Kézműves mesterségek tábora
A Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület szervezésében ötnapos tábor keretében ismerkedhettek meg a kibédi gyermekek, fiatalok olyan hagyományokkal, hagyományos mesterségekkel, melyeknek gyakorlása mára már a mindennapi életből kiveszőben van. A program tevékenységeinek összeállításánál elsősorban ennek fontosságát tartottuk szem előtt, ötvözve a szép- érzék, a készségek fejlesztésével és a tudásátadás lehetőségével. Kihasználtuk Kibéd hagyományainak kincstárát, közösségi tudását és mindezek őrzőinek, képviselőinek létezését, közreműködését. Így kerekedett ki a teljes program, melyben idősebb mesterektől tanulva gyakorolhatták a résztvevők a fafaragást, a szőnyegszövést, varrást, a házikenyér- és kalácssütést. A tábor programja színes volt, mindenki megtalálta benne a számára legérdekesebb, hozzá legközelebb álló mesterséget, melyben alkothatott. Az oktatást gyakorlott mesterek végezték, akik igyekeztek tudásuk legjavát átadni a lelkes fiataloknak. A fafaragást Sándor János nyugdíjas tanár, fáradhatatlan fafaragó művész tanította. Munkájában Gergelyfi Sándor segítette, aki szintén jól ismeri e mesterséget. A kenyér- és kalácssütés fortélyaiba Péterfi Ilona pékmester, valamint Oltyán Emma önkéntes avatta be a fiatalokat. A tésztagyúrásból mindenki kivette részét, elkészítette saját kalácsát, melyet el is fogyasztott. A varrás több öltésfajtáját Suba Irma varrónő irányítása alatt sajátították el, főleg a lányok. Egyetlen tevékenység, a gombvarrás volt kötelező minden résztvevőnek. Ennek gyakorlati jelentőségét nem is kellett magyarázni a gyerekeknek, lelkesen és sikeresen tanulták meg mindannyian. A szőnyegszövést fontos tevékenységnek tartottuk. Az egyesület elnöke által megismerhették azt a nehéz munkafolyamatot, mellyel őseink ruházatát, és minden kenderből, lenből készült használati tárgyát elő tudták állítani a szorgos kezű asszonyok. Az egyesület névadója, Seprődi János zenetudós gyűjtötte össze Kibéd népdalait, írta le néptáncát (1897–1911 között). Ezt a kincset egészíti ki Ráduly János kibédi népballada-gyűjteménye. Ezekből tudást meríthettünk ez alkalommal is. Mátyus Ilonka nyugdíjas tanítónő segítségével három népdalt sajátítottak el a táborozók (Elveszett a lovam, Kibéd község de szép helyen van, Repülj madár…), amelyeket sokan eddig nem ismertek. A néptáncot olyan fiatal pár tanította, amely maga is tanulta és tanulja a néptáncot. Korondi Zsófia és Gál Krisztián harmadik éve a Maros Művészegyüttes művészeinek (Kásler Magdának és Farkas Csaba Sándornak) a tanítványai. Varrottasokból és fafaragványokból szépen berendezett kiállítás került bemutatásra, melyet képek egészítettek ki a tábor jelentős eseményeit ábrázolva. Összegzésképpen a táborban tanultak elméleti és gyakorlati kiértékelésén egyénileg és csapatban is remekül vizsgáztak a gyermekek. A program záróeseményén részt vett több mint negyven szülő és hozzátartozó. A kiállítás megtekintése és a táborozók népdal- és néptáncos gálaműsora után az oklevelek kiosztása következett, majd közös vacsora mellett levonták a program tanulságait és megvitatták a jövő évi tábor terveit. A pályázat ötletének kidolgozása és tevékenységeinek megvalósítása nem jöhetett volna létre két lelkes pedagógus, Korondi Erzsébet és Kálmán Ildikó következetes munkája nélkül. Ők voltak azok, akik összehangolták, fel- ügyelték, irányították az eseményeket, vigyázva azok zökkenő- mentességére, biztosítva a jó hangulat megteremtését és megőrzését. Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult a program sikeréhez, a cégeknek is – Agro Prod. Com. Dósa Kft.; Silcom Kft.; Elan IPT. –, amelyek támogattak bennünket. A program fő támogatója a Maros Megyei Tanács volt.
Borbély Emma, a Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület elnöke / Népújság (Marosvásárhely)

Elégedetlenek a pedagógusok a jövő évtől esedékes béremeléssel
Hancescu: "Ilyen bérek mellett aligha fogják vonzónak tartani a pedagógusi pályát a fiatalok”
Lemondanának a fejkvótáról a pedagógus-szakszervezetek, azt kérik a kormánytól, hogy ne a helyi önkormányzatoktól, hanem a pénzügyminisztériumtól kapják a pénzt.
Az 50 százalékos bruttó béremelés, amelyben a tanügyi alkalmazottak részesülnek jövőre, nettóban mindössze 25 százalékos növekedést jelent, ezért a szakszervezetek azt kérik a kormány képviselőit, találjanak megoldást arra, hogy nagyobb arányban nőjenek az ágazati bérek.
A Tanügyi Szabad Szakszervezetek Szövetségének (FSLI) elnöke, Simion Hăncescu szerint a Victoria-palotában tartott hétfői egyeztetésen Ionuț Mișa pénzügyminiszter megerősítette, hogy az 50 százalékos bruttó fizetésemelés ellenére a tanügyben dolgozók nettó bére 2018. január 1-jétől mindössze 3 százalékkal, márciustól pedig 22 százalékkal nő. Ennek oka, hogy a járulékok befizetésének kötelezettsége áthárul a munkáltatóról az alkalmazottra.
"Ha a nettó bér 50 százalékkal nőne, akkor számíthatnánk arra, hogy a jól teljesítő és a szakma iránt elhivatottságot érző fiatalokat sikerül erre a pályára csábítani. De ha csak 50 lejt kapnak pluszba, nem hiszem, hogy megéri nekik a tanügyben elhelyezkedni, minden bizonnyal a magánszektorban próbálnak majd szerencsét" — mondta Simion Hăncescu, akit az Agerpres idéz.
A hétfői tanécskozáson a pénzügyminiszter mellett részt vett még a tárgyaláson Mihai Tudose kormányfő, Liviu Pop tanügyminiszter, Lia Olguța Vasilescu munkaügyi miniszter és Puiu Lucian Georgescu kutatási és innovációs miniszter is.
Az egyeztetésen tárgyaltak egy új, 2018. szeptember 1-jétől alkalmazandó tanügyi törvény szükségességéről, valamint a tantervek módosításának esedékességéről is.
A FSLI közleménye szerint körvonalazódni látszik egy fontos újítás, miszerint az oktatási intézmények közvetlenül a szaktárcától kapnák a finanszírozást, nem a helyi önkormányatok közvetítésével, ahogyan az jelenleg történik. A Mediafax által ismertetett FSLI-közleménye szerint vita tárgya volt a fejkvóta-rendszer is, a szakszervezet ennek eltörlésére tett javaslatot. Szabadság (Kolozsvár)

Elutasított ötletek
Ha le nem tartóztatnak mindannyiunkat, maradnak néhányan a parlamentben, hogy megvitassák az ország törvényeit, elvégre a romániai jogalkotás helyszíne egyelőre még a parlament – válaszolta jól irányzott cinizmussal Liviu Dragnea, a képviselőház elnöke tegnap egy újságírói kérdésre.
Beszédes válasz, noha a tudósító csak azt firtatta, a szociáldemokrata pártvezérnek mi a véleménye arról, hogy a korrupcióellenes ügyészség bírálta az igazságügyi törvények tervezett módosítását. Hogy Dragnea szíve nem az említett ügyészségért dobog, rég ismert, miként az is, hogy ha csupán a szociálliberális koalíció néhány elszánt politikusán múlna, a büntető törvénykönyvet egy huszárvágással alakítanák át saját igényeik szerint. Tudorel Toader igazságügyi miniszter múlt heti reformjavaslatai is azt igazolják, a hírhedt 13-as kormányrendeletet létrehozó alantas vágy nem szűnt meg, csak átalakult. Az olcsó populizmus határán egyensúlyozó Dragnea – pár nappal ezelőtt azt fejtegette: szerinte közel állunk ahhoz, hogy valakik politikai rendőrséget hozzanak létre, de ő bízik a hírszerző szolgálat felkészültségében – magyarázkodása valójában nem is lényeges. Ám figyelemre méltó a főügyész tegnap délutáni megszólalása az említett kérdéskör kapcsán. Miután ügyésztársaival megvitatta Tudorel Toader elképzeléseit, Augustin Lazăr elmondta, jobban szerettek volna törvénytervezetről beszélni, ám ahelyett a tárcavezető ötleteit értelmezték, s egyértelmű következtetésük az, hogy ellenzik a kilátásba helyezett változtatásokat, mert azok az igazságszolgáltatás függetlenségét veszélyeztetik. A kormány ugyanis egy viszonylagosan jól működő, nehezen létrehozott igazságszolgáltatási struktúrát szeretne kizsigerelni, s ha elképzelésük sikerrel jár, nemcsak a korrupcióellenes ügyészség tekinthető felszámoltnak, hanem Románia is évtizedekkel lép vissza a múltba. Augustin Lazăr érveléséből ismételten az sejlik, nem egészséges, mi több, aggasztó, ahogyan a kormánykoalíció az igazságszolgáltatáshoz viszonyul. Amennyiben mostani jogalkotási kísérletük, miként a főügyész is állítja, provokáció, azért is igen veszélyes, mert az igazságügyi törvények kérdése igen bonyolult és árnyalt, nem olyan, mint a politika és a foci, amelyhez állítólag mindenki ért, vagy legalábbis beszél róla. Ám így is egyre nyilvánvalóbb, a jogalkotókat nem a tisztességesség iránti vágy, hanem valamiféle hátsó szándék vezérli. Januárban a törvény hirtelen, éjjeli átírásával kísérleteztek, sikertelenül, de nem adták fel, most magát az igazságszolgáltatási rendszert szabnák át önös érdekeik szerint. Minden jel szerint ez marad a szociálliberálisok legfontosabb célkitűzése, akár az európainak mondott vállalások és értékek feláldozása árán is, így szinte megválaszolhatatlan a kérdés: minek kellene történnie ahhoz, hogy szándékuktól egyszer s mindenkorra elálljanak?
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbségi ügyben is tárgyal Szijjártó Péter magyar külügyminiszter Bukarestben
Bukarestbe érkezik szerdán Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter, aki a román nagyköveti értekezleten tart előadást, és román kollégájával, Teodor Melescanuval is találkozik.
Bukarestbe látogat szerdán Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter. A magyar diplomácia vezetője felszólal a román nagykövetek kedden elkezdődött értekezletén, és kétoldalú találkozón vesz részt román kollégájával, Teodor Meleșcanuval, akivel ezt követően közös sajtónyilatkozatot is tesz. Az előzetesen kiadott program szerint Szijjártó Péter a regionális együttműködés stratégiai tétjéről és fenntartható perspektíváiról szóló plenáris ülésen vesz részt, amelynek moderátora Teodor Meleșcanu lesz.
A két miniszter az előadást megelőzően négyszemközti megbeszélést is folytat, amelyen értesüléseink szerint fontos téma lesz a kisebbségi ügy. Emellett energetikai kérdésekről, a határátkelők számának bővítéséről, valamint az aktuális regionális és világpolitikai ügyekről is szó esik majd.
A két tárcavezető nem először találkozik idén: februárban Teodor Meleșcanu látogatott el Budapestre, ahol szintén előadást tartott a magyar nagykövetek értekezletén. A román külügyminiszter még idén januárban, a beiktatása előtti parlamenti meghallgatáson arról beszélt: „erkölcsi felelősséget” érez a magyar–román kétoldalú kapcsolatok javításáért, mivel 1996-ban ő tárgyalt a magyar–román alapszerződésről, és ő írta alá a dokumentumot Temesváron.
„A stratégiai partnerség, amely a fontos dokumentumok egyike volt, sajnos csak papíron maradt. Az első, általam megtett lépések a szomszédos országokat érintik majd, és értelemszerűen Magyarország is ezek közé tartozik" – mutatott rá Meleșcanu.
Ehhez képest február óta nem történt látványos elmozdulás a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok terén. Az akkori budapesti találkozón a magyar külügyminiszter arról beszélt, párbeszéd nélkül sosem lesznek közös sikerek és bizalom a két ország, nép és kormány között. Hozzátette: azt senki nem vitatja, hogy vannak érzékeny kérdések, amelyek alapvetően a kisebbségekhez kapcsolódnak.
Szijjártó Péter kifejtette: ha jó a kapcsolat Magyarország és Románia között, a kormányok között, az jó minden románnak és magyarnak, függetlenül attól, hogy melyik ország területén él.
A tárcavezető hangsúlyozta: fontos, hogy semmilyen politikai vagy jogi törekvést ne használhasson senki arra, hogy egy nemzeti közösség tagjait „megfélemlítse, vegzálja”.
Teodor Meleșcanu hangsúlyozta: mindkét fél nyitottan közelíti meg a kérdéseket azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megtalálják a megoldásokat, így fejlődhetnek a kapcsolatok mindkét ország előnyére.
Egyébként a román diplomácia kétnapos, hagyományos évi értekezletén Teodor Meleșcanu kedden kijelentette, a román diplomáciának főként az 1918-as egyesülés százéves évfordulójára, valamint a 2019. első félévi román EU-elnökségre kell készülnie.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Háromszéki rock`n`roll a Vigadó Galériában
Az írás mint meditáció
Szombaton a kézdivásárhelyi Vigadó Galériában mutatták be Demeter Elemér Háromszéki rock`n`roll című, saját dalszövegeket és dalszöveg-fordításokat tartalmazó kötetét.
A szerző a Kudelász Gyöngyivel közösen előadott Blues-vonattal „futott be” az eseményre, ahogy azt Dimény H. Árpád költő, lapunk munkatársa, „Bumeráng Eli” beszélgetőtársa megjegyezte. Kérdésre válaszolva a kötet címe kapcsán Demeter elmondta, egyrészt a rock`n`roll-ban nőtt fel iskolás kora óta, másrészt az egész kötet a háromszékiek érzéseit, gondolatvilágát, zenéjét tükrözi. Az ezt alátámasztó példaként felemlített „Biztonságban vagyok Kézdin” refrénű dal (A biztonság relativitása – szerk.) kapcsán érdekességként elhangzott, sokan azzal gyanították, hogy azt az AC/DC Safe In New York City című szerzeményéről másolta, azonban kifejtette, véletlen egybeesésről van szó, hiszen fél évvel a szöveg megírása után hallotta az ausztrál zenekar lemezét (Stiff Uper Lip – 2000). A jelenlévők derültségére megjegyezte, „ők nem koppintották rólam, az biztos.”
A szövegírásról a szerző úgy véli, az egy meditációs forma, ami nem megy alázat és őszinteség nélkül, a mesterkéltség, az izzadságszag rögtön kiérződik. A kezdetekről szólva elmondta, középiskolás korában nagy álma vált valóra, amikor bevették a Krypton nevű sulizenekarba, ahol a jó dalszövegek híjában voltak, így maga látott hozzá ezek megírásához. Hozzátette, vannak dalszövegei, amelyek neki is tetszenek, míg a többi amolyan ujjgyakorlat, és igazán értékes dolgok nem akkor születnek, amikor a felszínt kapirgáljuk. „A művészet, csakúgy, mint a meditáció vagy a pszichoanalízis, arról szól, hogy le kell ásni mélyre, a gyökerekhez, ahonnan fel kell jönnie egy csomó fájdalomnak ahhoz, hogy az alkotásnak termése legyen.”
Dimény H. Árpád abbéli kérdésére, ha újratervezhetné eddigi életét, mit tenne másként, Demeter viccesen megjegyezte, „ha újra vámos lennék, csak a felét venném el” és ezzel el is jutottak a külön fejezetbe foglalt Börtöndalokhoz. A szerző szerint az ember mindig újratervez, zenekarban, magánéletben egyaránt, nem szabad azonosulni sem a gondokkal, sem a kellemes érzéssel, hiszen a rossz és a jó egyaránt elmúlik. „Volt 14 hónap magánzárkám, ahol az első gondolatom az volt, hogy összeomlik a világ, ezt a szégyent nem lehet elviselni. Aztán arra gondoltam, míg odakinn az emberek hajtják a mókuskereket, nekem behozzák az ebédet, nem jönnek a számlák, és végre magammal is foglalkozhatom.” Hozzátette, a fogdában kapott papírt és írószert, míg a dallamokat, amelyek a későbbi Éli zenekar lemezanyagát képezték, hangszer híján fejben ötölte ki.
Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hetvenhét esztendeje történt a második bécsi döntés
Hetvenhét éve, 1940. augusztus 30-án hirdette ki a bécsi Belvedere palotában Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter a második bécsi döntést, amelynek értelmében Magyarország visszakapta az 1920-as trianoni békében Romániához került Erdély északi részét.
A trianoni békediktátum után a magyar politika fő célja a területi revízió lett. 1938-ban az első bécsi döntés visszajuttatta a Felvidék magyarok lakta déli részét, 1939-ben a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára, ezután a vezetés figyelme Erdély felé fordult. Romániával szemben a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései, és a bukaresti kormány kénytelen volt engedni a három oldalról ránehezedő nyomásnak. Az 1939. évi Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát és Észak-Bukovinát, az 1940. szeptember 7-i craiovai megállapodás értelmében pedig Dél-Dobrudzsa Bulgária része lett.
A román vezetés a magyar igényeket utasította el a leghevesebben. 1940 nyarára rendkívül kiéleződött a magyar-román viszony, a közös határ mentén mindkét fél jelentős haderőt vont össze. A határrevízió azonban nem kapott zöld utat a harctereken sikert sikerre halmozó náci Németországtól. Miután a felderítés adatai azt mutatták, hogy a román hadsereg létszámban és a fegyverzetben is fölényben van, a magyar vezetés a tárgyalások felé hajlott. A két küldöttség 1940. augusztus 16-án Szörényváron (Turnu Severinben) találkozott, de nyolc nap múlva eredmény nélkül álltak fel a tárgyalóasztal mellől: a román fél visszautasította az Erdély területi megosztására tett magyar javaslatot, a magyar delegáció pedig a románok által szorgalmazott lakosságcserét tartotta elfogadhatatlannak.
Még folytak az alkudozások, amikor augusztus 22-én a magyar kormány úgy döntött: a tárgyalások kudarca esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök augusztus 25-én ki is adta a Románia ellen három nappal később indítandó hadműveletek irányelveit, ám Hitler el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással. Románia elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos számára, míg Magyarország felvonulási terepként volt értékes a Szovjetunió elleni hadba lépéskor.
Németország és szövetségese, Olaszország augusztus 29-re Bécsbe kérette Csáky István magyar és a Mihail Manoilescu román külügyminisztert (Teleki Pál kormányfő megfigyelőként tartott a delegációval). A diplomáciai "beavatkozás" miatt a magyar hadba lépés elmaradt, a két ellenérdekű fél a tengelyhatalmak döntésének elfogadására kényszerült.
Az új magyar-román határt Hitler személyes döntése nyomán húzták meg. A Führer olyan megoldást keresett, amely "pacifikálja" a térséget a tervbe vett szovjetellenes háború előtt. Az új nyomvonal Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániában maradt. A nyomvonal a Keleti-Kárpátok gerincén, a történelmi határ mentén haladt tovább a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszaszerzett Kárpátalját. A Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély területe 43 591 négyzetkilométer volt, az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a 2 185 456 lakos 51,4 százaléka, 1 123 216 volt magyar, 41,5 százaléka román, a többi német és jiddis. (Az 1930-as román népszámlálás szerint viszont 50,2 százalék volt román és csak 37,1 százalék a székely és magyar.) A mintegy 60 ezer négyzetkilométernyi Dél-Erdély továbbra is Romániához tartozott, itt mintegy 400 ezer magyar élt.
A román és a magyar delegáció csak a kihirdetés pillanatában szerzett tudomást a döntésről. Ciano olasz külügyminiszter feljegyzése szerint Manoilescu román külügyminiszter a sokk miatt el is ájult. A "bécsi diktátum", ahogy a román történészek ma is emlegetik, Romániában mérhetetlen felháborodást keltett, az ujjongó magyar közvélemény ugyanakkor az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel (a magyar történetírásban a "döntőbíráskodás" és a "második bécsi döntés" semlegesebb fogalma honosodott meg).
A magyar politikai elit egy része, köztük Teleki Pál kormányfő és Bethlen István volt miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy a németektől kapott "ajándékért" magas árat kell majd fizetni, és azt is pontosan tudták, hogy a revízió német vereség esetén nem lehet tartós. Belátták azonban azt is, hogy nem lehet megtagadni a revízió húsz éve hirdetett eszméjét, a közvélemény előtt hazaárulásnak számított volna, ha visszautasítják a felkínált területet.
Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A szeptember 5-től 13-ig tartó magyar bevonulás során a honvédséget az erdélyi magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette, miközben súlyos, gyilkosságokkal párosuló románellenes atrocitásokra is sor került. A parlamentbe 48 erdélyi magyar képviselőt hívtak be, három hely jutott a németségnek, a románok számára fenntartott 12 mandátumot nem töltötték be. A második világháborút lezáró békeszerződések érvénytelenítették a nemzetiszocialista Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást, így a Magyarország revíziós törekvéseit szolgáló döntéseket is.
mult-kor.hu; itthon.ma/kult

