Beszámolói füzetet adnak ki
Több megértésre számított
Visszavezetik a polgármesteri beszámoló intézményét, jelentette be sajtótájékoztatóján Antal Árpád. Elmondta, az elmúlt években nem finanszírozhattak kiadványokat, és ezért nem adhatták ki az önkormányzati beszámolói füzetet, amelyet a lakosságnak juttattak el.
„Egy ilyen furcsa helyzet van ebben a városban: amiatt, hogy nincs helyi televízió, felértékelődnek az alternatív médiák, a közösségi oldalak, az utcasarki pletyka stb., és fontosnak tartom azt, hogy a felmerült kérdésekre az emberek közvetlenül tőlünk kapjanak válaszokat”, hangsúlyozta Sepsiszentgyörgy polgármestere. Antal azt is elmondta, hogy az ősz végén egy szociológiai felmérést is készítenek, hogy megkérdezzék a város lakosságát az elmúlt évekről és a jövőre vonatkozó elvárásokról.
„Nagyon sokszor azt tapasztaljuk, hogy még mindig nem világos az emberek, de néha a véleményformálók, az újságírók számára sem, hogy mi az önkormányzati hatáskör. Ezért olyan dolgokat is elvárnak, amelyek nem az önkormányzat feladatai. Erre is nagyobb hangsúlyt szeretnénk fektetni, ugyanakkor megpróbáljuk elmagyarázni azt is, hogy bizonyos, népszerűtlennek tartott beruházások miért történnek”, hangsúlyozta Antal Árpád.
Megjegyezte, annál egyszerűbb dolog nincs, mint az aszfaltot felmarni és helyette újat önteni. Ezt napok alatt meg lehet oldani, azonban – mint fogalmazott –, „túl fiatal ahhoz, hogy rövid távon gondolkodjon”, és emiatt ott, ahol lehetett, minden útjavításnál megpróbálták a vezetékeket is kicserélni. Márpedig azt kell tudni, hogy egy utca aszfaltja alatt átlagosan öt- vagy hattípusú vezeték megy el, aminek öt-hat gazdája van, és ezek közül csak kettőhöz van közvetlen vagy közvetve köze az önkormányzatnak. Ezért összetett beavatkozásról van szó, mert el kell érni azt is, hogy egy adott utca javításával egy időben végezze el a hálózatok kicserélését a gáz-vagy áramszolgáltató, de még ott vannak az internet- vagy más szolgáltatók is, amelyek ugyancsak magáncégek, és a saját pénzükön kell dolgozniuk.
És arról még nem beszéltünk, hogy a kommunizmusban Sepsiszentgyörgyön nem építettek összesen tíz olyan utcát, amelynek lett volna alapja, és ezt is igyekeznek minden esetben megoldani, fűzte hozzá Antal. „Nem lehet kicserélni hattípusú vezetéket és alapot építeni egy útnak úgy, hogy azt nem túrjuk fel, ahogyan egyesek mondják. Bár nem feltúrjuk, hanem felássuk. Megmondom őszintén, hogy egy kicsit több megértést vártam el, elsősorban a véleményformálók, de a lakosság részéről is”, jegyezte meg. Augusztus végéig lezárnak nagy beruházásokat, és most újakat nem indítanak el, hogy egy kicsit „a dolgok csillapodjanak le”, és a jövőben úgy ütemezik majd a felújítási projekteket, hogy egyszerre ne legyen sok utcában munkálat.
Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Soros-birodalom a volt kommunista Európában
A román EU-képviselő szerint a Soros-ellenesség az antiszemitizmus új formája.
Európában naponta elhangzik Soros György neve, főleg az egykori kommunista országokban. Nem valamilyen tőzsde elleni támadás és nem valamilyen civil akció miatt, ahogy az a kilencvenes években történt. Most csak politikai vádakról van szó.
A legádázabbak Orbán Viktortól érkeztek. A magyar kormányfő nemrég, Tusnádfürdőn azt állította, hogy „a Soros-birodalom sérti a magyarok érdekeit”, mert állítólag önkénteseket toborzott, akik egymillió bevándorlót hoznak majd az Unióba, hogy kikényszerítsék áthelyezésüket az összes tagállamba. Szintén ő indított támadást a Central European University ellen, azzal vádolva a magyar származású milliárdos által Budapesten létrehozott egyetemet, hogy állítólag „csalt” az oklevelek kibocsájtásakor. Mindennek a teteje, hogy Soros Orbánt is támogatta negyed évszázaddal ezelőtt, amikor a volt kommunista államok liberalizálásához fiatal vezetőkre, de forrásokra, többek között pénzügyiekre is szükség volt.
Romániában a vádak nem a konzervatív, hanem a szociáldemokrata táborból érkeznek. Victor Ponta indította a műveletet, Liviu Dragnea folytatja. Neki nincsenek olyan pontos vádjai, mint Orbánnak, amikor bírálja azt a „rosszat, amit [Soros] akar tenni ebben az országban és nemcsak ebben az országban”. A pészédés (PSD – Szociáldemokrata Párt) semmilyen bizonyítékkal sem támasztja alá az állítását, mert úgy gondolja, elég ha kijelenti: „az biztos, hogy ez egy nagyon szervezett ügy”. Mások a PSD-ből múlt nyáron az USR-t (Mentsétek meg Romániát Szövetség) és a Cioloş-kormányt vádolták meg azzal, hogy Soros ellenőrzése alatt állnak, idén pedig a januári-februári események során állították azt, hogy a #rezist szlogen alatt összegyűlt tüntetőket is a gazdag üzletember fizeti. A delirálás olyan szintig fajult, hogy egyesek szerint még a tüntetésekre kihozott kutyák után is fizetett…
Míg Bukarestben a baloldal a megbélyegző, Albániában pont fordítva van: Edi Rama szocialista kormányfőt vádolják azzal, hogy egy Soros-féle „hálózat” irányítja. Az egész egy elektronikus levélből indult ki, melyet a filantróp üzletember állítólag Hillary Clinton egyik munkatársának küldött 2011 januárjában, amikor Rama tiranai polgármester volt, az albán fővárosban pedig egymást érték a tüntetések.
Állítólag Macedónia is az ártó befolyása alatt áll, mert egyesek szerint az albán kormányfő – igen, szintén Ramáról van szó! – volt felesége felelt a pénzek elosztásáért a szkopjei és környékbeli civil szervezetek számára. Ennek Gruevski, a 2006 és 2016 közötti jobbközép kormányfő lenne a kárvallottja. A forgatókönyvmániában szenvedő szerbek is úgy tudják – nem túl világos, hogy miből indult az egész! –, hogy a migránsokat támogató szervezetek állítólag az Open Society-től kapnak pénzt.
Bulgáriában más okból mutogattak ujjal a Soros-hálózatra: azt vetették a szemére, hogy fizetett a Oresarszki-kormány elleni 2013–2014-es tüntetések résztvevőinek. Ennek a GERB, a jelenlegi kormányfő, Boriszov pártja volt a haszonélvezője. Boszniában és Hercegovinában az összeesküvés-elméletek azt állítják, hogy a CIA és Soros a vahabita iszlamisták támogatásában működnek együtt. És így tovább.
A milliárdos nem most kap először szemrehányásokat. Több mint egy évtizeddel ezelőtt azzal vádolták, hogy érintett volt az úgynevezett „narancsos” forradalmakban. A kilencvenes évek elején, amikor mifelénk ismertté kezdett válni a neve, az ultranacionalisták Románia feldarabolásának és Erdély Magyarországnak történő átengedésének támogatójaként beszéltek róla. Mivel magyarázható, hogy ilyen sokfajta táborhoz tartozó politikusok újra őt kezdték el emlegetni? Nehéz egyetlen magyarázatot adni erre. Több hipotézis is felmerült.
Az egyik azzal állhat kapcsolatban, amit az „ideológiák halálának” neveznek. Tekintettel arra, hogy a politikailag korábban mozgósító eszmerendszereket egyszerre vitatják, vagy egyre halványabb határok választják el őket egymástól, a közélet számos improvizációnak ad helyet. Ezek közül egy bizonyos személy megbélyegzése a legkézenfekvőbb. És ha a kérdéses személynek azok között is vannak ellenfelei, akik még mindig a font, vagy a rubel elleni támadásokat panaszolják fel, de az amerikai konzervatívok között is, akkor könnyen megy a besározás. Főleg az olcsó másolatokba szerelmes keleti országokban.
Egy másik magyarázat ennél is egyszerűbb. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Soros György a „nyitott társadalom” és az „ellenségei” rendszerszintű megmagyarázásáról ismert politikai filozófus, Karl Popper tanítványa. Nos, a milliárdos által a volt kommunista országokban létrehozott alapítványok éppen a „nyitott társadalom” popperi eszméjének terjesztésének szentelték a tevékenységüket. Az utóbbi évtizedben azt az elgondolást hirdették, hogy a zárt társadalom korlátozza a szabadságot, hogy a tolerancia nem veszély, hanem társadalmi kötőanyag, hogy az egyenlőség alapvető jog. A volt kommunista országok – akár tagjai az EU-nak, akár nem – lassan-lassan nyitott társadalmakká váltak. Ellenfeleik teret veszítettek és az általuk felkarolt ideológiai opciótól függetlenül azzal reagálnak, hogy nem a filozófus Popperrel hadakoznak, hanem egyik tanítványával és főleg azokkal a civil szervezetekkel, melyek bírálják azt, ahogy a kérdéses politikusok a közérdeket védik.
Last but not least, Soros megbélyegzése az antiszemitizmus egyik új formája. A milliárdost az „abszolút gonosznak”, skrupulusok nélküli, a színfalak mögött meghúzódó manipulátornak állítják be. Ezek nem új gondolatok. Az antiszemitizmus nem kifinomultabbá, hanem könnyebben terjeszthetővé vált, mert a közösségi és politikai manipulálási hálózatokat használja fel. A volt kommunista országok politikusai pedig nagyon jól értenek ahhoz, hogy hasznot húzzanak azokból a felebarátainkból, akik utálják a szabadságot és mindig valahol „kint” találnak egy-egy bűnbakot maguknak. Ma Sorosnak nevezik, holnap – ha kell – találnak majd valaki mást.
Cristian Preda
Adevarul; foter.ro/cikk

Magyar Ház épül Kárpátalján
A rahói magyar közösség és a Felső-Tisza-vidék szórványmagyarságának megmaradását szolgáló – Kárpátalján az első – Magyar Ház építése kezdődött el tegnap Rahón a magyar kormány mintegy 80 millió forintnyi támogatásával.
A rahói római katolikus plébánia épületére új szintként húzott, közel 500 négyzetméter alapterületen kialakítandó közösségi létesítmény építésének megkezdése alkalmából tartott sajtótájékoztatón Grezsa István, a Miniszterelnökség Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének és fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztosa hangsúlyozta: Magyarország kormánya Magyar Házak Kárpátalján elnevezéssel 2016 őszén fogadott el egy programot, amely magyar közösségi terek, kulturális központok kialakítását tűzte ki célul Kárpátalján a nemzeti identitás megőrzése érdekében és azért, hogy a kulturális alapú közösségformálás méltó kereteket kapjon. Jelképes az, hogy Kárpátalján az első Magyar Ház Rahón létesül, vagyis a projekt a Tisza forrásvidékén, a történelmi Magyarország legkeletibb szegletében indul útjára – tette hozzá. Megjegyezte, hogy a Felső-Tisza-vidék szórványmagyarsága az elmúlt években kifejezetten a magyar nemzetpolitika fókuszába került azáltal, hogy az asszimilációs folyamattal dacolva a térség magyarok által is lakott településein megmozdultak a magyar közösségek. Jelentős részben a történelmi egyházak – kiemelten a római katolikus egyház – szervezői, közösségformáló tevékenységének köszönhetően a helyi magyarság határozott életjeleket ad magáról – mondta. A kormánybiztos örvendetesnek nevezte, hogy a térség közigazgatási, kulturális központjának számító Rahón kezdheti el működését idén ősztől a Magyar Ház, amely otthonául szolgál mind a város, mind a környék magyarjainak, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Jelezte, a magyar kormány tervei között szerepel magyar kulturális központok létesítése más kárpátaljai városokban és nagyobb településeken. „Beregszászon nagyon szeretnénk a gyalázatos állapotban lévő Bethlen–Rákóczi-kastélyt bekapcsolni a programba, és a város legrégibb – jelentős magyar történelmi és kulturális értéket képviselő – épületét megmenteni a helyi közösség számára” – emelte ki.
A Magyar Ház építését koordináló Mikulyák László esperes, rahói plébános atya az MTI érdeklődésére kifejtette: Rahónak két magyar közössége van, és mindkettő számára a római katolikus plébánia a legmegközelíthetőbb, ezért esett erre a választás a létesítmény helyének kijelölésekor. Mint közölte, a háznak a plébániától független bejárata lesz, és helyet kap majd benne egy száz személy befogadására alkalmas rendezvényterem, számítógépekkel felszerelt osztályterem az egyre népszerűbb vasárnapi iskola tanulói és a népes magyar nyelvtanfolyamok résztvevői számára, irodahelyiségek a helyi magyar szervezeteknek, két szolgálati lakás, mások mellett a Petőfi-program ösztöndíjasainak elhelyezésére. A Magyar Ház a tervek szerint november elejére készül el – mondta el Mikulyák László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szakterülete: gyülekezeti lelkipásztor
Ötvös József vártemplomi lelkipásztor augusztus 6-án, vasárnap kibúcsúzik a gyülekezetből, s 41 év szolgálat után nyugdíjba megy. Négy gyülekezeti helyen szolgált, vezetői tisztségeket töltött be az Erdélyi Református Egyházkerületben, hangját jól ismerjük a rádiós istentiszteletekből is. Szolgálati helyeiről, az egyház és lelkipásztor helyéről és a terveiről beszélgettünk vele.
– Melyik volt az első szolgálati helye és mit tapasztalt ott?
– 1977. március 1-jével kezdődően helyeztek ki Görgényszentimrére, amikor Nagyszebenben voltam magiszteris diák, és erdélyi egyháztörténelemből szerettem volna doktorálni. Az a pár hónapos ottlét életem egyik nagyon szép időszaka volt, hiszen Nagyszebenben akkor még elég sok szász élt, és különös élmény volt ott élni, tanulni. Amikor kézhez kaptam a kinevezést, kinyitottam a bibliaolvasó kalauzt, s a következő vasárnapra ez volt az alapige: Te pedig menj el, és hirdesd az Isten evangéliumát. Ezzel indultam 41 éve, 1977. március 4-én, a földrengés napján.
Görgényszentimre egy ún. missziós egyházközség volt, ahol aztán javítottunk két templomot, építettünk egy új imaházat, majd később családot alapítva már nem tudtam folytatni tanulmányaimat. A 90-es évek elején ugyan még visszatértem az egyháztörténeti tanulmányozáshoz, de a teljes gőzzel végzett lelkipásztori munka mellett erre igazán nem volt már idő. Addigra már „szakosodtam”: gyülekezeti lelkipásztor lettem.
Görgényszentimrei éveim alatt sok kedves, érdekes élményben volt részem. 1977-ben még egy sajátos polgári közösség élt ott, ahol legalább 40 értelmiségi lakott. Ott működött Erdély legjobb erdészeti középiskolája, a faluban lakott a gyógyszerész és az orvos családostól, s mindez érződött, meglátszott a helyi közösség életmódjában, gondolkodásában. Akkor odatartozott a tiszta magyar lakosságú és többségében római katolikus vallású Görgényüvegcsűr, s egy félév múlva hozzácsatolták Alsóidecset is. Akkor ott egy sajátos és példaértékű ökumenikus egyházi élet volt. Az ott élő szászokkal és románokkal sokkal közvetlenebb volt az ökumenikus kapcsolatunk, mint akár most itt, Marosvásárhelyen a magyar felekezetekkel. Minden hónap második és negyedik vasárnapján szolgáltam Alsóidecsen abban a templomban, ahol 10 órakor az ortodox pap prédikált román nyelven, 12-kor a szász evangélikus németül és 2 órakor magyar nyelvű istentisztelet volt a reformátusok részére. Két utóbbi alkalomkor ugyanaz volt a kántor, a református gondnok szász felesége, akik nyolc gyermeket neveltek.
– Az úgynevezett büntetőhely után jó nagy lépés lehetett a város tövében levő Jedd.
– Jedden előttem egy nagyon jól képzett lelkipásztor volt, Ady József, akire egykor majdhogynem irigyek voltak a kollégisták, mert 7-es kollégistaként minden versenyt megnyert a marosvásárhelyi református kollégiumban. Egyetemi végzése után nemsokára Jeddre került, és egész életét ott élte le. Amikor nyugdíjba készült, felmerült annak ötlete, hogy lelkipásztor fia jöjjön oda utána, de a gyülekezet emiatt kettészakadt, s így sem meghívás, sem pályázat útján nem sikerült lelkipásztort választani. Engem az egyházmegyei közgyűlés választott meg, és nevezett ki oda. Ez a fajta papválasztás nagyon ritka az egyháztörténelemben. Igazából Csiha Kálmán esperes felesége, Nagy Emese kolléganő javasolta nekem a jeddi szolgálatot, hivatkozva arra, hogy elég nyugodtnak lát engem az ottani helyzethez.
Tizenegy évig szolgáltunk Jedden, és – többé-kevésbé – végig érződött egyfajta rendezetlenség, lehetett tudni, ki hova tartozik. Egyébként mindkét félhez tartozók nagy része kedves volt hozzánk, de 11 évi ottlétünkre rányomta bélyegét a kezdeti meghasonlás.
A jeddiek akkor piacos emberek voltak, és így vasárnap délelőtt nem volt istentisztelet, de azért rendesen megszólalt délelőtt a három harangszó. Még a múlt század 80-as éveiben történt, hogy egy ilyen vasánap délelőtti két harangszó között láttuk a harangozóval, amint Kicsijeddről – ez a falu város felőli része – 10-12 ember ünneplőbe öltözve jön a templomba. Gyorsan átöltöztem, vettem a Bibliát és megtartottuk a vasárnap délelőtti istentiszteletet. A végén kíváncsian kérdeztem meg, mi történt ezen a vasárnapon, hogy eljöttek templomba? Kénesi János elég szabadszájú presbiter válaszolt: ha nekünk ma muszáj feljönni Kicsijeddről a faluba szavazni, akkor mi először az Istenhez jövünk, s csak utána a párthoz. Aztán négy évig újból nem volt vasárnap délelőtt istentisztelet, de a harang szólt.
Még egy érdekessége volt a jeddi szolgálatunknak. Akkor elég sok gyermek volt a faluban, és nagyon hűségesen jártak vallásórára. 1989 után minden vasárnap délelőtt tartottunk gyermek-istentiszteletet, ahol palást nélkül szolgáltam. Hollandiából kapott vallásos kifestőket osztottunk ki, s azokat a következő vasárnap visszahozták, kifüggesztettük stb. A kisebbekkel még a szülők is eljöttek, egy páran ott maradtak, s erre a közösségre alapozva utódomnak, Márton Csabának sikerült bevezetni a délelőtti istentiszteletet.
– Jedd után Marosvásárhely, a közeli cserealjai gyülekezet következett.
– A cserealjai gyülekezetet Csiha Kálmán esperes létesítette, s mivel a Tudor negyedhez Jedd volt legközelebb, ezért engem kért meg a beszolgálásra. Az istentiszteletek épp 30 évvel ezelőtt kezdődtek el, a Pécsi Vilma nénitől vásárolt ház első két szobájában. Amikor már nem fértünk el, kivertek egy másik közfalat, s Pécsi néni költözött hátrább a lakásában. Első lelkipásztorának Varga Lászlót választotta meg a gyülekezet, aki nagyon szép munkát végezve, egy mozgalmas gyülekezeti életet szervezett meg, s nyugdíjazása után – mivel engem már jól ismertek – meghívtak. Itt született meg harmadik fiunk, itt jártak óvodába, iskolába, és itt kezdődött el kapcsolatom a rádiózással és az újságírással. Aztán odakerült Berekméri Melinda és Papp Béni, s ez a hármas nagyon jó összhangban tudott együtt dolgozni.
Kedves emlékem, amikor 167-en konfirmáltak, a televízió magyar adásában láttam meg, hogy még az úton is álltak, hallgatták az igehirdetést, és 1038-an vettek úrvacsorát. Akkor Varga László elődöm – akivel egyébként együtt osztottuk az úrvacsorát – kedves irigységgel állapította meg: az lett volna nekem is a vágyam, hogy egyszer legalább ezer embernek osszak úrvacsorát, s ha nem is az én időmben, de sikerült. A cserealjai református gyülekezet az eléggé román többségű lakónegyedben egyfajta magyar központ lett, ahol mai napig nagyszerű ifjúsági munka folyik. Hét évig voltam ott lelkipásztor, s ennyi idő alatt ezer fiatal konfirmált.
Ennek egyik kedves és megható utóélete lett, hogy 15 év alatt a Vártemplomban több cserealjai menyasszonyt eskettem, mint vártemplomit.
– Az elmúlt 15 szolgálati évet vártemplomi lelkészként töltötte el.
– 2000-ben megválasztottak esperesnek, s akkor 60.000 lélek, 63 gyülekezet tartozott az egyházmegyéhez. Tudván azt, hogy a Cserealján két nagyszerű lelkipásztor van, én teljes erővel az esperességre koncentráltam, majd megválasztottak egyházkerületi missziói előadónak (generális direktornak), s inkább az utóbbi két tisztség meg szolgálat kötötte le időmet. 2002-ban hívtak meg a Vártemplomba, de akkor már igazán nem tudtam megélni a gyülekezeti lelkipásztori hivatás, szolgálat átélését úgy, mint az előbbieknél. Nagyon sajnálom, hogy a Vártemplomban nem tudtam igazán gyülekezeti lelkészként bekapcsolódni az egyházközség életébe. Utóbb úgy látom, azért történt mindez, mert esperesként és misszió előadóként nagyon foglalt voltam, sokat utaztam Erdély-szerte meg külföldön is, így legtöbbször csak a vasárnapi istentiszteleteken találkoztam a gyülekezeti tagokkal, ami azonban nem elég.
– Hosszú évekig az egyházkerület missziói előadója volt, meséljen erről is.
– Nekem megadatott, megláthattam és átélhettem, hogy egy pár évtized alatt milyen sokat változott az egyház szolgálata az erdélyi magyar közösségben, és nagyon megváltozott a lelkipásztor megítélése is. Sokszor hivatkozunk a két világháború közötti egyházi és társadalmi életre, úgy hiszem, mindez nem is véletlen, hiszen nagyszerű, értékes embereink voltak akkor, felekezetre való tekintet nélkül, például: Makkai Sándor, Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Kós Károly, Bartalis János, akik lelkipásztorok vagy főgondnokok voltak, és egykor ők voltak az erdélyi magyarság szószólói, vezetői. Amikor Trianon után itt kisebbségbe került a magyarság, akkor olyan felelős emberek álltak a közösség élén, akik tudtak vezetni, így az egyház egy fél lépéssel a társadalom előtt járt, mutatta az utat. Ez az idők folyamán megváltozott, most mintha a társadalom után menne, s nagy kihívás ma, miképpen tud közösségformáló erőként megmaradni.
Örömmel éltem és tapasztaltam meg, hogy az erdélyi magyar értelmiség, annak ellenére, hogy nincs ott minden vasárnap a templomban, nagy tisztelettel és felelősséggel tekint az egyházra. Sokszor éreztem, mennyire tisztelettel és elvárással beszélgetnek velem rádió vagy újságszerkesztőségben. Aztán szerencsés nemzedéknek tartom a miénket, hiszen előttünk nagyszerű lelkipásztori generáció élt: Csiha Kálmán, Bustya Dezső, Juhász András, Székely József, Fülöp G. Dénes stb, s nekünk jutott osztályrészül örökségük felvállalása, továbbvitele. Mi még szolgáltunk a kommunista időszakban, így van összehasonlítási alapunk, megláthattuk a különbséget. Akkor egy menedék volt az egyház, s nagy értéke volt a szolgálattevésnek, a szolgálattevőknek. Kilencven után más lett a helyzet, sőt egy ideig a ló túlsó oldalára kerülve, mintegy kirakatjellege lett az egyháznak, amikor még egy kopjafa vagy székely kapu állításkor is meghívtak áldást mondani. Úgy érzem, mára visszaállt az egyház tekintélye és küldetésének megélése, benne él nemzetmegtartó, közösségépítő szolgálata. A mai nemzedéknek is példaképekre van szüksége, s valahogy az egyház felől várják ezt, ezért családom szolgálatom mellett állt megértéssel. Itt jegyezném meg: hihetetlenül nehéz és fontos ma a lelkipásztor feleségek munkája, a papi család szép élete, főleg falusi gyülekezetekben. Ezért is kell a lelkipásztor családnak helyben lakni.
– Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre?
– Szeretném folytatni az elkezdett reformáció sorozatot, amely a marosvásárhelyi protestáns gyülekezetek életet mutatja be. Azonkívül félbe van két könyvem, amelyeket szeretnék befejezni. Megírtam már a szekus múltról szóló könyv 35 fejezetét, hiányzik még hat fejezet. Hosszú távon pedig szeretném megírni, hogy mit éltem át én, aki egy érdekes falusi közösségből, egy tiszta erkölcsű erdélyi faluból bekerültem a sportiskolába, majd Kolozsvárra a teológiára. Lelkipásztori szolgálatom alatt nagyon szép karriert, ha szabad így mondani, futottam be, hiszen a magyar parlamentben Kövér Lászlónak is prédikáltam, vagy nagykövetekkel vacsoráztam az egyházkerület képviseletében. S ebben a szép karrierben sok szépet láttam, az egyház sok szép értékét, s azt is tapasztaltam, hogy a világ az egyházra pozitívan néz. Sokkal több kedves, örömteli élményem van, mint szomorú vagy bosszús.
Simon Virág / liget.ro

