Megoldhatatlannak látszó ügyek Vásárhelyen
Két éve tart az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) bűnvádi eljárása a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügyében. A hatósági zaklatások ellehetetlenítették az iskolát. Jogászszemmel foglaljuk össze az elmúlt időszak történéseit.
Két évvel ezelőtt, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) marosvásárhelyi területi kirendeltsége bűnvádi eljárást indított a Maros megyei tanfelügyelőség akkori főtanfelügyelője, Ştefan Someşan, valamint a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium azóta tisztségéből felfüggesztett igazgatója, Tamási Zsolt József ellen folytatólagosan elkövetett hivatali visszaélés és az igazgatói tisztség jogtalan felhasználásának gyanúja miatt a korrupciós cselekmények megelőzéséről, felderítéséről és büntetéséről szóló 2000. évi 78-as törvény rendelkezései alapján. A bűnüldöző szervek szerint a marosvásárhelyi gimnázium létrehozása nem a törvényes keretek tiszteletben tartásával történt, noha a líceum a helyi tanács 2014/271-es számú határozata alapján törvényesen létező oktatási intézményként szerepelt a Tanügyminisztérium által kibocsátott országos tájékoztatási útmutatóban.
A marosvásárhelyi DNA által végrehajtott hosszadalmas nyomozati eljárás következtében kialakult az általános félelem légköre.
Talán ennek következtében a Maros megyei tanfelügyelőség (ISJM) közigazgatási tanácsa 2017. február 27-én meghozta a 70-es számú törvénytelen határozatát, amely szerint az intézményben a „2017–2018-as tanévben egyetlen cikluskezdő – előkészítő, ötödik és kilencedik – osztály indítása sem engedélyezett”.
Az első baklövések
A líceum létrehozása során az első, pusztán adminisztratív jellegű baklövést – amelyik a korrupció gyanúját mindenképp kizárja – a helyi tanács követte el azzal, hogy a 2014/271. számú határozatában az alapító okirat bemutatásának feltételéhez kötötte a gimnáziumnak az iskolai hálózatba való besorolását – tehát az iskola alapításának elrendelése helyett csak javaslat jellegű döntést hozott. A második, szintén közigazgatási jellegű tévedés a Maros Megyei Főtanfelügyelőség számlájára írható. 2014. szeptember 12-ei 115-ös számú határozatával elrendelte a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium, mint új, jogi személyiséggel rendelkező tanintézmény létrehozását. Csakhogy a 2011. évi 1-es számú közoktatási törvény 61. cikkelyének (2) bekezdése értelmében az iskolahálózatok megszervezése, az intézmények létrehozása „a helyi közigazgatási hatóságok feladata, az utólagos megyei tanfelügyelőségi egyetértés (=aviz conform) elnyerésével”. Sajnos, a tanfelügyelőség az egyetértő láttamozás fogalma helyett a létrehozás kifejezést használta, noha az iskolaalapítás a helyi tanács hatáskörébe tartozik.
Egyszerűen nem tudom megállapítani, miben áll ez esetben is az a korrupciós bűncselekmény, amelynek alapján a DNA ügyészei évek óta zaklatják a szülőket, sőt újabban a gyermekeket is (!!), akiknek pedig semmi közük sincs az iskola alapításához. A tanfelügyelőség által jogalap nélkül elrendelt beiratkozási tilalom miatt sajnos a folyamatos oktatási tevékenység megakadályozásáig fajult el a helyzet, annak ellenére, hogy a líceum önálló jogi személyiséggel rendelkezik és jelenleg is törvényesen működik. Ezt a tényt a Romániai Közoktatás Minőségét Szabályozó Ügynökség (ARACIP) 2017. február 27-i 179-es számú átiratával is megerősítette, és a Tanügyminisztérium által kibocsátott idei rendeletek is alátámasztják. Figyelmen kívül hagyva ezt az egyértelmű jogi helyzetet, valamint az ártatlanság vélelmének az elvét, a Tanfelügyelőség vezető tanácsa meghozta a 2017/70-es számú határozatát, amellyel megtiltotta a tanulóknak a cikluskezdő osztályokba való beiratkozását. A vitatott határozat jogellenes, és sérti a tanintézmény jogait és azoknak a gyermekeknek az érdekeit, akik az iskola cikluskezdő osztályaiba szerettek volna beiratkozni.
Barátságtalan hozzáállás
A határozat kibocsátását követően azonnal elindítottuk a közigazgatási bírósági eljárást. Az előzetes panaszunkat március 2-i dátummal iktattuk. Ebben felhívtuk a tanfelügyelőség figyelmét, hogy az előkészítő osztályba való beiratkozási időszak március 17-ig tart. Az illetékesek barátságtalan hozzáállását jellemzi az is, hogy panaszunk visszautasítását csak március 31-én közölték, megvárván az előkészítő osztályokba való beiratkozási időszak lejártát. A visszautasítást azzal indokolták, hogy a „DNA a 2015/P/174-es ügyben a főtantanfelügyelő (Ştefan Someşan) és a szóbanforgó intézmény igazgatója (Tamási Zsolt) ellen elrendelte a nyomozati eljárás elindítását, ezért a Római Katolikus Teológiai Gimnázium megalapítására és működésére vonatkozóan fennállhat a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja”. Csakhogy a cikluskezdő osztályokba való beiratkozást tiltó határozat indoklását, amely szerint „a DNA az oktatási folyamatokba beavtkozása miatt kellett meghozni, megcáfolta a Legfelsőbb Bírói Tanácshoz tartozó (CSM) Bírókat és Ügyészeket Ellenőrző Igazságszolgáltatási Felügyeletének 1947/II/363/DIP/2017-es számú határozata! A CSM Ellenőrző Felügyeletének határozata meállapította azt, hogy a Maros Megyei Tanfelügyelőség által a gimnázium cikluskezdő osztályaiba való beiratkozást tiltó intézkedéseit nem a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) ügyésze rendelte el. Ezzel az indoklással a CSM ellenőrző felügyelete eldöntötte azt, hogy az illetékes ügyész nem követte el a 2004/303-as a bírák és ügyészek jogállásáról szóló törvény által büntetendő fegyelmi vétséget, mivel nem lépte túl nyomozói hatáskörét, nem befolyásolta az oktatási tevékenységet. Tehát a vitatott tanfelügyelőségi határozat indokolása, miszerint a DNA-nak az oktatási folyamatba való beavatkozása miatt rendelte el a beiratkozás tiltását, nem igaz, ez pedig azt jelenti, hogy a közigazgatási döntés kötelező megindoklására vonatkozó törvényes előírás hiányzik, nem teljesült. Amennyiben a közigazgatási határozat nincs megindokolva, akkor a közigazgazgatási törvény értelmében semmis. Az érvénytelenségét pedig közigazgatási bírói eljárásban kell megállapítani.
Folyamatos halasztások
A Maros Megyei Törvényszék sajnos nem tartotta tiszteletben a sürgősségi eljárásra vonatkozó perrendtartási rendelkezéseket, és a június 30-án érdemben letárgyalt ügyben a semmiségről szóló ítélethozatalt állandóan elhalasztja. Mindaddig amíg nem születik olyan végleges bírósági ítélet, amelyik kimondja, hogy a líceum törvénytelenül működik, a tanfelügyelőség nem akadályozhatja az iskola működését oly módon, hogy megtiltja a tanulók beiratkozását a cikluskezdő osztályokba.
A beiratkozás megtiltása hivatali visszaélésnek minősül. Érthetetlen a tanfelügyelőség érvelése, miszerint azáltal, hogy megtiltja a beiratkozást, megakadályozza, hogy olyan helyzet alakuljon ki, amelyik súlyosan károsítja a tanulók iskoláztatását. Eszerint a cikluskezdő osztályokba beiratkozott tanulókat kedvezőtlenül befolyásolná az, ha a gimnáziumban folytatnák tanulmányaikat, ám a többi tanuló a továbbiakban is akadálytalanul „fejlődhetne”.
A líceum ellen indított harc kiagyalói szem elől tévesztették azt a tényt, miszerint az ingatlant 2005. december 9-én visszaszolgáltatták a katolikus egyháznak. A visszaszolgáltatás idején fennálló tevékenység megtartását előíró ötéves kötelezettség már 2010. december 9-én lejárt. Ennek következtében az Unirea Nemzeti Kollégium további működése a római katolikus egyház tulajdonában álló ingatlanban, kizárólag a tulajdonos nagyvonalúságának köszönhető. A katolikus gimnázium megszüntetése a 25 évre megkötött bérleti szerződés megszüntetését vonhatná maga után, aminek következtében az Unirea kilakoltathatóvá válna. Természetesen nem az a cél, hogy a szomszéd kecskéje is elpusztuljon.
Kettős mérce
Ha összehasonlítjuk, hogyan viszonyult a román igazságszolgáltatás a tanügyi törvény betartatásához a líceum és a MOGYE esetében, akkor a kettős mérce alkalmazásának kirívó esetével állunk szemben. A líceum létrehozásánál az a gond, hogy az önkormányzat helytelenül fogalmazott, és határozatában csak javasolta az iskola létrehozását, de nem döntötte el, tehát megsértette a tanügyi törvény vonatkozó előírásait. E törvény viszont kijelölt három multikulturális egyetemet, amelyet arra köteleztek, hogy a nemzeti kisebbségek részére az egyetem keretében önálló tagozatokban, oktatási vonalakban biztosítsák a teljes körű anyanyelvi oktatást. A két másik multikulturális egyetem (a kolozsvári Babeş-Bolyai és a marosvásárhelyi Művészeti) a tanügyi törvény kisebbségi rendelkezéseit tiszteletben tartva alkotta meg az egyetemi chartát. A MOGYE-n a kétharmados román többségű szenátus elutasította a törvénynek az anyanyelvi oktatás kiterjesztésére vonatkozó szabályozásnak az egyetemi chartában történő rögzítését. Számos tevékenység esetén a román nyelv kizárólagos használatát írták elő. Ennek következtében a törvényt beterjesztő Daniel Funeriu, az Ungureanu-kormány oktatási minisztere törvényellenesnek nyilvánította a MOGYE chartáját és elutasította annak jóváhagyását. Az Ungureanu-kormányt a MOGYE-üggyel megbuktató Victor Ponta az előző kormány megalapozott törvényességi kifogásait semmibe véve jóváhagyta a törvénysértő egyetemi chartát. A jelenleg hatályos charta előírásai szerint a tanagyag 30 százaléka magyar, 70 százaléka pedig román nyelven kerülhet elsajátításra. A világon sehol nem létezik az a megoldás, hogy az előadásokon egyik nyelven leadott tananyagot a szemináriumokon és a gyakorlatokon egy másik nyelven kelljen visszaadni. Sérül tehát a magyar hallgatók joga, akik a tananyag tökéletesebb elsajátítása érdekében választották az anyanyelvi oktatást. A MOGYE szabályzata egyáltalán nem tartalmazza a tanügyi törvény kisebbségi nyelven történő oktatást szabályozó rendelkezéseit, amelyek előírják az anyanyelvi oktatást és az önálló anyanyelvi tagozatok létrehozását. Ennek következtében a 2011. évi 1-es tanügyi törvény 128 szakaszának rendelkezéseit kellene alkalmazni, miszerint a törvénytelen előírásokat tartalmazó egyetemi charta semmis. Ezt azonban a bíróságok nem voltak hajlandóak kimondani, sőt azt állapították meg: az egyetemi charta törvényes. Ebből egyértelműen kiderül: a bíróságok a romániai magyarság jogfosztása érdekében aszerint értelmezik a törvényt, hogy a kitűzött cél, vagyis jogaink további korlátozása megvalósulhasson.
dr. Kincses Előd
A szerző a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügyvédje / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egy református nagyasszonyról szóló könyvet mutattak be Kolozsváron
Deé Nagy Anikónak, a Teleki Téka könyvtárosának hadadi báró Wesselényi Kata, egy hitben élő református asszony című könyvét mutatták be augusztus 16-án délelőtt a Bocskai-házban a Kolozsvári Magyar Napok keretében.
Az eseményen részt vett és felszólalt Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is.
Az erdélyi református nagyasszonyok között eddig nagyon kevesen emlegették Wesselényi Katát (1735–1788), ami nem véletlen, hisz igen keveset lehetett tudni róla mindaddig, amíg a Teleki Téka könyvtárosának, illetve könyvtárvezetőjének kutatásai fel nem tárták ezt a kivételes életpályát. Hithű feleség, anya, gazdasszony, bőkezű mecénás, könyvgyűjtő, építtető, művelődéspártoló – mindezeket és sok egyéb szerepet töltött még be családja, közössége életében a 18. század második felében élt gróf Rhédei Zsigmondné hadadi báró Wesselényi Kata – hangzott el a könyvbemutatón.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja felvezetőjében elmondta: ajánlja mindenki figyelmébe az olvasmányt, ami nagyon kedves és tanulságos. Fontos jellemzője, hogy a néhány ismert vonatkozáson túl számos újdonsággal szolgál. A szerző bevezetője sok mindenben eligazítja az olvasót. Wesselényi Kata rendkívül szertágazó és gazdag életműve számos ponton rokonítható Árva Bethlen Kata ma már jól ismert munkásságával.
Deé Nagy Anikó kötete korrigálja az arisztokráciáról alkotott kommunista képet, a monográfiaszerű kollázs átfogó életképet nyújt Wesselényi Katáról – fogalmazott Buzogány Dezső. A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora szerint a könyvvel az az elmélet is megdől, hogy a történelem századaiban csak a férfiak voltak Erdély társadalmának nagyjai, tartóoszlopai. „Családanyaként, a ház asszonyaként, a család és az udvari közösség közepén szerteágazó munkájával tartja össze a családi és udvari közösséget”– fogalmazott az egyetemi tanár, úgy vélve, hogy a szakma végtelenül hálás lehet a szerzőnek. Hangsúlyozta: Wesselényi Kata mindvégig kitartott református hite mellett – gyermekét is ebben a hitben neveli – egy olyan korban, amikor nem volt divat a hithez való hűség, és akár kockázatos is volt reformátusnak lenni. Szoros kapcsolata volt Európával, ezt igazolja könyvtárának állománya, receptjei, gyermekét pedig latinra, németre és franciára taníttatta. Lelkiségét tükrözik imádságai, teológiai nézetei pedig magvas tartalommal telített, hitvallásos kálvinizmuson alapuló elmélkedések, melyek követik a műfaj korabeli sajátosságait. „Imádságaiból a predestináción alapuló kálvini önismeret sugárzik, érdemes lenne alaposabb teológiai vizsgálatnak is alávetni őket. Imái nem kegyeskedő, könnyed ömlengések, hanem komoly, súlyos dogmatikai tartalmú elmélkedések” – fogalmazott Buzogány Dezső.
Tőkés László szerint Wesselényi Kata a szó legközvetlenebb értelmében tér vissza az igéhez, azt valósította meg életében, amit a Szentírásban olvasott és tanult. Ebben volt példamutató, ebből származik a református nemesasszony ideáltípusa. A Wesselényi Katához hasonló nagyasszonyokra a mai társadalomnak is nagy szüksége van – jelentette ki a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspöke; úgy vélte, a bárónő imanaplói hitelesen kegyes stílusukkal ma is megragadó olvasmányok, és bizony van olyan köztük, amely gyönyörű bűnbánati énekként szerepelhetne a református énekeskönyvben. „Az imanaplók stílusukkal, művészi értékükkel, hiteles kegyességükkel megragadó, megható olvasmányok. Köszönöm Deé Nagy Anikónak, Erdély egyik jelenkori nagyasszonyának e nagyszerű munkát” – mondta az EMNT elnöke.
Örvendetes, hogy Deé Nagy Anikó ráakadt arra a kincsre, amit Wesselényi Kata az utókorra hagyott. A kötet szükséges és aktuális – mondta Németh Zsolt. A Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke szerint bámulatos, hogy mi minden fért bele egy kora újkori asszony rövid életébe, ha komolyan vette hivatását. „Wesselényi Kata a korszak nőideáljaként elevenedik meg, aki vallja: Istent félni, a királyt tisztelni, a hazát és nemzetet igazán szeretni kell” – fogalmazott a politikus, aki szerint a kötet a korabeli nők szerepét is kiemeli. Wesselényi Kata nőként is meg tudja állni egyedül a helyét, nem megy bele megalázó kompromisszumokba, megmarad özvegyi hűségében. „Írásai elevenek, takarékos, puritán, tiszta személye óriási példa mindannyiunk számára” – mondta Németh Zsolt, aki a Kriterion Kiadó színvonalas munkáját is méltatta.
„Azt hiszem, célba értem, hisz ennyi okos ember elkezdett Wesselényi Katával foglalkozni. Ez nagy örömömre szolgál” – mondta Deé Nagy Anikó, aki szerint Wesselényi Kata minden tevékenységével szolgálni, segíteni akarta környezetét. Élete folyamán sok tragédia éri, meghal a férje és egyetlen gyermeke, az imanaplókban olvasható lázadozásai pedig az Ómagyar Mária-siralom keserveit idézik. „Istennel való társalkodásai során a hitéből nyer vigasztalást, így tudja folytatni életét, hite még a szakácskönyvéből is kiviláglik. Nagy örömömre szolgál, hogy sikerült felszínre hozni Wesselényi Katát, aki egyike azon rendkívül értékes református nagyasszonyoknak, akik a családért, hazáért tevékenykedtek. Modellként szolgálnak arra, hogyan kell a dolgos mindennapokat megélni, és hogyan lehet megküzdeni a tragédiákkal” – fogalmazott a hat nagyobb fejezetből felépített monográfiaszerű kollázs, tanulmány- és dokumentumkötet összeállítója.
tokeslaszlo.eu

Soltész Miklós kölcsönösséget kért Romániától a kisebbségpolitikában
Soltész Miklós kölcsönösségi alapon kérte a román hatóságoktól, hogy tegyék meg a szükséges intézkedéseket a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium zavartalan működéséhez.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára egy csütörtöki csíkszeredai sajtótájékoztatón beszélt azokról az erőfeszítésekről, amelyeket Magyarország tesz azért, hogy a területén élő nemzeti kisebbségek ápolhassák nyelvüket, kultúrájukat.
Elmondta: a Fidesz-KDNP kormány 2010 óta két és félszeresére emelte a nemzeti kisebbségeknek nyújtott támogatásokat, és immár azt is támogatja, hogy a nemzetiségek kapcsolatot tartsanak anyaországaikkal. Megjegyezte: Magyarország azzal is segítette a kisebbségeket, hogy átadta nekik azokat az oktatási intézményeket, amelyek a megmaradásukat segítik. Példaként hozta fel, hogy a magyarországi román önkormányzatok 11 köznevelési intézményt vehettek át, és a magyar állam ezek felújítását is támogatta 280 millió forinttal. Az államtitkár kijelentette: Magyarország nem fél a 20-30-ezer román nemzetiségű állampolgárától, inkább büszke arra, hogy a románok nemzetiségként élnek Magyarországon.
Soltész Miklós nyomatékosította: a románok és magyarok közötti együttműködés csak kölcsönösségi alapon lehet jó. Utalt arra, hogy immár egy elsőfokú bírósági ítélet is kimondta: törvénytelenül akadályozta meg a Maros megyei tanfelügyelőség a cikluskezdő osztályok indítását a Marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumban, és gyors megoldást sürgetett az iskola zavartalan működésének a biztosítása érdekében. Elfogadhatatlannak nevezte, hogy vannak olyanok, akik tönkre akarják tenni több száz gyermek és pedagógus életét.
Soltész Miklós úgy vélte: ha Románia méltó módon akarja megünnepelni az Erdéllyel való egyesülése centenáriumát, méltányosan és igazságosan kell bánnia a területén élő nemzeti kisebbségekkel. „Őket nem megfélemlíteni, hanem segíteni kell" – fogalmazott az államtitkár. Azt is hozzátette: „nem a magyarok között kell keresni az ellenséget. Az délkeletről jön, és a teljes kereszténységet veszélyezteti."
"Románia vezetőinek hatalmas felelősségük van abban, hogy megtegyék azokat a lépéseket, amelyeket Magyarország megtett az elmúlt években a nemzetiségek irányában" – jelentette ki Soltész Miklós.
Az államtitkár bejelentette: a magyar kormány hétfői ülésén erdélyi egyházközségek támogatásáról is döntött. A sepsiszentgyörgyi Gyöngyvirág utcai református egyházközség templomépítésének a befejezésére 126 millió forint támogatást, a kerelőszentpáli (Sanpaul) református templom és közösségi ház felújítására pedig 82,5 millió forintos támogatást ítélt meg. Arról is beszámolt, hogy 140 millió forintos magyar állami támogatással újul meg a kézdivásárhelyi Boldog Özséb katolikus plébánia és környéke.
Soltész Miklós ugyanakkor arra kérte az Erdélyben élő magyar állampolgárokat, hogy – ha még nem tették meg – vetessék fel magukat a választói névjegyzékbe, és éljenek a választás lehetőségével a jövő évi magyarországi parlamenti választásokon. „Magyarország számít a határon túli magyarságra, az állampolgárság jogokkal, de felelősséggel is jár" – fogalmazott az államtitkár. Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma

