélyben, aminek egy részét, mint ahogyan említettem, online úton. Azt tudni kell, hogy ez első internetes hivatalos aláírásgyűjtés, amit Romániában csinálnak. Más ilyen jellegű, vagy ekkora méretű kezdeményezés még nem volt. Ez egy új forma. Mindenkit arra bátorítok, hogy aki teheti, az online írja alá, mert egyszerűbb a kérdőív, mint a papír alapú. A papír alapú aláírásgyűjtésnek különben is csak majd szeptemberben fogunk neki, és egy kicsit bonyolultabb lesz, mint a szokásos aláírásgyűjtés.
– Jövőre egy számunkra másik fontos eseményre is sor kerül: a magyarországi országgyűlési választásokra.
– Látnunk kell a 2014-es választások, majd a referendum kapcsán, hogy körülbelül a kettős állampolgároknak a fele akar, vagy vesz részt a választásokon. Van egy nagyon fontos kérdés viszont, és én erről szoktam nagyon sokat beszélni, vagyis hogy létezik egy, nem nevezném akadályozó tényezőnek, hanem inkább adminisztratív kapunak, a választás és a választó állampolgár között. Ez a regisztráció. Mi, romániai magyarok ahhoz vagyunk szokva, hogy vasárnap szépen felöltözünk, vesszük a személyi igazolványunkat, a szavazókörben megkapjuk a pecsétet, és öt perc alatt szavazunk. Magyarország esetében azonban ez nem egy öt perces valami, hanem egy hosszabb, és eléggé összetett folyamat, procedúra. Egy bonyolult információkkal teli űrlapot kell kitölteni. A mi szerepünk, és a mi vállalásunk ebben, hogy segítünk azoknak, akik élni akarnak a szavazati jogukkal, tájékoztatjuk őket, segítünk nekik abban, hogyan kell regisztrálni. Szerintem ez a legfontosabb kérdés most, illetve valószínű, hogy januárban és februárban arról is kell beszélnünk majd, hogy hogyan szavazzanak helyesen. Lehet, hogy nem árulok el újdonságot, de 18–20 százaléka a határon túlról leadott szavazatoknak érvénytelen. Ez nem azt jelenti, hogy az emberek rosszul szavaznak, csak rosszul töltik ki a kísérőpapírokat, a kísérődokumentumokat vagy azt az űrlapot, és éppen emiatt a rendszer ezt sokszor automatikusan visszadobja. Mi azonban bízunk abban, hogy a saját rendszereinken, a saját csatornáinkon és a saját szervezeti erőforrásainkon keresztül el tudunk jutni nagyon sok olyan kettős állampolgárhoz, aki szavazni akar.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Ha Erdélybe jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat
Mit üzen Orbán tusványosi beszéde nekünk, kisebbségi magyaroknak?
Próbálom néhány pontban felvázolni a kritikai észrevételeimet Orbán Viktor tusványosi beszéde kapcsán, és szerényen az erdélyi magyarság figyelmébe ajánlani, mert azt hiszem nekünk, Magyarország határain kívül élő szabadságharcosoknak, lehet talán érdemi mondanivalónk annak a Magyarországnak a számára, amely a „hazafias nemzeti politika” mellett döntött. Orbán Viktor azt mondta, egy erős állam, egy erős nemzet „saját pénzén él”. Hogy Magyarország rá volt kötve egy IMF nevű „lélegeztetőgépre”, ami ugyan életben tartotta, de ezzel el is vette a lehetőséget az országtól, hogy önmaga lehessen, szabadon éljen. Azt mondta, hogy Magyarországnak sikerült felélednie, s szépen megköszönte az IMF-nek, hogy itt volt, és hazaküldék. Ha ez valóban így történt, az nagyszerű. Azt viszont nem mondta, hogy Magyarország, miután az IMF hazament, a nemzetközi piacokról vett fel hiteleket. Ám nekem, erdélyi magyarnak, az jutott eszembe, hogy az erdélyi magyar kultúra egy Magyarország nevű lélegeztetőgépre lett kapcsolva, anyagilag, kulturálisan, szociálisan. S ezzel az a baj, hogy így Magyarország éppen minket tart távol a saját lehetőségeink megvalósításától, hiszen igaz, hogy a lélegeztetőgép segít a túlélésben, de lehet, hogy ez nem éppen az az élet, amelyet az erdélyi magyarság élni szeretne. Mi is mondhatnánk, hogy megköszönjük Magyarországnak, hogy segített de értse meg, hogy el kell búcsúznunk tőle, s szépen hazaküldenünk, de nekünk nincs más behívni való barátunk. Pedig elvileg nekünk sem kellene a lélegeztetőgép, de aki nem kap levegőt, annak muszáj. Orbán Viktor azt is mondta, hogy egy erős államnak, erős nemzetnek szüksége van egy erős kulturális identitásra. Hiszen anélkül elveszti magát, felmorzsolódik. S azt is mondta, hogy erős nemzeti-kulturális identitás, „nincs stabil etnikai összetétel nélkül”.
Érteni vélem, hogy ez Magyarországon talán egy elképzelhető kívánalom, hiszen ott egy többségi, nemzeti egységes kultúra van. De nekünk, erdélyi magyaroknak, ez a gondolat egy kegyetlen arculcsapással ér fel, mert ezt a gondolatot Romániában Ceaușescu ápolta nagy gonddal – s ápolják ma is éppen elegen – ellenünk. Mert ha egy ország nem lehet erős, ha nincs egy stabil homogén etnikuma, akkor Romániából nézve, nekünk végünk kell legyen: „mert egy erős ország ilyet sohasem engedhet meg magának”. És Románia is erős, hazafias nemzetállam kíván lenni. De mi, székelyek, romániai magyarok, éppen a román állam stabil etnikai összetételét gyengítjük, árnyaljuk. Ezért mi mindig akadályai leszünk az olyan elgondolásoknak, amit a magyar miniszterelnök hirdet. És kötelességünk felemelni a szavunk az ilyen gondolatok ellen, ha a hazánkban megjelenik: attól függetlenül, hogy ez románul, Bukarestből vagy magyarul, Budapestről hangoztatik.
Ezzel kapcsolatban hadd mutassak rá arra is, hogy lehetséges – sőt: van! – erős kulturális identitás vegyes, kevert etnikai összetétellel: Erdély. Már ha az ember nem tesz úgy, mint Románia néha, s le nem tagadja, hogy Erdélyben több nemzet, több etnikum, több kultúra él egyszerre, együtt, párhuzamosan, s ez képes az identitásunkat éppenséggel építeni, erősíteni. A kisebbségi identitás mindig roppant erős kulturális identitás, de sosem lehet etnikai, mert az mindig a saját létünk fenyegeti.
Mikor Orbán ilyeneket mond, nem veszi figyelembe, hogy mindenféle „erős hazafias nemzetállam” nem csak Magyarországon szimpatikus gondolat: hanem Románia számára is. És amikor valaki ezt hirdeti Romániában, akkor ezzel az eszmével a mi létünket teszi kockára. Hiszen maga Orbán mondta, hogy jelenleg Európában a vezérkérdés az, hogy „az európaiaké marad-e Európa?”, amely számára azt jelenti, hogy „a magyaroké marad-e Magyarország?”… s mi muszáj tovább gondolkozzunk, s kérdezzünk: ez román szempontból azt jelenti, hogy a „románoké marad Románia? vagy az Erdélyieké marad Erdély? És itt lapul a magyar miniszterelnök által hirdetett eszme mély problémája. Kisebbségiként nem kívánhatom, hogy a románoké legyen Románia. Legyen egységes állam, legyen erős állam, de ne etnikai alapokon.
Orbán azt mondja, hogy egy idegen kultúra sikeres integrációját sem ismerjük, és hozzátette azt is: „Egymással ellentétes célokat képviselő emberek, ha egy rendszerbe, országba kerülnek, abból nem integráció lesz, hanem káosz.” „Egymással ellentétes eszmék és értékek egyszerre, egy időben nem érvényesíthetőek, ugyanis kizárják egymást”. A „hazafias kormányzat” kultúrája, értéke, eszméje ellentétes a kisebbségi kultúrával, annak értékeivel, annak eszméjével. S még valami többel, sokkal fontosabbal, mint a politika: a létével. Orbán eszméje a mi létünkkel ellenkezik.
Ehhez még hozzátartozik egy apróság: mivel a mi kultúránk, eszméink, értékeink a kisebbségi létünkből fakadnak, ezért kénytelenek erősebbnek lenni, mint a politikai eszmék. Erdélyben nem a politikumból fakad az identitásunk: a létünkből. Ezért erősebbek az erdélyi magyar és székely közösségek, ezért a mi identitásunk sokkal erősebb, mint bármilyen „nemzeti” identitás. De ha akarnánk sem tudnánk erről lemondani, s az erős etnikailag egységes nemzetállamiságot képviselni.
Persze, tudom, hogy a miniszterelnök nem rólunk beszélt, nem mi vagyunk számára a fenyegető idegen kultúra. De erdélyi magyarként mégis ezt kell kihalljuk a beszédéből, mert ha a beszéde románul, egy román politikustól hangzik el, akkor rögtön ezt fogja jelenteni.
Ebből egy olyan következtetés adódik, amelyet Orbán is megfogalmazott: „Sohasem lehetünk szolidárisak olyan eszmékkel, olyan emberekkel és népcsoportokkal, amelyek éppen azt a célt tűzik ki, hogy megváltoztassák azt az európai – kisebbségi, teszem hozzá - kultúrát amelyik a lényegét, értelmét és célját adja”. „Nem szabad szolidárisnak lenni, mert ennek a vége az önfeladás.” Ha az erős etnikai alapú társadalom képét hirdeti –, mi nem lehetünk szolidárisak Orbánnal.
Minket, erdélyi magyarokat, székelyeket, nem tud, nem képes egy erős anyaország megvédeni. Az nem igaz, hogy a mi sorsunk Magyarország kezében van. Hiszen volt idő – és nem is olyan nagyon rég – amikor Magyarországon tabutéma volt a határon túli magyarság: mi akkor is megvoltunk. Mi az erős anyaország nélkül is meg tudjuk szervezni önmagunk, erre egyszerű bizonyíték: maga a létünk.
Orbán ma Brüsszelben egy bürokrata hatalmi gépezetet lát, amelyik beleszól a nemzetállamok belső ügyeibe. Mi ettől nem félünk – mi ebben reménykedünk! Hiszen ha Románia önként nem ismeri el létünket és jogainkat, akkor csak egy erős brüsszeli bürokrácia biztosítja a jogaink-érdekeink figyelembe vételét.
Ha a "Soros-birodalom" az erős nemzetállamok helyett a nyílt társadalmak mellett teszi le a voksát, akkor számunkra – mert kisebbség vagyunk egy nemzetállamban – a nyílt társadalom a kívánatos, ahol önmagunk lehetünk, ahol úgy lehetünk állampolgárok, hogy nem firtatják az etnikai hovatartozásunk. Ahol nem jelent semmiféle negatívumot, ha nem a többség nyelvét beszéljük, nem a többség vallását hisszük, és nem a többség gondolatait gondoljuk. „Tisztán kell látnunk, nem szabad túlbonyolítani, nem szabad világ-összeesküvés összefüggésébe helyezni azt a küzdelmet, amely előttünk áll, hanem a lehető legracionálisabban kell leírnunk és viszonyulnunk hozzá.” - mondja a miniszterelnök.
A Trianon óta elszenvedett tragédiák forrása az „erős hazafias nemzetállam” volt. És Trianon óta nem állt fent nagyobb veszély, hogy ismét felbukkanjanak az „erős hazafias nemzetállamok” és tetézzék a tragédiákat.
Orbán azt mondta, hogy a „külső erők” lesznek az igazi ellenfelek. Azaz Brüsszel és Soros, és az általuk működtetett média. Eszközeik a pénzügyi zsarolás, a politikai fenyegetés, a médiakampány, a rágalomhadjárat. És persze a provokációk.
Ezzel az a gond, hogy mi, erdélyi magyarok és székelyek, már régóta ebben élünk. A román „hazafias nemzetpolitika” ezt a fajta retorikát nagyon régóta használja a kisebbségek ellen. Ezért elég nagy tapasztalatra tettünk szert benne, és számunkra jobban átlátható, mint egy magyarországi magyar számára. Csakhogy ezeket az eszközöket mi vagyunk kénytelenek "használni", nem a románok. A fegyvertárunkba szükségképpen benne kell legyen, hogy figyeljük a román politikum mozdulatait, és ha ellenünk tesz egy lépést, akkor hisztizünk, rágalmazunk, provokálunk – legalábbis ők ennek szokták nevezni a tüntetéseinket.
Amikor megünnepeljük március 15-ét, az provokáció. Amikor részt veszünk a székelyek nagy menetelésén, az provokáció. Amikor tiltakozunk a román szélsőjobb magyarellenes nyilatkozatai, tettei ellen, akkor az médiahiszti, feltűnési viszketegség.
Amikor a médiában saját érdekeinket megjelenítjük, akkor az „idegen befolyás a nemzeti politikában”. Ha saját értékeink mellett emelünk szót, akkor „idegen ügynökök” vagyunk.
Mi, erdélyi magyarok és székelyek nagyon rég provokáljuk a román nemzetállamot. És nem jó kedvből, és nem azért, mert ezért fizet Soros vagy bárki: hanem mert nem tehetünk mást, csak kiállni magunkért. A romániai magyarság tudja – vagy tudnia kell – hogy senki sem áll mellette: így minden eszközt meg kell ragadnia azért, hogy idejében észrevegye a rá leselkedő veszélyeket, és megvédhesse magát. Nekünk muszáj hinni az emberi jogokban, mert csak azok alapján kérhetjük, hogy tartsák tiszteletben a kisebbségi jogainkat. Errefelé nem valamiféle hablaty az emberi jogok diskurzusa. Mi civilekként, külföldi forrásokat is felhasználva érjük el jogaink érvényesítését, például Kolozsváron a magyar nyelvű Kolozsvár-táblák kitételét.
Tisztelt Orbán Viktor és magyarok: amikor az „erős hazafias nemzetállam” mellett álltok, akkor a magyar kisebbség léte ellen foglaltok állást.
Amikor a civileket idegen ügynököknek nézitek, akkor a mi évtizedes érdekérvényesítői munkánkat is megbélyegzitek.
Amikor azt hirdetitek, hogy a politikai korrektség lejárt, akkor megengeditek, hogy az erdélyi magyarokat nyugodtan lehessen rágalmazni, „bozgorozni”.
Amikor az emberi jogokat hülyeségnek nézitek, akkor elveszitek a mi eszközünket is, hogy saját jogainkat érvényesíthessük.
Amikor a tüntetést, a saját vélemény melletti kiállást „fizetett provokációnak”, „drogos fiatalok ámokfutásának” nézitek, akkor az erdélyi magyar kiállás eszközeit hiteltelenítitek el.
Amikor a terroristák ellen akarjátok felvenni a harcot, akkor jusson eszetekbe, hogy Romániában a magyarok a "terroristák".
Amikor ezt a szöveget elintézitek annyival, hogy egy Soros-bérenc pénzért megírta a tutit – akkor egy erdélyi magyar kisebbségi megszólalási lehetőségét veszitek el.
Amikor azt hiszitek, hogy ez pártoskodás, hogy ez politika: akkor elfelejtitek, hogy a kisebbség létével (is) szórakoztok.
Abban hittünk, hogy Magyarország a jövőnk, most azt érezzük, hogy talán mi vagyunk Magyarország jövője – egy békésebb, toleránsabb, nyitottabb, szolidárisabb Magyarország számára, aki talán végre tudatosítja, hogy Erdély, és a kisebbségi lét nem játék. Hanem egy biztos pont. Biztosabb, maradandóbb, mint a mindenkori politika.
Horváth-Kovács Szilárd / Transindex.ro

Nemzetegyesítés az irodalomban
Ötödik találkozóját tartják ezen a héten a Rákóczi Szövetség és a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének közös szervezésében a külhoni és a magyarországi irodalomtanárok. A helyszín ugyanaz, mint az elmúlt heti történelemtanár-találkozón: a Várpalotától néhány kilométerre fekvő gyönyörű Királyszállás.
Az ilyen és ehhez hasonló egyhetes együttléteken a szakmai eszmecserén, feltöltődésen van a hangsúly, de a tanári hivatást gyakorlók számára a legkevésbé sem közömbös, hogy szakmai tevékenységüket milyen társadalmi, politikai klímában folytatják. Ezért is gondoskodik a Rákóczi Szövetség mindig arról , hogy politikus, gazdasági vezető is legyen az előadók között.
Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, amikor csak feladatai engedik, eljön a Rákóczi Szövetség szakmai táboraiba, hiszen alelnöke is a Szövetségnek. Mint elmondta: közvetlenül tapasztalhatta, hogy a megalakulásakor még csupán a Felvidékre fókuszáló szervezet hogyan tudta fokozatosan kiterjeszteni tevékenységét az egész Kárpát-medencére, szerencsésen összefogva, egyeztetve a külhoni és a hazai irányt.
Rátérve a külpolitikára, vázolta a Közép-európai helyzetet, azt az intenzív külpolitikai szakaszt a külkapcsolatokban, amely a térséget az utóbbi időben jellemzi. Foglalkozott Trump amerikai elnök és a visegrádi négyek találkozójával, Netanjahu izraeli miniszterelnök látogatásával, a régió nemzetközi felértékelődésével, visszatért Orbán Viktor miniszterelnök Tusnádfürdőn mondott beszédére, és szólt a migrációról, amely a népesség- és kultúracsere veszélyét jelentheti Európának.
„A mi Európa iránti elkötelezettségünk nem kíván magyarázatot, szétszakítva, több országban élünk, ezért számunkra a nemzetállami szuverenitás abszolutizálása nem jelent jövőképet. A külhoni magyarsággal való kapcsolat két pillére, a nemzetegyesítés és autonómia vonatkozásában az utóbbi időben a gazdasági programokon volt a hangsúly. Uniós forrásból sikerült elindítani a határ-összeköttetési pontok fejlesztését, csak Szlovákiával 26 ilyen van folyamatban, határátkelőhelyek, Miskolc-Kassa autópálya, komáromi híd, Ipoly-hidak. A többi irányban is az összeköttetés fejlesztésén van a hangsúly, kiegészülve regionális gazdasági fejlesztéssel, Délvidéken és Kárpátalján kis- és közepes gazdaságoknak, családi vállalkozásoknak nyújtott segítséggel, hogy versenyképessé válhassanak. Az ezekhez kapcsolódó, részben már el is indult hitelprogrammal együtt mintegy tízszeresére növekedett az anyaország által nyújtott források értéke. Mindez nem jelenti azt, hogy az oktatás, a kultúra és a hagyományos nemzetpolitikai területek ne élveznének továbbra is kitüntetett figyelmet. Például az óvoda- és bölcsőde-program, amelynek keretében 17 milliárd forint megy a határon túlra. Ez kiegészülve a Rákóczi Szövetség hagyományos beiratkozási és egyéb támogatási programjával, érzékelhető, hogy a magyar identitás megőrzésének célját segítik elő, mégpedig minél korábbi életszakaszban, már a bölcsődénél és az óvodánál. Mert ha egy gyerek az általános iskolát többségi nyelven végzi el, akkor már nehéz megakadályozni, hogy végigmenjen az asszimiláció útján.”
A szakmai program Takaró Mihály irodalomtörténész, a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesülete elnökének Arany Jánosról szóló nagyhatású és gondolatébresztő előadásával kezdődött. Végigkísérve a 200 éve született költő pályáját, szinte minden állomásánál olyan adatokra, összefüggésekre, a művek olyan mélyrétegeire világított rá, amelyek jó része az irodalomtanárok számára sem volt ismert. Például az, hogy a költő 6-7 éves gyerekként már 35-40 zsoltárt tudott, s mikor társai a betűvetést tanulták, ő már elolvasta a Károli Bibliát. Mikor nagyszalontai jegyző volt, geometriát és jogot tanult, hogy tudjon segíteni a parasztoknak ügyes-bajos dolgaikban illetve peres ügyeikben. Takaró Mihály példákkal illusztrálta, hogy Arany balladáiban a költő egész életbölcsessége összpontosul, és mindegyik középpontjában a legfőbb morális kérdés: a bűn és bűnhődés kérdése összpontosul. Vagy: a Toldi trilógiában nem a történet a lényeg, hanem a nemzeti sorskérdések, a régi és új nemzetfogalmak tisztázása. A nép nemzetté válásának jelképe a Toldi, mint ahogyan a Toldi estéje a nemzeti hagyomány és korszerűsítés, magyarság és európaiság dilemmájával a legmaibb mű az irodalomtörténész szerint, aki ezzel kapcsolatban Babitsot idézte: a magyarságot nem politikai nézetek, hanem műveltsége köti Európához.
A nagy tapssal kísért előadás után arról a szó szoros értelmében súlyos könyvről kérdeztük Takaró Mihályt, amelyet ő szerkesztett. A kötet példányai még fóliaborításban sorakoztak a fal mellett, ahogyan a felvidéki Méry Ratio Kiadó szállította. Címe: Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig.
„Öt éve azt a célt tűzte ki vezetésemmel a KMKE, hogy létrehoz egy olyan új irodalomtörténetet, amely arra az elvre épül, hogy a magyarság hazája a Kárpát-medence. Ugyanis Trianonban nemcsak a nemzettesteket szakították le Magyarországról, hanem megszűnt az a kommunikációs lehetőség, amely ezeket a nemzettesteket kulturálisan összeköthette volna. 1920 után például egy délvidéki iskolában nem taníthattak többé Erdélyben, Kárpátalján vagy a Felvidéken született műveket. A Kis-Magyarország vagy anyaország irodalmát megismerhették, bár e tekintetben sem volt mindegy, hogy az iskola szerb, román vagy csehszlovák uralom alá került, vagy később szovjet uralom alá, gondolok Kárpátalja hányatott sorsára.
A határon túli magyarság mindenütt saját választ adott a maga kisebbségi létére. Erről szól az 1920 utáni kárpátaljai, délvidéki, felvidéki, erdélyi irodalom. Ez a kötet tesz először kísérletet arra, hogy amit hetven éve meg kellett volna írnunk, azt most öt év munkájával helyrehozzuk. Így született meg ez a több mint 800 oldalas könyv, amelynek utolsó 300 oldala szöveggyűjtemény. Magyar tankönyvekben sosem szereplő felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi írók életművét lehet megismerni, olyanokét, akiket Magyarországon sem olvasnak vagy tanítanak. Ha azt mondom, hogy Kovács Vilmos, nem biztos, hogy tudja valaki, hogy Kárpátalja egyik legnagyobb alakjáról van szó. Vagyis a mi célunk az, hogy megteremtsünk egy közös Kárpát-medencei műveltségi sztenderdet. Amit a politika és a hatalom nem tud megtenni, azt a kultúra megteheti. Ez a könyv az irodalomban valósítja meg ezt az egységet, s mivel a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének kétszáznál több tagja van, vélhetően szeptembertől nagyjából négyszáz határon túli magyar osztályban kezdik tanítani azokat az írókat, költőket, akiket még soha nem tanítottak.”
Nyilván a magyar pedagógusoknak meg kell harcolniuk azért, hogy a többségi állam tanterveiben helyet, vagyis óraszámot kapjon a Kárpát-medencei magyar irodalom.
Nem volt, nem is lehetett célunk egy olyan irodalomtörténet és hozzá tanterv megalkotása, ami egyetemes, hiszen Ukrajnában 11 osztályos az iskola, míg a többi országban 12. Nemzeti alaptanterv mindenhol van, az nem írható felül egy magyarországi kezdeményezéssel. De van az a sáv, amelyet kitölthetne ez a könyv. Minden országban megvan ugyanis a kisebbségi irodalom tanításának a lehetősége. Továbbá vannak úgynevezett szabad sávok. Három éven át kutattuk, hogy egyes országokban milyen mozgásteret adnak a tantervek úgy, hogy törvényt ne sértsen egyetlen tanár sem, ugyanakkor mégis taníthasson Kárpát-medencei magyar irodalmat. Megtaláltuk ezeket a sávokat és lehetőségeket, és erre készítjük fel már ötödik éve a tanárainkat. Ez a hét is arról szól, hogy a könyv egy-egy szerzője kiválaszt egy-egy írót, költőt és bemutatót tart tanártársainak abból, hogy ő hogyan tanítaná. Nyilvánvalóan a 21.században vagyunk, a mai modern oktatási eszközöket is bevetve folynak a bemutatók ennek a könyvnek az alapján.
Egyik alapelvem, hogy mindent tanítok, amit hasznosnak tartok, de semmit, amiről úgy gondolom, tapasztalom, hogy rombolja a lelket, a szívet.
Cservenka Judit / Felvidék.ma