Az idő hálójában Barabási Albert Lászlóval
Istenről és az idő végességéről
Miután a szervezők két évig vártak arra, hogy a hálózatkutatás atyját, Barabási Albert Lászlót Háromszéken, Sepsiszentgyörgyön láthassák vendégül, egy lehengerlő ismeretterjesztő előadás és egy kiállításmegnyitó után hazafelé, Karcfalvára sietett a ritka vendég. Alig tíz percünk jutott interjúra.
– Végesek-e a hálózatok is, mint minden e földi életben? Előadásában említette, hogy a hálózatok folyamatosan nőnek és nem lehet a végüket, a szélüket látni.
– Nem föltétlenül pusztulnak el a hálózatok. A sejthálók már 4 milliárd éve nőnek és fejlődnek, alkalmazkodnak a különböző körülményekhez. Eleinte nem volt oxigén a földön és voltak már baktériumok, aztán megjelent az oxigén, amelynek elméletileg mérgező hatással kellett volna lenni a már megjelent élőlényekre, de a baktériumok átszervezték az anyagcseréjüket. Van azonban olyan, hogy a háló technológiai alapja szűnik meg, elévül és eltűnik. Ilyen a távírók hálózata, lassan ilyen a vezetékes telefonhálózat. De nincs olyan elméleti alap, amelyik azt mondaná, hogy a hálózatoknak meg kell szűnniük.
– Miről marad le Románia, ha nem tanítják a hálózatelméletet, ezt ugyanis nem sok romániai egyetem vette fel a tantárgyai közé?
– Még nem tanítják, de fogják, csak idő kérdése. Az európai és amerikai egyetemek zömében megtörténik. Lehet ez a tantárgy önmagában a hálózatelmélet, de lehet biológiai, társadalmi informatikai hálózat. Hogy miről maradunk le, nagyon függ a kontextustól és témától. Ha egy hálózat fontos szerepet játszik egy szakterületen belül, akkor azt a tudást át kell adni, hogy hogyan kell ezeket tanulmányozni. Mivel ezek már itt vannak velünk évmilliárdok óta, és egyre fontosabb szerepet játszanak az életünkben, a hálózatkutatás fontos eredményeit előbb-utóbb tanítják. Hogy ez a szociológia kurzusnak, vagy az informatikának lesz része, ezt már a helyi közösség és helyi igény dönti el.
– A hálózatkutatás eredményeit már nagyon sok tudományterületen alkalmazzák. Ezen eredmények Önnél futnak össze?
– Van a laborban egy alapkutatással foglalkozó szakcsoport, amely alapeszközöket fejleszt ki, de van két specializált csoport is. Az én csapatom leginkább most már a biológiai, sejten belül található hálókkal foglalkozik, ezért vagyok az orvostudományi tanszéken a Harvardon. Ugyanakkor foglalkozunk olyan elméleti kérdésekkel is, hogyan lehet ezeket a hálókat kontrollálni. Az utóbbi időben, ahogy az agyról is egyre gyűlnek az adatok, erre is kiterjedt a kutatás, szeretnénk feltérképezni az idegsejtek közötti kapcsolatokat, de ez hatalmas munka. Ezt nem mi csináljuk, egyelőre kísérleti dolog, de összedolgozunk a csoporttal, amely ezeket a térképeket készíti, aztán majd mi elemezzük, értelmezzük és kontextusba helyezzük őket.
– Önnek a sejten belüli hálózatokról, a galaxisok köztiekről is van egy képe, azaz a mikro- és makrokozmoszról. Hogy látja, van Isten ebben a világban?
– Bonyolult kérdés, mert az istenfogalom nagyon változik egyénenként. Én a csíksomlyói búcsúra jöttem haza, hogy a gyermekeimet is elvigyem oda, ugyanakkor a katolikus teológus nejemtől tanultam meg, hogy hányféle istenfogalom van, és a hit hányféleképpen nyilatkozhat meg. Ez messze túlmutat azon, hogy elmegyünk a templomba és hiszünk az egyetlen Istenben, ennél sokkal finomabb formái vannak. Az elmúlt években megismerkedtem ezekkel a formákkal, és úgy érzem, hogy lehet ezt úgy felfogni, hogy templomba járok, ergo van Isten, vagy majdnem hálózatbeli kérdésnek, hogy mi mindenben nyilvánul meg, ha létezik.
– Előadásában mesélte Erdős Pálról, a híres magyar matematikusról, hogy kiemelkedően kommunikatív és nagyon sokat utazó, ennek következtében nagyon produktív tudós volt. Mi kerül Önről a lexikonba?
– Az az izgalmas kérdés, hogy megmarad-e valami, és hogyan marad meg. Nem tőlem függ, ez egy közösségi döntés, és ha bármi megmarad, nagyon másképp fog megmaradni Csíkszeredában, a Székelyföldön, és megint másképp Magyarországon vagy Bostonban, hogy kiről mire és hogyan emlékezünk.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyföld elfeledett fiáról
„Illyés Elemér (Torja, 1919. dec. 7 – Pieveli Tremisine, Olaszország) erdélyi születésű próza- és tanulmányíró. A kolozsvári egyetem jogi karán szerzett doktori diplomát, a római és heidelbergi egyetemen politikai és államtudományokból végzett kiegészítő tanulmányokat. A harmincas években részt vett az erdélyi falukutatásban, és több folyóirat munkatársa volt. A háború után hosszabb ideig élt dél-amerikai országokban, később Portugáliában telepedett le, jelenleg Münchenben él. Írásai főként az Új Látóhatárban és a Katolikus Szemlében jelennek meg. Érdeklődését elsősorban a romániai magyarság sorskérdései foglalkoztatják.”
E szöveg olvasható arcképe alatt a müncheni Auróra Kiadónál 1976-ban megjelent Erdély változása. Mítosz és valóság című könyvének második, bővített kiadása hátoldalán. Nem szorul találgatásra, erdélyi olvasóihoz miért csak néhány átcsempészett példánya juthatott el, ezért tervezi, tudomásom szerint, a Háromszéket támogató Hármas Alapítvány Kaláka Könyvek népszerű sorozatában hazai újrakiadását Farkas Árpád gondozásában. A szerzőről először Veress Dániel irodalomtörténész mesélt nekem a nyolcvanas évek közepén, amikor a Mikó kollégiumi lyukasóráimban fel-felugortam hozzá, a szembeni lakótoronyba. Később az élet más feladatokat rótt rám, nem tudtam az 1989 augusztusában elhunyt hazánkfia áldozatos munkásságával foglalkozni, de korlátolt tájékozottságom ellenére is feltűnt, hogy nem esik szó róla az erdélyi és a magyarországi sajtóban. Egy, a munkahelyemre, a Magyar Szemlébe érkezett Tófalvi Zoltán-tanulmány lábjegyzete irányította ismét figyelmemet felé. Megtudtam, hogy a hetvenes évek első felében sikerült ismét körbejárnia szülőföldjét – harmincévi távollét után. Minden lépését figyelte a Securitate és beszélgetőpartnereit később is zaklatta. Azzal a céllal látogatott haza, hogy rögzítse az őshonos magyar kisebbség helyzetét, összehasonlítva a két világháború közötti állapotokkal. A múlt kiváló ismerete, utazási élményei és a legfrissebb román nyelvű jogi-statisztikai közlönyök birtokában írta meg könyvét, amelynek első, 1975-ös müncheni kiadása hamar elfogyott. Munkásságának mottója: „Erdély története nélkül elképzelhetetlen nemzeti történelmünk megértése”. Nagynevű elődje és földije, altorjai Apor Péter munkájának címét vette kölcsön. Az említett könyve volt az első monográfia Erdélyről a háború óta. Imponáló dokumentációval mutatta be a romániai magyarság életét, retorikai hangvétel, a rekrimináló gondolkodásmód és a sérelmek drámai felhánytorgatása nélkül. A tényeinek elfogulatlan ismertetése azonban nem zárta ki a személyes hangvételt. Könyvének első része erdélyi „szerelmes földrajz”, amelyben szembesül a viszontlátott szülőfölddel: „Nevek szállingóznak vissza emlékezetembe, mint jóleső puha hópelyhek. Altorja, Karatna, Volál, Szent Ilona, Benkőszeg… És ahogy a hegyek belseje felé vitt az út, körülfogott valami meleg biztonság. A hegyek nem változtak, sem az erdők…” Könyve megjelent német és angol nyelven is. A rendszerváltásig az EU kisebbségi ügyekben alapdokumentumként kezelte. Illyés a magyar és a román mellett öt nemzetközi nyelven beszélt, nagy tekintélyű nemzetközi fórumokkal levelezett, hogy igazságot szerezzen annak a kisebbségnek, amelyből vétetett. 1988-ban New-Yorkban megjelent Ethnic Continuity in the Carpatho-Danubian Area című, 450 oldalas munkája, amelyben Délkelet-Európa utolsó évezredének történetét vizsgálja az írott források, a régészet és a filológia alapján; az angolul olvasó közönség tudományos cáfolatát kapja benne a dákoromán kontinuitási elméletnek. Élettársának, Annának köszönhetően – akinek a könyvét dedikálta – élete utolsó évtizedét a Garda-tó feletti Pieve di Tremosinében töltötte. Innen költözött el végleg közülünk. Itt, élete utolsó helyszínén kellene érdeklődni – ábrándoztam, amikor az Akadémiai Könyvtárban nézegettem könyvének első kiadását. Hogy létezik, hogy eddig még nem adták ki sem odahaza, sem Budapesten? – mérgelődtem egy sort. Csupán három nagy pesti könyvtárban kérhetjük ki olvasni, sietve, néhány órára, vagy fénymásolatban cipelhetjük a táska alján, mint titkos szerelmes leveleket... a Facebook kitárulkozó, ordénáré világában. Ahol a gasztrokultúra és az emésztéstechnika gyötrő kérdései töltik ki a fogyókúráról álmodozó nyugatiak és újsütetű keleti, kispénzű nyomkövetőik gondolatvilágát.
Aztán a gondviselés a segítségemre sietett. A klasszikus katolicizmus hagyományát őrző, gyakorló keresztényeket, értelmiségieket tömörítő Roman Forumon vehettem részt július elején egy Garda-tó parti üdülővárosban. Az amerikai házigazda, dr. John Rao, az oxfordi egyetem tanára, Bernard Dumont, a francia Catholica folyóirat főszerkesztője, Miguel Ayuso Torres, a madridi egyetem jogászprofesszora tanítványai, illetve barátai voltak Molnár Tamásnak, annak a magyar származású, francia műveltségű amerikai egyetemi tanárnak, akinek a Háromszékben is ismertettem egyik könyvét az ötven valahányból.
Már az első nap reggelén szálláshelyemtől, a Gardone Rivierától a harminc kilométernyire északra fekvő hegyvidéki községbe, Pieve di Tremosinébe igyekeztem, felkutatni Illyés Elemér házát, amely a polgármester üzenete szerint üresen áll. Ekkor érkezett segítségemre Barna Teréz és László Gábor, az Egyesült Államokban élő és Erdély iránt elkötelezett házaspár. Teréz olasz nyelvtudására és Gábor autóvezetői tapasztalatára igencsak szükség volt, hiszen nem készültem arra, hogy a sziklába fúrt, nyaktörő hajtűkanyarokon kell felkaptatni. Félórányi keresgélés után csöngettünk be az asszonyhoz, aki bejárónő volt Illyéséknél, és aki mindjárt útba- igazított. Megtaláltuk a kisméretű, gondozott temetőt, amelyben a scrittore ungharese nyugszik. Aztán kiderült, hogy Illyés élettársának halála után a gyönyörű és tóra néző villa barátnőjének tulajdonába került. Olga kedvesen invitált háztűznézőbe. A házról, az olajfákkal tűzdelt méretes kertről és a temetőről a fiam több képet készített. Hálával gondolok a háziasszonyra, aki megőrizte Illyés Elemér könyvtárát. Szinte érintetlenül maradt kis méretű dolgozószobája is. És mivel én voltam Olgánál az első érdeklődő a volt gazda iránt – nekem ajándékozta az Erdélyről írt főművét. Amelynek borítója olyan kék, mint mélyen alant a hatalmas tó maga.
„Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés” – írta volt Tamási Áron. Itt, a Garda-tó felett viszont éberen vigyáz, és útba- igazítja az érdeklődő magyarokat.
S. KIRÁLY BÉLA / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bözödi György: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Épp a napokban olvastam Kemény István Lúdbőr című kötetében, Fekete István kapcsán a múlt század harmincas éveiről: „Ekkoriban épp megtört a modernség lendülete. Kifulladt a húszas évek, gazdasági válság tört ki, szörnyetegek másztak elő a sötétségből, rossz előérzet szállta meg a szellemi életet. A művészetek visszaklasszicizálódtak. A modern civilizáció pár évre visszahőkölt, hogy aztán pár év múlva felvegye a pokolba vezető irányt. A harmincas évek az irodalomban is újklasszicista korszak volt a századelő modernizmusai, avantgárdjai után. Egészen különböző írók, egy széles nemzedék próbálta meg a világ jobbik, tisztábbik oldalát felmutatni. Vagy kivonulni, saját világot alkotni. Vagy éppenséggel elbújni a tiszta irodalomban. Vágy a rendre, pásztoridill, bukolikus hangulatok, őstörténet. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal. A harmincas évek irodalmára és az akkor pályát kezdő írókra jellemző egyfajta csakazértis idealizmus, vagy ha tetszik, naivitás.”
Ezek a gondolatok találtak rám, vagy ezekre a gondolatokra találtam én, szinte véletlen egybeesésként, amikor épp Bözödi György Válogatott verseivel foglalkozva azon gondolkodtam, hogy mit is írjak erről a költőként (még Erdélyben is) szinte teljesen ismeretlen, ám fontos lírikusról.
Teljesen eltér ez a költészet a múlt század harmincas-negyvenes éveiben uralkodó, kiművelt, kicsiszolt, elegáns formakultúrájú, klasszicizáló vagy visszaklasszicizált, újklasszicista, kiváló formaérzékkel prezentált, esztétizáló lírájától. De ez a dísztelenség, a „másfajta zene”, a szinte tüntetően leegyszerűsített, „fogyatékos” költőiség, ez a fajta (és szándékosan nem írok népit) líra távol áll az akkoriban, a húszas évek elejétől divatossá lett, Erdélyi József nevével fémjelzett népies lírájától is. Még ha rokonságot is mutat Erdélyiék, Illyés Gyuláék, Bartalisék népiességével, mégsem onnan eredeztethető, és nem is oda köthető leginkább, hanem valahová a Székely bánja szociográfiai formáihoz. Azt mondanám, hogy együtt, illetve párhuzamosan kellene olvasni a kettőt.
Semmi idill, semmi idilli, semmi megszépült paraszti-népi mézesmáz, inkább nyomasztó, komor, sőt, drámaivá váló realitások és tehetetlenség, távlattalanság, keserűség inkább. Egy hely, ahol a hegyek és a végzet egyszerre végzi munkáját, a székely hegyek között a kibontakozni nem tudó egyéni sorsok, a bezártság, elnyomottság, kisemmizettség képei látszanak, és a vágyak hallatszanak csak, a sóhajok az elveszített lehetőségek, az eszmények tűnte láttán. (Tűnte láttán!) Szomorú, bezárt világ ez. Vaskos, dallamtalan, nem szép, nem idillikus. Mint amilyenek a versek is. Főleg a kezdeti korszak versei: prózaira, sokszor novellisztikusra hangszerelt, dísz- és dallamtalan, ha úgy tetszik, formátlan költemények. Amelyeknek – akkor még – a versségük, a költészetségük/voltuk is megkérdőjelezhető. Nem is szabadversek inkább, hanem prózaversek. Eredetien kialakított műformák, amelyek a vers és a próza határán állnak, de inkább a prózára hajaznak. Leíró, elbeszélő jellegűek, visszafogott szubjektivitással előadott, saját laborban kikísérletezett műformák. Elemi erővel tör fel Bözödiből ez a mai szemmel nézve abszolút korszerű, (többnyire) szabad/prózaversekben írt költészet, szinte ösztönösen áramlik egy olyan történelmi korban, a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, amikor még teljes valójában, „pompájában” ott lélegzett, pulzált mögötte az akkor még létező és még Egész falusi, paraszti világ, ami az éltetője, ihletője volt. Nem kiszínezve, nem megszépítve, nem retusálva, hanem a maga valóságában. És szeretettel, a benne élő, a belülről beszélő szeretetével.
Ha ma születik ez a költészet – engedtessék meg a képzavar –: Oravecz Imre lesz belőle. De addig még el kellett telnie több mint fél évszázadnak, hogy ez a fajta líra létjogosultságot leljen az irodalomban. És nem egykönnyen sikerült még ekkor sem neki. A visszhangtalanság pedig, a visszajelzések, visszakapcsolások hiánya beléje fojtja a szót. Elkezd a divat után menni, úgy írni, ahogyan divatos, elkezd rímelni: nem megy, illetve nem jól megy. Szigorú formába zárja költeményeit, nem jól sikerülnek, mert ez nem ő. Aforizmaszerű, bökversekre hajazó, szentenciára építő verseket ír. Mint akibe végképp belészorult a szó. De a kezdeti tíz év lírája – merem remélni – jelentős.
Bözödi György, családi nevén Jakab (Bözöd, 1913. március 9. – Budakeszi, 1989. november 25.) magyar író, szociográfus, történész. A kolozsvári unitárius kollégiumban érettségizett, két évig teológiát, majd a kolozsvári egyetemen jogot és bölcsészetet hallgatott. Újságíró az Ellenzék és a Keleti Újság lapoknál, később a marosvásárhelyi Székely Szó felelős szerkesztője, a kolozsvári Hitel főmunkatársa (1935), majd a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője. A második világháború alatt egyik alapítója és szerkesztője a Termés kolozsvári folyóiratnak (1942–44). A háború után az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre, majd egy ideig könyvelőként dolgozott szövetkezetnél, állami vállalatnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) marosvásárhelyi akadémiai kutató, majd főkutató volt. Első versei, novellái 1932-ben jelentek meg a kolozsvári Keleti Újságban. Főművében, a Székely bánja (Kolozsvár, 1938) történeti és szociográfiai munkájában tudományos alapossággal tárta fel Székelyföld múltját, jelenét. A falukutató anyaggyűjtéssel elmélyül, gazdagabbá válik írói szemlélete: első verseiben, novelláiban és regényeiben (Nyugtalan pásztorok, Romlás) a kisebbségi sorban tengődő erdélyi falu hiteles rajzát adta. A kutató eredményeit a szépíró is hasznosítja: Gábor Áronnak és társainak életét dolgozta fel töredékekben megjelent regényes korrajzában (Tűzpróba, Igaz Szó, 1969/3.). Szorosan kapcsolódott a Móricz Zsigmond utáni nemzedék eszmeköréhez. 1939-ben Baumgarten-jutalommal tüntették ki. Budakeszin érte a halál, de kívánságára falujában, Bözödön temették el.
Fekete Vince / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mezőkölpényi Nagy Pál emlékére
Az 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben.
Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban.
A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László,
Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért
Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András,
Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos...
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.”
Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején.
A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír.
Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.”
A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.”
Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték.
Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja.
Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun!
(Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely)