Remek hangulat a Dési Magyar Napokon
Minden korosztály találhatott magának kedvére való programot a hétvégén zajlott ötödik Dési Magyar Napokon. A három napos rendezvény a désiek számára jó alkalom a találkozásra, összegyűlésre, beszélgetésekre, amelyre gyakran a városból elszármazottak, akár külföldön élők is hazalátogatnak, hogy napközben a programok során, vagy este a koncertek alatt régi ismerősekkel társaloghassanak
A rendezvény csütörtökön kezdődött a Dés a festészetben című kiállítás megnyitójával. A tárlat anyagát a dési magyar festők városról készített képei alkották, így állítottak ki például számos Incze János vagy Angyalossy György művet. Mivel a bemutatott képzőművészeti alkotások egy részét a dési magyarok ajánlották fel, izgalmas lehetett a szóban forgó festményeket az alkotó más képei mellett látni, betekintést nyerni a művész tevékenységébe a saját falukon elhelyezett képek, illetve a szomszéd nappaliját ékesítő darabok segítségével.
A kiállítás vasárnap is látogatható volt délelőtt egy órán keresztül, ekkor számos ember jött el az ARTA Galériába megcsodálni a városáról készített festményeket, képeket. Izgalmas volt számomra is dési nagyszüleim képeit más képek mellett látni, a kiállítást pedig nagymamám „tárlatvezetése” még érdekesebbé tette: hozzáértően mesélte, melyik kép hol készült, ki festette stb. Egy pöttöm kislány lelkesen mutatta melyik a kedvenc képe, érdekes módon, éppen egy olyan alkotást választott ki, amely nagyszüleim nappalijának falát diszíti.
„Pénteken a néptáncosok lakták be a főteret, ugyanis ekkor zajlott a nemzetközi néptáncfesztivál, a Kolozsvárra érkező néptánccsoportok betáncolták a teret Désen is” – mesélt a Magyar Napokról Kovrig Annamária, dési tanácsos, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke, akitől azt is megtudtuk, hogy este, ahogy illik egy néptánctalálkozó után, táncházba látogathattak el a dési magyarok.
Szombaton a rendezvényeket a főtérről a központi Green Pubba költöztették, ahol délelőtt kézműves foglalkozásokon, bűvészmutatványokon vehettek részt a kisebbnek, míg az idősebbek gulyásfőzéssel „szórakoztak”, délután pedig elkezdődtek a koncertek, a mulatozás.
Kovrig Annamária szeretné, ha a rendezvény mindenkihez szólna, és ezen mindenki jól érezné magát. A szervezőknek fontos, hogy minden nemzedék kedvére való zenét találjon a rendezvény programjában, így hívták meg az eseményre az Operettissimót, hisz az idősebbek az ilyen jellegű zenét kedvelik, illetve a kolozsvári Knock Out zenekart, hogy a rock stílus rajongói is szórakozhassanak szombat este.
Arra is kíváncsi voltam, milyen programokon vehet részt egy tizenéves az ilyen jellegű rendezvényeken. Varga Fruzsina elmondta: rendkívül élvezte az eseményt, számos programon vett részt, és szerinte mindenki jól érezte magát a Dési Magyar Napokon.
„Délelőtt voltam kézműves foglalkozáson, azt nagyon szerettem. De hasonló módon élveztem a nemezelést és a gipszfestést is. Délután, mivel nagyon meleg volt, a felnőttekkel behúzódtunk az árnyékba, és beszélgetéssel ütöttük el az időt. Este a bulira még az idősek is kijöttek” – mesélte Fruzsina.
A fiatal lány elmondta: a koncertre érkezők közül mindenkit ismer: „egy-két arc van, akit nem tudok hova tenni, egyébként mindenki másról tudom, hogy kicsoda”.
A szombati eseményeket a Green Pubban szervezték meg, a kisebb méretű terasz pedig nagyban hozzájárult a családias, otthonos és meghitt hangulat kialakulásához. Minden érkező lépésenként ismerősökbe botlott, az asztaloknál ülő társaságok tagjai gyakran cserélődtek, de a beszélgetés hangulatán ez semmit nem változtatott. A rendezvényen régi osztálytársak is találkozhattak egymással, a nagyszülők büszkén dicsekedtek az elszármazottaknak a nagyra nőtt unokákkal.
A dési közönség előtt koncertezni valóságos főnyeremény: a kicsik a színpad előtt ugrabugráltak, míg szüleik, nagyszüleik a hátsó sorokban táncoltak, énekeltek, szórakoztak, ahogy Fruzsina is megjegyezte: itt mindenki jól érezte magát zenei ízléstől és kortól függetlenül. Igaz, a jó hangulat kialakításához kellett az Operettissimo, a Knock Out zenekar és a Budapesti Randevú koncertje is.
„Azért van szükség a rendezvényre, hogy megmutassuk magunkat a mellettünk élőknek, és láttassuk: a dési magyar közösség él és ápolja kultúráját. Emellett a rendezvény nagy találkozásoknak ad helyet, hisz a Magyar Napokra a Désről elszármazottak is haza szoktak jönni” – mondta Kovrig Annamária tanácsos.
A rendezvényt a Communitas Alapítvány, az RMDSZ, a Kincses Kolozsvár Egyesület, a Bethlen Gábor Alap és Dés Polgármesteri Hivatala támogatta.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

„Viszálykarnevál” Nagyváradon: politikai adok-kapok és magyar–magyar vita Szent István ünnepén
A rendszerváltás óta eltelt huszonhét évben nem volt nagyobb szabású Szent István-napi ünnep Nagyváradon – idén a széthúzás és viszálykodás miatt kettő is lesz.
Árnyék vetül az idén első ízben megszervezett nagyváradi augusztus 20-ai Szent István-napi ünneplésre: párhuzamos szervezéssel, széthúzások közepette zajlik az előkészület, és az is biztos immár, hogy két, párhuzamosan zajló rendezvénysorozat között kell választaniuk az ünnepelni vágyóknak.
Az államalapítás és az új kenyér ünnepén mostanáig nem volt a Körös-parti városban kültéri ünneplés, az ötlet, hogy Szent István-napján a Szent László téren ünnepeljen méltó módon a váradi magyarság, idén született meg a Szent László Napokat is szervező Szent László Egyesület vezetőiben.
A helyi önkormányzat pedig felkarolta az ötletet, így vállalta a partnerséget, és közösen szervezik az augusztus 20-ai, a népi hagyományok jegyében zajló eseménysorozatot a város főterén. Nagyvárad idegenforgalmi népszerűsítéséért felelős ügynöksége (APTO) révén pedig augusztus 21-én szervezi meg Debrecen önkormányzatával partnerségben az immár hagyományos virágkarnevált, aminek lebonyolításában a váradi önkormányzat kérésére segítséget nyújt a Szent László Egyesület.
Ünnepi kavalkád a Szent László téren
„Úgy gondoltuk, hogy ami eddig történt, vagyis hogy az augusztus 21-ei virágkarneválon tulajdonképpen azt láthattuk, hogyan ünnepeltek egy nappal korábban Debrecenben, nem elég, többre van igény a váradi magyarság részéről az államalapítás és az új kenyér ünnepén” – mutatott rá az augusztus 20-ai programkavalkádot szervező egyesület csütörtöki sajtótájékoztatóján Zatykó Gyula, a Szent László Napok főszervezője.
Elmondta, hagyományteremtő szándékkal szervezik meg az ünnepet, és abban bíznak, hogy a Szent László Napokhoz hasonló sikernek fog örvendeni, és az elkövetkező években még színesebb eseményekkel tudnak majd kedveskedni a váradiaknak és a városba ellátogatóknak, nemzetiségtől, vallási hovatartozástól vagy politikai szimpátiától függetlenül.
A Hagyományok napja – Szent István-napi ünnep vasárnap 10 órakor istentisztelettel veszi kezdetét az újvárosi templomban, ahol már akkor mindenki láthatja majd a szent korona másolatát, azt a másolatot, amit a csíksomlyói búcsúba is rendszerint el szoktak vinni, és amit ezúttal is koronaőrök őriznek majd. A korona 16 óráig látogatható a templomban. Az Érmelléki Gazdák Egyesülete szervezésében szintén 10 órakor rajtol el az estig tartó kézművesvásár a Szent László téren, 12.30-kor pedig megáldják és megszentelik az új kenyeret – az eseményre mind a négy erdélyi magyar történelmi felekezet képviselőjét várják –, és 250 kilogramm kenyeret osztanak szét.
15 órától a Magyar Polgári Egyesület szervezésében kézművesfoglalkozás lesz a téren, 16 órától pedig a Vitéz László és az elátkozott malom című vásári bábelőadást tekinthetik meg ugyanott a legkisebbek a kolozsvári Kelj fel, Jancsi társulat előadásában. Egész nap lesz népzene és néptánc, igazi ünnepi pörgést ígérnek a szervezők.
Akik pedig el akarnak mélyülni az augusztus 20-ai ünnep jelentőségében, 17 órától a Partiumi Keresztény Egyetem új amfiteátrumában meghallgathatják Balla Ede Zsolt Égi Ige – Szent István öröksége és a magyar Szent Korona című előadását. A kézművesvásár hétfőn is folytatódik, így a virágkocsik megcsodálására érkezők is kedvükre válogathatnak a mintegy harminc stand kínálatából.
Mindennapi nézeteltérés
Az elmúlt hosszú évektől eltérően azonban a virágkarnevál megszervezése is nézeteltérést váltott ki a Nemzeti Liberális Párti (PNL) többségű helyi önkormányzat és az RMDSZ-es vezetésű Bihar Megyei Tanács között, s utóbbi – bár hivatalosan nem említették meg rendezőként – a saját tájékoztatása szerint a fennhatósága alá tartozó Szigligeti Színház és a megyei turisztikai ügynökség révén mégis dolgozik a programsorozaton. Utóbbi nem is képviseltette magát azon a csütörtöki sajtótájékoztatón, amelyen az APTO-t irányító Mihai Jurcă bejelentette, hogy a két testvérváros idei közös virágkocsija a közös vonásokat próbálja bemutatni a kereszténységet és a hősiességet megtestesítő jelképekkel, miközben az alapot a történelmi és kulturális jelentőséggel bíró nagyváradi vár mintája ábrázolja majd.
Ezt hétfőn, a másik három kocsival együtt a korábbi évektől eltérő útvonalon vonultatják fel: 11 órától a Vitéz (Decebal) út parkolójába érkeznek, majd onnan 14 órakor indulnak el a Körös (Tudor Vladimirescu) utcán a Szent László térre, ahol 15.30 és 18.30 között kiállítják a nagyközönség számára. Ezalatt a kocsikat kísérő előadók lépnek fel a helyszínen.
Magyar–magyar viszály
„A Bihar Megyei Tanács semmivel sem járult hozzá a virágkarnevál szervezéséhez” – jelentette ki a Krónikának a kettős kommunikációt firtató kérdésére Mihai Jurcă, az APTO igazgatója. Elmondása szerint a megyei önkormányzat illetékesei nem válaszoltak a felkérésére, a Szent László Egyesület ugyanakkor a Szent László Napok fesztivál szervezésével már bizonyította hozzáértését a hasonló jellegű események és vásárok sikeressé tételére.
Mindeközben a Bihar megyei turisztikai ügynökségét igazgató Bántó Norbert egy, a megyei tanácsnál a városházán megtartottal párhuzamosan megszervezett sajtótájékoztatón közölte, hogy a megyei tanács felkérte a Szigligeti Színházat arra, hogy idén is szervezze meg a kocsikat kísérő előadócsoportokat, az ezzel járó költségeket pedig a megye állja.
Úgy vélekedett, a városháza „kisajátította” magának az eseményt, holott azt mindig is közösen szervezték. Elmondása alapján minden kérésüket elutasították, így például azt, hogy hétköznap lévén később kezdődjön a felvonulás, és nehezményezték a lerövidült útvonalat is. Kérték továbbá a színpad szerkezetének megerősítését is és nem utolsó sorban azt, hogy „ne kezeljék őket egy szinten” az eseményhez idén támogató partnerként csatlakozó Szent László Egyesülettel.
Különösen felháborodtak azon, hogy a termékvásár egy Facebookon keringő, nem hivatalos plakátján a városi önkormányzat szervezése mellett az Erdélyi Magyar Néppárt logója szerepelt támogatóként. „A megyei tanács nem járulhat hozzá olyan eseményhez, ahol párpolitikai eseményt hirdetnek” – szögezték le.
Bántó lapunknak úgy vélekedett, hogy csak azért nem szerepelnek az esemény támogatói között, mert nem vettek részt a csütörtöki sajtótájékoztatón. Arról pedig – tette hozzá – azért maradtak távol, mert azon a Szent László Egyesület is képviseltette magát. A történtekkel kapcsolatban Mihai Jurcă leszögezte, a Virágkarnevál Fesztiválnak nincs politikai vonzata, teljesen logikus együttműködéssel szervezik. Az útvonal megváltoztatására pedig azért volt szükség, mivel a régi szakaszokon, több helyen is felújítási munkálatok zajlanak, miközben az új indulási helyszínt közlekedés-biztonsági szempontból is szerencsésebb választásnak tartják.
Külön ünnepet szervez az RMDSZ
Az RMDSZ-es többségű megyei tanács ugyanakkor a napokban jelentette be, hogy a Szent László téren megtartott Szent István-napi ünneppel párhuzamosan, vasárnap 14 órától a Rhédey-kertben (ma Bălcescu park) Népi forgatag elnevezéssel szerveznek gyermekprogramokkal és termékvásárral egybekötött báb-, néptánc- és zenés-táncosos előadást, hogy aztán 19 órától a Codex régizene együttes lépjen színpadra.
Bálint Eszter, Vásárhelyi-Nyemec Réka / Krónika (Kolozsvár)

Semjén a Külhoni Magyarságért Díjak átadásán: minden magyart meg kell védenünk
Semjén Zsolt szerint Magyarországnak, Izrael példája alapján, meg kell védenie minden magyart, bárhol él a világban. A politikus erről pénteken, a Külhoni Magyarságért Díjak átadásán beszélt Országházban. A miniszterelnök-helyettes díjat adományozott többek között Horváth Annának, Kató Bélának és Tamási Zsolt Józsefnek.
„Ugyanazt kell csinálnunk, mint Izraelnek, ha Izraelnek szabad, nekünk is szabad. Izrael állam lényege az, hogy minden zsidó, bárhol él a világban, biztos lehet abban, hogy van egy ország, van egy hazája, és ha valahol üldözik, akkor oda haza tud menni, és az az ország minden körülmények között, minden befolyásával, látható és nem látható befolyásával meg fogja védeni” – fogalmazott Semjén Zsolt. Szerinte Magyarországnak ugyanez a feladata: minden magyart meg kell védenie, bárhol él a világban.
A miniszterelnök-helyettes a Külhoni Magyarságért Díj tizenegy díjazottja közül kiemelte a venezuelai magyar közösséget, amelyet bár nem üldöznek, de kaotikus, nyilvánvalóan diktatórikus állapotban, létbizonytalanságban él. Semjén Zsolt ezért a venezuelai magyarságnak azt üzente: Magyarország a hazájuk, bármikor jöhetnek, családostul is, és azok is, akik már nem tudnak magyarul, mert Magyarország minden segítséget meg fog adni nekik. Hangsúlyozta: a venezuelai magyaroknak tudniuk kell, hogy ők ide nem menekülnek, nem emigrálnak, hanem hazajönnek.
MTI; kronika.ro

A székely zászlóról Londonban
Az összetartozás szimbóluma
Nagysikerű előadást tartott Székelyföldről és a székely zászlóról Londonban dr. Szekeres Attila heraldikus. Az augusztus 7-e és 11-e között sorra került Zászlótudományi Világkongresszusnak mintegy száz résztvevője volt a világ minden tájáról.
A zászló a legnagyobb karriert befutott jelhordozó, a zászló maga a történelem, a székely zászló a székely történelem része – mondta az eseménnyel kapcsolatos tegnapi sajtóértekezlet bevezetőjeként Tamás Sándor.
– Mi is pontosan tudjuk, hogy miért fontos megvédenünk, és ők is pontosan tudják, hogy miért fontos támadni: a zászló a közösségi összetartozás és identitástudat jelképe – hangsúlyozta a megyei tanács elnöke.
A 43 előadás közül jól elkülönült a Székelyföld történelmét is bemutató, A székely zászló alakulása az utóbbi négy évszázadban című prezentáció. Kiderült: Európában még „hallottak forma” Erdélyről (Szekeres erdélyiként, és nem romániaiként jelentkezett be), de az óceánon túlról érkezetteknek teljesen ismeretlen volt a téma. Az előadás a mostani székely zászlót előképeivel vezette fel: az 1601-es székely gyalogsági zászlóval, valamint Székely Mózes 1603-ból származó lovassági zászlójával, amelyekben már ott van a két alapvető jelkép: a nap és a hold.
– Ezúttal is tisztelettel felkérném a zászlókészítőket, hogy a székely zászlóra ne nyolcágú csillagot, hanem 16 sugarú napot varrjanak, amelynek a szélrózsa irányába mutató sugarai egyenesek, a közbeesők lángszerűek legyenek, mert ezt lehet heraldikailag értelmezni – mondta a szakember.
Szekeres rámutatott: a román hatalom tiltásával, akarata ellenére, az eredetileg a Székely Nemzeti Tanács számára tervezett zászlóból igazi nemzeti szimbólumot kreált.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csontvázak a főtéren: múltunk megértésében segítenek a régészek
A TIFF-házat zsúfolásig megtöltötték az érdeklődők a Csontvázak és kincsek a Szent Mihály-templom körül című beszélgetésen, ami mindenképpen jelzésértékű arra nézve, hogy a kolozsváriak számára fontosak azok a régészeti leletek, amelyek idén előkerültek a főtéri ásatások során. Csók Zsolt és Bajusz Mátyás régészek számoltak be az eredményekről csütörtökön a Kolozsvári Magyar Napokon, a találkozót Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke moderálta.
Csók Zsolt, az Erdélyi Történeti Múzeum régésze először bemutatta azokat az előzményeket, amelyek ahhoz vezettek, hogy a főtér nyugati oldalán, a Szent Mihály-templom körül munkatársaival elkezdték az ásatásokat, korábban erről egy interjúban számolt be a Maszolnak. Kolozsvár polgármesteri hivatala gyalogos övezetet akart kialakítani a főtér nyugati oldalán, viszont régészek bevonása nélkül kezdte el a munkálatokat. Ez nyíltan szembement azzal, amit a műemlékes bizottság 2015. április 4-én megkövetelt, hívta fel a figyelmet Csók.
Február végén egy újságíró hozta a régészek tudomására azt, hogy mi történik a főtéren, akik a hír hallatára kirohantak, és „ordítozva” próbálták leállítani a munkálatokat. A régészek mellett a katolikus egyház, pontosabban Kovács Sándor főesperes végig partner volt az ügyben, anyagilag is támogatta a régészek munkáját. Hegedüs Csilla elmondta: reméli, hogy az önkormányzatban most már megértették, hogy így kell dolgozni.
Csók Zsolt beszámolt arról is, hogy bár javarészt a kolozsváriak örömmel fogadták a kutatást, sok olyan véleménnyel is találkozott, hogy biztosan azon dolgoznak, hogy bebizonyítsák a dákóromán kontinuitáselméletet, és volt, aki legszívesebben elkergette volna őket a templom a környékéről. A régész szerint a szakma célja nem más, mint az, hogy minél tisztább képet nyújtson a múltunkról.
Korábban mi is beszámoltunk arról, hogy mi mindent találtak a Szent Mihály-templom körül. Ezeket az információkat Csók Zsolt többek közt azzal egészítette ki, hogy egy új kutatás tétje az, hogy az összesen 261 sír alapján megvizsgálják a különböző évszázadokban élt személyeket – például azt, hogy a különböző korszakokban mennyit éltek az emberek, miben haltak meg stb. A legrégebbi sír, amire rátaláltak, a 15. századból származik. Mivel sok kerámiatöredéket találtak, rájöttek arra is, hogy a templom előtti rész vásártérként szolgált a 12–13. században.
Bajusz Mátyás a római kori leletekről beszélt. Elmondta, az akkori Napoca alaprajza sakktábla alapú volt, amit két főút szelt át. „Most Napoca központjában vagyunk” – jegyezte meg a TIFF-házban. Bár nagyon kevés római kori leletre bukkantak, három és fél méter mélyen találtak egy kerámiaégető kemencét, ami a régész elmondása szerint precedens nélküli, ilyen masszív hatodik századi leletet korábban nem találtak. De emellett előkerült egy elhasznált küszöbkő is.
Csók Zsolt új kutatásából is szemlézett, amelyet a Jósika-palota – más néven Lábasház – körül végeztek. Elmondta, a műemléktulajdonos a költségektől függetlenül buzdította munkára a régészeket, mivel látta az ügy fontosságát. Árpád-kori és 18. századi leletanyagokat is találtak. Csók szerint a leletek szenzációsak: a 18. századból zománcolt kerámiákat – ezeket valószínűleg a társadalmi felsőközép használt –, kályhacsempét, egy asztali lámpa alját és egy állat formájú tintatartót is találtak, ez utóbbit a 16. századra is lehet datálni. Egy 6 méter mély kútra is bukkantak, amelyet a 18–19. századi források sokat emlegetnek. Bejelentette: az Erdélyi Történeti Múzeumban tavasszal kiállítást szerveznek ezekből a leletekből.
Kovács Sándor főesperes is jelen volt a beszélgetésen, aki történelmi eseménynek nevezte a Szent Mihály-templom körüli ásatásokat. Hegedüs Csilla megjegyezte: ma máshol tartanánk, ha minden műemléktulajdonos a főespereshez hasonló hozzáállást tanúsítana ebben a kérdésben. Jövőre publikációban foglalják össze mindazt, amit a Szent Mihály-templom körüli régészeti kutatás jelent, árulta el Csók Zsolt.
Tasi Annabella / maszol.ro

Semjén: minden magyart meg kell védenünk, bárhol él a világban
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes szerint Magyarországnak, Izrael példája alapján, meg kell védenie minden magyart, bárhol él a világban. A politikus erről pénteken, a Külhoni Magyarságért Díjak átadásán beszélt Országházban.
"Ugyanazt kell csinálnunk, mint Izraelnek, ha Izraelnek szabad, nekünk is szabad. Izrael állam lényege az, hogy minden zsidó, bárhol él a világban, biztos lehet abban, hogy van egy ország, van egy hazája, és ha valahol üldözik, akkor oda haza tud menni, és az az ország minden körülmények között, minden befolyásával, látható és nem látható befolyásával meg fogja védeni" - fogalmazott Semjén Zsolt.
Szerinte Magyarországnak ugyanez a feladata: minden magyart meg kell védenie, bárhol él a világban.
A miniszterelnök-helyettes a Külhoni Magyarságért Díj tizenegy díjazottja közül kiemelte a venezuelai magyar közösséget, amelyet bár nem üldöznek, de kaotikus, nyilvánvalóan diktatórikus állapotban, létbizonytalanságban él. Semjén Zsolt ezért a venezuelai magyarságnak azt üzente: Magyarország a hazájuk, bármikor jöhetnek, családostul is, és azok is, akik már nem tudnak magyarul, mert Magyarország minden segítséget meg fog adni nekik. Hangsúlyozta: a venezuelai magyaroknak tudniuk kell, hogy ők ide nem menekülnek, nem emigrálnak, hanem hazajönnek.
"Ez üzenet minden magyarnak a világban, hogy bármi történik, Magyarország a hazájuk, Magyarország tárt karokkal várja őket" - jelentette ki.
Semjén Zsolt felidézte, hogy tavaly a díjat zömmel olyanok kapták, akiket Romániában üldöznek és joginak álcázott magyarellenes lépésekkel támadják őket, mert a magyar nemzet emblematikus képviselői. Szerinte ez a tendencia nem ért véget, ezért a díjazottak közül külön szólt Horváth Annáról, Kolozsvár volt alpolgármesteréről, akit szerinte "egyfajta vértanúságot szenvedett", és "nyilvánvalóan koncepciós, mondvacsinált, nevetséges, aljas magyarellenes támadás" áldozata lett.
Hangsúlyozta: a magyar állam nem engedi el a kezét, ahogyan egyetlen nemzetrésznek és magyarnak sem, akit azért üldöznek, mert magyar.
A miniszterelnök-helyettes szerint a Külhoni Magyarságért Díj annak a szimbóluma, hogy elszakíthatatlan egymástól az anyaországi és a külhoni magyarság. Hangsúlyozta: a külhoni magyarság felelős magáért, a többi elszakított nemzetrészért és az egyetemes magyarságért is, míg a magyar államnak az egyetemes magyarság megmaradása érdekében büszkének és erősnek kell lennie, valamint biztosítania kell a forrásokat az identitás megőrzéséhez és gazdaságilag is a támogatnia kell a külhoni magyarságot. Hozzátette: az állampolgárság biztosítása pedig a közjogi keret, ami "acélabroncsként" fogja egybe a magyarságot.
Közölte: a Magyar Állandó Értekezlet november eleji ülésére meglesz az egymillió új esküt tett magyar állampolgár.
Semjén Zsolt a díjátadás után újságíróknak Horváth Anna kitüntetését demonstratív kiállásnak nevezte, szerinte természetes, hogy a magyar állam minden segítséget megad neki romániai és nemzetközi fórumokon is. A venezuelai magyar közösséggel kapcsolatban megjegyezte: Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszterrel előkészítették a megfelelő államigazgatási és egyéb területen a hazajövetelüket.
Arra a kérdésre, hogy egy sajtóhír szerint megmondták a nagyköveteknek, hogy fűzzék bele augusztus 20-i beszédükbe Soros Györgyöt, Semjén Zsolt úgy reagált: alapvetően Szent Istvánról és a magyar ezer évről kell szólnia az ünnepségeknek, de farizeus dolog lenne, ha csak a történelembe mennének vissza és az aktuális helyzetre nem térnének ki.
Hozzátette: Soros György támadást intézett Magyarországgal szemben, és nemzetközi színtéren, az Egyesült Államokban és Brüsszelben is Magyarország-ellenes propagandát folytat, és a magyar nép "életérdekeivel" ellentétes célokat finanszíroz. "Az önvédelemből és az életösztönből következik, hogy világosítsuk fel a világot, hogy mi Soros György mesterkedése" - mondta Semjén Zsolt, aki szerint következéseképpen helyes, ha a nagykövetek a magyar önvédelmet a középpontba állítják.
Idén tizenegy ember, illetve szervezet kapta meg Külhoni Magyarságért Díjat, amelynek alapításáról 2011-ben döntött a kormány.
A díj a külhoni magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, a nemzet örökségének megőrzésében, az egyházi életben, a tudományban a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszervezőségben kiemelkedő tevékenységet végző magyarországi és a külföldi személyeknek és szervezeteknek adományozható.
Díjat kapott Zupko Mária (Szlovákia) gyógypedagógus, Vadkerti Imre (Szlovákia) színész-énekes, Verebes Krnács Erika (Szerbia) előadóművész, Pénzes János (Szerbia) szabadkai megyéspüspök, a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthon (Ukrajna), Cár Anna (Szlovénia) tanár, Lengyel Ferenc és Lengyel Melinda (Ausztria) tanár és a venezuelai magyar közösség. A miniszterelnök díjat adományozott továbbá Horváth Annának, Kolozsvár volt alpolgármesterének, Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének és Tamási Zsolt Józsefnek, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum volt igazgatójának. (MTI)