Új őstörténeti folyóirat: Kelet Kapuja
Kelet Kapuja címmel új őstörténeti folyóirat jelent meg a baróti Tortoma Kiadó és a szórvánnyal való kapcsolattartást felvállaló Kún Kocsárd Egyesület kiadásában. A folyóirat főszerkesztője dr. Obrusánszky Borbála történész, mongolista, Kelet-kutató, a szerkesztőbizottság tagjai: dr. Czeglédi Katalin nyelvész, szlavista, Kelet-kutató, Benkő Mihály történész, dr. Darkó Jenő történész, Harangozó Imre néprajzos, Sántha Attila irodalmár. A Kelet Kapuja felelős kiadója Demeter László történész, muzeológus, a Tortoma Kiadó vezetője, a Kún Kocsárd Egyesület elnöke. A folyóirat évente négy alkalommal jelenik meg., az első számon 2017. július-szeptember keltezés olvasható. Jövő szerdától kapható a Háromszék kiadója, a H-Press lapterjesztő standjain.
A lap beköszöntőjében írják, hogy közel két éve készülnek egy olyan tudományos folyóirat indítására, amely a magyarság eredetkérdésével foglalkozik magyar és külföldi szakértők tanulmányai segítségével. Igyekeznek bemutatni saját és rokonnépeinek nyelvi, szellemi és tárgyi örökségét a kezdetektől napjainkig. Mindehhez figyelembe kívánják venni a különböző tudományágak magyar és nemzetközi kutatásainak eredményeit, köztük a történeti, régészeti, nyelvészeti, néprajzi, embertani, népzenei, genetikai tudományok képviselőinek munkáit. A folyóiratban nemcsak a tudóstársadalom szűk köréhez kívánnak szólni, hanem az érdeklődő közönséghez is. A tudományos írások, tanulmányok mellett beszámolnak jelentős tanulmányutakról, a tudomány magyar és nemzetközi híreiről. A tudományos cikkek összefoglalóját angolul is közlik.
A témakör hatalmas és szerteágazó, ezért olyan címet kívántak adni a folyóiratnak, amely mindezt magába foglalja. Az ötletek közül a Kelet Kapuja név mellett döntött a szerkesztőbizottság. A cím mindkét szava magyar, a messze ősi múltban gyökerezik, a ma élő rokon nyelvekben is használatos.
Az első szám tartalmából: Aradi Éva: A baktriai királyi szkíták; Csutak Bodroghy Attila: A magyar–székely hunhagyomány kérdésköre; Obrusánszky Borbála: A hun főhatalom kérdése; Czeglédi Katalin: A Turán név a földrajzi nevek tükrében; Sántha Attila: A székely nyelvjárások „déli-nyugati szláv jövevényszavainak” kérdéséhez; Dimádzsav Erdenebátor: A hunok anyagi kultúrája Mongóliában; Guldana Sarbassova: A ló mint a kazakok kulturális öröksége; Harangozó Imre: Vadászok útján, égi csapáson; Obrusánszky Borbála: A Kaukázus ismeretlen keresztényei. A Hírek rovat címei: A kovásznai Kőrösi Csoma Napokról; Együttélő rómaiak és hunok; Mongol lókultúra bronzkori eredete; A szanszkrit nyelv őshazája Szíria?; Honnan jöttek a szkíták?
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szurkos András: Budapesti Székely Kör
Jövő évben ünnepli születésének 30. évfordulóját, nem évfordulós jókívánságokra emelem hát poharam. Megvan, végzi a dolgát, tudtam meg a Ferencz Vilmos elnökkel folytatott beszélgetésből. 1996-ban a kör akkori elnöke, Domokos Jenő őt kérte fel a titkári teendők végzésére. Nem véletlen, ismerte az apját, a gyergyóremetei Ferencz Vilmost, aki kapcsolatban állt a Székely Körrel is.
(Ifjabb F. V. mesélt apja kalandos életéről, elmondta, „részese volt a Szent Korona Nyugatra menekítésének, hazafelé Bécsben elfogták, a focșani-i gyűjtőtáborba került, az Észak-Erdélyben összefogdosott katonák között nagy esélye lett, hogy Szibériában kössön ki. Részben a szerencsének, de inkább annak köszönhette szabadulását, hogy korábbi katona alattvalói, románok, csángók, kiálltak mellette” – emlékezett Vilmos.)
„25 év megfizetett a kör neves alapítóinak és vezetőinek, az örök világosság fényeskedik nekik. 2000-et írtunk, amikor Domokos Jenő elnök érezte, neki nincs sok hátra, megsúgta, átadná nekem a stafétabotot. A legrosszabbkor. Pingponglabda-gyorsasággal hárítottam, kitelepedésemtől számítva napra tíz évre megérkezett a családom, unokástól. Lakásügyben a sok kínlódás gyümölcse beérett, a fejünk felett lógott, ki kellett várni a pottyanást, félre nézni sem lehetett. Sajnáltam, hogy csalódást okoztam a nagyszerű embernek, akit a legfelsőbb bíróság bírájaként is tisztelet övezett. Halála után elszakadtam a körtől, azt sem tudtam, ki az elnök, hallottam, hogy »papíron« így, valójában úgy… az Isten sem papíron teremtette a világot. Fiatal, lelkes ember vette át később az irányítást, de váratlanul beállt a végképp távozó öregek sorába. Akkor szakadt minden a nyakamba, azóta folytatjuk, ahogy szoktuk ” – mondja most Ferencz Vilmos elnök, akit mindenki ismer, s aki mindenkit ismer. Rólam téves információi voltak, úgy értesült, hazatelepedtem.
Nem, itt vagyunk a Várban található Litea könyvesboltban, itt futottunk össze, ahol annyi emlékezetes könyvbemutató és híres emberekkel való találkozó zajlott le a Székely Kör szervezésében, a tulajdonosnő, Anna Mária jóvoltából. Kivonulunk a közeli járdára helyezett vendéglői asztalokhoz, ott szabad cigarettázni. A Mátyás-templom tornya néz le ránk és a két korsó sörre. Árak tekintetében alighanem a város legdrágább pontját találtuk telibe, Vilmos meg is jegyzi, a következőt majd én fizetem, még drágább helyen. Ha csak árakból állna a világ, azt mondanám, vissza a szocializmusba, árakkal öl meg az „új világrend”. A dohányzás tilalma – EU-s norma – a régi kávéházi közösségi életnek befüstölt. A legtöbb dohányos arra szavazna – világnézettől függetlenül –, aki minden kerületben engedélyezne legalább egy cigis kávézót. De ma már mindenki egészségesen akar meghalni. Vagy sehogy.
Ha egy év múlva köszöntőt írok, nem fogok áradozni, milyen szépen gyarapodott létszámban a Székely Kör, Székelyföld rovására, akkor sem, ha netán így lesz. Székelyföld nem arra való, hogy fővárosunk lakossága számát szinten tartsa. Arra igen, hogy hazaszeretetből példát adjon a rászorulóknak. Maradj ott, ahol születtél – ma azt mondom. Az én esetem más. Van, aki a jég hátát sem bottal üti, inkább elolvasztja és belefullad. Hiba volt a családomat unszolni, hogy jöjjenek utánam.
A fogyást itthon kell megállítani, s átbillenteni a mérleg nyelvét, ha a tendencia makacskodik, nézhetjük egymást, mint egyik bölény a másikat. A születések számának megugratása! Nem gyógyszer, csak módszer, hogy a kölyök rossz, de adókedvezménynek megjárja. A román állam nem fogja kedvezménnyel támogatni a székelység szaporodását, a románságét sem képes. Tusványos óta tudom, a magyar állam most ebben is fáradozna... Kutyaszorító. Ha van szerepe a székely furfangnak, akkor helyben vagyunk. Biztos kitörés, egyetem sem kell hozzá. A cigányoktól megtanuljuk, hogyan kell szaporodni, a zsidóktól pedig, hogyan kell összetartani. A gyermekek megmutatják, mi a boldogság. Nézem Csatlós Misi barátom feleségét, béke és boldogság honol az arcán, dehogy van más dolga, mint élvezni, hogy unokái mászkálnak a hasán. Élmény volt, amikor egy tizennégy gyermekes házaspárral olvastuk meg a gyermekeket, s vitába keveredtek. A férj összezavarodott a nevek sorolásakor, ujjai egymás után egyenesedtek, az asszonyé lett az utolsó szó, ami ugye a békesség biztosítéka más dolgokban is. Gyermeket csinálni tud bárki, de nem arról csevegünk, hanem a vállalásról. Ne jöjj az életszínvonallal, Bangladesben Magyarország nagyságú területen százmillió ember él. A Kárpát-medence száz év múlva azé lesz, aki innen néz a csillagokra.
A Székely Kör távol tartja magát a napi politikától, így nyílzápormentes. A magyar közösségek kapcsolatait ápolja, Szentgyörgyön is voltak az ünnepnapokon, állandó a jövés-menés. A meghívottak skálája: gyermekegyüttesektől írókig, művészektől vezető értelmiségiekig. Az új műsor készül, majd továbbadom. Október 6-ára Gazda Józsefet hívták meg a Vármegye Galériába, örvendetes, érdemes lesz írni róla.
Több ezer székely él Budapesten. Közülük sok a kör tagja, százra tehető azoknak a száma, akik tagsági díjat is fizetnek. A többség furfangos, kitetszik a szavából, hogy tehén vagy fülemile. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor
Három földrész, nyolc országába viszik a kistérség hírnevét
Amint azt előzetesen hírül adtuk, július 24-én, hétfőn kezdődött a XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, amelynek a munkálataira mi is ellátogattunk. Ezúttal is Csáky Barna Zsombor villájában, kiváló lakhatási és alkotófeltételek között találtuk a 16 tagú művésztársaságot, akik ezúttal is a polgármesteri hivatal étkezdéjében étkeztek. Közülük néhányan a fedett, fóliával a széltől is védett teraszon dolgoztak, mások téma, illetve ihlet céljából a természetben jártak
Láng Esztert a közösség fogta meg
A teraszon alkotók közül elsőként a Debrecenből érkezett Láng Esztert szólítottuk meg, aki elsősorban fest, de grafikával, installációval, performansszal is foglalkozik. Erdélyben gyakran jár, hiszen Korondon született, de a nagyzerindi alkotótábor munkálatain első ízben vesz részt.
Ami az itteni alkotómunkáját illeti, benne van egy minimalista irányba tartó folyamatban. Az utóbbi időben monokromjellegű munkákat alkot, korábban absztrakt jellegűeket készített. Ha muszáj, ajándékba szokott egy-egy tájképet is készíteni, de nem az a műfaja. Igazán a világnak és a tárgyaknak a struktúrája, a belső konstrukciója, a színek érdeklik. Azok, amelyek a korábbi időszakokból, visszafogottabb irányba tartanak. Egyszerűsített forma- és színvilágot keres. Nagyzerinden az a közösség fogta meg, amelybe belekerült, az impressziói elsősorban innen származnak. Az a kollégiális, barátságos környezet és hangulat, amiben dolgozni lehet. A faluban is sétálgatott, ahol a régi dolgoknak a nyomait kereste, észlelte a változásokat. A falut még nem ismeri eléggé, de az itt szerzett benyomások általában később szoktak megfogalmazódni. Ha legközelebb az alkotótábort olyan időpontban szervezik, amikor neki is megfelel, illetve újra meghívják, szívesen visszajön.
Dél-Koreában is tudnak Nagyzerindről
Clemens Beungkun Sou Dél-Koreából származik, Bécsben élő művész, aki a világot járja művésztelepről, művésztelepre, a számára érdekes művészeket meghívja Dél-Koreába, ahol művészeti szervező is. Gunsansi városban 1990 óta egy nemzetközi, az UNESCO által támogatott kiállításnak a szervezője, a világ művészeinek a részvételével. Ott többek között Siska-Szabó Hajnalka is kiállított. Az ott résztvevő művészeknek a száma 200 fölött van, mindannyian rajta vannak a szervező által készített plakáton. A minden évben Dél-Koreában megszervezett kiállítással párhuzamosan, Bécsben és Dél-Koreában is egyetemi tanárként oktatott – 21 évig – műépítészetet és designet, amelyekből doktorált. Most már nagyon sok ideje van, bejárja a világ művésztelepeit, a nagyzerindin második alkalommal vesz részt, az itteni emberek igen jó benyomással vannak rá, ugyanakkor nagyon érdekli az itteni régi építészet. Itt nyugodt feltételek között, kiváló alkotólégkört élvez, amit ezúttal is megköszön, ide máskor is szívesen visszajön.
Amint Siska-Szabó Hajnalka is hozzátette, Clemens Beungkunnal már több művésztelepen vettek részt együtt, kölcsönösen tetszettek egymás munkái, ezért másodszor is meghívta a nagyzerindi művésztelepre. A több mint 10 éve megszervezett vándorkiállításra, amit Szöulban is megszerveztek Hajnalkának a munkáiból is vitt. A kiállított anyagból katalógust is készítettek, amiben a művészek életrajzai mellett a munkáik is benne vannak. Most elhozta azt a katalógust és a plakátot, amiben mindketten szerepelnek. A dél-koreai művész nagyon szeret Nagyzerindre járni, ahol nagyon jól érzi magát, angolul értekeznek vele.
Mario a malom épületében remélt ihletet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető Mario Eibergerrel a hegyvidéki alkotótáborban ismerkedett meg, tetszettek a munkái, ezért Nagyzerindre is meghívta. Amint Mariotól megtudtuk, különleges helyeket keres, ahol enteriőrben, vagy modern felfogás szerint, a régi ottfelejtett épületeknek a belső tereit, a vakolat lehullását festői foltokkal szemlélteti, ezáltal különleges élményt tud nyújtani a szemlélőnek. A külső világban inkább modern városképeket fest, dekoratív ráhatásokkal. Noha a belső helyek lepusztultnak látszanak, az egyedüllétet, az ottfelejtettséget kihangsúlyozzák. E képek nem régi, barnás másolatok, hanem átköltött alkotások. Ilyen épületeket Nagyzerinden is talál, de ezek farmszerűek, miközben elsősorban a gyárépületeket kedveli, ahol nagyobb épület-tömegek nagyvonalú formákat képeznek. Mindenképp szeretné meglátogatni a helybeli malom épületét, ahol bizonyára maradandó élményeket fog találni, amelyek nyomán kép is születhet.
Wlodzimierz a természettel együtt alkot
Karankiewicz Wlodzimierz a koegzisztencia alapján maga is alkot, de érvényesülni engedi a természet aktivitását is. Munkájában elsőrendű a természetes alapanyagoknak a használata. Éppen ezért, a kézi szőttes vásznon kínai tussal, vízzel, érett, illetve zöld bodzabogyók festékével dolgozik. Mindennel, amit a természetben talál, beleértve a vörös agyagot is. A hatalmas vászonnak nyirfaseprűvel történő megfestésében a táj ihlette, de a saját impresszióit is érvényesítette. A festménye ebben a fázisban még csak absztrakt kompozíció, amihez az impresszió a természetből érkezik. Az út, az azt elkísérő fáknak a koronája, a levelei, tehát maga a természet inspirálja.
Falra akasztani az összes képet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető és Vas Enikő társszervező örömhírrel újságolták: a Nagyzerindi Képtárnak a tábori gyűjteményében folyamatosan felújítják a több évtizedes, megsárgult paszpartukat. Ugyanakkor hozzáfogtak az eddigi alkotótáborokban született, helyben maradt festményeknek a bekeretezéséhez. A bekeretezett képeket a falakra akasztották, azok a látogatók számára megtekinthetők. A 15 év alatt összegyűlt művészeti alkotásoknak a keretezése, a falakon történő kiállítása folyamatban van. A Képtár jelenleg 325 festménnyel rendelkezik, amelyeknek mintegy 80%-a már a falakon látható. Nem csak a képtárt, hanem a polgármesteri hivatal irodáit, a folyosókat, sőt az étkezdét is képek ékesítik. A képek bekeretezése, a paszpartuk felújítása a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatal anyagi támogatásával már januárban elkezdődött. A képtár naponta 8–16 óra között látogatható, de előre történt bejelentkezés alapján hétvégén is kinyitják, ingyenes belépés mellett. Abban is reménykednek, hogy valamikor a kiállítóhely hiánya is megoldódik, és bekeretezve, minden kép a falra kerül, megtekinthető lesz.
Amint Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető elmondta, a nemzetközi szinten is elismert művészek részvétele a nagyzerindi alkotótáborban nagyban emeli annak a színvonalát. Az itt megforduló legtöbb művész egyetemi tanárként is tevékenykedik. Közéjük tartozik a Karankievitz lengyel művész-házaspár is, akik szintén nagyon szeretnek részt venni a Nagyzerindi Nemzetközi Alkotótábor munkálatain.
Színes album, értékelő
A szlovákia Turcsányi Frantisek, az USA-beli Cziglényi Attila, a lengyelországi Beata Babel-Karankiewicz, Karankiewicz Kacper és Karankiewicz Wlodzimierz, az ukrajnai Kopriva Attila, a budapesti Breznay András és Szmirnov Oleg, a debreceni Láng Eszter, a dél-koreai Clemens Beungkun, a németországi Mario Eiberger, a kolozsvári Koncz-Münich Judit és András, Gally A Katalin és Székely Géza, illetve az aradi Siska-Szabó Hajnalka Az emlékek szárnyán témakörben született munkáit vasárnap 18 órától az Olosz Lajos Művelődési Házban Ódry Mária festőművész értékeli. Mivel az idei művésztelep jubileumi, az elmúlt 15 év munkáinak az összegzésével egy albumot is sikerült összeállítani. Azt Csáky Barna Zsombor adja ki, Siska-Szabó Hajnalka és Vas Enikő szerkesztették. Február óta dolgoznak rajta és tartalmazza a 15 év alatt született műveket, a 71 alkotóművésszel együtt. A művészek nemcsak a Nagyzerindi Képtár, hanem a szponzorok, de a lakosság gyűjteményét is gyarapították, ugyanakkor elvitték a Nagyzerindi Művésztelep hírét a nagyvilágba. Talán ennek is köszönhető, hogy idén 3 kontinens 8 országából érkeztek,és nemcsak a művésztelep, hanem Aradnak, a megyének, az egész régiónak elviszik a jó hírét. Azért is, mert minden évben szerveznek kirándulásokat a megye érdekes részeibe. Hétfőn Balla Géza ópálosi pincészetébe mennek, de a tornyai Pro Pir Kult tájházába is meghívást kaptak. A meglátogatott helyekről művészeti, lelki szempontból is feltöltődve távoznak, a műveikbe folyamatosan beépítik az itt szerzett impresszióikat. Azok újságok művészeti rovataiban, sőt doktori disszertációkban is megjelennek. A művésztelep népszerűsége annyira megnőtt, hogy helyhiány miatt nem tudnak minden jelentkezőt fogadni.
Köszönet a támogatásért
A szervezők ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért az Arad Megyei Kulturális Központnak, a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatalnak, a Communitas Alapítványnak, Csáky Barna Zsombornak, Bognár Levente aradi alpolgármesternek, Simándi Sándor nagyzerindi polgármesternek, Balla Gézának, Schmak Andrásnak, a Pro Pir Cult Egyesületnek, a Pro Zerind Egyesületnek és a sok magánszemélynek, akik a lehetőségeik mértékében segítettek. Pályázati közvetítő, ezúttal is a Pro Zerind Egyesület.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Mesékkel, kutyákkal, tyúkokkal, príma prímásokkal Mérában
Ma és holnap is mehetünk a világzenei fesztiválra
Fellélegezhettünk péntek délben: tavaly óta (még?) nem nőtte túl magát Méra világzenei fesztiválja, így érvényesült a szervezők eredeti szándéka, miszerint egy családias, meghittebb esemény házigazdája legyen a Szarka-telek. Az biztos, hogy nem kellett tolonganunk, ebben talán az is segített, hogy aki éppen nem nyaral Mérától és Kolozsvártól távol, az pénteken még alighanem dolgozott. Mire e sorokat írjuk, nyugatról már ferdén süt be a nap a szőlőlevelek között, gyakorlatilag hétvége van, a csűrszínpadon éppen a Fölszállott a páva gyerekversenyzői remekelnek, és többszázas tömeg tapsol nekik. Pató Pállal is „találkoztunk”: a chillzone kora délután még zárva volt, a két fotókiállítást csak órákkal később rendezték be, a felnőtt táncoktatás pedig (érdeklődés híján?) elmaradt. De pazarul éreztük magunkat a kézműves gyerekudvarban, Agócs Gergely csudameséit hallgattuk, és a legjobb prímásoknak tapsolhattunk.
Ébredezik a falu, ébredezik a fesztivál. Kicsit későn ugyan, hiszen dél is elmúlt, de alighanem későn is ért véget a csütörtök esti nyitónap. Emitt szegecselnek, amott feliratot ragasztgatnak, tyúkok káricsálnak, még mindig megvan a két harcias puli a gyerekudvarban, kényelmes, csendes mocorgás a Szarka-telek.
Sóóó, bors, paprika…
énekelte a tucatnyi gyermek, és dobogtatták hozzá a csűr földjéről a port Oláh Orsolyával. Száz félelmetes kutyáról is énekeltek, meg a poklokat is megjárták nagy merészen, meg holmi kecskéket kecsegtettek és simigáltak. A kézműves udvart a Budapesti Hagyományok Háza és a májusban megalakult Mókatár egyesület vezette, amelynek tagjai Kolozsváron és környékén táncosokként régóta ismerik egymást, ők az „elkövetői” a Heltai alapítvány nyári gyermekfoglalkozásainak. Öt lány alapította az egyesületet, ki angoltanár, ki magyartanár, Orsolya zenetanár, fuvolát, furulyát, néptáncot tanít óvodákban, iskolákban. Mérában gyöngyfűzéssel, körmönfonással, nemezeléssel várják az érdeklődőket. A tőlük igényelt tevékenység függvényében segítőket is visznek magukkal, Mérába például tízen jöttek. Aki szeretné, a Facebookon megtalálja őket Mókatár Egyesület néven.
A táncban megfáradt aprónépet és a néhány anyukát, apukát Agócs Gergely kívánságmeséje kényeztette. Kérték, hogy feltétlenül legyen benne királylány, hát volt. Egy titkos királylány, de olyan szép, hogy alsó ajka eper, felső ajka szamóca (vagy fordítva…?), és alig mert pislogni, mert olyankor másfél méteres szempillái a homlokát böködték. Most már minden gyermek tudja azt is, mi a gulya, mert az olyan, mint egy bentlakásos óvoda, csak teheneknek. Ízes tájszólásán túl ilyenféle finomságokban részeltette mesemondónk az egybegyűlteket – és szombaton is ott lesz Mérában.
Mialatt a gyermektáncház és a mesemondás javában zajlott, a háttérben még mindig dolgoztak Cosmin Giurgiu kalotaszegi fotókiállításán – ehhez kapcsolódóan vasárnap lesz vele egy érdekesnek ígérkező beszélgetés a Kalotaszeg brandről, amelyet a fotós a román közösségben is szeretne tudatosítani, felépíteni.
A meghirdetett kezdéskor hiába kerestük a chillzone-ban Henics Tamás fotókiállítását Fodor Neti Sándor arcairól, a vashidat lezárták, és érdeklődésünkre elmondták, hogy a képeket még el sem helyezték, jöjjünk vissza úgy két óra múlva. Elmentünk hát a Bivalymúzeumba, ahol viszont nagyon pontosan kezdték a prímásvetélkedőt.
Kalotaszegi néphagyomány filmekben
Talán a koradélutáni időpontnak tudható be, hogy az Archív felvételek Kalotaszegről című filmre csak néhány önkéntes, illetve az udvart védő kutya volt kíváncsi. A film volt talán az egyetlen olyan kötött programpont, amely a megadott időpontban kezdődött, és amelynek helyszínét, a Csűrstúdiót még nem építették a szervezők. A néhány önkéntestől tudhattuk meg: az öt, színes és fekete-fehér felvételből összevágott film Méra és a környező falvak néphagyományát, ismert táncait, táncosait, zenészeit, népviseletét mutatja be.
A filmben felhasznált audiovizuális anyagok nyers, megvágatlan felvételek, az első anyagban például az operatőr hangja is bennmaradt, amint egy képtorzuláskor épp a kollegájának kiáltja „Ez így nem lesz jó”.
Az Archív felvételek Kalotaszegről című filmet vetítik még szombaton és vasárnap is, szintén a Csűrstúdióban, míg a híres prímásról, Fodor Sándor Netiről készített, péntek délután is vetített két portréfilmet vasárnap nézhetik meg újra az érdeklődők. Szintén vasárnap A „Neti” című film lejátszása után Boros Lóránd beszélget a film rendezőjével, Vincze Zoltánnal.
Az első kalotaszegi prímásverseny
A Hagyományok háza Balatonfüreden szervezi meg hagyományosan a prímásversenyt, ám a mérai fiatalok, fesztiválszervezők kérésére az erdélyi Hagyományok Háza mozgalommal közreműködve szervezték meg első alkalommal Erdélyben is a versenyt. A Hagyományok Háza egyik képviselője elmondta: a kalotaszegi dallamokban is verseny „lakik”, a legényesek során a férfiak is mindig a tehetségüket, tudásukat, ügyességüket bizonyították, így nem csoda, hogy itt is szerveznek hasonló megmérettetést.
Az első Kalotaszegi Prímásversenyen kilenc, 16–35 év közötti, az erdélyi táncházmozgalomban aktívan részt vevő prímás versengett. A Pál István Szalonnából, Pap Istvánból, Major Leventéből, a tavalyi balatonfüredi prímásverseny győzteséből, Fazakas Leventéből, illetve a kísérőzenekar tagjaiból álló zsűri döntötte el a jelentkezők közül ki húzta legjobban, legszebben a talpalávalót, ki a legrátermettebb prímás.
Nagyon érdekelt: hogyan is zajlik egy prímásverseny, illetve mit vesz figyelembe a zsűri, amikor arról dönt, ki az ügyesebb, tehetségesebb. A prímások egy brácsásból és egy bőgősből álló kísérőzenekarral léptek fel, két körben „méretkeztek meg”. Első körben előre megadott dallamokat kellett eljátszanak, Fodor Sándor Neti prímás archív felvételeiből készültek mindannyian. Az archív anyagok közül a Hajnali dallam című lassú kötelező volt minden résztvevő számára, ezen kívül szabadon választhattak a híres, nemzetközi szinten elismert zenész repertoárjából. A második körben pedig szabadon választott dallamokat játszották, szintén kísérőzenekarral.
A Bivalymúzeumban zajló rendezvényre nagyon sokan voltak kíváncsiak: az érdeklődők a bejárati ajtónál is leselkedtek, hallgatóztak, a nézők sorai között pedig meghívottak, sajtósok és előadók is ültek, mind figyelemmel kísérték a versenyt, a versenyzőket vastapssal jutalmazták.
Felnőtt mese és gyerekeskedés
Újabb próbát tettünk a chillzone-ban (ez kapja tőlem egyébként a fesztivál egyik legnagyobb pirospontját): egy domboldal kevéssé lejtős tetején gyümölcsfák hűs árnyékában üldögélhetünk, vagy függőágyakban bújhatunk el, miközben kissé megszűrve pontosan halljuk, mi történik a vashídon túl, a színpadon. Az idén a patak partján is padokat helyeztek el, és érdekes egyezményes jelek kapcsán ultraszelektíven gondoskodhatunk hulladékainkról. A chillzone-ban Fodor Neti Sándor portréi még mindig csak töredékesen köszöntek vissza ránk, de a diszkrét hangszórókból Agócs Gergely ízes tájszólása csalogatott a felnőtt meséhez. Aminek tekervényes fordulatait péntek délután még nem annyira felnőttek, mint inkább kamasz fiúk hallgatták, majd’ egy óráig jókat nevetve a tréfákon. A végére már a felnőttek is begyűltek, és gyanítom, hogy szombaton egész tömeg lesi majd a programot, nehogy lekésse a mesemondást.
A hat órai zárása előtt még szántunk egy bő félórát a kézműves udvarra, úgyhogy a Budapest közeli Gödön fogyatékosok számára kézműves tevékenységeket vezető, egyébként bőrdíszműves Sáritól megtanultuk a négyesfonást, karkötőnk végére bogot is kötöttünk, majd vízbe áztattuk, megsirítettük, mint a kürtőskalácsnak való tésztát (ideszáll édes illata a Szarka-telek előtti mozgó sütődéből!), aztán festékbe gyömöszöltük… Szó ami szó, szerintem mindenki elirigyli majd tőlünk a szerkesztőségben. A kettős tekerésűre már nem jutott időnk, de gyöngyöt fűzni sem, nemezelni, agyagozni sem, és csak megcsodálhattuk a kislányokat, amint nagy kitartással fűzögették mesebeli nagyságú (jókora arasznyi!) fatűvel a fonalat körbe-körbe a karmantyún, mígnem szépséges nyakbavaló telefontartó kerekedett belőle. Vagyis azt hiszem, feltétlenül vissza kell jönnünk a hétvégén…
KEREKES EDIT, SARÁNY ORSOLYA / Szabadság (Kolozsvár)