Az aradi EMNT irodán tudtuk meg
A kettős állampolgársággal kapcsolatos tudnivalók felől érdeklődtünk az aradi EMNT irodán, ahol megtudtuk: a kettős állampolgárság sok előnnyel, ugyanakkor kötelezettségekkel is jár: ha olyan változások állnak be a kettős állampolgár életében, mint születés, házasságkötés vagy haláleset, azokat be kell jelenteni. Ugyanúgy, mint amikor hasonló esetben bejelentjük a lakóhelyünk polgármesteri hivatalában, az EMNT irodában is be kell jelenteni. Ott elkészítik az adatlapokat, amelyek alapján a változásokat bejelentik a konzulnál.
Ugyanakkor a 2018-as anyaországi választásokra is elkezdték a regisztrációt, érkeznek Orbán Viktor miniszterelnöktől a regisztrációra szóló felkérések. Tehát ahhoz, hogy egy kettős állampolgár a soron következő magyarországi parlamenti választásokon szavazhasson, regisztrálnia kell. Ehhez el kell jönnie az EMNT irodába a magyar lakcímkártyával és a román Személyazonossági Kártyával (Carte de Identitate). Ugyanakkor elektronikus úton, a valasztas.hu honlapon is regisztrálni lehet, amire levelet fognak kapni, azt viszont lehetőleg személyesen be kell hozniuk az EMNT irodára, ahol alá kell írniuk a regisztrációhitelesítést. Egy regisztráció 10 évig érvényes. Azért fontos a lapcímkártyának a behozatala, hogy a szerint pontosan beírják a rajta szereplő adatokat. Példának okáért nagyon fontos, hogy az anyja nevét mindenki pontosan úgy írja be, ahogyan az a lakcímkártyáján szerepel. Még abban az esetben is, ha az a magyar helyesírási szabályoknak nem felel meg. Az is nagyon fontos, hogy a magyar aláírásnak nem felel meg a nálunk megszokott, kiolvashatatlan hieroglifa, hanem le kell írni a nevet.
Ugyanakkor nagyon sokan kértek Magyarigazolványt és új Lakcímkártyát, amelyekért viszont nem jelentkeztek.
Éppen ezért megkérik azokat, akik az utóbbi négy évben a jelzett dokumentumokat igényelték, jelentkezzenek értük. Nyugati Jelen (Arad)

Ismeretlen értékekre bukkantak az unitárius püspöki ház felújítása során
500 éves ház története íródik tovább a volt Magyar utcában
Módos kolozsvári polgárok, főurak, püspökök szemlélték egykoron a volt Belső-Magyar utca nyüzsgését a 14. szám alatt álló ház tágas termeinek ablakaiból; bár a köztudatban unitárius püspöki házként ismert épület fölött több mint fél évezred pörgött le, a Magyar Unitárius Egyház értékmegőrző hozzáállásának köszönhetően várhatóan további évszázadokig lehet még részese a közösség életének, a város történetének. 2009-ben döntöttek úgy, hogy elkezdik az akkor még püspöki rezidenciaként szolgáló épület helyreállítását, nagyobb léptékű munkálatok elvégzése tavalytól válhatott valóra. A felújítás páratlan lehetőséget kínált a régészeti, művészettörténeti kutatások elvégzésére is: a középkori eredetű lakóháznak számos olyan építészeti részlete bukkant felszínre, amelyek a különböző építéstörténeti periódusokhoz kötődnek. Jövő nyártól már közösségi terek, valláskutató központ és egyházi múzeum is működhet a Vallásszabadság Házában.
Az unitárius püspöki ház átfogó, értékmegőrző jellegű felújításának lépéseiről, az épület további hasznosításának terveiről Dácz Tibort, a Magyar Unitárius Egyház gazdasági előadótanácsosát kérdeztük, aki körbe is vezetett bennünket a lépésről lépésre megújuló épületben. Bár helyenként még állványzaton és deszkákon kellett átlépkedni, mindenütt látszott már az elvégzett hatalmas munka eredménye, hiszen valósággal megnyíltak, kitágultak a régi ház egykori reprezentatív emeleti helyiségei, kijavított falakkal, mennyezettel és boltozatokkal, a gyönyörűen felújított tetőtér. Különös érzés volt a megtisztított, helyreállított pincében lépkedni, látva az újra megnyitott fülkéket és szellőző nyílásokat, közben arra gondolva, hogy ezeket a köveket immár fél évezrede helyezték egymásra, hogy egy büszke kolozsvári polgárcsalád tárolhassa itt borait. A ház legrégibb korának emlékei valóságos kincsekként bukkantak elő az évszázadok során rájuk rakódott falazatok alól, például az egykor az emeletről a pincébe vezető keskeny középkori lépcsőház kőkorlátja, vagy a kapualjban feltárt hatalmas árkádívek, amelyek átjárást biztosítanak egy tágas földszinti helyiségbe a nyugati szárny alatt, és feltehetőleg egykor a földszint keleti oldala fele is nyitottak voltak. Az épületnek a keleti szárnyában, a kapualjtól balra eső helyiségben már működő bisztróban az elegánsan kihangsúlyozott középkori falak, boltozatok, építészeti részletek szemléletes példaként vetítik előre, hogy milyen lesz majd egy szakszerűen felújított középkori épület.
A Magyar Unitárius Egyház 2009-ben döntött úgy, hogy elkezdi az akkor még püspöki rezidenciaként működő ingatlan helyreállítását. – A kezdeményezés Bálint Benczédi Ferenc püspök úr részéről jött, aki látván a ház állapotát, lemondott arról, hogy beköltözzön, inkább a teljes felújítást választotta – mondta el Dácz Tibor. Az egyház vezetősége tudatában volt annak, hogy mindez nem lesz egy rövid távú történet. 2009 végén Guttman Szabolcs építésszel szerződtek a tervek elkészítésére. – Az első években szűkebb anyagi forrásaink voltak, kisebb beavatkozásokat végeztünk, majd a román állam támogatásával és más kisebb pályázatokból fogtunk neki nagyobb horderejű szerkezeti munkálatoknak – tájékoztatott az előadótanácsos.
Odafigyelés, speciális megoldások
Az épület nagyon rossz állapotban volt. A földszinten, a kapu bal oldalán levő helyiségben fennállt annak a veszélye, hogy a boltívek beszakadnak. Ennek folytán, az első felújítási szakaszban ezeket a szerkezeti beavatkozásokat kellett megejteni, az utcafronttól kezdve az épület hátranyúló udvari szárnyáig. Bár az utóbbi újabb korban épült, komoly aláalapozási munkákat kellett végezni, és meg kellett oldani a szétázott falak károsult tégláinak cseréjét is. Tekintettel arra, hogy az épület egyes részei 500 évesek, minden beavatkozás nagy odafigyelést és speciális műszaki megoldásokat igényelt – magyarázta az előadótanácsos.
2015 januárjában a Vallásszabadság napján született meg az ötlet, hogy a háznak a Vallásszabadság örökségét szolgáló rendeltetést adjon az Egyház. E cél megvalósításához sikerült megnyerni a Magyar kormány támogatását is, amely a Bethlen Gábor Alap útján jelentősen finanszírozta a beruházást – részletezte Dácz Tibor. Az új elképzelés az eredeti tervekhez képest funkcióváltást és a belső terek átrendezését is jelentette, amihez gyakorlatilag új terveket kellett készíteni. Ezzel a munkával Furu Xénia építészt és Dáné Rozália statikust bízták meg.
– 2016. májusától nagyobb lélegzetvétellel tudtuk folytatni a munkálatokat több fronton egyszerre, az elmúlt évben teljesen felújítottuk a tetőszerkezetet, a tető új héjazatot kapott, befejeztük a megerősítő jellegű, szerkezeti munkálatoknak a túlnyomó részét, a földszint keleti oldalának felújítását, ahol már működik is egy bisztró, építettünk egy új lépcsőházat az udvaron, cseréltük, illetve restauráltuk a nyílászárókat, részlegesen felújítottuk a belső homlokzatokat és a főhomlokzatot is – részletezte Dácz Tibor, hozzátéve, hogy a fővállalkozó mellett számos szakosodott alvállalkozó, szakértő, restaurátor munkájáért tartoznak köszönettel.
Mivel az épület ismeretlen volt számunkra, nem tudtuk, mi rejtőzik a vakolatok alatt, számtalanszor újra kellett tervezni és gondolni a műszaki megoldásokat, megnehezítve a tervezést és a kivitelezést is – tette hozzá Dácz Tibor. Mindamellett, az egyház és a felújításokat ellenőrző szakemberek számára mindvégig az volt a legfontosabb szempont, hogy a feltárt értékeket megmentsék és lehetőleg olyan építészeti megoldások szülessenek, hogy mindezeket a végén meg is tudják mutatni a közösségnek. Ezt a munkát az egyház részéről Furu Árpád műemlékes szakember koordinálta. Ilyen feltárt érték például a földszinten talált két középkori sütőkemence, amelyeket a vendéglőben most bárki láthat egy megvilágított üvegpadlón keresztül – magyarázta az előadótanácsos.
A tervek szerint az épületben helyet kap majd egy állandó jelleggel működő egyházi múzeum, egy valláskutató központ irodái, az egykori szalonok különböző rendezvények, koncertek, időszakos kiállítások szervezésére alkalmas közösségi terekké alakulnak 80 férőhellyel, a tetőtérben pedig vendégszobákat alakítanak ki. A földszinti terek továbbra is üzlethelyiségekként működnek majd, hozzájárulva a ház fenntartásához. A felújítási munkálatokat 2018. első felében szeretnék befejezni, és 2018 júliusában, a Magyar Unitárius Egyház 450. éves évfordulója alkalmával avatnák fel az új rendeltetést nyert épületet.
Az egykori Belső-Magyar (ma 21. Decembrie 1989) utca 14. szám alatt álló kétszintes épület utcai főhomlokzata négy nyílástengelyes, középen nyílik a címerrel zárt, csúcsíves kapu. A homlokzatot vízszintesen tagolja a kő épületlábazat, az övpárkány, az emeleten nyíló négy ablak könyöklője alatt végigfutó keskenyebb párkányzat, valamint a koronázópárkány; a felület függőleges tagolását a földszintet átfogó, az épületlábazatra támaszkodó kváderes falsávok adják, az emeletet pedig ezek folytatásában elhelyezett pilaszterek. Utóbbiak a portálé két oldalán húzódnak, valamint a főhomlokzat széleit zárják. A földszinten a kapu két oldalán egy-egy nagyméretű, kőkeretes, egyenes záródású ablak, ezek mellett pedig egy-egy hasonló keretű ajtó nyílik az utcára, előttük egy-egy alacsony lépcsőfokkal. Az udvarra vezető dongaboltozatos kapualjban hatalmas árkádívek láthatók mindkét oldalon, a nyugati szárny irányában már kibontották őket, így újra átjárás nyílt a földszinti helyiségbe. Az épület keleti része a 19. századi építésű szárnyban folytatódik az udvar irányába.
Az unitárius püspöki ház kapuja, nyugati része, és a keleti szárny alatti pincéje a 14. század második felében épülhetett – írja Kelemen Lajos.
Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)

Könyvbemutató Kolozsváron – Frigyesy Ágnes: Az Úr csodásan működik
Idén Húsvétkor jelent meg Frigyesy Ágnes kötete Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők – Ferencz Béla Ervin OFM, Tőkés István, Bíró János Antal OFM címmel.
A szerző harmadik erdélyi könyvbemutató (kör)útja Kolozsvárra vezet, ahol a családi fotókkal gazdagon illusztrált könyvet mutatják be 2017. augusztus 18-án 11 órakor a Bocskai Házban, a Kolozsvári Magyar Napokon.
Takaró Mihály, Magyar Örökség-díjas irodalom történész a kötet Bevezetőjében így ír: „Hiánypótló, egyszersmind friss, eredeti munkát tart az olvasó a kezében. A Szalézi Szent Ferenc-díjas, sokszínű és sokrétű munkát végző újságíró Frigyesy Ágnes arra vállalkozott, hogy a történelmi félmúltat és jelent összekötve, felekezeti korlátokon túllépve, három „istenszolga” életútját bemutatva példákat tárjon elénk, XXI. századi magyarok elé arról, hogy a hit, a szeretet, a remény örök megtartó erő, mely bátorságot, hűséget, bizodalmat teremhet abban, aki mindvégig, rendületlenül ezekbe kapaszkodik…”
Urbán Erik ferences szerzetes, érseki helynök, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója a kötet ajánló soraiban rámutat: „Sokatmondó a kötet címe is: Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők, hiszen e kötetnek nemcsak az a célja, hogy csupán emlékeztessenek egy adott korban, politikai rendszerek viszontagságai között nagyrészt leélt életutakra, hanem az egyes eseményekben felismerjük Isten gondviselését népe iránt, hiszen minden időben megadja azon karizmatikus személyeket, akik elveszítik életüket Istenért és felebarátiakért, így kiteljesítve azt.
Könyvbemutató: 2017. augusztus 18. 11 óra
Kolozsvár – Bocskai Ház.
A kötetet bemutatja Dr. Geréb Zsolt református teológiai professzor
A kötet Balog Zoltán miniszter egyedi támogatásával készült.
(közlemény) Erdély.ma