A templom megújulásának örömünnepére készülnek Firtosváralján
Rengeteg munkával és meglepetésekkel zajlott a firtosváraljai unitárius templom felújítása az elmúlt években. A hétvégén falutalálkozón adnak hálát a megújult szent hajlékért. A százlelkes gyülekezet erejét meghaladó, hét év alatt mégis végigvitt tevékenységről Sipos László lelkészt kérdeztük.
A régi fatemplom helyére 1801–1805 között épült a ma látható istenháza. A jegyzőkönyvekben arról olvashatunk, hogy már kezdetben gyakran kellett javítani az épületet. A legfőbb gondot a vizesedés jelentette, hisz a templom eléggé lápos helyre épült. Repedeztek a falak, korhadt, gombásodott a padlózat – elődeinknek kétszáz éven keresztül mégis sikerült megőrizniük. A 2000-es évek elejére azonban a templom állapota annyira megromlott, hogy már nem mertek benne istentiszteletet tartani. 2010. augusztus 22-én, vasárnap, beláthatatlan időre „elbúcsúztak” a templomtól. Azóta az imateremben tartották az istentiszteleteket.
A tetőszerkezet roskadozott, ezért fenyőfacölöpökkel alátámasztottuk. Szinte a teljes padlózat elkorhadt. A templom piacán lévő járdakövek a víztől bezöldültek, a falak összerepedeztek. Eléggé lehangoló állapotok uralkodtak. Tudtuk, sok időre és rengeteg energiára, munkára lesz szükség ahhoz, hogy újból használható legyen. A tervezési munkálatok már 2010-ben elkezdődtek, de a kivitelezésnek csak 2013-ban tudtunk nekifogni. Első lépésként a templomhajó tetőszerkezetén végeztettük el a szükséges munkálatokat. A tetőzet lebontása nélkül zajlottak az elkorhadt gerendák, illetve a meggyengült szarufák cseréje. Majd új cseréppel fedtük be és csatornáztuk. „2014-ben a templom belsejét kiürítettük: az összes padot kihordtuk, a kő járólapokat és az elkorhadt deszkapadlót felszedtük. Az épület alapja is eléggé gyengének bizonyult, ezért a következő mozzanat a falak helyenkénti aláalapozása volt. Ezzel egy időben elkészült a belső és külső vízelvezető drénrendszer is” – mesélte Sipos László.
A templom eredeti mennyezetét feldeszkázták, majd díszítőcsíkokkal részekre osztották – festett volt, de nem virágmintás. A tetőszerkezet meghibásodásai miatt azonban többször is beázott, elkorhadt. Abban az állapotban már nem lehetett visszatenni – részletezte a lelkész. – Az új mennyezetet a régi szerint készítették el, eredeti színvilágát is megpróbálták visszaadni. A padlózatra kavics-, illetve homokágyra visszakerültek a régi kő járólapok, a padok alá pedig deszkapadlót helyeztek. A lehetőség adott volt, ezért a villanyvezetékeket a padló alatt vezették el. A teljes elektromos hálózatot is kicserélték. 2016-ban került sor a belső és külső falak vakolására, javítására, meszelésére. Az eresz alatti homlokzatot az eredeti formában rakták újra. A régi ablakokat, ajtókat, valamint a templompadokat kijavították és újrafestették. 2017-ben a szószéket újították fel, a padok visszakerültek korábbi helyükre. A régi terítők, szőttesek helyébe pedig új, hímzett bársonyterítők készültek.
A felújítási munkálatok vége felé még egy meglepetést tartogatott a templomunk – ezúttal kellemeset. Senki sem tudott róla, még a legidősebbek sem, hogy a keleti karzatunk festett lett volna. Gondviselésszerűen alakult, hogy az újrafestés előtt felfedeztük a virágmintát a karzaton – újságolta Sipos László. „Természetesen restauráltattuk, gyönyörű lett! De még boldogabbak voltunk akkor, amikor a virágminták felett, a szegőlécen, betűkörvonalak is kezdtek kirajzolódni. Most már szépen olvasható az írás: „E Sz.(ent) imaház épült 1802-be. 1857-be láttyátok megszépült jelenn és jövendő. Tekints e tsudára Az egy Istenünknek ditső templomára és F.(irtos) Váraljára.”
Ami még hátra van: a szószékkorona, illetve a régi mennyezet egy kazettájának (ezen írás volt) a restaurálása, a torony javítása, meszelése, tereprendezés és járdakészítés – összegezte a lelkész. A templom azonban már így is használható, ezért Isten segedelmével vasárnap, augusztus 20-án, hét év távollét után ismét „visszaköltöznek” az istenházába. „Százlelkes közösségünk önerőből nem tudta volna megvalósítani mindezt. Hálánk mindazoknak szól, akik különböző úton-módon segítségünkre voltak. A felújítási munkálatokat anyaországi- és belföldi pályázatokból, elszármazottak valamint más, jó szándékú személyek, barátok és szervezetek támogatásaiból fedeztük. Természetes, ugyanakkor dicséretes, hogy a gyülekezeti tagok nagy része is e nemes ügy mellé állt, és anyagiakkal, valamint közmunkával segítette az előrehaladást. Rengeteget közmunkáztuk, csak a múlt esztendőben összesen több mint ötszáz órát. Ami nem igényelt különösebb szaktudást, azt mindig kalákában oldottuk meg. A falutalálkozóra nemcsak a templomot, hanem a falu központját is egy kicsit megszépítettük, barátságosabbá, színesebbé tettük. Régi, romos épületeket bontottunk le, utat javítottunk, kerítéseket építettünk. Javában zajlanak az előkészületek: izgatottan készülődünk a hétvégére” – összegezte a firtosváraljai unitárius gyülekezet lelkésze. Két nap a firtosvárjaiakért Szombaton déli tizenkét órakor ünnepi megnyitóval és zászlófelvonással kezdődik a falutalálkozó. Fél egytől a József Jánosról és József Dezsőről írt munkájukat mutatják be a szerzők, Székely Árpád és Székely János. Kettőtől ebéddel és szabad programmal folytatódik az ünnep, majd négy órakor közös temetőlátogatásra indulnak. Fél hattól tekinthető meg a helybéliek Múltidézés című műsora, hét órától pedig levetítik a Ballada egy szolgafiú emlékére című Moharos Attila által készített filmet. Vacsorával és nótázással zárják a napot. Vasárnap délelőtt tizenegy órától kezdődik az ünnepi, úrvacsoraosztásos istentisztelet Egy órától ebéd, utána szabadtéri játékokkal szórakoznak a gyermekek.
Molnár Melinda / Székelyhon.ro

Információs háború Erdélyért (Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről)
Törvényszerű-e az Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulásokat övező román bizalmatlanság? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 munkacsoport munkatársával közép-európai mítoszokról is beszélgettünk.
– A közelmúlt egyik visszhangos román–magyar csörtéjéhez vezetett Ioan-Aurel Pop történészprofesszor kijelentése, miszerint a Trianon 100 kutatócsoport a magyar információs hadviselés eszköze. Esélyünk sincs kilépni a magyarok mint örökös irredenták mítoszból?
– Igazából egyfajta félreértés volt ez, amit Ioan-Aurel Pop felénk utólag tisztázott is. Úgy tűnik, nem tudta, hogy a Trianon 100 egy akadémiai kutatócsoport, nem pedig egy kormányzati testület, mint a Romániában létrehozott Centenáriumi Főosztály. A problémát inkább az okozta, hogy Pop szavai különleges kontextusban, egy nemzetbiztonsági-geopolitikai témájú konferencián hangzottak el. A média is sajátosan értelmezte őket, majd Pop eredeti előadásától elszakadva az egész önálló életre kelt. A kutatócsoport működéséről nem is beszélve. A Trianon 100 ugyanis nem egy revizionista propagandát vagy tevékenységet folytató szervezet, nem tervezi aláásni a romániai centenáriumi programokat. Történészekből, irodalomtörténészekből, szociológusokból álló munkacsoport, amely az MTA Történettudományi Intézete keretében működik, a trianoni kérdéskört kutatja. Erről amúgy bárki meggyőződhet, ha ellátogat a www.trianon100.hu honlapra, vagy Facebook-oldalunkra, ám ezt a román nyelvű média többsége szemlátomást elmulasztotta, pedig angol nyelvű tartalmat is kínálunk. Mi tagadás, meglepett bennünket ez a felhajtás, és csak némi fáziskéséssel tudtuk cáfolni a téves állításokat.
– Ezzel együtt beszélhetünk a két fél között viselt információs háborúról?
– Bizonyos értelemben megállja a helyét Pop állítása, miszerint a magyarok és a románok között egyfajta információs háború folyik Erdélyért. Ez azonban nem Trianon után kezdődött, hanem valamikor a 19. században, gyökerei pedig jóval korábbra, a 18. század második felére nyúlnak vissza. És nem „a magyar irredenták” robbantották ki. A nacionalizmus kibontakozásával, a modern nemzetek kialakulásával több területen is egyfajta rivalizálás kezdődött Erdélyért a magyar és román politikai és értelmiségi elitek között. Politikai síkon a román görög katolikus papok, az Erdélyi Iskola tudósai törekedtek az erdélyi románság politikai emancipációjára, vagyis hogy a román eliteket is vegyék be a három erdélyi rendi nemzet, a magyar nemesség, a szászok és a székelyek mellé. Történelmi síkon a románság római eredetével – vagyis őshonosságával – igyekeztek alátámasztani kérésük jogosságát, társadalmi síkon pedig azzal, hogy a románok alkotják a tartomány lakosságának nagyobb részét. A demográfiai érvek megalapozottságához nem férhet kétség, a 18. századtól már kimutatható Erdélyben a román többség. A római–román kontinuitás viszont bizonytalan elméletre épült, amelyet később sokan megkérdőjeleztek és cáfoltak – nem csak magyarok... –, a román értelmiségi és politikai elit mégis fokozatosan erre fűzte fel erdélyi igényeit, ez vált a modern román nemzeti identitás egyik pillérévé. A történelem így elválaszthatatlanul össze¬fonódott a politikával, annak egyik hadszínterévé vált. Hirtelen tétje lett a kérdésnek: ki volt itt előbb?
– Miből fakad e vita?
– A kiegyezés utáni dualista Magyarországon a román vezetők az erdélyi autonómia visszaállítását szerették volna elérni, ahol érvényesülhetett volna számbeli túlsúlyuk. Erről tanúskodik az 1892-es román Memorandum is. A magyar elitek azonban mereven elzárkóztak az autonómiától, hiszen épp az egységes, modern magyar nemzetállamot építették, ezért a vita egyre több területre terjedt ki. A politika mellett a hazai sajtóban, a történetírásban és a különféle szakmai fórumokon, de a nemzetközi nyilvánosság előtt is folyt, bekapcsolódtak külföldi értelmiségiek is. Az első világháború, majd a béketárgyalások alatt a vita propagandajellege értelemszerűen még intenzívebbé vált, igazi információs háború lett belőle. A külföldön ténykedő románok, később a magyarok is igyekeztek megnyerni a nemzetközi közvéleményt saját nemzeti ügyük támogatásának. Bár nem ez volt a döntő, hanem a különféle hatalmi érdekek és alkuk, de ez sem volt elhanyagolható tényező a háborút lezáró rendezésben. Trianon után pedig tulajdonképpen csak új fejezet kezdődött, immár a szerepek felcserélődésével. Innentől kezdve a magyarok törekedtek az új status quo felülvizsgálására, revíziójára, amelyet az egységes, modern román nemzetállamot, Nagy-Romániát építő románok minden szinten elutasítottak. És így ment ez a két világháború közötti korszakban, majd 1940–1944 között is, egészen a második világháborút követő párizsi békeszerződésig, amely a magyar revizionizmusnak is véget vetett. Azóta nem Erdély hovatartozása vagy a határok, hanem az erdélyi magyarok jogai, no meg a történelmi kérdések képezik a viták tárgyát.
– Lucian Boia mítoszrombolását szinte hazaárulásként kezeli a romániai történésztársadalom. De hogyan kezeli Boia munkásságát a magyar történészszakma?
– Magyar nyelvterületen népszerű, egymás után jelennek meg a könyvei, valószínűleg ő a legtöbbet magyarra fordított és legismertebb román történész, emellett azonban Magyarországon elsősorban azért tartják nagyra, mert a Történelem és mítosz a román köztudatban című munkájával demonstrálta: a román történetírás sem olyan reménytelenül egysíkú, mint amilyennek a Ceaușescu-rendszer végén, de még a kilencvenes években is tűnt.
Azzal ugyanis nem igazán lehetett mit kezdeni, nacionalista merevsége és dogmái nem képezhették vita tárgyát. Legalább kiderült, hogy van reális esély a magyar–román párbeszédre a történelemről, mi több, együttműködésre is. Boia erjesztő hatást gyakorolt a román közgondolkodásra is, hozzájárult ahhoz, hogy nyitottabbá, önreflexívebbé váljon, meghaladja korábbi zártságát. Alkalmasabbá tette a román nyilvánosságot a másféle – jelen esetben a magyar – szempontok ismételt bemutatására is. Hosszabb távon akár olyan ügyekben is, mint az autonómia kérdése. De rávilágított azokra az egyetemesen érvényes mechanizmusokra is, amelyek ugyanúgy működnek a magyar vagy más nemzetek történeti tudatában, mint a románban.
– Milyen közös elemek akadnak a közép-európai országok mítoszgyűjteményében?
– A nemzeti mítoszok Boia által is megfogalmazott törvényszerűségei máshol is működnek. Nemrég egy csehországi konferencián megdöbbentően hasonló jelenségekkel találkoztam lengyel–ukrán/litván/fehérorosz vonatkozásban, mint amilyenek a magyar–szomszéd viszonylatban léteznek. Azaz a múlt tendenciózus átértelmezése, gyakran egyenesen kisajátítása, a „másik” kifelejtése vagy átfestése. A nemzeti eredetmítoszok, a dicső múlt és az aranykor, a nemzeti egység vagy a nemzeti tragédiák és szenvedések, a kiválasztottság, a nemzeti hősök, megváltók és árulók mítoszai ugyanúgy jelen vannak a cseh, szlovák, lengyel, ukrán vagy bolgár történeti tudatban. Sokszor keresztezik egymást, ami oda vezet, hogy az egyik nemzet számára hős figura a másik szemében ellenség – magyar–szomszéd vonatkozásban például Kossuth Lajos és az aradi vértanúk, szemben Avram Iancuval, Ľudovít Štúrral vagy Jellasics bánnal.
– Mint ahogy Nagy-Magyarország és Nagy-Románia fogalma is kizárja a másik létét...
– A nemzeti egység, az ideális nemzeti területek nagymértékben fedik egymást, ha egymásra fektetjük az elképzelt „nagy országokat”: a „san stefanói” Bulgáriát és Nagy-Szerbiát vagy a Megali Idea Görögországát, valamint Nagy-Romániát vagy Szlovákiát és a történelmi Magyarországot, továbbá Lengyelországot és Litvániát vagy Ukrajnát. Mivel ezek a területi aspirációk csak egymás rovására érvényesülhettek, az egyik nemzet törekvéseinek maradéktalan megvalósításához vezető események a másik számára gyakran tragikusak. A térség története tele van hasonló kisebb-nagyobb „trianonokkal” és traumatikus következményeikkel. A bolgár nacionalisták számára nehezen megemészthető, hogy Makedónia és a szláv macedónok nem váltak Bulgária és a bolgár nemzet részeivé, hanem idővel létrejött a macedón nemzet, majd az önálló macedón állam. Csakúgy, mint a románoknak a moldáv/moldovai identitás kialakulása, és hogy Besszarábia a Szovjetunió felbomlása után nem igyekszik visszatérni Romániához. A szerb nacionalisták nem tudnak napirendre térni afölött, hogy a szerb magterületnek tekintett Koszovó is elveszett. Vannak olyan traumák is, amelyek ugyan többé-kevésbé begyógyultak, de nyomaik valamilyen mértékben ma is érezhetők és politikailag is hasznosíthatóak. Ilyen a szlovákok számára az első bécsi döntés, vagyis Dél-Szlovákia magyar többségű területeinek 1938-as elvesztése, a románoknak pedig a második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása 1940-ben. Ez a két esemény nagyban elbizonytalanította a két nemzet elitjeit a trianoni rendezés tartósságáról, ami hozzájárult a máig érezhető bizalmatlanság állandósulásához.
– Tovább működik tehát az a román bizalmatlanság, amely minden Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulást övez?
– Legyen az a falurombolás elleni tiltakozás, Erdély háromkötetes története, a székelyföldi autonómia ügye vagy akár egy magyar film Trianonról, egészen túlzó, hisztérikus reakciókat képes kiváltani román részről, ami – magyar szemmel nézve – esetenként aránytalannak, szinte komikusnak is tűnik. Ha viszont megnézzük a dualizmus alatti magyar nyilvánosságot, meglepően hasonló reakciókkal találkozhatunk. Akkor a magyar értelmiségiek háborogtak az erdélyi román igények miatt, és mindenhol román irredentizmust láttak.
ZAHORÁN CSABA
1977-ben született Tatán, gyermekkora jó részét Prágában töltötte. A budapesti Eötvös Loránd Egyetemen végzett történelem szakon, majd fordítóként és tolmácsként dolgozott. A Terra Recognita Alapítvány nevű civil szervezet egyik alapítója, jelenleg elnöke. 2007–2010 között doktori tanulmányokat folytatott az ELTE 19–20. századi kelet-európai történelem PhD-programja keretében, majd egy évig az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott. 2012–2015 között a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársa volt, 2016-ban védte meg doktori disszertációját a székelyföldi magyar és román nemzetépítés témájában. 2016 ősze óta a Trianon 100 kutatócsoport tagjaként az MTA BTK TTI munkatársa. Kutatási területei: magyar–román kapcsolatok a 20. században, a közép- és kelet-európai nacionalizmusok története, Trianon az emlékezetpolitikában és a történetírásban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Duray Miklós: Augusztus huszadika, de miért
Minden magyar számára, felekezettől függetlenül, augusztus 20. Szent Istvánnak, azaz Árpád-házi I. Istvánnak, a nagyfejedelemségi korszakot követő első királyunknak a napját jelenti. Annak ellenére, hogy az ezen a napon történt esemény István király politikai utóéletéhez tartozik.
E napon, 1083-ban avatták őt a római keresztény egyház szentjévé Székesfehérvárott. Ez akkor olyan megerősített elismerés volt, amit sem eszmeileg, sem hatalmilag nem lehetett kétségbe vonni – ami László király érdeme is volt, akit később hasonló okokból ugyancsak a szentek sorába iktattak. Sajátos utóélete István szentté avatásának, hogy ugyan a keresztény egyház kettészakadása előtti érdemeit értékelték ezzel, noha már az egyházszakadás után, de 2000-ben mégis a szentjei közé fogadta az ortodox egyház is.
István királyunknak a keresztény egyház megerősítésében szerzett érdemeit értékelő, létén túli megméretéséhez képest sokkal több, képességet próbára tevő és embert kísértő helyzetben kellett talpon maradnia. A nomád állam hagyományait követő országban kellett megteremteni egy teljesen más típusú államszervezet alapjait. De gondoljuk végig örökösének, fiának, Imre hercegnek elvesztését. Ma sem hiszi senki, hogy vaddisznó ölte volna meg. Ő is tudta, hogy nem egy ilyen ügyefogyott esemény áldozata lett a fia, hiszen nem volt pipogya, egyébként a mintegy harminc-negyven kiló súlyú vértet nem tudta volna magán viselni lovaglás közben. A politika akkor is olyan aljas eszközökkel dolgozott, mint ma – Magyarország nagy falat volt, hiszen egyike volt az akkori Európa oly kevés, független államának. Istvánnak halála közeledtével volt oka a kétségbeesésre.
Első, Árpád-házi (Vajk) István, Géza nagyfejedelem fia, aki feltehetően mai naptárunk szerint a Krisztus utáni 1000. esztendő szilveszterén vagy január elsején lett Magyarország királya és 1038. augusztus 15-ének éjszakáján, valamikor az éj fordulóján, lehet, hogy már 16-án adta át lelkét hite szerinti Teremtőjének. Ekkor ajánlotta fel mind a királyságot, mind az országot az Égieknek. Ma már értelmezhető számunkra, hogy az egyik küldetés az eszmét, a másik az örökséget, a területet és az ott élő népet/népeket, a harmadik pedig a hitet jelentette. De felfogható-e számunkra haláltusájában az a szörnyű szorongás, hogy nincs kire hagyni az országot? Az államot talán csak tovább szervezi valaki, de az országot? Azt az országot, ami a késői avarok óta tudatosan készült a megvalósulásra, ami a 907. évi pozsonyi csatában vált történelmi ténnyé, amelyet édesapja, Géza Nagyfejedelem 973-ban a Nyugat részévé nyilvánított, és aminek ő lett az akkori modernitás értelmében az első királya és területének elismert államszervezője, első törvényeinek megalkotója.
Leginkább Intelmei maradtak meg a köztudatban, hiszen valamikor tanították az iskolákban. Legfontosabbak az egyházzal kapcsolatos megállapításai, mert az egyház szervezete és tanult papsága pótolhatta az államszervezet kézenfekvő hiányosságait. Az Intelmeinek 6. fejezete azonban kiutat mutat a hiányosságok pótlására. Hogyan és honnan lehet szerezni tudást, tapasztalatokat, és miként lehet pótolni a hiányzó erőt azoknak a becsatornázásával, akik rendelkeznek ezzel a tapasztalattal és erőforrással. A vendégek és a jövevények hasznot hajtanak, „mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.
Ritkán vesszük észre, hogyan tesz különbséget a vendégek (jövevények) és külföldiek között. Az előbbiek azok, akiket fogadunk és befogadunk, a másik pedig az idegen, a betolakodó, a hívatlan. A magyar gondolkodásban a mai napig létező ez a határozott különbségtétel. Az összegező utalását az egynyelvű és egyszokású országra azonban gyakran félremagyarázzák. Főleg a Trianon utáni évtizedekben lehetne erre leginkább közhelyes példákat sorolni, amelyek azt sugallják, hogy az 1867 után államilag újraszerveződő, soknyelvű, soknemzetiségű történelmi Magyarország volt az erős, pedig tudjuk, hogy akkor éppen a négyszáz éves kiszolgáltatottsága miatt ez volt a legsebezhetőbb pontja.
Szent István életművét, az állammá szervezett országot a magyarokon és a kort értő elfogulatlan történészeken kívül ma már kevesen értékelik. Emiatt kell emlékeztetni egy különleges – igaz, sikertelen – kezdeményezésre, amire 2007-ben került sor Szlovákia parlamentjében a Szlovák Nemzeti Tanácsban. Először egy, majd nem sokkal később további két képviselő támogatásával előterjesztettek egy törvényjavaslatot az állami ünnepekről, munkaszüneti napokról és emléknapokról. A javaslat elsősorban az emléknapokra vonatkozott, amely ilyen, törvényileg elismert nappá kívánta nyilváníttatni augusztus 16-át, Szent István halálának a napját, ezzel az indoklással: „I. Szent István, aki Magyarország (Uhorsko) első királya, hasonlóan szorosan kötődik Szlovákiához. Feltételezhető, hogy apjának, Gézának idején a pozsonyi vagy a nyitrai várban volt a székhelye. István, aki a legjelentősebb magyar (uhorsky) királynak tekinthető, vette fel a kereszténységet, megteremtette a magyar (uhorsky) egyházi és állami szervezeti rendszert, rögzítette mind a mai napig Közép-Európa kapcsolódását Nyugathoz és Rómához, s soknyelvű türelmes állami kötelékké építette Magyarországot (Uhorsko)”.
Ne vitassuk a javaslat történelem-szemléleti vagy szakmai hiányosságait, hanem értékeljük a szándékot: szemben a szlovák állampolitikai felfogással és az akadémiai történelemszemlélettel, Árpád-házi Szent Istvánt a szlovák és a szlovákiai közgondolkodás elfogadott részévé kívánta tenni. Ez kb. annyit jelent, mintha közkegyelemmel oldaná fel a megalapozatlan halálos ítéletet. Ezt a szlovák római katolikusok augusztus 20-án sok templomukban gyakorolják. Nyilvánvaló, ha nem tudjuk István születésének napját, halálához inkább a kétségbeesés, mintsem a dicsőség fűzhető, koronázásának pontos időpontja is vitatható, akkor egyetlen nagy lehetőségünk és alkalmunk az ünneplésére a szentté avatás napja. Ez ugyanis, főleg az oka miatt és az ehhez kapcsolódó kimondatlan okok miatt, felülír minden fanyalgást és elutasítást. Bécsi Napló; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Petőfi helyett kreatív írást
Beszélgetés Kukorelly Endrével a Bulgakovban
„Mindenki kéne írjon” – hangsúlyozta többször is Kukorelly Endre csütörtök délután, a Bulgakov Kávéház teraszán megszervezett Álljunk meg egy szóra rendezvénysorozaton. Az est állandó házigazdája, László Noémi kérdezte a József Attila-díjas írót, költőt, újságírót és kritikust, aki úgy vélte, a kortárs gyermekirodalom gügyögés, a nagy irodalmi alkotások mind szörnyetegek, és bevallotta, azért lett író, mert nem értett semmit a Bűn és bűnhődésből.
László Noémi első kérdésére Kukorelly Endre kifejtette: az irodalom művészeti ágazat, nem egzakt tudomány, sajnálja, hogy egyfajta történelemként tanítják az iskolában és nem a kortárs alkotókkal és alkotásokkal foglalkoznak. Véleménye szerint kreatív írást kéne oktatni az irodalomórákon, nem Petőfit.
Kukorelly Endre pont ezzel foglalkozik: kreatív írást oktat. Mint kifejtette, az ázsiai jellegű, zenszerű mester–tanítvány viszonyt kedveli, ahol ő csak „nyakonvágja” tanítványait, hogy azok széthulljanak, majd felébredjenek. Az óráin közösen beszélnek a művekről a diákokkal, együtt „viszik a szöveget ötről hatra”. Szerinte ez az egyetlen járható út, hiszen ő sem tudja a tutit, ő sem okosabb a tanítványainál, minden órán ugyanannyit tanul, mint azok, akik fizetnek neki az okosodásért. Számára az oktatás során csak egy kérdés van: jókor érkezik-e a nyakleves.
„Mindenkiben van potenciál. A tehetséget el kell felejteni. A potenciált pedig mindenkiből ki lehet hozni, csak dolgozni kell rajta” – részletezte oktatási elveit az író.
Kukorelly első „regényét” hatodikos, hetedikes korában kezdte el írni: az Egri csillagok hatására írt ő is török csatákról, vitézekről, ám komolyabban az irodalom a Bűn és bűnhődés elolvasása és meg nem értése után kezdte el érdekelni. Apja ronda A Világirodalom Remekei sorozatában olvasta el Dosztojevszkij regényét, amelyet annyira érdekesnek és izgalmasnak talált, hogy eldöntötte: ő is ezzel fog foglalkozni. „Nem kell feltétlenül megérteni a műveket. Van, amit nem is lehet megérteni, mint egy Bach fugát, vagy Malevics Fekete négyzetét. Ez érzéki dolog” – jegyezte meg.
A beszélgetés során többször visszatért arra, hogy a szocializáció, fejlődés, tanulás, egyfajta burkot hoz létre, butít. Példaként a gyermekrajzokat, a gyerekek mondanivalóját hozta fel. „A gyermekrajz nem ábrázol semmit, szinte azt mondhatni, hogy avantgard alkotás. Aztán a gyermek elkezd szocializálódni, és mi beleneveljük, hogy a rajznak ábrázolnia is kell valamit. A gyereket úgymond betörik” – fejtette ki. Hasonló okok miatt a kortárs gyermekirodalmat sem szereti, számára az egész lebutított gügyögés, az írók, költők nem értik meg, hogy „a gyermek nem hülye, csak kicsi”. A gyerekszáj szerinte igazi költészet, a gyermek mindent elmesél, célok nélkül, ami benne van, ám a szocializáció a gyermekszájat is betömi.
Ezt a szocializációs burkot áttörni az írással lehet, vélte a meghívott. „Mindenki írjon, minimum egy naplót. Bármit lehet bele írni, bármi jó, a lényeg, hogy minden nap kell csinálni.” – mondta. Véleménye szerint az írás az önmegismerés, megértés egyik „királyi” útja.
Kukorelly Endrével augusztus 15-én, kedden is találkozhattak a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán szervezett irodalmi esten, ahol Mile Lajos főkonzul beszélgetett az íróval, költővel. Szabadság (Kolozsvár)