Rendszerváltásról és múlt rendszerről tanácskoznak a máramarosi börtönben
Miben volt hasonló és miben tért el a kelet-európai országok rendszerváltása utáni átmenet?
Idén is megszervezik augusztus 28 és szeptember 3-között a máramarosszigeti börtönmúzeumban az Őszi Iskolát, amelyre a romániai, valamint a környező országok felsőoktatási intézményeiből érkeznek előadók. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem, a Konrad-Adenauer-Stiftung alapítvány és a máramarosszigeti börtönmúzeum által tető alá hozott rendezvényen harminc egyetemi hallgató vesz részt. Ennek fő témája a román és a kelet-európai országok kommunista rendszerei, valamint az ezekben lezajló rendszerváltást követő átmenet közötti párhuzam. Az egyhetes programot a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának épületében kerekasztal-beszélgetéssel nyitotta Virgiliu Tărău, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára, a CNSAS alelnöke, Martin Sieg, a Konrad Adenauer Stiftung alapítvány aligazgatója és Bogdan Cristian Iacob, a Bukaresti Egyetem tanára.
Virgiliu Tărău a Transindexnek elmondta, a rendezvény céljai közt szerepel, hogy összegezze a kommunizmushoz kapcsolódó közép-kelet európai kutatások eredményeit, és megfelelő alapot teremtsen az újabb generációnak a kutatásához. Ennek egyik eleme a múlt rendszer sajtógépezete, amely kapcsán Virgiliu Ţărău kifejtette, ennek nagy szerepe volt a rendszer kiépítésében, egyfajta közvetítő szereppel bírt az akkori elit és a nép között. „Az máramarosi rendezvény keretében azt is vizsgáljuk, hogy a különböző régiókban a sajtónak milyen szerepe volt, lehetett-e valamilyen módon független, valamint, hogy mennyire tekinthetőek hiteles forrásnak az akkori sajtótermékek. Arról is szó lesz, hogy a sajtó hogyan működött, mint propagandagépezet”.
Hozzátette, a korabeli újságokat egyfajta narratívaként kell kezelni, ami az adott korszak történetét örökíti meg, figyelembe véve, hogy az akkori sajtótermékek nem feltétlenül a hiteles tájékoztatás eszközei voltak. Ezt párhuzamba kell helyezni egyéb írott történeti forrásokkal, hogy jobban megismerhetővé váljon az adott korszak.
„Jelenleg a média világa sokkal bonyolultabban működik, sokkal körmönfontabb, hozzáértőbb és pluralista. A múlt rendszerben a média működési elve garanciát jelentett arra, hogy kizárólag az a narratíva jusson el az olvasókhoz, amit az államhatalom diktált. Ezért a sajtót önmagában nem lehet hibáztatni, ez a rendszer egyik eleme volt.
Virgiliu Ţărău azt is elmondta, hogy az elmúlt időszakban a sajtó kevésbé mutat érdeklődést az ilyen témák iránt. Ennek egyik oka, hogy múlt a rendszer bonyolult struktúrájának megértése a médiafogyasztók jelentős részének nem izgalmas. „Sokkal jobban érdekli az embereket egy ismert közszereplő élete”.
Hogy a szocialista diktatúra idején a reklámok miként váltak a propaganda részévé, arról Ionuţ Costea a BBTE tanára, a máramarosi rendezvény előadója kifejtette, ezek a tervgazdasághoz kapcsolódtak és azt a célt szolgálták, hogy eredményesebbé tegyék a termelést „ mindenki az igénye szerint”. Az erőltetett államadósság-visszafizetés miatt a Románia belső piacára szánt élelmiszerek jelentős része is exportra került. Ezért az államapparátus a propagandagépezeten keresztül arra törekedett, hogy rávezesse a lakosságot a "minél tudatosabb táplálkozási szokásokra". Az egyik ilyen híres jelmondata a nyolcvanas évek korszakának a „Nici o masă fara peşte”.
"A nyolcvanas években teljesen üresek voltak az élelmiszerüzletek polcai, leszámítva néhány halkonzervet. Természetes, hogy ilyen körülmények között a „racionális táplálkozást” népszerűsítő propaganda, amely a halfogyasztást szorgalmazta, megmaradt a kollektív memóriában. Ilyen kezdeményezések nem csak Romániában voltak. Kelet-Németországban a hatvanas években a mozgást népszerűsítő propaganda folyt. A kempingezést és a természetjárást népszerűsítették, de közben nem lehetett sehol megvásárolni az ehhez szükséges kellékeket. Úszómedencéket építettek, de azok hétvégén, mikor mindenki a szabadnapját töltötte, zárva voltak. Ez is jól mutatja, hogy mennyire más volt a reálgazdaság helyzete annál amit a propagandaként szolgáló reklámok üzenetek"- mondta Ionuţ Costea
Megtorpant átmenet?
A kelet-közép európai térségben a rendszer bukása után a demokratikus állami berendezkedés irányába történő átmenet során sok egymáshoz hasonló közös pont van. Constantin Iordachi professzor, a Central European University (CEU) oktatója ezzel kapcsolatban a Transindexnek elmondta, az egyik ilyen a rendszerváltás ideje alatti megtorlás és ellenállás volt.
Voltak országok, ahol a rendszerváltozás nem volt erőszakos. „Magyarországon és Csehszlovákiában ez leginkább tárgyalások útján zajlott le, ez Lengyelországban tíz évig tartott a Szolidaritás szakszervezet tevékenysége és az azt követő kiegyezések miatt. Mindez jelentősen meghatározta az adott országok későbbi gazdasági helyzetét. Magyarország esetében a rendszerváltozás során nem következett be nagy törés, ezért például a mezőgazdaságra ez később nagy hatással gyakorolt, ugyanis a dekollektivizálás folyamata elhúzódott. Romániában ez egyik napról a másikra történt, mert a szocialista gazdaság produktivitása messze alul maradt az elvárásoknak. "Ez is mutatja, hogy vannak a kommunizmusnak kimagaslóan jelentős nemzeti sajátosságai. Ez történészként és általánosságban véve is fontos, mert a múlt rendszer örökségét ezeken keresztül lehet megérteni, pontosabban ennek a demográfiai, gazdasági és mentális hagyatékát"- fejtette ki.
Martien Sieg a Konrad Adenauer Stiftung alapítvány aligazgatója a pártállami diktatúrák bukása utáni időszakról a Transindexnek elmondta, jelenleg egyik kulcskérdés, hogy miért ilyen sokrétű az a folyamat amivel a különböző országok a rendszerváltozás után szembesülnek, és miért állt le egy bizonyos ponton a demokratizálódás irányába tett átmenet, elsősorban az intézményeket illetően. „Romániában a demokratikus rendszerek nem működnek megfelelően, az igazságszolgáltatás a korrupció miatt deficites. Ennek ellenére elmondható, hogy ilyen szempontból ez egy működőképes ország, és közelebb áll a Nyugathoz, mint a posztszovjet térséghez. Problémát jelent azonban, hogy jelenleg sincs Romániában egy működőképes piacgazdaság. Ezért még érdekesebb a kommunizmus bukása utáni időszak, ugyanis az előző rendszer öröksége alapvetően közös, az országok pedig eltérő módon indultak el a fejlődés útján.
Ambrus István / Transindex.ro

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (augusztus 23-29.)
Gazdasági revizionizmus vagy esély a magyar megmaradásra és megtartatásra? – HVG-s körkép a magyar kormány határon túli vállalkozásfejlesztési támogatásairól
Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Szabó Yvett és a hetilap Gazdaság rovatában közreadott Hinternacionalizmus című cikkében azt járta körül, hogy miként alakult a magyar kormány sokmilliárdos vállalkozásösztönző támogatásainak sorsa a Kárpát-medencében. A program kedvezményezetteit és szakembereket megkérdezve annak igyekezett utánajárni, milyen esélyt jelent ez az előzménytelen és bőkezű budapesti segítség határon túli magyarság szülőföldön való boldogulása számára, és mi az oka annak, hogy míg egyes szomszéd országok megértéssel, sőt örömmel fogadják a támogatási programot, mások viszont berzenkednek ellene, fenntartásaiknak hangot adva pedig jogi érvekkel hozakodnak elő.
„Aki Magyarországon azzal érvel a határon túliak támogatása ellen, hogy a pénzből hány kórházat lehetne itthon felépíteni, az gyorsan menjen tüntetni amiatt, hogy a német, holland, osztrák, svéd adófizetők – EU támogatások formájában – Magyarországra küldik pénzük egy részét, egyebek között vállalkozások fejlesztésére.”
Ekképp indítja a HVG szerkesztője, Kocsis Györgyi a hetilap legfrissebb számának belső oldalán az aktuális lapszám ajánlóját. A szerkesztőségi „előszava” annak a joggal népszerű közvéleményformáló orgánumnak, mely minap, tőlünk elszármazott felelős szerkesztőjének, Nagy Iván Zsoltnak megújulási programját meghirdető című hitvallásával, a Legyen világosság! – Ha független sajtó nincs, demokrácia sincs-el tette le a garast az olvasóknak az objektív és színvonalas információkkal, valamint a hiteles és kendőzetlen véleményekkel való kiszolgálása mellett, nem véletlenül kapta a Hetedhét határon túl címet. A szóbahozott tartalomismertető elöljáró beszéd, amint arról fenti fotónk is tanúskodik, elsősorban a népszerű közéleti, gazdasági-politikai folyóirat idei 34. számában címlapsztoriként helyet kapó, Szabó Yvett által írt cikkre összpontosított, melynek bemutatásra ezúttal vállalkozunk.
A mögöttünk hagyott hét nap szerintünk feltétlenül megkülönböztetett odafigyelést érdemlő publikációjának ismertetése előtt viszont érdemes még a szerkesztői beköszöntőből néhány további gondolatot idézni. Annál is inkább kívánatos ezt megtenni, mert Kocsis Györgyi a folytatásban nemcsak arra hívta fel a figyelmét mindazoknak, akik kezükbe vették az eheti nyomtatott HVG-t, hogy mennyire hamis demagógia azzal érvelni, hogy a határon túli magyar közösségeknek nyújtott anyagi támogatások miatt nem jut pénz magyarhoni szükséges beruházásokra, hanem mást is hangsúlyosan szóbahozott. Azt is, ami azért annyira nem igazán jó befektetés a budapesti kormány számára és azt is, hogy meglátása szerint, milyen motivációk állhatnak az eddig soha nem tapasztalt nagyságrendű, a Kárpát-medencei magyar közösségek számára biztosított budapesti gazdaságélénkítő programok hátterében.
Jöjjön tehát a redaktori preambulum folytatása:
„(Beszúrás: ami biztosan pénzkidobás, az a minden fronton leszerepelt Szőcs Géza exállamtitkár, all-round lúzer hazai startup vállalkozások állítólagos menedzselésre indított startupjának a minap adott 400 millió – lásd cikkünket a Magyarország rovatban. Beszúrás vége.)
Minden országnak, térségnek elemi érdeke ugyanis, hogy szomszédságában prosperitás legyen, különben kezelhetetlenné válik a gazdasági bevándorlás, terjed a bűnözés és más török áfium. Amennyire korlátolt gondolkodásra utal azonban a gazdasági sovinizmus, annyira az a magyar kormány által érvényesíteni próbált etnicista gazdaságpolitika is. E heti címlapsztorink azt járja körül, miként ad(na) az Orbán-rezsim jelentős magyar kormányzati támogatásokat határon túli vállalkozásokra, úgy hogy azok csak az ott élő magyarok számára legyenek elérhetők, ezért – az uniós joggal ellentétben – magyar állampolgársághoz köti a juttatást”
A szerkesztői lapszám-beharangozó zárójelbe tett beszúrását illetően nem mennénk bővebben bele a részletekbe. Aki a Hamvay Péter által készített Szőcs Géza 400 milliót költhet nagy kísérletére című cikkre kíváncsi, melyből amúgy kiderül, hogy a kulturális államtitkárság és a milánói expóbiztosság után most a költő-politikus, azért kapott 400 millió adóforintot kapott új hobbijára, a „találmányok piacra jutásában érintett intézmények rendszerének, együttműködésének, szinergiájának vizsgálatára”, az ide kattintva megismerkedhet a miniszterelnöki főtanácsadó, – az egykori költő pályatárs, Körössi P. József nem túlságosan hízelgő olvasatában „A főnök” – merész terveivel. Meg azzal is, hogy Szőcs Géza leplezetlenül képes önmaga fontosságát hangsúlyozni páratlan szerénységről is tanúságot téve: úgy véli, óriási kár lenne állítólagos nemzetközi kapcsolatrendszerét nem a köz javára hasznosítani, mert mind mondja: „Nemzeti ügy, hogy ezt a páratlan networköt kamatoztassuk.”
Ami az eheti HVG lapszám szerkesztőjének, Kocsis Györgyinek „fülszövegében” szintén megfogalmazást nyert és fentebb olvasható volt, az vélhetően egyeseket reflexiókra vagy akár vitára is ösztönözhet. Számukra, de távolról sem csak nekik, úgy hisszük, mindenképen érdemes alaposabban megismerni Szabó Yvett Hinternacionalizmus című tényfeltáró riport-összeállítását, melynek néhány apró részletét a hetilap online változata isközreadta minap.
Felemás a gazdasági nemzetegyesítés 2017 augusztus végi mérlege a Kárpát-medencében – derül ki a HVG címlapsztorijának már a felvezetőjéből, az pedig, hogy ez így alakult, nem a kezdeményező Orbán-kormányon múlt. Magyarország szomszédjai közül például a nem EU-tag Szerbia és Ukrajna örül, vagy csak egyszerűen tudomásul veszi, ha az ott élő magyar nemzetiségű polgárai az anyaországuk jóvoltából pénzt, paripát, azaz páratlan esélyt kapnak a szülőföldjükön való boldogulásra vállalkozásfejlesztési támogatások révén. Viszont az EU-tag Románia és Szlovákia mindezt egészen másképp látja.
A cikk felvezetője, majd a beszédes példázata a május 19-én, Marosvásárhelyen beígért „főpróba”, azaz a Maros-mezőségi Gazdaságfejlesztési Program beindításnak megtorpanásáról egyértelműen jelzi: Bukarest álláspontja az erdélyi magyarok vállalkozásfejlesztési támogatása tekintetében egyelőre éppoly merev, mint volt annakidején az ún. Státustörvény kapcsán, 2001-ben. Kormányok azóta jöttek-mentek a Dâmboviţa partján, de a jelek szerint a „hagyományos” bizalmatlanság a régi, a zsigeri ellenálláson túllépni, mert, ha azt nem akarják, nem lehet.
„Mégsem tudott beindulni a romániai magyar vállalkozások milliárdos támogatása, hiába ígérte az Orbán-kormány. Románia ugyanis jogsértőnek tartja a magyar szándékot. A szerbek ugyanakkor örülnek a pénznek, a gazdasági revizionizmus gondolata fel sem merül bennük.
A marosvásárhelyi székhelyű Pro Economica Alapítvány honlapján július 5-én jelent meg az utolsó hír, amelyben a projektet koordináló szervezet közli: elhalasztják a június közepére beharangozott pályázatokat, és egyeztetnek a román hatóságokkal, hogy a magyarországi támogatás a befogadó ország jogrendjébe illeszkedjen. A határon túli magyarok vállalkozásainak megsegítésére, valamint termőföld- és ingatlanvásárlásra az Orbán-kormány az elmúlt másfél évben összességében 150 milliárd forintot is meghaladó támogatási programot hirdetett meg.
Összehasonlításul: ez több mint amennyit a magyar állam egy évben a háziorvosi hálózat finanszírozására költ. A program már két országban is elindult. A Vajdaságban és Kárpátalján javában működtetik és használják azokat a gépeket és ingatlanokat, amelyeket a pályázat első nyertesei a zömében vissza nem térítendő pénzből megvásároltak. Romániában és részben Szlovákiában viszont diplomáciai csörtéken akadt el a projekt, amely évszázados lelki sérüléseket szaggathat fel Közép-Európában, miközben a Fidesz hátországát és szavazótáborát minden bizonnyal erősíteni tudja.”
A cikkszerző által felkeresett vajdasági magyar kisvállalkozók számára a Prosperitati alapítványon keresztül folyósított budapesti anyagi támogatás úgy kellett, mint egy falat kenyér. A sokat, bő évtizeden keresztül minden Kárpát-medencei magyar honfitársaink által sokkal jobban megpróbált vajdasági magyar közösség számára a túlélést, tehát a megmaradás esélyét megteremtő, forintmilliókban, sőt még ennél is nagyobb nagyságrendben nyújtott segítségnyújtás jelentősége vitathatatlan, valóban nemzetpolitikai fordulópontot jelentő kezdeményezésként értékelhető. Még akkor is az, ha a külső szemlélő számára mutatkoznak „gyermekbetegségek”, például olyanok, hogy a kedvezményezettek óvatosak, talán egy Budapestről érkező újságírónak túlon túl is azok.
A szabadkai Ötvös Attilát érteni, megérteni lehet, elmarasztalni viszont kevésbé kellene, mert ő Vajdaságban élt tegnap és tegnapelőtt is. Ő már bizonyára találkozott házfalakon, nem is rég, konkrétan alig öt esztendeje olyan feliratokkal, melyek ma már hál’ Istennek hihetetlennek tűnnek. Olyanokkal, mint például a „Srbija Srbima”, „Smrt mađarima” (”Szerbiát a szerbeknek”, „Halál a magyarokra”) vagy „Mađare pod led” („Jég alá a magyarokkal”).
Ezek a lélekölő emlékképek aligha felejtődnek el néhány év alatt, feldolgozásukhoz még hosszú időre van szükség. Mifelénk, a nagy egyesülés centenáriumi készülődésének közepette nagyobb megértéssel viszonyulunk a szabadkai fitneszszalon létrehozójának félszegségéhez is, mint a mai Pest-Budáról Vajdaságba látogató vendég. Mi azt is tudjuk, hogy 2013 decembere óta Belgrád miként tette névlegessé Vajdaság önálló tartomány autonómiáját, de ezt most hagyjuk is. Helyette inkább olvassuk Zserai Zsoltot, mert amit mond, az nemcsak megindító, hanem felettébb üzenetértékű is:
„A szabadkai Ötvös Attila például 775 ezer dinárt, mintegy 2 millió forintot nyert el egy fitneszközpont létrehozására. A klub megnyílt ugyan, de még a Facebook-oldalán sem olvasható magyar szó. Ahogy egy másik nyertes, Berkesei Ildikó magyarázza a HVG-nek, otthon ő is magyarul beszél, de amint kilép az utcára, átvált szerbre. Az utcákon egyre kevesebb a magyar felirat, hiába bír autonómiával a Vajdaság. Ildikó és ikertestvére, Gabriella divattervező, egyedi táskákat készítenek, de szeretnének cipőgyártással is foglalkozni. Ezért a támogatásból három varrógépet vettek, amelyek közül az egyik már lábbelik készítésére is alkalmas lesz. Elsősorban az interneten értékesítenek, s ott magyarul is kommunikálnak.
Az újabb pályázati kör már nagyobb cégeket is elérte a Vajdaságban. Több közepes agrárvállalkozás is egymilliárd forint fölötti összeghez jutott. A csantavéri Gebi takarmánygyár termelési igazgatója, Zserai Zsolt azt mondja, az elmúlt 20-25 év határzárai, embargói és háborúskodásai után szinte hihetetlen volt számukra, hogy az anyaország több mint 1,3 milliárd forintjának köszönhetően lehetőségük nyílik egy napraforgó-feldolgozó és egy – tároló építésére.”
Másutt, Kárpátalján, Dél-Baranyában és a Mura-vidékén a tapasztalatok szintén pozitívak, vagy reményekre feljogosítók. A romániai mellett a szlovákiai ellenállást viszont le kell majd küzdeni, ami komoly feladatot ró a magyar diplomáciára. Borítékolható: Orbán-Fico barátság ide, Orbán-Fico kölcsönös megértés oda, a Széchenyi programirodában munkálkodók tennivalója, – mert Szlovákiában, akárcsak a státustörvény esetében ezúttal is csak különutas, kvázi „öszvérmegoldással” kell próbálkozni – aligha lesz sétagalopp. Ráadásul a magyar állampolgársági törvény hétesztendős szlovákiai utóélete nem igazán ad okot túl sok optimizmusra.
„Ukrajna bünteti ugyan a kettős állampolgárságot, a pénznek azonban nem állta útját. Már Kárpátalján is 2,2 milliárd forintot osztottak ki olyan vállalkozóknak, akinek még az első Orbán-kormány idején bevezetett magyarigazolványuk van, vagy dokumentumokkal tudják igazolni magyar iskolai végzettségüket és legalább középfokú magyarnyelv-tudásukat. Bár Horvátországban és Szlovéniában csak néhány ezres magyar közösség él, ott is készülnek a pályáztatásra. Szlovákiában azonban nagyobb a tét, hiszen a félmilliót közelíti a magyarok száma, miközben ott is szankcionálják a kettős állampolgárságot, méghozzá a szlovák megvonásával. Így nem csoda, hogy a felvidéki program beindítása is húzódik. Jóllehet annak büdzséjét 2017-re 5 milliárd forintra emelték, csak júliusban jelölték ki, hogy a határ menti kétoldalú projekteket is irányító Széchenyi programiroda lesz a pályázatok kezelője. pedig a többi országban az ottani kisebbség által felállított szervezetek irányítják a tendereket.”
Pedig sem a nemzetközi jog, sem az európai bevett gyakorlat nem indokolja a román és szlovák ódzkodást. Ezt a Szabó Yvett által megkérdezett szakemberek mind-mind megerősítik. A fenntartások mögött újra csak felsejlik a bizalmatlanság, az előítéletesség, az ellenkezőkben saját históriájuk egynémely XX. század eleji mozzanata ötlik fel. Amikor a köztudatban ma is él annak a forgatókönyvnek az emléke, hogy egykor a románok, bankjaik segítségével, tudatosan felvásárolták Erdély földjét, hogy onnan kiszorítsák a magyarokat és növeljék a románok arányát, ott hiába érvelsz XXI. századdal, közös, uniós nagy hazával.
„Önmagában nem mond ellent a nemzetközi jognak ez a támogatáspolitika, és nem is számít unikálisnak. Lattmann Tamás nemzetközi jogász azt mondja, inkább csak az az egyedi, hogy – Trianon következményeként – egy nemzetnek minden irányban ennyi tagja szakadt ki az anyaországból. Éppen ez a mérték az az, ami veszélyezteti a status quot és érzékenyebbé teszi az utódállamokat. Elvégre hasonló törekvéseket már a magyarok is érezhettek a bőrükön, amikor az 1990-as évek elején a román királyság utasítására a román bankok finanszírozták a románok földvásárlásait Erdélyben. Amikor pedig Gömbös Gyula 1933 nyarán Hitlerrel tárgyalt Németországban, az egyetlen feszültséget az okozta a szövetségesek között, hogy a német állam pénzt adott a Közép-Európában élő német ajkúaknak, hogy részesedéseket szerezzenek bankokban, bányákban – sorolja a történelmi párhuzamokat Gulyás László történész. Magyar Gábor ügyvéd ugyancsak azon az állásponton van, hogy ha a magyar állam betartja azokat a brüsszeli szabályokat, amelyek például egy-egy gazdasági társaság támogatását három éven belül legfeljebb 200 ezer euróban maximálják, és nem diszkriminál állampolgárság alapján, akkor semmi akadálya nem lehet a dotációnak. Ha viszont a pályázati kiírás kizárja a románokat, illetve piactorzító, akkor azok a vállalkozások végső soron beperelhetik a magyar államot a bíróság előtt, vagy jogorvoslatért fordulhatnak a romániai versenyhatósághoz. Összességében azonban a nemzetpolitikai stratégia végső soron felülírja azt a gazdasági racionalitást, hogy a határon túli magyarok természetes munkaerő-utánpótlást jelenthetnének az anyaországban, és itt termelhetnék meg a GDP rájuk eső részét.”
A bevezetőnkben már szóvá tettük, hogy a Hetedhét határon túlcímet viselő lapajánló egy-két megfogalmazása minden bizonnyal vitára fog ingerelni egyeseket. Ez hangsúlyosan valószínűsíthető a cikkszerző egyes, az elkövetkezendőkben olvasható következtetései okán is. A szemleírónak nem tiszte a minősítés, de a „gazdasági revizionizmus” fogalomhasználat kapcsán nem tudja titkolni megütközését. Vajon valóban erről lenne szó a magyar kormány vállalkozásösztönző támogatásai kapcsán? Szerintünk aligha.
Mielőtt átadjuk a szót ismét Szabó Yvettnek, hadd jegyezzük meg: ha a szabadkai Berkesi Ildikó és testvére, Gabriella budapesti segítséggel három varrógépet vehetett, s ezek közül egyikkel már cipőt is fognak tudni majd készíteni és értékesíteni, ha a csantavéri honfitársaink napraforgó-feldolgozót meg napraforgó-tárolót tudnak majd építeni hasonló forrásból, vajon indokolt-e ez az előítéletekre csak ráerősítő és óhatatlanul keserű szájízt adó meg gyanakvást keltő szóhasználat? A magunk részéről inkább hiszünk a cikkszerző által megkérdezett újvidéki magyar írónak, Végel Lászlónak, aki jónak ítéli az Orbán-kormány kezdeményezését, miközben maga is tisztában van azzal is, hogy „az ördög a részletekben rejlik.” Vajon nem csak annyi történik, hogy Szabadkán, Csantavéren és Oromhegyesen meg másutt is, egyre többen a jövőjüket talán már nem Budapesten, Győrben vagy Stuttgartban képzelik el. Mindössze ennyi, de ez talán bőven elegendő is.
Ahogyan annak okán se kiáltanánk „gazdasági revizionizmust” 2017 augusztusában, mert a tavalyi és az idei évben tízmilliárd forintból fejlesztik Kárpátalja magyar vállalkozásait és gazdaságait, összesen 17 ezer családot érintően. Azért pedig végképp nem, mert például nyolc nappal ezelőtt Beregszászban, a Rákóczi-főiskolán 954 nyertes pályázóval, kárpátaljai magyar mezőgazdasági vállalkozóval írtak alá támogatási szerződést az Egán Ede program jóvoltából, aminek köszönhetően, ismételjük csak meg, mert nem árt, 17 ezerre nőtt az exisztenciateremtő kárpátaljai családi vállalkozók száma, amivel az ottani magyar túlélés és a megmaradás esélye megnőtt.
„Márpedig a Kárpátaljára, a Vajdaságra vagy Felvidékre szóló gazdaságfejlesztési stratégiák inkább gazdasági revizionizmussal próbálják begyógyítani a Trianon ütötte sebeket. A kárpátaljai magyarság programjaiban sarkalatos pontként nevezik meg, hogy hosszabb távon is a magyarok birtokában maradjanak a kül- és belterületi földek, annál is inkább, mert a parlagon heverő birtokok egyre jobban vonzzák a spekulánsokat.
Más piaci környezetben, de hasonlóan fogalmaz a vajdasági program is: „A cél a szántóföldek fölvásárlása, azaz a közösség tulajdonban való megtartása.” a gazdaságilag jóval fejlettebb Horvátországban már alig van eladó terület, miközben óriási a kereslet a termőföldre, így az árak egyre emelkednek. a fiatal magyar házasok lakóingatlan vásárlására is kapnak pénzt a határ túloldalán. A legfeljebb 3,1 millió forint odaítélésének egyebek mellett az a feltétele, hogy a család legalább 10 éven át ott éljen a támogatásból megvásárolt lakásban.
Az első birtokbavételek már meg is történtek, amiről a helyi, ámde az anyaországból bőkezűen támogatott magyar nyelvű sajtó meg is kezdte a tudósítást. Az idilli képek pedig igencsak jól jönnek az Orbán-kormánynak, amely a határon túliak voksaival bármilyen ellenzéki vagy külföldi diplomáciai morgás mellett tovább tudja növelni szavazótáborát. Végel László vajdasági magyar író például úgy látja, hogy elvben jó kezdeményezés ez a támogatáspolitika, mivel a (hivatalos) célja a vajdasági magyarság szülőföldön való maradása. A megvalósítása azonban bizonytalan. Az elvándorlás nem állt le, inkább felgyorsult, amit hosszú idő után először a Vajdasági magyar szövetség elnöke is elismert. Augusztus 20-ai beszédében Pásztor István az elmúlt évek legfontosabb és egyben ijesztő tapasztalataként említette a minden péntek délután hazafelé és a vasárnapi ebéd után elfelé igyekvő autók és kisbuszok sokaságát a határátkelőkön. Miközben pedig az esetlege kételyekről a határon túli sajtó szót sem ejt, a magyar kormány szponzorált közleményei között a kárpátaljai hírportálokon piaci reklám hirdeti, hogy Magyarországon százával várják a határon túliakat az egészségügyi állásokba.”
Végül, de korántsem utolsósorban szóljunk arról, hogy a felrajzolt Kárpát-medencei körképet egy keretes írás egészíti ki, melyből két budapesti nagykövet, a román Marius Gabriel Lazurca és a szerb Rade Drobac egymástól gyökeresen eltérő véleménye ismerhető meg a magyar kormány határon túli vállalkozásösztönző támogatáspolitikai gyakorlatát illetően. A Diplomáciai csörtecímet viselő, a tisztánlátást szolgáló felettébb hasznos, „háttéranyagot” alább szintén az olvasó rendelkezésére bocsátjuk:
„Románia egyértelműen úgy látja, sérti a nemzetközi normákat, ha valamely állam gazdaságpolitikájának az a célja, hogy kisebbségben élő rokonait segítse meg egy másik állam területén. Marius Gabriel Lazurca szerint ehhez el kell nyerni a másik állam belelegyezését. A román álláspont szerint azonban úgy látszik ennek az a feltétele, hogy a tervezett pályázatokon ne csak magyarok indulhassanak. A nagykövet – miközben sűrűn hangoztatja, hogy Románia nagy híve a közös projekteknek – a HVG kérdésére úgy fogalmazott: „Ezeket az intézkedéseket nem lehet diszkriminatív módon, etnikai kritériumok alapján foganatosítani, mivel ez ellentétes a nemzetközi és az európai normákkal.
Nem érhette meglepetésként a magyar kormányt a bukaresti berzenkedés, hiszen Erdélyben eleve úgy indult a gazdaságfejlesztési programnak, hogy az egymilliárd forint kerettel először csak kitapogatja, milyen a fogadtatása a kisebbség anyaországi támogatásának, és csak később bővíti a lehetőségeket. Első körben csak Maros megyéből jelentkezhettek volna pályázók, ahol a magyarok aránya még mindig egyharmad fölött van, de ez meghiúsult.
Míg Romániában egyelőre kudarcot vallott az etnikai alapú megkülönböztetés, Szerbiában semmi akadálya nincs. Már több mint hatezer pályázó jutott hozzá együttesen csaknem 10 milliárd forinthoz, miközben feltétel (a szerb mellett) a magyar állampolgárság is. Szerbia budapesti nagykövete, Rade Drobac lelkes támogatója a magyar kormány nemzetpolitikájának. A HVG érdeklődésére nem is kertel: szerb érdek is a vajdasági magyar kisebbség támogatása, ami az egész térség gazdasági fejlődését is elősegíti.”
Bálint-Pataki József / maszol.ro