Hangosan mondott fájdalmak fesztiválja
Azon morfondírozom, vajon milyen társadalmi erő képes arra, hogy jobb belátásra bírja a kolozsvári városházát, s meggyőzze Emil Boc polgármestert és két helyettesét, Oláh Emesét és Dan Tarceát arról, hogy az Untold zenei fesztivál a belvárostól minél távolabbi helyszínre kerüljön. Vajon az online petíció elégséges, vagy ezúttal is utcai megmozdulásra van szükség?! Tudjuk, a helyhatóság és a tuc-tuc bulikat kedvelők folyamatosan azzal érvelnek: az Untold hírnevet és sok-sok pénzt hoz, Kolozsvár ismét felkerül a világ zenei térképére, elözönlenek bennünket a turisták, dől a zsé, rengetegen csillagászati áron kibérelik szobáikat, lásd az egyik felsőfokú oktatási intézmény professzorának is mennyi jutott a sóskából – bár minden bizonnyal börtönbe kerül ezért.
Úgy érzem, a városvezetést elvakítja a fesztivál nemzetközi hírneve és a kasszasiker, s nincs tekintettel ránk, a település polgáraira. Miért kell sokuknak valósággal elmenekülnünk Kolozsvárról azért, hogy aludni tudhassuk? Jómagam például pénteken délután benyomom a padlógázt, s ha elindul a rozsdás Solenza, akkor 100 kilométerig meg se állok! (Állítólag a 20 km-re fekvő Vistán is hallszik a zenebona ...) És ezzel nem vagyok egyedül, sok ismerős, barát ugyanezt teszi. De nem mindenki ilyen szerencsés. A Mócok útján levő gyermekkórházban gyógyuló kicsinyek például képtelenek távozni az egészségügyi intézményből: szenvedésükhöz hozzáadódik a dübörgés miatti alvatlanság is. A közel levő Kolozsvár Arénából áradó hangzavar még elviselhetetlenebbé teszi a lábadozó gyermekek életét a kórtermekben. Tényleg oda jutottunk, hogy ennyitől sem tudjuk gyerekeinket megóvni? Nem mintha valakinek kételye lett volna a zajszennyezettség magas fokával kapcsolatban, de tavaly mérték is a zajszintet a környéken, ennek ellenére minden marad a régiben.
Elviselhetetlen, kimondhatatlan… Jó címet adott Oborocea Mónika a kolozsvári rádióban sugárzott műsorának. Untold – el/ki nem mondott, elrejtett, kimondhatatlan. Jakab-Benke Nándor viszont kimondja azt, amit én ide leírok: köztereket, a város polgárainak közös tulajdonát, például a Sétateret egy hétre „szemtelenül” lezárják, úgy, hogy jogszabályban van foglalva, hány százalékát keríthetik a köztereknek, a közúti és a tömegközlekedési járművek forgalmát szinte megbénítják, s mindebből magánszemélyek húznak hasznot. Geambaşu Réka is hasonlóképpen gondolkozik: „a kollektív dohogás” valószínűleg (már) nem elég ahhoz, hogy a dolgok változzanak, ezért a petíció, mint egy bizonyos társadalmi, polgári elégedetlenség megnyilvánulási formája célravezetőbb.
S mindketten, akárcsak én, felvetik a kérdést: máshol miért olyan helyeken szervezik a hasonló zajjal járó fesztiválokat, ahol azok nem zavarják a lakosokat? Úgy vélem: a petíció mellett az utcai felvonulás, valamint a városházához tartozó helyi rendőrség folyamatosan hívható forró vonalán (0264-955) a kitartó, akár napi többszöri panasztétel hozhat eredményt. Maga a polgármester mondta nemrég az újságíróknak: igazából ez a fokmérője annak, hogy milyen szintű elégedetlenséget vált ki az emberekben bizonyos rendezvény, esemény. A hívások az esetek többségében célt érnek, a panaszok számát jelentik a városvezetőnek, aki hátha jövőre ráveszi a szervezőket, hogy az Untoldra legközelebb – időben és térben – a Gorbó-völgyében kerüljön sor.
Persze, ez sem az ideális megoldás, ugyanis az állatvilág (sajnos) nem hívhatja a forró vonalat. Az őzek, a rókák, a madarak, s a többi még itt élő erdei állat legfennebb elmenekül. A telefonos panasztétel mellett egyelőre nekünk is csak ez a megoldás marad…
Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

Kántor Lajos nyolcvan éve és öröksége
Születésnapi interjút készítettem vele, amikor a hatvanat betöltötte, a hetvenediken pedig Kántor Lajos, a hetvenes című publicisztikában kívántam neki „még sok termékeny, eredményes, örömteli évet”. Az idén pedig, már úgy május végétől kezdtem rágni a szavakat, amelyekkel augusztus 7-én, a nyolcvanéves barátot, számtalan közös örömünk-sikerünk és bajunk-bánatunk résztvevőjét köszöntsem. Meg sem fordult a fejemben az a gondolat, hogy az összállt mondataimat majd nekrológ formájában kell papírra vetnem. A halál kegyetlenül hirtelen ragadta el közülünk, július 22-én, az orvosok, minden igyekezetük ellenére, már semmit nem tudtak tenni megmentéséért. Kidőlt, mint a tölgy, váratlanul, egyből.
Kántor Lajos életre szólóan jegyezte el magát a Korunk folyóirattal 1959-ben, immár ötvennyolc évvel ezelőtt, s ennek a kijelentésnek az igazát az a tény sem kérdőjelezi meg, hogy első kritikáit, 1953-tól kezdődően, az Utunk közölte. Korunkos pályafutását, az élete utolsó hetéig tartó hűségét a folyóirathoz büszkén vállalta, pedig számtalan beszélgetéseink egyikének során bevallotta: sejti, hogy az egyetemi pálya számára simább lett volna. Persze, a maga kockázata, akkoriban, mindkét pályának megvolt. A Korunktól például először 1962-ben akarták eltávolítani, azt követően, hogy megírta a Régi és új a lírában című tanulmányát, amelyben a Forrás-nemzedék költészetét az előző nemzedékekéhez mérte. A korszak potentátjait azzal bosszantotta fel mérhetetlenül, hogy megpróbálta az újat jelezni, szembefordult a hivatalos költészettel.
Akkor született meg ellene első alkalommal a kettős vád: nacionalizmus és kozmopolitizmus. Évekkel később, amikor ez szóba került, jóízűen nevetgélve mondta: ez a fülében annyira jól hangzott, hogy a vádakat később is jó szívvel vállalta. A nemzeti örökséget és a magyarság sorsát tudatosan magáénak tekintette, akárcsak a nemzeti bezárkózással szemben érvényesíteni kívánt európaiságot. És valójába ez volt az, amit a Korunknál is igyekezett megvalósítani, és amit aztán a lap élén, 1990 után, meg is élhetett – a hagyományok tiszteletének és a modernizmusnak, a konzervativizmusnak és a szabadelvűségnek a saját maga meghatározta mértékkel történő ötvözését.
A Korunk számai hónapról hónapra képesek voltak újra meg újra meglepni az olvasót, s ez jelentős mértékben volt köszönhető annak, hogy Kántor Lajos pontosan érzékelte a közélet pulzusát, s egyben azt, hogy a nagyérdeműt éppen milyen témával lehetne ismét levenni a lábáról, meghódítani, kicsalni a napi élet forgatagából, és az elmét nyitó, pallérozó olvasásra, a közös gondolkodásra rávenni. A magyarsághoz való tartozásnak, a magyar nemzet és kultúra egységének, a magyar művelődés gazdagításának, másrészt a világra nyitottságnak egyidejűleg volt a híve. Nem tagadta: volt olyan időszaka, amikor arról álmodozott, hogy ezek, itt nálunk, egy megújuló szocializmusban lehetségesekké válhatnak. De aztán ebből az álomból 1956, és ami azután következett, gyorsan felébresztette, és ezt az ébredési folyamatot 1968 az ő esetében is visszafordíthatatlanná tette.
A sorkatona fegyelmét viszont soha nem tudta vállalni. Ezzel kapcsolatban úgy vélte, hazug és képmutató az a megállapítás, hogy a szocialista társadalomhoz valamennyien egyformán viszonyultunk, mind egyformák voltunk. Nem! Erőteljesen vallotta: attól függetlenül, hogy kinek volt párttagsági könyv a zsebében és kinek nem, óriási különbségek voltak aközött, hogy ki mit vállalt, ki mivel helyezkedett szembe, mikor, milyen pillanatokban. Kevesen voltak a hősök, ismerte el, és természetesen magát sem tartotta annak. De hatalmas volt benne a közösségi elkötelezettség, és ezt talán a családjából hozta magával. Mélységesen felháborította a primitív kommunistázás. Úgy látta, ezt így elintézni nem lehet, mint ahogyan a minőségtől és az értékteremtéstől eltekinteni sem lehetséges. Hogy bár mindenki kötött kompromisszumot abban a rendszerben is, még a kompromisszumaink terén is óriási különbségek voltak, tehát e tekintetben sem voltunk egyformák…
Erről tanúskodik egyebek mellett az 1973-ban általa elindított Korunk Galéria, művek és emberek „cenzúramentes” találkozóhelye, amelyet egészen 1986-os betiltásáig vezetett. Az is egyfajta közönség- és közösségszervezés volt. Ez a műhely – akárcsak 1990 utáni folytatása – a puszta képzőművészeti kiállítás-sorozatnál mérhetetlenül többet jelentett, hiszen 250 kiállítása annak a korszaknak fontos, számottevő fegyverténye volt, nem csupán kolozsvári, de erdélyi viszonylatban is. A Találkozások című, 1982-ben letiltott és csak 1997-ben megjelent Korunk Galéria-album, a 2009-ben kiadott Hazatérő képek: Barcsaytól Vinczeffyig vagy pedig a 2011-ben napvilágot látott Könyv, grafika: könyvművészet Erdélyben című, rendkívül míves kötetek erről sok minden felfedtek.
Kántor Lajos elsősorban írónak tekintette magát, pedig a lexikonok már rég óta irodalom- és művelődéstörténészként, kritikusként, esszéíróként, publicistaként és persze szerkesztőként tartották számon. Valójában mindez volt egy személyben, sokszólamúan, és számára mindig annak volt igazán súlya, ha valaki az irodalomkritikát vagy akár az irodalomtörténetet is az olvashatóságnak és az élményszerűségnek azon a szintjén volt képes művelni, ahogyan azt Babits Mihály vagy Szerb Antal tette.
Sokféle intézményvezetői minősége (Korunk-szerkesztő, majd főszerkesztő, MÚRE-elnök, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, a Kolozsvár Társaság elnöke, az Anyanyelvi Konferencia társelnöke, az MTA tagja és így tovább) állandó munkalázban tartotta, de mivel a kezdetek kezdetétől elsősorban írni szeretett volna, lehetőleg kötetlenül, közben különböző hetilapokban, folyóiratokban, napilapokban éveken át személyes hangú rovatokat tartott fenn. (Ezek az írásai később kötetekben is napvilágot láttak, ilyen volt például a Szabadságban 2008. július és 2009. december közötti írásainak a Komp-Press és a Minerva közös kiadásában megjelent Kolozsvári néző című kötete is.) Naplószerű publicisztikákban és esszékben osztotta meg tehát gondolatait, tapasztalatait, meglátásait és élményeit olvasóközönségével. Emészthető szövegek írására törekedett mindvégig, és ez nem csupán a sajtóban közölt szövegeire vonatkoztatható, hanem az általa szerkesztett monográfiákban, antológiákban és esszékötetekben is tetten érhető. Legyen szó akár a Szilágyi Domokosról szóló A költő életeiről, a Nagy Albertet idéző Fehér volt a világról, a Domokos Géza kockázatai (és a végösszeg)vagy a Szabédi László írott hegyetékát bemutató A Lázár utcától a Postakert utcáig című kötetekről, a kaputémát körbejáró munkáiról (A kapu; A mennyei kapu, avagy az apokrif kerekasztal, 20-21. század; A Korunk kapui; A Korunk négy kapuja) vagy pedig a múlttal történő szembenézéseiről és tűnődéseiről (Szabálytalan félsziget; Barátom a malomban; Konglomerát (Erdély); Titkosan – nyíltan; Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről; F-elszámolás stb.). Vagy akár egyik legutóbbi könyvéről, a Fehér kakas – vörös borról.
Az irodalom szigorúan vett, már-már öncélúan tudományos megközelítését igazából soha nem művelte. Kivétel talán csak a doktori disszertációja volt, ami aztán később Líra és novella címmel, tanulmánykötetként a Kriterionnál jelent meg, abban ugyanis az elméleti megalapozásra is oda kellett figyelnie. Az esetek többségében azonban inkább másfajta megközelítését kereste az irodalomnak. Igyekezett elmélyedni abban a korban, amelyről írt, mint a történelmi regények írói, s abból építette köteteinek szövetét. Ilyen volt például a második Szilágyi-könyve is, a Ki vagy Te, Szilágyi Domokos?, de több példát is említhetnék, így sokszori tiszteletteljes nekifutásait a Szabédi László-témához, de közülük főképpen a Két világ közt harmadiknak című kötetét.
Őszinte híve volt a megbékélési célú magyar–román párbeszédnek. Kiváló kapcsolatai román írókkal, irodalmárokkal, művészekkel közismertek. Ezeknek a fáradságos, viszonylag kevés eredménnyel kecsegtető hídépítéseknek a pozitív és a negatív tanulságait foglalta össze a Függőhíd című, Pécsett kiadott kötetében. Kilencven után változatlanul úgy érezte, hogy ez szükséges is. Önámításnak tartotta azonban a két nép történelmi kiegyezésének a megvalósultságáról beszélni. Nem lehet azt mondani, állította határozottan, hogy a vitáink nyugvópontra jutottak, hogy a felfogás egymás megítélésében alapvetően megváltozott. Tudta, hogy az bizonyos értelmiségi szinten bizonyos fokig változó félben van, de tisztában volt azzal is, hogy a normalitástól még mindig nagyon messze állunk.
Tisztán látta, hogy ezt nem lehet kampányfeladatként felfogni, mert a másik félnek információval, hiteles szövegekkel és tényekkel történő folyamatos meggyőzése rendkívül fontos. Jól tudta, hogy a menetrendszerűen felmerülő kérdésekhez a hatalmon lévő románok egy része gyanakvással, kétkedéssel, néha felháborodással viszonyul, s hogy az RMDSZ tisztségviselői nap mint nap tapasztalják a hagyományrendszerből és a gondolkodásmódból adódó különbségéket. S hogy ezek a különbségek alsóbb, megyei, városi, községi szinten még hangsúlyosabbak lehetnek. Nem voltak tehát illúziói, az állandó párbeszédre mégis végig nyitott maradt. (Lásd az 5. oldalon közölt néhány sajtóban megjelent gondolatát.)
Kántor másik fő hivatása az alapvető fontosságú, kolozsvári központú erdélyi intézmények megszervezése és működtetése volt. Mert Kolozsvárt feladhatatlan városnak tekintette. Legyen szó a Kolozsvár Társaságról, amelynek elnöke volt, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéről, amelynek szintén évekig elnöke volt, a Komp-Press Kiadóról, a Korunk Baráti Társaságról, Szabédi-napokról, kalotaszegi Ady-ünnepségekről, kolozsvári Reményik- vagy Cs. Szabó-megemlékezésekről, budapesti Korunk-találkozókról, erdélyi magyar politikai vagy közéleti fórumkról, a magyar–román kölcsönös megismerést és párbeszédet szolgáló Magropressről, Sajtófókuszról, Cumpănáról, a még szélesebb bemutatkozást elősegítő Renderről, de akár az RMDSZ vagy a Szabadság alapításáról is, Kántor Lajos mindegyikben részt vállalt, s így valamennyi magán viseli a kántori jegyeket is.
Nem lesz könnyű dolga annak, aki majd arra vállalkozik, hogy Kántor Lajos művéről-munkásságáról átfogó értékelést írjon. Évekre lesz szüksége már csak arra is, hogy mintegy hetven kötetét elolvassa. Arról nem szólva, amit idehaza és külföldön a sajtóban publikált. Nekünk pedig a Kántor nélküli Kolozsvárt kell majd kitalálnunk – ami egyáltalán nem könnyű feladat. Nyolcvan éve, munkássága nehéz örökséget jelent. Távozását a kolozsvári, az erdélyi és az egyetemes magyarság nagy veszteségének, a keletkezett űrt pedig betölthetetlennek tartom.
Eltűnése előtti napjaiban újabb kötetén dolgozott, amelynek a Kakas és kereszt címet szánta. Kikből, miből lettünk? – erre a kérdésre kereste volna benne a választ, mint mindig, az élet pártján állva, és azt vallva, hogy a magányt úgy lehet a legértelmesebben feloldani, ha az ember visszacsalja „az írók nagyfejedelemségének képzeletbeli asztalához”, beszélgetőtársként, hihetetlenül kiterjedt kapcsolatrendszeréből mindazokat, akikkel találkozott, akikkel korábban vitákat folytatott, és akikről régebben már írt.
Könyvének mottót is választott: „Az ember többnyire önmaga határozza meg az életét (ha tudja).” Íróasztalán ott maradt kéziratának egyik mondata mintha életének utolsó szakaszát összegezné: „Jártam Londonban, Cambridge-ben (nem egyetemre, abból nekem a kolozsvári Bolyai jutott – igaz, még mielőtt a Babeşsel egyesítették volna); Skóciába, a kísértetekkel benépesített várkastályokba viszont nem jutottam el. Most, hogy az én házam, az én váram szobáit veszem számba, egykori lakóit, látogatóit próbálom meg kikérdezni, a falakon függő képeket (néha a bomló vakolatú mennyezetet) nézem, külső szemlélőnek, mai olvasónak úgy tűnhet, hogy szellemeket idézek. Pedig nem. A magányt az évtizedek során begyűjtött életek oldják fel. Nem választás kérdése, hogy itthon velük vagyok.”
Aztán, hirtelen, a begyűjtött életeket is magával vitte. Árván maradtak a szobák, a képek, az íróasztal, az öreg Erika írógép, a könyvek. Köztük közös kedvencünk, oly sok kölcsönös csípkelődésünk tárgya: Nagy Albert Fehér kakasa...
Nyugodjál békében, drága barátom. Isten veled – és talán velünk is egy cseppet. Szabadság (Kolozsvár)