Betiltatnák Budapest „beavatkozását” a marosfői román szabadegyetem résztvevői
Határozatot fogadtak el pénteken a marosfői nyári egyetem résztvevői, akik azt kérik, dolgozzanak ki stratégiát arra, hogy a Kovászna, Hargita és Maros megyei román közösség megőrizhesse nemzeti identitását.
A nyíltan magyarellenes megnyilvánulásairól elhíresült nyári egyetem résztvevői szorgalmazzák továbbá a három megye román kulturális szervezeteinek finanszírozását, valamint azoknak a tevékenységeknek a betiltását, amelyek szerintük akadályozzák a békés egymás mellett élést. A rendezvény kezdeményezi, hogy a bukaresti államelnöki hivatal és a kormány keretében egy-egy tanácsos foglalkozzék a számbelileg kisebbségben élő román közösségek problémáival.
A határozat kéri ugyanakkor, hogy a decentralizációs törvényt úgy alkossák meg, hogy az megvédje a számbelileg kisebbségben élő románokat a helyi hatóságok „visszaéléseitől”, biztosítsák a románok képviseletét a helyi és központi hatóságokban, továbbá hogy a helyi közigazgatás hivatalos nyelve a román legyen. A határozat kéri, hogy a román hatóságok „határozottan utasítsák el a budapesti kormány beavatkozását Románia belügyeibe”, és tiltsák be, hogy közpénzből finanszírozzanak olyan tevékenységeket, amelyek „a román nép, az alkotmány, a történelmi hagyományok ellen irányulnak”.
A határozat szükségesnek tartja, hogy „kivizsgálják és eltöröljék azon ingatlanok tulajdonjogának a megváltoztatását, amelyek 1920 után a román állam tulajdonát képezték, valamint fogadjanak el egy törvényt, amely korrigálja azon visszaéléséket, amelyekkel egyes ingatlanok, föld- és erdőterületek tulajdonjogát törvénytelenül megváltoztatták”.
Az Agerpres hírügynökség tájékoztatása szerint a dokumentumot továbbítják az elnöki hivatalnak, a parlamentnek, a kormánynak és a pártoknak. Krónika (Kolozsvár)

Nem csak beszédre van szükség, hanem cselekedetekre! – Szent István ünnep Fehér megyében
A Fehér megyei, Tompaháza községhez tartozó, Lőrincrévén tartották idén, vasárnap augusztus 20-án a Szent István ünnepet. A nagyszámú közönség nem fért be a falu kis református templomába, így a templom előtti téren elhelyezett padokon hallgatták az ökumenikus Istentiszteletet. Gudor Kund Botond, református esperes, Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt első leveléből idézett, miszerint most is szilárdok és rendíthetetlenek kell maradjunk. A szilárdság nem jelent mást, mint fogadalmaink, ígéreteink megtartását. Sajnos sokszor mondjuk ki, hogy „ígérem és akarom” de könnyedén elfelejtjük e két szót s nagyon sok döntés, változás áll e két kis szó betartása mögött. Az esperes úr szerint „aki nem vállalja ígéreteit, eltűnik a történelem színpadjáról.” S valóban úgy van, mivel a történelem során sok ígéret elveszett, s népek sorsai alakultak a fogadalommal ellentétben.
Oláh Zoltán professzor elmondta, hogy egy közösségben fontos a megbocsátás és az összefogás! Példának I. László, Szent László királyt hozta fel, aki átlépett személyes érdekein, s szorgalmazta első keresztény királyunk, István szenté avatását, annak ellenére, hogy nagyapját, Vazult, István király megvakíttatta.
Dimény József, alsófelsőszentmihályi unitárius esperes úr, hangsúlyozta, hogy nem csak beszédekre, hanem cselekedetekre van szükség, mert a cselekedetek határozzák meg életünket, jövőnket s a ránk bízott örökséget meg kell őriznünk és tovább kell adjuk.
Ezek után, Horhát Miklós, a lőrincrévei református lelkipásztor köszöntötte a jelenlévőket, s bemutatta az egyházközség rövid történetét, illetve Holányi Julianna festőművész „Szent István napok a Fehér megyei mélyszórvány-templomokban (2003-2017)” című tusrajz kiállítását.
A templom előtti téren, Dr. Lőrincz Helga a Fehér megyei RMDSZ elnöke köszöntőbeszédében, I. István királyt méltatta, s kiemelte, hogy „azt az embert ünnepeljük aki megteremtette a magyar hazát, s ezer éve ezen a környéken magyarul beszélhetünk, magyarul énekelhetünk, s ünnepelhetünk.
Száz éve, azt mondták nekünk, hogy ettől, arrafele is ugyanígy szabadon ünnepelhetünk. Azt ígérték nekünk, hogy igaz, átcsatolnak, de mi maradhatunk, olyanok lehetünk, amilyenek voltunk és most száz év elteltével azt mondják nekünk, hogy ünnepelni kell, mert ha nem, akkor nem tisztelünk. Engem úgy tanítottak, gyermekkorom óta, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, azt kell tisztelni aki megérdemli, hogy tiszteljük és akkor kell ünnepelni, mikor okunk van rá! Nekünk ma okunk van ünnepelni, március 15-én is okunk volt ünnepelni és akárhányszor okunk lesz rá, ünnepelni fogunk, örülni fogunk annak, hogy vagyunk és ígérjük azt, hogy leszünk. Száz év távlatából azt mondhatjuk, hogy megfogyatkozva bár, de itt vagyunk és ígérjük, hogy leszünk, s tesszük azt, amit tennünk kell szeretetben, mosolyogva és együttértésben. Meg kell tanítsuk a fiatal nemzedéket arra, hogy jó itt élni, a mi feladatunk az és a mi kötelességünk, hogy élhetővé, széppé és lakhatóvá tegyük Erdélyt.”
Dr. Demény Piroska, professzor asszony, a Fehér megyei RMDSZ nevében mondott ünnepi beszédében, elmondta, hogy: „e nap, az államalapítóról és a nemzetről szól, s mindarról ami összeköt minket. A lehetőségek kapuja, csak azok előtt nyílik meg, akik előrelátó tervekkel, bátor és okos tettekkel módot látnak hozzá, álmaik valóráváltásához. Szent Istvánt, és akkor élő magyarokat is az tette naggyá, hogy élni tudtak a lehetőséggel, az államalapítás lehetősége más népek számára is adott volt, s akik nem éltek vele, azokat jórészt szétmorzsolta a történelem. Nem kis büszkeség, hogy mi magyarok az államalkotó nemzetek közé tartozunk.(...) Szent Istvánt nem a hadjáratai, nem a csatákban aratott győzelmei tették naggyá, hanem az alkotó tevékenysége, a közigazgatást szervező munkája, teremtő gondoskodása. Ha az ő példáját követjük, idővel elmondhatjuk majd, hogy olyan városban, olyan megyében, olyan településen élünk, ahol csak másképp gondolkodó emberek vannak, ahol közös sorsú párbeszéd eredménye, ahol gáncsoskodás helyett, valódi építés és fejlesztés zajlik, ahol civilnek és pártpolitikusnak egyaránt megvan a becsülete és arról folytatnak eszmecserét, hogy mit és hogyan lehetnek jobban tenni. Teremtsünk békés és szélsőségmentes közéletet, hiszem és bízom benne, hogy egy valódi közösség ezer év távolságából is képes meghallani és meghallgatni Szent István üzenetét!” Az ünnepi beszédek után a helybeli fiatalok szavalatai következtek, majd a rendezők egy kis szeretetvendégségre hívták meg az ünneplő közösséget.
Remélhetőleg, a mai ünnep üzenetét mindenki meghallja nemcsak a szórványban, hanem a Kárpát-medencében s az elkövetkező években, nemcsak beszédeket, ígéreteket fogunk hallani, hanem közösségépítő cselekedetek szemtanúi is lehetünk, hogy egy évszázad múlva is a nemzeti ünnepek alkalmával a magyarság nagyszámban együtt ünnepelhessen.
Érsek Attila / Erdély.ma

Elmulasztott (eszme)történeti esemény a hetvenes évekből
(részlet Szász László bemutatás előtt álló kötetéből)
Szerepvivő emberré lettem
– a szerző műhelyvallomása
A kötetem címébe foglalt „Szerepvivő emberré lettem” megfogalmazás nem tőlem: Kálvintól, a reformátorunktól származik, és egy kényszerűségekkel irányított, hazát váltó életút sűrítményét tartalmazza számomra. Aki mindaddig törekedtem magyar irodalmat tanítani, éjszakai íróként publikálni a szülővárosomban, amíg el nem zavartak onnan (innen). Csaknem negyvenévesen kezdtem újra a szellemi munkát az anyahazában, saját köteteim is csak itt (ott) jelentek meg, s nemrég a Károli Gáspár Református Egyetem docenseként „vonultam” nyugdíjba. Mindennek csupán annyi jelentősége van, amennyi talán a könyv első darabjából kiderül: borzasztó nehéz, de nem lehetetlen egyetlen élet alatt két, teljesen különböző irodalmár-életformát felépíteni. Egyet, mely az Erdélyben csaknem elkerülhetetlen „önkéntes szolgálatelvet”, és egy másikat, mely a „professzionális megfelelés” kényszerét valósítja meg.
Annak ellenére, hogy Sütő András életművét teljes gazdagságában feldolgozták, szinte minden sorát elemezték, munkásságának mégis van egy meghatározó területe, mellyel jószerint nem foglalkoztak: drámáinak egyházi fogadtatásával. Ha a korabeli (akár erdélyi, akár magyarországi) irodalmi kritikákat olvassuk újra, az értő elemzésekben észlelhető az a bujkáló tapintat, ahogyan a politikai megtorlástól óvni szeretnék a szerzőt. Az egykori hatalom bírálatára irányuló dramaturgiai gesztusokat afféle összekacsintó „félre/szólással” mindenki érteni vélte; az egyháziak azonban jobbára valós történeti tényeket kértek számon e műveken, némely vallási dogmák művészi kritikáját pedig zokon vették. Nem szükséges magyarázni, miért nem olvashattunk Erdélyben egyetlen sor nyíltszíni bírálatot sem egyháziak tollából, például a Csillag a máglyánról a hetvenes években: vallási kérdésekről szóló vitának nem volt helye Ceauşescu Romániájában. Viták pedig voltak, sőt, szigorú ítéletek is megfogalmazódtak, csakhogy a háttérben, a nyilvánosságtól elzárva. „Rögtön, ahogy megjelent..., a reformáció szent eszméit és erdélyi eredményeit érezték támadva ebben a darabban. A kolozsvári református egyház a teológiai hallgatókat nem engedte a bemutatón megjelenni” – emlékezik vissza évek múltán a szerző, keserűen. És miközben az irodalmi sajtó mindenütt, azonnal és csaknem egyöntetűen remekműként értékeli Kálvin és Szervét tragikus konfliktusának ábrázolását, a magyarországi egyházi lapok jelentős részben lenyűgöző értetlenséggel és agresszivitással fogadják a darabot. Ti. azt kérik számon egy példázatértékű fikciótól, ami az irodalom természetétől teljességgel idegen: a történelem valóságos tényeit; többen Kálvin alakjának meghamisításával, a szervéti szentháromság-tagadó eszmék túlértékelésével vádolják a szerzőt.
Irodalom (mint kitaláció) és valóság viszonya napjainkban is sokak számára feloldhatatlan ellentmondás, ám épp ezért volna szükséges feldolgozni, tényszerűen és elfogulatlanul, Sütő művének egyházi fogadtatását. A legkiválóbb teológusok ugyan még idejében elvégezték a Csillag a máglyán vallástörténeti értékelését is, csak hát ezek az írások jószerint ismeretlenek. Az Európai Protestáns Szabadegyetem még 1980-ban kis füzetet adott ki Bernben az előző évben lezajlott, igencsak építő, tárgyszerű vitáról (Kerekasztal-beszélgetés Sütő András történelmi drámájának német megjelenése alkalmából. Csak tiszta forrásból, 12.).
Ennél is szomorúbb, hogy máig hozzáférhetetlen a dráma legkiválóbb erdélyi vallástörténeti elemzése. Szerzője Juhász István (1915-1984), a maga korának lenyűgözően nagyformátumú, európai értékrendet képviselő tudós teológusa és (nincs rá jobb szó) diplomata egyházpolitikusa. Az történhetett, hogy a pletykaszinten zajló háttérvitákat az igényes egyetemi tanár megsokallta, és – a kemény diktatúra íratlan törvényeivel is szembeszegülve – az erdélyi magyar református oktatás hagyományaihoz visszafordulva, nyílt disputát szervezett a Csillag a máglyán teológiailag is megragadható jelentésárnyalatairól. Kihívó helyszínen és környezetben: a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet épületében, együttműködve a teológushallgatók önképzőkörével. A világi és az egyházi, a magyar, a román és az egyetemes történetben egyaránt otthonosan mozgó professzor elemzése oly sokirányú megközelítésről tanúskodik, hogy módszertanát nem csupán máig időszerűnek, de példamutatónak tekinthetjük. Ha évtizedekkel korábban birtokunkban lett volna ez a szemléleti perspektíva, bizonyára egyetemesebb érzékenységgel közelítünk Sütő András és kortársai életművéhez is. Talán nem szakad végzetesen ketté minden toleranciát mellőzve a Sütő (s általa két-három írástudó-nemzedék) munkásságát firtató közgondolkodás.
Juhász István előadásának egyetlen, rövidített publikációja található a magyarországi Confessio 1979/3-as számában, Kolozsvári disputa a Csillag a máglyánról címmel, magyarázó kopffal: „A prezidens D. dr. Juhász István professzor volt, a respondensek: Bereczki András, Jenei Tamás, Kató Béla, Kovács István hallgatók voltak”. Furcsamód, a professzor kéziratos hagyatékának gondozói a 2016-os tisztelgő Juhász-kiadványból is kihagyták ezt a jelentős írást. Az alább közzétett – nagyon rövid, de remélhetőleg mégis súlyos üzenetet közvetítő – töredéket nem a Confessióból vettem át: az egykori résztvevők jegyzetei alapján rekonstruált részlet. Jakab László Tibor (jelenleg nagyatádi lelkész) juttatta el hozzám, önzetlenül, szellemi életünk jobbításáért, az általa kézzel lejegyzett teljes szöveget. Amikor számítógépre átmásoltam, megőriztem az előadás enyhén archaikus ízű, egyházi nyelvhasználatát, néhány kifejezés és név eredeti, latinos írásmódját.
Röviden: a szöveg töredék mivoltában is érzékelhető, hogy egy erdélyi, elmulasztott eszmetörténeti esemény tanúi vagyunk.
Kötetbemutató holnap, augusztus 22-én 17 órától az unitárius egyházközség Bolyai téri tanácstermében. A szerző beszélgetőtársa Lázok János, a Művészeti Egyetem tanára.
******
Disputatio
Disputatio: egy tárgy megvizsgálása párbeszéd útján. (…) Ma esti disputációnk irodalom és történelem oldaláról keresi az igazságot. A Calvin és Servet ellentétein felül álló igazságot abban a szabadságban keressük, amelyre egyházaink XX. századi ökumenikus útja mindnyájunkat elindított. (…)
Sütő András drámája szerint Calvin és Servet 1533-ban… barátok voltak, két ellentétes jellemű ifjú. (…) Van-e áthidalás e két ember között, az Isten lényegét kérdező kételkedés és (részletek) az Istenhez forduló imádság között?
Calvin és Servet ellentétét nem lehet az újkori európai történet semmilyen analógiájával magyarázni. (…) A reformátori tant a szabadság egyetemes rendje kiépítésére való törekvés jellemzi, s ennek megfelelően a „szabadság” és „rend” feszültsége határozza meg. A lelkiismereti szabadság Calvin tanítása szerint az egyházi szabadság alapja. A tragikus az, hogy ennek ellenére sem Calvin, sem a reformátorok nem erre a tanra építették koruk egyházának a szabadságát.
(…) Célunk mégis a dráma reformátori tartalmának összefoglalása. Amikor ismételten kifejezzük köszönetünket, nemcsak a mű szépségére, hanem a modern dráma eszközeivel végzett építő munkájára gondolunk.
Arra a kérdésre: miért éppen a Servet és Calvin alakját kellett feleleveníteni – [az író] a reformáció vallomásával felel: „Itt állok, másként nem tehetek”. Újra megszólaltatni azt a példát, mely a reformátorokban szabad szemmel látható: mindhalálig megállni az emberért vállalt legmagasabb célok mellett! – olyan írói vállalkozás, amelyet szeretnünk és becsülnünk kell.
A dráma nem a reformátori szabadság bibliai fundamentumát, hanem annak történeti értékét kéri számon. Hogyan valósította meg a reformáció azt, amit sok európai nép tőle várt: a lelkiismeret szabadságát, a nép szabadságát, a gondolat szabadságát? Válasza nem sűrűsödik egyetlen „Tiborc-monológba”. A szabadság-gondolat kifejezésében részt vesz minden szereplő, sőt maga az olvasó, hallgató is, akinek lelkében tovább élnek a sokszor félig kimondott igék.
Vannak a drámában számunkra olyan elfogadhatatlan pillanatok, amelyek azt az érzést keltik, mintha a szabadságnak egykor Calvin és Servet által közösen vállalt ügyét, miután Genf az inkvizícióhoz hasonult, egyedül Servet vinné tovább. Mivel úgy véljük, nem ez a dráma álláspontja, arra gondolunk, hogy ezek a félreértések – éppen a mű szerkezete és igazsága szerint – elkerülhetők lettek volna. Emlegetésük helyett azonban szeretnénk kiemelni Calvinnak a drámába foglalt olyan szavait, amelyek a reformáció és a szabadság ügyéért vállalt áldozatából fakadtak.
Az egyik az a történeti beszéd, amelyet 1553. szept. 1-én a hatalom nélküli konzisztórium nevében a hatalmat kezében tartó Kistanács előtt mondott, fenntartva a Philibert Berthelier tanácsúr felett kimondott fegyelmező határozatot: „Kezeimet levághatjátok, tagjaimat szétzúzhatjátok, házamat felperzselhetitek, halott gyermekeim csontjait is szétszórhatjátok, de soha semmivel sem fogtok arra kényszeríteni, hogy a szent jegyeket odanyújtsam”. Calvin tiltakozása nem a Kistanács törvényes hatalma ellen irányult, de megvédelmezte a keresztyén gyülekezet belső autonómiáját. Ez volt a genfi példa jelentősége a 16. század egyháztörténetében.
A másik az a szerző által formált Calvin-beszéd, amelyben a reformáció európai mártírjairól szólva felsorolja a Németországban felkoncolt százezer lutheránus parasztot, majd így folytatja: „Nem a reformáció adott fegyvert a kezükbe? Nem a reformáció mondta ki, hogy fejedelmek és minden hatalmasságok Istentől kapott hatalmát fegyverrel kell összetörni, ha letér az igazság útjáról?” E szakasz jelentősége az, hogy nem csak a politikai calvinizmus 16-17. századi útját summázza, hanem belefoglalja annak előzményeként az 1525-ös német parasztforradalmat is. Azt a nagy harcot, amelyet a múlt protestáns történetírása is ki akart tagadni a reformáció közösségéből. Sütő drámájának álláspontja azt az igazságot mondja ki, amelyik az 1975-ös évfordulón megjelent Thomas Münzer-írások feldolgozásával a parasztforradalom vértanú prédikátora theológiájának reformátori jellegét igazolja.
Ennyi gazdag tanúságtétel után kérdezzük: mi az írói állásfoglalás a legsúlyosabb konfliktusban, amelyik a reformáció egyháza szabadsága kérdésében Servet-t és Calvint szembeállította? Azokhoz az olvasókhoz és méltatókhoz csatlakozunk, akik szerint Calvin feleségének a szerepe a kulcs a dráma megértéséhez. Ő is történetietlen, a szerző jegyzete is figyelmeztet, hogy 1553-ban De Bure Idelette már négy éve halott. De a róla szóló feljegyzésekkel egybehangzik az, ahogy őt itt megismerjük. Méltó volt, hogy általa szólaljanak meg a szabadság két szélső pólusát összekötő, a szabadság jövendő útját kifejező igék: „A Megváltó jelent meg előttem. Feltámadásának legelső szavait hallottam: Békesség néktek. Parancsot is mondott: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj, és békélj meg előbb a te atyádfiával. Most már fényesnek látom arcodat, János. Eltűnt arcodról a Káin-bélyeg. A tiedet is fényesnek látom, te szegény Servet Mihály”.
Conclusio
A disputáció célja az igazság: mindkét részről. Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom valóban egy közös pontra mutat. Arra, mely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.
Valljuk, hogy a tolerancia nem közömbösség, hanem az a szeretet, mely a maguk szabadságát a testvér-egyházak és testvér-hitek szabadsága által védelmezi.
A reformáció korának máglyáin – sem ezen az egyen, sem azon a tizenháromezren, amelyről a dráma beszél – nem égett el a szabadság csillaga. Szikráik a tolerancia csillagképében egyesültek.
Dr. Juhász István / Népújság (Marosvásárhely)