A második bécsi döntés és a Felvidék
A második bécsi döntés 77. évfordulója
Hetvenhét esztendővel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, amelynek értelmében a Magyar Királysághoz visszatértek a partiumi és az észak-erdélyi területek, valamint a Székelyföld: 43.492 km²-nyi terület, 1.344.000 magyar, 1.069.000 román és 47.000 német nemzetiségű lakossal.
Az új határ Nagyszalontánál kezdődött, és Nagyvárad dél, Bánffyhunyad dél, Kolozsvár dél, Torda körül vezetett tovább, majd Marosvásárhely dél, Székelyudvarhely dél, Sepsiszentgyörgy nyugat és Zágon, Kovászna alatt érte el az ezeréves határvonalat a Kárpátoknál. Vérzivataros XX. századi történelmünk ezen egyik legszebb pillanatának, az 1940. szeptember 5-13. közötti csókos-virágesős erdélyi bevonulásnak a felvidéki honvéd alakulatok is részesei voltak.
„Az igazságot is meg lehet szokni” – vélekedett Tamási Áron, amikor 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor a Magyar Királyi Honvédség csapatai harangzúgás közepette lépték át a trianoni határt, és megindultak, hogy a második bécsi döntés által visszaadott Észak-Erdélyt és a Székelyföldet újból birtokba vegyék. Ezen országgyarapításból az 1938 novemberében újból magyarrá vált Felvidék katonaköteles korú fiai is kivették részüket.
A Gorondy-Novák Elemér altábornagy parancsnoksága alatti magyar 3. hadsereg állományában voltak felvidéki legénységű és állomáshelyű alakulatok, melyek a miskolci VII. (parancsnok: vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy) és a kassai VIII. (parancsnok: vitéz Szombathelyi Ferenc altábornagy) hadtestek alárendeltségeibe tartozó miskolci 19., egri 20., losonci 21., nyíregyházi 22., kassai 23. és ungvári 24. gyalogdandárok kötelékeit képezték.
A magyar 3. hadsereg részei a kárpátaljai Huszt és Nagybocskó térségében települtek, és 1940. szeptember 5-én – az ungvári 24. gyalogdandár kivételével – Técsőnél lépték át a magyar-román határt. A miskolci VII. hadtest Beszterce-Szászrégen-Székelyudvarhely menetvonalon indult meg a Székelyföldre, míg a kassai VIII. hadtestnek Marosvásárhely környékét kellett elérnie. Miután szeptember 11-én a magyar csapatok Kolozsvár térségébe értek, a gyorshadtest alakulatait – köztük a munkácsi 2. gépkocsizó dandárt – küldték előre, hogy szeptember 13-ig vegyék birtokukba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott.
A gyalogdandárok elképesztő menetteljesítmények árán érték be a gyorscsapatokat, így példának okáért az egri 20. gyalogdandár – amelynek állományába tartozott a rimaszombati 20. huszárszázad – közel félezer kilométert gyalogolt Kárpátaljáról, amíg Csíkszereda érintésével szeptember 21-én megérkezett a Háromszék vármegyei Kézdivásárhelyre és Sepsiszentgyörgyre.
A magyar történelem olyan magasztos pillanata volt ez, amelyet minden magyar ember katartikus érzésekkel élt meg. A magyar Szent Koronához visszatértek és az anyaországbeliek számára valóságos örömünnep volt, hiszen a trianoni igazságtalanság egy része nyert jóvátételt, a többi elszakított országrész magyarsága pedig abba vetett hitét erősíthette meg, hogy a Magyar Haza nem feledkezett meg róluk.
Nem véletlenül, ugyanis vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó nekik is üzent, amikor 1940. szeptember 15-én a visszatért Erdély fővárosában a következőket mondotta:
„Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit. Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha egy percre sem. És most, amikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat.
A jelen öröme összefolyik lelkemben a múlt bánatával és feltámadt benne a kérdés: Hogyan is szakadhatott reánk, magyarokra ez a szenvedés? Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt: Nem a mi hibánkból! Minket sorsunk ideállított Kelet és Nyugat mezsgyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútján örökös harcok színtere volt és mialatt Európa más boldog népei békés munkájukban gyarapodhattak és erősbödhettek, a magyar örökös harcokban vérzett, pusztult és fogyott. Közben beszivárogtak idegen nemzetiségek, hol mert ellenség elől kellett menekülniük, hol mert itt remélt boldogulást.
Őseink nemcsak befogadták őket, hanem minden szabadságot is megadtak nekik s ezeket a szabadságjogokat törvényileg is biztosították számukra. Elnyomatásról ebben a hazában nem panaszkodhatott joggal senki – mégis ez szolgáltatott hazug ürügyet arra, hogy megcsonkítsák, feldarabolják és megalázzák ezeréves hazánkat. Nem fegyver fosztott meg területeinktől, hanem az úgynevezett békeszerződés.
De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véget ért. Talán valami jó is marad utána. Hiszen tudjuk, hogy a túlságos jólét, a semmittevés, a teljes gondtalanság puhít és zülleszt testileg-lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés és a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellenálló erejét és ébren tartja benne a hazaszeretetet. Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezeken a boldog napokon ujjonga szórták virágaikat bevonuló katonáink elé, ilyen megerősödött, megacélosodott testtel és lélekkel térnek meg annak a hazának a keblére, amelynek hű fiai voltak a legsúlyosabb időkben is. Hogy a visszatérés a lángba borult Európa közepén vér nélkül történhetett meg – ezért most is s itt is hálás szívvel mondok újból köszönetet két hatalmas barátunknak: Németországnak és Olaszországnak.
Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanezt a sorsot várjuk a határokon túlmaradt testvéreink részére is. Amit ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról. Gondolatban ma itt van minden magyar.
Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem térhettek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Valljuk ugyan, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak e napokban kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér. Hisszük, mert e nélkül a magyar-román viszony jobbrafordulása lehetetlen volna, de hisszük ezt természetesen a Magyarországon élő románság érdekében is.
Ismerem az erdélyi fajtát, kemény, ellenálló, küzdőképes tulajdonságait. Ezért teljes bizalommal tekintek az itt felnőtt ifjúságra is. Az új sorsfordulón nagy nemzeti céljaink odaadó szolgálatára hívom fel őket a haza s egész Európa javára. Isten áldása kísérje nemzetünket egy boldog, dicső jövő felé. A hozzám intézett üdvözlésekért pedig hálás köszönetemet fejezem ki.”
Babucs Zoltán / Felvidék.ma

KÉTSZER KETTŐ NÉHA ÖT
Öt esztendővel ezelőtt két hónapig ideiglenes megbízottként vezényelte az oktatási tárcát és hatvanvalahány nap alatt több tucat törvénymódosító javaslatot tett le az asztalra, amelyek egyikéről sem mondható el, hogy előbbre vihetnék az oktatás szekerét, de azt sem tudni, hogy melyik jutott tovább az ötletelés szintjénél.
Liviu Pop első fellépésének másik igen fontos eleme az volt, hogy mindenáron meg akarta védeni a plágiumbotrányba keveredett Victor Ponta miniszterelnököt. Az egykori szakszervezeti vezető könnyen átlovagolt a másik oldalra, szenátorként már azt sem tudta, kit és mit képvisel, hiszen olyan döntésekre is rábólintott, amelyeket bizalmiként nem lett volna etikus megszavaznia.
Két hónappal ezelőtt Liviu Pop visszatért az oktatási minisztérium élére, és Mihai Tudose kormányában ismét kiélheti javaslattevő mániáját. Zseniális ötletei ellenben inkább zűrzavart keltenek, mint rendet, és az is bizonytalanná válik, ami eddig biztosan állt a lábán.
Eddig soha egyetlen oktatási miniszter sem állt elő azzal, hogy az országos felmérők írásbeli dolgozatait otthonukban javítsák ki a tanárok, tornatankönyvet sem gyártatott senki, a tankönyvkiadás visszaállamosítását sem szorgalmazták, és nem váltottak le tömegesen főtanfelügyelőket néhány héttel tanévkezdés előtt – ezt általában megtették a június-júliusi vizsgabotrányok után közvetlenül.
Nos, másodszor színre lépett miniszterünk túllicitálja elődjeit, fejére állítja azt az agyonkamerázott vizsgarendszert, amit alig néhány éve vezettek be, amire oly sokat költöttek, és amellyel a csalások megszüntetése reményében félelmet keltettek diákban, tanárban egyaránt. A jelenlegi feltételek mellett az érettségin és a nyolcadikos záróvizsgán szinte lehetetlen a puskázás, már csak a csalási kísérletért is kirúgják az ezzel próbálkozót, a dolgozatokat pedig rendőri kísérettel viszik más megye javítóközpontjába, de hogy melyikbe, ez minden alkalommal csak az utolsó pillanatban derül ki, és az sem nyilvános.
Most pedig azzal áll elő Liviu Pop, hogy a tanárok otthonaikban, foteleikben hátradőlve javíthatják ki a vizsgadolgozatokat, és az eredményt egy erre a célra létrehozott internetes felületen továbbíthatják.
Két hét múlva becsengetnek. Vajon még milyen agyament ötletekkel áll elő a tárcavezető, lesz-e egyetlen biztos pont, amibe kapaszkodhat tanár és diák? Hisz jelenleg úgy tűnik, ami hétfőn érvényes, péntekre megváltozhat, s tán még az is kitelik a matematika szakos tanártól, hogy elrendeli: a kétszer kettő néha öt.
Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma

Hatalmas pofont kapott a miniszterelnöktől a katolikus gimnázium szülői közössége
Időt és fáradtságot nem sajnálva gyűjtötték össze a szülők a cikluskezdő osztályok elindulásához szükséges igénykéréseket, ám minden hiába: maga a miniszterelnök, Mihai Tudose utasította el a listákat.
A miniszterelnök arra hivatkozott, hogy az 1385-ös tanfelügyelőségi határozat felfüggesztéséről végleges bírósági döntés született, és ennek alapján a katolikus iskola felfüggesztett jogi személyiséggel bír.
Átverve érzik magukat a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium diákjainak szülei, akik az elmúlt napokban azon dolgoztak, hogy összegyűjtsék a cikluskezdő osztályok elindulásához szükséges diákokat. Mindezt azért tették, mert ígéretet kaptak a tanügyminisztériumtól, hogy amennyiben szerda reggelig benyújtják az igénykéréseket az osztályok elindulásához szükséges létszámmal, elindulhat a nulladik, ötödik és a három kilencedik osztály.
Az oktatási miniszter a pápai nagykövet, Miguel Maury Buendía nuncius által üzent a szülőknek, akik 114 diákot írattak volna a cikluskezdő osztályokba. A listákat a szülők el is vitték Bukarestbe a nunciusnak, aki azonnal továbbította a tanügyminiszternek, illetve Mihai Tudose miniszterelnöknek.
A pápai nuncius visszautasító választ kapott a miniszterelnöktől, aki át sem vette a listákat, arra hivatkozva, hogy a tanügyminiszter előző nap – pontosan aznap, amikor a szülők elvitték a fővárosba az igénykéréseket – arról tájékoztatta őt, hogy az 1385/31.08.2015-ös tanfelügyelőségi határozat felfüggesztéséről véglegesen döntött a bíróság, és ennek alapján a tanfelügyelőség meg kell oldja a felfüggesztett jogi személyiségű iskola átszervezését – tájékoztatta a sajtót csütörtökön az ügyről a szülők egyik képviselője, Zsigmond Imola, aki többedmagával szintén részt vett ebben a bizonyos perben, amely egyébként néhány unireás szülő kezdeményezésére indult el.
„Mi, szülők értetlenül állunk, és átverve érezzük magunkat a jelen helyzetben. Mi, akik a perben részt vettünk, még nem kaptunk, és a tanfelügyelőség sem kapott értesítést a végleges döntésről, mégis erre hivatkozva a tanügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy a megyei tanfelügyelőségnek fel kell oszlatnia az iskolánkat. Viszont nem a szóban forgó határozat hozta létre az iskolát, mivel nem a tanfelügyelőség jogköre létrehozni iskolát, hanem a városi tanácsé. Ilyen értelemben nemcsak a cikluskezdő osztályok, hanem a teljes iskola közössége a megszűnés határán van” – nyilatkozta a szülők képviselője.
A bírósági döntés a szóban forgó határozat – amellyel pontosan két évvel ezelőtt átcsoportosították a katolikus iskolába azt a néhány osztályt az Unirea Főgimnáziumból a szülők kérésére – felfüggesztéséről már augusztus 2-án megszületett a döntés, amely végleges, tehát nem támadható meg a felek részéről.
Az ítélet indoklását azonban még egyik félnek sem közölték ki, a szülőket sem értesítette senki arról, hogy mi lesz gyerekeik iskolájának sorsa, hol kezdik el az új tanévet, teljes bizonytalanságban hagyva őket, akárcsak az ott dolgozó tanárokat. A szülők egyébként az adott helyzetben azt szeretnék, ha a felekezeti iskola teljes egészében a Bolyai Farkas Gimnázium fiókintézményeként működne ebben a tanévben, és az illetékes intézmények garantálnák nekik, hogy jövőtől létrehozzák az iskolát, és külön jogi személyiségként működhetne tovább.
Az iskola ideiglenesen kinevezett igazgatójának, Székely Szilárdnak egyébként augusztus 31-én lejárt a kinevezése. A tanfelügyelőség nem hosszabbította meg azt, ezzel is jelezve, hogy ők úgy kezelik a katolikus iskolát, mint egy olyan tanintézetet, amely szeptember elsejétől jogilag megszűnik.
Hajnal Csilla / Székelyhon.ro

Kolozsvári magyar kulturális intézet megnyitásáról egyezett meg Szijjártó Péter Bukarestben
Két, jelenleg ideiglenesen és korlátozott nyitvatartással működő határátkelőhely állandó nyitva tartásáról, és a kolozsvári magyar kulturális intézet megnyitásáról állapodott meg Szijjártó Péter külügyminiszter Teodor Melescanuval szerdán Bukarestben.
Szijjártó Meleșcanu meghívására látogatott Bukarestbe, ahol délután előadást tart a román nagykövetek éves értekezletén. Reggel Kelemen Hunorral, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnökével, majd a román külügyminiszterrel és Marcel Ciolacu miniszterelnök-helyettessel tárgyalt.
Tárgyalásai után az MTI-nek adott nyilatkozatában sikertörténetnek nevezte Románia és Magyarország kereskedelmi kapcsolatait, amelyek segítik azt, hogy a két ország kapcsolatai más területeken is kedvezően alakuljanak. Elmondta: Románia Magyarország második legfontosabb exportpiaca. Az elmúlt évben a magyar vállalatok 4,6 milliárd euró értékben exportáltak Romániába, és az idei esztendő első öt hónapjának az adatai 16 százalékos növekedést jeleznek. "Ha a román gazdaság jól megy, ha Románia sokat importál, a magyar vállalatok ebből sokat profitálnak" - állapította meg a miniszter. Azt is megemlítette: a MOL Románia 15. legnagyobb vállalata, az OTP pedig a 14. legerősebb bank az országban. Örvendetesnek mondta, hogy a román kormány "nem áll negatívan az OTP azon szándékához", hogy tovább növelje piaci részesedését.
Úgy vélte, a kölcsönös bizalom megerősödését jelzi, hogy meghívást kapott a román nagyköveti értekezletre. Megjegyezte: pár évvel ezelőtt nehezen elképzelhető lett volna, hogy Románia külügyminisztere a magyar nagyköveti értekezleten, Magyarország külügyminisztere pedig a román nagyköveti értekezleten tartson előadást.
Az új határátkelőhelyek megnyitásával kapcsolatban elmondta: a román kormány megadja a felhatalmazást a román Külügyminisztériumnak a tárgyalásra, amely során gyorsan el fogják dönteni, hogy a februárban ideiglenesen és időszakosan megnyitott határátkelőhelyek közül melyik kettő maradjon állandóan nyitva. Azt is elmondta, hogy hamarosan létrejön a második autópálya-határátkelőhely a román-magyar határon. A magyarországi M4-es 2019 végéig eléri az államhatárt, ahol a határátlépési infrastruktúrát is megépítik, és eddig román oldalon is megpróbálnak a határig érni az A3-as autópályával.
Szijjártó Péter az energetikai együttműködés területén is eredményekről számolt be. Mint elmondta: a Románia és Magyarország közötti gáz-interkonnektoron keresztül jelenleg csak Magyarország irányából lehet Romániába gázt szállítani. Románia elkezdte azonban azokat a beruházásokat, amelyek nyomán lehetővé válik, hogy Magyarország 2019 végére évente 1,75 milliárd köbméternyi gázt, 2022 végére pedig évente 4,4 milliárd köbméter gázt vásároljon Romániából. Azt is elmondta: már csak néhány kisajátítási döntés szükséges ahhoz, hogy Békéscsaba és Nagyvárad között a két ország villanyhálózatait is összekössék. Szijjártó Péter a kolozsvári magyar kulturális intézet megnyitásáról elmondta: a román kormány megadta ehhez a felhatalmazást a román Külügyminisztériumnak, és várhatóan már néhány napon belül le tudják zárni az erről folytatott tárgyalásokat.
Szijjártó Péter a nap "legjobb hírének" mondta, hogy román tárgyalópartnerei pozitívan fogadták azt a magyar szándékot, hogy a vajdasági és kárpátaljai után a magyar kormány erdélyi gazdaságfejlesztési programot is indítson. "A németek már dolgoznak hasonló programon Románia területén, és mi a német mintára szeretnénk elindítani ezt. Abszolút pozitív a román kormány hozzáállása, és már csak néhány technikai részletet kell tisztáznunk ahhoz, hogy ezt a magyar, a román és az EU-s jogszabályoknak is meg tudjuk feleltetni" – fogalmazott.
A miniszter megemlítette: mint minden más alkalommal, ezúttal is az RMDSZ elnökével kezdte bukaresti megbeszéléseit, és áttárgyalták a magyar-román kapcsolatban megoldásra váró kérdéseket, amelyeket fel is vetett a román vezetőkkel folytatott tárgyalásain.
"Kértem a román illetékeseket, hogy a két marosvásárhelyi oktatási ügyet: a Római Katolikus Gimnáziumét és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemét (MOGYE) oldjuk meg. Azt gondolom, hogy politikai akarattal és egy kis jóindulattal ez a két ügy megoldható a közeljövőben" - jelentette ki a miniszter.
Hozzátette: "szükség van minden olyan alkalomra, amikor a kölcsönös bizalmat javítani tudjuk, és a közös sikertörténeteket építeni tudjuk. A bizalom javítása és sikertörténetek létrehozása nyomán érhetünk el oda, hogy a megoldatlan kérdéseket is rendezni tudjuk" - fogalmazott az MTI-nek adott nyilatkozatában Szijjártó Péter.
Magyarország külügyminisztere a délután folyamán a Képviselőház elnökével, Liviu Dragneával és a Szenátus elnökével, Călin Popescu Tăriceanuval is kétoldalú megbeszélést folytat.
Kolozsváron üdvözlik az intézmény létesítését:
A kolozsvári magyar kulturális intézet létrehozásának ötlete nem újkeletű, ennek megoldása már több éve húzodik. Korábbi sajtóhírek szerint a magyar kormány 2014-ben döntött az intézmény létesítéséről, de az ezzel kapcsolatos tárgyalások elakadtak, mivel a magyar és a román kormány eltérően értelmezte a kulturális intézmények alapításáról szóló egyezmény szövegét. Az intézmény létesítése kapcsán felvetődött az is, hogy az új intézet önállóan vagy esetleg a Bukaresti Kulturális Központ fiókjaként működjön majd. Ugyanakkor Bukarest azt sem tartotta kizártnak, hogy esetleg a sepsiszentgyörgyi irodát költöztessék Kolozsvárra, de erre a magyar fél nem volt hajlandó.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja örvendetesnek tartotta a két külügyminiszter közötti megállapodást a kolozsvári magyar kulturális intézet megnyitását illetően.
„Kolozsvár a megfelelő helyszín egy ilyen intézmény működéséhez. Fontos lenne nem csak a magyarság, hanem a többség számára is. Reményteli fejlemény ez a megállapodás. A román hozzáállás eddig sem volt elutasító a kérdést illetően. A magyar fél minden bizonnyal rövid időn belül megteremti az intézmény létesítéséhez szükséges feltételeket” – mondta a főkonzul lapunk kérdésére.
Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke is sikeresnek tartotta az intézet létesítésére vonatkozó egyezményt, de arra is felhívta a figyelmet, a sok kulturális program szervezőinek összehangoltan kellene tevékenykednie, hogy elkerüljék az egymásra torlódó eseményeket.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület főtitkára, Bitay Enikő szerint a kutatómunkának nagy szüksége van minden állami támogatásra, és ha az új intézet erősíteni fogja a civil szférát, akkor könnyebbé teheti a tudományos életet.
„Szerencsés ügyről van szó, mert amit a politikum nem képes megoldani, azt pótolja a kultúra kapcsolatépítő ereje. Ráadásul Kolozsvár jó hírneve is erősödhet általa” – fogalmazott.
„Egy magyar kulturális intézet létrehozása Kolozsváron feltétlenül pozitív változás lesz nemcsak a város, hanem egész Erdély művelődési életében” – válaszolta kérdésünkre Gaal György, a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Egyesület elnöke. Úgy vélte, az intézet feltehetően át fogja venni azokat a eseményeket, amelyeket jelenleg a konzulátus menedzsel, s valószínűleg saját épülettel rendelkezik majd, ahol megszervezik a programokat, ileltve saját személyzetre is szüksége lesz. Szabadság (Kolozsvár)