Tankönyvből tornázhatnak majd a diákok, miközben tornatermekre lenne igény
Felháborodást váltott ki a szülők és pedagógusok körében, hogy Liviu Pop oktatási miniszter új tankönyvek megjelenését jelentette be. A tárcavezető szerint az ötödikesnek testnevetésből is lesz könyvük, de az osztályfőnöki órát is könyv alapján tartanák. A kifogásolók szerint fölösleges kiadásról van szó, miközben nincs elegendő tornaterem az országban.
Testnevelésből is lesz tankönyvük az ötödikeseknek a következő tanévtől, jelentette be Liviu Pop oktatási miniszter, aki szerint ezután egyetlen óra sem lesz, amelyen ne lenne tankönyv, így az osztályfőnöki órán is lesz kiadvány. A tárcavezető Facebook-oldalán arról számolt be, augusztus 7-én zárul le a versenytárgyalás azokra a tankönyvekre, amelyek esetében megóvták a licitet. A szomorú azonban az, hogy a kiadók nem nyújtottak be ajánlatot minden szükséges tankönyvre. Ezekre a helyzetekre is keresem a megoldást” - írta a tárcavezető.
A miniszter bejegyzésében megadott hivatkozásra kattintva meg is tekinthető az egyik jóváhagyott tankönyv, mely hat fejezetből áll: az első a motorikus tevékenységek megszervezéséről, a második a harmonikus testi fejlődésről, a harmadik a motorikus képességekről szól. A negyedik fejezet a különféle sportágakat taglalja, míg az ötödik részben a személyi higiéniáról tanulhatnak a diákok. A hatodik fejezet a Magatartás és attitűdök címet viseli, számolt be az Agerpres.
„Senki nem fog dolgozatot írni tornából” Liviu Pop oktatási miniszter pénteken, a Szociáldemokrata Párt (PSD) nagyszebeni székhelyén tartott sajtóértekezletén visszatért a sokak által kritizált témára, kifejtve, hogy az ötödik osztályban bevezetett testnevelés tankönyvet az akadémia és az egyetemi szakoktatók javaslatai alapján állították össze. Ez nem jelenti azt, hogy a gyerekek nem fognak mozogni testnevelés órán, hangsúlyozta a tárcavezető.
„A tankönyv egy eszköz, ami a diákot, tanárt és szülőt is segíti. Mindenki csak nyerhet belőle. Nem értem, hogy mi a gond azzal, hogy van egy tankönyv. Senki nem fog ellenőrző dolgozatot írni ebből, és házi feladatot sem adnak a testnevelés tankönyvből” - érvelt a miniszter.
Elmondta, azt az elképzelést is támogatja, hogy ötödiktől tizenkettedikig minden osztályban legyen testnevelés tankönyv. Hiába mondjuk a reklámban, hogy „tornázzon naponta 30 percet”, mert nem nagyon tudjuk, hogy hogyan kellene tornázzunk, mutatott rá a miniszter.
„Európa legtöbb országában létezik testnevelés tankönyv. Franciaországban az első osztálynak is van és ez nagyon is hasznos a szülőnek, tanulónak és tanárnak. (...) A tankönyv bevezetését a romániai oktatási programokat kidolgozó intézetek javasolták” - számolt be a részletekről Liviu Pop. A miniszter szerint egyébként a jövőben egyetlen óra sem lesz, amire ne lenne tankönyv, így az osztályfőnöki órára is bevezetik azt. „Osztályfőnöki órán kell jogi, egészségügyi, pénzügyi, természetvédelmi, családdal kapcsolatos alapfogalmakat tanítani, tehát indokolt a tankönyv bevezetése” - közölte a miniszter.
Marian Suta, a szaktárca tankönyvek kiadását vizsgáló központjának igazgatója a Hotnews hírportálnak úgy nyilatkozott, hogy a testneveléstankönyvből három variáns készült, három különböző kiadótól. Ezeket jövő héten töltik fel a szaktárca honlapjának manuale.edu.ro menüjébe, ahol tanulmányozhatják őket a pedagógusok, majd augusztus 7-11. között megrendelhetik a nekik tetszőt. Hozzátette, „eléggé vékony” kiadványokról van szó, 70-80 oldalasak, az egészséges étkezésre és testmozgásra vonatkozó tanácsokat is tartalmaznak.
A hírportál ismerteti a Didaktikai és Pedagógiai Kiadó kiadványát, melyben két főszereplő, Laura és Laur segítségével ösztönzik testmozgásra az ötödikeseket. Ebből a diákok megtudhatják, mit jelentenek a vezényszavak, mint az Állj!, vagy Pihenj!, és hogyan kell sorba állni, illetve kettős sort alkotni.
Fölösleges, „elszállt” kiadás Liviu Pop miniszter tornatankönyvre vonatkozó bejelentése kisebb felháborodást váltott ki a közösségi portálokon, a hozzászólók zöme a tárcavezető üzenőfalán is negatív kritikával illette a kezdeményezést. „Teljesen fölösleges tankönyv” - írta egyikük, ugyanis meglátása szerinte az ebben leírtakat a sporttanárok megtanulták az egyetemen, így fölösleges könyvben is leírni, „elszállt kiadásokba” bocsátkozni. Másikuk arra hívta fel a figyelmet, hogy a tornagyakorlatokat nem lehet elméletben „megtanulni”, ezeket a tanár megmutatja a diákoknak, így semmi értelme tankönyvbe foglalni a leírásukat.
Miniszter úr, egy intelligens jogszabályt, amely megkönnyíti a gyerekem iskolatáskáját, tudna hozni?” - teszi fel a kérdést egy újabb hozzászóló. Hozzá hasonlóan számos másik szülő is azt kifogásolja, hogy a diákoknak így is hatalmas súlyt kell naponta cipelniük, az új tankönyvekkel ez csak tovább növekszik. Ugyanakkor többen azt is szóvá tették, hogy a minisztérium tankönyvből akar testmozgást taníttatni, miközben nincs elegendő tornaterem az országban.
A kritikákra reagálva Liviu Pop miniszter arra is kitért, hogy a kormány fenntartja a tornaterem-építési programot, illetve figyel a meglévőknek felszereléssel és eszközökkel való ellátásra. „Tankönyvvel vagy anélkül, tornatermeket mindenképpen építenünk kell. Jelenleg nincs megfelelő számú tornaterem” - állapította meg a miniszter. A tornatermek számát firtató újságírói kérdésekre azonban nem tudott válaszolni, mint mondta, ezekért a fejlesztési minisztérium felel, ráadásul van, amit helyi, mást országos vagy uniós forrásokból építenek. Pontos képet tanévkezdés előtt, szeptember első felében kapnak majd, mondta a tárcavezető, hozzátéve, hogy „amúgy sincs elegendő” tornaterem.
A tanulók ősztől nem teljesítenek portaszolgálatot az iskolában, jelentette be Liviu Pop oktatási miniszter pénteken Nagyszebenben. Meg kell szüntetni ezt a gyakorlatot, ugyanis ezáltal fölöslegesen vonják el a tanóráról a diákokat. „Mit csinál ott a tanuló tulajdonképpen? Nézi, hogy ki jár ki-be” - mondta a miniszter, hozzátéve, hogy erre a kisegítő személyzet köréből is lehet találni embert. Liviu Pop arról is beszélt, hogy több iskola őrizet nélkül marad az órák idejére, mert a helyi hatóságok azt állítják, nincs pénzük őrökre. Hozzátette: bízik abban, hogy szeptember 11-ig, az új tanév kezdetéig, a hatóságok megoldják ezt a problémát.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

A magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk
A nyergestetői csatára emlékeztek
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik utolsó helyszínén, a Nyergestetőn tartottak megemlékezést a csata 168. évfordulóján szombat délután Csíkkozmás község és a Csíki területi RMDSZ szervezésében, Hargita Megye Tanácsa és az Aktív Közélet Egyesület társszervezésében. A helybeli és környékbeli megemlékezők mellett Öttömös, Daruszentmiklós, Lukácsháza és Isaszeg testvértelepülés képviselői is jelen voltak. Díszőrséget négy csíki huszár állt.
A magyar himnusz eléneklését követően házigazdaként Szántó László, Csíkkozmás polgármestere az ősök áldozatvállalását emelte ki köszöntőbeszédében. „Az ősök áldozatvállalásában mindig ott volt a remény fénye egy szebb, jobb és szabadabb jövőképpel. Akik csatába indultak, képesek voltak egy emberként, egy testként felsorakozni a vezetők mögé, és tették, amit kértek tőlük. Ilyen vezető volt Tuzson János őrnagy, aki a tizenkétszeres túlerővel szemben is képes volt az élre állni és tisztességgel védeni a hazát” – mondotta többek között az elöljáró.
A magyar kormány nevében Tuzson Bence kormányzati kommunikációért felelős államtitkár – az itt harcoló bélafalvi születésű őrnagy egyenes ági leszármazottja, a botanikus Tuzson János unokája – osztotta meg gondolatait. Az államtitkár ebben a minőségében második alkalommal volt jelen az ünnepségen, először három évvel ezelőtt. Tuzson az idegen elnyomás ellen, az egész nemzet szabadságáért küzdő székelyek hősiességét méltatta, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy az utókor egyetlen nevet sem vésett fel a nyergestetői emlékműre, mert akik itt harcoltak, nem saját maguknak akartak érdemeket szerezni, hanem az egész magyarság jövőjéért vállalták az áldozatot. Az államtitkár a magyar kormány nevében megígérte: a kormány minden magyar emberért kiáll, éljen bárhol, Székelyföldön, Budapesten vagy Torontóban. Csak egy erős ország képes kiállni polgáraiért, és Magyarország most erősödik, de a jövő a magyar emberek döntésétől függ. Tuzson Bence arra biztatta székelyföldi hallgatóságát, vegyenek részt annak eldöntésében, hogy kik vezessék az elkövetkezőkben Magyarországot. Arra is rámutatott, hogy ma nem kell véráldozatot hozni, mint a nyergestetői hősök idején, de a nemzet sorsát meghatározó döntés felelősségét mindenkinek vállalnia kell. „Ma nem olyan időket élünk, amikor véráldozatot kell hozni, de a döntés áldozatát nem kerülhetjük el. Most és mostantól kezdve mindig össze kell fognunk, és részt kell vennünk Magyarország döntéseiben, a magyar sorsot, a magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk. Ez a nyergestetői hősök üzenete” – zárta beszédét a miniszterelnöki kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a székelységről mint a magyarság élcsapatáról beszélt. Megítélése szerint a kettős állampolgárság intézményével, a nemzetegyesítéssel a magyar állam értünk is felelősséget vállal. „Úgy vállal értünk felelősséget, hogy közben lehetőséget teremt értékeinket megőrizni, bővülni és itthon megtalálni a helyes utat. Ne feledjük el, hogy 1848–49-ben a székelység volt Magyarország egyik élcsapata, élharcosa. Példát tudtunk akkor is mutatni, és példát kell ma is mutatnunk. Itt van az az időszak, hogy tudjunk Kárpát-medence szintjén is élcsapatként jó példát mutatni” – nyomatékosította Borboly Csaba, aki szintén a jövő évi magyarországi választásokon való aktív részvételre buzdította a jelenlevőket. „Székelyföld akkor lesz erős, ha mindannyian tesszük a dolgunkat. Ha a fiatalok itthon terveznek jövőt, akkor volt értelme őseink áldozatvállalásának, mert a forradalom a jövőről szól, nem csak a jelenről. Jövő csak akkor lesz, ha itthon családjaink bővülni tudnak, a fiatalok megtalálják számításaikat” – összegzett a Hargita megyei önkormányzat elnöke. Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor azt hangoztatta: Székelyföldön csak magunkra és Magyarországra számíthatunk, másra ritkán, talán soha. „Amikor döntés előtt állunk, úgy kell határoznunk, hogy ne a megalkuvót, ne a meghajlót, hanem a gerincesen állót támogassuk” – mondotta többek között az RMDSZ honatyája. Bilibók Géza tusnádfürdői római katolikus plébános rövid imája után a csíkkozmási Bojzás Néptánccsoport, valamint a csíkkozmási Tuzson János Fúvószenekar lépett közönség elé. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével és a kegyelet koszorúinak elhelyezésével ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Díszpolgárokat avattak Nyárádszeredában
A hét végi városnapok nyitómomentumaként ünnepélyes tanácsülés keretében díszpolgári címeket és kitüntetéseket nyújtott át a városvezetés.
A 85 éves dr. Jakab Sámuelt volt diákjai kezdeményezésére tüntette ki az önkormányzat mindazért, amivel munkássága révén meghonosította az egyetemi szellemiséget Nyárádszeredában. Az 1989-es rendszerváltás után halaszthatatlan szükségként jelentkezett a romániai felsőfokú anyanyelvű agrároktatás felélesztése, és az akkori helyzetet mérlegelve Nyárádszeredára esett a választás. Jakab Sámuelnek és társainak köszönhetően siker koronázta a kezdeményezést, és 1993-ban a kisvárosbasn elindulhatott a kertészmérnöki képzés a budapesti Szent István egyetem, később a Corvinus egyetem keretében. Jakab Sámuel az erdélyi oktatás vezetője és dékánja volt 2016-ig, megértően szigorú nevelő és jó irányító. A kertészképzés az első években Szeredának pluszjövedelmet jelentett, hiszen megjelentek a településen az egyetemisták Erdély minden szegletéből. Később a helyiek és környékbeliek is „felébredtek”, beiratkoztak az intézménybe, és sikeresek lettek. Az erdélyi magyarságnak ez a kertészképzés egy lehetőséget jelentett az itthonmaradásra, a megélhetésre. A végzettek csupán 5,2%-a, azaz 461 végzősből 24 hagyta el az országot, a többi itthon maradt, és itt boldogul. De a távozók is megállják a helyüket külföldön, ott is súlya van a Szeredában szerzett diplomának – méltatta Jakab Sámuel érdemeit Tóth Sándor polgármester a díszpolgári cím átnyújtásakor.
A másik kitüntetettet Moga Petre tanácsos mutatta be: Jeleru Teofil Győző 1988–1994 között a rend őre volt Szeredában, és azzal szerezte meg a közösség elismerését, hogy háromféle embert ismert, és ennek megfelelően viselkedett velük. 1990-ben, a márciusi események során fellépett az agresszió ellen, hogy Szeredában ne kerülhessen sor gyújtogatásra, mint a szomszédos Jobbágyfalván. Azokban a napokban Dászkel László későbbi polgármesterrel együtt járták a falvakat, hogy megelőzzék a konfliktushelyzeteket. Odaadásáért, komolyságáért, a közösség érdekében végzett munkájáért kapta meg ő is a díszpolgári címet, amelyet könnyekkel küszködve vett át, és csak annyit tudott mondani: „Köszönöm mindenkinek! Itt maradtok a szívemben!” Jakab Sámuel érdeklődésünkre elmondta: Nyárádszereda nagyon sokat köszönhet a kertészoktatásnak, és ő is Nyárádszeredának. Bár soha nem a kitüntetésekért, díjakért dolgozott, nagyon örül az elismerésnek és az évek során itt megismert embereknek. Ugyanakkor a városvezetés kitüntető oklevelet adott át Dászkel László volt polgármesternek és tanácsosi csapatának is, akik 1997 júliusában immár harmadszorra tették ki a főtérre Bocskai István fejedelemnek a református templomban őrzött mellszobrát. Az első, demokratikusan választott önkormányzat „derék had” volt, amelynek – és a helyi református egyháznak is – köszönhetően ismét a talapzatán áll az egyetlen győztes magyar szabadságharc vezérének szobra. Így Dászkel László mellett kitüntetést kapott Csizmadia György, Bíró László, Szabó László, Nagy Jenő, Miklósi Károly, Kicsi Elemér, Magyari Sándor, Bartók József, Molnár Sándor, Trifan Nicolae, Novák Dezső, Asztalos János, valamint néhai Bereczki Viktor és Aszalós Sándor családja. Köszönő szavaiban Dászkel László rámutatott: a szobor visszaállításának kérdése már az előző polgármester, Incze Barna idejében napirendre került, ő és csapata másfél év alatt tudta megszerezni az engedélyeket és felállítani a szobrot. Kérdésünkre Bartók József, aki 1990-től 2016-ig volt helyi tanácsos, bevallotta: nagyon örül az elismerésnek. Nemcsak az volt nehéz, hogy az engedélyeket megszerezzék, a szobrot pedig kihozzák a templomból és a helyére állítsák, hanem a református egyházat is meg kellett győzni, hiszen az jogosan féltette az addig őrzött bronzalkotást. De akkor az önkormányzat úgy érezte, képes nemcsak kitenni, hanem meg is őrizni a szobrot. Ma is mindig megáll a szobor előtt, ha arra jár, és visszaemlékszik azokra a felemelő pillanatokra.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