Oláh Emese: a tisztség eszköz, ami a célt szolgálja
A Kolozsváron élő magyar emberek problémái nem feltétlenül etnikum-specifikusak – állítja Oláh Emese. Az alpolgármester szerint a város magyar közössége megélheti és megőrizheti magyarságát a kincses városban. Úgy véli, a bölcsődei helyek hiánya vagy az infrastruktúra továbbfejlesztése még mindig a legégetőbb probléma Kolozsváron.
– Hogyan értékeli az alpolgármesteri kinevezése óta eltelt időszakot? Milyen személyes célokat tűzött ki az új hivatali tisztségének betöltésekor?
– Büszke vagyok arra, hogy az utóbbi négy hónapban Kolozsvár alpolgármestereként dolgozhattam a kolozsvári magyarok érdekében, hiszen a magyar közösség érdekérvényesítése a legfontosabb célkitűzésem. Az alpolgármesteri tisztség ilyen szempontból egy olyan eszköz, ami éppen ezt a célt szolgálja.
A teendőket a kolozsvári magyarok szabják meg, a legegyszerűbb módja ennek a közvetlen kapcsolattartás. Nyitva tartom irodám ajtaját, szerdánként fogadóórát tartok, de amennyiben igény van rá, a fogadóórákon kívül is elérhető vagyok. Emellett ősztől újraindul a nyáron szünetelő betelefonálós műsorom is a Paprika Rádióban, és várom a hallgatók észrevételeit, panaszait. A kolozsvári magyaroknak azt is tudniuk kell, hogy az önkormányzatban nemcsak egy ember, hanem a frakció révén egy erős csapat dolgozik azért, hogy jobb legyen számukra ebben a városban élni. Az RMDSZ városi frakciójának tagjaival, illetve a szövetség megyei szervezetével közösen folytatjuk a Horváth Anna által elkezdett projekteket, például az új magyar bölcsődei csoportok létrehozását, de újak mellett is elkötelezzük magunk. – Hogyan fogadták a városháza alkalmazottai? – Ellenérzés nem volt részükről, nyitottan fogadtak, Emil Boc polgármesterrel pontszerűen szoktunk konzultálni, így összességében elmondható, hogy jó az együttműködésem a hivatalban dolgozókkal. Az igazgatóságok vezetőitől kezdve a városmenedzserig, alpolgármester kollégámig, a polgármesterig mindenkivel sikerült eddig hatékonyan együtt dolgozni. – Elődje, Horváth Anna úgy fogalmazott, inkább gazdának nevezné magát, mint politikusnak. Ön hogyan értelmezi az alpolgármesteri tisztséggel járó plusz döntési jogkört, illetve a vele járó felelősséget? – Az alpolgármesteri tisztséggel egyértelműen ügyintézési feladatkörök járnak együtt, ez a napi munkámban is visszatükröződik. Rengeteg az adminisztratív teendő, de ez nem kell hogy látsszon, a lényeg az eredmény: a város fejlődik, és hiszem azt, hogy egyre jobb érzés Kolozsváron élni. – Az alpolgármesteri székből jobb a rálátás arra, hogy melyek a kolozsvári magyar közösség legfontosabb problémái ma. Ki tudna emelni néhányat? – Kolozsvár az erdélyi magyarok szellemi fővárosa. A város erős vonzerővel rendelkezik az egyetemeknek is köszönhetően, és valóságos gyülekezőhelyként szolgál a fiatal, innovatív magyarok számára is. Ennyi aduásszal a zsebünkben magyar közösségként is érdemes a problémákról a lehetőségek felismerésének irányába elmozdulni.
Fel kell adnunk azt a negatív percepciót, hogy a kolozsvári magyarok elnyomottságban, jogfosztottságban élik meg kisebbségi létüket, és úgy kell gondolkodnunk, hogy a közösségben az erőforrást lássuk meg, ami kihatással lehet a többi erdélyi, magyarlakta településre is. Ha lassan is, de egyértelműen normalizálódnak a dolgok Kolozsváron, noha messze állunk még a folyamatosan emlegetett ötcsillagos európai várostól.
A kolozsvári magyaroknak önbizalmukban is meg kell erősödniük, az a tény, hogy immár hagyományosan van magyar alpolgármestere a városnak, azt az érzést kell erősítse, hogy a magyarság egy megkerülhetetlen tényező ebben a városban. Rákérdezett a problémákra. Nézze, én ügyvéd vagyok, a város, a közösség problémáinak feltérképezéséhez, megoldásához is kizárólag pragmatikusan tudok viszonyulni. Azt láthatjuk, hogy a magyar emberek problémái nem feltétlenül etnikumspecifikusak.
Ugyanúgy rongálják autójukat a gödrös utakon, magyar vagy román gyalogos számára egyaránt zavaró a tönkrement járda, a forgalmi dugók érzékeltetik a terelőút, az új utak hiányát. A metropoliszövezet nem megfelelő kialakítása miatt a város fejlődése akár hosszú évekre is megtorpanhat, vagy legalábbis nem fejlődhet a lehetőségeihez mért ütemben.
Ugyanakkor kiemelném a bölcsődék hiányát, ami miatt a dolgozó kisgyerekes szülők etnikumtól függetlenül szenvednek, de mindenki számára egyformán lelombozó az omladozó homlokzatok látványa. Továbbra sem létezik egy összefüggő bicikliút-hálózat, a közszállítási vállalatnak is van még tennivalója az autóparkja fejlesztése tekintetében. Amíg ezek a problémák nem oldódnak meg, nem is sikerülhet rábírni az embereket arra, hogy legalább részlegesen mondjanak le az autójuk használatáról. Ezeken a gondokon igyekszünk változtatni, csak akkor tehetjük élhetőbbé ezt a várost.
– Egyébként a felmérések azt mutatják, Kolozsvár az egyik legvonzóbb város ma Romániában. Mit gondol, miért érdemes ma Kolozsvárra költöznie egy erdélyi magyarnak?
– Az ideköltöző magyar ember itt megélheti és megőrizheti magyarságát, de az identitásbeli kérdések mellett a gazdasági szempontok is megfontolandók lehetnek.
Az ön által említett elemzésekben az is szerepel, hogy a főváros után következő, úgynevezett másodlagos városok lesznek az ország fejlődésének zászlóvivői, Kolozsvár közöttük is első helyen szerepel. Temesvárt, Brassót, Iaşi-t, Konstancát lekörözi Kolozsvár, amelyet már az innováció bölcsőjeként szokás említeni, ahol magas az életszínvonal, alacsony a munkanélküliségi ráta. Emellett a színes, pezsgő kulturális élet is vonzó lehet a fiatalok számára.
– A lapunk által korábban megszólaltatott szakértők, szociológusok szerint Kolozsvár népszerűsége számos veszélyt is rejt magában. Konkrétan attól kell tartanunk, hogy a drága albérletek miatt az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők – akik között jelentős a magyarok aránya – kiszorulnak a kincses városból a környező településekre. A magyar lakosság aránya így érezhetően csökkenhet a kincses városban, ha ez a trend folytatódik. Mit lehet tenni ellene az önkormányzat, illetve a politika eszközeivel?
– A legfontosabb feladatunk az, hogy a fiatalok számára minél több lakás épüljön Kolozsváron, és minél több lakás legyen az önkormányzat tulajdonában.
Folyamatosan gondot jelent, hogy a szociális lakást igénylők csak egy töredékének tudunk lakást biztosítani, mert az önkormányzat nagyon kevés ilyen célra fordítható ingatlannal rendelkezik. Csoma Botond parlamenti képviselő kollégám más Kolozs megyei képviselőkkel együtt egy törvénytervezetet terjesztett be, amely úgy alakítaná át a lakásigénylési kritériumrendszert, hogy a valóban szükségben levő családokon, személyeken lehessen segíteni.
A városi önkormányzat az ANL-program keretében is együttműködik a kormánnyal, viszont már évek óta nem kaptunk erre a projektre fordítható kormányzati pénzeket. A lakáshiány mérséklése azért is nehézkes, mert Kolozsvár örökös problémája, hogy nagyon kevés beépíthető területtel rendelkezik.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Színművész vette át a Pro Urbe díjat a Csíkszeredai Városnapokon
Több mint fél évszázados munkássága elismeréseként Botár Endre nyugalmazott színművésznek ítélte idén Csíkszereda önkormányzata a Pro Urbe díjat. Az elismerést a magyarországi színházakban elismert művész a Csíkszeredai Városnapokon vette át.
Hagyományosan kiemelt momentuma a csíkszeredai városünnepnek, hogy átnyújtják a Pro Urbe díjat. Idén a Csíki Játékszínnek az évadban legkedveltebb előadása, a Tisztelt ház városnapi bemutatóját követően került sort a díjátadó ünnepségre.
A Mikó-vár udvarán helyet kapó eseményen Székedi Ferenc publicista mondott személyes hangvételű laudációt a kitüntetett, Botár Endre nyugalmazott színművész pályájáról, egyéniségéről. Mint kiemelte, ugyanaz az elv jellemzi Botár Endre több mint fél évszázados munkásságát, mint amit a Csíki Játékszín társulata és igazgatója is immár másfél évtizede bizonyít. Tételesen, hogy „a hivatás és a szakma alapelveinek tekinti a művészet- és közönségszolgálatot, az anyanyelv hűségében kibontakozó előadások léleknemesítő és igényes szórakoztató szerepének ötvözését mindazokkal a művészi és közösségi feladatokkal, amelyeket csak a színház tud betölteni, függetlenül az évek múlásától, az egymást követő nemzedékektől, a társadalmi berendezkedések átalakulásától.”
A csíktaplocai születésű Botár Endre már csíki diákkorában jelentős részt vállalt az iskola művelődési életében, az idős – de akkor még ugyancsak fiatal, immár 20 éve elhunyt – Kosz Szilveszter alapította tánccsoport tagjaként és műsorvezetőjeként, későbbi színészi tehetségének első jelei már itt is olyannyira megcsillantak, hogy egykori osztály- és nemzedéktársai mindmáig nem feledték.
Botár Endre az érettségit követően a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben folytatta tanulmányait, az erdélyi magyar színjátszás olyan nagy egyéniségei ismertették meg vele a szakma rejtelmeit, mint Kovács György, Erdős Irma, Tarr László, Harag György, Csorba András, Sinka Károly és mások. A színi egyetem befejezése után, 1965-ben, a Nagyváradi Állami Színház társulatának a tagjaként kezdte pályáját, majd 1968-ban Magyarországon alapított családot. Fél évszázados munkássága alatt a budapesti Nemzeti Színház, a Déryné Színház, a József Attila Színház, a Népszínház, a Pesti Magyar Színház, valamint jó néhány vidéki társulat elismert művészévé vált, és megadatott neki, hogy a magyar színjátszás olyan felejthetetlen neveivel álljon színpadra, mint Sinkovits Imre, Major Tamás, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc és sokan mások.
Amint Székedi Ferenc kihangsúlyozta: Botár Endre „az utóbbi öt évtizedben a Magyarországon folyamatosan foglalkoztatott erdélyi magyar színészek egyike, és mindenképpen a legtöbbet játszó székely színész”. Emellett filmek tucatjaiban szerepelt magyar szinkronhangjával. Életpályáját és kimagasló színészi teljesítményét Magyarországon többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével, Szigligeti és más szakmai díjakkal ismerték el.
A laudációból megtudhattuk: Botár Endre mindvégig tartotta és tartja szoros kapcsolatát a szülőfölddel, rendszeresen hazalátogat Csíkszeredába és Csíktaplocára. „Igazi, csíki gyökereihez hű, népét és közösségét szolgáló székely és magyar ember maradt, akit hosszas és kiváló művészi teljesítménye, Csíkszereda szellemi élete hatósugarának a növelése, a város hírnevének öregbítése jogosít fel a Pro Urbe elismerésre” – hangzott el.
Az elismerő oklevél mellé Ráduly Róbert Kálmán polgármester Tivai Nagy Imre szakírót, gazdasági szakembert – aki a 19. század utolsó harmadától az első világháborúig Csíkszereda egyik meghatározó személyisége volt – megmintázó kis bronz mellszobrot is átnyújtotta, melyet Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrász készített, és 2011 óta kísérője az elismerésnek. maszol.ro

Kisbaconi tisztelgés a honvédek előtt
Vasárnap délelőtt a kisbaconi református templom adott otthont a huszadik alkalommal szervezett erdővidéki honvédtalálkozónak. Az egykor megközelítőleg háromezer besorozottból ma már mindössze tízen élnek, de csupán hármuk egészsége engedte meg, hogy részt vegyenek az eseményen. A művelődési otthon udvarán magyarságunkat és megmaradásunkat hirdető kettős keresztet állítottak.
Az ünnepi istentiszteletet tartó Farkas Vilmos helybeli lelkipásztor a Máté evangéliumából vett igére alapozott beszédében úgy fogalmazott, van hasonlóság a Jézus korában életüket bélpoklosként tengetők és a világháborút követően hazatért egykori honvédek közt: a leprásoknak jelenlétükre csengőszóval kellett felhívniuk a figyelmet, a magyar hadsereg katonáit a román állam fogadta úgy, mintha tisztátalanok lennének. A harcokat végigvivő, esetleg fogságot is szenvedetteket az új hatalom megpróbálta elkülöníteni, közösségükből kiszakítani, sokakat fogságba vetett, majd hosszú időre megbélyegezték őket. Farkas Vilmos úgy fogalmazott, a bő hetven éve elkezdett elnemzetietlenítő munkát a globalizáció éltetői viszik tovább: azt akarják, ne közösségben éljünk, a család és a barátság szűnjön meg vagy bár váljon nagyon képlékennyé, adjuk fel nemi identitásunkat, s férfi és nő meghatározás helyett válasszunk harmadik, „más” nemet, s azokat, akik Istenben hisznek, tekintsék kisebbségnek, s ha lehet, tegyék nevetség tárgyává. A tiszteletes arra szólította fel az istenházát színültig megtöltőket, ne hagyják magukat apró cellákra bontani, alkossanak továbbra is minél erősebb közösséget, a pártokat pedig arra kérte, egyezzenek meg a nemzeti minimumban, amelyből egyikük sem enged. Ha nem így teszünk – figyelmeztetett a kisbaconi tiszteletes –, követeléseinket mind alább hagyjuk: nagyapáink még abban hittek, lesz itt még szebb magyar jövő, apáink már megelégedtek volna egy kis autonómiával, manapság pedig egyre többen kérdik, mihez kezdünk vele, ha véletlenül megadják azt. A honvédtalálkozót tizenhét esztendeje megálmodó és azóta is rendíthetetlenül szervező Krizbai Imre nyugalmazott baróti református lelkész köszönetet mondott a kisbaconiaknak, amiért befogadták az eseményt, majd az egykori honvédekre emlékezett. Mint mondotta, az utókor tiszteletét érdemelték ki, akik életüket áldozták és idegen földben nyugszanak, s azok is, akik hazatérve családjukra gondot viseltek és közösséget építettek, s utódaikat is hazaszeretetre nevelték. Krizbai Imre az első honvédtalálkozót is felelevenítette: a magyar hadsereg 1940. szeptember 12-ei baróti bevonulásának hatvanadik elfordulóján még háromszázhetven egykori baka vett részt, sokukat feleségük és gyermekeik is elkísérték, jóformán alig fértek a templomban. Sokat jelentett számukra az a templom is: mielőtt az egyház megvásárolta volna, s istenházává alakította volna, művelődési házként szolgált, s mint olyan, sorozási központként működött – onnan rukkoltak be s ott vettek búcsút édesanyjuktól és édesapjuktól a frontra indulás előtt.
Boér Imre nyugalmazott tanár, egykori frontharcos Krizbai Imre tevékenységét áldásosnak mondta: rengeteget jelentett az egykori frontharcosoknak, hogy közel húsz esztendőn keresztül megadatott a lehetőség számukra, hogy találkozzanak és emlékezzenek. Gyüre Csaba, a Jobbik országgyűlési képviselője a honvédek mellett a családtagoknak mondott köszönetet: míg fiaik a fronton szolgáltak, addig az itthon maradt édesanyák és édesapák itthon dolgoztak, vállaltak feladatot, esténként pedig azért imádkoztak, hogy gyermekeik sértetlenül térjenek haza. Miklós Árpád egykori MIÉP-es országgyűlési képviselő azokról szólt elismerően, akik az elmúlt évtizedekben az új nemzedékek lelkében elvetették a hazaszeretet magját, a honvédeket pedig arról biztosította, harcukat folytatják. A Székely Társalgó Egyesület elnöke, Tókos Imre a második édesapjának nevezett nagyapjának mondott köszönetet, amiért a többször is elmesélt háborús történetei által jó hazafivá nevelte. A művelődési otthon előtt felavatandó kettős keresztnél elsőként Murányi Levente 56-os szabadságharcos a jelkép évszázadokon keresztülívelő jelentőségéről beszélt: már akkor megjelenik történelmünkben, amikor Vajkból István lett, majd címerünkbe is bekerült, manapság pedig azt is jelzi, olyan magyarok lakják e tájat, ahol az emberek a magyar jövőben bíznak. Murányi Levente arra biztatta az erdővidékieket, a honvédtalálkozók szervezését ne hagyják abba: fontos, hogy hőseinkről az újabb nemzedékek is tudomást szerezzenek – mondotta. A kisbaconi fából készült alkotást Lakatos Elemér közbirtokossági elnök és Kovács Antal, a Jobbik Magyarországért Mozgalom erdővidéki megbízottja leplezte le. Krizbai Imre lelkipásztor áldásában azokról emlékezett meg, akik fáinkat megőrzik, akik az alkotást elkészítették, akik felállították, s akik gondját fogják viselni, hogy az még sokáig hirdethesse a magyarok jövőbe vetett hitét. Az eseményen díszőrséget vállalt a Történelmi Vitézi Rend, felléptek és bemutatták gitárkísérettel előadott műsorukat a kisbaconi ifjak, énekelt Máthé Bíborka, a kisbaconi kórus, a Gróf Tisza István Dalkör, Lakatos Andrea, verset szavalt Szuróczki Judit és vitéz Barta Imre.
Hecser László/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan került Sepsiszentgyörgyre Benczédi Sándor Kós Károly-szobra?
Kós Károly fiának, a neves szobrászművész Kós Andrásnak nemrég nyílt sepsiszentgyörgyi kiállítása alkalmat kínál egy máig is válasz nélkül maradt kérdés felelevenítésére: kinek a közbenjárására került 1979-ben, a Székely Nemzeti Múzeum fennállásának centenáriumi évében annak udvarára Benczédi Sándor ismert kolozsvári szobrász Kós Károlyról készített, ma is ott látható mellszobra.
A rendelkezésemre álló, hiányosnak mondható adatok alapján a következő kép áll össze: a Kovászna Megyei Művelődési és Szocialista Nevelési Bizottság a Képzőművészek Országos Szövetségével karöltve 1979-ben keltezés nélküli, de pecséttel és aláírásokkal ellátott román nyelvű levelet fogalmazott Kós András szobrászművésznek, amelyben felkérik, adományozna a Kovászna Megyei Múzeumnak egy általa apjáról, Kós Károlyról készített mellszobrot. Hogy e levelet feltehetően nem postázták Kósnak, arra az alábbiak világítanak rá: 1979. október 22-én Szabó Zoltán, a megyei művelődési bizottság munkatársa, dr. Székely Zoltán múzeumigazgató, Plugor Sándor, a képzőművészek szövetségének helyi elnöke, valamint Baász Imre festő- és Petrovits István szobrászművész az árkosi agronómusházban elbírálták, hogy Kós Károly Benczédi Sándor szobrászművész által Árkoson az év október közepén kőbe vésett mellszobra mennyiben felel meg a múzeum kertjében való elhelyezési követelményeknek. A bírálat jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, hogy az alkotás egyrészt nem felel meg a megyei pártbizottság titkársága által megfogalmazott előírásoknak, másrészt művészi kivitelezése is több kívánnivalót hagy maga után. Plugor Sándor úgy vélekedett, hogy Kós Károly európai rangú egyénisége egy figyelemre méltóbb alkotást érdemelne meg, amelyre elsősorban szobrászművész fiát kellene felkérni. Petrovits István szerint egy monumentális szobor helyett nem lehet elhelyezni egy Benczédi közismert és nagyra értékelt groteszk kisplasztikáira emlékeztető alkotást. Baász Imre annak a véleményének adott hangot, hogy Kós Károly sokoldalú személyiségének megörökítésére sem tartalmilag, sem művészileg nem felel meg ez a munka.
Közben Plugor Sándor, aki különben is ötletgazdája és első szorgalmazója volt a kezdeményezésnek, hogy Sepsiszentgyörgyön egy Kós Károly-szoborral tisztelegjenek az építész emléke előtt, levélben és telefonbeszélgetésben is felkéri Kós Andrást annak elkészítésére. Erre november 7-i keltezésű levelében Kós András válaszol is. Felemlíti, hogy „Benczédi Sándor szobrász kollégám még a nyár folyamán keresett engem telefonon, és távollétemben feleségemmel a következőket közölte: Őt (Benczédit) Sepsiszentgyörgyön megbízták Kós Károly szobrának elkészítésével. Állítólag azt mondta, hogy ez a munka elsősorban engem illetne, de ha én nem vállalom, úgy ő elkészíti. A feleségem arra kérte Benczédit, hogy ezt a kérdést velem beszélje meg, mert csak én vagyok ebben illetékes. (…) Benczédi velem erről a kérdésről a mai napig nem tárgyalt, holott többször is találkoztam vele azóta.” Elküldi Plugornak az Igazság című Kolozs megyei napilap október 31-i számában napvilágot látott közleményt, amely szerint a szentgyörgyi múzeumban tisztelgésként a polihisztor szelleme előtt „leleplezésre kerül Kós Károly mellszobra is, amelynek elkészítését a neves kolozsvári szobrászra, Benczédi Sándorra bízták”. Kós András megjegyzi, hogy a hozzá eljuttatott felkérés így kellemetlen helyzetet teremt számára Benczédivel szemben, és „senki nem mosná le rólam, hogy elütöttem egyik kollégámat egy lehetőségtől”. Véleménye szerint az Igazság közleménye „nem véletlenül jelent meg”, a helyzet tisztázása pedig „a sepsiszentgyörgyi illetékesekre tartozik”.
Nos, amint a Székely Nemzeti Múzeum kertjében ma is látható, Benczédi Sándor készítette Kós Károly-mellszobor igazolja, a megyei pártbizottság 1979-ben uralkodó korifeusai végül nem bonyolódtak újabb felkérésekbe, elfogadták a már elkészült alkotást, évi tevékenységi tervükben kipipálva a rendszer számára amúgy is ellenszenves múzeum centenáriumi ünnepsége e mozzanatának megvalósulását. A rejtély viszont marad: kik voltak a „sepsiszentgyörgyi illetékesek”, akik annak ellenére adtak megbízást Benczédinek, hogy jegyzőkönyvileg is megállapították: az általa elkészített munka „nem felel meg” a megyei pártbizottság által megszabott követelményeknek.
József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pro memoria – idézetek Kántor Lajos sajtónyilatkozataiból
Meggyőződésem, hogy a Korunknak nemcsak tekintélyes múltja, de jövője is van. Itt egy gondolkodásmódról van szó, amely messze túlmutathat az erdélyi problémákon, s amely szerintem a magyarországi szellemi életben és sajtóban is ritka. Ez egyféle túlemelkedni akarás a pártszempontokon és a különböző műhelyek egymás elleni acsarkodásán. S ez a magatartás, amelyet belőlünk a helyzet kényszerít ki, modell értékű lehet, és a világ számára is hasznos. A Korunk nem egyszerűen egy kolozsvári, romániai magyar folyóirat, de olyan folyóirat, amelyet a világon bárhol olvashatnak, és talán érdemes is olvasni.”
(A Hét, 1998. március 19.)
„A mi viszonylatunkban nem szabad elfelejteni: addig, míg nincsenek igazán demokratikus feltételek az országban, mindig megvan az etnikai manipulálásnak és a kijátszásnak a veszélye, addig az egységnek a megőrzése prioritás. Elnökségi tagként is kiálltam ezért, ma is azt vallom, hogy szükség van még erre az egységre. Bármennyire nagy az ellentmondás az érdekszövetség és a politikai képviselet között, még mindig össze kell valahogy egyeztetni az igényeket, egyébként nincs meg a súlyunk. Tény, hogy az érdekvédelem politikai szinten valósítható meg. Ez magyarázza és indokolja, hogy a kettősség mindmáig fennáll. (…) Tehát nem mondanám magam csalódottnak. Az RMDSZ nem tett csodát, de valamit javított a romániai magyarság helyzetén. És a közérzetén. Az, hogy a kezdeti célokból és követelésekből mennyi valósult meg, nem hiszem, hogy pusztán a radikális vagy mérsékelt vezetés kérdése, hanem nagyon nagy mértékben a lehetőségeknek a függvénye. Azok, akik úgynevezett radikális alapon azt mondják, hogy csupán azért nem valósultak meg bizonyos dolgok, mert valakik nem képviselték eléggé következetesen, azok énszerintem erősen tévednek.” (Szabadság, 2000. január 12.)
"Kampány-vállalkozások helyett normalizálásra, normalitásra volna szükség, semmiképpen nem a feszültségek fokozására. Honos-hontalan című, 1997-ben (Miskolcon) megjelent kötetemben idéztem Kós Károlytól ezt a mondatot: „Most azonban leteszem a pennát, mert még keserűséget talál a papírra szántani, és nem akarom megzavarni a nemzet ünnepét.” Igaz, most nem ünnepel a nemzet, hanem belső konfliktusokkal, pártharcokkal teli időket él – mégsem a keserűségek kiöntésének van az ideje. Inkább az újragondolásoké, az építésé. Az EU-ba bekerült Magyarország és az egész magyarság közös érdekei újragondolásának az ideje. A magyar kormány elérte, hogy az európai alkotmányba bekerüljön a kisebbségi jogvédelem; következésképpen gyakorolnia kell ezt a maga politikájában, magyar művelődéspolitikájában is. A hírek szerint szó van a nemzetstratégiai elvek kidolgozásáról. Kérem, eközben ne feledkezzenek meg Kós Károlyról. Hasonlóképpen gondoljanak rá a politikai gyakorlatban is.” (Szabadság, 2004. november 9.)
„Több RMDSZ-kongresszuson is elmondtam, hogy Kolozsvár stratégiai fontosságú kérdés, s ma azt hiszem, még inkább az. Mindent meg kellene tenni azért, hogy Kolozsvár múltját, jelenét és jövőjét átgondoltan szolgáljuk. Sok meglévő intézményünknek jól és lehetőleg összehangoltan kell működnie, s a sajtónak is tudomást kell vennie arról, ami ebből a szempontból fontos, s aminek PR-értéke is van.”
(Szabadság, 2005. január 26.) Szabadság (Kolozsvár)