Miért emilyen Románia? - a román „másmilyenség” sajátosságai
Mostanában a román politika és akadémiai diskurzus lépten-nyomon Románia kivételes jellegéről beszél, folytatva ezáltal az 1930-as évek óta folyamatossá lett nacionalista mantrát. Ez alól sajnos még Lucian Boia, a mítoszromboló román történész sem kivétel.
Vintilă Mihăilescu az egyik legnépszerűbb román szociológus, politológus aki kiváló kutatóként egyben az amerikai „public intellectual” azaz közértelmiség (közíró) szerepét is nagy sikerrel gyakorolja. Az ő gondozásában és szerkesztésében jelent meg idén az a 18 írást (könyvrecenziót, esszét, tanulmányt) tartalmazó kötet, amely Lucian Boia, a román történetírás "ügyeletes mítoszrombolójának" „Miért más Románia? 2013-ban megjelent kötetére ad vaskos választ (Vintilă Mihăilescu (szerk.), De ce este România astfel? Avatarurile exceptionalismului românesc, Iași, 2017).
Tényleg kivételes Románia?
Az excepcionalizmus jelenségéről A „Miért emilyen Románia?” kérdés frappánsan forgatja meg Boia nagy botrányt és közvitát kavart felvetését. A dekonstruktivista történész magyar nyelvre is lefordított nagyesszéjében azzal érvel, hogy Románia történelme során végig más utakat járt, a környező országok és Európa többi részéhez képest lemaradva, elkésve taktikázott és rohant az elment vonat után. Boia olyan Románia képet fest le munkájában, amely egy komplexusos, önbizalomhiányban szenvedő népléleknek aligha kedvez, sőt, tovább növeli a kollektív mentalitás szindrómáit. Vintilă Mihăilescu szerint, ezzel a nagyesszéjével Boia nem eltávolodik a hagyományos, nacionalista román történetírástól (amely mottó már a védjegyévé vált), hanem beáll a sorba és Románia kivételességéről, másmilyenségéről beszélve nem lesz jobb, mint a dákopátiát, nemzeti felsőbbrendűséget és a mindennél dicsőbb román történelmet hirdető kollégái. Mihăilescu ezt a jelenséget – egy ország, egy nemzet, nép, etnikum – másmilyenségét, kivételes jellegét hirdető eszmerendszert (excepcionalizmus) egy rég létező, az Egyesült Államok történetírásában már a XIX. század elején létrejött folyamatra vezeti vissza (American exceptionalism), amely gyökeret vert Közép-Kelet Európa kis nemzetei körében is.
Ebbe, a másmilyenség, egyedülállóság és kivételesség jegyeit hirdető eszmerendszerbe illeszkedik be a román történetírás római-latin, majd dák eredetmítosza, de ide sorolhatjuk bátran a magyar turanizmus történetét is. Ezek, mint tudjuk, nemegyszer összeesküvés-elméletekké és pszeudo-történeti mítoszokká avanzsálódnak és a románokból Japánt hódító dákok, a magyarokból szíriuszi földönkívüliek lesznek. Boia „Miért más Románia?” kötetére nemcsak Vintilă Mihăilescu irt egyébként válaszkötetet: megtették ezt már 2015-ben Voicu Bogdan és szociológus szerzőtársai is (Este România altfel? Societatea și sociologia...încotro?, Szeben, 2015). –
A Mihăilescu szerkesztette kötet első része rövid recenziókat közöl Boia 2013-as botrányt keltett kötetéről. A recenziók döntő többsége bíráló, azzal érvelnek, hogy Boia kliséket használva általánosít és sarkít amely tudománytalan módszertan miatt válhat kötetében Románia oly kivételessé, másmilyenné. Daniel Dăianu például Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff közgazdászok 2009-es kötetét hozza fel példaként, akik bebizonyították, hogy a gazdasági válság valójában nem igazán „egyedülálló” jelenség, hanem sokkal komplexebb és ismétlődő folyamat, melynek legfeljebb bizonyos szereplői másmilyenek vagy egyedülállóak (C. Reinhart- K. Rogoff, This Time Is Different: Eight Centuries of Financial Folly, New York, 2009). Ezek a példák jó iránymutatók a nacionalizmusok és közép-kelet európai történelem-képek másmilyenségének lerombolására is. Vintilă Mihăilescu ugyan birálja tehát Boia álszent mítoszrombolását, ám maga is – igaz, Boiánál sokkal tudományosabb eszközökkel – mítoszt-rombol: leépíti a román másmilyenség mítoszát.
A kötetben több esettanulmányt is találunk, amely a Boia-féle román másmilyenség néhány példáját veszi részletes elemzés alá és bizonyítja be, hogy valójában Románia nem radikálisan más, mint szomszédai vagy bizonyos tekintetben, Európa többi társadalma. Valentin Naumescu például Románia uniós integrációját veszi górcső alá és hasonlítja össze a környező országok narratíváival és gazdasági helyzetével 1990 és 2007 között. Octavian Groza tanulmányában Románia földrajzi „másmilyenségét” és kartográfiai lemaradását elemzi és a román térképtörténeten keresztül érvel arról, miért alakult ki a románok körében ez a nagyfokú „másmilyenség” érzet Európa többi részéhez képest.
Kivételesen jó tanulmány a kötetben Vintilă Mihăilescu és Mirel Bănică irása a Román Ortodox Egyház és a romániai szekularizáció és deszekularizáció viszonyáról. A bukaresti falumúzeum volt igazgatója – aki meglepően ellentétes nézeteket vall a mostani aligazgató, Mihai Gheorghiuhoz képest – a román falusi világ lassú eltűnésével és felszámolódásával magyarázza az ortodox egyház fokozatos gyengülését, amely a Colectiv tragédia idején kirobbant botrány óta fénysebességgel veszíti el híveit. Míg tíz évvel ezelőtt a román lakosság több, mint 80%-a tartotta hiteles intézménynek a BOR-t (Román Ortodox Egyház), addig 2016-ban már csak 58%-a a lakosságnak bízik az egyházban, mint intézményben. Ennek ellenére, a románság döntő többsége mélyen vallásos és istenhívő, 41%-uk pedig babonás és magán viseli a tradicionális, népi vallásosság jegyeit is. Az ortodox egyház, mint a román másmilyenség és kivételesség egyik fő hirdetője és népszerűsítője történelmi múltja miatt karolta fel ezt a narratívát, amellyel kitűnni akart a katolicizmus és a többi ortdox-keleti vallás mögül és ugyanakkor, a románság önvédelmi mechanizmusait így monopolizálta a nehéz időkben, többek között a kommunizmus idején is, amikor szövetséget kötött a diktátorral. Az egyházat megtépázó botrányok egész sora – a Colectiv tragédia idején tett elfogadhatatlan kijelentéseik, a pedofíliával vádolt papok esete vagy a Népmegváltás Katedrálisának csillagászati költségei – kiábrándították az embereket az egyházból, mint intézményből és ezzel a román másmilyenség egyik legfőbb faktora is meggyengült. A szekularizáció, mint társadalmi jelenség tehát felgyorsult, ám ez sajnos nem jár egyelőre kéz a kézben a szekularizussal, azaz egyház és politika szétválasztásával. Mi több, a Koalició a Családért és több, ehhez hasonló konzervativ mozgalmak felerősitették a deszekuarizáció folyamatát is.
Mihăilescu egy másik írásában a román paraszt excepcionalizmusának mitoszáról is ír. Sajnálatosnak tartja, hogy úgy a román parasztságot lejárató és arról negatívan értekező munkák, mint a parasztságot felmagasztaló, a románság eszenciájaként és a román identitás hordozójaként leíró narratívák elferdítik a valóságot és csak azt eredményezik, hogy a tízmilliós román parasztságot a politika elhanyagolja és nem válhat valódi, részletes elemzés és politikai, gazdasági vagy szociológiai programterv főszereplőjévé.
Emanuel Copilaș tanulmányában Boia könyvének azt a fejezetét darabolja fel, amely a Ceaușescu érát elemzi. Boia szerint az 1968 utáni „Aranykor” nacionál-kommunista narrativája sajátos, egyedülálló jelenség volt Európában és ez tette Romániát olyanná, amilyen – mássá, másmilyenné. Copilaș szerint ez sarkítás és csak részelemeiben igaz, hisz a nacionalizmusnak és excepcionalizmusnak ugyanilyen formáját és egyházzal karöltve fejlődő jelenségét látjuk a Szovjetúnióban és annak tagállamaiban is. A szerző ugyanakkor rámutatott arra is, hogy a Ceaușescu korszak történetírásának jellemzői gyakorlatilag törés nélkül folytatódnak mai napig akadémiai körökben és a politikában is nagyon sokszor. Copilaș azt is kiemelte, hogy míg a kommunizmus korát joggal, sokan elítélik, addig a tranzíció korszakát (1990-2004) sokan felmagasztalják, ami szerinte indokolatlan.
Cătălin Augustin Stoica az 1990 utáni román kapitalizmus sajátosságait elemzi és hasonlóan kollégáihoz, ő is arra a következetesre jut, hogy bár néhány aspektusában sajátos utat jár Románia a Közép-Kelet európai régióban, alapstruktúráiban nem más, mint a többi ország ezen a vidéken.
Mihăilescu kötete kiválóan végigvezeti, hogyan alakult ki a románság másmilyenségének, egyedülállóságának mítosza az elmúlt 1,5 évszázadban és hogyan él ez tovább még a mítoszrombolónak ismert történészek munkáiban is. A neves szociológus persze nem akarja Románia helyzetét leegyszerűsíteni, „globalizálni”: a tanulmányok jól mutatják, hogy nagyon sok sajátossága van persze a régió történetének, gazdaságának, de ezek még nem teszik Romániát egyedülállóvá. Ugyanez elmondható persze a magyarok másmilyenség-mítoszáról is: attól, hogy nyelvileg ugyan kakukktojások vagyunk és a IX. század óta szakadatlanul keressük utunkat Kelet és Nyugat között, a Koppány-István féle kettészakad mentalitású nép szindrómája még nem teszi a magyarokat feltétlenül egyedülállóvá Európában.
A Mihăilescu-féle munkák fontosságát felesleges lenne agyondicsérni, hisz a kiváló írások magukért beszélnek, csak el kellene olvasni legalább ugyanannyi embernek, ahányan elolvasták Boia könyvét. Csakhogy míg Boia vagy Ioan Aurel Pop sztártörténészek nagyközönségnek szánt munkáit tízezrek olvassák, addig a Mihăilescu -féle munkák legfeljebb néhány száz, talán néhány ezer emberhez jutnak el, így hatásuk minden bizonnyal elenyészőbb sajnos ami miatt a Renan-féle másfél évszázados megállapítás a nemzeti mítoszok és pszeudo-történelmek fontosságáról sajnos, tovább él és virágzik Romániában 2017-ben is. És igy lesz ez, 2018-ban is.
T. Szabó Csaba
(a szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa) Transindex.ro

Öt gyereket cipeltek magukkal a migránsok
Öt gyermek is volt abban a migránscsoportban, melyet csütörtökön hajnali 3 óra körül vettek észre a nagylaki határrendőrök. Az iraki és szíriai menekültek a román–magyar határ nagylaki szakaszánál próbáltak volna átszökni, a csoport – 3 nő, 12 férfi és 5 kiskorú – a mezőn gyalogolt, amikor a járőrkocsiból észrevették őket. A csoport 4 és 49 év közötti tagjait a határvonaltól mintegy 50 méterre fogták el a csendőrök közreműködésével. Tiltott határátkelés gyanújával indult eljárás ellenük.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)

„Az RMDSZ-nek nem lesz hozzáférése a pénzforrásokhoz”
Szokatlanul éles és nyílt ellenségeskedésbe torkollott a tegnap délutáni nagyváradi helyi tanácsülés, ami azzal kezdődött, hogy a testület RMDSZ-frakciója javaslatokat fűzött ahhoz a határozat-tervezethez, amely Románia nemzeti ünnepének jövő évi, száz éves évfordulójára elkészítendő szoborcsoport elkészítésére vonatkozik.
Kirei Melinda tanácsos felvetette: amennyiben figuratív elemei lesznek a szoborcsoportnak, akkor az egyik alak ábrázolja Szent Lászlót, illetve a szoborkompozíción valahol valamilyen formában fel kellene tüntetni a Gyulafehérvári Nyilatkozatban elfogadott hat alepelvet. Erre reagálva Ilie Bolojan polgármester visszafojtott méreggel a hangában megjegyezte: „bizonyos esetekben nem ártana, ha a helyi tanácsosok illendőséget tanúsítanának, amikor javaslatokat fogalmaznak meg”. Válaszában Kirei Melinda elmondta, hogy nem tartja illetlennek a javaslatot, hiszen Szent László alapította Nagyváradot, és az ő történelmi tette nélkül amúgy nem lehetne ünnepelni semmit itt.
Nem lesz Szent László
Az eredeti határozattervezetet egyébként a liberális frakció igen szavazataival fogadta el a helyi tanács, az RMDSZ-frakció tartózkodott, a szociáldemokrata tanácsosok nemmel szavaztak. Az elfogadott határozat értelmében felújítják és közúti híddá alakítják át a Principatelor Unite és az Emilian Mircea Chitul utcákat összekötő gyalogos hidat, mely az átalakítás után a Centenárium Hídja elnevezést kapja majd. Az új hidat, valamint a szintén e történelmi eseményre emlékeztető, hat elemből álló szoborkompozíciót 2018. december 1-jén akarják majd átadni. A kompozíció hat eleméből négy a híd két hídfőjénél helyezkedik majd el, egy másik az Ady Endre, az András apostol és a Szigligeti Ede utcák kereszteződésében kialakítandó körforgalomban, egy pedig a Tímár (Plevnei), a Lovas (Călăraşilor) és a Principatele Unite utcák kereszteződésében kialakítandó körforgalomban fog állni. A szoborkompozíció kialakítására versenypályázatot hirdet a város, a beérkezett terveket egy hét tagból álló zsűri fogja elbírálni. A polgármestert felzaklathatta az RMDSZ-es tanácsos felvetése, hiszen a későbbiekben, egy másik napirendi pont vitáján tőle egyébként szokatlan módon a nyilvánosság előtt tett gúnyos megjegyzést Kirei Melindára, aki mint általában, ez alkalommal is papírról olvasta fel a javaslatát. A polgármester, miután elmagyarázta, miért nem ért egyet az RMDSZ-es helyi tanácsos javaslatával, megjegyezte: „mi történne akkor, ha nem lenne leírva az, amiket felolvas…” „Azért olvasok papírról, mert izgulok, és mert másképp dadognék” – hozta a polgármester tudomására a plénum előtt Kirei Melinda azt, hogy miért olvassa fel a javaslatait.
Tiszteletlenség
A Bolojan-RMDSZ csörte a tanácsülés végén folytatódott. Pető Dalma tanácsos kifogásolta azt, hogy az önkormányzat turisztikai egyesületének igazgatója, Mihai Jurca nem tiszteli a helyi tanács intézményét, ugyanis illetlen hangnemben, ráadásul érdemi információt nem szolgáltatva válaszolt az ő beadványára. Az eset előzménye az, hogy a váradi Szigligeti Színház idén márciusban benyújtott egy kérvényt a polgármesteri hivatalhoz, amelyben támogatást kért a különböző rendezvényeinek a lebonyolításához. A kérés átkerült a város turisztikai egyesületéhez, amelytől a színház azóta sem kapott választ. Pető Dalma július 10-én fordult írásos kérdéssel Mihai Jurcahoz, hogy megtudja, mi lett a Szigligeti Színház beadványával. Erre már érkezett válasz augusztus 10-i keltezéssel, amelyben Mihai Jurca tárgytalannak minősíti Pető Dalma kérését, lévén, hogy Jurca megítélése szerint a tanácsos jól ismeri a finanszírozási eljárást, illetve azért, mert a „Szigligheti” Színház nem nyújtott be finanszírozási pályázatot. Az RMDSZ-es tanácsos a testületi ülés végén leszögzete: megengedhetetlen az, hogy a polgármesteri hivatal egyik intézményvezetője egy hivatalos megkeresére, hivatalos válasz helyett magát a kérést minősíti, és arra kérte az egyébként az ülésen jelen nem lévő Mihai Jurcat, hogy a jövőben tartózkodjon az effajta megnyilvánulásoktól. Hozzászólt az esethez Kis Gábor RMDSZ-es tanácsos is, megjegyezve, hogy a színházakat nem kellene a civil szervezetekkel egy kalap alatt kezelni.
Színházak is belekeverve
Ilie Bolojan természetesen nem hagyta szó nélkül az elhangzottakat. Elmondta: az RMDSZ-nek hozzá kell szoknia ahhoz, hogy nem fér többé hozzá azokhoz a pénzforrásokhoz, amelyekkel az önkormányzat a városban megrendezésre kerülő eseményeket támogatja. „A polgármesteri hivatal az elkövetkező években is fog a város lakosainak szóló rendezvényeket szervezni bizonyos arányossági elvek alapján. Ha az RMDSZ is akar a városban eseményeket szervezni a magyar közösségnek, vagy minden váradinak, hát csak tessék, de néha ez már kínossá válik: egymásnak ellentmondó közlemények látnak napvilágot, egymásra szerveznek sajtótájékoztatókat”. Kis Gábor válaszában arra hívta fel a polgármester figyelmét, hogy a városnak két színháza van, és ezen intézmények egyike sem az RMDSZ, vagy Szociáldemokrata Párt kulturális intézménye. Hozzátette:ebben az egész ügyben az is nagyon zavaró, hogy a Szigligeti Színház négy hónap alatt egyáltalán nem is kapott választ. Bolojan erre reagálva megjegyezte: „nem tudom, hogy konkrétan mire utal a tanácsos úr, de a színházakat a Bihar Megyei Tanács tartja fenn, és tudomásom szerint a Szigligeti Színház költségvetése az idén nagyobb volt a Mária Királyné Színházénál.”
Pap István / erdon.ro