A napfény lírikusa
Áprilyről a kastélykertben
A Trianon után született erdélyi magyar irodalom őrzőinek, formálóinak szellemiségét idézték meg a hét végén a marosvécsi kastélykertben. A múzsák kőasztalánál a fél évszázada elhunyt Áprily Lajos emléke előtt tisztelegtek a jelenlevők.
A Helikon – Kemény János Alapítvány szervezte találkozó első napján, péntek délután a kastélyban Kemény János emlékezete címmel nyílt meg a budapesti Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum emlékkiállítása. Szintén pénteken került sor az Áprily emlékére tartott konferenciára, amelyre egy későbbi lapszámunkban visszatérünk. A találkozó második napján, szombat délelőtt húszegynéhány fős társaság gyűlt össze a több évszázados fák alatt. A helikoni leszármazottakat, illetve az esemény iránt érdeklődőket H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke, majd Ördög Ferenc, Marosvécs polgármestere üdvözölte. A községgazda elmondta, büszke arra, hogy ezekben a napokban Marosvécsre irányul a figyelem, ugyanakkor sajnálattal vette tudomásul, hogy kevesen jöttek el a jelentős rendezvényre. Ezt követően Benkő Mihály marosvécsi református lelkipásztor tartott rövid áhítatot. „Őrizd a várat, figyeld az utat...” – hangzott fel a Szentírásból vett idézet, Náhum próféta intése, amelyet az igehirdető mai korunkra vonatkoztatott. – Kisebbségi sorsban mindent védeni kell, ami nemes, tiszta – mondta a lelkipásztor, majd a Tetőn című Áprilyverssel illusztrálta a történelmi időkön átívelő igazságot. – A Kós Károlynak ajánlott alkotás valóságát szinte mindennap átéljük. A tetőről, a várból minden másként látszott. Vallani, vállalni, ez volt a néző- pont, amikor lent minden összeomlott. Itt, a várban, a várkertben elődeink mertek álmodni, magasra emelték tekintetüket az értékvesztett világban, mertek Erdélyben maradni, alkotni, imádkozni. (...) Egy jól megépített várat nem a külső ellenség rombol le, hanem a félelem, a széthúzás, illetve az, ha elfogynak a tartalékok – hangsúlyozta a lelkész, a belső források, tartalékok meg- őrzésére intve hallgatóságát. A rendezvény forgatókönyve szerint a továbbiakban Takaró Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár értekezett volna Áprilyről. A meghívott hiányában Szabó Dániel helikoni leszármazott, az Ariel színház bábművésze Kuncz Aladár gondolatait szólaltatta meg, amelyek 1921-ben a fiatal Áprily Falusi elégia című verskötetének előszavaként születtek. Az erdélyi líra „kaotikus ködében” felsejlő tehetségek között Kuncz Aladár szerint elsősorban Áprily Lajos az, akinek a költészete „a magyar irodalom egyetemes szempontjaiból is maradandó értéket teremt”. Kuncz gondolatmenete elején inkább művészként, mint költőként említi a fiatal alkotót. Szót ejt fordításairól, arról, hogy „a német és francia lírikusokon keresztül a románokig mennyire hozzá tud simulni nemcsak a különböző műformákhoz, hanem azokhoz a lélekösszetételekhez (...), amelyek ezekben a versekben kifejezésre találnak”, majd erre a következtetésre jut: „költészete (...) mégiscsak elsősorban saját sorsának és rendeltetésének a bensőséges átélése... Igaz, hogy csak sóhajt ott, ahol más talán zokogna, igaz, hogy képekben vagy nyelvmodulációiban közvetve fejezi ki azt, amit talán más közvetlenül, szívének, idegeinek kitépett darabjaival hozna elénk, de mégiscsak költő, és első- sorban költő, mert egyéni életében, egyéni sorsfordulataiban látja és éli meg a kozmikus világ jelentőségét”. A továbbiakban így folytatódik az értékelés: „Témái legtöbbször nagyon egyszerűek, s költőivé éppen zenei megélésük teszi őket. Elmuzsikálja a fedélcsatorna tavaszi zubogását, az olvadást, a napfényt, a napsütésben halászó leányt (...), s ezeket az egyszerű élményeket (...) bele tudja kapcsolni az életnek s a természetnek nagy és örök ritmusába. (...) Egész költészetében kihangsúlyozva talán csak egyszer fordul elő az Erdély szó, de akkor az érzelmi lendületnek oly napsugaras csúcsán, hogy ez fényét egész költészetére szétszórja”. Lemez, könyv és Dsida hangja A továbbiakban a helyi iskola diákjai Áprily-verseket szavaltak, majd koszorúzásra került sor. A program a kastély udvarán a marosvécsi kis néptáncosok műsorával folytatódott, ezt követően a jelenlevők a Kis pipázóba vonultak, ahol Kilyén Ilka színművésznő készülő lemezének hanganyagából nyújtott ízelítőt. – Dédelgetett vágyam, hogy a helikonista költők írásait minél szélesebb körbe eljuttassam. Maroshévízen kérdezték meg tőlem, hogy hangfelvételen megtalálhatók-e ezek a költemények. Így született meg a lemezsorozat gondolata – ismertette a színművésznő a Helikon – Kemény János Alapítvány támogatásával elindított kezdeményezés előzményét. A sorozat Lisztóczky László irodalomtörténész javaslatára tematizálva szólaltatja meg a helikonisták alkotásait, az első lemez Istenhez írott verseiket. Kilyén Ilka a találkozón négy, kerek évfordulós alkotó – Bárd Oszkár, Jékely Zoltán, Olosz Lajos, Dsida Jenő – lírai világából villantott fel színeket. Ezt követően Pomogáts Béla Marosvécs (1926-1944) című, a helikoni irodalmi műhelybe bepillantást nyújtó kötetét ismertette H. Szabó Gyula, a könyv szerkesztője. A helikoni találkozók jegyzőkönyvét magába foglaló mű egyik fontos mozzanata az 1942-es vita, amely egyértelművé teszi, hogy az erdélyi irodalom építői akkor is transzszilvanisták voltak, amikor „nekik fújt a szél” – tudtuk meg az értékelőtől, aki a könyv végén található képes mutatóra is felhívta a figyelmet, amelyből az is kiderül, hogy az 51 szerző mely években vett részt a találkozón. A kétnapos rendezvény különleges színfoltja Marosán Csaba kolozsvári színművész Dsida-műsora volt. Az interaktív előadás előtt a színész elmondta, hogy célja újjáéleszteni a helikoni közösséget, ezért viszi el erdélyi templomokba, kastélyokba, illetve Magyarországra is a „jószívek falára” plakátot ragasztó költő üzenetét.
Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)

Tuzson Bence a hős őrnagy leszármazottjaként összefogásra biztatott a Nyergestetőn
A magyarság egésze minden magyar emberért felelős, de minden magyar ember felelős a magyarság egészéért is – hangoztatta Tuzson Bence, a Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára szombaton a Nyergestetőn tartott megemlékezésen.
Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó székelyföldi csatájának helyszínére a történelmi esemény 168. évfordulója alkalmából a csíkkozmási önkormányzat szervezett zarándoklatot – írja az MTI.
„A magyarság egészét ma Magyarország testesíti meg, hiszen 2010 óta nem egy határok által körbezárt terület, hanem minden magyar közössége, hiszen minden magyar megkaphatja a magyar állampolgárságot. Magyarország immár nemcsak erkölcsileg, hanem jogilag is felelős minden magyar emberért” – jelentette ki az államtitkár.
Ünnepi beszédében Tuzson Bence az idegen elnyomás ellen, az egész nemzet szabadságáért küzdő székelyek hősiességét méltatta, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy az utókor egyetlen nevet sem vésett fel a nyergestetői emlékműre, mert akik itt harcoltak, nem saját maguknak akartak érdemeket szerezni, hanem az egész magyarság jövőjéért vállalták az áldozatot. A magyar kormány nevében megígérte: a magyar kormány minden magyar emberért kiáll, éljen bárhol, Székelyföldön, Budapesten vagy Torontóban.
Hozzátette: csak egy erős ország erős képes kiállni polgáraiért. Magyarország most erősödik, de a jövő a magyar emberek döntésétől függ. Tuzson Bence arra biztatta székelyföldi hallgatóságát, vegyenek részt annak eldöntésében, kik vezetik Magyarországot.
Rámutatott: ma nem kell véráldozatot hozni, mint a nyergestetői hősök idején, de a nemzet sorsát meghatározó döntés felelősségét mindenkinek vállalnia kell.
„Most és mostantól kezdve mindig össze kell fognunk, és részt kell vennünk Magyarország döntéseiben. A magyar sorsot, a magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk.
Ez a nyergestetői hősök üzenete” – zárta ünnepi beszédét a Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára. Szántó László, Csíkkozmás polgármestere a többszörös túlerő ellen is kiálló Tuzson János őrnagy és honvédei bátorságát méltatta. Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke közéleti szerepvállalásra, a magyarországi és romániai választásokon való részvételre bátorította honfitársait.
A Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára személyesen is kötődik a székely önvédelmi harc egyik legfontosabb jelképévé vált csatájához, ugyanis annak a Tuzson János őrnagynak a leszármazottja, akinek a vezetésével az alig kétszáz fős honvéd seregnek önfeláldozásával 1849. augusztus elsején sikerült feltartóztatnia a mintegy 1200 fős összevont osztrák–orosz csapatok csíkszéki behatolását a Nyergestetőn. Krónika (Kolozsvár)

Az EMI-tábor meghívottai voltak a „székely terroristák”
Hogyan áll a Beke ügy?
Beke István Attila és Szőcs Zoltán neve a székely terrorizmus vádja kapcsán vált ismertté. A háromszéki fiatalok a 13. EMI-táborban az ügy helyzetéről, valamint várható kimeneteléről tartottak beszámolót szombaton, az Előadósátorban.
A helyi és az országos médiában egyaránt hosszú ideig voltak napirenden a 2015 decemberében Beke István, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi elnöke és Szőcs Zoltán, a szervezet erdélyi elnöke ellen indult ügy eseményei. Terrorizmus gyanúja volt a vád ellenük, a tettet 2015. december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén vitték volna végbe a kézdivásárhelyi megemlékezésen. Az alkotmányos rend elleni cselekedetek elkövetésének szándéka és robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértése vádjaival kellett szembenézniük, és vállalniuk a hosszú ideig tartó pereskedést.
Az esetről ma már szabad emberekként tartottak beszámolót a fiatalok, akik épp annyi időt töltöttek előzetes letartóztatásban, amennyi büntetést kaptak később a bíróságtól. Mint megtudhattuk, ebből az ügyből kifolyólag lettek más bírósági tárgyalásaik is, amelyek következtében Beke István nem lehet saját cégje vezetője, mivel közveszélyesnek ítélték személyét.
A nagy érdeklődésnek örvendő előadáson többek között a házkutatásokról, a börtönben töltött időszakukról meséltek. Olyan élményekről számoltak be, amelyeket a közönség soraiban ülők megdöbbenten hallgattak.
„Nem használhattunk akármilyen szavakat a börtönben: a börtönőrök között voltak jobbak és rosszabbak. A társak, mint embert, tiszteltek, és nem ítéltek el minket. Amikor betettek az autóba, a fények, a rácsok, a maszkok, a bilincsek elképzelhetetlen lelkiállapotot okoztak. A tény, hogy nem beszélhetsz, nem láthatod a családodat, elviselhetetlen. Mi ezt azoknak sem kívánjuk, akik ide juttattak minket” – mesélték.
Az előzetes letartóztatást végző intézményekről, valamint a börtönkondíciókról Kis Júlia ügyvéd is tartott egy rövid ismertetőt. Szerinte sem megfelelő körülményeket biztosítanak ezek az intézmények, amelyek a legerősebb embert is próbára teszik, valamint az előzetes letartóztatás ilyen szempontból megfélemlítés is lehet.
Arra a kérdésre, hogy szerintük mikor és milyen végkifejlettel lesz vége az ügynek, nem tudtak pontos választ adni, ugyanis a tárgyalásoktól függ minden.
„Nehéz eldönteni, hogy mikor lesz vége, lehet fél év múlva, lehet két év múlva, mivel nem lehet tudni, hogy mikor lesznek a tárgyalások” – fejtette ki Beke István. Szeptember 15-én másodfokon újabb tárgyalások indulnak, a fiatalok azonban bíznak, és vallják, hogy minden szenvedésnek van értelme és van vége. (Az EMI-tábor közleményéből)

Kulcsár-Terza József ősszel akár egyedül is benyújtja az autonómiatervezetet
Ha más nem is, ő benyújtja szeptemberben az autonómiastatútumot – ígérte az RMDSZ és az MPP választási megállapodásának eredményeként a szövetség jelöltlistáján bejutott MPP-s parlamenti képviselő, Kulcsár-Terza József. Hozzátette, „nem fogják napirendre tűzni, de ország-világ tudja meg, van akaratunk, mert amelyik gyerek nem sír, nem kap enni”.
Kulcsár-Terza József a félévről beszámolva kijelentette, olyan is történt, hogy amikor felvetette, a magyar frakciónak ki kell állnia azokért, akik a nemzeti ügyekben felszólaltak, és akiket emiatt meghurcoltak, akkor egy Hargita megyei szenátor rászólt. Beszélt arról is, hogy szót emelt a székelyföldi jelképüldözés kapcsán egy napirend előtti felszólalásban, és a legfelsőbb ügyészségre adták azért, mert kifejtette, hogy a romániai magyarság nem akar egyebet, mint az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba foglalt, máig beváltatlan ígéretek teljesítését.
Kulcsár-Terza hiányolja, hogy nincs a háta mögött támogatás, sem az RMDSZ, sem az MPP nem állt ki mellette, pedig szerinte ma igenis szükség lenne rá, amikor bárkit bármikor elvisz a korrupcióellenes hatóság, függetlenül attól, hogy bűnös vagy ártatlan. Ismertette, hogy miként sikerült létrehozni az Emberjogi Bizottság magyar ügyekkel foglalkozó albizottságát, amely egy lehetőség a párbeszédre a többségi társadalommal.
Szólt arról, hogy Sepsiszentgyörgyön sikerült megszervezni a három székely megye önkormányzatainak és az albizottság képviselőinek a találkozóját, Kolozsváron viszont megbuktatták kezdeményezését. Állítja, nem adja fel, lesz ott is találkozó, és Székelyföldet is be fogják mutatni a román parlamentben, mert vannak olyan politikusok, akik nem tudnak róla. Idén kell benyújtani a statútumot Azt is megindokolta, hogy szerinte miért idén kell benyújtani az autonómiastatútumot: jövőben ugyanis a román egyesülés centenáriumának apropóján a többségi társadalom, amellett, hogy az ünnep szervezésével lesz elfoglalva, provokációként értékelheti a kezdeményezést.
A képviselő szerint a dokumentumot már tavasszal elő kellett volna terjeszteni, amikor a Grindeanu-kormány ellen benyújtott bizalmatlansági indítvány kapcsán kitört a magyarellenes hisztéria. Kulcsár-Terza József közölte, ha nem sikerül megegyezni a frakcióval, ősszel egyedül is benyújtja a tervezetet. Kérdésre válaszolva hozzátette, „mindegy, melyik tervezetet, a Csapó-félét-e vagy az RMDSZ-ét nyújtjuk be, úgysem fogják napirendre tűzni. De legalább tudják meg nyugaton is, van kérésünk.” Úgy véli, a tervezet kapcsán konszenzusra kellene jutni, és egyetlen statútum mögé kellene felsorakoznia az egész erdélyi magyarságnak, mert az „autonómiaigény nem valamelyik párté vagy civil szervezeté, hanem Székelyföldé”. „Az SZNT, a Néppárt, az MPP megy a saját útján, nincs összefogás, pedig elvárom a támogatásukat, összefogva lehetne eredményt elérni” – mondta.
Felvetődött a kérdés, hogy hiba volt-e RMDSZ-frakcióban indulni. „Nem volt téves lépés, hogy az RMDSZ színeiben indultunk, jobb két MPP-s képviselő, mint egy se. Ez volt az egyetlen lehetőségünk.” Hozzátette, „mindenkire szükség van, pártoktól függetlenül, cselekvőképes politikát kell folytatnunk, s ha látják, hogy együtt vagyunk, lesz eredmény”. itthon.ma/erdelyorszag

AZ ANYANYELV FÖLÉRTÉKELŐDÉSE
A PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1
Péntek János
az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár
pentekjku(kukac)gmail.com
Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem.
Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005).
A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák
Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak.
Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében.
Az alárendeltség következményei
Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel.
Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.)
A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra).
Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről.
Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége
Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke.
Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik.
Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb.
A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé.
A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat).
Magyar román
Református 93,78% 3,29% (19 802)
Unitárius 93,67% 1,80% (1044)
Ortodox 1,65% (26 009) 93,67%
1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat)
A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.).
Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában
A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt.
A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről?
A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011).
A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe.
A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás.
Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről
A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára.
IRODALOM
Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM
Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM
Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet
Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM
Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM
Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18.
Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM
Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14.
Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94.
Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM
Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület
Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. <
2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. <
3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). <
4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). <
5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. <
6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. <
Magyar Tudomány