Saját sírját ássa a vadliberalizmus?
Nemzetállamok reneszánsza
Az augusztus 26–30. között 13. alkalommal megszervezett EMI-tábor egyik meghívottja volt az anyaországi Bayer Zsolt író, újságíró, aki csütörtökön Trianonról másként címmel tartott előadást, „jajongás” helyett arra összpontosítva, mit és hogyan tehet most a magyarság, annak érdekében, hogy mindannyiunknak élhető élete legyen.
Bayer Zsolt pályafutása során bőven kapott hideget és meleget is, saját bevallása szerint akkor biztos abban, hogy valamit bizony mégiscsak jól csinál, amikor egyazon nap jelenik meg két különböző magyarországi sajtótermékben a neve mellett a „zsidó”, illetve a „náci” jelző.
Aki még nem hallotta élőben, kötetlenül beszélni, lendületes, nagy lexikális tudást birtokló előadót ismerhetett meg személyében, aki bár nem rejtette véka alá véleményét kényesnek tartott kérdésekben sem, csak jó adag rosszindulattal vádolható szélsőségességgel.
Az általa idézett történelmi események, Magyarország sorsát meghatározó személyiségek (némelyik nagysága igencsak megkérdőjelezhető) sorolása, az összefüggések feltárása tényleges ismeretanyagra épült, mondandóját adatolva, konkrét érvekkel alátámasztva tolmácsolta.
Nyilván lehetetlen a teljes előadás szövegét visszaadni, ellenben néhány mozaikszerű gondolatot érdemes felidézni. Mint fogalmazott, 1100 éve felfoghatatlan politikai erők dolgoztak, dolgoznak a magyarság elsöprésén, sikertelenül. Trianon közelgő évfordulóján, száz évvel a magyarságot ért tragédia után az önsajnálat helyett ki kell állnunk, azt kell mondanunk: íme, ma is élünk, vagyunk, és ez így lesz a következő száz évben is. Talán ideje lenne egy baráti beszélgetés keretében felvetni: mi az, amit a százéves ígéretekből betartottak az országrészeket megkaparintó államok (majdnem semmit), és mi az, amit talán ideje lenne újratárgyalni.
Nincs olyan eszme, amit az ember, ha elég ideje van rá, ki nem csavar az abszurditásig, önmaga paródiájává nem tesz, most a liberalizmuson a sor, mondta Bayer, példaként hozva fel többek között, hogy Angliában betiltották a „hölgyeim és uraim” megszólítást, mert túl kirekesztő a más nemi identitást vallókkal szemben, vagy – ami normális ésszel felfoghatatlan –, hogy Koppenhágában zoofilek számára nyitnak bordélyokat. Csak az „én” és a „most” számít, szemben bármiféle hagyományos értékkel. Úgy véli, ez a folyamat óhatatlanul véges, a Nyugat hanyatlik, és a jövő a nemzetállamoké lesz, szó sincs tehát arról, hogy pusztulásra lennénk ítélve. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a demográfiai mutatók javuljanak, magyarán: szülessenek gyerekek. Különben minden diplomácia, minden erőfeszítés teljesen fölösleges.
Mindenkinek tudnia kell azt is: azon a bizonyos decemberi szavazáson, amikor arról kellett dönteni, kapjanak-e állampolgárságot az erdélyi magyarok is, a nemet választók között bizony szép számmal akadtak olyanok, akik innen vándoroltak ki. Azzal a felkiáltással tették ezt, hogy: „én hosszú éveken át megkínlódtam a magyarországi állampolgárságért, nehogy már mások csak úgy megkapják.” Ezt tudomásul kell venni, és ezen mentalitás ellen kellene cselekedni.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Panaszkodás helyett
Az Árkosi Művelődési Központ néhány napja kortárs román festők alkotásait mutatta be, jó néhány nagyszerű képpel. A tárlatnyitón, ha a hivatalos meghívottakat és újságírókat leszámítjuk, román honfitársunk négy-öt, ha volt. Pedagógus, rajztanár, művésznövendék diák, értelmiségi vagy egyszerűen szépkedvelő lélek sehol sem. Ugyanabban az időben egy fórumnak nevezett szervezetük viszont nagyon panaszkodott, hogy a nem létező Székelyföldön lassan nem tudnak élni.
Néhány évvel ezelőtt a bukaresti sajtó szétkürtölte az országba: Sepsiszentgyörgyön megszűnt az egyetlen román könyvesbolt. A hír kétségtelenül igaz volt, internetes fórumokon és tévékerekasztalokon ömlött a szitok a fejünkre, hogy megint mit műveltünk a kisebbségi többségiekkel. Persze senki nem akarta félrelibbenteni a hír mögötti függönyt: volt román könyves üzlet a Bodok Szállóban, csődöt mondott. Újranyitották egy gangban, vevők hiányában befuccsolt. Aztán a Kereskedelmi Bankkal szemben nyílt egy Humanitas-bolt, ha jól emlékszem Mircea Dinescu és Gabriel Liiceanu díszvendégeskedtek a megnyitón, ahányszor benéztem, két-három bámészkodó ha lézengett, azok is inkább az apró, magyar könyveket bemutató polc előtt. Bezárták, nem a helyi tanács ukáza alapján, hanem mert nem találtatott egy néhány száz tagú törzs-olvasógárda. És a sok milliárdos közül, akik kis versaillokat építettek maguknak a Snagov-tó partján egyik sem mondta, működtetek én egy könyvesboltot ott a testvéreimnek, egye fene azt a néhány ezer lej veszteséget.
Amint a magyar milliárdosok közül sem nagyon hallom, hogy ösztöndíjjal támogatnák a szórványtelepülések gyerekeit, mint annakidején az a Berde Mózes tette, aki mellettük éhenkórásznak tűnne. Mi is inkább panaszkodunk országon kívül-belül, az a könnyebb út. Tudom, sokszor keresztbe tesznek – Bolyai Egyetem nincs, a marosvásárhelyi Katolikus Gimnázium és az Orvosi a megmondója, de azt is tudom, hogy az úgy-ahogy meglevő Babeș–Bolyai Tudományegyetem egyes karokra késő őszig könyörög jelentkezőkért. És, legyünk őszinték, a legtöbb esetben a hatóságok együttműködnek. Ha tíz-tizenkét szülő bead egy kérvényt, hogy anyanyelven kérünk osztályt gyerekeinknek, megadják. De hol vannak azok a szülők? Mert – Kányádit parafrazálva – vannak vidékek, ahol eleve román iskolába íratják a kicsikét, hogy „jobb legyen neki”.
Zubreczky Antal / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Uzsorázott, mint a vöcsök
Szilágyi Aladár háborgása a román csendőri vezetők viselt dolgairól.
Akár el is hagyhatnók a címbe foglalt „mint” módhatározói kötőszót, hiszen ha teljes mondatba foglaljuk a tényálladékot, mely szerint „Corcodel uzsorázott, mint a vöcsök” – tautológiát kapunk. Ugyanis a román corcodel szó magyar jelentése: búbos vöcsök…
A nálunkfelé is honos vízimadár elnevezését viselő illető, aki az utóbbi napokban robbant be a médiába, a Marian Corcodel névre hallgat. A román csendőrség egyik alapembere ő, eddigelé ezredesi rangban a zsandárság úgynevezett Adminisztratív és kezelési alapjátparancsnokolta. Információink szerint a pályáját törzsőrmesterként kezdő Corcodel leérettségizett, majd egymás után két egyetemet végzett el, és napjainkban immár – a diplomahalmozás csúcsához közelítve, ahogy illik – a Rendőrakadémia doktorjelöltjeként excellál.
Nem tudjuk, pontosan mi lehetett a főtiszt hatásköre a csendőrség kebelében, de feltételezéseink szerint az uzsorás tevékenység nem feltétlenül tartozott a szolgálati feladatai közé! A DIICOT (Szervezett Bűnözést és Terrorizmust Kivizsgáló Igazgatóság) szerint az ezredes 2011-ben kezdeményezte – több beosztottja bevonásával – annak a szervezett csoportnak a létrejöttét, amelyik magas, 20 százalékos uzsorakamatra kölcsönzött jelentős összegeket, méghozzá a csendőrségi állomány tagjai számára. A hálózat gördülékenyen működött, a pénzek kihelyezésétől azok behajtásáig, illetve a fizetésképtelenné vált kollégák elleni kíméletlen végrehajtásig. A bűnszervezet nem elégedett meg ennyivel: jelentős mennyiségű üzemanyagot térítettek el a csendőrség lerakataiból, és az intézmény falain kívül forgalmazták a lopott gázolajat.
A jámbor adófizető polgár meg foghatja a fejét, elmorfondírozhat, akár háboroghat is azon, hogy miként válhatott a szervezett bűnözés fészkévé – éppen a csúcsvezetése szintjén! – a belügyminisztérium eme bűnmegelőzésre és bűnüldözésre is hivatott katonai intézménye? És azon is, hogy miként uzsorázhattak, lophattak, sikkaszthattak zavartalanul hat esztendőn keresztül a mindenkori legfőbb felelősök orra előtt? Egyáltalán az elmúlt hat esztendőben ki, mikor, hogyan ellenőrizte a csend főőreinek viselt dolgait? erport.ro

Egy hét néptáncról, népzenéről
Jubilált idén a Virág Endre és felesége, Virág Imola által életre hívott Százlábú néptáncmozgalomhoz kötődő tábor, az előző héten a Gyimes-völgyben immár tizedik alkalommal tartották meg népszerű találkozójukat. Közösségépítésre, oktatásra és kikapcsolódásra egyaránt alkalom adódott Borospatakon, ahol kolozsvári és székelykeresztúri néptáncosoktól tanulhattak a gyermekek.
A sepsiszentgyörgyi Százlábacskák Gyermek Néptáncegyüttes és a Százlábúak Ifjúsági Néptáncegyüttes táborában 153-an vettek részt, Virág Endre úgy értékelte: minden tekintetben jól sikerült találkozó az idei, résztvevők és szülők visszajelzései egyaránt ezt igazolják. Úgy fogalmazott: kulturális nyelvezetet tanítanak, azt az irányt próbálják tartani, amelyet elődeink alakítottak ki zenében és táncban. A Háromszék Táncegyüttes egykori tagjaitól, Mátéfi Csabától és Mátéfi Zitától vajdaszentiványi táncokat tanultak a nagyobbak, és több mint kilencven gyerekkel foglalkozott a kolozsvári páros, Both József és Both Zsuzsa, a Népművészet Ifjú Mesterei. Erdélyben turnézó felvidéki tánccsoport tagjai is csatlakoztak hozzájuk, így az általuk irányított próbákon 120 gyermek is részt vett. A napi kétszeri tánc-oktatást Demeter Miklós, Benkő Éva, valamint Péter Orsolya közreműködésével kézművestevékenységek és -foglalkozások, népi és közösségépítő játékok, mesemondás egészítette ki, az esti táncházak pedig a közös „bulizás” élményével fokozták a hangulatot. A talpalávalót a Heveder zenekar mellett a találkozó idején Petres Attila, Bilibók Alpár és Bokor Imre Huba húzta.
A tábor lényege, hogy összenőjön a közösség – hangsúlyozta Virág Endre, aki fontosnak tartja, hogy a gyermekek előbb saját anyanyelvi kultúrájukkal kerüljenek kapcsolatba, és megtapasztalják: a gépek és az internet világában nem csak dübörgő zenére lehet bulizni, hogy másfajta minősége van a brácsának, a bőgőnek, a hegedűnek, a cimbalomnak, a népzenének. Úgy véli, függetlenül attól, hogy a gyermekek szüleik vagy barátaik révén találkoznak a népi kultúrával, az oktatók felelőssége, hogy az ő nyelvükön vigyék közelebb hozzájuk a néptáncot, népzenét. Egy a cél: aki eljött táncolni, jól érezze magát, s ehhez megteremtsük a légkört tánccal, zenével – összegzett a szervező.
Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen Hunor: Azt a kultúrát akarjuk megőrizni, amit az EU is értéknek tekint Egymillió aláírás Európa sokféleségéért
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség július közepén indította el a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés online aláírási kampányát. Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke a szövetség által létrehozott jogaink.eu internetes felületet ajánlotta az erdélyi magyaroknak, amely többek között abban is segítséget nyújt az aláíróknak, hogy megtalálják lakcímük postai irányítószámát.
Kelemen Hunor elmondta: az RMDSZ 250 ezer romániai aláírás összegyűjtését vállalta. „Meg kell győznünk az EU-t, hogy semmit nem akarunk elvenni másoktól, azt a kultúrát akarjuk megőrizni, amit az EU is értéknek tekint” – jelentette ki. Úgy vélte, a polgári kezdeményezés arra kényszerítheti az Európai Uniót, hogy a tagállamokra kötelező érvényű szabályozást vezessen be. Porcsalmi kijelentette: a romániai kampány során a szabad anyanyelv- és szimbólumhasználatot, a regionális politika kisebbségi vonatkozásait és a televíziós közvetítések korlátozásainak a megszüntetését helyezik a középpontba. Azt kérjük, Európa álljon ki kisebbségi jogainkért Mi, az erdélyi magyar közösség kultúránkkal, hagyományainkkal több évszázada gazdagítjuk az európai közösséget. Most Európán a sor: azt kérjük, hogy álljon ki értünk, álljon ki a kisebbségi jogainkért – ezzel az üzenettel indította az RMDSZ az Európai védelmet jogainknak! (Minority SafePack Initiative) kampányt. Porcsalmi Bálint hangsúlyozta: bár a szövetség először gyűjt elektronikus formában aláírást, reméli, sikeres lesz a kampány, hiszen a kisebbségügyi kezdeményezést támogató aláírás ívének kitöltése mindössze 3 percet vesz igénybe. Az RMDSZ az online kampányra külön weboldalt hozott létre a http://jogaink.eu címen. Európának meg kell védenie polgárait Kelemen Hunor szövetségi elnök kiemelte: amikor elindították a Minority SafePack európai polgári kezdeményezést, egyetlen cél foglalkoztatta az RMDSZ-t és az őshonos kisebbségek kérdésével foglalkozó Európai Nemzetiségek Föderatív Unióját (FUEN): az, hogy törvényhozásra kényszerítsék az európai döntéshozókat. „Európa ma megosztott az őshonos kisebbségek tekintetében is: van a boldogabbik Nyugat-Európa, ahol sikerült megoldani a kisebbségi kérdést, és ott vannak a volt kommunista országok, amelyeknek Románia is része. A mi esetünkben azt állítja az állam, a hivatalos álláspont az, hogy sikerült modellértékűen rendezni a kisebbségi kérdést, de ez nem igaz” – mutatott rá a kezdeményezés fontosságára Kelemen Hunor. Meggyőződése, hogy Európának meg kell védenie polgárait, az őshonos kisebbségeket is, amelyek a többségiekhez hasonlóan szintén hozzájárultak az elmúlt száz esztendőben Európa sokszínűségéhez, viszont nem kívánnak asszimilálódni. „Ezt az EU-nak kötelessége felismerni. Mi párbeszédet kérünk a törvényhozóktól, ezt követően pedig egy olyan törvényt, amely rendezi a kisebbségi jogokat a tagállamok szintjén. Uniós védelmet nyújt az őshonos kisebbségeknek, szabad anyanyelvhasználatot és szimbólumhasználatot ír elő, egyenlő bánásmódot biztosítana többség és kisebbség között” – hangsúlyozta. Az EB idén áprilisban regisztrálta a kezdeményezést A kezdeményezést áprilisban regisztrálta az Európai Bizottság, így egy év áll rendelkezésre ahhoz, hogy Európa legkevesebb hét tagállamából egymillió aláírás gyűljön össze a jogalkotás elkezdéséhez – aláírni legegyszerűbben a személyi szám vagy a személyi igazolvány segítségével egyszer lehet minden uniós tagállam 18. életévét betöltött állampolgárának, még akkor is, ha valaki kettős állampolgár. „Aláírni magyarul is lehet, fontos kiválasztani az állampolgárságnak vagy a bejelentett lakhelynek megfelelő országot, mert az űrlapok különböznek egymástól” – nyomatékosított Porcsalmi. Bár Európában jövő áprilisban zárul a kampány, az RMDSZ még idén decemberben szeretné Erdélyben lezárni az aláírások gyűjtését. Ennek az időszaknak a végén a kezdeményezőknek be kell nyújtaniuk hitelesítésre a román szakhatóságokhoz az aláírásokat. Az RMDSZ arra kér mindenkit: civil szervezeteket, egyházakat, médiát, magánembereket, pártállástól függetlenül, hogy áldozzanak rá három percet, és írják alá az európai kisebbségek jogait támogató kezdeményezést, népszerűsítsék az ügyet, kapcsolódjanak be a kampányba. Az RMDSZ szeptemberben indítja a papíralapú aláírásgyűjtést Az RMDSZ szeptemberben elindítja a papíralapú aláírásgyűjtést is azok számára, akik az interneten még nem írták alá a kezdeményezést. Ugyanakkor figyelmezteti az aláírókat, hogy az aláírásokat a román állam intézményei ellenőrzik, és kizárják azokat az aláírókat, akik mind papíron, mind pedig az interneten aláírtak. Azt is kéri, hogy a kettős állampolgársággal rendelkező erdélyi magyarok csak az egyik állampolgárságuk alapján támogassák a kezdeményezést. Az EU-nak akkor kell foglalkoznia a kezdeményezéssel, ha 2018. március 4-ig több mint egymillió alá- írást sikerül összegyűjteni. Mi a Minority SafePack? Az Európai Unió 2012 áprilisa óta teszi lehetővé, hogy polgárai az európai polgári kezdeményezés jogával éljenek. Ennek lényege, hogy olyan javaslat esetén, amelyet az unió egymillió polgára támogat alá- írásával, az Európai Bizottság jogszabályt alkothat egy adott kérdéskörben, amely összhangban áll az európai uniós alapszerződéssel és irányelvekkel. A Minority SafePack, azaz Mentőcsomag a kisebbségek számára – Egymillió aláírás az európai sokszínűségért egy 2013-as európai kezdeményezés, amelynek célja, hogy a kisebbségvédelem bizonyos területei az uniós jog részei legyenek. A javaslatcsomag összesen 15 intézkedést javasol az EU számára nyelvi, oktatási, kulturális kérdésekben, a regionális politikában, a kisebbségek európai parlamenti jelenlétének kérdésében, a diszkriminációellenesség, a médiaszabályozás és a támogatáspolitika terén. Európa 47 államában hozzávetőleg 340 történelmi kisebbség él, lélekszámuk meghaladja a 100 milliót. Minden hetedik európai polgár valamely történelmi kisebbség vagy etnikum tagja. Az Európai Unióban annak 23 hivatalos nyelve mellett hatvannál több regionális vagy kisebbségi nyelvet beszélnek. Az említett nyelveket beszélő polgárok száma 40 millió. A projekt az utóbbi évtizedek legfontosabb európai kisebbségi összefogásának eredménye. Az előzmények 2011-ben a FUEN, az RMDSZ, a Dél-tiroli Néppárt és az Európai Nemzetek Ifjúsága közös kisebbségvédelmi európai kezdeményezést indított. Egy év alatt összegyűlt a szükséges egymillió aláírás. A 2013. július 16-án benyújtott európai kezdeményezés bejegyzését az Európai Bizottság (EB) 2013. szeptember 13-án elutasította, mert úgy ítélte meg, hogy a javasolt szabályozás nem tartozik jogalkotási hatáskörébe, azt tagállami szinten kell megvalósítani. A bizottság elismerte, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak a tiszteletben tartása az unió egyik értéke, de hozzátette, sem az EU szerződése, sem az EU működési szerződése nem nyújt törvényes alapot a kisebbségekhez tartozó személyekkel kapcsolatos jogalkotáshoz. A FUEN 2013. november 25-én megtámadta az elutasító döntést az Európai Közösségek Bíróságánál, mert a bizottság nem vette figyelembe a kezdeményezés mellékleteként benyújtott intézkedéscsomagot és azt a védzáradékot sem, amely az intézkedés különböző elemeinek felhasználását teszi lehetővé. 2014-ben Szlovákia és Románia az EB, Magyarország pedig a kezdeményezők oldalán kérte, hogy beléphessen a perbe.
Mózes Edith / Népújság (Marosvásárhely)