Elfeledett grófi emlékezet a Wass család földjén
A czegei Wass család 1142-ben királyi adományként kapta meg a vasasszentgothárdi birtokot, amely nyolc évszázadon át megszakítás nélkül a család ősi fészke volt. Egyúttal az erdélyi arisztokrácia egyik jelentős helye, alappillére. Megnéztük, ma mi maradt belőle.
Vasas)szentgothárd, C(z)ege, Szentegyed és környéke hosszú évszázadokon át Erdély eleven részeként eseménytelennek korántsem tekinthető, igencsak változatos korok részese volt. Örömök és bánatok, sikerek és megpróbáltatások tanúja, a család számára biztos pontot jelentő otthon, amely Wass Albert megszületéséig az otthonosság érzését nyújtotta nemzedékről nemzedékre, a mindenkori adottságokat, lehetőségeket és kihívásokat figyelembe véve. Például a tatár-török pusztítást követő népesedési változásokat, a kor szellemének megfelelő közigazgatási viszonyokat, vagy éppenséggel az Európára és azon belül Magyarországra, Erdélyre is ránehezedő nemzetiségi problémákat.
Wass Albert felhőtlen gyermekkora idején, kamaszkorához közeledve tapasztalhatta meg, hogy ősei fészkét, gyermekkori barangolásai helyszíneit erősen megcsonkította az új román hatalom. Két évtized múlva, ifjúkora delén pedig azt élte meg, hogy a Bécsben megrajzolt új határ Románia és Magyarország között az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, saját birtokukat is kettészelve. Mindkét esemény egész életre szóló meghatározó érzést nyújtott az írónak, és számos gondolatában, írásában visszatükröződött, emberi és alkotói pályáját meghatározta. Vasasszentgothárd és Cege Sors vagy sorstalanság? Érdemes ellátogatni Vasasszentgothárdra és Cegébe nem csupán a napjainkban egyik legolvasottabb magyar író iránti kegyeletből, hanem az új évezred kihívásainak a jegyében is. Háromnegyed századdal azután, hogy az író szülőföldje elhagyására kényszerült, két évtizeddel halálát követően. Továbbá egy évtizeddel azután, hogy Románia (is) az Európai Unió tagja lett, és ezáltal bizonyos kötelezettségek teljesítését felvállalta.
Vasasszentgothárdon (románul Sucutard) a legutóbbi népszámlálási adatok szerint összesen három magyar él a 367 lakosból. A település első írásos említése 1317-ből való Zentguthard (Szentgothárd) néven. Wass Albert születése táján, 1910-ben 872 lakosából 104 volt magyar, többnyire református. Ma Gyeke községhez tartozó falu.
Mára minden nyoma eltűnt a Wass család nyolcszáz éves jelenlétének.
Cege (Țaga) az azonos nevű község központja, a 2011-es népszámláskor 756 lakosából 42-en vallották magukat magyarnak. Szamosújvártól 19 km-re fekszik, a mezőségi Tóvidék része. Cegén (Czege) a Wass család két kastélyt építtetett, de csak a kisebbik maradt fenn, a nagyobbikat a második világháború után teljesen lerombolták.
A fennmaradt kastélyt Wass Ádám építtette 1769-ben erdélyi barokk stílusban, közelében kripták találhatók. Miután 1946-ban a kolozsvári népbíróság halálra ítélte Wass Albertet, a kastély az állami mezőgazdasági vállalat székhelye lett. A kis Wass-kastély (a megkülönböztető megnevezésre a Kis Trianon és a Nagy Trianon palota jut eszembe) helyi ügyintézője Septimiu Șom, aki családjával együtt ott lakik a szomszédságban, ő rendezi az épületet és környékét.
A visszaigénylési lehetőséggel élő, a hosszas visszaszolgáltatási eljárás buktatóit vállaló mai tulajdonos legfeljebb egy hónapot tölt Cegén, ilyenkor élettel telt és látogatható a kastély. Máskor a megszokott módon csend honol körülötte.
A mai Cege falu magába foglalja a korábbi Göc települést. Szamosújvár felől jövet balra van a letérő, majd a domboldalon nemrég meszelt kis református templom ágaskodik.
Sajnos évente csak egyszer népesül be, június utolsó vasárnapján nyitják ki a templomajtót a prédikációra hívó képzeletbeli harangszóra.
Ilyenkor egybegyűlnek a szórványpapok közül néhányan, eljönnek a szomszédos Feketelak református hívei, szeretetvendégséget tartanak. Amúgy a cegei református templomban minden második vasárnap tartanak istentiszteletet. A torony nélküli istenházán meglátszik a használat, hiszen körülötte le van kaszálva a fű, és kutya ugat a telek végében. A ma már használatlan parókia körül viszont egyre nő a gaz. A megözvegyült Szabó Irma egyedül él, nála lehet megtalálni a templom kulcsát. Hatvan évvel ezelőtt Göcre jött férjhez, amikor még különálló település volt, és húszan is eljöttek vasárnapról vasárnapra a templomba. „Itt már régen nincs reménység. Örülök, ha jön valaki, akitől magyar szót hallok” – összegzi a valós helyzetet Irma néni. Két gyermeke Kolozsváron él, három unokája van. Az egyik éppen egyetemista idénymunkát végez az Egyesült Államokban. Mosogat vagy valamelyik amerikai szállodában takarít – mondanánk.
Régészeti park az ősi fészek helyén
Az 1989-es rendszerváltást követően, a népesedési helyzetnek és a kondukátor agymosó politikájának is köszönhetően a magyar–román együttélés már nem téma a Wass család egykori földjén. Annál inkább előtérbe kerültek a vallási ellentétek. Sajátos lelkületre vall, hogy az ortodox hívek 2006-ban előbb körülépítették, majd lerombolták a hatvanas években egy korábbi fatemplom helyére épült göci templomukat, mert féltek, hogy a bíróság visszaítéli a görög katolikus egyháznak.
No meg az is, hogy a Wass család nyolcszáz-kilencszáz éves ősi fészkén régészeti parkot nyitottak, egyelőre egy neolit és egy dák házzal, hogy az ezeréves erdélyi történelem folytonosságát legalább kétezer évesre hosszabbítsák meg.
Ennek a táguló „ördögi körnek”, a nacionalista uszításnak terméke a Jurnalul Naţional című lap megállapítása egyik förmedvényében: „A terrorizált falvak utódai nem tudják elfogadni Wass gróf rehabilitálását”; „Tanúvallomásaik ma is vádolhatnák őt.”; „Az ilyesmit nem lehet elfelejteni!” Wass Albert?! „Többé ne térjen vissza, míg a világ világ!” Primitív módszer ez a hatalom önigazolására, az amúgy közömbös lakosság izgatására. Hiszen a közembert ma már nem érdeklik az ilyen és hasonló szólamok. Élni, jól élni szeretne. Szülőföldjén vagy másutt, akár angolul vagy franciául. A fentiek igazolására, a nehezen érzékelhető kontrasztok bemutatására, a Tóvidéken való átutazásom során (oda-vissza Szatmárnémetibe) szóba álltam néhány román személlyel.
Ioan Mureșan Vasasszentgothárdon született 1948-ban (majdnem akkor, amikor Wass Albertnek végleg el kellett hagynia ősei földjét, hogy emigrációban töltse le életét – szerk. megj.), és bár felesége van, két lánya és unokái, mégis egyedül tengeti az életét a szülőhelyén.
A lányai, Corina és Ioana még a kilencvenes évek elején kivándoroltak Új-Zélandra, később átköltöztek Ausztráliába, ahol fogorvosként és tanítóként dolgoznak.
Amikor tizenöt éve megszületett az első unoka, a felesége a nagyanyai teendőket részesítette előnyben. Azóta évente egyszer hazajönnek, együtt vannak. Az unokákkal úgy értekezik, ahogyan tud. Hívták, hogy látogassa meg őket a kenguruk országában, de nem megy. Amerikába is hívta az egyik kitelepedett beosztottja, de nem ment, ellenállt a kísértésnek, mert félt attól, hogy ottmarad.
Ma is elsírja magát, amikor visszaemlékezik arra a napra, amikor a lánya bejelentette, hogy elmegy. Akkoriban Szamosújváron laktak, palacsintást, kocsmát, üzletet működtetett. Igazán jól ment a cég, de nem volt ki továbbvigye. Így hát hazaköltözött, a kis nyugdíjából és a háztájiból él. És ki-kijár a temetőbe meglocsolni a virágokat a szülei sírján.
Maria Câncean Cegén (Göc) él, férje rendőrként ment nyugdíjba (már). A négy gyermeke közül kettő Londont cserélte fel a szülőhellyel, három éve ott dolgoznak: az egyik üzleti menedzser, a másik hátrányos gyermekeket gondoz. A lánya és két unokája Apahidán laknak, a legkisebbik gyermeke sajnos kórházi kezelésre szorul. Szeret itt élni, szerinte csend és béke van. Elújságolja, hogy a polgármestert többször újraválasztották, rendes ember, vendéglőt és pékséget működtet. A tavak környékét is szépen rendbehozták.
A cegei tó magánvállalkozó tulajdonába került, szívesen látják a vendégeket.
Napi harminc lej a horgászat, százötven lej két személynek a faházikós szállás. Meleg vizes fürdővel és horgászattal együtt. Nyári hétvégén sokan jönnek. Bár nem szabad fürdeni, de van egy homokos rész, ahol nyugodtan csobbanni lehet. Ez Románia!
„Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” Beszélgetőtársaimtól Wass Albert felől is érdeklődök. Az idősek azt vallják, hogy hallottak róla, de ennél több részlettel nem szolgálnak. Mentségükre felhozzák, hogy sok mindent elfelejtettek már. A fiatalabbak kérdésemre kérdéssel felelnek: „Akinek a kastélya a domboldalban van?”
Cege központjában a kultúrotthon lépcsőjén üldögélő és viháncoló fiatalokat is megszólítok, természetesen románul: „Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” – kérdezem. „Nem hallottunk!” – hangzik a rövid és velős válasz. Szóval, vegyes a „fogadtatás”. Szabó Irma néni az érem másik oldalára világít rá: „Nem szeretik, mert azt mondják, hogy megöletett nem tudom hányat.
A cegei tó mellett voltak meglőve, keresztet állítottak az emlékükre (a fakereszt szövege szerint a bécsi diktátum áldozatainak – szerk. megj.), és a hozzátartozók állítólag évente jönnek megemlékezni. Azt én nem tudom, hogy ki volt a hibás. Nem olvastam, nem érdekelt. Nem is tudom, miért történt. Akkor gyermek voltam, hat éves. Szüleim dolgoztak a gróféknál, édesapám erdőhajtó volt, édesanyám kenyeret sütött. Én nem emlékszem már arra az időre.”
Aki a Tóvidéken jár Cege határában, annak feltűnik, hogy a táj jellege teljesen eltér a megszokott mezőségi látványtól. Kopár barnásszürke dombok helyett élénkzöld fenyvesek váltogatják egymást, és máris összefüggő vadászterületet alkotnak. A vadászat ugyanis mindenkoron úribb foglalatosság volt a horgászatnál. Igaz, a szülőföld szomszédságába telepített fenyőerdő sohasem pótolhatta az Istenszéke lábánál elterülő erdőséget. Meg az elvesztésük fájdalmát hordozó hegyeket. A fenyő örökzöld, a szakszerűen gondozott erdő majdhogynem örök életű. És miközben emberöltönyi idő alatt oly sokat változott, változik, változhat a társadalmi életünk, a természet legyőzhetetlenül magasodik felénk. De mikor leszünk képesek mi, emberek, a természet méltó magasságába eljutni?
Keresni a másikban a jót
A Pusztakamarás–Szamosújvár közötti útszakasz néhány gödörtől eltekintve jól járható autóval. A forgalom nem túl nagy, rendőrrel a megszokottnál ritkábban lehet találkozni. A Tóvidék településeinek életében meghatározóak ma is a környező tavak, az „őshonos Wassoktól” független örökség, miszerint a Cegei-tavat már a 16. század elején Erdély legnagyobb állóvizének tartották.
Turisztikailag kedvező a vidék, amely még számos kihasználatlan lehetőséget tartogat a turisztika számára. Mert azon túl, hogy a kolozsváriak nyaralóövezete és a horgászok paradicsoma, mások számára is érdemes (lenne) egy-két napot eltölteni itt. Románoknak és magyaroknak, a Kárpátokon túliaknak és a magyarországiaknak, a Németországból vagy éppenséggel Amerikából érkezőknek egyaránt.
Nekünk különösen fontos Wass Albert emlékezete. Ugyanakkor a kis kitérővel megközelíthető Magyarpalatka és Szék egyedisége, Ördöngősfüzes tánckultúrája vagy éppenséggel az örmények (örménymagyarok) alkotta város, a közeli Szamosújvár szellemisége. De vajon mikor jön el az a hatalmi szlogenektől szabad világ, amikor éppenséggel Wass Albert író reklámja fogja hívogatni a látogatókat?
Vagy éppen a Gheorghe Șincaié, aki itt írta A románok és sok más nép krónikája című műve nagy részét. Amikor a vidék az egészséges nemzeti érzést mellőző érdekek csatározása helyett a nemzeti hovatartozást nem ismerő gazdasági jólét fészke lesz. Amikor sérelmeinket elfeledve, a keresztyéni megbocsátás nevében a másikban a jót fogjuk keresni. Vagy mindez örök utópia marad csupán?
Ábrám Zoltán / liget.ro

Mit akar Románia Magyarországtól?
Bukarestben negkezdődött a román diplomácia éves összejövetele, melyre Magyarország külügyminiszterét, Szijjártó Pétert is meghívták.
A román diplomáciát éppen habozásai, implicit és célozgatásokon alapuló stílusa miatt nem könnyű meghatározni. Ráadásul az elnök és egy eltérő irányultságokkal rendelkező politikai szövetség közötti jelenlegi társbérlet még tovább bonyolítja a helyzetet. Az érintett szereplők tapintata – szerencsére – lehetővé tette, hogy a külpolitika terén eddig semmilyen nézetkülönbség se érződjön, annak ellenére, hogy a belpolitika alapján találhattunk volna lehetséges konfliktusforrásokat.
Sőt, azt mondhatnánk, hogy Klaus Iohannis elnöknek és Teodor Melescanu külügyminiszternek együttesen, eltérő elképzeléseket és nézőpontokat összevetve, sikerült szélesíteniük a terítéken lévő kérdések körét.
A külügyminiszter, például, azt a benyomást keltette, hogy különleges jelentőséget tulajdonít a kétoldalú kapcsolatoknak, az Európai Unión belül is, és elsősorban Románia szomszédjaira összpontosít. Míg a Németországgal, Franciaországgal és az Egyesült Államokkal meglévő „nagy” kapcsolatot az elnökre bízta, a külügyminiszter átvette a szomszédokkal való tárgyalás szerényebb feladatát, melynek keretében talán a budapesti volt a legfontosabb látogatása. Más körülmények között egy magyarországi látogatás észrevétlen maradt volna, de a Nyugat-Európa és Visegrádi Csoport közötti politikai nézetkülönbség, valamint az AEÁ és Oroszország kapcsolatait is érintő szélesebb kontextus miatt a román külügyminiszter irányválasztása különösen felkeltette a figyelmet. A román diplomácia kedden kezdődött éves összejövetelére, különben, Magyarország külügyminiszterét, Szijjártó Pétert is meghívták, akinek alkalma van a román diplomaták előtt ismertetni Európára vonatkozó saját elképzelését.
Vajon a Visegrádi Csoport politikájához igyekezett közelebb kerülni a román külügyminiszter?
Azt mondanánk, hogy nem annyira, inkább Magyarországgal kívánta oly módon megújítani a kapcsolatokat, hogy diplomáciai mozgástere legyen, ha az európai fejlemények hirtelen új irányt vennének. Úgy tűnik, Romániának nincs semmilyen kiváltságos horgonya Európában, bár iszonyatosan szeretné ezt hinni. Iohannis elnök, például, a Macron elnökkel tartott sajtókonferencián megemlítette a Franciaországgal meglévő stratégiai partnerséget, de kollégája – bár nem cáfolta meg nyíltan – inkább megerősített partnerségről beszélt, ami nyilvánvalóan mást jelent. Egy stratégiai partnerség azonos előfeltételezéseket osztó országok közötti, közös célokon alapuló kapcsolatot feltételez, márpedig a franciák sohasem rejtették véka alá, hogy Romániát periférikus országnak tekinti, ahol mindent teljesen más mérce szerint mérnek. E tekintetben rendkívül tanulságos volt a franciaországi elnökválasztás összes jelöltjét felvonultató tévévita, melynek során Románia maximálisan bántó hangon zajló vita témája lett. Végül a román példa (a munkanap hossza) „kikerült”, mert méltatlan volt egy európai vitához.
Következésképpen nem árt a kisebb lélegzetű, közelebbi – többek között földrajzi értelemben is – és végső soron hitelesebb kapcsolatokat is jó állapotban tartani azokkal, akik sok tekintetben jobban hasonlítanak rád. A „kétsebességes Európa” előrehaladtával (a román hivatalosságok meggyőződésével ellentétben) egyre értékesebbnek bizonyulnak majd az azonos kategóriába tartozó országokkal fenntartott szoros kapcsolatok.
Teodor Meleşcanu miniszter keddi, a diplomaták összejövetelén mondott nyitóbeszédében különben külön részt tartott fenn a Magyarországgal meglévő kapcsolatnak: „Országaink és polgáraink számára alapvető közös európai jelenünk és jövőnk van. Közös kulturális örökségünk van, mely bizonyos történelmi folyamatok eredménye, ezek közül sok rendszerjellegű, nem kizárólag kétoldalú. Olyan kisebbségeink vannak, melyek potenciálisan elősegíthetik a jobb kölcsönös megértést. Budapesten is amellett érveltem és kihasználom összejövetelünket, melyet jelenlétével megtisztel majd a magyar kollégám, hogy kiálljak kétoldalú partnerségünk újraindítása mellett, az 1996-os alapszerzőségben bevezetett elvek alapján: kölcsönös tisztelet, több téren zajló együttműködés, jószomszédság. Nagyon szoros gazdasági kapcsolataink vannak és számos határokon átnyúló projektünk. Számunkra Németország mögött Magyarország a második legfontosabb gazdasági partner az EU-ban”.
De ahogy azt az elején mondtuk, mindezek nem igazán tisztázzák a román diplomácia irányát, sokkal inkább a bizonytalanságait növelik.
szerző: Horaţiu Pepine / foter.ro; szekelyfold.ma

Borsos Lőrinc Marosvásárhelyen
Az anyag az új Blaek
Igencsak érdekes tárlatnyitónak és beszélgetésnek adott otthont e hét elején a marosvásárhelyi b5 stúdió. A Bolyai utca 5. szám alatti egykori műteremben két vendégművész, Borsos Lőrinc állította ki alkotásait, illetve beszélt eddigi munkásságáról. Az előbbi mondatban nincsen elírás: Borsos Lőrinc nem egy személyt, hanem egy művészpárt takar – Borsos János és Lőrinc Lilla ezen új identitás alatt alkot újszerű, mai, olykor kényelmetlenül aktuális képző- és vizuálművészeti munkákat. Marosvásárhelyre az ArtEast Alapítvány In Situ című rezidensprogramjának keretében érkeztek, és itt töltöttek tíz napot. Ezen itt-tartózkodás eredménye volt a tárlatnyitó és a szűk körű, de annál érdekesebb beszélgetés, amelynek során a művészpár eddigi életművéről is beszélt, a sokszor interaktív jellegű munkákat kivetítő segítségével tekinthettük meg.
Borsos Lőrinccel a galériavezető, Bartha József képző- és vizuális művész beszélgetett, román nyelvre Ungvári Zrínyi Imre tolmácsolt. Mint megtudtuk, és amint az a művészpár honlapján is áll, Lőrinc Lilla (1980) és Borsos János (1979) 2008 óta dolgoznak együtt mint Borsos Lőrinc. A név egy külön alkotói öntudattal bíró entitást takar. Kora aktuálisan 9 év. Nemére, szexuális orientációjára, intellektusára egyaránt a bipolaritás jellemző. Létezésének alapja a szélsőségek egyidejűsége, de valódi célja a kétlényegűség feloldása. Az átmenet élteti. Kedvenc építménye a híd, lakhelye a határátkelőhely. Szellemi eledele a paradoxon, az egymással ellentétes világok metszéspontjai. Tipikusan a két szék közül a padló esete, de a padló választása vállalt. A művész a nagyobb egész megpillantására hajt: egy rész választása helyett a részek egymáshoz való viszonyítgatása izgatja.
Megveti a hierarchiát és az annak nyomán létrejött társadalmi megosztottságot és kirekesztést. Ezekkel szembe saját létezését/nem létezését állítja. Művészetének része a médiumra való rákérdezés és a társadalmi reflexió. Párbeszéd az anyaggal, párbeszéd a közeggel. Hely és szituáció specifikus munkák. Egyszerre refltektál az aktuálisra és mélyül el hosszabb projektekben. A művészet számára a morálon túl válik igazán érdekessé, amikor az ötlet születése pillanatát követően még szűretlen állapotban létezik. Itt még nincs politikai korrektség, sem öncenzúra.
Borsos Lőrinc választott színe a fényes fekete (Blaek), anyaga az ipari zománcfesték, ami jól tükrözi személyiségét. Önreprezentációra szánt lakkfekete zászlaját szél nem lengeti, gyorskötözőkkel van a rúdra szorítva. Szükség esetén vállalja az orvosi ló, a mártír vagy a bűnbak szerepét, hogy a mögötte álló alkotók irháját mentse. Kezdetben a hivatalos nemzeti reprezentáció ellenpontozásaképp alternatív országimázst épített, majd nyitásként fókuszt váltva, a vizsgált jelenségek természetét világtenden- ciákban kezdte el kutatni. Ezt a változást főként az aktuálpolitikától beállt csömör, és a pár évesen megélt életközepi válság indította be. Erre a válsághelyzetre adott válaszként a kritikát önmaga ellen fordította, és belevágott egy 3 évig tartó komplex önelemző rémálomba terapeuták, egy festőművész és egy kurátor segítségével (Önkritikus portré). A terapeuta megfejtése szerint ő csupán gyerekpótlék, bálvány. A bálványok hallgatnak, a művész viszont kikéri magának. Lénye elválaszthatatlan az őt életre hívó művészektől, az ő alkotói egységüket jeleníti meg és katalizálja.
A fényes fekete zománcfesték, más néven „Blaek” Borsos Lőrinc fő identifikációs eleme, mely praxisának kezdetétől megjelenik munkáiban. A kifejezés óangol eredetű és a fényes, úgynevezett „jó feketét” jelölték vele, szemben a matt vagy „rossz feketét” jelölö Swart* szóval. A fényes fekete ipari zománcfesték egymással ellentétes tulajdonságokkal bír: egyszerre nyeli el és tükrözi vissza a fényt. Csupán a szemlélő pozícióján múlik épp, hogy melyik tulajdonsága válik dominánssá a másikkal szemben. A festék által képzett közeg a művész szándékai szerint – profán volta ellenére – misztikus dimenziókat képes megnyitni, szimbolikus féreglyukat ütve idők és témák, és egymással ellentétes tartalmak között. Elfed és elszemélytelenít, elválaszt vagy éppen összekapcsol. Az anyag nehezen kontrollálható, amely előre vetíti a benne rejlő experimentalitás lehetőségét.
A művész az esélytelenek nyugalmát keresi. *Michael Pastoureau: A fekete (Egy szín története) (Princeton 2008). Népújság (Marosvásárhely)

Lehallgatási játék – Száz esztendeje született Aczél György
Száz éve, 1917. augusztus 31-én látta meg a napvilágot Budapesten Aczél György, a Kádár-korszak meghatározó kultúrpolitikusa. Nevének említése máig a legellentétesebb érzelmeket váltja ki, emléke nem halványul. Mi lehetett a félamatőr színészből, szavalóművészből magas posztra emelkedett politikus titka? Ezt próbáltuk megfejteni.
Kezdhetjük, Aczél elvtárs? – a kulturális életért felelős miniszterelnök-helyettes némán bólintott, majd felsorolta érveit a nyugati társadalmi rend és életmód anomáliáiról a munkanélküliségtől a rasszizmusig. Azután Boldizsár Iván következett. Franciául szólalt meg; a nyelvet szinte tökéletesen beszélte, hiszen felesége Franciaországból származott. Keményen nekitámadt a Magyar Népköztársaságnak és a szocialista tábornak. Boldizsárnak persze nem ment el az esze, éppen erre kérték fel. Próbavitát rendeztek: a keleti blokkból először (és utoljára) egy vezető pártember hajlandó volt tévépárbajra kiállni egy nyugati politikussal, nevezetesen a jobboldali Alain Peyrefitte-tel. Boldizsár az ő nevében érvelt lehengerlő hitelességgel.
– Magyarországon nincsenek szabad választások, demokrácia is csak szavakban létezik. Legális ellenzék nem működhet, a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság írott malaszt csupán, az egyházak szabad működését gátolják. A rendszer fennmaradásának záloga a szovjet csapatok jelenléte, a keleti tömbhöz tartozás.
A legenda szerint Aczél ebben a pillanatban intett: vége a játéknak. Egyben az is eldőlt, hogy mégsem lesz vita Peyrefitte-tel. Annak ugyanis beláthatatlan következményei lehetnének, ha Peyrefitte élőben, a Magyar Televízió adásában mondaná ugyanazokat, amiket a próbán Boldizsár Iván.
Hogy megtörtént-e, és ha igen, milyen körülmények között a közbeszédben megőrzött fenti jelenet, azt ma már nehezen lehetne bizonyítani. (A tervezett disputából más források szerint Peyrefitte hátrált ki, inkább érdektelenségből, mint félelemből.) Az anekdota viszont – egyébként bő tárházuk van az Aczélhoz kapcsolódó, nehezen igazolható, ám jellemző sztoriknak – több fontos dolgot is elárul a kőművesből, félamatőr színészből politikussá váló pártvezetőről; mindenekelőtt különös egyediségét. Kuriózum – hasonló példát nem ismerünk sem a hazai, sem a Varsói Szerződés többi országának történelméből –, hogy egy keleti bolsevik politikus nyilvános vitán kívánná összeütköztetni érveit nyugati kollégájával. Boldizsár Iván kendőzetlen szavai pedig arra utalnak: a funkcionáriusok közül szintén egyetlenként Aczél jelenlétében viszonylag nyíltan lehetett beszélni.
Nem véletlen, hogy társairól lassan megfeledkezik a társadalom: bármit is tett a gazdasági reformért Fock Jenő vagy Vályi Péter; bárhogy próbált a munkásellenzék részéről ellentartani nekik Németh Károly és Pullai Árpád; bármeddig volt is államelnök Losonczi Pál, miniszterelnök Lázár György, nevükön kívül a közemlékezetben alig maradt meg róluk valami. Aki a korszakot emlegetve eszünkbe jut, az bizony Kádár János mellett Aczél György. (Biszku Béla is legfeljebb az ellene folytatott közelmúltbeli per miatt került elő a lomtárból.)
A kulturális életet a hatvanas évek végétől, Szirmai István halálától szinte teljhatalommal felügyelő, sokszor indirekt módon irányító, ám előtte is jelentős befolyással rendelkező Aczél György a maga idejében (leginkább a nyolcvanas évekig), a maga közegében (elsősorban saját kortársai között, Magyarországon) olyan egyedülálló „kultúrpolitikai” teljesítményt nyújtott, amely kelet-közép-európai viszonyok közt, tehát helyi értékén kezelve manipulációban, kegyosztásban, a korbács és a mézesmadzag taktikus váltogatásában bizonyos pillanataiban Richelieu-t vagy Talleyrand-t idézte. Talányos alakjához a rendelkezésünkre álló tengernyi adat, történet, pletyka ellenére máig nehéz hozzáférni. (A művelet eleddig Révész Sándor publicistának sikerült leginkább: a két évtizede napvilágot látott, Aczél és korunk című kötetéből meglehetősen összetett személyiség képe bontakozik ki.)
A róla szóló mondatok sokszor akaratlanul is leegyszerűsítők. Ezért is kelthet hiányérzetet bennünk Molnár Gál Péter 1991-es, Népszabadság-beli nekrológjának egyébként a lényeget érintő megjegyzése: „Művelődési protektorátusának legveszedelmesebb vonása az lett, hogy jó néhány alkotóval elhitette a megalkuvások folytonos szükségességét.” A mondat elfedi Aczél fontos vonását: úgy tudott megalkuvásra ösztönözni embereket, hogy – feloldva a lelkiismereti skrupulusokat – partnereivel elfeledtette azt a tényt, hogy éppen a zsarnoki hatalommal alkusznak meg, netán éppen szolgálatába szegődnek. Ereje személyi hatalmában rejlett, jegyzi meg találóan Révész. Olyan szövevényes és szoros kapcsolatrendszert épített ki hatalmas energiával, rendkívüli kommunikációs képességei segítségével, ami 1974-es leváltása és áthelyezése után sem kérdőjelezte meg, hogy – természetesen Kádár akaratából – továbbra is ő a kultúrpolitika valódi irányítója. (A szovjetek által egyébként nem kedvelt Aczélt a reformellenes erők felülkerekedése lökte ki az egyeduralkodó párt kulturális titkári posztjáról, és „bukott” – formálisan – művelődési ügyekért felelős miniszterelnök-helyettessé, miközben megőrizte elsőségét a ranglétra magasabb fokán álló utódjával, a jámbor és egyébként rendkívül művelt Óvári Miklóssal szemben. 1982 és 1985 között pedig ismét a pártközpontban találjuk.)
Aczél kommunikációs képességeit elsősorban az hitelesítette, hogy mind a Parnasszuson helyet foglalókat, mind az ígéretes tehetségeket (az irodalomtól a sajtóig) őszintén nagyra becsülte, teljesítményüket értékelte, mindent megtett azért – autodidakta mivoltával szorosan összefüggő sznobizmusa kielégítéséül –, hogy barátainak, bizalmasainak tudhassa őket. Ezt azért is sikerült gyakran elérnie, mert megnyerő modorú, fesztelen magabiztossággal társalgó, érdekes szellemi partner volt: „olyan jó előadó, hogy maga is élvezi” – írta naplójában Illyés Gyula, amikor Aczél Rákosival kapcsolatos emlékeit elevenítette föl egy közös vacsorán.
A Bibliából vett kádári konszolidációs tételt – „aki nincs ellenünk, az velünk van” – szintén egyedi módon fejlesztette tovább. Ha éppen arra volt szükség, az alapelvet kiforgatva elhitette, hogy valójában ő, a pártember van „velük”, vagyis a neki és a diktatúrának kiszolgáltatott beszélgetőtársaival.
Elősegítette mindezt az is, hogy a megtorlás feladatát, az engedetleneket sújtó retorziók végrehajtását gyakran beosztottjaira osztotta ki. A Mozgó Világ általa vezényelt (ám általa nem feltétlenül óhajtott, de a pártvezetés akaratából következő) 1983-as szétverésének előestéjén leváltása után jellemzően annyit mondott sajnálkozva Kulin Ferenc főszerkesztőnek, a felelősséget Tóth Dezső miniszterhelyettesre hárítva: „Kulin elvtárs, hát hallom, mi történt… Látja, nem voltam itt!” Aczél tehát nemcsak a legkisebb rossz, hanem ennél több: jóakaró, bizonyos esetekben barát. Ahogy Faragó Vilmos, az Élet és Irodalom helyettes főszerkesztője később felidézte: „Annak a hipotézisnek a jegyében éltünk és működtünk, nemcsak mi, az ÉS, hanem az ország vezető intézményrendszere, hogy mi tulajdonképpen értjük egymást, Aczél György is ért minket, és mi is őt.”
Ebből a szempontból is figyelemre méltó – Révész Sándor lehallgatási játéknak nevezi – a tárgyalópartnerek előtt sokszor ismételt trükk. (Hogy valójában lehallgatták-e Aczélt vagy sem, az természetesen más kérdés.) Az Erdélyből Balogh Edgár üzenetét hozó, a mutatványnak bedőlő Szerdahelyi Istvánnak a Parlamentben például jelbeszéddel utalt a mikrofonok állítólagos jelenlétére: „Ujjával hallgatásra intve kivitt a szobájából a folyosóra, és ott beszélte meg velem az ügyet – tehát tudta, hogy az irodáját lehallgatják, s nem volt módja a »poloskák« eltávolítására.” Eljátszotta ugyanezt Jancsó Miklóssal és Huszár Istvánnal is.
Ennek a hamis kiforgatottságnak, a finom eszközökkel folytatott szellemi korrumpálásnak, illetve az ezzel szorosan összefonódó „kompromittálásnak” két, általa talán nem is sejtett, torzító hatású következménye lett: egyrészt – a kortársak, illetve az utókor szemében – kisebb-nagyobb mértékben természetesen lejáratta a vele együttműködőket, bűvkörébe vont, morálisan mindenképpen jobb sorsra érdemes „áldozatait”. Teljesítménye, segítőkészsége, „emberséges jósága” ezzel együtt Aczélt máig csupán meg-megingó piedesztálra emelte, kiragadva őt a hasonló kommunista kultúrpolitikusok közül. Ez a tény pedig máig sokszor kendőzi el előlünk a valóságot.
Az érem másik oldalára Révész világít rá: nemcsak „pácienseivel”, de a hatalommal is elfogadtatta a megalkuvások folyamatos szükségszerűségét. Védőernyője alatt nemcsak liberálisabb kultúrpolitika érvényesült, de néhány újság is bátrabb hangon szólalhatott meg. Aczéllal hozható összefüggésbe, hogy például a Magyar Nemzet a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején rendszeresen foglalkozott (persze megfelelő csomagolásban) kényes – a három T, a „támogatott, tűrt, tiltott” jegyében –, éppen csak elfogadott vagy nemkívánatosnak tartott olyan témákkal, mint a határon túli magyarság helyzete, elnyomása, a szabadságjogok hiánya, a cenzúra működése. (A régi lapszámokat olvasva bőven találunk írásokat e tárgykörökben elsősorban Ruffy Pétertől, Csurka Istvántól, Mátrai-Betegh Bélától, Ember Máriától vagy éppen a fiatalabb nemzedékből Javorniczky Istvántól.) A pártközpont többnyire dorgálással intézte el a cikkek keltette vihart, míg az 1982-es általános szigorítás idején keményebben is lesújtott – Aczél (kényszerű vagy nem kényszerű) közreműködésével.
A kultúrpolitikai hatalommal kompromisszumot nem kötőknek (vagy azt felmondóknak) persze sokkal rosszabb sors jutott osztályrészül. Aczél György életútinterjújában három olyan írót sorolt fel, akiknek folyamatos üldözésben volt részük hatalma idején: Mészöly Miklóst, Konrád Györgyöt és Eörsi Istvánt. Aczél „éveken keresztül üzengetett egy neves író barátomon keresztül, s nem kívánt tőlem egyebet, csak azt, hogy üljek le vele egy fehérasztal mellett, de lehetőleg nyilvános helyen vagy egy jelentős magántársaságban. Beszélgetni. Hogy miről, azt természetesen nem tudom, s talán nem volt fontos az ő számára sem, hanem csak a puszta tény, mint egy kis historikus epizód, megmaradjon, hogy mi együtt voltunk – idézte fel egy interjújában Mészöly Miklós. – Újra és újra kitértem a kérés elől. Megértem, hogy ezt nagyon nehezen lehetett megbocsátani.”
Az üldöztetés, akár a behálózás, a legváltozatosabb formákban történt. Mészöly esetében a művei kiadását kísérő nyomasztó tortúrában, abban a tényben, hogy a Magvető szerződéssel kötötte magához, miközben a könyvek kiadását olykor évekig halogatta. És abban is, hogy a megjelent alkotásokat az Aczélhoz igazodó kritika gyilkos össztűznek vetette alá, így például a hetvenes évek közepén napvilágot látott, gyémántfinomságú kisregényét, a Filmet. Az Alföld recenzense a „hamis tudat igazságaként” emlegeti a szöveget, az ekkor már Aczél házi lapjának számító Kritikában pedig egy fiatal ítész azontúl, hogy megállapítja, a Film „világa pocsolyaperspektíva”, még egy feljelentéssel felérő, az írót indirekt módon lefasisztázó célzást is megkockáztat: „Mészöly kamerájának lencséjében ugyanúgy csillan meg a kivégzett beteg öregemberek és az ezért a kivégzésért megbüntetett nyilasok tekintete – őszintén hiszem, hogy az író legbelső szándéka ellenére, de alkotói szemlélete következtében.” Bátran teheti, hiszen Aczél egyik legfontosabb bizalmasa, Pándi Pál főszerkesztő a lap alján dőlt betűs sorokban fejti ki, hogy a könyvet nem lett volna szabad megjelentetni. Az ezt követő művitában közlik ugyan Könczöl Csabának a Film mellett kiálló óvatos sorait, ám a disputát Aczél György másik bizalmasa, Agárdi Péter zárja, Pándiékhoz csatlakozva.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mellőzöttség jutott olyan íróknak is, mint Nádas Péter vagy Hajnóczy Péter (utóbbi lefasisztázása szintén megtörtént). Súlyos hiba figyelmen kívül hagyni tehát, hogy az aczéli politikának a „liberalizmus”, a kedélyeskedés és az azt kísérő szellemi korrumpálás mellett – a tény sokszor máig elsikkad – alapeszköze volt az elnyomás, az elhallgattatás, az ellehetetlenítés. Hogy jó- vagy rosszkedvéből végezte-e (illetve végeztette) el a hentesmunkát időnként Aczél György, az az utókor szemében másodrendű kérdés.
PETHŐ TIBOR / Magyar Nemzet