Fogyatkozó szórványközösség
Magyar óvodából múzeum
A magyarói születésű Nagy Ferenc lelkipásztor és felesége, Edit 1995-ben került a jódtelepi református gyülekezethez. A lelkész nemcsak a községben, hanem a Felső- Maros mente (Maros völgye) településein is szórványszolgálatot végez, vagy mondhatnánk: őrzi az utolsó bástyát. Feleségével együtt, aki kántor is, nemcsak lelki szolgálatot végeznek, hanem minden igyekezetükkel azon vannak, hogy egybetartsák a jódtelepi magyarokat, hiszen ez a legnagyobb Maros-völgyi magyar közösség. Sajnos, a „szórványátok” nem kíméli ezt a vidéket sem – számol be lapunknak a lelkész –, az utóbbi években igen nagy apadás tapasztalható. Jelenleg, a nyilvántartás szerint, 178 gyülekezeti tag van Ratosnyán, ebből 50-en külföldön tartózkodnak, köztük olyanok is, akik férjhez mentek egyiptomi, német, francia állampolgárokhoz, ők már nem térnek vissza. Nemsokára olyan gyereket keresztel a lelkész, akinek szülei Németországban élnek, hazajönnek keresztelőt tartani, de másnap már vissza is utaznak. S míg korábban a fiatalok körében sikerült tánc- és színjátszó csoportot indítani és működtetni, ezek mára megszűntek. Működik még az ifjúsági énekkar és ifjúsági biblia órákat is tartanak, de egyre kevesebb a résztvevő. Korábban minden egyházi ünnepen és világi bálokon volt műsor, most nincs akivel megtartani ezeket – mondja a lelkész, majd előveszi a regisztert, és sorolja: Szalárdon megszűnt a gyülekezet, van még néhány magyar, de hitüket feladták, átpártoltak az ortodoxokhoz. Dédán a parókia átvételekor hét református volt, maradt egy. Dédabisztrát 18 személlyel vette át, most négyen vannak. Galonyán három református van a nyilvántartásban, Palotailván 1995- ben 157 lélek volt, most 30. Ez utóbbi oka az, hogy a rendszerváltás előtt különböző, leginkább székelyföldi vidékekről telepítettek ide munkaerőt, majd miután megszűntek a munkahelyek, nyugdíjba mentek a volt alkalmazottak, aki tehette, hazaköltözött. Csak azok maradtak, akiknek nem volt hova menniük – magyarázza. Sajnos, Márton István gödemesterházi plébános, aki nagyon összefogta az ottani magyar közösséget, nemrég plébániát váltott, és ezt is megérzi a közösség. Ami az egyházi eseményeket illeti, évente egy-két esketés van (többnyire vegyes házasságból) és alig egy keresztelő. 2015-ben hat, 2016-ban két, 2017-ben egy esküvő volt. Az utóbbi esetén mindketten magyarok, azonban a vőlegény falujába, Magyaróra költözik az ifjú pár – mondja a pap, majd elszomorító esetet említ. Egy magyar család hazaköltözött Palotailvára Magyarországról, ahol vendégmunkásként dolgoztak. Kislányuk ott született, ötéves lehetett, amikor visszajöttek, így az volt a legnagyobb gondjuk, hogy nem tudott románul. „Ma ha magyarul szólok hozzá, románul felel, elfelejtette az anyanyelvét” – mondja a pap. A tehetséges kislány egy marosvásárhelyi középiskolába jár, de már nem beszél magyarul, mert más közegben nőtt fel. A temetések száma viszont nőtt. 2009-ben kilenc, 2010-ben hat, 2011-ben négy, 2012-ben tizenhárom, 2013-ban öt, 2014-ben nyolc, 2015-ben hét, az idén már négy volt. A tiszteletes szerint az elsorvadást felgyorsította, hogy megszűnt a magyar nyelvű óvoda és I-IV. osztály. Az idén is lett volna egy óvodai csoportra való gyerek, de a tan- ügyben dolgozóknak nem volt érdekük „összeszedni őket”. Az óvónőnek nem volt címzetes állása, a tanító bácsinak pedig kényelmesebb, ha a községközponti iskolában románul tanít – mondja Nagy Ferenc. Ezért üresen maradt a jódtelepi óvoda- és iskolaépület. – Beszéltem a polgármesterrel, hogy valamiképpen hasznosítani kellene az épületet, azt javasoltam, hogy rendezzünk be falumúzeumot. Nekünk is van egy kis néprajzi gyűjteményünk, jó volna bemutatni a mai nemzedéknek, hogy eleik miként dolgoztak a Maros völgyében. Azt sem tudják, hogyan faragtak ki egy gerendát, miként készül a zsindely, de még arról sincs tudomásuk, hogy hajdanában tutajokkal szállították a fát a Maroson. A polgármester nem zárkózott el az ötlet megvalósítása elől. Azt is megtudtuk, hogy a tavaly felújított jódtelepi kultúrotthont sem igazán használják. Amikor volt tánc- és színjátszó csoport, volt élet benne, de sajnos nincs utánpótlás, nincs aki megtöltse élettel a művelődési házat. Nagy ritkán, évente egyszer tor megtartására használják – mondja a pap. Népújság (Marosvásárhely)

Délvidékiek biciklizik körbe Erdélyt
Már harmadszor választották biciklitúrájuk úti céljául Erdélyt a Tour de Délvidék kerékpártúra bringásai, akik tegnap érkeztek Kolozsvárra. A 2002 óta zajló kerékpáros honismereti tábor résztvevői Székelyföld, a Fogarasi-havasok és a Szászvidék körbejárása után, idén Közép-Erdélyt bringázzák be, tegnap Vincze László, az EMKE munkatársa mutatta be a kincses várost. – Ez a tizenhatodik túránk. Idén Marosvásárhelyről indultunk, majd két napot töltöttünk el a Mezőségen, onnan érkeztünk Kolozsvárra, innen pedig Kalotaszegre tekerünk, ahol szintén két napot időzünk. Ezt követően tekerünk a Bihar-hegységbe, ahol kétnapos gyalogtúra vár ránk. Minden évben valamivel színesítjük a programot, a biciklitúra mellett gyalogtúrát, kenuzást szervezünk, amire éppen lehetőség kínálkozik – mesélt a rendezvényről Zsoldos Ferenc, a Tour de Délvidék főszervezője.
– Azzal a céllal hoztuk létre 2002-ben ezt a rendezvényt, hogy a délvidéki szórványmagyar településeket minél többen, főleg a fiatalok, meglátogassák. A honismereti tábort megelőzte egy ifjúsági fesztivál, a Nyári Ifjúsági Játékok, amelyet 2000-ben szerveztünk meg először. Akkoriban az volt a Délvidék legnagyobb magyar ifjúsági fesztiválja, a túra ennek egy külön rendezvénye volt. A fesztivált nem, a Tour de Délvidéket viszont azóta is megszervezzük. Négy év alatt bejártuk a szórványt, így jött a kérdés: merre tovább? – mondta el a túra főszervezője, Zsoldos Ferenc.
A szórvány újralátogatását nem látta célravezetőnek, így döntöttek amellett, hogy más helyeken is tekernek: 15 év alatt körbejárták a Kárpát-medence összes magyarlakta országát. Ám emellett ellátogattak Olaszországba is, amikor tavaly a Dráva mentén túráztak, vagy követték a Tisza, Duna folyását is. A főszervező elmondta: főleg a magyarság számára fontos kulturális helyszínekhez látogatnak el, illetve a természetet járják.
Továbbra is a fiatalokat célozzák meg, de vannak a csapatban „veteránok” is, akik már tíz éve a Tour de Délvidék bringáscsapat tagjai, hisz a rendezvény egyik íratlan szabálya: ha egyszer valaki részt vesz a túrán, azt visszavárják. Zsoldos Ferenc szerint általában a társaság kétharmada régi túrázó, míg egyharmada új csapattag. – Ám ez nem baj, mindig változik, frissül egy kicsit a társaság – jegyezte meg.
A túrázok nem biciklivel érkeztek Erdélybe Délvidékről, és a majdnem két hétre kellő csomagjukat sem ők cipelik: autóbusszal érkeztek, amely Marosvásárhely óta a csomagokat és az elfáradt túrázókat szállítja. A csapat tagjai sem együtt tekernek az országúton, szimpátia, gyorsaság és a terepviszonyok alapján csoportosulnak: egyesek a hegyeken, dombokon, árkon-bokron keresztül hajtanak, míg mások az aszfaltutat, lassú tempót kedvelik.
– Reggel 10-kor van az indulás és sötétedésig kell az aznapi úti célhoz megérkezni. Ezen kívül nincs kötött program, egyesek naponta 150 km-t bicikliznek, míg mások 60-at, ki ahogy szeretné – mondta el még a főszervező.
A csapatot általában magyar közösségek szállásolják el, így is próbálják megismerni a helyieket, illetve azok életét.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetpolitikai kérdések, történelmünk és rockzene
13. EMI-tábor – Hazánkért rendületlenül!
Szerdán kezdődött Hazánkért rendületlenül! mottóval a rendezvény, vasárnap még egész napos program, este koncertek marasztalták a résztvevőket a Gyergyószentmiklóstól 3 kilométerre fekvő szokásos helyen, hétfőre már csak a táborbontás maradt hátra. Az Erdélyi Magyar Ifjak szervezésében – nehézségektől sem mentesen – tető alá hozott 13. tábor ismét megmutatta, milyen is az, amikor egy ifjúságnak szóló programsorozat nem merül ki a szórakoztatásban, hanem gerince az ismeretátadás.
– Sikeres volt az idei EMI-tábor, hiszen zömmel fiatalok ültek az előadósátrakban, és ez a fontos nekünk, a lényeg, hogy az erdélyi magyar fiatalokat oktassuk – szögezte le Sorbán Attila Örs, az EMI országos elnöke, a tábor főszervezője. Nem kevesebb, mint 129 önkéntes dolgozott azon, hogy ez így lehessen, szerdáig minden a helyén álljon, és az öt nap alatt minden rendben, biztonságban álljon a táborozók rendelkezésére.
Több helyszínen – Előadósátor, EMI-sátor, Hagyományőrző tér, Gyereksátor, Szénás, Művészsátor – zajlottak naponta a programok, előadások, kerekasztal-beszélgetések, szabadidős és kreatív foglalkozások közül lehetett választani. Helyszűke miatt nyilván nem sorolhatjuk fel mindezeket, a témakörök széles skálán mozogtak, többek között az autonómia kérdéskörét próbálták körbejárni, nemzetpolitikai és ifjúságpolitikai témákat érintettek, jogaink megismertetése is hangsúlyt kapott, valamint érdekes régészeti, antropológiai előadásokon ismerkedhettünk a magyar őstörténettel. (Az elhangzott előadások némelyikét lapunkban, illetve a Székely Kalendáriumban a későbbiekben olvashatják majd.)
Kétségtelenül a leglátványosabbak a viselet- és fegyverzetbemutatók, harci- és íjászbemutatók voltak, amelyek nap mint nap népes és lelkes közönséget tudhattak magukénak.
Esténként a szokásos két nagyszínpadi koncert mellett a kisszínpad teret adott a kezdő vagy kevésbé ismert bandáknak is a bemutatkozásra – közülük nem is egy szerzett kellemes meglepetést, például a Metalon pénteki produkciója mindenképpen kiemelendő.
A nagyszínpadi koncertek sorát szerdán a gyergyószentmiklósi No Sugar nyitotta, az utánuk következő Alvin és a Mókusok punck-rock banda energikus bulit kerekített. Csütörtökön a Hungarica teremtett hangulatot, majd a felvidéki Nevergreen csapott a húrok közé. Biztosan nem csak a rajongók, a zenekar tagjai is sokáig emlékezni fognak az Omen pénteki koncertjére: a szakadó esőben, a szó szoros értelmében is állta a sarat a közönség – nem mindennapi hangulat alakult ki, innen a Zorall könnyedén vette át a stafétát. A Romantikus Erőszak szombati koncertjén érezni véltük, hogy a bevallottan sportrajongó zenészek nem szeretnék lekésni a vízilabda világbajnokság döntőjét (megbocsátható módon), az Ossian azonban – a közönség hathatós segítségével – „mindent vitt”, egyike azoknak a bandáknak (szerencsére sok ilyen van a magyar rockzenében), amelynek dalait a tizenévesektől a negyvenesekig mindenki együtt énekli. Vasárnapra sem fogytak el a húzónevek: a Dorothy és a Depresszió zúzott a nagyszínpadon, a zenei felhozatalra ebben az évben sem lehetett panasz.
Ugyanakkor nem lehetett nem észrevenni, hogy a szokásosnál nehezebben indult be, „telt fel” a tábor, ennek két oka is gyanítható volt: egyik, hogy a jól bejáratott, megszokott időpont változott, emellett az időjárás-előjelzés sem biztatott egyhetes sátorozásra. Nyilván ezek kis szerencsével mind áthidalható akadályok, nem is tántorították el azokat, akik hosszú évek óta rendszeresen visszajárnak, és szerencsére – a rendezvény fő céljának megfelelően – nagyon-nagyon sok fiatal, tizenéves választotta az EMI táborát.
Sorbán Attila kérdéseinkre kifejtette: „a módosult időpont miatt valóban közelebb kerültünk Tusványoshoz, ám ez nem jelent gondot. Hozzánk a magyar rockzenét kedvelő, a nemzeti kérdések, tényleges politikai viták iránt érdeklődő fiatalok jönnek el, akik foglalkozni akarnak a népünk sorsát meghatározó problémákkal. Az időpontváltoztatásra azért volt szükség, mert ragaszkodtunk hozzá, hogy idén a Magyar-Turán Alapítvány, a Kurultaj csapata jelen lehessen. Augusztus 11-13. között pedig Bugacon zajlik a Kárpát-medencei magyarság legnagyobb hagyományőrző ünnepe, az Ősök Napja (részletekért lásd Erről tudott? rovatunkat) az ő szervezésükben, ezért mi, a „kisebbek” alkalmazkodtunk. Ugyanakkor a tavalyi esőzések jelentősen megnyirbálták a költségvetésünket (négy napon át viharok voltak, ezért csökkent a résztvevők száma), emiatt későn foghattunk neki a szervezésnek, jelentős hiányt kellett előbb ledolgoznunk az év során. A finanszírozásunk a nyár elejére állt össze – mi mindent megtettünk azért, hogy ebben az évben is legyen EMI-tábor, 4-5 hónap munkáját hoztuk be. Ugyanakkor látni kell: minden olyan rendezvény, amely nem városnapok – Kolozsvári Magyar Napok, Vásárhelyi Forgatag, Szent György Napok –, nehézségekkel küzd, egyszerűen túl sok fesztivál van már Erdélyben.
Véges számú magyar fiatalt a véges anyagi lehetőségekkel bíró szülők „fesztiváloztatnak”, emiatt túl sokfele oszlik a közönség. Ezelőtt jó néhány évvel mindössze Tusványos, Félsziget, a Rockmaraton és az EMI-tábor töltötte ki a nyarat, ma már csupán júliusban van négy kisebb-nagyobb fesztivál. A falunapok irracionálisan versengenek abban is, hogy minél nevesebb fellépőket hozzanak el, emiatt elsikkad a tartalom. A túl sok fesztivál ugyanakkor felnyomja az árakat is: azok a dolgok, kellékek, amik régen kölcsönkérhetőek voltak, ma már csak bérbe vehetők, amik korábban bérbe vehetők voltak, ma már csak megvásárolhatók, amik korábban olcsók voltak, ma drágák.
Ugyanez áll némelyik együttesre is, bár azok a zenekarok, amelyek a táborunkba érkeznek, mindig szívvel-lélekkel jönnek, nagyon keveset kérnek a konkrét költségeiken felül. Nem volt célunk az sem, hogy belefolyjunk a magyarországi politikába, semmiképp nem akartuk, hogy az EMI-tábor kampányállomás legyen.
Mindezeket összegezve tehát: célunk átalakítani az EMI-tábort, ezért is hívtuk meg a Kurultaj csapatát, szeretnénk, hogy megmaradjon annak az értékadó helynek, amelynek ismerjük immár 13 éve, és nem kívánjuk tovább „fesztiválosítani”. Persze továbbra is minden segítséget szívesen fogadunk ahhoz, hogy jövőre ebben a szellemben folytathassuk, és az érdeklődők az előadásainkért jöjjenek el, a koncertek csak a pluszt jelentsék – osztotta meg a főszervező.
Legyen így, tapasztalják meg jövőre is minél többen a nemzeti összetartozás érzését, és értsék meg, hogy megmaradásunk kulcsa Erdélyben és a Kárpát-medencében az összefogás, közös ésszel és odaadással végzett munka nemzetünkért. Amint egy előadáson is elhangzott: kinek-kinek legjobb tudása szerint, saját területén, szakmájában kell helytállnia, nem valami vagy valakik ellenében, de az összmagyarság érdekében.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A város kulcsa sem nyitja a Jézus kápolnát
Nyitvatartás nincs, gondnokság minek, ha a szomszédnak vannak nyulai és önkéntesek viráglocsolás mellett körbevezetik a látogatókat.
Turistaként jártam a székelyudvarhelyi Jézus Szíve kápolnánál a minap délután. Ki akartam próbálni, hogy mit tudna tenni egy odaérkező látogató, aki csak annyit tud, hogy az a kápolna különleges, és meg szeretné nézni.
Nyitott kapu fogadott, aztán az információs táblán ez állt:
Székelyudvarhelynek több évszázados múltja ellenére nincs látványos középkori épített öröksége. Ennek a kornak az egyetlen, szinte eredeti állapotában fennmaradt műemléke a város déli kijáratánál elhelyezkedő Jézus kápolna.
Ó, vagyis ha bármi igazán eredetit akarok látni Székelyudvarhelyből, akkor ez az egyetlen kápolna az, mert a jelek szerint ez a város legrégebbi építészeti műemléke, így ez a felhívás a „nem hagyhatom ki, látnom kell" motivációval bír.
Továbbmegyek, és az ígéret szerint valóban látványos képek fogadnak, szélröptette zsindelyek szanaszét, letört faágak, aminek leglátványosabb darabjait már összetakarította az ott tevékenykedő Dénes bácsi.
Nyitnám az ajtót. Zárva! Mégis azt írja rajta:
Téged is vár a Jézus Szíve kápolna, ölelkezések színhelye...
A felirat alatt felfedezek egy telefonszámot, de épp akkor jön két, láthatóan valódi turista, így gyorsan a háttérbe húzódva figyelem, hogy mit is tesznek ők.
Ugyanazt, mint én: megnézik a feliratokat, megnyitják az ajtót, látják a telefonszámot, hát ők nem tudnak telefonálni, tanakodnak, visszajönnének, de mikorra, meglátják Dénes bácsit érdekelődnek.
Dénes bácsi elmondja, hogy nála volt kulcs, de elvették, mert pályázatot nyertek és azt ígérték, hogy fognak neki felújítani, de még nem fogtak.
A két hölgy próbál összerakni egy képet arról, hogy miért nem látogatható, miért nincs egy napra sem nyitásrend kiírva, kiköbözik, hogy egyáltalán kinek a fennhatósága alá tartozhat a kápolna, a táblán felfedezik a helyi önkormányzatot, de a Dénes bácsitól kapott információkból képbe jön az egyház, a múzeum is.
Ekkor már odamegyek hozzájuk és beszélgetésünkből kiderül, hogy bár ők Magyarországról jöttek, de az egyik hölgy az id. Péter Attila unokája, aki egykori székelyudvarhelyi tanárként számos helytörténeti könyvet írt.
Méhesi-Melis Csilla kamaszkori emlékeiben tisztán él az, amikor a kápolnába érkező turistáknak a nagyapja mesélt annak történelmi, legendai vonatkozásairól és a környező gyógyforrások erejéről, melyek főleg a szemet gyógyítják.
"Amikor már legyengült, akkor már én meséltem ,és hoztam ide a barátaimat, ismerőseimet, mert ez valami mágikus hely, aki belép oda az érzi, valami varázslat van ott. Itt kint zajlik a modern élet, nagy forgalom, munkálatok, zaj és mindemellett itt van egy kis csoda ebben a szegletben" – mondta Csilla, és természetesen meg szerette volna osztani barátnőjével, Zsuzsival is mindezt.
A vicces ebben az, hogy nagyapja utolsó tiszteletdíja Székelyudvarhely önkormányzatától a város kulcsa, de Csilla ezzel sem nyithatta ki a kápolnát, így távoztak.
Aztán felhívtam az ajtón szereplő telefonszámot, és a hölgy elmondta, hogy idén már nem az ő tisztsége a vendégvezetés, mert erre nem szavaztak meg fizetést neki, így most ott nincs gondnok és nyitvatartási idő sem a kápolnánál.
Azonban neki mégis adtak kulcsot, mert ő ültetett virágokat a várfalon belülre és a kápolnába is, így gondozhatja azokat, de önkéntesként tiszta szívesen lemegy és körbevezet, elmeséli a hely történetét, és előzetes egyeztetés alapján ezt bárkivel megteszi, ha épp ráér, mert például holnap nem ér rá.
Aztán Dénes bácsival beszélgettem, és ezalatt érkezett egy hölgy, aki két gyerekének szerette volna megmutatni a kápolnát, de meg kellett elégedniük egy fotóval a kápolna előtt.
Dénes bácsi nagyon nyitottan elmondta, hogy ő itt lakik a szomszédban, s bár református, de amolyan önkéntesként szívesen gondozza a kertet, megkaszálja, mert az mindenkinek jó, de főleg a nyulainak.
Aztán kérve- kéretlenül, ha a szél ledönti a környező fákat, azokat is összetakarítja, sőt még fa illemhelyet is épített a telek végébe, mert „tudja, amikor 1-2 busz népe megérkezik és itt-ott pisilő helyet keres, akkor utána nem olyan kellemes mindenhonnan mocskos WC papírokat szedegetni össze."
Csak úgy belegondoltam, hogy milyen véleményem is alakulhatna ki egy városról, aminek a legrégebbi épített örökségéhez ellátogatva ilyen sztorik fogadnának.
Mindenesetre turistáskodásom alatt nem jutottam be a kápolnába, de előzetes egyeztetéssel holnap vagy holnapután bejuthatok.
KOMSA ANDREA KATALIN / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Megmenthető a magyar falu?
Érdekes és elszomorító beszélgetést folytattak a magyar falu sorsáról, kulturális örökségéről és önfenntartási lehetőségeiről a 28. bálványosi nyári szabadegyetemen július 21-én az Orbán Balázs-sátorban. Pedig két pozitív példát hoztak magukkal a meghívottak: a Hargita megyei Énlaka a világörökséggé válás útján halad, a magyar Alföldön fekvő Átány pedig tudatára ébredt értékeinek. De ott is visszafordíthatatlan változások történnek, ami pedig a székely falvakat illeti, jövőjük igen borúsnak látszik. Még ha nem is reménytelennek...
A Kárpát-medence legsérülékenyebb településtípusa a falu, különösen, ha lakossága két-háromezer fő alatti. Vajon van-e esély, hogy a napjainkban egyre divatosabb önfenntartó életmód miatt újra felértékelődjék, élettel teljen meg az utóbbi évtizedekben kiürülő vidék? – ezzel a kérdéssel indította az együtt gondolkodást Molnár Gergely.
Elsőként Énlakáról, az ott folyó kutatómunkáról számolt be Visy Zsolt régész, miniszteri biztos, aki maga is vett ott házat. Elmondta: a firtosi kistájhoz tartozó falu félreeső volta miatt elnéptelenedéssel, elöregedéssel, épített örökségének pusztulásával, kilátástalansággal küzd. Esélye épp abban rejlik, hogy most is olyan, mint száz évvel ezelőtt, és ez olyan érték, ami mellett nem lehet elmenni. A falu lakói támogatást kapnak Magyarországról, hogy épületeiket eredeti alakjukban őrizzék meg (ugyanez történik Torockón is) – magyarázta a pécsi tudományegyetem professzora, aki szerint a településen keresztül az embereket, a társadalmat is meg lehet menteni. Már tíz éve, hogy az egyetem több tanszéke – régészek, néprajzosok, építészek, szociológusok csapata – kutatja a falut, amely a hajdani római birodalom határvonalán helyezkedik el, és ez a vonal előbb-utóbb mindenütt a világörökség része lesz. Énlaka azonban saját jogán, épületeivel is érdemes rá – rovásírásos temploma van, amelyet most is sokan látogatnak –, tehát két okból is felkerülhet a listára, ami fellendülést hozhat az ott élőknek. Nyilván, ehhez a román államnak is el kell végeznie a maga feladatát a római limesre vonatkozóan... 2007-ben öt székelyföldi múzeummal is szerződést kötöttek, és attól kezdve kétévenként konferenciákat szerveznek a székely gazdálkodásról, mesterségekről, népdalokról, iskolai és népi színjátszásról. 2012-től 28 énlaki porta teljes felmérését készítették el, ebből kiállítás is született, és a munka folytatódik. Több mint 360 régi, XVII–XIX. századi sírkövet tártak fel – sokat verses feliratokkal –, ebbe már a helybeliek is bekapcsolódtak. A feltárás, örökségmentés mellett ez is cél, a visszacsatolás a közösséghez.
Átányt Bali János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet igazgatója, az Átányért díj idei kitüntetettje mutatta be. Egy Hevestől nyolc kilométerre fekvő faluról van szó, amelyen első látásra semmi különös nincs, de a leginkább kutatott településként – ami számos véletlennek köszönhető – rendkívüli hírnévre tett szert a tudományban, vaskos monográfiák jelentek meg róla német és angol nyelven, amikor magyarul nem lehetett (a kommunizmus éveiben). Különleges, kétbeltelkes településszerkezete, ami a nemek elkülönítését hozta – a nők és gyermekek a belső lakómagban éltek, a férfiak a külső, gazdasági övezetekben (tanyákban) –, zárványjellege – református közösség a katolikus tömbben – miatt is érdekes település, és bár az utóbbi időben lakossága és képe is sokat változott, értékeit ismerő és megélhetését részben kulturális turizmusra építő lakossága van: műemlék temploma mellett a Kakas-ház, élő paraszti porta, helytörténeti gyűjtemény és két új kiállítótér is várja a látogatókat. Van helyi értéktárgymozgalom, és új munkahelyek jöttek létre: az önkormányzat kertészetet, állattartó farmot működtet, tésztaüzem is van, a vendégeknek tehát helyi terméket tudnak kínálni. Mindez nem csupán megélhetést, hanem reményt is ad, ezért érdemes folytatni. Énlakán – ahogy a legtöbb székely faluban – éppen a folytatás a legnagyobb kérdés: alig három-négy fiatal család él ott, a többség hetven éven felüli. Óvoda sincs, az iskola – egy nagyobb székely ház egy már lebontott csűrrel – üres, két osztálytermében kiállítást rendeztek be, mert érdeklődő szép számban van. Kellene még egy korszerű illemhely és egy tájékoztató központ, ezekhez a tervek megvannak, ingyen adják annak, aki felépítésükre vállalkozik – mondta Visy Zsolt, aki szerint jól alakulnak a dolgok, csak nagyon lassú folyamatról van szó. Amíg az azonnali érdek és haszon szempontjából néznek mindent, nem lesz áttörés, de a lehetőségeket fel kell mutatni. Eleinte csodabogárnak nézik az embert, aztán lassan kezdik elismerni a munkáját, de még mindig nem érzik, hogy nekik is lenne tennivalójuk. Egy falu revitalizációjához fiatalok kellenek, munkahelyek, iskola, de senkit sem lehet kívülről megváltani, ha ők maguk nem akarják, nem lesz semmi – vélekedett. Reményt a világörökségben lát: ez tény lesz, és biztosan hoz eredményt, remélhetőleg jót. A gyakorló gazda keserű tapasztalatait Kolumbán Gábor volt Hargita megyei tanácselnök, a Civitas Alapítvány elnöke adta át, aki most készül megírni az ideológiai meggondolásból falura telepedett értelmiségi kálváriáját. 2008-ban bivalyok tenyésztésébe fogott, akkor szembesült azzal a szabad vadkapitalizmussal, amely 1990 után alakult ki, adócsalással, feketegazdasággal, irigységgel... A falu, ahogy elképzeléseinkben él, már nem létezik: kaláka nincs, közösségi szellem nincs, csak emberek, akik nagyon súlyos egzisztenciális küzdelmet vívnak nap mint nap, évtizedek óta, és a szívesség árát is megkérik. Ennek egyik oka a földtörvényekben rejlik: Énlakán közel 30 év alatt sem sikerült kimérni, telekkönyveztetni, azonosítani azokat a területeket, amelyekre rég kiállították a birtokleveleket, és amíg ez meg nem oldódik, nem lehet civilizált mezőgazdaságot folytatni. A betelepülők – még a faluért sok áldozatot hozó nyugalmazott tanító is – évtizedek után is idegennek számítanak. De egymás között is farkastörvények uralkodnak: minden udvaron van traktor, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy elkerüljék az együttműködést... A baj nagyon nagy – véli Kolumbán –, és amíg nem jön egy olyan nemzedék, amely fantáziát lát a természetközeli életmódban annak minden nyűge ellenére, nem sok esély van a falvak fennmaradására. Falun nehéz egzisztenciát teremteni, a helybeli erőforrásokhoz betelepülő nem fér hozzá, az ingatlanok állapota nem túl jó, támogatásokra, vállalkozásfejlesztésre van szükség, és mindezek mellett óvodákra, iskolákra. Elindult egy mozgalom, vannak már falura költöző fiatalok, de nagy próbakő a gyermekek iskoláztatása, amin minden jó szándék megbukhat. Egy-két család ugyanis nem elég egy óvoda fenntartásához, nagyban kell ezt csinálni. A falvak elnéptelenedéséről egyébként nem a szocializmus tehet: ez a korábban kitört ipari forradalom eredménye, de most már nincs szükség olcsó munkaerőre sem, mert az élő munka terhe nagy, társadalombiztosítást és mindenféle egyéb járulékot kell fizetni, míg a robot után csak profitadót; a mezőgazdaságban is robotosítás folyik, több ezer tehénhez öt ember is elég. Így a falunak nincs jövője, és ha szembeállítjuk a várossal, akkor is vesztesként jön ki. A Civitas Alapítvány az együttműködés irányába próbálja mozdítani a dolgokat, ahol a falu és város nem versenytársként, hanem egymás kiegészítésében él. Így volt ez a középkorban is, ma is ebben kellene érdekeltté tenni az érintetteket: a falu jó minőségű élelmet, tiszta levegőt, élhető környezetet tud ajánlani, és erre mindig szükség van...
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zerind a nagyvilágban. A nagyvilág Zerinden
Július 24-én kezdődött és 30-án ért véget a XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, melynek munkájába Balta János. Három földrész, nyolc országába viszik a kistérség hírnevét című tudósításán keresztül nyertek betekintést olvasóink. Vasárnap a táborzáró kiállításon, ünnepi hangulatban Ódry Mária értékelte – mely az alábbiakban olvasható – az alkotók és szervezők tevékenységét.
„Igen – a Nagyvilág van Zerinden ismét: XV. alkalommal nyílt meg a Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor Nagyzerinden. Három kontinensről – Európa, Ázsia, Amerika – jöttek el ide az alkotók, és akik itt vannak, jól érzik magukat. Tíz napig ideális körülmények között festenek, rajzolnak, agyagból építenek, és utána elviszik hírét Nagyzerindnek a nagyvilágba – például az itt alkotó Beata Babel Karankiewitz, aki egyetemen oktat, beépítette Zerinden szerzett tapasztalatait a doktori disszertációjába. És nem ő az egyetlen doktori fokozattal rendelkező alkotó. Férje, Wladok Karankiewitz, a Czesztochowai Egyetem dékánja szintén egyetemi oktató. Dél-Koreából érkezett, nem először van itt prof. dr. Clemens Beungkun Sou, aki műépítész, járja a világot, Európát, kiállításokat szervez és fest. Szintén doktor az Ukrajnából érkezett KOPRIVA ATTILA, főiskolai tanár. És azt kell mondjam, minél doktorosabb valaki itt, annál szerényebb.
Ha már a szerénységnél tartunk, Székely Géza kolozsvári illetőségű művész tanár, mikor érdeklődtem tőle mi is az a magas állami kitüntetés, amiben részesült – szerényen, mosolyogva mondta: 2012-ben vettem át Áder János köztársasági elnöktől a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Amikor megkérdeztem, viccesre véve a figurát, hogy 2012 óta semmi? – azt válaszolta: – Á dehogynem, 2013-ban EMKE Szolnay Sándor-díj, 2015-ben a MOL MENTOR díja, 2011-ben a Magyarországi Rajztanárok Egyesülete által kiadott díj és emlékplakett – és mindezt olyan szerény mosollyal, mintha azt mondaná: – esik az eső.
– Igen, díjeső – mondanám én.
Fel szeretném olvasni a résztvevő művészek névsorát, hogy senkit se hagyjak ki, bár a zerindieknek nem kell őket bemutatni, hiszen régi barátok, ismerik őket.
BREZNAY ANDRÁS Budapestről érkezett, sokadszor van itt, épületsíkok, szürkék, sárgák, barnák vonzatában él, épületei mintha dőlnének, templomai, tornyai dőltükben mintha üzennének a mának: vigyázzatok ránk!
OLEG SMIRNOV szintén Budapestről jött – a zerindi táj, közeg számára mindig alapihlet, mindez olyan lilákban, kékekben, okkerben leegyszerűsítve egzisztenciálisan, szinte leheletszerűen újraköltve, hogy az ember azt mondja: ez igen!
GALLY A. KATALIN Kolozsvárról jött, ő a pasztellkréta művészetének nagymestere, az idei téma az emlékezés szárnyán számára testre szabott, hiszen különleges finomságú lélekérzéseket regisztrál. Egy-egy régi kerítés időkoptatta erzetét, vagy egy nyitott ablak, függönyön átszűrt emlékezésre invitáló képét.
SZÉKELY GÉZA szintén pasztelltechnikán keresztül, a lélek belső építészeként láttat épületet, fészert síkokban komponálva, a belső és külső környezetet.
A KONCZ MÜNICH házaspár férfi tagja, ANDRÁS saját építésű kemencében égeti ki különleges térelemeit, kisplasztikáit. Ezúttal különleges, redukciós technikával szürke-feketés felületet hozva létre: ők a METEORITOK címet viselik. Felesége, JUDIT egyedien házasítja össze az olajfestményt a reányomtatott linómetszettel. Mindkettő népi motívumos, tulipános-virágos ihletésű. Munkáinak címe: Emlékeim.
A tárlat legfiatalabb kiállítója CSÁKY REBEKA most nyert felvételt a Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumba. Munkái, akvarelljei vérbő tehetségről árulkodnak már most. Érett munkák, mintha nem egy 15 éves leányka festette volna. Pontosan regisztrál, a lényeget láttatja. Például két egymásra fordított szék kivehető sziluettje fénybe mártva, vagy a fekete-fehér- szürke móló csak néhány ecsetvonás, de már biztonságról árulkodik.
TÚRCSÁNY FERENC Szlovákiából jött. Különleges álomvilág az övé, kissé borús, szürke az alap, amin szinte gyerekrajzszerű vidámságot idéz elő, játszi könnyedséggel.
LÁNG ESZTER új tag, Debrecenből jött, elmondása szerint egy alkotási folyamat része, amit itt festett. Az elvont, absztrakt kifejezési módot választotta, képeinek ihletője a zerindi táj, a zerindi közösség, belső struktúraként ábrázolva.
WLADIMIERZ KARANKIEWITZ a tág terek, természetes anyagok kedvelője. Természetes anyagra, háziszőttesre természetes festékanyagot használ. Bodzabogyó vagy egyéb bogyók levét viszi fel a hatalmas kifeszített vásznakra, lilás-barnás feketés síkok váltják egymást, mindeniknek más-más a struktúrája, és mint ahogy ittjártamkor láttam: amikor a szél meglengeti a vásznakat a tájban, az alkotás szerves része lesz a tájnak, amiből vétetett.
BEATA BABEL KARANKIEWITZ világos, fehér-sárga absztrakt víziók, ugyanez zöldben vagy rózsaszínben újrakölti a zerindi mezőt olyan ritmusban, mint egy-egy Chopin-etűd, éppen csak érintve a zongora billentyűzetét. De, hogy legyen valami anyagszerű ebben az egészben, egyszerű, finom, apró szemű homokot visz fel a vászonra.
KASPER KARANKIEWITZ, a fiúk (ő is diplomás festő) világa szintén játékos, de ő határozott kontúrokkal, világosszürke, fehér-kékben látja a világot, szüleitől eltérő módon, a saját hangján szólal meg.
MARIO EIBERGER Németországból jött festő, akit fiatalsága ellenére a lepusztult ipari tájak ihletnek meg, valamint az eme lepusztult tájból való kikívánkozás, és mindez úgy megfestve, hogy egy pillanatig sem unalmas. Hogy mennyire élmény neki a festés és ezt milyen szinten műveli, nos, egy kiállított képe sarkában ott volt egy béka – annyira ott volt, hogy meg kellett tapintanom, hogy nem-e egy háromdimenziós ráragasztott matrica? Hát nem. Ez egy hiperrealista béka volt!
KOPRIVA ATTILA Ukrajnából jött, szintén nem először jár itt. Az ő képei azért izgalmasak, mert bármit fest: tájat, épületet, állatokat, az erős piros, narancsszín kontúrok, kékkel, okkerekkel vetekedve egy olyan világot hoznak létre, ami állandóan vibráló, erős életigenlés.
CZIGLÉNYI ATTILA az USA-ból repült át Nagyzerindre. Ihletője szintén a zerindi táj. Egeinek kékjei, zöldjei mindig visszafogott háttérzeneként hatnak a történet mögött – egy-egy udvar magárahagyottsága, vagy egy-egy kert rendezetlen rendje mögött. Ő az, akinek mindig könyörögni kell: „Na, most hagyd abba, nem kell tovább festeni, már csak alá kell írni”.
CLEMENS BEUNGKUN SOU Dél-Koreából érkezett, Bécsben élő műépítész, kiállításszervező. Most kiállított képein – habár olajfestmények – krokiszerű gyorsasággal a női test szépségének hódol. Képei életerősek, kevés színt használ, rózsaszín, fekete, kék-zöld, mindez inkább grafikaszerű hatást kelt. Képeinek címe: Erős nők.
SISKA-SZABÓ HAJNALKA képeit szándékosan hagytam hátra, mert nem akarjuk elfelejteni, hogy ő nemcsak fest, hanem az egész tábor kiötlője, ötletgazdája, szervezője és Vas Enikővel együtt kézbentartója, rendezője. Mindezen napi gondok mellett megfestette Böjte Csaba Atya és édesanyja portréját, pedig a portré mérföldkő, itt nem lehet hazudni: vagy hasonlít, vagy nem, vagy Ő, vagy nem Ő. És ez esetben ez itt Ő. Siska-Szabó Hajnalka az erős ultramarinok, kékek-zöldek karmestere. Karmesteri pálcája, ecsetje alól fénybe mártott tájak, kék kapuk, illetve inkább fénykapuk boltívei bújnak elő, a nyitott kapukon mindig bezuhog a fény, és mindez olyan lendülettel, hogy minket is magával sodor.
Amit még feltétlenül el szeretnék mondani, a Zerindi Nemzetközi Képzőművészeti Tábor XV. jubileumi évére megjelent egy a 15 évet felölelő és bemutató album. Szerkesztője Siska-Szabó Hajnalka és Vas Enikő.Ami a 15 évben és a sorok között ott van, hogy a zerindi alkotótábor nemcsak egy évente megrendezett művészeti fórum, hanem egy alkotó közösség, ami állandóan fejlődik, meg merem kockáztatni továbbképző jellege van. Itt Zerinden a művésznek, művészetnek becsülete van. Mondhatni igénylik a szépet, a képet, nemcsak a meglévő képtár állományát bővítendő, hanem ezek a képek díszítik a polgármesteri hivatal termeinek a falait, a könyvtár, az étkező vagy az iskola falairól tekintenek vissza ránk. A kortárs képzőművészet – a falra akasztva „funkcionál” – a zerindiek mindennapjainak része. Így lesz több Zerind és a Nagyvilág.” Nyugati Jelen (Arad)