Utcaszínházi előadással turnézik Kolozs megyében a Shoshin Egyesület
Nyílttéri előadás bemutatójára készül a Shoshin Színházi Egyesület. A fekete bika és más történetek című utcaszínházi produkció a RIOTE (Rural Inclusive Outdoor Theatre Education – vidéki inkluzív szabadtéri színházi nevelés) elnevezésű, az Erasmus + Stratégiai Partnerségek pályázati forma keretében lezajlott projekt részeként született, derül ki az egyesület közleményéből.
Az egyéves nemzetközi projekt lezárásaként létrejött előadás A fekete bika című skót népmese történetét és Pavel Bazsov orosz író Aranyhajszál című meséjét is feldolgozza. Három bandita (és kíséretük) járja a falvakat. Gólyalábon érkeznek messze földről, talán egy másik időből. Onnan, ahol a Jóságos (vagy Kevésbé Jóságos) Öreganyó róka képében járja a varázserdőt, ahol Aranyhaj várja a Herceget, és ahol egykoron a Fekete Bika is élt.
Ez a fura csapat történeteket mesél a jelenlévőknek, amelyekben fontos helyet kap a csoda, a mirákulum, a varázslat és a metamorfózis, az átváltozás.
„A Shoshin Színházi Egyesület fontosnak tartja, hogy a produkció olyan településekre jusson el, ahol az embereknek kevesebb lehetőségük adódik a színházzal való találkozásra, az előadás ugyanakkor azokat is meg szeretné szólítani, akiknek eddig talán még nem volt részük ilyen jellegű élményben. Ezért öt vidéki helyszínre kiterjedő útvonalat jár be az Egyesület augusztus 12-e és 16-a között, remélve, hogy az elmesélt–eljátszott történeteken keresztül a helybéli közönség tagjai is részesei lehetnek a csodának, és a meséken keresztül ismerősök és ismeretlenek, felnőttek és gyerekek, idősek és fiatalok találkozhatnak egymással”, olvasható a közleményben.
A sajtóközleményből ugyanakkor kiderül, hogy a nevezett nemzetközi projekt újabb két év támogatást nyert el, az elkövetkező két év alatt pedig a Shoshin Színházi Egyesület fő célitűzése egy olyan hálózat alapjainak a lefektetése, amely lehetővé teszi a vidéki települések bekapcsolását a színházi életbe. A mostani turné ennek a tervnek a kísérleti alapja.
A kiszállások helyszínei és időpontjai
– Augusztus 12., szombat délután 5 órakor: Válaszút, a Kallós Zoltán Alapítvány által szervezett Nemzetközi mezőségi népzene- és néptánctábor keretében
– Augusztus 13., vasárnap: Kide, este 7 órától
– Augusztus 14., hétfő: Buza, este 7 órától
– Augusztus 15., kedd: Szék, délelőtt 10 órától
– Augusztus 16., szerda: Bonchida, este 7 órától
Az előadás szereplői: Kecskés Anna, Németh Nikolett, Ryann Lievens, Matola Norbert, Pintér Géza. Projektvezetők: Györgyjakab Enikő, Köllő Csongor. Díszlet, jelmez: Gábor Zsófi. Technikai munkatárs: Almási Attila
Támogatók: DRI, BGA, Erasmus +. Szabadság (Kolozsvár)