NÉPSZAVAZÁS LESZ: MI A CSALÁD?
Még ezen az őszön szeretnék megtartani a család meghatározására vonatkozó alkotmánymódosítási népszavazást – közölte szombaton Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke a párt Országos Végrehajtó Bizottságának ülésén.
A PSD ugyanakkor prioritásként kezeli a prevenciós törvényt, a Szuverén Fejlesztési és Befektetési Alapra vonatkozó törvényt, az igazságügyi törvényeket, a nyugdíjtörvényt és az elektromos áramra valamint földgázra vonatkozó jogszabály elfogadását is.
Fontosnak tartja a PSD a mezőgazdasági és erdőterületek eladását szabályozó új törvényt is, mert “nem nézhetjük tétlenül, ami Romániában történik, hogy földjeinket idegenek vásárolják fel” – fogalmazott a párt vezetője.
Az állami költségvetés törvénytervezete októberben kerül a parlament elé. Prioritást élvez a PSD szemében a közigazgatási törvénykönyv, a helyi adókat szabályozó jogszabály és a lobbitörvény is – tette hozzá Dragnea.
Agerpres; Erdély.ma

Színes forgatag a fürdővárosban (XX. Városnapok Kovásznán)
Látványos tűzijátékkal és az EDDA koncertjével ért véget tegnap este a Kovászna Napok rendezvénysorozata. A huszadik alkalommal megszervezett háromnapos városünnep újabb sikerként könyvelhető el, a szervezők – a városháza és a művelődési ház – által összeállított forgatókönyv és program minden igényt kielégített, helybeliek, vendégek, üdülni, gyógyulni érkezettek számára is sok érdekességet hozott a színes program.
Szombaton a leglátogatottabb esemény a főzőverseny volt. A Szabadtűzi Lovagrend Erdélyi Kapitánysága által szervezett kulináris attrakció mágnesként vonzotta a kíváncsiskodókat – igaz, sokak nem a látványért jöttek, sokkal inkább a versenyző szakácsok főztje érdekelte őket. Sok volt a kóstolgató, a Négyesfogat csapatkapitánya ki is jelentette: jövőben csak székelyeknek főznek.Tokányok, pörköltek, paszulyfőzelék, lecsó és sok más ínycsiklandó finomság került a verseny menüsorába, a legkülönlegesebb étket a Cuki-csapat gyerekszakácsai állították össze: panírozott töltött káposztával rukkoltak elő. A lovagrend elöljáróiból álló zsűrinek nehéz dolga akadt az étkek rangsorolásával, Bagoly Miklós elnök elmondása szerint mindenkinek dobogósnak kellett volna lennie. A részt vevő csapatok mindegyike kapott díjat, az első helyet a kovásznai Fűszer-Ész-Ők vitték, második lett az ugyancsak helyi Lányos asszonyok csapata. A harmadik helyen a szörcsei Szabadtűzi Lovagrend és a sepsiszentgyörgyi Lovasok csapata osztozott. Bágyok Károly mesterszakács kiemelte a Lovasok fiatal, ezen a versenyen debütáló csapatának teljesítményét. Az általuk főzött kolbászos-csülkös babgulyás kiváló ízvilágot, összhangot hordozott, akár jobb helyezést is elérhettek volna, ha nem konzervbabot használnak az elkészítéséhez – mondta a szakember. A Best Western Szálloda különdíját a JBC csapata kapta, a Karcsi csárdája szakmai különdíját a Pódium szakácsai érdemelték ki. Meglepetés is volt a versenyen: a díjkiosztó ceremónia közben esküvői menet vonult át a tömegen. A szemfüles szakácsok éltek a lehetőséggel, elkötötték az utat, és jó székely szokás szerint csak fizetség ellenében engedték továbbmenni a román lakodalmasok sorát. A művelődési házban trófeakiállításra került sor. Kiss Attila szervező elmondta: az elkövetkező napokban is nyitva tart a kiállítás, azt szeretnék, ha minél többen megismernék a környék vadvilágát. Hozzáfűzte: azt is be szeretnék bizonyítani, hogy a vadászok nem gyilkosok. A vadászat egyben sport és vadgazdálkodás, mely segíti a természetes egyensúly megtartását, a szelekcióval hozzájárul a vadállomány értékbeli és genetikai fejlődéséhez. A hagyományhoz híven köszöntötték a város arany- és gyémántlakodalmas házaspárjait. Előbbiek heten vannak, a hatvanéves évfordulót Kerekes Árpád és neje, Terézia ünnepelte. Gyerő József polgármester mondott ünnepi beszédet, Szabó Tamás és Kis Eszter énekkel, Vasilica Enea jegyzőnő szavalattal köszöntötte az ünneplőket. Ünnepi tanácsülésre is sor került, melyen részt vettek Kovászna testvértelepüléseinek küldöttei is. Gyerő a városban történt fejlesztésekről, beruházásokról számolt be, a jövőbeli terveket is ismertette. Kovászna legújabb testvértelepülése a Moldovai Köztársaságban lévő Călăraşi város. Victor Ambroci alpolgármester érdeklődésünkre elmondta: úgy érzik magukat, mint otthon, csodálatos a természet, a helyiek vendégszeretete, a kitűnő szervezés. A városnapok alkalmával a központi parkban tették közszemlére Kovászna új logóját. A városháza néhány éve pályázott sikeresen a település turisztikai értékeit népszerűsítő kampányra, ennek keretében szakemberek készítették el a logót. A város román és magyar megnevezésébe stílusosan építették bele a borvíz és a mofettagáz jelképét. A logót a következő években, a pályázat lefutási ideje alatt kötelező módon használnia kell a városházának – magyarázta a polgármester. Az ünnep három napja alatt a Diákszínpad színészei a szokott módon valósították meg a szoborparkot, a Tündérvár Székely Nagycsaládosok Egyesülete gyerekek számára szervezett szórakoztató, kreatív foglalkozásokat. Tegnap számos sportesemény zajlott, a legtöbb nézőt a Tündérvölgyben megszervezett gyorsulási autóverseny vonzotta, legalább ezren nézték végig az ország minden szegletéből érkező izomautók páros versenyét. A megmérettetést az Autocrono és a DRE Racing egyesület szervezte.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiosztották a Fényes Elek-díjakat
Huszonharmadik alkalommal rendezték meg a Partiumi Honismereti Konferenciát a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) szervezésében.
A szeptember 1-3 között megrendezett nagyszabású esemény pénteken délelőtt a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) új székhelyén a köszöntőkkel kezdődött. Áhitatot mondott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke a Példabeszédekből vett igerész alapján, míg Fodor József, a nagyváradi római katolikus püspökség vikáriusa Ferenc pápának a teremtett világ világnapjára írt üzenetéből idézett. A megjelenteket köszöntötte többek között dr. Pálfi József, a PKE rektora, aki felidézte azt, hogy a PKE és a PBMET együttműködési szerződést írtak alá, aminek alapja az, hogy mindkét intézménynek van közös érdeke, méghozzá a Partium és a Bánság értékeinek a felvállalása. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke köszöntőjében elmondta: ma már semmi sem természetes Nagyváradon, „a szép ünnepeink ellenére nap mint nap meg kell küzdenünk azért, hogy otthon érezzük magunkat”- fogalmazott, majd a konferenciára utalva kijelentette: „minden ilyen típusú rendezvényt, ahol megnyilvánulhatunk, támogatnunk kell.” Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntőjében elmondta: egy közösséget meghatároz az, hogy milyen közösségi hálózattal rendelkezik, a PBMET egyik értéke ennek a térségnek, hiszen ha nem lennének feltárva a helyi értékek, akkor azok már nem is lennének. Kiemelte továbbá, hogy a PBMET nemcsak a Partiumban és a Bánságban, de az egész Kárpát-medencében össze tudta fogni azokat, akik helyben dolgoznak és feltárják a helyi értékeket. „Dukrét Géza és a PMBET igazi műhelyt hozott létre: a vidéken zajló kutatómunka professzionalizációja ment végbe, folyamatos fejlődés figyelhető meg” – emelte ki a politikus.
Aprómunka
Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke úgy ítélte meg köszöntőjében, hogy a PBMET az aprómunkát végzi el, ami nagyon fontos, hiszen az egyetemi központok nem tudják elvégezni azt a kutatómunkát, amit helyi lelkész, a helyi tanító vagy más helyi kutatók képesek és el akarnak végezni, és az így összegyűlő munka maradandó értéket képvisel. „A PBMET és az általa elvégzett munka maradandó értéke a magyar művelődéstörténetnek” – fogalmazott Gaál György. Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke néhány magyarországi példa megemlítése kapcsán kijelentette: „avatni szeretünk, karbantartani nem” aláhúzva ezzel azt, hogy nagyon fontos megóvni és megőrizni épített örökségünket. Fontos továbbá, hogy a feltárt helytörténeti anyagok könyvben megjelenjenek, mert az biztosan hozzáférhető, míg az internet sokszor bizonytalan és nem hiteles információ forrás.
Fényes Elek-díjak
A köszöntők után osztották ki a Fényes Elek-díjakat. Az első díjazott Berecz Gábor volt. Mint az a méltatásból kiderült, Berecz Gábor az 1990-nen újjáalakított aradi Kölcsey Egyesületben töltött be vezető tisztséget, mely egyesületnek jelenleg az elnöke. 2003-tól az újraalapított Havi Szemle, majd 3Havi Szemle művelődési folyóirat új sorozatának szerkesztőjeként tevékenykedett, éveken keresztül közölt címertani ismertetéseket Arad megye településeinek a pecsétjeiről. A másik díjazott Gaál György, akinek érdemeit Wanek Ferenc, az Erdélyi Múzeum Egyesület leköszönő választmányi tagja méltatatta, többek között kiemelve, hogy az 1948-ban született Gaál György már diákkorában az irodalomtörténettel jegyezte el magát, egyetemi évei alatt részt vett a Gaál Gábor Irodalmi Kör működésében, és az akkor alakult háromnyelvű, magyar, román, német kulturális diáklap, az Echinox magyar oldalának a szerkesztésében. Az egyetem után tanár lett, 1980-ban védte meg doktori disszertációját, 1985-től a középiskolai tanári munkájával párhuzamosan az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet tanára lett nyugdíjazásáig. Irodalomtörténeti munkásságán kívül számos könyve és tanulmánya foglalkozik tudomány- és oktatástörténettel, és kiemelkedő a helytörténeti munkássága is: már az 1970-es évektől behatóan foglalkozott a Házsongárdi temető történetével, de visszatérő helytörténeti témája maga Kolozsvár, amelynek számos tanulmányt, könyvfejezetet, később pedig önálló köteteket is szentelt. 1990-ben alapítója, alelnöke, majd elnöke a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak, a Házsongárd Alapítvány ügyvezető elnöke, az Erdély Múzeum-Egyesület nagyválasztmányi tagja, az MTA köztestületi tagja. Munkásságát számos elismerés igazolja, többek között a Romániai Írószövetség díjai (1999, 2004, 2009), az Erdélyi Múzeum-Egyesület helytörténeti pályázatának a díja (1991), a Spielmann József Orvostörténeti Díj (2009); a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Apáczai-díja (2004); a Magyar Kultúra Lovagja (2007), a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2012). Az ünnepi momentum után az ebédszünetig a plenáris ülés zajlott le, a jelenlevők három előadást hallgattak meg: a Bélfenyéri Tamásét Szent László törénykönyveiről, a dr. Pálfi Józsefét a Váradi Bibliáról és az Olasz Angéláét a Kárpát-medencében fellelhető Szent László emlékekről.
Pap István / erdon.ro

Magyarellenes médiauszítás Romániában
Egy nyilvánvalóan provokációs szándékkal készített, manipulált videofelvétel nyomán zajlott le egy újabb országos visszhangot keltő magyarellenes médiauszítás Romániában.
Tág teret szentelt a román média egy magyarul nem beszélő román vásárló állítólagos hátrányos megkülönböztetésének egy nemzetközi áruházlánc székelyudvarhelyi boltjának a büféjében. Az áruházlánc közleménye szerint a férfit nem a románsága miatt nem szolgálták ki, hanem azért, mert tíz perccel a nyitás előtt próbált vásárolni. Az esetről telefonnal készített videofelvétel csütörtökön, a román nyelv napján jelent meg az egyik videomegosztón és közösségi portálon Idegen a saját hazámban címen. A négyperces felvételen egy román nemzetiségű férfi elmondja: azzal a szándékkal megy a székelyudvarhelyi áruház büféjébe, hogy ellenőrizze: igaz-e, hogy ott nem szolgálják ki azokat, akik románul szólítják meg az eladót. A pult mögötti fiatal nő noha zavarban van a férfi kérése hallatán, de elveszi a pénzt, eltávolodik a pulttól, matat, valamit mond, amit nem lehet hallani. A férfi ezt káromkodásnak hiszi, és hangosan felelősségre vonja az eladót emiatt. A nő a pultnál álló többi vevőnek magyarul azt mondja, hogy őt fogják leteremteni a történetért. A kiszolgáló végül visszaadja a pénzt, a férfi hangosan sérelmezi, hogy románsága miatt nem szolgálják ki. A kisfilmet csütörtök este több román televízió is bemutatta és több román lap is közzétette internetes oldalán.
Nyitás előtt jött
Az áruházlánc közleményben kért elnézést a történtek miatt. Közölte: minőségi szolgáltatást kívánnak nyújtani valamennyi kliensüknek megkülönböztetés nélkül. Az áruházlánc péntek délután a honlapján publikált újabb közleményben ismertette a belső vizsgálata előzetes eredményeit. Térfigyelő kameráinak a felvételei alapján az áruház megállapította, hogy a közzétett felvétel a vásárló harmadik vásárlási próbálkozásának az eseményeit rögzíti. Először fél órával a nyitás előtt próbált vásárolni, amikor az elárusító tájékoztatta arról, hogy csak nyitás után tudja kiszolgálni. A közzétett filmen látható vásárlási próbálkozás alkalmával az elárusító elvette a pénzt, de miután megállapította, hogy a kasszagép még nem működik, visszaadta a bankjegyet. A közzétett filmecske a harmadik sikertelen kísérletét mutatja, amely 13 perccel a nyitás előtt történt. Mind a román Országos Fogyasztóvédelmi Hatóság brassói területi hivatala, mind pedig az Országos Diszkriminációellenes Tanács bejelentette pénteken, hogy hivatalból vizsgálatot indít az ügyben. A fogyasztóvédelmi hatóság később azt tudatta, hogy két elárusító hiányos román nyelvtudása miatt tízezer lejes bírságot rótt ki pénteken a székelyudvarhelyi áruházra.
A fogyasztóvédők is beszálltak
Az Agerpres hírügynökség tudósítása a fogyasztóvédelmi felügyelőség Hargita megyei illetékesét, Laurentiu Moldovant idézi, aki elmondta, a péntek délelőtt tartott ellenőrzés során kiderült, hogy az áruház egyik alkalmazottja egyáltalán nem beszél románul, egy másik alkalmazott pedig alig tudja kifejezni magát, ezért “a felhasználókkal szembeni nem megfelelő viselkedés” miatt bírságoltak. Azt is hozzátette: a videofelvételen látszó elárusítót pénteken nem találták a munkahelyén. Claudiu Susanu, a fogyasztóvédelem brassói regionális irodájának az igazgatója a Mediafax hírügynökségnek azt nyilatkozta, hogy az áruházba küldött ellenőreik ugyanúgy jártak, mint a filmet készítő férfi: “románul fordultak az eladóhoz, és őket sem szolgálták ki”. A regionális vezető szerint 2015-ben egyszer már megbírságolták a székelyudvarhelyi áruházat, mert csak magyar nyelvű szórólapot használt. Az áruházlánc péntek este kiadott újabb közleményében a fogyasztóvédelmi hatóság vezetőinek az állításait is cáfolta. Közölte: a pénteki ellenőrzés során a fogyasztóvédők az áruház büféjében a termékek szavatosságát, a tárolási feltételeket és a menüket vizsgálták, a kiállított jegyzőkönyvön pedig egyértelművé tették, hogy a bírságot az interneten közzétett kisfilm alapján, és nem a pénteki ellenőrzés során tapasztaltak miatt rótták ki. Az áruházlánc szerint az a 2015-ös bírság “sem létezik”, amelyet a – fogyasztóvédelem vezetői szerint – kizárólag magyar nyelvű szórólapok használata miatt rótt ki a hatóság. erdon.ro