Egyed Ákos: a székelység a magyarság részét képezi
A rendi székely nemzettől a modern magyar nemzetig
A székely rendi nemzetet, mint önálló erdélyi politikai szerveződést, az 1437. szeptember l7-én Kápolnán, a magyar nemességgel és a szász nemzettel megkötött egyezségtől tartja számon a történelem. Az egyezséget, uniót – mint köztudott – a belső és külső ellenség ellen, azaz az akkor zajló parasztfelkelés, valamint a török veszedelem elleni védekezés lehetősége hívta létre. Az egyezséget többször megújították, tartalmában kiegészítették–bővítették, de a székelység mindvégig annak egyik tagja maradt, mint a vármegyei nemesség és a szász nemzet is. Középkori rendi nemzetekről van szó, amelyek fennmaradtak Erdélyben az 1848-as forradalomig. Emlékeztetőül lássuk röviden mit is értünk rendiségen, rendi nemzeten.
Nyugat-Európa 13–15. századi történetének meghatározó jellegzetessége a rendiség volt. A rendek azonos jogállású, örökletes kiváltságok birtokába jutott társadalmi csoportokból alakultak ki, és szabályozott képviseleti rendszer keretében, a rendi országgyűléseken érvényesítették jogaikat az államban. A rendiségben az egyének jogait és kötelezettségeit nem saját helyzetük határozta meg, hanem az, hogy milyen társadalmi rendnek voltak a tagjai. A közgondolkodás is a rendi hovatartozásuk alapján különböztette meg az embereket és az egyes csoportokat. Amint a jeles történész, Hajnal István, a kérdés kiváló ismerője írta, egyik rend kialakulása sem tudatos szerveződés, hanem spontán fejlődés eredménye volt, amelynek során a 12–13. században földesúri réteg alakult ki s az elkülönült a parasztságtól. Az előbbi kiváltságos renddé vált, a parasztság viszont kevés kivétellel (Svájc, a skandináv országok, néhány német és olasz tartomány) mindenhol kívül rekedt a rendiség szervezetén, emiatt a rendi képviseletből is kimaradt. Ez jellemezte az erdélyi helyzetet is.
A székely nemzetségi társadalomból a 14–15. században három rend alakult ki: előbb a lovas katonák, a lófők és a gyalogok rendje, s rövidesen a főemberek rendje. A székely rendiség katonai jellegét a társadalmi rendek elnevezése is jól mutatja. A székely katonai rendek az állandó katonai szolgálat vállalása által jutottak olyan szabadságjogokhoz, mint az adómentesség, az önszerveződés (tisztségviselők választása), saját birtokjog és egyebek. A székelyekről állapította meg a legkiválóbb magyar jogtudós, Werbőczy István az 1517-ben kinyomtatott Tripartitum (Hármaskönyv) című művében: „Teljesen külön törvények és szokások szerint élnek, a hadi dolgokban igen tártasak, és az örökségeket és tisztségeket, régi szokás alapján, törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint osztják el maguk között”.Az előbb említett mindhárom székely katonai rend egyaránt a székely nemzethez tartozott, annak kollektív nemesi státusa révén, mert a székely rendiségben voltak egyetemes jellegű, minden székely és mindhárom rend számára érvényes szabadságjogok.
A székelység, amint már említettük, a hadi szolgálattal szerezte meg a szabadságjogait. Minden székely férfi köteles volt saját költségén fejenként katonáskodni a számára kijelölt alakulatban és helyen. A szászok viszont nagyobb összegű adó fejében meghatározott nagyságrendű katonai alakulatot állítottak ki, de fejenkénti hadi szolgálatra nem kötelezték őket. Megállapítható tehát, hogy a székely szabadság jogforrása a katonai szolgálat volt. A három székely rend sajátos jogai mindaddig voltak megtarthatók, amíg teljesíteni tudták hadi feladataikat, illetve amíg szükség volt a székely haderőre. Mátyás király 1473-ban, majd II. Ulászló 1499-ben kiadott rendelkezései szabályozták a hadviselés módját.
Az első nagy rést ezen a rendszeren az ütötte, hogy az önálló Erdélyi Fejedelemség szerveződése idején a nagy tömegű gyalogrend hadi szolgálataira már csak kisebb mértékben tartottak igényt, mert nem volt rá szükség. Annál inkább kellett az adózó nép, hiszen a fejedelemség (új állam) fenntartása költséges volt. Ezért megkezdődött a gyalogrend adóztatása. Ezt a közszékelység és az elszegényedett lófők nem tudták elfogadni, ezért 1562-ben hatalmas felkelést indítottak el. Azonban a fejedelmi hatalom elfojtotta, a közszékelységet fejedelmi jobbágyságra vetette, s nem kis részüket földesuraknak adományozta. S bár később a fejedelmek a székelyek egy részét felmentették a jobbágyság alól s visszavették katonai szolgálatra, de a volt gyalogrend a régi jogait többé nem tudta visszaszerezni – még ismételt tiltakozásai, felkelései révén sem. De a küzdelemben a székely identitás erősödött, amit a székely történetírók, krónikások igyekeztek ki is fejezni (de ez egy más téma, amire most nem térhetünk ki). Példaként mégis megemlítem a történetíróként és magas rangú tisztségviselőként is kiváló hídvégi Mikó Ferencet, aki az 1611. évben készült História a maga életében történt dolgokról című magyar nyelvű munkájában ezt írja „az én Uram Bethlen Gábor főkapitány… én annak egy főember szolgája, erdélyi és igaz régi Székely Nemzet vagyok”. Ez vallomással felérő öntudat kifejezése volt. A fejedelmi korszakban az alapvető rendi jogokat Székelyföldön elsősorban a két felső rend, a primorok és a lófők rendje gyakorolhatta, s részben a nemesi diplomát szerzett armalisták rendje.
A történetileg kialakult székely rendiség további változást szenvedett a Habsburg-korszakban a 17. század végétől az 1848-as forradalomig. Bár az 1691-es Diploma Leopoldinum kinyilvánította, hogy hadfelkelési kötelezettségük mellett a székelyek megőrzik adómentességüket, 1701-ben már bevezették a volt gyalogrend megadóztatását. Aztán a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc leverése után, l711-ben megszüntették a régi székely hadi rendszert, s ezzel az egész szabad székelység nagy része szabadparaszti státusba jutott. Ugyanakkor adófizetésre kötelezték a legalább három adózó jobbággyal nem rendelkező lófőket, armalistákat és egytelkes nemeseket is. A lesüllyedt székely rendek szabadságjogaik elvesztése miatt a „sérelmi politika” elszánt képviselői lettek a Habsburg-hatalommal szemben. Az 1790-91-es erdélyi országgyűlésen a székely követek azt kérték, hogy az országgyűlés segítse „a székely nemzetnek törvényellenes adózás alá vonatott részét azon mostani adózás és egyéb nemteleneket illető terhek alól kiemelkedni és törzsökös nemesi állapotjába visszahelyeztetni”. Ezt a kérelmet a Habsburg-hatalom azonban nem fogadta el, mert egészen más székely politikát kezdeményezett.
Ennek során 1762-1764-ben megszervezték a székely határőri rendszert, ami újabb forrása volt a székely sérelmeknek. Mint ismeretes, a határőrséget a Székelyföldön Háromszék, Csík-, Gyergyó-és Kászonszék, Bardóc fiúszék területére terjesztették ki, kimaradt belőle Maros- és Udvarhelyszék. Ezáltal a Székelyföldet a hatalom kettéosztotta nem csak földrajzilag, de a társadalmi struktúra alakulása szempontjából is. Mesterségesen új katonai rendeket hozott létre a szabad székelyekből és a kisnemes székelyekből, de mentességet biztosított a birtokos nemeseknek és a jobbágyoknak, ami a közjogi egyenlőtlenség nagyméretű fokozódását eredményezte, csorbát ejtve a székely egyenlőség-tudaton is. A székely határőrök helyzete nem sokban különbözött a román határőrökétől, és a marosszéki, valamint udvarhelyszéki szabad székelyek helyzete is hasonló volt a szász és román szabad parasztokéval.
A Székelyföld népességének társadalmi összetétele idők folyamán sokat változott. Az 1848-as forradalom előtti években Imreh István kutatásai szerint a székelyföldi népesség társadalmi struktúrája a következő volt: egytelkes nemes 6,29%, határőr katona 35,13%, szabad székely 17,22%, jobbágy és zsellér 38,24%, taxalista polgár 0,13%, bányász 0,54%, egyéb 2,54%. Tehát a székelységnek mintegy 60 százaléka tartozott a szabad székely rendekhez, mert a jobbágynép nem volt jogokkal rendelkező társadalmi rend. A fenti kimutatást ki kell egészítenünk a 23 grófi és 24 bárói és mintegy 1100 birtokos nemes családdal. Tekintettel arra, hogy rendszerint nagycsaládokról van szó, egyes kutatók számításai szerint Székelyföldön 136 arisztokrata családdal és az 1100 birtokos nemesi családdal számolhatunk.
Témánk alapján felvetődik az a kérdés, hogy 1848-ban hogy nézett ki a rendi székely nemzet a Székelyföldön. Hogy a rendiségből általában az európai társadalmakban, így Erdélyben és a Székelyföldön is kimaradtak a politikai jogokkal nem rendelkező rétegek, jobbágyok, városi szegények, szolgák, nem szorul bővebb magyarázatra. A székely nemzet részei voltak a szabad rendek (határőr katonák, szabad földművelők), de a meghatározó vezető rendet a birtokos nemesi családok alkották; akik nagyrészt a korábbi primor és lófő rendűek leszármazottai voltak, részben pedig a vármegyékből kerültek be a székely nemesi rendbe.
Természetesen nyelvi-kulturális és etnikai szempontból a székelység, amióta történelmüket ismerjük, a magyarság részét képezte s ezt identitása is tükrözte, miről az 1848-as események során bizonyságot tett. De lássuk mi történet a rendi nemzettel 1848-ban.
A forradalom hírét nagy lelkesedéssel s reménykedéssel fogadta a székelység. Általánosan magáévá tette a Tizenkét Pontot, de ezekhez sietett hozzáfűzni a maga szempontjait. És ebből számos probléma adódott, ugyanis rövidesen kiderült, hogy a sajátos székely kérdések megoldásának milyen nehéz érvényt szerezni a magyar forradalom általános programja szerint – abban a konfliktusos helyzetben, amely a magyar forradalom és a Habsburg-hatalom között keletkezett. Ilyen kérdések voltak: a határőri rendszer azonnali megszűntetése, a székelyföldi jobbágyok azonnali felszabadítása és a székelység régi rendi jogai. További gondot okoztak a székely társadalom különböző kategóriái között feszülő ellentétek kiegyenlítésének nehézségei.
Induljunk ki abból a tényből, hogy a székelység saját jövőjét Erdély és Magyarország uniója alapján képzelte el. Ezt bizonyítják az 1848 tavaszán Háromszék-, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, Udvarhelyszék, Marosszék, valamint Aranyosszék közgyűlésein s a népgyűléseken elfogadott határozatok. És erről szól a kolozsvári utolsó rendi országgyűlés, valamint a pesti népképviseleti országgyűlés forrásanyaga. A régi öröklött állapotok felszámolása s a polgári társadalom elvei szerint való rendezéséről azonban sem a kolozsvári, sem a pesti országgyűlésnek nem sikerült mindenben megfelelő törvényt alkotni.
A határőrrendszert azért nem lehetett azonnal megszűntetni – holott ez volt a határőrrendiek legfőbb kívánsága –, mert ellenezte a fennálló erdélyi császári főhadparancsnokság, illetve mert a magyar forradalom vezetése is úgy vélte, hogy a székely fegyveres alakulatokra még szükség lehet a forradalom vívmányainak védelmében. Kiderült, hogy az erdélyi országgyűlés úrbéri törvényét, amely kimondta a jobbágyviszonyok megszüntetését, a Székelyföldön csak a jobbágycsaládoknak mintegy 10%-ra lehetett alkalmazni, mert a székelyföldi földtulajdon-jogot meghatározó „székely örökség” (siculitas haereditas) mint birtokjog kizárta az úrbériséget s nem volt elidegeníthető az eredeti tulajdonosától. Igaz, a jobbágyfelszabadítást már 1848 májusának végén kihirdették Háromszéken, amely kedvező hatással volt a jobbágymozgalmak lecsendesítésére, de mégsem helyettesíthette a törvényes rendezést.
Pedig az általános jogi keret adva volt: ugyanis az 1848. április 11-én kihirdetett pozsonyi törvények, valamint az 1848. május 30 – július 18. között Kolozsvárt elfogadott törvénycikkek értelmében megszűntek a rendiséget kodifikáló törvények, ez következett a törvény előtti egyenlőség és a közös teherviselés elvének kinyilatkoztatása és a megfelelő törvények alkotása nyomán. De a polgári egyenlőséget meghirdető törvények is nehezen találtak befogadásra a Székelyföldön. Ugyanis a székelyek minden olyan régi jog visszaadását kívánták a forradalomtól, amelyektől korábban a Habsburg-hatalom megfosztotta. A katonarendűek követelése sem bizonyult könnyen megoldható kérdésnek. Ők azt kérték, hogy azonnal szűnjön meg az 1764-ben létrejött határőri rendszer s megalakítandó nemzetőrségek keretében a nemes és jobbágy éppúgy teljesítsen szolgálatot, mint az eddigi katonarend. Ezek rendezésére a székely székek az erdélyi országgyűléstől várták, amelynek összehívását külön is követelte a Kolozsvárra érkező udvarhelyszéki küldöttség, (amiről a Szabadság ez évi március 15-i számában részletesebben írtam).
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés 1848. május 29-é ült össze Kolozsvárt. Ezen természetesen megjelentek Székelyföld képviselői (követei, ahogy akkor nevezték), összesen 27 széki, illetve városi követ. Az országgyűlés elsőként Erdély és Magyarország egyesüléséről szóló törvényt fogadta el, amelyet előzőleg a magyar országgyűlés már megszavazott s a király kézjegyével ellátta, jóváhagyta. Az I. törvény kimondta: „Valamint a testvér Magyarországban minden lakosok jogegyenlősége kimondva és életbe léptetve van, ugyanazon módon, itt is, e hazában minden lakosaira nézve, nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül örök és változhatlan (!) elvül elismertetik, és az evvel ellenkező eddigi törvények ezennel eltöröltetetteknek nyilváníttatnak.” A törvényt június 10-én az uralkodó, V. Ferdinánd megerősítette. Ezzel és más elfogadott törvényekkel, például a jobbágyok felszabadítását, a törvény előtti egyenlőséget, közös teherviselést kimondó törvényekkel a feudális rendiség törvényeit eltörölték, és lerakták a polgári világ törvényes alapjainak legfontosabb elveit. Mivel a magyar országgyűlés ezt már megtette, nyilvánvaló, hogy rendszerváltás történt. Így értékelhetjük 1848 eseményeit, amelyek a modern magyar polgári nemzet megszületését eredményezték.
Mivel a rendiség idején a sajátos székely ügyeket székely nemzetgyűléseken is megvitatták, sőt azon a középkorban és kora újkorban törvényeket is hoztak, 1848 nyarán is sort kellett keríteni egy ilyen fórum megtartására, hogy a középkor óta különálló székely nemzet magáévá tegye a gyökeres változást jelentő említett törvényeket, s ezek által elfoglalhassa az őt megillető helyet a modern magyar polgári nemzetben. Agyagfalvára Berzenczey László marosszéki követ hívására 1848. október 16-18-án mintegy 60000 székely gyűlt össze, ahol gróf Mikó Imrét választották meg a gyűlés elnökének. A gyűlés kimondta elszakadását a Habsburg-hatalomtól, s azt is, hogy a székelység csak a magyar kormány rendelkezéseit hajlandó elfogadni. Az előterjesztett javaslatok között szerepelt a székely nemzet „jog és kötelezettségbeli egyenlősége”, amit a fórum jóváhagyott. Ezt a Három- és Miklósvárszékek minden népeihez című kiáltványban a következőkben hirdette ki a szék vezetősége: „Az agyagfalvi téren tartott székely nemzeti gyűlés határozta folytán – mely felmerült a törvényhozás alapján – kimondatott, hogy jogban ás kötelességben Székelyföldnek, tehát székünknek is minden polgára egyenlő, s ezek folytán elhatároztatott az is, hogy az eddig fennállott katonáskodási rendszer s ebből felmerült sérelmes viszonyok eltöröltettek”.
E határozat, amellett hogy teljesen összhangban állt az erdélyi és pesti országgyűlések törvényeivel, elfogadta a társadalmi rendszer polgári elveit, jogalapját. Ezzel a székelység végképp kijelölte s elfoglalta helyét az egységes modern magyar nemzetben. A székelység a magyar nemzet részeként lépett át a 19. század második felébe. Erről azóta számtalan alkalommal tett tanúbizonyságot. Ezután külön székely nemzetről – véleményem szerint - csak történelmi múltként lehet szó. De a székely identitás, öntudat tovább élt és napjainkban is él mintegy szimbiózisban a magyar tudattal. Szabadság (Kolozsvár)