Be nem tartott ígéretek
Európa több mint 50 millió lakosával megy szembe Románia kormánya azzal a lépésével, hogy az EU Bíróságán megtámadta az Európai Bizottság azon a határozatát, amellyel a Mentőcsomag a kisebbségek számára (Minority SafePack) európai polgári kezdeményzés bejegyzését rögzítette március 29-én. Az EU hivatalos közlönyéből a napokban derült ki, hogy a Sorin Grindeanu vezette kabinet június 28-án keresetet nyújtott be az Európai Bírósághoz, amelyben kéri a határozat semmissé nyilvánítását. Tette ezt annak ellenére, hogy az RMDSZ-nek megígérte: nem fogja akadályozni a kisebbségvédelem bizonyos területeinek a törvénybe foglalásáért indult polgári kezdeményezést.
A javaslatcsomagban, amihez az aláírások gyűjtését a FUEN májusi kolozsvári kongresszusán kezdeményezték, az a kérés szerepel, hogy Európa álljon ki az őshonos kisebbségek jogaiért. A kontinens 47 államában ugyanis 340 történelmi kisebbség él, amelyek hozzájárultak a kontinens mai arculatának kialakításához, és továbbra is önazonosságuk megőrzésével kívánnak az unió polgáraiként élni. Helyzetük a nyugat-európai államok többségében rendezett, a volt kommunista országokban korántsem az. Ezen szeretne változtatni a kisebbségi jogvédelem különböző területeire kiterjedő javaslatcsomag, amelyet egymillió európai állampolgárnak kell támogatnia ahhoz, hogy az Európai Bizottság jogszabályt alkosson a szabad anyanyelv- és szimbólumhasználat, a többség és kisebbség közötti egyenlő bánásmód törvényi szabályozása terén.
Ha Románia példásan megoldotta a kisebbségi kérdést, ahogy önmagáról állítja, vajon miért volt szükség az ígéret megszegésére, különösen egy olyan kormányfő részéről, aki a többnemzetiségű Temesváron irányította a közügyeket? Ha egy kormány a kisebbségi ügyekben ilyen módon adja meg az alaphangot, mit várhatunk annak minisztereitől, akik be nem tartott ígéretekkel hitegették a szülőket a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum ügyében? És folytathatnánk a sort a kormányhivatal helyi képviselőjével, aki a legbuzgóbban ígérte a Marosvásárhelyre látogató pápai nagykövetnek a katolikus iskola helyzetének rendezését, és ennek érdekében a helyhatóságnak nyújtandó segítséget. Az ígéret betartása helyett jogászai többoldalas válaszban utasították el a tanintézmény jogállásának az ideiglenes rendezésére hozott tanácsi határozatot. A számunkra kedvező ígéretek úgy szálltak el a szélben, ahogy a népszerű román közmondás megfogalmazza. Egyben azonban biztosak lehetünk: az ellenünkre tett ígéretek véghezvitele nem szenved csorbát.
Ha az Unió legkevesebb hét tagállamából jövő márciusig összegyűl az egymillió aláírás a mentőcsomag, a Minority SafePack ügyében, az Európai Bizottság megkezdheti a jogalkotást. Ehhez romániai viszonylatban 250.000-en kell támogatnunk a kezdeményezést. Bár többen jelezték, hogy az internetes felületen (jogaink.eu) nem jártak sikerrel, szeptemberben minden helyi RMDSZ-szervezetnél lehetővé válik a papíralapú nyomtatványok aláírása. Éljünk vele!
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Augusztus 20: Magyarország nemzeti ünnepe, az államalapítás és az államalapító Szent István király ünnepnapja
Mást jelent ma a biztonság, mint akár csak egy évtizede: ismét védenünk kell határainkat, meg kell védenünk azt a független, szabad és európai országot, amelyet Szent István óta magyarok millióinak áldozata, jelleme és munkája formált - mondta Áder János magyar köztársasági elnök vasárnap, államalapító Szent István király ünnepén Budapesten, a Kossuth Lajos téren tartott tisztavatáson.
Az államfő szerint csaknem három évtizeddel szabadságunk visszanyerése után "újra látnunk kell, hogy csak az lehet igazán a miénk, amit újra és újra képesek vagyunk megvédeni". Áder János úgy fogalmazott: a haza minden polgára azt várja a most esküt tett honvédektől, hogy legyen biztonságban "nemzetünk, otthonunk, személyes életünk", védjék meg "szabadságunk és önállóságunk", és biztosítsák közös nyugodt jövőnk.
Áder János köztársasági elnök beszédet mond a Nemzeti Közszolgálati Egyetem újonnan végzett honvédtisztjelöltjei eskütételén az augusztus 20-i nemzeti ünnepen a budapesti Kossuth téren 2017. augusztus 20-án.
Magyarország soha nem felejti el, hogy mivel tartozik a keleti kereszténységnek, sosem felejti el a kapcsolatot, amely a keleti kereszténységhez köti - mondta Semjén Zsolt vasárnap Budapesten, amikor átadta I. Bartolomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárkának a Múzeum utca 11. számú épület kulcsait. A miniszterelnök-helyettes kiemelte: Magyarország hálával tartozik I. Bartolomaiosz pátriárkának és a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátusnak, a most átadott épület pedig "szerény viszonzás", amely lehetőséget ad, hogy az egyház a jövőben is be tudja tölteni szolgálatát Magyarországon. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere arról beszélt: egy kormánynak azok a maradandó döntései, amelyek az ország történelmében és kultúrájában gyökereznek. Ilyen döntés volt, hogy Magyarország újra felvette és megerősíti kapcsolatát a keleti kereszténységgel és a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátussal, hiszen a magyar nemzet életében mindig jelen volt a Kelet és a Nyugat.
I. Bartolomaiosz megköszönte a "felbecsülhetetlen érétkű, történelmi épületkomplexumot", amelyre az egyháznak "égető szüksége van" "sokrétű pasztorációs, missziós és kulturális feladatai ellátásához".
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem újonnan végzett honvédtisztjelöltjei esküt tettek az augusztus 20-i nemzeti ünnepen a budapesti Kossuth téren.
MTI

Tartalmas ünnep Szent István király tiszteletére
Szent István királyra emlékezhetett a Brassó megyei magyar közösség augusztus 19-én és 20-án. Az első magyar király tiszteletére idén több újdonsággal szolgáltak a szervezők: kétnapos programot terveztek az eddigi egy helyett, első alkalommal került sor ökumenikus kenyéráldásra, továbbá a hagyományos program kiegészült egy modern előadással, illetve idén szerveztek először Szent István-napi ünnepséget augusztus 20-án.
Ünnepi szentmisén emlékeztek augusztus 19-én a Brassó-Belvárosi Szent Péter és Pál Római Katolikus Templomban. A misét Birton Róbert-Attila segédlelkész és Farkas Ervin, a Jézus Szent Szíve plébánia segédlelkésze tartották, akik az egyetemesen elismert szent király által vallott értékeket emelték ki. A megemlékezés az idén újdonságnak számító ökumenikus kenyéráldással folytatódott a főgimnázium udvarán található Széchenyi István emléktáblánál, ahol Kovács Attila, megyei RMDSZ-elnök, illetve Ambrus Izabella, a Brassó megyei magyarok parlamenti képviselője mondott köszöntőt.
„Augusztus 20. a hálaadás, az öröm ünnepe, mivel az új kenyér megszentelése is ekkor történik. Jó alkalom arra, hogy hitünket megerősítsük: azt a hitet, amelyre alapozhatunk a közösség- és jövőépítésben. Ma hálát adhatunk a kenyérért, a mindennapi betevőért, hiszen ez biztonságot ad emberi létünkhöz.” – mondta el Ambrus Izabella.
Az ökuménia jegyében Bálint László és Ménessy Miklós református lelkészek, Szász Ferenc unitárius lelkész, Birton Róbert és Farkas Ervin katolikus segédlelkészek áldották meg az új kenyeret, amelyből a résztvevők kostolót kaptak. A Három szín című verset szavalta el Pál Imre bácsi, aki kitartóan elviszi minden magyar nemzeti ünnepre saját készítésű magyar zászlóját. Folytatásként az RMDSZ, az Áprily Lajos Főgimnázium, a Brassói Turista Egyesület, a Történelmi Vitézi Rend Négyfalusi osztályának képviselői helyeztek el koszorúkat tiszteletük jeléül Széchenyi István emléktáblánál. Végül a magyar és székely himnusz eléneklésében közreműködött a Brassói Magyar Dalárda.
Az augusztus 19-ei program zárásaként Marosán Csaba, kolozsvári színművész mutatta be Arany János születésének 200. évfordulójára készített műsorát az Áprily Lajos Főgimnázium dísztermében. Különleges előadásán úgy vezette végig a közönséget Arany életútján, hogy egy eddig ismeretlenebb, derűsebb, humorosabb arcát villantotta fel, így volt nevetés, közös szavalás és interaktív közönségkérdések is. Végül a kolozsvári színművész ajánlásával levetítették a Szent László legenda című rövidfilmet, amely szabadon megtekinthető a Youtube online videókezelő oldalon, a Kolozsvári Magyar Napok csatornán.
Augusztus 20-án, az első Szent István-napi ünnepségen Kovács Attila, megyei RMDSZ-elnök köszönötte a több mint 150 személyes közönséget. Öt kiemelkedő személyiség, Szent István király, Szent László király, Arany János költő, Áprily Lajos, Brassóban született költő és Lendvay Éva, tavaly elhunyt brassói magyar költő kapcsán kiemelte, hogy ahogyan ők, mi is mind alakítjuk jelenünket, értéket teremtve a saját jelenünkben és környezetünkben. Továbbá kifejtette: „köztünk, Brassó megyei magyarok közt is vannak értékteremtő munkát vállaló személyek, akikre oda kell tudnunk figyelni. Mindennek a lényege az odafigyelés. Úgy gondolom, hogy ma, amikor az ünnepség a helyiekről szól a helyi magyar közösségnek, együtt figyelünk oda egymásra, értékeinkre, értékteremtő személyiségeinkre. A figyelem gondoskodás, törődés, közvetett módon pedig a közösségünk fennmaradását is jelentheti.”
A közösségépítő munkáért való hála jeléül tizenegy díjat vehettek át Brassó megyei szervezetek képviselői. Olyan személyek ők, akik szinte függő módjára vállalnak felelősséget a magyar kultúráért, oktatásért, a magyar gyerekekért, a hagyományokért, a műemlékekért, a magyar nyelvért, a magyar médiáért.
A Brassó megyei magyar közössért díjat Kovács Attila átadta a 105-ös Szemlér Ferenc Cserkészcsapatnak – a díjat átvette Szőcs József, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesületnek – a díjat átvette Házy Eszter, az Áprily Lajos Főgimnáziumnak – a díjat átvette Antal Annamária iskolaigazgató és Petki Pál, volt igazgató, a Barcasági Csángó Alapítványnak – a díjat átvette Gócza István, a Brassai Magyar Adásnak – a díjat átvette Bálint Ferenc, a Brassói Erdélyi Kárpát Egyesületnek – a díjat átvette Kovács Lehel és Szász Ágnes, a Brassói Lapok Alapítványnak – a díjat átvette Ambrus Attila, a Brassói Magyar Dalárdának – a díjat átvette Varga Pál és Imre Zsuzsa, a Felfalusi Kovács Antal Alapítványnak – a díjat átvette Dobolyi István, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak – a díjat átvette Szente László, a Reiff István-Búzavirág Alapítványnak – a díjat átvette Reiff Zsuzsa.
A díjátadó után kezdődött a kulturális műsor, amely keretein belül helyi fellépők, fiatal tehetségek ünnepi előadását tekinthette meg a közönség.
Bodor Anita, 12-es tanuló különleges átéléssel szavalta el Sík Sándor Szent István-himnusz című versét, majd Boldi Tihamér és Ferencz Nagy Zoltán, 10-es tanulók olvasták fel Szent István király Imre herceghez írt intelmeit. Páll Beatrice egyetemista önállóan készült az ünnepre az általa választott éneksorral, a nézők egy fiatal tehetséget láthattak a színpadon.
Az egyedi mozgásukról és hangzásukról ismert Tatrangi Boricások táncelőadásával folytatódott a műsor, majd egyperces csenddel emlékeztek a nemrégiben elhunyt boricás fiatalra, Váncsa Zsoltra. Végül, az ünnepi program méltó zárásaként a nagy múltra visszatekintő Búzavirág Néptáncegyüttes mutatta be zenés és táncos műsorát.
Dicséret illet minden közreműködőt, akinek köszönhetően tartalmas, színvonalas megemlékezésen és ünnepségen vehetett részt a helyi magyar közösség. Az esemény főtámogatója az RMDSZ – Communitas Alapítvány, szervezője a Brassó Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács. brasso.rmdsz.ro

Épül a Hagyományok Háza Erdélyben is
Aki a népzene, néptánc, néphagyományok szerelmese, annak biztosan nem kell bemutatni a Hagyományok Házát, amely a Kárpát-medencei néphagyomány ápolására és tovább éltetésére létrehozott nemzeti intézmény, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere 2001. január elsején alapította.
A Hagyományok Háza nevet azonban egyre gyakrabban halljuk már Erdélyben is, ugyanis egy erdélyi hálózata épül – erről mesélt nekünk Kovács Annamária, a hálózat képviselője.
– Aki folkkal foglalkozik, annak nem kell bemutatni a budapesti Hagyományok Házát. De milyen küldetéssel és célokkal alakult az erdélyi hálózat?
– A budapesti Hagyományok Házának – amely ezelőtt körülbelül 16 évvel indult – már az alapító okiratában is benne volt, hogy a teljes magyarságot ki szeretné szolgálni. A tavaly született meg a döntés, hogy 16 év után a teljes magyarságra is szeretnének összpontosítani. Így terjedt ki a tevékenység a Kárpát-medence elszakított országterületeire, egyben Erdélyre is. Az intézmény Erdélyben felkért egy pár civil szervezetet, amelyekkel eddig is együttműködött, hogy még szorosabban dolgozzanak együtt. Alkalmazottakat és önkénteseket is foglalkoztat a Hagyományok Háza, én önkéntes-tanácsadói státusban vagyok Marosvásárhelyről, mivel eddig is a marosvásárhelyi folkesteket szerveztem, s nekem is az egyik hobbim a népzene és a néptánc.
– Ez azt jelenti, hogy ön most a Hagyományok Háza képviselője Vásárhelyen?
– Nem mondanám azt, hogy Vásárhelyen, hanem inkább úgy, hogy olyan területeken, ahol van tapasztalatom, besegítek teljes Erdélyben. Léteznek kapcsolattartók, alkalmazottak, tanácsadók, önkéntesek Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, és akkor én Marosvásárhelyen. Ez nem azt jelenti, hogy mi egy központot szeretnénk, hanem inkább egy hálózatot. Ezt így is nevezték el: a Hagyományok Háza Erdélyi Hálózata, tehát mi ezt a régiót szeretnénk lefedni. Ennek érdekében együttműködünk a temesváriakkal, a nagyváradiakkal, a nagybányaiakkal – például a Jeles Napok sorozatát hét városban szerveztük meg.
– Januártól működik az erdélyi hálózat. Milyen tevékenységet folytatott eddig?
– Ez tulajdonképpen egy nulladik év, és igazából akkor egy próbaév is. A Hagyományok Házának kettős célja volt, egyrészt, hogy egy minőségibb szintre emeljük a jelenlegi rendezvényeket ott, ahol vannak már, másrészt ott, ahol ez hiányos – mondjuk egy falunapon vagy városnapon, illetve olyan településeken, ahol nincs táncház – indítsuk el. A célunk: vagy a jelenlegi rendezvények színvonalát szakmailag emelni, vagy pedig újakat indítani igény szerint. Ezek alapján vannak nagy rendezvények, amelyekbe belekapcsolódtunk, ilyen példáu a Double Rise Folk-udvara, a Méra World Music fesztivál folkrendezvényei vagy Tusványoson is a Folk-sátor. De ahhoz, hogy egy ilyen nagy eseményen a társaság jól tudjon bulizni, meg kell tanuljon táncolni, énekelni, zenélni. Ezért vannak a táncházak vagy a pedagógusképzések. A sepsiszentgyörgyi Román Néptánc Egyesülettel együttműködve elindítottunk egy akkreditált 60 órás képzést 15 kreditponttal, amiből idén lesz már négy. Ez szintén egy rendszeres esemény, annak érdekében, hogy minden pedagógus tudjon részt venni népi játékok, népzene-, illetve néptáncoktatáson. Mindemellett elindítottuk a Jeles napokat. Ez egy olyan éves sorozat, amely Marosvásárhelyen már létezett, és úgy fogalmazódott meg aztán az ötlet, hogy őket támogassuk, és kiterjesszük a sorozatot más helyszínekre is. Ezen tevékenységek keretében a naptári jeles napokhoz köthető hagyományokat és szokásokat mutatjuk be gyerekeknek. Marosvásárhelyen Esztendő kereke néven fut továbbra is, a Világló Egyesület és a marosvásárhelyi Néprajzi és Népművészeti Múzeum szervezi, én csak besegítek. Az elemi osztályos gyerekeket és családjaikat célozzák meg. Tehát eljön az I–IV. osztályos gyerek akár kistestvérrel, nagytestvérrel, szülőkkel, nagyszülőkkel és akkor az abban a hónapban aktuális jeles napokhoz fűződő szokásokat megtanulják, eljátsszák, elénekelik, szőnek, varrnak, farsangolnak, Húsvétra vagy pünkösdre készülnek…
– Így tanulnak a gyerekek a jeles napokról és a népszokásokról is egyben.
– Így van. Az én végső célom az lenne, hogy ezek a szokások visszakerüljenek a családokba, nagymamáról édesanyára, édesanyáról gyerekre. Tehát a családba adódjon tovább, viszont amíg ez visszakerül ugyanebbe a mederbe, intézményes formában rá kell egy kicsit segíteni. Én remélem, hogy a Jeles napok sorozatban a gyerek megtanulja, és akkor a következő húsvétra már együtt készülnek, együtt hímezik a locsolóknak a kendőt vagy festik a piros tojást. Erre már volt példa, hogy a gyerek otthon kérte, hogy ne lehuzival díszítsék a tojást, hanem piros tojást fessenek a locsolóknak. Bízom benne, hogy nem egy végtelen ideig, hanem ideiglenesen kell intézményesített formában vagy civil szervezetek támogatásával rásegíteni erre. Az én célom – amit nem én fogalmaztam meg, hanem olvastam – az az, hogy legyen ciki, ha nem volt valaki soha táncházban, ha nem tudja valaki, hol van Kalotaszeg és nem tud öt magyar népdalt. Azt szeretnénk elérni, hogy mindenki forduljon meg bár egyszer táncházban, igyon meg egy sört vagy egy pohár bort, és lássa milyen az a zene. Nem elvárásunk az, hogy néptáncos vagy táncházas legyen valaki, hanem az, hogy tudja, hogy egy ilyen létezik, és ha szüksége van rá, akkor élhet ezzel az élménnyel.
– Milyen tevékenységgel kapcsolódik be idén a Hagyományok Háza a Vásárhelyi Forgatagba?
– A célokból kiindulva, hogy a jelenlegi rendezvények szakmai partnerei legyünk, az a javaslat született, hogy csatlakozzunk idén a Forgataghoz és az amúgy széles vásárhelyi táncházas közösség számára is biztosítsunk este két-három táncházat. Innen született az ötlet, hogy a már eddig is létező néptáncos programokat egészítsük ki. A tavaly volt például az Üvernek egy szép koncertje, ami egy énekléssel zárult, amiből azt a következtetést vontuk le, hogy szükség van erre, ugyanis a tömeg nem ment haza, hanem tovább muzsikáltatta a zenészeket. Ennek kapcsán született meg az ötlet, hogy akkor idén legyen két koncert, vagyis hogy Marosvásárhelyhez két közeli vidéket hozzunk el. Egyik a Felső-Maros menti Csiszár Aladár muzsikája, amelynek bemutatására ugyancsak a vásárhelyi Üvert kértük fel. A másik pedig a csávási zene. Tavaly megszületett a CsávásIram az Üsztürü és a Heveder zenekar előadásában, így ennek a zenének az ismertetésére őket kértük fel. Ebben is benne van egy vásárhelyi zenész, Moldován Horváth István Kuki. Próbáltuk lehetőleg a helyieket bevonni, hogy velük bulizzunk, mert hozzájuk vagyunk szokva. Mivel tudjuk, hogy igény van rá, a két koncert után táncházat is szervezünk a Jazz&Blues Klubban, Egyik szerda este, a másik pedig péntek este lesz. Ugyanakkor az volt mindkét zenekarhoz a kérésem, hogy népdalokat is tanítsunk. Az lenne a siker, ha mindkét este után a tömeg hazavinne két új népdalt és másnap dúdolva azzal a gondolattal kelne fel, hogy milyen jó volt együtt énekelni és egy új népdalt tanulni.
Szász Cs. Emese / Székelyhon.ro