Átértelmezett portrék – amit Veress Ferenc nem láthatott
Veress Ferenc a 19. század második felének Kolozsvárját fotózta. Ő volt az egyik első, aki rájött a fotográfia társadalmi lehetőségeire. Eltűnő épületeket, korabeli embereket kapott lencsevégre. Gazdagokat és szegényeket egyaránt.
ni, hogy az évek óta állandó kiállítás nélküli Erdélyi Történeti Múzeum egyre több tárgyat hoz ki a raktárakból, hogy megmutassa, milyen értékek rejtőznek a szekrények mögötti szekrényekben. A múzeumi élet cseppet sem könnyű – ahogyan más területeken, itt is mindenkit betemet a papírmunka, nem hagyva időt és energiát arra, ami az intézmény lényege lenne (még törvényi szinten is): a tárgyak konzerválása és restaurálása mellett, ezek kutatása, kiállítása és bemutatása.
Amikor néhány éve ott jártam és azt próbáltam kideríteni, hogy Veress Ferenc fényképésztől miket is őriznek, homályos válaszokat kaptam. A városképekből sikerült néhányat megnézni, de akkor még szó sem volt 1500 üvegnegatívról. Úgy tűnik, az eltelt idő alatt sikerült ezeket megszámolni, sőt digitalizálni is. Ez azért nem volt kis munka. A technikai folyamat röviden vázolva a következő volt: mindegyik üveglemezt befotózták, utána jött a számítógépes utómunka, átfordították pozitív képpé, javítgatták, retusáltak, színeztek. A végeredményt - legalábbis hozzávetőleg 300 kiállított képet – szeptember 15-ig megnézhetik a múzeum legfelső emeleti termeiben.
De hogyan is kell nézni ezeket a képeket? A nosztalgia, a kíváncsiság, esetleg a kritika szemüvegein keresztül? A kurátorokat -Mitu Melindát és Török Károlyt is hasonló fogalmak vezethették, kritika helyett viszont át- és újragondolással közelítették meg az anyagot.
Veress Ferenc 19. századi fényképész volt, kísérletező feltaláló, aki a korszellemhez igazodva, nagy és nemes eszmékben hitt. De nem csak hitt, hanem tett is ezekért – 1859-60-ban fényképalbumot állított össze Kolozsvárról, fényképeken dokumentálva a tereket, utcákat, épületeket. Néhány évre rá újra összeállított egy ilyen albumot, különösen figyelve arra, hogy belefoglalja a lebontásra ítélt városkapukat, tornyokat is. A város fényképezésével később sem hagyott fel, a kiállítást nyitó fotók is ezt mutatják: megörökítette az építkezéseket és az ezzel járó bontásokat, Kolozsvár 1800-as évek legvégi átalakulását. Veresshez köthető az első rendszeresen megjelenő magyar fotográfiai szaklap kiadása is: az 1882 és 1888 között megjelenő Fényképészeti Lapokban nem csak technikai szempontból írtak a fényképezésről, hanem rengeteg cikk szólt az új találmány társadalmi hatásáról, cikkeztek a fényképek esztétikájáról, de a portrékészítésről is. Az első számában Veress Ferenc, aki egyébként elsőként nyitott fotóműtermet Erdélyben, ezt írta: “Egy fényképész a mai társadalom kebelében nagyon szép állást nyert, érintkezik mindenkivel, a fejedelmektől kezdve, le, az utolsó szegényig.” Ha végigsétálunk a múzeumi termeken, és az antik hatású, de jól mutató keretek mögé helyezett portrékra nézünk, mi is meggyőződhetünk erről. Bornemissza Károly főispán harisnyában, jelmezben, övében tőrrel látható, Teleky Leontina pedig olyan, mintha tavasztündérnek öltözött volna. A város korabeli lakói maskarában, ünnepi- és hétköznapi ruhákban fogadnak, de azt már nem árulják el, sem ők, sem a kiállítás, hogy miért épp így láthatjuk őket. Nevük legalább megőrződött: az üveglemezek szélére gondosan és, Veresst ismerve, pontosan feljegyezte a részleteket, hiszen egy magára valamit is adó műteremben évek múlva is visszakeresték a régi portrékat, ha újra papírképet szeretett volna a megrendelő.
A korabeli tárgyi kultúra, ruhák, játékok, napernyők és legyezők, kisebb-nagyobb kellékek, amelyeket a fotókon is felismerhetünk, szintén megjelennek a termekben. Az arcképekkel díszített legyezőt feltétlenül nézzük meg, hiszen ez egy kiváló példa arra, hogy a fényképeket milyen változatos módon használták fel, itt épp arra, hogy a meleg elviselhetőbb legyen, és a “legyezőnyelvet” használva titkosan üzenni lehessen (a legyező különböző tartása jelzésértékű volt). Az erszények, díszes és színes kis táskák kiállítása szintén jó ötlet volt, a formák, a használat jelei segítik a kapcsolódást a múlttal, és szerintem fura módon ez az a része a kiállításnak, amely összekapcsolja a nézőt a fényképekről visszanéző személyekkel. Belőlük ugyanis túl sok van: az egyforma méretben kinyomtatott képek a második terem után monotonná válnak, hiába színezték őket. Ez egyébként a korszakban is divat volt, már a dagerrotípiákat is színezték, élete utolsó szakaszában pedig Veress Ferenc is a színes fényképezéssel kísérletezett, de ez cseppet sem hasonlított arra, amit a kiállításon megtekinthetünk. A színezett portrék Török Károly digitális kísérletezései, amelyek egyszerű alapanyagként használják fel a több mint 100 éves képeket. Nem „az ilyen lehetett”, hanem „a photoshoppal ezt is lehet” érzetét keltve. Sajnos a nagyításokat nem ajánlott közelről megnézni: a képek sokszor homályosak, a pixelek pedig túl előretolakodtak. A 19. században sem volt egyszerű a fényérzékeny anyagokkal bánni, a vegyszerek arányait pontosan tudni kellett. Ez mára sem változott, sok odafigyelést igényel a kiterjesztések, a felbontás, a Dpi, a nyomtatók helyes kiválasztása. A kiállítótér berendezése hagyományos: falakon a képek, tárolókban, üveges szekrényekben a kiegészítő tárgyak. A Bécsi Múzeum két éve rendezett kiállítást Andreas Groll fényképeiből, az ő életpályája több tekintetben is hasonlít a Veress Ferencére. Kísérletezett, műemlékeket fotózott, bejárta a Monarchia több területét és albumokat állított össze képeiből. A kiállítás a fényképek történeti olvasatát helyezte előtérbe, azért is, mert a korabeli papírképeket állították ki. De a terekben Groll fotóiból részleteketet nagyítottak ki, azokkal vonták be az elválasztó falakat. A Bánságban megörökítette a vasút építését és a helyieket – az embernagyságúnál nagyobb méretű képről egy parasztcsalád nézett vissza. Előttük állva át lehetett érezni az Osztrák-Magyar Monarchiaként jellemzett időt.
De térjünk vissza Kolozsvárra: az üvegnegatívokból csak néhányat állított ki a múzeum, ami nem meglepő, hiszen ezek igen érzékenyek. De érdemes lett volna fóliára nyomtatni ezekből és például az ablakokra ragasztani, jobban érvényesítve így az itt őrzött 1500 munkát. Az arcképek és a korabeli fényképezkedés megértéséhez pedig néhány idézet is jól fogott volna, például amit Rupprecht Mihály írt: „Az olyan fényképész, kivel az a természetes hajlam ösztön, szépérzet s az igazi tapintat az izlésben, nem mindjárt vele született, jól fogja tenni, ha sok képet néz meg,(...) de leginkább hasznára fog válni az, mihez természetesen kitartás és türelem szükséges, de ha megszokja, második szokássá válhatik benne – t.i. mikor társaságokban, melyekben jelen lehet, figyel a különféle arczok ezer- meg ezerféle változatos kifejezéseire és abban a pillanatban felismert világításokra. Tanulgassa hová fekszik az árnyék az arcban, ha mosolyog, nevet, búsul, sír, haragszik, ásítozik, csodálkozik...” (Fényképészeti Lapok, 1882. 5. szám, 66-67. oldal)
Ha már tavaly, Veress Ferenc halálának 100. évfordulóján nem történet semmilyen megemlékezés rá, az idei kiállítás erre is kiváló: újraértelmezett portréin keresztül képzelhetjük el a 19. századi embereket. A Történeti Múzeum pedig halad afelé, hogy ne csak egy emlékekben létező intézmény legyen, hanem az örökség feldolgozója és bemutatója.
Újvári Dorottya / Transindex.ro

Erdélyben őrzik a hagyományos, magyar keresztneveket
A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetéhez évente számos kérvény érkezik, a saját szabályaikat néha figyelmen kívül hagyó bizottsági nyelvészeknek köszönhetően pedig Vanesszákat és Tomaszokat anyakönyveztetnek. Erdélyben még a hagyományos nevek vannak divatban.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Nyelvtudományi Intézetéhez évente számos kérvény érkezik, amelyekben újdonsült szülők gyermekük szokatlan nevét igyekeznek elfogadtatni, bejegyeztetni. Pszichológusok szerint sokakat egyszerűen a feltűnési vágy vezérel, amikor nem hallott nevet igyekeznek adni gyermeküknek, másokat egy-egy film szereplője érint meg annyira, hogy fiát-lányát utána keresztelné el. Dél-amerikai szappanopera-hősök magyaros változatú nevei, Vanesszák, Dzseniferek, Dominikok, Tomaszok kerülnek be az anyakönyvekbe, miközben a hagyományos neveket megunt szülők legtöbbször nem veszik figyelembe, hogy számos ősi, ritka magyar név áll rendelkezésükre.
A magyarországi állami névlista folyamatosan bővülésével a Belügyminisztérium Állampolgársági Főosztálya 1997-ben rendelte meg a Nyelvtudományi Intézettől a Magyar utónévkönyvben szereplő utónevek jegyzékének kibővítését, amely ugyanebben az évben Új magyar utónévkönyv címen meg is jelent. Ez a jegyzék 2009 óta frissül – évente nagyjából 90-110 névvel –, s bár idén júliusban számos kérvényt elutasított a Nyelvtudományi Intézet, az évek során nagyon sok magyarosan leírt, de nevetségesnek tűnő utónevet fogadott el. Az elutasított nevek között honfoglalás-kori, ősi magyar nevek is előfordulnak. Egy szokatlan név bejegyeztetésének útja nem egyszerű folyamat, az utónévnek szakembereken és 14 pontos szabályzaton kell „átverekednie” magát.
Sebestyén helyett Szebasztián?
A Magyarországon élők névviselését az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény szabályozza, amely szerint ha a szülők által választott utónév nem szerepel az utónévjegyzékben, az MTA-nak harminc napja van arra, hogy jelezze, engedélyezi-e az anyakönyvezést. A Miniszterelnökség Területi Közigazgatásért Felelős Államtitkárságán lehet beszerezni azt a formanyomtatványt, amelyet ilyenkor ki kell tölteni, és a Nyelvtudományi Intézet névkutató, nyelvtörténész, pszicholingvista, szociolingvista szakirányú nyelvészeiből álló Utónévbizottság készít szakvéleményt az adott névről. Bár az is egyre divatosabbá válik, hogy a választani képtelen szülő három utónevet is ad gyermekének, a bizottság számára követendő szabály, hogy legfeljebb két, a gyermek nemének megfelelő nevet lehet anyakönyveztetni. A nemre vonatkozó szabály a bizottság tagjai számára nem feltétlenül egyértelmű, ha figyelembe vesszük az olyan bejegyzett neveket, mint a Gyömbér, Móka vagy Idril – ki hinné, hogy ez utóbbit fiúknak adják.
A szabályok között választ kapunk a Dzserald, Dzsenifer típusú nevek különös írásmódjaira is, a második előírás szerint ugyanis az új nevet kötelező a magyar helyesírásnak megfelelően lebetűzni.
Ez a szabály akkor válik igazán nevetségessé, ha az engedélyezett Tomasz, Ronáldó vagy a Szebasztián nevet említjük, holott a szülő eleve a magyarosabb Tamást, Rolandot vagy Sebestyént választhatta volna. Ilyen esetekben a bizottság eleve a magyar változat elfogadását ajánlhatta volna, de mégsem tette, amivel tulajdonképpen a saját, 6. számú szabályzatának fordít hátat, amely kimondja, hogy az idegen nyelvi eredetű újabb utóneveknek a magyarban meglevő, tehát már meghonosodott megfelelőit ajánlják bejegyzésre.
Furcsa bizottsági szabályok
Az ősi magyar nevek esetében a bizottság hiteles, írott források alapján tudományosan bizonyítható, a középkorban személynévként használtakat javasolja bejegyeztetésre. Az olyan nevet, amely hátrányos lehet a viselőjére – például Nemél, Sánta, Halaldi –, nem engedik át a szűrőn. Ennek alapján gond nélkül választható név fiúk számára a Nepomuk, de Álmos fejedelem dédapjának az Anonymus szerinti Ed neve nem, mert nincs történelmi bizonyíték középkori használatára.
Ne csodálkozzunk a jegyzékben szereplő idegen nevek sokaságán, hiszen a szabályzat további része leszögezi, hogy elfogadnak mind magyar, mind világirodalmi alkotásokban szereplő fantázianeveket, ha az a magyar, vagy az európai névkultúra valamelyik típusát képviseli, illetve, ha külföldön már önálló, elterjedt személynév. A becézett nevekre talán jobban odafigyelnek, például a férfinevek becéző formáit csak akkor támogatja a bizottság, ha személynévi használatuk a középkorra nyúlik vissza, és ez hitelesen bizonyítható is, mint a Gergő esetében. A földrajzi nevek, márkanevek, művésznevek csak akkor mennek át a szűrőn, ha a név bizonyítottan személynév volt a középkorban, így például a Buda adható, de a Zséda nem. Szintén különös szabály a 14. számú is, amely alapján a szakemberek nem javasolják az olyan név bejegyzését, amely hangzásában, jelentésében a gyerek személyiségfejlődésére nézve káros lehet, például csúfolhatják, kiközösíthetik.
Ennek fényében csodálkozásra ad okot néhány idén anyakönyvezésre elfogadott példa, mint a Modesztusz a kis hableányként ismert, de ezúttal férfinévként bevezetett Ariel, Delfina, Pintyőke és Skolasztika női nevek mellett. Egyes országokban arra is odafigyelnek, hogy a családnév mellett ne tűnjön nevetségesnek a személynév, erre azonban nincs szabálya a magyar bizottságnak, így sokszor találunk olyan szomorúan nevetséges példát, mint a Mezei Boglárka, Földi Eper, Fürtös Jácint. Ha mindez nem lenne elég, további kiskapuk adnak zöld utat a furcsa, magyartalan neveknek: ha valamelyik szülő nem magyar állampolgár, vagy nem magyar etnikumú/nemzetiségű, akkor kérheti, hogy gyermekének az adott nemzetiségnek megfelelő utónevet választhasson, amelyet szintén az adott nemzetiségnek megfelelő helyesírási szabályok szerint anyakönyveztethet. Ragaszkodás a magyaros utónevekhez Idén aktív médiatéma volt a névadás kérdése, miután az MTA májusban kiadott egy listát néhány engedélyezett személynévről, majd júliusban egy másik jegyzéket visszautasított. S, ha örülünk is az olyan, nem anyakönyvezhető példák kiesésének, mint a Máriatereza, Zseliz, Walburga, Krieger vagy Zion, a májusban elfogadottak között ennél több értetlenségre okot adó személynevet találunk. Csak néhány példa a teljesség igénye nélkül: kisfiúnak már adható a Dzsasztin, Dzsúlió, Cvi, Polikárp, Srídhara vagy a Vulkán, lánynak pedig Árpádina, Balzsam, Fahéj, Tűzvirág, Pintyőke. A kérvényezett nevek között számos példát találunk az elmúlt években nagy tévés népszerűségnek örvendő török filmsorozatok szereplőinek neveire, a kérdés csupán az, mi alapján döntötte el a bizottság, hogy Szulejmán oszmán hódító húgának, Hatidzsének vagy egy neves szultánának, Nurbanunak a nevét adhatja a magyar anyuka/apuka, de egy másik török film női főszereplőjéről, Eysanról/Ejsanról már nem nevezheti el lányát.
Bár az erdélyi magyar szülők körében is egyre népszerűbbek az Ingridek, Petrák, Erikek, névadás tekintetében sokkal jobban ragaszkodunk a magyaros, hagyományos lehetőségekhez, mint az anyaországiak. Például a 2017–2018–as tanévre előkészítő évfolyamra beiratkozott gyerekek listáin gyakori a Hunor, Péter, Mátyás, Magor, Gábor, Balázs, Hanna, Károly, Emma vagy Rebeka. A gimnazista korú diákok nevei között pedig többnyire a Henrietta, Máté, Roland, Tímea, Attila, Zsolt, Csongor a legjellemzőbbek.
Ha pedig valami egyedire, különlegesre vágyunk, a református naptárban keresgélve is találunk gyönyörűen hangzó, ősi magyar, illetve bibliai neveket, mint az Etele, Szörény, Baltazár, Álmos, Csenge, Ajna, Koppány, Tábita, Villő, Ilka, Bendegúz, Zselyke, Luca. De ha irtózunk a különlegességektől, nyugodtan megmenthetjük a Máriák, Józsefek, Sárák, Erzsébetek népszerűségét is.
Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese kérdésünkre elmondta, tapasztalatai alapján, bár akadnak idegen utónevekkel érkező szülők, hogy azt bevezettessék a református naptárba, a brassói és környékbeli magyarság 95 százalékban hagyományos vagy legalább magyar neveket ad gyermekeinek.
Hozzátette, ők is próbáltak már Vanessza és Beszantka nevű kicsik szüleit névváltoztatásról meggyőzni, de akadnak olyanok is, akikkel reménytelen a vita. A brassói egyházmegye térségében évente legalább egyszer jelentenek be a naptárban még nem található, külföldi hangzású keresztnevet. Igaz, előfordulnak olyan esetek is, amikor józan érvekkel meg lehet győzni egy szülőt, hogy ne adja a Jácintka becézett formáját, amíg a Jácint is megtalálható a naptárban.
„Mindenki számára különleges a saját gyermeke, de arra nem gondolnak, hogy érzi majd magát felnőttkorában a református gyermek, pláne, hogy a naptárban sem szerepel a neve” – jegyezte meg a lelkész, aki úgy látja, elsősorban a szórványban, szétszórtan élő magyar apák, anyák adnak jellegtelen, külföldi neveket a legifjabb családtagnak, az etnikum és az iskolázottság azonban nem mindig mérvadó. Szegedi László elmondta, sokszor főiskolát, egyetemet végzett, értelmiségi szülők döntenek Szintia és Mercédesz típusú keresztnevek mellett. Az esperes kiemelte: az egyház az évente kiadott református naptárba egyre sűrűbben becsempészett ősi magyar, illetve bibliai nevekkel igyekszik felhívni a gyermeket vállalók figyelmét arra, hogy nem kell idegen kultúrák felé kacsintgatni, ha különleges keresztnevet szeretnének. Balog Zoltán, a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye esperesétől megtudtuk, az egyházkerületen belül a magyar lakosság legalább 80 százaléka ragaszkodik a régi, magyaros utónevekhez.
A lelkész szerint Székelyföldön még kevesebb példát találni idegen személynevekre, ugyanakkor hangsúlyozta, egy lelkésznek a református nevelői programjának részét kell képeznie a magyar keresztnevek adására való figyelemfelhívás is, hiszen ez is nyelvi kultúránkhoz tartozik.
Kádár Hanga / liget.ro

LEMONDOTT A ROMÁN VÉDELMI MINISZTER A TÁRCA PÉNZSZŰKÉRE UTALÓ KÖZLEMÉNYE MIATT
Lemondott Adrian Tutuianu román védelmi miniszter kedden, miután a média a védelmi tárca egy aznapi közleményét úgy értelmezte, hogy a tárcánál nincs elég pénz a szeptemberi zsoldokra és fizetésekre.
A minisztérium sajtóosztálya kedden azt közölte: a tárca alkalmazottai megkapják ugyan szeptember 15-én az augusztusi fizetésüket, de egyéb, szeptemberre esedékes juttatásaikat csak a hónap végén, a költségvetés-kiigazítás után kapják meg, a jövedelemadót és tb-járulékot pedig a tárca később fizeti majd be.
Tutuianu szerint a közlemény egy átmeneti “technikai problémát” tükrözött, feleslegesen keltett aggodalmat, ő pedig azért nyújtotta be lemondását, mert vállalnia kellett a felelősséget a “kommunikációs hibáért”.
A Digi 24 hírtelevíziót a távozó tárcavezető úgy tájékoztatta: eddig az éves béralap 72 százalékát használták el, és az csak egy technikai probléma volt, hogy a negyedik negyedévre előirányzott béralapból mintegy félmilliárd lejt (33 milliárd forint) átcsoportosítsanak az augusztusi bérekre és szeptemberi juttatásokra. Tutuianu ugyanakkor elismerte, hogy a költségvetési törvény elfogadása után eszközölt béremelések miatt a költségvetés kiigazítása nélkül jelenleg nincs fedezet a védelmi tárcánál a teljes évi bérkifizetésekre.
Mihai Tudose miniszterelnök elfogadta Tutuianu lemondását, és ideiglenesen – egy új miniszter kinevezéséig – Marcel Ciolacu tárca nélküli miniszterelnök-helyettest javasolja a védelmi minisztérium élére.
A román jobbközép ellenzék szerint a védelmi minisztériumnál kirobbant botrány újabb bizonyítéka annak, hogy a szociálliberális kormánytöbbség felelőtlenül költekezik, és a választások előtt ígért béremelésekre és adócsökkentésekre nincs valós fedezet. A kormány fő erejét adó szociáldemokratáknak nemcsak belpolitikai szempontból volt kínos a védelmi tárca “fizetésképtelenségéről” felröppent hír: a Tutuianu feláldozását kommentáló politikai elemzők szerint ez a NATO-partnerek szemében is megingathatta a Romániába vetett bizalmat, főleg miután Bukarest nagyszabású haderőfejlesztést jelentett be, és vállalta, hogy a hazai össztermék (GDP) két százalékának megfelelő összeget fordít védelmi kiadásokra.
Baranyi László / MTI; Erdély.ma