Az Untold elköltöztetését kérik: kellemetlenséget okoz a kolozsváriaknak a megafesztivál
Kellemetlenséget okoz a kolozsváriaknak a város szívében tartott, százezreket vonzó Untold fesztivál. A városlakók internetes petícióban kérik a hétvégén tartandó megabuli elköltöztetését a város peremére.
Két nap alatt több mint ezren írták alá azt az internetes petíciót, mely a kolozsvári Untold fesztiválnak a város peremére való költöztetését kéri a polgármesteri hivataltól. Mint a petíció kezdeményezői rámutatnak, ahogy az Electric Castle-t vagy a MOX fesztivált is Kolozsvárhoz közeli településeken szervezik meg, úgy az Untoldnak is a városon kívül a helye. Jelenlegi formájában a fesztivál korlátozza a városlakók és az itt dolgozóknak a közterületek használatához való jogát, fölösleges forgalmi dugókat és több napig tartó folyamatos hangszennyezést okoz” – áll a petícióban, melyet szerdán délelőttig több mint ezren írtak alá.
Az idén harmadik alkalommal megszervezett, a hétvégén, augusztus 3–6. között zajló fesztivál számos bosszúságot okoz a lakosoknak.
A Kolozsvár Aréna köré szerveződő, több százezer fős rendezvényre már két hete, közvetlenül a Depeche Mode-koncert után elkezdődött a készülődés, ami a gépkocsiforgalom korlátozásával is együtt jár az amúgy is forgalmas környéken. Az Untold színpadai már egy hete, éjjel-nappal épülnek, mesélte lapunknak egy ott lakó, aki szerint a folyamatos zaj miatt nemcsak a hatalmas ricsajjal járó fesztivál ideje alatt, de már napokkal előtte sem lehet pihenni a környéken. „Az éjjel például fél 3-kor még szerelték a színpadot a munkások” – mesélte az új sportcsarnok előtti helyszínnel átellenben lakó olvasónk.
Elmondta, a forgalomkorlátozás is zavarja a környékbelieket, akik közül főleg az idősebbek nincsenek tisztában azzal, hogy kerülő útvonalakra terelték a buszjáratokat, autóbusszal pótolták a villamost annak érdekében, hogy a magánfesztivál szervezői megfelelően felkészülhessenek a több százezer külföldi és hazai bulizó fogadására.
A lapunk által megkérdezett kolozsváriakat az utcák lezárása mellett a Sétatér elkerítése háborítja fel leginkább, a petíció kezdeményezőihez hasonlóan sokan vélik úgy, hogy a városvezetés a lakosok közterületek használatához való jogát korlátozza azáltal, hogy több napra lezárja előttük a parkot. Az intézkedésnek az ebtulajdonosok, a rendszeresen itt kocogók örülnek a legkevésbé, de a nyári melegben hűsölni járó idősek sem díjazzák.
A számos kellemetlenség miatt a környékbeliek közül sokan elutaznak a csütörtökön kezdődő négynapos fesztivál idejére, míg az élelmesebbek hatalmas összegekért adták bérbe lakásaikat a bulizó fiataloknak.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Elpusztították Marossy Anna emlékfáját
A váradiak zöme talán soha nem fogja megérteni, hogy ezelőtt három évvel mitől kapta meg Nagyvárad az ország legzöldebb, azaz legjobban fásított városának titulusát a román környezetvédelmi minisztériumtól, hiszen a megyeszékhelyen a váradi önkormányzat illetékesei évek óta barbár módon pusztítják, vágatják ki a faóriásokat.
A „legzöldebbnek” ítélt városban ugyanis építkezések, útjavítások, csőcserék vagy éppen furcsa elképzelések okán lelkiismeret-furdalás nélkül és legtöbb esetben minden kertészeti szakismeretek mellőzésével vágnak ki amúgy egészséges, több évtizedes faóriásokat. Egyenként, vagy akár sorban is, ahogy ezt tették pár éve, például a Szent László (ma Unirii) téren levő öreg, és amúgy makkegészséges tölgyfasorral, csak azért, hogy kialakíthassák a kopár, árnyékmentes kőteret a városközpontban.
Erre a sorsra jutott egy jelkép értékű hatalmas jegyenyefa is, mely az Emanuil Gojdu Főgimnázium mellett, a Körös parton zöldellt hosszú ideig. Ez a jegenye szimbolikus értékű fává vált, amikor a három esztendeje elhunyt, nemzetközileg elismert váradi biológusnak, Marossy Annának az emlékére a váradi önkormányzat emlékfává nyilvánította, mivel 2007-ben a Sebes-Körös partrendezésekor ezt a fát fogadta örökbe közismert környezetvédő. A néhai biológus szakértelmétől joggal rettegtek a felelőtlen és lelkiismeretlen illetékesek. Talán ezért is figyelmeztető jel az, hogy az emlékére kijelölt fát végül is sikerült elpusztítani. A faóriás mellé ugyanis az idők során felhúztak egy vendéglőt, hogy az ott megforduló emberek közvetlenül a Körös mellett ehessenek, ihassanak. A „természetközelinek” szánt (amúgy méregdrága) vendéglő tulajdonosait azonban a jelek szerint zavarta valamiért a Marossy Anna emlékfája, ezért az önkormányzat bábáskodása mellett tavasszal alaposan megnyesték, visszavágták. Már akkor felhördültek a környezetvédők, a váradi lokálpatrióták, hiszen jól látható volt, hogy a fa megcsonkolása annak kiszáradásához vezet. A sajtóban is megszellőztették ezt a vandalizmust, azonban a városháza műszaki osztályának illetékesei, Emil Benţan aligazgató és munkatársai, akik elkövették a pusztító nyirbálást, esküdtek égre-földre az újságíróknak, hogy a hatalmas jegenyének nem lesz semmi baja, mert így szakszerű azt visszanyesni. A környezetvédőknek lett azonban igazuk, mert az óriási jegenye nem élte túl a városházi kertészkedők „szakértelmét” s pár hónapra a barbár csonkolást követően teljesen kiszáradt. Jelenleg a most is felújítás alatt álló vendéglő utcai bejárata mellett a kopár, elszáradt fatörzs, mint egy nyomorúságos csontváz magaslik, hirdetve, hogy adhatnak Nagyváradnak akármilyen „zöldváros” titulust, a szomorú valóság az, hogy az érdekek és hozzá nem értés káoszában az illetékesek nemhogy védenék, de pusztítják a még meglévő értékeket. Marossy Anna emlékfája tehát mára egy kiszáradt csonk, s ahogy ismerjük az ilyenkor szokásos forgatókönyvet, kis idő múlva teljesen ki is vágják, hogy nyoma se maradjon annak a fának, mely a környezetrombolásra emlékezteti a váradiakat.
Szőke Mária / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Lupény 1977
Negyven év a nagy bányászsztrájk óta
Negyven év telt el a kommunista rendszert megrendítő nagy Zsil-völgyi bányászsztrájk óta. 1977. augusztus elseje és harmadika között általános sztrájk tört ki a Zsil-völgyi bányákban, a felbőszült bányászok Lupényban gyűltek össze, az ottani bányánál tiltakoztak három napig. A kommunista hatalom eleinte Ilie Verdeţ akkori kormányfőt küldte le Lupényba, hogy tárgyaljon a sztrájkolókkal, utóbbiak viszont nem voltak hajlandók szóba állni vele, s Ceauşescu személyes jelenlétét követelték.
Szociális követelések
Jóllehet a rendszerváltás utáni időkben a sztrájk kommunistaellenes jellegét hangsúlyozták, a megmozdulás szociális jellegű volt. A bányászok mindenekelőtt a négyműszakos munkarend bevezetését, az 50 éves nyugdíjazási korhatár megtartását, a kőszén-kitermelési terv emberi erőforrásokhoz való igazítását, jobb és olcsóbb élelmiszerellátást és hasonlókat követeltek. A kommunista rendszer ugyanis 3 műszakos (vagyis 8 órás) munkarend bevezetését, a rokkantnyugdíj-feltételek szigorítását és a nyugdíjkorhatár megemelését tervezte, a kitermelési terveket pedig évről évre fokozták, függetlenül a bányászok számától és egyéni képességeitől. A közellátás – főleg az élelmiszerellátás – akadozott, sőt, drágításokat jelentettek be.
Mindezek elfogadhatatlanok voltak a bányászok számára, augusztus elsején szinte az összes bánya sztrájkba lépett. Több mint 10 000 bányász gyűlt össze az egész Zsil-völgyéből Lupényban, az 1929-es bányászsztrájk nyomán a város a munkásmozgalom helyi fővárosának számított. Nemcsak bányászok gyűltek össze a lupényi bánya udvarán, hanem családtagok is, de egyszerű bámészkodók is. Természetesen a beépített szekusok is a tömegbe vegyültek, árgus szemmel figyelték a történteket, és titokban fényképezték, követték a részvevőket, különösképpen a hangadókat.
Pofon a hatalomnak
A megmozdulás kiváltó okai, illetve a bányászok követelései egyértelműen szociális jellegűek voltak, politikai elemek (le a kommunizmussal, le Ceauşescuval) legfeljebb elvétve vegyültek, de már nehéz megállapítani, hogy ezek néhány hevesebb vérmérsékletű bányász egyéni bekiabálásai voltak-e, vagy a beépített szekusok tudatos provokációi.
Nyilvánvaló szociális jellege ellenére a hatalom arculcsapásnak tekintette a „munkásosztály élcsapatának” lázadását. Már augusztus másodikán leküldték Lupényba az amúgy Zsil-völgyi, munkáseredetű Ilie Verdeţ miniszterelnököt, a felbőszült bányászok azonban nem voltak hajlandók tárgyalni vele, sőt, túszul is ejtették, a lupényi bánya portásfülkéjébe zárták be.
Augusztus harmadikán Ceauşescu kénytelen volt félbeszakítani tengerparti nyaralását, és személyesen ment el Lupényba tárgyalni a tüntető bányászokkal. A Zsil-völgyét addigra a securitate már elszigetelte az ország többi részeitől. A 3 órás szabadtéri tárgyalások meglehetősen feszült légkörben zajlottak, a pártfőtitkár eleinte nem volt hajlandó engedményekre, a bányászok viszont kitartottak követeléseik mellett. Végül a diktátor elfogadta néhány követelés teljesítését, s azzal a sztrájk véget ért.
Megtorlás és következmények
Az 1977-es nagy lupényi bányászsztrájk gyökeresen megváltoztatta a Zsil-völgye arculatát és a bányászat helyzetét. Megmaradt a 4 műszakos munkarend, sőt, akkor vezették be a műszak előtti meleg ételt a bányászok számára, a nyugdíjazási feltételek sem romlottak, a bányavidék élelmiszerellátása is javult némileg. Szeptember közepétől viszont beindult a hatalmi megtorlás. A titokban elkészített fényképek alapján több sztrájkolót hurcolt meg a Securiatate, sokakat durván elvertek, néhányan, pedig fölöttébb gyanús „közlekedési balesetekben” hunytak el. A hangadókat jogi úton hurcolták meg, több éves börtönbüntetésre és a Zsil-völgye elhagyására kényszerítették. Sok bányászt bocsátottak el, a kieső munkaerőt, pedig a sorkatonaság ideiglenes bányába küldésével, illetve – főleg moldvai – szakképzetlen munkaerő toborzásával pótolták. Hasonló megmozdulások megelőzésére a Zsil-völgyét ellepték szekusokkal, akik a bányászok minden lépését figyelték, gyakran bányásznak, vagy bányamérnöknek álcázva magukat. Mindezek méretei (megtorlás, áldozatok száma, a szekus beszivárogatás) a mai napig nem derültek ki egyértelműen. A megtorlás és azt követő agymosás megváltoztatta a bányavidéket, 1989-ig nem voltak semmilyen megmozdulások, azután, pedig a bányászok a demokratikus tendenciák és a dekommunizálási kísérletek ádáz ellenségeiként váltak hírhedtté.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)