A rendszer működhet, a katolikus iskola nem
Kérést nyújtott be hétfő délben a megyei tanfelügyelőséghez Székely Szilárd, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum megbízott igazgatója, akit szülők egy csoportja is elkísért.
A kérésben az áll, hogy a Maros Megyei Törvényszék Közigazgatási és Pénzügyi Részlegének 1021/102/2017-es döntése alapján, amely felfüggesztette a tanfelügyelőség februárban hozott 70-es vezetőtanácsi határozatát, a főtanfelügyelő oldja fel a törvénytelen döntésben megfogalmazott tiltást, amellyel sérültek azoknak a gyermekeknek a jogai, akik a cikluskezdő osztályokba szerettek volna beiratkozni. Kéri továbbá, hogy a tanfelügyelőség közölje ezt a szándékát a közigazgatási bírósággal, mielőtt még a döntést kiközlik, és ne nyújtson be fellebbezést az igazságügyi döntés ellen. A meglévő rövid időt felhasználva ugyanis még el lehetne indítani a cikluskezdő osztályokat az iskola által januárban közölt beiskolázási terv szerint.
Kérdésünkre a megbízott igazgató elmondta, a tanfelügyelőségen múlik, hogy milyen gyorsan reagál az írásos beadványra. Mivel korábban nem volt megfelelő kiindulópontjuk a párbeszédre, Székely Szilárd úgy gondolja, hogy a legutóbbi igazságügyi döntés lehetőséget nyújt erre, és reméli, hogy kérésüket kedvezően bírálják el. Ez ugyan nem oldaná meg teljes mértékben az iskola helyzetét, de legalább egy lépést jelentene a megoldás felé.
A szülők jelenlétét, akik az utolsó métereken már szeretnék látni, hogy rendeződik a gyermekük helyzete, ezúttal sem fogadták látható jó szándékkal. Sőt, távozásunkkor még a csendőrség kocsija is a helyszínre érkezett.
Kegyetlen oda-vissza játék
– Jó lenne, ha a cikluskezdő osztályok elindulhatnának, a nagyobbik gyermekünk ugyanis a katolikus iskolába jár, a kisebbiket is szeretnénk az előkészítő osztályba íratni, mert a harmadik kezdi a bölcsődét. Ahelyett, hogy a nyár folyamán rendezték volna az iskola helyzetét, egy kegyetlen oda-vissza játék folyik a tanács, a tanfelügyelőség és a prefektúra között. Én azt szeretném tudni, hogy reggel hogy fogok három gyermekkel három különböző intézménybe eljutni. Megértem, hogy van egy jogszabály, ahogy azt is, hogy valami hiba történt, de tudom, hogy a szabályt szellemiségében kellene értelmezni, és kijavítani a hibát, ahol szükséges. A mi esetünkben azonban az a cél, hogy ellehetetlenítsék az iskolát, ami már rég nem adminisztratív probléma, hanem annál sokkal több, és a megoldásra való törekvés helyett nagyfokú rosszindulatot tapasztalunk minden részről. Miközben a tanfelügyelőségről kiderül – lásd a 70-es határozat érvénytelenítését –, hogy óriási hibákat követett el, mégis mi, szülők viseljük a következményeket. Kérdem én, hogy milyen ország az, ahol az írástudatlanság rossz irányba alakul, panaszkodnak, hogy a gyermekek agresszívek, és amikor lehetőség van egy korrekt egyházi iskolát fenntartani, akkor ezt meg akarják szüntetni. Ilyen körülmények között jogos a szülők felháborodása, akik már egyszerűen nem látnak ki ebből a helyzetből – mondta többek között az igazgatót elkísérő édesapák egyike.
– Mivel a cikluskezdő osztályok indítását illetően első fokon megnyertük a pert, szeretnénk, ha a tanfelügyelőség nem húzná az időt. Huszonöt gyermek vár arra, hogy beírják az előkészítő osztályba. A főtanfelügyelővel a folyosón találkoztunk, aki felhányta, hogy egész nyáron dolgozott, de mi nem látjuk ennek a munkának az eredményét, hiszen még rosszabb helyzetben vagyunk, mint korábban. Most már nem csak a cikluskezdő osztályok, az egész iskola helyzete forog kockán. Mi nem akarunk más iskolához tartozni, mivel ebben bíztunk, és azt szeretnénk, ha itt folytatnák tanulmányaikat a gyerekek – mondta egy édesanya, majd hozzátette, hogy az idő rövidsége ellenére a főtanfelügyelő csak szerdán, a fogadó napján hajlandó szóba állni két szülővel.
Macarie Ioan főtanfelügyelő azt hangsúlyozta, hogy tudomása szerint három igazságügyi eljárás van folyamatban, és amíg a 70-es határozat felfüggesztését nem közlik ki írásban a tanfelügyelőséggel, addig nem hozhat semmilyen döntést. Az egész nyarat a tanfelügyelőségen töltötte, abban reménykedve, hogy a közoktatási minisztériumtól segítséget kap, és a tanács hoz egy érvényes döntést, hiszen 360 gyermek sorsáról van szó, akik szeptember elsejétől be kell legyenek írva valamelyik iskolába. A katolikus középiskolai osztályt mindössze hatan jelölték be, de nem volt engedélyezett tanintézet, ahova besorolhatta volna.
Legnagyobb ellenség az idő
A főtanfelügyelő a továbbiakban hangsúlyozta, hogy figyelembe kell venni az unireás szülők indította perben a törvényszék június 12-i határozatát, amiben felfüggesztette, majd 13-án érvénytelenítette a tanfelügyelőség 1385-ös számú vezetőtanácsi határozatát, amellyel elrendelték az Unirea Főgimnáziumba járó magyar osztályok és a Bolyaiba járó katolikus vallás szakos középiskolai osztályok átirányítását az újonnan létrejött katolikus iskolába.
– A mi legnagyobb ellenségünk az idő. Ha erről az utóbbi határozatról megkapjuk az értesítést, akkor a 360 tanulónak vissza kell menni abba az iskolába, ahonnan átirányították őket a katolikus líceumba.
– És mi lesz azokkal az osztályokkal, amelyek a katolikus iskolában kezdték az évet, azokkal, akik oda felvételiztek? – érdeklődtünk.
– Ők is visszamennek… – hangzott a korántsem kielégítő válasz, majd a főtanfelügyelő hozzátette: – Hallottam, hogy vannak gyermekek, akik nem akarnak az Unireába járni, tehát nagyon kényes a helyzet. A gyermekek áthelyezéséről csak a tanács dönthet – egészítette ki a mondottakat, majd hozzátette, hogy a tanfelügyelőség két dolgot tehet: kinevezheti a tanszemélyzetet és elismeri az engedélyeket. Nagyon bosszant, hogy 360 gyermek sorsa forog kockán, és ennek ellenére 12 rosszabbnál rosszabb tanácsi határozatot hoztak, amelyeket a prefektus nem hagyott jóvá, mert minden határidőt túlhaladtak.
– Mi történik, ha az iskolai év kezdetéig nem kap írásos értesítést az igazságügyi határozatokról?
– Ezt el sem merem hinni – je-gyezte meg a főtanfelügyelő. – Valami kell történjen, nem kerülgethetjük, nem hazudhatunk a végtelenségig. Én a Bolyaihoz akartam csatolni az osztályokat, de a prefektus megtámadta a tanácsi határozatot, és most már egyáltalán nincs katolikus iskola… Szeptember elsejétől el kell kezdeni az előkészületeket, és nem lehet tudni, hogy a tanároknak lesz-e katedrájuk. Legalább az esti köztisztviselő szakos osztályt szeretném sürgősségi eljárással, a minisztérium engedélyével áttenni egy másik iskolába, amelynek van engedélye. Nekem meg van kötve a kezem. Ha az osztályok visszatérnek az Unireába, ott maradhatnak az épületben, de jogilag tisztázni kell a helyzetet. Kihez fordulhatok? – tette fel újra meg újra a kérdést.
Majd kérdésre válaszolva megjegyezte, hogy abban az esetben, ha a törvény kötelezi, fellebbezni fog a 70-es tanfelügyelőségi határozat felfüggesztése ellen.
– Mi a kilencedik osztályokat semmiképpen sem indíthatjuk el, mivel más tanintézetekben hirdettük meg az osztályokat, és az 53-ból csak 47 magyar osztály telt meg. A szülők valószínűleg neheztelnek, hogy szakközépiskolában indítottunk osztályokat, de nekünk minden iskola egyformán kedves. Az utolsó tanácsi határozat pedig olyan helyzetbe hozott, hogy ma sincsen beiskolázási tervünk – mondta Macarie Ioan, majd megnyugtatott, hogy a rendszer a tehetetlenségi erőtől hajtva is működni fog, de a katolikus iskola nem, mert az 1835-ös határozattal nem lehetett volna iskolát létrehozni – zárta mondanivalóját.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Ratio Educationis
250 éve jelent meg
Kétszázötven éve, 1777. augusztus 22-én hagyta jóvá Mária Terézia királynő a magyar oktatásügy első átfogó rendezését, a Ratio Educationist.
A 18. század közepén a soknemzetiségű Habsburg Birodalom központosított, abszolutista kormányzásában már a felvilágosodás eszméi is érvényesültek, így az a nézet is, hogy oktatással-neveléssel az egyén életkörülményei és a társadalom működése is jobbítható. Mária Terézia az iskoláztatást már nem az egyes vallásfelekezetek ügyének, hanem állami feladatnak tekintette, amelyben az egyházak az állam felügyelete alatt vehettek részt. Mivel a közoktatás felségjognak számított, nem az Országgyűlés alkotta törvény, hanem királyi rendelet szabályozta (az első magyarországi oktatási törvény csak a kiegyezés után, 1868-ban születhetett meg). A dokumentum teljes címe Ratio educationis totiusque rei literariae per Regnum Hungariae et provincias eidem adnexas – (Magyarország és a társországok átfogó oktatási-nevelési rendszere), Erdély számára négy évvel később jelent meg hasonló tanügyi rendelkezés.
Az uralkodó 1775-ben bízta meg a bécsi udvari kancellárián dolgozó Ürményi Józsefet a szöveg kidolgozásával, aki több szakember segítségét is igénybe vette. (Kevéssé ismert, hogy a Ratio német nyelven íródott, a kinyomtatott latin változat csak fordítás, a német fogalmazvány azonban már nincs meg.) A Ratio a magyar történelemben először kísérelte meg egységes, központi irányítás alatt álló iskolarendszer létrehozását, az iskolák felekezeti jellegének és hagyományos fenntartási módjának megváltoztatása nélkül. Az országot kilenc tankerületre osztották Pozsony, Buda, Besztercebánya, Kassa, Győr, Pécs, Ungvár, Nagyvárad, Zágráb székhellyel, számukat később hatra csökkentették. Az ezek élén álló királyi főigazgatók alá tartozott a tankerület összes iskolája és egy népiskolai tanfelügyelő.
Az iskolák alapszintje a három évfolyamos, egy-, két- vagy háromtanítós elemi vagy népiskola volt, s ekkor írták elő először Magyarországon a tankötelezettséget minden hatéves gyermek számára. Ezt követte az öt évfolyamos gimnázium, amelynek első három évfolyama, a kisgimnázium a latin grammatikát, a két évfolyamos nagygimnázium a retorikát és poétikát foglalta magában. (A kisgimnáziumba csak a tizedik életévüket betöltött, elemi osztályokat elvégzett diákokat vették fel.) A középiskolai képzést két bölcseleti évfolyam fejezte be, ennek sikeres elvégzése után lehetett feljebb lépni az egyetem jogi, orvosi vagy teológiai fakultására. A középszintű tantárgyakat a „hasznosság” szerint csoportosították, így voltak mindenkinek szükséges, egyetemesen hasznos, némelyeknek hasznos tantárgyak. A Ratio a testi nevelés, a játék, a szellemi felfrissülés fontosságát, hasznát is hangsúlyozta.
Az iskolák feladatává tették, hogy minősítsék és rangsorolják a tanulókat, akik félévkor, illetve a tanév végén az összes tárgyban felmutatott eredmény alapján egyetlen összetett érdemjegyet kaptak, classisokba rendezték őket (innen ered a szekunda, mert a rosszabbak nem a prima, hanem a secunda classisba kerültek). A tanítóképzés céljából előírták, hogy a Pozsonyban már működő norma-iskola intézményét mindegyik tankerület székhelyén meg kell szervezni.
Ugyanakkor a rendelet teljesen mellőzte a magyar nyelv oktatását. A tanítás nyelve (kivéve persze az elemiket) a latin lett, s előírta a német nyelv kötelező tanítását, élő idegen nyelv tanítása ezzel került be először magyar iskolai szabályzatba. Az állam semmilyen szerepet nem vállalt az iskolák fenntartásában, a népiskolák anyagi hátterét a települések, a gimnáziumokét és egyetemekét alapítványok biztosították.
A Ratio Educationis közvetlenül csak a katolikus iskolák tanrendjét szabályozta, mert bevezetését a protestánsok elutasították arra hivatkozva, hogy az iskolákról dönteni csak az azokat fenntartó egyházközségeknek van joguk. A rendelet ugyanakkor jelentős hatást gyakorolt a protestáns iskolaügyre is, és egészen a 20. századig meghatározta a magyar oktatás- és nevelésügyet.
MTI; Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Molnár Levente operaénekessel – „Nagy álmom, hogy legyen székelyföldi operajátszás”
Másodszor tartottak az erdélyi gyermekek számára komolyzenei mesterkurzust Gyimesközéplokon, a Borospataki Skanzenben. Megragadtuk az alkalmat és a helyszínen beszélgettünk a tábor kitalálójával és főszervezőjével, Molnár Levente operaénekessel. A világhírű gyergyóremetei–csíkszeredai bariton küldetésének tartja, hogy az opera műfaja Székelyföldön is elérhető legyen. A mesterkurzusok, a tehetségkutatók, a saját kapcsolati tőke kiépítése valamilyen módon mind ezt a célt szolgálja.
– Mi történt a táborban? Milyen volt a hangulat a mesterek és a tanítványok között?
– Nagyon kellemesen összeszokott a társaság, és a gyermekek is nagyon jól tudták, hogy mikor kihez kell fordulni. Az első napon megtörténtek a felmérések, hogy kivel mennyit meg hogyan kell dolgozni. Ezenkívül minden este olyan programokat tartottunk, amelyek révén megismerik a Székelyföldet, annak történetét. Komoly erdélyi és székelyföldi töltekezés zajlott itt, ami nemcsak a diákoknak, hanem a magyarországi tanároknak is érdekes. A mesterkurzus is nagyon érdekfeszítő, én 13 énekessel foglalkoztam. Igyekeztem jó tanácsokkal ellátni őket, olyan technikára tanítom, amelyeket egyedül is könnyen tudnak majd alkalmazni. Útravalónak is nevezhetnénk. Nagyon érződik, hogy komoly igény van erre. Sajnos, azt kell mondjam, még több ilyenre lenne szükség, sok-sok komoly képzésre. A gyermekek szomjazzák a tudást.
– Milyen képességeik vannak az itt táborozó gyermekeknek?
– A hangszeresek közül már most sokan nagyon szépen játszanak, és egy ilyen mesterkurzus alkalmával sokat fejlődhetnek. Az énekeset megfogja még a biológia. Sok fiú még csak most mutál, nagyon érdekes kihívás az ő tanításuk. Szerencsére előre készültem abból, hogy miként kell ebben az esetben bármit is csinálni. Figyelmesen meghallgattak, készültek az órára, és nagyon céltudatosak. Azt is mondhatnám, hogy más országokban nem ennyire céltudatosak a fiatalok. Itt konkrét kérdésekkel jöttek. Hihetetlen egyéniségek, sokoldalúak, ami számomra nagy meglepetés, mert soha nem gondoltam volna, hogy ennyire talpraesettek ezek az erdélyi fiatalok.
– Lehet látni náluk a tényleges elszántságot? Mennyire valószínű, hogy valódi énekesek lesznek?
– Én azt hiszem, hogy a 13 résztvevő közül öt kiváló énekes lehet. De a többieknek is nagyszerű lehetőségeik vannak. Az adottság és az elszántság mindenkinél megvan, de nagyon sok olyan dolog van, amit a tehetség bizonyos keretei nem feltétlenül biztosítanak, például a muzikalitást. Azt lehet tanulgatni, de van az a 10-15 százalék, amit csak tehetséggel lehet elérni.
– Milyen tapasztalatokkal távoznak innen a tanítványok? Milyen új lehetőségek nyílnak meg előttük ezután?
– Akik tavaly itt voltak, azok idén is egytől egyig eljöttek, annyira igénylik ezt. Én tartom velük a kapcsolatot. Ezért is hoztam létre a Class Értékeink Egyesületet, hogy oda bármikor segítségért lehessen fordulni.
– Tulajdonképpen az Ön személye a kapocs minden oldalról…
– Igen, én nagyon szeretném ezekkel a gyermekekkel tartani a kapcsolatot. Bármi, amiben segíteni tudunk, abban igyekszünk is. Most sikerült például kilobbizni, hogy Jakab Rolandnak egy professzionális hegedűt ajándékozzunk, több ezer eurós hangszerről van szó. Amennyiben én ilyenekben közben tudok járni, akkor nagyon szívesen a hazaiakra fogok gondolni. Ezeket a gyermekeket pedig nem engedjük el. Sokukkal beszéltem már, hogy hová kellene továbbmenniük tanulni, elmondtam nekik, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyek rájuk várnak, és az adottságaik alapján mi az, ami biztos sikert hoz. Nagyon sok fiatal tehetség ott akad el, hogy nem tudja, hová kéne továbblépni. Nagyon sok tehetséggondozó van. Ott van először ugye az egyetem, de azalatt már ügyesen kell készülni az operaházak stúdióiba. Nekem nagyon sok külföldi operával van kapcsolatom, ez hasznos. De ha kiutazási problémáik vannak, abban is próbálunk segíteni, támogatókat keresni. Már látok két-három olyan énekest, akik akár egy éven belül nagyon szép eredményt érhetnek el bárhol.
– Hogyan értékeli az augusztus 12-i csíkszeredai Virtuózok-koncertet?
– Nagy élmény volt mindegyikünknek. Azt hiszem, a szép siker igazolja a tiszta tehetséget, az isteni szikrát, amit ezek a gyerekek nyújtanak. Nagy élmény számomra világsztárokkal együtt muzsikálni, de ilyen tiszta emberekkel, tekintetekkel, ilyen csiszolatlan gyémántokkal egy színpadon állni is felemelő. Szerintem ők is érzik, hogy nekem is nagyon megtisztelő, hogy velük lehetek. A csíkszeredai közönség pedig megint kitett magáért, nagyon civilizáltan, lelkesen bátorították a gyermekeket. Én beleszerettem a csíki közönségbe. És a végén az együtt éneklés is felemelő volt. Kellenek az ilyenek, mert ez nagyon erősíti az öntudatunkat. Most csillog-villog ez a térség: szuper sportrendezvények vannak, de van Régizene Fesztivál, dzsesszfesztivál. A komolyzene is – a fiataloknak köszönhetően – jelen van. Úgy érzem, hogy Székelyföld igenis fel tud zárkózni, az értékeire nagyon oda tud figyelni.
– Hogyan lehet elérhetőbbé tenni az opera műfaját, megszerettetni a gyermekekkel ezt a számukra nagyon komolynak tűnő műfajt? Ön folyamatában látja ezt az egészet, hiszen a művészeti líceum történetében az első diák volt, aki komoly énekesi karriert futott be. Változott mostanra valami? Milyen pozitív következménye lesz annak, hogy hamarosan Erdélyben turnézik a Magyar Állami Operaház?
– Az opera nagyon tág fogalom, és az ilyen régióban, ahol nincs nagy operatapasztalat, általában gyermekoperákkal, daljátékokkal szokták kezdeni a bemelegítést. Az, hogy Magyarországon renoválás miatt bezárt az Operaház, nekünk nagy szerencse. De visszatérve a kérdés elejére, hogy hogyan lettem az első, aki ezt a szakmát komolyan kezdte csinálni: voltak már előttem is próbálkozások. Azok, akik utánam jöttek, egytől egyig megkerestek, nemcsak Csíkszeredából, hanem Székelyföld más városaiból is. Mindig útba igazítottam őket, tanárokat ajánlottam nekik. Nagyon szépen kialakult ez a vonal. Amikor már eljöttem és Pesten kezdtem énekelni, továbbra is figyeltem az utánam következőkre. Például Sándor Csabát is már úgy támogattam, hogy ő az utána következőket tudja segíteni. Mi meg fogjuk mutatni azt, hogy képesek vagyunk irigység nélkül, tisztán, egyszerűen egymáson segíteni. Elég nagy a világ, elférünk benne. Azt hiszem, hogy ezek a fiatalok is meg fogják állni a helyüket. A következő álmom az, hogy ezt tudjuk folytatni, de az igazán nagy álmom, hogy legyen székelyföldi operajátszás.
– Hogyan valósulhatna ez meg?
– Úgy képzelem ezt el, hogy a székelyföldi települések összefognak, a nagyobb városokban turné jelleggel játszana a társulat, vagy egy-két évadra valamelyik város adna otthont nekik. Be lehetne mutatni minden évben egy premiert. Magyarul kellene játszani, idevalósi vagy innen elszármazott énekesekkel. Akár állandó társulat létrejöttét is el tudnám képzelni, ha ennyi önkormányzat között megoszlana a finanszírozása. Ezenkívül magánvállalkozók támogatására is számíthatnánk. Nem kell egyből túl nagy dolgokban gondolkodni, de komoly előrelépést kell tennünk ezen a téren. Nem vagyunk mi semmivel sem kevesebbek a kolozsváriaknál vagy a budapestieknél, hogy ne engedhessük meg magunknak a szép operajátszást. Nem nagyrepertoárú operaszínházat képzeltem el, hanem nevelő hatásút, amely inspirálja a fiatalokat, kulturálisan fejleszti őket. Nagyon szép a magyar operairodalom és daljáték. Ha összefognának a székelyföldi települések, ezt gyönyörűen meg lehetne valósítani.
– A kapcsolati hálója is, amelyet az évek során kiépített, segítene ennek megvalósításában.
– Vannak olyan világhírű énekesek, akik csak azért jönnek el Magyarországra fellépni, mert jó barátaim. Nem feltétlenül a pénz motiválja őket ilyen esetben. De ott van például a nagyszerű gyergyói tenorunk, Németi Menyhért Gergely, akit nem sokan ismernek itthon, tudtommal nem is énekelt Székelyföldön. Orendt Gyula sepsiszentgyörgyi bariton is a legjobb operaházakban énekel. Vagy ott van Sándor Csaba és Sándor Árpád. De a magyarországiak is nagyon szívesen csinálnák ezt, mert sokaknak ez szent ügy. Ha operát hoznánk létre, az a hangszereseknek is munkát adna: többen maradnának itthon, és lehet, hogy profi, akár világhírű kamaraoperánk lesz. A szakmai tapasztalat megvan. Miért ne használjuk ki?
– És ez még beleférne az életébe a világvárosi fellépések, Budapest és család mellett?
– Azt hiszem, hogyha egy ilyen fantasztikus dolog létrejöhetne, nagyon sok mindent feladnék érte. Nem az az ember vagyok, aki az anyagi dolgokat nézi. Úgy szeretem élni a mindennapjaimat, hogy lássam, hogy a környezetemet jobbá teszem. Én is jobban érzem magam, ha sokkal több tehetséges, jól boldoguló fiatal van. Ezt tanultam meg a németektől müncheni tartózkodásom alatt: először azt csinálják meg, ami közös, amit mindenki élvez, és csak aztán figyel mindenki a saját portájára. Én Székelyföldön is ugyanezt szeretném: legyen egy jó közös színházunk, jó közös operánk, ami mindenkinek elérhető.
– Milyen előadásokban láthatják Önt a nézők a közeljövőben?
– Legközelebb a Bánk bán-címszerepet fogom énekelni Vidnyánszky Attila rendezésében az Erkel Színházban. Ezt Palló Imre nyomán tesszük meg, mert ő énekelte először bariton verzióban a szerepet. Ezt követően Zürichbe megyek, onnan Münchenbe, majd másfél hónap Tokió következik. De egy ilyen Tokiót bármikor lemondanék egy komoly erdélyi megmozdulásért. Inkább társadalmat szeretnék formálni olyan irányba, hogy a kislányom is egyre jobb közösségben éljen. Jó intézményeket, jó tanárokat ide csábítani, hogy zárkózzunk fel – ez a cél. Hogyha a magyar önkormányzati vezetők a hívó szóra megmozdulnak, biztos vagyok benne, hogy a magyar kormánynál is találok segítő szándékot, és el tudnánk valamit kezdeni. Még szívesen haza is költöznék egy ilyen ügyért. Van ilyen álmom, szoktam imádkozni érte. Remélem, egyszer valaki meghallja ezt az álmot, és elkezd velem álmodni, és együtt véghezvisszük ezt.
Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)