DOLGOZÓ NŐ: A KOMMUNISTA ROMÁNIA LEGNÉPSZERŰBB MAGYAR NYELVŰ NŐI MAGAZINJA
A Dolgozó Nő az államszocialista, kommunista Románia legfontosabb magyar nyelvű női magazinja volt, egy folyóirat, amit tízezrek olvastak, nem csak nők, hanem az egész család, egy folyóirat, amire a harminc év felettiek ma is emlékeznek és nosztalgiával gondolnak vissza.
Nem egyszerűen egy női magazin volt: a szabásminták és a háztartási tippek mellett szépirodalom, művészetek, utazás, politikai propaganda, feminista törekvések is helyet kaptak a bizonyos években akár 42 oldalas folyóiratban.
A téma, pontosabban egy ilyen színes, sokrétű sajtótermék kutatása, történelem, szociológia, antropológia, sajtó- és politikatörténet határán mozog, a folyóiratnak rengeteg féle különböző olvasata lehet, több tudomány, tudományág számára is izgalmas kutatási témát jelenthet.
A Dolgozó nő folyóirat a teljes szocialista-kommunista időszakban megjelent, 1945-től 1989-ig, így a teljes rendszer, illetve a rendszer változásai lenyomatának is tekinthető, egy izgalmas, forráskritikát igénylő, de sok információt nyújtó forrás.
A folyóiratot Kolozsváron szerkesztették magyar szerkesztők, cenzúrázása és nyomtatása a bukaresti Scânteia házban történt. Épp a nyomtatás helyszíne miatt az egyik legigényesebb kivitelezésű folyóirat volt Romániában, mely a negyvenes évek végén 5.000 körüli példányszámban jelent meg, ám a rendszerváltás előtt már 110.000 lapot nyomtak havonta, amiből körülbelül 80.000 az előfizetők megrendelésére készült.[1]
Az első években épp csak „szárnypróbálgató” feminista szellemiségű, még képek nélküli pamflet vagy füzetszerű folyóirat 1948-ban került a Romániai Demokrata Nők Szövetségének (RDNSz) hatáskörébe, illetve irányítása alá, ami egy tudatosabb – mai szóval élve – imázs kialakítását vonta maga után, szigorúbb irányelveket és megvalósítandó célokat hozott. 1948 külalak szempontjából is fordulópontot jelent, hiszen ekkor tűnnek fel az első fotók is a címlapokon.
Sütő–Egeressy Zsuzsa, a folyóirat egyetlen korábbi kutatója szerint a kezdeti számok inkább propagandafüzetekre hasonlítottak, mintsem képes női magazinokra. Ezeknek még nem volt illusztrált címlapjuk, sem gazdag illusztrációs mellékletük, a hangsúly a szövegre, annak mondandójára esett.[2] Az 1948 után megjelenő folyóiratot egész léte alatt meghatározta az RDNSZ, s a női szervezet bőven szolgáltatott témát cikkekhez, riportokhoz. A folyóirat végig a szövetség szócsöve maradt, de nem csak az övé, hiszen a „kötelező” témák mellett még sok tartalommal megtöltendő oldal maradt, amiket a kolozsvári szerkesztőségben a korszak viszonyaihoz képest szabadon írtak tele.
A folyóiratnak sok neves, akár tudományos vagy irodalmi tevékenysége által ismert szerkesztője volt a közel 45 év folyamán. Első névvel jelölt főszerkesztője az 1947/6-os számtól Berde Mária volt – aki szépíró és újságíróként is a korai feminista törekvések egyik leghangosabb erdélyi szószólója volt. A főszerkesztői pozícióban Látó Anna, Orosz Irén, 1954-től Erős Blanka, 1973-tól Turósné Jakab Irma követték.
A Dolgozó nő szerkesztői között olyan ismerősen csengő neveket említhetünk, mint Jordáky Lajos, Marton Lili, Varró Ilona, Erdélyi Lajos, Nagy Olga, Létay Lajos, Lázár József, Kányádi Sándor, Korda István, Kovács Erzsébet, Panek Zoltán, Szilágyi Júlia, Páll Árpád, Lászlóffy Csaba. Grafikai kivitelezésével jeles erdélyi magyar képzőművészek foglalkoztak, mint például Gy. Szabó Béla, Vernes András majd Cseh Gusztáv.[3]
A folyóirat írott és képi tartalmát, tartalmait tekintve egyfajta korszakolás vezethető be a magazin történetébe. Négy jól elkülönülő, arányaiban eltérő időszakra osztható a közel 45 esztendő. A korszakolást egyrészt a két államszocialista, kommunista vezető „uralma” nyomán lehet elvégezni, így egyfelől Gheorghe Gheorgheu-Dej időszakát Sztálin 1953-as halálával két részre tagoltam, így lett egy 1945 és 1953 közötti, a szocialista berendezkedés, és a folyóiratban a milicista nőképet közvetítő időszak, és egy 1953-1965 közötti enyhülést jelentő korszak. A másik nagy tömb az 1965 és 1989 közötti időszak, az ún. Ceaușescu-korszak, amelyet szintén két különböző időszakra oszthatunk Ceaușescu sajátos politikája, illetve hatalmi törekvéseinek megnyilvánulása alapján, itt a korszakhatárt az 1974-es év jelenti.
Az első korszak lapszámai inkább általánosabb témákkal foglalkoznak, a politika és a női egyenjogúság témakörei a leghangsúlyosabbak, úgy is mondhatjuk, hogy a folyóirat nemzetközi jellegű. Egyrészt a sztálini internacionalizmus jegyében más szocialista országok nőtársadalma jelenti a fókuszt, másrészt, ha a romániai helyzetről esik szó, az összetartás, a nemzeti egység, a román és magyar nők összefogása, a munkások és parasztok közös „harca” a leggyakoribb témák.
A szovjet nő a példa, s a keleti blokk országainak megvalósításai jelentik a modellt. Ebben az időszakban a vezércikkek is valamely más országra koncentrálnak, esetleg a nemzetközi kongresszusokra, nem pedig a helyi gyárakra, építkezésekre, stb.
Természetesen az olvasói levelek között már ekkor is találunk akár Székelyföldről beküldött leveleket is, például 1948-ban több alkalommal is közöltek a katonák hazaírt leveleiből, az üzemek közti munkaversenyek is megjelennek helyi témaként, illetve a nő kérdést is igyekeznek minél közelebb hozni az erdélyi, romániai magyar olvasókhoz, így például az 1948-as forradalom nagy magyar női alakjairól is találunk cikket.
A második korszak kezdetén a témák nem igazán változnak, bár az szembeötlő, hogy eltűnnek a Sztálin-portrék, a Szovjetunió más népeit megjelenítő képek és egyre kevesebb a nehézipari munkásnő a képeken. Idővel egyre hangsúlyozottabban helyi jellegűvé válik a folyóirat, nem törekszik a szocializmus nemzetközi jellegének kiemelésére. Gyakran találunk helyi jellegű riportokat, interjúkat romániai munkásnőkkel, főleg az ország legfontosabb gyárainak dolgozóit mutatják be Aradtól Csíkszeredán át Petrozsényig, nemzetiségtől függetlenül.
Továbbá a szervezeti tevékenységre, a kis, vidéki női egyesületek, szövetségek munkájára is nagy hangsúlyt fektetnek. A munka mellett megjelenik a szabadidő és a művészet is, mint fontos témák, akár színházi ajánlót, filmes ismertetőt is olvashatunk. Fontos témává válik az utazás, Románia tájait népszerűsítik, a Békási-szoros vagy épp a Kazán-szoros jelennek meg mint turisztikai helyszínek.
A hivatalos váltás politikai téren 1965 augusztusában következett be, ekkor lett Nicolae Ceauşescu a Kommunista Párt főtitkára, ám ez a változás a folyóirat szintjén kezdetben nem igazán volt érzékelhető. Tulajdonképpen 1966-tól van nyoma is annak, hogy megváltozott valami, a májusi számtól a Dolgozó nő főcím alatt megjelenik egy alcím: Társadalmi-politikai és kulturális képes folyóirat.
Az alcím nem azt hangsúlyozza, hogy egy női magazinról van szó, nyoma sincs már a kezdetek emancipációs törekvéseinek, a korai, szinte feminista szellemiségnek, a folyóirat jellege más irányba „tolódik el”.
A Ceaușescu-korszak címlapjait egytől-egyig színes fényképek díszítik. A korszakban a portré műfaja uralkodó, de a munkásnők portréi mellett az anyákról készült fényképek is nagyon gyakoriak, illetve viszonylag gyakran látunk kis gyermekekről készült portrékat is.
A téli szünidőhöz vagy a nyári vakációhoz kapcsolódóan nem ritkán látunk családi életképeket is. Tartalom tekintetében gyakoriak a riportok, de már nem női érdekeltségűek, a beszámolók, interjúk mind általánosak. Több tanácsadó rovat is helyet kap a folyóiratban, illetve a háztartás és a család még hangsúlyos témák, külön gyerekneveléssel foglalkozó rovat is van, de azért már a divat is fontos szerepet kap.
Egyre több a folyóiratban a reklám is, oldalas vagy fél oldalas hirdetéseket látunk. A kolozsvári Dermata gyár termékeitől a sepsiszentgyörgyi Spicul ásványvíz-palackozó vállalat reklámjáig rengeteg helyi érdekeltségű hirdetést láthatunk.
A szakirodalom az 1972 és 1989 közötti éveket gyakran külön egységként kezeli, a nemzeti kommunizmus időszakaként emlegeti, ugyanakkor Ceaușescu személyi kultuszának csúcsát és diktatúrájának legnehezebb éveit jelenti.
Bár kisebbség- és sajtópolitikája is változott ebben az időszakban – ekkor kezdtek el többek között a magyarok jogai egyre inkább sérülni, valamint a magyar sajtó egyre nehezebb helyzetbe került – a Dolgozó nőt a legtöbb megszorítás elkerülte.
A hetvenes évektől a legtöbb magyar sajtótermék példányszáma csökkent, míg a román lapok, folyóiratok példányszáma látványosan nőtt, ám a Dolgozó nőt ez sem érintette.
A nőkép, valamint a témák tekintetében alapvetően a harmadik korszak folytatódik, kivételt csupán a címlapok stilizált Ceaușescu-portréi jelentenek, melyeken a diktátort teátrális környezetben, vörös háttér előtt ábrázolva jelenítik meg, illetve az őt dicsérő versikék, dalok leközlése.
A témák megmaradnak, de a minőség sok esetben romlik, a címlapoktól a folyóirat anyagáig sok területen érezhető a lassú minőségromlás. Bár a cikkek változatosak, már véletlenül sem találunk a hatvanas években gyakorinak számító szövegekhez hasonlatos cikkeket például a szürrealizmusról, Picassóról vagy egy külföldi ország szépségeiről. Ez már az az időszak, amikor nem csak a bátorok vannak „zárva”, hanem az információ terjedését is igyekeznek korlátozni.
A Dolgozó nő a kor folyamatainak izgalmas lenyomata. Természetesen az ideológiai és politikai keret miatt, tanulmányozásakor a kutató forráskritikát kell alkalmazzon, de a vizsgált anyag éppen a rendszer „tipikus” ferdítéseivel, túlzásaival együtt egy sokat mondó látlelet. Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében nagyon frappánsan fogalmaz: „A női magazinok több mint egy évszázada a női szerepek megváltoztatásának leghatásosabb eszközei, és ez idő alatt – ma még inkább, mint eddig – következetesen dicsőítették mindazt, amit a kormányzat elvárt a nőktől”.[4]
Tóth Gödri Iringó / Erdélyi Krónika
Válogatott irodalom:
Cârneci, Magda: Artele Plastice în România 1945-1989. Polirom, București, 2013.
Győrffy Gábor: Cenzúra és Propaganda a kommunista Romániában. Korunk – Kompress Kiadó, Kolozsvár, 2009.
Horváth Attila: A magyar sajtó története a szovjet diktatúra idején. [Internet http://mtmi.hu/dokumentum/410/a_magyar_sajto_tortenete_mk7_w.pdf%5D
Nézőpontok/Pozíciók – Művészet Közép-Európában 1949-1999. Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum, Budapest.
Petcu Mircea:Istoria jurnalismului din România în date: enciclopedie cronologică. Polirom, Bukarest, 2012,o.n.
Peterná Miklós: Kis magyar fotótörténet. [Internet –http://marcheo.c3.hu/index.php?inc=obj&id=42&oid=26&ref=sub&roid=7
Peternák Miklós: Új képfajtákról. Balassi Kiadó, Budapest, 1993.
Radics Vilmos: Képszerkesztés – Sajtófotó. Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Budapest.
Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Budapest. 2009.
Jegyzetek
[1] Jakab Márta szóbeli közlése.
[2] Sütő–Egeressy Zsuzsa: Nőkép egy kommunista nőlapban. in Korunk – Női szerepek. 2007/03. [Internet – http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2749.html] o.n.
[3] Dolgozó nő in http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/d.htm#DolgozóNő. o. n.
[4] http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade o. n. Erdély.ma

Feljelentést tesz a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat (Kaufland-botrány)
A Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat döbbenettel vette tudomásul, hogy az augusztus 31-én közzétett videóval a Miliţianul nevű YouTube-csatorna működtetője azzal vádolta a székelyudvarhelyi Kaufland grillezőjénél alkalmazott elárusítót, hogy azért nem szolgálta ki, mert románul szólalt meg. A felvétel nyitás előtt húsz perccel készült, és egyértelműen provokációnak minősíthető, ugyanis az összevágott filmkockák azt bizonyítják, a felvétel szerzője többször próbálkozott a lejáratással, később a Kaufland által kiadott hivatalos közlemény is ezt erősítette meg. A videóblogger tehát manipulációs szándékkal tájékoztatta félre a közvéleményt – áll a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat közleményében. Az ügyben egyébként Hargita megye prefektusa is tájékoztatást kért a Kauflandtól.
Ami a közzétett videó utáni eseményszálakat illeti, az Országos Fogyasztóvédelmi Hatóság brassói regionális főfelügyelője, Sorin Claudiu Susanu hivatalból való kivizsgálást kezdeményezett, majd a fogyasztóvédelem tízezer lejre bírságolta meg a székelyudvarhelyi Kauflandot a kolozsvári videóblogger által jelzett eset miatt, azt állítva, hogy ellenőreiket szintén nem szolgálták ki az üzletben, mert románul kértek termékeket. A hatóság főfelügyelője a sajtónak tett nyilatkozatát azzal is tetőzte, hogy egy 2015-ös hasonló bírságra hivatkozott, amikor – állítása szerint – azért bírságolták meg a székelyudvarhelyi Kauflandot, mert termékeiket kizárólag magyar nyelvű szórólapokon és reklámújságban hirdették, hátrányos megkülönböztetésben részesítve ezzel a román vásárlókat. A Kaufland második, szeptember 1-jén kiadott hivatalos közleménye erre is rácáfol, ugyanis a fogyasztóvédelmi hatóság csíkszeredai ellenőrei kiszállásuk során az áruk, a felszolgálás és az ételkínálat minőségét ellenőrizték, a büntetési jegyzőkönyvben pedig mégis az említett videóra hivatkoznak, a 2015-ös, Sorin Claudiu Susanu főfelügyelő által említett bírság pedig nem is létezik. Nyilvánvalóan ebben az esetben is uszító jellegű információferdítés történt. A Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat emellett nem hagyja szó nélkül a B1 TV csatornán közvetített Lumea lui Banciu műsor augusztus 31-ei kiadását sem, amelyben a műsorvezető, Radu Banciu idegengyűlölő és nacionalista kijelentéseket tesz a székelyudvarhelyi eset kapcsán Székelyföldről és összességében a teljes romániai magyar kisebbségről. A műsorvezető többek között veszélyforrásként említi a magyar kisebbséget, és felelőssé teszi őket az országban felmerülő összes interetnikus konfliktusért. Szélsőséges kijelentései közül kiemelendő az, hogy az etnikumközi konfliktusok megoldására a románok és a magyarok elkülönítését, szegregációját javasolja. A Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat feljelentést intéz az illetékes szervekhez az Országos Fogyasztóvédelmi Hatóság brassói regionális főfelügyelője, Sorin Claudiu Susanu ellen részrehajló, nem tárgyilagos eljárásáért, valamint Radu Banciu újságíró ellen diszkriminatív, nacionalista és idegengyűlölő nyilatkozatai miatt. Adrian Jean Andrei, Hargita megye prefektusa tegnapi közleményében aggodalmának adott hangot az incidens miatt, és hivatalos álláspontot kért az áruház részéről mind a rendkívüli nyilvánosságot kapott esetről, mind pedig az áruház arra irányuló intézkedéseiről, hogy hasonló eset ne ismétlődjön meg. „Egyes állampolgárok ilyen megnyilvánulásai veszélyeztetik a közbiztonságot és az etnikumközi kapcsolatokat” – áll a prefektus átiratában. Az Agerpres hírügynökségnek nyilatkozva Adrian Jean Andrei elmondta, Hargita megyében a békés együttélésnek, az egymással szembeni tiszteletnek kell uralkodnia, márpedig az ehhez hasonló incidensek nem ezt szolgálják. A prefektus ugyanakkor hangsúlyozta, az alkotmány szerint az állam hivatalos nyelve a román, és az ezt előíró cikkelyt minden állampolgárnak kötelessége tiszteletben tartani, nemzetiségtől függetlenül. Rámutatott, az ilyen történéseket józansággal és megértéssel kell kezelni mindkét fél részéről, hogy többé ne ismétlődjenek meg. „Egy európai országban nincs helyük az ehhez hasonló incidenseknek, ezért bölcsességre és az ország törvényei iránti tiszteletre intem a Hargita megyében élőket, illetve az ide látogatókat” – tette hozzá. A prefektus megerősítette, hogy az eset után a Regionális Fogyasztóvédelmi Felügyelőség tízezer lejes büntetést rótt ki a szóban forgó szupermarketre. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke is bejelentette, hogy hivatalból vizsgálatot indítottak az ügyben, és meghozzák a törvényes intézkedéseket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzeti opera Sepsiszentgyörgyön
Tegnap este indult Sepsiszentgyörgyön a Magyar Állami Operaház nagyszabású vállalkozása, az OperaTúra, mely során Erdélybe hozták Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját és Lehár Ferenc A víg özvegy című operettjéből készült balettelőadást. Az alkalomból sajtótájékoztatót tartott tegnap a Bod Péter Megyei Könyvtárban Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója. A Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókirodájának vezetője által szervezett találkozón elhangzottak lapban való megjelenésére – a sajtó természeténél fogva – a Hunyadi László bemutatója után kerülhet sor. A kultúrának nemzetegyesítő ereje van, és ez alkalomból annak teátrális megnyilvánulására számítanak, mondotta a főigazgató. Ókovács Szilveszter elmondta, a Hunyadi László-opera kevert stílusú előadás, amelyben láthatók mai jelenetek és korhű öltözetben eljátszottak is. Az elején feltűnik tucatnyi bőrönd, melyeket mai öltönyös fiatalemberek hordanak. Tulajdonképpen politikai dráma: valaki magához akarja ragadni a hatalmat, ehhez idegen segítséghez folyamodik, de igyekszik úgy feltüntetni, mintha nem ő akarná ezt, hanem az idegen. Nagyon magyar történet, tette hozzá, s folytatta: ezért ez kortalan darab, bármikor elképzelhető. A statiszták behozzák a bőröndöket, s megmutatják azok tartalmát: bennük felségjelvények, egyikben a Szent Korona, másikban pallos, harmadikban gyűrű, következőben lánc stb. Ezeket bezárják, összekeverik, s a következőkben nem lehet tudni, mikor melyikben mi van. Mindig előtűnik valamelyik jelvény, de nem lehet tudni, melyik. Ilyen a mai világ, hogy egyenarcú politikusok jelennek meg, s nem tudjuk, kinek mi van a táskájában. Hunyadi László lefejezése kapcsán az igazgató elmondta, a nagy történelmi áldozatok árnyékában mindig ott van egy lehetőség. Itt a kis Mátyás lehetősége, akiből nagy király lett, és mai létünket neki is köszönhetjük. A fogadtatást megelőlegezve Ókovács Szilveszter úgy vélte, megvan az emberekben a vágy viszontlátni a többi magyart, s egy-egy ilyen alkalommal az impulzusok megsokszorozódnak. Erkel Ferenc egész életében a magyar történelemből választotta operáihoz a témát. A nemzeti opera előadását az együvé tartozás jeleként értelmezi. Várja, hogy rengetegen legyenek. Elővételben tegnap reggelig 9000 jegyet váltottak Erdély nyolc városában. 20 ezer résztvevőre számítanak. Annyi ajándékcsomagot készítettek elő. Tulajdonképpen missziót teljesítenek – fejtette ki a igazgató. A túra februárban a többi határon túli vidéken folytatódik. Terveik szerint jövő ősszel újra ellátogatnak Erdélybe, akkor szabadtéri előadással, és igyekeznek több helyszínre, kisebb városokba is eljutni. Amennyiben az is sikeres lesz, igyekeznek állandósítani a turnékat. Az opera mellett balettet is elhoztak, az kevésbé ismert műfaj, de egyenrangú az operával. A víg özvegy dalai nagyon slágeresek, mókás jelenetek vannak, könnyen nézhető, kecses mozdulatokkal teli a balett, remélik, hogy a közönség tetszésére lesz. A szereposztásban idegen nevek is megjelennek. Ennek az a magyarázata, hogy a világban a gazdasági válság nyomán balettek szűntek meg, a szovjet utódállamokban nagyon komoly balettoktatás folyik. Egy-egy állás meghirdetésekor 600–700-an jelentkeznek az egész világból. A balettnél az számít, hogy minél magasabb legyen a színvonal.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jövőre nézve
Fel kell készülnünk rosszabbakra is. Ez nem Kasszandra-jóslat, hanem jól felfogott érdekeink szerinti magatartásforma: nem ártana kellemesen is csalódni a centenáriumi évben. Megvan rá minden esélyünk: a Román Nyelv Napjára élesített udvarhelyi médiahekk egyrészt megmutatta, mire képesek egyesek, hogy einstandolják a nyilvánosságot és beárnyékoljanak mindent, ami tisztességes szándék, másrészt rövid időn belül egy sor román publicista kelt a pórul járt eladónő védelmére. Valljuk be: sok baj van a sündisznóállással, amelyben olyan jól elvannak egyesek a Hargita lábánál, és nagyon helyesen tesszük, ha ezt magunknak hánytorgatjuk fel, mielőtt nyakunkba zúdul egy fél ország trollkodása, de az elsöprő többség nem ilyen. Tudom, én is onnan szakadtam.
Az udvarhelyi miccs-ügylet szépen illeszkedik azoknak a rögeszméknek és hisztériáknak a sorába, amelyek az utóbbi években sakkban tartják a romániai magyarságot. Tetszik vagy sem, ezeket a játszmákat le kell játszani, okosan és felkészülten. A bábukat nem lesöpörni kell a tábláról - ilyet amúgy sem tesz az, aki bízik a maga képességeiben -, hanem két-három lépéssel előbbre gondolkodni. Ez egy szimultán játék, amelyben anélkül kell sikeresnek maradni, hogy partnereink ránk borítanák az asztalt. Mi sem tesszük, ugye.
Jönnek ugyanis az ünnepi gondok és dilemmák. El kell tudni magyarázni, mennyivel mutat a kölcsönös tisztelet ügye az egyszeri ünneplésen túlra. El kell tudni magyarázni, miért "nem fair", hogy a száz esztendővel ezelőtti gyulafehérvári vállalások elenyésző hányada fordult a romániai magyar közösség javára, amely sem intézményeiben, sem pedig számárányában a maga javára gyarapodni nem, esetleg csak nyögvenyelősen tudott. A jelenlegi mérlegünk lehet akár pozitív is, összességében azonban szépen araszolunk a szórványosodás felé, ez pedig nem csak a mi veszteségünk, hanem azé az országé is, amelynek polgárai vagyunk. Szabad vegyértékeinkkel kapcsolódnunk kell a többségi társadalomhoz. Vannak nagyszerű eredmények, jól működő stratégiák. Ezeket a módszereket el kell tanulni, és mindenben alkalmazni kell. Ez nem önáltatás, nem önfeladás, hanem gyarapodás.
Jól tudjuk, hogy sokan kockázati tényezőként jelölik meg a romániai magyarságot. Évszázados trend, más közösségek is találták magukat hasonló helyzetben - a szászok mindenképpen -, mi viszont nem szeretnénk a sorsukra jutni. Tudományos emberek ostobaságai, az ostobaságok akadémiai szintre emelése nem bizonytalaníthat el senkit, inkább eligazít a méltánytalanságok útvesztőjében. Fogjuk fel így, és akkor nyert ügyünk lehet. Fölösleges egy évszázad sérelmeit mantrázni, az elmúlt huszonöt esztendőre sem elég az életünk, és legyünk őszinték: nekünk is van benne felelősségünk. Hat-hét százaléknyi felelősség éppen elég ahhoz, hogy söpörjünk a magunk házatáján is. A Mikó-ügy például még tízezreket mozgatott meg. A Batthyaneum ügyétől nem várhatjuk, hogy mozgósító ereje legyen: kit érdekelnek a kódexek, fóliánsok? Amennyire viszont a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Líceum kapcsán ezidáig a közösségünktől futotta, hát arra nemigen lennék büszke. Nem, nem a közvetlenül érintettek szélmalomharcára gondolok, hanem arra, hogy fel tudott-e mögéjük sorakozni az erdélyi magyarság. Nem, nem tudott. Lehetnénk egymással szolidárisabbak!
Egyébként azon sem kell csodálkozni, hogy száz esztendő kevésnek bizonyult az évezredes álom fölött napirendre térni. Fogalmam sincs, hányan élnek ebben az országban, akik még mindig nem értik, hogy került ide másfél milliónyi marslakó, de minden bizonnyal kétszer annyian vannak azok, akik a romániai magyarság által felhalmozott értékek tizedével sincsenek tisztában. A szolgálatos megmondóemberek főműsoridős kerekasztalaihoz mutatóban sem férnek oda közösségünk képviselői, ha épp rólunk esik szó. Mintha senkinek nem állna érdekében, hogy helyükre kerüljenk a dolgok. Éppen ezért zseniális az a felismerés, hogy a centenárium kapcsán megmutassuk: melyik színfolt is vagyunk mi a hozzáadott értékek palettáján. Mert ha végigböngésszük például a Román Akadémia öröknévsorát, alig találunk magyar neveket. Több ortodox metropolita van köztük, mint romániai magyar tudós. Bartók Béla neve post mortem felkerült erre a listára 1991-ben, de ha figyelembe vesszük, hogy az autentikus román folklór kutatásában mindmáig ő számít az egyik legnagyobb tekintélynek, ez magától értetődő gesztus volt. Barabási Albert László fizikus, hálózatkutató nevét azonban hiába keresnénk a listán, az ő világraszóló munkássága egyelőre nem érte el a jeles társaság ingerküszöbét. És egyre többen vannak azok, akiknek már semmit nem mond a Károlyi-házaspár vagy Szabó Kati négyszeres olimpiai bajnokunk neve, pedig utóbbi az egy olimpián begyűjtött aranyak tekintetében még Nadia Comănecinél is eredményesebb volt. És hányan tudják vajon ebben az országban, milyen kulturális értéket képvisel a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyház, vagy ki volt Márton Áron püspök, aki a százéves Románia létrejöttében jeleskedő, később számkivetett görög-katolikus egyház híveit a római katolikus templomokba, saját magyarjai közé befogadta? Fontos-e valakinek, hogy az első román nyelvű, latin betűkkel nyomtatott könyvet bizonyos Barcsay Ákos erdélyi fejedelem adta ki a saját költségén, akinek a "hálás" utókor néhány éve szétperelte a dévai emlékművét? Soroljam tovább?
A legutóbbi Kolozsvári Magyar Napok egyik figyelemre méltó rendezvénye ebből a szempontból Róth Miksa földi halandók számára csak ritkán látható kolozsvári remekműveinek bemutatása volt. A lehetőséget nem csak az ünneplő magyarok, hanem román honfitársaink közül is többen megragadták. Talán még mindig nem elegen, de a Román Nemzeti Bankkal való együttműködés sikere fényes bizonyítéka annak, mi a tennivalónk a megmutatkozásban. Hogy egy klasszikussal éljek - aki remek fordítóinak hála románul is olvasható: "ez a mi munkánk; és nem is kevés."
Laczkó-Vass Róbert / Szabadság (Kolozsvár)