Paradoxonok a román értelmiség körében
Közismert tény, hogy Mircea Eliade, a külföldön talán legismertebb és kulturális hérosszá nevelt román vallástörténész és író hírnevének apoteózisa előtt az 1970-es években súlyos, antiszemita botrányba keveredett, amikor a Nyugat számára világossá vált, hogy a harmincas években tagja volt a fasiszta Vasgárdának Romániában. A francia baloldali értelmiségi körök mintájára Párizsban, majd Chicagóban kitermelt kultúrhérosz mítosza azonnal összeomlott és külföldön a névtelenségtől csak vallástudósi nimbusza tudta megmenteni – amely azóta is mélyrepülésben van Nyugaton.
Eliade – Cioran, Brâncuşi vagy Ionesco személyéhez hasonlóan – ikonná vált az itthon maradt románság számára. Mindez annak ellenére, hogy az 1945 után emigrált román értelmiség krémje köztudottan szimpatizált a fasizmussal és a Vasgárdával. Ugyanez a jelenség érzékelhető a kommunista éra végén és különösen 1990 után heroizált Petre Ţuţea esetén, aki – bár az 1930-as évek elején még erőteljesen marxista gondolatokat írt le – az 1930-as évek végén már a Vasgárda oszlopos tagja volt. Munkái, könyvei és utolsó éveinek videófelvételei az 1990 utáni fiatal, útkereső román társadalom heroikus aforizmáivá lettek, amelyek – üres tartalmuk ellenére – sokak számára az új Románia lelkületét, a feléledő, feltámadni akaró („desteptáló”) ország szimbólumát testesíti meg mai napig.
Ugyanez a paradox helyzet jellemezte az 1990-es évek elején zajló ifjúsági mozgalmakat és a bukaresti bányászjárások idején az egyetemistákat vezető fiatalokat. Többségük – Mihai Gheorghiu vagy Marian Munteanu például – az Eliade és Ţuţea-féle szélsőjobboldali Románia-képet terjesztették, igaz, akkor még kevésbé nyílt módon. Az azóta eltelt negyed évszázad politikai sikertelenségei, a román forradalom befejezetlen jellege és blaszfemikus végkifejlete, az Iliescu-kormány és a háborús bűnökkel felérő bányászjárás az 1990-es évek vezető román értelmiségi ifjait egyre inkább eltávolították a baloldaltól, és egy átalakult, ma már ideológiailag nehezen megfogható keresztény-konzervatív, de leginkább szélsőjobboldali gondolkodás felé taszították. Így jutott el a román értelmiség döntő többsége – többek között neves kolozsvári egyetemi tanárok, rektorok, irodalmárok, esszéírók és történészek is – oda, hogy Ţuţea víziói és 1990-ben elképzelt Romániája – ami félelmetesen közel áll a dákománok őshazájának képéhez, csak épp latinul és ortodoxul beszélnek benne – követendő minta, etalon lett.
A kortárs román értelmiség egy része erősen kötődik és előképének tartja az 1930-as évek végi értelmiségi örökséget és – kapva az európai identitásválságon – kihasználja a tömegek tájékozatlanságát, új lendülettel igyekszik a korai 1990-es évekre jellemző ultranacionalista, vallási fanatizmussal kevert újfasizmust feléleszteni Romániában. Erre kiváló példa Mihai Gheorghiu Koalíció a Családért mozgalma vagy Marian Munteanu Románia Szövetségesünk új pártja. Míg utóbbinak a támogatottsága elenyésző, addig Gheorghiu mozgalma – a közös, mitikus ellenségkép (melegek, Soros-birodalom) aduászának kihasználásával – óriási sikert ért el a román társadalom körében. A radikálisan, bal és jobb, keresztény és szekuláris, Soros és nem-Soros narratívákra kettészakított Európa válságát ez a mozgalom motorként használja fel és a félig gyógyult történelmi traumákat ismét feltépi és fegyverként használja. A folyamatba – talán nem tudatos módon – a román értelmiségnek olyan vezető egyéniségei is csatlakoznak, mint a Román Akadémia bizonyos tagjai, neves történészek, akik a nacionalista történetírást igyekeznek most ismét legitimizálni intézményes eszközökkel és manifesztumokkal. Mire fellélegeznénk és azt hinnénk, hogy a hipszter-kulturhéroszok Lucian Boia, Andrei Pleşu vagy Gabriel Liiceanu még a józan és kritikailag érzékenyebb ellenpólust képviselik, enyhén csalódnunk kell: amikor etnikai kisebbségekről van szó, a nemzetállam ideájáról vagy a román „népszellem” mioritikus jellegéről, meglehetősen közel áll az ő véleményük is a Ţuţea-féle ortodox román nemzetvízióhoz.
Jogosan kérdezhetjük: mi a baj ezzel valójában? Az, hogy patrióta egy román értelmiségi? Nem. Az, hogy szereti saját nyelvét, kultúráját, múltját és foglalkoztatja népének jelene és jövője? Nem. A baj az, hogy a Ţuţea-féle 1990-es nemzetvízió csak és kizárólag egy román ortodox, vallásos emberekből álló országot képzelt el. Ott nincs helye magyaroknak, zsidóknak, melegeknek – magyarán, azoknak a kisebbségeknek, akik évszázadok óta itt élnek köztünk. A román értelmiség egy jelentős része sajnos nem tudott ettől a sarkított nemzetképtől eltávolodni és a jelenlegi bipoláris Európa-válság nem segíti őket abban, hogy Románia-víziójuk 2017-ben kissé árnyaltabb legyen, mint mondjuk 1918-ban volt.
Ez pedig elég szomorú jövőképet vetít elénk az elkövetkező évekre, évtizedekre. De talán, felemelkedőben van az új román értelmiségi réteg, akik 1990 fosszíliáit végérvényesen felváltják majd.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Senkiföldjén
Ezer év Erdélyben, száz év Romániában. Ezzel a telitalálat-címmel indítana kampányt jövőre az RMDSZ, hogy a román állam megalakulásának centenáriuma alkalmával ismertesse, mit tettek hozzá a romániai magyarok ahhoz az országhoz, amelyben kisebbségként élnek. A szervezet mértéktartó politikáját tekintve már maga a jelszó meglepően merész. Kanóc, igen rövid kanóc, amely csak addig égett, amíg a megfelelő helyeken a megfelelő emberek lefordították a Kelemen Hunorral készült Szabadság-interjút az ország nyelvére, aztán robbant. Nagyot. Mert mit is mondott pontosabban a szövetségi elnök?
Elsőre azt a nyilvánvaló „rágalmat” engedte meg magának, hogy azt állítsa: a románok által annyira féltett fél-Romániányi Erdély csak száz éve része Romániának. Gyakorlatilag megtagadta tehát Mihály viteázul több mint négyszáz éves egyesítési mítoszát. És ez még nem minden. Hiába volt tiszavirág-életű az akkori állapot, „tágabb értelmezésben” egyenértékű azzal a közvélekedéssel, hogy Románia, a román állam – legalábbis lélekben és eszmeileg – 1600-tól kezdődően létezik. A velős cím márpedig – amit kijelentéseivel Kelemen Hunor egyértelműsített („száz éve létezik az ország”) – azt az üzenetet is magában hordozza, hogy szemben az ezeréves európai államokkal a román állam alig százéves…
A háttérben pedig a román nép sokféle vélt vagy valós sérelme és félelme húzódik. A kisebbrendűségi érzés az egyik legsúlyosabb ezek közül. A köztudatában rögzült kép szerint Erdélyben a magyar urakkal szemben kivétel nélkül a románok voltak a szegény sorsú, elnyomott, kizsákmányolt, korlátozott jogokat élvező kisebbség, akiket lenéztek, kevesebbnek, szolgának tartottak. 1990 után aztán jött az újabb fajta szolgaság, amikor a románok szintén egy jobb élet reményében tömegesen mentek epret szedni Spanyolországba vagy szobalánynak, pincérnek az olaszokhoz. Szorgalmasan dolgoztak, mégis: többnyire olyan munkát végeztek, amit az adott ország állampolgárai nem szívesen vagy annyi pénzért nem szívesen, így aztán társadalmi státusuk ismét csak nem tartozott a rangosabbak közé. Ment aztán az alja nép is Nyugatra, koldushálózat, prostitúció, tolvajlás kötődött/kötődik Románia nevéhez, és mert a hírekben ezek viszik a prímet, a román útlevél – amit soha nem néztek jó szemmel – egyenesen teherré vált.
A balkanizmusnak az itthon maradottakra is érvényes mindenkori stigmája táplálja az Európával szembeni kisebbrendűségi érzést, ezért is örvendett olyan nagy támogatásnak az Európai Unióhoz való csatlakozás, hiszen így létrejöhetett valamiféle egyenlőség, vagy annak a látszata: együvé tartozunk, egyformán értékesek vagyunk, egy román is ér annyit, mint egy dán, francia vagy spanyol.
Az Európai Unió amolyan békaként nyelte le nagy sokára Romániát. A csatlakozási tárgyalások során sokszor kapott Bukarest olyan észrevételeket a tagállamoktól, amelyeket legszívesebben nem tett volna ki az ablakba. A közép- és kelet-európai államok tömeges csatlakozásáról le is maradtunk 2004-ben, csak három évvel később vettek be nagy nehezen, ráadásul Bulgáriával kerültünk egy kalap alá. (Pedig a románság azt hitte, legalább a bolgároknál többet ér, elvégre mindenféle európai tanulmányban és országjelentésben Románia általában valamivel jobb helyezést/minősítést ért el).
Románia tehát 2004-ben kevesebbnek találtatott a brüsszeli hatalmasok szemében. A nyugati munkavállalást pedig még a 2007-es csatlakozás után is évekig korlátozták, és a pontosan kidolgozott menetrend legutolsó türelmi időszakának a végén is csak nyögvenyelősen vált nyitottá a román dolgozók előtt például a brit munkaerőpiac.
A Nyugat felsőbbrendűségével szemben olyan jó lenne hát, ha legalább itthon akadna egy kis elismerés. Vállveregetés, kockacukor, hogy fiú, ezt jól csináltad. Ehhez képest a románok közt is vannak szép számmal immár, akik szóvá teszik a hazai hiányosságokat, a magatehetetlenséget, az egyhelyben (vagy visszafelé) topogást, olyan véleményformálók, akik úgy szeretik a hazájukat, a nemzetüket, hogy jobbítanának helyzetén, ezért leleplezik bosszantó gyengeségeit, végzetes gyarlóságait. Látják és szóvá teszik, hogy pusztulnak az egyébként gazdasági előnyök teremtésére képes műemlékek, hogy fejetlenül és egyéni érdekek mentén dúl az építkezés, hogy szedett-vedetten történnek a településfejlesztések, hogy egy valamirevaló autópálya sem épült, hogy igénytelen és gyenge minőségű tessék-lássék munka zajlik stb. Egyre látványosabb különbség van a történelmi régiók között, és ha Bukarest mérges is ennek kimondásáért, a megállapítás igazságát támasztja alá az a sok tízezer moldvai román, aki Jászvásár helyett inkább Kolozsvárra jön tanulni, hogy aztán többé ne is térjen haza. A szászfenesi tömbháznegyedben parkoló autók tömkelege nem Kolozs megyei rendszámtáblájú, nyáron sem. A bákói, neamţi egyetemisták nem mennek haza, mert mint mondják, itt jobb az életszínvonal, más a mentalitás. Mint ahogy a Nyugaton dolgozó románok (köztük erdélyiek) nem jönnek haza, mert egynéhány határvonallal odébb még jobb az életszínvonal és az életfelfogás.
Hogy mindez így van, nem kétséges. Mégis, hogy ezt sokan el is mondják, borzasztóan frusztráló. Ha pedig mindezt egy magyar teszi szóvá, az megbocsáthatatlan. Ha Kelemen Hunor mondja el, hogy Románia nem tud felmutatni nagy megvalósításokat a centenárium évében, hogy „ma másfél órával többet utazol Balázsfalváról Bukarestbe, mint száz évvel korábban”, hogy „a király meztelen”, akkor az legalább hazaárulás. Olyan, mintha a Bukarest keblén melengetett kígyó marna oda. Az árva, az üldözött, a hazátlan, akit befogadtak, megtűrtek, felöltöztettek, akinek enni adtak, jogokat adtak (s így minden igyekezet ellenére még rendesen asszimilálni sem bírtak, pedig most ugye nem lenne vele ennyi baj), oly sok év után ahelyett, hogy hálatelten csókolgatná a gondoskodó kezet, bírálni, sértegetni merészel, és még ráadásul nem is ünnepli a napot, amikor édes szüleit elvesztvén örökös gyámság alá került. Soha jobban nem éreztethették, mint e mostani felháborodással, minek tekintenek bennünket, hol is a helye meglátásuk szerint a romániai magyar kisebbségnek.
„– Nincs is ruha a császáron! – rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta »Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!« És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát – a levegőt.”
Elismerni, hogy valamit rosszul csinálnak, aztán esetleg megkeresni a képességeket, erősségeket, és onnan kezdve jól csinálni, ez nagyon sokba kerül. Hát egyszerűbb látványosan megtagadni-büntetni a hálátlan fattya(ka)t és még buzgóbban vinni tovább – a levegőt.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Mely magyar iskolákban nem sikerült versenyvizsgával iskolavezetőt találni?
Nem sikerült versenyvizsgával iskolavezetőt találni több magyar iskolában Románia-szerte. A minisztérium a tavalyi gyakorlattal ellentétben úgy döntött, nem csak egyszerűen kinevezi az üresen maradt tisztségekre jelentkező pedagógusokat, hanem egy interjú során döntik el, megfelelő-e a megbízatásra. Utánanéztünk, mely magyar iskolákban üres egyelőre az igazgatói, aligazgatói szék.
Hargita megyében a versenyvizsgák után 29 igazgatói és 37 aligazgatói, vagyis összesen 66 poszt maradt üresen. Vannak olyan iskolák is, amelyekben sem igazgató, sem aligazgató nem vizsgázott sikeresen. Ilyen például a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a zetelaki Boros Fortunát Elméleti Középiskola, a parajdi Áprily Lajos Általános Iskola, a gyergyóremetei Fráter György Általános Iskola vagy a gyergyószentmiklósi Kós Károly Általános Iskola.
Bartolf Hedwig Hargita megyei tanfelügyelő a Maszolnak elmondta, nem az probléma, hogy az igazgatói és aligazgatói állásokra nincs kereslet Hargita megyében. „A gondot inkább az jelenti, hogy nagyon sok feltételt kell teljesíteniük a jelentkezőknek. A menedzsment-versenyvizsga például az egyik legnehezebb, ugyanakkor nagyon tartalmas tapasztalati háttérrel kell is rendelkezniük azoknak, akik intézményvezetők lennének” – magyarázta Hargita megye volt főtanfelügyelője.
A minisztérium hétfői tájékoztatása szerint a megfelelő végzettséggel rendelkező pedagógusok egy interjút követően foglalhatják el a szabadon maradt iskolaigazgatói és igazgatóhelyettesi tisztségeket, ha ezt augusztus 17-ig írásban kérik a tanfelügyelőségeken. Az interjúra augusztus 21-én és 22-én kerül sor. Az interjú legtöbb 20 perces és a lehetséges 30-ból legalább 21 pontot kell elérni.
A tanfelügyelőségek augusztus 18-án teszik közzé a jelentkezők listáját.
Bartolf Hedwig elmondta, a hétfőn közzétett minisztériumi átiratban szerepel az a kitétel, miszerint azon pedagógusok élveznek elsőbbséget az augusztus 21-én és 22-én esedékes interjúk alkalmával, akik tagjai az országos menedzsmenttestületnek – tehát az ő jelentkezésüket várják augusztus 17-ig.
A vizsgáztató bizottság három tagból áll majd, akik a tanfelügyelőség munkatársai közül kerülnek ki. Mindegyik vizsgáztató maximálisan 10 pontot adhat a jelentkezőnek: 7 pontot ér a 2017–2018-as tanévre szóló operatív terv bemutatása, 3-3 pontot pedig a vizsgáztatók által feltett egy-egy kérdésre adott helyes válasz.
Bartolf Hedwig hozzátette, hogy akik nem tagjai az országos menedzsmenttestületnek, azok a második körben jelentkezhetnek azokra a posztokra, amelyeket nem sikerült addig elfoglalni. Az interjúk során megszerzett állást csak a következő tanévben tölthetik be az igazgatók, tehát nem a szokásos négy évre szóló kinevezést kapják meg – pontosított a tanfelügyelő.
Háromszéken már jobb a helyzet
Háromszéken 8 iskola igazgatói és 7 aligazgatói tisztséget kell még betölteni a tanévkezdésig. Első körben, a júliusban megszervezett versenyvizsgák során a 33 igazgatói tisztségből 25-öt sikerült betölteni és a 20 aligazgatói állásból 13-ra találtak megfelelő jelöltet.
Az iskolamenedzsment-tervet a tanfelügyelőséghez kell benyújtani, majd azt egy legtöbb 20 percig tartó interjú keretében kell megvédeni. A Kovászna megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsi tagjaiból alakított három tagú bizottság fogja elbírálni az iskolaigazgatói és aligazgatói tisztségre jelentkezőket.
Háromszéken még betöltetlen a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola-, a kézdivásárhelyi Bod Péter tanítóképző-, a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium- illetve a kökösi, dobollói, illyefalvi, maksai, csernátoni, polyáni, szentléleki iskolák igazgatói tisztsége, míg aligazgatót keresnek a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolába- és az ugyancsak baróti Gaál Mózes iskolába, a sepsiszentgyörgyi Ady Endre általános iskolába és a hídvégi, csernátoni, szentléleki, zabolai és nagybaconi tanintézetekbe.
Amennyiben a második körbe se sikerül betölteni ezen tanintézmények vezetői tisztségeit, a tanfelügyelőség újabb vizsgafordulót szervez, itt is feltétel marad az országos oktatásmenedzseri testületi tagság, de kinevezhetnek olyan pedagógusokat is, akik a tavalyi vagy idei vizsgákon megszerezték a minimális pontszámot. Ha ezen a vizsgafordulón sem sikerül vezetőt találni minden iskola élére, akkor végső esetben olyan pedagógusokat is kinevezhetnek, akik nem tagjai az oktatásmenedzseri testületnek.
Biharban 39 iskolába keresnek igazgatót vagy aligazgatót
Bihar megyében 39 iskola maradt igazgató vagy aligazgató nélkül - tudtuk meg Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettestől. Kimutatásuk szerint a nagyváradi Lucreţia Suciu Általános iskolában egyik tisztséget sem foglalták el, de magyar és vegyes tannyelvű iskolákban, és szlovák, illetve német nyelvű tanintézetekben is maradtak üresen vezetői állások. Többek között a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskolában és a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban nincs még aligazgató, a szalacsi Balaskó Nándor- és a bihari Gáspár András iskolákban igazgató. A betöltetlen állások listája egyébként a Bihar megyei tanfelügyelőség honlapján elérhető.
Az állások több ok miatt maradtak betöltetlenül. Volt iskola, ahonnan nem volt jelentkező, és olyan iskola is, ahonnan senki nem ment át a versenyvizsgán. Akadt olyan intézmény, ahonnan azért nem jelentkezhettek pedagógusok a versenyvizsgára, mert nem tagjai az az oktatásmenedzseri testület, aki ellenben tagja, az nem akarta elfoglalni az igazgatói tisztséget. Sokan el voltak utazva, előre lefoglalt nyaralást már nem mondtak vissza a vizsgamódszertan júliusi megjelenése után - tudtuk meg a főtanfelügyelő-helyettestől.
Kéry Hajnal elmondta, egyetlen iskola sem maradhat igazgató nélkül ősztől. Elismételte, ha az interjú után is maradnak üresen állások, akkor azoknak lesz elsőbbségük, akik idén – bár egy másik iskola másik tisztségre jelentkeztek – részt vettek a versenyvizsgán, megírták a hetes fölötti jegyet, de nem foglalták el az állást, amelyre pályáztak, mert volt más jelentkező jobb eredménnyel. Őket azok követik, akik tavaly szeptemberben voltak versenyvizsgán, azt sikerrel vették, mégsem tudtak állást elfoglalni. Ha ezek után is maradnak még betöltetlen tisztségek, azok foglalhatják el azokat, akik augusztusban voltak a versenyvizsgán, és a három próba közül kettőt sikerrel teljesítettek, majd azok, akik legalább az egyik próbán átmentek.
Ha ezek után mindig marad üres vezetői állás, akkor a tanfelügyelőség kötelessége kinevezni valakit, a tanfelügyelőség vezetőtanácsának jóváhagyásával augusztus folyamán - mondta a Bihar megyei főtanfelügyelő helyettes.
Arad: 52-en érintettek
Arad megyében 52 ilyen eset van, egész pontosan 44 igazgató és 12 aligazgató érintett a kérdésben – tájékoztatott Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. A magyar oktatási intézmények közül a simonyifalvi, az ágyai, az erdőhegyi, a zimándújfalui, a majláthfalvi, a kisperegi és a kisiratosi általános iskolákban, valamint az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban neveztek ki tavaly megbízott igazgatókat, miután a meghirdetett versenyvizsgákon nem volt jelentkező. A főtenfelügyelő-helyettes szerint a Csiky-ből és Kisperegről már megkapták a szándéknyilatkozatokat, hogy a hivatalban lévő igazgatók továbbra is vállalnák a megbízatást, de a határidő viszonylag még messze van, úgyhogy várhatóan a többi iskolából is megérkeznek a nyilatkozatok.
Elmondta, az interjú azért jó, mert látni fogják a jelentkező felkészültségét. "Tavaly egyszerűen csak kinevezték azokat, akik megfeleltek a főbb előírásoknak. Ha ugyanarra a tisztségre két vagy több jelentkező lesz, akkor ez a meghallgatásnak már versenyjelleget ad, de a tavalyi tapasztalatok alapján nem kell ettől tartanunk, még ha elméletileg elő is fordulhat” – jegyezte meg Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes nem tud arról, hogy a minisztérium idén is versenyvizsgákat hirdetne az iskolaigazgatói és -aligazgatói állásokra.
Szatmár megyében hamarabb léptek
Más romániai megyéhez viszonyítva Szatmár megyében nagyobb előnyben részesültek a megüresedett igazgatói és aligazgatói állásokra jelentkező pedagógusok, hiszen a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség már tavaly kidolgozta a jelentkezési procedúrát, így a megüresedett pozíciókra már korábban be lehetett nyújtani az iratcsomót. Eddig 12-en jelentkeztek valamelyik oktatási intézmény vezetői állására –tudtuk meg Kallós Zoltán főtanfelügyelő-helyettestől.
„A nyári versenyvizsga után összesen 32 vezetői állás maradt betöltetlenül, ebből 22 igazgatói és 10 aligazgatói pozíció, amelyből 14 olyan állás, amely betöltéséhez a magyar nyelv ismerete is szűkséges. Ezek a helyek gyakorlatilag a magyar kisebbségnek vannak fenntartva. Egy olyan eset is van, ahol az egyház jóváhagyása is szükséges, ez a Szatmárnémeti Református Gimnázium igazgatói állásának betöltésére vonatkozik” – mondta Kallós.
A főtanfelügyelő-helyettes elmondta, Szatmár megyében is több olyan intézmény van, ahová nehezebben jelentkeznek a pedagógusok, viszont a szakember biztosít mindenki arról, hogy szeptember elsejéig mindenhol megoldódnak a gondok.
„Vannak olyan igazgatói állások, ahol nincs megszabva, hogy szükséges a magyar nyelv ismerete, ugyanis az idei metodológia azt írja elő, hogy abban az esetben, ha van igazgatói és aligazgatói állás is meghirdetve, és van egy román valamint egy kisebbségi tagozat, akkor az egyik igazgatónak kötelező ismernie az adott kisebbség nyelvét. Abban az esetben, ha csak egy igazgatói állás van egy olyan iskolában, ahol létezik kisebbségi tagozat is, akkor nem kritérium az adott kisebbség nyelvének az ismerete” – mondta Kallós Zoltán. maszol.ro

Mi nem ünnepelhetünk
Újabb magyarellenes hisztériát váltott ki a román médiában Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ama kijelentése, mely szerint a románságnak el kell fogadnia, hogy mi nem fogjuk tudni és nem is akarjuk ünnepelni 1918-at.
A magát civil szervezetként meghatározó Románia Modernizálásáért Nemzeti Koalíció (CNMR) pedig úgy döntött, emiatt panaszt tesznek a Legfelsőbb Védelmi Tanácsnál és a parlamentnél. Sőt, kilátásba helyezték állampolgársága megvonásának és a 2000-ben neki adományozott Románia Csillaga kitüntetés visszavonásának a kezdeményezését is. Értelmezésük szerint ugyanis politikusunk kétségbe vonta a román állam létét, a törvényeket, a történelmet, a kultúrát és a nemzeti identitást.
Súlyos vádak ezek, melyek hátteréről tudni kell, hogy egy olyan szervezet részéről hangzottak el, mely szoros kapcsolatban áll a román belügyminisztériummal, mi több, annak anyagi támogatásából tartja fenn magát. Nyilván nem véletlenül.
Állásfoglalásuk tehát egyúttal a belügyminisztériumban velünk kapcsolatban uralgó gondolkodást és hozzánk való viszonyulást tükrözi. Ugyanakkor a benne kódolt üzenet is világos: „hallgassunk és tűrjünk, mert, ha nem…”
Ami pedig Kelemen Hunornak a román nemzeti ünneppel kapcsolatos kijelentését illeti, üdvözöljük, hogy végre a magyar érdekvédelmi szervezet vezetőjéhez méltó módon, pontosan, a valós helyzetnek megfelelően és mindannyiunk nevében fogalmazott.
Hiszen édesanyja halálának az évfordulóján mindenki gyászol és senki sem ünnepel!
Márpedig mi Erdély Magyarországtól történt elcsatolásával szellemi édesanyánkat, vagyis a hazánkat veszítettük el! A mostohaszülő szerepét immár kis híján 100 esztendeje betöltő Románia pedig azóta is ellenségként kezel minket, és a létünkre tör! Így hát nekünk, magyaroknak gyásznap ez az évforduló!
Éppen ezért fel kell sorakoznunk a szövetségi elnök, valamint a témában általa képviselt álláspont mögé, és egységesen szembeszállnunk a létünkre törő sötét erőkkel.
Azon kívül ugyanis, hogy ily módon megvédjük az igazságunk és a méltóságunk, egyúttal azt is a bukaresti hatalom tudomására hozzuk, hogy nem lehet minket megfélemlíteni.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó / Erdély.ma

DNA: bűnvádi eljárás Dorin Florea és tanácsadója, Claudiu Maior ellen
Hivatali hatáskör túllépésével vádolta meg az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester tanácsadóját, Claudiu Maior volt alpolgármestert. Ugyanebben az ügyben Floreát hivatali hatáskör túllépésében való bűnrészességgel vádolja a DNA. A vádhatóság közleménye szerint Claudiu Maior 2016. március 9-e és 2017. június 29-e között összesen 9.198 fizetési megbízást írt alá törvénytelenül, 2016. március 1-jén ugyanis az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) összeférhetetlenséget állapított meg esetében, amelynek nyomán három évre eltiltották a köztisztségviseléstől.
Miután lemondott az alpolgármesteri és helyi tanácsosi tisztségről, Claudiu Maiort tanácsadójává alkalmazta Dorin Florea, és a fizetési megbízások aláírására is felhatalmazta – mutat rá a DNA közleménye.
A vádhatóság szerint Dorin Florea polgármester két olyan rendelkezést adott ki, amelyekkel – a törvényi előírások áthágásával – lehetővé tette Claudiu Maior számára, hogy a hatósági tiltás ellenére közhatalmi tevékenységet gyakoroljon.
Claudiu Maiort 60 napra hatósági felügyelet alá helyezték. Ez idő alatt egy megszabott menetrend szerint rendszeresen jelentkeznie kell a rendőrségen, csak az ügyben illetékes ügyész előzetes engedélyével hagyhatja el az országot, nem veheti fel a kapcsolatot az ügy másik érintettjével, sem a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal alkalmazottaival, nem mehet a városházára, és nem töltheti be a polgármesteri tanácsadói tisztséget.
Agerpres; Erdély.ma

Visszatekintés a 24. Segesvári Akadémia első hetére
A Nagy-Küküllő középkori partján megrendezésre kerülő Segesvári Akadémia első hetét (2017. augusztus 1-től 7-ig) a nyári iskolákra jellemző legkülönfélébb tevékenységek jellemezték: hegedű, zongora, brácsa, cselló, bőgő, klarinét, hárfa, ének és kamarazenei mesterkurzusok, zeneszerzés és Alexander-technika workshopok, míg esténként a belföldről és külföldről érkező vendégtanárok és -művészek hangversenyein lehetett részt venni.
Az első három koncert Veress Sándor és Dinu Lipatti zeneszerzők emlékének állított emléket, akiknek 110., illetve 100. születési évfordulóját ünnepeljük idén.
A hangversenyek célja volt egyfelől megragadni a két zeneszerző művészi személyiségét a romániai születésük kontextusában (Veress Sándor Kolozsváron, Dinu Lipatti pedig Bukarestben született), másfelől a Svájccal való kapcsolódásukat is értelmezni, ugyanis ez az az ország, amely mindkettőjüket befogadta, és ahol művészetük kiteljesedett. A választott téma által is hangsúlyozni kívántuk a Segesvári Akadémia svájci-romániai kapcsolatait, egy olyan projektét, amely immár 24. kiadását éli, és amelyet 1993-ban a romániai származású svájci hegedűművész, Alexandru Gavrilovici alapított a svájci Heidi Indermühle fuvolistával.
A negyedik napon a Segesvári Polgármesteri Hivatal Barokk termében az Icoane román népzenei együttes lépett fel a Trio Transilvannal közösen.
Az Icoane együttest a Gheorghe Dima Zeneakadémia diákjai és végzősei alkotják, illetve más főiskolák hallgatói, akiket az autentikus népzene iránti szeretet köt össze.
2017. augusztus 5-e, szombat az éneké volt.
Az augusztus 6-i, vasárnap esti koncert, A 20. századi orosz zene címmel, a legkülönfélébb európai művészeket gyűjtötte össze zenélni Svájcból, Romániából, Spanyolországból, Ausztriából, Koszovóból és Finnországból.
Egy korszakalkotó hangszer, névszerint a fortepiano különös hangzásvilágát és az ahhoz kapcsolódó kivételes előadásmódot mutatta fel az augusztus 7-i hangverseny. forte+piano = Fortepiano címmel Tobias Schabenberger (fortepiano), Alexandru Gavrilovici (hegedű) és Alexandre Foster (cselló) Joseph Haydn és Franz Schubert munkásságából adtak elő fontosabb műveket a segesvári közönség számára.
A soron következő koncertek műsorai ugyancsak változatos témákat követnek: minden este más és más költői-filozofikus gondolat köré szerveződik, amely aztán a zeneművészet vonalrendszerében ölt testet. Az ingyenesen látogatható hangversenyek minden este 8 órakor kezdődnek. A projekt Segesvári Megyei Jogú Város és a Segesvári Helyi Tanács támogatásával jött létre. A projekt tartalma nem föltétlenül tükrözi a Város álláspontját, és a Város nem tartozik felelősséggel a projekt iránt.
(közlemény) Erdély.ma