Kolozsvári Magyar Napok: vissza a gyökerekhez
Hogyan maradhat belsőséges és élvezhető egy százezreket vonzó tömegrendezvény? A 8. Kolozsvári Magyar Napok szervezői megmutatták: új helyszínek bevonásával, átszervezéssel téve szellősebbé, bensőségesebbé és élvezhetőbbé az elmúlt években zsúfolttá vált kulturális fesztivált.
A Kolozsvári Magyar Napoknak már nem kell bizonyítani, nyilatkozta Gergely Balázs főszervező a vasárnap zárult kulturális fesztivál idei, nyolcadik kiadása előtt, ezért, mint mondta, az eddigi bővítés helyett a jövőben a rendezvénysorozat bensőségességének, élvezhetőségének a megőrzésére törekszenek. Ami sikerült is: a 8. Kolozsvári Magyar Napok legnagyobb erénye az a visszaszerzett baráti, már-már családias hangulat, mely az első években jellemezte a kincses város magyarságának ünnepét.
De ehhez bővítésre, terjeszkedésre volt szükség, hiszen a magyar programokat nélkülöző kolozsvári városnapok alternatívájának szánt rendezvénysorozat az elmúlt években a Kárpát-medence egyik legnagyobb magyar kulturális fesztiváljává nőtte ki magát, Kolozsvár főtere nem csak a környező magyar falvakból, hanem Sepsiszentgyörgytől Budapestig valamennyi magyarlakta régióból vonzza az ünnepelni vágyókat. És az egyre szűkösebbé vált Farkas utca bizonyította, hogy a népszerűségnek ára van: a tömeg. Ez a tömeget igyekeztek fellazítani idén új helyszínek bevonásával. Sétatéri lazulás A magyar napok kevésbé bejáratott, még kísérleti helyszíneként a Sétatér megfelelőnek bizonyult az alternatív zenei koncertek, gyerekfoglalkozások befogadására, a fesztivál gócpontjának számító Farkas utca ellensúlyozására. Az itt zajló délutáni-esti programok alatt lehetőség nyílt arra, hogy rég nem látott iskolatársakkal váltson pár szót az ember, egy sör mellett belehallgasson a magyar zene teljes skáláját lefedő koncertprogramba, vagy a fák hűvösében, egy nyugágyon pihenje ki az éjszakai buli fáradalmait.
A kultúrára éhezők a Kaszinóban gyönyörködhettek Róth Miksa üvegfestészetének sokszínűségében, melyet „élőben” is megtekinthettek, a magyar napok alatt vezetett séta keretében vált láthatóvá a Román Nemzeti Bank székhelyének a világhírű üvegablak- és mozaikkészítő mester által megálmodott üvegmennyezete. Még a sétatéri tó is kínált új szórakozást: a szokásos vízibiciklizés és csónakázás mellett hajókázásra is alkalmuk nyílt az arra járóknak, az Emese Park hagyományőrzői által itt vízre eresztett viking hajó elsősorban a gyerekek körében örvendett nagy népszerűségnek.
A sörudvartól a borutcáig
Nem állt meg az élet a magyar napok hagyományos, főtérközeli helyszínein, a Farkas utcában, a romkertben, a Fogoly utcában sem. Utóbbi idén a magyar borok készítőit fogadta be, miután a korábbi, egyetem melletti borudvar tavaly szűkösnek bizonyult. A Balatonfelvidéktől Nagyenyedig, Ménestől Krasznabéltekig tucatnyi pincészet kínálta itt eladásra a nemes nedűt, egyfajta találkozóhelyként szolgálva a rég nem látott ismerősök számára, akik egy koccintás erejéig meg is pihentek az asztaloknál, miközben a palatkai cigánymuzsikusok vagy a kolozsvári dzsesszzenészek szolgáltatták a háttérzenét.
A sok bortól megéhezők a Moldovan hentesbolt lacikonyháinál enyhíthették éhségüket, melynek árusai úgy próbálták ellensúlyozni magyar nyelvtudásuk hiányát, hogy piros-fehér-zöld szalagot tűztek kalapjukba. A szép gesztusnak vagy jó marketingfogásnak egyaránt nevezhető húzás nem lehetett nagy áldozat a részükről, hisz aranyáron mérték a karajt, sokszor ledöbbentve áraikkal a rendelőket – anyagi szempontból kétségtelenül ők voltak a magyar napok legnagyobb nyertesei.
Velük ellentétben a Farkas utcai kézművesvásár árusai – akik szintén kolozsvári felárral kínálták ízléses portékáikat – bevételkiesésre panaszkodtak, hiszen a Sétatér vonzása miatt megfogyatkozott a célközönségük. Részben a közeli Farkas utcai színpadon zajlói népzenei bemutatók, operettelőadások kárpótolták őket, részben pedig a magyar napok egyre gyarapodó román közönsége, amely főleg este – miután a tömeg átvonult a főtéri koncertekre – vette szemügyre a későig nyitva tartó bódék felhozatalát. A magyar napok programjai iránt egyre fogékonyabb románok mellett a magyar borok és népművészet a külföldieket is bevonzotta a fesztiváli kavalkádba, más évekhez viszonyítva jóval több angol, francia, spanyol beszédet lehetett hallani. Tényleg Bill a király! A magyarnóta-énekesek és cigánymuzsikusok után a főtér Szentegyház utcai oldalára költöztetett nagyszínpad kínált szórakozást a magyar napok közönségének, a Ghymes első napi regélését Szikora Róbert és az R-GO csikidámja követte, amely után az énekes székelyhimnusz-éneklésre fogta az erre kevésbé fogékony kolozsvári közönséget. Ez másnap Deák Bill Gyula és Hobó közös fellépésével történelmi eseménynek volt tanúja. A magyar napok legjobb zenei produkcióját lelkes énekléssel és vastapssal díjazta a tömeg, főleg az István a király rockopera betétdalainak elhangzásakor vált euforikussá a hangulat. Charlie vérszegény viszkizése már nem kapott ekkora elismerést, ahogy a zárógálának szánt Csárdáskirálynő sem, melyre csak félig telt meg a főtér. Ebben az előadás elején eleredt esőnek is nagy szerepe volt, ráadásul az esernyőrengeteg eltakarta az impozáns díszletet, kevésbé volt élvezhető a nagyszabású produkció.
Az operettre kevésbé fogékonyak ez alatt a Szentegyház utcai sörudvarban kortyolgatták söreiket, a Fóti sörfőzde kézműves termékeit, miközben az elmúlt évtizedek magyar slágereire táncoltak. Az afterparty helyszínként is szolgáló sörudvar szűkösnek bizonyult a nagy számú betérő számára, de a bulizók nem zavartatták magukat a tumultus miatt, még a mosdóban való félórás sorban állás sem szegte kedvüket, esténként fergeteges volt a hangulat. Akárcsak a szomszédos Bánffy-palota udvarán, ahol gitáresten énekelhették együtt a magyar slágereket a különböző generációk tagjai, vagy szabad téren bulizhattak az alternatív magyar rockzene legismertebb dalaira.
Kiállításdömping és irodalmi karaván
A 8. Kolozsvári Magyar Napok legerősebb oldala kétségen kívül a kulturális programok voltak, melyek közül alig tudott válogatni a bőség zavarával küzdő nagyérdemű. A szépművészeti és történelmi múzeumban rangos kiállítások sora várta az érdeklődőket, akik magyar és román nyelvű tárlatvezetést egyaránt biztosítottak, de a számos, sokszor egy időpontban zajló irodalmi est, kerekasztal-beszélgetés közül is alig lehetett egyet kiválasztani. A Bulgakov kávéház teraszán egymásnak adták át a mikrofont az erdélyi és magyarországi kortárs írók, költők, míg más bejáratott helyszíneken a „nagy öregek” emlékeztek a Ceușescu-rezsim sötét éveire, a rendszerváltás eufóriájára.
A programkínálat ellenére a kulturális rendezvények is jellemzően telt házasok voltak, sőt, az is előfordult, hogy nem fért be a terembe a nagy számú érdeklődő, vagy a zsúfoltság és meleg miatt élvezhetetlenné vált a beszélgetés. Ez a jövőben a kulturális kínálat „szelősebbé” tételét indokolná, egy újabb „terjeszkedést”, amikor a vélhetően nagy érdeklődésre számot tartó programok több ember befogadására alkalmas terekbe költöznek. A Kolozsvári Magyar Napok szervezőcsapata ugyanis bebizonyította, hogy az értékmegőrzés mellett a megújulásra is képes, úgy tud hidat verni magyarok és románok, Erdély és Magyarország ünneplésre vágyó magyarsága között, hogy közben bensőséges és élvezhető marad.
Pap Melinda / liget.ro

Ismétlődnek a régi gondok (Tanévkezdésre készülve)
Országos szinten káosz, kapkodás jellemzi a tanévkezdés előtti időszakot, a megyében viszonylag jó mederben haladnak az előkészületek, egyes területeken viszont maradnak a régi gondok – összegezte kérésünkre Kiss Imre főtanfelügyelő a helyzetet. A harmadikosok, a negyedikesek és részben az ötödikesek tankönyv nélkül kezdenek, néhány óvodának, iskolának továbbra sem lesz működési engedélye, de humán erőforrás tekintetében nincs hiány, tizennégy nyugdíjazható címzetes pedagógus is katedrán marad, ugyanakkor frissen végzett fiatalok is érkeztek a rendszerbe – mondotta.
Az elemi és VI–X. osztályok számára minden utánnyomott tankönyv megérkezett, de az elsősök és másodikosok zene- és egyéni fejlesztés könyve még hiányzik. A legnagyobb gond a harmadik és negyedik osztályban lesz idén is, ahol csak az idegennyelv-tankönyvek kerülnek a diákok padjára tanévkezdéskor, a többire egyelőre remény sincs, a fellebbezési eljárás miatt leállt a magyar tagozat számára nyomtatható tankönyvek ügye. Ötödik osztályban idén vezetik be az új tanterveket, a magyar diákok számára elkészült a magyar nyelv és irodalom, valamint a speciális romántankönyv, a többi hiányzik, a román tagozatnak csak a tornatankönyv áll egyelőre rendelkezésre. A főtanfelügyelő hangsúlyozta: nem kis megpróbáltatás a tanítók számára, hogy tankönyv nélkül tanítsanak, ráadásul az oktatási miniszter egy nemrég hozott törvénnyel érvénytelenítette az eddig használt segédanyagokat, tehát a pedagógusok leleményességén múlik, hogyan boldogulnak.
A működési engedélyek hiánya tekintetében nem számíthatunk változásra, Miklósváron továbbra sincs vezetékes víz a tanodában, Felsőrákoson és Esztelneken ihatatlan a víz az óvodában és az iskolában, Bölönben remélhetőleg átadják az új óvodát, és megoldódik a probléma – közölte Kiss Imre. Érdeklődésünkre Fejér Ibolya, a maksai Orbán Balázs Általános Iskola korábbi igazgatója elmondta, a helyi óvodánál szűrőberendezést helyeztek el, most már megfelelő minőségű a víz, megkapták a működési engedélyt, így a maksai óvoda lekerült a feketelistáról. Tegnap hat iskolaigazgató-jelölt versenyvizsgázott az üresen maradt helyekre, tizenöt pénzügyi központban senki nem pályázott a tisztségre, ott ezután nevez ki a tanfelügyelőség iskolavezetőt, illetve aligazgatót. A helyettesítő pedagógusi állásokra szeptember 5–6-án tartanak versenyvizsgát, és ugyanazon a héten szervezik a felvételi második szakaszát, amikor azokat a VIII. osztályt végzett tanulókat helyezik el, akik korábban nem vettek részt a felvételin, vagy nem iratkoztak be sehova. Csupán ezt követően derül ki, hogy milyen százalékban valósul meg a beiskolázási terv, ami érinti a tanárokat is. Főként a szakközépiskolákban kérdéses, hogy minden tervezett osztály indulhat-e, az elméleti oktatásban a legtöbb meghirdetett hely betelt. A főtanfelügyelőt arról is kérdeztük, hogyan befolyásolja a tanévkezdésre készülést, hogy az oktatási miniszter hetente előáll valamilyen módosító javaslattal, és követhetetlen, hogy ezek közül mi az, ami marad a nyilatkozat szintjén, és mit szabályoznak törvényesen és tesznek kötelezővé. „A sok változtatás káros a rendszernek, és ez az instabilitás, a kapkodás, a bizonytalanság, ami leginkább iskolakezdés előtt csúcsosodik, régóta jellemzi a hazai oktatást. Minden miniszternek megvan a saját elképzelése, és kevés az a tárcavezető, aki egy négyéves mandátumot végigvisz, a gyakori változtatás pedig káoszt eredményez. Törvényt is kellene módosítani, egyszer azt mondták, 2017 végén lesz a változás, majd, hogy 2018 végén, és közben megjelennek a módosító cikkelyek, amelyek sok esetben ellentmondanak a korábbi, érvényben lévő rendelkezéseknek, és olyan állapot alakul ki, hogy nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb. Mi próbálunk megyei szinten úgy dolgozni, hogy ez ne érződjék, legyen egyfajta biztonság” – mondta Kiss Imre.
Az új tanévre vonatkozó tartalmi változásokról, a záróvizsgák, különböző versenyvizsgák szervezésében esetleg felmerülő módosításokról a főtanfelügyelőnek egyelőre nincs tudomása, ezeket törvény szerint legkésőbb augusztus 31-ig kell közzétennie a szaktárcának, és nem kizárt, hogy korábbi tapasztalat szerint idén is az utolsó napon születnek meg olyan előírások, amelyek lényegesen befolyásolják a 2017–2018-as tanévet.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kőbányában volt a legnehezebb (A kézdialmási Tódor Antal emlékezik)
A napokban 98. életévét betöltő Tódor Antal volt hadifogoly, háborús veterán egyike a felső-háromszéki „utolsó mohikánoknak”, aki előrehaladott kora ellenére megőrizte szellemi frissességét, semmiféle gyógyszert nem szed, és ennyi esztendő távlatából is jól emlékszik a katonaságra, a második világháború borzalmaira és a négyéves szovjet hadifogságra. Anti bácsi jelenleg lányainál lakik felváltva Kézdivásárhelyen és Felső-Lemhényben. Ezúttal az ő visszaemlékezéseit közöljük.
Négy év Kujvisekben
1919. augusztus 17-én születtem Lemhényben. Én nem tudom, de azt mondták, hogy a mezőn jöttem a világra. Hordás volt, édesapám két ökörrel kiment a mezőre, édesanyám felült a szekérre, s amikor a két kévét felvetette, vége is lett az aznapi aratásnak. Mondta édesanyám édesapámnak, hogy te Józsi, úgy fáj a derekam, hogy mindjárt meghalok. Édesapám hamar befogta az ökröket, és irány hazafelé, de mire megérkeztek, már én is világra jöttem. Hét elemit és három gazdasági osztályt végeztem. 1940-ben eljött az idő, hogy katona legyek, december 2-án besoroztak a 24-es székely határőr zászlóaljhoz Kézdivásárhelyen. Három évig voltam katona. Amikor letelt a katonai szolgálatom, visszahívtak a frontra, a Magyarós-tetőre vittek, ahol lövészárkokat kellett ásnunk. Másnap ott kellett hagyni mindent, mert az oroszok már Bereckben voltak. Onnan az Aklos völgyébe vezényeltek bennünket. Azt a helyet is Magyarós-tetőnek hívták, ott is lövészárkokat ástunk. Amikor elvégeztük, az oroszok már Szentsimonban voltak. 1944 augusztusában lehetett. Tovább kellett haladni, minden felszerelésünket, az ágyúkat is beleértve, otthagytuk a muszkáknak. Nagysajóra kerültem, ahol lovas hírvivőnek képeztek ki, de én tulajdonképpen azelőtt is az voltam. A lovas hírvivés mellett az akna kezelésére is kiképzést kaptam. A harc nem kedvezett számunkra, hiszen az oroszok nagyon sokan voltak. Azután nagyon sok helyen megfordultam, nem is tudom felsorolni. Kikerültem Kassára, ahol tiszta új egyenruhát és egy sárga színű lovat is kaptam. A szíjazatom is sárga volt, akárcsak a lovam. 1945. január 18-án estem fogságba. A muszkák bekerítettek, mese nem volt, megadtuk magunkat. A kozák kölykök összeverekedtek a lovamért, s még a ruhámat is elszedték és mást adtak helyette. Lengyelországon keresztül, a hegyeken át vittek magukkal az oroszok. Hó volt mindenütt. Alig tudtunk haladni, egy sorba menegettünk, mint a libák. Tíz kilométert gyalogoltunk Szalogig, ahol bevagoníroztak. Nagyon sokat éheztünk
Egy hétig vittek a vagonokba zárva, a vécé is bent volt, mindenki egy sarokba egy lyukon keresztül végezte el a dolgát. Nagyon sokat éheztünk. Elkerültem Kujvisekbe, ahol egy ismerős zászlós három nehéz esztendő után kivett engem a munkások közül, hogy legyek állategészségügyis. Én erősen szerettem az állatokat. Egy hónapig egy orosz örökké velem jött egy kétkerekű kordéval, de utána már egyedül mehettem a tizennyolc kilométerre levő faluba. Mindent én intéztem, ha borjúellés volt vagy oltani kellett az állatokat. Habár jobb dolgom volt, mint a bajtársaimnak, nem telt jól, mert rab voltam. Azelőtt pedig olyan rossz helyen dolgoztam, hogy azt senkinek sem kívánom. A Volga folyón tutajok voltak, ott kellett dolgozni. Negyvenfokos hideg is volt. Sokan meghaltak közülünk. Összesen négy évig voltam fogságban, amiből egy év telt a legrosszabbul, nehéz életem volt, majd három évig könnyebben telt a fogság. Egyszer felsorakoztattak, és mondták, hogy a magyarok mennek haza. Egyik bajtársamnak seb volt a hóna alatt, s ezért nem engedték haza, azt feltételezték, hogy SS-es volt. Máramarosszigetig hoztak vagonokban, annyi különbséggel, hogy most már nem volt ránk zárva a vagon ajtaja. Ott adták ki a menetleveleket és engedtek haza. A fogság ideje alatt az itthoniak tudták, hogy hol vagyok, mert levelezőlapot szabad volt küldeni, de azt nem tudtam, hogy közben édesapám meghalt, csak amikor hazaérkeztem. Nem írták meg nekem, sokáig nem is értettem, hogy a feladónál miért írta, hogy özvegy Tódor Józsefné. Nem nagyon jól, de megtanultam oroszul. A kőbányában volt a legnehezebb a foglyok élete, sokat odaütött a kő, rengetegen meghaltak. Nehéz életünk volt...
Lejegyezte: Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szerdán van a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja
Augusztus 23-án, az 1939. évi Molotov-Ribbentrop-paktum aláírásának évfordulóján tartják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját.
A sztálini Szovjetunió és a náci Németország közvetlenül a második világháború kitörése előtt kötött az egész világot megdöbbentő megnemtámadási szerződést. Sztálin azután döntött a kommunista mozgalmat is erkölcsi válságba sodró megállapodás mellett, hogy kudarcot vallottak a nyugati hatalmakkal az együttműködésről folytatott tárgyalásai, miközben a Szovjetunió távol-keleti határait Japán fenyegette. A kiegyezés a Lengyelország, majd Nyugat-Európa lerohanását már eldöntő Hitlernek is kapóra jött, mert így elkerülhette a kétfrontos háborút.
A dokumentumot 1939. augusztus 23-án írta alá Moszkvában Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter, az aláírással életbe is lépett, de ratifikációs folyamata csak szeptember 24-én zárult le, amikor már javában folyt a második világháború. A hét cikkből álló, tíz évre kötött egyezményben a felek arra kötelezték magukat, hogy tartózkodnak „az egymás ellen irányuló minden erőszakos ténykedéstől, minden támadó cselekménytől és minden támadástól, akár külön, akár más hatalmakkal együtt”.
A szerződésnek titkos záradéka is volt, amely német és szovjet érdekszférákra osztotta fel Kelet-Európát. A kiegészítő jegyzőkönyv meglétét a Szovjetunió egészen a gorbacsovi peresztrojkáig tagadta, de a területi osztozkodás pontosan úgy történt, ahogy a szerződésben rögzítették. A paktum azonban csak elodázta a két diktátor összecsapását: Hitler, miután már nem fenyegette a kétfrontos harc veszélye, 1941. június 22-én elindította hadosztályait a Szovjetunió ellen.
A hitleri Harmadik Birodalom 1945-ben megsemmisült, de a szovjet érdek-szférába került kelet- és közép-európai országokban kommunista diktatúrák épültek ki, és különböző formában, az elnyomás eltérő módozataival egészen az 1990-es évek elején bekövetkezett rendszerváltásig fennálltak.
A 2008 júniusában Prágában tartott Európa lelkiismerete és a kommunizmus című nemzetközi konferencián Václav Havel volt cseh államfő kijelentette: Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amely ezen a földrészen jött létre. A tanácskozás résztvevői, majd szeptemberben az Európai Parlament (EP) magyar, észt, brit, német és lett képviselői javasolták, hogy augusztus 23-át nyilvánítsák a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapjává.
Az EP 2009 áprilisában állásfoglalásban javasolta az emléknap megtartását. Az Európai Unió igazságügyi miniszterei 2011. június 10-én, a magyar EU-elnökség alatti utolsó ülésükön lengyel, magyar ás litván kezdeményezésre közös állásfoglalásban emlékeztek meg a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozatairól. A dokumentum emlékeztetett a totalitárius rezsimek áldozatainak emléknapjára, és felkérte a tagállamokat: vizsgálják meg, hogy saját országuk történelmének és sajátosságainak fényében milyen módon történjen a megemlékezés.
Az emléknapot először 2011-ben tartották meg. A soros elnök, Lengyelország fővárosában, Varsóban megrendezett uniós kormányzati szintű konferencián megegyeztek, hogy több országot átfogó hálózatot állítanak fel a totalitárius rendszerek kutatására. A platform 2011. október 13-14-én Prágában tartott alakuló ülésén született megállapodást 13 ország 19 intézete írta alá.
Másodszor 2012-ben Budapesten tartottak megemlékezést. A Szembesítés a múlttal – a totalitárius diktatúrákat követő jogi elszámoltatás tapasztalatai címmel rendezett konferencián uniós igazságügyi miniszterek és államtitkárok is részt vettek. Az európai emlékezetintézetek vezetői közös nyilatkozatot írtak alá egy európai múzeum létrehozásáról, melynek feladata a kommunista, a nemzetiszocialista és egyéb totalitárius rendszerek működésének és bűneinek feltárása, bemutatása.
2013-ban a soros EU-elnök, Litvánia fővárosában, Vilniusban emlékeztek meg a totalitárius diktatúrák áldozatairól a három balti ország igazságügyi minisztere, a magyar, a cseh, a lengyel, a román és a horvát kormány képviselőinek részvételével.
2014-ben Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Norbert Lammert, a német Bundestag elnöke közös nyilatkozatot adott ki az emléknap alkalmából. Ebben rámutattak: a Molotov-Ribbentrop-paktum „felosztotta kontinensünket a szovjet és a nemzetiszocialista erőszakuralmi rendszerek között”, és még évtizedekig döntően meghatározta Európa sorsát a második világháború következtében tartóssá vált megosztottsággal.
2015-ben az észt fővárosban, Tallinnban rendeztek konferenciát az emléknap alkalmából. Az ott elfogadott nyilatkozat szerint fel kell lépni a totalitárius rendszerek ellen, függetlenül attól, hogy mely ideológia talaján állnak, illetve milyen formában jelentkeznek. Rögzítették azt is, hogy a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozatainak joguk van az igazságszolgáltatáshoz.
Tavaly Pozsonyban, a soros EU-elnöki tisztet betöltő Szlovákia fővárosában rendeztek konferenciát a totalitárius diktatúrák európai emléknapja alkalmából. A Növekszik a radikalizmus az EU-ban elnevezésű tanácskozáson az uniós igazságügyi miniszterek nyilatkozatban hangsúlyozták: készek a jövőben mindent megtenni azért, hogy vissza tudják szorítani a növekvő radikalizmust és szélsőségességet.
MTI; Népújság (Marosvásárhely)

Hala(n)dó ünnepeink*
Dróntávlatból tekintve ez a nyolcadik felvonás nem különbözött sokban a tavalyitól, a felülről való szemlélődésnek viszont a panoráma-hatáson kívül hátrányai is vannak: nem az ötszáz légnek eresztett reformációs lufi zavarja a rálátást, inkább a szög csalhat, mely által a történet nézetik. Mert ugyan térképileg és foglalásilag bővült a magyarnapos díszlet: immár az időközben Sétatérré avanzsált egykori Rákóczi-kertben, is otthonabbul érezhette magát a rendezvény közönsége, de jártamban-keltemben ezt a változást egyaránt illette üdvözlet és kritika.
A címével is merészen ötletes borvirágos kiállítás mellől elmaradt a borutca, helyette könyvet mértek, s ezt a szakma valóban zsákutcás megoldásnak érezte, mert a kiadók jelenléte mintegy appendixszé silányult. A kulturális kínálat puzzle-szőnyegéről összeilleszteni a személyre szabott menüt igen alapos terepismeretet, időzítést és versenygyaloglási készségeket feltételezett. A Farkas-utcán átsétáló népektől meg mindegyre a portékák, étkek árai fölötti sopánkodás refrénjeit fújta felém az augusztusi szellő. Ha éppen lett volna.
Meteorológiailag majdnem kifogástalan, (vasárnap délelőttig, midőn e sorok rögzülnek) incidensektől, váratlan fordulatoktól mentes, fokozódó többségi érdeklődést felmutató nyolcadikkolozsvárimagyarnapozást jegyezhetnek a krónikába (egyes kezdési időpontok elcsúszása legyen amolyan nyomdahiba-kategóriájú normasértés, melyre jövőre, azutánra vélhetően hatékony flastromok találtatnak), a szervezők pedig napokon belül jönnek a statisztikákkal, amelyekből akár az is kitűnhet, hogy ez a nyolcadik például jóval több osztálytalálkozót generált mint tavaly: a KMN-nek ez az egyik aligha elhanyagolható hozadéka, és arra utal, hogy az egyhetes programfüzeten túlmutató holdudvara kerekedik az intézményesült nyárvégi kolozsvári kavalkádnak.
Valahányszor téma a magyarnapozás - legyen az akár szórványbéli faluban, kisvárosban vagy éppen Kolozsváron zajló eseménysorozatról -, kitartóan visszalopja magát a kétely, hogy a közösség tagjai miként élik meg magyarságukat az év többi, háromszázhatvanakárhány napján. S hogy vajon elegendő tartalékot nyújt e pár nap az éves böjthöz. A Kincses Kolozsvár Egyesület csapata jó érzékkel észlelte a kihívást, amikor adventi-farsangi epizódokat iktatott be az ünnepekre hazatérő kolozsváriakra fókuszálva.
És ha már a kihívásoknál tartunk, a kilencedik KMN-re már a „centenáriumi esztendő” sajátos környezetében kerül sor, bár ott lesz továbbra is (az időnként esetleg lemázolt) többnyelvű helységnévtábla a város határában, a millió szignó is összejön a MSP jegyzékeiben, nem kell hozzá különösebb fantáziamutatvány, hogy megelőlegezzük: ha az érdekek úgy követelik, 2018 augusztusára már kellő mennyiségű hangulat keltetik ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű magyar (kulturális-identitárius) jelenlét, mint a magyar napok, a helyzettel arányosan halmozott rizikófaktorokat is magába foglal. Vizsgázni fog a szervező, a résztvevő, a városháza, a többségi kolozsvári és mi magunk, kolozsvári, vagy Kolozsvárra rajzó magyarok, akik eddig nyolc ízben átvittük a lécet. Addig is érdemes lenne a mögöttünk maradt hét nap utórezgéseire figyelmezni, hiszen már ismerős tapasztalat, hogy még ideig-óráig ott van a retinákon, a mozdulatokban, a valamivel hangosabb buszbeli, köztéri magyar párbeszédekben a kincsehagyott város újraértékelésének esélye.
Rostás-Péter István
*Szilágyi Domokos utánérzet Szabadság (Kolozsvár)

A lendületes Szent Korona
A Szent Korona 2001. augusztus 20. óta nem mozdult túl sokat, ennélfogva a magyarság legszentebb, legemblematikusabb szimbólumát aligha nevezhetnénk manapság „lendületesnek”. Ellenben több évszázados és misztikussá lett története tucatnyi várost, országot és kontinenst kötött össze, itineráriuma jelenlegi őrzési helyéig, a Parlament kupolacsarnokáig igen hosszú és kalandos volt. Bár a legismertebb szimbóluma a magyar államiságnak és történelemnek, mégis eddig nem kutatta senki a korona pragmatikus, használati kontextusát, azaz a magyar királyi koronázások történetét. Ezt a tudománytörténeti hiátust igyekszik pótolni prof. dr. Pálffy Géza történész és kutatócsapata, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének egyik legnagyobb projektjét, a Lendület Szent Korona kutatócsoportot vezeti 2012 óta.
A Kolozsvári Magyar Napok egyik záróakkordjaként került bemutatásra a Pálffy Géza által felügyelt és Bárány Dániel, valamint testvére, Bárány Krisztián által rendezett dokumentumfilm (A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában, Filmever Stúdió, 2017), amely az eddigi legfrissebb eredményeket ismertette a Szent Korona-kutatásról.
A Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem közreműködésével létrejött esemény nagyrészt Lupescu-Makó Mária és Lupescu Radu történészek közbenjárásának köszönhető, akik meghívták a Kolozsváron egyébként gyakran járó és előadó Pálffy Gézát. A neves történészt, kutatótársa és az utolsó magyar királyi koronázás kutatásának szaktekintélye, Maczó Ferenc kísérte el. A Bárány Krisztián és Dániel által viszonylag szerény költségvetésből, de kiválóan megrendezett és kivitelezett 65 perces alkotás az első részletes és tudományos igényű dokumentumfilm a magyar koronázások 1526 utáni történetéről. A kutatás azért foglalkozik csak a Mohács utáni koronázásokkal, mivel a korai időszakra vonatkozóan olyan sok a bizonytalanság és a tudományelméleti feltételezés, ami nem teszi lehetővé, hogy a felmerülő kérdésekre megnyugtató választ adjunk. Pálffy Géza a filmvetítést követően többször hangsúlyozta, hogy a Szent Korona keletkezéséről és korai történetéről ő maga nem tud érdemben nyilatkozni – annyi bizonyos, hogy ma csupán azt tudjuk, hogy a jelenleg Szent Koronaként ismert szimbolikus erejű tárgy bizonyosan nem létezett ilyen formában Szent István korában és valószínűleg a XII. században keletkezett. Első, ilyen néven ismert említése csak a XIV. századból származik. Ahogy a koronázási ékszerek többsége, így a koronán lévő kereszt is jóval későbbi, elferdülése pedig a legújabb kutatások szerint a XVII. századra tehető.
Míg a korai keletkezéstörténetről sokféle tudományelméleti bizonytalanság és megannyi megválaszolatlan kérdésünk van, a Mohács utáni időszak kutatása azért is biztosabb, mert egyrészt a Szent Korona első, hiteles ábrázolása 1555-ből, Augsburgból származik, másrészt a koronázásokra vonatkozó részletes leírások is csak ezt követően jelennek meg. Az írott és tárgyi források együttléte adja tehát ennek a projektnek az erősségét, ám mégis, a Szapolyai János és IV. Károly koronázása között eltelt időszak óriási feladatot jelent és érthető, hogy a projekt 5 év után sem állt le és az eddig megjelent tucatnyi kötet ellenére további nagy munkák közlését igényli még a témában.
A dokumentumfilm számos új részletet közölt a Lendület Szent Korona projekt eredményeiből. Megtudhattuk többek között, hogy Pálffy Géza és csapatának köszönhetően sikerült azonosítani a fraknói Esterházy várban őrzött Magyarország legrégebbi koronázási zászlaját, amely azóta hivatalos nemzeti kincsként őriznek, de ugyanitt található a legrégebbről fönnmaradt, Horvátország-zászló is, amit a XVII. századi koronázásokon hordoztak a magyar arisztokraták. Zászlót vinni, koronázási pálcát hordozni, ceremónia-mesternek lenni vagy netalán koronaőri címet kapni a legnagyobb megtiszteltetések egyike volt évszázadokon keresztül, amiért a nemesek valósággal harcoltak. Olyan is előfordult, hogy a nádor vagy épp az esztergomi érsek már betegen, hordszékben tudott csak részt venni a koronázáson, de semmi áron nem mondta volna le élete nagy eseményét. A kutatócsapat megtalálta az egyetlen koronázási pálcát is, amelyet a Pálffy család őrzött évszázadokon keresztül, de sikerült felfedezni a Nemzeti Múzeum alagsorában az Orsován 1849-ben elrejtett koronázási kincsek közzé tartozó királyi cipellőt is. Előkerült ugyanakkor egy festmény is, amely azt a magyar történelemben egyedülálló pillanatot ábrázolta, amikor Szent László hermája és a Szent Korona egy helyen tartózkodott.
A kutatás az ilyen apró, de annál fontosabb részletek mellett ugyanakkor számos más, jóval jelentősebb történelmi következtetésre is jutott. Az öt éves projekt bebizonyította, hogy az iskolában tanultak (lásd a magyar király érvényes koronázásának három feltétele: esztergomi érsek, Székesfehérvár, Szent Korona) nem mindig helytállóak. Az érvényes koronázásnak ez a három, hagyományos tétele nagyon ritkán valósult meg egyszerre. A helyszín változott a legtöbbször, főleg Mohács után: többször volt koronázás Pozsonyban, Sopronban majd végül Budán is. Bár az esztergomi érsek jelenléte alapkövetelmény volt, ez nem mindig valósult meg: előfordult, hogy a rangidős főpap (például a nyitrai püspök) vezette az eredetileg vallásos szertartásként létrejött koronázási ceremóniát. Megtudhattuk azt is, hogy míg a középkorban a koronázás mélyen vallásos jellegű szertartás volt, a XVI. század óta fokozatosan telítődött világi jegyekkel és elemekkel, majd később az arisztokrácia versengési színhelyévé és a hatalomjátékok színpadias ceremóniájává lett.
Ahogy közeledünk a modern korhoz, úgy tudunk egyre többet a koronázások legapróbb részleteiről is, egészen a koronázási lakoma menüjéig vagy annak ausztriai szakácslistájáig, akik a magyaros ételeket készítették. Pálffy Géza megemlítette a Szent Koronához kötődő erdélyi történéseket és az itt található koronázási emlékeket is: Kolozsváron, a Történeti Múzeumban található az a XVII. századi koronázási emlékérem, amelyből egyetlen darab ismert jelenleg a világon, így az valóságos nemzeti kincsnek számit.
Az előadást követően kialakult beszélgetésből megtudhattuk például azt is, hogy furcsa módon egyetlen királynéi korona sem maradt fönt Mohács után, annak ellenére, hogy ebből többet is készítettek az elmúlt öt évszázadban. A legutolsó, már fotókon és videón is dokumentált koronázáson a Zita királyné fejét díszítő hatalmas korona állítólag 1920 után eltűnt.
Pálffy Géza – az akadémiai álláspontok ellen hevesen küzdő ember megrökönyödésére – eloszlatott néhány alapvető tévhitet is a Szent Koronáról: bizonyíthatóan nincs köze szkíta-ősmagyarokhoz, a Kheopsz piramishoz és nem valószínű, hogy a Kalapos király (II. József) tette Dukász Mihály bizánci császár arcképét a koronára. A történész azt is elmondta, hogy a Szent Koronát két koronázás között egy értékes vasládában őrizték, amely több alkalommal nem nyílott fel, így azt fel kellett feszíteni. Ilyen esetekben a korona akár meg is sérülhetett.
A legutolsó ilyen eset – amelyről a sajtó akkor nem számolt be – 2000-ben történt, amikor a Szent Koronát és a koronázási ékszereket a Nemzeti Múzeumból átvitték a Parlament épületébe és ott helyezte el a most is kormányzó (sic!) miniszterelnök. Arra, a közönség soraiból érkező kérdésre, miszerint hol lenne a történész szerint legméltóbb helyen a Szent Korona, Pálffy Géza elmondta: személyes véleménye szerint az összes koronázási ékszerrel, így az azóta előkerült cipellővel, koronázási pálcával, koronázási zászlókkal, emlékérmékkel együtt egy grandiózus kiállításban lenne a helye a Budai Várban. Erre azonban – ahogy a korona története során mindig – csakis a politika fog végső választ adni.
Szabó T. Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Büntető, magyarellenesség és ellenféllel ünneplő csapattag keserítette a Sepsi OSK-t Bukarestben
Patrick Petre magára haragította a Sepsi OSK drukkereit a Dinamo ellen Bukarestben elszenvedett Liga 1-es vereség után. A Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat feljelentést tett a magyarellenes rigmusok miatt.
Helyzetszegény mérkőzésen, vitatott tizenegyessel kapott ki Bukarestben 1-0-ra az újonc Sepsiszentgyörgyi Sepsi OSK labdarúgócsapata a találkozót emberhátrányban befejező Dinamótól. Az élvonalbeli bajnokság hetedik fordulójának hétfő esti összecsapásán a házigazdák mindössze egyetlen említésre méltó helyzetet jegyeztek az első félidőben, a jordán Bawab révén, majd a második játékrészben a helyére csereként beálló Hanca próbálkozott gólszerzéssel.
Támadásból szerzett góllal azonban nem tudta legyőzni a háromszékiek kapuját őrző Fejért – a három pontot érő találatot egy olyan büntetőből érték el, amelyet Costache harcolt ki a 66. percben, amikor a tizenhatoson belül elterült a labdára rohanó Ghingával való koccanástól. A hajrában a Sepsi OSK – éppen a Dinamótól – kölcsönkapott játékosa, Patrick Petre járt közel az egyenlítéshez, de Fejér hiába imádkozott térdre ereszkedve, mert a szabadrúgás nem járt sikerrel. A 20 éves középpályásra ugyanakkor nem emiatt haragudtak meg a székely szurkolók: a találkozó lefújása után, mialatt a társai összekapaszkodva tisztelték meg a drukkerek által elénekelt székely himnuszt, Petre inkább dinamós mezben, a házigazdák – magyarellenes rigmusokat skandáló – ultráival ünnepeltette magát. A Gsp.ro-nak úgy fogalmazott, hogy nem akart „feltétlenül" gólt szerezni nevelő együttese ellen, inkább arra törekedett, hogy ne kapjanak ki abban a stadionban, ahová bevallása szerint már nagyon vágyott vissza. „Otthon éreztem magam, az emberek megtapsoltak, nagyon jó érzés volt" – nyilatkozta a fiatal bukaresti focista, aki annak az egykori válogatott Florentin Petrének a fia, aki ugyancsak a klub juniorjai közül nőtte ki magát, hogy aztán 1994 és 2006 között kizárólag a bukaresti piros-kékek színeiben rúgja a gólokat. Feljelentés magyarellenesség miatt A Sepsiszentgyörgi Sepsi OSK elleni mérkőzésen történt magyarellenes megnyilvánulások miatt panaszt emel a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat a Bukaresti Dinamo élvonalbeli labdarúgócsapata ellen. A szolgálat keddi tájékoztatása alapján a Liga 1 hétfő esti mérkőzésén a házigazda fővárosiak drukkerei több alkalommal is skandálták a Ki a magyarokkal az országból! rigmust. Emiatt a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál tesz feljelentést, de írásbeli felszólítással fordul a Román Labdarúgó-szövetséghez is, hogy vizsgálja ki a mérkőzésen történteket, és tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy többé ne forduljon elő hasonló eset. Benkő Erika, a szolgálat elnöke kifejtette: a sportnak a fair play játékmódról kell szólnia. Ezért minden olyan kisebbségellenes cselekedet esetén, melyek félelmet kelthetnek a magyar közösség tagjaiban, megtesszük a szükséges jogi lépéseket” – tette hozzá. A jogvédelmisek hangsúlyozzák, Románia és Erdély egyesülésének jövő évi centenáriumára készülve, a sportban előforduló, etnikailag diszkriminatív megnyilvánulások különösen érzékenyen érintik a magyar kisebbséget, hiszen a legfontosabb elvárás éppen az lenne, hogy a nemzeti közösségek vegyék figyelembe a kisebbségek szempontjait, valamint a magyar közösség tagjai érezhessék, hogy teljes jogú polgárai az országnak.
Vásárhelyi-Nyemec Réka , Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)