Jót tett a törvénymódosítás, nőtt az örökbefogadások száma
A tavalyi jogszabály-módosításnak köszönhetően több árva gyermeknek lesz lehetősége családban felnőni: az örökbefogadási procedúra leegyszerűsödött, a gyereket befogadni kívánó párok bátrabbá váltak.
Látványosan növekedett az engedélyezett örökbefogadások száma az év első felében, főleg annak köszönhetően, hogy egy évvel ezelőtt egyszerűsítették az eljárást – állítják a lapunk által megkérdezett szakemberek, akik szerint az örökbefogadás társadalmi elfogadottsága is sokat javult az elmúlt években.
A tavaly augusztus óta hatályos új jogszabály tehát elérte a célját, az abszolút kedvező tendencia pedig azt jelzi, hogy a gyereket befogadni kívánó párok bátrabbá váltak, mivel jelentősen lerövidültek az ügyintézési időszakok.
Vass Mária, a Kovászna megyei gyermekvédelmi és szociális igazgatóság vezetője megkeresésünkre elmondta, az adatok tükrözik, hogy felgyorsult a folyamat, több az örökbeadás, több gyerek esetében nyitják meg az iratcsomót, hogy örökbe adhatónak nyilvánítsák, és több pár váltotta ki a bizonylatot, hogy alkalmas az örökbefogadásra. Az idei első félévi adatok meghaladják a tavaly egész évieket.
Így például míg Kovászna megyében tavaly egész évben nyolc pár kérte a bizonylatot, ez év első felében már 14 kérést iktattak. Tavaly egész évben 27 gyereket nyilvánítottak örökbe adhatónak, ez év első felében már 29-et. Az elmúlt évben 13 kisgyerek talált új családra, idén hat hónap alatt 11. Ezek biztató számok, az érdeklődő párok is nyitottabbak, könnyebben eldöntik, hogy belevágnak ebbe a folyamatba” – avatott be a részletekbe az igazgató.
Vass Mária hangsúlyozta, a párok alkalmasságát igazoló bizonylat már nemcsak egy évig, hanem két évig érvényes, ha a szülők, vér szerinti rokonok hat hónapig nem érdeklődnek a gyerek iránt, elindítható az örökbeadhatóság megállapítására vonatkozó folyamat, az erre vonatkozó iratcsomó pedig nemcsak két évig, hanem a kiskorú 14 éves koráig érvényes.
Pozitívumnak nevezte ugyanakkor, hogy a gyerek korától függetlenül az örökbe fogadó szülő egyéves, fizetett „alkalmazkodási szabadságra” jogosult. Az igazgató szintén előrelépésként értékelte, hogy elkészítik az örökbe adható gyerekek fényképes profilját, így a bizonylatot kiváltó párok könnyebben tudnak dönteni. „Ezzel a módszerrel sikerült idén öt-, hat-, sőt tizenhárom éves gyerekeknek is örökbe fogadó szülőket találni, bár korábban az volt az elterjedt, hogy a kétévesnél kisebbeknek találtak könnyebben családot” – mutatott rá az igazgatóság vezetője. Megtudtuk: az idei adatok szerint Romániában több mint 3000, örökbefogadásra várakozó gyermek van nyilvántartásban. Az örökbefogadások számáról idén még nem készült országos összesítés.
„Egész egyszerűen arról van szó, hogy az óvatoskodó, túlbonyolított eljárás leegyszerűsítésével merészebbek lettek a párok” – állapította meg lapunknak Kovács István, a sepsiszentgyörgyi Pro Adopt Egyesület elnöke, két örökbe fogadott kisgyerek édesapja. Az unitárius lelkész szerint a módosított jogszabály gyerekcentrikus, szerinte ez abban segít, hogy a gyerek minél gyorsabban biztonságos, szeretetteljes környezetbe kerüljön.
„Erőteljes késztetés kell ahhoz, hogy valaki szülővé akarjon válni, a bürokráciával is szembeszáll, de mégiscsak könnyebb, ha nem kell átrágniuk magukat az ügyintézés kásahegyén” – mondta a lelkész. Szerinte egyre nagyobb gond a gyerektelenség, a meddőség, ezért is növelni kell az örökbeadások számát, hogy az össztársadalmi egyensúly megmaradjon. Fontosnak tartja a népszerűsítést is, bár mint mondta, ez a folyamat már néhány éve beindult, már nem küzdenek annyian az előítéletekkel, egyre inkább család kiteljesítési folyamatának tekintik az örökbefogadást.
A Maros megyei gyermekvédelmi és szociális igazgatóság által a Krónikához eljuttatott közleményből is az derül ki, a közép-erdélyi megyében is növekedett az örökbefogadások száma. Míg az elmúlt évben össszesen 29 gyerek került nevelőszülőkhöz, idén csak az év első hat hónapjában 23 iratcsomót iktattak az illetékes hatóságon. Maros megyében egyébként 102 örökbefogadásra várakozó 0 és 14 év közötti gyermek szerepel a nyilvántartásban, és jelenleg 18 örökbefogadási kérelem áll elbírálás alatt.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba / Krónika (Kolozsvár)

Rétegről rétegre: feltárul Udvarhely múltja – Római település maradványai a város központjában
Római házi oltár, majdnem ép kerámiaedény, 15. századi ház és kályhacsempék is előkerültek már abból a rendkívüli ásatásból, amely a Székelytámadt-vár közelében zajlik. A feltárás rendkívüli, ugyanis a történelmi városrészben ilyen nagyméretű, összefüggő területen még nem zajlott kutatás. A leletek fényében nagy volumenű várostörténeti kiállításra van kilátás.
Tompa László utcában áll még a Kapusi-háznak nevezett ingatlan homlokzata. Korábban írtunk már róla, hogy az 1800-as évek végén emelt épület lebontása felhördülést váltott ki a város arculatáért aggódó civilek körében. Épület már nincs, de lesz új, és mivel műemlékövezetben található a telek, a műemlékvédelem teljes feltárást ír elő. Azokon a részeken, ahová építkezni akarnak, a régészeknek át kell vizsgálniuk minden réteget, míg csak a steril altalajt el nem érik.
Földbe vájt nemesi otthon
A lebontott épület pincéjében kezdték a munkát, ez a boltozott épületrész a legkorábbi része az ingatlannak. Nyárádi Zsolt, a Haáz Rezső Múzeum munkatársa, az ásatást vezető régész mutatja a még álló homlokzat tövében azokat a helyeket, ahol nagy szemetesgödröket találtak, majd a kipucolás után – meglepő módon már elég mélyen – izgalmas objektumokra is bukkantak.
– Szinte teljes egészében sikerült feltárni egy 15. századi, földbe épített házat, amely leégett valamikor. Úgy kell ezt elképzelni, hogy kb. egy méter mélységben ástak egy nagy gödröt, a széleit kirakták apró kövekkel, és boronavázas szerkezetet emeltek rá. Ez a legkorábbi teljesen feltárt középkori lakóépület a város területéről – jegyezte meg a régész.
Jól restaurálható edényeket találtak benne, fémeszközöket (sarlót, kapát), apró fémtárgyakat, és a délnyugati sarokban egy kandallószerű tűzhelynek a maradványait. Ezt is belemélyítették az agyagos talajba, majd faragott kövekből, kályhaszemekkel, alakos kályhacsempékből építették meg a felső részét.
– A kályhacsempék nagyon izgalmasak, hiszen a csempekályha mint fűtőrendszer megjelenését mutatja, Székelykeresztúr környékéről ismerünk ebből a korszakból ehhez hasonló tárgyakat – mondta Nyárádi Zsolt. – A lakóház méreteiből, illetve a kályhacsempék színvonalából kiindulva egy nemesi, gazdagabb család lakóhelyét találhattuk meg – fűzte hozzá.
Régi utca, régi kút
Arra is fény derült a feltárás során, hogy az épület előtti utca, a mai Tompa László utca már nagyon régi, itt az Árpád-kortól kezdve, végig a középkoron át mindig utca húzódott, amely a vár irányába vitt. Ugyanis a 15. századi ház, majd a boltozatos pince építésekor két Árpád-kori házat is átvágtak (az egyikből egy pénzérme is előkerült, amit még nem sikerült meghatározni). Előkerült egy régi kút is, amelyet 50-60 centiméter szélességben körbe kiraktak kővel. Bár a vízhozama még ma is bő, egy idő után dögkútnak használták, hiszen rengeteg állatcsont került elő belőle. Az alján farönköket helyeztek el, amelyek annyira jó állapotban maradtak meg, hogy dendrológiai elemzés után pontos keltezést adhatnak, és kiderül, hogy kapcsolatban állott-e a feltárt 15-dik századi házzal.
Vissza a rómaiakig
A homlokzattól távolodva került elő a legtöbb lelet, ezeket már a római kor hagyta ránk. Lakóházak nyomait, több mint másfél méter vastag, átvizsgálásra váró rétegsorokat tártak fel. Kerámiatöredékek, állatcsontok kerültek elő, de olyan ritkaságok is, mint ezüst és bronz pénzérmék, csont és bronz hajtűk, bronz karperecek, és ami nagyon kiemelkedőnek számít: megtalálták egy Silvanus isten tiszteletére emelt házi oltár maradványait. Feliratos lámpákat, terra sigillatákat, azaz nagyon díszes, kisebb méretű, finoman kidolgozott edények töredékeit is kiásták, és amelyek valószínűleg „importként” kerültek ide. Ezeknek pontosan meghatározható a kora, még származási helye is – tudtuk meg az ásatásvezető régésztől.
– Állandó, letelepedett római lakosság jelenlétét bizonyítják ezek a leletek. Bár továbbra sem tudjuk, hogy pontosan hol helyezkedett el a római castrum, a most feltárt római településnyomok is azt mutathatják, hogy valahol a közelben lehetett, azaz talán tényleg a vár területén. Az anyag feldolgozása után hátha sikerül még közelebb jutnunk a római erőd behatárolásához – vélekedett Nyárádi Zsolt.
A kiásott, már megtisztított pénzérmék a Kr. u. 150 körüli időszakra keltezhetők. Feltártak egy római korból való kutat is, abból került elő egy majdnem teljesen ép, jó minőségű, vöröses, kétfülű kerámiaedény, amelyet valószínűleg egykor beleejthettek a vízbe.
Kincsek a föld alatt
Az ásatást májusban kezdték el, mintegy 600-700 négyzetméternyi területen kell megbolygatni a talajt. Tegnap épp egy épület nyomait kutatták, ami már a római réteg fölött került elő, talán a 15-dik századnál valamivel korábbi időkből. Nemrég előkerült egy nagyon szép övcsat és nyílhegy is. A régészek nagyon nagy mélységekben dolgoznak, erre ők maguk sem számítottak. Ahogy a telken haladtak észak felé, egyre mélyebb és mélyebb rétegsorok kerültek elő. Valószínűleg geológiai magyarázata lehet a jelenségnek Nyárádi szerint, talán valami meder lehetett itt egykor, ami miatt nagyon lejtett a terület, csak az eltelt évszázadok alatt feltelt. Jelenleg a felszíntől 3 és fél méterre is dolgoznak. Egy, a telken átvezető, régi, de még aktív szennyvízcsatorna nehezíti a feltáró munkát, mert folyamatosan szivárog belőle (és szivárgott eddig is) a bűzös folyadék.
A vizigótok is jártak itt?
Ekkora volumenű ásatás a középkori város belterületén, az egykori római település helyén még nem volt, és nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy lesz még ilyen. A római rétegeket tekintve ez a legelső szakszerű feltárás – közölte Nyárádi. A régész szerint a kutatás jelentőségét emeli az előkerült leletanyag is.
– Nagyon jó várostörténeti kiállítást lehet majd készíteni az objektumok (ház, kályha stb.) rekonstrukciójával, a tárgyak restaurálása után – hangsúlyozta.
Ugyanakkor rendkívül érdekes fénybe helyezi az udvarhelyi ásatásokat az a tény is, hogy ezzel a munkával párhuzamosan zajlik a város határában az Erdély területéről eddig előkerült legnagyobb vizigót település kutatása (a témáról már többször írtunk). Ott előkerültek olyan tárgyak, faragott kövek, téglák, amiket éppen innen, a most feltárt római településről hurcolhattak el azok a vizigótok, akik egyben a római kor végét is jelentették ebben a térségben. Hargita Népe (Csíkszereda)

Eszmék harca
A napokban jelent meg a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó gondozásában Márton Áron kéziratban fennmaradt beszédeit, feljegyzéseit tartalmazó kötet Eszmék harca címmel. Az alábbiakban a dr. Marton József és Kuszálik Péter által jegyzett előszóból közlünk részletet.
Jelen kötetünkben Márton Áronnak azokat a – kéziratban fennmaradt – beszédeit, vázlatait, feljegyzéseit tesszük közzé, amelyekben a különféle világnézeteket ismerteti, párhuzamba állítva azokat a keresztény világnézettel.
Előadásainak, cikkeinek stílusa nemegyszer didaktikus (de sosem kioktató), elvégre az oktatásról, ismeretközlésről – mi több: (nép)nevelésről – van szó. Beszédeinek hallgatósága jobbára diákokból állt, akik érdeklődve hallgatták a tehetséges prédikátort.
Márton Áron nem nézhette tétlenül, hogy a főiskolás ifjúság kiszolgáltatottan álljon az ellentétes erejű gondolatok ütközőjében. Figyelmeztette őket az ’izmusok’ csalóka mivoltára. Írásainak, beszédeinek témája részben átfedést mutat könyvsorozatunk 8. – Nevelés című – kötetének témájával. Egyetemi lelkészként és népszövetségi vezetőként egyaránt kötelességének tartotta népének művelését, tanítványainak nevelését.
Kár lenne tagadni szavainak aktualitását, amelyekből kicsendül az utókornak – a mai olvasónak – szánt üzenet: ne röstelljétek minél többet tenni önmagatok és maradékaitok nevelése, oktatása érdekében! Márton Áron ösztönző példákat állít elénk, a hasonló sorsból kiemelkedő népek népművelését ismerteti. Szerinte a kis nemzetek, mint amilyen a magyar is, az igazság keresésében és a teljes igazság követésében nem bódulhatnak sápadtan libegő lidércfények után. Míg a nagy nemzetek meggondolatlan lépéseik vesztességeit hamarabb kiheverik, addig a kis népek létüket teszik kockára. Szomorúan állapítja meg, hogy sohasem tanultunk a múlt hibáiból. Egyetlen járható út ködlik fel a szemhatáron: „Helyre kell állítanunk a bizalmat egymás iránt, s ennek két föltétele van: be kell bizonyítania mindenkinek, kétségbevonhatatlan tettekkel, hogy nem jár külön utakon sem előny, sem kötöttség nevében, és meg kell tanulnunk a nyílt, egyenes beszédet, a határozott igen-t és a határozott nem-et, főképp, amikor színvallásról, elvi állásfoglalásról, közérdekű elhatározásokról van szó.” Hargita Népe (Csíkszereda)

„Az erdélyi magyarok mondjanak véleményt”
Cseke Attilával, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnökével beszélgettünk közvéleménykutatásról, regisztrációról, kisebbségvédelmi csomagról, jogokról, és a 2018-as magyarországi parlamenti választásokról. Az alábbiakban ezt az interjút olvashatják.
– A napokban többen jelezték, hogy telefonon, párhuzamosan a továbbtanulás kérdésével a regisztráció ügyében is tájékozódtak tőlük…
– Tudok róla. A héten értesülhettek arról, hogy a Boda Gergely-Zoltán által vezetett VIDIFISZ felmérést készít oktatási kérdésekben. Én arra kértem őt, hogy partnerségben az RMDSZ-el, mérjék fel az emberek véleményét a regisztrációról és a választási hajlandóságukról is. Fontos látnunk azt, hol és miben tudunk segíteni, ki az, aki szeretne pontos információkat kapni.
– Milyenek a visszajelzések?
– Pozitívak, a megkérdezettek nagy többsége jelezte, hogy regisztrált vagy szeretne regisztrálni, és nagyjából ugyanekkora a részvételi hajlandóság is a voksoláson. Számunkra mindig is fontos volt, hogy az erdélyi magyarok mondjanak véleményt, éljenek jogaikkal.
– Ez igaz a magyarországi voksolásra is?
– Egyértelműen igen. Nézze, szerintem a képlet végtelenül egyszerű. Vállalnunk kell a döntést minden olyan esetben, ahol közvetve, vagy közvetlenül akár érintve lehetünk. Mindig elmondtam – jómagam is és az RMDSZ is –, részt kell vegyünk a választásokon, élnünk kell szavazati jogunkkal.
– Említette, magas az érdeklődés, mire biztatná az embereket?
– Tisztelettel arra kérem őket, hogy hasonlóan a magyarországihoz, az itthoni, erdélyi, romániai dolgainkban is mondjanak majd véleményt, legyen szó helyhatósági, parlamenti, államelnöki vagy európai parlamenti választásról. Ha ilyen mértékben fogunk megmozdulni az itteni ügyekben is, akkor a magyarság onnantól kezdve nem lesz megkerülhető.
– Tehát, ha jól értem, az Ön álláspontja az, hogy regisztráljunk és voksoljunk 2018-ban a magyarországi parlamenti választásokon?
– Teljes mértékben! 2010-ben lehetőséget kaptunk a magyar országgyűlés részéről, hogy véleményt nyilvánítsunk az anyaországi dolgokról. Ez hozzávetőlegesen egy mandátumot jelent a 199-ből. Legyen világos: egy mandátum sok mindent eldönthet. Adott esetben ötven százalékos, avagy kétharmados többséget is biztosíthat egy adott párt részére, illetve egy öt százalékos parlamenti küszöb átlépését is jelentheti. Döntések születnek rólunk Magyarországon is, de ez igaz a bukaresti parlamentre vagy Brüsszelre is. A magyar emberek nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy ne mondjanak véleményt.
Regisztráció
– Mit kell tudni a regisztrációról?
– Mint köztudott, a magyarországi választási rendszer alapján a határon túli magyaroknak regisztrálniuk kell ahhoz, hogy leadhassák voksukat. A szavazás levél útján történik. Akik már szavaztak magyarországi voksoláson, azoknak nem kell újból regisztrálni, mert 10 évig érvényes a regisztrációjuk a legutóbbi szavazástól számítva.
– Mi van azokkal, akik nemrég lettek állampolgárok, vagy azokkal, akik nem regisztráltak eddig?
– Nekik most regisztrálni kell. Csak az teheti meg, aki már rendelkezik magyar állampolgársággal, megvannak az okmányai. Aki még nem magyar állampolgár, az se ijedjen meg, mert jövő tavaszig lehet regisztrálni, de mindenekelőtt az állampolgársági dossziét érdemes a lehető leghamarabb leadni, mert fél évbe is beletelhet, amíg leteszik az esküt.
– Kissé bonyolultnak tűnik ez a regisztrációs eljárás, az RMDSZ miben tud segíteni?
– Az Eurotrans honosítási iroda rendelkezésre áll a magyar emberek részére. A Damjanich (Simion Bărnuţiu) utca 14. szám alatt, hétköznap 10 és 15 óra között kollégáink készséggel segítenek a magyar állampolgársági dossziék és fordítások összeállításában, illetve a regisztrációban is segítenek. Bárki kaphat információt a 0374–090–606-os telefonszámon.
– Mennyi időt vesz ez igénybe?
– A regisztrációhoz nem kell más, mint egy romániai személyi igazolvány és az állampolgársági eskünél megkapott magyarországi lakcímkártya. 3 perc alatt el lehet intézni nálunk a regisztrációt.
Kisebbségvédelmi csomag
– Van más hasonló tájékoztató jelenlegű, közösségi célú futó projektje az RMDSZ-nek?
– Igen, a Minority Safe Pack, azaz a kisebbségvédelmi csomagra gyűjtünk aláírást. Ezt jelenleg interneten lehet aláírni, de szeptemberben indítjuk el a papír alapú aláírást is, később még vissza fogunk térni pontos információkkal.
– Miért fontos ezt aláírni véleménye szerint?
– Ha összegyűlnek a megfelelő mennyiségű aláírások, akkor az Európai Parlamentnek kötelezően tárgyalni kell egy kisebbségvédelmi csomagról és a kisebbségek helyzetéről. Nekünk, erdélyi magyaroknak ez kiemelt fontosságú ügy, mert ezáltal Brüsszel elismeri Európa sokszínűségét, és össze kell állítson egy törvénycsomagot a kisebbségek védelméről.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro